Tammara Webber: Egyszeregy

Tammara Webber: Egyszeregy 1. fejezet Az előtt az este előtt észre sem vettem Lucast. Mintha korábban nem is létezett volna, attól kezdve meg hirtelen mindenütt ott volt. Épp leléptem a még javában dübörgő mindenszenteki buliról. Az expasim kolesza előtti parkolóban összezsúfolódott kocsikat kerülgetve pötyögtem be egy SMS-t a szobatársamnak. Kellemes, enyhe idő volt – tipikus délies vénasszonyok nyara. A kolesz sarkig tárt ablakain át a szabadba áradt a zene, amelyet néha fölcsattanó röhögés, részeg kötekedés meg további ivászatra buzdító felszólítások tarkítottak. Aznap én voltam a sofőr, rám hárult a felelősség, hogy a campuson át egy darabban, komolyabb külsérelmi nyomok nélkül fuvarozzam vissza Erint a saját kokszunkba, függetlenül attól, hogy én meddig bírom elviselni a bulit. Most azért írtam neki, hogy hívjon vagy SMS-ezzen, amint hajlandó indulni. A tequilamámoros dirty dancingből ítélve, amit a fiújával, Chazzel nyomattak, és figyelembe véve, hogy azután egymásba gabalyodva botorkáltak föl a lépcsőn a srác szobájába, számíthattam rá, hogy talán csak hajnalban jelentkezik. Kuncogva gondoltam rá, mekkora égés lesz fényes nappal a fiúkolesz bejáratától a kisteherautómig elcsámpáznia. Miközben megnyomtam a Küldőt, már a táskámban turkáltam a kulcs után. A hold felhők mögé bújt, és a ház kivilágított ablakai is messze voltak ahhoz, hogy elég fényt adjanak a parkoló túlsó végén. Tapogatózásra kellett hagyatkoznom. Elkáromkodtam magam, miután belenyúltam egy rotring hegyébe, dühösen toppantottam a tűsarkúmmal, mert biztosra vettem, hogy átszúrta a bőrt. Amint a kezemben volt a slusszkulcs, szopogatni kezdtem az ujjamat, és az enyhén fémes íz jelezte, hogy nem tévedtem. – Jellemző – motyogtam, ahogy kinyitottam a kocsi ajtaját. Az ezt követő másodpercekben annyira összezavarodtam, hogy föl sem fogtam, mi történik. Az egyik pillanatban még a kisteherautó ajtaját nyitottam kifelé, a következőben pedig kifulladva, mozgásképtelenül hasaltam keresztben az ülésen. Vergődtem,

próbáltam fölállni, de nem bírtam, mert teljes súlyával rám nehezedett valaki. – Jól áll neked az ördögfióka-jelmez, Jackiekém – mondta a kissé akadozó nyelvű, de ismerős hang. Az első gondolatom az volt, hogy Tudod kit szólíts így! – de ezt a kifogást hamar elvetettem rémületemben, mivel éreztem, hogy egy kéz följebb csúsztatja amúgy is rövid szoknyámat. A jobb karomat nem tudtam használni, beszorult a testem és az ülés közé. Bal kézzel az arcom mellett markolásztam az ülést, újra megpróbáltam fölnyomni magamat, erre a meztelen combomat tapogató kéz a csuklómhoz kapott. Fölkiáltottam, ahogy hátracsavarta a karomat, és másik kezével jó szorosan lefogta. Az alkarja a lapockámnak nyomódott. Moccanni sem bírtam. – Buck, szállj le rólam! Eressz! Reszketett a hangom, de igyekeztem ellentmondást nem tűrően ráripakodni a srácra, amennyire csak lehetett. A lehelete sörtől, a verítéke valami töményebbtől bűzlött, amitől felfordult a gyomrom. Szabad keze visszatért a bal combomhoz, testsúlyával a jobb oldalamat nyomta, teljesen betakart. A lábam kikalimpált a kocsi még nyitott ajtaján. Próbáltam fél térdemet magam alá húzni, de ő csak nevetett szánalmas erőlködésemen. Amikor betolta a kezét szétnyitott lábam közé, kiáltottam, de már későn kaptam újra le a lábamat. Ziháltam, ficánkoltam, először arra gondoltam, hogy lerázom magamról a srácot, azután rájöttem, hogy nem kelhetek versenyre a termetével, és könyörgőre fogtam a dolgot. – Buck, lécci, hagyd abba! Beszívtál, és holnap meg fogod bánni. Jaj, istenem… A lábam közé feszítette a térdét, és hűvös levegő csapta meg meztelen csípőmet. A cipzár összetéveszthetetlen zizegését hallottam, a srác pedig csak röhögött, amikor rimánkodásomban a józan érvekről sírásra váltottam: – Ne-ne-ne-ne-neeeee… A súlyától nem kaptam annyi levegőt, hogy sikítani tudjak, a szám is az üléshez préselődött, ez még inkább elfojtotta tiltakozásom

hangját. Hiába vergődtem. El sem akartam hinni, hogy ez a srác, akit több mint egy éve ismerek, aki egész idő alatt, amíg Kennedyvel jártam, egyszer sem bánt tiszteletlenül velem, most a fiú-kollégium parkolójának végében, a saját kocsimban támad le. Térdig lerántotta a bugyimat, és miközben erőlködött, hogy még jobban lehúzza, én pedig újult erőfeszítéssel próbáltam szabadulni, hallottam, ahogy a finom anyag elszakad. – Jesszusom, Jackie, mindig tudtam, hogy világszám a segged, de hogy ennyire… Atyám! Megint benyúlt a lábam közé, és a másodperc törtrészére áthelyezte a súlypontját – épp elég időre ahhoz, hogy teleszívjam a tüdőmet, és sikoltsak. Elengedte a csuklómat, tenyerével a tarkómra csapott, és a bőrülésre fordította az arcomat, amíg szinte már lélegzésre képtelenül el nem hallgattam. A bal karom kiszabadulva is hasznavehetetlen maradt. A kocsi padlójának támasztottam a tenyeremet, és föl akartam nyomni magamat, de kifacsart, sajgó izmaim nem engedelmeskedtek. Az üléspárnába zokogtam, könnyem-nyálam összefolyt az arcom alatt. – Légy szíves, ne csináld, légy szíves, ne, jaj, istenem, hagyd már abba… Dühített erőtlen hangom nyávogós színezete. Egy pillanatra fölemelkedett rólam – vagy meggondolta magát, vagy csak pozíciót változtatott, de nem vártam, hogy kiderüljön. Elfordultam, fölhúztam a lábamat, éreztem, hogy a tűsarok a ruganyos bőrhuzatba fúródik, miközben átlöktem magamat az ülés túloldalára, és az ajtónyitó után kapkodtam. Vér tódult a fülembe, ahogy szervezetem az összes erőtartalékát mozgósította a totális harc vagy menekülés érdekében. Azután megdermedtem, mert ráeszméltem, hogy Buck már nincs is a kocsiban. Először nem értettem, miért áll ott, mindjárt az ajtó mellett, nekem háttal. Azután hátrahanyatlott a feje. Vadul hadonászott, de csak a nagy semmit öklözte. Nekitántorodott a kocsimnak, és csak ekkor láttam, kicsoda-micsoda ellen viaskodik. A másik srác le sem vette róla a szemét, miközben bevitt Buck arcára még két kemény ütést, oldalra hajolt, ahogy kerülgették

egymást, és a vérző orrú Buck hiába próbálta maga is megütni. Végül Buck leszegett fejjel, öklelő bika módjára előrelódult, de rajtavesztett, mert az idegen könnyedén elhelyezett egy horogütést a képén. Miután Buck feje fölcsapódott, vérfagyasztó csattanással egy könyök találta halántékon. Ismét a kocsim oldalához vágódott, majd ellökte magát, és másodszor is az idegenre rontott. Az pedig erre – mintha az egész bunyót megkoreografálták volna – elkapta Buck vállát, előrerántotta, és az állába térdelt. Buck nyöszörögve rogyott a földre, és megszeppenten húzta össze magát. Az idegen lefelé bámult, ökölbe szorított kézzel, kissé behajlított könyökkel, készen, hogy újabb csapást mérjen ellenfelére, ha kell. Nem kellett. Buck majdnem elvesztette az eszméletét. Ahogy pánikomat megdöbbenés váltotta föl, lihegve a túloldali ajtóhoz kuporodtam. Bizonyára nyöszörögtem is, mert a srác hirtelen fölnézett rám. Bakancsos lábával félrehengerítette Buckot, az ajtóhoz lépett, és bekukkantott. – Hogy vagy? Rendben? – kérdezte halkan, aggódva. Szerettem volna igent mondani, bólintani, de nem bírtam. Cseppet sem voltam rendben. – Hívom a 911-et. A mentőket is kérjem, vagy csak a rendőrséget? Elképzeltem, ahogy az egyetemi rendészet kiszáll a helyszínre, és a bulizók a szirénázás hangjára kitódulnak a koleszból. Erinen és Chazen kívül is sok barátom van bent, akiknek több mint a fele huszonegy alatti, azaz törvényesen nem fogyaszthat alkoholt, mégis ittas. Engem fognak okolni, ha a rendőrség felfigyel a bulira. Kiközösítenek. – Ne telefonálj! – kértem rekedten. – Ne hívjam a mentőket? Megköszörültem a torkomat, és a fejemet ráztam. – Senkit se hívj! Főleg a rendőrséget ne. Tátott szájjal bámult rám az ülés túloldaláról. – Félreértettem a helyzetet, vagy ez a srác tényleg meg akart erőszakolni – összerezzentem a förtelmes szótól –, te pedig arra kérsz, hogy ne hívjam a rendőrséget? – Összeszorította a fogát,

megcsóválta a fejét, és újra végigmért. – Vagy talán megzavartam valamit, amit nem kellett volna? Levegő után kapkodtam, könnyek szöktek a szemembe. – Nem. Csak haza szeretnék menni! Buck felnyögött, és a hátára fordult. – Basszuuuuus – morogta, de nem nyitotta ki a szemét, az egyik valószínűleg be is dagadt. Megmentőm ránézett, az állkapcsa megfeszült. Jobbra-balra billentette a fejét, megmozgatta a vállát. – Rendben. Hazaviszlek. A fejemet ráztam. Nem ettem meszet, hogy most, hogy alig menekültem meg egy támadásból, máris ostoba módon beüljek egy vadidegen kocsijába. – Tudok vezetni – krákogtam. Tekintetem a táskámra siklott, amely elakadt a sebváltónál, tartalma kiborult a kocsipadló bal felére. A srác odapillantott, lehajolt, hogy szétszóródott holmim közül kihalássza a kocsikulcsot. – Gondolom, az előbb is ezt kerested – lóbálta meg, és rádöbbentem, hogy még most sem merészkedtem közelebb hozzá. Megnyalogattam az ajkamat, és aznap este már másodszor éreztem a vér ízét. A pici mennyezeti utastér-világítás gyér fényében előrébb húzódtam, vigyáztam, nehogy a szoknyám fölcsússzon. Szédülés hullámzott át rajtam, ahogy teljesen tudatára ébredtem, mi is történt velem, és reszkető kézzel nyúltam a kocsikulcsért. A srác homlokráncolva markolta meg, és leeresztette a kezét maga mellé. – Nem hagyhatom, hogy vezess. Az arckifejezése elárulta, hogy katasztrofális az ábrázatom. Pislogtam, továbbra is a kulcs felé nyúlkáltam, amelyet elkobzott. – Hogyhogy? Miért nem? – Remegsz, ez valószínűleg a támadás utóhatása. Fogalmam sincs, nem sérültél-e meg. És valószínűleg ittál – számlált az ujjain három okot. – Nem ittam – vágtam rá. – Én vagyok a kijelölt sofőr.

– Mégis kicsoda jelölt ki? – vonta föl fél szemöldökét, és körülpillantott. – Apropó, ha valakivel együtt lettél volna ma este, akkor talán nem kerülhettél volna bajba. Ehelyett egy szál magadban slattyogtál ki a sötét parkolóba, és eszedbe sem jutott körülnézni. Ez aztán a felelősségteljes magatartás! Hirtelen iszonyúan bepipultam. Kennedyre, mert két hete összetörte a szívemet, és nem volt velem ma este, nem kísért biztonságban a kocsimhoz. Erinre, mert rábeszélt, hogy eljöjjek erre a hülye bulira, és még inkább magamra, mert hagytam magam rábeszélni. Dühöngtem a félájult seggfej miatt, aki egy-két méternyire tőlem vérző orral, motyogva hevert az aszfalton. És forrt bennem a méreg az idegen miatt is, aki elhappolta a kocsikulcsomat, miközben agyatlan, nemtörődöm tyúknak állított be. – Szóval az én hibám, hogy megtámadtak? – Égett a torkom, de legyűrtem a fájdalmat. – Az én hibám, ha nem tudok anélkül eljutni egy ház kapujától a kocsimig, hogy valamelyikőtök megpróbáljon megerőszakolni? – vágtam a képébe a szót, hogy lássa, nem félek a kimondásától. – „Valamelyikőtök?”Egy kalap alá veszel ezzel a szarházival? – mutatott Buckra, de a tekintetét továbbra is rám szegezte. – Semmi közöm az effélékhez. Ekkor vettem észre az alsó ajka jobb felén csillogó vékony ezüstkarikát. Remek. Egyedül egy parkolóban egy sértődött, piercinges képű idegennel, aki továbbra is bitorolja a kocsikulcsomat. Mi jöhet még ezen az estén? Zokogás tört fel a torkomból, ahogy próbáltam megőrizni a lélekjelenlétemet. – Visszakaphatnám a kulcsomat? – nyújtottam ki a kezemet, és görcsösen igyekeztem leküzdeni a remegést. A srác nyelt egyet, rám nézett, én pedig álltam a tekintetét. A félhomályban nem tudtam volna megmondani, milyen színű a szeme, de a csillogása vonzó kontrasztot képezett barna hajával. – A campusban laksz? – váltott halkabb, kevésbé ellenséges hangra. – Hadd vigyelek haza! Majd visszagyalogolok ide a saját verdámért.

Lehiggadtam, bólintottam, a táskámért nyúltam, hogy eltegyem az útból. A srác segített összeszedni a padlón szétszóródott rúzst, pénztárcát, tamponokat, hajcsatokat, tollakat meg ceruzákat, és visszapakolni mindent a táskámba. Utoljára egy óvszeres tasak akadt a kezébe. Megköszörülte a torkát, és felém nyújtotta az óvszert. – Nem az enyém – húzódoztam. A homlokát ráncolta. – Biztos? Összeszorítottam a fogamat, nehogy megint beguruljak. – Halálbiztos. – A szemétláda – pillantott megint Buckra. – Nyilván arra készült, hogy… – A szemembe nézett, majd mérgesen újra a másik srácra. – Na jó… eltüntetjük a bűnjelet. Nem hagyott időt, hogy megfontoljam a dolgot. A farmerja elülső zsebébe süllyesztette a négyszögletes tasakot. – Majd kidobom. Az tuti, hogy nem kapja vissza a rohadék. – Még mindig ráncolta a homlokát, amikor rám emelte a tekintetét, majd felkapaszkodott a volánhoz, és beindította a motort. – Biztosan nem akarod, hogy értesítsem a rendőrséget? Bólintottam, és ekkor a ház hátsó bejárata felől nevetés harsam. Kennedy mintha a középső ablak keretében táncolt volna egy kihívó, mélyen kivágott fehér felsőt, szárnyat és glóriát viselő lánnyal. Tökéletes. Már csak ez hiányzott. A Buckkal való dulakodás közben valamikor elveszítettem az ördögszarvas fejpántot, amelyet Erin erőltetett rám, amikor az ágyon gubbasztva rinyáltam, hogy nincs kedvem idióta jelmezes bulira menni. A kiegészítő nélkül csak vörös flitteres, tenyérnyi ruhába öltözött lány voltam, ilyen kellék híján viszont még holtomban is ciki lett volna ez a szerelés. – Biztosan. Ahogy kitolattunk a parkolóhelyről, a fényszóró megvilágította Buckot. A srác a szeme elé kapta a kezét, megpróbált ülő pózba hemperedni. Még ilyen távolságból is láttam fölrepedt felső ajkát, sérült orrát és bedagadt szemét.

Szerencse, hogy nem én ültem a volánnál, mert valószínűleg áthajtottam volna rajta. Az idegen kérdésére megmondtam a koleszom nevét, és kibámultam az oldalablakon, és egy szót sem bírtam kinyögni, mialatt ide-oda kanyarogtunk a campusban. Úgy öleltem át magam, mintha kényszerzubbonyba bújtattak volna, ezzel próbáltam leplezni az öt másodpercenként rám törő reszketést. Nem akartam, hogy a srác észrevegye, de abbahagyni sem bírtam. A kolesz parkolója majdnem dugig megtelt, az épület bejáratához közeli helyeket már mind elfoglalták. A srác hátulra állt be, kipattant a kocsiból, és átjött az én oldalamra, miközben kiszálltam a saját kisteherautóm anyósüléséről. Az idegösszeroppanás küszöbén imbolyogva vettem át tőle a kulcsot, miután bezárta a központi zárat, és elindult előttem az épülethez. – Az igazolványod? – kérdezte, amikor a kapuhoz értünk. Remegő kézzel csatoltam ki a táskámat, és vettem elő a kártyát. Ahogy érte nyúlt, meghökkenve láttam a keze fején a vért. – Jesszusom, te vérzel! A kezére pillantott, és kurtán megrázta a fejét. – Á, ez javarészt az ő vére. Összeszorította az ajkát, elfordult, hogy áthúzza a kártyát az elektromos zár érzékelőnyílásán, és eszembe jutott, hogy vajon be akar-e jönni velem. Úgy éreztem, már nem sokáig bírom tartani magamat. Miután kinyitotta a kaput, a kezembe nyomta az igazolványt. Az üres előtér fényében jobban láthattam a szemét – egészen világos szürkéskékjét az összehúzott szemöldök alatt. – Biztos, hogy rendben vagy? – kérdezte már másodszor, és éreztem, hogy eltorzul az arcom. Leszegett fejjel löktem vissza a kártyát a táskámba. – Persze, rendben – hazudtam, fölösleges bólogatás kíséretében. Hitetlenkedve sóhajtott, ujjaival a hajába túrt. – Fölhívjak valakit neked? Megráztam a fejemet. Alig vártam, hogy bejussak a szobámba, ahol nyugodtan széteshetek.

– Köszi, nem kell. Beoldalaztam mellette, vigyáztam, nehogy bárhol hozzáérjek, és a lépcsőhöz indultam. – Jackie! – szólt utánam halkan, nem tágított a kapuból. A lépcsőkorlátba kapaszkodtam, hátranéztem, és találkozott a tekintetünk. – Nem a te hibád volt. Az ajkamba haraptam, biccentettem, majd megfordultam, és fölszaladtam a lépcsőn, a cipőm csattogott a betonfokokon. A pihenőre érve megtorpantam, visszafordultam, lenéztem a kapura. A srác már eltűnt. Nem tudtam a nevét, és nem rémlett, hogy azelőtt bármikor láttam volna, találkozásról már nem is beszélve. Ezt a szokatlanul tisztán csillogó szempárt megjegyeztem volna. Fogalmam sem volt, kicsoda… ő pedig a nevemen szólított. Nem úgy, ahogy az igazolványomon olvasható – Jacqueline-nek –, hanem Jackie-nek, azon a becenéven, amit azóta viseltem, hogy Kennedy a középiskola utolsó előtti évében átkeresztelt. ???? Két héttel korábban: – Nincs kedved feljönni? Vagy itt is aludni? – kérdeztem játékosan trillázó hangon. – Erin ezen a hétvégén átmegy Chazhez… A szobatársa elutazik. Úgyhogy egyedül leszek… Kennedyvel egy hónap választott el bennünket a harmadik évfordulónktól. Nem kellett kerülgetnünk a lényeget. Erin egy ideje rászokott, hogy vén házaspárnak tituláljon bennünket. Általában azzal vágtam vissza, hogy ne irigykedjen. Mire válasz helyett rendszerint bemutatott nekem. – Hmm, jó. Fölugorhatok egy kis időre – dörzsölgette kifürkészhetetlen arccal a nyakát Kennedy, miközben bekanyarodott a kolesz parkolójába, és helyet keresett. Furcsa előérzet kezdett bizseregni a mellkasomban, feszélyezetten nyeltem. Elvégre a tarkódörzsölgetés jól ismert stresszjelzés. – Minden rendben? – kérdeztem. – Ja. Persze – vetett rám egy pillantást.

Beállt az első adódó üres helyre, két kisteherautó közé préselte a BMW-jét. Még soha, mondom, soha nem fordult elő, hogy szűk helyre erőltette volna be a drága külföldi kocsiját. Az ajtó horpadásától falra tudott mászni. Tehát valami nem stimmelt. Tudtam, hogy idegesíti magát a negyedévi témazáró zéhák, főleg a függvénytan miatt. Ráadásul az ő diákszövetségében másnap estére elhajlást szerveztek, ami elég nagy baromság a témazárók előtti hétvégén. A kártyámmal benyomultunk az épületbe, a hátsó lépcsőn mentünk föl, amitől egyedül mindig frászt kaptam, de Kennedyvel a hátam mögött nem érzékeltem mást, csak koszos, rágóval telenyomkodott falat meg áporodott, fanyar szagot. Fölkocogtam az utolsó lépcsősoron, és kiléptünk a folyosóra. Miközben az ajtómat nyitottam, hátrapillantottam Kennedyre, és fejcsóválással nyugtáztam a bűbájos pénisz-ábrázolást, amelyet valaki a lakóegységünk üzenőtábláján helyezett el. A koedukált koleszok éretlenebbek, mint amilyeneknek az egyetemi weboldalak ábrázolják őket. Időnként úgy éreztem, egy rakás tizenkét évessel élek egy fedél alatt. – Tudod, holnap este beteget jelenthetnél – fogtam meg Kennedy karját. – Maradj itt velem, begubózunk, pizzát rendelünk, és az egész hétvégét tanulással töltjük. Meg egyéb stresszoldó tevékenységgel… – vigyorogtam rá korántsem szendén, de lesütötte a szemét. Nekilódult a szívem, forróság öntött el. Láttam, hogy valami nagyon nem gömbölyű. Szerettem volna, ha mielőbb kiböki, akármi is a baj, mert az agyamban csupa riasztóbbnál riasztóbb lehetőség rémlett föl. Olyan rég nem akadt köztünk probléma, igazi nézeteltérés, hogy ez most hidegzuhanyként ért. Kennedy belépett a szobámba, és az íróasztalomhoz ült, nem az ágyamra. Odamentem hozzá, a térdünk egymáshoz ütődött, drukkoltam, hogy azt mondja, csak rossz passzban van, vagy a közeledő zéhák miatt görcsöl. A szívem a torkomban dobogott, ahogy megfogtam a vállát. – Kennedy?

– Beszélni szeretnék veled, Jackie. A fülemben még hangosabban dobolt a pulzusom, a kezem lecsúszott Kennedy válláról. A másik kezemet markoltam vele, és az ágyra telepedtem, egyméternyire tőle. Annyira kiszáradt a szám, hogy nyelni sem bírtam, nemhogy beszélni. Hallgatott, örökkévalóságnak tűnő másodpercekig kerülte a tekintetemet. Végül fölnézett rám. Szomorúnak látszott. Jaj, istenem! Jajistenemjajistenemjajistenem! – Mostanában némi… gondom adódott. Más lányokkal. Pislogtam, örültem, hogy ülök. Ha állok, összecsuklott volna a lábam, és a földön találom magam. – Ezt hogy érted? – nyögtem ki. – Mi az, hogy „gondod adódott más lányokkal”? Mélyet sóhajtott. – Nem úgy, mármint valójában semmi sem történt. – Elfordította a fejét, újra sóhajtott. – De azt hiszem, nem bánnám, ha történne. Mi vaaaan? – Nem értem. Az agyam lázasan dolgozott, hogy a lehető legjobb szitut hozzam ki ebből, de még a legvalószínűtlenebb megoldás is rettentő gázul hangzott. Kennedy fölállt, és kétszer föl-alá vonult a szobában, majd visszaereszkedett a szék szélére, előrehajolt, a térdére könyökölt, és összekulcsolta a kezét. – Tudod, milyen fontos nekem, hogy karriert csináljak a jogi és politikai pályán. Bólintottam, továbbra is hallgattam, és rettentően erőlködtem, hogy ne hagyjam el magam. – Ismered a nővér-szövetségünket? Újra bólintottam. Szóval bekövetkezett, amitől leginkább paráztam, amikor beköltözött a fiúkoleszba. A jelek szerint mégsem paráztam eléggé. – Van egy csaj… illetve pár csaj… hát szóval… na igen. Próbáltam józan, kiegyensúlyozott hangot megütni.

– Kennedy, ennek semmi értelme. Ugye nem azt akarod mondani, hogy csináltál valamit, vagy szeretnél csinálni… A szemembe nézett, hogy ne legyen félreértés. – Szeretnék. Ezzel az erővel nyugodtan gyomorszájon is vághatott volna, mert az agyam nem volt hajlandó fölfogni a hallottakat. A tettleges bántalmazást talán fölfogta volna. – Szeretnél? Hogy a nyavalyában érted azt, hogy szeretnél? Fölpattant a székről, elment az ajtóig – jó három méter távolságra – és vissza. – Mégis mit gondolsz? Jesszusom! Ne kényszeríts, hogy kimondjam! Tátva maradt a szám. – Miért ne? Miért ne mondanád ki? Ha egyszer el tudod képzelni, hogy megtedd, mi a fészkes fenéért ne mondanád ki? És mi köze ennek a pályaválasztásodhoz… – Mindjárt rátérek. Nézd, mindenki tudja, hogy aki választott politikai tisztséget visel, vagy arra pályázik, annak az egyik legkellemetlenebb az, ha valami szexbotrányba keveredik. – Olyan képet vágott, mint a középiskolai vitakörben, amikor csörtére készült. – Én sem vagyok fából, Jackie, és ha dolgoznak bennem az ösztönök vagy micsodák, de elfojtom őket, később ugyanúgy vagy még jobban fölgerjednek. És ha majd akkor tombolom ki magamat, a karrieremnek befellegzett. – Tehetetlenül tárta szét a kezét. – Nincs más választásom, mint most kiélnem a vágyaimat, anélkül, hogy tönkretenném a jövőbeli szakmai pozíciómat. Győzködtem magamat, hogy rosszul hallottam. Nem létezik, hogy a srác, akivel három éve járok, most azért szakít velem, hogy szégyentelen önfeledtséggel döngethessen fűvel-fával. Pislogtam, és mély lélegzetet próbáltam venni, de nem tudtam. Elfogyott a szobában az oxigén. Némán meredtem Kennedyre. Összeszorította a fogát. – Na jó, úgy látszik, hülyeség volt azt hinnem, hogy megpróbálhatlak szépen elengedni.

– Így fest nálad az, ha szépen elengedsz? Lepattintasz, hogy más csajokkal dughass? Lelkifurdalás nélkül? Te most komolyan beszélsz? – Halálosan komolyan. Mielőtt fölkaptam a közgáz tankönyvemet, és hozzávágtam, már csak egyetlen gondolat maradt a fejemben: Hogy tud egy ilyen pillanatban ennyire szar közhellyel előjönni? 2. fejezet Erin hangja ébresztett. – Jacqueline Wallace, lesz szíves kivonszolni a habtestét az ágyból, és megmenteni a félévi átlagát! Az ég szerelmére, ha hagynám, hogy egy pasi miatt így lenullázódjon a tudományos előmenetelem, nem győzném hallgatni a prédikálásodat. Kelletlenül morogtam a paplan alól, mielőtt kikukucskáltam Erinre. – Neked mióta van tudományos előmeneteled? – Haha! Nagyon vicces. Fölkelni! Fintorogtam, de nem mozdultam. – Az összes többi tárgyból jól állok. Ebből az egyből miért ne vághatnának meg? Leesett az álla. – Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? Pontosan tudtam. És ugyanúgy undorodtam a gyávaságomtól, ahogyan Erin – ha nem még jobban. De akkor is elviselhetetlen volt a gondolat, hogy hetente háromszor egy órán át Kennedy mellett üljek a tanteremben. Nem tudhattam biztosan, mit jelent újonnan szerzett facérsága a leplezetlen flörtölés vonatkozásában, de bármit jelentett, nem óhajtottam a saját szememmel látni. Épp elég volt elképzelnem a részleteket. Legalább ne forszíroztam volna, hogy ebben a félévben vegyen föl valami velem közös tárgyat. Amikor bejelentkeztünk az őszi előadásokra, szóvá tette, minek nekem a közgáz, hiszen nem kötelező a zenetanári diplomához. Vajon már akkor sejtette, hogy itt ér véget a kapcsolatunk? Vagy tudta is?

– Nem bírok fölkelni. – De bírsz, és föl is fogsz. Na, gyerünk, ki az ágyból! – rántotta le rólam a paplant. – Időben be kell érnem franciára, különben Monsieur Bidot agyonnyaggat a passé composé-val. Angolul is nehezen boldogulok a múlt idővel. Isten a tanúm, hogy en français, hajnali istentudja hánykor végképp beletörik a bicskám. Hajszálpontosan kilenckor értem az előadóteremhez, abban a tudatban, hogy a szokás szerint időben érkező Kennedy már odabent ül a tágas, lejtős előadóban. Besurrantam a hátsó ajtón, és rögtön kiszúrtam őt a hatodik sor közepén. A jobb oldalán egy üres hely – az enyém. Dr. Heller a második tanítási héten körbeadott egy ülésrendet, amelyet a jelenlét ellenőrzésére használt, és pontokat osztogatott a részvételért. Elhatároztam, hogy előadás után beszélek vele, mert többé semmi szín alatt nem ülhettem oda. Tekintetemmel végigpásztáztam a hátsó sorokat. Két üres hely maradt. Az egyik három sorral lejjebb, egy állát tenyerébe támasztó, leginkább szunyáló srác és egy félliteres starbucksos pohárból iszogató lány között, aki ráadásul megállás nélkül locsogott a szomszédjával. A másik üres hely az utolsó sorban kínálkozott, egy srác mellett, aki láthatólag épp firkált valamit a tankönyve margójára. Éppen akkor fordultam abba az irányba, amikor a tanár a lenti oldalajtón belépett, és a rajzművész fölemelte a fejét, hogy előre nézzen. Dermedten ismertem föl két nappal azelőtti megmentőmet. Ha tudtam volna mozogni, biztosan hátraarcot csinálok, és kimenekülök a teremből. Azonnal megrohantak a támadás képei. A kiszolgáltatottság. A rémület. A megalázottság. Egész éjszaka összekuporodva sírtam az ágyban, örültem, hogy Erin azt SMS-ezte, Chaznél alszik. Erin elől egyelőre elhallgattam, mit művelt Buck, részben azért, mert tudtam, hogy felelősnek tartaná magát, hiszen ő beszélt rá a bulizásra, és engedett azután egyedül elmenni, részben meg azért, mert szerettem volna elfelejteni, hogy egyáltalán megtörtént. – Amint mindenki talál ülőhelyet, kezdhetünk – rázott föl kábulatomból a professzor kijelentése, minthogy egyedül én álldogáltam.

Odanyargaltam a locsifecsi lány meg az álomkóros srác közötti üres székhez. A lány rám pillantott, de véletlenül sem szakította félbe vallomását arról, hogy becsiccsentett a hétvégén, és hol és kivel. A srác épp csak annyira nyitotta ki a szemét, hogy észlelje felbukkanásomat, amikor becsúsztam kettejük közé, a padlóhoz csavarozott székre, de egyébként nem mozdult. – Foglalt ez a hely? – érdeklődtem tőle suttogva. Megrázta a fejét. – Az volt – motyogta –, de a csajszi lemorzsolódott. Vagy csak már nem jár. Vagy mit tudom én. Megkönnyebbülten húztam elő egy spirálfüzetet a tatyómból. Igyekeztem nem nézni Kennedyre, de a székek elrendezése miatt ehhez némi erőfeszítés kellett. Gondosan belőtt, barnásszőke hajával és az ismerős, simára vasalt, legombolós nyakú ingével magára vonta a tekintetemet, valahányszor megmoccant. Tudtam, milyen hatást gyakorol az a zöld skót kockás ing a lélegzetelállító zöld szemével együtt. Kilencedik óta ismertem. Figyeltem, hogyan változott a mindennap kosaras sortban és edzőcipőben járó kisfiúból azzá az elegáns fiatalemberré, aki vasaltatta a méretre igazítod ingeit, csakis kifényesített cipőt hordott, és mindig úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna le. Nemegyszer láttam, hogy a tanárnők forgolódtak utána, amikor elhaladt mellettük, azután elkapták bámuló tekintetüket tökéletes, de számukra elérhetetlen alakjáról. A középiskola utolsó előtti évében együtt jártunk emelt szintű angolra. Az első órától kezdve stírölt, felém villantotta gödröcskés mosolyát, mielőtt helyet foglalt, hívott a tanulókörébe, érdeklődött a hétvégi programom felől – amibe végül ő is belekerült. Még sosem szálltak rám ilyen magabiztosan. Évfolyamtitkár volt, így mindenki ismerte, ő pedig különösen törekedett arra, hogy mindenkit megismerjen. Sportolóként a baseballcsapatban tündökölt. Diákként tanulmányi eredményével a legjobb tíz százalékba tartozott. A vitakör tagjaként lehengerlő érveléséről és verhetetlenségéről vált híressé.

A pasimként türelmesen és figyelmesen bánt velem, soha nem erőltetett, sürgetett. Születésnapról, évfordulóról soha nem feledkezett meg. Nem ébresztett bennem a kettőnket illető szándékaival kapcsolatos kétséget. Amint komolyra fordult a kapcsolatunk, megváltoztatta a nevemet – és velem együtt mindenki követte a példáját. – Te vagy az én Jackie-m – ezzel Kennedy elnök feleségére utalt. Bálványozta a néhai elnököt, akivel csak névrokonságban állt. A szülei elég furán politizáltak, és még abban sem tudtak egyetértésre jutni. A húga a republikánus Reaganről, az öccse a demokrata Carterről kapta a nevét. Három év telt el azóta, hogy búcsút mondhattam a Jacqueline-nek, és naponta küzdöttem, hogy visszanyerjem lényemnek azt az eredeti részét, amit Kennedy miatt félretettem. Másról is lemondtam, talán fontosabb dolgokról is, de egyedül ezt szerezhettem vissza. ???? Mivel ötven percen át egyfolytában azon fáradoztam, hogy ne bámuljam Kennedyt, az előző két hétben pedig kihagytam az előadást, az agyam lelassult, és megtagadta az együttműködést. Az óra végén rádöbbentem, hogy nem sokat fogtam föl az elhangzottakból. Dr. Heller után mentem a szobájába, végigfuttattam magamban az eszközöket, amelyekkel arra indíthatom őt, hogy adjon nekem esélyt. Eddig a pillanatig nem érdekelt a bukás. Most, hogy lehetségesből valószínűvé vált, megrémített. Még egyetlen tárgyból sem buktam meg. Mit mondjak a szüleimnek és a mentoromnak? Ez az elégtelen az egész hátralévő életemen nyomot hagy. – Rendben, Ms. Wallace! – Dr. Heller viharvert aktatáskájából elővett egy tankönyvet meg egy rendezetlen köteg jegyzetet, és úgy járt-kelt a szobájában, mintha én ott sem lennék. – Adja elő az ügyét! Megköszörültem a torkomat. – Az ügyemet? Fáradtan lesett rám a szemüvege fölött. – Két egymás utáni héten távol maradt az óráról, ezzel a negyedévi zárthelyi dolgozatról is, és ma ismét mulasztott.

Feltételezem, hogy azért áll itt a szobámban, mert elő kíván adni valamiféle indoklást, miért ne buktassam meg makrogazdaságtanból. – Sóhajtott, a polcra helyezte a tankönyvet. – Mindig azt hiszem, hogy már az összes változatot hallottam, mégis újra és újra sikerül meglepniük. Úgyhogy halljuk! Nem érek rá egész nap, és gyanítom, hogy maga sem. Nyeltem egyet. – Ma nem hiányoztam az óráról, csak másik sorban ültem. Bólintott. – Ezt elhiszem magának, elvégre az előadás végén megkeresett. A mai részvételt tehát jóváírom, ez körülbelül egy negyed osztályzatnyi javítást jelent. Így is marad hat hiányzása és egy nullás negyedévi zárthelyije. Úristen! Mintha kihúzták volna a dugót, teljes összevisszaságban dőltek belőlem a mentségek és a felismerések. – A barátom szakított velem, és jár erre az előadásra, és ránézni sem bírok, nemhogy leülni mellé… Jaj, istenem, kihagytam a negyedévi zéhát. Meg fogok bukni. Soha életemben nem buktam meg semmiből. Nem mintha ez a szöveg nem lett volna halálkínos, de ráadásul könnyek szöktek a szemembe, és kibuggyantak. Az ajkamat harapdáltam, nehogy hangosan fölzokogjak, a prof íróasztalát bámultam, nem bírtam szembesülni a megvető kifejezéssel, amelyet az arcára képzeltem. A sóhaját hallottam, és ezzel egyidejűleg egy papír zsebkendő jelent meg a látóteremben. – Szerencsés napot fogott ki, Ms. Wallace. Elvettem a papírzsepit, és az arcomhoz nyomkodtam, közben óvatosan dr. Hellerre sandítottam. – Véletlenül van egy lányom, aki alig valamicskével fiatalabb magánál. Nemrégiben komisz kis szakítást vészelt át. Az én éles eszű, színjeles tanulóm érzelmi ronccsá változott, kizárólag sírt, aludt, majd megint sírt, körülbelül két héten át. Azután észhez tért, és úgy döntött, hogy semmiféle fiú nem fogja tönkretenni az ő tanulmányi eredményét. A lányomra való tekintettel adok magának

egy lehetőséget. Egyet. Ha elszúrja, a félév végén olyan jegyet kap, amilyet érdemel. Értjük egymást? További könnyontás közben bólintottam. – Helyes. – A professzor úr feszélyezetten mocorgott, és újabb zsepit nyújtott felém. – Jaj, az ég szerelmére… ahogy a lányomnak is mondtam, nincs az a fiú a földkerekségen, akiért érdemes ennyit szenvedni. Én csak tudom, én is voltam fiú. – Valamit firkantott egy cédulára, és a kezembe nyomta. – Tessék, a korrepetitorom, Landon Maxfield e-mail címe. Ha nem ismeri a kiegészítő csoportfoglalkozásait, ajánlom, hogy sürgősen ismerkedjék meg velük. Kétségkívül rászorul némi különórára is. A fiatalember két éve kiváló diákom volt, azóta segít nekem. Majd tájékoztatom őt, hogy milyen munkát várok magától a negyedévi zárthelyi pótlására. Ismét sikerült megúsznom a zokogást, mialatt megköszöntem neki, és azt hittem, mindjárt megüti a guta, annyira kínosan érezte magát. – Na jól van, jól van, nincs mit. – Előhúzta az ülésrendet. – Mutassa meg, hol fog ülni mostantól, hogy megkaphassa azokat a negyedpontokat a részvételért. Ráböktem az új helyemre, és beírta a nevemet a négyzetbe. Kaptam egy sanszot. Most már csak föl kellett vennem a kapcsolatot ezzel a Landonnal, azután beadnom egy házi dogát. De vajon az milyen nehéz lesz? ???? A diákközpontban a Starbucksnál nevetségesen hosszú sor kígyózott, de esett, és nem volt kedvem bőrig ázni, hogy átmenjek az utca túloldalán, épp a campus határán kívül működő családi kávézóba a koffeinadagomért, mielőtt elkezdődik a délutáni órám. És ettől függetlenül minden bizonnyal ott találtam volna Kennedyt, mert ebéd után szinte mindennap oda jártunk. Elvi megfontolásból még akkor is kerülte a Starbuckshoz hasonló „üzletláncszörnyetegeket”, ha jobb kávét kínáltak. – Nem létezik, hogy időben átérjek a campus túlsó végére, ha itt kivárom a soromat – morgolódott bosszúsan Erin, és kihajolt, hogy

ellenőrizze, hányan állnak előttünk. – Kilencen vannak. Kilencen! És öten várnak innivalóra! Honnan a fenéből került elő ez a tömeg? Az előttünk álló srác rosszallóan sandított hátra. Erin ugyanúgy ráncolta a homlokát, én meg összeszorítottam az ajkamat, nehogy elröhögjem magam. – Biztos mind koffeinfüggők, mint mi – véltem. – Ja – dohogott Erin, azután megfogta a karomat. – Majdnem elfelejtettem: hallottad, mi történt szombat este Buckkal? Görcsbe rándult a gyomrom. Az este, amelyet egyszerűen el akartam felejteni, nem hagyott nyugtot nekem. Megráztam a fejemet. – Elkapták a kolesz mögötti parkolóban. Pár fickó a tárcáját akarta. Azt mondta, alighanem hajléktalanok, persze mit is várhat az ember egy nagyváros kellős közepére telepített campusban. Semmit sem kaptak a rohadékok, de Buck képét baromira kidekorálták. Egyébként – hajolt közelebb Erin – egy kicsivel dögösebb így. Grrrr. Nehogy mindjárt dorombolni kezdjek. Rosszullét kerülgetett, némán álltam, és érdeklődést színleltem ahelyett, hogy megcáfoltam volna Buck verzióját, amellyel a cipóra vert képéhez vezető eseményeket tálalta. – Hát ez gáz. Muszáj bedobnom egy Rockstart, különben lemegyek alfába politológiaórán. Nem késhetek el, röpdogát írunk. Viszlát gálya után! Gyorsan megölelt, és elsietett. Előrébb araszoltam a sorban, gondolataim már ezredszer terelődtek a szombat estére. Még most sem bírtam megszabadulni a kiszolgáltatottság érzésétől. Nem mintha nem tudtam volna mindig is, hogy a fiúk erősebbek. Kennedy számtalanszor kapott a karjába, egyszer a vállára dobott, és fölszaladt velem a lépcsőn, én meg fejjel lefelé lógva, kacagva kapaszkodtam a vállába. Könnyedén kinyitott befőttesüvegeket, amikkel én nem boldogultam, tologatott bútorokat, amiket én alig tudtam megmozdítani. Erőfölénye nyilvánvalóan megmutatkozott, amikor föltámaszkodott rajtam, és kitapogattam kőkemény bicepszét. Két héttel ezelőtt kitépte a szívemet, és még soha nem éreztem magam ennyire összetörtnek, ennyire üresnek.

De fizikai erőt soha nem alkalmazott velem szemben. Nem, az Buck volt. Buck, a campus szívtiprója, akinek nem okozott gondot, hogy lányokat találjon magának. Az a srác, aki soha a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy bántani tud és fog, vagy hogy egyáltalán észrevett azon kívül, hogy Kennedy barátnője vagyok. Hibáztathattam volna a szeszt… de nem, az alkohol csak a gátlásokat oldja föl, nem szabadít el bűnös erőszakot olyasvalakiben, akiben addig nem volt. – Tessék! Magamhoz tértem merengésemből, és fölnéztem, hogy bemondjam a szokásos rendelést, csakhogy a pult mögött a szombat esti srác állt. Az a srác, aki mellé nem ültem le a ma délelőtti közgázon. Kitátottam a számat, de semmi sem jött ki rajta. És ahogy délelőtt, most is megrohantak a szombat esti emlékek. Fölhevült az arcom, ahogy visszaemlékeztem, milyen helyzetben voltam akkor, mit láthatott nyilvánvalóan a srác, mielőtt közbeavatkozott, milyen ostoba libának tarthat engem. Igaz, akkor azt mondta, nem az én hibám volt. És a nevemen szólított. Azon a néven, amelyet most már tizenhat napja nem használtam. Miután a másodperc törtrészéig hiába fohászkodtam azért, hogy ne emlékezzen rám, viszonoztam átható tekintetét, és láttam, hogy pontosan emlékszik. Minden halálkínos részletre. Égett az arcom. – Eldöntötted, mit adhatok? – rántott ki kérdésével tétovázásomból. Higgadtan csengett a hangja, de éreztem a hátam mögötti vásárlók türelmetlen idegeskedését. – Egy nagy caffe americanót kérek – feleltem olyan motyogva, hogy félig-meddig arra számítottam, megismételteti velem. De megjelölte a papírpoharat, és ekkor vettem észre a kézfejére tekert két-három réteg vékony fehér gézt. Továbbította a poharat az italmérőnek, és beütötte a rendelést, miközben átadtam neki a kártyámat. – Hogy vagy? – kérdezte látszólag hanyagul, pedig kettőnk között nagyon is jelentőségteljes volt a dolog. Lehúzta a kártyámat, és a nyugtával együtt visszaadta.

– Kösz, jól. A bal kezén is látszottak karcolások, de semmi komolyabb horzsolás. Ahogy elvettem a kártyát meg a blokkot, az ujjai az enyémekhez súrlódtak. – Köszi! – rántottam vissza a kezemet. Elkerekedett a szeme, de nem szólt többet. – Én egy extra nagy caramel macchiatót szeretnék, simán, hab nélkül – diktálta a rendelést a hátam mögött türelmetlenkedő lány, nem ért ugyan hozzám, de feszélyezően benyomult a személyes terembe. A srác állkapcsa alig észrevehetően megfeszült, ahogy tekintete átvándorolt rólam a lányra. Megjelölte a poharat, szűkszavúan közölte a fizetendő összeget, és ahogy elléptem onnan, ismét rám villant a szeme. Nem tudom, azután is rám nézett-e. A pult másik végén megvártam a kávémat, majd elsiettem, nem vesződtem a szokásos hozzácsorgatott tejjel meg három tasak cukorral. A közgazdaságtan alapkurzus, ezért rengetegen vették föl, nagyjából kétszázan. Abban a hat hétben, ami az őszi félévből még hátravan, ennyi ember között simán elkerülhettem a szemkontaktust két sráccal, nem? 3. fejezet Amint az óra után visszaértem a koleszba, kötelességtudóan emaileztem a közgázos korrepetitornak, és nekiláttam a művészettörténet házi feladatomnak. Mialatt bepötyögtem a fogalmazást egy klasszicista szobrászról és a stílusra gyakorolt hatásáról, hálát rebegtem idegbajomnak, hogy legalább a nem gazdasági tárgyakból nem kényszerített mulasztásra. Mivel Erin munkába ment, csöndes tanulásba merülve tölthettem az estét. Zsebkendőnyi szobánkban óhatatlanul elvonta volna a figyelmemet a jelenlétével. A múlt héten, amikor épp algebradogára próbáltam magolni, az alábbi társalgást bonyolította le: – De apuci, azt a körömcipőt egyszerűen muszáj volt megvennem a melóhelyemre – harsogta a mobiljába. – Te mondtad, hogy azt szeretnéd, ha már diákként megtanulnám a munka értékét, és mindig

azt hajtogatod, hogy az ember az öltözékével is a sikerre készüljön, én pedig csak a bölcs meglátásaidhoz igyekszem igazodni. Amikor rám pillantott, az égnek emeltem a tekintetemet. A szobatársnőm egy proccos belvárosi szállodában hoszteszkedett, s ezt az állását gyakorta használta ürügyül ruházkodási költségkerete túllépésére. A háromszáz dolláros cipő nélkülözhetetlen olyan munkához, amiért kilencdolcsis órabért fizetnek? Elfojtottam egy kacajt, miközben Erin visszakacsintott rám. Az apja végül mindig engedett, kivált akkor, ha Erin bedobta az ötbetűs varázsigét: apuci. Nem számítottam gyors válaszra Landon Maxfieldtől. Úgy gondoltam, mint felsőbb éves, ráadásul olyan hatalmas diákcsoport korrepetálója, mint dr. Helleré, nyilván elfoglalt. Azt is biztosra vettem, hogy nem ugrál örömében, hogy egy bukdácsoló másodévesnek segédkezzen, aki elbliccelte a negyedévi zéhát meg kétheti előadást, és még egyetlen kiegészítő óráján sem vett részt. Arra készültem, hogy megmutatom neki, keményen fogok dolgozni, hogy behozzam a lemaradást, és a lehető leghamarabb leszálljak a nyakáról. Negyedórával azután, hogy e-maileztem neki, csilingelt a beérkezett üzenetek mappája. A korrepetitor ugyanabban a hivatalos hangnemben válaszolt, amelyet én is használtam, miután oda-vissza ugráltam a megszólításnál a vezeték- és keresztnév között, de végül a Mr. Maxfield mellett döntöttem. Ms. Wallace! Dr. Hellertől tudom, hogy föl kell zárkóztatnom makrogazdaságtanból, és közölte, milyen házi dolgozatot kell beadnia az elmaradt negyedéves zárthelyi pótlására. Mivel a professzor úr jóváhagyta ezt a feladatot, nem szükséges tudnom a lemaradás okát. A korrepetálás a munkakörömhöz tartozik, ezért alkalmaztak. Találkozzunk a campusban, lehetőleg a könyvtárban, hogy megbeszéljük a dolgozatot. Mélyreható munka lesz, és komoly külső adatgyűjtést igényel.

Dr. Heller szigorúan megszabta, hogy mennyi segítséget nyújthatok. Lényegében azt szeretné látni, hogy a hallgató mire jut egyedül. Általános kérdésekben természetesen rendelkezésre állok. A csoportos kiegészítő foglalkozások időpontja h, sz, cs 13-14, de azokon a jelenlegi anyagról esik szó, és feltételezem, hogy ebben az esetben az elmúlt két hétben mulasztottak megértéséhez is segítség kell. Kérem, tudassa, mikor ér rá különórákra, és egyeztetünk. LM Összeszorítottam a fogamat. Bár a levél kifogástalan udvariassággal íródott, csöpögött belőle a lekezelés, még az aláírásából is: LM. Vajon barátságos akart lenni, vagy fesztelen, vagy kifigurázta abbéli igyekezetemet, hogy komoly, érett diák benyomását keltsem? Az e-mailemben céloztam a szakításra, és reméltem, hogy nem kérdez rá a részletekre. Most úgy éreztem, mintha nemcsak óvakodna attól, hogy megismerje a konkrét körülményeket, de le is néz amiatt, mert hagytam, hogy egy párkapcsolati válság kihasson a tanulmányaimra. Újra elolvastam az e-mailjét, és még jobban feldühített. Szóval azt hiszi, sötét vagyok ahhoz, hogy önállóan megértsem a tananyagot? Mr. Maxfield! A foglalkozásokon nem tudok részt venni, mert h, sz, 13-14.30-ig művészettörténetem van, csütörtök délután pedig középiskolásokat korrepetálok. A campuson lakom, és hétfőn/szerdán késő délután, illetve a legtöbb este ráérek. Hétvégén is szabad vagyok, ha nem korrepetálok. Már belefogtam a GDP-ről, a CPI-ről és az inflációról szóló anyagrész elolvasásába, és dolgozom a 9. fejezet végi ismétlő kérdéseken. Ha Ön a házi dolgozat követelményeit szeretné megbeszélni, biztos vagyok benne, hogy az előadásokkal kapcsolatos lemaradást egyedül is be tudom hozni. Jacqueline Megnyomtam a Küldést, és körülbelül húsz teljes másodpercig nyeregben éreztem magam. Valójában még alig néztem bele a 9. fejezetbe. Egyelőre nem igazán emberi ésszel érthető keresleti és kínálati grafikonokat találtam benne, mint inkább dollárjelekkel teletűzdelt hadoválást, amelyet a poén kedvéért alsó-felső indexekkel

tettek zavarosabbá. Ami a GDP-t meg a CPI-t illeti, tudtam, mit jelentenek ezek a rövidítések. Kábé. Te jó isten! Fennhéjázóan lepöcköltem a korrepetitort, akit a professzorom kínált – a professzorom, aki nem volt köteles második lehetőséget adni nekem, mégis adott. Amikor ismét csilingelt az e-mailem, nyeltem egyet, mielőtt rákattintottam. A bejövő mappa legtetején a Landon Maxfieldtől érkezett új üzenet várt. Jacqueline, ha nem zavar, tegeződjünk! Ha szívesebben pótolsz egyedül, természetesen jogod van hozzá. Összeszedem a dolgozathoz szükséges információkat, és találkozzunk, mondjuk, szerdán fél három után. LM Ui. Mit korrepetálsz? A válasza nem tűnt mérgesnek. Udvarias volt. Sőt, még kedves is. Az utóbbi időben annyira eluralkodtak rajtam az érzelmeim, hogy semmit sem tudtam józanul megítélni. Felső tagozatos és középiskolás diákzenekarok nagybőgőseinek adok különórákat. Csak most jut eszembe, Landon, hogy szerda délutánra már elígérkeztem, két tanítványomnak segítek hangszert szállítani egy fellépésre. (Kisteherautóval járok, hogy a saját hangszerem szállítását meg tudjam oldani, és mostanában elárasztanak kérésekkel, hogy fuvarozzak nagy hangszereket, kanapékat, matracokat…) Nem érsz rá valamelyik este? Vagy szombaton? JW Tízéves korom óta nagybőgőztem. Negyedikben a második tanítási hét végén a zenekarunk két bőgőse közül az egyik a focipályán egy aprócska ütközésből kifolyólag kulcscsonttörést szenvedett. A zenekarvezetőnk, Peabody tanárnő a hegedűsök végtelen tengerére pillantott, és könyörgött, hogy valaki váltson hangszert. – Senki? – sápítozott. Miután tényleg nem jelentkezett más, föltettem a kezemet.

Akkoriban még a feles hangszer mellett is eltörpültem, sámlira kellett állnom, hogy megszólaltathassam, ami vég nélküli derültség forrásául szolgált a zenekaros osztálytársaimnak. És nem csak a suliban röhögtettem ki magamat. – Mondd, édesem, nem gondolod, hogy ez kissé különös hangszer egy lánynak? – kérdezte anyám. Még azt sem emésztette meg, hogy elutasítottam a zongoratanulást – amit ő szorgalmazott – a hegedű javára, így új kedvtelésemet azonnali ellenszenvvel fogadta. – De – néztem dacosan anyámra, ő meg a szemét forgatta. Irtózott a hangszertől, amelyet én viszont megszerettem, azért, mert az egész zenekar hangzásának alapot, hátteret adott. Az is tetszett, hogy a területi versenyeken a többiek hitetlenkedő képet vágtak, biztosra vették, hogy egy lány nem játszhat olyan jól, mint ők – és élvezettel bizonyítottam be, hogy még jobban is játszom náluk. Mire betöltöttem a tizenötöt, elértem százhatvannyolc centis felnőtt magasságomat, és felléphettem egy háromnegyedes hangszerrel, magasító nélkül is boldogultam, igaz, csak éppen hogy. Az elmúlt évben helybeli diákoknak – csupa fiúnak – adtam magánórákat, így vagy úgy, de mindegyikük önelégült pimaszsággal viszonyult hozzám, amíg meg nem hallották a játékomat. Nagybőgőzöl? Ez érdekes. Ezen a hétvégén és a hétvégéken általában elfoglalt vagyok. Nem szeretnélek emiatt késleltetni, úgyhogy még ma este elküldöm a munkádhoz szükséges infókat, azután e-mailben tárgyalhatunk róla, amíg nem sikerül összehangolnunk az időbeosztásunkat. Ehhez mit szólsz, Jacqueline? LM Ui. Emlékezni fogok rád, ha valami nagyobb holmit veszek, vagy költözködnöm kell. Köszi, Landon, igen, az nagyon jó lesz. (Mármint az infó, nem a pofátlan ötlet, hogy kihasználd a kocsim teherhordó kapacitását. Te sem vagy különb a haverjaimnál, akik megspórolják a tehertaxi vagy a furgonkölcsönzés költségeit, engem meg sörben fizetnek.) JW

Amint hazaérek, küldöm a részleteket, azután dumálhatunk. Tudod, Jacqueline, a cserekereskedelem egy ma is működő ősi gazdasági jelenség. (Egyébként szabad neked már söröznöd?) LM Távol álljon tőlem, Landon, hogy meghiúsítsam egy történelem előtti gazdasági jelenség fennmaradását. És a sörben fizető haverok még mindig jobbak az egyáltalán nem fizetőknél. (Ami az életkoromat illeti, nem hiszem, hogy a korrepetitori munkakörödbe az efféle személyes adatok firtatása is beletartozik.) JW Talált, süllyedt, Jacqueline. Kénytelen vagyok megbízni benned, hogy nem fogok rács mögé kerülni fiatalkorúak alkoholhoz juttatásáért. Igazad van – a magamfajta sóher, autóhiányban szenvedő egyetemistáknak illene tiszteletben tartaniuk a fuvarozási egyezkedés jól bevált módszereit. LM Autótlanságának őszinte beismerésével megmosolyogtatott, de rögtön lehervadt az arcomról a mosoly, amikor ezt egybevetettem Kennedy gépkocsi-tulajdonosi önteltségével. Közvetlenül érettségi előtt a szülei átadták a kétéves Mustangját a tizenhat esztendős öccsének, aki előtte egy héttel totálkárosította a dzsipjét. Kennedyt pedig előzetes érettségi ajándékként vadonatúj BMW kárpótolta – elegáns, fekete kocsi az összes kapható extrával, többek között osztályon felüli bőrüléssel és olyan sztereó berendezéssel, amelyet egy sarokkal odébbról is hallhattam. A fenébe! Abba kellett volna már hagynom, hogy bármi történik velem, Kennedyhez kapcsoljam. Ekkor ébredtem rá, hogy még mindig ő jelenti nálam az alapállapotot. Az elmúlt három évben rászoktunk egymásra. És bár ő a maga részéről szakított a megszokással, amikor faképnél hagyott, én nem fordítottam hátat neki, továbbra is a jelenemhez, a jövőmhöz pányváztam. Pedig igazság szerint most már csupán a múltamhoz tartozott, és eljött az ideje, hogy lassanként beletörődjek ebbe, bármennyire fájt is. ????

Amint megkezdtük első egyetemi évünket, Kennedy belépett abba a diákszövetségbe, amelyiknek már az apja is tagja volt. Noha a fiúm igényelte a klikkhez tartozást, engem sosem fűtött effajta érdeklődés. Úgy tűnt, nem bánta, amikor közöltem, hogy inkább nem rohanok csatlakozni semmilyen csoportosuláshoz. Neki, a jövendő politikusnak csak az számított, hogy megértően fogadjam saját ilyen irányú szükségleteit. Egyszer meg is jegyezte, tulajdonképpen tetszik neki, hogy IVF barátnője van. – IVF? Az meg mi? – Azt jelenti, hogy „istenverte független” – felelte nevetve. Három héttel ezelőtt, amikor kivonult a szobámból, meg sem fordult a fejemben, hogy magával viszi gondosan ápolt társas kapcsolatrendszeremet is. Kennedy nélkül nem kaptam automatikusan meghívást zártkörű egyetemi partikra és más rendezvényekre, bár Chaz és Erin azért elhívhatott ide-oda, mivel a bármely bulira megengedetten vihető két kategória, azaz a szesz és a csajok egyikébe tartoztam. Hát ez szép. Független barátnőből bulikellékké minősültem át. Több mint kínosan érintett, hogy folyton volt haverjaim csoportjaiba botlottam. A központi könyvtár főbejárata előtt például diákszövis srácok egy teljes héten át minden reggel asztalokat állítottak föl, amelyekről kávét, dzsúszt meg sütit árultak, így gyűjtöttek adományokat a vezetőképző programhoz. A Delta Delta Delta diáklányszövetség hordozható rostsütőkkel fölfegyverkezett tagjai a koleszuk előtti gyepen sátorozva kívánták szemléltetni a hajléktalanok sanyarú sorsát. (Fölvetettem Erinnek, hogy a csőlakók zöme nemigen rendelkezik hordozható kerti grillel és csúcskategóriás kempingfelszereléssel, mire buzgón helyeselt, hogy erre már ő is rámutatott, de a figyelmeztetése süket fülekre talált.) Ha kiléptem a kollégiumból, bármilyen irányba indultam, óhatatlanul találkoztam olyanokkal, akikhez alig néhány napja még problémamentes kapcsolat fűzött. Most másfelé néztek, ha elmentem mellettük, bár némelyikük még mosolygott vagy integetett, mielőtt úgy tett, mintha elmélyült társalgásba merülne valaki mással. Még

kevesebben voltak, akik rám is köszöntek: „Szia, Jackie!” Nem szóltam nekik, hogy már nem használom ezt a nevet. Erin eleinte győzködött, hogy mindezt az elutasítást csak képzelem, de két hét múltán, ha vonakodva is, egyetértett velem. – Ha egy kapcsolat megszakad, az emberek szükségét érzik, hogy valamelyik oldalra álljanak, ilyen a természetük – bújt ki belőle a másodéves pszichológushallgató. – De akkor is gyávák. Díjaztam, hogy a kedvemért hajlandó félretenni tárgyilagos csoportlélektani elemzését. Nem lepett meg, hogy gyakorlatilag mindenki Kennedy mellé állt. Elvégre ő közülük való volt. Megnyerően közvetlen modorú, leendő politikai vezető. Én meg a csöndes, helyes, de kicsit csudabogár barátnője… A szakítás után pedig csak a diákszövetségeken kívüli másodéves. Egyedül Erin nem látott annak. Kedden a campus aktuális sztárpárosa haladt el mellettünk: Katie, Erin diákszövetségi elnöke és D. J., Kennedy diákszövis alelnöke. – Szia, Erin! Szuper a szerkód – mondta Katie, mintha én ott sem lettem volna. D. J. biccentett, Erinre mosolygott, pillantása átsuhant rajtam, de ő sem vett rólam jobban tudomást, mint a barátnője. – Köszi! – válaszolta Erin. – Húgyagyúak – tette hozzá rögtön halkan, és belém karolt. Több mint egy évvel ezelőtt, amikor beköltöztem a kollégiumba, elszörnyedtem attól, hogy a szobatársam a tipikus diákszövis csajszi megtestesítője. Erin addigra már le is stoppolta magának az ablakhoz közelebbi ágyat. A fekhelye fölötti falon csillogó kék-arany középiskolai szurkolópomponokat biggyesztett a kartonból kivágott, aranycsillámmal bevont, hatalmas „ERIN” felirathoz. Az aranyozott óriásbetűket fotók vették körül: pomponlányos megmozdulások és öregdiák-rendezvények tagbaszakadt focista izompacsirtákkal. Ahogy tátott szájjal bámultam tenyérnyi szobánk magasfényű felét, maga a pomponlány pattant be az ajtón. Egyetemi pólója szinte tökéletesen passzolt magasra feltűzött, rézvörös hajához. – Á, szia! Biztos te vagy Jacqueline! Én meg Erin vagyok! Diplomatikusan lenyeltem a Nem mondod! megjegyzést, ami az eszembe ötlött.

– Mivel nem voltál itt, választottam ágyat, remélem, nem bánod! Már majdnem végeztem a kipakolással, úgyhogy segíthetek neked. – Fölkapta, és az ágyra lódította a nehezebbik bőröndömet. – Kitettem az ajtóra egy szárazon törölhető táblát, hogy üzeneteket hagyhassunk egymásnak, tulajdonképpen anyukám ötlete, de használható javaslatnak tűnt, te mit gondolsz? – Ühüm – motyogtam, és pislogva figyeltem, ahogy kicipzározta a bőröndömet, majd hozzáfogott, hogy kiszedegesse az otthonról hozott holmimat. Alighanem tévedés történt. Terjedelmes kérdőívet töltöttem ki a szobatársamnál kívánatos tulajdonságokról, és úgy láttam, erre a lányra egyetlenegy sem illik az általam fölsoroltak közül. Lényegében önmagamat jellemeztem: csöndes, szorgalmas könyvmoly, aki tisztességes időben szokott nyugovóra térni. Nem bulizik éjjel-nappal, nem hurcol föl egy sereg srácot a szobánkba, és nem csődíti oda az egész emeletet sörpongozni. – Egyébként Jackie-nek szoktak szólítani – árultam el. – Jackie! Jaj, de ari! Bár, bevallom, nekem a Jacqueline is bejön. Nagyon előkelő. Mázlista vagy, kettőből választhatsz! Én nagyjából leragadtam az Erinnél. Még jó, hogy tetszik nekem, nem? Na okés, Jackie, hová tegyük ezt a posztert? Amúgy ki ez? A kezében tartott poszterre – szintén nagybőgőző kedvenc énekesnőm képmására – pillantottam. – Esperanza Spalding. – Sosem hallottam róla. De helyes! – Fölmarkolt egy csomó rajzszöget, és az ágyamra szökkent, hogy felnyomkodja a falra a posztert. – Itt milyen? Szóval tizenöt hónap alatt hosszú utat tettünk meg Erinnel. 4. fejezet Szerda délelőtt egy perccel a közgáz kezdete előtt érkeztem, így a legkevésbé sem számítottam arra, hogy az előadóterem bejáratánál Kennedy támasztja a falat, és épp telefonszámot cserél egy Zeta diákszövis csajjal. A csaj vihogva fényképezte le saját magát, és

visszaadta Kennedynek a mobilját. Kennedy ugyanígy fotózkodott, rávigyorgott a lányra. Többé nem nekem tartogatta ezt a mosolyt. Föl sem fogtam, hogy dermedten állok, amíg egy másik srác belém nem ütközött, lelökve dögnehéz hátizsákomat a vállamról. – Bocsesz! – morogta inkább Vigyázz az útból!, semmint Bocs, hogy neked mentem! hangsúllyal. Ahogy lehajoltam a hátizsákomért, és imádkoztam, nehogy Kennedy és a rajongója meglásson, egy kéz megragadta a vállszíját, és fölkapta a zsákot a földről. Fölegyenesedtem, és egy tiszta tekintetű kékesszürke szempárba néztem. – Tudod, a lovagiasság még nem halt ki egészen – szólalt meg a mély, higgadt hang, pontosan az, amelyre szombat estéről, valamint hétfő délutánról, a starbucksos pultból emlékeztem. – Nahát! Visszacsúsztatta a szíjat a vállamra. – Na. Az a srác egy seggfej – intett a fiú felé, aki az imént meglökött, de esküdni mertem volna, hogy az ő tekintete is az exemre siklott, aki a csajjal nevetgélve épp belépett az ajtón. A lány élénk narancssárga melegítőnadrágja ülepén ZETA felirat virított. – Hogy vagy? Ez a kérdés – immár harmadszor – az ő szájából komolyabb jelentőségre tett szert, mint a szokásos, hétköznapi értelme. – Kösz, jól. Hazudtam, mi mást tehettem volna? Megfordultam, bementem a terembe, elfoglaltam új helyemet, és az előadás első negyvenöt percében minden figyelmemet dr. Hellerre, az általa telefilcezett táblára és a saját jegyzeteimre összpontosítottam. Kötelességtudóan lemásoltam a rövid távú egyensúlyi és az árupiaci összkeresleti függvénydiagramot, de annyira értelmetlennek látszott az egész, hogy rádöbbentem, meg kell kérnem Landon Maxfieldet, hogy mégis segítsen. A rátartiságom miatt csak még jobban lemaradtam. Néhány perccel az óra vége előtt megfordultam, mintha a hátizsákomba nyúlnék, hogy ennek ürügyén lopva a hátsó sorban ülő srácra pillanthassak. Éppen engem figyelt, lazán az ujjai között tartott

grafitceruzájával az előtte lévő füzeten dobolt. Elterpeszkedett az ülésen, fél könyökét a háttámla tetején, egyik bakancsos lábát hanyagul az írólapja alatti tartón pihentette. Ahogy találkozott a tekintetünk, addigi kifürkészhetetlen arckifejezése óvatos, alig észrevehető mosolyra váltott. Merőn nézett, miközben lepillantottam a zsákomba, majd vissza rá. Piruló arccal fordítottam előre a fejemet. Az elmúlt három évben más srácok is mutattak érdeklődést irántam, de két rövid életű, nem kimutatott és végképp nem kiélt fellángolást leszámítva – az egyiket a saját, egyetemista korú nagybőgőtanárom, a másikat kémia laborgyakorlatos tanulópárom szította – kizárólag Kennedyhez vonzódtam. A közgazdaságtani előadás háttérblablává silányult, nem tudtam eldönteni, hogy reakcióm, amit ez az idegen váltott ki belőlem, vajon szűnni nem akaró röstelkedés, illetve hála, mert megmentett Bucktól, vagy egyszerűen belezúgtam. Talán mindhárom. Miután az előadás véget ért, visszaraktam a tankönyvemet a hátizsákomba, és ellenálltam a kísértésnek, hogy újra a srác irányába nézzek. Elég sokáig piszmogtam, hogy Kennedy távozzon a rajongójával. Ahogy fölálltam, hogy elinduljak, a mellettem ülő, örökké álmos srác megszólalt. – Figyelj, mit is mondott a tag, melyik kérdést kell kidolgozni a pluszkreditért? Asszem, pár pillanatra elbóbiskolhattam, amikor arról magyarázott, mert olvashatatlan a jegyzetem. – Arra a helyre pillantottam, ahová a füzetében mutatott, és tényleg zavarosabbá vált a macskakaparása. – Egyébként Benji vagyok. – Hm, lássuk csak… – lapoztam bele a spirálomba, és az oldal tetején nyomtatott betűkkel leírt feladatra böktem. – Jacqueline vagyok – tettem hozzá, amíg lemásolta. Benjivel nem bánt kegyesen a serdülőkor. Homlokát szórványos pattanások tarkították. Loboncosra nőtt, göndör haját szakavatott kéz megszelídíthette volna, de a srác alighanem jobban kedvelte az olcsó fodrászatokat, ahol nonstop sportműsor ment a lapostévén. Úszógumiját elnézve nemigen hittem, hogy sokat időzne az egyetem világszínvonalú konditermében. A pocakján feszülő póló sejteni

engedte, hogy nem idegenkedik a folyékony kenyér fogyasztásától. Kifejező mogyoróbarna szempár és annak sarkába imádni való ráncokat gyűrő, lefegyverző mosoly enyhített valamicskét a lesújtó külsőn. – Köszi, Jacqueline! Megmentetted az irhámat, baromira kell a pluszkredit. Viszlát pénteken! – csapta össze a füzetét. – Hacsak véletlenül el nem alszom – tette hozzá őszinte mosollyal. – Nincs mit! – viszonoztam a mosolyt, ahogy elindultam a széksorok között. Talán Kennedy körein kívül is képes vagyok barátkozni? Az iménti jelenet összevetve azzal, ahogyan Kennedyvel közös haverjaink zöme elfordult tőlem a szakítás után, ráébresztett, mennyire függővé váltam Kennedyről. Kicsit megdöbbentem. Hogyhogy ez eddig egyáltalán nem tűnt föl? Talán azért, mert azt hittem, soha nem érhet véget a kapcsolatunk? Ostoba, naiv feltételezés volt. A vak is láthatja. Már majdnem kiürült a helyiség, a hátsó sorban ülő srác is távozott. Érthetetlen csalódottság hasított belém. Szóval mégsem engem stírölt az órán. Nagy kaland. Talán csak unatkozott. Vagy könnyen elbambul. De miután kiléptem a teremből, megpillantottam őt a zsúfolt folyosó túloldalán, ahol az előadásra járó egyik lánnyal beszélgetett. Laza benyomást keltett, kigombolt sötétkék inge alatt viselt sima szürke pólójával éppúgy, mint farmerja zsebébe dugott kezével. A hosszú ujjú ing alatt nem látszottak az izmai, de a hasa laposnak tűnt, és szombat este baromi könnyen leterítette Buckot. Grafitceruzáját a füle mögé dugta, csak a rózsaszín radírvég kandikált ki, a többit elrejtette kócos, barna haja. – Szóval ez csoportos korrepetálás? – kérdezte a lány, fáradhatatlanul csavargatva egy hosszú, szőke hajtincsét. – És egyórás? A fiú rántott egyet a hátizsákján, kisöpörte a szeméből rakoncátlan fürtjeit. – Ja. Egytől kettőig tart.

Ahogy lepillantott a lányra, az félrebillentette a fejét, és könnyedén a másik oldalára helyezte a súlypontját, mintha táncolni készülne vele. Vagy neki. – Talán benézek. Utána mit csinálsz? – Melózom. A lány bosszúsan szusszantott. – Folyton melózol, Lucas. Duzzogó hangja úgy csikorgott a fülemben, mint a táblán végighúzott kréta, ezt a hangot hatévesnél idősebb lánynál nem bírtam elviselni. Viszont annyi haszna volt, hogy megtudtam a srác nevét. Ekkor a fiú fölnézett, mintha megérezte volna, hogy ott állok, kagylózok, ezért az ellenkező irányba fordultam, és sietősen elindultam, de így is túl későn próbáltam úgy tenni, mintha nem hallgattam volna ki szándékosan a beszélgetésüket. Átszlalomoztam a folyosó embertömegén, és kilódultam az oldalsó kijáraton. Semmi szín alatt nem járhattam arra a korrepetálásra, ha Lucas is részt vesz rajta. Nem tudtam, pontosan mit akart azzal – ha egyáltalán akart valamit –, hogy óra alatt engem lesett, de leplezetlen érdeklődése feszélyezett. Meg egyébként is gyászoltam még a nemrégiben széthullott kapcsolatomat. Nem készültem föl arra, hogy bármi újba belemenjek. Na, nem mintha annyira érdekelt volna az a srác. Megrökönyödtem a saját gondolataimtól. Egyetlen lendülettel eljutottam az egészen felszínes érdeklődéstől a lehetséges kapcsolat fontolgatásáig. Tisztán a látszatból kiindulva, a srác alighanem hozzászokott, hogy a folyosói szöszihez hasonló csajok a lábai előtt heverjenek. Akárcsak az exemnek. Kennedyt különféle diáktisztségei után az évfolyamtitkári pozíciója kisebbfajta híresség rangjára emelte, és ő élvezte is ezt. A középiskola utolsó két éve úgy telt, hogy nem vettem tudomást az irigykedő lányokról, akik háborgatták kapcsolatunkat, és csak arra vártak, hogy Kennedy végezzen velem. Mire otthonról eljöttünk az egyetemre, már biztonságban hittem magam.

Most eltűnődtem, vajon mikor fog megszűnni az az érzés, hogy egész idő alatt süket és vak voltam. Szia, Landon! Több gondot okoz a mostani anyag, mint mutattam, de fogalmam sincs, sikerül-e valaha eljutnom a korrepetálásodra. Kár, hogy az exem nem korábban dobott, mert a félév elején még leadhattam volna ezt az előadást! (Ne vedd zokon, te biztosan közgáz főtanszakos vagy, és kedveled a tárgyat.) Elkezdtem online folyóiratokat nézegetni a dolgozatomhoz. Köszi, hogy megfejtést is mellékeltél dr. Heller átküldött jegyzeteihez. Ha fordítás nélkül továbbítod őket, most valami sokemeletes házat, felüljárót vagy víztornyot keresnék, hogy búcsút kiáltsak a kegyetlen világnak. Légy szíves, ne ugrándozz magas épületekről, Jacqueline! Tudod, mekkora csorba esne a korrepetitori hírnevemen? Ha másra nem, legalább a tetted rám vetülő hatására gondolj! ;) Feladatlapokat készítek a foglalkozásokhoz. Mellékeltem az elmúlt három héthez tartozókat. Használd tanulási útmutatónak, vagy töltsd ki őket, és küldd vissza nekem, azután meglátjuk, mi nem tiszta. Különben gépészmérnök főtanszakos vagyok, de nekünk kötelező tárgy a közgáz. Bár szerintem mindenkinél annak kéne lennie, mert jó kiindulópont ahhoz, hogy megértsük, hogyan működik együtt a pénzvilág, a politika és a kereskedelem annak a teljes káosznak a létrehozásában, ami a gazdasági rendszerünk. LM Ui. Hogy sikerült a területi verseny? Egyébként pedig az exed nyilvánvalóan tökfej. Letöltöttem a feladatlapokat, és gondolatban felülvizsgáltam legutóbbi megállapításomat. Akár ismerte Landon Kennedyt, akár nem – az egyetem hallgatói létszámát és eltérő szakjukat tekintve nem valószínű, hogy igen –, ő az én oldalamra állt. Az enyémre, a lányéra, aki olyan esztelenül kiakadt egy szakítástól, hogy két hétig nem járt órára.

Ez az okos és szellemes srác röpke három nap alatt elérte, hogy alig vártam, mikor jelenik meg a neve a bejövő e-mailjeimnél, és kezdődhet újra a szurkálódás. Egyszeriben kíváncsi lettem, hogy nézhet ki. Atyaisten! Tegnap még úgy jöttem ki az előadóteremből, hogy győzködtem magamat, hogy ne vegyem észre az egyik srác mélabús pillantásait, mert időre van szükségem, hogy túltegyem magamat Kennedy hűtlen távozásán, és tessék, most egy korrepetitorról ábrándozom, aki könnyen lehet, hogy úgy néz ki, mint Chace Crawford. Vagy… Benji. Mindegy, akkor is idő kellett a talpra álláshoz, még ha Landonnak igaza is volt. Abban, hogy Kennedy tökfej. Rákattintottam az első feladatlapra, kinyitottam a közgáz tankönyvemet, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Szia, London! A feladatlapok tényleg nem ártanak. Máris kevésbé vagyok berezelve, hogy megvágnak ebből a tárgyból. Az első kettőt megcsináltam – átnéznéd őket, amikor ráérsz? Még egyszer köszi, hogy rám pazarlod az idődet. Igyekszem gyorsan behozni a lemaradást. Nem vagyok hozzászokva, hogy olyan diák legyek, aki nyűg mások nyakán. Van két elsősöm, más-más gimiből, akik egymás vetélytársai a területi versenyen. Mindketten megkérdezték tőlem – hál' istennek külön-külön –, hogy ki a kedvencem. (Mindegyiküknek azt feleltem: „Természetesen te.” Rosszul tettem?) Nagyon magabiztosan méregették egymást, amikor odajöttek a teherautómhoz, hogy levegyék a hangszerüket, és imádkoztam, nehogy valamelyikük megemlítse a másik előtt a saját kedvenci mivoltát. Jaj nekem! Fiúk… Gépészmérnök? Hűha! Nem csoda, hogy ilyen agyasnak tűnsz. Szia, Jacqueline! A feladatlapok tök jók. Bejelöltem pár kisebb hibát, amin a félév végi zárthelyin elhasalhatsz, úgyhogy nézd meg őket! Nocsak, az elsőseid beléd habarodtak? Nem vagyok meglepve. Tizennégy éves koromban a lélegzetem is elállt volna egy nagybőgőző egyetemista lánytól.

Még szép, hogy agyas vagyok! Ez a minimum egy mindentudó korrepetitornál. És mielőtt megkérdeznéd: igen, te vagy a kedvencem. ;) LM ???? Szombat este Erin megint azzal fenyegetőzött, hogy elráncigál a szobánkból, bármennyire tiltakoztam és húzódoztam. Ezúttal hármasban indultunk a belvárosba, hogy a hamis igazolványainkkal benyomuljunk valami szórakozóhelyre. – Nem emlékszel, hogy végződött a legutóbbi hétvégi bulizásom? – tártam szét a kezemet, miközben egy tapadós fekete ruhát lökött oda nekem. Persze, hogy nem emlékezett, hiszen nem meséltem el neki. Csak annyit tudott, hogy korán söpörtem el. – Jacqueline, nyuszikám, tudom, hogy nehéz, de nem hagyhatod, hogy Kennedy győzzön! Nem hagyhatod, hogy remetévé változtasson, vagy hogy őmiatta parázz, hogy egy új kapcsolattal becsődölsz. Atyám, én pont ezt imádom, a vadászatot az új pasira, amikor még minden ismeretlen, még minden arra vár, hogy kipróbáld, és a szexis jelöltek tömege várja, hogy fölfedezd. Ha nem epekednék annyira Chaz után, most irigy lennék rád. Az ő megfogalmazásában úgy hangzott a dolog, mind valami egzotikus földrészre tervezett expedíció. Én azonban a legkevésbé sem osztoztam az érzéseiben. Kimerítőnek és nyomasztónak tűnt a gondolat, hogy új pasit keressek. – Erin, én nem hiszem, hogy fölkészültem arra, hogy… – Ugyanezt mondtad a múlt hétvégén is, és remekül bírtad? – Elgondolkodva vonta össze a szemöldökét, és már vagy századszor majdnem kitálaltam neki Buckról. – Még ha korán jöttél is el. Visszaakasztotta a fekete ruhát, amit nem szándékoztam fölvenni, én pedig tartottam a számat, újra elszalasztottam az alkalmat. Nem is tudtam, miért nem bírtam elmondani neki. Szinte attól féltem, hogy feldühítem vele. Vagy még logikátlanabbul attól, hogy nem hinne nekem. Egyik reakció sem hiányzott volna, egyszerűen el akartam felejteni a dolgot.

Lucas jutott eszembe, bosszantott, hogy a jelenléte az előadáson lehetetlenné tette a felejtést, mert a személye menthetetlenül összekapcsolódott azzal a borzalmas éjszakával. Amennyire meg tudtam állapítani, pénteken rám se nézett. Valahányszor odasandítottam, úgy tűnt, mintha jegyzetelés helyett rajzolgatott volna, elmélyült arckifejezéssel szorongatta a grafitceruzáját. Az előadás végén a füle mögé dugta a cerkát, megfordult, és hátra sem nézve, elsőként távozott a teremből. – Na, ez jól kirakatba rakja az árut – rezzentett föl álmodozásomból Erin. Következő ajánlata egy mélyen kivágott, lila sztreccsfelső volt. Lerántotta a vállfáról, és odadobta nekem. – Vedd föl a csípőfazonú csőfarmerodat meg azt a dögös csizmát, amelyikben úgy nézel ki, mint valami galerivezér macája. Az egyébként is jobban illik a harapós, „senki se szórakozzon velem!” hangulatodhoz. Úgy kell öltöznöd, hogy a megfelelő pasik figyeljenek föl rád, és ha túl helyesre veszed a figurát, mindet elriasztod a nagy kék szemed meregetésével és ingerült forgatásával. Sóhajtottam, ő meg nevetett, és maga bújt bele a fekete ruhába. Erin nagyon is jól ismert engem. ???? Már elvétettem a számolást, nem tudtam, hányadik poharat nyomja a kezembe Erin azzal a felkiáltással, hogy mivel most ő a kijelölt sofőr, nekem kettő helyett kell innom. – Én ezekhez a bikucikhoz hozzá se nyúlhatok, úgyhogy a más örömét kell kiélveznem. Na, hajtsd föl azt a margaritát, fejezd be a homlokráncolást, és úgy nézz valamelyik srácra, hogy tudja, nem kockáztatja a testi épségét, ha fölkér táncolni! – Nem is ráncolom a homlokomat! – mondtam homlokráncolva, de szót fogadtam, és ledöntöttem a koktélt. Elfintorodtam. A tequila olcsóságát a bőven adagolt még olcsóbb hozzávalók sem fedhették el, de mit várhat az ember, ha nincs beugró, és öt dollár egy ital? Még mindig viszonylag korán volt, a kis csehót, amelyben a mai estét eltölteni szándékoztunk, egyelőre nem zsúfolták túl az egyetemisták és városbeliek rövidesen várható tömegei. Erinnel és Maggie-vel birtokba vettük a majdnem néptelen táncparkett egyik

sarkát. Miután a szerephez öltöztem, és benyakaltam az innivalót, most a zene ütemére ringatózva, lassanként fölengedtem, nevettem Erin pomponlányos pózain és Maggie balerinamozdulatain. Az első srác, aki megszólított minket, Erint kérte föl, de ő a fejét rázta, ajkával a csak a fiúmmal szavakat formálta, és felém fordította a fiút. Na tessék – gondoltam –, nekem bezzeg nincs fiúm. Nincs párkapcsolatom. Nincs Kennedym. Senki sem mondja, hogy „Te vagy az én Jackie-m.” – Jössz táncolni? – harsogta túl a zenét a srác, úgy toporgott, mint aki kész elkotródni, ha elutasítom. Bólintottam, legyűrtem az értelmetlen, szinte fizikai fájdalmat. Három év óta először nem tartoztam senkihez. Egy-két méterrel odébb mentünk Erintől és Maggie-től – az utóbbinak szintén volt fiúja. Hamar rájöttem, hogy ezek ketten összebeszéltek, és hozzám irányítanak minden srácot, aki fölkéri valamelyiküket. Én voltam a ma esti szorgalmi feladatuk. Két óra elteltével már annyi sráccal táncoltam, hogy a számukat sem tudtam, kitértem az elkalandozó kezek elől, és elhárítottam minden innivalót, amit nem Erintől kaptam. A táncparkett melletti egyik asztalhoz tömörültünk, az odarakott bárszékeknek támasztottuk a csípőnket, és figyeltük a környező párkereső tevékenységet. Amint Maggie elszökellt és – piruettezett a mosdóba, majd vissza, megkérdeztem, nem mehetnénk-e már, mire Erin olyan tekintetet vetett rám, amelyet általában a bárdolatlan éttermi vendégeknek tartogatott. Visszabazsalyogtam rá, és kortyoltam az italomból. Rögtön érzékeltem, amikor a következő srác megjelent mögöttem, és azt is, hogy Erin és Maggie helyesli a dolgot, mert egyidejűleg nyitották tágra a szemüket, és átnéztek fölöttem. Valaki hátulról megérintette a karomat, mély lélegzetet vettem, és lassan kifújtam, mielőtt megfordultam. Helyesen tettem, ugyanis Lucas állt ott, tekintete a másodperc törtrészére a dekoltázsomra siklott. Fél szemöldökét fölvonta, és halvány mosollyal nézett a szemembe, nem szégyellte, hogy megbámult. A csizmám sarka agyongyötörte a lábamat, de ahhoz nem volt elég magas, hogy egy szintbe kerüljek vele.

Lucas ahelyett, hogy fölemelte volna a hangját, mint a többiek, a fülemhez hajolt, úgy kérdezte: – Táncolsz velem? Éreztem forró leheletét, beszívtam arcszesze nyers, férfias illatát, mielőtt visszahúzódott, és szemembe nézve várta a választ. A lapockám közé irányzott lelkes bökés informált, hogy Erin arra voksol, menjek táncolni a sráccal. Bólintottam, a fiú kézen fogott, és a parkettre vezetett, átmanőverezett a tömegen, amely könnyedén szétnyílt előtte. Amint a simára koptatott parkettre értünk, Lucas megfordult, magához vont, mindeközben egy pillanatra sem engedte el a kezemet. Ahogy együtt ringatózva ráhangolódtunk a lassú szám ritmusára, előbb a másik kezemet is megfogta, majd mindkét kezét a hátam mögé vitte, gyöngéden foglyul ejtett. A mellem a mellkasához simult, és viaskodtam, nehogy feltűnően meghökkenjek a finom érintéstől. Másoknak egész este alig engedtem, hogy hozzám érjenek, hajthatatlanul elutasítottam minden lassúzást. A gyönge, ám annál bőségesebb margaritáktól szédelegve hunytam be a szememet, hagytam, hogy Lucas vezessen, győzködtem magamat, hogy csakis a véremben keringő alkohol a változás oka, semmi más. Egy perc múlva elengedte az ujjaimat, és szétterpesztette a derekamon a kezét, az enyém pedig a bicepszére vándorolt. Masszív volt, ahogy előre tudtam. Továbbhaladt a tenyerem, és nemkevésbé kemény vállra lelt. Azután a nyakára akaszkodtam az ujjaimmal, és kinyitottam a szememet. Átható tekintete rezzenéstelenül szegeződött rám, a szívem kalapált néma fürkészésétől. Végül fölnyújtóztam a füléhez, mire lehajolt, hogy hallja a kérdésemet. – Na és… na és milyen szakos vagy? – pihegtem. A szemem sarkából figyeltem, hogy a szája egyik szöglete fölhúzódik. – Komolyan erről akarsz beszélgetni? A közelemben maradt, a testünk melltől combig egymáshoz préselődött, Lucas úgy tett, mint aki a válaszomra vár. Nem is

emlékeztem, mikor árasztott el utoljára ilyen színtiszta, feltétlen vágyakozás. Nyeltem egyet. – Miért, miről beszélgessünk? Kuncogott, és éreztem, ahogy a mellkasa megremegett. – Leginkább semmiről. Kissé szorosabban fogta a derekam, hüvelykujja a bordáimra nyomódott, a többi ujja lent maradt. Pislogtam, az egyik pillanatban föl sem fogtam, mire céloz, a következőben már nagyon is. – Nem értem, mire gondolsz – hazudtam. Még közelebb hajolt, simára borotvált arca megcirógatta az enyémet, ahogy azt súgta: – Dehogyisnem. Újra megcsapott az illata – letisztult és tartózkodó, nem olyan, mint Kennedy kedvenc, trendi kölnijei, amelyek mintha mindig el akarták volna nyomni az én illatszeremet –, kedvem támadt, hogy az arcához érjek, és végighúzzam az ujjaimat frissen borotvált állán, amelyről eltűnt a tegnapi szexi borosta. Most nem dörzsölte volna ki a bőrömet, ha vadul megcsókol. Nem éreztem volna mást, csak a száját a számon – meg talán azt a vékony karikát az ajka szélén… A kósza gondolattól elakadt a lélegzetem. Amikor az ajka a fülcimpám alatti ponthoz ért, azt hittem, elájulok. – Csak táncoljunk! – mondta. Annyira hátrahúzódott, hogy a szemembe nézhessen, a testéhez szorította a testemet, és a lábam engedelmesen lépett oda, ahová ő irányította. 5. fejezet – Mi a jó franc! Ki volt ez a dögös csóka? – kerülgette óvatosan apucitól kapott Volvójával a parkolóban részegen imbolygó tömeget Erin. – Ha nem lennék teljesen színjózan, azt hinném, csak a szexéhes fantáziám szüleménye.

– Csitt! – intettem le behunyt szemmel, szédülő fejem az üléstámlára hanyatlott. – Ne használd előttem a szexéhes szót! – Jaj, bakker, ne haragudj, J.! – kapta el és szorította meg a kezemet Erin. – Elfelejtettem. Három hét telt el a szakításom óta, de nem óhajtottam fölfedni a tényt, hogy inkább négy… vagy talán öt hete kerültünk utoljára intim közelségbe. Ebből az árulkodó jelből látnom kellett volna Kennedy elhidegülését, nem pedig magamban felmentést keresnem neki – hogy lefoglalják a diákszövis kötelezettségei, én meg naponta legalább két órát gyakorolok, sőt a zenekari próbával együtt többet is. Neki meg kellett őriznie a színjeles átlagát, nekem pedig zeneórákat kellett adnom. Kisvártatva Maggie szólalt meg a hátsó ülésen. – Még nem válaszoltál a kérdésre, Jacqueline! – Majdnem olyan nehezen forgott a nyelve, mint az enyém, három külön szótagra bontva ejtette ki a nevemet, mint három önálló szót. – Ki volt az a csodás srác, és ami ennél is fontosabb, miért nem rendezted le vele a szexéhségedet? Atyagatya, azt hiszem, a kedvéért egy éjszakára hajlandó lennék kirúgni az ágyból Willt. – Ribi – forgatta a szemét a visszapillantó tükörben Erin. – Hát, ha ezen múlik… – nevetett Maggie. – Üsse kavics. Ja! Mindketten elnémultak, rám néztek, feszülten várták, hogy eláruljam, kicsoda a srác. Végiggondoltam mindazt, amit tudtam róla. Ő mentett meg Buck támadásától, amelyről azonban még senkinek sem szóltam. Ronggyá verte Buckot, erről szintén mélyen hallgattam. Szerdán egész közgáz órán engem bámult, aztán pénteken rám se bagózott, ezt sem mondtam el senkinek. A Starbucksban dolgozik. És folyton azt kérdezi, hogy vagyok, de ma este nem kérdezte. A mai este valahogy teljesen más volt. Hallgatólagos megállapodással szünet nélkül végigtáncoltunk több számot – lassút, gyorsat, ami éppen jött. A srác keze nem tágított a testemtől, hirtelen olyan vágyat gerjesztett bennem, amilyet nem csak az utóbbi négy-öt hétben, de már nagyon régóta nem éreztem. Az ujjai nem tévedtek

illetlen helyre, még a derekamnál, a felsőm széle alatt sem próbálkoztak, mégis perzselték a bőrömet. Azután eltűnt. Meghajolt, az ajka a fülemhez közelített, megköszönte a táncot, visszakísért az asztalomhoz, és eltűnt a tolongásban. Nem láttam többé, csak feltételeztem, hogy távozott. – Lucasnak hívják. Együtt járunk közgáz előadásra. És rajzolgat. – Rajzolgat? – vihorászott Maggie a bőrülést csapkodva. – Miket rajzolgat? Pucér macákat? A legtöbb srác szépművészeti próbálkozásai nagyjából addig terjednek. Rendszerint még csak nem is teljes alakot ábrázolnak. Csak ciciket. Mi is elnevettük magunkat Erinnel. – Nem tudom, mit rajzol. A pénteki órán csak… fölvázolt valamit. Szerintem nem is figyelt az előadásra. – Jaj ne, Erin! – hajolt előre Maggie annyira, amennyire a biztonsági öve engedte. – Ez úgy hangzik, mintha ez a félisten netán rossz tanuló lenne. Tudjuk, hogy ez mit jelent Jacqueline-nél. – Tényleg? Na és mit jelent? – vontam össze a szemöldökömet. Erin mosolyogva csóválta a fejét. – Ugyan már, J., vonzódtál valaha az életben rossz fiúhoz? Vagy olyanhoz, aki, hm, tanulási nehézségekkel küzdött? Más szóval olyan fiúhoz, aki… kapaszkodj!… nem agytúltengéses? Tátva maradt a szám. – Fogjátok be! Azt állítjátok, hogy intellektuális sznob vagyok? – Dehogy! Nem mondtunk ilyet, és nem is erre gondoltunk. Csupán arra céloztunk, hogy… ma este egyáltalán nem tűntél közömbösnek ez iránt a Lucas gyerek iránt, úgy táncoltatok, mintha egymáshoz nőttetek volna, pedig a jelek szerint ő talán nem a szokásos zsánered… – Az elmúlt három évben Kennedy volt az egyetlen „zsánerem”! Ki tudja, mi a zsánerem? – Ne kapd föl a vizet! Tudod, mire értettem… sosem szoktál sötét pasikba belezúgni. – Miért, ki szokott?

Berzenkedtem a gondolat ellen, hogy Lucas sötét. A közgazdaságtan talán nem érdekelte, de semmilyen tekintetben sem látszott unintelligensnek. – Nana! – szólalt meg Maggie. – Ismered te egyáltalán Willt? Mindannyian hahotára fakadtunk. Tudtuk, hogy Maggie fiúja aranyos srác, és alighanem fekve kinyom egy kis Hondát, de a félévi átlagával senkit sem kápráztat el. – Chaz agyasabb nálam, bár ezzel nem mondtam soha – jegyezte meg Erin. Már többször megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ne becsülje le a saját – egész jó – intellektusát, de valamikor az idők során arra a meggyőződésre jutott, hogy ő nem okos. Megbökdöstem a karját, mint minden alkalommal, amikor előadta ezt az önbecsmérlő marhaságot. – Aú! Csak őszinte vagyok. – Egy frászt vagy őszinte. – Na, mindegy – folytatta Erin –, akár hiszed, akár nem, előfordult már, hogy alábbadtam az igényeimet, és beértem olyan pasival, aki ránézésre okés volt, de isten ments, hogy megszólaljon. – Maggie hátul visítva röhögött, miközben Erin tovább beszélt. – Ugye láttátok azt a srácot, akivel a szalagavatónkra mentem? – Mindannyian láttuk a fotóit a srácról, a szmokingos Adoniszról, amint átkarolta Erin selyembe bújtatott derekát. – Jesszusom, micsoda test, legszívesebben lenyalogattam volna a hasizmait. Korrekciós osztályba járt, de elmondanám, hogy számos tanterven kívüli tevékenységben tehetséges és halmozottan előnyős helyzetű volt. Fogadni mertem volna, hogy vérvörös az arcom – mint mindig, ha a szobatársam ilyen szókimondóan fogalmazott, Maggie pedig úgy nevetett, hogy alig kapott levegőt. Mindketten facéran és már szexuális tapasztalatok birtokában iratkoztak be az egyetemre. Mi Kennedyvel az érettségi évének téli szünetében feküdtünk le először, de még soha senki mással nem voltam együtt. Nem láttam okot panaszra a nemi életünket illetően, bár időnként egy újságcikk vagy Erin elejtett megjegyzése elgondolkoztatott, nem állhatna-e az többől is, mint amit én ismerek.

– És mindez mit bizonyít? – Azt bizonyítja, hogy megértél a réges-régen esedékes rossz fiús fázisra – vigyorgott rám Erin. – Áááááá! – sóhajtotta Maggie. – Hm. Nem gondolom, hogy… – Éppen ez az! Ne gondolkodj, cselekedj! Szépen elcsábítod ezt a Lucas gyereket, és baromira megvigasztalódsz vele. Ez a helyzet a rossz fiúkkal: egy pillanatig sem zavartatják magukat attól, ha fájdalomdíjul szolgálnak, mert egyébként sem maradnának meg melletted sokáig. Valószínűleg él-hal érte, hogy fájdalomdíjnak használd, különösen ilyen szituban, mint ez a mostani, amikor mindenféle csúnya dologra kell megtanítania téged. Maggie egyetlen, nagy sóhajjal kiejtett szóval támasztotta alá Erin elgondolását: – Mázlista! Eszembe jutott Lucas keze a derekamon, a fülemnél kalandozó szája, és megborzongtam. Visszaemlékeztem átható tekintetére a szerdai órán, és kifogyott a szusz a tüdőmből. Lehet, hogy alkoholos befolyás alá kerültem, és az is lehet, hogy másnapra mindent új megvilágításban látok, de Erin ötlete egyre kevésbé hangzott őrültségnek. Jaj, egek! ???? Hétfő reggel halálosan idegesen közeledtem az előadóteremhez, tépelődtem, hogy megindítsam-e gyanútlan diáktársamnál a pasifogó hadműveletet, amelynek tesztelésébe beleegyeztem, vagy vessem el, amíg nem késő. Előttem lépett be a terembe, és láttam, hogy a szeme előbb a nemrégiben használatba vett helyemre villan, majd a megürült régire Kennedy mellett, aki hál’ istennek már ült. Kábé fél percem maradt, hogy átgondoljam az egész ügyet. Erin és Maggie a koleszig tartó – szerencsére rövid – út végéig nem szállt le a témáról, szították egymás lelkesedését, és esküdöztek, hogy irigyek rám azért, amit tenni készülök. Vagy amiatt, akivel készülök rá. Mivel Erin szombaton semmi mást nem ivott, csak

diétás kólát, vasárnap reggel másnaposság nélkül pattant ki az ágyból, és csak úgy buzogtak benne a Rossz Fiú Hadművelet tervei. A ténylegesnél komolyabb macskajajt színleltem, hogy abbahagyja, de ha Erin valamit a fejébe vett, nem egykönnyen lehetett leszerelni. Eltökélte magát, hogy akár akarom, akár nem, megismerteti velem a pasicsábítás tudnivalóit, a kezembe nyomott egy üveg narancslevet, miközben morgolódva ülő helyzetbe küzdöttem magam. Szerettem volna a fejemre húzni a takarót, és betenni a füldugót, de erről már lekéstem. Erin lehuppant mellém. – Először is félelem nélkül kell megközelítened a kérdést. Nem viccelek, ezek kiszimatolják, ha félsz. Teljesen lehervasztja őket a szag. – Szag? – ráncoltam a homlokom. – Ez olyan… – Próbáltam alkalmasabb szót találni, mint a boáá, de az agyam még nem pörgött föl rendesen. – Úgy érted, olyan mélységesen igaz? Nézd, a srácok olyanok, mint a kutyák. A nők az idők kezdete óta tudják ezt. A srácok nem akarják, hogy üldözzék őket, ők akarnak üldözni. Szóval ha el akarsz kapni egyet, értened kell a módját, hogy rávedd az üldözésedre. Erinre hunyorogtam. Az agyam sajnos késve szállította a boááá helyett az avétos, előítéletes, lealacsonyító változatokat. Nem kellett volna meglepődnöm a hozzáállásán, hiszen hallottam már tőle effélét. Csak sosem gondoltam, hogy ezek az elejtett megjegyzések egy életszemlélet részét képezik. A fél dzsúszt ledöntöttem, mielőtt reagáltam. – Szóval komolyan beszélsz. Fél szemöldökét fölvonta. – Ugye nem szükséges rávágnom, hogy „halál komolyan”? ???? Ideje lépni. Mély lélegzetet vettem. Három perc maradt az előadás kezdetéig. Erin azt mondta, egy percre lesz szükségem, legfeljebb kettőre. – De a kettő már necces – hangsúlyozta –, mert az úgy fest, mintha túlzottan érdeklődnél. Az egy jobb.

Becsúsztam a srác melletti helyre, de a szélére helyezkedtem, nyilvánvalóvá téve, hogy nem szándékozom maradni. Azonnal fölkapta a fejét, rám nézett, sötét szemöldöke eltűnt homlokába hulló, bozontos hajában. A szeme jóformán színtelennek tűnt. Még sosem láttam ennyire világos színű szemet. Kifejezetten megijesztette, hogy közvetlenül mellette jelentem meg. Ez Erin és Maggie szerint jó jelnek számított. – Szia! – köszöntem rá, ajkamon félmosollyal, amelyet valahová az érdeklődő és a szenvtelen közé félútra igyekeztem elhelyezni. Erin és Maggie úgy vélte, ez a benyomás a stratégia létfontosságú eleme. – Szia! – nyitotta ki közgáz tankönyvét, azzal álcázva az előtte fekvő vázlatfüzetet, de mielőtt eltakarta volna, még ki tudtam venni a campus közepén álló fenséges vén tölgyfa és az azt körülölelő, díszes kovácsoltvas kerítés aprólékos gonddal készült ábrázolását. Nyeltem egyet. Érdeklődő és szenvtelen. – Most jut eszembe, hogy nem emlékszem szombat estéről a nevedre. Biztos túl sok volt a margarita. Megnyalogatta az ajkát, és egy pillanatig az arcomat nézte, mielőtt válaszolt volna, én pedig pislogtam, nem tudtam, hogy direkt nehezíti-e meg eleve gyenge lábakon álló szenvtelenségem fenntartását. – Lucas. De nem hiszem, hogy bemutatkoztam. A következő másodpercben dr. Heller becsörtetett volna a katedra melletti ajtón, de az aktatáskája beakadt az ajtófélfába. A helyiség kiváló akusztikájának köszönhetően jól hallható „A rosseb egye meg!” visszhangzott az előadóteremben. Egymásra mosolyogtunk Lucasszal, míg a többiek vihorásztak. – Te pedig a múltkor Jackie-nek szólítottál, ugye? – kérdeztem, mire a srác könnyedén bólintott. – Igazából most már a Jacqueline-t használom. Kissé fölvonta a szemöldökét. – Értem. Megköszörültem a torkomat, és fölálltam, ezzel – az arckifejezéséből ítélve – ismét megleptem.

– Örülök, hogy megismertelek, Lucas – mosolyogtam újra, majd megfordultam, és elspuriztam az új helyemre. Kínkeservesen koncentráltam az előadásra, és dacoltam a belső késztetéssel, hogy hátrasandítsak. Biztosra vettem, hogy Lucas tekintete a tarkómra szegeződik. Ez az érzés ötven teljes percen át gyötört egy hozzáférhetetlenül viszkető pont módjára, és emberfeletti erőfeszítést követelt, hogy tartózkodjak a forgolódástól. Benji tudtán kívül segítségemre volt azzal, hogy az előadás folyamán figyelemelterelő megfigyeléseket tett dr. Hellerről, például a füzete szélén strigulázta, hogy hányszor hangzik el a „na, kérem”, továbbá rávilágított azon körülményre, hogy a professzor úr egyik lábán sötétkék, a másikon barna zoknit visel. Az előadás végén ahelyett, hogy megnéztem volna, mit csinál Lucas (megszólít vagy rám se hederít), illetve kivártam volna, hogy Kennedy elhúzzon (muris, az elmúlt egy órában alig figyeltem rá, ez most először fordult elő), vállamra lendítettem a hátizsákomat, és egyikükre sem nézve gyakorlatilag kisprinteltem a teremből. Az oldalsó kijáraton át a csípős őszi levegőre jutva, mély lélegzetet vettem. További program: spanyolóra, ebéd, Starbucks. Erin: Hogy ment az RF-hadművelet? Én: Megkérdeztem a nevét. Visszaültem a helyemre. Többet nem néztem rá. Erin: Pompás. A következő óra után talizunk, és kávézás előtt újabb haditanácsot tartunk. ???? Amikor Erinnel beálltunk a Starbucksos sorba, nem láttam Lucast. – Bakker! – nyújtogatta a nyakát Erin, hogy meggyőződjön róla, nincs-e a srác a pultnál. – Múlt hétfőn itt volt, igaz? Fölvontam a vállamat. – Itt, de gondolom, kiszámíthatatlan a műszakbeosztása. – Nem annyira – bökött meg kicsit a könyökével. – Az ott ő, nem? Lucas egy zsák kávéval lépett ki a raktárajtón. A testem ijesztően reagált rá. Mintha mindenem összerándult volna a láttára, és miután elernyedt, egyszerre indult újra az összes működés – a szívverésem

fölgyorsult, a tüdőm pumpálta a levegőt, az agyhullámaim ámokfutásba fogtak. – Juj, J., tetkója is van! – mormolta elismerően Erin. – Pedig már azt hittem, dögösebb nem is lehetne… Pillantásom Lucas alkarjára esett, amely épp megfeszült, ahogy fölvágta a papírzsákot. A körben mindkét csuklójára tetovált mintáktól egymást mellett sorakozó szimbólumok meg szövegek futottak föl a karján és tűntek el a szürke kötött felső könyökig feltűrt ujja alatt. Mostanáig nem is láttam másképp, csak csuklóig lehúzott ingujjal. Még szombat este is hosszú ujjú inget viselt – fakó feketét, legombolós nyakút, nyakkendő nélkül, alatta fehér pólót. Sosem vonzottak a tetovált srácok. Idegenkedtem a gondolattól, hogy tűvel tintát fecskendeznek az ember bőre alá, és a magabiztosságtól, amellyel valaki végleg szavakat és jeleket varrat magára. Most viszont kíváncsi lettem, meddig terjednek a tetkók. Csak a karjára? A hátára? A mellére? Erin megrángatta a karomat, ahogy a sor előrébb haladt. – Mellesleg épp elszúrod a gondosan kieszelt szenvtelen műsorunkat. Nem mintha hibáztatnálak. – Sóhajtott. – Talán le kéne lépnünk, mielőtt a srác… Rápillantottam, ahogy elhallgatott, és arcára ördögi mosoly terült, miközben felém fordult. – Nehogy odanézz! – mondta nevetgélve, mintha mulatságos társalgást folytatnánk. – Téged bámul. Mindjárt kiesik a szeme. Levetkőztet a tekintetével. Nem érzed? – kérdezte diadalittas képpel. Hogy nem éreztem-e? De, kösz, most már igen – gondoltam. Fölforrósodott az arcom. – Jesszus, elpirultál! – suttogta Erin, és sötét szeme tágra nyílt. – Nem mondod! – feleltem feszült hangon, fogcsikorgatva. – Lécci, ne magyarázd már, hogy a srác… – Hogy levetkőztet a tekintetével? – nevetett újra, és legszívesebben fölrúgtam volna. – Oké, J., de nyugizzál, ezt megnyerted. Nem tudom, mit műveltél a sráccal, de mindjárt pitizni fog, nekem elhiheted. – Lucas felé pillantott. – Jó, most épp újabb adag kávét főz. Most te is kibámészkodhatod magad.

Közelebb léptünk, már csak ketten maradtak előttünk. Figyeltem, ahogy Lucas filtert cserél, kiméri a kávét, és beállítja a gépet. Zöld kötényét hátul hevenyészve kötötte meg – inkább csomóra, mint masnira. A madzag a derekára vonzotta a tekintetemet, kopott csípőfarmerjára, farzsebébe dugott tárcájára, amelyhez lazán lógó lánc csatlakozott. A lánc másik vége eltűnt a kötény alatt, nyilván az egyik elülső övbújtatóhoz volt rögzítve. Azután Lucas megfordult, a kettes kasszára nézett, a gombokat nyomkodva életre keltette. Nem tudtam, nem szándékosan hagy-e figyelmen kívül, ahogy én tettem vele az órán. Megérdemeltem volna a kisded játékomért. Ahogy az előttem álló srác leadta részletes italrendelését az egyes kasszát kezelő lánynak, Lucas tekintete az enyémre siklott. – Tessék! – Felsőjének acélszürke színe kiemelte szemének szürkeségét, a kék eltűnt. – Jacqueline! – üdvözölt vigyorogva, és attól tartottam, olvas a gondolataimban, az Erin által beléjük plántált fondorlatos tervemben. – Ma is americanót, vagy valami mást? Emlékezett az egy héttel ezelőtti italrendelésemre. Bólintottam, zavaromat félmosollyal nyugtázta, beütötte a rendelést, és alkoholos filccel megírta a poharat, de nem adta tovább, hanem maga készítette el a kávém, mialatt a kollégája fölvette Erin rendelését. Lucas védőgyűrűvel és fedővel nyomta a kezembe a poharat. Alig-mosolyát nem tudtam értelmezni. – Szép napot! – búcsúzott, és átnézett a vállam fölött. – Tessék! Erin értetlen arccal, duzzogva állt a kiadópultnál. – Saját kezűleg készítette el az italodat? Elvette a magáét, és követett az ízesítőkhöz. – Aha. – Lepattintottam a fedőt, és cukrot meg tejet adtam a kávémhoz, amíg Erin fahéjat szórt a lattéjára. – De csak úgy adta ki, mint bárki másnak, és máris a következő rendelést vette föl. Figyeltük, hogyan szolgálja ki a többi vendéget. Egyszer sem nézett felém.

– Esküdni mertem volna, hogy annyira beléd esett, hogy teljesen összezavarodott – dünnyögte Erin, mialatt távoztunk, befordultunk a sarkon, és belesodródtunk a diákközponton áthullámzó tömegbe. – Szia, bébi! – rezzentett föl mindkettőnket gondolatainkból Chaz hangja. A srác kirántotta Erint az emberfolyamból, én pedig követtem őket, nevetgéltem a barátnőm vidám sikongatásán, amíg észre nem vettem a barátja mellett álló fiút. Elvörösödtem, a vér zúgott a fülemben. Miközben Erinék csókkal üdvözölték egymást, és megbeszélték, ki hánykor végez a munkahelyén ma este, Buck lebámult rám, és elhúzta a száját. Nehezen kaptam levegőt, küzdöttem a felszínre törő pánik és a rosszullét ellen. Szerettem volna sarkon fordulni és elszaladni, de ledermedtem. Itt nem nyúlhatott hozzám. Itt nem bánthatott. – Szia, Jackie! – Szúrós tekintete végigpásztázott, libabőrös lettem tőle. – Jól nézel ki, mint mindig. Szavai évődésként hatottak, mégis éreztem bennük a – talán önkéntelen – fenyegetést. A véraláfutások elhalványultak az arcán, de még nem tűntek el teljesen. A bal szeme alatt sárgás sáv húzódott, az orra jobb felén egy másik folt éktelenkedett, mintha kicsit összemaszatolta volna valamivel. Lucas hagyta rajta ezeket a nyomokat, és ezt csak mi hárman tudtuk. Némán farkasszemet néztem vele, szorongattam a kávéspoharat. Valaha jóképűnek és megnyerőnek tartottam ezt a fiút – a behízelgő máz ugyanúgy elvakított, ahogy mindenki mást. Fölszegtem a fejemet, nem törődtem fizikai reakciómmal, se az általa kiváltott riadalmammal. – Jacqueline-nek hívnak – közöltem. – Mi van? – vonta föl értetlenül a szemöldökét. – Gyerünk, csinibaba! – ragadott karon Erin. – Nincs véletlenül kábé öt perc múlva művészettörténeted? Kicsit megbotlottam, ahogy megfordulva követtem őt, mire Buck halkan, de kihívóan nevetett, miközben elhaladtam mellette. – Még találkozunk, Jacqueline – cukkolt.

Megremegtem a nevem hallatán, és besoroltam Erin mögé a diáktengerben. Amint újra tudtam mozogni, igyekeztem minél gyorsabban eltávolodni Bucktól. 6. fejezet Erin: Megvan még a kávéspoharad? Én: Miért? Erin: Vedd le a védőgyűrűt! Én: Jesszus! Erin: A telefonszáma? Én: Honnan tudtad? Erin: Erin mindent tud. ;) Egyébként csak az ütött szöget a fejembe, hogy miért írta meg a poharadat, ha ő akarta elkészíteni az italodat. Ha Erin nem küldi ezt az SMS-t az előadás alatt, az a pohár a srác számával együtt a folyosói szemetesben végezte volna. Szóval… Lucas nem fölösleges rendelésjelzőt írt a poharamra, hanem a telefonszámát adta meg. Beütöttem a mobilomba, nem tudtam, mi a szándékom vele. Fölhívjam? SMS-ezzek neki? Végiggondoltam, mit tudok róla. A buli estéjén a semmiből bukkant föl. Miután félbeszakította a támadást, valami további óvó szándék arra késztette, hogy biztonságban visszajuttasson a koleszba. Valahonnét ismerte a nevemet – a becenevemet – már aznap este, pedig én nem emlékeztem őrá korábbról. A közgáz előadáson a leghátsó sorban ült, rajzolgatott vagy engem bámult, ahelyett, hogy a tanárra figyelt volna. Szombaton este tánc közben úgy szorított magához, hogy forgott velem a világ, azután se szó, se beszéd, eltűnt. A Starbucks üzlet közepén – a munkahelyén – Erin szerint levetkőztetett a szemével. Pimasz és magabiztos a fellépése. Tetkója van, és olyan szexi, hogy nincs rá szó. Úgy néz és úgy viselkedik, ahogy ahhoz a rossz fiúhoz illik, akinek Erin és Maggie tartja őt. Most pedig lementettem a telefonszámát a mobilomba. Úgy festett, mintha ő is mindent tudna erről a Rossz Fiú Hadműveletről,

mintha készségesen és lelkesen töltené be ezt a szerepet, pont ahogyan a barátnőim előre feltételezték. Mégsem ismertem őt. Nem tudtam, mit gondol rólam. Gondol-e rám egyáltalán. A lány, akivel a múlt heti előadás után beszélgetett, áhítozott rá. A bárban a lányok leplezetlenül bámulták, ahogy elment mellettük, némelyik forgolódott is utána, hogy jobban szemügyre vegye. Bármelyikükkel táncolhatott volna, a legtöbbjüket valószínűleg haza is vihette volna. Miért engem kért föl? ???? Szia, Landon! Mellékeltem a dolgozatom vázlatát. Ha ráérsz, légy szíves, nézd meg, nem túl széles körű vagy túlságosan leszűkített-e. Nem tudom, hogy – az Egyesült Államokon kívül – hány ország gazdaságára térjek ki. Azonkívül a J görbe egy kicsit zavaros. Azt vágom, hogy szemlélhetjük eredményközpontúan, de a közgazdaságtan nem előrejelzésre alapul, mint a meteorológia? Vagyis ki kíváncsi arra, amit csak utólag tudunk megállapítani? Ha az időjós nem tudná előre megmondani, mi lesz holnap, valószínűleg kirúgnák, nem? Megcsináltam a feladatlapokat is. Bocs, hogy ennyi mindent zúdítok rád egyszerre, ráadásul hétfőn. Előbb kellett volna elküldenem, de szombaton elmentünk a haverjaimmal bulizni, és nem jutottam a végére. JW Semmi baj, Jacqueline. Gyakorlatilag minden ébren töltött órámban vagy dolgozom, vagy tanulok, vagy előadáson vagyok. Jóformán azt sem tudom, milyen nap van. Remélem, jól érezted magad szombaton! Tudom, hogy a múltkor azt éreztettem veled, hogy a szakításod részletei nem tartoznak rám (ha gorombának tűntem, az nem állt szándékomban); de biztos kemény lehetett, ha két hetet kihagytál miatta. Látom, hogy a lógás nem jellemző rád. Mellékeltem egy Wall Street Journal-cikket, amelyik jobban elmagyarázza a J görbét, mint a tankönyv. Teljesen igazad van, a közgazdaságtan az előrejelzés képessége nélkül nem közgazdaságtan, hanem történelem. Es bár a történelemnek megvan a helye mind a

közgazdaságtan, mind a meteorológia (egyébként szellemes a párhuzam) előre jelezhető valószínűségeiben, aligha használható, amikor azt akarjuk tudni, vajon befektessünk-e egy külföldi valutába, vagy vigyünk-e ernyőt az iskolába. LM Az e-mailre meredtem, és hasztalanul próbáltam összehasonlítani Landont Lucasszal. Egymás ellentétének tűntek, mint tűz és víz, de mindkettejüket csak félig ismertem. Lucasról nem sokat tudtam: a lélegzetelállító külsején kívül csak annyit, hogy képes laposra verni valakit. A művészettörténet órán azon kaptam magam, hogy elmerengek, vajon miként alakult volna a mai találkozásom Buckkal, ha Lucas velem van, vajon Buck merészelt volna-e így nézni rám, azt mondani, hogy jól nézek ki. A puszta gondolattól, hogy Buck ridegen vizslatott, fölfordult a gyomrom. Megint azon spekuláltam, hogy nézhet ki Landon – bármilyen sekélyesnek is tűnt, hogy ilyesmi érdekel és vajon ez mennyire befolyásolhatná a róla alkotott véleményemet. Elismerő megjegyzései meghökkentettek és mosolyra késztettek. Azt mondta, az exem tökfej, most pedig érdeklődést mutatott a szakításunk iránt. Irántam. Vagy ha nem, akkor túl sokat látok bele a szavaiba. Majdnem három évig jártunk együtt. Egyáltalán nem számítottam arra, ami bekövetkezett. Az ő kedvéért jöttem ide tanulni ahelyett, hogy zeneművészeti iskolával próbálkoztam volna. A zenekarvezetőm majdnem gutaütést kapott, amikor közöltem vele. Győzködött, hogy felvételizzek Oberlinben vagy a Julliardon, de nem hallgattam rá. Csak saját magamat hibáztathatom. Agyalágyult módra a gimis fiúmhoz láncoltam a jövőmet. Most meg itt ragadtam, pedig másutt lenne a helyem. Nem tudom, hogy a barátomat becsültem túl, vagy épp magamat nem eléggé. Így vagy úgy, de irtó nagy hülyeség, nem? Szóval ez az én könnyfakasztó történetem. Köszi a cikket! JW Nem hülyeség, Jacqueline. Talán túlzott hiszékenység, de ez a srác megbízhatatlanságát tükrözi, nem a te szellemi színvonaladat. Ami azt illeti, hogy itt van-e a helyed – talán okkal vagy itt, talán ok

nélkül. Természettudományos megközelítéssel az utóbbira hajlok. De mindegy, kikeveredtél egy zsákutcából. Döntöttél, most hozd ki belőle a lehető legjobbat! Mást nem tehetsz, nem igaz? Ennek jegyében most nekiülök, hogy fölkészüljek egy statisztikus mechanika zéhára. Ki tudja, hátha sikerül tudományosan bebizonyítanom, hogy az exed nem méltó hozzád, és pontosan ott vagy, ahol lenned kell. ???? Mire Erin belépett az ajtón, félálomban gubbasztottam a színes névjegykartonokra nyomtatott, ragozott spanyol igealakok sokasága között. A zömét még sikerült összekotornom, mielőtt ledobta magát az ágyam szélére. – Na? Fölhívtad vagy SMS-eztél neki? Bevetetted, amit megbeszéltünk? Mit szólt hozzá? – Se ez, se az – sóhajtottam. Hátradőlt az ágyon, színpadiasan széttárta a karját, én meg fölkapkodtam a kártyákat, mielőtt összegyűrte volna őket. – Begyulladtál. A kezemben tartott kártyára meredtem. Yo habré, tú habrás, el habra, nosotros habremos… – Ja, lehet. – Hmm. Tudod mit, jobb is így! Ne telefonálj! Hadd üldözzön téged. – Erin elnevette magát homlokráncolásomon. – A Chazhez hasonló srácokkal sokkal egyszerűbb. Neki nyugodtan szólhatnék is, hogy üldözzön, és megtenné. Nevettünk az elképzelt jeleneten, mert alighanem az igazságot tükrözte. Kennedyre gondoltam. Arra, hogy miféle srác. Az elején üldözött, de nem nagyon kellett megerőltetnie magát, hogy elkapjon. Levett a lábamról, magával ragadott az álmaiba és a terveibe, mert engem is azok részévé tett. Néhány héttel ezelőttig. – Á, tök mindegy, J! Majd én megmondom, mit csinálj. Ne gondolj a srácra! Mindjárt csinálok egy kis kakaót. Folytasd a… – fölült, és kezébe vett egy kártyát, amit nem martam el elég gyorsan – brrr, spanyol igéket.

A fürdőszobában vizet engedett két bögrébe, és berakta a mikróba melegedni. A kezemben lévő kártyákra meredtem. Elmosódtak a betűk. Átkozott Kennedy! Rohadjon meg! Megérdemelné, hogy olyasvalakivel lásson, mint Lucas. Aki egész más, de ugyanolyan szexis. Sőt még szexisebb, de végiggondolom a részleteket. A Rossz Fiú Hadművelet beindult. De nem telefonáltam Lucasnak, nem is SMS-eztem neki. Ha Erin nem tévedett, ha a srác vadász, akkor egyelőre nem üldözött eléggé. Miután Erin a kezembe nyomta a bögrét, mély lélegzetet vettem, és elmosolyodtam. Megpúpozta a kakaómat mályvacukorral, abból a titkos kis készletből, amibe időnként kakaózással bíbelődés nélkül is mindketten bele szoktunk markolni. – Szóval ha nem SMS-ezek neki, akkor mi a következő lépés: Mosolygott, és diadalmas kis sikkantást hallatott. – Biztos, hogy csípi ezt a jókislányos témát, amit nyomsz. – Elkerekedett a szeme. – Te, Jacqueline, ez talán már a szakítás előtt fölfigyelt rád az előadáson. Ülőhelyet változtattál, igaz? Nyilvánvalóvá tetted, hogy szakítottatok. Ez tökéletes. – Megint értetlenül néztem, és elnevette magát. – Máris üldözőbe vett. Most csak annyi a dolgod, hogy folyamatosan fuss. De ne túl gyorsan! Lenyalogattam a kakaó baj szómat. – Erin, te veszélyes vagy. Gonoszul mosolygott. – Tudom. ???? Szerdán korán értem az előadóteremhez, a nyolcórás csoportot még ki sem engedték. Amint a diákok zöme kiszállingózott az ajtón, besurrantam, és elfoglaltam a helyemet, azzal a feltett szándékkal, hogy amikor Lucas belép, ne törődjek vele. Ebből a megfontolásból az igeragozási kártyáimat lapozgattam, bár már annyira fölkészültem, hogy a kisujjamból is kirázhattam a spanyol tesztet. Amikor Benji a balomon beült a helyére, nem szakítottam félbe az ismétlést. Nem akartam, hogy bármi is elvonja a figyelmemet arról, hogy nem akarok figyelni Lucas székére, se arra, hogy7 ott ül-e. – Szia, Jacqueline!

Ez nem Benji hangja volt. A padlóhoz rögzített székek jobb oldalán helyezték el az írólapot. Lucas könnyedén áthajolt Benji lapja fölött, ezzel benyomult az én személyes terembe. Elakadt a lélegzetem, görcsösen igyekeztem úgy kifújni a levegőt, mintha mi sem történt volna. – Á, szia! Egy pillanatra az alsó ajkába harapott. – Gondolom, nem vetted észre a kávéspoharadon a telefonszámomat. A mobilomra pillantottam, amely a tankönyvem szélén hevert. – Észrevettem. Abban a tudatban figyeltem a reakcióját, hogy gyakorlatilag fölszólítottam az üldözésemre. Elmosolyodott, világos szeme sarkába apró ráncok gyűrődtek, én pedig próbáltam nem elalélni a gyönyörűségtől. – Értem. Fordíthatunk a dolgon. Megkaphatom én is a te számodat? – Minek? – vontam föl fél szemöldökömet. – Talán segítségre szorulsz közgazdaságtanból? Ezúttal komolyan az ajkába harapott, elfojtott egy mosolyt. – Aligha. Ezt miből gondoltad? A homlokomat ráncoltam. Képes vagyok olyan sráchoz vonzódni, akit ennyire nem érdekel, hogy jól tanuljon? – Bocs, semmi közöm hozzá. Tenyerébe támasztotta az állát. Az ujja hegye szürkére színeződött, alighanem a rajzolgatástól, a most füle mögé dugott ceruzával. – Értékelem az aggodalmadat, de a közgazdaságtantól teljesen független okokból szeretném a számodat. Fölvettem a telefonomat, és küldtem neki egy Szia! szövegű SMS-t. – A helyemen ülsz, haver – közölte Benji tárgyilagosan, de félreérthetetlenül. Lucas telefonja rezegni kezdett a kezében, elmosolyodott, ahogy fölbukkant az üzenetem, amely megadta neki a számomat.

– Köszi! – Föltápászkodott a székről, és Benjihez fordult. – Bocs, öreg! – Semmi gond. – Benjinél közvetlenebb emberrel még nem találkoztam. A viselkedése linknek mutatta, de már vetettem egy pillantást a füzete lapjai közé becsúsztatott negyedévi zéhájára – négyes fölére írta meg, és bármennyit szövegelt bliccelésről meg bóbiskolt az órán, még sosem hiányzott. Miután Lucas visszaballagott a saját helyére, Benji áthajolt az írólapja fölött, még közelebb, mint az imént Lucas. – Ez most mi volt? A szemöldöke föl-alá ugrándozott, én meg igyekeztem nem vigyorogni. – Halvány fogalmam sincs, mire gondolsz – feleltem, és jó házból való úrilányhoz illően rebegtettem a szempillámat. – Csak óvatosan, kisasszony! – mondta ükapáink modorában. – Az az ifjú kissé veszedelmesnek tetszik. – Mosolyogva kirázott egy belógó hajfürtöt a szeméből. – Nem mintha egy kis veszély baj lenne. – Igaz – feleltem félig-meddig mosolyogva. Megdicsértem magamat, mert csak egyetlenegyszer, az ötvenperces óra közepe táján sandítottam hátra. Lucas nem nézett rám, úgyhogy nem bírtam megállni bámészkodás nélkül. Elmerülten rajzolt a ceruzájával, előbb satírozott, majd a hüvelykujjával szétdörzsölte a grafitot. Sötét haja az arcába hullott, ahogy a munkájára összpontosított, az előadással és a hallgatósággal nem is törődött, mintha egyedül tartózkodott volna a teremben. Elképzeltem, amint fölhúzott térddel ül az ágyán, vázlattömbjét a combján egyensúlyozza. Kíváncsi voltam, mit rajzol. Vagy kit. Fölpillantott, elkapta a tekintetemet. És fogva tartotta. Az ajka alig érzékelhető mosolyra nyílt, kihúzta magát ültében, közben merőn nézett, ahogyan én őt. A vázlattömbre pillantott, megütögette a ceruzája végével, újra elterpeszkedett a székén, a szemhéja leereszkedett, ahogy a munkáját vizsgálgatta. Dr. Heller elkészült a grafikonnal, amelyet szabad kézzel rajzolt a táblára, és az előadás folytatódott. Lucas a füle mögé dugta a ceruzáját, és tollat vett a kezébe. Mielőtt professzorunkra fordította

figyelmét, újra rám mosolygott, és izgatott remegés futott végig rajtam. Az óra végén az ajtó előtt egy másik lány kapta el, én pedig elszeleltem, nem néztem se jobbra, se balra. Felszökött bennem az adrenalin, a szervezetem érzékelte, hogy menekülni kell, és mozgósította erőtartalékait. Hátrasandítottam. Kirobogtam az oldalsó kijáraton, majd lelassítottam, hülyén éreztem magam. Erin és Maggie váltig állította, hogy még néhány napig térjek ki a srác útjából, hadd üldözzön – de most nem adta jelét, hogy a szó szoros értelmében üldözni óhajt. SMS-eztem Erinnek, hogy a délutáni előadás előtt nem megyek a Starbucksba, inkább a büfében veszek kávénak csúfolt löttyöt. LÁNGÉSZ! – válaszolta. Ott találkozunk. A csajok tartsanak össze, meg minden. ???? A művészettörténet végére kezdtem kételkedni Erin azon kijelentésében, hogy Lucas ezt a játékot akarja játszani. Talán nem is kutya. Vagy én nem vagyok macska. Vagy csak tényleg rosszul csinálom. Sóhajtva a hátizsákomba dugtam a telefonomat. Az óra alatt legalább harmincszor megnéztem, nem jött-e üzenetem. Mindig is lenéztem a szerelem – vagy csak a következő randi – érdekében űzött játékokat. Az egészben csupán versengést láttam, hogy kiderítsék, melyik fél milyen messzire tud elmenni, és sosem fért a fejembe, hogy ez inkább a szerencsén, az ügyességen vagy a kettő valami kiismerhetetlen kombinációján múlik. Úgy véltem, az emberek ritkán mondják ki, mit gondolnak, tárják föl, mit éreznek. Senki sem őszinte. Persze én könnyen beszéltem – a magas lóról, Kennedyhez fűződő kapcsolatom biztonságából. Erin már hónapokkal ezelőtt figyelmeztetett erre, amikor azt mondtam, nevetségesen viselkedik egy srác miatt – ravaszkodik, hogy kipuhatolja, mit kíván a srác egy lánytól, azután módszeresen lerombolja a srác védműveit. Igazat kellett adnom neki. Fogalmam sem volt, milyen érzés fiatal, facér felnőttnek lenni, tehát nem volt jogom ítélkezni. Mostanáig.

A szorongás képtelenségnek tűnt, mégsem bírtam lerázni. Lucas megbámult az órán. A közgázról még magabiztosan távoztam, de most összetörtem. Miért? Mert a srác nem lökte félre az útból azt a vörös csajt, hogy a nyomomba eredjen? Mert nem SMS-ezett az alig három és fél órában, amióta nem láttam? Micsoda baromság! Mire levest melegítettem a mikróban vacsorára, már beletörődtem, hogy nem sikerült ébren tartanom Lucas érdeklődését. Elképzeltem, hogy az óra végén hozzá siető csinibaba kezét fogva távozik, vagy ennél is több történik, de rögtön elhessentettem gondolataimból ezt a jelenetet. – Ilyen hülyét! – morgolódtam a viselkedésemen. Az ágyam végében csilingelt a laptopom: e-mail érkezett. Válaszul összerándult a gyomrom. Tudtam, hogy valószínűleg semmiség, influenzaoltásról szóló értesítő a közegészségügyi központból, esetleg újabb üzenet középiskolai osztálytársaimtól, akiket egytől egyig „szörnyen lesújtott”, hogy szakítottunk Kennedyvel (ezt mind abból okoskodták ki, hogy a srác megváltoztatta a facebookos párkapcsolati státuszát – húsz perccel azután, hogy lapátra tett). Akkor azonnal felfüggesztettem a profilomat, és azóta sem kapcsoltam vissza. Elkeserített a gondolat, hogy látnom kell önfeledt bejegyzéseit és megosztott fotóit. De még ha el is rejtem a dolgait, akkor is ott a sok közös ismerős. Semmiképpen sem rejthettem el az összes tevékenységét. Másnap elkezdtem együtt érző és leereszkedő e-maileket meg SMS-eket kapni, így hát okkal aggódtam, valahányszor ellenőriztem a bejövő üzeneteket. Összerezzentem, megnéztem az e-mailt… és elmosolyodtam. Szia, Jacqueline! El tudsz jönni a holnapi (csütörtöki) korrepetálásra? Arra az esetre, ha nem, csatoltam a feladatlapot, amelyet szeretnék átvenni. Új, az eddigiektől eltérő anyag, nem kell teljesen tisztában lenned az előzményekkel, hogy megértsd. (Ha már itt tartunk, nagyjából egy hét múlva be kellene fejezned a pótlást.) LM

Ui. Gondolkoztam a bizonyítékon, tudod, amit a múltkor említettem – hogy ott vagy, ahol lenned kell. És az jutott eszembe: vajon be tudnád-e bizonyítani, hogy máshol lenne a helyed? Ha az ország más részében működő iskolába mész, akkor is megszakadt volna a kapcsolatod. Talán még hibáztatnád is magadat, nem tudván, hogy a srác miatt egyébként is meg volt pecsételve a dolog sorsa. Ehelyett itt vagy. Dobtak, mulasztottál, és megismerkedtél az egyetem legjobb közgáz korrepetitorával! Ki tudja, talán még bele is szeretsz a közgazdaságtanba. (Apropó, milyen szakos vagy?) Zenetanárnak készülök. Utálom a mondást: „Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja.” Mivel most is tanítok, tudom, hogy ez süket duma. Mégis szerettem volna csinálni. Elképzeltem, hogy szimfonikus zenekarban vagy progresszív dzsesszegyüttesben játszom… Ehelyett tanítani fogok. Valószínűleg nem megyek a foglalkozásodra – holnap felső tagozatos fiúkkal lesz órám. (Az a gyanúm, hogy jobban imponálna nekik, ha nem a bőgőn pöntyögném ki nekik a skálát, hanem elszellenteném.) Sajnálattal tudatom veled, hogy ha túl leszek ezen a kurzuson, ezzel részemről végeztem a közgázzal. Esküszöm, ez nincs összefüggésben a te zseniális korrepetitori hozzáértéseddel. Köszi a feladatlapot! Irtó kedves vagy. JW Ha csinálni szeretnéd, hát csináld. Mi tart vissza? Szóval kedves vagyok? Ezt se mondták még. Rendszerint beképzelt s.fejnek hisznek. Bevallom, rá is szoktam játszani erre a megítélésre. Úgyhogy, kérlek, a véleményed maradjon köztünk. Tudod, milyen könnyű lerombolni az ember renoméját. ;) LM Ui. Péntekig töltsd ki a feladatlapot! Most nagyon szigorúan nézek rád a képernyőn keresztül. TÖLTSD KI A FELADATLAPOT! Ha bármi gondod adódik az anyaggal, szólj! Hogy mi tart vissza? Azt már elpuskáztam, hogy tisztességes zenei iskolába menjek. És itt ragadtam ezen az egyetemen, amelyik nem kimondottan támogatja a művészeteket (alighanem egész

pályám során ezzel fogok küzdeni). Most már lehetetlennek tűnik, hogy nekifogjak és „csináljam”. Azt hiszem, át kell gondolnom a dolgot. Az eltitkolt zsenialitásod nem fenyegeti veszély. Hallgatok, mint a sír. JW Ui. Már CSINÁLOM a feladatlapot, de most nagyon morcosan nézlek a képernyőn keresztül. Rabszolgahajcsár! Azt a mindenit! Vigyorogva kattintottam az elküldésre. Arra gondoltam, hogy most talán egészen másfajta üldözőset játszom, és Lucas meg a dühítően titokzatos mosolya elmehet a sunyiba. Erin és Maggie pedig tartsa meg az üldözős tanácsaikat magának, mert én élesben láthatólag megszívtam. E-mail útján viszont… Az elégedett képem tüstént elkomorult, amikor ráeszméltem a keserű igazságra, hogy az interneten kacérkodom valakivel. Fogalmam sincs, hogy néz ki az illető, és mifajta személyiség. Ámbár ez nem egészen volt igaz. Pontosan tudtam, milyen ember, még ha személyesen eddig nem is láttam: kedves. És intelligens. És egyenes. Persze nem vert volna péppé a kedvemért egy potenciális erőszaktevőt. És nem remegett volna a térdem, ha megfogja a derekamat. Valószínűleg nem tetováltatta a karját, és nem volt gleccserhez hasonlóan kékesszürke a szeme, vagy megsemmisítő a tekintete. Pontban este tízkor a telefonom trillázva SMS-t jelzett. Lucas: Szia:) Én: Szia:) Lucas: Mizu? Én: Semmi. Házi. Lucas: Óra után beszélni szerettem volna veled, de eltűntél. Én: Rögtön utána másik órám van. Azzal a fajta proffal, aki elhallgat, rád mered, és vár, amíg le nem ülsz, ha elkésel. Lucas: Asszem én akkor még lassabban mennék a helyemre. Pénteken ugorj be az SB-ba! Olyankor pangás van. Egy americano a cég kontójára? Én: Potyakávé? Azt nem hagyhatom ki. Igyekszem beugrani. Mikor dolgozol?

Lucas: Délután. 5-ig. Én: Oké. Lucas: Viszlát pénteken, Jacqueline! 7. fejezet Lucas pénteken negyedórát késett az óráról, és mindjárt röpzéhával kezdtünk, így arról lemaradt. Rögtön arra gondoltam, milyen felelőtlenség elmulasztani egy zéhát… aztán eszembe jutott, hogy én meg a negyedévit hagytam ki, úgyhogy talán nem kéne ujjal mutogatnom. Lucas épp beslisszolt a hátsó ajtón, amikor dr. Heller végigment a padsorok között, és összeszedte a zéhákat. Előbb a bal oldalról gyűjtötte össze a paksamétákat, azután jobbra fordult, ahol Lucas ült. – Óra után beszélni szeretnék magával – mondta halkan. Lucas biccentett, elővette a hátizsákjából a tankönyvét, és ugyanolyan visszafogott hangon válaszolt: – Igenis, tanár úr. Az óra fennmaradó részében nem néztem hátra, amikor pedig véget ért, Lucas összepakolta a hátizsákját, és lement a katedrához. Amíg várta, hogy dr. Heller befejezze a tárgyalást egy másik diákkal, fölemelte a fejét, és megkeresett a tekintetével. A mosolya éppolyan kifürkészhetetlen volt, mint mindig, alig-alig észrevehető. De a tekintete nagyon határozottan szegeződött rám, szinte felnyársalt. Azután elfordult, a professzorra figyelt. Csak ekkor jöttem rá, hogy eddig visszatartottam a lélegzetemet. Valósággal kimenekültem a teremből, és nem tudtam eldönteni, hogy tényleg benézzek-e aznap délután a Starbucksba. A zéhám szuperül sikerült, hála Landon kapacitálásának, hogy töltsem ki a feladatlapot, amit két napja küldött. Ez a feladatlap rengeteget segített a zéhában, amelyről ő bizonyára előre tudott. Azt nem hiszem, hogy megsértett valami szabályt, és olyasmit árult el nekem, amit nem lett volna szabad, de nyilvánvalóan feszegette a határokat. A kedvemért. Megdöbbentem, hogy miközben ebben a hatalmas campusban diákok ezrei félretolnak, levegőnek néznek, ő

valamilyen okból töri magát, hogy segítsen nekem. Valamiért számítok neki. ???? Erin: Nemsokára indulunk Chazzel. Megleszel ezen a hétvégén? Ugye ELMÉSZ ma délután az SB-be? Ha a srác el akar vinni valahová, RAGADD MEG az alkalmat! Lépj túl a múlton! Ne felejtsd el, hogy egész hétvégén csak a tiéd a szoba! Érteeeed. Én: Mulassatok jól, gyerekek! Én megleszek. Majd tájékoztatlak a fejleményekről. Erin: Ajánlom is! Vasárnap délutánra visszajövök. Vagy estére, a vasárnap reggeli másnaposságom mértékétől függően, hehehe. SMSEZZ! Teljesen kiment a fejemből Erin és Chaz e hétvégi kiruccanása. A srác tesója szombaton Shreveport közelében játszott valami rockbandával, úgyhogy hétvégére szobát foglaltak egy panzióban. Erin még a múlt hónapban szólt erről nekem és Maggie-nek, amikor egy esti csillagászati gyakorlaton épp arra vártunk, hogy távcsövön megnézhessük a Merkúrt meg a Vénuszt. – Panzióban? – vonta föl fél szemöldökét Maggie. – Mi jöhet még ezután? Monogramos törülközők? Erin zokon vette a kérdést. – De hát olyan romantikus! – Éppen ez az! – nevetett Maggie. – És Chazzel mész. Egyébként hogy dumáltad rá erre az élsportoló urat? Erin telt ajkával affektálva csücsörített, és kezével végigszántott a haján, ami annyira vörös volt, hogy még ezen a városszéli mezőn, sötétben is meg tudtam állapítani a színét. – Felvilágosítottam, hogy a panziókban orbitális méretű jakuzzi működik, és hogy abban kimondhatatlan léhaságokat művelnék vele. A sorban mögöttünk álló két béna krapek egyikéből hörgésszerű hang tört fel, és mindketten elgyötört képpel bámultak Erinre. Fuldokoltunk a visszafojtott röhögéstől. – Szegény Chaz! – sóhajtotta Maggie. – Eleve esélye sem volt… Egy szép napon majd egy rakás ember füle hallatára úgy mondja ki a boldogító igent, hogy azt sem tudja, hogy került oda.

– Ugyan! Szó sincs róla. Ha eljön az ideje, hogy megállapodjak, olyasvalakit választok, mint… – sandított hátra Erin a mögöttünk kagylózókra – …mint ezek. A fiúk összenéztek, és kicsit jobban kihúzták magukat. Az egyik Erin felé vigyorogva öklözött a másikba. ???? Kétségeim voltak, hogy Erin akár egy pillanatig is gondol rám a romantikus hétvégéjén. Magamra maradtam. Rövid fontolgatás után végül a diákközpont felé indultam, és jobban összehúztam magamon a dzsekit a hirtelen hidegre fordult novemberi időben. Ezen a hétvégén már nem nyitott ablak mellett tartották a diákszövis bulikat, nem mintha ezt személyesen megtapasztalhattam volna. Baromira nem készültem sehová, ahol összefuthattam Kennedyvel. Vagy Buckkal. A kávéillat már azelőtt ingerelte az érzékeimet, mielőtt megláttam volna a Starbucksot. Amint befordultam a sarkon, azonnal a pultra vetettem tekintetemet, ahol két ácsorgó alkalmazott beszélgetett. Mivel Lucast nem láttam, arra gondoltam, hogy talán műszakot cserélt, és elfelejtett SMS-ezni nekem. Az üzletben csak pár vendég tartózkodott – köztük dr. Heller, aki a sarokban újságot olvasott. Egyébként semmi kifogásom nem volt a professzorom ellen, de az nem nagyon hiányzott, hogy a szeme láttára próbáljak flörtölni a sráccal, aki pont ma reggel mulasztotta el a zéhát, és ment raportra a katedrához. Behúzódtam a megvásárolható kávésbögrék és utazópoharak vitrinje mögé. Akárcsak hétfőn, Lucas most is éppen akkor jött elő hátulról, amikor pillantásom a raktárajtóra tévedt. Kezem-lábam rögtön bizseregni kezdett. A zöld kötény alatt hosszú ujjú, testhez álló világoskék póló volt rajta, nem az egyetemi emblémás pamutfelső, amit délelőtt az előadáson viselt. Az ujját megint könyökig feltűrte, szabadon hagyva a tetoválásait. A pulthoz indultam, tekintetemet az alkarjáról az arcára emeltem. Még nem vett észre. Az egyik lány a pultnál fölegyenesedett.

– Segíthetek? – kérdezte kissé bosszúsan fölcsattanó hangon, mintha csettintett volna az ujjával, hogy magára vonja a figyelmemet. – Intézem, Eve – mondta Lucas, mire a lány vállat vont, és folytatta az eszmecserét munkatársnőjével, de mindketten még ellenségesebben meregették rám a szemüket, mint az imént. – Szevasz, Jacqueline! – Szia! A sarok felé pillantott, ahol dr. Heller ült. – Mit adhatok? Nem olyan hangnemben szólt hozzám, mint aki kifejezetten idehívott. Talán a kollégái miatt körülményeskedett. – Hm, asszem, egy nagy americanót. Leszedte a poharat a rakásról, és elkészítette az italt. Nyújtottam neki a kártyámat, de kurtán megrázta a fejét. – Hagyd, ezt én állom. A kollégái egymásra néztek, én meg úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Megköszöntem a kávét, elvonultam az üzlet dr. Hellerrel ellentétes oldalára, és bekapcsoltam a laptopomat, hogy a közgáz dolgozatommal foglalkozzak. Különféle forrásokból kellett információkat gyűjtögetnem, hogy alátámasszam a kiinduló álláspontomat. A hálaadásnapi szünet előtt kellett beadnom a dolgozatot, addig már nem egészen két hét maradt. Nagyon reméltem, hogy soha az életben nem kell még egyszer negyedévi zéhát pótolnom. Ez az egy bőven elég volt. Egy óra alatt tucatnyi forrást könyvjelzőztem meg az aktuális világgazdasági fejleményekkel kapcsolatban, a kávém elfogyott, és Lucas egyszer sem jött oda. Fél óra múlva az iskolában vártak a szokásos pénteki nagybőgőóráimra. Becsuktam a laptopomat, és a fal felé fordultam, hogy kihúzzam a csatlakozót. – Ms. Wallace! – ugrasztott meg dr. Heller váratlan üdvözlése, fölborítottam a szerencsére már üres poharamat. – Jaj, elnézést, hogy megijesztettem! – Semmi baj. Kicsit föl vagyok spannolva. A kávétól.

Meg attól, hogy egy pillanatra azt hittem, Lucas az. – Csak szeretném közölni, hogy Mr. Maxfield szerint már majdnem teljesen fölzárkózott, és szépen halad a dolgozattal. Ezt örömmel hallom. Tudja, a kollégáimmal – fogta halkabbra a hangját, és óvatosan körülpillantott – senkit sem akarunk ám megbuktatni. Az a célunk, hogy megszeppentsük, akarom mondani, munkára buzdítsuk azokat a hallgatókat, akik, khm, kevésbé szorgosak. Nem mintha azt hinném, hogy maga azok közé tartozik. – Értem – viszonoztam a mosolyát. Fölegyenesedett, és megköszörülte a torkát. – Helyes, helyes. Hát akkor munkás hétvégét kívánok! – kuncogott a tréfáján, nekem pedig sikerült megállnom, hogy a mennyezetre emeljem a tekintetemet. – Köszönöm, tanár úr! A pulthoz ment, és szóba elegyedett Lucasszal, mialatt föltekertem a csatlakozót, és elraktam a laptopot a hátizsákomba. Azok ketten komoly beszélgetést folytattak, és aggódva figyeltem, hogy dr. Heller egyszer mintha felém intett volna. Vajon a professzorunk azt hitte, Lucas is olyan kevésbé szorgos diák, akit megijeszthet, hogy odaadóbban tanuljon? Ha igen, akkor nem óhajtottam semmiféle példaként szolgálni. Ahogy távoztam, hátrasandítottam, de Lucas egyáltalán nem nézett felém, és feszült volt az arca. A munkatársa, aki egy-két méterrel odébb egy pultot törölgetett le, vigyorogva pillantott rám. Két órával később, amikor kiléptem az iskola kapuján, bekapcsoltam a telefonomat, és közben szuggeráltam magamat, hogy örömmel nézzek a magányos hétvége elé. A Starbucksban egyértelműen befuccsoltam. Lucas, ha lehet, még talányosabban és visszafogottabban viselkedett, mint azelőtt. Amíg anyagot gyűjtöttem a dolgozathoz, e-maileztem Langdonnak, megköszöntem neki, hogy szerdán elküldte a feladatlapot, és ösztökélt, hogy kitöltsem. Nem óhajtottam lelkiismeret-furdalást gerjeszteni benne, hátha olyan szigorúan becsületes típus, amilyennek látszik, ezért nem utaltam világosan arra, hogy a röpzéhá előtt tudatosan súgott nekem. Szerda óta nem

hallatott magáról, de gondoltam, ma délután vagy holnap majd emailezik. Talán a hétvégéje szabad, és akkor végre találkozhatunk. Erintől jött egy SMS, hogy Chazzel megérkeztek Shreveportba – és mindenféle célozgatás, hogy mihez kezdjek egymagam a szobával, anyu pedig azért SMS-ezett, hogy megkérdezze, mi a programom hálaadásra. Az elmúlt három évben Kennedyvel hol náluk, hol nálunk töltöttük az ünnepet. Anyu a helyzetből valahogy nem tudta leszűrni, hogy idén hazamegyek-e. Amikor azt írtam vissza, hogy bizony, ha az ember szakít egy sráccal, az általában azt jelenti, hogy többé nem közösen ünnepelnek, azt vártam, hogy anyu elnézést fog kérni. Több eszem is lehetett volna. Anyu: Nem kell mindjárt leharapni a fejemet Apáddal lefoglaltunk és kifizettünk egy síhétvégét Breckenridge-ben, mert azt hittük, te Moore-éknál leszel. Gondolom, most majd le kell mondanunk az utat Én: Utazzatok csak el! Én majd Erinékhez megyek, vagy valami. Anyu: Rendben. Ha biztosan jó így neked. Én: Jó. Hát ez szép! Dobott a fiúm, és az első alkalommal, amikor anyu kézzelfoghatóan is támogathatna, kettesben húznak el apuval síelni. Bravó, anyu, sikerült éreztetned, mennyire hiányzóm, és milyen fontos vagyok nektek. Mintha nem lenne elég megbirkóznom azzal, hogy Kennedy leépített. Jesszusom! A kocsiban egy üres pohártartóba dobtam a telefonomat, és visszahajtottam a campusba, fölkészültem arra, hogy egész hétvégén valóságshow-kat nézzek meg a közgázon dolgozzak. Amint a szobámba értem, láttam, hogy Lucas közben SMS-ezett. Lucas: Bocs, hogy nem köszöntem el. Én: Gondolom, necces volt dr. Heller miatt. Lucas: Aha. Figyelj, szeretnélek lerajzolni. Én: Komolyan? Lucas: Ja. Én: Oké. Gondolom, nem one ancúg, vagy ilyesmi? Lucas: Ha-ha, nem. Hacsak nem erre vágysz. :) Ma este? Vagy holnap?

Én: Ma este jó. Lucas: Király. Két óra múlva oda tudok érni. Én: Oké. Lucas: Mi a szobaszámod? Én: 362-es. De be kell hogy engedjelek az épületbe. Lucas: Valszeg bejutok. Majd SMS-ezek, ha nem. 8. fejezet Lucas halkan kopogott. Remegtem az idegességtől, amikor fölálltam ajtót nyitni. Azt írta, szeretne lerajzolni, de nem tudtam biztosan, hogy tényleg csak ennyit akar-e, vagy ez kódolt üzenet valami többről. Erin agyonszekálna, ha beengedném a srácot a szobánkba, és nem tudnám rábírni, hogy legalább megcsókoljon, bár Lucas nem olyan srácnak tűnt, aki általában kénytelen megállni a csókolózásnál. Sok csaj számára az egyetem valamiféle tapasztalatszerzési időszak, és jó néhányan örömmel szereztek volna tapasztalatot Lucasszal. Nekem azonban több mint egy év kellett, hogy elszánjam magam a szexelésre Kennedyvel, és eddig ő volt az egyetlen, akivel lefeküdtem. Búfelejtés ide vagy oda, nem készültem föl arra, hogy Lucasz-szal megtegyem, egyelőre semmiképpen nem. Mély lélegzetet vettem. Lucas újra kopogott, kicsit erélyesebben, úgyhogy abbahagytam a spekulálást, és kinyitottam az ajtót. Sötétszürke kötött sapkája alól barna hajtincsek kandikáltak ki. A folyosói gyér világításban jóformán színtelenné vált a szeme, ahogyan első este is, amikor bekukkantott a kocsimba, miután lecsapta Buckot. Előregörnyesztett vállal, zsebre dugott kézzel, hóna alatt vázlatfüzettel állt. – Szia! – köszönt. Hátraléptem, szélesre tártam az ajtót. Olivia és Rona szemközti ajtajukból lesték Lucast, tátott szájjal bámultak rám, majd figyelték, ahogy a srác belép a szobámba, mialatt Erin távol van. Olivia fölvonta fél szemöldökét, és a szobatársára pillantott.

Sejtettem, hogy öt perc múlva az egész emelet tudni fogja, milyen szexis pasi jött hozzám látogatóba. Becsaptam az ajtót, miközben Lucas az ágyamra dobta a vázlatfüzetét, és megállt a szoba közepén, amely mintha összezsugorodott volna a jelenlététől. Mozdulatlanul mérte föl Erin térfelét, az ágy fölött fotókkal teli falat, a csillámló betűkkel kirakott név fölött Erin diákszövetségének görög betűit. Kihasználtam, hogy elfoglalja magát, és addig szemügyre vettem őt: összekaristolt westerncsizma, kopott farmer, kapucnis világosszürke felső. Elfordította a fejét, hogy az én térfelemet is végigpásztázza, és megtekinthettem profilból – frissen borotvált arc, érdeklődően szétnyílt ajkak, sötét szempilla. Felém fordult, rám villant a szeme, azután az asztalomon álló laptopra, amelyhez kis hangfalat csatlakoztattam. Előre összeraktam egy számlistát a gyűjteményemből, most az szólt halkan. Ezt is Erin javasolta, aki az „RF-H” címet adta a számlistának, és reménykedtem, hogy Lucas nem fogja megnézni a listát, és firtatni, mit jelent a címe. Természetesen tudtam, hogy nem árulnám el, de pirulásra hajlamos testrészeim valószínűleg lángra gyúlnának. – Szeretem ezt az együttest. Voltál a múlt hónapban a koncertjükön? – kérdezte Lucas. Ami azt illeti, igen, Kennedyvel – a szakításunk előtti estén. Ez volt az egyik kedvenc helybeli bandánk. Kennedy furcsán viselkedett azon az estén. Távolságtartóan. Rockkoncerteken rendszerint a mellkasához vonta a hátamat, kisterpeszbe állt, hogy közrefogja a lábamat, átkarolta a derekamat. Ezúttal mellettem állt, mintha csak haverok lennénk. A szakítás után eszméltem rá, hogy már az előtt az este előtt döntött – tartózkodása azt jelezte, hogy falat emelt kettőnk közé, csak én nem láttam még. Bólintottam, kiszorítottam Kennedyt a gondolataimból. – És te? – Én is. Nem emlékszem, hogy láttalak volna, de sötét volt, és talán megittam egy-két sört – mosolyodott el Lucas. Fehér fogsora épp csak annyira volt egyenetlen, ami jelezte, hogy nem esett át olyan fogszabályozáson, mint én. Levette a sapkáját, és az ágyra

dobta, a ceruzáját a vázlatfüzetre helyezte, majd két kézzel a lelapított hajába túrt, azután szétrázta, ezzel szénaboglyává változtatva a fejét. Te jó isten! Amikor a fején át lehúzta a kapucnis felsőt, azzal együtt a fehér pólója is fölcsúszott egy picit, én pedig választ kaptam arra a kérdésemre, hogy meddig terjednek a tetoválásai. Bal oldalán négy sor szöveg kígyózott kisilabizálhatatlanul apró betűkkel. A jobbon valamiféle kelta kinézetű minta ellensúlyozta. Ráadásul most már tudtam, mit értett Erin nyalogatni való hason. A kapucnis felső a sapka mellé került, a pólót Lucas visszaigazította a helyére. Fölvette a vázlatfüzetet meg a ceruzát, felém fordult, és megállapítottam, hogy az alkarján lévő tetoválások a bicepszén is folytatódnak, bevezetnek a póló rövid ujja alá. – Hogy csináljuk? A szándékoltnál izgatottabban föltett kérdés szemérmetlen ajánlkozásként hangzott. Jaj nekem! Nem lehetne még kihívóbban? Esetleg megkérdezhetném, óhajt-e a komplikációmentes, kennnedys búfelejtőm lenni. Immár egyre ismerősebbé váló félmosolyától mindenem olvadozni kezdett. – Az ágyon? – pendítette meg rekedtes hangon. Jesszus! – Oké. A matrac szélére ereszkedtem, ő pedig lesöpörte a felsőjét meg a sapkáját a földre. Kalapáló szívvel várakoztam. Rám pillantott, oldalra billentette a fejét. – Hm. Iszonyú feszültnek látszol. Nem muszáj elkezdenünk, ha nem akarod. Mit nem muszáj? – gondoltam, és sajnáltam, hogy nincs erőm megkérdezni, csak ürügy-e, hogy modellt ülök neki, és megmondjam, hogy ha ürügy, arra semmi szükség. A szemébe néztem. – Szeretném. A füle mögé dugta a ceruzát, mint aki nincs meggyőződve erről. – Hm. Milyen póz a legkényelmesebb neked?

Nem mondhattam ki hangosan a válaszokat, amelyek erre a kérdésre az eszembe villantak, de az arcomon futótűzként terjedő pirosság elárult. Lucas a foga közé kapta az alsó ajkát, és biztosra vettem, hogy nevetést igyekszik visszafojtani ezzel. A legkényelmesebb póz? Mit szólnál ahhoz, ha párna alá dugnám a fejemet? Körbepillantott a szobámban, majd hátát a falnak támasztva, az ágyam elülső végével szemben a padlóra ült. Fölhúzta a térdét, combjára fektette a vázlatfüzetet, pont úgy, ahogy a minap az előadáson elképzeltem. Csak épp az én szobámban, nem a sajátjában. – Feküdj hasra, arccal felém, és tedd a fejedet az összefont karodra! Úgy tettem, ahogy mondta. – Így? Bólintott, merőn nézett engem, mint aki a részleteket méri fel, vagy hibákat keres. Föltérdelt, annyival közelebb nyomult, hogy ujjaival megigazítsa a hajamat, és így tincseim a vállamra omoljanak. – Tökéletes – mormolta, visszahúzódott a falhoz, előbbi pozíciójába, alig egy-két méterre tőlem. Figyeltem, ahogy skiccelt. A tekintete ide-oda cikázott az arcom és a füzet között, azután továbbmozdult rajtam. Amikor ujjai hegyével megcirógatta a vállamat, majd lefelé a hátamat, elakadt a lélegzetem, és behunytam a szememet. – Elaludtál? – hangzott a halk kérdés közvetlen közelről. Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy a sarkán ülve térdel előttem. Közelségétől ismét fölgyorsult a szívverésem. – Nem. – A füzetet és a ceruzát hátrahagyta a padlón. – Kész vagy? Kissé megrázta a fejét. – Nem. Szeretnék még egyet, ha nem bánod. – Biccentettem. – Fordulj hanyatt! – tette hozzá. Lassan áthemperedtem, attól féltem, vékony pulóveremen át megláthatja, hogy kalapál a szívem. Fölvette a padlóról a füzetet meg a ceruzát. Lenézett rám, végigfuttatta rajtam a tekintetét, és ettől

sebezhetőnek éreztem magam, de nem veszélyben. Alig ismertem őt, egyvalamit mégis nagyon határozottan éreztem: biztonságot. – Nem baj, ha beállítalak? Nyeltem egyet. – Ööö… persze, hogy nem. A kezem mintha a mellkasomhoz tapadt volna, a vállam majdnem a fülemig húztam fel. Miért, más pozícióban szeretnél? Alig tudtam uralkodni ideges remegésemen, amely a gondolattól támadt. Lucas ujjai átfogták a hozzá közelebbi csuklómat, és a fejem fölé emelte a karomat, behajlította, mintha hátravetettem volna. Megfogta a másik kezemet, szétterpesztette az ujjaimat a hasamon, egy pillanatra rám nézett, azután azt a kezemet is a fejem fölé emelte, keresztezte a csuklómat, mintha összekötöztek volna. Küszködtem, hogy normálisan kapjak levegőt. Képtelenség. – A lábadat is megmozdítom – figyelmeztetett a szemembe nézve, és várta, hogy bólintsak. A térdemre tette a kezét, jobbra-balra nyomta, le a matracra. Megfogta a füzetet, és lapozott. – Most fordítsd kissé felém az arcodat, leszegett állal, így jó. És hunyd be a szemed! Viaskodtam, hogy ne feszengjek, tudtam, hogy amíg hallom a ceruza súrlódását a papíron, addig Lucas nem fog hozzám nyúlni. Mozdulatlanul feküdtem, behunyt szemmel hallgattam, ahogy a grafit szántotta a papírt, közben-közben az ujjával finoman eldörzsölt egy-egy vonalat vagy árnyékot. Az asztalon a laptop csilingelt, bejövő levelet jelzett, és kipattant a szemem. Gondolkodás nélkül felkönyököltem. Landon? De most nem ellenőrizhettem. Lucas éberen figyelt. – Nem kell megnézned? Landon egész délután nem törődött az e-mailemmel, holott korábban annyira gyorsan válaszolt, hogy alighanem elkényeztetett. De most Lucas itt ült a szobámban. Az ágyamon. Hátradőltem, visszatettem a kezemet az előbbi tartásba, és megráztam a fejemet. Ezúttal nem csuktam be a szememet, és nem is kért rá.

Folytatta a skiccelést, sokáig a kezemre koncentrált, azután az arcomra. Az elmélyült és váltakozó megfigyelés és a rajzolás között újra meg újra a szemembe nézett. Amikor hosszasan megmegbámulta a számat – rajzolt, bámult, rajzolt, bámult –, legszívesebben elkaptam volna a pólójánál fogva, hogy lehúzzam magamhoz. Önkéntelenül ökölbe szorult a kezem, és odavillant a tekintete. Izzó tekintettel nézett le rám. – Jacqueline? Megrezzentem. – Tessék? – Aznap este, amikor megismerkedtünk… én nem olyan srác vagyok. Összeszorította a fogát. – Tudom, hogy… Az ajkamra tette az ujját, arckifejezése ellágyult. – Szóval nem szeretném, hogy sarokba szorítva vagy lehengerelve érezd magad, de most borzasztóan megcsókolnálak. Borzasztóan – húzta végig az ujját az államon meg a torkomon, azután az ölébe ejtette a kezét. Rámeredtem. Végre fölfogtam, hogy választ vár. – Oké – mondtam. A földre dobta a füzetet, majd a ceruzát is, közben végig rám szegezte a tekintetét. Ahogy fölém hajolt, fokozottan tudatosodott bennem minden olyan testrészem létezése, amely az ő valamelyik testrészével érintkezett – a csípője az enyémhez nyomódott, a mellkasa a mellemet súrolta, ujjai a csuklómról az alkaromra siklottak, majd közrefogták az arcomat. Így tartott, és az ajka a fülemhez közelített. Amikor megcsókolta azt az érzékeny pontot, reszketve szívtam be a levegőt. – Milyen szép vagy! – suttogta, és a szája a szám felé mozdult. Meleg és erős ajka az enyémhez simult, és ahogy a nyelve gyöngéd támadást intézett vonallá zárt szám ellen, kinyitottam. Nyelve a számba merült, két keze más-más irányba indult – az egyik fejem fölött keresztezett csuklómat nyomta, a másik lefelé indult az

oldalamon, és befúródott a derekamhoz. Még erősebben csókolt, felelt a belőlem kiváltott reakciókra. Szédült a fejem, és szaggatottan kapkodtam levegő után, mint aki néhány másodpercenként a felszínre bukkan, mielőtt még jobban alámerül. Amikor pedig azt hittem, már nem bírom az iramot, enyhített a nyomáson, gyöngéden beszívta az alsó ajkamat, végigfuttatta rajta a nyelvét, majd megismételte a mozdulatot. Fészkelődtem alatta, a nyelve ismét becsúszott az ajkaim közé, újra végrehajtotta a tüzetes vizsgálatot – letapogatta a nyelvemet, a fogamat, a szájpadlásomat. Ha valaki most azt kérdezné, milyen volt ez ahhoz képest, amikor Kennedy csókolt, visszakérdeztem volna: „Kicsoda?” Lucas két kézzel megragadta a csuklómat, és átkaroltatta velem a nyakát. Ahogy valóra vált, amiről már nemegyszer álmodoztam, válaszul a hajába túrtam, még jobban összeziláltam. Fölemelt, az ölébe ültetett, hátát a keskeny ágy fejénél felhalmozott párnáknak vetette, egyik lábát a padlón hagyta, a másikat bakancsostul fölhúzta alám. Hátradöntött, fél kézzel alátámasztotta a fejemet, csókösvényt vágott a nyakamtól a pulóverem V kivágásába. Hátrahanyatlott a fejem, ahogy zihálva próbáltam összefüggően gondolkodni. A keze a puha, kötött anyag alá, a bordáimra csúszott, a melltartóm szaténkosarán barangolt, ujja hegyével simogatta alatta a bőrt, testem domborulatait, elernyedt testtartásomtól még inkább kiemelt dekoltázsomat. A pulóvert föltolta a mellem fölé, ajkával is bejárta a helyeket, ahol az ujjai már megfordultak, és végigsiklatta a nyelvét a melltartóm szegélye fölötti sávon. Belemarkoltam a hajába, ahogy ujjai az elülső kapocsra csúsztak. Hát nem pont ezért vettem föl ezt a könnyen hozzáférhető cicifixet? A testem kívánta őt, de az elmém ellenezte… az első csókot, a tapogatást, a… mit is? Hogy fájdalomdíjnak használd – szólalt meg a fejemben Erin hangja, és elfojtottam egy időszerűtlen nevetést. Lucas fölemelte a fejét, és hitetlenkedve vonta föl a szemöldökét. – Csikis vagy? – kérdezte. Teljesen paff lettem, ebben a pillanatban elképzelni sem tudtam rémesebb világtragédiát annál, ha valakinek csiklandós a cicije –

hacsak nem a földkerekség leghülyébb vicce a dolog. Úristen! Beharaptam a számat, nehogy újra elnevessem magam. A fejemet ráztam. Lucas tekintete az alsó ajkamba mélyedő fogsoromra villant. – Biztos, hogy nem? Mert akkor viszont nyilván a csábítási technikámat találod viccesnek. Visításszerű újabb nevetés bukott ki belőlem, nem bírtam visszatartani, ahogy félig lecsupaszított mellel, elszörnyedve ültem az ölében, ő pedig fejcsóválva figyelt. Kirántottam a kezemet a hajából, és óvatlan számhoz kaptam. Azután elmosolyodott. A tenyerem mögött visszamosolyogtam, némán könyörögtem, nehogy megint rám jöjjön a nevethetnék – mert közvetlenül a felszín alatt már elfojtott hisztériám készült kitörni. – Talán meg kéne, hogy csiklandozzalak, és túl lennénk rajta – tűnődött el az ötleten. – Jaj, ne! – riadtam meg. Tudtam, hogy a legtöbb emberhez hasonlóan én sem nyújtok valami vonzó látványt, ha csikiznek. Azért tudtam, mert a nagynéném filmre vette, amikor a degenerált unokatesóm a tizenegyedik születésnapomon fetrengve könyörgő romhalmazzá csiklandozott. Az arcom szederjes lilává változott, a szám sarkából kicsordult a nyál, és szinte állati hangon bukott ki belőlem a tiltakozás. – Ne? – Ne! Légy szíves, ne! Sóhajtva levette a kezemet az arcomról, a mellkasára szorította, kissé előrehajolt, és megcsókolt. Észrevettem, hogy óvatosan visszaigazította a pulóveremet, bár ez nem akadályozta meg abban, hogy ujjai hegyével cirógassa alatta a hasamat, se abban, hogy a melltartómon át a mellemre tenyereljen, hüvelykujjával simogassa a mellbimbómat, miközben szája az enyémmel együtt mozgott, megszédítve a fejemet. A szíve a kezem alatt az enyémmel egy ritmusban dobogott. Teljesen elfelejtkeztem a nevetésről. ????

Az ajkam érzékennyé vált, csak úgy bizsergett. Puszta érintésük sikamlós emlékeket ébresztett – Lucas kezének tapintását, és amit azzal összhangban az ajka művelt, az őrjítő csókokat meg az egy-két szót, amit kimondott. Milyen szép vagy! Szerettem volna megnézni a vázlatokat, és megmutatta őket. Jók voltak. Bámulatosan jók. Ezt meg is mondtam neki, és kiérdemeltem az alig-mosolyát. – Mit fogsz csinálni velük? – kérdeztem jókora késéssel. – Valószínűleg kidolgozom szénnel. Megint vártam egy sort. – És azután? Megvonta a vállát, és lenézett rám. – Fölragacsozom az ággyal szembeni falra. Kinyitottam a számat, de fogalmam sem volt, mit mondjak. Az ággyal szembeni falra? A tekintete visszatért a vázlatfüzetre, a második rajzhoz lapozott. – Ki ne szeretne erre a látványra ébredni? A kijelentés kilencvenkilenc százalékos valószínűséggel azt jelentette, amit sejteni engedett, de nem voltam eléggé biztos benne, hogy ennek megfelelően válaszoljak, hát inkább hallgattam. Becsukta a füzetet, és az ajtó melletti könyvespolcra tette. Kezébe fogta az államat, hüvelykujjával gyöngéden megdörzsölte az alsó ajkamat. – Ó, de hülye vagyok! – húzta el a kezét, és az ujjaira pillantott. – Elfelejtettem, milyen a kezem rajzolás után. – A pólómra nézett. – Apró szürke nyomok lehetnek rajtad… kábé mindenütt. Elképzeltem, hogy az ajkam szürke, és a hasamon meg a mellem felső részén szintén halványszürke csíkok díszeleghetnek. – Ó! – hebegtem, mást nemigen tudtam szólni. Ökölbe szorította a kezét, az egyikkel újra fölemelte az államat, a másikkal közelebb vont. – Semmi pánik, egy ujjal sem nyúlok hozzád. – Hátát a szobaajtómnak vetette, magához szorított, megcsókolt. Ebben a pozícióban nem is rejthette volna el, mit kíván tőlem a teste.

Hozzásimultam, a számba nyögött, és szaggatottan lélegezve húzódott el tőlem. – Mennem kell, különben itt ragadok. Ebben a pillanatban kellett volna azt mondanom, hogy maradjon, de nem bírtam. Kennedy villant az agyamba, az, hogy nem is olyan régen valami nagyon hasonlót mondott. Ennél is észvesztőbben hatott Landon – és a talán tőle rám váró e-mail – gondolata. Most egyiknek sem kellett volna számítania. Lucas fölegyenesedett, megköszörülte a torkát. Megcsókolta a homlokomat, az orrom hegyét, majd kinyitotta az ajtót. – Szia! – mondta, és elment. Az ajtótokba kapaszkodva figyeltem, ahogy távolodik, kócos fejére húzza kötött sapkáját. Ahány lány mellett elhaladt, mind fölpillantott. Néhányan utána is fordultak, és nézték, amíg a lépcsőház ajtajához nem ért, akkor visszakapták a fejüket, hogy megnézzék, honnan jött. Bevonultam a szobámba, hadd törjék a fejüket. Az alkalmatlankodó e-mail nem Landontól érkezett, hanem anyutól – és a szüleim coloradói síkirándulásának útitervét tartalmazta. A síkirándulásét, amelyre engem nem hívtak. A síkirándulásét, amelyet a félév közbeni egyetlen olyan hétvégére ütemeztek be, amit otthon terveztem tölteni – ráadásul ünnepi hétvégére. Amikor megnyitottam az e-mailt, mégsem tudott igazán feldühíteni, és ennek két oka is volt. Egyrészt kicsit csalódott voltam, hogy nem Landon írt, másrészt annyira föl voltam dobva attól, hogy Lucas istenigazából megcsókolt, hogy fütyültem a tizenegy nap távolában elkövetkező ünnepre, nem érdekelt, mivel fogom tölteni. ???? Vasárnap este főétkezés címén nagykanállal faltam a mogyoróvajat, a Nem kellesz eléggét néztem, és győzködtem magamat, hogy senkinél sem vagyok kivétel a szabály alól. Landon még mindig nem e-mailezett, és Lucas sem hallatott magáról. Erin bármelyik percben megjöhetett, és alig vártam sziporkázó, színes jelenlétét a szobánkban. A túlzott csönd nyomasztó és idegőrlő vacsorafűszer.

Csilingelt az e-mailem, és vívódtam, félbeszakítsam-e miatta a filmet. Nem volt kedvem végigélvezni anyám újabb abbéli erőfeszítését, hogy megszabaduljon a bűntudattól, amiért magamra hagyott egy sátoros ünnepen. Eddig már próbálkozott észérvvel („úgy volt, hogy idén Kennedyékhez mész”), érzelmi zsarolással („húsz éve nem mentünk apáddal kettesben üdülni”), illetve egy kényszeredett felajánlással, hogy csatlakozzak hozzájuk („gondolom, még be tudunk fizetni téged is, de kanapén vagy pótágyon kell aludnod, mert biztos, hogy már minden szobát kiadtak”). Az első kettőt figyelmen kívül hagytam, a harmadikra „Kösz, nem kell”-lel reagáltam. Mi maradt még? Megpróbál lekenyerezni? A bevásárlókörút kilátásba helyezése is szóba jöhetett, azt már máskor is bevetette. A múlt héten megjelöltem a neten egy pár csizmát, amit a zeneóráim tiszteletdíja és a zsebpénzem nem teljesen fedezett volna. Leállítottam a filmet, és a beérkezett üzenetekre kattintottam. Remek. De nem anyu írt, hanem Landon. Szia, Jacqueline! Örülök, hogy biztos vagy a dolgodban a zéhát illetően. Amint elkészülsz a házi dolgozatoddal, szívesen átnézem, mielőtt beadod. Csatoltam egy feladatlapot a holnapi foglalkozás anyagából, épp most fejeztem be. Ha bármi kérdésed van, szólj! LM Még egyszer elolvastam, és elhúztam a számat. Udvarlásnak nyomát sem láttam. Ezt egy professzor is küldhette volna. Nem említette, miért kellett egy teljes hétvége, hogy válaszoljon, holott rendszerint pár órán belül vagy annál is hamarabb visszaírt. Nem ugratott semmivel, nem utalt a közgázon kívüli témára. Úgy éreztem, mintha az elmúlt pár hétben kialakult bizalmas légkör szertefoszlott volna. Köszi, Landon! Szombat reggelig átküldöm a dolgozatot. Remélem, kellemesen telt a hétvégéd. JW

Szombatra jó lesz. Igyekszem hamar visszaküldeni, hogy a szünet előtt beadhasd dr. H-nak. Jól telt a hétvégém, főleg a péntek. Hát neked? LM Jól. Kicsit magányosan (a szobatársam egész hétvégére vidékre utazott, csak most jött haza, és egyfolytában áradozik róla), de hasznosan. Még egyszer köszönöm a sok segítséget! JW 9. fejezet Az előadás után már megint elkapta Lucast valami csaj. Mi a fene? Az összes lánynak vele kell locsognia? De aztán egy srác lépett a csaj mellé, és átkarolta a vállát. Riadtan jöttem rá, mit jelez zsigeri reakcióm: féltékenységet. Egy srác miatt, akit alig ismerek, akivel több nyálat váltottam, mint szót. Ahogy az utolsó sorhoz értem, Lucas kissé fölemelte a fejét, kurtán rám mosolygott, majd ismét az előtte álló párra fordította figyelmét. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és csalódottságot. Ebédnél tanácsot kértem Erintől. – Baromi megfontolt a srác. – A szokásos gyümölcsturmixát szürcsölgetve morfondírozott Lucas tartózkodásának lehetséges okain. – Szinte olyan, mintha… erőlködne, hogy ne vonzódjon hozzád. Félre ne érts, sok pasi adja elő magát szolidan, de rendszerint csak akkor, ha már célba ért. – Mélyen a szemembe nézett. – Biztos, hogy semmi más nem történt péntek este? Sóhajtottam, és a homlokomra csaptam. – Ja, persze, tisztára elfelejtettem, hogy pénteken egész éjjel vadul szeretkeztünk! Az égnek emelte a tekintetét, azután fölszaladt a szemöldöke. – Várjunk csak! Hátha van barátnője? A homlokomat ráncoltam. Erre eddig nem is gondoltam. – Az lehet. Eszembe jutott valami, amit nem bírtam kimondani. Hátha a megismerkedésünk éjszakáján történtek tényleg olyan szánalmasan bugyutának mutatnak, ahogyan én éreztem, és Lucas nem tudja

túltenni magát rajtuk? Azok a rettenetes pillanatok most sem hagytak nyugodni, és az, hogy néhány napja összefutottam Buckkal, csak fölerősítette a fenyegetést. Sejtettem, hogy még találkozunk. Egy diákszövetségbe tartozott Kennedyvel. Jóban volt Chazzel, Erinnel és az egész volt baráti körömmel. Szinte ki sem kerülhettem. – Egy barátnő határozottan fennakadást jelent a tervünkben – tűnődött Erin. Teljesen váratlanul azon kezdtem merengeni, vajon Landon Maxfieldnek van-e barátnője. Nem említette, de miért említette volna? Semmi sem indokolta, hogy beszúrja az e-mail váltásunkba: Figyi, majd elfelejtettem, van ám barátnőm is! Kitalálhatok valamit, hogy rákérdezzek. Olyan őszintének látszott, hogy úgy gondoltam, biztosan válaszol. – J.? – tolakodott gondolataimba Erin hangja. – Mi az? Ja, bocs! Fölvonta fél szemöldökét, behörpölte a turmix maradékát. – Min agyalsz? Ismerem ezt a filózós tekintetet, és mint hivatalos szárnysegéded, tudni szeretném, mi jár a fejedben. Piszkálgattam a kezemben tartott szendvicset, leszedegettem róla a paradicsomszeleteket, és a tálcám sarkára tettem őket. Buckról nem beszélhettem. De Landon iránt egyre fokozódó érdeklődésemet bevallhattam. – Ismered a közgázos korrepetálómat? Értetlenül bólintott, és hirtelen a világtörténelem legnevetségesebb mozzanatának tűnt egy kizárólag internetes vonzalom egy olyan egyetemen, ahol ezrével nyüzsögnek a facér srácok. – Képzeld, néha olyan, mintha be akarna fűzni. És egyszer azt mondta, hogy Kennedy tökfej. – Ismeri Kennedyt? – vonta föl a szemöldökét Erin. – Nem, csak azt mondta, hogy az exem tökfej. Nem hiszem, hogy személy szerint ismeri. Ez inkább valami… bók volt nekem. Haraptam egy falatot a pulykás-baconos-guacamolés szendvicsemből.

– Hmm – könyökölt két kézzel az asztalunkra Erin. – Alapból nem lehet olyan dögös, mint Lucas. Viszont korrepetitor, tehát tutira agyas, az meg nálad nagyon bejön. Helyes egyáltalán? – Ööö… – feleltem csámcsogva. Hunyorított. – Jesszusom! Még nem is találkoztatok, igaz? Behunytam a szememet, és sóhajtottam. – Nem egészen. – Nem egészen? – Jó, egyáltalán nem. Fogalmam sincs, hogy néz ki, oké? De intelligens és jópofa. És tényleg nagyon kedves hozzám, és rengeteget segített, már majdnem behoztam a lemaradást, csak még az a házi doga… – Jacqueline, nem bukhatsz egy pasira, akit még nem is láttál! És mi van, ha bűn ronda? Például olyan, mint… – pásztázta végig tekintete a kajáldát, és állapodott meg egy dermesztő külsejű srácon, aki ratyi pólóban és mackónadrágban kolbászolt az asztalunk mellett – ez a srác. Karba tettem a kezemet, megsértődtem Landon nevében. – Ez a srác úgy néz ki, mint egy pária. Landon olyan jó fej, hogy nem nézhet ki így. Erin eltakarta a szemét, és megcsóválta a fejét. – Rendben. Készítsünk Landonra szabott B tervet! – Konteós arckifejezést (résre húzott szem, csücsörítés) öltve méregetett. – Tulajdonképpen mit tudsz erről a Landon nevű fazonról? Nevettem. – Sokkal többet, mint erről a Lucas nevű fazonról. – Leszámítva a külsejét és az ízét – ugráltatta a szemöldökét. – Pfuj! Erin! Folyton egyvágányú az agyad. Ravaszul mosolygott. – Jobb szeretem célirányosnak nevezni. Kihagytuk a Starbucksot – ez Erin tervéhez tartozott, bár sopánkodott, hogy mekkora áldozatokat kénytelen hozni miattam, amíg a menzai kávéval küzdöttünk. Határozottan meghagyta, hogy egyik srácnak se írjak – se SMS-t, se e-mailt –, majd gyorsan

megölelt, azután elnyelte a diákszövetségi lányok csoportja – akik mind úgy viselkedtek, mintha legjobb esetben is legfeljebb távoli ismerősük lennék –, miközben délutáni jótékonysági sütivásárra készülődtek. Egy hónappal ezelőtt Kennedy IVF barátnőjeként osztályoztak; most már csak szegény Erin nem diákszövis szobatársa voltam. ???? A kollégium minden emeletén működött mosókonyha, de mivel az én szintemen mindenki úgy döntött, hogy egyidejűleg számolja föl a szennyesét, az összes gép tele volt. A lépcsőhöz vonszoltam degeszre tömött szennyeszsákomat, egyenként huppantottam lejjebb a betonfokokon, reménykedtem, hogy az egy emelettel lejjebb lakók legalább ma este kevésbé tisztaságmániásak. Tíz perc múlva üres zsákkal tartottam visszafelé. Telefonom csipogása állított meg a lépcsőházban, válaszoltam Maggie üzenetére, amely arra emlékeztetett, hogy e-mailezzem el a linket, amire a közös spanyol beadandónkhoz volt szüksége. Viszketett a kezem, hogy SMS-ezzek Lucasnak vagy e-mailezzek Landonnak, de visszadugtam a telefont a zsebembe, elvégre megígértem Erinnek, hogy egyiket sem teszem. Ő tudta, hogyan működik a fiúk agya, engem viszont a Kennedyvel töltött évek sajnálatosan nem készítettek fel az effajta komplex manőverekre. Őszintén szólva, az alkalmi bepasizás szabályai nem sokkal tűntek egyszerűbbnek, mint a tartós párkapcsolat létesítésének szabályai, de hát mit tudhattam én azt. Kinyílt az alattam lévő szint ajtaja, és ahogy túljutottam a lépcsőfordulón, fölfelé igyekvő lépteket hallottam magam mögött. Több százan laktak az épületben, és bár érkezéskor meg távozáskor mindannyian vagy a liftet, vagy a főlépcsőt használtuk, az emeletek közötti közlekedéshez legtöbben makacsul ezt a dohos lépcsőházat vettük igénybe. Minden alkalommal idegborzoló, klausztrofóbiás érzés vett rajtam erőt, és fegyelmeznem kellett magamat, hogy ne rohanjak a fenti ajtóig. Nagy zökkenéssel torpantam meg, ráeszméltem, hogy csak én haladok előre, a zsákom nem. Feltételezhetően beakadt a korlátba,

hát megfordultam, hogy kiszabadítsam, és szinte szemtől szemben találtam magam Buckkal. A zsák végét a markában szorította. Megrökönyödtem, elállt a szívverésem, mint valami kimerevített filmkockán, azután nehéz erőgép módjára ismét dübögni kezdett a mellkasomban. A srác föllépett az alattam lévő fokra – és onnan vigyorgott le kajánul rám. – Szia, Jackie! – A hangjától a torkomba tolult az epe, nyeltem egyet. – Ja, nem. Most már Jacqueline, ugye? Vagy nem ezt mondtad? A rózsa más néven is éppoly illatos. Ahogy közelebb hajolt, megpróbáltam fölhátrálni a lépcsőn, megbotlottam, hanyatt estem. Kihasználtam a lehetőséget, hogy háttal, négykézláb másszak az ajtó felé, Buck azonban két kézzel megragadta a vállamat, és könnyedén fölemelt. – Ne nyúlj hozzám! – nyögtem. Úgy mosolygott, mintha csapdába ejtett apró zsákmányt hipnotizált volna. Játszadozott velem. – Ugyan, Jacqueline, ne csináld már! Csak azt szeretném, ha egy picit kedvesebb lennél, és kész. Ezúttal nem akadozott a nyelve. Józan és eltökélt volt, és a szemében parázsló rosszindulat azt jelezte, hogy most megfizetek, amiért a buli éjszakáján elszöktem. Megfizetek azért, amit Lucas tett. – Nem – ráztam a fejemet. – Nemet mondok, Buck, ahogy a múltkor. Összeszűkült a szeme, valami káromkodást sziszegett, de alig hallottam a fülemben zúgó vértől. Fuss! Fuss! Fuss! – mintha ezt susogta volna az utóbbi, és szívesen engedelmeskedtem volna. Elengedtem a zsákot, és a lábunk elé esett. – Tudom, hogy ami aznap este történt, nem a te hibád volt. – Buck vállat vont. – Csinos csaj vagy, annak a srácnak meg nyilván ugyanaz járt a fejében, mint nekem. Csak azért tudott letámadni, mert piás voltam. – A lehelete az arcomat érte, most nyoma sem volt benne alkoholnak. Nem esett volna el, ha kitépem magam a kezéből, és elszaladok. – Szóval ott farkalt meg a kocsiban, vagy hazakísértetted magad a szobádba? Tudom, hogy Erin akkor éjjel Chaznél volt. Ahogy ma éjjel is lesz.

Összerezzentem közönséges szavaitól. Még nem kaptam SMS-t Erintől, de nem volt lehetetlen, hogy éjszakára Chazzel maradt, vagy hogy Buck előbb értesült erről, mint én. Egy kar kígyózott körém, elkapta a csípőmet, és úgy megszorította, hogy fájt. Bár a fájdalom kismiska ahhoz a megaláztatáshoz képest, ha akaratod ellenére taperolnak. – A lépcsőház büdös és kényelmetlen, de megteszi. Viszont mehetnénk helyette a szobádba is. Nem bánod meg, bébi. Egyértelműen fenyegetett: ha nemet mondok, itt helyben megerőszakol. – Bá… bármelyik pillanatban kijöhet valaki a lépcsőházba. – Igaz – röhögött. – Kár, hogy most nem az a múltkori picuri szoknya van rajtad. A falhoz nyomnálak, és két perc alatt lerendeznélek anélkül, hogy bármi cumót levennék rólad. Forgott velem a világ. Szembefeszültem a sráccal, mozdulni próbáltam, legalább egy kicsit, de nem bírtam. – Nem először fordulna elő, hogy rajtakapnak falmelléki pozitúrában valami dögös kis rajongómmal. Ja és tiszta haszon, hogy ha vissza akarsz vágni Kennedynek, amiért lapátra tett, akkor átmehetsz olyan cicamicába, aki bárhol, bárkinek, bármire hajlandó, attól tutkóra plafonra mászik. – Vállat vont. – Azzal a szarcsimbókkal már elkezdted, és ki tudja, még kivel? Úgyhogy itt is csinálhatjuk, ha azt akarod. – Ne! – kértem, és rögtön fölcsillant a szeme. – Inkább a szobámban. Ziháltam, remegtem, és a kétbites agyával ezt remélhetőleg fölajzottságként értékelte. Elmosolyodott, én meg majdnem okádtam. Még soha nem szerettem volna ennyire hányni, de a szervezetem ösztönösen leküzdötte az ingert. Karjával a derekamon a fenti ajtó felé fordított, és fölkapta a földről a szennyestartó zsákot. Töprengtem, hogy hajlandó vagyok-e arra, amit mindjárt tenni fogok. Készen állok-e arra, hogy sikítsak, rúgkapáljak, összekarmoljam Buckot a folyosón, megszégyenítsem magamat mindenki előtt, abban a reményben, hogy akkor nem sikerül bevinnie a szobámba. Ha sikerül neki, nekem végem. A falak

nem hangszigeteltek ugyan, de mindenki hozzászokott, hogy a legkülönfélébb zajok hallatszanak át a szomszéd szobákból. Ha zenélés, tévézés, videojátékozás közben bárki bármit meghall, valószínűleg semmi jelentőséget sem tulajdonít neki. Kijutottunk a folyosóra, és fölmértem, kikre leszek utalva. A szobám a lépcsőháztól hatajtónyira nyílt. A folyosó túlsó végén két srác a gördeszkás kickflipezést gyakorolta. Olivia a folyosó középső részén állva beszélgetett Joe-val, az egyik sráccal a negyedik szobából. Amikor meglátott bennünket, tátva maradt a szája, majd gyorsan becsukta, Joe pedig hátrasandított, a fejével intett Bucknak, és halkan kuncogva fordult vissza a lányhoz. Ez nem sok jót ígért. A két szobával lejjebb lakó Kimber a szennyesével lépett ki a folyosóra. Megálltam. Most vagy soha. Buck még egy lépést tett, mielőtt rájött, hogy megvetettem a lábamat. Visszafordult hozzám. – Gyerünk már, J.! – csalogatott. – Nem. Nem jöhetsz be a szobámba, Buck. Azonnal menj innét! Kiült az arcára a döbbenet. Kimber, Olivia és Joe megdermedt, várták, hogy saját szemükkel láthassák, ami most történik. Buck keze a könyökömre csúszott. – Az előbb nem ezt mondtad, picim. Beszéljük meg négyszemközt! – Próbált előrehúzni, de kirántottam a karomat húsos mancsából. – Azonnal menj innét! – néztem rá szúrós szemmel, továbbra is zihálva. Arcvonásai tétovaságot tükröztek. Öten figyeltek bennünket. Buck tenyérrel kifelé feltartotta mindkét kezét. – Ne cirkuszolj, jó? Próbáltam elmagyarázni, hogy a tégla hideg és kemény. Nem az én hibám, hogy nem bírtál öt percet várni. – A vállamra lökte a zsákot. – Majd hívjál, ha lehűtötted magad, kisanyám! Összeöklözött Joe-val, és elbattyogott a lépcsőházba, én pedig vártam, hogy eltűnjön az ajtó mögött, mielőtt megmozdultam. Égett az arcom. Kinyitottam az ajtómat, miközben Olivia nem a legdiszkrétebben sutyorgott a hátam mögött:

– Jesszusúristen, ezek a lépcsőházban csinálták? Mondjuk, péntek este is volt nála egy srác! Kíváncsi vagyok, hogy Kennedynél is mellédugott-e, és a srác amiatt… Becsuktam az ajtómat, nekidőltem, és remegve csúsztam le a padlóra. Könnyek gördültek le az arcomon, szaggatottan lélegeztem, a mellem is belefájdult. Legszívesebben elrohantam volna. Haza. Hogy ne is tudjak róla, hogy dobtak, hogy az álmaim szertefoszlottak, hogy örökösen tapasztalatlannak érzem magam, ahhoz is mulyának, hogy megbirkózzak a saját életemmel. Ezúttal túljártam Buck eszén, vagyis már másodjára maradt hoppon, és ettől tökre kiakadt. Népszerű és jóképű srác lévén szinte kedvére válogathatott a csajok között, és ahogy láttam-hallottam, alaposan ki is használta előnyös helyzetét. Semmivel sem voltam csinosabb lány, mint az Olivia-félék, akik folyton a lábai elé vetették magukat. Semmi sem indokolta, hogy éppen énrám cuppanjon. Korábban volt valami rivalizálás Buck és Kennedy között, de nem emlékeztem, miben. Akkoriban történt valami, amikor beléptek a diákszövetségbe. Buck talán azért zaklatott engem, mert neheztelt a volt pasimra? Elképzelhető, amennyiben úgy gondolta, hogy ezzel borsot tör Kennedy orra alá. Elhatároztam, hogy szólok Erinnek. Tudtam, hogy dühöngeni fog, amiért mostanáig elhallgattam előle, és rettegtem a reakciójától, de nem maradt más választásom. Most már nem. Én: Szeretnék beszélni veled! Erin: Én is veled! Várj meg a szobánkban az órád után. ???? – Jacqueline, te tegnap este Buckkal kavartál? – sziszegte Erin, ahogy a szobánk ajtaja becsukódott mögötte. Érezni véltem, hogy a vér lefut az arcomból. – Ezt hol hallottad? – Hol? Hol nem hallottam! Miért nem mondtad el ma reggel a csillagászat alatt? És miért pont Buckkal kezdesz? Jó, hogy dögös pasi, meg minden…

– Nem kezdtem ki. – Kínlódva nyeltem egyet, a szemem megtelt könnyel. – Nem kezdtem ki vele, Erin. Arckifejezésem láttán pislogott, három jókora lépéssel átvágott a szobán, és megragadta a két karomat. – Mi a baj, J.? Mi történt? Az ágyamra rogytam, Erin tágra nyílt szemmel ült le mellém. – El kell… el kell mondanom neked valamit. Hol kezdjem? A tegnap estével? A két héttel ezelőttivel? – Tudod, hogy pár hete korán jöttem el a mindenszenteki buliról. Buck utánam jött. – Kicserepesedett ajkamba haraptam, és tudtam, hogy vérzik. A vér íze még elevenebben idézte föl azt az estét, és elvörösödtem. – Részeg volt. Belökött a kocsimba. Mereven tartottam magam, erőlködve nyögtem ki a szavakat, Erinnek pedig leesett az álla. – Mit csinált? – szorította meg jobban a karomat. – Meg akart erő… erőszakolni… – Csak akart? Behunytam a szememet. Lenyaltam a vért az ajkamról. – Lucas a semmiből termett ott, és leállította. – Azt a kurva! A beállt csöndben végre kinyitottam a szememet. Erin még mindig szorongatta az egyik karomat, és a lábunk előtti kopott padlószőnyeget bámulta. – Hiszel nekem? A könnyeim nem akartak csitulni, bár határozottan éreztem, hogy rövidesen elapadnak. Több mint egy éve sírtam utoljára – azt megelőzően, hogy Kennedy szakított velem, vagyis a múlt hónapig – , amikor snowboardozás közben eltört a combcsontom. Azelőtt meg akkor, amikor az öreg kutyánk, Cissie elpusztult. – De Jacqueline, hogy tudsz ilyet… persze, hogy hiszek neked! Miféle kérdés ez? – meredt rám méltatlankodva. – És ha már itt tartunk, mi a fészkes fenéért nem szóltál erről előbb? Talán azt képzelted, nem fogok hinni neked? Megremegett az ajka, fölháborodottból megbántottra változtatva arckifejezését.

– Chaz és Buck jó haverok, és úgy gondoltam, egyszerűen… kitérek az útjából… – Jaj, Jacqueline, a nőknek pontosan az ilyen dolgokat kell megosztaniuk egymással! Leszarom, hogy tényleg részeg volt-e… – Még nincs vége. Elhallgatott, várakozóan nézett. – Tegnap este elkapott a lépcsőházban. – Erin szeme elkerekedett. – Nem történt semmi – ráztam meg a fejemet. – Bepaliztam azzal a szöveggel, hogy a szobámba is mehetünk. Így feljöttünk az emeletre, és mihelyt a folyosóra értünk, rászóltam, hogy menjen el. – Két kézzel eltakartam az arcomat, úgy nyögtem ki a többit. – Olyan látszatot keltett, mintha a lépcsőházban csináltuk volna. Olivia meghallotta… – Képben vagyok – ragadta meg a két kezemet Erin. – Az a pletykás ribanc szinte mindenkiről terjeszt meséket. Őrá fütyülök. De mondd meg őszintén, J.: Buck bántott téged? Bántott? Villogott a szeme. Megráztam a fejemet. – Csak megijesztett. Sóhajtott, elgondolkozva ráncolta a homlokát, azután fölegyenesedett ültében. – Várjunk! Szóval az a hazug disznó nem pár hajléktalan csibészbe futott bele, hanem Lucas öklébe, többször is? – Igen. Elszomorodott az arca, láttam a szemében, mennyire rosszulesett neki a dolog. – Miért nem szóltál? Szinte észrevétlenül fölvontam a vállamat. – Nem tudom. Ne haragudj! Válaszul átkarolt. – Na és Lucas? Őt ismerted, mielőtt ez az egész kezdődött? Erinre támaszkodtam, az álla alá hajtottam a fejemet. – Nem. Az előtt az este előtt soha nem láttam. A közgáz előadásra rengetegen járnak, és egyébként sem nézegettem a többi srácot.

Nekem ott volt Kennedy. – Fölfordítottam a tenyeremet az ölemben. – Illetve azt hittem. Erin karja megfeszült. – Hát persze, hogy azt hitted. 10. fejezet – Jársz a csoportos korrepetálásra? Én csak párszor voltam, de nem emlékszem, hogy láttalak volna – vonta el a figyelmemet Lucasról hirtelen Benji hangja. – Hogy? Kuncogott, ahogy belöktem a közgáz tankönyvemet a lábamhoz állított hátizsákba. Zavarban voltam, mert rajtakapott, hogy suttyomban Lucast lestem. Már megint. – A csoportos korrepetálásra? Szeretnék, de ütközik egy másik órámmal. E-mailben tartom a kapcsolatot a korrepetitorral, mert muszáj volt pótolnom, amit mulasztottam, miután két hétre elment az eszem. Hirtelen rádöbbentem, hogy ha Benji már részt vett a csoportfoglalkozáson, akkor látta Landont. Néhány szándékosan egyértelmű megjegyzésből azt a következtetést is levontam, hogy Benji meleg. Akkor tehát talán nem bánja, ha megkérdezem, mégis mennyire dögös a közgáz korrepetitor. – Szóval elmentél pár foglalkozásra? Bólintott, és úgy döntöttem, lényegretörő leszek. – Elképzelhető, hogy a korrepetitor… szóval… meleg? Lélegzetvisszafojtva vártam a választ. – Hogyhogy, talán töltessek ki vele kérdőívet? – Nevetett, miután zavartan pislogtam, mert attól féltem, hogy megbántottam. – Csak hülyéskedek. Egész biztos, hogy nem az én térfelemen játszik. Ha mégis, akkor sem az én súlycsoportom. – Behúzta és megütögette a hasát, amely az erőfeszítés hatására valamelyest belapult. – Nem mintha pár heti kondizással és a kenyér pár napi mellőzésével nem lehetne rendbe hozni. – Jaj, fogd már be! – emeltem az égnek a tekintetemet. Sóhajtott.

– Imádom, hogy pasi vagyok. Le kell adni két-három kilót? Pár hétig mellőzzük a ketchupöt, és probléma egy szál se. Vállunkra vettük a hátizsákjainkat, és fölballagtunk a lépcsőn. – Most már tényleg utállak. Nevetett, főleg azután, hogy tekintetemmel a Lucas helye és az ajtó közötti részt pásztáztam. – Szóval e-mailezel vele, és epekedve meregeted rá a szemedet az órán. Gyanítom, hogy Heller előadásán nem te vagy az egyetlen, aki hiperdögösnek tartja a korrepetitort, de talán az egyetlen, akinél az érzés kölcsönös. Hallottam, ahogy cinkel, de semmi sem számított, miután fölfogtam az összefüggést, amely végig ott volt az orrom előtt. – Lucas a… korrepetitor? Benji velem együtt torpant meg, a kifelé tartó hallgatóság nekünk ütközött. – A nevét nem tudtam, de… ez beszarás! – Félrehúzott a kiáramló tömeg útjából. – Te meg azt nem tudtad, hogy ő a korrepetitor? – Elmosolyodott. – Gondolom, most majd jársz a korrepetálásra, mi? Elvileg te tabu vagy, de nem csak te stírölgetted, különben nem ugrattalak volna. – Lehajolt hozzám, a szemembe nézett. – Jacqueline! Mi az isten van? Az e-mailekre gondoltam, amiket Landonként írt nekem, meg Lucas pillantásaira, SMS-eire… leginkább pedig az öt nappal ezelőtti skiccelésre és enyelgésre. Ami után nem SMS-ezett. És nem is emailezett. És nem mondta el, hogy ő Landon! – Nem tudtam. Mintha hiányzott volna egy újabb baromság, hogy komplett idiótának érezzem magam. – Jó reggelt kívánok! Persze az elképedésedből már láttam. A srác talán azt hitte, hogy tudod. Megráztam a fejemet. – Tudta, hogy nem tudom. – A homlokomat ráncoltam. – És hogy érted azt, hogy tabu vagyok? Megvonta a vállát.

– A szobatársam gólyákat korrepetált kémiából. A korrepetitorok kötelesek bejárni arra az előadásra, amiből korrepetálnak, de tilos… haverkodniuk a hallgatókkal. Hivatali összeférhetetlenség. – Sóhajtott, amikor látta, milyen képet vágok. – Figyelj, ha még egyetlen csoportfoglalkozáson sem vettél részt, ő pedig egyik minőségében sem világosított föl, hogy ő egy és ugyanaz a srác, akkor mégis honnét tudhattad volna? Föloldódott bennem a feszültség. – Asszem, igazad van. – Persze, hogy igazam van. Na és most? Elhúztam a számat. – Fogalmam sincs. De az biztos, hogy nem mondom meg neki, hogy már tudom. Benji a fejét rázta, fél kézzel átfogta a vállamat, ahogy besoroltunk a távozó diákok áramába. – Amikor fölvettem a közgázt, fogalmam sem volt, hogy ilyen valóságshow-ba illő drámát láthatok. Ez bazi nagy plusz. ???? Erin: Beírattam kettőnket önvédelmi tanfolyamra. Én: Micsoda? Erin: Az egyetemi rendészet szervezi. Szombaton 9-től délig, ezen a héten kezdődik, a hálaadás utáni hétvége kimarad, azután még 2 alkalom. Én: Okés. Erin: Szarrá verjük azokat a pufajkás srácokat! Mindig is szerettem volna szétrúgni egyik-másiknak a tökét Most lelkifurdalás nélkül megtehetem. Én: Te beteg vagy. Erin: Hűha, lebuktam. :) ???? Pénteken egyszer sem néztem Lucas/Landon felé. Egyetlenegyszer sem. Egy hét telt el hivatalból tiltott pettingelésünk óta. Vajon mi hajtotta? Az, hogy tiltott gyümölcs vagyok? Majd adok én neki tiltott gyümölcsöt!

Ahogy fölszedelődzködtünk, Benji a hátam mögé nézett, és a szemöldöke fölszaladt a homlokába hulló barna hajfürtök közé. – Szia, Jackie! Kennedy több mint egy hónapja nem állt szóba velem, legutóbbi beszélgetésünket egy ócska közhely meg a pillanatnyilag is a kezemben tartott tankönyv fémjelezte. Mély lélegzetet vettem az orromon át, hogy lehiggadjak, majd hátrafordultam. – Szia, Kennedy! Vártam, nyilván valami okkal keresett meg, bár fogalmam sem volt, mi az. – Hazamész hálaadásra? Ha igen, mehetnénk egy kocsival. Úgy kicsit kevésbé egyhangú a négyórás autóút. – Együtt akarsz hazamenni? Vállat vont, és gödörkés mosollyal billentette oldalra a fejét. Elragadó látványt nyújtott, amikor kirázta a haját a szeméből, és ezt baromi jól tudta. Pillanatnyilag azonban bepöccentem tőle. Benji megköszörülte a torkát, és megérintette a könyökömet. – Hétfőn találkozunk, Jacqueline! Rámosolyogtam. – Jó hétvégét, Benjamin! Kacsintott, és távozóban nekiütközött Kennedynek, de nem kért elnézést. – Ki ez a srác? – morgolódott az exem. – Tulajdonképpen mit akarsz, Kennedy? – igazítottam meg a hátizsákomat, és ellentétes vágyakkal viaskodva néztem föl rá. Szerettem volna behúzni neki, ugyanakkor szerettem volna a nyakába borulni, és fölébredni a rémálomból, hogy dobott engem. – Végül is lehetnénk barátok. Sokat jelentesz nekem. Már-már simogatással felérő pillantást vetett rám. Nagyon jól ismertem, és nagyon régóta. Erre a szövegre nem számítottam – sok volt, és hirtelen jött. Könnyek szöktek a szemembe. – Nem tudom, valaha is képes leszek-e rá, Kennedy. És a jövő héten nem akarok együtt hazamenni veled. Bocs! – kerültem ki, és az ajtó felé indultam a lépcsőn.

– Jackie… – Jacqueline! – mondtam hátra se fordulva, és otthagytam. ???? Kedves Landon! Ezt egy kicsit korábban küldöm, bár természetesen nem hiszem, hogy péntek este magányosan üldögélsz, és beérkező közgáz dolgozatokra vársz. De holnap délelőtt sok a dolgom, úgyhogy, gondoltam, inkább előre letudom. Még egyszer köszönöm, hogy leadás előtt átnézed! JW Kedves Jacqueline! Ami azt illeti, hál' istennek eltereled a figyelmemet (legalább ideiglenesen) a kiborító hibakereséstől egy több száz soros programkódban, ami nem akar működni. Sokkal szívesebben nézem át a te közgáz dolgozatodat. Legkésőbb vasárnap estig visszakapod. LM Az aláírás L-jére meredtem, és elképzeltem őt, mint az általam ismert srácot, azaz Lucast. Landonként alig észrevehetően udvarolt, Lucasként nem teketóriázott. Mire megy ki a játék? Nem tudhattam, hogy először került ilyen helyzetbe, vagy gyakran lépi át korrepetálásnál ezt a határvonalat. Aznap este, azon a borzalmas estén, amikor megismerkedtünk, ő már tudta, ki vagyok. Jackie-nek szólított, azon a néven, amelyet nyilván Kennedy szájából hallott. Akkor is tudhatta, amikor először e-maileztem neki, hogy segítsen közgázból, de egy szóval sem célzott rá. Az egyetem weboldala szerint a kapcsolatteremtésben szabott korlátok azt kívánták megakadályozni, hogy a hallgatók érdemjegyekért cserébe szexuális előnyöket nyújtsanak, illetve vegyenek igénybe, vagy akár ilyen látszat teremtődjön. Landon azonban az anyag elsajátításában segített, én pedig elvégeztem a feladatot. Amikor dr. Hellernél az osztályzat megszerzésére került sor, nem történt semmi illetlenség. Ő is tudta. Én is tudtam. De elvileg még a közös megegyezésen alapuló haverkodás – ahogyan Benji nevezte – is ellenkezett a szabályokkal.

Most komoly bajba juttathattam Landon Maxfieldet. Amikor a szobámban járt, azt hittem, ő is csak egy diák az előadásról, és meghagyott ebben a tévhitben. Megcsókolt, hozzám nyúlt, és engedtem, sőt kívántam is. Becsuktam a laptopomat, és a telefonomra meredtem. Egy hete itt, a szobámban nyaltuk-faltuk egymást. És azóta egyetlen SMS-t sem küldött. Tudni akartam, miért nem. Én: Valami rosszat csináltam? Percekig vártam, közben a fotókat nézegettem a mobilomon – sok képen Kennedy is szerepelt. Eltűnődtem, hogy vajon gyöngeségből esett nehezemre letörölni őket, vagy csak meg akartam tartani a bizonyítékot, hogy korábban szerelmeseknek látszottunk – szerelmeseknek mutatkoztunk, egészen addig, amíg véget nem ért. Lucas: Nem. Dolgom volt. Mizu? Én: Gondolom, nem értél rá kidolgozni a rajzokat Lucas: De, az egyiket megcsináltam. Szívesen megmutatom. Én: Szívesen megnézem. Föltetted a falra? Lucas: Föl. Figyu, most nem otthon vagyok. Majd jelentkezem. Én: Oké. Az e-mailjéből úgy tűnt, épp valami komoly számtech feladaton dolgozik, az SMS-e szerint viszont bulizott valahol. Fogalmam sem volt, melyik igaz a kettő közül. Az volt az érzésem, hogy átver… kivéve, hogy ezt írta: Szívesen megmutatom. Újra elolvastam az SMS-t, kinyitottam a laptopomat, és újra elolvastam az e-mailt, de most sem tudtam jobban kiigazodni rajta. ???? Erin éjjel egy órakor javában telefonálva viharzott be a szobánkba. – Tudod mit? Szerintem te nagyon sok mindenben nem adsz a véleményemre. Szerencsére még nem aludtam, önvédelmi oktató videoklipeket néztem az interneten. Bár Erin lelkesedett a tökön rúgás gyakorlásáért, nekem pedig nem ártott volna megtanulnom a fogásokat, egyáltalán nem hiányzott, hogy másnap reggel valami pufajkás pasast dögönyözzek és rugdossak. Nem érzékeltem, hogyan függ ez össze azzal, hogy megszabaduljak egy Buck-félétől. Ha a

múltkor képes lettem volna kirántani magam a kezéből, vagy pláne belerúgni a srácba, megtettem volna. Az ajtó becsukódott láthatólag dühös szobatársam mögött, aki az ágyára vetette magát, és lerúgta tűsarkú körömcipőjét. – Na, a magam részéről nem bírom ki olyannal, aki úgy döntött, hogy egy rohadt erőszaktevő mellé áll. Jesszusom! Otthagytam a You Tube-ot, és félretoltam az ölemből a laptopomat. – Igen, Chaz, tényleg ez a véleményem. – Olyan vadul gombolta ki a fehér blúzát, hogy biztosra vettem, hogy leszakít egy-két gombot. – Hát jó. Higgy, amit akarsz! Végeztem. – Beleöklözött a telefonjába, rámordult, és az ágyára dobta, majd felém fordult, miközben leráncigálta a blúzát. – Hát, asszem, ez kész. Elnémulva, tátott szájjal ültem, amíg ő lelökte a csípőjéről a fekete szoknyát, és nagyjából a szennyeskosár irányába rúgta. Lecsúsztatta két kezéről a karkötőit, levette a fülbevalóját, és az ékszerrel, tarotkártyával, rágógumicsomagokkal és puha-fedelű regényekkel elborított íróasztalra pottyantotta. – Erin, te szakítottál Chazzel? Miattam? Pólóba bújt, amely combközépig ért neki, és nyilvánvalóan Chazé volt. Mérges arccal tépte le máris magáról, gombóccá gyűrte, és elhajította. – Nem. Azért szakítottam Chazzel, mert egy kibaszott rohadt szemétláda. – De hát… – Jacqueline! – tartotta föl megálljt jelző közlekedési rendőr módjára a tenyerét. – Ne szólj egy szót sem! Azért szakítottam Chazzel, mert kiderült, mi fontos neki. „Előbb a spanok, aztán a csajok.” Hát csessze meg! Én nem leszek második helyezett egy rakás féleszű haverja után, és végképp nem valami hülye pöcs után, aki két lábon járó gyalázat minden nő szemében. Különben sem szántuk véglegesnek a dolgot, nem igaz? Kinek jutna eszébe ilyesmi a suliban? Hátraperdült, és feltúrta pici beépített szekrényünk felső fiókját, úgy tett, mintha valami mást keresne Chaztől levetett pólója helyett.

Elfojtott szipogást hallottam, és tudtam, hogy sír. Rohadt Chaz! Rohadt Buck! Rohadt Lucas/Landon vagy ki a franc valójában! ???? Az egyetem női önvédelmi tanfolyamát a gyakorlati épület egyik földszinti tantermében tartották. Megkerestük a termet, és a folyosói szemetesbe dobtam a kávéspoharamat, Erin pedig ásítozott az álmatlan éjszaka után – tudtam, hogy nem aludt, mert a hánykolódásával és szipogásával engem is folyton fölébresztett. Hajnali négy óra tájban bemászott az ágyamba, és ahogy kisöpörtem a haját a szeméből, összegömbölyödött mellettem. Szerencsére szinte azonnal elszenderedett, és én is követtem a példáját. – Figyelj! Az ott nem…? – szólalt meg Erin anélkül, hogy mozgatta volna a száját, akár egy hasbeszélő. A terem elején Lucas állt két idősebb férfival, fekete melegítőnadrágban és fekete pólóban. – De – súgtam, miközben helyet foglaltunk, és lenéztem a tananyagra. A brosúra címlapján egy férfi épp rá támadt egy nőre, aki készen állt, hogy megvédje magát. – Erin, ez nekem nem fog menni. – Dehogynem! – vágta rá olyan gyorsan, mintha előre látta volna a válaszomat. – Jó reggelt kívánok, hölgyeim! – kezdte a két idősebb pasas közül az alacsonyabbik, elnémítva minden további ellenkezésemet. – Ralph Watts vagyok, az egyetemi rendészet parancsnokhelyettese. Ez a nyápic fickó a balomon Don őrmester, a madárijesztő pedig Lucas, az egyik önkéntes rendészünk. – Mindenki kuncogott, mert Don és Lucas távolról sem volt nyápic, illetve madárijesztő. – Örömünkre szolgál, hogy a személyes biztonságukat erősítő ismeretszerzésre áldozzák szombat délelőttjeiket. Erinre sandítottam, aki megbökött a térdével. – Önkéntes rendész? Jézusom, hány melója van ennek? – dünnyögte a szája sarkából. – Kész vagyok – dünnyögtem vissza. És Erin a korrepetálásról még nem is tudott. – Szexi lehet… – suttogta. – Főleg, ha egyenruhát is kap. Vagy bilincset. Sóhajtottam.

A félkörben fölállított, összecsukható székekre pillantva láttam, hogy csak mintegy tucatnyian vagyunk – diákok, tanárok és irodisták vegyesen. A legidősebb egy deres hajú néger nő volt, alighanem körülbelül nagyanyámmal egyidős. Győzködtem magamat, hogy ha ő eljöhet ide megtanulni, hogyan rúgja szét egy potenciális erőszaktevő seggét, akkor én is eljöhetek. Még akkor is, ha Lucas áll velem szemben a teremben, és hol stíröl, hol kerüli a tekintetemet. Az első másfél órában alapvető önvédelmi elveket taglaltak. Ralph elmondta, az önvédelem kilencven százalékban abból áll, hogy eleve csökkentjük a támadás kockázatát. – Ideális körülmények között mindannyian anélkül mehetnénk a dolgunkra, hogy támadástól kellene félnünk. Sajnos a valóságos helyzet azonban távol áll az ideálistól. Égő arccal emlékeztem vissza, hogy Lucas megrótt, mert egy szál magamban mentem ki a diákszálló épülete mögötti sötét parkolóba, és SMS-eseztem ahelyett, hogy körülnéztem volna. Tollal bekarikáztam a „90%”-ot, egyre vastagabban és vastagabban, amíg a kék tinta el nem takarta a két oldalán lévő szavakat. De azután eszembe jutott, mit mondott aznap este utoljára: Nem a te hibád volt. Arra buzdítottak bennünket, hogy javasoljunk biztonsági irányelveket, és mindet írjuk le – zárjuk be az ajtókat, egy barátnőnkkel menjünk gyalogolni, kocogni, olyan lábbelit hordjunk, ami nem akadályoz a futásban. Erin nagy sikert aratott felvetésével, miszerint kerüljük a seggfejeket. – A támadáshoz három tényező szükséges: támadó, áldozat és alkalom. Iktassuk ki az alkalmat, és máris hatalmasat ugrottunk előre a támadás valószínűségének csökkentésében. – Ralph összecsapta a kezét. – Oké, hölgyeim, most rövid szünetet tartunk, és miután visszajövünk, ideje a seggbe rúgást gyakorolniuk Donon és Lucason, elvégre azért jelentkeztek. 11. fejezet

– Valószínűleg önök közül sokan meg vannak győződve arról, hogy fegyver nélkül reménytelen szembeszállniuk egy agresszív férfiemberrel. Don és Lucas a tornaszőnyegen egymással szemben álltak, Ralph a szőnyegek túlsó oldaláról beszélt, mi, többiek pedig a szőnyegek külső szélénél vártuk, hogy megfigyelhessük, amit csinálni fognak. Lucas még mindig nem vett tudomást a jelenlétemről. – Az az igazság, hogy több fegyver is a rendelkezésükre áll, és mindjárt megmutatjuk, miként hasznosíthatják leginkább ezeket. A marcona, behemót Don lesz a támadó, ez a hajasbaba Lucas meg a kiszemelt áldozat. A Lucas közelében lévő lányok köréből itt is, ott is kuncogás hallatszott, miközben ő bosszankodást mímelve szorította össze az ajkát, és kedélyesen túrt barna hajába, tincseit félresöpörve az arcából. – Fegyver a kezük, a lábfejük, a térdük, a könyökük, sőt a fejük is, méghozzá nem csak az, ami benne van, bár annak is van szerepe. Ha a homlokuk vagy a nyakszirtjük a támadó érzékeny részével kerül kontaktusba, csillagokat fog látni az illető. Ralph most Donon szemléltette ezt, előbb a nyilvánvaló pontokra hívta föl a figyelmet („Ez az!” – sziszegte Erin, amikor Ralph az ágyékra mutatott), azután a kevésbé nyilvánvalókra, amilyen a rüszt és az alkar. Ralph vezényelte a mozdulatokat, amelyeket Lucas alkalmazott, hogy megvédje magát, mialatt öt-hat megkoreografált támadást játszott el Donnal, lelassítva, hogy érthetően demonstrálják, mit csinálnak. Ahogy figyeltem őket, nem fölbátorodtam, hanem még reménytelenebbül éreztem magamat. Lucas izmos teste kellően megedződött, hogy végrehajtsa ezeket a hárításokat és visszavágásokat, tompítsa a támadó ütéseit. Végignéztem, ahogy eldöngette Buckot – akit én alig bírtam ellökni magamtól még egy sikoltáshoz elegendő időre is, nemhogy kárt tenni benne. – Most nem az a cél, hogy szétverjük a pasast – mosolygott Ralph szobatársnőm csalódott morgásán. – Arra törekszünk, hogy időt

nyerjünk a menekülésre. Arra törekszünk, hogy elhúzzunk a búsba a veszélyzónából. Párokat alkottunk, hogy a csuklóval hárítást és kitérést gyakoroljuk. A három oktató keringett a teremben, segédkezett, testtartást igazított. Megkönnyebbültem, amikor Don jött oda hozzánk, és figyelte, ahogy Erinnel fölváltva próbáltunk lassított felvételben odasózni egymásnak. – Tartsa a szemét a támadón! – emlékeztetett, majd Erinhez fordult. – Kicsit több svungot abba a támadásba! A partnere ki tudja védeni. Döbbenten láttam, hogy igaza van. Erin másodjára majdnem tényleg megütött, annyira elcsodálkoztam, hogy az első kísérletét tökéletesen sikerült meghiúsítanom. – Szép munka! – bólogatott Don. Bambán vigyorogtunk egymásra, azután támadó és áldozat szerepet cseréltünk. – Na és mikor jön a tökön rúgás? – kérdezte Erin. Don sóhajtva csóválta a fejét. – Esküszöm, minden csoportban kifogok valakit. A rúgásokat a következő alkalommal vesszük. És gondom lesz rá, hogy maga – mutatott Erinre – Lucasnál álljon sorba. Erin ártatlan képet vágott. – Hát nem vesznek föl olyan Michelin-figurás pufiszerkót? – Fölvesszük, de mindent az sem tompít le. – Hihi – örvendezett Erin, és Don összevonta a szemöldökét. Amíg a fenti párbeszédet folytatták, körülnéztem a teremben, és láttam, hogy Lucas pár vihogós csajjal vesződik. – Így? – kérdezte az egyik, és úgy pislogott, mintha nem tudná, hogy rosszul tartja a kezét. – Nem – fordította meg a lány tenyerét és igazította meg a könyökét Lucas. – Így! Jóformán nem is hallatszott a hangja a nagy csapkodástól, blokkolástól és nevetéstől, amely bezengte a tágas helyiséget. Szavai mégis úgy hatottak rám, mintha gyöngéden simogatná a hátamat. Alig tudtam összekötni ezt a srácot – a kócos haját, a tetoválásait, a

járása és mély hangja által keltett izgalmat – Landonnal, a végzős mérnökhallgatóval, aki azt mondta, illetve írta, hogy az exem tökfej, és azzal cukkolt, hogy a tizennégy éves zenekaros tanítványaim belém vannak zúgva. Közben pedig végiglökdösött egy kurzuson, amelyből nélküle megbuktam volna. Mindenestül vonzott – noha a különféle vonásai elütöttek egymástól. De egészében véve hazudós is volt. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a professzorunk más néven említette, mint a rendész. A hivatalos e-mail címének előtagja – lmaxfield – nem vitt közelebb a megoldáshoz. Lucas fölnézett, észrevette, hogy bámulom, és ma délelőtt első ízben egyikünk sem kapta félre a tekintetét, amíg Erin rám nem szólt: – Figyelj már, J.! Legalább próbálj megütni! – Abbahagytam a bámulást, és Erin felé fordultam. Úgy helyezkedett, hogy háttal álljon Lucasnak, és a szemét forgatta. – Ennyire nem bírod megérteni, hogy ne mutasd magad könnyen kaphatónak? – suttogta. – Vedd rá, hogy ő ül-döz-zön! – Már abbahagytam ezt a játékot. Hátrasandított, majd vissza rám. – Szerintem ő nem tud erről. Vállat vontam. Gyakoroltuk a védekező testtartásokat és egyszerű ütéseket, és bár eleinte sutának éreztem magamat, Erin meg én hamarosan a többiekkel együtt üvöltöttük, hogy NEM!, egymás állának löktük a tenyerünk élét, vagy ököllel püföltük (egészen lassan) egymás orrát. – Mai utolsó témánk a földön védekezés. Láthatjuk majd, ahogy Don és Lucas bemutatja az első pozíciót és védelmet, azután minden pár fog egy szőnyeget, mi pedig körbejárunk, amíg önök gyakorolnak. Lucas a szőnyegre hasalt, Don rátérdelt, súlyával leszorította. A puszta látványtól majd kiugrott a helyéből a szívem, el-elakadt a lélegzetem. Nem kívántam újra abba a pozícióba kerülni. Nem bírtam az egész terem előtt, Lucas előtt végigcsinálni. Erin az ujjaival szétfeszítette az öklömet, és megfogta a kezemet.

– J., muszáj megcsinálnod. Először te támadsz. Nem lesz semmi bajom. A fejemet ráztam. – Nem akarom. Ez most pont olyan… Nyeltem egyet. – Éppen azért muszáj. – Mielőtt még valamit mondhattam volna, megszorította a kezemet. – Figyelj, segíts nekem megcsinálni, jó? Azután meglátjuk, megjön-e a kedved. Bólintottam. – Rendben. Segítettem Erinnek, de én csak egyszer bírtam eljátszani az áldozatot. Végrehajtottam a mozdulatokat – és egész könnyen sikerült lelöknöm magamról Erint. Egykori pomponlányként jó erőben volt, de nem annyira, mint Buck. Nem bíztam abban, hogy olyan termetű és erejű ellenféllel is el tudok bánni. Nem bírtam Lucasra nézni – se az utolsó gyakorlat alatt, se a teremből kifelé menet. ???? – Biztos, hogy nem akarsz jönni? Visszatarthatnál attól, hogy leteszteljem a ma délelőtt tanult fogásokat Chazen, ha nem átallja odatolni a képét a mai bulira. Fölnéztem a regényből, amelyet azért olvastam, mert Landon még mindig nem küldte vissza a közgáz házi dogámat (muris, hogy változatlanul úgy gondoltam rá, mint Lucasra és Landonra), és szokatlan módon nem voltam elúszva lenyóval. A szobatársam sosem értette, miért igyekszem görcsösen minden szabad időmet olvasással tölteni, főleg akkor csodálkozott, ha ehelyett egyetemi társasági eseményeken is részt vehettem volna. – Nem, Erin, akár hiszed, akár nem, tényleg nincs kedvem ilyen diákszövis izére menni. Arról nem is beszélve, hogy senki sem örülne a jelenlétemnek. – Ez valószínűleg igaz – nézett rám csípőre tett kézzel, homlokráncolva. – De ugye két hét múlva a fiúk nagy banzájára elkísérsz? Ott nem ugathatnak a tramplik, ha magammal viszlek,

mert a srácok diákszövis szabályai érvényesek, miszerint minden további szeszt és csajt szívesen fogadnak. – Nahát, milyen kedves és cseppet sem lealacsonyító hozzáállás! Nevetve húzta föl platformos magassarkúját. – Nyugi, egyetértek. Hülye pöcsök. De komolyan – tűnt el az arcáról a mosoly. – Nem bánnám, ha azon az estén lökhárító lenne köztem és Chaz között. Na nem mintha maga Chaz zavarna, viszont ismerek néhány csajt, aki alig várta, hogy félreálljak az útból. Ráakaszkodnak Chazre, mint a kullancsok a tanyasi kutyára, és ezt tényleg nem akarom végignézni. – Megértelek – bólintottam –, és rettentő undi a hasonlatod, ámbár gyomorforgatóan találó. Nem hagyhatnád egyszerűen ki azt a banzájt? Nyugodtan hivatkozhatsz ázsiai influenzára vagy mocsárlázra. Majd falazok neked. Hátradobta a haját, megfogta a retiküljét, és úgy vonult az ajtóhoz, akár egy manöken a kifutón – a legcsekélyebb megingás nélkül. – Hogyisne. Az a buli nagy durranás lesz. Előbb-utóbb egyébként is szembe kell néznem ezzel a helyzettel. Ráadásul már mindkettőnk nevében visszajeleztem a részvételt. És van még pár hetem, hogy lelkileg fölkészüljek. – Fölrántotta az ajtót. – De a hálaadási szünet után brutálisan bevásárolunk. Hadd rágja le a saját mancsát a bulin kínjában az a baromarcú görény, hogy ott rohadjon meg, ahol van! Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, SMS-t trillázott a telefonom. Lucas: Még mindig érdekel a szénrajz? Én: Még mindig. Lucas: Ma este? Én: Okés. Lucas: 10 p múlva a koleszod előtt? Kösd össze a hajad, és öltözz melegen! Én: Nem hozod ide? Lucas: Úgy gondoltam, inkább téged viszlek oda. Ha nem bánod. Én: Lemegyek, de kéne 15 perc. Lucas: Nem kell kapkodni, megvárlak.

Úgy rohangásztam föl-alá a szobában, mint aki bedilizett, ledobtam a flanelpizsamámat, kikaptam egy tiszta bugyit és melltartót a kimosott, de még el nem rakott holmik kupacából. Öltözzek melegen… Mackót vegyek? Na nem. Farmert. Fekete szőrmók csizmát. A puha zafírkék pulcsit, amire Erin azt mondta, hogy szinte világít tőle a szemem. Fogat mostam, kikeféltem a hajamat, és a tarkómon összetűztem, bár nem tudtam biztosan, miért is. Kifelé menet fölmarkoltam a kétsoros fekete gyapjúkabátomat, és a főbejáraton mentem ki az épületből. Amióta Buck a lépcsőházban letámadott, azt még olyankor sem használtam, ha egy kis kerülőt kellett tennem. Lucas a járda szélén várt, karba tett kézzel támaszkodott a motorjára. A már ismerős bakancson és farmeron kívül sötétbarna bőrdzseki volt rajta, amitől feketének tűnt a haja. Nézett azzal a világos szemével, rendületlenül rám szegezte a tekintetét, a jövőmenő koleszlakók szombat esti zajongása sem tudta elterelni a figyelmét. Leplezetlenül, ráérősen mért végig tetőtől talpig, úgyhogy szinte elolvadtam, és szerettem volna, ha úgy nyúl hozzám, ahogyan a szobámban tette. Lenyeltem a torkomban nőtt gombócot, és emlékeztettem magamat a srác megtévesztő viselkedésére, de hiába próbáltam csitítani a vágyat, amely úgy áradt szét bennem, mint a láva – lassan, súlyosan, forrón hömpölyögve. Csak a motor miatti nyugtalanságom segített valamelyest lehűteni. Még sosem ültem ilyenen, és nem voltam biztos benne, hogy óhajtok-e valaha is változtatni ezen a helyzeten. Ahogy odaléptem Lucashoz, egy bukósisakot nyújtott felém. – Ha jól sejtem, ezért szóltál, hogy kössem föl a hajam – mondtam, elvettem a sisakot, és tétován nézegettem. – Amikor odaérünk hozzám, újra kibonthatod, ha akarod. Úgy gondoltam, nem akarod betömködni a hajadat a sisak alá, se szabadon hagyni, hogy az úton összegubancolódjon.

A fejemet ráztam, közben azon tanakodtam, a felvételhez teljesen ki kell-e csatolni az állszíjat, vagy elég meglazítani. – Még sosem motoroztál? A szemem sarkából láttam, hogy Rona és Olivia egy fiúcsapat mögött lép ki az épületből. A két lány egyszerre torpant meg, előbb Lucasra, majd rám meredtek, én meg úgy csináltam, mintha észre sem venném őket. – Hát… nem. – Akkor hadd segítsek! Miután a táskám vállpántját átemeltem a fejemen, és keresztben magam elé vettem a táskát, Lucas megfogta a sisakot, a fejemre helyezte, és becsatolta a szíjat az állam alatt. Úgy éreztem magam, mint egy bólogatós vitrinfigura. Miután mindketten fölsisakozva ültünk a motoron, átkaroltam Lucas derekát, összekulcsoltam a kezemet a hasán, és magamban megcsodáltam, milyen feszes. – Kapaszkodj! – mondta, és hátrarúgta a kitámasztót. Szükségtelenül figyelmeztetett, mert amint a gép életre kelt, halálra váltan csimpaszkodtam a törzsére, egész felsőtestemmel légmentesen simultam a hátához, a vállára szorítottam az államat, és görcsösen behunytam a szememet. Próbáltam azt képzelni, hogy hullámvasúton ülök – tökéletes biztonságban, sínhez kötve, nem pedig egy imbolygó, talán kétmázsás fém- és gumialkotmányon száguldok az utcákon, reménykedve, hogy nem rohan belénk és lapít palacsintává a legelső piros lámpánál valami részeg terepjárós. A motorozás Lucas kecójához – egy különálló garázs tetőteréhez – még tíz percig sem tartott. Ezalatt elgémberedett a kezem a kétségbeesett összekulcsolás és a csípős novemberi levegő kombinált hatásától. Amíg a kezemet összedörzsölgetve ácsorogtam, Lucas leparkolta a motort a garázs meg a külső lépcsőfeljáró közötti leburkolt részen, majd felém fordult, egyenként két kezébe fogta a kezemet, és meleget masszírozott belé. – Szólhattam volna, hogy hozz kesztyűt. Elhúztam a kezemet, és a legfeljebb tizenöt méterre álló családi házra mutattam.

– Ott laknak a szüleid? – Nem – indult fölfelé a falépcsőn, és követtem. – Bérlem a lakást. Kinyitotta az ajtót, és jókora garzonba léptünk, amelynek fallal leválasztott jobb hátsó sarkába – vélhetőleg a hálófülkébe – ajtó nélküli bejárat vezetett. A bal oldalon kis, nyitott konyha helyezkedett el, a kettő között pedig fürdőszoba. A kanapén terpeszkedő hatalmas, vörös cirmos cica a macskák jellegzetes fásultságával vett szemügyre, majd leszökkent, és az ajtóhoz poroszkált. – Ő Francis – nyitotta ki Lucas az ajtót, és a kandúr lustán kivonult, majd a lépcsőpihenőn megállt, a mancsát nyalogatta. Elnevettem magam, és beljebb léptem a nappaliba. – Francis? Ránézésre inkább azt mondanám, hogy… Max. Esetleg Rexi. Lucas becsukta és kulcsra zárta az ajtót, halvány mosolyától féloldalasan fölkunkorodott a szája. – Hidd el, így is elég felsőbbrendűen viselkedik, nem kell macsó névvel még inkább lovat adni alá. Lerázta magáról a dzsekit, miközben átvágott a helyiségen. Fölnéztem rá, és gombolgatni kezdtem a kabátomat. – A nevek fontosak – jegyeztem meg. Bólintott, tekintete az ujjaimra esett. – Azok. Fölülről lefelé haladva lassan nyomkodtam át a nagy méretű gombokat a gomblyukon, mintha semmi sem lett volna rajtam a rövid szövetkabát alatt. Lucas becsúsztatta a hüvelykujját a széles hajtóka alá, lehúzta a vállamról a kabátot, azután végigsimított a pulóverem ujján. – Milyen puha! – Kasmír – feleltem lélegzetvisszafojtva, és bár folytatni akartam a névadással kapcsolatos megjegyzésemet, hogy ezzel gyakoroljak rá nyomást: mondja el, miért tévesztett meg, egy szót sem bírtam kinyögni. A kabát lesiklott az ujjam hegyéről, és Lucas elfordult, hogy a dzsekijére dobja.

– Hátsó szándékkal hoztalak ide. – Igen? – pislogtam. Grimaszolt, megfogta a kezemet. – Szeretnék mutatni valamit, de ne borulj ki! – Sóhajtott. – A ma délelőtti utolsó gyakorlatot, a földön védekezést. – Feszülten figyelt, és próbáltam máshová nézni, bárhová, csak nem a szemébe, mert égett az arcom a szégyentől, de nem bírtam elszakítani tőle a tekintetemet. – Tudom, hogy azt hiszed, nem hatásos. Szeretném megmutatni neked, hogy igenis az. – Hogy akarod megmutatni? Megszorította a kezemet. – Szeretnélek megtanítani a pontos kivitelezésre. Itt. Ahol senki más nem lát. Ma délelőtt részben az emlékezetes testhelyzet felidézése, részben pedig Lucas jelenléte, vigyázó szeme bátortalanított el, de ezt ő nem tudhatta. – Bízz bennem, Jacqueline! Hatásos. Megengeded, hogy megmutassam? Bólintottam. A szoba közepére vitt, és letérdepeltetett maga mellett. – Feküdj hasra! Ki nyújtózva. – Kalapáló szívvel engedelmeskedtem. – A férfiak többségének nincs semmiféle harcművészed képzettsége, úgyhogy nem tudják helyesen hárítani a mozdulatokat. És még a képzettebbek sem tudják előre, mit fogsz tenni. Ne feledd, mit mondott Ralph: az a lényeg, hogy kiszabadulj. Bólintottam, az arcom a padlószőnyeget súrolta, a szívem a földön dobogott. – Emlékszel a mozdulatokra? A fejemet ráztam, behunytam a szememet. – Semmi baj. Láttam, hogy délelőtt kiborultál. A barátnőd jól tette, hogy nem erőltette a dolgot. Én sem akarom erőltetni. Csak segíteni szeretnék, hogy jobban nyeregben érezd magad. Mély lélegzetet vettem. – Rendben.

– Ha ebben a helyzetben találod magadat, automatikusan ezekhez a mozdulatokhoz kell folyamodnod, anélkül, hogy időt és energiát pazarolnál arra, hogy egyszerűen lelökd magadról a pasast. Megdermedtem, ahogy fölrémlett előttem Buck. – Mi az? – Eszembe jutott a srác. Bucknak hívják. Hallottam, hogy Lucas beszívja a levegőt az orrán, mintha fegyelmezné magát. – Jól van. Egy pillanatra elhallgatott. – Az első mozdulat célszerűtlennek látszik, mert nem biztosít támaszt. De épp ez a lényeg: elveszed az ő támasztékát. Döntsd el, melyik oldalra akarsz hemperedni, és nyújtsd előre egyenesen azt a kezedet, mintha álló helyzetben a mennyezet felé nyújtózkodnál. Úgy tettem a bal karommal, ahogyan leírta. – Helyes. Most a másik kezeddel adj magadnak támasztékot, és billentsd ki a pasast az amúgy is ingatag egyensúlyából. Tenyeret a földre, könyököt föl. Most nyomd le a kezedet, és hemperedj oldalra, ezzel ledobod magadról a támadót. Követtem az útmutatást – persze könnyen ment, mert nem nehezedett rám súly. – Megpróbálhatjuk? Lenyomom a válladat, és a súlyommal a földhöz szögezlek. Ha valami gond van, csak szólj, és máris abbahagyom. Mehet? Leküzdöttem a pánikot. – Mehet. A gyöngédsége, ahogy fölém térdelt, és a földre nyomta a váltamat, annyira elütött Buck erőszakosságától, hogy majdnem elsírtam magam. Lucas rám feküdt, lehelete megcsapta a fülemet. – A kezedet egyenesen föl! – Szót fogadtam. – Tenyér a földön, keményen lökd el magad, és hemperedj oldalra! Úgy tettem, és Lucas legurult rólam. – Tökéletes. Próbáljuk meg még egyszer! Újra végigcsináltuk a mozdulatsort, aztán újra meg újra, és Lucas egyre erősebben szorított le, egyre nehezebben engedett, mégis

minden alkalommal ledobtam magamról. Amíg véletlenül úgy nem próbáltam fölkelni, hogy föllöktem a csípőmet. Hirtelen kifújta a levegőt. – Így nem fog menni, Jacqueline, bár ez természetes reakció arra, ha valami nemkívánatos nehezedik rád. Ebből a helyzetből kizárólag úgy tudsz biztosan kimozdítani egy férfit, ha oldalra hemperedsz. Túl erős vagyok ahhoz, hogy felfelé nyomva elmozdíts. Le kell küzdened ezt az ösztönös késztetést. Végül minden addiginál valószerűbben próbáltuk meg. Lucas a földre lökött, előrelendítettem a kezemet, de nehezen tudtam kiszabadítani a másikat a megtámaszkodáshoz. Végül kezet váltottam, az ellenkező oldalon tenyereltem a padlóra, és ledobtam magamról Lucast. – A fenébe! – nézett rám nevetve, ahogy a földön feküdtünk. – Trükkösen kezet cseréltél! Mosolyogva fogadtam a dicséretet, és Lucas tekintete az ajkamra villant. – Most jön az, hogy fölugrasz, és elszaladsz, ahogy a lábad bírja – mondta rekedtes hangon. – De a pasas nem fog üldözni? Az oldalunkon feküdtünk, jó fél méternyire egymástól, egyikünk sem mozdult, hogy fölüljön. Bólintott. – Lehet, hogy fog, de a legtöbben nem rajonganak a problémás zsákmányért. Csak nagyon kevesen vesznek üldözőbe, ha sikoltozva elszaladsz. – Értem. Előrenyúlt, megfogta a kezemet. – Azt hiszem, arról volt szó, hogy megmutatom a portrédat. – Hogy ne úgy nézzen ki, mintha teljesen álságos ürüggyel csaltál volna ide? Fölizzott a szeme, és elakadt a lélegzetem. – Tényleg szeretném, ha megnéznéd a szénrajzot, de bevallom, hogy az másodlagos volt ahhoz képest, amit az előbb gyakoroltunk. Most már jobban bízol abban, hogy menni fog ez a dolog?

– Jobban. Felkönyökölt, közelebb került hozzám, a hajamba túrt és félrehajtotta, hogy tenyerébe fogja az arcomat. – Volt ám még egy titkos indítékom arra, hogy idehozzalak. Lassan hozzám hajolt, az ajkunk találkozott, és lángra lobbant a tűz, amely azóta parázslott, hogy Lucas egy hete kilépett a szobámból. Elfordította a fejét, végigsimította a szájával az enyémet, beszívta az alsó ajkamat, a nyelvével cirógatta, azután elengedte, hogy a felsőre irányítsa a figyelmét. A nyelve átsuhant a felső fogsorom fölötti érzékeny ponton, mire meghökkenve kaptam levegő után. És ekkor mozgásba lendült a keze. 12. fejezet A fejemet a vállán nyugtattam, mindkét keze lecsúszott a csípőmre, sürgetve a közeledést, amíg meg nem szűnt a kettőnk közötti távolság. Az ajka tovább mozgott az ajkamon, fáradhatatlanul és andalítóan, szédítő érzés fogott el, ahogy a nyelve a számban kalandozott, kezével a combomat markolta, a lábai közé húzta az enyémet, így összekapaszkodtunk. Hozzásimultam, felnyögött, egyik kezével a csípőmet gyúrta, a másikkal a pulóverem alatt simogatott, meleg ujjait szétterpesztette a derekamon. A fél karom kettőnk közé szorult, a másikat a mellkasának támasztottam, ujjaimmal flanelinge gombolásán matattam, lopva kibújtattam a gombokat a gomblyukakból, kitapintottam a kétféle textilt: a flanel sima felszínét és a bordás alsótrikó egyenetlenségét. Oldalra hajtottam a kigombolt inget, és a trikó alatt feszes hasára csúsztattam a kezemet. Elakadt a lélegzete, elhúzódtam tőle, felkönyököltem, és lenéztem rá. – Szeretném megnézni a tetkódat. – Szeretnéd, mi? – parázslott a szeme. Miután bólintottam, kihúzta a kezét a pulóverem alól, és felült, fél szemöldökét felvonva pillantott le kigombolt ingére. Vigyorgásától átmelegedett az arcom, kuncogott, levette az inget, és félredobta.

Hátranyúlt, levette a fehér alsótrikót, ahogy a fiúk szokták – a tarkóján előrehúzva –, elvégre neki nem kellett aggódnia, hogy tönkreteszi a gondosan spirálozott szempilláját, vagy a trikóra kenődik az arcpirosító. Kifordítva az ingre dobta a trikót, és hanyatt feküdt a földön, lehetővé téve, hogy alaposan megszemléljem. A bőre sima volt, gyönyörű, a törzsét jól kidolgozott izmok tagolták, és a kollégiumi szobámban már látott tetoválások díszítették – a bal oldalon szövevényes nyolcszögű minta, a jobbján négy sor szöveg. Még egy tetkója volt – egy szál rózsa a szíve fölött, a szirmai sötétvörösek, kissé hajlott szára sötétzöld. A karján javarészt vékony vonalú minták és motívumok sorakoztak, feketék, mint a kovácsoltvas. Mindegyiken végighúztam az ujjamat, de Lucas nem fordult meg, így nem tudtam elolvasni a bal oldalán körbekígyózó, versszerű sorokat. Szerelmes költeménynek tűnt, és féltékeny lettem az ismeretlenre, aki nyilván olyan rajongásra ihlette Lucast, hogy meg akarta örökíteni ezeket a szavakat. Vajon a rózsa is azt a lányt jelképezte? Persze nem kérdezhettem meg. Miután az ujjaim végighaladtak a hasfalán a köldöke alatti szőrvonalig, felült. – Azt hiszem, rajtad a sor. – Nekem nincs tetoválásom – feleltem zavartan. – Ezt magamtól is kitaláltam. – Fölállt, nyújtotta a kezét. – Van kedved most megnézni a rajzot? A hálószobájába invitált. Úgy éreztem, valami szellemeset kéne válaszolni, mondjuk, Az ágyban Lucasnak vagy Landonnak hívjalak? – de semmit sem tudtam kiötölni. Megfogtam a kezét, és minden erőlködés nélkül fölhúzott, azután el sem engedte a kezemet, a hálószoba felé fordult, én pedig követtem. A külső helyiségből beszűrődő halvány fény világította meg a berendezést és az ágya melletti falat, amelyre legalább húsz-harminc rajzot tűzött föl. Villanyt gyújtott, és láttam, hogy a teljes falfelületet parafa borítja. Nem tudtam, hogy a burkolat a saját munkája, vagy eleve ilyen volt, és amikor lakást keresett, azonnal tudta, hogy ezt neki találták ki.

A két parafa nélküli falat szürkésbarna földszínűre festették, a sötét bútor pedig egyáltalán nem egyetemista srácra vallott – se a keskeny franciaágy (azaz emelvényre helyezett matrac), se a tömörfa íróasztal és alacsony szekrény. Beléptem az ágya meg a rajzokkal teli fal közötti szűk térbe, önmagamat kerestem, de elvonta a figyelmemet a többi kép – ismerős ábrázolások, például a belváros panorámája, ismeretlen gyermekek és idős emberek arca, meg a heverésző Francis néhány változata. – Ezek bámulatosak! Épp megállt mellettem, amikor a tekintetem rálelt a saját arcomra a többiek között. Azt a rajzot dolgozta ki szénnel, amelyiken hanyatt fekve néztem föl rá. A fal jobb felén, alacsonyan helyezte el. Ez a pozíció első ránézésre csekélyebb jelentőséget sugallt, de érzékeltem, hogy az ágyával összefüggésben került oda – éppen a párnájával szemközt. Ki ne szeretne erre a látványra ébredni? – kérdezte korábban. Az ágyára ültem, a rajzra meredtem, és ő is leült. Hirtelen ráeszméltem, hogy félmeztelen, és mit is mondott a másik szobában: Azt hiszem, rajtad a sor. Feléje fordultam, és láttam, hogy engem néz. Korábban meg voltam győződve róla, hogy egy effajta pillanat bénító emlékeket hoz felszínre Kennedyről – a csókjait, együtt töltött éveinket. De az az igazság, hogy most nem hiányzott Kennedy. Egyetlen szomorú rezdülést sem tudtam kicsikarni magamból. Nem tudtam, hogy az elvesztése miatti keserűség tett érzéketlenné – ami miatt aggódnom kellett volna –, vagy pedig már annyit sírtam, annyit búslakodtam az elmúlt hetekben, hogy túltettem magam a dolgon. Túltettem magam Kennedyn. Lucas odahajolt hozzám, és a Kennedy-buborék végképp kipukkadt. Leheletével simogatta a fülemet, végigfuttatta a nyelvét íves peremén, ajka közé kapta húsos cimpámat és a kis beszúrós gyémánt fülbevalómat. Lassan lecsukódott a szemem, miközben halk, vágyakozó hang tört fel a torkomból. Finoman harapdálta a nyakamat, gyöngéd csókokat nyomott az oldalsó felére, fölemelte a

kezét, hogy megtámassza oldalra billenő fejemet. Fölemelkedett az ágyról, a padlóra térdelt, lehúzta a csizmámat, majd visszaült, és ő is megszabadult a bakancsától. Az ajka az ajkammal játszadozott, az ágy közepére vont, és mellém feküdt. Kinyitottam a szememet, ahogy elhúzódott, és láttam, hogy rám néz. – Bármikor szólhatsz, ha azt akarod, hogy hagyjam abba. Világos? Bólintottam. – Hagyjam abba most? Jobbra-balra mozdult a fejem a párnán. – Hála istennek! – mondta, a szája visszatért az enyémhez, belemerítette a nyelvét, miközben ujjaimmal izmos karjába kapaszkodtam. Nyelvemmel simogattam a nyelvét, mélyen beszívtam a számba, mire felnyögött, és elrántotta magát annyi időre, hogy kissé fölemeljen, és levegye rólam a pulóvert. Ujja hegyével megbirizgálta a mellemet, ajkával követte a domborulatot. Amikor a vállának támaszkodtam, leállt, tekintete a semmibe révedt. Hanyatt löktem, lovaglóülésben rátelepedtem, a két farmeron át is éreztem, hogy kemény, kész a folytatásra. Két keze fölcsúszott a derekamon, lehúzott magához, és mély csókba kezdtünk, közben ringatóztam rajta. Kis idő múltán kiakasztotta hátul a kapcsot a melltartómon, és lehúzta a vállpántot a karomon. Még le sem vette teljesen, amikor följebb csúsztatott, és szájába kapta az egyik mellbimbómat. – Ah – ziháltam, és elernyedtem a karjában. Újra átfordultunk, most én kerültem alulra, a keze ide-oda mozgott, körözött rajtam, a szája követte. Azután kigombolta a farmeromat, megfogta a cipzárt, és minden összezuhant körülöttem. Elszakítottam tőle az ajkamat. – Várj! – Abbahagyjam? – zihálta engem nézve. Az ajkamba haraptam, és bólintottam. – Teljesen, vagy csak ne menjek tovább? – Csak… csak ne menj tovább – rebegtem.

– Rendben. Átölelt, megcsókolt, egyik kezével összekuszálta a hajamat, a másikkal a hátamat simogatta, a szívünk olyan ritmusban lüktetett, amelyet muzsikus énem a kéj szimfóniájának fordított. ???? A hazafelé vezető úton nyitva tartottam a szememet. Lucas válla fölött átkukucskálva néztem az elsuhanó utcákat – és nem megijesztett, hanem fölvidított a látvány. Bíztam Lucasban. Attól az első estétől fogva, amikor engedtem, hogy kocsival hazavigyen. Kennedy semmi szín alatt nem állt volna le így. Nem mintha valaha is bármire kényszerített volna, vagy akár közel jutott volna ahhoz. Ha kértem, hogy hagyja abba, rögtön abbahagyta, hátradőlt, az arcához kapott, hogy lehiggadjon, és fölsóhajtott: – Úristen, Jackie, teljesen megőrjítesz! Ezzel megszűnt minden fizikai aktivitás, nem volt tovább se csók, se simogatás. És mindig furdalt a lelkiismeret. Azt hittem, majd elmúlik a lelkiismeret-furdalásom, ha ténylegesen lefekszünk egymással, mert ritkán kértem tőle haladékot, de csak még inkább súlyosbodott a bűntudatom. Kennedy egyik pillanatról a másikra leállt, mintha ez fájdalmat okozott volna neki. Nála csak minden vagy semmi létezett. Néhány mély lélegzetet vett, valami meccsre kapcsolta a tévét, vagy ide-oda nyomkodta a távirányítót, vagy elmentünk kajálni valamit. Én pedig a világ legvacakabb barátnőjének éreztem magamat. Lucas még egy órán át folytatta a pettinget. Mielőtt befejezte, a farmeros lábam közé csúsztatta a kezét. – Ez így rendben? – kérdezte, és a levegőt kapkodó igenlő válaszomra simogatni kezdett, miközben mélyen csókolt, és valahogy a farmeranyagon át a csúcspontra juttatott. Megdöbbentem, és kicsit zavarba is jöttem, de elég volt egy pillantás az arcára, hogy lássam: élvezetet lel a testem reagálásában, és abban, hogy ő képes ilyen válaszra bírni. Nem engedte, hogy viszonozzam a szívességét. – Hadd maradjon bennem valami várakozás! – suttogta. A kollégium előtt leszálltam a motorról, a hideg menetszél immár teljesen magamhoz térített, bár útközben a dzsekije alatt tartotta a

kezemet, hogy ne fagyjak meg. Félretette a sisakokat, lehúzta a kesztyűjét, és közelebb vont magához, két kezét a kabátom és a pulóverem közé dugta. – Tetszett a szénrajz? Bólintottam. – Tetszett. Köszönöm, hogy megmutattad a rajzaidat… és a védekezést. A homlokát a homlokomnak támasztotta, behunyta a szemét. – Mmm-hmm. Megcsókolta az orrom hegyét, azután az ajka az ajkamhoz ért. Majdnem fájt a csókja – majdnem. Belesóhajtottam a szájába. – Jobb, ha most bemész, mielőtt… Újra megcsókolt, éhesebben, és kettőnk közé dugtam a kezemet, kemény mellkasára fektettem. – Mielőtt…? Az orrán át beszívta és kifújta a levegőt, a szája feszes vonallá záródott, keze a derekamat fogta. – Mielőtt. Pont. Megcsókoltam az állát, majd elhúzódtam. – Jó éjszakát, Lucas! A Harley-jára támaszkodva nézett. – Jó éjszakát, Jacqueline! Fölmentem a bejárathoz vezető lépcsőn, és csak a kapuhoz érve néztem föl, akkor láttam, hogy a lépcső tetején Kennedy áll, hunyorít, kíváncsi tekintete ide-oda cikázik Lucas és énközöttem. – Jackie! – Lenézett rám, ahogy fölléptem az utolsó lépcsőfokon, és megálltam mellette. – Itt jártam, gondoltam, beszélhetnénk. De Erin azt mondta, elmentél, és nem tudta biztosan, hogy visszajössz – e egyáltalán. Írtam Erinnek egy cetlit, hogy hová mentem. Bizonyára élvezettel dörgölte Kennedy orra alá, hogy valahol szórakozom. A járda felé nézett, de nem fordultam hátra, hogy megnézzem, Lucas ott van-e még, vagy már elment. – Miért nem SMS-eztél vagy telefonáltál előbb?

Vállat vont, fél kézzel kisöpörte a haját a homlokából, a másik kezét a farmerja zsebébe dugta. – Az épületben jártam. Oldalra döntöttem a fejemet. – Az épületben jártál, és gondoltad, csak úgy beugrasz, én meg a szobámban leszek? Eredetileg pontosan ezt terveztem, de az most nem tartozott ide. – Nem, természetesen nem abból indultam ki, hogy itt talállak – visszakozott. – Csak reménykedtem benne. – Megint a járda felé nézett. – Az a… az a srác rád vár, vagy valami? Ekkor megfordultam, és láttam, hogy Lucas még mindig karba tett kézzel támaszkodik a motorjának. Ebből a távolságból még a kollégiumot megvilágító reflektorok fényében sem tudtam kivenni az arcvonásait. De a testbeszéde mindennél ékesebben szólt. Fölemeltem a kezemet, integettem neki, ezzel tudattam vele, hogy nem fenyeget veszély. – Nem, csak kirakott a ház előtt. Kennedy lefitymálóan vigyorgott Lucasra, majd felém fordította mélyzöld szemét. – Ha kíváncsi vagy a véleményemre, nem úgy néz ki a srác, mint aki érti, mint jelent csak kirakni valakit a ház előtt. – Nem, nem vagyok kíváncsi a véleményedre. Mit akarsz tőlem, Kennedy? – K. Moore! – kurjantott valami most érkező srác, Kennedy a fejével intve viszonozta az üdvözlést, majd válaszolt nekem. – Mondtam már, hogy beszélni akarok veled. Összefontam a karomat, kezdtem érezni a hideg levegőt, amit Lucashoz bújva nem éreztem. – Ugyan miről? Nem mondtál el már mindent, amit kellett? Szeretnél még jobban lekezelni? Mert elárulom, hogy ez nem olyan hű de nagyon érdekel. Sóhajtott, mint aki valamiféle zavarodott kirohanást kénytelen elviselni, az én makacsságom – az ő szava – jól ismert következményét, elvégre az elmúlt három évben számtalanszor tapasztalhatta ezt a makacsságot.

– Semmi szükség makacskodásra – mondta, mintha olvasna a gondolataimban. – Tényleg? Szerintem bőven van okom makacsul viselkedni. Vagy csökönyösen. Vagy konokul. Vagy fafejűen. – Vettem az adást, Jackie. Ökölbe szorult a kezem a combom mellett. – Jacqueline-nek hívnak. Villámló tekintettel lépett közelebb. A másodperc törtrészéig azt hittem, dühös – de nem düh volt a szemében. Hanem vágyakozás. – Vettem az adást, Jacqueline. Megbántottalak. És megérdemlek mindent, amit mondasz, mindent, amit érzel. – Az arcomhoz emelte a kezét, de hátraléptem, kartávolságon kívülre, gondolataim összezavarodtak. Leejtette a kezét. – Hiányzol – tette hozzá. 13. fejezet Határozottan becsuktam a számat, lehúztam a kártyámat, és beléptem a koleszba, Kennedy követett a nyitott kapun át. Megfordultam, hogy közöljem vele, nem kívánok beszélgetni, és láttam, hogy Lucas megragadja a kaput, mielőtt becsapódna. Odalépett mellém, szúrós szemmel nézett az exemre, és szikrák pattogtak a levegőben, ahogy Kennedy odafordult, és észrevette őt. – Minden rendben, Jacqueline? – kérdezte Lucas, tekintetét továbbra is az exemre szegezve. – Lucas… – kezdtem volna szavakkal is elismételni, hogy a volt fiúm nem jelent fizikai fenyegetést, de Kennedy arrogáns kacajt hallatva bámult Lucasra. – Várjunk csak! Nem te vagy a karbantartó gyerek? Aki megjavította a házban a klímát. – Rámpillantott, majd megint Lucasra. – Mit szólnának a dékáni hivatalban ahhoz, hogy a diákok körül legyeskedsz? Lucas gyilkos tekintetet vetett rá, de rezzenéstelenül állta a sarat, elengedte a füle mellett Kennedy kérdését, mintha el sem hangzott volna. Felém fordította a tekintetét, a válaszomra várt. – Hidd el, semmi bajom.

Lélegzetvisszafojtva reménykedtem, hogy hisz nekem. A kapu környékén az emberek már bökdösték egymást, sutyorogtak. – Mi van, ezzel a fazonnal is kavarsz? – kottyantotta közbe Kennedy. – Is? – kérdeztem, de már mielőtt megmagyarázta, tudtam, hogyan értette. – Buck mellett. Rámeredtem. – Mit mondtál? Kennedy a könyököm fölött megfogta a karomat, mintha el akarna kísérni onnan, de Lucas keze odalendült, megragadta a csuklóját, és könnyedén levette rólam a kezét. – Mi a faszt akarsz? – morogta Kennedy, és kirántotta a kezét Lucas szorításából. Kissé elém került, szembefordult Lucasszal, és látótávolságon belül mindenki döbbenten, mozdulatlanná dermedve, szájtátva figyelte a kibontakozó színjátékot. A két srác egyenlő ellenfélnek látszott, de én már tapasztalatból ismertem Lucas rátermettségét. Tudtam, hogy Kennedy húzza a rövidebbet, Lucast pedig kicsapják. Átléptem az exem másik oldalára, és megfogtam az alkarját. Kőkemény volt az ujjaim alatt. – Menj el, Kennedy! – Nem hagylak itt ezzel a… – Menj el, Kennedy! – Ez egy karbantartó, Jackie… – Diák, Kennedy. Úgy döntöttem, nem hívom föl a figyelmét, hogy Lucas a közgáz előadásunkat hallgatja, hátha rájön, hogy a srác a csoportunk korrepetitora, és följelenti, hogy velem jár. Kennedy előrehajtotta a fejét, arckifejezése aggódóra változott – kissé összevonta a szemöldökét, tekintete az enyémet kémlelte. – Majd a jövő héten beszélgetünk. Amikor otthon leszünk. Egyértelmű célzása Lucasra irányult. Mi ketten nemsokára néhány napot töltünk a szülővárosunkban, ahol akadálytalanul, bármiféle zavaró közbeavatkozástól mentesen hozzám férhet.

A legszívesebben közöltem volna vele, hogy nincs mit mondanom neki, se most, se később, de mintha szájzárat kaptam volna, nem bírtam megszólalni. Még mindig nem tudtam biztosan, hogy egyáltalán mit fogok csinálni a hálaadási szünetben, ezért ráhagytam Kennedyre a kimondatlan utalást, hogy akkor majd magunkban leszünk. Volt annyi magához való esze, hogy ezután nem próbált még egyszer hozzám nyúlni, bár legalább olyan gyilkos volt a tekintete, mint Lucasnak, ahogy elfordult. Visszatartottam a lélegzetemet, amíg ki nem ment a házból. A bámészkodók csalódottsága kitapintható volt. Néhányan még ott ténferegtek, hátha ráadásként civakodunk egyet Lucasszal. Világos volt, hogy még mindig buzog benne az adrenalin – megfeszült a teste, akár a nagybőgőm acélhúrja, és amikor az alkarjához nyúltam, mintha gránit rejtőzött volna a bőrdzseki meg a flaneling alatt. – Tényleg rendben vagyok. – Mélyet sóhajtottam. – Már amennyire ezek után rendben lehetek. – Ráhunyorítottam. – Egyébként pontosan hányféle állásod van neked? Pultos, önvédelmi oktató, épület-karbantartó, önkéntes rendész… apropó, ez azt jelenti, hogy tőled kaptam a bírságcédulát múlt tavasszal, amikor két nyavalyás percig tilosban parkoltam, csak amíg beszaladtam a könyvtárba, hogy visszavigyek egy könyvet? Incselkedő hangomtól megenyhült a tartása, és a fantommosollyal jutalmazott. – Az egyik részét beismerem. Rengeteg bírságcédulát írok. Az a, hm, karbantartós dolog ritkán fordul elő. Az önvédelmi műsort pedig társadalmi munkában csinálom. Egyvalamit lehagytam a listáról, és ő sem pótolta: a közgáz korrepetitort. – Azt hiszem, még eggyel kiegészíthetnénk, nem? – kérdeztem, és éberen figyeltem. Tökéletes pókerarccal hallgatott. Meg sem rezdült. – Jacqueline Wallace személyi testőre. A halvány mosoly ismét feltűnt.

– Újabb társadalmi munka, Lucas? – huncutkodtam, és fölvontam a szemöldökömet. – Hogy marad így időd tanulni? Vagy bármiféle szórakozásra? Felém nyúlt, elkapta a csípőmet, és magához húzott. Lenézett rám. – Van, amire szakítok időt, Jacqueline – mondta halkan. Előrehajolt, és megcsókolta a fülem alatti pontot, amitől kis híján elakadt a lélegzetem. Azután sarkon fordult, és kikocogott a motorjához, amit otthagyott a földszinti előtérben. Amint kikerült az épületet körülvevő fénykörön, nem láttam őt. Megfordultam, és szinte kábulatban mentem a szobámba. ???? Szia, Jacqueline! Jó a dolgozatod. Komoly anyaggyűjtést végeztél. Azt hiszem, dr. H. elégedett lesz vele. Följegyeztem pár következetlenséget, és megjelöltem egy helyet, ahol talán kifelejtettél egy hivatkozást. Egyébként szerintem komoly, megalapozott munka. Mellékeltem a holnapi foglalkozáshoz készített feladatlapot. Most már fölzárkóztál, és úgy látom, jól érzed az új anyagot, de az utolsó kétheti előadásra szóló feladatlapokat is elküldöm, ha akarod. Gondolom, a szünidőre hazautazol. Én szerda reggel megyek haza. Nálunk nincs wifi, úgyhogy vasárnapig elérhetetlen leszek. LM Szia, Landon! Úgy néz ki, jó korán beadhatom ezt a dolgozatot – micsoda megkönnyebbülés! Köszönöm szépen a segítséget, és igen, légy szíves, továbbra is küldd a feladatlapokat! A szüleim a szünetben síelni mennek, de én inkább otthon töltök néhány napot, és a régi barátaimmal találkozom ahelyett, hogy a campusban maradnék. Anyu hisztis ölebét, Cocót kutyapanzióba adják, úgyhogy nyugtom lesz. Te hazarepülsz? Úgy emlékszem, azt mondtad, nincs kocsid. JW A szüleid nélküled mennek síelni, Jacqueline? Egyedül maradsz otthon hálaadáskor? Én kocsival megyek, majd stoppolok. Nem messze lakom, bár néha úgy tűnik, mintha az egy másik világ lenne.

LM A szüleim azt hitték, az exeméknél leszek. Az elmúlt pár évben hol egyikünkhöz, hol másikunkhoz mentünk ahelyett, hogy mindkét családi vacsit megpróbáltuk volna beiktatni, és idén ő volt a soros. A legjobb barátnőm családja a nagyszülők erdei faházában, a Szikláshegységben ünnepel, és nem akartam a terhükre lenni. Inkább egyedül maradok. Biztos furán hangzik. JW Nekem nem hangzik furán. De talán én is fura alak vagyok, nem tudhatom. Hiányozni fognak az e-mailjeid. LM Dettó. Jó szünidőt! JW ???? A hétfői órán nem tudtam úgy hátranézni Lucasra, hogy ne jutott volna eszembe a szombat este. Ahogy lehajtott fejjel rám sandított, abból úgy éreztem, nála is ugyanez a helyzet. Miután rajtakaptam, hogy a tekintetével lyukat fúr Kennedy tarkójába, többé nem fordultam hátra. Az óra végén Kennedy felém pillantott, és rám mosolygott. Lebiggyesztettem az ajkamat, és hátat fordítottam neki, úgy szedelődzködtem föl. Számtalan okból alig vártam, hogy túl legyek ezen a kurzuson, ezen a féléven. – Ha szabad megjegyeznem, az exed eszméletlenül jó pasi, viszont beképzelt hólyag. Benji begyömöszölte a spirálját a hátizsákjába, ami úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban szétrobbanhatna az összevissza beletömött papíroktól. Becipzároztam a hátizsákomat. – Ja, tényleg az. Megvártam, hogy Kennedy elhaladjon mellettünk, csak azután léptem ki a padok közé, és gondosan kerültem a tekintetét. Nagyon is nyugtalanított, hogy otthon majd beszélni akar velem, elképzelni sem tudtam, mi olyat mondhat, amit hallani szeretnék. Csoporttársaink nyomában ballagtunk föl a lépcsőn, mindenki izgatottan tárgyalt a közelgő hosszú hétvégéről, Benji azt mondta,

hazarepül Georgiába, és végre kitárulkozik az apjának is – a család egyedüli maradék tagjának, akinek eddig még nem szólt arról, hogy meleg. – Anyám már tizenhárom éves korom óta tudja. – Apád nem fog… kibukni? – aggódtam miatta. Elmosolyodott. – Szerintem már rájött. Csak nem biztos benne, hogy ez nem azt jelenti-e, hogy női ruhába bújok, vagy ilyesmi. – Benji nem valami igézően festett volna női ruhában, és a gondolattól nevetnem kellett. Ő is nevetett. – Jó, tudom, ne is mondd! Lucas már elment, legalábbis azt hittem, amíg Benjivel ki nem léptünk a forgalmas folyosóra, ahol megláttam a falnak támaszkodva, az oldalkijárat mellett, amelyen át menekülésszerűen szoktam elhagyni az épületet. Nézett bennünket, ahogy közeledtünk, de láthatólag mindenki mást is éberen figyelt. Arra gondoltam, hogy dr. Hellert várja. – Ugye még nem mondtad neki, hogy tudod, mi az ábra? – kérdezte Benji a szája sarkából. Megráztam a fejemet. – Ne nagyon gyötörd meg! Valahogy olyan védtelennek látszik. – Ja, persze – kuncogtam. – Egy ilyen szívós, izmos srác, aki szakavatottan veri össze az embereket, és hazudik a lányoknak a kilétéről, tényleg nagyon védtelen. Megszorította a karomat a könyököm fölött, és mosolygott. – Vagy akkora seggarc, hogy mindenkin túltesz, vagy jó oka van rá, hogy hazudjon. – Kár, hogy nem vagyok gondolatolvasó! – sóhajtottam. – Talán addig jó, amíg nem tudod, mi van a fejében. – Kétlem, hogy valaha is megtudom. Benji egyetértően vonta föl a vállát, bekanyarodott a déli kijárathoz vezető hosszú folyosóra, és visszafordult, hogy elköszönjön: – Jó pihenést, Jacqueline! – Neked is!

Odaértem Lucashoz, aki mellém szegődött, és közel hajolt, hogy kinyissa a kaput. – Találkozunk ma este? – dörmögte. Mi az, most meg olcsó prédának tekint? Vagy eleve csak az voltam a szemében, és talán ezért nem árulta el, hogy ő Landon Maxfield? – Holnap zéhát írunk csillagászatból. Este tanulókör lesz a szobánkban. Fölpillantottam rá, ahogy farmerjába dugott kézzel lépkedett mellettem. Tekintetével folyamatosan a tömeget pásztázta, mint valami testőr. – Holnap este? – nézett le rám, amint az épülethez közeledtünk, és feltűnt, hogy mintha pontosan tudná, hová igyekszem. – Holnap zenekari próba. A vasárnap délelőttöket rendszerint a hangversenyteremben töltöm, de tegnap lógtam. Lucasnak még nem meséltem, hogy nagybőgőzöm. Csak Landonnak. – Elaludtál? Bólintottam. – Én is. A bejárathoz értünk, és a kapu mellett megálltam. – Még el kell hoznom a bőgőmet is, mert hazaviszem. – Vártam, szól-e erre valamit, figyeltem a szemét, amely jól illett a szürkéskék égbolthoz, miközben tekintete a körülöttünk járkálok arcát kémlelte. – A szünetben rengeteg időm lesz gyakorolni. – Mikor indulsz? – söpörte ki a haját a szeméből, egyáltalán nem reagált a hangszerem témájára. – Szerda reggel. És te? – Én is. – Idegesen toporgott, az alsó ajkát a foga közé kapta, azután hirtelen mintha megnyugodott volna. Mélyen a szemembe nézett. – SMS-ezz, ha korábban végzel! Vagy ha változik a programod. Máskülönben majd a szünet után kereslek. – Megrántotta a hátizsákja szíját, és hozzátette: – Szia, Jacqueline! Ezzel megfordult, és belevegyük a diákok folyamába, sötét bozontja kimagasodott a tömegből.

???? – Álljon meg a menet! Szóval Landon, a korrepetitor meg Lucas, a hiperdögös rosszfiú egy és ugyanaz a pasi? – kerekedett el Maggie világosbarna szeme a döbbenettől, olyannyira, hogy körös-körül csak úgy világított a szeme fehérje. – Csak azt nem vágom, miért nem szóltál neki azonnal, hogy álljon le a kamuzással – öltötte föl kibeszélő show-ba illő ábrázatát Erin. Tudtam, hogy másodperceken belül csajszikámnak fog titulálni, és kifejti, hogyan rúgná szét a helyemben a srác seggét. Amióta szakított Chazzel, sokkal kevésbé volt elnéző a megbízhatatlan srácokkal szemben. Vagy legalábbis annak mutatkozott. Hangosat sóhajtottam, és már meg is bántam, hogy elmondtam a dolgot a lányoknak. – Na és mi lett az elég, ha ránézésre okés pasikkal, a megvigasztalódással és a rosszfiúkkal? Hármasban üldögéltünk a kollégiumi szoba padlójára terített paplanon, kávéztunk, csokis kekszet majszoltunk, körülöttünk csillagászat tankönyvek és jegyzetek, amelyekhez az elmúlt fél órában nem is nyúltunk, mivel a gázóriások és a csillagászati navigáció helyett a Landon/Lucas-problémakörről értekeztünk. – Neki kellene a te könnyű prédádnak lennie, nem pedig fordítva – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Erin. – Úgy van! – kontrázott Maggie. – Miért nem SMS-ezel, hogy találkozzatok ma este? Az égnek emeltem a tekintetemet. – Mert délelőtt fél tízkor zéhát írunk. Amire elvileg most készülünk. Egyébként is azt hiszem, hogy némi távolságtartást igényelek… – Jesszusúristen! – meredt rám Erin. – Csak azt ne mondd, hogy érzelmi síkra terelődött az ügy! Hanyatt dőltem, és két kézzel eltakartam az arcomat. – Áááááá! – Egyébként ha már könnyű prédáról beszélünk, mit hallok rólad és Buckról? Ő aztán kifejezett rossz fiús alapanyag – jegyezte meg Maggie. – Őt is programba vetted, és nekünk nem is szóltál róla?

Az ujjaim között könyörgő pillantást vetettem Erinre. – Nagyon jól tudod, hogy Buck összevissza dumál – torkolta le Maggie-t. – Az igaz – bólintott Maggie. – Azonkívül első évben futottam vele egy kört. Emlékeim szerint nem valami nagy szám. Nyálas – borzongott meg. – Az ilyenek miért nyáladzanak annyit? Nyálba akarnak fojtani bennünket? Smacizás közben folyton nyelni… ne már! Erin a vállamba kapaszkodva nevetett, és bár én hallottam a hangján, hogy jó kedve csak színlelt, Maggie nem. Tudtam, mi jár Erin fejében. Sok részletet elhallgattam előle, ő pedig nem kérdezett rá. Arról az estéről még általánosságban is elég nehezemre esett beszélni. Az volt a lényeg, ami történt, illetve ami majdnem megtörtént, nem pedig a konkrét mozzanatok. – Szóval nem volt meg a srác? – erőltette a témát Maggie. Csupán kíváncsiskodott, de rosszulesett, hogy bármilyen formában összefüggésbe hozták a nevemet Buckkal. – Ahogy Erin mondta, összevissza dumál. – Most én is kíváncsi lettem. Talán betegesen. – Miért? Mondott valamit rólam? Maggie vállat vont. – Trisha azt mondta, a húga fiúja szerint Buck hajba kapott emiatt Kennedyvel. Azok ketten olyanok, mint két kakas, akik vetélkednek a tyúkokért. Azt hiszem, Buck még mindig ki van akadva, mert az apja öregdiák, és Kennedy mégis elszipkázta előle a diákszövis csoportvezetői posztot. Teljesen kiment a fejemből ez a körülmény – a két fiú közötti eredendő konfliktusforrás. Innen indult a diákszövis rivalizálásuk. – De hát Kennedy apja is öregdiák – ráncoltam a homlokomat. – Persze – nyalogatta le az ujjairól a kekszmorzsákat Maggie –, de Buck apja öregdiák és egykori diákszövis csopvez. A srác azt hitte, hogy tuti befutó. Felültem, elfutott a pulykaméreg, ahogy Buck indítékai világosabbá váltak. Egyszerűen azért kötött belém, hogy az exemet hergelje.

– Es ebből az következik, hogy Buck olyan hazugságokat terjeszt, miszerint kefélek vele? Arról az apróságról nem is beszélve, hogy valójában letámadott. – Egy szóval sem mondtam, hogy logikus a dolog. Erin az ölébe vette a jegyzeteit. – Rendben, hölgyeim, mit gondolnak, melyik csillagképet kell majd fölrajzolnunk a zéhá csillagtérképes feladatában? A témaváltásért hálás tekintettel néztem a legjobb barátnőmre, és amennyire csak bírtam, messze űztem tudatomból a Buckra vonatkozó gondolatokat. 14. fejezet Három hónapi távollét után úgy éreztem, fura illata van a háznak. Mondjuk, kutyaszag… meg a Chanel kölni, amit anyu használni szokott, plusz valami más, meghatározhatatlan aroma, amely az agyamban az otthonnal azonosult. Mégis idegenül hatott rám. Már nem egészen tartoztam ide, és a szervezetem érzékelte ezt. Becipeltem a bőgőmet, amely biztonságban pihent a szállításhoz való, gurulós tokjában. Minthogy se szülők, se Coco, nemigen láttam okát, hogy a nappalinál beljebb vigyem. A fal mellett helyeztem el, ahol úgy festett, mint egy újabb bútordarab. Miután anyuék elmentek, a házban időkapcsolóra volt állítva a világítás. Úgy döntöttem, ezen nem is változtatok, hadd működjön kénye-kedve szerint, kivéve a konyhai villanyt, valamint a szobám lámpáit, amelyek máskülönben valószínűleg sosem kapcsolódtak volna föl. A kamrában meg a fagyasztóban találtam kaját, de a hűtőben alig valamit. A szüleim a sítúrájuk előtt kitakarítottak minden romlandó élelmiszert, nem tudván, hogy ma este hazajövök, mivel nem is mondtam nekik. Anyu a nap folyamán SMS-ezett, hogy éppen fölszállnak a repülőre, és hozzátette: Mulass jól Erinnel! A jövő hónapban találkozunk. Sosem szokott utánanézni a programomnak, ezért valahogy arra a következtetésre jutott, hogy a szobatársamékhoz megyek az ünnepre. Vacsorára fölmelegítettem egy doboz vegetáriánus biolasagnét, a hálaadásnapi ebédre pedig áttelepítettem a fagyasztóból a hűtőbe egy

adag pulykafasírtot. A fagyasztóban figyelt egy fél doboz burgonyaropogós is, a spájzban pedig egy bontatlan üveg vörösáfonya-koktélra bukkantam. Az egészet áttelepítettem a frigóba. Tádám! Hálaadási lakoma egy személyre. Miután megnéztem pár beleröhögős sorozatepizódot, kinyomtam a tévét, a mértani pontossággal a kézi csomózású tibeti szőnyeg közepére helyezett, diófa dohányzóasztalt kitoloncoltam, és előszedtem a tokjából a bőgőmet. A kottaállványomat nem találtam, ezért virág-állványból rögtönöztem egyet, és átfutottam annak a prelűdnek az elejét, amelyet az év végi szólómhoz kezdtem komponálni. Miközben hangjegyeket körmöltem a kottapapírra, mindenre számítottam, csak arra nem, hogy megszólal a csengő. Nem szoktam félni otthon egyedül, de még soha nem voltam ennyire egyedül a házban. Egy kicsit vívódtam, ne tegyek-e úgy, mintha senki sem lenne itthon, de természetesen bárki csöngetett, hallotta a játékomat, és azt is, hogy abbahagytam. Az oldalára fektettem a bőgőt, kiosontam a tömörfa bejárati ajtóhoz, és lábujjhegyre ágaskodtam, hogy kikukucskáljak a kémlelőnyíláson. Kennedy állt odakint, egyenesen rám mosolygott a tornác ikerlámpájának fényében. Ő persze nem láthatott engem, de már sokszor engedték be ezen az ajtón, és majdnem olyan jól tudta, milyen belülről a kilátás, mint én. Elfordítottam a reteszt, és kinyitottam az ajtót, de nem álltam félre az útból. – Kennedy? Hát te mit keresel itt? A hátam mögé pillantott, és hallotta a házból a néma csöndet. – A szüleid elmentek? Sóhajtottam. – Nincsenek itthon. – Csak ma este nincsenek itthon – vonta föl a szemöldökét –, vagy az egész szünet alatt? El is felejtettem, milyen gyorsan rámozdul Kennedy a kimondatlan részletekre. Az esetek többségében valószínűleg ez a tulajdonsága indokolta, hogy győztesen került ki a vitákból. – Egyáltalán nincsenek itt, de te miért jöttél?

Fél vállal az ajtótoknak támaszkodott. – Először SMS-eztem, de nem válaszoltál. – Nyilván nem hallottam az SMS hangjelzését. Bőgőzés közben, ha egyszer rázendítek, nemigen hallok mást. – Anyu vacsora közben emlékeztetett, hogy holnap déli egy órára hozzalak át… igen, ez azt jelenti, hogy még nem szóltam nekik a szakításunkról. Ma este hozzáfogtam, aztán eszembe jutott, hogy talán nem bánod, ha így lepattanhatsz Evelyntől és Trenttől. Tényleg, ők hová mentek? Elengedtem a fülem mellett a kérdést. Óhatatlanul feltűnt, hogy olyan semlegesen beszélt a szakításunkról, mintha közösen döntöttünk volna. Mintha én nem a süket és vak idióta szerepét töltöttem volna be az egyenletben. – Most azt várod tőlem, hogy átmenjek a hálaadásnapi ebédre, úgy tegyek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, csak hogy ne kelljen megmondanod a szüleidnek, hogy szakítottunk? Elmosolyodott, épp csak annyira, hogy megjelentek a gödröcskéi. – Annyira nem vagyok gyáva. Megmondhatom nekik, ha akarod, és hozzáteszem, hogy a barátomként hívtalak meg. De semmit sem muszáj az orrukra kötnünk, ha nem ragaszkodsz hozzá. Hidd el, annyira figyelmetlenek, hogy semmit sem vesznek észre. Az öcsém több mint egy éve füvezik, olyan bulikon csapatja, hogy a diákszövisek zöme elbújhat mögötte, és sejtelmük sincs róla. – Te nem aggódsz a tesód miatt? Vállat vont. – A jegyei most is jók. Csak unja magát. Egyébként se az én gyerekem. – Hanem az öcséd. Egyke lévén, csak elvi fogalmaim voltak a testvérek közötti kapcsolatokról, de feltételeztem, hogy a józan ész valamiféle felelősségvállalást diktálna. Úgy látszott, hogy Kennedy nem érez ilyesmit. – Megjegyzem, úgysem hallgatna a jó szóra. – Honnét tudod? – firtattam. Sóhajtott.

– Nem tudom. Talán mert sosem hallgatott. Na, ne csináld már! Gyere át holnap! Nem sokkal egy óra előtt érted jövök. Biztos, hogy jobb lesz, mint… amit a mikrobán akartál fölmelegíteni. Az égnek emeltem a tekintetemet, ő meg kuncogott. – Akkor sem értem, miért nem szóltál nekik. Több mint egy hónap telt el. Újra vállat vont. – Gőzöm sincs. Talán mert nem tudom, mennyire szeretnek téged a szüleim. – Micsoda falmelléki szöveg! Fölvontam az egyik szemöldökömet, és elröhögte magát. – Jó, hát már megszoktak téged, megszokták a kapcsolatunkat. Ha jól sejtem, te szóltál az őseidnek. Begörbítettem a lábujjaimat a hideg kőpadlón, kintről behömpölygött a dermesztő levegő. – Anyunak szóltam. Gondolom, ő elmondta apunak. Kicsit bosszúsaknak látszottak, bár nem tudom, hogy a bosszankodásuk rád vonatkozott, mert lapátra tettél, vagy rám, mert nem bírtalak magam mellett tartani. Legszívesebben tunikán billentettem volna magamat a csüggedten hangzó szavakért, amelyek olyan benyomást keltettek, mintha epekednék Kennedy után. Valójában anyuval megismételtük a veszekedést, amit akkor adtunk elő, amikor közöltem vele a továbbtanulási terveimet. Anyu nem helyeselte a döntésemet, kijelentette, hogy az okos lányok a maguk igényeihez szabják a tanulmányaikat, és nem a középiskolás udvarlójuk után mennek egyetemre. – De tégy, amit akarsz! Mindig is azt tetted – mondta, és kivonult a szobámból. Többé nem is beszéltünk erről, amíg Kennedy nem szakított velem. – Az a gyanúm, hogy nem sokat javít a helyzeten, ha rámutatok, hogy eleve igazam volt a fiúdat illetően – sóhajtotta akkor anyu a telefonba. – És azt a könnyelmű döntésedet illetően, hogy meggondolatlanul követed őt az egyetemre. Valahányszor úgy tűnt, hogy én kerekedek felül valami vitában, anyu általában csak hümmögött, hogy vak tyúk is talál szemet, vagy valami efféle megjegyzést tett. Ezúttal én vágtam vissza neki ezzel a

bölcsességgel, mire ugyanúgy járt el, mint amikor a tudomására hoztam egyetemi terveimet: mély sóhajjal jelezte, milyen reménytelenül naiv vagyok, és ejtette a témát. Nem tudhatta, hogy ebben a pillanatban kivételesen maradéktalanul egyetértek vele. Talán eddigi legidiótább lépésem volt, hogy a pasim után mentem egyetemre. Kennedy a hüvelykujját a nadrágja övbújtatójába akasztva álldogált, letörtnek látszott. – Gondolom, nem tervezed, hogy Dahliáékhoz vagy Jillianékhez mész hálaadásra, mert már mondtad volna. Inkább meg akartam várni az ünnep végét, úgyhogy még nem hívtam föl a középiskolás barátnőimet, nem tudattam velük, hogy hazajöttem. Jillian az első év végén kibukott a Louisianai Állami Egyetemről, hazaköltözött, elvégzett egy üzletvezetői tanfolyamot a Forever 21 divatáruházláncnál, és eljegyezte magát egy pasival, aki valamelyik plázában ékszerboltot vezetett. Dahlia ápolónőnek tanult, a másodévet végezte Oklahomában. Az érettségi óta mindkettőjüktől eltávolodtam. Furcsán hatott, hogy ennyire idegennek tűntek most, holott a gimiben négy éven át sülve-főve együtt voltunk. Dahlia tehát az egyik szomszédos államban a betegápolói alapdiplomájára készült, Jillian pedig egy kék hajtinccsel, főmunkaidős állással és vőlegénnyel dicsekedhetett. Mindketten lehidaltak, amikor Kennedyvel szakítottunk. Az elsők között SMSeztek és telefonáltak, együtt éreztek velem – vagy legalábbis próbáltak, noha több mint egy éve nem nagyon kötődtünk egymáshoz. Reménykedtem, hogy ha majd találkozunk, nem boncolgatjuk hányingerig a Kennedy-ügyet. – Senkivel sem tervezek semmit. Úgy gondoltam, jó lesz majd egy kicsit itthon egyedül – nyomtam meg az utolsó szót, és merőn néztem Kennedyre. – Nem kuksolhatsz itt egész hálaadáskor egyedül. Viszolyogtam a szavai mögött megbújó szánakozástól, és dacosan feleltem: – Dehogynem. Sötétzöld szeme az arcomat fürkészte.

– Persze – hagyta rám –, de semmi okod rá. Nyugodtan haverkodhatunk, nem? Tudod, hogy mindig is fontos voltál nekem. Nem, egyáltalán nem így tudtam, de ha ezt mondom, ha csak azért is egyedül maradok a szüleim házában, és mikrózott pulykafasírtot eszem hálaadáskor, az úgy vette volna ki magát, mintha nem bírnám túltenni magamat Kennedyn. Mintha olyan sebet ütött volna rajtam, hogy képtelen vagyok elviselni a társaságát. – Jó – mondtam, és szinte azonnal megbántam. ???? – Most akkor megint együtt nyomultok a tapló bratyómmal, vagy mi újság? – kérdezte halkan Carter. Ha nem olyan nagydarab, kiköpött Kennedy lett volna – ugyanaz a zöld szempár és barnásszőke üstök. De míg Kennedy nyúlánk és vékony volt, Carter ugyanolyan magasra nőtt, viszont testesre és muszklisra fejlődött, akár egy díjbirkózó. Nyüzüge tizennégy éves korától fogva ismertem, akkoriban Kennedy még fölébe tornyosult, de azóta Carter észbontó átalakuláson ment keresztül. Csöndes, mísz fiúcskára emlékeztem, akit árnyékba borított a bátyja. Na, ezen a fázison egyértelműen túljutott. A hátunk mögé pillantottam, miközben megterítettük az asztalt, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy senki más nincs hallótávolságon belül. – Nem – feleltem. A nyomomban járt, egy-egy villát rakott az általam összehajtogatott szalvétákra. – Az ő baja – mondta. Egy kicsit meghökkentem ezen, és ahogy Carterre néztem, vigyorgott. – Miért? Bárki láthatja, hogy túl jó vagy neki. Szóval hogy kerülsz ide? – Hát… Köszi. És úgy, hogy a szüleim Breckenridge-be mentek. Döbbenten hőkölt hátra. – Na bazmeg, komolyan beszélsz? Én meg még azt hittem, hogy az én szüleim a legnagyobb seggfejek az egész városban.

Nem bírtam megállni mosolygás nélkül, de azért igyekeztem palástolni. Carter mindig is zabolátlanul szenvedélyesnek tűnt józan, hűvösen megfontolt családjához képest. Még sosem gondolkoztam el rajta, mennyire kívülállónak érezhette magát velük – indulatos középső gyerekként Kennedy meg a húguk, Reagan mellett, aki olyan benyomást keltett, mintha harmincéves könyvelőként jött volna a világra. – Vigyázz a nyelvedre, Carter! – fordult be a helyiségbe Kennedy. – Elmész a jó francba, Kennedy! – hurrogta le habozás nélkül Carter. Hiába próbáltam leplezni reakciómat. Görcsösen összeszorítottam a fogamat, de egy kis horkantásféle így is kitört belőlem, amire Carter fülig érő szájjal vigyorgott. Rám kacsintott, majd elsöpört a konyhába, hogy segítsen az anyjának. – Úgy tudtam, nem a te gyereked – mondtam, és letettem az utolsó kanalat, mielőtt Kennedy felé fordultam. – Azért rendre utasítod, ha illetlen szavakat használ, de mosod kezeidet, ha a feltételezett drogproblémája leküzdésében kellene segítened neki? – kérdeztem. Tényleg csak kérdeztem, mert tudtam, hogy vitában úgysem nyerhetek Kennedyvel szemben. Biccentett. – Ott a pont. Megint pislogtam. Arra gondoltam, hogy a Moore fiúk egyik meglepetésből a másikba ejtenek. Grant és Bev Moore olyan gyanútlanul viselkedett, ahogyan Kennedy előre jelezte. A náluk töltött négy óra alatt úgy látszott, semmit sem észlelnek a köztem és a fiuk között feszültté vált légkörből, és gyöngéd érzelemnyilvánításaink teljes hiánya sem szúrt szemet nekik. Kennedy az étkezés alatt nem tette a karját a székem támlájára, és bár alám tolta a széket, amikor leültem – mert így nevelték –, nem fogta meg a kezemet, nem adott puszit az arcomra. Amikor Reagan hunyorítva fordította felénk tizenhárom évesen is éles szemét, úgy tettem, mintha nem venném észre vizsla tekintetét. Carter természetesen kajánul vigyorgott, pofátlanul csapta nekem a

szelet, igyekezett megnevettetni engem és kiakasztani a bátyját. Mindkét fronton sikert is aratott, ám a szülei semmit sem fogtak föl. Kennedyvel egymás mellett ültük végig a tévében közvetített focimeccset, közben csak a lábszára ért hozzám. Carter annyira dühbe gurult a meccstől, hogy kétszer is fölugrott, és durván odamondogatott az egész falat betöltő lapos képernyőnek, mire családtagjai – mind a négyen – higgadtan leintették. A második alkalommal kitrappolt a helyiségből, és percekig kinn maradt. Amikor visszatért, úgy tornáztatta a kezét, hogy az volt az érzésem, hogy bement a szobájába, és megütött valamit. Amint Kennedy a behajtónkra kanyarodott, hogy kitegyen, már ki is pattantam a kocsiból, megköszöntem a meghívást, és félreérthetetlenné tettem, hogy egyedül óhajtok bemenni a házba. – Szombaton találkozhatnánk – mosolygott fegyelmezetten. – Majd hívlak. Szerencsére meg sem próbált kiszállni. Mintha nem is hallottam volna, még egyszer megköszöntem neki, és elbúcsúztam. Mihelyt beértem, az elfüggönyözött ablakból figyeltem. Egy ideig merengve bámulta a csukott ajtót, majd előhúzta a telefonját, és hívott valakit, miközben kitolatott a behajtónkról. Miután péntek estére programot beszéltem meg Dahliával és Jilliannel, a nappaliban gyakoroltam a nagybőgőmön, amíg a beprogramozott lámpa nem sokkal este tizenegy előtt el nem aludt. Kuncogtam a sötétben, tapogatózva támasztottam a falhoz a hangszeremet, és a mellette lévő egyik polcra fektettem a vonót. A telefonom fölvillant a virágállványon, üzenetet jelzett, én pedig a sötétben állva olvastam el és válaszoltam rá. Lucas: Mikor jössz vissza a suliba? Én: Valszeg vasárnap. És te? Lucas: Szombaton. Én: Családi dráma? Lucas: Nem. Akkor kell visszamennie annak, aki fuvaroz. Szólj, ha hamarabb jössz. Szeretnék találkozni veled. Újra leskiccelnélek. Én: Tényleg?

Lucas: Emlékezetből csináltam pár vázlatot, de az nem ugyanaz. Nem tudom elkapni az állad formáját. A nyakad vonalát. Meg az ajkadat Hosszabb ideig kell szemlélnem, és rövidebb ideig ízlelgetnem. Én: Nem mondhatnám, hogy egyetértek ezzel a felfogással. Lucas: Akkor mindkettőre több idő kell. SMS-ezz, amikor visszajössz! Na szóval alvás kizárva. Újra elolvastam az SMS-eket, miközben lopva fölébredt bennem ajkának emléke, apró vágytüzeket gyújtott, amelyek terjeszkedtek és egyesültek, ahogy a szombat esti élmény fényképszerű részletességgel idéződött föl. Behunyt szemmel álltam a sötétben. Dühöngenem vagy legalább gyanakodnom kellett volna a Lucas/Landon-kettősség miatt, de bármennyire próbáltam fölháborodni a bűnös titkolózáson, egyszerűen nem ment. Úgy okoskodtam, hogy Kennedy meg Buck viselkedésétől túlteng bennem a neheztelés, és hozzájuk képest Lucas inkább talánynak, mint kockázatnak látszott. Elvégre őt eredetileg vigaszdíjnak, búfelejtőnek, rossz fiús fázisnak szántam, és ebben eddig nem igazán készségesen működtem közre. Hogy valamiképp úrrá legyek bizonytalan érzéseimen, kivettem a hűtőből egy palack vizet, és fölmentem az emeletre, a szobámba, az egyetlen helyiségbe, ahol még világítás volt a házban. Amint átnéztem az e-mailjeimet, láttam, hogy a hitelajánlatok és hírlevelek közt van egy üzenet lmaxfieldtől, és nekiiramodott a szívverésem. Ma délután küldte, órákkal az SMS-váltásunk előtt. A sulitól távol kezdtem összekapcsolni a korrepetitoromat Lucasszal – azzal a Lucasszal, aki Landon néven szólt hozzám. Kíváncsi voltam, miért, de nem akartam rákérdezni – azt szerettem volna, ha ő mondja el. Szia, Jacqueline! Fölfedeztem, hogy a horgászboltban most már kávé és wifi is van, még a cégtáblát is átfestették, hogy reklámozzák az új szolgáltatásokat. Joe (a tulaj) nem strapálta magát a tábla kicserélésével – csak egy fehérre mázolt deszkát erősített az ősrégi

eredetire. Így most a kézzel festett táblán ez olvasható: Horgászbolt és kávézó, a „kávézó” alá pedig odaírta, hogy „és wifi”. Három pici asztalt meg pár rozzant, virágmintás huzatú fotelt állítottak be – olyan, mintha a Starbucks üzletet valami nagyanyó bolhapiacon elpasszolt bútorával rendeznék be. A városban ez az egyetlen hely, ami ma kinyitott, úgyhogy dugig van. A kávé tulajdonképpen nem is olyan borzasztó, de ennél jobbat sajnos nem mondhatok róla. És mint sejthető, az egész hely halszagú, ami valamicskét levon a szándékolt bisztróhangulatból. Úgy telt a napod, ahogy tervezted? Ugye minden este bezárod a házat, és bekapcsolod a riasztót? Ne vedd zokon, de azt mondtad, egyedül leszel otthon. LM Kedves Landon! Igen, már eléggé gyakorlott vagyok az éjszakai bezárkózásban. A korszerű riasztórendszert is aktiváltam. (És nem veszem zokon. Díjazom az aggodalmadat.) Az exeméknél töltöttem a napot. A szüleinek fogalmuk sincs róla, hogy szakítottunk – a srác valamilyen oknál fogva nem szólt nekik. Kicsit kínosan éreztem magamat, nem tudom, miért hagytam, hogy rádumáljon. Szombaton találkozni akar velem, hogy „beszélgessünk”. Lehet, hogy korábban megyek vissza a campusba. Még nem döntöttem el. Holnap a barátnőimmel találkozom, úgyhogy várhatóan jobban fogok mulatni. A te családoddal mi a helyzet? Mit csináltál? JW Nem tudhattam biztosan, mikor kapja meg a válaszomat, mivel csak a horgászbolt és kávézó wifijén keresztül tudott internetezni. A nyugtalan éjszaka után – amely csigalassan vánszorgott el, és kimerültebben ébredtem, mint ahogy lefeküdtem – kávét főztem, majd bejelentkeztem az egyetemi postafiókomba. Nem lepődtem meg, hogy semmit sem találtam lmaxfieldtől. Megfordult a fejemben, hogy SMS-ezek Lucasnak, de mit írtam volna neki? Hogy egész éjjel álmatlanul forgolódtam, és a rajtam vándorló kezére gondoltam?

15. fejezet Félúton visszafelé a campusba, amikor megálltam tankolni, SMSeztem Kennedynek, hogy úgy döntöttem, korábban megyek vissza. Még föl sem hajtottam az autópályára, már csengett a telefonom. Mély lélegzetet vettem, és kikapcsoltam a zenét, mielőtt fogadtam a hívást. – Már elmentél? Azt hittem, holnap mész vissza. Úgy gondoltam, hogy ma este beszélgetünk. Sóhajtottam, legszívesebben a kormánykerékbe vertem volna a fejemet, ami száztíz kilométer per órával való közlekedés közben nem a legjobb ötlet. – Nem értem, miről akarsz beszélgetni, Kennedy. Eltűnődtem, vajon teljesen vak volt-e a számtalan alkalommal, amikor készségesen beszélgettem volna, de ő figyelmen kívül hagyta a sok-sok lehetőséget. – Azt hiszem, tévedtem, Jackie. – Döbbent hallgatásomat félreértve hozzátette: – Akarom mondani, Jacqueline. Ne haragudj, azt hiszem, egy kis időbe telik… – Hogy érted azt, hogy tévedtél? – Kettőnket, a szakítást illetően. Megint elnémultam, fennakadtam a szavakon, ahogy próbáltam tudomásul venni, megemészteni őket. Amennyire csak bírtam, elkerültem az egyetemi pletykákat, de így is eleget láttam és hallottam ahhoz, hogy tudjam, a szakítás óta elmúlt hetekben Kennedy nem viselkedett szentként. És készséges partnerekben sem szenvedett hiányt. De egy lány, aki hajlandó megosztani veled az ágyát, nem ugyanaz, mint aki hajlandó lenyelni a szeszélyesen ismétlődő pocsék hangulataidat, végighallgatni kimerítő jogi okfejtéseidet, és úgy támogatni az életcéljaidat, ahogyan az, aki szerelmes beléd. Nem – ezt a szerepet én játszottam. És megfosztottak ettől a szereptől. – Miért? Sóhajtott, és teljes bizonyossággal képzeltem el mostani helyzetében – a mennyezetre bámul, kezével a hajába túr, és úgy is

marad behajlított könyökkel. Még telefonon sem tudta elrejteni előlem a beidegzett szokásait. – Hogy miért tévedtem, vagy hogy miért hiszem azt, hogy tévedtem? – Ezt előre tudtam, ezt a válasz helyett visszakérdezést, amivel időt próbál nyerni, hogy kidumálja magát egy problémás szituból. – Ez a beszélgetés könnyebb lett volna személyesen… – Majdnem három évig jártunk együtt, és te csak úgy szakítottál velem… anélkül, hogy… akár csak… – hadartam dühösen. Elhallgattam, és mély lélegzetet vettem. – Talán nem is tévedés volt. – Hogy mondhatsz ilyet? Még volt képe sértődött hangot használni. – Jaj, nem is tudom! – vágtam rá. – Talán ugyanúgy, ahogy te eleve simán szakítottál velem. – Jackie… A fogamat csikorgattam. – Légy szíves… ne… szólíts… így! Elhallgatott, és nem hallottam mást, csak a menetzajt, ahogy a teherautóm falta a kilométereket a két település közötti pusztaságban. Kétoldalt a földek nagy részén ebben az évszakban semmilyen munka sem folyt, csak az egyik táblán araszolt egy nagy zöld gyapotszedőgép, azt megbámultam. Bármi történik is valakivel, másutt az élet megy tovább. Amikor Kennedy először csókolt meg, nyilván mások éppen szakítottak. És aznap este, amikor Kennedy összetörte a szívemet, valahol másutt – talán éppen ott, a koleszomban – mások éppen egymásba szerettek. – Jacqueline! Nem tudom, mit mondjak, mit vársz tőlem. Másodpercek alatt áthaladtam egy településen, amelyik egy méretes outlet üzletsoron kívül nem sok egyébbel dicsekedhetett. Minden kilométer távolabb vitt Kennedytől. Közelebb Lucashoz. Nyugtalanított a gondolat, hogy Lucas olyasvalaki, akihez oda kell mennem, de azután ráeszméltem, hogy megismerkedésünk pillanatától fogva ő jelentette nekem a biztonsági zónát. – Semmit – feleltem. – Miattam semmit sem kell mondanod. Az exemnek volt hozzá érzéke, hogy fölfogja, ha holtpontra jutottunk. Megköszönte, hogy csütörtökön elmentem hozzájuk, és azt

ígérte, majd jelentkezik, amint visszaér a campusba, de ezt válasz nélkül hagytam. ???? Szia, Jacqueline! Úgy tűnik, mintha a srác szeretne visszakapni téged, vagy legalábbis a barátságnál valamivel többet akarna. Csak az a kérdés, hogy te mit akarsz. A család nálunk csak az apámat jelenti. Hálaadáskor régi ismerősöket láttunk vendégül, úgyhogy apa beszédesebb volt, mint máskor. Amikor csak ketten vagyunk a házban, sokszor órákig egy szót sem szólunk. Ha a „bocs” meg az „add ide a sót!” nem számít, akkor a hallgatás egész napokra nyúlhat. Apa a kis hajójával fizetős horgásztúrákat szervez. Az évnek ebben a szakában nincs nagy forgalom az öbölben, bár mélyvízi horgászatokat és madárfigyelő kirándulásokat télen is szokott szervezni. Mára is tervezett egyet, úgyhogy hajnali ötkor köszöntünk el egymástól, és most, déli tizenkettő után pár perccel újra itt vagyok a kecómban. LM Lucas tízpercnyire volt tőlem. Viaskodtam a késztetéssel, hogy SMS-ezzek neki, és közöljem, hogy én is visszajöttem. Tudtam, hogy hamarosan alulmaradok. Kicsomagoltam, elintéztem a mosást. Az emeletünkön most könnyen mosógéphez jutottam, mert még nem sokan jöttünk vissza, de tudtam, hogy holnapra megváltozik a helyzet, mindenki itt lesz. Mostanában úgy választottam ki a mosási időpontokat, hogy ne kelljen másik emeletre futkosnom. Az egyik dilimmé vált, hogy teljesen elkerültem a lépcsőházat. Még társaságban sem tettem be oda a lábamat. Emiatti trükközésem egyedül Erinnek szúrt szemet, aki gyanakodva nézett rám, amikor másodjára dobtam be a cselt, hogy: – A szobában felejtettem valamit… találkozunk a földszinten. Egyik este simán rákérdezett: – Te félsz a lépcsőházba menni, igaz?

Éppen vérvörösre lakkoztam a lábkörmömet, a pici ecsetre meredtem, és próbáltam megállni, hogy remegjen a kezem. A körömágynál kezdve, egy húzás fölfelé. A körömágynál kezdve, egy húzás fölfelé. – Te nem félnél? – De – felelte. Legközelebb Erin szólalt meg elsőnek: – A francba, a szobában hagytam a táskámat. J., légy szíves, gyere vissza velem, jó? – A többiekhez fordult. – Figyuzzatok, öt perc múlva találkozunk a földszinten. Én: Visszajöttem. Lucas: Azt hittem, csak holnap jössz. Én: Meggondoltam magam. Lucas: Azt látom. Ráérsz ma este? Én: Rá. Lucas: Vacsi? Én: Jó. Lucas: 7-kor érted megyek. ???? – Még soha életemben nem főzött nekem srác. A pult túloldaláról mosolygott rám, éppen nyers zöldséget aprított, és meglocsolta valamivel, amit az előbb kevert össze. – Akkor jó. Így lényegesen szerényebbek az elvárásaid. A tál tartalmát egy darab alufóliára borította, föl tekerte, és a vacsora többi alkotórészével együtt a sütőbe tette. Beleszimatoltam a levegőbe. – Mmm, finom az illata! És úgy nézel ki, mint aki tudja, mit csinál. Attól tartok, hogy eszeveszetten merészek az elvárásaim. Beállította az időzítőt, megmosta és megtörölgette a kezét, majd megkerülte a pultot, kézen fogott, és a kanapéhoz vezetett. – Van egy negyedóránk. Egymás mellé ültünk, és vizsgálgatni kezdte a kezemet, hűvös ujjpárnái végigsiklottak a nagybőgőzés miatt rövidre vágott körmömön, hüvelykujjával megsimogatta kézfejemet. Gyöngéden elfordította, mutatóujját föl-alá húzogatta az ujjaim közötti érzékeny

völgyekben. Csigavonalat rajzolt a tenyeremre, lassan haladt a középpont felé, én pedig megbabonázva tűrtem, figyeltem őt, és élveztem gyöngéd érintését. Az ujjai összekulcsolódtak az enyémekkel, a tenyerünk egymáshoz tapadt, és Lucas átnyúlt a derekamhoz, az ölébe vont, ajka a torkomat becézgette. Percek múltán, amikor jelzett az óra, én már semmit sem hallottam. A vacsora külön-külön fóliacsomagokban készült – zöldség, héjában sült burgonya és csattogóhal, amit két nappal azelőtt fogott. Francis fülsiketítően nyávogott, amíg meg nem kapta a maga haladagját. – Gondolom, hozzászoktál, hogy egy személyre főzőcskézz – mondtam, ahogy áttelepedtünk az egyetlen csupasz falhoz tolt, kicsi asztal mellé. – Kábé három éve – bólintott. – Azelőtt kettőre főztem. – Te főztél? Nem anyukád vagy apukád? Megköszörülte a torkát, a villájával piszkálta a krumpliját. – Anyám meghalt, amikor tizenhárom éves voltam. Azelőtt persze ő főzött. Utána… hát, kénytelen voltam vagy megtanulni a főzést, vagy pirítóson és halon élni, ahogy szerintem apa csinálja, amikor nem vagyok otthon, bár próbálom rábírni, hogy időnként vegyen gyümölcsöt vagy valami zöldfélét. Nahát. A története egybecsengett Landonéval – hogy az apjával él, nincs testvére –, és ennek nyilván ő is tudatában volt. Az, hogy elveszítette az édesanyját, túlságosan a szemem előtt lebegett, hogy ebben a helyzetben vonjam kérdőre a kettős játék miatt. – Részvétem anyukád miatt. Kurtán biccentett, többet nem reagált. Evés után kiengedte a macskát, visszajött az asztalhoz, megfogta a kezemet, és bevitt a hálószobájába. Egymással szemben az oldalunkra feküdtünk az ágya közepén, és hallgattunk. Szinte kibírhatatlan könnyedséggel ért hozzám, átsiklott az államon, lefelé haladt a nyakam oldalán, majd egyenként kigombolta az erre az alkalomra kiválasztott fehér blúzom gombjait. Lecsúsztatta a fél vállamról, meztelen bőrömhöz érintette az ajkát, én pedig behunyt

szemmel sóhajtottam. A kezemmel az inge alá nyomultam, mígnem fölült, a fején át lerántotta magáról, egyazon lendülettel félredobta, majd rám feküdt, és csókolgatott. A szája követelőzött, ajka megnyitotta az enyémet, nyelve a számba hatolt. Úgy éreztem, remegés futott végig rajta, amikor megragadtam az oldalán azt a pontot, ahová a szavak voltak tetoválva. Maga fölé hengerített, lehúzta a blúzt a másik vállamról is, úgy hagyta, félúton, miközben a testszínű melltartó fölötti csupasz bőrre terelődött a figyelme, és egész testem úgy feszült a testéhez, mintha elektromos töltés vonzott volna oda. Minden kérdezés vagy magyarázkodás nélkül megállt annál a határnál, amelyet a múlt héten húztam. A beszéd olyasmikre korlátozódott, mint ott, istenem és jaj, ezen kívül nem hallatszott más, csak hümmögés, nyögdécselés, valamint kivehetetlen hangok, amiket igenlésként lehetett értelmezni. – Visszaviszlek – mondta rekedtes hangon. Legalább egy órája nem beszéltünk. Az íróasztali óra mutatta, hogy közben észrevétlenül eltelt az idő, már éjfél felé jár. Lucas a kezembe nyomta az eldobott melltartót, és belebújt az ingébe. Miután fölálltam, tartotta a blúzomat, amíg beledugtam a kezemet, majd megfordított, begombolta a blúzt, s amikor elkészült, az arcomat két kezébe fogva lehajolt hozzám, és megcsókolt. A motorjánál állva épp a kesztyűmet húztam föl, amikor a családi ház hátsó ajtaja kinyílt, és egy férfi lépett elő, egy teli konyhai szemeteszsákot cipelt. Kinyitotta a kerekes hulladékgyűjtő konténert, és beledobta a zsákot. Amint megfordult, hogy bemenjen a házba, észrevettem, hogy Lucas mozdulatlanná dermedve figyeli. Mintha a férfi megérezte volna magán a tekintetünket, megfordult a hátsó bejáratot megvilágító reflektor fényében. Dr. Heller volt az. – Landon? – kérdezte, de egyikünk sem reagált, meg sem moccantunk. – Jacqueline? – tette hozzá értetlenül. Láthatólag egyszerre tudatosodott benne a kései időpont, valamint az a körülmény, hogy mi ketten most léptünk ki a bérlője lakásából. Erre nem lehetett mentség a korrepetálás – nem mintha bármilyen más

napszakban helyénvaló lett volna, hogy korrepetálás céljából a lakásban találkozzunk. Másodpercekig mindannyian hallgattunk, azután dr. Heller válla megereszkedett, a professzor sóhajtott, majd elszánt arckifejezéssel nézett Lucasra. – Miután visszajön, a konyhában várom. De legkésőbb fél óra múlva legyen szíves! Lucas két keze a bukósisakra szorult. Kurtán biccentett dr. Hellernek, azután fölvette a sisakot. Amikor felém fordult, hogy ellenőrizze, jól szíjaztam-e föl az enyémet, a tekintetünk találkozott, de egyikünk sem szólt. A tízperces visszaúton semmi sem tisztázódott. Nem hangzott el a varázsige, ami fölmentést adott volna a hazugságaira. Nem jutott eszembe, mit mondhatnék vagy tehetnék, hát csak vártam a magyarázatot. Megérkeztünk, lemásztam mögüle, kesztyűs kézzel némi nehézség árán szabadultam meg a sisaktól és bontottam ki a hajamat. Lucas a nyeregben maradt, ő is levette a sisakját, és mindkettőt elrakta, mintha nem szándékozna visszavenni a magáét. Amikor szembefordultam vele, lesütötte a szemét, a széles kormányt szorongató kezét nézte. – Ugye már tudtad? – kérdezte kedvetlen hangon, amelyből azonban nemigen érzékeltem lelkiállapotát. – Tudtam. Fölpillantott rám, homlokráncolva fürkészte a tekintetemet. – Miért nem szóltál egy szót sem? – És te miért nem? – replikáztam. Nem óhajtottam kérdésekre felelni. A saját kérdéseimre vártam választ, és kiakasztott, hogy Lucas rákényszerít a kimondásukra. – Szóval Landonnak hívnak? Ralph viszont Lucasnak szólít. Meg az a lány is, mások is. Most akkor melyik az igazi? Egy pillanatra megint lenézett a kezére, és a düh úgy dagadt bennem, mintha egy léggömb fúvódott volna föl a bordáim alatt. Úgy tűnt, Lucas azt fontolgatja, mennyit áruljon el, és mit tartson meg magának. A Harley halkan brummogott, készen arra, hogy egy másodperc alatt kilőjön.

– Mindkettő. A Landon az első keresztnevem, a Lucas a második. Most a Lucast használom, de Charles, azaz dr. Heller régóta ismer, és ma is Landonnak hív. – A tekintete fölsiklott rám. – Azt hiszem, tudod, milyen nehéz rávenni az embereket, hogy többé ne úgy szólítsanak, mint azelőtt mindig. Nagyon logikus. Az egész. Kivéve, hogy nekem két különböző személynek tettette magát. – Ezt elmondhattad volna. Nem mondtad el. Hazudtál nekem. Kikapcsolta a motort, átlendítette a lábát, elém állt, és megfogta a vállamat. – Soha nem hazudtam neked. Feltételezésekből indultál ki, annak alapján, ahogyan Ch… dr. Heller szólított. Nézd végig az emailjeinket! Sohasem neveztem magamat Landonnak. Vállat vontam, ezzel kibújtam a szorításából. – Azt viszont hagytad, hogy én Landonnak nevezzelek. Leejtette a kezét, de tovább bámult, a tekintetével szinte fogva tartott. – Igaz, ez az én hibám. Ezért elnézést kérek. Kívántalak, és Landonként nem lehetett volna közöm hozzád. Bármilyen efféle kapcsolat ellentétes a szabályokkal, és én áthágtam azokat. Kínlódva nyeltem, összeszorult a torkom. Azt is hallottam, amit még ki sem mondott. Egyszerűen értésemre adta, hogy ezzel vége. Az elhagyatottság iszonyú érzése, amelyet Kennedy hetekkel korábban ébresztett bennem, most úgy zúdult rám, mintha átszakadt volna a gát, és ha nem veszem tudomásul, könnyen megfulladhatok. A szüleim elhagytak, Kennedy elhagyott, a barátaim Erin és Maggie kivételével mind elhagytak. Most pedig Lucas és Landon is elhagyott. Két különböző kapcsolat, mindkettő fontos volt. – Szóval most vége. Úgy meresztette rám a szemét, hogy akkor sem érezhettem volna erősebben, ha az ujjai az arcomon kalandoznak. – Máskülönben az osztályzatod forogna kockán. Most visszamegyek, és magamra vállalom az egészet, így dr. Heller téged nem fog felelősségre vonni. – Szóval most vége – ismételtem.

– Igen – mondta. Megfordultam, és bementem az épületbe, csak akkor hallottam, hogy fölberreg a Harley motorja, amikor a legalsó lépcsőfokra tettem a lábamat. 16. fejezet – Ms. Wallace, óra után legyen szíves, fáradjon le hozzám egy pillanatra! – szólított meg dr. Heller a hétfői előadás végén. Fölnéztem a professzor szemébe, és bólintottam. – Ejnye-bejnye! – mondta Benji. – Te kis gézengúz. – Ahogy meglátta az arcomat, lehervadt a mosolya. – Mi a baj? Csak nincs tényleg valami gond? – Hátrasandított, és a tekintete az egyetlen okon állapodott meg, ami miatt bajba kerülhettem a profnál. – Rájött, hogy mi újság… tudod, kivel – intett a fejével Lucas irányába. – Rá. Tágra nyílt a szeme, és halkabbra fogta a hangját. – Hú, basszus, komolyan mondod? Hogyhogy? A fejemet ráztam. – Nem érdekes. Rájött, és most vége. Összeszorította az ajkát, bedugta a füzetét a hátizsákjába, és sóhajtott. – Ajjaj! Részvétem, öregem. – Mogyorószín szeme együttérzően csillogott. – Segíthetek valamit? Ismét a fejemet ráztam, más témára akartam terelni a szót. – Megoldom. Hogy sikerült a kitárulkozás? Széles mosollyal tárta szét a kezét. – Mint láthatod, most is egy darabban vagyok, minden fő darabbal egyetemben – ugráltatta a szemöldökét, és miután oldalba löktem, a vállára dobta a hátizsákját. – Jól ment. Azt hiszem, mindketten megkönnyebbültünk attól, hogy minden napvilágra került. – Az jó. Örültem Benji dolgának, bár nekem nem ilyen élményt hoztak a legutóbbi tényfeltárások. Nem mertem hátrapillantani Lucasra. Amikor beléptem a terembe, görcsösen bámulta a vázlatfüzetét, nehogy rám kelljen néznie.

– Szia, Jacqueline! – mosolygott Kennedy, ahogy elhaladt a lépcsőn, mint aki büszke magára, hogy végre megjegyezte a nevemet. – Szia! – köszöntem vissza, és elsuhantam mellette, lefelé tartottam, a terem elejére. Amikor a legalsó lépcsőfokon megálltam, dr. Heller átpillantott a köréje csoportosult hallgatók feje fölött, és kérte, hogy a délutáni fogadóórájában menjek be a dolgozatomért. Rezzenéstelen arckifejezése jelezte, hogy ez nem annyira invitálás, mint inkább utasítás. Kipirult az arcom. Azt feleltem, hogy ott leszek. ???? – Nem csináltál semmi rosszat, úgyhogy nincs mitől félned. Valószínűleg csak meg akar győződni arról, hogy Lucas vagy Landon vagy Balfék Bob vagy ki a nyavalya nem élt vissza a helyzettel. Méltányoltam Erin nyugtatgató szavait, bármennyire távol állhatták is az igazságtól. Végignyúltam az ágyamon, bakancsos lábamat lelógattam a végén, és a százhúszszor százhúszas ablakunkon át látható ólomszínű égbolt-négyszögre meredtem. Még túlfűtött szobánkban is dideregtem. Erinnel tavaly télen fedeztük föl, hogy az ósdi központi fűtőrendszer addig nyomja kicsi szobánkba a forró levegőt, amíg szaunává nem változtatja, akkor kikapcsol, és lassan dermesztővé hűl, majd visszatér a szaunáztatáshoz. Csoda, hogy februárra nem kaptunk mindketten tüdőgyulladást. – Landon tökéletes korrepetitor volt. Ami Lucas és énközöttem történt, az meg senkire sem tartozik. – Csak rám – kottyantotta közbe Erin. Egy félmosollyal felé fordultam. – Csak rád. Épp az utolsó simításokat végezte csillámmal borított diákszövis plakátján. – Hánykor van jelenésed? – Fél négy és fél öt között.

– Akkor csipkedd magad! Én meg indulok melózni, amint végzek ezzel. SMS-ezz, hogy tudjam, szét kell-e rúgnom valaki sejhaját. És ne felejtsd el, hogy holnap rucit nézünk a hétvégi elhajlásra! A szobatársam legendás képességgel bírt a villámgyors témaváltás műfajában. – Nem felejtem el. ???? Dr. Heller a félév során már második alkalommal vett szemügyre az íróasztala mögül, és kínosan vigyáztam, hogy ne fészkelődjek a karosszékben. Soha életemben nem haragítottam magamra a tanáraimat, és most hihetetlennek tűnt, hogy hetek alatt kétszer is ilyen helyzetbe kerültem. Miután a professzor hellyel kínált, egy darabig rám se nézett. Dossziék és papírok között turkált. – Aha – dünnyögte, és kihúzta a paksamétából a dolgozatomat. Amíg tanulmányozta, átfutotta az összetűzött oldalakat, a kezemet tördeltem az ölemben. Fogalmam sem volt, hogy már ráírta az osztályzatot, vagy amit a következő percekben mondok, illetve nem mondok, az még befolyásolhatja-e az érdemjegyet. Összerezzentem, ahogy megköszörülte a torkát. – Beszéltem Mr. Maxfielddel, gondolom, erről tud. Idegesen levegőt vettem. – Nem, professzor úr, én nem beszéltem vele. Csodálkozva vonta föl a szemöldökét. – Értem. – A homlokát ráncolta, mintha összezavarodott volna. – Nos, fölteszem magának a kérdést, amelyet neki is föltettem, és nagyra értékelném, ha szíveskedne őszintén válaszolni. Mr. Maxfield segített magának a dolgozat megírásában? Viszonoztam meglepett arckifejezését, nem egészen értettem, mi a kérdés. – Adott egy-két támpontot az anyaggyűjtési forrásokhoz. És elolvasta a kész dolgozatot, megjelölt néhány hibát, amit beadás előtt ki kellett javítanom. De a dolgozat a saját munkám. Bólintott.

– Rendben – sóhajtotta. – Említésre érdemes még a röpdolgozat, amelyhez kaphatott némi, mondjuk így, előzetes jelzést, amit a többi hallgató nem. Nyeltem egyet. – Javasolta, hogy töltsem ki a feladatlapot, amit küldött. – Dr. Heller fölvonta egyik bozontos szemöldökét, és merőn nézett. – Nagyon melegen ajánlotta, hogy töltsem ki – helyesbítettem. – De azt egyáltalán nem mondta, hogy zárthelyit fogunk írni, és őszintén szólva, úgy gondoltam, csak dirigál, semmiféle célzást nem érzékeltem… A francba! – Mr. Maxfield teljes felelősséget vállalt a saját ballépéséért, Ms. Wallace. Nem kaptam levegőt, összezavarodtak a gondolataim. Lucas az első pillanattól fogva engem védett, attól kezdve, hogy a parkolóban szembeszállt Buckkal, akit előtte, gondolom, lerángatott rólam. Vajon most az a veszély fenyegette, hogy elveszíti a munkáját a kapcsolatunk miatt, bármiféle viszony volt is az? Közelebb hajoltam, megfogtam az íróasztal szélét. – Lucas nem… semmilyen szempontból nem élt vissza a helyzetemmel. Nagyon segítőkészen korrepetált. A csoportfoglalkozásai egybeesnek egy másik órámmal, így azokra nem tudtam járni, de e-mailben elküldte a feladatlapokat. – Kifulladva hallgattam el, nem akartam még tovább súlyosbítani a helyzetet. Nem mutatkozhattam szerelmes hajadonnak, mert attól minden kijelentésem komolytalanná vált volna. – Nem lenne igazságos, ha baja kerülne miattam. A professzor még mindig a kezében tartott dolgozatomat nézegette. Talán még komorabb tekintettel, mint eddig. A homlokát ráncolta, egy pillanatra fölnézett rám. – Mr. Maxfield azt állítja, maga nem volt tisztában azzal, hogy a fiú, akivel… találkozgat… a korrepetitora. Tanulmányi kapcsolatot kizárólag e-mailben tartottak. Bólintottam, semmiképpen nem akartam ellentmondani Lucas szavainak.

A professzor újra sóhajtott, elgondolkodva dőlt hátra a karosszékében, fél kézzel eltakarta a száját. Végül elém csúsztatta az íróasztalon a dolgozatot. – Az összegyűjtött anyag és a levont következtetések igazán imponálóak egy alsóbbévestől. Szép munka, Ms. Wallace! Ha jól zárja a félévet, a kurzuson kapott osztályzata nem fogja megsínyleni a félév során lezajlott, khm, érzelmi megrázkódtatásokat. De fogadja meg a tanácsomat! Valószínűleg nem ez az utolsó alkalom az életében, hogy olyasmivel kell megbirkóznia, ami kizökkenti a rendes kerékvágásból. A további kurzusokon és a nagybetűs életben a tanárok és a munkáltatók nem mindig viselkednek megértően. Sokszor mindannyian kénytelenek vagyunk lenyelni a békát, vagy ahogy a lányom mondaná: szívunk, mint a torkosborz. Ellenálltam a kísértésnek, hogy az utolsó oldalra lapozzak, és meglessem az osztályzatomat. – Igen, professzor úr. – Tudtam, hogy ideje fölállnom, köszönetét mondanom neki, és kibotorkálnom a szobájából, amíg jó kedvében van. Nem bírtam. – És Lucas? Nem lesz baja ebből? Nem fogja… elveszíteni a munkáját? Dr. Heller a fejét rázta. – Úgy tűnik, nincs itt semmi komoly probléma, bár figyelmeztettem Landont… azaz Lucast, hogy egy helyzetet olykor súlyosabbnak gondolnak, mint amilyen az valójában. Ezt szem előtt tartva javasoltam, hogy a félév hátralévő részében szorítkozzon a helyénvaló korrepetitori kapcsolattartásra. Lucas nem említette további kapcsolattartás lehetőségét. Félreérthetetlenül válaszolt a kérdésre, hogy ezzel vége-e, és azóta se e-mailben, se SMS-ben nem mondott ellent ennek, sőt tudtommal a mai előadáson még csak rám se nézett. – Köszönöm, professzor úr! A folyosóig vártam, csak ott néztem meg a százalékos értékelést: 94. Kétségkívül jobb, mint amilyet a negyedévi zéháért kaptam volna, ha nem hiányzom az óráról. ????

A szerdai és pénteki előadás elején a helyemre menet nem vettem tudomást Lucasról, és távozáskor sem, annál kevésbé, mert Kennedy mindkét napon a padsorok között várt, hogy kikísérjen. Szerdán az exem megkérdezte, hogy állok a korrepetálással. – Hogy mit? – botlottam bele a következő lépcsőfokba, és Kennedy elkapta a könyökömet. – Két nyolcadikos vagy két kilencedikes zúgott totálisan beléd? – nevetett, mire két lány odakapta a fejét, ahogy kifelé menet elhaladtunk mellettük, de Kennedy rá jellemző módon észre sem vette. – Vagy mostanára mindannyian beléd vannak zúgva? Ja, a bőgőórákra gondolt, nem a közgáz korrepetálásra. Az államat a bolyhos sálamba dugtam, és nyakig fölhúztam a kabátom cipzárját. Ahogy befordultunk az épület sarkán, dermesztő szélroham csapott meg bennünket. Kennedy fölhajtotta a gallérját, és kabátzsebébe dugta csupasz kezét. – Legtöbbször fogalmam sincs, mi jár a fejükben. Mindegyikük idétlen egy kicsit. Rám pillantott, elmosolyodott, a figyelmem ugyanúgy a gödröcskékre terelődött, ahogy a legelső alkalomtól fogva mindig, azután pedig a gyönyörű zöld szempárra. Kennedy barátságosan oldalba bökött a könyökével. – Az idétlenkedésük egyértelműen bizonyítja, hogy mind beléd zúgtak. Mérgesen néztem előre, és megszaporáztam a lépteimet. El sem tudtam képzelni, hová akar kilyukadni ezzel, de nem is érdekelt. – Szevasz, Kennedy! Sietek spanyolra. Elkapta a karomat. – Maggie azt mondta, szombaton jössz a buliba. Bólintottam. Erinnel kedden este négy órát fordítottunk ruha- és cipővásárlásra. Erin törte magát, hogy Chaz keservesen megbánja minden olyan döntését, amely nem az őelőtte való hason csúszáshoz vezetett. – Úgy tudtam, imádsz új pasira vadászni – jegyeztem meg, amikor a tizedik vagy tizenegyedik nem egészen tökéletes koktélruhát dobta

félre, mielőtt beleriszálta magát egy combig fölsliccelt, anyagtakarékos ezüstkreációba. Egy ragadozó elszántságával mosolygott a tükörbe, megvárta, hogy felhúzzam a cipzárt, és megszemlélte magát a fényvisszaverő ruhában, amely úgy emelte ki vörös haját, mintha az egész csajszi lángra lobbant volna. – Ne félj, nagyon is vadászni fogok! – búgta. Most anélkül váltam el Kennedytől, hogy akár hátrasandítottam volna. – Szia, Jacqueline! – szólt utánam. Megfontoltam és elvetettem minden mentséget, amit csak ki tudtam sütni a buliról való távolmaradás indokául. Most már hiába szerettem volna visszaszívni, hogy azt ígértem Erinnek, elkísérem az ez évi nagy banzájra. Egyébként teljesen épelméjű szobatársnőm elszánta magát arra, hogy legalább egy estére igazi pokollá változtassa volt fiúja életét. – Muszáj megcsinálnom, hogy pontot tegyek az ügy végére – magyarázta pénteken vacsora közben. Maggie az asztal túloldalán fölvonta a szemöldökét. Tekintettel Erin és Chaz rémdrámájára, Kennedy szakítást érvénytelenítő próbálkozásaira és Buck valószínűsíthető megjelenésére, alig vártam, hogy minél előbb túl legyek a szombat estén. ???? A szemkontaktus elkerülése a szombat délelőtti önvédelmi foglalkozáson nehezebbnek bizonyult, mint a kölcsönös kitérő hadmozdulatok a közgáz előadásokon, de az első órát sikerült átvészelnünk. Az elmúlt hét legfurább mozzanataként folytatódott a feladatlapküldés, de minden kísérő megjegyzés nélkül. Az egész email ennyiből állt: Mellékelem az új feladatlapot, LM. – Míg egy rúgásnál nagy a valószínűsége, hogy az áldozat rosszul számítja ki, illetve az elkövető kitér előle, a térddel indított támadás közvetlen közelből történik, és könnyebben kivitelezhető, ezért először erre a védekezésre összpontosítunk – hozott vissza Ralph hangja az önvédelmi foglalkozásra. – És feltételezem, hölgyeim, hogy tudják, mire kell célozniuk a térdükkel.

Ugyanúgy két csoportra oszlottunk, mint két héttel ezelőtt, én Don csoportját választottam, Erin pedig követte a példámat. Don gumiszalagokkal vastag párnát rögzített izmos alkarjára, hogy a megfelelő hely elé tartsa, elmagyarázta a támadó térdmozdulat alapvető tudnivalóit, és önként jelentkezőt kért a bemutatáshoz. Erin készségesen vállalkozott. Büszkén figyeltem, ahogy harsány Nem! kiáltással vállon ragadta Dont, és beletérdelt a párnába. Fölismertem Lucas mozdulatát, amelyet Bucknál alkalmazott – bár ő a srác álla alá térdelt, nem pedig az ágyékába. Buck akkor azonnal elterült a földön, és ott is maradt. Amikor sorra kerültem, a csoport hangos buzdítása és Don újrázásra felszólító vezényszava félresöpörte önkéntelen tétovázásomat. Fölvidulva, tágra nyílt szemmel, adrenalintól remegve igyekeztem vissza Erinhez. – Tudom, jó, mi? – nevetett. Áttértünk a rúgásokra, és valahányszor bevittem egyet, majd Don megnyugtató hümmögését hallottam, tovább csökkent a félelmem, hogy a való életben nem tudnám megismételni ezeket. Vickie – az ősz hajú asszony, aki tudtán kívül bátorságot kölcsönzött nekem két hete, hogy folytassam a kurzust – megkérdezte, még ha kellő erővel a megfelelő helyre sújtunk is, hogyan győzhetünk egy Donhoz hasonló termetű férfival szemben. Don emlékeztetett bennünket, hogy nem kell győznünk az összecsapásban – csupán el kell menekülnünk. – Minden másodperc időnyereség a meneküléshez. Amikor Ralph rövid szünetet hirdetett, lopva Lucasra pillantottam. Két lány feje fölött – az egyikük éppen beszélt hozzá – rajtam tartotta a szemét, jeges szürkéskékje majdhogynem színtelennek tűnt a fényben úszó terem túloldaláról. A reggeli fizikai megerőltetés után most felfokozottan reagáltam. Szaporán, zihálva lélegeztem, egészen addig farkasszemet néztünk, amíg Erin belém nem karolt, hogy elráncigáljon. – Gyere, te fülig szerelmes! – súgta olyan halkan, hogy csak én hallhattam.

Elpirultam, hagytam, hogy kivezessen a folyosóra, onnan meg az öltözőbe. A mosdó fölé hajoltam, vizet loccsantottam az arcomra, belebámultam a tükörbe, és elgondolkodtam: vajon mit lát Lucas, ha rám néz? Mit lát Kennedy? Mit lát Buck? – Jól kifogtad, mi? – nyomott papírtörülközőt a kezembe Erin, és csücsörítve lehajtotta a fejét, úgy vizsgálgatta ő is a tükörképemet. Sötét tekintete szinte a szemembe fúródott. – Tudhattam volna, hogy nem fog működni nálad ez a búfelejtős terápia. Talán egy kicsit jobban érzed magad, ha közlöm, hogy a srác semmivel sem látszik kevésbé megviseltnek nálad. Fél szemöldökét fölvonta, pillantása a saját tükörképére siklott, elsimított valami képzelt tökéletlenséget az ajkán, és megigazította zilált lófarkát. – Hm. Hmm. ???? – Eljutottunk odáig, hogy a következő körülbelül egy órában megtanulják az utolsó néhány fogást: a leszorítások és fojtások elleni védekezést. A jövő héten lehetséges forgatókönyvekbe rakjuk össze mindazt, amit elsajátítottak. – Ralph tapsolt egyet, és hozzátette: – Oszoljanak csoportokra, és kezdjünk hozzá! Miután tizenketten automatikusan szétváltunk az előbbi csoportokra, Ralph a férfiakhoz fordult, akik most különösen kipárnázták magukat, még fejvédőt is viseltek. – Don, Lucas, cseréljetek ehhez a részhez! Kavarjuk meg egy kicsit a támadó taktikát! Jesszusom! Ennyit egymás elkerüléséről. Habár tudtam, hogy ezt nem lehet megúszni, az agyam lázasan kutatott valami kiút után, hogy Lucas karja ne fonódhasson mindenki szeme láttára rám. Az első támadást medveölelésnek nevezték, és a rettenthetetlen, fehér hajú Vickie önként jelentkezett, hogy segédkezzen a kivédés lassított ütemű bemutatásában. Erinnel és a csoportunkbeli másik három hölggyel figyeltem, alig kaptam levegőt, a szívem úgy dobogott, mintha ki akart volna ugrani a mellkasomból. Lucas egyelőre egy ujjal sem ért hozzám.

A fejvédő funkciója akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Lucas elmagyarázta a belefejelést – az áldozat a feje búbjával a támadó szájára vagy orrára sújt. Ezen kívül terítékre került még a rüsztre tiprás (mindenki nevetett, amikor Lucas kérte, hogy tartózkodjunk kipárnázatlan lábfeje tényleges megtaposásától, ő majd szívesen úgy reagál, mintha teljes erőből csinálnánk), a hasba könyökölés, valamint az úgynevezett fűnyíró, amelyet Ralph hívott így, amikor odajött hozzánk, és ellenőrizte, hogyan haladunk. Odaállt Lucas elé. – Ez megint olyan fogás, amelynél jobban örülnék, ha senki sem esne neki komolyan a mi derék oktatóinknak – mondta. Megfordult, és Lucas vállára csapott. – Nehogy apaságra képtelenné tegyük a fiúkat! – Lucas a hölgyek vihorászása közepette kissé elpirult, lesütötte a szemét, az ajka kényszeredett vigyorra húzódott. – Ha egy valóságos támadás során az egyik kezük szabad, és éppen lent van, nyúljanak hátra, markolják meg az árut, csavarintsanak rajta, és rántsák egyenesen előre, mintha fűnyírót akarnának beindítani. Demonstrációjából a fűnyíró beindításának hangutánzása sem maradt ki. Még Don csoportja is nevetve figyelt. Lucas az alsó ajkába harapott, a fejét csóválta. Sorra mind a hatan odaálltunk elé, a csoporttal szembe, vártuk, hogy elkapjon, és gyakorolhassuk a módszert. A fűnyíró az idősebbek kedvence lett, mind alkalmazták, a hangeffektussal együtt. Erin csillogó szemmel csinált végig minden egyes most tanult fogást, egyiket a másik után – a belefejelést, a rüsztre tiprást, a sípcsontnyírást, az egyik kézzel hasba könyökölést és a másikkal fűnyíró-beindítást. Csoportunk hölgyei ujjongtak. – Szép munka! – dicsérte Lucas. – A pasas ezen a ponton már fetrengve fog könyörögni, hogy az áldozata szaladjon el. – Ne rúgjam meg előbb? – kérdezte halál komolyan Erin. – Hát… ha a férfi nem próbálkozik még valamivel, akkor uzsgyi! Ne várd meg, hogy elkapja a lábadat, és a földre rántson. Erin bólintott, és visszajött hozzám, megszorította a kezemet, amikor odaért mellém.

Lucas a szemembe nézett, ahogy közeledtem. Álltam a tekintetét, majd hátat fordítottam, és úgy nyúltam felé, igyekeztem a következő tennivalókra koncentrálni. Hirtelen pántként fogott körül, de gyöngédebben, mint ahogy egy támadó valaha is tenné. Izmos karja kérlelhetetlenül tartott. Inamba szállt a bátorságom, teljesen elfelejtettem a most tanult védekező fogásokat, és hatástalanul kapálóztam az erejével szemben. – Üss meg, Jacqueline! – súgta a fülembe. – Könyökkel. Párnával fedett hasába könyököltem, erre felnyögött. – Jó. Taposás! Óvatosan végrehajtottam a műveletet. – Fejelés! A fejem búbjával alig értem föl kipárnázott állát, de odacsaptam. – Fűnyíró! – vezényelt halkan, szinte lehelte a szót, és bármennyire próbáltam segítségül hívni a fantáziámat, elképzelni sem tudtam, hogy odanyúljak, és fájdalmat okozzak neki. Kiviteleztem a mozdulatot, a hangeffektus nélkül, a hajam tövéig elpirultam, és Lucas eleresztett. Ahogy Erin felé botorkáltam, elég hülyén éreztem volna magamat, ha nem tudom, hogy a teremben tartózkodó összes nő pontosan azt csinálja, amit én az imént. Csakhogy ők nem azzal a sráccal, akinek az érintésétől minden porcikájuk fölforrósodik és elolvad. Nem azzal a sráccal, akinek a láttán azonnal azt kívánják, hogy bárcsak a karjába zárná őket. A csoporttársaim mosolyogva veregették meg a vállamat, és úgy dicsértek, mintha az elején nem is dermedtem volna le teljesen. A szemből medveölelés már nehezebben ment, de csak azért, mert Lucas pupillája kissé kitágult, amikor fölnéztem rá, miközben a mellem a melléhez préselődött. Ahogy Erin is megmondta, nem hagytam hidegen – ettől a tudattól meg egyszerre jobban is és rosszabbul is éreztem magamat. A fojtásokkal könnyebben boldogultam, szóbeli útmutatás sem kellett. Azután pedig véget ért a foglalkozás, és Ralph buzdított bennünket, hogy a következő alkalomig – óvatosan – gyakoroljunk.

– A jövő héten a fiúk teljes védőfelszerelést öltenek, így nem kell visszafogniuk magukat, hölgyeim, nyugodtan elagyabugyálhatják őket, hogy arról kolduljanak. Erin és Vickie diadalmasan összepacsizott, Ralph sugárzó arccal figyelte őket. – Vérszomjasak és könyörtelenek – dörzsölgette a tenyerét. – Pontosan ezt akarom látni. 17. fejezet A mindenszenteki buli óta nem vettem részt diákszövis rendezvényen, és a lépcsőházi incidens óta mostanáig csak futólag láttam Buckot – mindig társaságban, és mindig nyilvánosan. Ha közelebb nyomult, elhúzódtam, mintha maga a lénye taszítana, ami meg is felelt az igazságnak. A puszta gondolatától még most is kiszáradt a szám, és fölkavarodott a gyomrom. Erin a szobánkban még egyszer utoljára szemrevételezte magát a tükörben, majd felém fordult. – Ajánlom neki, hogy baromira tartsa távol magát tőled, vagy úgy megfűnyírózom a hátsó fertályát, hogy arról koldul – jelentette ki. – Azt a fogást nem azon a fertályon kell előadni – viccelődtem, és dühített a remegés, amely tüstént végigfutott rajtam, ahogy Buckra és körém záruló karjára gondoltam. Reméltem, hogy Erin hajlandó árnyékként követni, mert én tényleg nem szándékoztam tágítani mellőle. Átkarolta a vállamat, és velem együtt az egész alakos tükörhöz fordult. – Istenien nézünk ki, csajszikám. – A szemembe nézett a tükörben. – Köszönöm, hogy eljössz a kedvemért! A lányok igazán rendesen mellém álltak, de ők nem olyanok, mint te. Erősebbnek érzem magam abban a tudatban, hogy ott vagy velem. Elmosolyodtam, és oldalról magamhoz öleltem. Tényleg istenien néztünk ki. Erin a fényvisszaverő ezüstruhában és magas sarkú ezüstpántos szandálban úgy festett, mint saját maga diszkógömbje. Hozzá képest az én ujjatlan, elöl egyszerűen fölsliccelt, kék – a szemem árnyalatával pontosan megegyező – ruhám szimplának, már-

már jellegtelennek látszott, amíg meg nem fordultam. A nagybőgőzés meg a jóga jót tett a hátamnak, amelyet a V alakú majdnem derékig mélyülő kivágás szépen érvényre juttatott. Az arasznyi sarkú, hátul pántos lakktopogóm sem volt egy unalmas darab a maga részéről. Erin néhány tánclépést tett. – Gyerünk, hadd bánja meg Chaz, hogy egyáltalán megszületett! Az égnek emeltem a tekintetemet, és elnevettem magamat. – Jaj, Erin, úgy örülök, hogy velem vagy! – Helyes a bőgés, banyóca! – csapott a hátsómra, és fölkaptuk a kabátunkat. Hallgatólagos megállapodással továbbvonultunk a lépcsőház ajtajánál, és a széles, nyitott főlépcsőn mentünk le a földszintre. Aki mellett elhaladtunk, kivétel nélkül mind szájtátva bámult – egy nyiszlett elsőéves srác meg is botlott a lépcsőn, miközben ide-oda cikázott kettőnk között a tekintete. Szerencséjére épp fölfelé tartott, így két tenyéren landolt, gyakorlatilag Erin lábánál. – Huhú! – ámuldozott barátnőm látványától. Erin megpaskolta a srác fejét, ahogy ellépett mellette. – Jaj, de édi! – gügyögte, mint valami kiskutyának. A fiú az érintés hatására áhítatos arckifejezéssel jelezte neki, hogy íme, itt egy hímnemű egyed, aki hajlandó talapzatra emelni és istennőként imádni őt. Gyanítottam, hogy Erin közel sem igényli ezt egy sráctól annyira, amennyire megjátssza. ???? Chaz diákszövis haverjai apait-anyait beleadtak, még egy diszkógömböt is felaggattak, és zenekart szerződtettek. Öltönyösennyakkendősen, veszedelmes szintű önbizalommal fölvértezve mindannyian baromi dögösen néztek ki, és ezt egytől egyig tudták is magukról. Két újonc strázsált az ajtónál, az egyikük a kabátokat akasztotta föl, a másik elvette a plusz egy főre szóló meghívót, amelyet Erin átnyújtott neki, és mindkettőnknek tikettfüzért adott, amelyet a konyhába telepített „bárban” válthattunk be, valamint tombolajegyet.

Egy harmadik most fölavatott diákszövis őrizte az asztalon közszemlére tett tombolanyereményeket, javarészt elektronikus cikkeket – az iPodtól a játékketyeréken át a méteres képátmérőjű lapos tévéig. – Pasik… – fintorgott Erin. – Hol a wellnesshétvége? Vagy egy Victoria’s Secret kupon? Az asztalőrző srác szeme elkerekedett, nyilvánvalóan helyeselte a szexis fehérneműk forgalmát föllendítő utóbbi ötletet. – Helló, Erin! – köszönt ránk egy mély hang. Hátrafordultunk, és ott állt Chaz, elképesztően jól festett a kifogástalan szabású antracitszürke öltönyében és piros nyakkendőjében, amely – hogy, hogy nem? – tökéletesen illett Erin hajához. A srác nyájas tekintettel pillantott rám. – Szia, Jacqueline! – üdvözölt barátságosan, hangjában nyomát sem éreztem ama tény miatti neheztelésnek, hogy párkapcsolatukat Erin mellettem való kiállása robbantotta szét. – Szia, Chaz! Szuperül néz ki a hely – feleltem mindkettőnk nevében, mialatt Erin a zenére ringatózott és a barátainak integetett, mintha az exe nem is létezne. Az idei banzájt a Szombat esti láz jegyében rendezték, A zenekar épp átváltott egy Keith Urbanfeldolgozásról valami Bee Gees-számra, amelyik talán akkortájt lehetett menő, amikor a szüleim általánosba jártak. Chaz közönyösen körbepillantott, majd tekintete visszatért hozzám. – Köszi! – mondta, és onnan kezdve nem látott mást, csak Erint, az meg a már táncolókat figyelte, közben lenyúlt egy piros papírpoharat egy sráctól, aki teletöltött poharakkal megrakodva arrafelé bóklászott. A srác hőzöngeni akart, de Chaz rámeredt, hogy csak merjen egy rossz szót szólni a csajra, mire a srác becipzározta a száját, és elpályázott. Amíg Erin az italt szürcsölgette, és úgy tett, mintha észre sem venné Chazt, a fiú őt bámulta. Nyilvánvaló volt, mire utazik Chaz, és az a tény, hogy Erin feltűnően meregette a szemét mindenfelé, csak őrá nem, arra engedett következtetni, hogy a barátnőm korántsem közömbös a próbálkozással szemben. Egész este nem mozdultak egymás erőteréből, de Chaz nem kezdeményezett további társalgást.

Tudtam, hogy Chaz jóindulatú srác, legfeljebb hiszékeny, befolyásolható. Bevette Buck meséjét arról, ami kettőnk között lezajlott, azután vitába keveredett Erinnel, hogy talán berúgtam aznap este, és rosszul emlékszem a történtekre. Valószínűleg azok közé a srácok közé tartozott, akik úgy képzelik, hogy az erőszaktevők bűn ronda pasasok, akik a bokorból előugorva, találomra támadnak lányokra. Még véletlenül sem jól szituált kollégák, diáktársak, haverok. Nem, azok nem erőszakoskodnak. Talán meg sem fordult a fejében, hogy a legjobb haverja képes öt perc alatt sárba tiporni egy lány önbecsülését. Hogy nem restell bántani egy ártatlant, ha így keresztbe tehet a vetélytársának. Hogy hajlandó megerőszakolni azt a lányt, hogy beteges logikával ezzel próbálja feledtetni saját gyöngeségét. Hogy fütyül rá, ha a lány folyamatosan fenyegetve érzi magát. Kizárólag akkor éreztem teljes biztonságban magamat, ha Lucasszal voltam. A fenébe! Tíz perc múlva azt figyeltem, ahogy Buck táncolt Erin diáklányszövetségének egyik végzős tagjával. A lány mosolygott, nevetgélt, a fiú szintén. Egészen… normálisnak látszott. Csak most jutott eszembe, hogy talán én vagyok az egyetlen lány, akit valaha is megrémített, és ha igen, vajon miért? Összerezzentem, amikor Kennedy hangja ütötte meg a fülemet. – Milyen döbbent arcot vágsz, Jacqueline! – A pohárból a kezemre löttyent az ital, a ruhámat szerencsére elkerülte. – Jaj, bocs, nem akartalak megijeszteni. Gyere, keresek valamit, amivel letörlöm. Átfogott a karjával, így vezetett keresztül a tömegen, a tenyere a ruhátlan hátamhoz ért, s ez annyira összezavart, hogy csak akkor tudatosodott bennem, hogy elszakadtam Erintől, amikor már a konyhában álltam, fél karommal a mosogató fölött, mintha életveszélyes sérülést szenvedtem volna a rám loccsant sörtől. Leöblítette és szárazra törölgette a kezemet, azután magától nem engedte el, ki kellett húznom a markából. Nem reagált elhúzódásomra, rám mosolygott.

– Ahogy már az előbb is mondani próbáltam: gyönyörű vagy ma este. Jó, hogy eljöttél. Hangosan szólt a zene, és a beszélgetés miatt közelebb kellett állnunk egymáshoz, mint szerettem volna. – Erin miatt jöttem, Kennedy. – Tudom, de ez mit sem csorbítja az örömömet, hogy itt vagy. A szokásos Lacoste kölnijét éreztem rajta, de már nem ébresztett bennem vágyat, hogy odahajoljak hozzá, és beszívjam az illatát. Ebben is elütött Lucastól, akiből nem egy bizonyos illat áradt – hanem a bőrdzsekije, a szinte észrevehetetlen arcszesze, a nekem főzött vacsora, a grafit egészen finom, de karakteres szaglenyomata rajzolás után az ujjain, a Harley-ja kipufogógáza és a párnája mentolos samponillata. Kennedy fél szemöldökét felvonva nézett, ebből jöttem rá, hogy alighanem mondott vagy kérdezett valamit. – Bocsánat, mi az? – fordítottam felé a fülemet, hogy nyerjek egy másodpercet, amíg kiverem a fejemből Lucast. – Azt javasoltam, hogy gyerünk táncolni. Nem bírtam elhessenteni kósza gondolataimat, hát bólintottam, és hagytam, hogy az exem a tánctérre vezessen. A bútorokat elhordták onnan, közvetlenül a motoros diszkógömb alól, amely annyira belógott, hogy a magasabb srácokat veszélyeztette. A lassan forgó gömb tükrös felülete fénycsóvákat szórt körbe a helyiségben, amik megvilágították az arcokat meg a hajladozó testeket, s a kilincsektől az ékszereken át Erin ezüstruhájáig minden tükröző felszínről visszaverődtek. Erin keze összekulcsolódott egy végzős Pi Kappa Alfa-tag nyakán, ujjai közül üres papírpohár csüngött. Táncpartnere nem tudta magáról, hogy Chaz gyilkos pillantásának célpontjává vált. Erin azonban észrevette ezt, és még jobban a fiúhoz simult, elragadtatottan nézett a szemébe. Szegény Chaz! Haragudnom kellett volna rá, de nagyon szerencsétlennek látszott. Kennedy követte a tekintetemet. – Hallottam Chazről és Erinről. Mi történt? – Chazt kérdezd!

Nem tudtam, miként vélekedik Buck viselkedéséről. Egymással kulturáltan bántak, de baráti kapcsolatukat az első pillanattól kezdve mániákus vetélkedés jellemezte. – Tulajdonképpen már kérdeztem. Úgy tűnt, nem akaródzik válaszolnia. Azt mondta, csúnyán összevesztek, a lány hisztizett, blablabla. Tudod, azt a hülyeséget nyomta, amit a srácok akkor szoktak, ha valamit alaposan elbaltáztak. Ebben a pillanatban gyorsabbra váltott a zene, így helyreállíthattam személyes terem buborékját, és szerencsésen elterelhettem a társalgást a szakításokról és elcseszésekről. A téma lezárásától annyira megkönnyebbültem, hogy nem is figyeltem, merre van Erin. Nem is figyeltem, merre van Buck. Két szám közötti szünetben Buck lépett mögém. – Szia, Jacqueline! – köszönt rám, és aznap este már másodszor rezzentem össze. – Ezzel a lúzerrel táncolsz? Gyere, inkább velem táncolj! Libabőrös lett a karom, minden idegszálam pattanásig feszült, és közelebb húzódtam Kennedyhez, ő meg átkarolta a vállamat. Nem hiányzott, hogy hozzám érjen, de mivel láttam, hogy vagy Buck, vagy ő, nem maradt más választásom. Buck mosolyogva nyújtotta a kezét. Hitetlenkedve meredtem a kezére, riadtan bújtam Kennedyhez, akinek a teste megfeszült mellettem. – Nem. Buck a tőle megszokott, nemtörődöm vigyorral bámult le rám, mintha az exem ott sem lett volna. Mintha csak mi ketten lettünk volna ott. – Hát jó, akkor talán később. A fejemet ráztam, és arra a szóra koncentráltam, amelyet aznap délelőtt újra meg újra elismételtem. A szóra, amely minden rúgást megelőzött. – Azt mondtam, hogy nem. Nem ismered ezt a szót? A szemem sarkából láttam, hogy Kennedy tekintete az arcomra szökken.

Buck hunyorgott, a másodperc törtrészére lecsúszott az arcáról a közömbösség maszkja. Azután magához tért, és visszakerült a helyére az álca. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem adja föl. Csupán időt akart nyerni. – De, jól hallok, Jacqueline. – A tekintete Kennedyre vándorolt, akinek tartózkodó arckifejezése ellentmondani látszott teste ingerült merevségének. – Kennedy – bólintott a barátjának, aki azonmód viszonozta, majd Buck elvonult. Az exemre rogytam, majd elléptem a keze ügyéből, tekintetemmel Erin ezüstruháját kerestem a kis házban tolongó tömegben. – Mi van köztetek Buckkal, Jacqueline? Válasz nélkül hagytam a kérdést. – Szükségem van Erinre. Meg kell keresnem Erint – indultam el az ellenkező irányba, mint amerre Buck távozott, de Kennedy elkapta a felsőkaromat, hogy visszahúzzon. Kirántottam magam, és ekkor döbbentem rá, hogy figyelnek bennünket. Kennedy közelebb jött, nem ért hozzám. – Mi folyik itt, Jacqueline? Segítek megkeresni Erint – ígérte. Halkan beszélt, csak nekem szánta a szavait. – De előbb mondd el, miért vagy olyan dühös Buckra. Fölnéztem rá, égett a szemem. – Ne itt! Összeszorította az ajkát. – Feljössz velem? A szobámba. – Miután haboztam, hozzátette: – Kiborultál, Jacqueline. Gyere, beszéljük meg! Bólintottam, és fölkísért az emeletre. Becsukta az ajtót, leültünk az ágyára. A szobájában szokás szerint rend és tisztaság uralkodott, bár nem volt beágyazva, és az íróasztalánál nadrágok meg ingek hevertek a szék támláján. Megismertem azt az ágyneműhuzatot, amit idén ősszel vettünk, mielőtt a campusba jöttünk, mert valami újat akart. Ismertem a könyvespolcát és a kedvenc regényeit is, a jogi szakkönyveit, az amerikai elnökök életrajzainak gyűjteményét. A szoba egész berendezése ugyanolyan ismerős volt, mint ő. – Mi ez az egész? – kérdezte őszinte aggodalommal.

Megköszörültem a torkomat, és elmeséltem, ami a mindenszenteki buli estéjén történt, csak Lucast hagytam ki a sztoriból. Némán hallgatott, közben ökölbe szorított kézzel föl-alá járkált, mély lélegzetet vett. Miután befejeztem, megállt, és hirtelen leült. – Azt mondtad, megúsztad. Szóval nem tudott… – Nem – ráztam meg a fejemet. Dühösen fújtatott. – A kurva életbe! – Meglazította a nyakkendőjét, kigombolta fehér inge gallérját. Úgy összeszorította a fogát, hogy a nyakán kidagadtak az inak, mintha csövek futottak volna le az állától. Megcsóválta a fejét, és öklével a combjára csapott. – Mocskos geci. Kennedy nem nagyon szokott káromkodni – ezek a szavak semmiképpen sem tartoztak a szokásos szókincsébe. – Majd én elrendezem ezt a dolgot – nézett a szemembe. – Már el van rendezve, túl vagyunk rajta, Kennedy. Csak… csak azt szeretném, ha leszállna rólam. Furcsállottam, hogy egyáltalán nem könnyes a szemem. Úgy éreztem, mintha erőt gyűjtöttem volna abból, hogy elmeséltem a dolgot Kennedynek. Ahogy azután is erősebbnek éreztem magamat, hogy Erinnek mondtam el. Megint összeszorította a fogát. – Le fog. – Két kezébe fogta az arcomat, és megismételte: – Le fog szállni rólad. Gondom lesz rá. Ezzel megcsókolt. A szája érzete éppolyan ismerősen hatott, mint a tárgyak, amelyeket a szobába lépve mintegy leltárba vettem. A könyvek a könyvespolcon. A paplan a kezem alatt. A hegymászó-felszerelés a sarokban. A kapucnis felső, amelyet nemegyszer kölcsönkértem. A kölnijének illata. Öntudatlanul megállapítottam, hogy az ajka kissé érdes. Győzködtem magamat, hogy a Buckkal szembeni haragja miatt kicsit kevésbé gyöngéd, de jól tudtam, mi az igazság. Ez a csók olyan, mint máskor – mindig így szokott csókolni. A nyelve követelően hatolt a számba, már hozzászoktam ehhez, ismerős volt, és nem olyan, mint Lucas.

Hátrahőköltem. Leejtette a kezét. – Te jó isten, Jackie, ne haragudj… ez most nagyon helytelen volt… Elengedtem a fülem mellett a becenevet. – Hagyd. Semmi baj, csak… Én nem… Tanakodtam, próbáltam megfogalmazni, mit nem akarok. Hét hete szakítottunk. Hét hete, és túlléptem rajta. Lenéztem a kezemre, a tenyerem fölfordítva pihent az ölemben, és szinte megdöbbentett a felismerés, a dolog végérvényessége. – Értelek. Még időre van szükséged – állt föl, mire én is fölálltam, kikívánkoztam ebből az ismerős szobából, ebből a beszélgetésből. Az idő nem változtathatott azon, amit éreztem – illetve amit nem éreztem. Elég időm volt már, és bár a faképnél hagyottság fájdalma nem múlt el, egyre gyöngült. Igaz, a jövőmet még homályosan láttam, de kezdtem elképzelni azt a jövőt, amelyben egyáltalán nem hiányzik többé Kennedy. – Gyere, keressük meg neked Erint! És beszélek Buckkal. Félúton az ajtó felé menet megtorpantam. – Kennedy, én nem várom tőled, hogy… – Tudom – fordult meg. – Mindegy, ezt akkor is elrendezem. Elrendezem a srácot. Mély lélegzetet vettem, és Kennedy nyomában kimentem a szobából, reménykedtem, hogy buzgalma abból az elszántságból fakad, hogy tisztességesen akar eljárni, nem pedig csak eszköz a visszaszerzésemre. ???? Erinnel az ablakból figyeltük, ahogy Buck és az exem a ház mögötti parkolóban kakaskodik. Hűvös volt már az idő a szabad ég alatti bulizáshoz, így senki sem zavarta őket. A szavaikat mi sem hallottuk, de a testbeszédük félreérthetetlenül tájékoztatott. Buck magasabb és testesebb volt, de Kennedy veleszületett felsőbbrendűsége nem hagyta, hogy átengedje az irányítást olyasvalakinek, akit arra méltatlannak tekintett. Buck arcán a bosszankodás máza alatt vad düh izzott, miközben Kennedy beszélt,

Buck felé bökött az ujjával, egyszer, kétszer, háromszor, és nem ért ugyan hozzá, de félelmet sem mutatott. Irigyeltem ezt a képességét. Mindig is irigyeltem. Amikor Kennedy megfordult, és visszaindult a házba, elfordultunk az ablaktól, de Buck még fölpillantott ránk, és a szeméből csak úgy sütött a gyűlölet. – Jesszumpepi – mormolta Erin, és megfogta a karomat. – Erre inni kell. Maggie-t társaságban találtuk, épp stampedlibe pöckölőst játszottak. – Errrrrrin! Gyere, legyél a csapatomban! – invitálta akadozó nyelvvel. Erin fölvonta a szemöldökét. – Csapatban játszunk? – Igen. – Maggie elkapta Erin karját, és lehúzta az ölébe. – J., neked Mindi a párod! Erinnel majd jól szétrúgjuk a seggeteket! Mindi – törékeny, szőke, elsőéves lány – elmosolyodott, nagy, zöld szemével pislogott, kissé homályosan látott. – Téged Jaynek hívnak? – Déliesen elnyújtotta a magánhangzókat, és közben föl-alá rebegtette a szempilláját, mint valami rajzfilmfigura, ettől a tizennyolc événél is fiatalabbnak, védtelenebbnek látszott. Egészen elütött Maggie epéskedő stílusától és sötét hajú démonkülsejétől. – Úgy Jaynek, mint a fiúnév? Az asztal túloldalán ülő srácok röhögtek, Maggie utálkozva forgatta a szemét. Világos volt, miért akarja, hogy társuljak a partnerével. – Nem. A J. a Jacqueline rövidítése. Az egyik fiú fölkapott a fal mellől két összecsukható széket, és egyet-egyet Mindi, illetve Maggie mellé tett. Helyet foglaltam a Mindi mellettin, Erin lehuppant a másikra. – Aha – pislogott homlokráncolva Mindi. – Akkor szólíthatlak egyszerűen Jacqueline-nek? A kiejtésétől és részeg dadogásától szinte felismerhetetlenné vált a nevem.

– Persze, az jó lesz – feleltem, mert Maggie már morgolódni kezdett, és körülnéztem az asztalnál. – Akkor nyerünk? A fiúk a túloldalon vigyorogtak. Nyilvánvalóan nem álltunk nyerésre. 18. fejezet Mire a kijelölt sofőrünk visszafuvarozott bennünket a kokszba, Erinnel jócskán belepattintósoztuk és sörpongoztuk magunkat az éjszakába, amely jó esetben vitustáncot járó falakat, rosszabb esetben fajanszba kapaszkodást ígért. Vasárnap délután háromig egyikünk sem tudott suttogásnál hangosabban megszólalni. További négy óra múlva diákszövis értekezlet volt beütemezve, és Erin még a felmenőit is a pokolba kívánta annak, aki képes volt a fiúk banzája utáni napra időzíteni az eseményt. – Szart se fogunk tudni eldönteni, és legalább a társaság fele kinyiffantja azt, aki elsőnek próbál valami komoly megbeszélésbe fogni. Még mindig csak félhangosan bírtunk társalogni. Figyeltem, ahogy egy lila sálat tekert a nyakára, és ahhoz illő kesztyűt húzott, miközben arra vártam, hogy a laptopom bemelegedjen. – Legalább társaságban nyűglődhetsz. – Jajj! – Lila sapkát nyomott égővörös hajára, és belepréselődött a kabátjába. – Viszlát két nyűglődős óra múlva! Lucas már elküldte a hétfői feladatlapot. Továbbra is személyes megjegyzés nélkül. Megértettem, miért nem találkozhat velem, és talán azt is, miért szakad vége annak az akárminek, ami kettőnk közt zajlott. De azt nem értettem, miért kell abbahagyni az e-mailezést is. Hiányoztak az üzenetek, és eltűnődtem, mit szólna, ha válaszolnék neki. Szerettem volna mesélni neki a tegnap estéről és Buckról, arról, hogy nemet mondtam, hogy egyszerre éreztem magamat keménynek és halálra rémültnek.

Még egy tanítási hét maradt, azután következett a félévzárók hete, azután vége a félévnek. Fogalmam sem volt, hogy neki jelent-e ez valamit. Megcsináltam a házi feladatom legkevésbé elmegyötrő részét – fölcímkéztem a másnapi csillagászati gyakorlatra esedékes csillagtérképet –, és vállfára akasztgattam a kimosott ruhát, ami három napja állt a kosárban… vagy négy… az is lehet, hogy öt. Egész hétvégén elblicceltem a bőgőgyakorlást, ráadásul a zenekari próbát is, úgyhogy csipkednem kellett magamat, hogy a következő hétre még pótgyakorlást is besuvasszak. Mire Erin visszatért, komolyan fontolgattam, hogy egyszerűen lefekszem, kialszom másnaposságom maradványait. Ásítozva fordultam az ajtó felé: – Épp azon filóztam, hogy korán bedobom a szundit… Erin nem egyedül érkezett. A hóna alatt Mindi, az előző esti pöckölős partnerem. Először azt hittem, csak jóval másnaposabb nálam; azután fölfigyeltem Erin komor ábrázatára, és észrevettem Mindi körös-körül kivörösödött, véreres szemét. Ez a lány nem egyszerűen ramatyul volt a túlzásba vitt alkoholizálástól. Látszott rajta, hogy sírt. Sokat sírt. Átlendítettem a lábamat az ágy szélén. – Erin? – Gáz van, J. – Becsukódott mögöttük az ajtó, Erin az ágyához vonszolta Mindit, és leültette. – Tegnap este, miután te meg én eljöttünk, Buck fölkérte táncolni Mindit. Mindi összerezzent, behunyta a szemét, és könnyek csorogtak végig az arcán. A szívem nekiiramodott. Elképzeltem mindazt, amit Erin ezután mondhat, és semmi jó sem akadt közte. Már régen nem imádkoztam, de most azon kaptam magam, hogy fohászkodom: Édes Istenem, ugye nem fajult tovább annál, ami velem történt? Könyörgök! Könyörgök! – Rádumálta, hogy menjen föl a szobájába. – Ezen a ponton Mindi az arca elé kapta a kezét, és Erin vállára rogyott, akár egy kisgyerek. – Sss, sss! – csitítgatta Erin, két kézzel magához ölelve. Mindi feje

fölött egymásra meredtünk, és tudtam, hogy ennél a lánynál nem lépett közbe semmiféle Lucas. – El kell mondanunk, J! Most már el kell mondanunk! – Senki sem fog hinni nekem! – nyöszörögte Mindi. Be volt rekedve, és elképzeltem, hogy ugyanazt tette, amit én: rimánkodott a fiúnak, hogy álljon le. Elképzeltem, hogy egész éjjel sírt, aztán ma is, egészen mostanáig, és úgy bepöccentem, mint még soha, ugyanakkor meg is ijedtem. – Nem vagyok… – Suttogóra fogta a hangját. – Nem voltam szűz. – Az tök mindegy – jelentette ki határozottan Erin. Nagyot nyeltem, és le is csúszott a torkomból a gombóc, de nem minden kínlódás nélkül. – Hinni fognak neked. Buck egy hónappal ezelőtt engem is próbált… nálam is próbálkozott. Mindi meghökkent, kisírt arccal, tágra nyílt szemmel fordult felém. – Téged is megerőszakolt? A fejemet ráztam, miközben meg-megújuló hullámokban futkosott a hideg a hátamon. – Valaki leállította. Szerencsém volt. Eddig a pillanatig nem is érzékeltem, mekkora szerencsém. Azt hittem, tudom, de nem tudtam. – Nahát! – ámuldozott Mindi pityergős hangon. – És az számítani fog? Erin rávette, hogy feküdjön le, és plédet terített rá. – Számítani fog. – Odaült Mindi mellé, és megfogta a kezét. – Lucas igazolni fogja a történetedet, J.? Annak alapján, amit tudunk róla, én úgy gondolom, hogy igen. Lucas dühöngött aznap éjjel, amikor nem hagytam, hogy értesítse a rendőrséget. Nekem akkor eszembe sem jutott, hogy mivel nem jelentettem föl Buckot, a srác azt képzelte, neki mindent szabad, akár újra megpróbálkozhat. Azt hittem, Lucas kemény fellépése kellőképpen elrettentette. Nem mintha visszariasztotta volna attól, amit a lépcsőházban művelt… sőt a bulin, Kennedy orra előtt is burkoltan fenyegetőzött velem.

Bólintottam. – Igen. Erin szaggatott lélegzetet vett, és lenézett Mindire. – Telefonálnunk kell a rendőrségre, vagy kórházba mennünk, vagy valami, nem igaz? Fogalmam sincs, melyik az első. – Kórházba? – ijedt meg Mindi, és nem is hibáztattam. – Gondolom, meg kell hogy… vizsgáljanak, vagy ilyesmi – magyarázta Erin gyöngéd hangon, de az orvosi vizsgálat említésétől Mindi szeme elkerekedett, és újra megtelt könnyel. Úgy szorongatta a plédet, hogy elfehéredtek az ujjai. – Nem kell vizsgálat! Nem akarok kórházba menni! Hogy is hibáztathattam volna, elvégre a feljelentés újabb fájdalmat és megaláztatást vont maga után. – Veled megyünk. Végig tudod csinálni. – Erin felém fordult. – Mivel kezdjük? A fejemet ingattam, az egyetemi rendészeken gondolkoztam. Némelyikük, például Don, valószínűleg jól tudta volna kezelni ezt a helyzetet. Mások talán nem. Mehettünk egyenesen a kórházba, de nem tudtam biztosan, milyen lépéseket kell tenni. Fogtam a telefonomat, és tárcsáztam. – Halló? – szólalt meg bizalmatlanul Lucas hangja, és ráeszméltem, hogy még sosem hívtam őt, csak SMS-eztünk. – Szükségem van rád. A kettőnk közötti érintkezés több mint egy hete csak az általa küldött feladatlapokra meg a tegnap délelőtti önvédelmi foglalkozásra szorítkozott. – Honnan beszélsz? – A szobámból. Arra számítottam, hogy megkérdezi, mit akarok tőle, de nem kérdezte. – Tíz perc múlva ott vagyok. Behunytam a szememet. – Köszönöm! Letette, én is leraktam a telefont, és vártunk. ????

Lucas a sarkán ült, épp csak egy kicsivel Mindi szemmagasságánál lejjebb. – Ha nem jelented föl, Buck újra megteszi. Valaki mással. – A szoba másik oldaláról alig hallható szavai visszhangot vertek bennem. – A barátnőid melletted maradnak. Erin az ágyon ült, Mindi kezét fogta. Én alig ismertem ezt a lányt, de Buck jóvoltából most szövetségesekké váltunk, olyan összeköttetés teremtődött köztünk, amilyet soha senki nem kívánna magának. – Te is ott leszel? – suttogta Mindi. – Ha akarod – felelte Lucas. A lány bólintott, és kioltottam magamban a féltékenység szikráját. Az ilyen helyzetben nincs semmi irigyelnivaló. ???? A sürgősségi osztály váróhelyiségében fülsiketítőre hangosított televízió nem tett jót a fejfájásomnak. Szerettem volna kikapcsolni, vagy legalább lehalkítani, de egy idős férfi a készüléktől háromméternyire táborozott le, karba tett kézzel ült a székén, és fölbámult a vígjátéksorozat ismétlésére. Ha ez a ricsaj elvonta a figyelmét ittlétének okáról, milyen jogon foszthattam volna meg ettől a nyugtatószertől? Lucas mellettem ült, behajlított térde felém fordult, súrolta a combomat. A keze annyira közel volt az enyémhez, hogy ha kinyújtom a kisujjamat, megsimogathattam volna. Nem nyújtottam. – Van valami kifogásod a műsor ellen? Hülye kérdése kizökkentett mogorvaságomból. – Nem, csak azt hiszem, az utca túloldaláról is hallanám. Az a fantommosoly ült az arcán, és szerettem volna beleolvadni. – Hmm – mondta, és a másik térdén nyugtatott bakancsára meredt. – Te is másnapos vagy egy kicsit? Miután Erin és Mindi beavatta a tegnap este részleteibe, hamar kiokoskodta, hogy elkísértem Érint a diákszövis banzájra. – Talán, egy kicsit. Nem tudtam, most vajon azt gondolja-e, hogy ész nélkül veszélynek tettem ki magamat azzal, hogy olyan bulin vettem részt,

amelyen nyilvánvalóan Buck is megjelenhetett. Még most is fájt a dorgálása, amit a megismerkedésünkkor kaptam tőle – Ez aztán felelősségteljes magatartás!, leginkább azért fájt, mert igaz volt. – Szóval beszélt veled? Tegnap este? Még mindig a bakancsát bámulta. – Igen. Fölkért táncolni. A rágóizmai megfeszültek, és hideg volt a tekintete, amikor rám emelte. – Nemet mondtam. Magam is hallottam a mentegetőzést a hangomban. Mély lélegzetet vett, még jobban felém fordult, és halk, fenyegető hangon megszólalt. – Jacqueline, most minden önfegyelmemet össze kell szednem, hogy nyugodtan itt üljek, és várjam, hogy a törvényes igazságszolgáltatás intézkedjen ahelyett, hogy magam keríteném kézre azt a trógert, és a szart is kiverném belőle. Téged nem hibáztatlak, ahogy a másik lányt sem. Egyikőtök sem kereste a bajt, nem magatoknak köszönhetitek, amit veletek művelt. Senki sem magának köszönheti, ez egy kurva szemét hazugság, amivel pszichopaták és seggfejek takaróznak. Világos? Bólintottam, levegőt sem kaptam a kinyilatkoztatásától. – Elfogadta, hogy nemet mondtál? – hunyorított rám. A mondata elejére mintha azt is odahallottam volna: ezúttal. Újra bólintottam. – Kennedy velem volt. Észrevette, milyen különösen viselkedem Buckkal, úgyhogy elmeséltem neki, mi történt. Rólad meg a dulakodásról egy szót sem szóltam. Csak annyit mondtam neki, hogy elmenekültem. Egy kis ránc jelent meg a két szemöldöke között. – Hogy fogadta? Eszembe jutott a Kennedyre egyébként nem jellemző trágár kitörés. – Még sosem láttam ilyen dühösnek. Kivitte Buckot, és beszélt vele, megmondta neki, hogy tartsa távol magát tőlem… emiatt Buck valószínűleg gyöngének érezte magát, és ezért…

Ezért erőszakolta meg Mindit. – Mit mondtam az előbb? Ez nem a te hibád. Bólintottam, az ölembe bámultam, könnyek égtek a szememben. Szerettem volna elhinni, hogy nem az én hibám, de Mindit azután bántották, hogy Kennedy legorombította Buckot. Miattam. Az én hibámnak tetszett. Az eszem azt diktálta, hogy nem így van, de óhatatlanul összekötöttem egymással a dolgokat. Lucas megcirógatott az állam alatt, és maga felé fordította az arcomat. – Nem-a-te-hi-bád. Megint bólintottam, úgy kapaszkodtam a szavaiba, mintha a megváltást jelentenék. ???? Az egyik szomszéd ház előtt parkoltam le, a lehető legkisebb zajjal csuktam be a kisteherautó ajtaját, és lábujjhegyen osontam a gyéren megvilágított behajtón a különálló garázshoz. Későre járt – remélhetőleg eléggé későre, hogy senki se kukkantson ki az ablakon egy lányra, aki egy srác lakásához lopakodik. Lucas motorkerékpárja a külső lépcső alatt állt. A lépcső tövében megtorpantam, kezemmel a korláton hátranéztem dr. Heller házára. Nem láttam bent semmi mozgást, bár az ablakokban égett a villany. Mély lélegzetet vettem, fölkapaszkodtam a lépcsőn, és halkan bekopogtam. Az ajtón volt kémlelőnyílás, tehát biztosra vettem, hogy Lucas látott az előtető alatti lámpa fényében, ezt igazolta érteden arckifejezése, amellyel fölrántotta az ajtót. Egy órával ezelőtt hagyott ott a koleszban Erinnel és Mindivel, s miután elment, rájöttem, hogy nem mondtam el neki, amit akartam. És a mondanivalóm javához látnom is kellett őt, miközben előadom. – Jacqueline? Miért…? – De félbeszakította magát az arcom láttán, behúzott a lakásba, és becsukta mögöttem az ajtót. – Mi a baj? Megszorította mindkét könyökömet, miközben fölnéztem rá. Megkötős pizsamanadrág és sötét póló volt rajta, tetoválásának vonalai szexisen kúsztak a póló ujjától a csuklójáig. Vékony, fekete

keretes szemüveget is viselt, amely kihangsúlyozta szemének kékségét és sötét szempilláját. Nagy levegőt vettem, és eldaráltam mindent, mielőtt annyira bemajréztam volna, hogy megmukkanni se merjek. – El akartam mondani neked, hogy egyszerűen… hiányzol. És talán röhejesnek hangzik, hiszen alig ismerjük egymást, de az emailektől meg SMS-ektől meg… mindentől úgy éreztem, mintha ismernénk egymást. Mint ahogy ismerjük is. És hiányzol, nem is tudom, hogyan mondhatnám másképp: mind a ketten hiányzol. Nyelt egyet, behunyta a szemét, és lassan belélegzett. Tudtam, hogy nagyon józanul és helyénvalóan fog viselkedni, és megint eltaszít magától, de eltökéltem magamat, hogy nem adok erre lehetőséget. De ekkor fölpattant a szeme – Bassza meg! –, az ajtónak lökött, kétfelől a fejem mellé csapta az alkarját, és olyan erővel csókolt meg, mint még soha senki, olyan határozottan, hogy éreztem, amint a szája szögletében ülő karika az ajkamba vágódik. Hozzám préselte kemény testét, én is nekifeszültem, két kézzel a pólójába markoltam, hozzásimultam, mialatt a nyelve a szám belsejét simogatta. Amikor egy picit visszahúzódott, zavarba ejtően artikulálatlan hangon tiltakoztam, ő pedig halkan kuncogott, de már vette is le rólam a kabátot, és a kanapé felé húzott. Leült, lovagló pózban szemből az ölébe rántott, egyik kezével megtámasztotta a fejemet, a másikkal magához szorított. Kifulladva váltunk szét, a kisasztalra dobta a szemüvegét, a fején át letépte magáról a pólót, azután valamivel gyöngédebben engem is megszabadított az enyémtől. Meleg kezét az oldalamra tette, és még jobban szorított, az ajkunk együtt mozgott, a nyelvével bágyadtan jobbra-balra söpört az enyémen. Összekulcsoltam a kezemet a nyakán, kinyitottam a számat, és befogadtam őt. Miután megcsókolta a szám szögletét, és a torkom alatti mélyedésbe merítette az ajkát, hátrahanyatlott a fejem. Nem bírtam visszafojtani a halk, szenvedélyes nyöszörgést, amelyet a bőrömet könnyedén beszippantgató csókjai váltottak ki belőlem.

– Van itt egy szeplőd – suttogta, és végighúzta a nyelvét egy ponton, közvetlenül az állam alatt. – Megőrjít, valahányszor rajtam vagy. Muszáj ezt csinálnom… Gyengéden szívogatott a szájával, én pedig ettől teljesen elveszítettem a fejemet, a térdemmel szorítottam a csípőjét, miközben rajta hintáztam. Világos szeme fölizzott, levette a melltartómat, ujjaival koncentrikus köröket rajzolt, olyan finoman nyúlt hozzám, hogy szédelegve kívántam többet. Két tenyerébe vette a mellem, hüvelykujja az alsó felét súrolta, én pedig az arcához hajoltam, beszívtam a nyelvét, a kezemet lecsúsztattam feszes hasán, majd tovább, a puha flanel pizsamanadrág elejére. Megrántottam a madzag egyik végét. – Úristen, Jacqueline! – zihálta, a kezemnek feszült, közben az ő keze ide-oda járt rajtam, ujjai a tarkómnál a hajamba túrtak, és a szánk egymást falta. Megszakította a csókot, a vállamra szorította a homlokát, és felnyögött, hangosan összecsattintotta a fogát. – Szólj rám, hogy álljak le! Zavarodottan ráztam meg a fejemet, bár fogalmam sem volt, hogy vadul vagy észrevehetetlenül. Lucas lehelete szétterült a mellemen, a füléhez hajoltam. – Nem akarom, hogy leállj – mormoltam. Szótlanul oldalra döntött, lehúzta a farmerom cipzárját, becsúsztatta a kezét a fehérnemű leheletnyi anyaga meg a bőröm közé, ujjai ráleltek a helyre, amelyet kerestek, és megcsókolt. A szájába ziháltam a nevét, ujjaimat a bicepszébe mélyesztettem, és a hangját mély dörmögésnek hallottam a fülemben: – Jacqueline, mondd, hogy hagyjam abba! Megráztam a fejemet, a tenyerem lejjebb siklott, rátapadt a bizonyítékra, ami tanúsította, mit kíván tőlem a teste. – Ne hagyd abba! – pihegtem, ezzel jeleztem, hogy feltétel nélkül ugyanazt kívánom, amit ő. Abban a biztos tudatban viszonoztam a csókját, hogy szavaim és tetteim elégséges visszaigazolást adnak neki a folytatáshoz. Tévedtem.

– Légy szíves, mondd, hogy: „Állj!” Légy szíves! Az utolsó két szót olyan esdeklően suttogta, hogy akkor sem hagyhattam figyelmen kívül, ha nem értettem az okát. – Állj! – suttogtam, pedig nem úgy gondoltam, nem azt akartam, ő pedig megrázkódott, és kihúzta belőlem a kezét. A mellkasunk közé dugtam a két kezemet, azután nem mozdultam, nem szóltam. Csak feküdtem a karjában hosszú perceken át, mígnem a lélegzete lelassult, végül méllyé és egyenletessé vált. Landon Lucas Maxfield elaludt a kanapéján. Velem. ???? Fojtott miákolásra ébredtem, Francis reklamált, hogy eresszék be. Óvatosan kibontakoztam Lucas öleléséből, lecsusszantam a kanapéról, elindultam, hogy beengedjem a kandúrt, közben összeszedtem és fölvettem a melltartómat meg a hosszú ujjú pólómat. Fagyos légvonat szökött be Lucas macskájával, úgyhogy amint Francis eltűnt az útból, be is csuktam az ajtót. Miután két másodperc erejéig a lábam köré kunkorítgatta a farkát, elvonult a hálószobába, és föltételeztem, hogy ennél több köszönet nem is telik tőle. Visszatértem a kanapéhoz, de inkább a padlóra ülve nézegettem Lucast ahelyett, hogy fölébresztettem volna, vagy visszafészkelődtem volna az ölelésébe. Ahogy álmában figyeltem arcának síkjait – amit sötét haja részben eltakart –, kissé szétnyílt, telt ajkát, dús szempilláját, az eddigieknél tisztábban láttam a férfiban a kisfiút. Nem értettem az imént történteket, nem értettem, miért állíttatta le velem magát, miért tartja távol magát mindenkitől, tőlem is, de szerettem volna megérteni. Gyanítottam, hogy a rózsás tetoválás talán támpont lehet, elvégre a szíve fölött díszeleg. A karjára varratottak zömmel szimbólumokból és szövevényes mintákból álltak, kíváncsi voltam, akad-e ezek között saját tervezésű. Ekkor hanyatt fordult, így végre elolvashattam a bal oldalán látható sorokat: A szerelem nem a józan ész hiánya, hanem felülvizsgált, átgondolt, fölhevített és a szív

formájához igazított józan ész. Nem kellett több bizonyíték, hogy tudjam: Lucas valahol a talán nem is oly régmúltban már szeretett, szerelemmel szeretett valakit. Szerelmes volt valakibe, akit bizonyára elveszített, mert úgy tűnt, az a lány most nincs a színen. Azután pedig közelebbről szemügyre vettem az arca közelében fölfordítva fekvő csuklóján pántszerűen elhelyezett tetkót. A festett mintán belül rendes, rózsaszín bőrnek álcázott, vékony, de cikcakkos forradás húzódott. A minta egyik széltől a másikig futva végigkeresztezte a csuklót, a feketével rajzolt vonalak szinte rejtjelzett üzenetként zárták közre. A jobb csuklóját ugyanaz a szalagminta övezte, s miközben az ébrenlét jelei után kutattam az arcán, fölemeltem a csuklóját a mellkasáról, és gyöngéden átfordítottam, hogy megnézzem. Azon is egy sebhely futott egyik széltől a másikig – a tetoválóművész ügyesen elrejtette a hegszövetet. Döbbenten ültem a padlón, figyeltem álmában. Fogalmam sem volt, hogy olyasmi-e ez, amit valaha is szóba hozhatok előtte – hogy olyasmi-e, amiről valaha is hajlandó beszélni velem. Még ha a Kennedyvel való szakítás miatt bőven kijutott is nekem az átgyötrődött nappalokból és éjszakákból, annyira soha nem estem búskomorságba, hogy öngyilkosságra gondoljak. Nem tudtam elképzelni, mi kell ahhoz, hogy az ember eljusson a reményvesztettségnek erre a fokára. Nem, egyáltalán nem tudtam. Késő volt, vissza kellett mennem a koleszba. Az előadásunk – az előadásom – alig nyolc óra múlva kezdődött. A konyhapulton találtam egy üres levélborítékot, ráfirkantottam Lucasnak egy üzenetet, amelyben tudattam, hogy visszamentem a koleszba, és holnap találkozunk. – Várj! – állított meg Lucas hangja, amikor már a kilincsen volt a kezem. Az alvástól kissé kótyagosan ült föl. – Nem akartalak fölébreszteni, úgyhogy üzenetet hagytam. Fölemeltem a papírt a kisasztalról, összehajtottam, zsebre vágtam. Annyira elárasztottak a kimondandó szavak és a feltörő kérdések, hogy semmi sem jött ki.

Lucas megdörzsölgette a szemét, de még csukva tartotta, fölállt, megmozgatta a nyakát, hátranyújtóztatta a karját. A bicepsze és a mellizmai megfeszültek a mozdulattól, én meg hiába próbáltam abbahagyni a stírölését, amíg föl nem pattant a szeme. – Kikísérlek a kocsidhoz. Megfordult, hogy kezébe kapja és újra fölvegye a pólóját, így újra szemérmetlenül meregethettem a szemem. Jól kidolgozott vállán és hátán további tetovált minták és folyóírásos szavak sorakoztak, de a póló sajnos hamar eltakarta őket. Lucas eltűnt a hálószobájában, és mire kijött, már a kapucnis felsőjét viselte, meg egy erősen leharcolt vitorláscipőt, amit még sosem láttam rajta. A bakancs volt nála a rendszeresített lábbeli. – Hogyhogy Francis az ágyon lebzsel? Gondolom, te engedted be, hacsak nem növesztett befordítható hüvelykujjat – vágott át hozzám a helyiségen, és elmosolyodott. Bólintottam, ahogy közeledett, és a mosoly alábbhagyott. Tudtam, hogy most arra gondol, ami azelőtt történt, hogy összeölelkezve elaludtunk, tanakodik, vajon mit hittem róla, amikor kért, hogy állítsam le, noha világossá tettem, hogy nem akarom leállítani. Ha tudta volna, hogy a különös visszautasítása miatti zavarodottságom semmi a szorongató érzéshez képest, amit a csuklóján látott sebhelyek ébresztettek bennem… 19. fejezet Miután Lucas az előadásokon már egy hete nem vett tudomást a jelenlétemről, elbizonytalanodtam, mire számítsak hétfőn reggel. Csekély, de tagadhatatlan változást érzékeltem. Amikor a tanterembe léptem, a tekintetünk találkozott, a szája körül a mosoly lehető leghalványabb árnyéka játszott. Most már minden ismerőssé vált rajta. Aznap este, amikor táncoltam vele, a vonásai egy kivételesen belehabarodni való sráccá olvadtak össze. Most meg csupa él és szöglet, erős áll, az orrán alig-alig észrevehető utalás egy hajdani törésre. Az egyik járomcsontja tetején holdsarló alakú forradás, és színtelen szeme néha kissé kísértetiesen csillogott. Szélfútta frizurája

épp annyira nőtt le, hogy lágyítsa az összképet; ha valaha is levágatja, teljesen más pasasnak nézett volna ki. Figyelmét ismét az elmaradhatatlan vázlatfüzetre fordította, én pedig előrenéztem, hátha akkor nem fogok lebukfencezni a lépcsőn. Mindössze pár órával ezelőtt Lucas a keze között tartotta az arcomat, a kocsim ajtajához szorított, és úgy csókolt, mintha már megtettük volna, amit akartunk. A zavarodott vágy állapotában furikáztam haza a koleszba. Becsúsztam a Benji melletti helyemre, és ellenálltam a kísértésnek, hogy hátrasandítsak. Ha Lucas nem les, csalódtam volna. Ha les, rajtakap. A jobb oldalamon ülő lány a szokásos hétfő reggeli élménybeszámolóját tartotta a túlsó szomszédjának… meg annak a két-három tucat embernek, aki még hallotta. Benji némajátékkal tökéletesen, bár kissé teátrálisan utánozta, és köhögőrohamot kellett színlelnem, hogy palástoljam röhögésemet. Sajnos a köhögéssel magamra vontam a lány figyelmét. – Mindjárt bekrepálsz, vagy mi van? – kérdezte, és fejrázásomat csúfondáros mosollyal nyugtázta. – Amúgy nyilvánosság előtt kiköpni a tüdődet nem annyira vonzó, csak szólok. Az arcom lángolt, de ekkor Benji kihúzta magát, és átkurjantott rajtam. – Khm-khm, na és minden hétfő reggel kimerítő, a legocsmányabb részleteket is felölelő összegzést tálalni a fél előadóteremnek arról, hogy micsoda egy szittyós ribanc vagy? Az sem annyira vonzó. Csak szólok. A lány hápogott, a körülötte ülők nyerítettek, én pedig a fogam közé kaptam az alsó ajkamat, és megpróbáltam egyenesen előre nézni. Szerencsére ekkor belépett dr. Heller, és megkezdődött az előadás, én pedig újabb ötven hosszú percen át igyekezhettem megfeledkezni Lucas három sorral fentebbi és öt székkel odébbi jelenlétéről. – Na… még kilenc nap a félév végéig – rakodott a hátizsákjába Benji, és rám vigyorgott, miközben én is bepakoltam az enyémet. – Ühüm.

– Kilenc nap, és nincs több… korlátozás. – Megrovó pillantást vetettem rá, neki meg táncolt a szemöldöke. – Jól mondom? Nem bírtam megállni, hogy ellenőrizzem, Lucas a teremben van-e még. Azzal a zétás csajjal beszélgetett, akivel korábban is – de most a feje fölött engem figyelt. Benji kioldalazott mellettem a lépcsőre, és vigyor ragyogott az arcán. – „Elviszem kétszáz dollárért a Dögös korrepetitorokat, Alex” – csicseregte természetellenesen nőies hangon, majd dúdolni kezdte a Mindent vagy semmit szignálját. Mielőtt kiléptünk a teremből, Lucasra mosolygott, és még mindig azt dúdolta. Reménykedtem, hogy nem pirulok, miközben Lucas besorolt mellém, de egyikünk sem szólt, amíg ki nem értünk. Akkor megköszörülte a torkát, és fél vállával Benji távolodó háta felé intett: – Tud róla? Arról. Kissé gondterhelt arccal harapdálta az alsó ajkát meg a kis ezüstkarikát. – Tulajdonképpen az ő révén derítettem ki… hogy ki is vagy. – Tényleg? A spanyolórámra kísért, ahogy egyszer már korábban is. – Észrevette, hogy… egymásra nézegetünk – vontam meg a vállamat –, és azt kérdezte, járok-e a csoportfoglalkozásaidra. Egy pillanatra behunyta a szemét, lélegzetet vett. – Te jó isten! Nagyon sajnálom. Vártam, reménykedtem, hogy végre elmondja a Landon/Lucas kutyakomédia okát. Egy-két percig némán gyalogoltunk a lankás campusban, lépésről lépésre közelebb jutottunk a spanyolórámhoz. Egy szál felhő sem volt az égen, a sütkérezős szakaszokon a nap melengetett bennünket, a fák és épületek vetette árnyékban viszont dideregtünk. – A legelső héten észrevettelek – magyarázta halkan. – Nem csak a csinosságod miatt, bár persze az is szerepet játszott. – Elmosolyodtam, figyeltem a lábunkat, ahogy lépést tartottunk egymással. – Az fogott meg, ahogy két könyökre támaszkodva figyelsz az órán, ha valami fölkelti az érdeklődésedet. És amikor

nevetsz, az sosem feltűnősködés, hanem egyszerűen… nevetés. Ahogy a bal oldalon kényszeresen a füled mögé igazgatod a hajadat, míg a jobb oldalon kibontva hagyod, mint valami függönyt. És ha unatkozol, hangtalanul dobolsz a lábaddal, és úgy mozgatod az ujjaidat az írólapon, mintha hangszeren játszanál. Szerettelek volna leskiccelni. Megálltunk egy napsütötte darabon, jó messze a nyelvtudományi épület árnyékos bejáratától. – Szinte minden alkalommal annak a srácnak a társaságában láttalak. Egyik nap azonban egyedül jöttél az épülethez. Előtted már több lánynak is tartottam az ajtót, és vártam, hogy te is odaérj. Amikor sorra kerültél, elégedettnek látszottál, és kissé meglepettnek is. A többiektől eltérően nem számítottál rá, hogy valami idegen srác tartani fogja neked az ajtót. Rám mosolyogtál, és megköszönted. Az volt az utolsó csepp. Imádkoztam, hogy ne gyere a korrepetálásra, és főleg ne a sráccal. Nem akartam, hogy megtudd, hogy én tartom a foglalkozást. Ő magától értetődőnek tekintett téged, még akkor is, ha ott álltál mellette, és fogtad a kezét. Mintha valami kellék lennél. A homlokát ráncolta, és eszembe jutott, hogy pontosan úgy éreztem magamat Kennedyvel. Sokszor. – Semmiképpen nem akartam, hogy bántódásod essék, de szerettelek volna elcsábítani a sráctól. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem számít, vele jársz-e vagy sem, mert a határ túloldalán állsz, és nem léphetek át oda. Azután a negyedévi zéhá napján nem jelentél meg, és a következőn, de még az azután következőn sem. Aggódtam, hogy valami bajod esett. A srác az első pár napon kissé tartózkodóan viselkedett, de a hét vége felé a lányok már kacérkodtak vele óra előtt, és a viselkedéséből láttam, mi történhetett. Biztos voltam benne, hogy kimaradtál az előadásról, és ettől önző módon teljesen kiborultam. Azt sem tudtam, mit csinálok, kutatni kezdtem utánad a campusban. – A szemembe bámult, és még jobban lehalkította a hangját. – Azután jött a mindenszenteki buli. Nem kaptam levegőt. – Te is ott voltál? A bulin? Bólintott.

– Hogyhogy? Te nem vagy diákszövetségi tag, vagy mégis? A fejét rázta. – Előző este javítottam az épületben a légkondicionáló berendezést. A karbantartók esténként és hétvégeken csak sürgős hibaelhárító munkát végeznek, de én szerződésesen dolgozom, úgyhogy elvállaltam. Miután jattot nem fogadtam el, pár srác meghívott a bulira. Csak azért mondtam igent, mert reméltem, hogy esetleg ott talállak. Közben két hét telt el, és ez a campus olyan hatalmas, hogy kezdtem azt hinni, sosem futok össze veled. – Halkan kuncogott, és megdörzsölte a tarkóját. – Hú, ez igazán mániákusan hangzik. Vagy igazán szexisen. Atyám! – Miért nem beszéltél velem aznap este? Mielőtt… A fejét rázta. – Nagyon visszahúzódó és búvalbélelt voltál. Majdnem minden srácot, aki próbálkozott nálad, úgy küldtél el, hogy jóformán rá se néztél. Semmiképpen nem akartam én is arra a sorsra jutni. Csak néhány sráccal táncoltál, olyanokkal, akiket már ismertél… és ő is köztük volt. – Buck. – Igen. Amikor távoztál, utánad ment, és gondoltam, hogy talán… talán úgy döntöttetek, idő előtt együtt léptek le, anélkül, hogy bárki tudna róla. Kint találkoztok, vagy mit tudom én. Figyeltem, ahogy három csoporttársam belép az épületbe. – Buck a szobatársam fiújának legjobb haverja. Azaz most már csak a volt fiújáé. Ismert figura. Azt hittem, haver. Öregem, mekkorát tévedtem! Homlokráncolva bólogatott. – Indulni készültem, a motorom a ház előtt állt. Valami nem stimmelt, de ugyanaz a vágy ösztökélt, hogy kiüssem a tagot, amit egy fél szemeszteren át éreztem a pasiddal szemben is, úgyhogy megkérdőjeleztem az indítékaimat. Egy percet elvesztegettem azzal, hogy magamban vívódtam, és ezt igazán röstellem. Végül úgy döntöttem, ha összejöttök, akkor egyszerűen megkerülöm az épületet, berúgom a Harley-mat, és végeztem. Mármint veled.

– De nem így történt. – Nem. Hirtelen ráeszméltem, hogy nem nyüzsögnek körülöttünk az emberek, és előhúztam a telefonomat. Két perccel múlt tíz. – Basszus! Elkések. – Ajjaj! Nem ez az a tanár, aki példát statuál, ha elkésel? Ezt nevezem! – Szóval megjegyezted. – Bosszús morgással löktem vissza a telefonomat a hátizsákomba. – Kedvem támadt kihagyni a mai órát. A szája egyik sarka fölhúzódott. – Miféle egyetemi alkalmazott lennék, ha arra bátorítanálak, hogy a félév utolsó hetében elbliccelj egy órát? – Már csak ismételünk. Jelesre állok. Tényleg nincs szükségem ismétlésre. Egymásra meredtünk. Oldalra döntöttem a fejemet, és a szemébe néztem. – Neked nincs órád? – Csak tizenegytől. Nem először fordult elő, hogy az arcomon végigsikló pillantása olyan érzést ébresztett bennem, mint egy lágy fuvallat vagy a lehető legfinomabb érintés. A számon állapodott meg a tekintete. Az ajkam szétnyílt, a lélegzetem lelassult, a szívverésem viszont nekilódult. – Végül nem skicceltél le még egyszer. Rám villant a szeme, de nem válaszolt, ezért azt hittem, talán elfelejtette az SMS-ben megfogalmazott kérést. – Azt mondtad, emlékezetből nem tudod elkapni az állam formáját. A nyakamat… Bólintott. – Meg az ajkadat. Azt mondtam, hosszabb ideig kell szemlélnem ezeket, és rövidebb ideig ízlelgetnem. Én is bólintottam. Atyaúristem, ez mire nem emlékszik? – Azt hiszem, nagy butaság volt ilyet mondanom. Megint a számat bámulta.

Az ajkam bizsergett az elmélyült tanulmányozástól. Szerettem volna megdörzsölgetni az ujjaimmal. Vagy megvakargatni a fogammal, hogy abbamaradjon a bizsergető érzés. Amikor megnedvesítettem a nyelvemmel, Lucas sziszegve szívta be a levegőt. – Kávé! Gyerünk kávézni! Bólintottam, és minden további szó nélkül elindultunk a diákközpont felé, amely ebben a napszakban a campus legforgalmasabb részének számított. – Szóval szemüveges vagy? Egy pici asztalnál ültünk, a kávénkat hörpölgettük, és kimondottan kínossá kezdett válni a hallgatás, úgyhogy kiböktem az első használható dolgot, ami az eszembe jutott. – Aha – felelte. Na, ez remek. Máris szóba hoztam azt az estét. De hát nem kellett tényleg szóba hoznom azt az estét? Nem kéne beszélnünk róla? Nem kéne megkérdeznem tőle, hogy azért taszít el magától, mert ő a korrepetitor, vagy azok miatt a forradások miatt, amiket a csuklóján láttam? – Kontaktlencsét szoktam hordani, de attól estére elfárad a szemem. Mintegy végszóra beugrott az emlékkép, ahogy Lucas ajtót nyit, a baljós arckifejezése, a szemüveg látványa, amelytől hivatalos személlyé alakult át, miközben a pizsamanadrág éppen ellenkező hatást keltett. Megköszörültem a torkomat. – Egész jól áll neked. A szemüveg. Szerintem nyugodtan hordhatod egész nap, ha akarod. – A bukósisakkal elég zűrös. Meg a tékvandózással. – Ja persze. El tudom képzelni. Megint hallgattunk egy sort, negyven perc maradt Lucas órájáig és az én átütemezett bőgőgyakorlásomig. – Most leskiccelhetnélek – mondta. Nem is tudom, mitől borult lángba az arcom. Ő szerencsére épp benyúlt a hátizsákjába, előhúzta a vázlatfüzetét, és egy tiszta oldalra lapozott. Levette a füle mögül a ceruzát, és csak

azután nézett az asztal fölött rám. Ha észrevette is fölélénkült színemet, nem említette. Szótlanul hátradőlt a székén, a füzettel a térdén, és rajzolni kezdett, ceruzája erőlködés nélküli, lendületes íveket írt le, mint amit olyasvalaki keze vezet, aki érti a dolgát. Lucas szeme újra meg újra ide-oda cikázott a füzetről rám és vissza, én pedig némán ültem, kortyolgattam, az arcát figyeltem. Meg a kezét. Volt valami meghittség abban, hogy modellt ülök valakinek. A középiskola utolsó előtti évében egyszer extra kreditért jelentkeztem rajzból modellnek. Mivel rajzkészségben súlyos hiányosságokkal küszködtem, kapva kaptam a kreditgyarapítás lehetőségén, egy pillanatig sem fontolgattam, hogy majd egy egész rajzórán az asztal tetején fogok csücsülni. Egy osztályra való kamaszfiú egy órán át szabadon legeltethette rajtam a szemét, és ez teljesen újfajta kellemetlenségek forrásának bizonyult. Kivált akkor, amikor Jillian fiúja, Zeke a mellemmel kezdte a portrérajzolást. Leplezetlenül stírölt, majd büszkélkedett mesterművével a mellette ülőknek, én meg vörösödtem, és úgy tettem, mintha nem hallanám jópofizását ciciről, bevágásról meg arról, hogy ő inkább mellőzné azt a blúzt – vagy legalább kigombolná. – A művészek általában a fejjel kezdik – magyarázta Wachowski tanárnő, aki Zeke háta mögül kukkantotta meg a művészi fáradozás eredményét. Zeke és a vele egy asztalnál ülő srácok röhögtek, míg nekem lesült a képemről a bőr az egész osztály előtt. – Mi jár a fejedben? Hát ezt most nem óhajtottam elmesélni Lucasnak. – A gimi. Homlokába hulló haja eltakarta homlokráncolását, amelyet így is látni véltem, de az ajka összepréselődött. – Mi az? – kérdeztem meglepetten, hogy a gimi említése ilyen változást idézett elő. A kávézóban körülöttünk keringő beszédfoszlányok, háttérzene és munkazaj közepette nem hallatszott a grafitceruza sercegése a papíron. Figyeltem, ahogy az irón táncol Lucas kezében, nem tudtam, éppen melyik testrészemet skicceli, és mely részek

skiccelésére szeretne sort keríteni. Vajon ő milyen lehetett tizenhat éves korában? Már akkor is rajzolgatott? Korabeli srácokkal mászkált? Szerelmes volt? Valami lelketlen lány összetörte a szívét? Akkor már megvoltak azok a forradások a csuklóján, vagy később keletkeztek? – Azt mondtad, három évig jártál vele. Olyan hangerővel beszélt, hogy csak én hallhattam, és a vázlatfüzetre meredt, amelyen a ceruzája ide-oda mozgott. Nem kérdezett: kijelentést tett. Föltételeztem, hogy Kennedyre utal. – Most nem őrá gondoltam. Kidagadt az állkapcsa, megint összepréselte az ajkát. Féltékenységében? Lelkifurdalásom támadt, amikor rájöttem, hogy éppenséggel szeretném, ha féltékenykedne. – Neked milyen volt a középiskola? – kérdeztem, és máris visszaszívtam volna. A szeme rám villant, a keze mozdulatlanná dermedt. – Ha jól sejtem, egészen más, mint neked. Tekintete még mindig az arcomon barangolt, de abbahagyta a rajzolást, és feszültnek látszott. – Igen? Miért? – mosolyogtam abban a reményben, hogy ez vagy visszahoz bennünket ebből a sziklaperemen kapaszkodó pozícióból, vagy letaszít a mélybe. Lucas a szemembe nézett, és úgy maradt. – Például azért, mert sosem volt barátnőm. A szíve fölötti rózsa meg a bal oldalára írt vers jutott eszembe. Nem hiányzott, hogy az a szerelem frissebb keletűnek bizonyuljon. – Tényleg? Egy sem? A fejét rázta. – Úgy is mondhatnánk, hogy… nem találtam a helyemet. Alkalomszerűen jöttem össze csajokkal. Semmi tartós kapcsolat. Lógtam az órákról, ha éppen nem volt kedvem odatolni a képemet. Hol a helybeliekkel, hol a tengerparton nyaralókkal buliztam. A suliban és a sulin kívül is bunyókba keveredtem. Olyan sűrűn

függesztettek föl vagy csaptak ki, hogy ha reggel fölébredtem, sosem tudtam biztosan, be kell-e mennem aznap. – Mi történt veled? – Hogyhogy? – vágott érteden arcot. – Mármint ezek után hogy kerültél egyetemre, hogy lettél ilyen. – intettem felé, és vállat vontam – mintadiák? A kezében tartott ceruzát bámulta, hüvelykujja körmével a grafitot kapargatta-hegyezte. – Tizenhét évesen úgy tűnt, sikerül végleg kibuknom, és felkészültem arra, hogy életem végéig apám kishajóján fogok melózni. Egyik este haverokkal buliztam. Tüzet raktunk a parton, az mindig odavonzotta a turisták gyerekeit – és olyankor nagyon könnyen becsajozhattunk. Az egyik haverom dílerkedett. Nem durva anyaggal, csak partidrogokkal. Betépve drágán árult, úgyhogy lenyúlhattunk valamicskét a cuccból anélkül, hogy fizetnünk kellett volna érte a forgalmazójának. Aznap este a húga is eljött. Belém zúgott a csaj, de még csak tizennégy volt, tökre ártatlan, nem az esetem, úgyhogy hanyagoltam. Erre bedobta a durcát, és elkezdett kacérkodni az egyik hapsival, aki úgyszólván az esténket finanszírozta. A seggfej bátyja annyira be volt tépve, hogy egyáltalán nem is figyelt a kiscsajra. Az én fejem sem volt sokkal tisztább, de amikor a srác, akivel táncolt, odébb cibálta a parton, úgy nézett ki, mintha a csaj szabadulni akarna tőle. Emlékszem, hogy utánuk mentem, de onnan kezdve minden zavaros. Azt mondták, összetörtem a srác állkapcsát. Letartóztattak, vádat emeltek. Valószínűleg dutyiban kötöttem volna ki, de Hellerék azon a héten jöttek látogatóba, és Charles valahogy elintézte, hogy ejtsék az ügyet. Összedugták a fejüket apámmal, és mire észbe kaptam, beírattak harcművészeti tanfolyamra. Hülye fejjel azt hittem, ebben az a poén, hogy még jobban szétverhetem a muksókat, mint addig, úgyhogy nem is reklamáltam. Nem sejtettem, hogy ez – hosszú idő óta először – tartást ad nekem. Mielőtt Charles elment, olyan fejmosást kaptam tőle, amilyet apától sosem. Nem akartam csalódást okozni neki. – A szemembe nézett. – Most sem akarok.

Iszogattuk a kávénkat, én pedig vártam, féket tettem a nyelvemre, tudtam, hogy jön még folytatás. – Azt mondta, eldobom magamtól a jövőmet, pedig különb vagyok a drogozásnál meg a bunyózásnál. Azt mondta, anyám figyel engem, és megkérdezte, mit szeretnék, azt, hogy anyám büszke legyen rám, vagy szégyenkezzen miattam. Végül azt ígérte, segít, hogy bejussak az egyetemre, minden követ megmozgat, csak próbáljam meg. Tudta, hogy kiutat keresek, és adott nekem még egy lehetőséget. Szavaitól végigfutott a hideg a hátamon. – Ahhoz nagyon ért. Egy picit elmosolyodott. – Igen. Tényleg. És éltem is vele. Az utolsó évem nem alakult ugyan rosszul, de előtte gyakorlatilag teljesen hazavágtam a tanulmányi átlagomat. Gőzöm sincs, hogyan bulizta ki, hogy fölvegyenek, akár feltételesen is. Apa persze nem tudja fedezni a tandíjat, ezért vállalok el mindenféle melót. A kecóért fizetek lakbért, de amennyit Charles fölszámít nekem, azért más garázsában egy kempingágyat sem kapnék. – Olyan neked, mint valami őrangyal. – Nem is tudod, mennyire – emelte rám lefegyverző tekintetét. 20. fejezet – Hogy érted azt, hogy Mindi valószínűleg nem tanúskodik? – pislogtam zavartan Erinre. Szobatársnőm az íróasztalára csapta a telefonját. Előkapott egy palack vizet a minihűtőből, majd bevágta a hűtőajtót. Lerúgta a cipőjét, azután az egyiket áthajította a szobán, a lábbeli visszapattant az ágya fölötti falról, és a matrac közepén landolt. – A nyakára másztak. Kennedy, D. J. meg Dean. Bedumálták neki, illetve már majdnem bedumálták, hogy majd ők lerendezik Buckot. Hogy rossz hírbe hozza a szövit, és talán az egész diákszövis rendszert, ha tanúskodik. – Micsoda?

– Arra hajtanak, hogy neki legyen lelkifurdalása. Amiért megerőszakolták! – Még sosem láttam Erint ennyire dühösnek. – Ezt az ócska, szemét púdert! Fölhívom Katie-t. Fölállok, átvágok a szobán, lefogom az alkarját, hogy ne tárcsázzon. – Erin, nem mondhatod el, ha Mindi nem akarja elmondani. Merőn nézett. – J., tudod, hogy működnek a szövik. Már mindenki tud a dologról. – Ja, persze. Tárcsázott, majd végighallgattam, ahogy elmondta a diákszövetségi elnökének, mi a véleménye a tervezett eltussolásról. – Oké, egy óra múlva ott leszek Mindivel. – Már higgadtabb, megfontoltabb arckifejezéssel tette le a telefont. Az ágyamra ült, és megfogta a kezemet. – Gyere el velünk, J.! Mondd el nekik, mit művelt veled Buck! Egy rakás diákszövis csajnak kitárulkozni valahogy ijesztőbbnek tűnt, mint az a gondolat, hogy följelentsem Buckot a zsaruknál, vagy vallomást tegyek a kerületi ügyészi hivatalban. – De hát… miért? – makogtam. – Én nem tartozom közétek, Erin. Fütyülnek rá, hogy… – Precedensül szolgál. Hányszor hallottam már Kennedyről ezt a jogi műszót – az egyik kedvencét. – Biztos vagy benne, hogy a nálam meghiúsult kísérlet előzményt jelent? Így is csak kétszer… – Jacqueline! – parázslott föl Erin szeme. – Jó, igazad van, igazad van… Úristen, miket beszélek? Reszketett a kezem, eltakartam vele az arcomat, Erin gyöngéden fejtette le róla. – Gondoskodnunk kell róla, hogy Buck többé ne tehessen ilyet. Bólintottam, tudtam, hogy igaza van, ő pedig bepötyögött egy SMS-t Mindinek.

Erin épp kipittyegtette a Volvót, amikor a nevem hallatára hátrafordultam, és láttam, hogy Kennedy kocog át a kolesz parkolóján. – Szia, Jacqueline! Erin! – üdvözölte kimért mosollyal szobatársnőmet, aki csak a homlokát ráncolta. Kennedy visszafordult hozzám. – Beszélni szeretnék veled. Nagyot néztem. – Ugyan miről? Arról, hogy segítesz a haverjaidnak ledumálni Mindit a följelentésről, holott tudod, mit művelt az egyikük velem? Fáradtan fújtatott. – Ez nem ilyen egyszerű… – Tényleg? Hanem milyen? – Nem beszélhetnénk négyszemközt? Lécci! Erinre pillantottam, aki lebiggyesztette az ajkát, kétkedően végigmérte a Kennedyt, majd ismét felém fordította figyelmét. – Elmegyek Mindiért, és a székházban találkozunk, jó? Aggódott, hogy hagyom ledumálni magamat, bármilyen mérges voltam is. Kennedyre pillantottam, és tudtam, hogy azt tervezi, lebeszél a Buck elleni terhelő vallomásról. – Odaviszel most kocsival? Másképp nem tudunk beszélgetni. Bosszúsan, és válaszomtól kissé zavarodottan bólintott. – Persze. Elviszlek, ha útközben beszélhetünk. A szedán teteje fölött Erinre néztem. – Akkor ott találkozunk. Változatlanul reménykedő tekintettel bólintott, én pedig Kennedyvel a BMW-hez mentem. Miután halkra állította a sztereót, lassan elindult, egyik csuklóját a bőrhuzatú volán tetejére fektette. – Köszi, hogy szóba állsz velem! – pillantott futólag rám, majd ismét az útra. – Szeretném, ha tudnád, hogy száz százalékig elhiszem, amit szombat este meséltél. Tudtam, hogy Buck rohadt szemét, csak azt nem tudtam, hogy ennyire. Már megindítottuk az eljárást, hogy kizárjuk. – Kizárjátok? A szöviből? Ez valami büntetés akar lenni?

Behunyt szemmel ráztam meg a fejemet, hogy kitisztuljon. – Buck abban a hiszemben jött ebbe a campusba, hogy az újoncok csopveze lesz, szépen fölkapaszkodik a ranglétrán, és a diploma évére már ő vezeti az egész diákszövit, sőt talán a szövetségközi tanácsban is elnököl, most pedig öregdiák apuka ide vagy oda, jól seggre fog esni. Ez baromi nagy büntetés neki. – Kennedy! – kapkodtam levegő után. – Megerőszakolt egy lányt! Volt szíves legalább összerezzenni. – Értem, de… – Mi az, hogy de! Semmi de, baszd meg! – Ziháltam az erőfeszítéstől, hogy az ölemben tartsam a kezemet, noha legszívesebben behúztam volna egyet az önelégült pofájába. – Megérdemli, hogy lesitteljék, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy tényleg rács mögé kerüljön. Azonnal arra gondoltam, hogy ha Kennedyt azért küldték, hogy lebeszéljen a tanúskodásról, akkor a próbálkozásuk fordítva sült el. Bekanyarodott a székház elé, és beállt a parkolóba. Két kézzel megmarkolta a volánt. – Meg kell értened valamit, Jacqueline. Buck már hetek óta rizsázik arról, hogy megvoltál neki. Mások is megerősítették a beszámolóját. Mindenki tud róla. A többiek most már nem fogják bevenni a mesédet arról, hogy Buck téged is megpróbált megerőszakolni. Már késő. Nem kaptam levegőt, összeszorult a torkom, és fájdalom nyilallt végig a karomban az ujjaim hegyéig. Egy pillanatra behunytam a szememet, szédüléssel és sírhatnékkal küszködtem, és úgy begőzöltem, hogy azt hittem, mindjárt szó szerint eldurran az agyam. – A… mesémet? – Mondtam, hogy én hiszek neked – emelte rám a tekintetét. Zöld szemébe néztem. Ez a fiú három évig egészen közel állt hozzám. Láttam, hogy tényleg hisz nekem, de ez a hite összeütközésbe került azzal a görcsös igyekezetével, hogy mentse a mundér becsületét. Nem számíthattam rá, hogy a tisztességes utat fogja választani.

– Hiszel nekem, mégis itt ülsz, és megpróbálsz lebeszélni arról, hogy bárki mást is meggyőzzek az igazamról. – Jacqueline, ez nem ilyen egyszerű… – A lószart nem – vágtam ki a kocsiajtót, és kiugrottam. Rácsaptam az ajtót minden esetleges tiltakozásra, sarkon fordultam, és végigtrappoltam a járdán Erin meg Mindi diákszövetségének a székházához. Remegtem a dühtől, a félelemtől és még valamitől: az elszántságtól. ???? Nem egészen húsz lány vett részt az ülésen: Erin, Mindi, a diákszövetség tisztségviselői és jómagam. Elnök lévén, Katie ült az asztalfőn. A hosszú, politúrozott asztal két oldalán a vezető tisztségviselők foglaltak helyet; az egyikükben fölismertem Olivia nővérét. Ikrek is lehettek volna, annyira hasonlított Oliviára – még a hülye picsa vigyorgásával is. – Mindi, édesem, itt senki sem hibáztat téged – kezdte olyan álságos, csöpögő hangon, amely ellentmondott szavainak. – De hát az a helyzet, hogy mégiscsak fölmentél a sráccal a szobájába. Úgyhogy számítani lehetett a dologra, nem? Ahogy teleszívtam a tüdőmet, Erin a combomra tette a kezét, figyelmeztetett, hogy még ne reagáljak. Kifújtam a levegőt az orromon, és magamban füstölögtem. Kívülálló voltam, könnyen ki tessékelhettek, és azzal Mindi semmit sem nyert volna. Szüksége volt minden lehetséges támogatásra. – Meg már nem is voltál szűz, igaz? – kérdezte egy másik lány. – Jesszus, Taylor, ennek nincs jelentősége – mondta valaki más. Taylor vállat vont. – Nekem van. Mindi olyan sápadtan ült, mint aki mindjárt vagy kidobja a taccsot, vagy elájul. Erin közelebb hajolt hozzá. – Mély levegő, öreglány! – súgta a fülébe. Többen mondtak további sületlenségeket, mások pedig értelmes dolgokat, és úgy tűnt, már mindenki állást foglalt, csak Katie, Erin, illetve az a két ember nem, aki végül is a kezében tartotta Buck sorsát: Mindi meg én. Végül Katie halkan koppantott a kalapácsával,

ezzel véget vetett az eszmecserének, és minden fej feléje fordult. Olyan királynői tartásban szegezte rám a tekintetét, hogy akár súlyos koronát is viselhetett volna. – Jackie! Úgy tudom, azt állítod, hogy Buck a mindenszenteki buli estéjén nemi erőszakot kísérelt meg ellened. Pár lány félhangos megjegyzéseket tett, az egyikük még rötyögött is. A kezem ökölbe szorult az ölemben, nem törődtem velük, nyeltem egyet, és bólintottam. – Igen. – Bocsi, de nem értem, egyáltalán mit keres itt – szólalt meg a harmadévesek egyik képviselője. – Ha a srác tulajdonképpen nem tette meg… – Minden erejével azon volt, hogy megtegye – felelte fogcsikorgatva Erin. – Csak leállították, mielőtt sikerült volna neki. A harmadéves hátradobta a haját. – De a szobatársad akkor nem tett panaszt. Miért nem? És miért éppen most? Úgy értem, honnan tudjuk, hogy ez nem valami feltűnősködés? Vagy valami bosszú Buck ellen? Erin fölmordult mellettem. – Buckot egy srác állította le, aki látta az egészet, és hajlandó hivatalos feljelentést tenni velem. – Megremegett a hangom, mire Erin az asztal alatt megfogta a jobb kezemet, és megszorította. – Hogy miért csak most nyitom ki a számat? Rosszul ítéltem meg a helyzetet. Eszembe sem jutott, hogy Buck valaki mással is így fog bánni. – Bocsánatkérően pillantottam Mindire, azután Katie-re. – Azt hittem, csak én jártam így. – Milyen srác? Diákszövis? Mert azok tutira nem fognak Buck ellen tanúskodni, anyukám – mondta Taylor, és többen bólogattak. – Nem. Lucas Maxfield. – Hú, tudom, ki az – mondta Olivia nővére. – Fincsi… – Az a szövetségen kívüli srác, aki nem jelmezben jött a mindenszenteki bulira? Westerncsizmás, barna hajú, szívdöglesztő szemű, tisztára zabálni való? – kérdezte a mellette ülő lány. – Igen, ő az.

– Mindi – vágott közbe Katie –, jól tudom, hogy Dean és D. J. tegnap beszélt veled? Mindi bólintott, a sírástól még most is kivörösödött szeme tágra nyílt. – Azt akarják, hogy ejtsem a vádakat. Azt mondták, majd ők egymást közt lerendezik. Ide-oda forogtak a fejek az elnöknő meg a gólya között, ahogy követték a kérdéseket és válaszokat. – Most mi a terved? – Nem tudom. Tényleg összezavarodtam. Katie szúrós szemmel nézett Mindire. – Buck azt tette, amit állítasz róla? Könnyek szöktek Mindi szemébe, és ahogy bólintott, legördültek az arcán. – Akkor mi az istentől vagy összezavarodva? Egy pillanatig mindenki döbbent csendben ült, majd az a lány, aki az imént tisztára zabálni valónak nyilvánította Lucast, felhorkant: – Azt mondod, hogy jelentse föl a srácot? – Azt hát. Meghökkent hangok hallatszottak az asztal körül, én pedig úgy elképedtem, hogy moccanni sem bírtam. – De hát ez olyan kínosan fog festeni… – Tudod, mi fest kínosan? – fojtotta a helyettesébe a szót Katie. – Egy rakás spiné, aki nem támogatja egymást, ha egy srác ilyen szemétséget csinál. Hánynom kell ettől. Egy órája sincs, hogy megmondtam D. J.–nek, hová dugja föl a tetves diákszövetsége jó hírét. – Fölállt, és az asztalra tenyerelve előrehajolt. – Hadd meséljek el nektek egy rövid és bűbájos esetet, csajok. A gimi utolsó előtti évében a suliválogatott pomponcsapatának tagjaként jártam egy végzőssel, akire érettségi után fociösztöndíj várt. Többször is lefeküdtem vele saját jószántamból. Egy este aztán nekem nem volt kedvem hozzá, neki viszont volt. Úgyhogy letepert és megerőszakolt. Az a néhány ember, köztük a legjobb barátnőm, akiknek elmondtam, rögtön azt magyarázta, milyen baja esik a srácnak, ha kinyitom a számat. Hangoztatták, hogy már nem voltam szűz, együtt jártam a

sráccal, és korábban szexeltünk már egymással. Úgyhogy hallgattam. Még anyámnak sem szóltam. Az a fiú véraláfutásokat hagyott rajtam. Sírtam, könyörögtem, hogy hagyja abba, de rám se hederített. Ezt úgy hívják, hölgyeim, hogy nemi erőszak. Fölegyenesedett, és karba tette a kezét. – Úgyhogy Buck szépen elücsöröghet majd egy zárkában, és merenghet, hogy milyen jól elbaltázta az életét. Az a sudribunkó két embert bántott, akik itt ülnek, ennél az asztalnál. És ti még azon izgatjátok magatokat, hogy ki kerül kínos helyzetbe, ha ezek a lányok kinyitják a szájukat? Hát csesszétek meg! Dean meg D. J. meg Kennedy meg az összes diákszövis srác a campusban tehet egy nagy szívességet. Szövetség a miénk, csajok, vagy mi a fene? ???? Szia, Jacqueline! Mellékeltem az ismétlő anyagot, amit csütörtökön fogok kiosztani. Gondolom, elvileg kivételezésnek számít, hogy neked pár nappal előbb adom oda, de végül is már megmondtam, hogy te vagy a kedvencem. LM (alias Lucas, alias Landon, alias Mr. Maxfield) Kedves Mr. Landon Lucas Maxfield! Furának tűnik, hogy közgázos e-mailt kapok tőled. Mintha nem ugyanaz a személy lennél. (Most jut eszembe, hogy megkérdeztelek, nincs-e szükséged segítségre közgazdaságtanból. Komolyan képes lettem volna saját magadat ajánlani korrepetitorodnak. Ebből is láthattad, hogy fogalmam sem volt a helyzetről.) Köszi az ismétlő feladatlapot! Csütörtökig bele sem nézek. Így nem kell lelkiismeret-furdalást érezned, amiért hamarabb ideadtad. Mindivel már feljelentést tettünk a rendőrségen. Erin fuvarozott oda bennünket. Tulajdonképpen most fordult elő először, hogy részletesen beszámoltam az egészről. Sírtam és remegtem, mire a végére értem, újra gyöngének és hülyének éreztem magamat. Mindit még jobban megviselte a dolog; a rendőrnő, aki a jegyzőkönyvet fölvette, azt mondta, lehet, hogy Mindi kezelésre szorul poszttraumatikus stressz szindrómával. Azt is mondta, hogy

mindketten vegyük igénybe az egyetemi pszichológiai tanácsadást, vagy forduljunk privát terapeutához kezelésért. A campusba visszafelé menet Mindi fölhívta a szüleit, holnap reggel iderepülnek. Nekem eszem ágában sincs szólni az enyémeknek. Azt hiszem, nem tudnék mit kezdeni anyám újabb „lám, megmondtam előre” prédikációjával. Ebben a témában végképp nem. Megadtam a nyomozónőnek az elérhetőségeidet, és azt mondta, telefonálni fog neked, amikor esedékes lesz, hogy kihallgassanak. Nem tudom, most mi a következő lépés. JW (alias Jacqueline, alias J., alias Ms. Wallace, alias Jackie – de ha az utóbbin szólítanak, szükség esetén alkalmazom az önvédelmi foglalkozáson tanultakat) Tisztelt Ms. Jacqueline (Nemjackie) Wallace! Soha egy másodpercig sem gondoltam, hogy fogalmad sincs a helyzetről. A saját megtévesztésem csapdájába estem, és egyre rohadtabbul éreztem magamat miatta. Örülök, hogy rájöttél, és sajnálom, hogy nem magam világosítottalak föl. Ha valakinek fogalma sem volt a helyzetről, hát nekem. Hatökörnek érzem magam, hogy esetleg olyasmit mondtam, amivel olyan benyomást keltettem benned, hogy bármilyen vonatkozásban a te hibád, ami azon az estén történt. Nagyon föl voltam húzva, piszkosul berágtam arra a fickóra. Azt hiszem, ha nem úgy viselkedtél volna a kocsiban, ahogy, talán kinyírtam volna a srácot. Mindketten kértetek távol tartó végzést? Lucas Én: Átválthatunk SMS-re? Lucas: Persze, benne vagyok. Én: Elintéztük a formaságokat, holnap délután kiadnak egy ideiglenes távoltartót. Lucas: Az jó. Ha fenyegetve érzed magad, lécci, hívj, oké? Én: Oké. Lucas: Holnap tartom az utolsó csoportfoglalkozást közgázból. Dr. Heller pénteken ismétel.

Én: Te nyilván nem szorulsz rá. És én még lógósnak, rossz tanulónak hittelek, aki az utolsó sorban ülve firkál, nem figyel az előadásra. Lucas: Tényleg úgy nézhettem ki. Ez a harmadik félév, hogy korrepetálok, és negyedszer ülöm végig a kurzust. Már elég jól tudom az anyagot. Én: Szóval szerdától nincs több közös előadásunk? Jövő szerdán pedig vége a félévnek, és aztán mi lesz? Teltek-múltak a percek, és tudtam, hogy olyan kérdést tettem föl, amelyre vagy nem ismeri a választ, vagy nem akar felelni rá. Lucas: Téli szünet Nem mindent tudsz rólam. Megfogadtam, hogy többé nem hazudok neked, de egyelőre nem bírom rávenni magam, hogy teljesen kipakoljak. Nem tudom, képes vagyok-e rá. Ne haragudj! A téli szünet péntekhez egy hétre kezdődött – a félévzárók utolsó napján. A szünet idejére el kellett hagynom a koleszt, a tavaszi félévig pedig hét hetet kellett várni. Annyi idő alatt sok minden megváltozhat. Hatodikban leestem egy fáról, és eltörtem a karomat. Hét hétig nem tudtam se nagybőgőzni, se a saját hajamat befonni. Tizenöt éves koromban Dahlia, a legjobb barátnőm, héthetes nyári táborba ment. Mire hazajött, a legjobb barátnője Jillian lett. Mindkettőjükkel jó barátságban maradtam, de Dahliával többé nem volt ugyanolyan a kapcsolatom. Hét héttel az őszi félév kezdete után Kennedy szakított velem, és újabb hét hét múltán rájöttem, hogy túltettem magamat a srácon. Hét hét mindent megváltoztathat. Erin megjött a melóból, mielőtt választ fogalmazhattam volna Lucasnak, már ha egyáltalán létezett válasz. Szokatlanul csöndesen és szórakozott arccal tett-vett, gondosan bújt ki a munkahelyi szereléséből, nem a rá jellemző hajigálós stílusban rakta a szennyesbe a ruhadarabjait. – Erin? Valami baj van? Az ágyára vetette magát, és a mennyezetre meredt.

– Ma este, ahogy kiléptem az utcára, Chaz a kocsim mellett állt. Virággal a kezében. Nem láttam nála virágot, úgyhogy csak elképzelhettem, mi történt a csokorral. Nem sok jó. – Mit akart? Pontosan tudtam, mit akart. Tudtam, mit akart már múlt szombaton is. Azt, amit valószínűleg azóta is akart, hogy idióta fejjel a furkó haverját választotta a barátnője helyett. – Bocsánatot kért. Hason csúszott. Azt mondta, ha akarom, tőled is hason csúszva kér bocsánatot. Esküdözött, hogy soha nem hitte volna, hogy Buck olyasmire vetemedik egy lánnyal szemben, elvégre a lányok mindig futottak utána. Három hete megmondtam neki, hogy itt nem szexről van szó. Hanem a másokon uralkodásról. – Felkönyökölt, hogy rám nézzen. – Akkor nem hallgatott rám. Most pedig, amikor Buckot várhatóan letartóztatják, és vádat emelnek ellene, most hallgat rám. Vállat vontam. – Gondolom, azok a srácok, akik soha nem tennének ilyet, nehezen tudják elhinni, hogy egy másik srác igen – mondtam, de érteni véltem Erin álláspontját. A kijózanodás és a bocsánatkérés mind szép és jó, de előfordul, Á hogy már késő. 21. fejezet Szerda reggel Kennedy az előadóterem előtt várakozott. Kerültem a tekintetét, be akartam menni mellette, de ahogy elhaladtam, felém nyújtotta a kezét. – Jacqueline! Gyere, beszélgessünk! Hagytam, hogy egy-két lépésnyire balra húzzon az ajtótól, és a terem felé fordultam, hogy lássam, ha Lucas megjön. Kennedy halkra fogta a hangját, és fél vállal a sima, csempés falnak támaszkodott. – Chaz azt mondja, Mindivel tegnap följelentést tettetek a rendőrségen. Haragot vagy elkeseredést vártam, de egyiket sem láttam.

– Úgy van. Két ujjával megdörzsölgette tükörsimára borotvált állát – ez a szokása azelőtt vágyat ébresztett bennem, hogy utánozzam. – Nem árt, ha tudod, hogy Buck azt állítja, az a dolog Mindivel közös megegyezés alapján történt, az a dolog veled meg egyáltalán meg sem történt azon az estén, amelyikről beszélsz. Tátva maradt a szám, némi késéssel csuktam be. – Az a „dolog” Mindivel? Az a „dolog” velem? Felháborodásommal nem törődve folytatta: – Úgy látszik, Buck elfelejtette, hogy Chaznek meg legalább egy tucat másik srácnak már eldicsekedett, hogy mindjárt a buli után összejöttetek a kocsidban, mielőtt többen eltángálták. Tudtam, hogy Buck hazugságokat terjeszt, de a részleteket még nem hallottam. – Tudod, Kennedy, hogy nem tennék ilyet. Vállat von. – Én sem hittem, de nem voltam biztos benne, hogyan reagálsz a szakításunkra. Én is csináltam néhány, khm, meggondolatlanságot, miután… Úgy gondoltam, neked is jogod van ugyanarra. Eszembe jutott a Rossz Fiús Hadművelet – Erin és Maggie megoldása a szakítás utáni zuhanórepülésemre és elismertem – mármint magamban –, hogy Kennedy nem jár messze az igazságtól. Mégis eltűnődtem, hogy ismerni fog-e engem valaha. – Szóval úgy gondoltam, annyira fölzaklathat az elvesztésed, hogy fűvel-fával kamatyolok autóparkolókban? Megcsípte az orrnyergét. – Természetesen nem. Úgy értem, leginkább azt feltételeztem, hogy Buck túloz. Nem is sejtettem, hogy meg… – Összeszorította a fogát, zöld szeme fölizzott. – Eszembe sem jutott, hogy olyat tesz. Untam már ezt az undorító hozzáállást. Ugyanabban a pillanatban vettem észre a közeledő Lucast, ahogy ő meglátott engem. Habozás nélkül odajött, és megállt mellettem. – Minden rendben? Már megszoktam tőle ezt a kérdést, és a hangját is, amelyen föltette: mintha acél feszült volna a bársony alatt.

– Rendben – bólintottam. Biccentett, és olyan pillantást vetett Kennedyre, amely életveszélyes sérülést ígért, amennyiben jónak látja, hogy olyat okozzon neki. Kennedy pislogott, majd oldalra sandítva figyelte, ahogy Lucas belépett az előadóterembe. – Ez a srác az előadásunkra jár? És mi a francért bámult így? – Visszafordult, az arcomat kémlelte, miközben néztem, hogy Lucas az ajtón túl eltűnik. – Chaz azt mondta, akkor este valami fickó volt a parkolóban. És hogy az verte laposra Buckot, nem valami hajléktalan banda, ahogy Buck állította. Erről beszélt? – bökött a terem felé a hüvelykujjával. Bólintottam. – Nekem miért azt mondtad, hogy csak elmenekültél? – Nem akarok arról az estéről beszélni, Kennedy. Veled, tettem hozzá magamban. Tudtam, hogy rövidesen beszélnem kell róla, amikor írásos vallomást teszek Buck védőjének, és ha tárgyalásra kerül sor, akkor ismét. – Rendben, ez érthető. De a múltkor nem voltál velem teljesen őszinte. – Őszinte voltam, csak nem túlzottan közlékeny. Nem is tudom, egyáltalán minek mondtam el neked, főleg azután, hogy arra kértél, ejtsem a vádakat, hogy ne essen csorba a szövetség tekintélyén… – Az hiba volt, de azóta helyre lett hozva… – Igen, egy diákszövis lánycsapat jóvoltából, amelyikbe sokkal több bátorság szorult, mint belétek. Mindi már hajlott rá, hogy engedjen a nyomásnak, amelyet gyakoroltatok rá, és ha ő ejti az ügyet, nekem semmi sem maradt volna a kezemben. Ezt éppen te tudtad a legjobban. Úgyhogy köszi a támogatást, Kennedy! – Sóhajtottam. – Nézd, értékelem, hogy beszéltél Bukckal, és akár hiszed, akár nem, tudom: te tényleg nem akartad, hogy bántson engem. De muszáj kivonni őt a forgalomból, az nem elég, ha a haverja beolvas neki, és kipenderítik a diákszövetségből. Sarkon fordultam, hogy bemenjek a tanterembe, és megálltam, ahogy a nevemen szólított.

– Jacqueline! Ne haragudj! Igaza volt Erinnek. Van úgy, hogy a bocsánatkérés későn jön. Bólintottam, a közös múltunk emléke kedvéért elfogadtam Kennedy bocsánatkérését, de ennyi. Dr. Heller már elkezdte az előadást, úgyhogy beslisszoltam a helyemre, fogadtam Benji üdvözlő mosolyát, és gondolatban vállon veregettem magamat, amiért túlélővé váltam. Túléltem Kennedy döntését, hogy véget vet a kapcsolatunknak. Túléltem azt, amit Buck próbált tenni velem. Kétszer is. És úgy gondoltam, azt is túlélem, ha Lucas nem akarja – vagy nem tudja – rám bízni saját démonainak titkát. ???? A fák minden külön értesítés nélkül váltak lombosból kopasszá. Az átmenet errefelé mindig gyorsan zajlott – sosem hosszan elhúzódó, árnyalatgazdag átalakulás formájában, ahogyan tőlünk északabbra. Most azonban annyira magammal voltam elfoglalva, hogy egyáltalán nem értem rá megfigyelni a változást, amikor bekövetkezett. Szinte úgy tetszett, egyik nap még dús zöld borította az ágakat, másnapra pedig mind eltűntek a levelek, csak a lépcsők szögleteiben és szegélysövények tövében maradtak kis, száraz avarkupacok. Az enyhébb napok is elmúltak. Lucas és én a kabátunkba burkolóztunk, a sálamat kétszer körbetekertem és felhúztam az arcomra. Beleleheltem, és élveztem a melegséget, amely körülbelül két másodpercig tartott. Lucas lejjebb húzta a kötött sápiját. – Fölmenjek hozzád délután? Megkérhetek valakit, hogy ugorjon be a mai starbucksos műszakomba. Feléje fordultam, de a sálam nem fordult velem együtt. – Nem lehet. Itt vannak Mindi szülei. Minden tekintetben gondoskodni próbálnak mindkettőnkről. Még azt is fölajánlották, hogy szállodai szobát vesznek ki nekem. Mindit ott tartják a jövő héten maguk mellett, azután a félév végeztével egyenesen hazaviszik. Az apukája ma este pakolja ki a holmiját a koleszból. Erin azt mondja, lehet, hogy végleg kiíratják az egyetemről.

Lucas a homlokát ráncolta. – Gondolom, nincs sok értelme fölhívni a figyelmüket, hogy ez bárhol másutt is megtörténhetett volna. A fejemet ráztam. – Talán ha majd kiheverik a megrázkódtatást. De még ha igazad van is, Mindi akkor sem feltétlenül vágyik vissza ide. – Érthető – hümmögött, és előreszegezte a tekintetét, ahogy ballagtunk. Nem szóltunk többet, amíg a kis épülethez nem értünk, ahol a spanyolórámat tartották. – Bárcsak kihagyhatnám a mai napot, de felelünk, és ez beszámít a félévi jegybe. Mosolyogva az arcomhoz nyúlt, hogy félresimítson egy rakoncátlan haj tincset, amely az ajkamhoz tapadt. Én a kesztyűs kezemmel nem tudtam elkapni. Lucas mutatóujja kicsit szürkéllett, gyanítottam, hogy rajzolgatott a mai órán. – Szeretnék találkozni veled, mielőtt hazautazol. Mármint a szombati foglalkozáson kívül. Ujja körberajzolta az arcom alsó felét, befurakodott a sál tekervényeibe, és bebújt az állam alá. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul. Az utóbbi időben jártasságot szereztem az elköszönés nem verbális gesztusaiban, és a tekintetében most a búcsú rejtőzött. Nem akartam kiolvasni belőle. – Ma este szólózom a félévi jegyért, pénteken kötelező zenekari szereplés, szombaton a dzsesszegyüttesem lép föl. De holnap este átmehetek hozzád, ha akarod. Bólintott, mélyen a szemembe nézett, mintha arra készülne, hogy megcsókoljon. – Akarom. – Még óráikra igyekvő diákok jöttek-mentek körülöttünk. Ezúttal még nem voltam késésben. Lucas visszahúzta a sálamat az államra, és elmosolyodott. – Úgy nézel ki, mint egy részleges múmia. Mintha valaki félbehagyta volna a bebugyolálásodat. Lucasnál ritkaságszámba ment az igazi, felszabadult mosoly. Mivel fantommosolyához, komor homlokráncolásához és szúrós

pillantásaihoz szoktatott, most annyira megdöbbentem, hogy elakadt a lélegzetem. Azután viszonoztam a mosolyát, és bár a számat nem egészen láthatta, tudtam, hogy a szemem körüli ráncok hasonlók az övéihez, szemem sötétebb kékje pedig illik az ő szemének szürkéskékjéhez. – Talán bedobtam a kalapácsököl ütésemet, és betörtem az orrát, mielőtt végigcsinálhatta volna rajtam azt a rémes múmiásítást. Halkan nevetett, megmaradt az arcán a kedves mosoly, és közelebb hajoltam hozzá, akár egy virág a napfény felé. – Kedveled azt a kalapácsököl ütést. – Talán nem annyira, mint amennyire Erin kedvel mindent, ami az ágyékra támadással kapcsolatos. Megint nevetett, odahajolt, hogy homlokon csókoljon, majd gyorsan elengedett, és körülpillantott. Lehervadt a mosolya, és arra gondoltam, jóformán bármit megtennék, hogy visszahozzam. – SMS-ezel ma délután, amint végzel? – Jó – bólintottam. ???? Szerdán este nem tudtam biztosan, mit fogok találni, amikor meggugliztam Lucas nevét. Reménykedtem kiindulópontként valami gyászjelentésben, és találtam is ilyet. Sok más nekrológhoz hasonlóan Rosemary Lucas Maxfieldé sem sokat árult el a halál okáról. Nem szerepelt benne „virág helyett szíveskedjenek adományt küldeni ennek meg ennek” valami kisgyermekes anyákat gyilkoló szörnyű betegség megjelölésével a végén. Rákerestem az édesanyja nevére is, nem számítottam semmire, de számos cikk bukkant föl, mindegyik nyolc évvel ezelőttről. A címektől elakadt a lélegzetem. Kiválasztottam egyet, és rákattintottam – a szívem olyan vadul dübögött, hogy külön-külön éreztem minden egyes dobbanást –, miközben azt kívántam, bárcsak valaki más édesanyjáról szólnának ezek a tudósítások. Nem egy ismerősöméről. GYILKOSSÁG ÉS ÖNGYILKOSSÁG – KÉT HALOTT A hatóságok megerősítették a gyilkosság-öngyilkosság borzalmas részleteit, amelyre keddre virradó éjszaka – feltehetőleg lakásbetörés

kapcsán – került sor. A rendőrség tájékoztatása szerint Darren W. Smith épület-karbantartó, helybeli lakos kedden hajnali négy óra tájban egy hátsó ablakon hatolt be Raymond és Rosemary Maxfield otthonába. Dr. Maxfield épp szolgálati ügyben volt távol. Smith a gyerekszobában megkötözte Rosemary Maxfield kisfiát, majd többször megerőszakolta az asszonyt, végül elvágta a torkát, és egy éles tárggyal több másik sebet is ejtett rajta. A súlyos vérveszteség az áldozat halálához vezetett. Smith ezután agyonlőtte magát. A tetthelyen talált fegyverek között volt egy tizennyolc centiméteres vadászkés és egy 9 mm-es pisztoly. Smith ez év nyarán egy építőbrigád tagjaként dolgozott Maxfieldék házán. Úgy tűnik, egyéb kapcsolat nem volt Smith és Maxfieldék között, bár a nyomozók Smith otthonában a család megfigyelésére utaló fotókat találtak. A hatóságok úgy vélik, Smith tudott dr. Maxfield távollétéről. Miután Raymond Maxfield kedd estig nem tudott kapcsolatba lépni feleségével és kisfiával, megkérte a család barátait, Charles és Cindy Hellert, hogy nézzenek be hozzájuk. A házaspár este hét óra tájban fedezte föl Rosemary Maxfieldet vérbe fagyva a hálószobájában, mellette pedig Smitht, aki pisztollyal főbe lőtte magát. A kiskorú gyermeket sokkos állapotban szállították a megyei kórházba, ahol kiszáradással és a megkötözésével összefüggő könnyebb sérülésekkel kezelték, más baja nem esett. Heller ma este rövid nyilatkozatot tett, amelyben kérte, hogy a sajtó és a környék lakói ne háborgassák Maxfieldet és kisfiát, hadd dolgozzák föl a megrázó eseményt, amelyben elveszítették a harmincnyolc esztendős feleséget és édesanyát. – Szolgáltam a hadseregben, a különleges erőknél. Láttam brutális dolgokat, de ez túltesz mindenen, és örökké bánni fogom, hogy aznap este odavittem magammal a feleségemet – mondta Heller. Maxfieldék és Hellerék tizenhat éve szoros barátságot ápoltak. – Rose odaadó feleség és anya, szerető szívű, csodálatos barát volt. Rettenetesen fog hiányozni. ????

– Köszönöm, hogy hivatali időn kívül fogadott! – Mély lélegzetet vettem, és leültem, a kezemet összekulcsoltam az ölemben. – Lucasról szeretnék beszélni önnel. Van valami, amit szeretnék tudni róla. – Nem tudom, mit közölhetek abból, ami érdekli – vonta össze a szemöldökét dr. Heller. – Amennyiben személyes természetű a dolog, akkor valószínűleg inkább tőle kellene megkérdeznie. Tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani, de muszáj volt többet megtudnom, mielőtt viszontlátom Lucast. Ki akartam deríteni, hogy az az éjszaka idézte-e elő a forradásokat a csuklóján, vagy valami más is van a háttérben. – Tőle nem kérdezhetem meg. Arról van szó, ami az édesanyjával történt. És vele. Dr. Heller olyan képet vágott, mint akinek meglepetésszerűen behúztak egyet. – Ő mesélt erről magának? – Nem – ráztam a fejemet. – Meggugliztam a nevét, az édesanyja gyászjelentését kerestem. Miután abban nem találtam utalást a halál okára, rákerestem az édesanyjára is. A professzor úr neve az így talált újságcikkben szerepelt. A homlokát ráncolta. – Ms. Wallace, nem óhajtok a Rose Maxfielddel történtekről beszélni csak azért, hogy kielégítsem valaki beteges kíváncsiságát. Újabb reszketeg lélegzetet vettem. – Ez nem kíváncsiság. – Előrecsúsztam a széken. – Lucas mindkét csuklója sebhelyes. Még sosem ismertem olyan személyt, aki megpróbálkozott… azzal, és félek, hogy valami nem helyénvalót találok mondani. Ön kicsi korától ismeri őt. Én csak néhány hete ismerem, de fontos nekem. Nagyon fontos. Egy pillanatig gondolkodott, tudtam, hogy azt mérlegeli, mit mondjon el nekem. Bozontos szemöldöke alól bámult rám. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ez a halk szavú, sápadt férfi valaha a különleges erőknél szolgált. Azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy ő fedezte föl egyik legközelebbi ismerőse holttestét, aki brutális gyilkosság áldozatává vált.

Megköszörülte a torkát, nem mozdultam. – A doktori iskolában barátkoztam össze Raymond Maxfielddel. Mindketten doktori fokozatot akartunk szerezni, de míg én a tipikusabb útra, a tanítás és kutatás felé törekedtem, Ray a jövedelmezőbb, egyetemen kívüli pályához vonzódott. Szűk körű összejövetelen vettünk részt egyik tanárunknál, akinek egyetemista lánya még otthon lakott. Barna hajú, barna szemű, káprázatos szépség volt, úgyhogy amikor a konyhába menet átvonult a nappalin, Ray fölállt azzal az ürüggyel, hogy jeget hoz, és én is mellészegődtem. A legjobb barátom volt, de azt nem hagyhattam, hogy kisajátítson egy ilyen teremtést. Úgy gondoltam, aki kapja, marja! Halkan kuncogott. – Öt perc múlva már igencsak úgy éreztem, nyerésre állok. Ray megkérdezte a lánytól, milyen szakos, és miután azt felelte, hogy képzőművészet, Ray kifakadt: „Az édesapja, dr. Lucas, a modern közgazdaságtan egyik legnagyobb koponyája, és maga képzőművészetet tanul? Mi a nyavalyához fog kezdeni egy képzőművészeti diplomával?” A professzor tekintete a messzeségbe révedt, mosolyogva emlékezett. – A lány kihúzta mind a százhatvan centijét, és villogó szemmel így felelt: „Én szebbé teszem a világot. Hát maga? Pénzt keres? Le vagyok nyűgözve! Ezzel megfordult, és kiviharzott a konyhából. Ray napokig dúlt-fúlt mérgében, amiért egyetlen szó nem sok, annyi választ sem bírt kiötölni, amíg a lány előtte állt. Egy hét múlva összefutottam a lánnyal a kávézóban. Megkérdezte, én is olyan művészetellenes vagyok-e, mint a barátom. Nem estem a fejemre, úgyhogy rávágtam: „Szó sincs róla! Tudom, milyen létfontosságú a művészet emberi mivoltunk kifejezésében!” Meghívott az akkor rendezett tárlatára, és azt mondta, Rayt is elhozhatom. Azonnal megbántam, hogy egyáltalán szóltam Raynek, mert ő eltökélte magát, hogy előadja az agyafúrt visszavágásokat, amelyeket megismerkedésük estéje óta fogalmazgatott. A galériát egy palackozottital-bolt meg egy bútorkölcsönző közé zsúfolták be.

Ahogy a bejárat felé lépkedtünk, Ray megjegyzést tett a világ megszépítésére, amely egyelőre várat magára, én pedig megint legszívesebben fejbe vertem volna magamat, amiért őt is elhoztam. Rose libegő-lobogó ruhában, feltűzött hajjal lépett oda hozzánk – pont úgy festett, mint egy művészhallgató. Volt vele egy csinosan öltözött szöszi is, egészen Ray zsánere, akit Rose a legjobb barátnőjeként mutatott be, és szintén pénzügyi szakra járt. Ray szinte észre sem vette a másik lányt. „Hol vannak a maga dolgai?” – kérdezte Rose-t. Ezzel mintha levette volna a lábáról. Rose izgatottan vezetett bennünket a falhoz, ahol a festményei díszelegtek, csupa akvarell. Mindannyian feszülten vártuk, hogy Ray ítéletet mondjon. Ő megjegyzés nélkül megvizsgált minden darabot, majd ránézett a lányra, és így szólt: „Gyönyörűek. Szerintem soha nem lenne szabad mással foglalkoznia.” Rose három hónap múlva lediplomázott, és Ray aznap este gyűrűt húzott az ujjára. Amint ledoktorált, feleségül vette a lányt, és olyan lelkesedéssel látott neki a pályájának, ahogyan eltervezte. Akármilyen furcsa, én egy csinos pénzügyes mellett kötöttem ki, és nem sokkal az ő esküvőjük után mi is egybekeltünk. Négyesben szoros barátságot ápoltunk. Landon olyan, mintha a mi három gyerekünk idősebb unokatestvére lenne. Dr. Heller egy pillanatra elhallgatott, szomorúan mély lélegzetet vett, és ismét rám tört iménti feszélyezettségem. – Ray a szövetségi betétbiztosítási alapnál dolgozott. Ez rengeteg utazással járt. Én Georgetownban tanítottam, talán húszpercnyire laktunk egymástól. Miután aznap este nem tudtuk elérni őket, Cindyvel kocsiba ültünk, hogy odamenjünk. Rose-t a hálószobában találtuk, Smith hullájával, Landont pedig a gyerekszobában. – Dr. Heller nyelt egyet, én nem kaptam levegőt. – A kisfiú annyira berekedt a sikoltozástól, hogy nem tudott beszélni, a csuklóját kábelkötegelővel kötötték az ágy lábához. Addig rángatta az ágyat, amíg más bútordaraboknak nem ütközött, így nem bírta továbbvonszolni. Mindkét csuklóján fölszakadt a bőr, ahogy szabadulni próbált a köteléktől, hogy az anyjához jusson. A karját és az ágy sarkát alvadt vér borította. Innen származnak a sebhelyei. Tizenöt-tizenhat órán át vergődött.

A gyomrom háborgott, és patakzottak a könnyeim, de dr. Heller színtelen hangon mesélt. Éreztem, hogy tőle telhetőleg igyekszik távol tartani magát az emléktől. Kegyetlenségnek tűnt részemről, hogy annak a borzalmas estének az újbóli átélésére kényszerítem. – Rose volt a család érzelmi tengelye. Ray imádta őt, és teljesen lesújtotta az, hogy így veszítette el, hogy nem volt ott, nem védhette meg. Magába zárkózott. Addigi pályáján hatalmas léptekkel haladt előre, de akkor mindent abbahagyott. A gyerekkel az apja tengerparti házába költöztek, visszatért a halászbárkára, pedig tizennyolc évesen, amikor elment otthonról, megfogadta, hogy többé semmi köze sem lesz ahhoz az élethez. Az apja pár év múlva meghalt, mindent ráhagyott. Landon másképp zárkózott be. Cindyvel próbáltuk megmagyarázni Raynek, hogy ne szakítsa ki teljesen a megszokott környezetéből, hogy nyilvánvalóan terápiára szorul, de Ray eszét elvette a gyász. Nem bírta ki abban a házban, abban a városban. A professzor fölnézett rám, és ahogy meglátta az arcomat, az íróasztal egyik fiókjából egy doboz papír zsebkendőt húzott elő. – Azt hiszem, jobb, ha most egy kicsit nem gondol Landonra, akarom mondani, Lucasra. Akkor kezdte használni a második keresztnevét, ami azonos az édesanyja leánykori családnevével, amikor idejött az egyetemre. Gondolom, így próbálta újra kitalálni önmagát. Egy tizennyolc éves beidegződésről nehéz leszokni, és az elmúlt három évben nem elégszer figyelmeztetett rá. – Rám pillantott, kifújta a levegőt. – Bárcsak ne láttam volna meg magát, amikor kijött a lakásából! Ami engem illet, a hallgató-korrepetitor korlátozásnak vége. Csak… hogy tudja. Megtörölgettem a szememet, és köszönetét mondtam neki. Kisebb gondom is nagyobb volt holmi egyetemi korlátozásnál. 22. fejezet – Jól főzöl – kaptam föl az üres poharakat, és követtem Lucast a mosogatóhoz, ahol leöblítette a tányérokról a pesto maradványait, majd felém fordult, hogy elvegye a poharakat.

– A spagetti sima ügy: tuti tipp egyetemistáknak, hogy elkápráztassák a randipartnerüket az észbontó gasztronómiai szakértelmükkel. – Szóval ez most randi? – Mielőtt visszakozhatott volna, hozzátettem: – És a pesto nem bolti, láttam, hogy magad keverted ki a nyersanyagokból. Ez önmagában véve is káprázatos. Azonkívül ha laktál volna valaha koleszban, akkor tudnád, hogy az ottani tésztaválaszték rendszerint kimerül a Chef Boyardee-féle konzervben meg a féldolláros kínai gyorstésztában. Hébe-hóba esetleg valami kalóriaszegény mikrózós készételben. Hidd el, te kifejezetten ínyesmesternek számítasz! Nevetett, elkényeztetett a széles mosollyal, amelyre áhítoztam. – Na ne, komolyan? Viszonoztam a mosolyt, de a magamét hamisnak éreztem – mintha valaki más formálta volna a számat boldogabbra, mint amire ebben a lelkiállapotban képes voltam. – Komolyan. Percről percre erősbödő rettenet ellen hadakoztam amiatt, amit előző este az internetről, majd néhány órája dr. Hellertől megtudtam. Lucas megjárta a poklok poklát, és tudtommal senkivel sem osztotta meg a gondjait. Azt mondta, nem mindent tudok róla, és talán soha nem lesz képes kipakolni. Én pedig ahelyett, hogy tiszteletben tartottam volna a titkait, előástam őket. Szerettem volna, ha közel enged magához, de a minden lében kanál viselkedésem könnyen kirekesztésem okává válhatott volna. – Gondolom, teljesen hazavágom a sztárséfi nimbuszomat, ha desszertnek dobozos brownie-t szolgálok föl – mondta a vidámság legcsekélyebb jele nélkül. – Viccelsz? – forgattam a szememet. – Élek-halok a dobozos brownie-ért. Honnan tudtad? Próbálta megőrizni a komolyságát, de nem bírta tovább. – Kegyed csupa ellentmondás, Ms. Wallace. Ránéztem, és fölvontam fél szemöldökömet. – Ez áll a munkaköri leírásomban. Elvégre én egy lány vagyok, Mr. Maxfield.

Konyharuhába törölte a kezét, a pultra dobta a rongyot, és közelebb vont magához. – Nagyon is tisztában vagyok a ténnyel, hogy lány vagy. Ujjai összekulcsolódtak az enyémekkel, gyöngéden a hátam mögé kényszerítette mindkét kezemet, és a derekamhoz nyomta. Fölgyorsult a lélegzetem és a szívverésem, ahogy egymás szemébe néztünk. – Hogyan szabadulnál ki ebből a fogásból, Jacqueline? Karjával körülfogott, a testem a testéhez simult. – Sehogy – suttogtam. – Nem akarnék. – De ha akarnál, akkor hogyan? Behunytam a szememet, és elképzeltem. – Az ágyékodba térdelnék. A rüsztödre tipornék. – Kinyitottam a szemem, és fölmértem viszonylagos testmagasságunkat. – Azt hiszem, magas vagy ahhoz, hogy lefejeljelek. Hacsak nem szökkenek föl, ahogy a labdarúgó táborban tanították. A szája egyik sarka fölfelé görbült. – Jó. – Lehajolt, ajkunkat csak egy-két ujjnyi távolság választotta el. – És ha megcsókolnálak, de nem akarnád? Annyira kívántam Lucast, hogy zsongott a fejem. – Akkor… akkor beléd harapnék. – Úristen! – rebegte behunyt szemmel. – Ez baromi jól hangzik! Kihúztam magam, amennyire csak bírtam, és közel hajoltam, de így sem értem el a száját, hátam mögött fogva tartott kezemmel pedig nem tudtam lehúzni őt. – Csókolj meg, és majd elválik, jó-e! Meleg volt az ajka. Óvatosan, az alsó ajkamat majszolgatvaszívogatva csókolt. Végighúztam a nyelvem hegyét a szája belső szélén, finoman megbirizgáltam vele a vékony fémkarikát, mire Lucas felnyögött, és úgy magához szorított, hogy alig kaptam levegőt. Hirtelen elengedte a kezemet, megragadta a csípőmet, és a pultra emelt, így most én kerültem följebb. A hajába túrtam, óvatosan a szájába nyomtam a nyelvemet, közvetlenül a fogsora mögött végigtapogattam a szájpadlását, és közben kézzel-lábbal átkulcsoltam őt. Úgy a szájába szívta a

nyelvemet, hogy meghökkentem. Még senkit sem csókoltam így, és engem sem csókoltak még így sosem. Egyik kezét a tarkómra téve irányított, a másikkal egyensúlyban tartott a pult szélén, újabb csókra csábított, és amikor engedtem neki, a nyelvével kényeztette az enyémet, fogaival súrolta a felszínét, és finoman megharapta, ahogy visszahúzódtam. – Azt a! – nyögtem, mielőtt végre a számba hatolt a nyelvével, én pedig alul-fölül még jobban megszorítottam, és olyan jólesett, hogy sírni tudtam volna. Lekapott a pultról, bevitt a hálószobájába, az ágyra zuhantunk, miközben a lábammal továbbra is átfogtam. Rám feküdt, mélyen csókolt, cirógatta belülről a számat, amíg nem kezdtem vonaglani alatta. Akkor kicsit megemelt, levette a pulóveremet, majd kigombolta az ingét. Nyitva hagyta, és hozzáfogott, hogy lehúzza a farmerom cipzárját. Abbahagyta, az arcomat fürkészte. – Igen – mondtam habozás nélkül. Engem figyelve, lassan húzta le a cipzárt, közben éreztem a nyomását, ahogy halkan zihálva, Lucasra bámulva, mozdulatlanul feküdtem. Egyik keze a combomon nyugodott, a másik most megállt a cipzár alján. – Ezt már jó ideje nem próbáltam senki… olyannal, aki számít – mormolta. – És még sosem jött be. – Még senkivel sem feküdtél le? – kérdeztem, és nagyon igyekeztem, hogy ne csendüljön ki a hangomból nagyon nyilvánvalóan a hitetlenkedés. Behunyta a szemét, sóhajtott, keze csupasz derekamra vándorolt. – De, csak nem olyannal, aki fontos volt nekem, akit ismertem. Csupa egyszeri eset, semmi más – nézett rám. – Soha semmi más? Szomorkásan mosolygott, ujjai éppen becsúsztak a farmerom meglazított dereka alá. – Nem mintha csapatostul rajzottak volna. Azelőtt, a középiskolában több akadt, mint a legutóbbi három évben.

Nem tudtam, mit feleljek erre. Semmi másra nem bírtam koncentrálni, mint a kétoldalt a farmerom övbújtatóiba akasztott mutatóujjára. – Lucas, én igent mondtam, és úgy is gondoltam. Akarom ezt, mármint akkor, ha védekezünk. Akarom ezt veled. Szóval okés – hebegtem-habogtam, mert féltem, hogy úgy ér véget a dolog, mint hat napja. Kifújtam a levegőt, és majdhogynem suttogtam: – Légy szíves, ne kérd, hogy állítsalak le! Lenézett rám, ő húzta maga felé, én pedig felemeltem a csípőmet. A farmerom lecsúszott rólam, Lucas félrelökte, lerázta magáról az ingét, és levette a farmerját. – Az okésnál jobbat akarok. Jobbat érdemelsz annál. – Az éjjeliszekrényben tartott dobozból előkapott egy óvszert, az ágyra dobta a négyszögletes tasakot, és elhelyezkedett a lábam között. Úgy tremolóztam, mint akinek az égvilágon semmi gyakorlata. – Te reszketsz, Jacqueline. Akarod, hogy… – Ne!– tettem remegő ujjaimat a szájára. – Csak egy kicsit fázom. És rettentően ideges vagyok. Kihúzta alólam a takarót, és magunkra rántotta. Rám nehezedett, alaposan megcsókolt, azután a szemembe nézett, ujjai az arcomra tévedtek. – Most jobb? Mély lélegzetet vettem, félelmeim szertefoszlottak az érintésétől, az izgatott várakozás még gyorsabban fokozódott föl, mint néhány perccel ezelőtt a konyhában. – Jobb. Ahogy a hüvelykujja a halántékomat becézte, többi ujja hegyével a hajamban kalandozott. A szeme ilyen közelről annyira világos volt, hogy egyenként láttam szakadozott sugárfonalait. – Tudod, hogy kimondhatod – váltott egy fokkal halkabbra, lágyabbra a hangja. – De most nem kérlek rá. – Az jó – válaszoltam, fölemeltem a fejemet, hogy elérjem a száját, két kézzel gyúrtam kemény hátizmait, majd végighúztam a körmömet a lapockája közepétől a csípőjéig.

Korábbi tétovasága elillant, eltávolította rólunk az utolsó textilmaradványokat is, fölhelyezte az óvszert, vadul megcsókolt, és belém hintázott. Kennedy innentől néhány perc alatt befejezte volna. Miközben Lucas sietség nélkül csókolgatta és simogatta minden porcikámat, amihez csak hozzáfért, és homorítva fogadtam magamhoz, utolsó összefüggő gondolatom az volt, hogy Á… szóval e körül csapnak akkora felhajtást! ???? A takaró alá bújva, egymással szemben feküdtünk, a vállunk kikandikált. Néztem, ahogy a tekintete végigsiklik az arcomon, megmegáll minden vonásnál, mintha emlékezetébe vésné: fül, állkapocs, száj, állcsúcs, torok, vállhajlat. Azután visszatért a szememhez, fölemelte a kezét, és végighaladt vele az egyes pontokon, közben figyelte, hogyan reagálok. Amikor ujjai az ajkamhoz értek, körberajzolták a szélét, majd megdörzsölték az alsó felét, én pedig nyeltem egyet, és a légzésre koncentráltam. A tekintete alásiklott, hosszasan bámult, azután tenyerébe fogta a tarkómat, közelebb húzódott, és olyan finoman csókolt, hogy alig éreztem, mígnem a könnyed érintkezés nyomán szinte villamos áram hasított belém, és cikázott végig rajtam, egészen a lábujjamig. Sóhajtottam, leheletünk összekeveredett. Legyűrte a takarót a derekamig, hanyatt fordított, majd keze közé fogta az arcomat, és folytatta a tanulmányozást. Csupasz bőröm fázhatott volna, de a vizsgálódása fölmelegítette. – Szeretnélek így lerajzolni. A hangja éppolyan gyöngéd volt, mint az érintése – ujjai most a kulcscsontomat kerülgették, ide-oda csúszkáltak rajta, azután lejjebb indultak. – Feltételezhetem, hogy ez nem a falon fog kikötni? – Hm, nem – vigyorgott le rám –, ez nem kerül a falra, bármilyen csábító is a gondolat. Már készült rólad néhány rajz, ami nincs a falon. – Tényleg? – Ühüm.

– Megmutatod? Az alsó ajkát rágcsálta, ujjai végighaladtak a mellem domborulatán, azután a bordák hepehupáin. – Most? – tette melengető kezét a derekamra, és közelebb vont magához. A szemébe néztem, ahogy rám feküdt. – Hát, talán egy kicsit később… Lejjebb ereszkedett. – Jó, mert van pár dolog, amivel előbb foglalkoznék… ???? Fölhúzta sötét színű sportbokszerét, mielőtt kicammogott a konyhába. Kisvártatva hallottam, hogy nyílik és csukódik az ajtó, majd Lucas halk dünnyögése vegyült Francis türelmetlen nyivákolásával. Egy pohár tejjel meg egy tányér brownie-val tért vissza. A kezembe nyomta a tányért, kortyintott a tejből, azután az éjjeliszekrényre tette a poharat. Mellemre húzott takaróval ültem, és figyeltem, ahogyan a már sötétedő szobában tesz-vesz. Fölkattintotta az íróasztal-lámpát, és kezébe vette a vázlatfüzetet. Az íróasztal egyik sarkán több hasonló füzet feküdt föltornyozva. A két lapockája közé gót keresztet tetováltak, de nem olyan magasan, hogy egy pólóból kilátszott volna. A kereszt körül apró betűs sorok futottak, éppúgy nem messziről elolvashatónak szánták őket, ahogyan a bal oldalán a verset. A lapockájánál lejjebb nem volt tetkója. Megfordult, rajtakapott, hogy lesem – már nem tudtam elkapni a tekintetemet, így nem titkolhattam, hogy méregetem. Bebújt az ágyba, föl támasztotta a párnákat, és mögém ült, a lába a takaró alatt körbefogta a csípőmet. Hátradőltem a mellére, egy brownie-t eszegettem, ő pedig fölcsapta a vázlatfüzetet, lapozgatott benne. Egyes oldalakon nemigen volt más, mint formák, vonalak, bizonytalan alakok, másokon kidolgozott portrék, csendéletek és tájképek látszottak. Néhányat befejezett és keltezett, de nagy részük félkész volt. Végül az engem ábrázoló első vázlathoz ért – ez bizonyára előadáson készült, amikor Kennedy mellett ültem: az írólapra

könyököltem, fejemet a tenyeremre támasztottam. Elvettem tőle a füzetet, és lassan, Lucas ügyességén ámuldozva, folytattam a lapozgatást. Leskiccelte az egyetemhez tartozó két igen régi épületet, egy gördeszkázó srácot meg egy koldust, aki a campus szélén beszélgetett pár diákkal. Mindezek különféle gépek aprólékosan kidolgozott rajzaival váltakoztak. Újabb vázlatot találtam magamról, ezúttal egészen közelit – arcvonások, jelzésszerű haj, semmi egyéb. Az alsó sarokba firkantott dátum két vagy három héttel azelőttre esett, hogy Kennedy dobott engem. – Nem zavar, hogy figyeltelek, amikor még egyáltalán nem is ismertél? – kérdezte óvatosan. Pillanatnyilag a világon semmi sem tudott zavarni, teljesen belégabalyodtam. – Csak nyitva tartottad a szemedet, és valamilyen oknál fogva érdekesnek találtál. Egyébként is feltételezem, hogy sok olyan embert lerajzoltál, aki nem is sejtette, hogy alaposan megfigyelted. Kuncogott, majd sóhajtott. – Nem tudom, hogy ettől most jobban vagy rosszabbul érezzem-e magamat. Oldalra dőltem, tetovált bicepszére támasztottam a fejemet, és fölnéztem rá. Mintegy megkésett szemérmes vagy tán bizonytalan megnyilvánulásként még mindig a mellemhez szorítottam a takarót, és láttam, hogy fölhevült tekintete odavillan, mielőtt az arcomra emeli. – Már nem vagyok dühös, amiért nem szóltál, hogy te vagy Landon. Csak azért haragudtam, mert azt hittem, szórakozol velem, de egyáltalán nem ez volt a helyzet. – Elengedtem a takarót, és Lucas perzselő pillantása azzal együtt hullott alá. Fölemeltem a kezemet, és végighúztam sima arcbőrén. Biztosan közvetlenül a jövetelem előtt borotválkozott. – Sosem tudnék félni tőled. Szó nélkül elvette az ölemből a tányért, ki a kezemből a vázlatfüzetet, majd fölállt, és átkarolva az ölébe fordított. A szája a mellemre vándorolt, miközben összekócoltam a haját. Nem törődtem a belső hanggal, amely a szememre vetette, hogy most én hallgatok

el valamit előle, és bár közvetlenül talán nem féltem Lucastól, de attól igen, hogy elhagy, ha elmondom neki, mit tudok, és hogyan tudtam meg azt. Beszívtam immár ismerős illatát, végighúztam ujjaimat a bőrébe festett szavakon és mintákon, ő megcsókolt, és távoli zsongássá halkította lelkiismeretem fülsértő rikoltozását. 23. fejezet – Na és hol van a… – akadt el Benji hangja, ahogy rápillantottam, és szavak helyett a Lucas üresen maradt helye felé irányzott fejrándítással meg a rá jellemző szemöldöktáncoltatással fejezte be a mondatot. – A mai óra félév végi ismétlés, ezen nem kell részt vennie. – Vagy úgy – mosolyodott el, széke karfájára támaszkodott, és lehalkította a hangját. – Mivel ilyen kis bennfentes értesülésekkel rendelkezel, és az utóbbi pár alkalommal együtt távoztatok az előadásról, szabad föltételeznem, itt valaki némi privát korrepetálásban részesül? – Miután összeszorítottam az ajkamat, vidáman horkantott, föltartotta az öklét. – Ugyiiiii! Az égnek emeltem a tekintetemet, majd összeütöttem az öklömet az öklével, mert tudtam, hogy addig nem engedi le. – Atyám, Benji, hogy te mekkora észlény vagy! Vigyorgott, tágra nyílt a szeme. – Nyuszikám, ha heteró lennék, úgy lecsapnálak a srác kezéről, hogy ihaj! Nevettünk, aztán nekiveselkedtünk, hogy végigjegyzeteljük az utolsó makrogazdaságtan előadást. – Szia, Jacqueline! – csússzam a mellettem lévő üres székre Kennedy, és nem vett tudomást Benji gyanakvó hunyorgásáról. – Gondoltam, szólok neked. – Oldalvást ült, felém fordulva, és halkra fogta a hangját. – A fegyelmi bizottság úgy döntött, a jövő hétig a campusban maradhat a srác, amennyiben eleget tesz a távol tartó végzés rendelkezéseinek, mivel ártatlannak vallotta magát, és mivel már csak egy hét maradt a félévből. A zárthelyik végeztével azonban távoznia kell.

Tudtam, hogy Buckot óvadék ellenében szabadlábra helyezték, és csütörtök délután kézbesítették neki az ideiglenes távol tartó végzést – Chaz rögtön fölhívta Erint, hogy közölje vele, Erin pedig továbbította a hírt nekem meg Mindinek és a lány szüleinek. – Na, szépen vagyunk! Szóval a kokszban marad? Mindannyian azt reméltük, kirúgják a campusból, de az illetékesek ragaszkodtak az ártatlanság vélelméhez. – Ja, a jövő hétig, de azután elhúz. A diákszövetség nem köteles olyan pártatlan álláspontot elfoglalni, mint az egyetemi vezetés. – Kennedy elmosolyodott. – Úgy látszik, D. J. agyában fény gyúlt, miután Katie jól odamondogatott neki. Végül Dean is egyetértett. Mindössze annyi kompromisszumot kötöttek, hogy Buck maradhat a félévzárók hetére, de akkor sem mászkálhat máshová, csak a beütemezett zárthelyikre és vissza. – Meleg kezét az enyémre tette, és a szemembe nézett. – Segíthetek valamiben? Eléggé ismertem az exemet, tudtam, hogy pontosan mire kér, ám a szívemben nem maradt neki második lehetőség. Azt a helyet már elfoglalták, de egyébként is inkább lettem volna egyedül, mint olyasvalakivel, aki képes úgy elhagyni, ahogyan ő tette. Kétszer is. Visszahúztam a kezemet az ölembe. – Kösz, nem, Kennedy. Elboldogulok. Sóhajtva lesütötte a szemét. Bólintott, még egyszer utoljára rám nézett, én pedig elégtételt éreztem, de el is szomorodtam, ahogy a jól ismert zöld szempárban láttam: végre pontosan megértette, mit veszített. Fölállt, hogy a helyére menjen, elnézést kérve oldalazott ki későn érkező szomszédom mellett, akinek ez egyszer semmi mondanivalója sem volt a hétvégi programját illetően. ???? Már első évben kirostálódtak azok a zenészek, akik előzőleg szorgalmas gyakorlás nélkül tündököltek a középiskolai szimfonikus zenekarban, rezesbandában vagy kórusban – akik abban a hitben érkeztek az egyetemre, hogy nekik rangon aluli az olyan prózai szakismeret, mint a skálázás és a hangközök, a zeneelméletről nem is beszélve. A legtöbb zeneszakos odaadóan tökéletesítette készségeit, hetente több órát – sőt, gyakran naponta több órát – töltöttünk

gyakorlással. Semmi sem lehetett elég jó ahhoz, hogy az ember megkockáztassa a lazítást. Jómagam kissé elkényeztetve érkeztem az egyetemre. Odahaza akkor gyakoroltam, ha úri kedvem úgy diktálta; anyuék sosem korlátoztak, bár mi tagadás, a gyakorlás tekintetében elég józanul viselkedtem. Mivel kollégiumi szobámban nem jutott hely a bútor méretű bőgőmnek, szekrényt kellett szereznem neki a zenei épületben, és csak előzetesen egyeztetett időpontban gyakorolhattam. Hamar megtanultam, hogy a kora esti időszak a legkapósabb. Noha az épületet nonstop nyitva tartották, nem óhajtottam gyakorlás céljából éjjel kettőkor a campusban lófrálni. A dzsesszegyüttes próbáinak beütemezése még nagyobb nyűgnek bizonyult. Első évtől hetente kétszer-háromszor jöttünk össze. Az utóbbi időben nyilvánvalóvá vált, miért olyan könnyű vasárnap délelőttre gyakorlótermet lefoglalni. Vasárnap a diákság zöme macskajajjal küzdött, és ez alól a művészeti szakok sem jelentettek kivételt. Az őszi félév derekáig a legtöbben már elmulasztottunk egy-két vasárnap délelőtti próbát. Ami a gólyáknál működött, a felsőbb évfolyamokon egyáltalán nem. Közvetlenül a pénteki szereplés előtt újra azt hajtogattam az egyik fúvósunknak, miért nem tudok részt venni szombaton délelőtt a sebtében összehívott utolsó pillanatbeli próbán, jóllehet este már föl kellett lépnünk. – Holnap órám van… – Persze, tudom. Az önvédelmi tanfolyamod. A te lelkeden szárad, ha holnap leégünk. Henry vitathatatlanul tehetséges volt, mintha hosszú ujjú kezében szaxofonnal született volna. Fellengzős viselkedését olyan technikás játékkal támasztotta alá, amellyel rendszerint mindannyiunkat iszonyúan elbátortalanított. Pillanatnyilag azonban rühelltem az akadékoskodását. – Ne fárassz, Henry! – meredtem rá mérgesen, amíg ő magabiztosan pöffeszkedett a zongoristánk, Kelly mellett, aki úgy határozott, hogy inkább kimarad a vitából. – Az egész félévben egyetlenegy próbáról hiányoztam.

Vállat vont. – De most jön a második, nem? Mielőtt válaszolhattam volna, elkezdődött a fellépés. Fogcsikorgatva dőltem hátra az ülésemen. Voltam annyira komoly muzsikus, mint bárki más a csoportunkból, de szombaton tartották a befejező önvédelmi foglalkozást, a legfontosabbat, az összes addig tanultak betetőzését. Erin izgatottan várta a párviadalokat, amelyeket Ralph tervezett a csoport egyes tagjai, illetve Don és Lucas között. – Igyekszem Donhoz kerülni – ígérte, amíg munkához öltözködött, én pedig a félév utolsó kötelező fellépésére készültem. Fél szemmel a tükörbe hunyorított, miközben a másikat spirálozta. – Nem kívánom szétroncsolni a fiúkád létfontosságú szerveit – ugratott –, amíg nem hancúroztad ki magad vele. Egész nap nem hallottam Lucas felől, bár mindketten annyira elfoglaltak voltunk, hogy szinte nem is jutott időm a kapcsolattartás hiányán és annak jelentésén rágódni. Szinte. Egy évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy Kennedyn kívül valaha is lefekszem majd valakivel. Neki már volt dolga előttem más lányokkal – ha egyéb nem is, az első alkalommal megmutatkozott tapasztaltsága ezt világossá tette. Ez a körülmény akkor nem zavart engem, vagy nem nagyon, bár tulajdonképpen sohasem beszéltünk róla. Nyilvánvalóan Lucas is tapasztalt volt, noha azt mondta, azok közül a lányok közül egyik sem volt fontos. Ha Kennedy effélét vall be nekem, megkönnyebbültem, sőt lelkesedtem volna. Lucas nyomasztó előélete azonban inkább szívszorítóvá tette ezt a kitárulkozást, és nem láttam tisztán, mit jelent őrá, énrám és kettőnkre nézve. ???? Az önvédelmi foglalkozás kezdetén átismételtünk minden fogást, amit tanultunk, Ralph pedig ezalatt körbejárt a teremben, ötleteket adott, buzdított bennünket. Don és Lucas az első részről hiányzott. Ralph érzelmileg távol akart tartani bennünket tőlük, hogy az utolsó órában ne essen nehezünkre erőszakot alkalmazni velük szemben.

Kíváncsi voltam, hányan vesztegetünk el mégis értékes másodperceket azon aggódva, hogy túlreagáljuk a dolgot – röpke, de értékes időszilánkokat pazarlunk önmagunk védelme helyett arra a gondolatra, hogy de hát ez egy ismerős srác. A szívem a torkomban dobogott, amíg azt figyeltem, hogy csoporttársaim egymás után használták újonnan elsajátított önvédelmi technikájukat a tetőtől talpig kipárnázott Lucason vagy Donon. Amint sorra kerültünk a szőnyegen, mind kiélveztük a tizenegy fős vérszomjas szurkolótábort, a srácok pedig egymást váltották, hogy kipihenhessék a püfölést, rugdosást és szóbeli csepülést. Mivel a párnázás tompította csapásaink erejét, nekik egy kicsit rá kellett játszaniuk – úgy módosították reakcióikat, mintha minden egyes jól bevitt ütés vagy rúgás kifejtette volna hatását. Így amikor Erin védelmi rést látott, és tökéletesen irányzott rúgást mért az ágyéktájra, Don úgy rogyott a földre, mint aki harcképtelenné vált. – Fuss! Fuss! – kiáltotta tizenegy torok, de Don kipárnázott, behemót teste elzárta a kijáratnál kijelölt „biztonsági zóna” felé menekülés egyenes útját, és Erin a másodperc törtrészéig tétovázott. A pasas feléje hemperedett, és még hangosabban visítottunk. Erin felajzottan a férfi mellkasára szökkent, mint valami ugródeszkára, továbbrugaszkodott, földet érése után megfordult, és még kétszer a támadóba rúgott, mielőtt elszaladt. Amikor a túloldali ajtóhoz ért, mindkét öklét levegőbe lendítette, és föl-alá ugrált, mi pedig üdvrivalgásban törtünk ki. Miután visszatért hozzánk, Ralph vállon veregette. Lucasra pillantottam, aki fantom mosolyával figyelte a lányt. Egy újabb fölvértezett nőt. Egy újabb jelöltet, aki képes megvédeni magát a támadásokkal szemben. Aki feltehetőleg nem fog az ő édesanyjának sorsára jutni. Tekintetével megkereste az enyémet, és eltűnődtem, vajon ezek az egyszeri, reményteljes pillanatok valaha is elegendőnek bizonyulhatnak-e, hogy enyhítsék a fájdalmat, amely a lelkét marcangolja. A fájdalmat, amelyről én elvileg nem tudhattam. Elfordult tőlem, és elfoglalta a helyét, várta, hogy a következő potenciális áldozat a szőnyegre lépjen. Ketten maradtunk – egy Gail

nevű, nagyon halk szavú titkárnő az egyetemi orvosi rendelőből, meg én. Ralph szemügyre vett kettőnket. – Ki jön? Gail láthatólag remegve lépett előre. Miközben Ralph tippeket suttogott neki – ezt eddig senkivel sem tette –, Lucas kesztyűs kézzel bánt vele. A brosúránk hangsúlyozta, hogy az önvédelmi felkészítés kulcsfontosságú része a magabiztos visszavágás, és tudtam, hogy most önbizalmat akarnak önteni belé. Minél több ütés és rúgás ért célba, annál harsányabban biztattuk folytatásra Gailt, és annál keményebben küzdött tovább. Amikor visszatért a csoporthoz, és fogadta lelkes dicséretünket, könnyek csillogtak az arcán, és még mindig reszketett – de a mosolya fültől fülig ért. Én maradtam utoljára, Donnal szemben. Abban a pillanatban, ahogy a szőnyegre léptem, felszökött bennem az adrenalin, és nem tudtam, vajon a rajtam végigfutó apró lökéshullámok ugyanúgy mindenki számára láthatóak-e, ahogyan Gail bizonytalanul imbolygó keze is látszott, amikor törékeny testét védekező állásba helyezte. Tudtam, hogy Lucas és Erin árgus szemekkel figyel, csak ők tudták, hogy pontosan mi hozott engem ide. Az egész egy, legfeljebb két perc alatt lezajlott. Don egyszer megkerült, a forgatókönyv szerinti helló, picim jellegű megjegyzéseket motyogott. Minden ízemben megfeszülve tartottam szemmel, várakoztam. Hirtelen kanyarral felém lódult, és megpróbálta elkapni a karomat. Csuklóblokkolást alkalmaztam, azután becsavartam neki egy csapódó rúgást, és medveöleléssel fejeztem be. Nem voltam biztos benne, hogy valóban elhangzott, vagy csak az én fejemben – mert minden lelassult és elnémult, akár a víz alatt –, de mintha Erin azt üvöltötte volna: „A zacsijába!” Egyenesen fölvittem a térdemet, kiszakítottam magamat Don szorításából, aki nagyot nyögött, és elengedett. Erin szurkolásban gyakorlott hangja mindenki mást túlharsogott. Szobatársnőm átvetette magát a termen, amint a biztonsági zónába érkeztem, megölelt, és a válla fölött átsandítva, Lucas arckifejezését figyeltem.

Ő addigra levette a fejvédőjét, és hátrafésülte csapzott barna haját, úgyhogy tisztán láttam az arcát és a jól ismert majdnem-mosolyt. ???? Lucas: Ügyes voltál ma. Én: Tényleg? Lucas: Ja. Én: Köszi! Lucas: Vasárnap KV? 3-ra érted mehetek? Én: Naná :) ???? A szombat esti szereplés teljes figyelmet követelt, egészen addig lekötött, amíg vissza nem értem a koleszba. Erin még nem jött meg az aktuális diákszövis összejövetelről, de hamarosan várható volt. Egy lélek sem aludt az épületben, mindenki a zárthelyikre tanult – illetve éppen kiborult miattuk –, élvezte a szünet előtti utolsó teljes hétvégét, vagy pedig már rég a hazaindulásra készülődött. A folyosóról beszűrődő beszédhangok hol félévi zéhá előtti feszültségről, hol a szünidőre várakozás izgalmáról árulkodtak. Az ágyammal szemközti falon mély basszusdallam szivárgott át, és az ujjaim azzal együtt mozogtak. Idegenek néha fennakadtak a tényen, hogy bőgőzöm, ehhez a hangzáshoz inkább elektromos basszusgitárt és rockzenekart társítottak. Abba a képbe Lucas jobban beleillett volna nálam – szemébe lógó barna hajával, a telt alsó ajkára simuló ezüstkarikával, nem is beszélve a tetoválásokról meg a szálkás, jól kidolgozott izmokról, amelyek nagyon dögösen mutattak volna a színpadon, amint kilátszanak egy vékony póló alól. Póló nélkül meg pláne. Úr-is-ten, so-ha nem fo-gok el-a-lud-ni. Csipogott a telefonom, és üzenetet jelzett Erintől. Erin: Chazzel dumálok. Lehet, hogy csak később utazom el. Te jól vagy? Én: Jól. És te? Erin: Összezavarodtam. Talán jobban érezném magamat, ha egyszerűen belerúgnék a srácba. Én: A ZACSIJÁBA!

Erin: Pontosan. ???? – Ezek tiszta hülyék. – Térdemet a mellemhez fölhúzva, közelebb bújtam Lucashoz, aki épp a tavon evező két kajakot rajzolta. – A vízen biztos még hidegebb van, mint itt ülve. Elmosolyodott, mögém nyúlt, hogy gyapjú-kasmír sálamra és sapkámra húzza a kabátom kapucniját. – Szerinted ez hideg? – vonta föl fél szemöldökét. Mérges képet vágtam, kesztyűs kézzel megtapogattam az orromat, amely olyasformán tűnt zsibbadtnak, ahogy a fogorvosnál tapasztalja az ember az érzéstelenítő injekció után, közvetlenül azelőtt, hogy fúrni kezdenek. – Elgémberedett az orrom! Hogy mersz csúfolódni azon, hogy nem bírom ezt a jégkorszaki hőmérsékletet? Úgy tudtam, a tenger mellől származol. Ott nincs melegebb? Kuncogva dugta a ceruzáját a füle mögé, a sapkája alá, becsukta a vázlatfüzetét, és a padra fektette. – De, a parton kimondottan melegebb van, de én nem ott nőttem föl. Nem biztos, hogy Alexandriában túlélnél egy telet, ha ilyen nebáncsvirág vagy. Fölháborodást színlelve hápogtam, a vállába öklöztem, ő pedig úgy tett, mint aki képtelen kivédeni az ütést. – Juj! Jesszus! Visszaszívom! Olyan kemény vagy, mint a szikla. – Felém fordult, fél kézzel átkarolt, és sugárzó mosollyal jutalmazott meg. – Veszedelmes bestia. A fizikai közelség meg az érzelmi ráhangolódás együttes hatásától vidáman dúdoltam, és még jobban hozzásimultam, behunytam a szememet. – Nagyon durva a kalapácsöklöm – mormoltam a kapucnis felsőjébe. A bőrdzsekije összehajtogatva feküdt a padon, a vázlatfüzet mellett. Váltig állította, hogy nincs hideg, csak a motorozáshoz veszi föl. Visszhangozta a dúdolásomat, kesztyűtlen, ám furcsa módon mégsem dermedt kezével hátrahajtotta a fejemet.

– Durva bizony. Bevallom, egy kicsit félek is tőled. Néhány ujjnyi távolság választotta el az arcunkat, a leheletünk közös párafelhőbe elegyedett. – Nem szeretném, hogy félj tőlem. Agyamban kavarogtak a további szavak, amelyeket nem bírtam kimondani: Mondj el mindent! Ezen kívül azt kívántam, hogy csókoljon meg, hadd ne érezzem az egyre erősödő lelkifurdalást, amely azzal fenyegetett, hogy visszavonhatatlan vallomásban bukik ki belőlem. Mintha hangosan fogalmaztam volna meg kívánságomat, Lucas lehajolt, és gyöngéden megcsókolt. 24. fejezet A legtöbben azonnal elhúztak, amint beadták az utolsó zárthelyit. Erin szombaton utazott, én azonban még maradtam, mert a kedvenc felső tagozatos diákom meghívott a hétfő esti koncertjére – a vizsgán első helyen végzett, és villogni akart. A téli szünetre keddig kellett kiürítenünk a kollégiumi szobákat, tehát aznap – akár tetszett, akár nem – haza kellett mennem. Maggie-vel és Erinnel a könyvtárban találkoztunk, hogy a félév végi csillagászat zéhára tanuljunk. Délután kettő körül Maggie drámai sóhajjal a nyitott tankönyvre borult. – Áááááá… Ha nem tartunk pihenőt, az agyamból lesz fekete lyuk ettől a sok marhaságtól. Erin nem szólt semmit, és amikor rápillantottam, épp a telefonját nézegette, egy SMS-t gördített le, azután válaszolt rá. Megnyomta a Küldést, és észrevette, hogy figyelem. – Mi az? – nyílt barna szeme egy picit tágabbra. – Chaz most közölte, hogy a srácok felváltva tartják szemmel Buckot. Nehogy kilépjen a koleszból. – Azt hittem, nem tárgyalunk Chazzel – dünnyögte Maggie álmosan: becsukott szemmel, arcát az imént átvett tankönyvoldalra nyomva. Erin gondosan kerülte a tekintetemet, és tudtam, hogy már változott a terv. Úgy döntöttem, még egy kicsit hagyom feszengeni, mielőtt megszabadítom kínjaitól. Mindig is kedveltem Chazt, és nem

nagyon tudtam haragudni rá. Azt sem akartam hinni, hogy a legjobb barátnőm szörnyeteg. Megnéztem a telefonomat, újra elolvastam a korábban Lucasnak küldött SMS-eket és a tőle kapott válaszokat. Én: Közgáz zéhá: csont nélkül jeles. Lucas: Csakis miattam, nemde? Én: Nem, Landon miatt. Lucas: :) Én: Szétmegy a fejem. Még három zéhát írok. Lucas: Én egyet, pénteken. Azután meló. Szombaton találkozunk. – Mindi holnap írja az utolsó zéháját. Erin valami sormintát rajzolt a füzetében egy egyenlet köré. – Úgy hallottam, az apukája az összes zárthelyi alatt a folyosón ül – mondta Maggie. Hozzám is eljutott ez a szóbeszéd. – Meg tudom érteni, mármint ha ez igaz. Erinre néztünk, aki tudta, mi az igazság a campusban keringő híresztelésekből. – Igaz – bólintott. – Es Mindi nem is jön vissza, csak tanúskodni. Átiratkozik valami kis főiskolára a lakóhelyén. – Mérhetetlen bánat csillogott a szemében. – Az anyukája azt mondta, Mindinek még most is minden éjjel rémálmai vannak. Nem tudom elhinni, hogy egyszerűen otthagytam. – Figyelj már! – ült föl Maggie. – Egy csomó embert otthagytunk. Nem a te hibád, ami történt, Erin. – Tudom, de… – Igaza van Maggie-nek. – Erin fölkapta a fejét a hangomra. – Azt hibáztasd, aki tehet róla. Buckot. ???? Végül elmondtam a szüleimnek, mit művelt Buck. Hálaadás óta nem beszéltem velük. Mivel anyu valamit nem a szokott helyén talált a kamrában, rájött, hogy otthon jártam, és fölhívott. Gondolom, meg akart bizonyosodni róla, hogy nem valami idegen tört be a házba, és zavarta össze a szószok meg gabonapelyhek ábécérendjét, úgyhogy színt kellett vallanom.

– De hát… nem azt mondtad, Erinékhez mész? Nem világosítottam föl, hogy magától jutott erre a következtetésre – én csak egyszer említettem Erint, ő pedig egy pillanatig sem bajlódott azzal, hogy tisztázza, valójában mit is csinálok a hálaadásnapi szünetben –, hát inkább hazudtam. Mindkettőnknek egyszerűbb volt így. – Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy hazamegyek. Nem nagy ügy. Magyarázni kezdett, hogy mi mindent kellene elintéznünk a téli szünidőben – nekem esedékes volt meglátogatnom a fogorvost, és a kocsim forgalmija januárban járt le. – Bejelentselek Kevinnél, vagy találtál magadnak ottani fodrászt? – kérdezte. Válasz helyett kipakoltam mindent – Buck támadását a parkolóban, Lucas mentőakcióját, Buck erőszakoskodását egy másik lánnyal, a rendőrségi feljelentést, a küszöbönálló büntetőeljárást. Miután belekezdtem, nem volt megállás. Először azt hittem, nem is hall, és ahogy szorongattam a telefont, arra gondoltam, nem fogom az egészet elismételni, ha olyan baromira lefoglalja a vendégfogadásra készülődés, hogy nem ér rá tíz másodpercig idefigyelni. Azután váratlanul megszólalt: – Nekem miért nem mondtad el? Szerintem magától is nagyon jól tudta, miért nem. Nem a legjobb szülők voltak; igaz, nem is a legrosszabbak. Sóhajtottam. – Most mondom. Újabb feszült pillanatig hallgatott, de hallottam, hogy járkál a házban. Szombaton tartották a minden évben szokásos karácsonyi eszem-iszomot, és tudtam, milyen totál idegroncs ilyenkor anyám, aki mániásan igyekszik mindent kézben tartani, hogy tökéletes állapotba hozza a házat a szakácsos-pincéres felhajtáshoz. Kislány koromban megtanultam, hogy a buli előtti egész héten ne legyek láb alatt.

– Máris fölhívom Martyt, és szólok, hogy holnap nem megyek be. – Marty volt anyu főnöke a szoftveres tanácsadó cégnél. – Tizenegyre oda tudok érni. Fölismertem a hangot, ahogy a lépcső alatti beépített szekrényből kihúzza a gurulós bőröndjét. Egy pillanatig szájtátva meredtem a telefonra, azután életre keltem. – Ne! Nem kell, anyu, nincs semmi bajom. Nem egészen egy hét múlva otthon leszek. – Nagyon sajnálom, Jacqueline – válaszolt olyan remegő hangon, ami még jobban megdöbbentett. Úgy mondta ki a nevemet, mintha valami módot keresne arra, hogy a telefonon át megérintsen. – Nagyon sajnálom, ami veled történt. – Úristen, csak nem sír? Anyám nem volt sírós fajta. – És ne haragudj, hogy nem vártalak, amikor hazajöttél! Szükséged lett volna rám, és én nem voltam itthon. Elképedve ültem az ágyamra, még jó, hogy egyedül voltam a szobámban. – Semmi baj, anyu. Nem tudhattad. – Arról persze tudott, hogy Kennedy szakított velem… de hajlandó voltam erre is fátylat borítani. – Arra neveltél, hogy erős legyek, nem igaz? Jól vagyok. Amint kimondtam, rájöttem, hogy igaz is. – Esetleg… kérjek neked időpontot az analitikusomnál? Vagy a doktornő valamelyik kollégájánál, ha úgy jobban megfelel neked. El is felejtettem, hogy anyu időnként terápiára jár. Még nagyon kicsi voltam, amikor valami táplálkozási zavart állapítottak meg nála. Sosem tárgyaltuk ki igazán. – Persze. Az jó lenne! Sóhajtott, és nekem úgy tűnt, megkönnyebbülten. Végre adtam neki tennivalót. ???? Miután kiürítettünk néhány doboz kínai kaját, és tisztáztuk, melyikünk hogyan választott szakot, Lucas kihalászta a zsebéből az iPodját, és a kezembe nyomta a fülhallgatót. – Szeretném, ha meghallgatnád ezt a zenekart, amit most találtam. Talán tetszeni fog.

Hátunkat az ágyamnak vetve ültünk a padlón. Amint bedugtam a fülhallgatót, bekapcsolta a zenét, és nézett, ahogy hallgattam. A tekintetünk találkozott, miközben a zene a fülembe áradt. Nem hallottam mást, csak azt, és nem láttam mást, csak Lucas szemét. Közelebb hajolt, és beszívtam megnyugtató illatát. Kezébe fogta az arcomat, a szája a számhoz ért, olyan ráérős tempóban csókolt, ami valahogy passzolt a szám ritmusához. Olyan ízű volt az ajka, mint a borsmentás Tic Tac, amit mostanáig szopogatott. Miután átnyújtotta az iPodot, fölemelt, az ágyra fektetett, mellém heveredett, a karjába vont, és addig csókolt, amíg az első szám át nem folyt a másodikba, az meg a rákövetkezőbe. Hátrahúzódott, ujja hegyével végigsimított a fülem szélén, erre kivettem a fülhallgató egyik felét, és odaadtam neki. Egymás mellett feküdtünk a keskeny kollégiumi ágyon – hosszában épphogy kényelmesen elfért rajta –, együtt hallgattuk a zenét, belemerültünk. Lucas megnyitott egy másik lejátszólistát, és tudtam, hogy a szám, amit kiválasztott, nekem szól – nem csupán az a célja vele, hogy megmutasson egy rockbandát, vagy zenéről cseréljen velem eszmét. A szívem kitárult felé, ahogy hallgattuk a dalt, egymás szemébe néztünk, és éreztem a kettőnk közötti kapcsolatot – nagyon finom, könnyen elpattanó szálakat. Akárcsak az oldalára tetovált vers, úgy hajoltunk, hogy egymás testének alakjához igazodjunk, és ez az összeolvadás, átformálódás mélyebbé, ellenállóbbá tehette kapcsolatunkat. Eltűnődtem, vajon ő is így érez-e, és miközben az általa választott szám szövegét hallgattam, arra gondoltam, hogy talán igen. Ne nevess hát, mert tán én vagyok… A finom hajlat a kemény vonalban. Az ajtóm előtti folyosó mostanára többé-kevésbé elcsöndesedett, miután az emberek kora reggel óta egész nap pakoltak és hurcolkodtak. Beszélgettünk – csak a közelmúltról és Lucas elmesélte, hogyan költözött be hozzá Francis. – Egy este megjelent a küszöbön, és bekéredzkedett. Egy órácskát szundított a kanapén, azután ki akart menni. Ez esténkénti szertartássá vált, egyre hosszabb ideig maradt bent, míg egyszer csak

rá nem jöttem, hogy már nálam lakik. Lényegében a világ legpofátlanabb lakásfoglalója. Nevettem, megcsókolt, ő is nevetett. Továbbra is mosolyogva folytatta a csókolgatást, a keze a derekamra meg a csípőmre vándorolt. Ahogy a dolog átment előjátékba, zihálva figyelmeztettem arra a körülményre, hogy Erin csak holnap hagyja el a campust – ennélfogva bármelyik pillanatban betoppanhat. – Mintha azt mondtad volna, hogy ma megy el. – Úgy is volt – bólogattam –, de a volt pasija fáradhatatlanul küzd, hogy visszaszerezze, és kérte, hogy ma este találkozzanak. Az egyik keze a pólóm alatt indult felfedezőútra. – Na és mi nem stimmelt náluk? Miért szakítottak? Ahogy szóra nyitottam a számat, a keze a mellemre tapadt, úgy borult rá, mintha eleve ott lenne a helye. – Miattam. Kissé tágra nyílt a szeme. – Nem, nem úgy – mosolyodtam el. – Chaz volt… Buck legjobb haverja. Utáltam, hogy a testem összerándult, amint Buckra gondoltam, csikorgott a fogam, ha kimondtam a srác nevét. Meg sem kellett jelennie, hogy reakciót váltson ki belőlem, és ez földühített. – Ugye már elment? – kérdezte Lucas. – Elhagyta a campust? A karját a hátamra tette, szorosabban vont magához, keze a tarkómra siklott. Behunytam a szememet, az álla alá dugtam a fejemet, bólintottam. – Kétlem, hogy a következő félévben visszaengedik, akár csak a tárgyalás kezdetéig is – mondta. Belélegeztem Lucast, összeszorítottam a számat, és az orromon át szívtam be az illatát. Fedezékben éreztem magam mellette. Biztonságban. – Folyton hátralesegetek, mintha bármelyik másodpercben fölbukkanhatna… Ugye a lépcsőházról még nem meséltem neked? Nem csak én nem bírtam elfojtani a fizikai reakciókat. Megmerevedett a teste, és hirtelen kevésbé gyöngéddé, feszültebbé vált a szorítása.

– Nem. A mellkasába mormoltam a történetet, igyekeztem kizárólag a tényekre szorítkozni, hogy mérsékeljem saját reakcióimat. – Olyan látszatot keltett – jutottam a végére –, mintha a lépcsőházban csináltuk volna. És attól kezdve a folyosón mindenki olyan képet vágott… meg olyan sztorik keringtek rólam… mintha hittek volna neki. – Legyűrtem a könnyeimet, nem akartam többé Buck miatt sírni. – De legalább nem jutott be a szobámba. Olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem, nem is fog hozzászólni a témához, végül a hátamra fordított, fél térdével a térdem közé furakodott, és vadul megcsókolt. A haja csiklandozta az arcomat, úgyhogy kiszabadítottam – kettőnk közé szorult – kezemet, a hajába túrtam, mintha azzal tudnám közelebb húzni. Szinte égetett a csókja. Mintha betetoválná magát a bőröm alá. Minden titkomat tudta, és én is az övéit. Ám ez a kölcsönösség csak hazug felszín volt, hiszen ő nem tárta föl magától a sajátjait. Én ástam elő őket, és ami még rosszabb, ő nem is sejtette ezt. Bűntudatom kivirágzott kettőnk között, s vele a vágyam, hogy Lucas ossza meg velem lényének ezt a részét. Hogy avasson a bizalmába ezen a téren. Három nap múlva haza kellett mennem. Sok kilométernyi, több órányi távolságból nem hozhattam ezt föl, és további hetekig magamban tartani sem bírtam. Miután egymásba gabalyodva ismét lassítottunk, és hagytuk, hogy a testi vágyunk meg a szívverésünk lecsillapodjon, úgy láttam, itt az alkalom. – Úgyszólván Helleréknél laksz, akik a családod barátai? Rám nézett, bólintott. – A szüleid hogy ismerkedtek meg velük? Hanyatt fordult, fogsora az ajkába illesztett karikára csúszott, és beszippantotta a szájába. Rájöttem, hogy ez ugyanolyan feszültségoldó mozdulat, mint Kennedy tarkódörzsölgetése. – Együtt jártak egyetemre. A fülhallgató valamikor az elmúlt félórában kicsúszott. Lucas kikapcsolta az iPodot, és szorosan föltekerte rá a vezetéket.

– Szóval szinte egész életedben ismerted őket. Bedugta az iPodot a zsebébe. – Aha. Fölvillantak előttem az olvasottak és a dr. Heller által elmondottak képei. Lucas vigasztalásra szorult – soha nem ismertem olyat, aki nála jobban rászorult volna –, de én nem nyújthattam neki vigaszt olyasmire, amit nem osztott meg velem. – Édesanyád milyen volt? A mennyezetre meredt, azután behunyta a szemét, nem mozdult. – Jacqueline… A kulcs zörgése a zárban mindkettőnket meghökkentett. A szobában csak egy gyönge fényű asztali lámpa égett. Miután kinyílt az ajtó, a szoba közepén fénysáv vetült a padlóra, és Erin árnyképét rajzolta ki. – J., már lefeküdtél? – suttogta Erin, a szeme a folyosó fényárja után még nem alkalmazkodott a félhomályhoz, különben látta volna, hogy nem egyedül fekszem az ágyon. – Ööö… nem. Lucas felült, letette a lábát a padlóra, és követtem a példáját. Hiába, időzíteni tudni kell – gondoltam. Erin az ágyára dobta a táskáját, lerúgta a cipőjét, majd visszafordult felénk. – Hú, én… Hm. Asszem, van egy kis mosnivalóm. Kibújt a kabátjából, és fölkapta a majdnem üres szennyestartó kosarát. – Már indulni akartam – hajolt le Lucas, hogy visszahúzza és befűzze fekete bakancsát. Úristen, ne haragudj! – formálta ajkával némán a szavakat a fiú feje fölött Erin, és látszott, hogy teljesen kétségbeesett. Vállat vontam, és ugyanúgy némán feleltem: Semmi baj. Kikísértem Lucast a folyosóra, és fázósan átöleltem magamat, hiszen az imént még összebújva melegítettük egymást. – Holnap? – kérdeztem.

Fölhúzta a bőrdzsekije cipzárját, majd felém fordult, összeszorította az ajkát. A tekintete lesiklott a szememről, és késve érzékeltem, hogy fal emelkedett közénk. Ismét rám pillantott. – Hivatalosan itt a téli szünet – sóhajtotta. – Talán fölhasználhatnánk arra, hogy mi is szünetet tartsunk. Valami értelmes tiltakozást próbáltam megfogalmazni, de nem tudtam, mit mondjak. Elvégre én provokáltam ki belőle ezt. – Miért? – szakadt ki belőlem rekedt hangon a kérdés. – Te elutazol. Én is elmegyek, legalább egy hétre. Össze kell csomagolnod, én pedig segítek Charlesnak, hogy nagyjából másnapra fölkerüljenek a zéháeredmények a netre. – Az indoklása logikusan hangzott, nem tudtam belőle kibányászni rejtett érzelmet. – Majd szólj, ha visszajössz! – Lehajolt hozzám, és gyorsan megcsókolt. – Szia, Jacqueline! 25. fejezet Vasárnap este Lucas lakása felé menet számos indokot meghánytam-vetettem a kocsiban, miért rossz ötlet bejelentés nélkül és hívatlanul beugranom hozzá: hátha nincs otthon, hátha nem ér rá, azt hiszi, elijesztett, úgy gondolja, elbúcsúztunk. Viszont már csak kedd reggelig maradtam a városban, és nem hagyhattam, hogy harc nélkül egyszerűen szélnek eresszen. Miután kopogtam, hallottam a retesz nyikorgását, majd az ajtón át Lucas éles hangját. – Ki az, Carlie? Ne nyisd ki csak úgy az ajtót… – Egy lány. Az ajtó kitárult, és egy csinos, szőke, barna szemű lány állt az ajtókeretben. Rám pislogott, egyértelműen magyarázatra várt, hogy ki vagyok és mit akarok. Nem bírtam megszólalni. Biztosra vettem, hogy a szívem befészkelte magát a nyelőcsövembe, és megszűnt dobogni. Lucas homlokráncolva lépett oda a lány mellé. Amikor meglátott engem, a szemöldöke fölszaladt a haja alá. – Jacqueline? Mit keresel itt?

A szívem föléledt, és megfordultam, hogy lerobogjak a lépcsőn. Váratlanul a levegőbe emelkedtem, Lucas a felkaromnál fogva elkapott, a legfelső lépcsőfokról magához rántott, a melléhez szorított, és akkor majdnem, majdnem a rüsztjére tiportam. – Ez itt Carlie Heller – mondta a fülembe, és lehiggadtam. – Caleb, a testvére is bent van. Videojátékozunk. A szívem még mindig az „üss vagy fuss!” riadóját dübögte, miközben fölfogtam Lucas szavainak értelmét, és erőtlenül rárogytam. Féltékenykedő idiótának éreztem magam. A mellkasára ejtettem a fejemet. Az ő szíve is éppúgy kalapált, mint az enyém. – Ne haragudj! – motyogtam puha pólójába. – Nem kellett volna idejönnöm. – Talán nem kellett volna úgy idejönnöd, hogy nem szóltál, de nem haragszom, azért, mert láthatlak. Fölnéztem. – De hát nem azt mondtad…? A szeme ezüstösen csillogott az előtető alatti lámpa fényében. – Próbállak megóvni. Saját magamtól. Én nem szoktam – ingatta kettőnk között a mutatóujját – ilyet csinálni. Vacogott a fogam, amikor megszólaltam. – Ez hülyeség. Ha eddig nem csináltad, abból nem következik, hogy képtelen vagy rá. – Némi késéssel rémlett föl bennem egy másik, valószínűbb magyarázat is a szavaira. – Hacsak nem az a helyzet, hogy te nem akarod. Sóhajtott, elengedte a karomat, és két kézzel túrt a hajába. – Nem… az nem… – Brrr! Bejöttök, vagy mi lesz? Mert becsukom az ajtót. Lucas mögé kukkantottam. Carlie Heller fiatalnak látszott, de nem ennyire fiatalnak. És úgy tűnt, nincs is megsértődve. Inkább csak kíváncsi. – Na, tessék, kellett neked. – Összekulcsolta a kezét az enyémmel, az ajtóhoz fordult, és szélesebbre tárta. – Bemegyünk. Carlie a kanapé sarkánál termett, ahol Francis egy pléden heverészett. A lány fölnyalábolta a macskát, átdobta a válla fölött, mint valami élettelen tárgyat. Miután bebújt a pléd alá, szépen

elhelyezte az ölében a macskát, és kezébe vette a játék távirányítóját. Mellette egy morcos képű fiú ült, ugyanolyan barna szemű, egy kicsivel fiatalabb (de nem kevésbé durcás), mint a felső tagozatos tanítványaim. – Lassabban nem lehetne? – morogta Lucasnak. – Viselkedj! – bökte oldalba Carlie, mire a fiú a szemét forgatta. Lucas fölvette a saját távirányítóját a kanapéról, és intett, hogy üljek a Carlie-éval ellentétes sarokba. – Srácok, ez a haverom, Jacqueline. Jacqueline, ez a két nudli Caleb és Carlie Heller. Köszöntünk egymásnak Carlie-val, Caleb pedig dörmögött valamit felém. Magam alá húztam a lábamat, és Lucas feje fölött figyeltem a játékot. Tizenöt perc múlva, amikor Carlie kiterelte Calebet, a fiú duzzogása mit sem enyhült. – Én bezzeg nem maradhatok kettesben lányokkal a szobámban – pillantott hátra rám. A nővére fejbe kólintotta. – Csitulj el! Lucas felnőtt, te meg csak kanos kiskamasz. Próbáltam köhögésnek álcázni a nevetésemet, miközben Calebnek az arcába szökött a vér, kilőtt az ajtón, és ledübörgött a lépcsőn. Carlie megölelte Lucast, és rám mosolygott. – Jóccakát mindenkinek! – csicseregte, és kifordult az ajtón. Lucas figyelte, ahogy a lány átment a kerten a házba, majd ő is jó éjszakát kívánt, becsukta és bereteszelte az ajtót. Megfordult, az ajtónak támaszkodott, és rám meredt. – Na. Azt hittem, abban maradtunk, hogy szünetet tartunk. Nem látszott mérgesnek, de jókedvűnek sem. – Csak te mondtad, hogy tartsunk. Elhúzta a száját. – Nem kell több hétre kiköltöznöd a kollégiumból? Nem mozdultam a helyemről a kanapén, jól bekucorodtam a sarokba. – De. Már csak két napig vagyok itt. Lesütötte a szemét, két tenyerét a háta mögött, az ajtón nyugtatta.

Nyelni próbáltam, de nem tudtam, a hangom is elbizonytalanodott. – Valamit el kell mondanom neked… – Nem arról van szó, hogy nem kívánlak – közölte szelíden, de nem nézett rám. – Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy próbállak megóvni. – Fölemelte a fejét, és a nappalin át farkasszemet néztünk. – Magamat óvom. – Mély lélegzetet vett, feltűnően emelkedett és süllyedt a mellkasa. – Nem akarok a vigaszdíjad lenni, Jacqueline. Belém hasított a Rossz Fiú Hadművelet emléke. Erin és Maggie azért eszelte ki, hogy Lucast használjam Kennedy feledtetésére, mintha Lucasnak nem is lennének érzései, én pedig belementem a játékba. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy Lucas egész félévben engem figyelt. Hogy amint szóba elegyedünk, még inkább érdeklődni fog irántam. És hogy végül azért véli szükségesnek, hogy elforduljon tőlem, mert nagyon is mélyek az érzései, nem azért, mintha semmit sem érezne. – Akkor miért vállaltad föl azt a szerepet? – Kibontakoztam a kanapé sarkába jól begubózott állapotomból, és lassan átvágtam a szobán. – Azt én sem akarom. Ahogy közeledtem, Lucas dermedten állt egy helyben, az alsó ajkába fűzött karikát rágcsálta. Kihúzta magát, úgy nézett rám, mintha azt hinné, eltűnök a szeme elől. – Most mit csináljak veled? – emelte föl a kezét, és tenyerébe fogta az arcomat. Elvigyorodtam. – Lenne egy-két ötletem. ???? – Anyám Rosemary volt, de csak Rose-nak hívták. Lucas közlése visszazökkentett a földre. Szorosan az oldalához simulva, szórakozottan rajzoltam körül az ujjammal a szíve fölötti virág sötétvörös szirmait, és mostanáig azon töprengtem, hogyan mondjam el neki, amit tudok. Illetve elmondjam-e egyáltalán. – Ezt az ő emlékére csináltattad? Ahogy az ujjam eljutott a szárhoz, gombóc nőtt a torkomban.

– Igen. – Halk hangja jelentőségteli volt a sötét szobában. Lucas olyan súlyos titkokat hordozott magában, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan vészeli át egyik napot a másik után, hiszen senkivel sem osztja meg a terhét. – És a verset is a bal oldalamon. Azt ő írta. Apának. Égett a szemem. Nem csoda, hogy az apja magába zárkózott. Abból ítélve, amit dr. Hellertől hallottam, Ray Maxfield logikus, elemző alkat volt. Bizonyára a felesége jelentette az egyetlen, érzelmi alapon nyugvó kivételt. – Anyukád verseket írt? – Olykor. Fejemet a karján pihentetve, profilból figyeltem, ahogy feltűnt az arcán a fantommosoly, és ebből a szögből másként festett. Borostás volt, és erről a testemen több helyen is kissé kidörzsölődött foltok tanúskodtak. – Egyébként festett. Viaskodtam, hogy elhallgattassam a lelkiismeretemet, amely egyfolytában háborgott, hogy el kellene mondanom Lucasnak, amit tudok. Hogy tartozom neki az igazsággal. – Szóval édesanyádnak köszönheted a művészgéneket, amelyek a mérnöki részeidhez keveredtek, nem? Az oldalára fordult. – A mérnöki részeimhez? – kérdezte. – Mégis melyek azok? – nyílt kópés mosolyra az ajka. Fölvontam a szemöldökömet, és megcsókolt. – Van tőle festményed? Ujjaim a rózsa körül keringtek, és érintésemtől megfeszültek a bőr alatti kemény izmok. A szívére tapasztottam a tenyeremet, és éreztem egyenletes dobogását. – Van, de vagy beládázva, vagy Helleréknél kiakasztva, mivel ők jó barátságban voltak a szüleimmel. – Apukád már nem barátkozik velük? – De – bólintott, az arcomat kémlelte. – Hálaadáskor ők fuvaroztak haza. Nem tudják rávenni, hogy idejöjjön, úgyhogy minden második évben családostul ők mennek hozzá.

A szüleim társaságába tartozó szomszédokra és ismerősökre gondoltam. – Az én szüleimnek nincs olyan jó barátjuk, akivel hálaadáskor együtt ünnepelnének. A mennyezetet bámulta. – Azelőtt tényleg nagyon jóban voltak. Kitapintható volt a fájdalma. Ebben a pillanatban világosan láttam, hogy máig sem dolgozta föl – hiába telt el nyolc év. A védőfala erődítéssé vált, amely inkább fogságban tartotta, semmint menedéket adott neki. Úgy éreztem, talán soha nem fogja teljesen kiheverni a borzalmat, amely azon az éjszakán történt, de el kellett jutnia egy pontra, ahol már nem gyötri. – El kell mondanom valamit, Lucas. A szíve lassan és egyenletesen dobogott a kezem alatt. Csak a tekintetét fordította felém, egyébként nem mozdult, de amíg várt, mintha mégis elhúzódott volna. Nyugtatgattam magamat, hogy csak képzelem ezt az eltávolodást – ez nem egyéb, mint lelkiismeret-furdalásom terméke. – Szerettem volna megtudni, hogyan veszítetted el édesanyádat, és sejtettem, hogy fölzaklatna téged, ha beszélnél róla. Úgyhogy… az interneten kerestem a gyászjelentését. Ahogy teltek-múltak a másodpercek, és Lucas hallgatott, a lélegzésem felszínessé vált. Végül megszólalt, tagadhatatlanul színtelen, hűvös hangon. – És megtaláltad, amit kerestél? Nyeltem egyet, de csak suttogni bírtam. – Meg. Szívverése szapora zajától nem hallottam a saját hangomat. Lucas levette rólam a tekintetét, és hanyatt feküdt, idegesen rágcsálta az ajkát. – Van még valami. Mély lélegzetet vett, kifújta, a mennyezetet bámulva várta a további gyónást. Behunytam a szememet, és kiböktem: – Beszéltem róla dr. Hellerrel…

– Micsoda? Úgy feszült nekem a teste, akár a szikla. – Ne haragudj, ha betolakodtam a magánéletedbe… – Ha? – Fölpattant, nem bírt rám nézni, én meg csak ültem, magamra húztam a takarót. – Minek mentél hozzá? Az újságcikkek véres részletei nem voltak eléggé gyomorforgatóak neked? Vagy személyesebbre vágytál? – Szögletes mozdulatokkal kapta magára a bokszeralsóját meg a farmerját. – Tudni akartad, hogyan nézett ki anyám, amikor megtalálták? Hogy mekkora vértócsában feküdt? Hogy még miután apám puszta kézzel tépte föl a szőnyeget – szuszogott hangosan –, a padlódeszkákba majdnem egy méter átmérőjű vérfolt ivódott, olyan mélyen, hogy nem lehetett teljesen lecsiszolni? – csuklott el a hangja, és elhallgatott. Annyira fölkavart a kirohanása, hogy nem találtam szavakat, levegőt is alig kaptam. Olyan közel volt hozzám, hogy kinyújtott kézzel megsimogathattam volna a gerincén húzódó keresztet, de nem mertem. Óvatosan föltápászkodtam az ágyról, és felöltöztem. Belebújtam a szőrmók csizmámba, és megálltam az ágy végénél. Lucas könyöke a combjába mélyedt, két keze szemellenzőként takarta az arcát. Valiig érő barna hajára meredtem, megfeszített karizmaira, a bicepszét övező és az alkarján végigfutó tetoválásra, gyönyörű, formás felsőtestére és az oldalába tetovált, szinte belebélyegzett szavakra. – Elmenjek? – leptem meg magamat higgadt hangommal. Nem tudom, miért hittem, hogy nemet fog mondani, vagy semmit sem szól. Mindkettőben tévedtem. – Igen. Ekkor buggyantak ki a könnyeim, de ő nem láthatta őket. Ült az ágyon, nem mozdult. Még csak nem is haragudhattam rá, mert tudtam, hogy átléptem egy határt, és az nem volt elegendő mentség, hogy jót akartam. Fölkaptam a konyhaasztalról a táskámat meg a kocsikulcsot, a kanapéról a kabátomat, közben füleltem, hátha Lucas utánam jön, vagy szóval marasztal. De csak a csöndet hallottam. Amikor kinyitottam az ajtót, Francis besurrant, hideg szélrohamot hozott magával. Becsuktam magam mögött az ajtót, csak azután tört

ki belőlem egy pillanatra a zokogás. Nyeltem a dermesztő levegőt, és nem értettem, hogy sikerült ilyen alaposan elcsesznem az egészet, de görcsösen igyekeztem, hogy ne bőgjek, amíg be nem szállók a kocsiba. Végigcsúsztattam a kezemet a fakorláton, és botladozva siettem le a lépcsőn, mert a holdtalan éjszaka és a könnyeim együttesen akadályozták a látásomat. Már csak két lépcsőfok volt hátra, amikor szálka ment a kezembe. – Juj! A francba! – A fizikai fájdalom ideális ürügyet szolgáltatott, hogy sírva fakadjak. Végignyargaltam a hosszú, kanyargós behajtón, hiába próbáltam addig fékezni a könnyeimet, amíg el nem jutok a kocsihoz. – A francba, a francba, a francba! Bassza meg! Vakon tapogatózva vágtam bele a kulcsot a zárba. Déjá vu. Ez jutott eszembe legelőször, amikor éreztem, hogy keresztben az ülésre löknek. Ezzel azonban véget is ért a hasonlóság. Buck becsukta maga mögött az ajtót, és lenyomta az automata zárat. Súlyával mozgásképtelenné tette a lábszáramat, és kezébe kapta a bal csuklómat, mielőtt láthattam volna, kicsoda, bár anélkül is tudtam. – Szóval akárkinek szétrakod a lábadat, csak nekem nem, mi, Jackie? 26. fejezet Hanyatt fekve, fejemmel kényelmetlen szögben a jobb oldali ajtóhoz préselődve rángattam a karomat, és hiába vergődtem, hogy megmozdítsam a lábamat. – Szállj le rólam! – ordítottam, de tudtam, hogy ez semmit sem jelent neki. Az utcán parkoltam – messze ahhoz, hogy bárki meghallhasson. – Tűnés a kocsimból! A kulcsomat már akkor a padlóra ejtettem, amikor Buck belökött, és most jobb kézzel kotorásztam utána odalent, hogy majd fegyverként használhassam. – Azt már nem! – ragadta meg a jobb csuklómat, és úgy ingatta a fejét, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Nem mész sehová, amíg nem beszéltük meg a dolgot. A hazudós ribanc barátnőddel tönkretettétek az egész rohadt életemet.

És ekkor Ralph hangját hallottam a fejemben. A testük maga is fegyver. Csak tudniuk kell használni. Hirtelen abbahagytam a vergődést, és számba vettem a lehetőségeket. Rúgni nem tudtam. A csuklómat talán kiszabadíthattam volna, ha forgatom, és egyenesen megrántom, de azután mihez kezdek? Buck újra elkapna, és még inkább megbénítana. Közelebb kellett engednem, noha az ösztöneim az ellenkezőjét diktálták volna. Elfordítottam a tekintetemet. – Rám figyelj, ha hozzád beszélek, a szentségit! – ragadta meg durván az államat, belemélyesztette az ujjait, ahogy fölém hajolt, és kényszerített, hogy szembenézzek vele. A jobb kezem szabad. Kettőnk közé löktem a kezemet, elkaptam és megcsavartam a tökét, úgy fölrántottam, ahogy csak bírtam, miközben olyan erővel csaptam orron a homlokommal, amennyit függőlegesen fölfelé mozdítva ki tudtam fejteni. Azon az estén a kolesz parkolójában olyan gyorsan történt minden, hogy mire fölocsúdtam, már véget is ért. Ezúttal mintha lassított felvétel játszódott volna le – így a képtelenül hosszúra nyúlt időtartamon át meg voltam győződve arról, hogy teljesen hatástalan, amit most bevetettem. Ám felüvöltött, és az orrából dőlt a vér. Soha életemben nem láttam ennyi vért ilyen közelről. Úgy ömlött belőle, mintha ütközésig nyitottam volna ki egy csapot. A bal kezem szabad. Buck oldalra dőlt. Még mindig a tökét rángattam, fölemeltem a bal térdemet, és feléje fordítottam, bal kézzel megtaszítottam a vállát. Oldalvást beesett a kisteherautó vezetőülése előtti szűk térbe. A lábam zsibbadtsága egy csapásra elmúlt, remegés futott végig rajtam, és az ajtóhoz kaptam, olyan vadul tártam ki, hogy majdnem teljesen kivágódott. Már majdnem kijutottam az ajtón, amikor Buck jobb keze előrelendült, és megragadta a csuklómat, mint egy horrorfilmben az elmebeteg gyilkos, aki még éppen nem halt meg. Hátrapördültem, öklömmel lesújtottam az alkarja belső oldalának érzékeny pontjára, –

a könyökhajlattól néhány ujjnyira, mire dühösen bömbölve elengedett, és kapálózva próbált fölegyenesedni. Nem vártam meg, hogy sikerrel jár-e. Elrugaszkodtam a kocsitól, és rohantam. A pillanat tökéletesen megfelelt volna a sikoltozáshoz, de csak zihálás jött ki a torkomon. A hátam mögött hallottam Buck egyenetlen lábdobogását, és a tekintetemet a lépcső tetejére, Lucas ajtajára szegeztem. A kocsibehajtó feléig jutottam, amikor Buck hátulról rám vetette magát, elkapta a hajamat, és fájdalmas rántással megállásra kényszerített. Kiabáltam, miközben a földre estünk, és azonnal az oldalamra fordultam, ahogyan Lucas tanított, hogy lelökjem magamról. Lucas váratlanul ott termett. Akár a bosszúállás sötét angyala, lerántotta rólam Buckot, ellökte, azután kettőnk közé helyezkedett. Én pókjárásban másztam hátrafelé. Lucas egy pillantást vetett rám, szürke szeme megcsillant a ház oldalára szerelt mozgásérzékelő reflektor derengő fényében, majd visszafordult Buckhoz, aki közben talpra evickélt. Az orra és a szája közötti részt vér borította, az állára is kenődött, de máshova nem nagyon jutott belőle. A ház sarkán kigyulladt egy másik fényszóró, megvilágította a jelenetet. Zihálva pillantottam le a mellemre, és megrökönyödtem. A rózsaszín-fehér kötött felsőm a nyakkivágástól a hasamig összemocskolódott. Mivel Buck alatt helyezkedtem el, amikor az orrába fejeltem, a kiömlött vér java rám folyt. Viaskodtam azzal az ösztönös késztetéssel, hogy Hellerék háza előtt tépjem le magamról a felsőmet. Buck előregörnyedt, körözni próbált Lucasszal, aki azonban nem fordult el vele együtt, hanem oldalra mozdult, háttal maradt nekem, így megakadályozta, hogy Buck közelebb férkőzzön hozzám. – Szétverem a vasalt pofádat, emós gyerek. Most nem csesztek ki velem. Színjózan vagyok, és szétrúgom a valagadat, aztán oda-vissza megdugom a kis lotyódat, ahogy a múltkor is. Hazug disznó.

Lucas nem rontott rá, és először nem reagált, de azután meghallottam rendkívül fegyelmezett hangját: – El vagy tájolva, Buck. Egy pillanatra sem vette le a szemét Buckról, lehúzta a bőrdzsekije cipzárját, lerázta a válláról, és félredobta. Miközben könyök fölé feltűrte sötét pólója hosszú ujját, észrevettem, hogy a korábban fölvett, kopott farmerhoz most az elnyűtt westerncsizmát kapta föl, mert az nem igényelt időrabló befűzést, mint a fekete magas szárú bakancs. Buck széles ívű ütéssel próbálkozott, de Lucas kivédte. Újabb kísérlete ugyanúgy eredménytelen maradt, azután előrelódult, hogy átkarolja Lucast. Egy veséssel meg egy bal fülessel később azonban oldalra tántorodott. – Te kis kurva! – mutatott rám. – Azt képzelted, túl jó vagy nekem, pedig nem vagy más, csak riherongy. Lucas követte a mozgását, kettőnk között maradt. Amikor Buck egy szurkáló ütést akart bevinni, Lucas elkapta az alkarját, és elfordult, olyan irányba csavarta a végtagot, ami nem illett annak rendeltetéséhez, majd visszapenderítette a srácot, és oldalról gyors felütést mért a képére. Buck feje úgy megpördült, hogy majdnem hátrafelé nézett. Amikor visszafordult, Lucas ismét lesújtott, most egyenesen a szájára. Védekező állásban egyszer jobbra-balra billentette a fejét, és fantommosolya olyan fenyegető színezetet kapott, amilyet velem szemben sohasem mutatott. Buck ordítva rávetette magát, és a földre vitte. Testmagasság szempontjából kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok, súly tekintetében azonban Buck húszkilós fölénnyel bírt, amelyet most arra használt, hogy földhöz szögezze Lucast, kétszer oldalról a fejébe öklözött, azután Lucas kitekeredett, és a feje búbjára huppantotta Buckot. Buck hanyatt borult, kétszer megrázta a fejét, mintha ki akarná szellőztetni. Lucas megmarkolta, lefogta, és gyors egymásutánban négyet behúzott neki. A hang arra emlékeztetett, amikor apu marhahúst klopfolt, fölkavarodott tőle a gyomrom. Buck arca egykettőre

felismerhetetlenné vált, és bár nem tudtam sajnálni érte, attól tartottam, hogy Lucas átmegy életveszélyesbe. – Landon! Elég! Dr. Heller rohant le a kocsibehajtón. Lehúzta Lucast Buckról, aki már nem mozgott. Lucas egy pillanatra szembeszegült vele, és féltem, hogy dr. Hellernek annyi, de alábecsültem a professzoromat és a különleges erőknél kapott kiképzését. Karja vaspántként fogta körül Lucas mellkasát és karját. – Állj! – harsogta. – A lány jól van. Megvédted, fiam. Miután Lucas elernyedt, dr. Heller kiengedte az öleléséből. Lucas azonnal rám talált a tekintetével, és nekiiramodott felém. Szirénák vijjogtak föl a távolban, és gyorsan közeledtek. Hallottam, hogy bekanyarodnak az utca túlsó végén, és Lucas abban a pillanatban vetődött mellém a pázsitra. Vadul reszketett, már céltalanul zubogott benne tovább az adrenalin. Zihálva lélegzett, rám meredt, óvatosan emelte föl a kezét, mintha attól félne, hogy visszariadok tőle. Lüktetett a képem, és Lucas arckifejezéséből úgy ítéltem, hogy bizonyára betyárosan néz ki. Ahogy az ujjaival megcirógatta, fölszisszentem. Rögtön elkapta a kezét. – Légy szíves, érints meg! – térdeltem föl. – Érezni szeretnélek. Nem kellett kétszer mondanom. Átkarolt, az ölébe vont, a mellkasához szorítva ringatott. – Az ő vére? Az orrából? – húzta el a felsőt a mellemtől, és az anyag – a már alvadó vértől – hozzáragadt az alatta lévő melltartóhoz meg a bőrömhöz. Undorodva bólintottam. – Ügyes lány! – ölelt magához újra. – Istenem, te annyira fantasztikus vagy! Eszembe jutott Buck vére a bőrömön, megrántottam a felsőt, és ismét fölkavarodott a gyomrom. – Le akarom venni. Le akarom venni! Nyelt egyet. – Jól van. Mindjárt. – Ujjai gyöngéden siklottak az arcomra. – Ne haragudj, Jacqueline! Jesszusom, el sem akarom hinni, hogy csak így

elküldtelek. – Elhallgatott, a mellkasa vadul emelkedett és süllyedt. – Bocsáss meg! Miközben simogatott, elfordítottam a fejemet az álla alatt, úgy összebújtam az ölelésében, ahogy csak bírtam. – Te bocsáss meg, hogy a mamád után kutakodtam! Nem tudtam, hogy… – Cssss, bébi… most hagyjuk ezt! Csak hadd öleljelek. Fölkapta a dzsekijét a fűről, még jobban magához szorított, betakart, és elhallgattunk. Egy mentőautó futott be, a mentősök magához térítették Buckot, aki legalább nem halt meg. Az egyik rendőr karba tett kézzel, szenvtelenül figyelte, ahogy ellátták, hordágyra tették, miközben a társa dr. Hellerrel értekezett a dulakodásról. – Lan… Lucas! – szólt a fiúnak a professzor. – Neked meg Jacqueline-nek is tanúvallomást kell tennetek, fiam. – Lucas óvatosan fölállt, magával húzott engem, közben végig a karjában tartott. – Ez a fiatalember a legjobb barátom fia. Ő bérli a garázs fölötti lakást. – Dr. Heller furcsán nézett ránk, mielőtt folytatta: – Mint mondtam, az ellen a fickó ellen – intett Buck felé, akit éppen betoltak a mentőautóba – távol tartó végzést adtak ki ennek az ifjú hölgynek a védelmében, és ezt a végzést szegte meg, amikor a hölgy udvarlójának a lakásához jött. Á, szóval ezért volt a furcsa nézés. A rendőrök szeme elkerekedett, amikor meglátták véres felsőmet. – Az ő vére – mutattam a mentőautóra. Az egyikük elmosolyodott. – Ügyes lány! – visszhangozta Lucast. Lucasra támaszkodtam, ő pedig magához szorított. A rendőrök, akik dr. Heller szavaitól már megenyhültek, nem is viselkedhettek volna együtt érzőbben. Húsz perccel később, mindannyiunk tanúvallomásának felvétele után, Buckkal együtt távoztak, mi pedig Lucasszal összeszedtük a holminkat a kocsiból, miután megígértük dr. Hellernek és a családjának, hogy ellátjuk egymás sérüléseit. Lucas szótlanul fölkísért a lépcsőn a lakásába, ott meg egyenesen be a fürdőszobába. Megnyitotta a zuhanyt, és fölültetett a

mosdópultra, hogy lehúzza a csizmámat meg a zoknimat. Habozás nélkül levette a felsőmet, majd a melltartómat, és a szemetesbe dobta. Vérrel – a sajátjával és Buckéval – pettyezett pólója ugyanarra a sorsra jutott. A térdem között állva a fény felé fordította az arcomat, és megvizsgálta az állkapcsomat. – Be fog lilulni. Zuhanyozás után teszünk rá jeget, hogy lelohadjon. – Összeszorította a fogát. – Megütött téged? Megráztam a fejemet, ettől kicsit lüktetett. – Csak nagyon durván megszorított. Fáj, de tulajdonképpen ott még jobban, ahol lefejeltem. – Tényleg? – Kifésülte a hajamat az arcomból, és olyan gyöngéd csókot lehelt a homlokomra, hogy nem is éreztem. – Irtó büszke vagyok rád. Szeretném, ha elmesélnéd, amikor majd tudod… és amikor én is végig bírom hallgatni. Most még nagyon dühös vagyok. – Jó – bólintottam. Végighúzta az ujjait a tarkómon. – Tudtam, hogy elszúrtam. Épp a motoromra ültem, hogy utánad menjek… és akkor hallottam, hogy fölszaladsz a behajtón. – Összeszorította a fogát, a rágóizmai kidagadtak. – Amikor elkapott téged… meg tudtam volna ölni. Azt hiszem, ha Charles nem állít le, meg is öltem volna. Nem mozdultam a pultról, mialatt levetkőzött. Lehúzott onnan, letolta a farmeromat és a bugyimat, a zuhanyhoz vezetett, majd tetőtől talpig lemosdatott és átvizsgált. Mindkettőnkön a legváratlanabb helyeken éktelenkedtek véraláfutások meg horzsolások, és alig tudtam fölemelni a karomat. – Ez normális – magyarázta, mialatt törülközőt tekert a derekára és egy másikat körém. – Verekedés közben az ember észre sem veszi, hány ponton kap ütést, esik rosszul, vagy ütközik valaminek. Az adrenalin letompítja a fájdalmat, de csak ideiglenesen. Barna haja a vállát verdeste, a hátára és a mellére csörgött róla a víz. Leültetett, hogy megszárítsa a hajamat, én pedig figyeltem, ahogy vízerecskék kígyóztak tetovált bőrén, áthaladtak a rózsán, utat

vágtak maguknak a folyóírásos szavakon keresztül, eljutottak a hasán húzódó szőrvonalig, s végül a törülközőbe szívódtak. Behunytam a szememet. – Utoljára hatodikban szárították a hajamat, amikor eltörtem a karomat. Vigyázva, egyenként emelgette a tincseket, törülközővel nyomkodta őket, hogy leitassa róluk a vizet, és közben ne gubancolódjanak össze. – Hogy törted el? Mosolyogtam. – Leestem egy fáról. Elnevette magát, és a hangja minden porcikámban egészen tompa sajgássá enyhítette a fájdalmat. – Leestél egy fáról? Hunyorítva néztem föl rá. – Azt hiszem, egy fiú meg valami cukkolás is volt a dologban. – Aha – izzott föl a szeme. Leguggolt elém. – Aludj itt, Jacqueline! Muszáj legalább ma éjszakára itt tartanom téged. Légy szíves! Megfogta az egyik kezemet, a másikkal az arcához nyúltam, csodálkoztam, hogy a szeme úgy szikrázik, mint a frissen forgácsolt jég, és mégis lényem legmélyéig átmelegít. Az egyik szeme alatt bevérzés keletkezett, és a járomcsontja felső részén, egy horzsolás mentén fölrepedt a bőr, de egyébként sértetlen maradt az arca. – Mielőtt apám elutazott, így búcsúzott: „Amíg elmegyek, te vagy a ház ura. Vigyázz anyádra!” – suttogta. A szemem megtelt könnyel, és az övé is. Kínlódva nyelt. – Nem védtem meg anyát. Nem tudtam megmenteni. A szívemre húztam a fejét, és átöleltem. Ahogy térdelt, körém kúszott a karja, és sírt. Megsimogattam a haját, magamhoz szorítottam, és tudtam, hogy ez az este a legmélyebbre temetett fájdalmát hozta felszínre. Nem csupán a nyolc évvel ezelőtti borzalom kínozta

Lucast. A bűntudat nem hagyott neki nyugtot, bármennyire esztelen tévedésen alapult is. – Itt alszom – mondtam, miután elcsöndesedett. – Én is kérhetek tőled valamit? Leküzdötte ösztönös bizalmatlanságát – már láttam rajta ilyet, de még sosem ilyen közvetlen közelről. Reszketve belélegzett, bátorságot gyűjtött. – Tessék! Amit csak akarsz – felelte érdes, rekedt hangon. Ahogy a nyelvével megérintette az ajakpiercingjét, annyira kívántam, hogy nehezemre esett fecsegésre vesztegetni az időt. – Gyere el velem holnap este Harrison koncertjére! Ő a kedvenc nyolcadikosom, és megígértem neki, hogy elmegyek. Fölvonta fél szemöldökét, és kacsintott. – Hm. Rendben. Ez minden? Bólintottam. Megcsóválta a fejét, fölállt, rám villantotta fantommosolyát. – Hozok jeget a mélyhűtőből. Addig nem akarsz ágyba bújni? Én is fölálltam, a mellére támasztottam a tenyeremet, és fölnéztem a szemébe. – Most cukkolsz? Egyik kezét a kezemre tette, a másikkal közelebb húzott magához. Lehajolt, gyöngéden megcsókolt. – A legteljesebb mértékben. De ágyról leesés szóba sem jöhet. 27. fejezet Az iskola dísztermét zsúfolásig megtöltötték a videokamerás szülők, unott képű testvérek és mutatóba néhány nagyszülő. Lucasszal kikerülgettük a széksorok melletti középfolyosón csoportosan ácsorgókat, és a színpad meg a hátsó kijárat között félúton kerestünk magunknak sor széli helyet. Lepillantottam a karácsonyi zöldben pompázó, fénymásolt műsorra. Harrison a legjobb csoportban játszott, ami azt jelentette, hogy eltart egy ideig, mire a zenekara a pódiumra kerül. De két másik fiút is tanítottam – alacsonyabb szinten –, és eddig egyiküket sem volt alkalmam igazi fellépésen látni. Most mindannyiukért izgultam.

Közel hajoltam Lucashoz, nehogy a szülők meghallják. – Nem árt, ha figyelmeztetlek, hogy a srácok közül sokan csak néhány hónapja játszanak, különösen az első zenekarbeliek, szóval előfordulhat, hogy nem igazán… hangszervirtuózok. A szája sarka fölkunkorodott, és legszívesebben odahajoltam volna, hogy megpusziljam, de nem tettem. – A magad udvarias módján így jelzed, hogy készüljek föl velőtrázó zengzetekre? – kérdezte. – Miss Wallace! – hallatszott ekkor Harrison hangja a nézőtér jobb felének kötélkordonnal elkerített részéről. Tekintetemmel kerestem őt a műszálas fekete szmokingban feszítő fiúk és bokáig érő iskolai egyenlila ruhába öltözött lányok tengerében. Abban a pillanatban fedeztem föl szőke fejét, amikor ő észrevette a mellettem ülő Lucast. Integető keze megállt a levegőben, a szeme elkerekedett. Miután mosolyogva fölemeltem a kezemet, elszontyolodva még egyet intett. – Ha jól sejtem, ő az egyik azok közül, akik beléd vannak zúgva – nézett le Lucas a térdén egyensúlyozott bakancsára, egy fölfesleni készülő varrást piszkálgatott, és igyekezett nem nevetni. – Micsoda? Egytől egyig belém vannak zúgva. Elfelejtetted, hogy dögös egyetemista csaj vagyok? – nevettem, és a szeme szinte perzselte az enyémet. – De még milyen dögös! – suttogta a fülembe. – Most eszembe juttattad, hogy néztél ki reggel, amikor arra ébredtem az ágyamban, hogy a karomban tartalak. Nagy mohóság lenne, ha arra kérnélek, hogy ma éjszakára is maradj nálam? Az arcom átmelegedett a bóktól, ahogy viszonoztam a pillantását. – Már attól féltem, hogy nem kérsz meg rá. Megfogta a kezemet, és a combomon szorongatta, miközben a karmester a színpadra lépett. Másfél óra múlva Harrison megkeresett a díszterem végében. Egy csokor hosszú szárú rózsát tartott a kezében, a virág színe pontosan azonos volt megilletődött arcáéval.

– Szeretném átadni ezt – dadogta, és a kezembe nyomta a csokrot. A szülei öt-hat méternyire álltak tőlünk, hagyták, hogy egyedül nyújtsa át az ajándékát. Elvettem a virágot, és beszívtam az illatát, miközben ő egy futó pillantást vetett Lucasra. – Köszönöm, Harrison! Ez gyönyörű. Nagyon büszke voltam rád ma este, a vibratód fantasztikus volt. Vigyorgott, de próbált komoly képet ölteni, és ettől kissé habókos benyomást keltett. – Ezt mind az óráknak köszönhetem. Megráztam a fejemet. – Te dolgoztál meg érte, és otthon is gyakoroltál. Egyik lábáról a másikra állt. – Szuperül toltad, öregem – mondta Lucas. – Bárcsak én is tudnék hangszeren játszani! Harrison végigmérte. – Köszönöm! – motyogta homlokráncolva. Bár a tanítványom magasabb volt nálam, Lucas erőteljesebb alakja mellett csenevésznek látszott. – Az fájt? Amikor betették – nézett az ezüstkarikára. Lucas vállat vont. – Nem nagyon. De azért mondtam pár cifrát közben. – Király! – mosolygott Harrison. ???? Órákkal később egymással szemben feküdtünk a félhomályban, ketten egy párnán. Mély lélegzetet vettem, és magamban imádkoztam, nehogy megint elriasszam Lucast. Még soha senkihez nem kötődtem ennyire. – Mi a véleményed Harrisonról? Az arcomat kémlelte. – Rendes kölyöknek látszik. Bólintottam. – Az is. Végighúztam az ujjaimat az arcán, mire közelebb húzott. – Mi ez az egész? – Elvigyorodott. – Elhagysz Harrisonért, Jacqueline?

A szemébe néztem. – Ha aznap este Harrison lett volna abban a parkolóban, nem te, szerinted ő is segíteni próbált volna nekem? A tekintete fogva tartotta az enyémet. Nem válaszolt. – Ha valaki azt mondta volna neki, hogy vigyázzon rám, szerinted az illető valaha is hibáztatta volna őt, amennyiben a fiú nem képes megakadályozni azt, ami akkor történt? Hangosan szuszogott. – Tudom, mit akarsz mondani… – Nem, Lucas. Hallani hallod, de nem tudod. Apád semmi szín alatt nem várhatta azt tőled. Még csak nem is emlékszik rá, hogy azt mondta neked. Önmagát hibáztatja, ahogyan te magadat, pedig egyikőtök sem hibás. Könnyek szöktek a szemébe, nagyot nyelt, szorongatta a kezemet. – Soha nem felejtem el anyám hangját azon az éjszakán – mondta rekedten, sírással küszködve. – Hogy ne hibáztatnám magamat? A könnyeim a párnára hullottak kettőnk között. – Harrisonra gondolj, Lucas! Akkori önmagadat lásd benne, és fejezd be az önmarcangolást amiatt, hogy nem akadályoztál meg valamit, amit talán egy felnőtt férfi sem tudott volna megakadályozni. Mit hajtogattál nekem újra meg újra? „Nem a te hibád volt.” Beszélgetned kell valakivel, és kiokoskodnod, hogyan bocsáss meg magadnak olyasmiért, amiért édesanyád soha nem akart volna felelőssé tenni téged. Megpróbálod? Lécci! – Hogy találtalak meg téged? – törölgette le a könnyeket az arcomról. A fejemet ráztam. – Végül is talán pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Epilógus – Borzasztóan fogsz hiányozni. El sem akarom hinni, hogy itt hagysz – huppant mellém Hellerék díványára Erin. Lucas diplomabuliját tartottuk, kerti sütögetéssel egybekötve, a kinti fülledt hőségből menekültünk be néhány értékes, légkondicionált percre kettesben.

Barátnőm napbarnított vállára hajtottam a fejemet. – Miért nem jössz velem? Nevetett, és a fejemhez hajtotta a fejét. – Ez pont olyan hülye ötlet, mint az lenne, ha te maradnál itt. Neked el kell menned az álmaid után, nekem pedig itt kell maradnom, hogy megvalósítsam a sajátjaimat. Ettől persze még jó nagy szívás az egész. Beadtam az átjelentkezésemet a három konzervatóriumba, ősztől. Egyik irreálisabbnak tűnt, mint a másik, amíg az Oberlinben – a szívem csücskén – bemutatott próbajáték után, most két hete emailben nem értesítettek, hogy fölvettek. – Persze, gondolom, azért is muszáj itt maradnod, hogy szemmel tartsd Chazt. Erinnek a srác szakítás-jóvátételi fáradozásaival szembeni ellenállása Bálint-napkor tört meg, miután Chaz „az ő panziójukba” szóló szobafoglalással állított be, de azt megelőzően már két héten át minden áldott nap virágot hozott, melegházzá változtatva kollégiumi szobánkat. Addigra Erin segítségével Chaz átvészelte egykori legjobb haverja küszöbönálló büntetőperét – meg az ahhoz kapcsolódó pletykákat és célozgatásokat. Buck nemrégiben bűnössége elismerésével vádalkut kötött, ettől mindenki megkönnyebbült, bár valószínűnek látszott, hogy a kiszabott két év felét sem fogja letölteni. A nyitott teraszajtón át figyeltük, hogy a pasijaink a kertben dumálnak. Tudtuk, hogy kebelbarátok sosem lesznek, de elég jól kijöttek egymással, bármennyire különböztek is ránézésre. Amikor Lucas bátorított, hogy próbáljam meg az átjelentkezést, igencsak biztosra vette, hogy ez a változás nem állhat közénk. Még most is biztos volt a dolgában, és hittem neki, de ez nem jelentette azt, hogy lelkesedtem a kétéves távkapcsolat kilátásáért. Mereven ellenezte, hogy az ő terveihez igazodva döntsék továbbtanulásomról, nem egyezett volna bele a maradásomba, és nem árulta el, hol pályázott állásra, hová ment felvételi beszélgetésre. – Nem kívánom, hogy föladd miattam, amire vágysz, Jacqueline.

– De én rád vágyom – hebegtem, bár tudtam, hogy igaza van, és nem tudtam észérveket fölhozni vele szemben. Bizonyos szempontból az apjára ütött. Ray Maxfield igazi kedvencemmé lépett elő. Lucas a tavaszi szünetben hazavitt hozzájuk, és olyan ideges volt, amilyennek még sohasem láttam. Valamilyen okból azonban rögtön megtaláltuk az apjával a közös hangot. Érzékeltem benne Lucas korrepetitori lényét – intelligenciáját és fanyar humorát. A visszautazásunk előtti este Ray föltúrta a tengerparti ház padlását, és három bekeretezett vízfestménnyel jött le. A képek parti fövenyen játszó kisfiút ábrázoltak. A Maxfieldék egyetlen gyermekéről készült akvarellek sarkában a művész szignója állt – Rosemary Lucas Maxfield. Lucas szobájában az íróasztala fölé akasztottuk a festményeket. Még ennél is különösebb fejleményként Ray most a kertben üldögélt Charlesszal és Cindyvel. A fia diplomaosztója tiszteletére elszakadt a halászbárkájától – első ízben azóta, hogy otthagyta Alexandriát. ???? – Pénteken elfogadtam egy állást. Ennyi. Az utolsó szemeszter alatt Lucas munkahelyek tucatjait pályázta meg, elment több állásinterjúra, néhány cégnél második körre is. Egy héttel ezelőtt véletlenül meghallottam, amikor Charles elújságolta Cindynek, hogy Lucas komoly ajánlatot kapott egy helybeli gépgyártó vállalattól. Azóta vártam, hogy nekem is elmondja. Tudtam, hogy amint augusztusban elmegyek Oberlinbe, kétezer kilométer választ el bennünket. – Tényleg? Nem mertem ránézni, nehogy sírva fakadjak. Épp a hűtőjébe gyömöszöltem a maradékokat, amiket Cindy csomagolt be nekünk, és nem fűztem további megjegyzést a dologhoz, ő pedig a konyhapultnak támaszkodva figyelt engem. Végül mindent elpakoltam, és nem halogathattam tovább az elkerülhetetlent. Arckifejezésem láttán megfogta a kezemet.

– Na, gyere! Ahogy a kanapéhoz vezetett, próbáltam elpislogni a könnyeimet, és észhez téríteni magamat, ami leginkább a nem sírok, nem sírok, nem sírok ismételgetéséből állt. Lucas a kanapé végébe ült, és a karjába vett. Fél füllel figyeltem, ahogy az állás technikai részleteit fejtegette, a vállalat munkaerőlétszámát, a vonzó fizetést és a kezdés időpontját: július második hetét. Leginkább azon töprengtem, milyen sűrűn tudok majd hazarepülni, hiszen a konzisoknál szinte ismeretlen fogalom a szabad hétvége. Egymást érik a kötelező zenekari és szóló fellépések. – Szóval az a kérdés, hogy Oberlinben lakjak, és bejárjak dolgozni Clevelandbe, vagy Cleveland közelében, és onnan ingázzak hozzád? Behajlított karjára támasztotta a fejét, úgy nézett rám, és várt. – Hogyhogy? – pislogtam. – Jaj, ezt még nem is mondtam? – mosolygott ártatlanul. – Hát a cég Clevelandben működik. – Az ohiói Clevelandben? Ott kaptál állást? Clevelandet csak jó félórás út választotta el a zeneakadémiától. – Ott. A szemem megtelt könnyel. – De hát miért? Fölvonta fél szemöldökét, szabad kezével a fülem mögé kanyarította a hajamat. – Hallottad, mennyi a fizu, nem? Meg azért is, hogy a közeledben lehessek. – Hüvelykujjával elmorzsolt egy könnycseppet az arcomon, és hozzátette: – Leginkább azért, hogy a közeledben lehessek. Végiggondoltam mindazt, amit abból tanultam, hogy Kennedy után mentem, eszembe jutott Lucas esküdözése, hogy sosem fog ilyesmit kérni tőlem. – Na és a nagy szöveg, hogy ne adjam föl a kedvedért, amit szeretnék, az rád nem ugyanúgy vonatkozik? Tenyerébe fogta az arcomat, és sóhajtva a szemembe nézett. – Először is ez egy szuper állás, nagyon izgat. – Közelebb húzott, megcsókolt, a mellére hajtottam a fejemet, fél kezemet becsúsztattam a pólója alá. El is felejtettem, hogy nem folytatta a magyarázatot,

amíg a számba nem suttogta: – Másodszor pedig becsvágyó vagyok, de szinte bárhol sikert tudok aratni. Fölállt, és tovább csókolgatott, miközben a szobájába vitt. Miután kiengedett a karjából, lerántottam magamról a vállpántos felsőt, az ágy közepére hevertem, és figyeltem, amint kibújik a pólójából. Folyamatos visszajátszásra tudtam volna állítani, és egész nap elnézegettem volna… ha nem tudom, mi következik ezután. Az ágy végéből fölmászott hozzám, lassan rám feküdt, mindkét kezemet a fejem fölé emelte, olyan gyöngéden, amint amikor először skiccelt le. Fél kézzel átnyúlt, és összefogta a csuklómat. Minden lehetséges módszerre megtanított, hogy kiszabaduljak ebből a fogásból, de eszem ágában sem volt elmenekülni. Lelassítva mozgott, ezt nagyon szerettem, még ha az őrületbe kergetett is, mielőtt célba értünk. Az izgatott várakozástól az ajkamat harapdáltam. Lenézett rám, közelről vizsgálgattam gyönyörű szemét, amivel soha nem tudtam betelni. – Veled viszont nem lehetek bárhol. Közelebb hajolt, végigfuttatta a nyelvét az ajkamon, ujjai hegyét a bőrömön, mígnem homorítottam, és elkaptam a számmal a száját. Elengedte a csuklómat, én átkulcsoltam a nyakát, éreztem, hogy a szívünk egy ütemre dobban, és az ajka tekervényes útra indult a fülemtől a nyakamon. – Nem nehéz azt választani, hogy veled legyek, Jacqueline – lehelte, és még egyszer hátrahúzódott, hogy a szemembe nézzen. – Könnyű. Mint az egyszeregy.