1
2
A mű eredeti címe Just One Day Fordította SÓVÁGÓ K ATALIN A borítót PAUL MCGEE fotójának felhasználásával C SIGÁS GÁBOR tervezte
A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes engedélye szükséges. ISBN 978 963 539 886 7 © 2013 by Gayle Formán, Inc. © Sóvágó Katalin, Hungárián translation, 2014 © Flickr/Paul McGee, borítófotó © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2014
Tamarnak, nővéremnek, útitársamnak, barátnőmnek, aki mintegy mellesleg feleségül is ment az ő hollandusához
Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.
* Shakespeare: Ahogy tetszik. Szabó Lőrinc fordítása.
3
EGY AUGUSZTUS Stratford-upon-Avon, Anglia És ha tévedett Shakespeare? Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.* Ez Hamlet - ha ugyan nem Shakespeare - leghíresebb monológja. Tízedikben angolra be kellett vágnom az egészet, máig emlékszem minden szavára. Annak idején nem sokat törtem rajta a fejem, csak kívülről akartam tudni, hogy megkapjam az ötöst. De mi van akkor, ha Shakespeare - és Hamlet - nem a jó kérdést teszik fel? Ha az igazi kérdés nem úgy hangzik, hogy legyünk-e, hanem hogy milyenek legyünk? Lényeg, hogy nem tudom, megkérdeztem volna-e magamtól, hogy milyenek legyünk, ha nincs a Hajniét. Talán akkor megmaradok annak az Allyson Healey-nek, aki voltam. Tettem volna, amit tennem kell, ami az adott helyzetben azt jelentette, hogy elmegyek megnézni a Hamletet. * Shakespeare: Hamlet. Arany János fordítása. 4
Hű, de meleg van! Azt hittem, Angliában nem is lehet ilyen forróság! Melanie barátnőm kontyba csavarja szőke haját, és izzadó nyakát legyezi. Mellesleg mikor nyitják már ki az ajtót? Ms. Foley-ra nézek, akit Melanie és gyakorlatilag az egész csoportunk a mi rettenthetetlen vezérünknek hív a háta mögött. Ám Ms. Foley éppen Todd-dal tárgyal, az egyik történelem szakos egyetemistával, a kirándulás helyettes vezetőjével - vélhetőleg lebaltázza valamiért. A Tini Túra! Kulturális Tündérjáték! brosúrája, amelyet szüleim két hónapja, az érettségim után nyújtottak át, „történész szaktanácsadónak" nevezi az ilyen Todd-féle egyetemistákat; az lenne a dolguk, hogy emeljék a Tini Túra! „tanulmányi értékének szintjét". Ám Todd eddig hatékonyabban emelte a macskajaj szintjét, mert úgyszólván minden este inni viszi a társaságot. Ma este fixen kirúgunk a hámból, végül is ez az utolsó állomásunk: Stratfordupon-Avon, a város, amely tele van Kultúrával! Ami, úgy látszik, a Shakespeare nevét viselő kocsmák aránytalanul magas számában nyilvánul meg, amelyeket vakító fehér surcit viselő népek látogatnak. Ms. Foley ugyancsak hófehér tornacipőt visel, ropogósra vasalt farmerrel és Tini Túra! feliratú pólóval, miközben Toddot pirongatja. Esténként, amikor mindenki más bemegy a városba, néha mondogatja nekem, hogy jelentenie kellene Toddot az irodánál, de sose szánja rá magát. Gondolom, részben azért, mert amíg ő korhol, Todd addig is kokettál. Még Ms. Foleyval is. Különösen Ms. Foley-val. Azt hiszem, hétkor kezdődik - mondom Melanie-nak. Az órámra nézek, ami ugyancsak érettségi ajándék és tömör arany. Aljába a MEG SE ÁLLJ szavakat gravírozták. Súlya lehúzza izzadt csuklómat. Jesszus, hogy ezek a britek, hogy szeretnek sorakozni! Vagy sorban állni. Mit tudom én. Tanulhatnának az olaszoktól, akik csak rohannak, mint a malacok. Vagy talán az olaszok tanulhatnának a britektől. Melanie lehúzogatja a miniszoknyáját (a szalagszoknyáját, ahogy ő hívja), és megigazítja a kombinévállpántos felsőjét. - Istenem, Róma! Mintha egy éve lett volna! Róma? Hat napja volt? Vagy tizenhat? Egész Európa összefolyik repülőterekké, buszokká, régi épületekké és menükké, amelyekben csirke szerepel különböző mártásokkal. Kissé fanyalogtam, amikor a szüleimtől ezt kaptam ajándékba az érettségi örömére. Ám anyu megnyugtatott, hogy utánanézett. A Tini Túra! igencsak jó nevű program; híres arról, hogy magas színvonalú ismeretterjesztést biztosít és lelkiismeretesen gondoskodik a diákjairól. Nagyon fognak vigyázni rám. Sose leszel egyedül - ígérték a szüleim. És természetesen jön Melanie is. Igazuk volt. Tudom, hogy a többiek leprázzák Ms. Foley-t, amiért sasszemmel őrködik felettünk, de én méltányolom, hogy mindig tart -
5
névsorolvasást, sőt még azt is méltányolom, hogy nagyon nem helyesli az éjszakai kiruccanásokat a helyi bárokba, habár Európában a legtöbbünk már törvényesen ihat - nem mintha ideát bárkit is érdekelne az ilyesmi. Én nem járok a bárokba. Általában visszamegyek a hotelszobába, amelyben együtt lakunk Melanie-val, és tévét nézek. Szinte mindig találok amerikai filmeket, ugyanolyanokat, amilyeneket otthon gyakran néztünk a hétvégeken Melanie-val valamelyikünk szobájában, rengeteg pattogatott kukorica társaságában. Megsülök idekint - nyöszörgi Melanie. - Még most is olyan meleg van, mint délután! Felnézek. A nap tüzesen süt, és felhők versenyeznek az égen. Tetszik, hogy ilyen gyorsak és semmi sem állja az útjukat. Az égről látszik, hogy Anglia sziget. Legalább nem zuhog, mint amikor megérkeztünk! Van egy hajpántod? - kérdezi Melanie. - Nem, hát persze hogy nincs. Fogadok, hogy most nagyon szereted a hajadat. Kezem a tarkómra vándorol, amelyet még mindig csupasznak, furcsán kiszolgáltatottnak érzek. A Tini Túra! Londonban kezdődött, a második délutánon volt pár óránk vásárolni, ami, gondolom, kultúrának minősül. Ebben az időszakban Melanie meggyőzött róla, hogy vágassam le a hajamat. Ez, mint elmagyarázta odafelé a repülőgépen, ugyancsak hozzátartozik a főiskola előtti újjászületéshez: - A főiskolán senki sem fogja tudni, hogy buzgómócsing automaták voltunk. Túl csinosak vagyunk ahhoz, hogy csak agytrösztök lehessünk, és a fősulin úgyis mindenki agytröszt lesz. Mi tehát egyszerre lehetünk királyok és agytrösztök. A kettő nem zárja ki egymást többé. Melanie számára ez az újjászületés a minimális méretű új ruhatárat jelentette, amire a költőpénze felét elverte a Topshopban, meg azt, hogy Melanie-ból Melre rövidítette a nevét - ami nekem nem mindig jut eszembe, akárhányszor rúg is bokán az asztal alatt. Nálam, gondolom, az újjászületés egyenlő a hajvágatással, amire Melanie rábeszélt. Kiakadtam, amikor megláttam magam. Amióta az eszemet tudom, hosszú, fekete hajam volt semmi frufruval, és a lánnyal, aki visszabámult rám a fodrászat tükréből, egyáltalán nem hasonlítottunk. Akkor még csak két napja jöttünk el hazulról, de az én szívemet máris szorongatta a honvágy. Vissza akartam menni az otthoni szobámba, az ismerős, barack-rózsaszín falak közé, az antik vekkergyűjteményhez. Nem tudtam, hogy élem túl majd a főiskolát, ha még ezt sem bírom ki. De aztán megszoktam a hajat, és a honvágy is nagyjából elmúlt, de még ha nem is múlt volna el, most már úgyis vége a túrának. Holnap szinte mindenki felszáll a reptéri buszra, és hazautazik. Melanie és én vonattal megyünk Londonba, hogy az unokatestvérénél töltsünk három napot. 6
Melanie azt tervezi, hogy visszamegy a fodrászatba, ahol engem bubifrizurásra vágtak, és festet a hajába egy rózsaszín csíkot, aztán elmegyünk a West Endre, megnézzük a Let It Bet. Vasárnap hazarepülünk, és nemsokára elkezdjük a főiskolát: én Boston mellett, Melanie New Yorkban. Engedjétek szabadon Shakespeare-t! Felnézek. Tíz-egynéhány fős csoport futkos fel-alá a sor mellett, rikító neonszín röplapokat osztogatnak. Rögtön látom, hogy nem amerikaiak semmi vakító fehér tornacipő, sem sokzsebű sort. Mindannyian hihetetlenül magasak, vékonyak és másmilyenek. Mintha még a csontozatuk is idegen lenne. Ó, nekem kell egy ilyen! - Melanie elvesz egy röplapot, és azzal legyezi a nyakát. Mit mond? - kérdezem, és a csoportra nézek. Úgy kirínak a turistáktól ellepett Stratford-upon-Avonból, mint a lángoló narancsszín pipacsok a zöld mezőből. Melanie ránéz a röplapra, és fintorog. Gerilla Will? Odajön hozzánk egy lány, olyasféle bíbor stráfokkal a hajában, amilyeneket Melanie szeretne. - Ez Shakespeare a tömegeknek. Belebandzsítok a szövegbe. Gerilla Will! Shakespeare határok nélkül! Shakespeare szabadon! Shakespeare ingyen! Shakespeare mindenkinek! Shakespeare ingyen? - olvassa Melanie. Ja - mondja idegenes angolsággal a bíborhajú lány. - Nem a kapitalista nyereségért. Ahogy Shakespeare akarta volna. Na, ja, dehogy is akart volna jegyeket árulni és pénzt keresni a darabjaival! - Nem akarok okoskodni, de eszembe jut a Szerelmes Shakespeare film, amiben örökösen tartozott valakinek. A lány a szemét forgatja. Kezdem bután érezni magam. Árnyék hull rám, átmenetileg elfogja a nap tüzes izzását. Aztán nevetést hallok. Felnézek, de a még este is erős napsütés ellenfényében nem tudom kivenni az előttem álló alakot, csak a hangját hallom. Azt hiszem, igazad van - mondja. - Éhező művésznek lenni nem olyan romantikus, ha mi magunk éhezünk. Pislogok párat. A szemem alkalmazkodik, és látom, hogy a srác magas, talán jó harminc centiméterrel is magasabb nálam, és vékony. A haja a szőke összes árnyalatában játszik, a szeme annyira barna, hogy az már szinte fekete. Hátra kell szegnem a fejemet, hogy felnézhessek rá, ő pedig lehajtja a fejét, hogy lenézhessen rám. De Shakespeare meghalt, és nem kér jogdíjat a sírból. Mi viszont élünk. - Kitárja a karját, mintha magához ölelné a mindenséget. - Mit néztek meg? 7
A Hamletet - mondom. Ó, a Hamletet! - Az akcentusa olyan csekély, hogy szinte észrevehetetlen. - De egy ilyen estét nem akartok tragédiára vesztegetni. Úgy néz rám, mintha kérdezné. Aztán elmosolyodik. - Vagy zárt helyre. Mi a Vízkeresztet adjuk elő. Kint. A kezembe nyom egy röplapot. Majd gondolkozunk rajta - mondja kacér hangján Melanie. A srác felvonja a fél vállát, és annyira félrehajtja a fejét, hogy az álla majdnem hozzáér a kiálló vállcsontjához. Ahogy akarjátok - mondja, de közben engem néz, mielőtt odaügetne a csapatához. Melanie utánuk bámul. Hű! Ezek miért nem szerepelnek a Tini Túra! Kulturális Tündérjátékban? Ilyenekkel szívesen kulturálódnék! Nézem őket, és furcsán elszorul a szívem. Tulajdonképpen a Hamletet már láttam. Melanie felém fordul, és felrántja vékony vonallá tépkedett szemöldökét. Én is. A tévében, de akkor is... Elmehetnénk... erre. Ez más lenne. Kulturális élmény, márpedig a szüléink ezért küldtek. Melanie elneveti magát. Nocsak, rosszalkodunk? De mi lesz a mi rettenthetetlen vezérünkkel? Úgy látom, éppen bemelegít a névsorolvasáshoz. Úgyis panaszkodtál a melegre... - kezdem. Melanie egy pillanatig néz, aztán bekattan neki. Megnyalja a száját, elmosolyodik, majd bandzsítani kezd. Ja. Totál hőgutát kaptam. - Paulához fordul, aki maine-i, és szorgalmasan olvassa az útkönyvet. - Paula, úgy szédülök! Meleg van - bólogat együttérzően Paula. - Hidrálnod kellene. Attól félek, el fogok ájulni, vagy hasonló. Fekete pontok ugrálnak a szemem előtt. Ne vidd túlzásba! - súgom. Egy ügyet jól fel kell építeni - súgja vissza Melanie. Kezd belejönni. Jaj, mindjárt elájulok! Ms. Foley! - kiáltom. Ms. Foley felnéz a listából, amelyen a neveket pipálgatta. Odajön, és olyan aggodalmas az arca, hogy máris rosszul érzem magam, amiért hazudni fogok. Azt hiszem, Melanie, vagyis Mel, hőgutát fog kapni. Rosszul vagy? Most már nem kell sokat várni, és a színházban finom hűvös lesz. - Ms. Foley furcsán keveri a brit kiejtést a középnyugatival, amiért mindenki nevet rajta, mert azt hiszik, hogy affektálásból csinálja. -
8
Szerintem csak azért van, mert Michiganben született, és sok időt tölt Európában. Úgy érzem, mindjárt kidobom a taccsot - tesz rá még egy lapáttal Melanie. - Nagyon rühellném, ha a Hattyú Színházban jönne rám. Ms. Foley viszolyogva ráncolja az orrát; nem tudom, az elképzeléstől-e, hogy Melanie rókázhat a színházban, vagy hogy egy lélegzetre említik a Royal Shakespeare Companyt a taccsolással. Ó, egek! Jobb lesz, ha visszakísérlek a szállodába. Én is elvihetem - ajánlkozom. Valóban? O, nem, ezt nem tehetem. Látnod kell a Hamletet. Nem, nem, semmi baj! Majd én elkísérem. Nem! Ez az én felelősségem. Egyszerűen nem terhelhetlek ilyesmivel. - Megnyúlt arcán látom, mekkora harcban áll önmagával. Igazán, Ms. Foley! Már láttam a Hamletet, és a hotel rögtön itt van a téren. Valóban? Ó, ez nagyon kedves lenne! Hinnéd-e, hogy bár évek óta foglalkozom ezzel, még egyetlenegyszer sem láttam a Bárd Hamletjét az RSC előadásában? Melanie halkan felnyög a hatás kedvéért. Óvatosan oldalba bököm, és rámosolygok Ms. Foley-ra. Akkor végképp nem szabad kihagyni! Olyan ünnepélyesen bólint, mintha komoly dolgokról beszélnénk, például a trónutódlás sorrendjéről, vagy ilyesmi. Aztán a kezemért nyúl. Olyan nagy öröm volt veled utazni, Allyson. Hiányozni fogsz. Bár több mai fiatal lenne ilyen, mint te. Olyan... - Egy pillanatra elhallgat, keresi a megfelelő kifejezést. - Olyan jó kislány vagy. Köszönöm - felelem gépiesen, bár hidegen hagy a dicsérete. Nem tudom, azért-e, mert ez a legszebb, ami Ms. Foley-nak eszébe jut rólam, vagy azért, mert most nem is vagyok olyan jó kislány. Jó kislány, hova szarjak! - vihog Melanie, miután kiszabadultunk a sorból és abbahagyhatja az ájuldozást. Halkabban! Nem szeretek színészkedni. Hát, pedig állati ügyesen csinálod. Nagyon jó lennél színésznőnek, ha a véleményemre vagy kíváncsi. Nem vagyok kíváncsi. Na, hol az a hely? - A röplapra pillantok. Canal Basin. Az meg hol van? Melanie előveszi a telefonját, amely az enyémtől eltérően működik Európában. Megnyitja a térképalkalmazást. Úgy látom, ez egy víztároló a csatorna mellett. Pár perccel később megérkezünk a vízpartra, ahol rengetegen nyüzsögnek nagyvásári hangulatban. Dereglyék horgonyoznak a víz szélén, mindenféle csónakból kínálnak mindenfélét a fagylalttól a festményekig. Viszont sehol 9
egy színház. Vagy színpad. Vagy székek. Vagy színészek. Még egyszer megnézem a röplapot. Talán a hídon lesz? - töpreng Melanie. Odamegyünk a középkori, szamárhátú hídhoz, de ott is ugyanaz van: magunkfajta turisták őgyelegnek a forró éjszakában. Arra a srácra gondolok, a hihetetlenül sötét szemére, amint hangsúlyozza, hogy a mai este túl szép a tragédiához. De mikor körülnézek, sehol sem látok színjátékot. Nyilván vicc volt, ostoba turisták átvágására. Vegyünk fagylaltot, hogy ne legyen totál csőd az este - javasolom. Éppen állunk sorban a fagylaltért, amikor halljuk az akusztikus gitárok zümmögését és a bongó dobok visszhangos tamtamját. Hegyezem a fülemet, szonár bekapcsolva. Felállók egy közeli padra, hogy körülnézzek. Nem látok mintegy varázsütésre megjelent színpadot, csak meglehetősen nagy tömeget valami fák alatt. Szerintem kezdődik! - ragadom kézen Melanie-t. De a fagyi! - panaszkodik. Majd. - Rángatni kezdem a sokaság felé. „Ha a zene szerelmünk étke, fel!"* Az Orsino herceget alakító srác egy cseppet sem hasonlít azokra a Shakespeare-színészekre, akiket eddig láttam, legfeljebb a Rómeó+Júlia filmváltozatára Leonardo DiCaprióval. * Shakespeare: Vízkereszt. Radnóti Miklós és Rónay György fordítása. Magas, fekete, rasztahajú, és olyan a jelmeze, mint egy glam rocksztáré: szűk vinilnadrág, hegyes orrú cipő és necctrikó, amely közszemlére teszi kockás hasát. Ó, mégis helyesen döntöttünk! - súgja a fülembe Melanie. Orsino előadja a nyitó monológot gitárokkal és bongóval aláfestve. Végigfut a hátamon a hideg. Úgy nézzük végig az első felvonást, hogy egyfolytában kergetjük a színészeket a vízparton. Ha ők futnak, mi is fúlunk, amitől úgy érezzük, hogy mi is benne vagyunk a játékban. Talán ettől lesz olyan más. Mert láttam én már Shakespeare-t az iskolai előadásokon és néhányszor a Philadelphia Shakespeare Theatre-ben. De mindig olyan volt, mintha idegen nyelven hallgatnám, amit nem ismerek túl jól. Keményen kellett összpontosítanom, és az előadás fele részében újra és újra a műsorfüzetet böngésztem, mintha ettől jobban érthetném. Ám ezúttal bekattan. Olyan, mintha a fülem ráállna a különös nyelvezetre, és azután már magába is szippant a történet, ugyanúgy, mint mikor filmet 10
nézek, vagyis beleélem magam. Amikor Orsino a hideg Olíviáért eped, azt az ismerős szúrást érzem, mint mindig, ha olyan hapsikba estem bele, akiknek a számára nem léteztem. És amikor Viola gyászolja a bátyját, átérzem a magányát. És amikor belezúg Orsinóba, aki férfinak hiszi, az tényleg vicces, ugyanakkor megindító. Ő csak a második felvonásban lép színre. Sebastiant alakítja, Viola halottnak hitt bátyját. Ami valahol logikus, mert mire előkerül, kezdem azt hinni, hogy sose létezett, csak én idéztem meg. Ahogy keresztülrohan a gyepen, nyomában a lerázhatatlanul hűséges Antonióval, rohanunk utána mi is. Egy idő után összeszedem a bátorságomat. - Menjünk közelebb - mondom Melanie-nak. Megmarkolja a kezemet, és épp annál a résznél fúrjuk oda magunkat az első sorba, amikor Olivia bohóca jön Sebastianért, és vitatkoznak, azután Sebastian el akarja zavarni. Közvetlenül előtte mintha összeakadna a tekintetünk egy fél pillanatra. Ahogy szürkületté szelídül a forró nappal, és én még mélyebbre süllyedek Illíria illuzórikus világába, úgy érzem, mintha egy furcsa másvilági síkra kerültem volna, ahol minden megtörténhet, ahol a személyiség úgy cserélhető, akár a cipő. Ahol a holtaknak hitt emberek feltámadnak. Ahol mindenki megkapja a magáét, és boldogan él, míg meg nem hal. Elismerem, cukrozott méz, de a levegő simogató, és puha, a fák dúsan zöldellnek, a tücskök énekelnek, és úgy tűnik, hogy most az egyszer talán még ez is lehetséges. Túl hamar ér véget a darab. Sebastian és Viola ismét találkozik. Viola tisztázza Orsinóval, hogy ő tulajdonképpen lány, és a herceg most már természetesen őt akarja feleségül venni. Olivia rádöbben, hogy Sebastian nem az, akihez hite szerint feleségül ment, de mindegy, így is szereti. A zenészek ismét rázendítenek, a bohóc előadja a záró monológot. Utána a színészek kijönnek, meghajolnak, és mindegyik másképp figurázza ki a meghajlást. Az egyik hasra esik. A másik léggitározik. Miközben Sebastian meghajol, a tekintete végigpásztázza a tömeget, és megállapodik rajtam. Arra a mulatságos kis fél mosolyra húzza a száját, előhúzza a zsebéből az egyik kellékpénzt, és odadobja nekem. Sötét van, a pénz is apró, de azért elkapom, és most mintha engem is megtapsolnának. Kezemben a pénzzel tapsolok. Addig tapsolok, amíg meg nem fájdul a tenyerem. Úgy tapsolok, mintha a tapsolással meghosszabbíthatnám az estét, Szentivánig nyújthatnám a Vízkeresztet. Azért tapsolok, hogy kapaszkodhassak ebbe az érzésbe. Azért tapsolok, mert tudom, mi fog történni, ha abbahagyom. Ugyanaz, ami akkor történik, amikor kinyomok egy igazán jó filmet - egy olyat, amelyikbe belefeledkeztem. Visszazökkenek a valóságomba, és űrt érzek magamban. Néha csak azért nézek meg többször egy filmet, mert próbálom visszaszerezni azt az érzést, 11
hogy valami igaziban vagyok benne. Tudom, hogy ez értelmetlen. Ám ma este nincs visszajátszás. A tömeg szétszéled, a színészek elszállingóznak. Csak két muzsikus marad hátra kalapozni. Dobok nekik egy tízfontos bankót. Szótlanul állunk Melanie-val. Hú! - mondja végül. Ja. Hú - felelem. Ez nagyon király volt. Pedig utálom Shakespeare-t. Bólintok. Csak én láttam úgy, vagy az a dögös srác korábbról ott, a sornál, az, aki Sebastiant játszotta, tényleg leellenőrzött minket? Minket? De hiszen nekem dobta a pénzt! Vagy csak én kaptam el? Miért ne ellenőrizte volna le inkább Melanie-t, akinek szőke haja és kombinévállpántos felsője van? Mel 2.0, ahogy mostanában hívja magát, annyival vonzóbb, mint Allyson 0.0. Azt nem tudhatom - felelem. És pénzt dobott nekünk! Mellesleg jó kapás volt. Megkereshetnénk őket. Lóghatnánk együtt vagy ilyesmi. Már elmentek. Ja, de ezek még itt vannak - mutat a kalapozókra. - Tőlük megkérdezhetjük, hol vannak. A fejemet rázom. Kétlem, hogy buta amerikai tizenévesekkel akarnának lógni. Nem vagyunk buták, és a legtöbbjük sem látszott tizenévesnél öregebbnek. Nem! Különben is, Ms. Foley ránk nézhet. Vissza kell mennünk a szobába. Melanie a szemét forgatja. Miért csinálod mindig ezt? Mit? Hogy nemet mondasz mindenre. Mintha kalandfóbiád lenne. Nem mindig mondok nemet. Tízből kilencszer igen. Hamarosan főiskolára megyünk! Éljünk már egy kicsit! Én éppen eleget élek! - mordulok rá. - Mellesleg hogyhogy eddig nem zavart? Melanie és én azóta vagyunk legjobb barátnők, hogy a családja a második osztály előtti nyáron odaköltözött tőlünk két házzal arrébb az utcánkba. Azóta együtt csinálunk mindent: egyszerre hullattuk el a tejfogainkat, egyszerre kezdtünk el menstruálni, még fiút is egyszerre fogtunk magunknak. Én pár héttel azután kezdtem el Evannel járni, hogy ő elkezdett Alexszel járni (aki Evan legjobb barátja volt), noha ő és Alex januárban szakítottak, míg Evan és 12
én áprilisig húztuk. Olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy valóságos titkos nyelvet alakítottunk ki bennfentes viccekből és pillantásokból. Persze rengeteget veszekedtünk. Mindketten egykék vagyunk, ezért néha úgy viselkedünk, mint a testvérek. Egyszer egy lámpát is eltörtünk a huzakodásban. De ilyen még sose fordult elő nálunk. Magam sem tudom, mi ez az ilyen, csak annyit tudok, hogy amióta eljöttünk a túrára, úgy érzem magam Melanie társaságában, mintha vesztésre állnék egy versenyben, amelyre tudtomon kívül neveztem be. Ma este idejöttem - mondom merev, védekező hangon. - Hazudtam Ms. Foley-nak, hogy idejöhessünk. Egén? És milyen jól éreztük magunkat! Akkor miért nem folytatjuk? A fejemet rázom. Melanie kotorászik a táskájában, előhalássza a telefonját, legörgeti az SMSeket. A Hamlet is most ért véget. Craig azt mondja, hogy Todd elvitte az egész bandát a Retkes Ruca kocsmába. Jó név, mi? Gyere velünk! Mekkora hepaj lesz! Az a helyzet, hogy egyszer elmentem Melanie-val és a többiekkel, amikor nagyjából egy hete voltunk úton. Addigra ők már kocsmáztak párszor, és noha Melanie csak egy hete ismerte ezeket a srácokat - ugyanannyi ideje, mint én -, olyan bennfentesen tudott viccelődni velük, amit én nem értettem. Csak ültem a zsúfolt asztalnál, a poharamat szorongatva, és úgy éreztem magam, mint a peches kölyök, akinek év közben kellett átkerülnie másik iskolába. Az órámra nézek, amely mélyen lecsúszott a csuklómon. Visszacsúsztatom, hogy elfedje a rút, vörös anyajegyet a pulzusom fölött. Majdnem tizenegy óra, és holnap korán kell kelnünk a vonathoz. Úgyhogy ha nem haragszol, visszavonulok kalandfóbiás énemmel a szobába. - Pont olyan sértődötten beszélek, mint anyu. Oké, hazakísérlek, aztán irány a kocsma. És ha Ms. Foley megnézi, mi van velünk? Melanie nevet. Mondd, hogy hőgutát kaptam, de most már nincsen meleg. - Fölfelé indul az emelkedőn, a híd irányába. - Mi van? Vársz valamire? Visszanézek a folyóra, a dereglyékre, ahol megcsappant az esti forgalom. Kivonultak a szemetesek. Végére jár a nap, és nem fordul vissza. Nem, nem várok.
13
KETTŐ negyed kilenckor indul Londonba - Melanie ötlete volt, hogy maximális időnk legyen a vásárlásra. De mikor a vekker sipítani kezd hatkor, Melanie a fejére húzza a párnát. Menjünk egy későbbivel - nyöszörgi. Nem! Már minden meg van szervezve. Majd alhatsz a vonaton. Különben is megígérted, hogy fél hétkor lent leszel, mert el akarsz búcsúzni mindenkitől! - És én is megígértem Ms. Foley-nak, hogy elbúcsúzunk. Kivonszolom Melanie-t az ágyból, betaszigálom a lagymatag valami alá, amit a szálló zuhanynak nevez. Keverek neki egy kis neszkávét, utána gyorsan felhívom anyut, aki pennsylvaniai idő szerint hajnali egyig fennmaradt a telefon kedvéért. Fél hétkor letrappolunk a földszintre. Ms. Foley, farmerben és a szokott Tini Túra! pólóban, kezet ráz Melanie-val, engem csontos karjaiba ölel, a kezembe nyomja a névjegyét, és azt mondja, azonnal hívjam fel, ha Londonban szükségem lenne valamire. A következő túrája vasárnap kezdődik, úgyhogy addig a fővárosban lesz. Azután közli velem, hogy fél nyolcra taxit hívott, ami kivisz engem és Melanie-t a vasútállomásra, még egyszer rákérdez, hogy várnak-e minket Londonban (igen, várnak), ismételten kijelenti, hogy jó kislány vagyok, és óva int a zsebtolvajoktól a földalattin. Hagyom, hogy Melanie még egy félórára visszafeküdjön az ágyba, aminek az a következménye, hogy kihagyja a szokott szépítkezést, fél nyolckor pedig bepakolom magunkat a várakozó taxiba. Amikor befut a vonatunk, felvonszolom rá a csomagunkat, és keresek két szabad helyet. Melanie lerogy az ablak mellé. Majd kelts föl, ha Londonba érünk. Egy pillanatig bámulom, de ő már be is fészkelte magát az ablakhoz, és lehunyta a szemét. Sóhajtok, elhelyezem a lábánál a válltáskáját, melléje dobom a kardigánomat a tolvajok és a disznó öregemberek elriasztására, azután megkeresem az étkezőkocsit. A hotelben kihagytam a reggelit, úgyhogy most morog a gyomrom, és a halántékomban lüktetni kezd a fejfájás. Noha Európa a vonatok hazája, mi sose vonatoztunk a túrán; repülővel tettük meg a nagy távolságokat, a kicsiket busszal. Ahogy átsétálok a vagonokon, megnyugtató surrogással nyílnak ki az automata ajtók, és a szerelvény lágyan ring a talpam alatt. Odakint repül a zöld táj. Az étkezőben megtekintem a siralmas választékot. Végül sajtos
Vonatunk
14
szendvicset és teát rendelek, meg sült krumplit sóval és ecettel, amire rákaptam. Kérek hozzá egy doboz kólát Melanie-nak. Kartonpapír szatyorba pakolom az ételt, és már indulnék vissza a helyemre, amikor épp az ablak mellett felszabadul egy asztal. Egy másodpercig habozok. Vissza kellene mennem Melanie-hoz. De hát ő alszik, nem érdekli a dolog. Úgyhogy leülök az asztalhoz, és kibámulok az ablakon. A vidék olyan tősgyökeresen angol, sövényekkel tagolt, tiszta zöld és takaros, amelyen a bolyhos juhok mintha az égen örökké jelen levő felhőket tükröznék. Ez egy nagyon zavaros reggeli. Ez a hang! Miután négy felvonáson át hallgattam az este, rögtön megismerem. Felnézek, és ott néz rám azzal a lusta fél mosollyal, amitől olyan, mint aki ebben a másodpercben ébredt. Hogyhogy zavaros? - kérdezem. Csodálkoznom kellene, de valamiért nem teszem. Az ajkamba kell harapnom, nehogy rávigyorogjak. De ő nem felel, csak a pulthoz megy és kér egy kávét, aztán az asztalom felé int a fejével. Bólintok. Több értelemben - feleli, és leül velem szemben. - Olyan, mint egy külföldre szakadt hazánkfia, aki átállási problémáktól szenved. Lenézek a szendvicsemre, a teámra, a sült krumplimra. Ez egy külföldre szakadt hazánkfia, aki átállási problémáktól szenved? Ezt meg hogy sütötted ki ebből? A kávéját fújkálja. Könnyen. Először is, még reggel kilenc sincs. A tea tehát logikus. De a szendvics és a sült krumpli, az ebédre való. A kóláról nem is szólva. Megkocogtatja a dobozt. - Látod? Ezért van összezagyválva az időzítés. A reggelidnek időeltolódása van. Nevetnem kell. A fánk olyan gusztustalan volt - mutatok a pultra. Határozottan. Én ezért hozom magammal a reggelit. - A táskájába nyúl, és elkezd kicsomagolni valamit a gyűrött zsírpapírból. Állj, ez gyanúsan emlékeztet szendvicsre! - mondom. Pedig nem az. Kenyér és hagelslag. Hahl - mi? Ha-gel-szlág. - Szétnyitja a szendvicset, hogy lássam. Vaj van rajta és valamiféle csokoládés szórócukor. Te nevezed zavarosnak az én reggelimet? Hiszen te desszertet reggelizel! Hollandiában ez a reggeli. Nagyon elterjedt. Ez vagy az uitsmijter, ami lényegében sonkás tükörtojás. Ez nincs benne a tesztben, ugye? Mert még csak nem is próbálkozom a kiejtésével. 15
Vit. Szmí. Ter. Később gyakorolhatjuk. Ami elvezet a második ponthoz. A te reggelid olyan, mint egy idegenbe szakadt hazánkfia. De azért csak egyél. Beszélhetek, miközben eszel. Köszönöm. Örülök, hogy képes vagy egyszerre többfélét csinálni mondom, de aztán elnevetem magam, mert annyira fura, hogy ez ilyen természetesen történik. Azt hiszem, tulajdonképpen kacérkodom reggeli közben. Reggeli ürügyén. - Egyáltalán mi az, hogy idegenbe szakadt hazánkfia? Valaki, aki nem abban az országban él, ahol született. Te például szendvicset eszel. Nagyon amerikai. A tea nagyon angol. De itt van a sült krumpli vagy csipsz, ahogy akarod, ez egyformán lehet angol vagy amerikai, de sóval és ecettel eszed, ami nagyon angol, de reggelire eszed, és ez már amerikaias. Amerikában sült krumplit reggeliztek kólával? Honnan tudod, hogy amerikai vagyok? - kérdezem kihívóan. Azt leszámítva, hogy egy amerikai turistacsoporttal voltál és amerikai kiejtéssel beszélsz? - Beleharap a hagu... akármicsoda szendvicsébe, és iszik még kávét. Ismét vissza kell fognom magam, nehogy vigyorogjak. Igen. Azt leszámítva. Igazából ez volt minden támpontom. Nem nagyon látszol amerikainak. Tényleg? - Felbontom a krumplis tasakot, megcsap a szintetikus ecet éles szaga. Megkínálom. Elhárítja, és megint harap a szendvicsből. - Mi látszik amerikainak? Vállat von. Szőke - mondja. - Nagy... - Mutatja a didit. - Lágy vonások. - Az arca előtt mozgatja a kezét. - Csinos. Mint a barátnőd. És én nem úgy nézek ki? - Nem tudom, miért kérdeztem meg. Tudom, hogy nézek ki. Sötét haj. Sötét szem. Éles vonások. Semmi áramvonal, nem sokat mutathatok fel derékon felül. Kissé lelappad a lelkesedésem. Csak azért nyalizott nálam, hogy ráhajthasson Melanie-ra? Nem. - Rám szegezi a szemét. Tegnap olyan sötétnek tűnt, de közelről láthatom, hogy mindenféle szín van benne: szürke, barna, sőt még arany is táncol a sötétségben. - Tudod, ki néz ki úgy, mint te? Louise Brooks. Bambán bámulok rá. - Nem ismered? A némafilm csillagát? A fejemet rázom. Sose láttam még némafilmet. - Óriási sztár volt az ezerkilencszázhúszas években. Amerikai. Döbbenetes színésznő. És nem szőke. - Viccnek szántam, de nem úgy sült el. Még egy falat szendvics. Egy parányi csokimorzsa megragad a szája sarkában. Hollandiában rengeteg a szőke. Szőkét látok, ha tükörbe nézek. Louise Brooks sötét hajú volt. Hihetetlenül szomorú szeme volt, nagyon -
16
karakteres arca, és ugyanolyan haja, mint neked. - Megérinti a saját haját, amely most is kócos, mint tegnap este. - Annyira hasonlítasz rá. Egyszerűen csak úgy kellene szólítsalak, hogy Louise. - Louise. Ez tetszik. - Nem, nem is Louise. Lulu. Annak becézték. - Lulu. Ez még jobban tetszik. Nyújtja a kezét. - Szia, Lulu, Willem vagyok. A keze meleg, a szorítása erős. Nagyon örülök, Willem. Habár Sebastiannak is szólíthatnálak, ha már új személyazonosságot veszünk fel. Amikor nevet, apró szarkalábak virágzanak ki a szeme sarkában. Nem, nekem jobban tetszik a Willem. Sebastian olyan, hogy is mondjam... passzív, ha belegondolunk. Összeházasítják Oliviával, akinek tulajdonképpen Sebastian húga kellene. Sokszor megtörténik Shakespearenél. A nők kicsikarják maguknak, amit akarnak; a férfiak belesodródnak dolgokba. Hát, nem tudom. Én örültem, hogy minden boldog véget ért. Ó, szép tündérmese, de csak annyi. Tündérmese. De én úgy képzelem, hogy Shakespeare azért tartozik a vígjátéki alakjainak a boldog befejezésekkel, mert a tragédiáiban olyan kegyetlen. Például a Hamletben. Vagy a Rómeó és Júliában. Majdnem szadista. - A fejét csóválja. - Nincs Sebastiannal semmi baj, csak nem igazán irányítja a sorsát. Ezt a kiváltságot Shakespeare meghagyja Violának. Szóval te magad irányítod a sorsodat? - kérdezem. Ismét hallom a hangomat, és nem hiszek a fülemnek. Kicsi koromban sokat jártam a helyi jégpályára. Képzeletben mindig úgy éreztem, hogy tudok piruettezni és ugrani, de ahogy kikerültem a jégre, alig bírtam egyenesben tartani a korcsolyáinak. Amióta idősebb lettem, ugyanígy vagyok az emberekkel. Képzeletben szókimondó és merész vagyok, ám ami kijön a számon, az mindig olyan alázatos és udvarias. Még Evannel, aki a fiúm volt tizenegyediktől kezdve nagyjából egész tizenkettedikben, még vele sem egészen sikerült annak a suhanó, piruettező, szökkenő egyéniségnek lennem, akit gyanítottam magamban. Úgy látszik, ma tudok korcsolyázni. Ó, dehogy. Megyek, ahova a szél fúj. - Elhallgat, egy pillanatig töpreng. - Lehet, hogy nem ok nélkül játszom Sebastiant. No, és most hova fúj a szél? - kérdezem abban reménykedve, hogy Londonban marad. Londonban átszállók egy Hollandiába induló vonatra. Számomra a tegnapi estével véget ért a színházi idény. Lelohadok. Ó. Még nem etted meg a szendvicsedet. Figyelmeztetlek, az itteni sajtos szendvicseket megvajazzák. Azt hiszem, művajjal. Tudom. - Leszedem a szomorú, fonnyadt paradicsomszeleteket, és 17
letörlöm a vaj/margarin vastagját a papírszalvétámmal. Majonézzel jobb lenne - mondja Willem. De csak akkor, ha pulykahúst adnak hozzá. Nem, a sajt és a majonéz nagyon jó. Pocsékul hangzik! Kizárólag akkor, ha még sosem ettél rendes majonézt. Úgy hallottam, az, amit Amerikában használnak, nem rendes fajta. Annyira nevetek, hogy az orromon jön ki a tea. Mi az? - kérdezi Willem. - Mi az? A rendes fajta majonéz! - fuldokolom kacagás közben. - Tisztára mintha lenne egy rosszkislány-majonéz, aki repedt- sarkú és lop, meg egy jókislány-majonéz, aki illedelmes és ártatlan, és nekem csak az lenne a problémám, hogy sose mutattak be a rendesnek! Pontosan így van - feleli. Azután ő is nevetni kezd. Javában hahotázunk, amikor betrappol az étkezőbe Melanie a cuccával plusz a kardigánommal. Sehol sem találtalak! - mondja durcásan. Azt mondtad, hogy Londonban ébresszelek fel. - Kinézek az ablakon. A szép angol vidék átadta a helyét a szürke, csúnya külvárosnak. Melanie ránéz Willemre, és kerekre nyílik a szeme. Hát, mégsem szenvedtél hajótörést - mondja neki. Nem - feleli Willem, de közben engem néz. - Ne haragudj Lulura. Az én hibám. Én marasztaltam itt. Lulura? Igen, Louise, rövidítve. Az új alteregóm, Mel. - Könyörögve nézek rá, hogy ne áruljon el. Szeretek Lulu lenni, még nem akarok lemondani róla. Melanie a szemét dörgöli, mintha még mindig aludna, aztán vállat von, és lerogy a Willem melletti ülésre. Jó! Légy, aki akarsz. Én olyan szeretnék lenni, akinek van egy új feje. Még kezdő a macskajajban - közlöm Willemmel. Pofa be! - förmed rám Melanie. Miért, mondjam inkább azt, hogy veterán vagy? De nagy a szánk ma reggel. Tessék. - Willem kivesz a hátizsákjából egy kis fehér dobozt, és Melanie tenyerébe ráz néhány fehér labdacsot. – Tedd a nyelved alá, és hagyd felolvadni. Hamarosan jobban leszel. Mi ez? - gyanakszik Melanie. Gyógyfű. Biztos, hogy nem valami randidrog? De az. Mert azt akarja, hogy itt ájulj el a vonat közepén - mondom. Willem megmutatja a címkét Melanie-nak. Anyám természetgyógyász. Ezt adja fejfájásra. Nem hinném, hogy 18
meg akarna erőszakolni. Nahát, az én apám is orvos! - mondom. Bár épp az ellentéte egy természetgyógyásznak. O tüdőgyógyász, minden ízében nyugati orvos. Melanie egy darabig gusztálja a labdacsokat, de végül bekapja őket. Mire tíz perccel később besiklik velünk a vonat a pályaudvarra, enyhült a fejfájása. Hallgatólagos megegyezéssel együtt szállunk le: Melanie és én a pukkadásig megtömött, gurulós bőröndünkkel, Willem a kompakt kis hátizsákjával. Kinyomakodunk a peronra, a máris égető, nyári napsütésbe, majd be a Marylebone pályaudvar viszonylagos hűvösébe. Veronica küldött SMS-t, hogy késni fog - mondja Melanie. Azt üzeni, hogy a WHSmithnél találkozunk, vagy mi a csuda az. Könyvesbolt - magyarázza Willem, és rámutat valamire az állomás túloldalán. Az állomás belseje mutatós, és vörös téglával van kifalazva, de én csalódtam benne, mert nem az a grandiózus pályaudvar, a csattogó indulási táblával, amiben reménykedtem, hanem csak monitor van helyette. Odamegyek, megnézem. A célállomásokban nincsen semmi egzotikus: olyan helységek, mint High Wycombe és Banbury, amelyek akár nagyon kedvesek is lehetnek. Igazán buta vagyok. Úgy utaztam körbe a nagy európai városokat - Rómát, Firenzét, Prágát, Bécset, Budapestet, Berlint, Edinburghi, mielőtt visszatértem Londonba - hogy jobbára azt számoltam, hány nap van még hátra, hogy hazamehessek. Nem tudom, mi ez a hirtelen kalandvágy. Mi baj? - kérdezi Melanie. Ó, csak azt reméltem, hogy itt is olyan hatalmas indulási tábla lesz, mint a repülőtereken. Az amszterdami főpályaudvaron olyan van - mondja Willem. Mindig szerettem odaállni elé és elképzelni, hogy csak ki kell választanom egy helyet, és már indulhatok is. Tényleg? Mi a baj? - kérdezi Melanie, a képernyőket nézegetve. - Nem tetszik Bicester North? Nem egészen olyan izgalmas, mint Párizs - mondom. Ó, eredj már, még mindig azon picsogsz? - Melanie Willemhez fordul. - Eredetileg Párizsba kellett volna mennünk Róma után, de a forgalomirányítók sztrájkoltak, így az összes járatot törölték, busszal meg túl messze volt. Még mindig ki van akadva tőle. Franciaországban folyton sztrájkolnak valamiért - bólogat Willem. Párizs helyett berakták Budapestet - mondom -, és tényleg tetszett Budapest, de akkor sem bírom elhinni, hogy ilyen közel jártam Párizshoz, mégse mehettem oda. 19
Willem áthatóan néz, miközben a hátizsákja pántját csavargatja az ujja köré. Akkor menj! - mondja. Hova? Párizsba! Nem lehet. Törölték. Akkor menj most! Vége a túrának. Különben is, valószínűleg még mindig sztrájkolnak. Mehetsz vonattal. Londontól Párizs két óra. - A nagy faliórára néz. Ebédre Párizsban lehetsz. Mellesleg odaát sokkal jobb szendvicsek vannak. De... de nem beszélek franciául. Nincs útikönyvem. Még csak francia pénzem sincs. Ott eurót használnak, nem? - Felsorolom az összes indokot, mintha ezek lennének azok, amelyek miatt nem mehetek, holott igazság szerint Willem azt is javasolhatná ennyi erővel, hogy ugorjak fel egy holdrakétára. Tudom, hogy Európa kicsi, és vannak, akik csinálnak ilyeneket, de én nem. Még mindig engem néz, kissé félrehajtva a fejét. Úgyse sikerülne - vonom le a következtetést. - Egyáltalán nem ismerem Párizst. Willem az órára pillant. Kivár egy szívdobbanást, majd felém fordul. Én ismerem Párizst. A szívem nevetségesen ugrándozni kezd, ám örökké racionális agyam tovább kattogtatja az okokat, hogy miért nem működne: Nem tudom, van-e elég pénzem. Mennyibe kerül a jegy? A táskámba nyúlok, hogy megszámoljam a maradék készpénzemet. Van pár fontom, amiből kihúzom a hétvégét, egy hitelkártyám vészhelyzetekre, és egy százdollárosom abszolút vészhelyzetekre, amit anyutól kaptam, ha a hitelkártya nem működne. Ám ez aligha vészhelyzet, és a kártya használatával megijeszteném a szüléimét. Willem a zsebébe nyúl, kimarkol egy csomó idegen valutát. Emiatt ne aggódj. Jó nyaram volt. Bámulom a kezében a bankjegyeket. Csakugyan képes lenne rá? Elvinne Párizsba? Miért tenné? Holnap estére jegyünk van a Let It Bere - veszi át Melanie az Ész hangjának szerepét. - És vasárnap elutazunk. És anyukád kibukna. Komolyan, meg is ölne. Willemre nézek, de ő csak vállat von, mint aki nem tagadhatja mindezeknek az igazságát. Már éppen hátrálnék, megköszönve az ajánlatot, ám ekkor Lulu ragadja meg a kormányt, mert Melanie-hoz fordulok, és azt mondom: Nem ölhet meg, ha nem tudja. A te anyud? - kérdi Melanie gúnykacajjal. - De mennyire hogy tudni 20
fogja. Akkor nem, ha falazol nekem. Melanie nem szól. - Kérlek! Én annyit falaztam neked ezen az úton! Melanie színpadiasán sóhajt. Az egy kocsma volt. Nem egy idegen ország. Most kritizáltál, amiért sose csinálok ilyet! Ezzel megfogtam. Harcmodort változtat. Hogy falazzak, ha egyszer rajtam fog keresni? Mert fel fog hívni. Tudod, hogy fel fog. Anyu dühöngött, amikor a mobilom nem működött ideát. Nekünk azt mondták, hogy fog, és amikor mégsem, idegtűk kosán hívta fel a szolgáltatót, de azok nem tehettek semmit, a rossz sávban voltam, vagy mi. A végén nem is volt jelentősége. Anyunál megvolt az útitervünk, tudta, mikor érhet utol a szállodában, és amikor ez nem sikerült neki, felhívta Melanie mobilját. Talán nem kéne felvenned, hogy hangpostára kapcsoljon - javasolom. Willemre nézek, aki még mindig szorongatja a pénzt. - Biztos vagy ebben? Azt gondoltam, visszamész Hollandiába. Én is így gondoltam. De talán másfele fúj a szél. Melanie-hoz fordulok. Minden rajta múlik. Összehúzza zöld szemét, úgy néz Willemre. Ha megerőszakolod vagy meggyilkolod a barátnőmet, meg foglak ölni. C-c! - mondja Willem. - Ti, amerikaiak, olyan erőszakosak vagytok. A legrosszabb, amit tehetek, hogy elgázolom biciklivel. Betépve! - egészíti ki Melanie. Oké, talán úgy - mondja Willem, aztán rám néz, és bennem hullámgyűrűket vet valami. Csakugyan megcsinálom ezt? Na, Lulu? Mit szólsz? Akarsz Párizsba jönni? Csak egy napra? Kész őrület. Nem is ismerem. Azonkívül lebukhatok. És mennyit lehet megnézni Párizsból egyetlen nap alatt? És ebből több értelemben is katasztrófa lehet. Tisztában vagyok vele. Ám ez nem változtat a tényen, hogy menni akarok. Úgyhogy ezúttal, ahelyett, hogy nemet mondanék, valami mással próbálkozom. Azt mondom, hogy igen. -
21
HÁROM Az Eurostar tömpe orrú, sáros, sárga vonat. Mire felszállunk, leizzadtam és lihegek. Amióta elbúcsúztam Melanie-tól, akivel sietve egyeztettük a terveket, az adatokat és a találkozási helyeket holnapra, Willem és én egyfolytában futunk. Ki a Marylebone-ból. Le a zsúfolt londoni földalattiba, ahol közelharcot kellett vívnom a beléptetőkapuval, amely háromszor nem volt hajlandó megnyílni előttem, majd végül ráharapott a bőröndömre, amitől a Tini Túra! címkém berepült a jegyautomata alá. Most aztán végképp csavargó leszek - jegyeztem meg viccesen. A hodályszerű St. Pancras pályaudvaron Willem rámutatott az indulási táblára, amely az elvárásaimnak megfelelően keverte a városneveket, azután odaterelt az Eurostar kasszájánál álló sorba, ahol a bűbáját bevetve sikerült átcseréltetnie a pénztárossal a hazaútra szóló jegyét egy párizsi jegyre, majd a saját fontjaiból jó sokat ráköltött az én jegyem megvásárlására. Utána rohanvást végigcsináltuk a bejelentkezést és az útlevélvizsgálatot. Kicsit aggódtam, hogy Willem meglátja az útlevelemet, amely nem Lulué, hanem Allysoné - és nem egyszerűen Allysoné, de egy tizenöt éves Allysoné, aki történetesen pattanásos. De nem látta meg, és épp idejében értünk le a futurista indulási csarnokba, hogy felszállhassunk a vonatunkra. Akkor jutok csak lélegzethez és döbbenek rá, mit műveltem, amikor elfoglaljuk az ülésünket, ahova a helyjegyünk szól. Párizsba megyek. Egy idegennel. Ezzel az idegennel. Úgy teszek, mintha a bőröndömmel matatnék, miközben lopott pillantásokat vetek rá. Az arca azokra a szerelésekre emlékeztet, amelyeket csak megfelelő stílusérzékkel rendelkező lányok viselhetnek: össze nem illő darabok, külön-külön egyik se nagy szám, együtt mégis hatásosak. Az élek erősek, majdnem érdesek, de a szája puha, piros párna, és ha mosolyog, úgy kigömbölyödik az arca, mint az alma. Egyszerre idős és fiatal, cserzett és kifinomult. Nem úgy jóképű, mint Brent Harper, a végzős évfolyam megválasztott szépségkirálya, vagyis olyan egyértelműen, mégse nézhetek máshova. Nem én vagyok az egyetlen. Végigsétál az ülések között két, hátizsákos lány, a szemük sötét, álmos, és mintha azt mondaná: szexet szoktunk reggelizni. Az egyik rámosolyog Willemre, és mond valamit franciául. Willem ugyancsak franciául válaszol, és segít feltenni a lány táskáját a csomagtartóba. A lányok leülnek az átjáró másik oldalán, egy sorral mögöttünk, az alacsonyabbik mond valamit, amin mindketten nevetnek. Meg akarom kérdezni, mit mondtak, de váratlanul elképesztően fiatalnak érzem 22
magam, aki tévedésből került ide, mert a hálaadási macskaasztalnál lenne a helye. Bár franciát tanultam volna a középiskolában! Akartam is tanulni, már kilencediktől, de a szüleim szorgalmazták, hogy a kínait vegyem föl. - Ez a kínaiak évszázada lesz; sokkal jobb pozícióból indulhatsz a versenyben, ha beszéled a nyelvet! - mondta anyu. Szerettem volna megkérdezni, hogy miféle versenyben. De azért csak tanulom négy éve a kínait, és folytatni is fogom egy hónap múlva, amikor majd elkezdem a főiskolát. Várom, hogy Willem leüljön, de ő ehelyett rám néz, majd a francia lányokra, akik, miután elhelyezték a cuccukat, végigriszálnak az ülések között. Vonaton mindig megéhezem. Te meg sem etted a szendvicsedet mondja. - Átmegyek az étkezőbe ellátmányért. Mit kérsz, Lulu? Lulu valószínűleg valami egzotikusát kérne. Csokoládéba mártott szamócát. Osztrigát. Allyson inkább mogyoróvajas szendvicses lány. Nem tudom, mire vagyok éhes. Valami jót. Nézem, ahogy elmegy. Kiveszek egy magazint az üléstámla tasakjából, elolvasok egy csomó adatot a vonatról. A Csalagút ötven kilométer hosszú. 1994-ben nyitották meg, építése hat évig tartott. Vonatunk óránkénti maximális sebessége háromszáz kilométer, azaz száznyolcvanhat mérföld. Ha még mindig a túrán lennénk, Ms. Foley pontosan ezt a Műveltségi Vetélkedő-szecskát olvasná fel az egyik nyomtatványából. Elteszem a magazint. A szerelvény megmozdul, de olyan simán, mintha a peron húzódna el tőlünk. Rájövök, hogy elindultunk. Hallom a vonatfüttyöt. Az ablak mögött villogó búcsút intenek a St. Pancras nagystílű árkádjai, mielőtt belevetnénk magunkat egy alagútba. Körülnézek a vagonban. Mindenki jókedvű, és elfoglalja magát: képeslapot olvasnak vagy laptopon kopácsolnak, SMS-t küldenek, telefonon vagy a szomszédaikkal beszélgetnek. Kilesek az ülésközbe, de Willemnek nincs nyoma. A francia lányok sem jöttek még vissza. Ismét előveszem a magazint, és elolvasok egy ismertetőt egy étteremről, amelyből egy szót sem értek. Újabb percek telnek el. A szerelvény gyorsít, pökhendin elhúz a ronda londoni raktárak mellett. A vezető bejelenti az első megállót. Jön a kalauz, hogy kezelje a jegyeket. Itt ül valaki? - mutat Willem üres helyére. Igen. - Csakhogy a holmija nincs itt. Semmi jele annak, hogy valaha is itt volt. Az órámra pillantok. Két perc múlva háromnegyed tizenegy. Majdnem tizenöt perce hagytuk el Londont. Pár perccel később megérkezünk Ebbsfleetbe, egy csillogó, modern állomásra. Felszáll egy csomó utas. Egy 23
idősebb, aktatáskás ember megáll Willem széke mellett, mintha le akarna ülni, aztán még egy pillantást vet a jegyére, és megy tovább az átjáróban. A vagonajtók sípolnak, becsukódnak, ismét elindulunk. A londoni városképet felváltja a zöld. A messzeségben látok egy kastélyt. A szerelvény mohón falja a tájat; elképzelem, amint mély barázdát húz maga után. Markolom a karfát, belevájom a körmeimet, mint azon az első, végeérhetetlen emelkedőn egy olyan hánytató hullámvasúton, amelyekre Melanie élvezettel rángat föl magával. Noha bömböl a légkondicionáló, a homlokomon vonalban üt ki a verejték. Vonatunk ijesztő hangrobbanás kíséretében találkozik a szembevonattal. Ugrok egyet az ülésben. A szerelvény két másodperc alatt elhúz mellettünk, de nekem az a kísérteties érzésem támad, hogy Willem azon ül. Ami lehetetlen. Ki kellett volna lőnie magát egy másik állomásra, hogy felszállhasson arra a vonatra. De ez még nem jelenti azt, hogy ezen a vonaton van. Az órámra nézek. Húsz perce ment el az étkezőbe. Akkor a mi vonatunk még nem húzott ki a pályaudvarról. Leszállhatott a szerelvényről azokkal a lányokkal. Vagy leszállhatott ezen az előbbi állomáson. Talán erről beszéltek. Miért nem dobod azt az unalmas amerikai lányt és lógsz inkább velünk? Nincs ezen a vonaton. A bizonyosság ugyanolyan hangrobbanást okoz bennem, mint a szembevonat. Meggondolta magát. Párizzsal kapcsolatban. Velem kapcsolatban. Engem Párizsba vinni ugyanolyan hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás volt, mint azok a vacakok, amelyeket a kassza melletti polcra szoktak tenni a vegyesboltban, hogy az ember már kívül legyen az ajtón, mire rájön, hogy mekkora szemétért dobott ki pénzt. Aztán belém hasít egy másik gondolat: hátha ez csak része egy nagyobb tervnek? Megtalálni a létező legnaivabb amerikait, felcsalni egy vonatra, azután ejteni, és ráküldeni a... mit tudom én... a maffiát, hogy rabolják el? Anyu pont egy ehhez hasonlót vett föl videóra a 20/20 tévésorozatból. Mi van, ha ezért nézett rám tegnap este, ezért keresett meg ma délelőtt a Stratford-upon-Avonból induló vonaton? Választhatott volna könnyebb zsákmányt? Eleget néztem az Animál Planetet, így tudom, hogy az oroszlánok is mindig a leggyengébb gazellákat veszik üldözőbe. De bármilyen irreális legyen is ez a lehetőség, van benne valami hidegen megnyugtató. Ismét logikus lesz a világ. Ez legalább megmagyarázza, miért vagyok ezen a vonaton. Valami a fejemre pottyan. Puha és ropogós, de akkora pánikban vagyok, hogy ugrok egyet. Aztán egy másik. Elkapom a lövedéket: egy tasak Walker- féle sós-ecetes 24
sült krumpli. Felnézek. Willem bűntudatosan vigyorog, mint egy tetten ért bankrabló, akinek a kezéből kifolyik a zsákmány: egy tábla csokoládé, három pohárban háromféle meleg ital, az egyik hóna alatt egy palack narancslé, a másik alatt egy doboz kóla. Bocs, hogy ilyen későn jövök. Az étkező a vonat másik végén van, és addig nem nyitottak ki, amíg ki nem húztunk a St. Pancrasból, és már eleve sor volt. Aztán nem tudtam, hogy a kávét vagy a teát szereted-e, így hoztam mindkettőt. Aztán eszembe jutott, hogy korábban kólát kértél, úgyhogy visszamentem érte. Aztán visszafelé jövet ütköztem egy nagyon nyűgös belgával, és leöntöttem magam kávéval, úgyhogy kellett tennem egy kitérőt a klóba, de azt hiszem, attól csak rosszabb lett. - Elém teszi az üdítőt és két kis kartonpapír poharat a felcsapható asztalra, és a farmere elejére mutat, amelyen hatalmas, nedves folt éktelenkedik. Nem az a típus vagyok, aki nevet a fingós vicceken vagy az altesti humoron. Amikor Jonathan Spalicki elengedett egyet múlt évben az élettanórán, és Mrs. Hubermannak korábban kellett elengednie a hisztérikus osztályt, szó szerint megköszönte nekem, hogy én voltam az egyetlen, aki néminemű önuralomról tett tanúságot. Tehát nem rám vall, hogy röhécseljek egy nedves folton. És mégis, amikor kinyitom a szájam, mert tájékoztatni akarom Willemet, hogy tulajdonképpen nem szeretem a kólát, és a korábbit Melanie macskajajára kértem, valami vonítás jön ki belőlem. És mihelyt meghallom a nevetésemet, nincs megállás. Annyira nevetek, hogy alig kapok levegőt. A kibuggyanással fenyegető, rémült könnyeknek megvan a biztonságos ürügyük, hogy lecsoroghassanak az arcomon. Willem a szemét forgatja, és bűntudatosan sandít a farmerjára. Lekapja az asztalról az egyik papírszalvétát. Nem gondoltam, hogy ilyen rossz. - Törölgeti a nadrágját. - Hagy foltot a kávé? Ettől újabb, őrjöngő hahota robban ki belőlem. Willem fanyarul, türelmesen mosolyog. Eléggé felnőtt, hogy elviselje, ha kinevetik. El. Nézést - fuldoklók. - Nem. Nevetem. Ki. A. Gátyódat. Gátyódat! Ms. Foley, amikor kioktatott a brit angol és az amerikai angol különbségeire, tájékoztatott bennünket, hogy az angolok a bokszért alsónak, a nadrágot gátyónak hívják, és kerüljük a gátyó említését, ha meg akarjuk úszni a kínos félreértéseket. Elpirult magyarázás közben. Most már kétrét görnyedek. Amikor sikerül fölegyenesednem, látom, hogy jön vissza az ülések között az egyik francia lány. Ahogy Willem mögé ér, ráteszi a kezét a fiú karjára, és csak egy másodperc múltán veszi el. Aztán mond valami franciául, mielőtt becsusszanna az ülésébe. Willem oda se néz. Visszafordul hozzám. Kérdőjeleket látok sötét 25
szemében. Azt hittem, leszálltál a vonatról. - Csak úgy kicsúszik a számon a megkönnyebbülés gyöngyöző buborékjaival. Jajistenem, tényleg ezt mondtam? A nevetés kirázta belőlem. Most félek Willemre nézni. Mert ha korábban nem akart a vonaton hagyni, most már lehet, hogy akar. A szék besüpped mellettem, ahogy leül. Amikor összeszedem a bátorságomat és rásandítok, meglepetésemre nem látszik rajta se megbotránkozás, se utálat. Csak az a titokzatos kis mosoly ül a száján. Elkezdi kipakolni a silót. A hátizsákjából előhúz egy meggörbült pálcakenyeret. Miután mindent elhelyezett az asztalon, rám néz. És miért szálltam volna le a vonatról? - kérdezi hanyag, incselkedő hangon. Kitalálhatnék valamilyen hazugságot. Mert megfeledkezett valamiről. Vagy mert rájött, hogy mégis haza kell mennie, Hollandiába, de már nem volt ideje közölni velem. Valami nevetségeset, ami kevésbé blamál. De nem találok ki. Mert meggondoltad magad. - Várom a viszolygást, a sokkot, a szánakozást, de változatlanul derűs az arca, legföljebb valamivel kíváncsibb. Váratlan lökést érzek, mintha most lőttem volna be magam valamivel, az én személyes igazságszérumommal. Úgyhogy elmondom a többit is. - Es akkor egy rövid percre azt gondoltam, hogy ez talán valami suskus, és el fogsz adni szexrabszolgának vagy ilyesmi. Ránézek, mert nem tudom, nem mentem-e túl messzire, de ő mosolyogva simogatja az állát. És hogy csinálnám? - kérdezi. Nem tudom. Meg kellene buliznod, hogy elájuljak. Mi is az a cucc, amit használnak? Kloroform? Zsebkendőre öntik, rányomják az ember orrára, és akkor elalszunk. Azt hiszem, ez csak a filmekben van így. Valószínűleg könnyebb lenne bedrogozni az italodat úgy, ahogy a barátnőd feltételezte. De háromféle italt hoztál, és az egyik fel sincs bontva. - Fölemelem a kólásdobozt. - Mellesleg nem iszom kólát. Akkor lőttek a tervemnek. - Színpadiasán sóhajt. - Kár. Jó pénzt kaphatnék érted a feketepiacon. Szerinted mennyit érek? - kérdezem. Meg vagyok döbbenve, hogy milyen gyorsan lett játék a rémületemből. Végigsétáltatja rajtam a tekintetét, felmér. Nos, ez különböző tényezőktől függ. Például? Kor. Hány éves vagy? Tizennyolc. 26
Bólint. Méreteid? 152,5 centi, 52 kiló 75 deka. A körméreteimet nem tudom. Valamilyen szokatlan testrész vagy sebhely, vagy művégtag? Fontos az? Fetisiszták. Felárat fizetnek érte. Nem, nincs művégtag, se semmi. - Ám aztán eszembe jut az anyajegyem, ami csúnya, majdnem olyan, mint egy vadhús, így általában elrejtem a karórám alá. Most azonban különös kísértést érzek, hogy megmutassam, hogy leleplezzem magamat. így hát lejjebb csúsztatom az órát. - Ez van. Megnézi, bólint, aztán félvállról megkérdi: És szűz vagy? Az növeli az értékemet vagy csökkenti? A piactól függ. Látom, sokat tudsz róla. Amszterdamban nőttem fel - mondja, mintha ez megmagyarázná. Tehát mennyit érek? Nem feleltél minden kérdésre. Nagyon furcsa érzés fog el. Mintha egy fürdőköpeny övét fognám, és vagy szorosabbra húzhatnám magamon, vagy eldobhatnám. Nem, nem vagyok szűz. - Bólint, és úgy bámul, hogy zavarba jövök. Borisz most biztos csalódott lesz - teszem hozzá. Ki az a Borisz? Hát, az ukrán maffiózó, aki a piszkos munkát végzi. Te csak a csali voltál. Most már ő kacag, de úgy, hogy hátraszegi a hosszú nyakát. Általában bolgárokkal dolgozom - mondja, amikor feljön levegőért. Ugrass csak, amennyit akarsz, de igenis volt szó erről a tévében is. Egyébként nem is ismerlek. Egy pillanatra elhallgat, majd azt feleli: Húsz. 190 centi. Az utolsó mérésnél 75 kiló. Ez - mutat a lábán egy zegzugos forradásra. Aztán farkasszemet néz velem. - És nem. Csak egy idő után esik le, hogy ugyanarra a négy kérdésre válaszolt, amelyeket nekem tett föl, de akkor fülig elpirulok. Továbbá együtt reggeliztünk. Általában azokkal reggelizem együtt, akiket nagyon jól ismerek. A pír átcsap égésbe. Igyekszem kiagyalni valami csípősét, amivel visszalőhetek, de nehéz szellemesnek lenni, amikor így néznek ránk. Csakugyan azt hitted, hogy fennhagynálak a vonaton? - kérdezi. A kérdés furcsán disszonáns azok után, hogy ilyen jóízűen elröhécseltünk az emberkereskedelemről. Gondolkozom rajta. Valóban azt hittem, hogy képes 27
lenne rá? Nem tudom - felelem. - Talán csak egy kicsit pánikba estem, mert ez a hirtelenség nem az én stílusom. Biztos vagy benne? - kérdezi. - Végül is itt vagy. Itt - mondom. Valóban itt vagyok. Útban Párizsba. Vele. Ránézek. Az a kis félmosoly van a száján, mintha mérhetetlenül mulatságosnak találna bennem valamit. Talán ez teszi vagy a vonat ringása, vagy a tény, hogy soha többé nem fogom látni ez után az egyetlen nap után, esetleg azért van, mert ha az ember elkezd őszinte lenni, akkor nincs visszaút. Vagy egyszerűen csak így akarom. A padlóra dobom a köntöst. Azért gondoltam, hogy leszálltál a vonatról, mert nehezen bírtam elhinni, hogy itt vagy a vonaton. Velem. Minden különösebb indok nélkül. * Ez az igazság. Mert lehetek csak tizennyolc, de már látom, hogy a világ két részre oszlik: a cselekvőkre és a figyelőkre. Azokra, akiktől beindulnak a dolgok, és azokra, akik csak baktatnak utánuk. A Lulukra és az Allysonokra. Sose fordult meg a fejemben, hogy ha Lulut játszom, átcsúszhatok abba a másik oszlopba, még ha egy napra is. Willemhez fordulok, hogy mit mond erre, de mielőtt válaszolna, a vonat beleveti magát a sötétségbe: most megyünk be a Csalagútba. Az ismertető szerint nem egészen húsz perc múlva Calais-ban leszünk, egy órával később Párizsban. De most az az érzésem, hogy ez a vonat nemcsak Párizsba visz, hanem valami egészen új helyre.
NÉGY Párizs Rögtön
kezdődnek a problémák. A csomagmegőrzőt a pályaudvar alagsorában bezárták; a röntgenkezelő munkások, akik átvilágítják a poggyászt, mielőtt a csomagmegőrzőbe kerülne, sztrájkolnak. Ennek eredményeként tele van minden rekesz, amiben elférhetne a bőröndöm. Willem azt mondja, hogy nem olyan messze van egy másik pályaudvar, ahol próbálkozhatunk, de ha a csomagkezelők sztrájkolnak, akkor ott is ugyanez lehet a gond. Legfeljebb húzom magam után. Vagy bedobom a Szajnába. - Viccelek, bár van benne valami vonzó, hogy elhagyjam Allyson összes maradványát. Itt, a közelben dolgozik egy barátom egy bárban... - A hátizsákjába 28
nyúl, előhúz egy viharvert, bőrkötésű noteszt. Éppen meg akarok ereszteni egy viccet a feketekönyvről, de mikor látom a rengeteg nevet, telefonszámot meg e-mail címet, és Willem hozzáteszi: - Ő vezeti a könyveket, ezért általában bent van délután -, akkor esik le, hogy ez egy igazi feketekönyv. Miután megtalálta, amit keresett, előhúz egy antik mobilt, és párszor megnyomja a töltés gombját. Lemerült. A tied működik? A fejemet rázom. Európában használhatatlan. Csak fényképezésre jó. Gyalogolhatunk. Közel van. Visszamegyünk a liftekhez. Mielőtt az automata ajtókhoz érnénk, Willem hozzám fordul. Felkészültél Párizsra? A csomaggal járó idegelésben valahogy el is felejtettem, hogy az egész útnak a célja Párizs. Váratlanul megszeppenek egy kicsit. Remélem - válaszolom bágyadtan. Kimegyünk a pályaudvar elé, a rekkenő hőségbe. Hunyorgók, számítva a vakító csalódásra, mert igazság szerint ezen az úton nagyon sok mindenben kellett csalódnom. Talán túl sok filmet nézek. Rómában annyira szerettem volna egy Audrey-Hepburn-Római-vakációja-élményt, de a Trevi-kútnál tömegnyomor volt, a Spanyol Lépcső aljában McDonald's üzemelt, és a romoknak macskapisiszaga volt a rengeteg kóbor macsektól. Ugyanez történt Prágában, ahol epedve vágytam egy kis bohémságra a lét elviselhetetlen könnyűségéből. De nem, nem voltak csodálatos művészek, sem olyan hapsik, akik valahol emlékeztettek az ifjú Dániel Day-Lewisra. Egyetlen titokzatos külsejű fazont láttam, aki Sartre-t olvasott egy kávéházban, de megszólalt a mobilja, és ő hurutos, texasi orrhangon válaszolt. És London! Melanie meg én totál eltévedtünk a földalattin, amikor elindultunk a Notting Hillre, de csak egy puccos, méregdrága környéket találtunk, tele csilivili butikokkal. Semmi bájosan ósdi könyvesbolt, sehol szeretetre méltó baráti körök, akikkel szívesen vacsoráznánk együtt. Úgy tűnt, hogy minél több filmet láttam egy városról, annál nagyobbat csalódom benne. Márpedig Párizsról sok filmet láttam, A Párizs, amely a Gare du Nord előtt fogad, nem azonos a filmek Párizsával. Itt nincs Eiffel-torony vagy sikkes konfekcióüzletek. Ez egy szabvány utca, egy csomó hotellel meg pénzváltóval, tömve taxikkal és buszokkal. Körülnézek. Mindenfelé szürkésbarna, régi épületek sorakoznak. Olyan egyformák, hogy majdnem összefolynak, nyitott ablakaikból, kitárt, zsalugáteres ajtóikból dől a virág. Srégen a pályaudvarral szemben két kávéház. Egyik sem sikkes, de mindkettő tele: emberfürtök az üveglapú, kerek asztaloknál, az ereszek és a napernyők alatt. Nincs benne semmi 29
szokatlan, mégis tökéletesen külföldies. Elindulunk. Keresztülvágunk az utcán, elhaladunk az egyik kávéház előtt. Egy asztalnál magányos nő rózsaszín bort iszik és cigarettázik. Lábánál apró buldog liheg. Ahogy elmegyünk, a buldog felugrik, szimatolni kezd a szoknyám alatt, és mindkettőnket belegabalyít a pórázába. A nő egykorú lehet anyuval, de rövid szoknyát visel magas sarkú spárgaszandállal, amelynek szíja felkígyózik formás lábikráján. Megdorgálja a kutyát, kibogozza a pórázt. Lehajlok, hogy megvakargassam a buldog fülét. A nő franciául mond valamit, amivel megnevetteti Willemet. Mit mondott? - kérdezem, miután eljöttünk. Azt, hogy a kutyája olyan, mint a szarvasgombász disznó: megérzi a szép lányokat. Tényleg? - Érzem, hogy elpirulok az örömtől, ami némileg butaság, hiszen csak egy kutyáról volt szó, és nem egészen tudom, mi az a szarvasgombász disznó. Végigmegyünk egy háztömbre való szexbolt és utazási iroda előtt, majd befordulunk valami kiejthetetlen nevű bulvárra, és most értem meg, hogy a bulvár, a boulevard, tulajdonképpen francia szó, és azok a széles utcák, amelyeket otthon hívunk bulvárnak, igazából csak forgalmas utak. Ez viszont itt a bulvár, egy hosszú körút, ahol összehajló, szép fák alatt hömpölyög az élet hatalmas folyója. Egy piros lámpánál megáll mellettem a biciklisávban egy robogón ülő, csőnadrágos, csinos srác, és alaposan megnéz magának, amíg az utána jövő mopedes rá nem dudál, hogy haladjon. Oké, ez tehát a második, kábé öt perc alatt. Jó, az első egy kutya volt, de akkor is jó érzés. Az utóbbi három hétben mindig Melanie után füttyögtek a szőke haja és az EZT NÉZD! ruhatára miatt, feltételeztem undokul. Egyszer-kétszer ki is rohantam a nők tárgyiasítása ellen, mire Melanie csak a szemét forgatta, és azt felelte, hogy nem értem a lényeget. Az iménti jelenettől feldobva azon tűnődöm, hogy Melanie-nak talán igaza volt. Talán nem is arról van szó, hogy dögösek legyünk a pasik szemében, hanem az érzésről, hogy egy bizonyos hely fölismer, kacsint ránk, befogad. Különös, mert azt hittem, hogy Párizs az utolsó hely a világon, ahol észrevennének, de úgy látszik, nem ez a helyzet. Úgy látszik, itt nemcsak képes vagyok korcsolyázni, hanem egyenesen benevezhetnék az olimpiára! Hivatalosan közlöm, hogy szeretem Párizst! - jelentem ki. Ez gyorsan ment. Az ilyesmit tudja az ember. Most lett a kedvenc városom világszinten. Hajlamos ilyen benyomást kelteni. Hozzá kell tennem, hogy nem volt szoros a verseny, mert a legtöbb városban, amit megnéztünk a túrán, nem igazán éreztem jól magam. 30
Megint csak úgy kicsúszik a számon. Úgy tűnik, ha csak egy napja van az embernek, büntetlenül mondhat bármit. A túra kész csőd volt. Milyen jó, hogy végre bevallhatom valakinek. A szüleimnek nem mondhatom el, hiszen ők fizették ezt a hitük szerint Életre Szóló Élményt. Melanie-nak megint nem mondhattam, mert neki valóban Életre Szóló Élmény volt. Ms. Foley-nak sem, aki azért dolgozott, hogy Életre Szóló Élményben legyen részem. De igaz. Az eltelt három hetet azzal töltöttem, hogy igyekeztem jól szórakozni, csak nem sikerült. Azt hiszem, az utazáshoz ugyanolyan tehetség kell, mint a fütyüléshez vagy a tánchoz - folytatom. - Vannak, akikben megvan. Például benned. Mióta utazgatsz? Két éve - mondja. Két éve, megszakításokkal? A fejét rázza. Két éve nem jártam Hollandiában. Tényleg? És ma kellett volna visszamenned? Két év után? A levegőbe löki a karját. Mit számít még egy nap két év után? Gondolom, neki nem sokat. De nekem talán valami mást jelent. Ez is engem igazol. Neked van tehetséged az utazáshoz. Nem hiszem, hogy nekem lenne. Mindenkitől azt hallom, hogy az utazás mennyire szélesíti a látókörünket. Nem tudom, ez mit jelent, de bennem nem szélesített semmit, mert nem értek hozzá. Hallgat, miközben végigmegyünk egy hosszú hídon, több tucat vágány fölött, ahol minden csupa firka, majd azt mondja: Az utazás nem olyasmi, amiben jók lehetünk. Az utazást csináljuk. Úgy, ahogy lélegzünk. Nem hiszem. Én nagyon jól tudok lélegezni. Biztos? Elgondolkoztál már rajta? Valószínűleg gyakrabban, mint a többség. Apám pulmonológus. Tüdőgyógyász. Úgy értem, arról gondolkoztál-e már, hogyan csinálod? Éjjel-nappal. Alvás közben. Evés közben. Beszéd közben. Nem sokszor. Akkor most gondolkozz el rajta. Hogy lehet gondolkozni a lélegzésről? - Váratlanul mégis megteszem. Már bele is gabalyodtam a lélegzés működéséről szőtt gondolatokba. Hogyhogy a test tudja, miként csinálja, alva is, sírva is, csuklás közben is? Mi történne, ha valahogy elfelejtené? Persze hogy kissé nehezebben kezdek lélegezni, mintha hegyre kapaszkodnék, holott egy hídról megyek lefelé. Oké, hát, ez bizarr volt. Látod? - kérdezi Willem. - Túl erősen gondolkoztál. Ugyanez a 31
helyzet az utazással. Nem agyalhatsz rajta túl sokat, különben olyan lesz, mint a munka. Át kell engedned magad a káosznak. A vaksorsnak. Akkor lépjek le a busz elé, és majd milyen jól fogom érezni magam? Willem kuncog. Nem ilyen véletlenekre gondolok. Apróságokra, amik becsúsznak. Néha jelentéktelenek, máskor megváltoztatnak mindent. Ez nagyon jedisen hangzik. Nem lehetnél konkrétabb? Egy hapsi felszed egy autóstopos lányt egy távoli országban. Egy évvel később a lány kifogy a pénzéből, és beállít a férfihoz. Hat hónappal később összeházasodnak. Véletlenek. Talán egy stopost vettél feleségül? Mosolya úgy bomlik ki, akár a vitorla. Csak példákat mondok. Egy igazit mondjál. Honnan tudod, hogy ez nem igazi? - ugrat. - Oké, ez velem történt. Tavaly, amikor Berlinben voltam, lekéstem a bukaresti vonatot, úgyhogy inkább elmentem Szlovákiába. A banda, akikhez csapódtam, színtársulat volt, és az egyik hapsi éppen eltörte a bokáját, szükség volt valakire, aki beugorjon helyette. A hatórás úton Pozsonyig megtanultam a szerepét. Addig maradtam a társulatnál, amíg a srác bokája meg nem gyógyult, és utána találkoztam valakikkel a Gerilla Willtől, és borzasztó szükségük volt valakire, aki franciául is tud előadni Shakespeare-t. És te tudsz? Bólint. Nyelvtudós vagy? Csak hollandus. így hát csatlakoztam a Gerilla Willhez. - Csettint. És most színész vagyok. Ez meglep. Nekem úgy tűnt, mintha sokkal régebben csinálnád. Nem, ez csak véletlen, átmeneti foglalkozás, addig, amíg a következő véletlen el nem küld máshova. így működik az élet. A szívverésem felgyorsul. Te komolyan gondolod, hogy így van? Hogy csak úgy meg tud változni az élet? Azt gondolom, hogy minden percben történik mindenféle, de ha nem állsz az útjába, kihagyod. Amikor utazol, be- leállsz a sodorba. Nem mindig klassz. Van, hogy rémes. De máskor... - Felhúzza a vállát, Párizsra mutat, azután lapos pillantást vet rám. - Nem olyan rossz. Amíg el nem üt egy busz - mondom. Nevet, de nem kezd el vitatkozni. Amíg el nem üt egy busz - válaszolja. 32
ÖT Megérkezünk a bárhoz, ahol Willem barátja dolgozik; látszólag csend és hullaszag, de amikor Willem megdöngeti az ajtót, kinéz egy kékesfekete bőrű, hórihorgas pasas. Willem franciául beszél vele, és egy perc után beengednek a hatalmas, dohos helyiségbe, ahol van egy kis dobogó, egy keskeny bárpult és egy csomó asztal, rajtuk felfordított székek. Willem és az Óriás még egy darabig értekeznek franciául, aztán Willem hozzám fordul. Céline nem szereti a meglepetéseket. Talán jobb lesz, ha én megyek le elsőnek. Persze. - A homályos csendben úgy szól a hangom, mint a bádogkolomp. Rájövök, hogy ismét ideges vagyok. Willem egy lépcsőhöz indul a bár hátuljában. Az Óriás visszatér a pult mögé, és folytatja a poharak fényesítését. Láthatólag nem kapta meg az üzenetet, hogy Párizs szeret engem. Feltelepedek a pult mellett egy bárszékre. Forog, mint azok a székek a Whipple fagylaltozóban, ahova a nagyszülőimmel szoktam járni. Az Óriás nem vesz tudomást rólam, úgyhogy csak forgok erre és arra, aztán azt hiszem, kissé túlságosan is begyorsítok, mert lepörgök a padlóra, és az ülés is megválik a lábától. Ó, a francba! Au! Elterülök a padlón. Az Óriás kijön hozzám. Az arcáról meg lehet mintázni a blazírtságot. Fölveszi az ülést, visszacsavarja a helyére, aztán visszamegy a bár mögé. Egy másodpercig a padlón időzöm, azt latolgatva, mi a megalázóbb, ha lent maradok, vagy ha visszamászom a székre. Te amerikai vagy? Mi árulja el? Hogy ügyetlen vagyok? A franciák sose ügyetlenek? Az a helyzet, hogy nagyon is kecses vagyok. Nyolc évig balettoztam. Szólnom kellene az Óriásnak, hogy javíttassa meg a széket, mielőtt perelne valaki. Nem, ha ezt mondanám, végképp amerikainak hangzanék. Honnan tudod? - Nem is tudom, miért fárasztom magamat azzal, hogy megkérdezem. Azóta, hogy a gépünk leszállt Londonban, mintha egy neon villogna a fejem fölött: TURISTA, AMERIKAI, KÍVÜLÁLLÓ. Már meg kellett volna szoknom. Csakhogy amióta Párizsba érkeztem, mintha elhalványodott volna. Hát, nem. A barátod mondja - feleli az Óriás. - A fivérem Roché Estairben él. Ó? - Tudnom kellene, hol van? - Az közel van Párizshoz? 33
Harsányan, zsírosán hahotázik. Nem! New Yorkban!* A nagy tó közelében. Roché Estair? - Ó! Rochester? * Nem a városról, hanem az államról van szó. (Aford.) Az, Roché Estair - ismételi. - Nagyon hideg van ott fent. Nagyon sok hó. A fivérem neve Aliou Mjodi. Talán ismered? A fejemet rázom. Én Pennsylvaniában lakom, New York város mellett. Penisvaniában sok hó van? Magamba fojtom a nevetést. Jó sok van Penn-syl-va-ni-á-ban is - tagolom a szót. - De nem olyan sok, mint Rochesterben. Megborzong. Nagyon hideg. Főleg nekünk. Szenegáli vér folyik az ereinkben, pedig mindketten Párizsban születtünk. De most a fivérem számítógépeket tanul Roché Estairben, egyetemen. - Az Óriás nagyon büszkének látszik. - Nem szereti a havat. Es azt mondja, nyáron a szúnyogok olyan nagyok, mint Szenegálban. Nevetek. Az Óriás akkora vigyorra húzza a száját, mint egy töklámpás. Mióta vagy Párizsban? Az órámra nézek. Egy órája érkeztem, és még egy napot maradok. Egy napot? Miért vagy itt? - A bárpultra mutat. A bőröndömre mutatok. Valahol tárolnunk kell ezt. Vidd le. Nem szabad elpocsékolni ezt az egy napot. Amikor süt a nap, hagyd, hadd süssön. Mindig jöhet hó. Willem azt mondta, hogy várjak, hogy Céline ... Phö! - szakít félbe, és legyint. Kijön a bárpult mögül, játszva a vállára kapja a bőröndömet. - Gyere, leviszem én neked. A lépcső alján sötét folyosó, pukkadásig hangszórókkal, erősítőkkel, kábelekkel, lámpákkal. A földszinten zörgetnek. Az Óriás azt mondja, hagyjam a bőröndöt az irodában, azzal felszökdécsel a lépcsőn. Két ajtót látok, így az elsőhöz megyek, és kopogtatok. Szűk szobába nyílik, ahol van egy vasasztal, egy ócska számítógép és egy halom papír. Willem hátizsákja itt van, de ő nincs. Visszamegyek a folyosóra, meghallok egy női hangot. Úgy beszél franciául, mintha géppuska kelepelne. Willem hangja bágyadtan válaszolgat neki. -
34
Willem! - kiáltok. - Halló! Felel valamit, de nem értem. Tessék? Mond valami mást, de nem hallom, így résnyire nyitom az ajtót. Apró sufnit látok és egy csomó ládát. Középen Willem áll, nagyon közel egy lányhoz - Céline-hez -, akiről még a félhomályban is megállapíthatom, hogy olyan gyönyörű, amilyen én sose leszek. Torokhangon beszél Willemhez, és húzza le róla a pólóját, ő meg persze nevet. Becsapom az ajtót, hátrálok a lépcső felé. Annyira sietek, hogy elbotlom a bőröndömben. Valami zörög. Lulu, nyisd ki az ajtót! Beakadt! Megfordulok. A bőröndöm beékelődött a kilincs alá. Visszarohanok, félrerúgom, és abban a pillanatban fordulok vissza a lépcsőhöz, amikor felpattan az ajtó. Mit csinálsz? - kérdezi Willem. Elmegyek. - Nem mintha bármit is jelentenénk egymásnak, de akkor is. Otthagy a földszinten, hogy' lejöjjön az alagsorba egy gyors numerára? Gyere vissza! Hallottam én már a franciákról. Bőven láttam francia filmeket. Jó sok köztük a szexi, és van pár perverz. Lulu akarok lenni, de ennyire azért nem. Lulu! - mondja határozottan Willem. - Céline nem hajlandó őrizni a csomagjaidat, ha nem öltözöm át - magyarázza. - Azt mondja, olyan vagyok, mint egy disznó vénember, aki most jön a szexboltból. - Az ágyékára mutat. Kell egy pillanat, hogy beugorjon, de akkor elpirulok. Céline franciául mond valamit Willemnek, aki nevet. Jó, talán nem az volt, amire gondoltam. De akkor is világos, hogy megzavartam valamit. Willem visszafordul hozzám. Azt mondtam, hogy lecserélem a farmeremet, de a többi pólóm ugyanilyen piszkos, úgyhogy keres nekem egyet. Céline tovább kelepel franciául, mintha nem is léteznék. Végül megtalálja, amit keres, egy felhőszürke pólót, amelyen hatalmas vörös SOS lángol. Willem elveszi, és lerántja magáról a pólóját. Céline megint mond valamit, és nyúl az övért, hogy kicsatolja. Willem megadóan fölemeli a kezét, és maga gombolja ki a farmert, amely a padlóra hull, és ott áll Willem, több mérföld hosszan, egy szál, feszes bokszerben. Excusez-moi* - mondja, miközben átfurakodik mellettem, olyan közel, hogy csupasz felsőteste súrolja a karomat. Sötét van, de meglehetős biztosra veszem, hogy Céline látja a pirulásomat, és rögtön ad érte egy fekete pontot. Pár másodperccel később Willem visszatér a hátizsákjával. * Bocsánat -
35
Kihalász belőle egy gyűrött, ám folttalan farmert. Igyekszem nem bámulni, ahogy felhúzza és átfűzi a pántokon a nyűtt, barna bőrövét. Céline rám pillant, lesütöm a szemem, mintha rajtakapott volna valamin. Mert pontosan az is történt. Willemet bámulni öltözés közben még tilalmasabb érzés, mint meglesni, ahogy vetkőzik. D'accord?* - kérdezi Céline-től. A lány csípőre teszi a kezét, és szemügyre veszi. Mieux** - válaszolja. Úgy hangzik, mint a macskanyávogás. Miau. Lulu? - kérdezi Willem. Klassz. Céline végre tudomást vesz rólam. Vadul hadonászva mond valamit, aztán abbahagyja. Amikor nem válaszolok, Céline egyik szemöldöke tökéletes félkörré görbül, míg a másik megmarad semleges állásban. Firenzétől Prágáig láttam nőket, akik ugyanezt csinálták. Ez valamilyen készség, amit oktatnak az európai iskolákban. Azt kérdezi, hallottál-e valaha a Sous ou Surről - mondja Willem, és a pólón látható SOS-re mutat. - Híres punk-rock banda, erőteljes, szociálisan érzékeny szövegekkel. A fejemet rázom, és most már kétszeresen lúzernek érzem magam, amiért nem hallottam a menő, francia, anarchista, szociálisan akármilyen bandáról. Sajnálom, nem tudok franciául. Céline megvető arcot vág. Újabb ostoba amerikai, aki nem veszi magának a fáradságot, hogy akár egy idegen nyelvet is megtanuljon. * Jó? ** Jobb Beszélek egy kicsit kínaiul - próbálkozom reménykedve, de ezzel nem imponálok neki. Céline méltóztatik átváltani angolra. De a neved, a Lulu. Az francia, non? Rövid szünet. Mint a koncerten, két szám között. Tökéletes alkalom, hogy mégoly hanyagul odavessem: „A nevem tulajdonképpen Allyson". Ám Willem válaszol helyettem. Az a Louise rövidítése. - És rám kacsint. Céline a bőröndömre mutat manikűrözött, bíborvörös körmével. Ez a bőrönd? Igen. Ez az. Milyen nagy! Nem olyan nagy. - A bőröndökre gondolok, amelyekkel néhány másik lány érkezett a túrára, a hajszárítókra, adapterekre, a napi három váltóruhára. 36
Ránézek Céline combig érő, áttört fekete tunikájára, parányi, fekete szoknyájára, amelyért Melanie egy vagyont fizetne, és gyanítom, hogy hidegen hagyná ez az információ. Lakhat a sufniban, de az irodámban nem. Az nagyon jó lesz, csak el tudjam vinni holnap. A takarítónő délelőtt tízkor jön. És mivel úgyis van egy csomó fölöslegünk, te is kaphatsz egyet. - A kezembe nyom egy ugyanolyan pólót, mint Willemé, csak az enyém legalább egy számmal nagyobb. Éppen ki akarom nyitni a bőröndömet, hogy belegyömöszöljem, ám ekkor megjelenik előttem a tartalma. A józan, trapéz vonalú szoknyák és a pólók, amelyeket anyu választott. Az útinaplóm, amelybe repesve akartam írni kalandokról, de olyan lett, mintha táviratokat olvasnék: Ma felmentünk a prágai várba. Stop. Utána megnéztük az operában A varázsfuvolát. Stop. Vacsorára rántott csirkét ettünk. Stop. A Híres Európai Városok képeslapjai, üresen, mert miután postáztam a kötelező néhányat a szüleimnek és nagyanyámnak, nem maradt senki, akinek küldhessek. És ott a simítózáras tasak, benne egyetlen, magányos papírlap. Az utazás előtt anyu alapleltárt csináltatott velem mindenről, amit vinni akarok, azután fénymásolatokat készített, egyet-egyet minden megálláshoz, hogy csomagolásnál kipipálhassak minden tételt, és biztosan ne hagyjak ott semmit. Már csak egyetlen papír maradt a tervezett utolsó londoni stációra. A válltáskámba tömöm a pólót. Ehhez ragaszkodom. Jó lesz hálóingnek. Céline ismét felrántja a szemöldökét. Valószínűleg sose alszik pólóban. Valószínűleg selymes bőrkötésben alszik, még a leghidegebb téli éjszakákon is. Felvillan előttem a kép, ahogy meztelenül alszik Willem mellett. Kösz. A pólót. És hogy tárolod a táskámat - mondom. Merci - feleli Céline. Nem értem, miért ő hálálkodik nekem, aztán rájövök, hogy franciául akarja hallani a köszönöm szépen-t, amit meg is teszek, csak az én számból úgy jön ki, hogy mersey. Fölmegyünk. Céline nyomja a sódert Willemnek. Kezdem érteni, hogy Willem miért beszél ilyen folyékonyan franciául. Mintha ez nem jelezné elég tisztán, hogy Céline a kutya és Willem az ő tűzcsapja, amint fölérünk a földszintre, a lány belekarol, és lassan a bárhoz vezeti. A legszívesebben hadonásznék és kiabálnék: „Halló! Emlékeztek még rám?" Amikor végigcsinálják a kölcsönös puszit a levegőbe, nagyon sok elpárolog a korábbi lelkesedésemből. Céline mérföld magas tűsarkai, tövénél szőkére festett, fekete haja, tökéletesen szimmetrikus arca mellett, amelyet egyszerre rútít el és juttat érvényre a sok piercing, vakarcsnak és jelentéktelennek érzem magam. Ismét arra kell gondolnom, hogy miért hozott ide Willem. Azután eszembe jut Shane Michaels. Egész tízedikben őrülten bele voltam zúgva Shane-be, aki végzős volt. 37
Sokat lógtunk együtt, kacérkodott velem, sokfelé elhívott, időnként fizetett is helyettem, és beavatott mindenféle magánügyébe, beleértve a lányokat is, akikkel randizott. Ám azok a kapcsolatok sose tartottak pár hétnél tovább, és egész idő alatt azzal biztattam magam, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és idővel majd belém esik. De amikor hónapok teltek el úgy, hogy semmi sem történt, Melanie megmondta, hogy nem is fog. Oldalkocsi-szindrómád van mondta. Akkor azt hittem, féltékeny, de persze igaza volt. Most belém hasít, hogy Evantől függetlenül is maradandó károsodás lehet. Érzem, ahogy összezsugorodok, ahogy fakul a meleg fogadtatás, amelyben Párizs részesített. Mintha meg sem történt volna. Micsoda butaság azt képzelni, hogy egy a lábam közét szimatoló kutya és egy arra járó hapsi kurta pillantása jelenthet valamit. Párizs az olyan lányokat imádja, mint Céline. Az igazi Lulukat, nem a csináltakat. Ám ekkor, amikor már az ajtónál tartunk, kijön a pult mögül az Óriás, megfogja a kezemet, és egy fesztelen „á bientőt"- val* jobbról-balról puszit nyom az arcomra. A szívem megbizsereg a jó melegségtől. A túrán ez az első alkalom, amikor egy helyi lakos ilyen elfogulatlanul kedves hozzám - azért, mert így tartja kedve, és nem azért, mert fizettem érte. Továbbá az sem kerüli el a figyelmemet, hogy Willem már nem Céline-t nézi, hanem engem figyel, és valami különös fény gyúl ki az arcán. Nem tudom, ettől-e vagy valami mástól tűnik-e olyan fontosnak a csók, amely végül is plátói puszi volt, csak baráti gesztus, mintha kéz helyett az arcunkkal jattoltunk volna - de úgy érzem, mintha egész Párizstól kaptam volna csókot.
* Viszlát.
HAT -
Lulu meg kell beszélnünk valami nagyon fontosat.
Willem ünnepélyesen néz rám. A gyomrom összeszorul, készülve az újabb kínos meglepetésre. Most mit? - kérdezem, egykedvű hangra törekedve. 38
Keresztbe fonja a karját, azután megsimogatja az állát. Vissza fog küldeni? Ne! Ma már egyszer frászt kaptam miatta. Mit? - kérdezem, legjobb igyekezetem ellenére is élesen. Franciaországban egy órával előrébb járnak, így itt már kettő múlt. Ebédidő. És ez Párizs. És csak egy napunk van. I ellát ezt nagyon komolyan meg kell fontolni. Ó! - Fújok egyet meglepetésemben. Most kikezdeni próbál velem? Nekem minden jó, csak ne csokoládé és kenyér legyen. Lehet, hogy neked ez az alapkajád, bár számomra nem tűnik különösebben franciásnak - dohogok. Magam sem tudom, miért vagyok ilyen zsémbes, hacsak nem az érzéstől, hogy bár többsaroknyira járunk Céline bárjától, úgy rémlik, mintha követne bennünket valamilyen módon. Willem sértődést mímel. Nekem nem alapkajám a kenyér és a csokoládé. - Elvigyorodik. - Nem az egyetlen. Továbbá nagyon franciásak. Csokoládés rongyoskifli. Holnap azt reggelizhetünk. Reggeli. Holnap. A mai éjszaka után. Céline kezd kissé távolodni. Hacsak nem akarsz sült krumplit reggelizni - folytatja. - Vagy palacsintát. Az amerikai. Esetleg sült krumplit palacsintával? Nem eszem reggelire sült krumplit. Alkalmanként vacsorázok palacsintát. Ebben az értelemben lázadó vagyok. Crépes* - mondja, és csettint az ujjával. - Azt eszünk. Nagyon franciás. Ráadásul lázadhatsz. Megyünk, böngésszük a kávéházak menüit, végül találunk egyet egy csendes sarkon, ahol kapható crépes. A menüt kézzel írták és franciául, de nem kérem Willemet, hogy fordítson. A Céline-affér után kezdem fogyatékosságnak tekinteni, hogy nem ismerem a nyelvet. Úgyhogy végigbukdácsolok az étlapon, és megállapodom a citronnál, ami szerintem csakis citrom lehet vagy narancs, vagy valamilyen más citrusféle. Citron crépe-et és hozzá citron pressét kérek, ami remélhetőleg limonádé. Te mit eszel? - kérdezem. Az állát vakarja, amelyen pici foltban arany borosta nő. Fontolgattam a csokoládést, de mivel az olyan közel áll a csokoládéhoz és a kenyérhez, attól félek, megcsappanna a tiszteleted irántam. - Rám villantja azt a lusta félmosolyt. Rá se ránts. Az már megcsappant, amikor rajtakaptalak, hogy levetkőzöl Céline-nek az irodájában - mondom. * Palacsinta.
39
Megint azzal a derűs meglepetéssel tekint rám. Az nem az irodája volt - mondja lassan, elnyújtva a szavakat. - És inkább úgy fogalmaznék, hogy ő vetkőztetett le engem. Akkor oda se neki. Rendelj nyugodtan csokoládést. Hosszan néz rám. Nem. Vezeklésül nutellásat kérek. Az aligha vezeklés. A nutella gyakorlatilag csokoládé. Dióból van. És csokoládéból! Gusztustalan! Ezt azért mondod, mert amerikai vagy. Annak ehhez semmi köze! Neked a világ kenyere és csokoládéja sem elég, de nem hiszem, hogy azért, mert holland vagy. Miért is lenne? Nem a tietek a Dutch Cocoa? Willem nevet. Azt hiszem, összekeversz bennünket a belgákkal. Egyébként az édes szájamat anyámtól örököltem, aki még csak nem is holland. Azt mondja, hogy amíg engem várt, egyfolytában csokoládét evett volna, azért szeretem ennyire. Nem mondod! Hibáztassuk csak a nőt. Ki hibáztatja? A pincérnő kihozza az italokat. Szóval Céline! - kezdem. Tudom, hogy hagynom kellene, de valamiért képtelen vagyok. - Ő a... szóval, ő könyvel? A bárban. Igen. - Tudom, hogy ez rosszindulatra vall, de örülök, hogy Céline ilyen unalmas munkát végez, egészen addig, amíg Willem részletesebben ki nem fejti: - Nem könyvelő. A nyilvántartást vezeti a bandákról, ezért ismer minden zenészt. - És még hozzá is teszi, mintha ez nem lett volna elég: Besegít a poszterek készítésébe is. O. - Elcsüggedek. - Biztos nagyon tehetséges. A színjátszó csoportból ismered? Nem. Akkor hogy ismerkedtetek meg? - A szívószálam csomagolásával játszik. - Felfogtam - mondom. Nem értem, minek firtatok olyasmit, ami ennyire fájdalmasan nyilvánvaló. Együtt jártatok. Nem, nem az volt. Ó. - Meglepetés. És megkönnyebbülés. Hanyagul folytatja: - Csak egyszer beleszerelmesedtünk egymásba. Meghúzom a citron préssét - és fuldokolni kezdek. Ugyanis nem limonádé, hanem vízzel hígított citromlé. Willem odanyújt egy kockacukrot és egy 40
papírszalvétát. Egyszer? - kérdezem, mihelyt összeszedtem magamat. Régen volt. És most? Jó barátok vagyunk. Mint láttad. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt láttam-e. Tehát már nem vagy szerelmes bele? - Az ujjamat húzogatom a poharam peremén. Willem rám néz. - Sose mondtam, hogy szerettem. Most mondtad, hogy egyszer beleszerelmesedtél! Bele is. Értetlenül bámulok rá. Lulu, a szerelmet egy világ választja el attól, hogy beleszerelmesedünk valakibe. Érzem, hogy ég az arcom, de nem értem, miért. Miért, nem logikus? Az A után nem a B következik? A szerelemhez az kell, hogy beleszeress valakibe, de a kettő nem ugyanaz. - A szempillája alól figyel. - Te beleszerelmesedtél már valakibe? Evan és én aznap szakítottunk, amelyen postázta a főiskolai tandíja előlegét. Nem volt váratlan. Nem igazán. Már megbeszéltük, hogy lezárjuk a kapcsolatunkat, ha nem egy földrajzi területen járunk főiskolára, és ő St. Louisba ment, én Bostonba. Csak az időzítésre nem számítottam. Evan úgy döntött, hogy célszerűbb „egy húzással letépni a sebtapaszt", és nem júniusban, érettségi után szakítani, vagy augusztusban, mielőtt elutazunk a főiskolára, hanem áprilisban. Lényeg, hogy - nem számítva a megalázó pletykákat, amelyek szerint lapátra tettek, és a csalódást, hogy nem lehetek ott a szalagavatón - nem igazán búsultam, amiért elvesztettem Evant. Meglepően hidegen hagyott a szakítás az első fiúmmal. Mintha sose lépett volna be az életembe. Nem hiányzott, és Melanie gyorsan betöltötte az összes üres helyet, amelyet Evan hagyhatott a napirendemben. Nem - válaszolom. - Még sose voltam szerelmes. Abban a pillanatban a pincérnő kihozza a palacsintánkat. Az enyém aranybama, a citrom és a cukor fanyarédes illatát árasztja. Ere összpontosítok: vágok egy szeletet, bekapom. Úgy olvad el a nyelvem hegyén, akár egy meleg, édes esőcsepp. Nem ezt kérdeztem - mondja Willem. - Azt kérdeztem, beszerelmesedtél-e már valakibe. Hangjának játékossága olyan, mint egy lebegő füstkarika, amelyet nem érhetek el. Ránézek. Mindig így lovagol a jelentéstanon? Leteszi a kését és a villáját. Ez a beleszerelmesedés. - Belemártja a mutatóujját a palacsintája 41
töltelékébe, és rápöttyent egy csepp nutellát a csuklóm belső oldalára. A nutella forró, nedves, és elkezd szétterülni az izzadt bőrömön, de mielőtt lefolyhatna, Willem megnyalja a hüvelykujját, letörli rólam a nutellát, és a szájába dobja a krémet, olyan sebesen, ahogy a gyík kapja be a legyet. - És ez a szerelem. - Itt megfogja a másik csuklómat, azt, amelyiken az órát viselem, és addig fordítja el a pántot, amíg meg nem leli, amit keres. Ismét megnyalja a hüvelykujját, de most az anyajegyemet kezdi dörgölni, keményen, mintha eltüntetni próbálná. A szerelem egy anyajegy? - tréfálkozom, míg elhúzom a karomat, de a hangom beleremeg, és a csuklómon ég valamiért a hüvelykujja nedves nyoma. Olyasmi, ami sose jön le, bármennyire akarod. Te összehasonlítod a szerelmet egy... folttal? Annyira hátradől, hogy székének első két lába csikorogva fölemelkedik a kőről. Nagyon elégedettnek látszik, nem tudom, a palacsintával-e vagy magával. Pontosan. A kávéfoltra gondolok a farmerján. Lady Macbethre gondolok, és az „Átkozott folt! Mondom, tűnj el!"-jére*, amelyet ugyancsak be kellett vágnom angolra. - A folt olyan csúnya szónak tűnik a szerelemhez mondom. Willem csak vállat von. Talán csak angolul. Hollandul vlek. Franciául tache. - A fejét rázza, nevet. - Nem, így is csúnya. * Shakespeare: Macbeth. Szabó Lőrinc fordítása Hány nyelven lettél foltos? Ismét megnyalja a hüvelykujját, és átnyúl az asztal fölött a csuklómért, amelyen ottmaradt egy icipici, elmaszatolt nutella. Ezúttal tökéletesen letakarít. Egyen se. Mindig lejön. - A szájába tömi a maradék palacsintát, a kése fokával felkaparja a tányérról a nutellát, azután végighúzza a mutatóujját a tányér szélén, az utolsó cseppig eltüntetve a krémet. Aha - mondom. - Mert a nyalakodás annyival szórakoztatóbb egy foltnál? - Megint citromízű a szájam, és nem értem, hova lett az édesség. Willem nem szól, csak szürcsöli a kávéját. Bevonul a kávéházba három nő. Hihetetlenül magasak, majdnem akkorák, mint Willem, és vékonyak. A lábuk a cicijüknél ér véget. Mintha az emberi zsiráfok különös fajtájához tartoznának. Modellek. Még egyet se láttam -
42
élőben, de nyilvánvalóan azok. Egyikük parányi sortot és platformszandált visel. Megtekinti Willemet, aki a kis félmosollyal válaszol, de aztán észbe kap, és visszafordul hozzám. Tudod, hogy hangzik ez nekem? - kérdezem. - Úgy hangzik, hogy egyszerűen csak szeretsz hetyegni. Ami a te dolgod. De legalább valld be magadnak, és ne találj ki mindenféle kamu különbséget a szerelem és a beleszerelmesedés között. Hallom a hangomat. Úgy beszélek, mint egy erénycsősz, kenetesen és szemforgatóan. Annyira nem úgy, mint Lulu. Nem tudom, miért vagyok kiakadva. Mi közöm nekem hozzá, ha Willem szerint más szerelembe esni, mint szerelmesnek lenni, vagy ha azt hiszi, hogy a szerelem olyasmi, amit a fogtündér csempész a párna alá? Amikor felnézek, a szemhéját félig leengedve mosolyog, mintha az udvari bolondja lennék, aki mulattatja. Ettől úgy érzem magam, mint egy totyis, aki mindjárt hisztizni fog, amiért nem vesznek meg neki valami lehetetlen dolgot - például egy pónit amiről egyébként is tudta, hogy nem kaphatja meg. Valószínűleg nem is hiszel a szerelemben. - Nyűgös a hangom. Hiszek. - Halk a hangja. Tényleg? Határozd meg a szerelmet. Milyen lenne... - a szememet forgatom, és idézőjeleket rajzolok a levegőbe - .. .foltosnak lenni? Még csak nem is gondolkozik. Mint amilyen Yael és Bram. Azok kik? Valamilyen holland Brangelina? Az nem számít, mert ki ismerheti a véleményüket? - Nézem, ahogy a modellek eltűnnek a kávéházban, ahol kétségtelenül feketét és levegőt fognak lakomázni. Elképzelem, hogy egy napon kövérek és közönségesek lesznek. Mert semmi szép nem tart örökké. Ki az a Brangelina? - kérdezi szórakozottan Willem. A zsebébe nyúl, elővesz egy aprópénzt, sétáltatni kezdi az ujjpercein. Figyelem a pénzt, figyelem a kezét. Nagy keze van, de az ujjai vékonyak. Yael és Bram a szüleim - mondja halkan. A szüleid? Leír egy kört a pénzzel, majd a levegőbe dobja. Foltosak. Tetszik a meghatározásod. Yael és Bram: foltosak huszonöt éve. Minden érzelem vagy felindulás nélkül beszél. Valami görcsbe rántja a gyomromat. A te szüleid is ilyenek? - kérdezi csendesen. Még mindig házasok, majdnem huszonöt év után, de hogy foltosak? Nevetnem kell. - Nem tudom, hogy voltak-e azok valaha. Vakrandin jöttek össze a főiskolán, és mindig is nem annyira turbékoló galambpárnak tűntek, mint inkább barátságos üzlettársaknak, akiknek én vagyok az egyetlen 43
terméke. Egyetlen? Tehát egyedül vagy? Egyedül? Azt hiszem, egykét értett alatta. És sose vagyok egyedül, mert nem is lehetek egyedül anyu és a hűtő ajtajára erősített, színkódolt naptár mellett, akik gondoskodnak róla, hogy minden szabad percem ki legyen töltve, gondoskodnak róla, hogy életem minden vetülete gondosan és derűsen meg legyen szervezve. Akkor vagyok egyedül, ha egy másodpercre leállók és elgondolkozom, hogy mit is érzek: otthon, a vacsoraasztalnál, ha anyu és apu éppen nem velem, hanem rólam beszélnek, vagy az iskolában, egy csomó mindenféle néppel, akik sose lettek igazán a barátaim. Lehet, hogy Willem nem így értette, amit mondott, de ráhibázott. Igen - mondom. Én is. A szüléink akkor szálltak ki, amikor nyerő szériában voltak - ismétlem meg a szöveget, amelyet anyu és apu mondanak fel, ha valaki rákérdez, hogy egyetlen gyerek vagyok-e. Addig szálltunk ki, amíg nyerő szériában voltunk. Vannak angol mondások, amelyeket sose értettem - feleli Willem. - Ha nyerésre állunk, miért szálljunk ki? Azt hiszem, ez valami szerencsejátékos argó. De Willem a fejét rázza. Úgy gondolom, az embernek az a természete, hogy addig játsszon, amíg nyer, történjék akármi. Akkor szállsz ki, amikor veszíteni kezdesz. Ismét rám néz, és gyorsan hozzáteszi, mintha attól tartana, hogy ezzel talán megsértett: - Nálad biztosan másképp volt. Amikor kicsi voltam, a szüleim több gyereket is szerettek volna. Először a természetes úttal próbálkoztak, utána a mesterségessel, anyu végigcsinált egy csomó borzalmas procedúrát, amik sose működtek. Utána az örökbefogadással próbálkoztak, és javában töltögették ki a papírokat, amikor anyu teherbe esett. Olyan boldog volt. Éppen elsőbe jártam. Anyu kicsi korom óta dolgozott, de amikor kopogtatott a baba, hosszú szabadságra akart menni a gyógyszeripari cégtől, ahol alkalmazták, és ahova legfeljebb részidőre tért volna vissza. Ám az ötödik hónapban elvesztette a babát. O és apu akkor döntötték el, hogy addig kell kiszállni, amíg nyerő szériában van az ember. Ezt mondták nekem. Csakhogy azt hiszem, már akkor is felismertem a hazugságot. Több gyereket akartak, de be kellett érniük velem, nekem pedig elég jónak kellett lennem, így eljátszhattuk, hogy szó sincs beletörődésről. Talán igazad van - mondom most Willemnek. - Talán senki sem száll ki, amikor igazán nyerésre áll. A szüleim mindig ezt mondják, de igazság szerint azért hagyták abba nálam, mert nem lehetett több gyerekük. Nem azért, mert elég voltam nekik én is. Egész biztos, hogy az voltál. 44
És te? - kérdezem. Talán több is, mint elég - feleli talányosán. Majdnem úgy hangzik, mintha kérkedne, pedig nem úgy tűnik. Megint elkezd bűvészkedni a pénzzel. Némán ülünk, figyelem a pénzt, és valami kétségféle bontakozik ki bennem, hogy elejti-e vajon az érmét. Nem ejti el. Csak sétáltatja az ujjai között. Amikor végez, a levegőbe pöccenti, majd odadobja nekem, úgy, ahogy az este csinálta. Kérdezhetek valamit? - szólalok meg egy perc múlva. Igen. Ez hozzátartozott az előadáshoz? Félrehajtja a fejét. Mármint minden előadáson dobsz aprót egy lánynak, vagy én különleges voltam? Tegnap este, miután visszamentem a szállodába, sokáig vizsgálgattam a pénzt, amit odavetett. Cseh korona volt, nagyjából öt centet ért. De akkor is eltettem a pénztárcám külön rekeszébe, hogy ne keveredjen a többi külföldi pénzzel. Most előveszem. Megvillan a délutáni napsugárban. Willem is a koronát nézi. Nem tudom, hogy a válasza igaz-e vagy csak őrjítően kétértelmű, vagy talán mindkettő. Mert pontosan ezt mondja: Talán mindkettő. -
HÉT Amikor
kijövünk az étteremből, Willem kérdi tőlem az időt. Megforgatom a csuklómon az órát, amely még sose volt ilyen súlyos. Alatta a bőr sápadt és viszket, mert három héten át kellett sanyarognia a vaskos fém alatt. Egyszer sem vettem le. Ajándék volt a szüleimtől, bár igazából anyu adta át az érettségi estéjén, a Melanie családjával közös parti után, az olasz étteremben, ahol bejelentették a túrát. Mi ez? - kérdeztem. A konyhában ültünk, hogy kiengedjünk a nyomás után. - Már kaptam tőletek érettségi ajándékot. Anyu mosolygott. Adok még egyet. 45
Felnyitottam a dobozt, megláttam az órát, megérintettem a súlyos aranyláncot. Elolvastam a vésetet. Ez túlzás. - Az is volt. Minden szempontból. Az idő nem vár - mondta anyu, kissé bánatos mosollyal. Megérdemelsz egy jó órát, hogy lépést tarthass vele. - Felcsatolta az órát a csuklómra, megmutatta, hogy a biztonság kedvéért egy pótkapcsot is tetetett rá, és közölte, hogy vízálló is. - Sose fog leesni, úgyhogy magaddal viheted Európába. Ó, nem! Túl értékes! Nyugodtan viheted. Be van biztosítva. Különben is kidobtam a Swatchodat. Mi? - Egész középiskolában a zebracsíkos Swatchomat hordtam. Már felnőtt vagy. Felnőtt karórára van szükséged. Az órámra nézek. Majdnem négy. Ha a túrán lennék, most felsóhajtanék a megkönnyebbüléstől, mert a nap nyüzsgős része a végéhez közeledik. Általában ötkor kaptunk pihenőt, és nyolcra visszamehettem a hotelszobámba, filmet nézni. El kellene kezdenünk a városnézést - mondja Willem. - Tudod, mit akarsz látni? Vállat vonok. Kezdhetjük a Szajnával. Ez ott az, ugye? - Egy beton rakpartra mutatok egy folyóféle mellett. Willem nevet. Nem, az egy csatorna. Elindulunk a macskaköves járdán. Willem előszed egy vastag európai útikönyvet. Rálapoz egy apró, párizsi térképre, és megmutatja, hogy nagyjából merre járunk egy Viliette nevű kerületben. A Szajna arra van - mondja, és vonalat húz lefelé a térképen. O. - A hajóra nézek, amely megragadt két nagy vaskapu között, ahol emelkedik a víz szintje. Willem elmagyarázza, hogy ez zsilip, lényegében lift, amely fölemeli és leengedi a hajókat az eltérő mélységű csatornaszakaszokon. Honnan tudsz te ilyen sokat mindenről? Nevet. Hollandus vagyok. Ami azt jelenti, hogy lángész vagy? Csak a csatornák terén. Egy mondás szerint Isten teremtette a világot, de a hollandusok teremtették Hollandiát. Azután mesélni kezdi, hogy az ország területéből milyen sokat hódítottak el a tengertől, és milyen érzés biciklizni az alacsony töltéseken, amelyek elzárják a víztől Hollandiát. Az egy hitvallás, bringázni a gátak tövében, abban a tudatban, hogy a tengerszint alatt vagyunk, és mégsem a víz alatt. 46
Amikor erről beszél, olyan fiatalnak tűnik, hogy szinte látom kesehajú kisfiúnak, amint nagy szemekkel bámulja a végtelen csatornákat, és találgatja, hova vezetnek. Talán mehetnénk egy ilyen hajóval - mutatok a dereglyére, amely éppen átjutott a zsilipen. Willem szeme felragyog, egy pillanatra ismét látom azt a kisfiút. Nem is tudom. - Belenéz az útkönyvbe. - Nem igazán foglalkozik ezzel a környékkel. Nem kérdezhetjük meg? Willem megkérdez valakit franciául, amire nagyon bonyolult választ kap, rengeteg taglejtéssel. Leplezetlen izgalommal fordul hozzám. Igazad van. Azt mondja, hogy indulnak kirándulóhajók a Bassinből*. Addig megyünk a macskaköves járdán, amíg meg nem érkezünk egy nagy tóhoz, ahol kenukban eveznek az emberek. Az egyik oldalon, egy betonmólónál két hajó horgonyoz. * Bassin de la Viliette: Párizs legnagyobb mesterséges tava. (Aford.) De mikor odamegyünk, kiderül, hogy magánhajók. Aznap már nem indul több turistahajó. Elmehetünk csónakázni a Szajnán - javasolja Willem. - Az sokkal népszerűbb, és a csónakok egész nap járnak. - Lesüti a szemét. Annyira elcsüggedt, mintha azt hinné, hogy most cserbenhagyott. Ó, nem baj. Nem is fontos. De ő vágyakozva bámul ki a vízre, és látom, hogy neki fontos. Tudom, hogy nem ismerem, de megesküdnék rá, hogy honvágya van. A csónakok, a csatornák és minden után, aminek köze van a vízhez. Elgondolom, milyen lehet két évre elszakadni az otthonunktól, és ő még el is halasztotta egy nappal a hazatérést. Értem. Kikötött csónakok és lakóhajók ringatóznak a feltámadó enyhe szélben. Willemre nézek, akinek az arcán elmélyülnek a redők a lemondó szomorúságtól. Visszanézek a csónakokra. Illetve fontos - helyesbítek. A táskámba nyúlok a pénztárcámért, a benne lapuló, összehajtogatott százdollárosért. A magasba emelem, és elkiáltom magam: Csónakázni akarok a csatornákon! És tudok fizetni érte! Willem felém kapja a fejét. Mit csinálsz, Lulu? De én már ott is hagytam. Ki akar elvinni minket a csatornákon? - kiáltom. - Van jó, békebeli, 47
amerikai zöldhasúm! Egy kék vászontetős lakóhajó szélére odapattan egy ragyás képű alak. Éles arca van és rendetlen kecskeszakálla. Hány zöldhasú? - kérdezi nagyon zsíros franciás kiejtéssel. Mind! Elveszi a kilóst, közelről megnézi. Utána megszagolja. Valódinak találhatta a szagát, mert azt mondja: Ha az utasaim beleegyeznek, leviszlek benneteket az Arsénalig, a Bastille előtt. Ott kötünk ki éjszakára. - A lakóhajó hátuljába mutat, ahol négy, ősz ember ül körül egy kis asztalt, és bridzselnek vagy micsoda. Odakiált az egyiknek. Igen, Jack kapitány - feleli az. Lehet vagy hatvan. A haja fehér, az arcát rezesre sütötte a nap. Lennének itt stoposok, akik szeretnének felszállni! Tudnak pókerezni? - kérdezi az egyik nő. Sokszor játszottam hétlapost nagyapámmal ötcentes alapon, mielőtt meghalt. Azt mondta, kitűnően blöffölök. Ne fáradjon. Ideadta az összes pénzét - feleli Jack kapitány. Mennyit számolt fel magának? - kérdezi az egyik férfi. Száz dollárt ajánlottam - mondom. Hova? Végig a csatornákon. Ezért hívjuk Jack kapitánynak - magyarázza a másik férfi. - Mert kalóz. Nem, hanem mert a nevem Jacques, és én vagyok a maguk kapitánya. Száz dollárt, Jacques? - kérdezi az egyik nő, akinek hosszú, szürke varkocsa és döbbenetesen kék szeme van. - Kissé soknak tűnik, még magától is. Ennyit kínált - Jacques vállat von. - Most már többet nyerhetnek tőlem pókeren. Egy jó pont! - mondja a nő. Most futnak ki? - kérdezem. Hamar. Mennyire hamar? - Négy múlt. Az idő rohan. Az ilyesmit nem lehet siettetni - legyint Jacques. - Az idő olyan, mint a víz. Folyós. Egyáltalán nem találom folyósnak az időt. Az idő tömör, élő és kemény, mint a kő. Ezt úgy értette - magyarázza a lófarkas férfi -, hogy az út az Arsénalhoz eltart egy darabig, és most akartunk felbontani egy palack bordóit. Ugyan már, Jack kapitány, fussunk ki! Száz dollárért később is megihatja a bort! És majd folytatjuk ezzel a finom francia ginnel! - mondja a varkocsos 48
nő. A kapitány vállat von, zsebre vágja a pénzemet. Willemhez fordulok, elvigyorodom, azután bólintok Jack kapitánynak, aki a kezét nyújtja, és felsegít a fedélzetre. A négy utas bemutatkozik. Dán nyugdíjasok, akik, mint megtudjuk, minden évben bérelnek egy lakóhajót, azon utazgatnak négy héten át valamelyik európai országban. Agnethe a varkocsos, Karinnak rövid tüskehaja van, Bertnek fehér üstöké, Gustavnak kopasz a feje búbja, egérfaroknyi lófarokba köti a maradék haját, és zokni-szandál kombóban virít, ami sose megy ki a divatból. Willem bemutatkozik, én pedig szinte gépiesen mondom, hogy Lulu vagyok. Majdnem mintha átváltoztam volna Luluvá. Talán át is változtam. Allyson egymillió év alatt sem tett volna olyat, mint én az imént. Jack kapitány és Willem eloldják a kötelet. Éppen mondanám, hogy talán visszakaphatnék valamennyit a pénzemből, ha Willem lesz itt az első tiszt, de aztán látom, hogy úgy szökdécsel, mint akit felhúztak. Nyilvánvalóan kiismeri magát a hajókon. A lakóhajó kitöfög a nagy mesterséges tóból, ahonnan széles kilátás nyílik egy fehér oszlopos, régi épületre és egy ezüst kupolás modemre. A dánok folytatják a pókerezést. El ne veszítsék az összes pénzüket! - kiált oda nekik Jack kapitány. Különben nem lesz mit elnyernem! Lelépek a hajó orrába, figyelem az elsuhanó képet. Itt, a csatornákban, a keskeny, szamárhátú hidak alatt hűvösebb van. És a szag is más: vénebb, dohosabb, mintha nemzedékek története lenne elraktározva a nedves falakban. Ha ezek a falak beszélni tudnának, vajon miféle titkokat mesélnének? Az első zsilipnél Willem kimászik a lakóhajó peremére, mert meg akarja mutatni, hogy működik a gépezet. Mögöttünk bezárul az őskori vaskapu, amely ugyanolyan színűre rozsdásodott, mint a víz, ami most elfolyik alólunk, és a kapu megnyílik egy alacsonyabb szakaszba. A csatornának ez a része olyan szűk, hogy a lakóhajó majdnem betölti. Meredek töltések vezetnek fel az utcákra, ahol nyárfák és (Jack kapitány szerint) szilfák összeboruló ágai kínálnak kellemes lugast, menedékül a forró délutáni napsütés ellen. A fák megrázkódnak egy széllökéstől, és leveles álcázóhálót rántanak végig a fedélzeten. Eső lesz - állapítja meg Jack kapitány, és úgy szimatol, akár egy nyúl. Felnézek, aztán Willemre, és a szememet forgatom. Az ég felhőtlen, és Európának ebben a részében tíz napja nem esett. Odafent Párizs éli tovább az életét. Mamák kávéznak, fél szemüket rajta tartva a járdán rollerozó gyerekeiken. A szabadtéri standokról eladók kínálnak gyümölcsöt és zöldséget. Szerelmesek fonódnak össze, ügyet sem 49
vetve a hőségre. A hídon klarinétos áll, és szerenádot ad a világnak. Alig fényképeztem a túrán. Melanie ugratott is miatta, amire azt válaszoltam, hogy jobban szeretem az élményt a rögeszmés nyilvántartásnál. Pedig az az igazság, hogy Mélámétól eltérően (aki emlékezni akart a cipőbolti eladóra, a pantomimosra, a csini pincérre és mindenki másra a túrán), nem igazán érdekelt a dolog. A túra elején lefényképeztem a látványosságokat. A Colosseumot. A Belvedere palotát. A Mozart teret. Aztán abbahagytam. Sose jöttek ki jól a fotóimon, és az ilyesmiről lehet képeslapot vásárolni. De erről - az életről - nincsenek képeslapok. Lefotózok egy kopasz embert, aki négy, bozontos kutyát sétáltat. Egy kislányt, a legképtelenebb fodros szoknyában, aki egy virág szirmait tépkedi. Egy párt, akik gátlástalanul smárolnak a vízparton kialakított műstrandon. A dánokat, akik minderről tudomást sem véve, boldogan verik a blattot. O, hadd fotózzalak le benneteket! - mondja Agnethe, aki némileg inogva tápászkodik fel a kártyaasztaltól. - Olyan aranyok vagytok! - Az asztal felé fordul. - Bért, voltam én ilyen arany? Most is az vagy, szívem. Mikor tetszettek összeházasodni? - kérdezem. Tizenhárom éve - válaszolja. Kíváncsi vagyok, mennyire lehetnek foltosak, ám ő hozzáteszi: - És tíz éve vagyunk elváltak. Látja, hogy nem értem. A válásunk sikeresebb a legtöbb házasságnál! Willemre nézek. Miféle folt ez? - súgom, mire ő elneveti magát, pontosan abban a pillanatban, amikor Agnethe ellövi a fényképet. A távolban harangoznak. Agnethe visszaadja a telefont, én meg lefényképezem őt és Bertet. Ugye, elküldöd ezt? És mindet? Természetesen. Mihelyt lesz térerőm. - Willemhez fordulok. - Neked is elküldöm SMS-ben, ha megadod a számodat. Az én mobilom olyan ócska, hogy nem jönnek át a képek. Akkor mihelyt hazamentem, feltöltöm a képeket a számítógépemre, és e-mailben küldöm el - mondom, bár még ki kell találnom egy helyet, ahova eldughatom a képeket anyu elől. Nem tartaná méltóságán alulinak, hogy átnézze a telefonomat - vagy a számítógépemet. Bár, döbbenek rá, ez már csak egy hónapig lesz így. Utána szabad leszek. Olyan szabad, mint amilyen most vagyok. Willem sokáig bámulja az egyik képet. Aztán fölnéz rám. Itt foglak tartani. - Megkocogtatja a halántékát. - Ahonnan nem veszhetsz el. 50
Az ajkamba harapok, hogy elrejtsem a mosolyomat, és úgy teszek, mintha elpakolnám a telefont, de amikor Jack kapitány odakiált Willemnek, hogy vegye át a kormányt, amíg ő ellátogat a mellékesbe, ismét előszedem, és legörgetem a fotókat. Megállók annál, amelyet Agnethe készített rólunk. Én profilban vagyok, a szájam nyitva. Ő nevet. Mindig nevet. Végighúzom a hüvelykujjamat az arcán, félig-meddig azt várom, hogy melegség áradjon belőle. Elteszem a telefont, figyelem a tovalebegő Párizst. Laza vagyok, szinte részeg az álmos örömtől. Egy idő után Willem visszatér hozzám. Szótlanul ülünk, hallgatjuk a vízcsobogást, a dánok karattyolását. Willem elővesz egy pénzdarabot, és végigcsinálja a műsort: sétáltatja az érmét az ujjpercein. Bámulom, megdelejez a keze mozgása, a víz enyhe ringása. Teljes a békesség, amíg a dánok el nem kezdenek civakodni, méghozzá hangosan. Willem fordít: azon vitatkoznak, hogy valamelyik híres francia színésznő szerepelt-e pomófilmben. Te dánul is beszélsz? - kérdezem. Nem, csak hasonlít a hollandra. Hány nyelven beszélsz? Folyékonyan? Istenkém! Bocs, hogy megkérdeztem. Folyékonyan négyet. Németül és spanyolul elboldogulok. Döbbenten csóválom a fejemet. - Igen, de te meg azt mondtad, hogy kínaiul beszélsz. Azt nem mondanám, hogy beszélem: inkább töröm. Elég botfülű vagyok, és a kínaiban a legfontosabb a zenei hangsúly, a tónus. Hadd halljam. Ránézek. Ni csen suaj. Mondj még valamit. Vo hsziang ven ni. Most már hallom! - A fejét fogja. - Állj! Vérzik a fülem! Fogd be, vagy tényleg vérezni fog. - Úgy teszek, mintha meglökném. Mit mondtál? - kérdezi. Végigmérem. Olyan nincs, hogy eláruljam. Most találtad ki az egészet! Vállat vonok. Sose lehet tudni. Mit jelent? Vigyorgok. Majd szépen utánanézel. Le is tudod írni? - Előhúzza a kis fekete könyvét, rálapoz egy üres oldalra, majdnem a végénél, aztán ismét kotorászni kezd a zsákjában. - Van tollad? 51
Van nálam egy olyan extra zselés toll, amit aputól fújtam meg, amire azt domborították: SZABAD LÉLEGZET: PULMOCLE AR! Leírom a nap, a hold, a csillagok ideogrammáját. Willem csodálattal bólogat. - Idenézz, ezt szeretem. Ez a kétszeres boldogság. -
Látod, milyen szimmetrikusak az írásjelek? Kétszeres boldogság - ismételi Willem, követve a vonalakat az ujjával. Népszerű kifejezés. Láthatod éttermekben, tárgyakon. Úgy gondolom, azért, mert szerencsét jelent. A kínai esküvőkön óriási nagyban írják ki. Valószínűleg az eredete miatt. Azaz? Egy fiatalember egy nagyon fontos vizsgára utazik, hogy miniszter lehessen. Az úton megbetegszik egy hegyi faluban. A hegyi doktor a gondjaiba veszi, lábadozás közben megismeri a doktor lányát, és egymásba szeretnek. Közvetlenül azelőtt, hogy távozna, a lány mond neki egy verssort. A fiú elmegy a fővárosba vizsgázni. Jól vizsgázik, a császár le van nyűgözve, és, gondolom, azért, hogy még jobban próbára tegye, mond neki egy verssort. A fiú persze rögtön felismeri a titokzatos szövegben a lánytól hallott párvers második sorát, és elismételi, amit a lány mondott. A császár kétszeresen le van nyűgözve, a fiú megkapja az állást. Utána visszamegy a faluba, és feleségül veszi a lányt. Gondolom, ettől kétszeres a boldogság. Megkapja az állást és a lányt. A kínaiak nagyon nagy ügyet csinálnak a szerencséből. Willem a fejét rázza. Szerintem a kétszeres boldogság azt jelenti, hogy a két fél megtalálja egymást. Mint a párversben. Erre még sose gondoltam, de persze hogy így igaz. Emlékszel a versre? - kérdezi Willem. Bólintok. Zöld fák az égen, tavaszi esőben, az égből a fákra leszáll a homály. Szellő űz a réten piros virágokat, piruló földön csattan a csók. A csatorna utolsó szakasza a föld alatt vezet. A mennyezet boltíves, és olyan alacsony, hogy ha kinyújtom a kezem, megérinthetem a síkos, nedves téglát. Kísérteties, hogy az alagút, noha fojtott csend uralkodik benne, mégis visszhangzik. Még a lármás dánok is elhallgattak. Willem és én a hajó szélén ülünk, harangozunk a lábunkkal, és ahol tehetjük, belerúgunk az alagút falába. Megböki a lába nagyujjával a bokámat. Köszönöm. 52
Mit? Hogy megszervezted ezt. - A hajóra mutat. Szívesen. Köszönöm, hogy megszervezted ezt. - Fölfelé mutatok, ahol Párizs, kétség nem fér hozzá, jár a dolgai után. Máskor is. - Körülnéz. - Olyan kedves. A csatorna. - Rám néz. - Te. Mibe, hogy minden csatornának ezt mondod. - De azért elpirulok a sűrű, dohszagú sötétben. így maradunk az utazás hátralevő részében, harangozunk a lábunkkal a hajó szélén, hallgatjuk a nevetés vagy a zene foszlányait, amelyek olykor leszűrődnek a föld alá. Olyan, mintha a város idelent mondaná el a titkait, de csak azoknak, akik odafigyelnek. -
NYOLC Az
Arsénal kikötője olyan, mint egy csónakparkoló; szorosan állnak a betonmólóknál, a víz két oldalán. Willem segít Jack kapitánynak bekormányozni a dereglyét a szűk horgonyzóhelyre, és kiugrik a partra, hogy bonyolult csomót kössön a kötélre. Búcsút intünk a dánoknak, akik mostanra amúgy istenigazában eláztak; felírom Agnethe telefonszámát, és megígérem, hogy a lehető leghamarabb elküldöm neki a képeket. Ahogy kiszállunk, Jack kapitány kezet ráz velünk. Kicsit bánt, hogy elfogadtam a pénzedet - mondja. Á, ne bántson. - Willem arcára gondolok, bent, az alagútban. Az egymaga megért száz dollárt. És úgyis hamar megszabadítunk tőle! - kiáltja Gustav. Jacques vállat von. Kezet csókol, mielőtt kisegít a hajóból, és megölelgeti Willemet. Ahogy jövünk el, Willem megkocogtatja a vállamat. Láttad, mi a neve a hajónak? Nem láttam. A hátuljára írták fel, kék betűkkel, a francia trikolor függőleges vörösfehér-kék csíkjai mellé. Viola. Deauville. Viola? Mint Shakespeare Violája? Nem. Jacques azt akarta, hogy Voilá legyen a neve, de az unokatestvére hibásan festette. Jacques-nak megtetszett a név, és Violának jegyeztette be. Okééé... de akkor is kísérteties egy kicsit - mondom. Willem mosolyog, szokása szerint. 53
Véletlen? - Furcsa kis borzongás szalad végig a hátamon. Willem majdnem ünnepélyesen bólint. - Véletlen - erősíti meg. De mit jelent? Azt jelenti, hogy erre a hajóra kellett szállnunk? Azt jelenti, hogy valami jobbnak vagy rosszabbnak kellett volna történnie velünk, ha nem erre a hajóra szállunk? Változtatott az életünk folyásán, hogy erre a hajóra szálltunk? Valóban ennyire véletlenszerű az élet? Willem csak vállat von. Vagy azt jelenti, hogy Jacques unokatestvére nem tud helyesen írni? Willem ismét nevet. Hangja tiszta és erős, mint a harang. Örülök neki. Életemben először értem meg, hogy ez a célja a nevetésnek: örömet szerezni másoknak. Az ember tanulva tud - mondja. Hát, most nagyon sokat segítettél! Fölnevet, aztán hosszan néz rám. Szerintem mégis jó lennél utazónak, tudod? Komolyan? Nem vagyok az. A mai nap teljesen abnormális. Boldogtalan voltam a túrán. Hidd el, nem stoppoltam le egyetlen hajót sem. Még taxit sem. Sőt biciklit sem. És a túra előtt? Nem sokat utaztam, és az utazásaim... kevés helyet hagytak a véletleneknek. - Kérdőn felvonja a szemöldökét. - Voltam különböző helyeken. Floridában. Jártam síelni. És voltam Mexikóban, bár ez is egzotikusabban hangzik, mint amilyen. Minden évben elmegyünk egy ilyen időosztásos üdülőbe Cancun mellett. Óriási maja templomot akar utánozni, de esküszöm, csak az különbözteti meg Amerikától, hogy mariachi karácsonyi dalok mennek szalagról a mesterséges vízesés mellett. Ugyanabban a bungalóban lakunk. Ugyanarra a partra járunk. Ugyanazokban az éttermekben eszünk. Szinte ki se tesszük a lábunkat a kapun, vagy ha mégis, a romokat nézzük meg, de minden áldott évben ugyanazokat. Mint mikor a lapokat tépkeded a naptárról, de más nem változik. Ugyanaz, mégis más - mondja Willem. Inkább ugyanaz, de ugyanaz. Ha legközelebb Cancúnba mész, kiszökhetnél az igazi Mexikóba - javasolja. - Kockáztass, és majd meglátod, mi történik. Lehet - mondom, és elképzelem, hogyan reagálna anyu, ha egy kis ötletszerű utazgatást javasolnék. Talán én is elutazom egy napon Mexikóba - mondja Willem. - Összefutok veled, és világgá megyünk. Gondolod, hogy megtörténhet? Csak úgy összefuthatunk? Willem nyújtózik. Kell majd történnie valami váratlannak. Valami nagyon váratlannak. Ó, ezek szerint váratlan vagyok? A mosolya nyúlik, mint a karamella. A legnagyobb mértékben. -
54
A járdához dörgölöm a lábujjamat. A simítózáras tasakjaimra gondolok. Tevékenységeim színkódos grafikonjára gondolok, amely a hűtőszekrényen lóg - mióta is? - nagyjából nyolcéves korom óta. Főiskolai felvételi kérelmem dossziéjára gondolok. Minden rendben. Minden kitervelve. Willemre gondolok, aki épp az ellentéte ennek, magamra gondolok, aki ugyancsak épp az ellentéte vagyok ennek a mai napon. Azt hiszem, valószínűleg ez az egyik leghízelgőbb dolog, amit valaha mondtak rám. - Egy pillanatra elhallgatok. - Bár nem tudom, mit árul el rólam. Azt, hogy még nem hízelegtek neked eleget. Meghajlok, és széles karmozdulattal jelzem, hogy ne tartóztassa meg magát. Megáll, és úgy néz rám, mintha szkenner lenne a szeme helyén. Ugyanaz az érzés fog el, mint korábban, a vonaton: hogy most felmér, csak ezúttal nem a külsőmet és a feketepiaci értékemet, hanem valami mást. Azt nem mondom, hogy csinos vagy, mert az a kutya már megtette. És azt se mondom, hogy mulatságos vagy, mert azóta nevettetsz, hogy megismertelek. Evannek volt szokása mondani, hogy „olyan kompatibilisek" vagyunk, mintha tőle ez lenne a legnagyobb dicséret. Csinos és mulatságos - Willem itt akár abba is hagyhatná, mert ez is elég lenne. De nem hagyja abba. Azt gondolom, hogy az a típus vagy, aki, ha elejtett pénzt talál, meglobogtatja a levegőben, és megkérdezi, hogy ki hagyta el. Azt gondolom, hogy megsiratod a filmeket, amelyek még csak nem is szomorúak, mert lágyszívű vagy, bár nem mutatod ki. Azt gondolom, hogy olyan dolgokat csinálsz, amelyek megrémítenek, és ettől bátrabb vagy azoknál az adrenalinfüggőknél, akik gumikötéllel ugrálnak le a hídról. Itt abbahagyja. Kinyitom a szájamat, hogy mondjak valamit, de semmi sem jön ki rajta, és gombóc van a torkomban, és egy kurta másodpercig attól félek, hogy elsírom magam. Mert mütyüröket, csilivili csecsebecséket vártam: Szép a mosolyod. Jó a lábad. Szexi vagy. De amiket mondott... Egyszer beadtam a pláza őrszobájába negyven dollárt, amit a büfésoron találtam. Megsirattam minden egyes Jason Bourne-filmet. Ami az utolsó mondatát illeti, nem tudom, igaz-e, de semmit sem szeretnék jobban annál, hogy igaz legyen. Indulnunk kell - mondom a torkomat köszörülve. - Ha el akarunk jutni a Louvre-ba. Milyen messze van innen? Pár kilométerre. De gyorsabb biciklivel. Akarod, hogy lestoppoljak egyet? - tréfálkozom. Nem, csak szerzünk egy Vélibet. - Körülnéz, és elindul egy szürke biciklitároló felé. - Hallottál már a Fehér Kerékpárról? 55
Mivel a fejemet rázom, magyarázni kezdi, hogy Amszterdamban, valamikor a hatvanas években, egy rövid időre voltak fehér biciklik az egész városban, amelyeket ingyen lehetett használni. Ha valaki bringázni akart, elmart egyet, ha végzett, csak úgy otthagyta. De nem jött be, mert nem volt elég bringa, és az emberek ellopták. Párizsban félórára ingyen kölcsönözhetsz biciklit, de le kell adnod, különben megbüntetnek. Ó, úgy rémlik, olvastam, hogy otthon is elkezdtek valami hasonlót. Szóval ingyen van? Csak egy hitelkártya kell biztosítéknak. Nekem nincs hitelkártyám - legalábbis nincs olyan, amely ne lenne visszakövethető a szüleim számláján, de Willemnek van, bár azt mondja, nem tudja, elég lesz-e. Amikor lehúzza a kis billentyűzeten, az egyik bringáról lekattan a bilincs, de a második próbálkozásnál kiköpi az automata a kártyát. Nem vagyok túlságosan csalódott. Védősisak nélkül bringázni Párizsban enyhén öngyilkos vállalkozásnak tűnik. Ám Willem nem teszi vissza a bringát, hanem odatolja hozzám. Rám néz, megütögeti az ülést. Te azt akarod, hogy én biciklizzek? Bólint. És te? Majd szaladsz mellettem? Nem én. Tekerni fogok veled. - Felrántja a szemöldökét. Érzem, hogy elvörösödök. - A bicajon - pontosít. Felkapaszkodom a széles ülésre. Willem elém áll. Pontosan hova akarsz menni? - kérdezem. Emiatt ne aggódj. Te csak helyezd magad kényelembe - mondja, mintha csak úgy kényelembe helyezhetném magamat most, amikor a háta párujjnyira van az arcomtól, olyan közel, hogy érzem a belőle áradó forróságot és az új póló tisztaságszagát, ahogy elvegyül a verejték könnyű, pézsmás aromájával. Felteszi a lábát az egyik pedálra, majd visszafordul hozzám. - Figyelmeztess, ha rendőrt látsz. Ez nem egészen legális. Várj, mi nem legális? De már ellökte a bringát. Behunyom a szemem. Ez őrület, meg fogunk halni, és akkor a szüleim tényleg megölnek. Egy sarokkal később még mindig élünk. Résnyire nyitom az egyik szemem. Willem ráhajol a kormányra, erőlködés nélkül áll a pedálokon, miközben én hátradőlök, a lábam a hátsó kerék mellett leng. Kinyitom a másik szemem, ellazítom izzadt ujjaimat, amelyek eddig görcsösen markolták Willem pólójának szélét. Elmaradt mögöttünk a kikötő, egy rendes utca kerékpársávjában gurulunk, más szürke biciklik mellett. Befordulunk egy építkezésektől fuldokló utcába, amelynek a felét eltorlaszolják az állványok és a kerítések. Nézem a firkákat, mindenütt ott az 56
SOS, mint a pólónkon, annak a Sous ou Sur nevű bandának a monogramja. Éppen fel akarom hívni rá Willem figyelmét, de aztán a másik irányba fordulok, és ott a Szajna! És ott van Párizs! A képeslap-Párizs! A Francia csók, az Éjfélkor Párizsban, az Amerikai fogócska és az összes, általam látott, Párizsban játszódó film Párizsa. Tátott szájjal bámulom a kora esti napfényben villódzó, szellő borzolta Szajnát. Úgy sorakoznak rajta az ívelt hidak, mint drága kar- perecek egy kecses csuklón. Willem rámutat a Notre Dame székesegyházra, amely úgy szökken a magasba egy folyó közepéből egy sziget közepén, mintha mi sem lenne természetesebb. Mintha naponta előfordulna ilyesmi, és ez itt nem maga lenne a Notre Dame! Elgurulunk egy másik épület, egy cifra esküvői torta mellett, amely minimum királyi rezidenciának látszik. De nem az, csak a városháza. Vicces, hogy a túrán gyakran láttunk ilyeneket az elrobogó buszból. Ms. Foley elöl állt a buszban, kezében mikrofonnal, és tényeket sorolt fel erről a székesegyházról vagy arról az operáról. Néha megálltunk és bementünk, de mivel csak egykét nap jutott egy-egy városra, többnyire továbbhajtottunk. Most is elhajtok mellettük, valamiért mégis másnak érzem. Mintha most, idekint, ahol szél fújja a hajamat, hangok dalolnak a fülemben és több száz éves macskakő rázza a fenekemet, nem hagynék ki semmit. Épp ellenkezőleg, belélegzem, felfalom, eggyé válók vele. Nem tudom, mivel magyarázzam a változást, a mai nap összes változását. Párizzsal? Luluval? Vagy Willemmel? A közelsége teszi ennyire részegítővé a várost, vagy a város teszi ennyire ellenállhatatlanná a közelségét? Hangos fütty szakítja félbe álmodozásomat. A bicikli hirtelen megáll. A menetnek vége - mondja Willem. Leugrok, Willem tolni kezdi a bringát az utcán. Rohanni kezd utánunk egy zsinórbajszú rendőr, akinek olyan a képe, mintha szorulásos lenne. Kiabál Willemre, hadonászik, fenyegetően rázza felém az ujját, arca paprikavörösre pirul. Amikor előhúzza a noteszét és mutogatni kezd ránk, elfog az idegesség. Azt hittem, Willem csak viccelt az illegalitásról. Azután Willem mond valamit a zsarunak, ami félbeszakítja a tirádát. A zsaru megint rákezdi a kerepelést, amiből egy kukkot sem értek, illetve az biztos, hogy „Shakespeare!"-t mond, miközben egy olyan aha!-mozdulattal emeli föl az ujját. Willem bólogat, a zsaru hangja megszelídül. Továbbra is fenyegetően rázza az ujját, de a notesz visszakerül a táskába. Megérinti a vicces kis sapkáját, azzal elvonul. Te Shakespeare-t idéztél egy zsarunak? - kérdezem. Willem bólint. Nem tudom, mi a nagyobb őrültség: hogy Willem ezt tette, vagy hogy az itteni zsaruk ismerik Shakespeare-t. Mit mondtál? 57
„La beauté est une enchanteresse, et la bonne foi qui s'expose a ses charmes se dissout en sang" * - feleli. - A Sok hűhó semmiért-ben van. Ez mit jelent? A szokott pillantásával néz rám, megnyalja a száját, és mosolyog. Majd szépen utánanézel. Egy darabig sétálunk a parton, aztán felkanyarodunk egy széles útra, amelyen éttermek, galériák és butikok sorakoznak. Willem otthagyja a bringát egy parkolóban, beballagunk egy hosszú oszlopcsarnokba, teszünk pár kanyart valahol, ami elsőre elnöki rezidenciának vagy királyi palotának, Versailles-nak vagy ilyesminek tűnik, olyan hatalmasak és pompásak az épületek. Aztán meglátom az udvar közepén az üvegpiramist, és tudom, hogy megérkeztünk a Louvre-ba. Tömegnyomor. Az épületekből úgy tódulnak ki ezrével az összesodort posztereket meg a méretes, fehér-fekete reklámtasakokat szorongató emberek, mintha evakuálnának. Vannak, akik felvillanyozottan karattyolnak, de a többség elnyűtt és üveges szemű, mintha légnyomást kapott volna, miután naphosszat kolosszális adagokban fogyasztotta a Kultúrát! Ismerem ezt a tekintetet. A Tini Túra! brosúrája is azzal kérkedett, hogy „egyetemes európai élményt" nyújt a fiataloknak. „Az ön tizenéves gyermeke nálunk minimális idő alatt ismerkedhet meg a kultúrák maximumával, egyformán gyarapítva történeti, nyelvi, néprajzi, szépművészeti és konyhaművészeti ismereteit!" Tanulságosnak szánták, de leginkább strapás lett. Így tulajdonképpen fellélegzek, amikor megtudjuk, hogy a Louvre most zárt be. -
* „Boszorkány a szépség; varázsától a hűség vérbe fullad." Mészöly Dezső fordítása. Sajnálom - mondja Willem. Ó, én nem! - Nem tudom, hogy ez véletlennek minősül-e vagy nem, de mindenképpen örülök neki. Sarkon fordulunk, átkelünk egy hídon, felfelé indulunk a folyó mellett. A rakparton mindenféle árus kínál könyveket és régi magazinokat, a Paris Match ősrégi számait, a címlapon Jackie Kennedyvel, ócska, puha kötésű könyveket, amelyeknek csiricsáré borítójára a francia mellé angolul is felírták a címet. Az egyik eladónál kapható mindenféle kacat, ócska vázák, hamis ékszerek és oldalt, egy dobozban poros, patinás vekkerek. Belekotrok a dobozba, találok egy muzeális bakelit svájci órát. Húsz euró - mondja a fejkendős eladónő. Igyekszem fapofát vágni. Húsz euró kábé annyi, mint harminc dollár. Az óra simán megér kétszázat. Akarod? - kérdezi Willem. -
58
Anyu falra is mászna, ha ezzel állítanék haza, és sose lenne szabad megtudnia, honnan kerítettem. Az asszony felhúzza az órát, hadd lássam, hogy működőképes, de amint meghallom a ketyegést, eszembe jut, amit Jacques mondott az elfolyó időről. A Szajnára nézek, amely most rózsaszínben izzik az érkező felhőktől. Visszateszem az órát a dobozba. Felmegyünk a rakpartról a keskeny, kanyargós utcák szövevényébe. Willem elmagyarázza, hogy ez a Latin Negyed, itt laknak a diákok. Itt egész más. Kevés a fényes sugárút és bulvár, sokkal több az átjárószerű sikátor, amelyekben még a mindenütt ott cikázó, kétszemélyes, apró, futurista Smartok is alig fémek el. Parányi templomok, rejtett zugok, zsákutcák. Így egészen más Párizs, de ugyanolyan káprázatos. Iszunk valamit? - kérdezi Willem. Bólintok. Kimegyünk egy zsúfolt sugárútra. Rengeteg mozi, utcai kávéház, valamennyi zsúfolásig, és néhány kisebb szálloda, a hirdetőtáblájukon feltüntetett árakból ítélve nem túl drágák. A legtöbbjére azt írták: complet, ami egész biztosan telt házat jelent, de nem mindegyikben van így, és vannak szobák, amiket megengedhetnénk magunknak, ha átváltanám a maradék készpénzemet, ami nagyjából negyven font. Az éjszakát még nem volt módomban szóba hozni Willemnek. Hogy hol alszunk majd. Őt láthatólag nem aggasztotta a kérdés, amitől kétségeim támadtak, hogy majd Céline-hez kell folyamodnunk. Elmegyünk egy pénztár előtt. Mondom Willemnek, hogy valutát akarok váltani. Van még pénzem - mondja. - Különben is most fizetted ki a hajót. De egyetlen euróm sincs. És ha venni szeretnék, mit tudom én, egy képeslapot? - Megállók, forgatni kezdek egy képeslapállványt. - És akkor ott van még az étel és az ital, és kell valahol valami, ahol... - Elnémulok, hogy bátorságot gyűjtsék a befejezéshez. - Megalhatunk. - Érzem, ahogy a nyakam átforrósodik. A szó megáll köztünk a levegőben. Várom a választ, hogy valamiből kitalálhassam, mire gondol Willem. Ám ő az egyik kávéházat bámulja, ahol az egyik asztalnál mintha neki integetnének a lányok. Végül visszafordul hozzám. Tessék? - mondja. A lányok még mindig integetnek. Az egyik odahívja magukhoz. Ismered őket? A vendéglőt nézi, majd engem, majd ismét a vendéglőt. Tudnál várni egy percet? A gyomrom összeszorul. Ja, nem probléma. Otthagy egy emléktárgy boltnál, ahol forgatom a képeslapok állványát, és leselkedem. Amikor odaér a lányokhoz, ismét végigcsinálják azt a 59
levegőpuszizást, amit Céline-nel, csak itt háromszor, nem kétszer. Leül a lány mellé, aki csalogatta. Nyilvánvaló, hogy ismerik egymást, mert a lány ismételten ráteszi a kezét Willem térdére. Willem minduntalan arrafelé sandít, ahol én vagyok, egyre várom, hogy odahívjon magukhoz, de nem teszi. Öt, végeérhetetlen perc után a nyúl- kálós lány felír valamit egy cédulára, és odaadja Willeinnek, aki a zsebébe gyömöszöli, aztán feláll, újabb puszi-puszipuszi, majd hosszú léptekkel elindul felém, aki elmélyült figyelmet színlelek egy Toulouse-Lautrec-poszter iránt. Gyerünk - mondja, és megragadja a könyökömet. Barátaid? - kérdezem, miközben kocogva próbálok lépést tartani vele. Nem. De ismered őket. Valamikor ismertem. És csak úgy, véletlenül összefutottál velük? Megpördül a sarkán. Aznap először látok rajta bosszúságot. Ez Párizs, Lulu, ahol a világon a legtöbb a turista. Itt megtörténik. Véletlenek, gondolom. Ezzel együtt féltékeny és irigy vagyok, nemcsak a lányra - akinek a száma gyanúm szerint most Willem farzsebében van, ha ugyan át nem írta máris a kis fekete könyvébe -, de a véletlenekre is, mert a mai nap olyan volt, mintha kizárólag nekünk lehetnének véletlenjeink. Willem megenyhül. Csak ismerősök Hollandiából. Az egész viselkedésében megváltozott valami, úgy, ahogy a villanykörte fénye halványul el, mielőtt kiégne. Ekkor figyelek föl arra a fásult, megvert hangsúlyra, amellyel kiejti Hollandia nevét. Egyszer se mondta még rá, hogy otthon, haza. Beugrik egy másik gondolat is. Ma két év után először ment volna haza - vagy Hollandiába, ahova való. Három nap múlva hazautazom, és várni fognak rám a repülőtéren. Hazamegyek a házunkba, ahol Isten hozott! feliratú molinó és győzelmi vacsora fogad, amelyhez valószínűleg nem lesz étvágyam az időeltolódás miatt. Mindössze három hétig voltam oda egy túrán, amelyen úgy hurcolásztak ide-oda, mint egy kiállítási tárgyat, ennek ellenére úgy üdvözölnek, ahogy egy hőst illendő. Willem két évre ment el. Őt miért nem üdvözlik úgy, mint egy hőst? Várja valaki egyáltalán? Amikor Céline-nél voltunk - kérdezem most -, felhívtál valakit? Felém fordul. Összeráncolja a szemöldökét, és értetlenül néz rám sötét szemével. Nem. Miért? Mert különben miből tudnák, hogy elhalasztottad az utadat? Mert különben miből tudnák, hogy át kell tenni holnapra a hősnek járó fogadtatást? Téged senki sem vár? - kérdezem. 60
Valami történik az arcával: egy icipici másodpercre megcsúszik a vidám álca, amelyről nem is tudtam, hogy álca, amíg meg nem láttam, mennyire fáradt, mennyire bizonytalan - mennyire hozzám hasonló - alatta. Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezi. Na? El kéne tévednünk. Lehet, hogy neked ez újság, de a magam részéről én egész nap tévelyegtem. Ez más. Ez előre megfontolt eltévedés. Olyankor szoktam csinálni, ha először járok egy új városban. Lemegyek a metróba vagy felszállók egy villamosra, találomra kiválasztok egy megállót, és leszállók. Átlátok rajta. Lecseréli a díszletet, másra tereli a szót. Azt is felfogom, hogy valamilyen értelemben erre van szüksége, úgyhogy ráhagyom. Ahogy esik, úgy puffan? - Kérdőn néz rám. Amilyen jól beszél angolul, néha megfeledkezem róla, hogy nem érthet mindent. - Ez is a véletlenről szól? - kérdezem. Rám néz, fél másodpercre ismét elcsúszik az álca, de rögtön a helyére is kattan. Nem érdekes. Elcsúszott, és én láttam. És megértem. Willem ugyanúgy egyedül van, mint én. Most bennem is felnyílt ez a seb, amelyről nem egészen tudom, hogy az övé-e vagy az enyém. Mindig, minden a véletlenekről szól - mondja.
KILENC Fantasztikus helyet választok. Az ahogy-esik-úgy-puffan stratégiához híven behunyom a szemem, megfordulok a metrótérkép előtt, és rábökök a kellemesen hangzó Cháteau Rouge-ra. Amikor feljövünk a metróból, ismét egy másik Párizsban vagyunk, ahol nincs semmiféle kastély, se vörös, se másmilyen. Az utcák szűkek, mint a Latin Negyedben, de érdesebbek. Dübörgő dobokkal kísért, bádoghangú zene bőg a boltokból, és olyan agresszíven rohannak meg a szagok, hogy az orrom azt se tudja, mit szívjon be előbb: a cukrászdákból áradó curryt, az utcákon talicskázott, hatalmas állatfertályok 61
fémes vérszagát, az édes, egzotikus füstölőillatot, az autók és motorok kipufogógázát, a mindenütt jelen levő kávészagot, bár itt kevés a nagy kávéház, az olyan, amelyik elfoglal egy teljes sarkot, több a kicsi, a rögtönzött, ahol csak kitolnak pár asztalt a járdára. És minden kávézó dugig van dohányzó és kávézó férfiakkal. A nők, akik közül néhánynak csak a szeme látszik ki a sarkig érő fekete fátyolból, míg mások tarka ruhát viselnek, és batyuba kötött babák alszanak a hátukon, kibe loholnak az üzletekben. Errefelé mi vagyunk az egyedüli turisták, meg is néznek, nem fenyegetően, csak kíváncsian, mintha eltévedtünk volna. El is tévedtünk. Részemről éppen ezért soha az életben nem tenném be ide egyedül a lábamat. Ám Willem jól érzi magát, így hát megpróbálok példát venni róla. Lazítok, és csak tátom a számat ezen a helyen, ahol Párizs, a Közel-Kelet és Afrika találkozik. Elmegyünk egy mecset, majd egy ormótlan templom mellett. Csupa torony és támpillér, amely mintha ugyanúgy pottyant volna ide, mint mi. Addig kanyargunk, amíg ki nem kötünk egy népes parkfélében, a gyep, az ösvények és a kézilabdapályák négyszögében a bérházak között. Kendős kislányok játsszák az ugróiskola valamilyen változatát, fiúk kézilabdáznak, mások kutyát sétáltatnak, sakkoznak vagy csak kiültek elszívni egy cigarettát egy nyári alkonyaton. Van róla fogalmad, hova kerültünk? - kérdezem Willemtől. Ugyanúgy el vagyok tévedve, mint te. Akkor nekünk lőttek! - De azért nevetek. Egész jó érzés együtt eltévedni. A park egyik csendes zugában álló facsoportban lezöttyenünk a földre egy graffiti előtt, amelyen gyerekek játszanak a felhők között. Lehúzom a szandálomat. Bőrömre sötét foltot rajzolt a piszok és az izzadság. - Szerintem feltört a lábam. Willem lerúgja a vietnami papucsát. A bal lábfején ott a fűrészes vonalú sebhely. Az enyém is. Hanyatt dőlünk. A nap árnyékokat vet a felhők között, amelyek most már komolyan beindultak a hűlő szélben, és az eső ózonszagát hozzák. Talán mégis igaza volt Jacques-nak. Hány óra van? - kérdezi Willem. Behunyom a szemem, és fölemelem a karomat, hogy lássa. Meg se mondd. Nem akarom tudni. Megfogja a karomat, nézi az időt. De utána sem enged el. Megvizsgálja a csuklómat, forgatja ide-oda, mintha valamilyen ritkaság lenne, az első csukló, amit életében lát. Nagyon szép óra - mondja végül. 62
Köszönöm - felelem kötelességtudóan. Nem szereted? Nem, nem erről van szó. Mármint igazán gavallér ajándék volt a szüleimtől, holott már a túrával is megajándékoztak, és nagyon drága óra. Leállítom magam. Ez itt Willem, és valami arra késztet, hogy az igazat mondjam neki. - De nem igazán szeretem. Miért nem? Nem tudom. Nehéz. Megizzad alatta a csuklóm. És hangosan ketyeg, mintha arra akarna emlékeztetni, hogy telik az idő. Mintha sose lenne szabad megfeledkeznem az időről. Akkor miért viseled? Milyen egyszerű kérdés. Miért viselek egy órát, amit utálok? Miért viselem még itt is, több ezer mérföldnyire otthontól, ahol senki sem láthatja, ha nincs rajtam? Mert a szüleim a legjobb szándékkal vásárolták nekem. Mert nem okozhatok csalódást nekik. Ismét érzem a csuklómon Willem ujjainak gyöngéd nyomását. A kapocs kinyílik, az óra lehullik, csak egy elmosódó, fehér mélydombormű marad utána. Üdítő szellő csiklandozza az anyajegyemet. Willem megvizsgálja az órát, a MEG SE ÁLLJ vésetet. Pontosan hova fogsz menni? Ó, hát tudod. Európába. Főiskolára. Orvosira. Orvosira? - Meglepett a hangja. Bólintok. Ez volt a terv nyolcadiktól kezdve, amikor a Heimlich-féle műfogást alkalmaztam egy illetőn, aki a szomszéd asztalnál félrenyelte a báránybordát. Apu éppen kint volt az étterem előtt, mert felhívták a szervizből, amikor észrevettem, hogy a szomszédunk belilul, mire felálltam, higgadtan átkaroltam hátulról, és addig nyomtam a rekeszizmát, amíg nagy ívben ki nem köpte a húsdarabot. Anyu nem volt magánál. Rögtön elkezdte mondani, hogy én is orvos leszek, mint apu. Egy idő után én is ezt kezdtem el mondogatni. Akkor majd gondomat viseled? A szokott csipkelődő hangon kérdezi, úgyhogy viccnek venném, ha meg nem rohanna egy hirtelen gondolat. Most ki viseli gondját? Ránézek. Tőle minden olyan könnyűnek tűnik - csakhogy eszembe jut az a korábbi érzés, illetve bizonyosság, hogy egyedül van. Most ki viseli gondodat? Olyan sokáig nem válaszol, hogy nem is tudom, kimondtam-e fennhangon, és ha igen, meghallotta-e. De végül azt feleli: Én magam. De mi van, ha nem vagy képes rá? Ha megbetegszel? Nem szoktam beteg lenni. Mindenki megbetegszik. Mi történik, ha út közben leszel influenzás -
63
vagy hasonló? Megbetegszem, aztán meggyógyulok - üti el a kérdést. Felkönyökölök. Ettől a bennem megnyílt fura szakadéktól kapkodnom kell a levegőt, és a szavaim úgy táncolnak, mint a szétszóródó levelek. Folyton arra a mesére kell gondolnom a kétszeres boldogságról. Az a fiú egyedül utazott és megbetegedett, ám valaki a gondjaiba vette. Ez történik veled, amikor megbetegszel? Vagy egyedül, vagy valami ronda hotelszobában? - Megpróbálom elképzelni egy hegyi faluban, de csak egy nyomorúságos szoba képe jön be. Arra gondolok, milyen mérhetetlenül szomorú és magányos leszek a betegségtől - holott nekem ott van anyu, aki gondomat viselje. Hát akkor Willem? Hoz neki levest valaki? Mesél-e neki a zöld fákról az égen, tavaszi esőben? Nem válaszol. A távolból idehallatszik a falon pattogó kézilabda hangja és az asszonyok kacér nevetgélése. Céline-re gondolok. A lányokra a vonaton. A modellekre a kávéházban. A cédulára Willem zsebében. Valószínűleg nincs hiány lányokban, akik szívesen eljátsszák mellette az ápolónőt. Valami furát érzek a gyomromban. Rossz felé fordultam, mintha síelésnél véletlenül bekanyarodtam volna a feketével jelölt, extra nehéz lesiklópályára, ahol hemzsegnek a nagymenők. Bocs - mondom. - Vélhetőleg az orvos beszél belőlem. Vagy a zsidó anya. Willem furcsán néz rám. Még egy rossz kanyar. Folyton elfelejtem, hogy Európában alig maradtak zsidók, így itt nem értik meg a hasonló vicceket. Zsidó vagyok, ami azt jelenti, hogy ha idősebb leszek, folyton a mások egészségével fogok faksznizni - mondom. - Ezt jelenti a „zsidó anya". Willem hanyatt dől, és az arcához emeli az órámat. Különös, hogy szóba hoztad a kétszeres boldogság meséjét. Időnként én is megbetegszem, és toppantós vécékbe kell taccsolnom, ami nem valami kellemes. - Még a gondolat is borzasztó. - De volt ez az eset, amikor busszal utaztam Marokkóból Algériába, és kikaptam egy vérhast, méghozzá nagyon csúnyát. Olyan csúnyát, hogy muszáj volt leszállnom a buszról az isten háta mögött. Valami kisváros volt a Szahara szélén, ami még az útikönyvekben sem szerepelt. Kiszáradtam, gondolom, hallucináltam is, bukdácsolva kerestem valamilyen helyet, ahol ellehessek, és ekkor megláttam egy szállót meg egy vendéglőt, aminek az volt a neve, hogy Saba. Sábának hívtam a nagyapámat, ezért ez olyan volt, mint egy előjel. Mintha nagyapám mondta volna: „oda menj". A vendéglő üres volt. Mentem egyenesen a vécébe, hogy ismét hányjak egyet. Ahogy kijöttem, ott volt egy rövid, szürke szakállú ember, hosszú dzsellabában. Kértem egy kis gyömbéres teát, mert anyám mindig azzal kúrálja a gyomorrontást. A fejét rázta, és azt felelte, hogy most a sivatagban vagyok, más gyógyszereket kell használnom. Eltűnt a konyhában, és visszajött egy félbevágott, grillezett citrommal. Megsózta, és azt mondta, 64
csavarjam a levét a számba. Azt gondoltam, ebből megint rókázás lesz, de húsz perc alatt megnyugodott a gyomrom. Megitatott valami borzalmas teával, aminek olyan íze volt, mintha fakéregből főzték volna, és felküldött az emeletre, ahol aludtam valami tizennyolc órát. Mindennap lejöttem, és ő megkérdezte, hogy érzem magam, aztán a tüneteim alapján készített valamilyen különleges ételt. Utána beszélgettünk úgy, ahogy Sábával kicsi koromban. Egy hetet töltöttem ebben a városban, a térkép szélén. Még azt sem tudom, létezett-e egyáltalán. Úgyhogy ez nagyon hasonlít arra a te mesédre. Kivéve, hogy a te emberednek nem volt lánya - mondom. - Különben mostanra nős lennél. Az oldalunkon fekszünk, egymással szemben, olyan közel, hogy érzem a belőle áradó meleget, olyan közel, mintha ugyanazt a levegőt lélegeznénk be. Legyél te a lány. Mondd el még egyszer azt a párverset - kéri. Zöld fák az égen, tavaszi esőben, az égből a fákra leszáll a homály. Szellő űz a réten piros virágokat, piruló földön csattan a csók. Az utolsó szó, a csók, megáll a levegőben. Ha legközelebb megbetegszem, ezt elmondhatod nekem. Lehetsz az én lányom a hegyekből. Oké - válaszolom. - Leszek a te lányod a hegyekből, és a gondodat viselem. Elmosolyodik, mintha ez is vicc lenne, újabb feladott labda a kacérkodásunkban, én pedig visszamosolygok, holott nem vicceltem. Hálából megszabadítlak az idő terhétől. - Felhúzza az órámat csontos csuklójára, ahol kevésbé tűnik bilincsnek. - Most nem létezik az idő. Mert az idő... hogy is mondta Jacques? Folyós? Folyós - visszhangozom, mint egy ráolvasást. Mert ha az idő lehet folyékony, akkor talán egy nap is eltarthat a végtelenségig.
TÍZ Elalszom, és mire felébredek, másnak tűnik a világ. A park elcsendesedett. A kacagás, a kézilabda visszhangos pattogása beleveszett a hosszú alkonyat homályába. Kövér, szürke esőfelhők foglalták el a sötétedő eget. 65
De valami más is elmozdult, valami kevésbé konkrét, ugyanakkor alapvető fontosságú. Rögtön ébredéskor megérzem: az atomok és a molekulák átrendezték magukat, megfellebbezhetetlenül átalakítva a világot. Ekkor veszem észre Willem kezét. Ő is elaludt; hosszú teste kérdőjelként görbül bele a térbe, amely körülvesz. Csak ez az egy kéz köt össze bennünket, amely olyan magától értetődően bújik meg a derekam ívében, mint egy elejtett kendő. Mintha az álom puha szele fújta volna rám. Mintha mindig is itt lett volna a helye. Mozdulatlanul hallgatom a szél motozását az ágak között és Willem lélegzetének halk, ütemes legyezését. A kezére összpontosítok: ujjai mintha közvetlen kapcsolással továbbítanák az elektromosságot valamilyen zsigeri részembe, amelynek létezéséről eddig fogalmam sem volt. Mocorog álmában. Vajon ő is érzi ezt? Hogyan is ne érezné? Az elektromosság olyan valóságos, annyira tapintható, hogy ha valaki mérni próbálná, kilőne a kezéből a műszer. Ismét mocorog, és belefúrja az ujjait a derekam érzékeny húsába, olyan kéjes kisülést indukálva, hogy dobok egyet magamon, és megrúgom magam mögött a lábát. Esküszöm, valahogyan érzem felnyíló szempillái rebbenését. Lehelete megcsapja a tarkómat. - Goeiernorgen - mondja. A hangja még nyúlós az alvástól. Megfordulok, hogy lássam, és hálás vagyok, amiért otthagyta a kezét a derekamon. Piros arcán apró horpadások vannak a fűtől. Olyanok, mint az avatási sebhelyek a törzsi társadalmakban. Meg akarom érinteni őket, szeretném érezni sima bőrén az árkokat. Mindenét meg akarom érinteni. Mintha óriási nap lenne a teste, amelynek saját gravitációs mezeje van. Gondolom, ez azt jelenti, hogy jó reggelt, bár konkrétan még este van. - Pihegősek a szavaim. Mintha elfelejtettem volna, hogyan kell egyszerre beszélni és lélegezni. Elfelejtetted, hogy már nem létezik az idő? Nekem adtad. Neked adtam - ismételem boldog behódolással. Hullok feléje. Valahonnan egy kis hang figyelmeztet, hogy ezt nem szabad. Ez csak egy nap. Én csak egy újabb lány vagyok. De az ébredés végre megszabadított ettől a hangtól, amely képes ellenkezni, amely ellenkezni akar. Willem hunyorogva néz rám. A tekintete sötét, lusta és szexi. Már érzem, ahogy csókolózunk. Már érzem az ajkát mindenemen. Már érzem kiálló medencecsontjának nyomását.
66
a park csaknem kihalt. Csak két, farmeres-fejkendős, fiatalabb lány dumál valami pasikkal, de ők a saját zugukban vannak, engem pedig nem érdekel az illem. Gondolataim olyanok lehetnek, mint vetítővásznon a film, amelyet Willem végignéz. Látom a mindentudó mosolyán. Hüvelykenként csúszunk közelebb egymáshoz. Szó szerint hallom a tücsökcirpelésen át a közöttünk sercegő energiát, úgy, ahogy vidéken búgnak a magasban a vezetékek. Aztán valami mást hallok. Először nem tudom hova tenni, annyira disszonáns a többi hanghoz képest ebben az elektromos buborékban, amelyet gerjesztünk. De másodszor is hallom: hideg, fűrészes, és olyan idegborzolóan éles, hogy pontosan tudom, mi az. Mert a félelemhez nem kell fordítás. A sikoly egyformán hangzik minden nyelven. Willem felugrik. Én is felugrok. - Itt maradsz! - parancsolja, és mire észbe kapok, már siet is el azokkal a hétmérföldes lépéseivel, otthagyva engem a gyönyör és a rémület között fennakadva. Újabb sikoly. Egy lány sikolt. Ekkor minden lelassul, mint a mozifilmen. Látom a lányokat, a kendős lányokat, ketten vannak, csak az egyik már nem viseli a kendőt. A kendő a földön hever, a lány fekete sörénye vadul borzolódik a statikus elektromosságtól, mintha a haja is rettegne. Összebújik a másik lánnyal, mintha így próbálna eltűnni a fiúk elől. Bár most látom, hogy nem is fiúk, hanem férfiak, az a fajta, amelyik kopaszra borotválja a fejét, katonai gyakorlóba és nagy, fekete bakancsba öltözik. Azonnal megértem, mennyire gonosz dolog, hogy ezek a férfiak vannak itt ezekkel a lányokkal ebben a mostanra kihalt parkban. Fölveszem Willem hátizsákját, amit csak úgy itt hagyott, és közelebb osonok. Hallom az egyik lány halk sírását és a férfiak torokhangú nevetését. Utána ismét beszélnek. Sose tudtam, hogy a francia nyelv ilyen csúnya is lehet. Épp azon töröm a fejem, hova tűnhetett Willem, amikor odalép a férfiak meg a lányok közé, és mondani kezd valamit. Halkan beszél, mégis elhallatszik hozzám a hangja. Valamilyen színpadi trükk lehet. De ő is franciául beszél, így nem értem, mit mond. Mindenesetre fölkelti a bőrfejűek figyelmét. Válaszolnak neki, hangosan, ugatva, amit visszavernek az üres kézilabdapályák. Willem hangja olyan halk és nyugodt, mint a szellő. Hiába erőlködöm, egyetlen szavát sem értem. A paláver folytatódik, a bőrfejűek még csak észre sem veszik, hogy a lányok éltek a felkínált alkalommal és eliszkoltak. Vagy nem törődnek vele. Most Willemmel foglalkoznak. Először azt hiszem, hogy Willem bűvereje nem ismer határokat. Hogy még bőrfejűekkel is sikerült összebarátkoznia. Aztán a fülem ráhangolódik a tónusra, amely épp az ellentéte a szavaknak, és megismerem, mivel egész nap ezt hallottam. Willem hergeli a bőrfejűeket, 67
úgy gúnyolja ki őket, hogy azok nem is érzékelik, mert ha érzékelnék, nem állnának le dumálni vele, hiszen hárman vannak egy ellen. Megcsap a pia émelyítően édes bűze és az adrenalin fanyar szaga. Abban a percben megérzem, mit fognak csinálni Willemmel. Úgy megérzem, mintha velem akarnák csinálni. Ettől le kellene bénulnom félelmemben. De nem bénít le, hanem eltölt valami tüzes, ingerlékeny, gonosz dologgal. Ki viseli gondodat? Gépiesen nyúlok bele Willem hátizsákjába, megragadom a legvastagabb tárgyat, amit találok, az útkönyvet, és sietni kezdek feléjük. Senki sem veszi észre a közeledésemet, még Willem sem, így az én pártomon áll a meglepetés, meg, mint látom, az üss-vagy-fuss elemi ösztöne. Mert mikor hozzávágom a könyvet ahhoz a fickóhoz, aki a legközelebb áll Willemhez, ahhoz, aki egy sörösüveget markol, a könyv olyan erővel találja el, hogy kiesik a kezéből a palack. És amikor megérinti a homlokát, véres csík marad rajta, vörös virágszirom. Tudom, hogy meg kellene rémülnöm, de nem vagyok rémült. Furcsamód nyugodt vagyok, örülök, hogy visszakerülhettem Willem mellé, a különlét végeérhetetlen másodpercei után. Úgy bámul rám, hogy a szája is tátva marad. A bőrfejűek mellettem kémlelik a parkot, mintha nem hinnék el, hogy én lehetek a támadó. Pillanatnyi tanácstalanságuk ment meg, mert abban a percben Willem keze megragadja az enyémet, és futunk. Ki a parkból, el a templom mellett, vissza a környék bolond összevisszaságába, el a kávézók, a teázók, a nyúzott állatok mellett. Átugorjuk a kicsorduló kanálisokat, elrohanunk az összeverődött motorkerékpárok és biciklik mellett, kerülgetjük a szállítófurgonokat, amelyekből állványokon tolják ki a vastagon gyöngyös-flitteres ruhákat. A környékbeliek leállnak, hogy megbámuljanak, szétválnak előttünk, mintha közönségsporteseményt néznének, olimpiai számot, a Bolond Fehéremberek Futóversenyét. Félnem kellene, hiszen dühös bőrfejűek kergetnek. Eddigi életemben apu volt az egyetlen, aki futott utánam, ha kocogni mentünk. Hallom, ahogy a bakancsok a szívverésem ütemére dübörögnek a fejemben. De nem félek. Érzem, ahogy a lábamat megnyújtja valamilyen varázslat, így ugyanolyan hosszúkat tudok lépni, mint Willem. Érzem, ahogy a terep hullámzik a talpunk alatt, mintha az is minket segítene. Érzem, hogy alig érintjük a földet, mintha mindjárt felszállhatnánk az égbe, és végigfuthatnánk a párizsi háztetők fölött, ahol senki sem férhet hozzánk. Hallom, ahogy ordítanak utánunk. Hallom, hogy üveg törik. Hallom, ahogy elsüvít valami a fülem mellett, azután valami folyik a nyakamon, mintha egyszerre nyílna meg az összes verejtékmirigyem. Aztán megint hallom a nevetést, és a bakancsok dobogása hirtelen félbeszakad. 68
De Willem fut tovább, és addig vonszol a zegzugos utcácskákban, amíg ki nem bukkanunk egy széles bulváron. Keresztülszáguldunk rajta, mihelyt zöldre vált a lámpa, el egy rendőrautó mellett. Nagyon sokan járnak az úton, biztos, hogy az üldözés is abbamaradt, most már nem kell félnünk. De Willem azért csak fut tovább, rángat erre-arra a kisebb, csendesebb utcákban, amíg váratlan résre nem lelünk, mint mikor feltárul az elforduló könyvespolc mögött a titkos ajtó. A mi esetünkben ez az egyik elegáns ház billentyűzettel nyitható kapuja. Az udvarból kigördül egy kerekesszékben ülő öregember, és mi abban a pillanatban bevágódunk mellette. Zéróra zuhant lendülettel, egyszerre csapódunk egy kőfalnak. Mögöttünk kattanva bezárul az ajtó. Megállunk, alig kétujjnyira egymástól. Hallom szívének gyors, egyenletes dobogását, kapkodó lélegzését, látom a nyakán csörgő izzadságot. Vérem zúg, akár a folyó, amely mindjárt kiönt. Mintha nem férnék el a testemben. Túl nagy lettem magamhoz. - Willem - kezdem. Olyan sok mindent kell mondanom neki. Ráteszi egy ujját a nyakamra. Elhallgatok. Érintése egy szerre megnyugtat és felvillanyoz. Aztán elveszi az ujját, és az vörös a vértől. Én is megérintem a nyakamat. Az én vérem. Godverdommel - káromkodik fojtottan. Lenyalja az ujjáról a vért, miközben a másik kezével előkeres a zsákjából egy kendőt. A nyakamhoz szorítja. Csakugyan folyik a vérem, de nem erősen. Azt se tudom, mi történt. Hozzád vágtak egy törött üveget - mondja vad dühhel. Nem is fáj. Ez nem is seb. Nem igazi. Csak egy kis karcolás. Most nagyon közel áll hozzám, és gyengéden nyomja a nyakamhoz a kendőt. És a vágás a nyakamon nem is a vért engedi ki, hanem azt a hátborzongató villanyvezetéket engedi be, amely közöttünk feszül. Akarom, mindenét akarom! Kóstolni akarom a száját, amely most kóstolta a véremet! Felé dőlök. De ő eltol magától, visszahúzódik. Keze lehullik a nyakamról, ahonnan ernyedten lóg az alvadt vértől mocskos kendő. Felnézek, bele a szemébe. Minden szín elszivárgóit belőle, most csak feketének látszik. De még ennél is jobban megzavar az, amit rögtön felismerek: a félelem. Tenni akarok valamit, hogy elmulasszam ezt a félelmet. Ebben a pillanatban ez a legnagyobb vágyam. Mert itt nekem kellene félnem. De ma nem félek. Nincs semmi baj - kezdem. - Nincs semmi bajom. Mit képzeltél? - szakít félbe. Olyan fagyos a hangja, mint egy idegené. Talán lesz sírhatnékom, bár lehet, hogy csak a megkönnyebbüléstől. Bántani akartak - felelem elcsukló hangon. Felnézek rá, hogy érti-e, de csak még keményebb az arca, amelyen a félelemhez csatlakozott ikertestvére, a harag. - És én megígértem. 69
Mit? Agyam egy pillanat alatt visszajátssza a jelenetet. Nem ütötték meg egymást. Még csak azt sem értettem, mit mondanak. De bántani akarták Willemet. A csontjaimban éreztem. Hogy gondodat viselem. - Ahogy elszivárog belőlem a bizonyosság, úgy lesz egyre halkabb a hangom. Gondomat viseled? Miféle gondviselés ez? - Mutatja vértől szennyes tenyerét. Egy lépést hátrál. A közöttünk hunyorgó szürkületben rádöbbenek, mennyire félreértettem. Nemcsak átsíeltem a haladók pályájára, de lerepültem a szakadékba. Csak viccelt, amikor azt kérte, hogy viseljem gondját. Mikor gondoskodtam én bárkiről is? Ő meg bizonyosan nem mondta, hogy szüksége van gondoskodásra. Állunk a ránk savanyodó csendben. Kialszik az utolsó darab napfény, és úgy ered el az eső, mintha csak a sötétséget várta volna, hogy beosonhasson. Willem az égre néz, aztán az órára - az órámra, amely még mindig szorosan fogja a csuklóját. A maradék negyven fontomra gondolok. Elképzelek egy csendes, tiszta hotelszobát. Elképzelem benne magunkat, nem úgy, mint egy órája abban a párizsi parkban, csak amint csendben hallgatjuk az esőt. Kérlek!, rimánkodom hangtalanul. Menjünk el valahova, hogy jóvátehessük ezt! Ám ő a hátizsákjába nyúl az Eurostar menetrendjéért. Azután lekapcsolja magáról a karórámat. Megértem, hogy visszaadja nekem az időt, ami igazából azt jelenti, hogy elveszi tőlem. -
TIZENEGY Ma
este még két vonat megy vissza Londonba. Willem azt mondja, hogy mivel elmúlt kilenc, valószínűleg nem lesz már elég időm, hogy átcseréljem a jegyemet a következőre, de az utolsót bizonyosan elérem. Tekintve, hogy Angliában egy órával későbbre jár, épp azelőtt kell Londonba érnem, hogy leáll a földalatti. Mindezt barátságosan, készségesen mondja, mintha idegen 70
lennék, aki az utcán állította meg, hogy megkérdezze az útirányt. Én pedig bólogatok, mintha csakugyan az a típus lennék, aki éjjel-nappal egyedül utazgat a londoni földalattin. Furcsa szertartásossággal nyitja ki előttem az ajtót, mintha a kutyát engedné ki pisilni este. Későre jár, a hosszú nyári szürkület most csúszik át az éjszakába, és a Párizs, ahova kilépek, teljesen megváltozott ahhoz képest, amelyet fél órája otthagytam, bár most sem tudom, hogy az esőtől van-e vagy attól, hogy bekapcsolt az utcai világítás. Valami eltolódott. Vagy talán visszazökkent. Vagy talán sose változott meg, csak én áltattam magam. Ám ennek az új Párizsnak a látványától olyan könnyes lesz a szemem, hogy nagy, vörös sebbé folynak össze a fények. Megtörlöm az arcomat a vizesedő kardigánommal, még mindig markolva a visszakapott órát. Valamiért nem bírom felcsatolni, mintha attól félnék, hogy sokkal nagyobb fájdalmat okoz, mint a vágás a nyakamon. Megpróbálom leelőzni Willemet, hogy távolabb legyünk egymástól. Lulu! - kiált utánam. Nem felelek. Az nem én vagyok. Az sosem létezett. Futni kezd, hogy utolérjen. Azt hiszem, a Gare du Nord arra van. - Megfogja a könyökömet. Összeszedem magam, hogy kivédjem az áramütést, de ettől csak rosszabb lesz, úgy, mint mikor az orvosnál feszítjük meg az izmainkat oltás előtt. Csak annyit magyarázz el, hogy jutok oda. Úgy rémlik, ezen az utcán mész pár sarkot, azután jobbra fordulsz. De előbb el kell mennünk Céline bárjába. Persze. Céline-hez. Most olyan normálisan viselkedik, nem úgy normális, ahogy ő szokott, hanem ahhoz képest normális, mint amilyen húsz perce volt: a szeméből eltűnt a félelem, valami megkönnyebbülésféle váltotta fel. Megkönnyebbül, mert lepasszolhat. Nem ez volt eredetileg is a terve? Leráz, azután visszatér Céline-hez az esti műszakra. Vagy talán a másik lányhoz, akinek a száma a farzsebében lapul. Ha ilyen nagy a választék, miért választana engem? Te olyan jó gyerek vagy. Ezt mondta imádottam, Shane Michaels, amikor a legközelebb kerültem ahhoz, hogy szerelmet vallják neki. Te olyan jó gyerek vagy. Ez vagyok én. Shane-nek szokása volt, hogy megfogta a kezemet, és édesen kacérkodó szavakat mondott. Mindig azt hittem, jelentenek valamit. Azután elment egy másik lánnyal, és olyan dolgokat csinált, amik jelentettek is valamit. Megyünk egy széles bulváron a pályaudvar felé, de néhány sarok után visszakanyarodunk a kisebb utcákba. Keresem a bárt, de ez nem iparnegyed, hanem lakónegyed, csupa bérház, ahol virágládák isszák magukba az esőt, és kövér macskák szundikálnak boldogan a csukott ablakok mögött. A sarkon étterem, bepárásodott ablakok mögött izzik a fény. Még a túloldalról is 71
hallom a kacagást és az evőeszközök koccanását a tányérokon. Emberek, akik nem áznak, és nem fáznak. Élvezik Párizsban a csütörtök esti vacsorát. Sűrűbben esik, a szvetterem a pólómig átázott. Lehúzogatom az ujját az öklömre. Vacogni kezdek. Összeszorítom a fogamat, hogy ne hallatsszon, de annyit érek el vele, hogy a hidegrázás átterjed az egész testemre. Lefejtem a nyakamról a kendőt. A vérzés elállt, de a nyakam mocskos a vértől és a verejtéktől. Willem elszörnyedve - vagy talán undorral - néz rám. Muszáj rendbe szednünk téged. A bőröndömben van tiszta ruha. A nyakamra sandít, megborzong. Karon fog, keresztülvág velem az úton, kinyitja az étterem ajtaját. Odabent hajladozó gyertyalángok világítják meg a bádoggal borított pult mögött sorjázó borospalackokat és az apró fekete táblákra felkrétázott menüt. Megtorpanok a küszöbön. Mi nem tartozunk ide. Itt kitisztíthatjuk a sebedet. Hátha van mentőládájuk. Majd megcsinálom a vonaton. - Anyu természetesen elsősegélykészletet is csomagolt. Csak állunk ott, farkasszemet nézve. Megjelenik egy pincér. Azt várom, hogy kirúg bennünket, amiért beengedjük a hideget, vagy mert úgy nézünk ki, mint két koszos, véres csavargó, de úgy tessékel be, mintha egy estély házigazdája lenne, én pedig a díszvendég. Meglátja a nyakamat, a szeme tágra nyílik. Willem mond valamit franciául, a pincér azonnal bólint, és egy sarokasztalra mutat. Az étteremben meleg van, a levegő szagos a hagymától és az édes vaníliától, én pedig túl összetört vagyok a tiltakozáshoz. Egy székbe rogyok, a kezemmel takargatva a sebet. A másik kezem elernyedt, és a fehér abroszra ejti az órát, amely rosszindulatúan ketyeg. A pincér visszatér egy kis, fehér mentődobozzal és egy fekete táblára írott menüvel. Willem felnyitja a dobozt, kivesz egy fertőtlenítővel átitatott törlőt, de én kirántom a kezéből. Magam is meg tudom csinálni! - mondom. Egy pötty kenőcsöt teszek a vágásra, beragasztom egy túlméretezett sebtapasszal. A pincér visszajön, ellenőrzi a munkámat, helyeslőén bólint. Aztán mond valamit franciául. Azt kérdezi, nem akarod-e felakasztani a szvetteredet a konyhában, hogy megszáradjon - fordít Willem. Alig bírom ki, hogy ne fúrjam bele az arcomat a hosszú, ropogós, fehér pincérköténybe, és ne sírjam el magam a hálától, amiért ilyen kedves hozzám, de csak átnyújtom az ázott kardigánt. Alatta a bőrömhöz tapad a nedves pólóm, amelynek vérfoltos a nyaka. Nálam van a póló, amelyet Céline-től kaptam, ugyanannak az obskúrus szupercsúcs bandának a pólója, amelyet Willlem visel, de előbb grasszálok melltartóban, semhogy azt vegyem fel. 72
Willem mond még valamit franciául. Pár perccel később kihoznak az asztalunkhoz egy nagy kancsó vörösbort. Azt hittem, el kell csípnem a vonatot. Azért még van időd, hogy egyél valamit. - Teletölt borral egy poharat, felém nyújtja. A korom felől végigihatnám Európát, de nem ittam, még akkor sem, amikor néhány ebédnél magától értetődően szervíroztak bort, és egyes srácok sutyiban bedobtak egy pohárral, amikor Ms. Foley nem nézett oda. De ma este nem habozok. A bor véres árnyalatokat villogtat a gyertyafényben, inni olyan, mintha vérátömlesztést kapnék. A melegség levándorol a torkomból a gyomromba, mielőtt munkába venné a csontjaimat átjáró hideget. Egy kortyra leküldök fél pohárral. Csak óvatosan! - figyelmeztet Willem. Felhajtom a maradékot, és úgy lököm feléje a poharamat, mintha beintenék. Egy másodpercig néz, azután csordultig tölti a poharat. A pincér visszajön, és szertartásos mozdulattal átnyújtja a krétával írott menüt, egy kenyereskosarat és egy alufóliába göngyölt kis kockát. Et pour vous le páté.' Köszönöm - mondom. - Illetve merd. Mosolyog. De rien. Willem tör a kenyérből, megkeni a barna pástétommal, felém nyújtja. Gyilkosán meredek rá. Jobb, mint a nutella - ugrat már-már dallamos hangon. Talán a bor teszi vagy a kilátás, hogy megszabadulhat tőlem, de visszatért Willem, az a Willem, akivel az egész napot töltöttem, és ettől valamiért dühbe jövök. Nem vagyok éhes - mondom, holott kopog a szemem. * Önnek pedig a pástétom. Semmit sem ettem az óta az egy palacsinta óta. - Különben is úgy néz ki, mint a kutyatáp - teszek rá még egy lapáttal. Csak kóstold meg. - A szájam elé tartja a pástétomos kenyeret. Kikapom a kezéből, harapok egy morzsányit. Finom és pikáns, mint a fűszervaj, amit a marhasültre tesznek, de nem vagyok hajlandó megadni Willemnek az elégtételt, hogy lássa, mennyire élvezem az ételt. Elmajszolok egy falatot, pofát vágok, aztán leteszem a kenyeret. Megint jön a pincér, látja, hogy fogyóban a borunk, a kancsóra mutat. Willem bólint, a pincér kihoz egy tele kancsót. A nyelvhal, az... fim - mondja félig angolul, és letörli a fogást a tábláról. Rám néz. - Ön átfázott és vért vesztett - mondja úgy, mintha szíven 73
szúrtak volna. - Ajánlok valamit, amiben van force**. - Ökölbe szorítja a kezét. - A bourgignon” marhasült kiváló. És van még halászlé, nagyon jó. Csak ezt - mutatok a borra. A pincér kissé összevonja a szemöldökét, és előbb rám néz, azután Willemre, mintha valamilyen módon az ő közös felelősségük lennék. Javasolhatnék kezdetnek spárgasalátát füstölt lazaccal? Áruló gyomrom korog. Willem bólint, azután mindkettőnknek megrendeli azt a két fogást, amelyeket a pincér ajánlott. Még csak annyi fáradságot sem vesz magának, hogy megkérdezze, mit szeretnék. Nekem így is megfelel, mert most csak bort akarok. Nyúlok a kancsó után, de Willem eltakarja az edény száját a tenyerével. Előbb enned kell valamit - mondja. - Kacsahús, nem sertés. És? - A szájamba tömök egy egész szelet baguette-et pás tótommal, zajosan és kihívóan rágok, nem mutatva, mennyire ízlik. Azután nyújtom a poharamat.
* Kifogyott. ** Erő. *** Burgundi. Willem hosszasan néz, de azért van olyan kedves és tölt a poharamba, és megajándékoz azzal a lusta félmosollyal. Egyetlen nap alatt megszerettem ezt a mosolyt, de most le akarom gyilkolni. Némán ülünk, amíg a pincér elénk nem tálalja a salátát, olyan lovagias meghajlással, amely illik a gyönyörű szervírozáshoz. A rózsaszín lazacból, zöld spárgából, sárga mustárból remekelt csendéletet sziromként veszik körül a tál szélén a háromszögletű re vágott pirítósok. Összefut a számban a nyál, olyan, mintha a testem meglobogtatná a fehér zászlót, unszol, hogy engedjek már, akkor kell kiszállni, amikor nyerő szériában vagyunk, örüljek a szép napnak, amit kaptam, bőven több volt annál, amit jogom volt remélni. Csakhogy van bennem egy rész, amely még mindig éhes; nemcsak ételre éhes, de mindenre, amit elém tettek a mai napon, és annak az éhes lánynak a nevében elutasítom a salátát. Még mindig ki vagy borulva - mondja Willem. - Nem olyan rossz az, mint gondoltam. Még sebhely se marad utána. De igen, marad. Még ha begyógyul a jövő héten, akkor is megmarad a helye, bár talán nem úgy, ahogy Willem érti. Azt hiszed, hogy ezen vagyok kiborulva? - érintem meg a nyakamon a tapaszt. Nem akar rám nézni. Rohadt jól tudja, hogy nem azon vagyok kiborulva. 74
Együnk valamit, oké? Visszaküldesz. Tedd, amit tenned kell, de ne kérd, hogy örüljek neki. Nézem a táncoló gyertyalángok felett, ahogy kergetik egy mást az arcán az érzések, mint a gyors járású fellegek: meglepetés, derű, bosszankodás, gyengédség - vagy talán szánalom. Holnap úgyis elutazol, akkor meg mi a különbség? - Lesöpör néhány kenyérmorzsát az abroszról. A különbség, Willem? A különbség az éjszaka. Akármi - felelem talányosán. Akármi? - kérdezi. Végighúzza az ujját a pohara szélén. Mély hangot ad, mint a ködkürt. - Gondolkoztál rajta, hogy mi történt volna? Másra se gondoltam, és mást se próbáltam kiverni a fejemből. Hogy mi történne ma éjszaka. De ismét félreértettem. Gondolkoztál rajta, hogy mi történt volna, ha utolérnek? - folytatja. Éreztem, mit akarnak csinálni vele. A nyelvemen éreztem az erőszakosságukat. Azért vágtam hozzájuk a könyvet, mert bántani akartak téged válaszolom. - Mit mondtál nekik, amivel így feldühítetted őket? Már egyébként is dühösek voltak - tér ki a kérdésem elől. - Csak adtam nekik egy másik okot. - Ám a feleletéből és az arcából kiolvashatom, hogy nem tévedtem. Hogy valóban bántani akarták. Hogy legalább ebben nem csalt meg a sejtésem. El tudod képzelni, mi lett volna, ha elkapnak? Téged? - Olyan csendes a hangja, hogy közelebb kell hajolnom, különben nem hallanám. - Nézd meg, mit csináltak. - Kinyújtja a kezét, mintha meg akarná érinteni a nyakamat, azután visszahúzza. Az adrenalinban úszó vadászat és a rá következő hátborzongató ujjongás közben nem is gondoltam rá, hogy engem elkaphatnak. Talán mert nem tűnt lehetségesnek. Szárny volt a bokánkon, ők ólombakancsban jártak. De most és itt, ahol Willem ül velem szemben, azzal a furcsa, komor arcával, és a véres kendője gombóccá gyűrve az asztal szélén, hallom, ahogy a bakancsok közelebb érnek, hallom a dübörgésüket, hallom a csontok recsegését. De nem kaptak el. - A hangom remegését is lenyelem egy korty borral. Kiissza a borát, egy darabig bámulja az üres poharat. Nem ezért hoztalak ide. Hát miért hoztál ide? - Mert erre sose válaszolt. Sose mondta meg, miért kérte, hogy jöjjek át vele Párizsba erre a napra. Dörgöli a szemét. Amikor leengedi a kezét, valahogy más az arca. Mintha lehámlott volna róla az összes álca. Nem azért, hogy a dolgok elvaduljanak. Hát, ahhoz már egy kicsit késő. - Próbálok léha lenni, előhívni -
75
magamból Lulu esetleges üledékét. De amikor kimondom, az igazság behúz egy gyomorszájast. Rég túlmentünk, vagy legalábbis én túlmentem azon a ponton, ahonnan nincs visszaút. Ránézek. Belefúrja a pillantását a szemembe. Az áram visszakapcsol. Úgy vélem, igen - mondja.
TIZENKETTŐ Talán Jacques-nak volt igaza: valóban folyós az idő, mert miközben eszünk, az órám ott ül az asztalon, és mintha meggörbülne és eltorzulna, akár egy Salvador Dali-festmény. Aztán egyszer, valahol a burgundi marhasült és a créme brülée között, Willem az óráért nyúl, és hosszan néz rám, mielőtt visszahúzná a csuklójára. Mélységes megkönnyebbülés önt el. Nemcsak hogy nem küldenek vissza Londonba éjszakára, de ismét ő parancsol az időnek. Most már feltétel nélkül megadom magam. Késő van, amikor elbandukolunk az utolsók között. Párizs szépia fényképpé változott. Késő már keríteni egy szobát egy hotelben vagy egy ifjúsági szállóban, különben se maradt pénzünk. Az utolsó fontjaimat, mind a negyvenet, odaadtam Willemnek, hogy kifizethesse a vacsorát. A pincér tiltakozott, nem azért, mert euróból és fontból vakartuk össze a vacsora árát, hanem mert huszonöt dollár értékű borravalót kapott. - Túl sok - ellenkezett. Messze áron alul, gondoltam. * Karamellkrém. Most itt állok: se pénzem, se szállásom. Elvben a legszörnyűbb rémálmom. De nem érdekel. Vicces, hogy amikor bekövetkezik, amitől a legjobban rettegünk, rájövünk, hogy nem is félünk tőle. Így hát gyalogolunk. Az utcák csendesek. Mintha csak mi lennénk itt meg az élénkzöld kezeslábasba öltözött utcaseprők, akik mintha egy elvarázsolt erdőből vágták volna a vesszőket a neonzöld seprőjükhöz. Fel-felvillan az elhaladó személyautók és taxik fénykévéje, ahogy átcsobognak a mostanra ködös szitálássá szelídült felhőszakadás tócsáin. Végigmegyünk a csendes csatornák partján, aztán a park mellett, a tónál, 76
ahol délután felkérezkedtünk egy hajóra. Átmegyünk a vasúti felüljáró alatt. Végül kikötünk egy kis kínai negyedben. Már minden bezárt, de az összes cégér ki van világítva. Odanézz! - mutatom Willemnek. - Ez a kétszeres boldogság. Willem megáll, ránéz a cégérre. Az arca még a rikító neonfényben is gyönyörű. Kétszeres boldogság. - Elmosolyodik. Aztán megfogja a kezemet. A szívem ugrik egyet. Hova megyünk? Még nem láttál semmi művészetet. Hajnali egy van! Ez Párizs. Bevesszünk magunkat a kínai negyedbe, és addig mászkálunk az utcákon, amíg Willem rá nem talál arra, amit keres. Bedeszkázott ablakú, magas, lepusztult sorházak. Mind egyforma, kivéve a jobb szélsőt, mert azt vörös állványzat veszi körül, amelyről nagyon modem, nagyon torz portrék lógnak. Az ajtó ki sem látszik a színes graffitik és reklámcédulák alól. Mi ez a hely? Egy művésztanya. Az mi? Elmagyarázza, mik a tanyák: lakatlan épületek, amelyeket átvesznek a művészek vagy a zenészek, vagy a punkok, vagy az aktivisták. Általában befogadják az embert éjszakára. Még nem aludtam náluk, de egyszer jártam itt, és akkor nagyon kedvesek voltak. Ám amikor be akar menni a nehéz vasajtón, kiderül, hogy le van lakatolva és láncolva. Hátrál, hogy felnézzen az ablakokra, de a ház, akárcsak az egész környék, nyugovóra tért. Bocsánatkérően néz rám. Azt gondoltam, lesz itt valaki ma éjszaka. - Sóhajt. - Alhatunk Célinenél. - De még őt sem lelkesíti a kilátás. A fejemet rázom. Inkább gyalogolok egész éjszaka, zuhogó esőben. Különben is elállt az eső. Vékony holdszilánk bujkál a felhők között. Annyira alapvetően párizsinak tűnik a ferde háztetők fölött, szinte el sem hiszem, hogy ez ugyanaz a hold, amely holnap este beragyog az otthoni hálószobám ablakán. Willem követi a pillantásomat fel az égre. Utána megállapodik valamin a tekintete. Hátrakerül a ház mögé. Követem. Az egyik saroknál állványzat vezet föl egy párkányig, amely fölött nyitva áll az ablak. Függönyt fodroz a szellő. Willem az ablakra néz. Aztán rám. Tudsz mászni? Tegnap még nemet mondtam volna. Túl magas. Túl veszélyes. De ma azt mondom: 77
Megpróbálhatom. Keresztbevetem a táskám szíját a vállamon. Willem bakot tart, fellépek a tenyerébe. Megemel, hogy elérjek egy üreget a vakolatban, ahol megvethetem a lábamat. Onnantól az állványzaton mászok fel a párkányra, hason csúszok az ablakig, megragadom a csavart korlátot, és fejjel előre belódulok a szobába. Minden oké! - kiáltom. - Megvagyok! Kidugom a fejemet az ablakon. Willem alattam áll, a szokott, rejtelmes félmosollyal. Majd egy mókus könnyedségével felszökdécsel a párkányig, a karját széttárva végigsasszézik rajta, mint egy kötéltáncos, behajlítja a térdét, és besiklik az ablakon. Szükségem van egy percre, hogy a szemem alkalmazkodjon a sötétséghez, de mihelyt sikerül, csupa fehéret látok: fehér falakat, fehér polcokat, fehér asztalt, fehér agyagszobrokat. Valaki hagyott nekünk egy kulcsot - mondja Willem. Hallgatunk. Szeretném azt gondolni, hogy azért, mert hálát adunk a véletlenek gondviselésének. Willem előhúz egy apró elemlámpát. Megyünk felfedezni? Bólintok. Elindulunk, megszemlélünk egy szobrot, amely olyan, mintha mályvacukorból készült volna, egy fekete-fehér fényképsorozatot kövér, meztelen lányokról, egy olajfestmény-sorozatot sovány, meztelen lányokról. Willem végigsétáltatja a fénycsóvát egy óriási és nagyon futurista szobron. Csupa görbe, csavart fém és cső, ahogy egy szobrász elképzel egy űrállomást. Lemegyünk a nyikorgó lépcsőn egy fekete falú szobába, ahol hatalmas fényképeken emberek úsznak sötétkék vízben. Megállók. Szinte érzem a puha vizet, ahogy simogatnak a hullámok, mint amikor Mexikóban néha elmegyek úszni éjszaka, mert olyankor nincs tömeg. Mit szólsz? - kérdezi Willem. Jobb, mint a Louvre. Visszamegyünk az emeletre. Willem lekapcsolja a lámpát. Egyszer még innen is bekerülhet valamelyik a Louvre-ba mondja. Megérint egy elliptikus, fehér szobrot, amely mintha izzana a sötétben. Szerinted Shakespeare elhitte volna, hogy négyszáz évvel később a Gerilla Will adja elő a darabjait? — Nevetgél, de van valami már-már tiszteletteljes a hangjában. - Sose tudhatod, mi lesz maradandó. Egyszer már mondta a véletlenekről, hogy sose tudhatjuk, melyik a zsákutca, melyik az elágazás. Mint ahogy azt sem tudhatjuk, mikor változik meg az életünk. Csak akkor látjuk, amikor már megtörtént. Úgy gondolom, időnként azért tudjuk - mondom, és a hangom átforrósodik a felindulástól. Willem hozzám fordul, megfogja a válltáskám szíját. Egy másodpercig nem -
78
bírok mozdulni, nem bírok lélegezni. Leemeli a vállamról a táskát, és a padlóra ejti. A felkavarodó porörvény megcsiklandozza az orromat. Tüsszentek. Gezondheid - mondja Willem. Hagelslag - felelem. Még emlékszel rá? Mindenre emlékszem a mai napból. - Összeszorul a torkom, amikor megértem, mennyire igaz ez. Mire fogsz emlékezni? - Leejti a hátizsákját a táskám mellé. Úgy támaszkodnak egymásra, mint két öreg kenyeres pajtás valamelyik háborúból. A munkaasztalnak dőlök. Villanásokban játszódik le előttem a nap: elsőként Willem évődő hangja a reggelinél az első vonaton, különös, vidám kitárulkozásom a következő vonaton, az Óriás nyájas puszija a bárban, Willem nyálának ragadós hűvössége a csuklómon a kávéházban, a titkok hangja Párizs alatt, a felszabadultság, amikor lekerül rólam az óra, az áramütés, amikor Willem megfogja a kezem, a szörnyű félelem a lány sikolyában, Willem azonnali, bátor válasza, a menekülésünk Párizson át, mert az menekülés volt az ő szemében, és végül a szeme, ahogy figyel, ugrat, próbára tesz és valahol mégis megért. Az én szemem ezt látja, ha erre a napra gondolok. Párizshoz kell, hogy köze legyen, de még inkább a személyhez, aki idehozott. És a személyhez, akivé az ő segítségével lehettem itt. Túlságosan meg vagyok illetődve, hogy mindezt elmagyarázzam, így csak egy szót mondok, ami magába sűrít mindent: Rád. És ez? - Megérinti a nyakamon a tapaszt. Nyilallás jár át, aminek semmi köze a sebhez. Az nem érdekel - súgom. Engem igen - súgja. Nem tudja - nem tudhatja, mert tegnap még nem ismert -, hogy ez egyáltalán nem számít. Ma nem voltam veszélyben - mondom elfúló hangon. Ma megmenekültem a veszélytől. - Meg bizony. Nemcsak azért, mert el tudtam szaladni a bőrfejűek elől; úgy érzem, egyetlen elektrosokk volt a nap, amelyet egyenesen a szívembe kaptam, hogy kizökkenjek abból az élethossziglani zsibbadásból, amelyről még csak nem is tudtam. Megmenekültem - ismétlem. Meg. - Közelebb jön, toronyként magasodik fölém. Hátamat nyomja a munkaasztal, a szívem dübörögni kezd, mert innen nincs menekvés. Ettől nem akarok elmenekülni. Kezem úgy emelkedik fel és közeledik az arcához, mintha elszakadt volna a testem többi részétől. De mielőtt megérinthetném, villámgyorsan 79
elkapja a csuklómat. Egy zavart másodpercig azt hiszem, ismét félreértettem a helyzetet, mindjárt elutasít. Sokáig fogja a csuklómat, nézi az anyajegyet. Aztán a szájához emeli a kezemet. Bár az ajka puha és a csókja gyöngéd, az érzés olyan, mintha kést döfnék a konnektorba. Olyan érzés, mint amikor elkezdek élni. Willem csókolja a csuklómat, aztán elindul fölfelé, a karom belső oldalán a csiklandós könyökhajlatomig, a hónaljamig, olyan helyekre, amelyek sose tűntek méltónak a csókokra. Kapkodva lélegzem, amikor az ajka végigsúrolja a vállcsontomat, megállapodik inni a kulcscsontjaim tavánál, mielőtt felkeresné az inakat a nyakamon, a kötést körülvevő területen, majd gyöngéden rásimul a kötésre. Az áramkörök bezárulnak. Olyan testrészeim kelnek életre, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Mikor végül megérkezik a szájamhoz, furcsán elcsendesedik a világ, mint azokban a pillanatokban a villámlás és a mennydörgés között. 1 Mississippi. 2 Mississippi. 3 Mississippi. 4 Mississippi. 5 Mississippi.* Bumm! Ismét csókolózunk. A következő csók az a fajta, amely felhasítja az eget. Elállítja a légzésemet, aztán megindítja. Megmutatja, hogy életem minden eddigi csókja hamis volt. Beleakasztom a kezemet a hajába, és magam felé húzom. Willem megfogja a tarkómat, és végigfuttatja ujjait a csigolyáim apró csúcsain. Sorozatban jönnek az áramütések. Átfogja a derekamat, és felültet az asztalra, hogy egy szintben legyen az arcunk. Most már vadul csókolózunk. Lekerül rólam a szvetter. Azután a póló. Azután róla is az övé. A mellkasa sima, kockás. Beletemetem az arcomat, végigcsókolom a középső völgyet. Kicsatolom az övét, ismeretlen éhséggel húzom le róla a farmert. Átkulcsolom a lábammal a derekát. Keze végigvándorol rajtam, le a csípőmre, ahol szunyókálásunk közben pihent. Olyan hangot adok, amely nem származhat tőlem. Előkerül egy óvszer. A bugyim lesiklik a szandálos lábfejemre, a szoknyám hurkává gyúródik a derekamon. Willemről eltűnik a bokszer. Aztán leemel az asztalról. Aztán rádöbbenek, hogy tévedtem az előbb. Csak most lesz teljes a megadásom. Utána elterülünk a padlón. Willem hanyatt fordul, én mellette fekszem. Ujjai az anyajegyemet cirógatják, amelyet mintha forró villám hasogatna, én a csuklóját babrálom. A pihék selymesen puhák a karórám súlyos láncszemei mellett. * Amerikai közmegegyezés szerint a Mississippi szó kimondása pontosan 1 másodpercet igényel. (A ford.) 80
Hát így viselsz gondot rám? - tréfálkozik, és egy vörös foltot mutat a nyakán, ott, ahol, azt hiszem, megharaptam. Mint mindent, az ígéretemet is kiforgatta valamivé, amin nevetni lehet, amivel ugrathat. De nekem nincs kedvem nevetni, most nem, ezen nem, ezek után nem. Nem - válaszolom. - Nem így. - Valahol szeretnék visszavonni mindent. De nem fogom. Mert azt kérdezte, viselem-e a gondját, és még ha tréfa volt is, én megígértem, hogy a gondját viselem, és az nem volt tréfa. Amikor azt mondtam, hogy leszek az ő lánya a hegyekből, tudtam, hogy nem látom többé. De nem az volt a lényeg. Azt akartam megértetni vele, hogy ha majd egyedül érzi magát kint, a világban... én is ott leszek. De az tegnap volt. Ma nem tudom, őt féltettem-e a magánytól, és erre a gondolatra úgy összeszorul a mellkasom, hogy most már értem, mit jelent a szívet tépő fájdalom. Willem az ujját húzogatja a fehér porban, amely vékony hártyaként fedi a testemet. Olyan vagy, mint egy szellem - mondja. - Hamarosan eltűnsz. Hanyagul beszél, de amikor a tekintetét keresem, nem hajlandó a szemembe nézni. Tudom. - Gombóc van a torkomban. Zokogás lesz belőle, ha tovább beszélünk erről. Willem letöröl rólam egy kis port. Előbukkan a bőröm, amely sötétebbre barnult a túrán. Vannak dolgok, amik nem jönnek majd le ilyen könnyen. Tenyerem közé fogom az állát, hogy magam felé fordítsam. Az utcai lámpa légies fénye egyszerre gyújtja fel és borítja árnyékba arcának síkjait és éleit. Ekkor rám néz, de igazán rám néz. A tekintete bánatos, reménytelen, gyöngéd, vágyakozó. Mindent elmond, amit tudnom kell. A kezem reszket, amikor a szájamhoz emelem. Megnyalom a hüvelykujjamat, és megdörgölöm a csuklómat, az anyajegyemet. Ismét megdörgölöm. Felnézek Willemre, a szemébe nézek. Olyan sötét, mint ez az éjszaka, amelynek nem akarom látni a végét. Az arca megrándul, azután elkomolyodik, olyan komoly lesz, mint amikor lehagytuk az üldözőinket. Felém nyúl, megdörgöli az anyajegyet. Nem jön le, üzeni vele. De te elmész holnap - mondja. Hallom, hogyan visszhangzik a halántékomban a dübörgő szívverésem. Nem muszáj elmennem. Pillanatnyi zavarba jön. Maradhatok még egy napot - magyarázom. Még egy napot. Csak ennyit kérek. Csak még egy napot. Azon túl nem tudok gondolkozni. Azon túl összekuszálódnak a dolgok. Törlik a -
81
repülőjáratokat. A szülők őrjöngnek. De még egy nap. Még egy napot lóghatok minimális kockázattal. Csak Melanie-t borítom ki vele. De ő megért. Idővel. Egy részem tudja, hogy még egy nappal semmit sem érek el azon kívül, hogy később fog megszakadni a szívem. De a másik részem mást hisz. Egy napon megszületünk. Egy napon meghalunk. Egy nap alatt megváltozhatunk. És egy nap alatt szerelmesek lehetünk. Minden megtörténhet egyetlen nap alatt. Mit szólsz hozzá? - kérdezem Willemet. - Még egy nap? Nem felel, csak maga alá húz. Belesüppedek a betonpadlóba, megadom magam a súlyának. Egész addig, amíg bele nem váj az oldalamba valami éles tárgy. Au! Willem alám nyúl, előhúz egy apró vésőt. Keresnünk kellene egy másik szállást - mondom. - De nem Céline-nél. Pszt! - Befogja az ajkával a számat. Később, miután ráérősen felderítettük egymás testének minden rejtett hajlatát, miután addig csókolóztunk, nyalakodtunk, sugdolóztunk és nevettünk, amíg el nem nehezedtek a tagjaink, és odakint a hajnal előtti szederszínre nem változott az ég, Willem magunkra húz egy ponyvát. Goeienacht, Lulu - mondja a kimerültségtől hunyorogva. Kirajzolom az ujjaimmal az arca gyűrődéseit. Goeienacht, Willem - válaszolom. A füléhez hajolok, félretolom hajának kusza lombját, és azt suttogom: - Allyson. A nevem Allyson. - De addigra már alszik. Ráhajtom a fejem a könyökhajlatára, felírom igazi nevem betűit az alkarjára, és elképzelem, hogy megmaradnak a vonalaik reggelig.
TIZEN HÁROM A tíznapos hőhullám után megszoktam, hogy izzadtan ébredek, de ma hűvös szellő riaszt fel, amely betódul egy nyitott ablakon. A takaró után nyúlok, de a meleg, pelyhes valami helyett kemény, gyűrött valami akad a kezembe. Egy ponyva. És abban a félhomályos sávban az álom és az ébrenlét között minden visszajön. Hogy hol vagyok. Kivel vagyok. Átforrósodom a boldogságtól. 82
Keresem Willemet, de nincs itt. Kinyitom a szemem, belehunyorgok a műterem fehér falairól visszaverődő, szürke fénybe. Ösztönösen ránéznék az órámra, de a csuklóm csupasz. Az ablakhoz tapogatózom, a szoknyámmal takargatva meztelen mellemet. Az utcák még csendesek, a boltok és kávéházak zárva. Korán van. Kiáltani akarom a nevét, de helytelennek érzem, hogy megtörjem a templomi csendet. Lent kell lennie, talán a fürdőszobában. Ami nálam is időszerű. Belebújok a ruhámba, lábujjhegyen leosonok a lépcsőn. De Willem a fürdőszobában sincs. Gyorsan pisilek, megmosom az arcomat, és megpróbálom vízivásba fojtani a kezdődő macskajajt. Bizonyára nappali fényben is megnézi a műtermeket. Vagy talán már vissza is ment a lépcsőn. Nyugi, mondom magamnak. Valószínűleg most is odafent van. Willem! - szólítom. Semmi válasz. Visszaszáguldok a műterembe, ahol aludtunk. Szörnyű rendetlenség. A padlón ott a kiborult táskám. De Willem zsákja, az ő cucca eltűnt. A szívem dübörögni kezd. Futok a táskámhoz, hogy megvan-e a tárcám, az útlevelem, a minimális készpénzem. Azonnal hülyén érzem magam. Willem fizette az utamat ide. Akkor nem fog kirámolni. Emlékeztetem magam a hisztire, amibe belelovalltam magam tegnap a vonaton. Rohanok föl-le a lépcsőn, most már kiabálom a nevét. De csak a visszhang válaszol - Willem, Willem! - mintha a falak nevetnének rajtam. Közeledik a pánik. Logikával próbálom ellökni. Willem azért ment el, hogy szerezzen valami ennivalót. Hogy keressen nekünk szállást. Az ablakhoz állok és várok. Párizs ébredezik. A boltokban felhúzzák a redőnyöket. A járdákat tisztára seprik. A kocsik dudálni kezdenek, a kerékpárok csilingelnek, egyre több lépés kopog a vizes kövezeten. Ha nyitnak az üzletek, akkor kilenc órának kell lennie? Tíznek? Hamarosan megjönnek a művészek, és mit szólnak majd, ha látják, hogy letanyáztam a tanyájukban, mint Aranyfürt a három medvénél? Úgy döntök, hogy kint fogok várni. Felhúzom a szandálomat, a vállamra akasztom a táskámat, a nyitott ablakhoz megyek. Ám a reggeli hideg fényben, amikor nem bátorít a bor és nem segít Willem, borzasztó nagynak látszik a távolság az emelet és a föld között. Ha fel tudtál mászni, le is tudsz, dorgálom magam. De mikor feldobom magam az ablakpárkányra és megragadom az állványzatot, a kezem megcsúszik és szédülni kezdek. Elképzelem a szüléimét, amikor megkapják a hírt, hogy leestem egy párizsi ház tetejéről és szörnyethaltam. Visszahuppanok a műterembe, a tenyerembe temetem az arcomat, és görcsösen kapkodom a levegőt. 83
Hol van ? Hol a pokolban van ? Agyam úgy pattog az ésszerű indoklások között, mint a tivoli golyója. Elment pénzt szerezni. Elment a bőröndömért. És ha kiesett az ablakból? Felpattanok, csordultig morbid reménnyel, hogy ott fogom látni, amint szétdobott végtagokkal hever az esőcsatorna alatt, sérülten, de élve, és akkor végre állhatom a szavamat, és gondját viselhetem. De csak egy sáros tócsa van az ablak alatt. Visszasüllyedek a műterem padlójára. Nem kapok levegőt a félelemtől, amely egészen más Richter-skálán mérhető, mint a tegnapi kis cidri a vonaton. Eltelik még egy darab idő. Felhúzom a térdemet, didergek a nyirkos reggelben. Leosonok a földszintre. Megpróbálkozom az ajtóval, de kintről van bezárva. Úgy érzem, itt maradok ebben a csapdában örökre, ebbe a tanyába zártan fogok megöregedni, elfonnyadni és meghalni. Milyen soká alhatnak a művészek? Hány óra van? De óra nélkül is tudom, hogy Willem nagyon régen ment el. Lázasan koholt magyarázataim minden eltelt perccel üresebben konganak. Végül meghallom, hogy zörög a lánc, és kulcsok fordulnak a zárban, de amikor kitárul az ajtó, egy nő az, egy nyaláb összetekert vászonnal és két, hosszú copffal. Rám néz, beszélni kezd franciául, de elrohanok mellette. Odakint körülnézek, hogy hol van Willem. Nincs itt. Úgy rémlik, mintha sose járt volna ezen a rút környéken, olcsó kínai vendéglők, garázsok és bérházak között, ahol minden szürke a szürke esőben. Hogy láthattam gyönyörűnek ezt a helyet? Kirontok az utcára. A kocsik rám dudálnak, a hangok furcsák, idegenesek, mintha itt még az autók is más nyelven beszélnének. Megpördülök, halvány fogalmam sincs, hol vagyok vagy hova menjek, de iszonyúan szeretnék otthon lenni. Otthon, az ágyamban. Biztonságban. Nehezen látok a könnyeimtől, de valahogy sikerül keresztülbukdácsolnom az utcán. Nekilódulok a járdán, rohanok saroktól sarokig. Most senki sem kerget. De most félek. Több sarkot rohanok, felszáguldok egy lépcsőn, és megérkezem egy térfélére, ahol van egy biciklitartó azoknak a szürke-fehér kerékpároknak, egy ingatlanügynökség, egy gyógyszertár, és egy kávéház, előtte nyilvános telefon. Melanie! Felhívhatom Melanie-t! Veszek néhány mély lélegzetet, magamba fojtom a zokogást, és végigcsinálom az utasításokat, hogy eljussak a nemzetközi központhoz. De a hívásom rögtön megy is a hangpostába. Hát persze. Melanie kikapcsolta a telefonját, hogy anyám ne hívogassa. Bejön a vonalba egy kezelő, és azt mondja, nem hagyhatok üzenetet, mert azt a hívott félnek kell fizetnie. Sírva fakadok. A kezelő megkérdezi, ne értesítse-e a rendőrséget. Hüppögve mondom, hogy nem, mire megkérdezi, nem tudnék-e felhívni valaki mást? Ekkor jut eszembe Ms. Foley névjegye. 84
Pat Foley! - szól bele energikusan. A kezelőnek háromszor kell megkérdeznie, fogadja-e a hívást, mert a hangja hallatán annyira zokogni kezdek, hogy Ms. Foley nem hallja, mit kérdeztek tőle. Allyson! Allyson! Mi a baj? Megsebesültél? - kérdezi. Túlságosan rémült vagyok, túlságosan zsibbadt, hogy fájjon a seb. Majd megjön az is. Nem - mondom cérnahangon. - Segítségre van szükségem. Ms. Foley-nak sikerül kihúznia belőlem a minimumot. Hogy Párizsba mentem egy fiúval, akit a vonaton ismertem meg. Hogy most itt rekedtem egyedül, pénz nélkül, és fogalmam sincs, hol vagyok. Kérem szépen! - rimánkodom. - Haza szeretnék menni! Kezdjük azzal, hogy visszahozunk Angliába, jó? - mondja higgadtan. Jegyed van? Azt hiszem, Willem retúrt vásárolt. Előkotrom a táskámból az útlevelemet. A jegy ott van benne, szépen összehajtva. Igen - válaszolom reszketegen. Melyik vonatra szól a retúr? Ránézek. A szavak és a számjegyek összefolynak. Nem tudom. Bal felső sarok. Katonai időszámítás szerint lesz. Huszonnégy órában számolva. Már meg is van. Tizenhárom harminc. Tizenhárom harminc - mondja Ms. Foley azon a vigasztalóan praktikus hangján. - Kiváló. Az fél kettő. Párizsban most múlt dél, tehát lesz időd elérni a vonatot. El tudsz jutni a pályaudvarra? Vagy a metróhoz? Fogalmam sincs, hogyan csináljam. És nincs pénzem. Nem. Mit szólnál taxihoz? Eltaxizhatnál a Gare du Nord-ra. A fejemet rázom. Egyetlen euróm sincsen taxira, és ezt meg is mondom Ms. Foley-nak. Hallom a csendjében a rosszallást. Mintha abból, amit eddig mondtam, semmi sem szállíthatott volna le a szemében, de hogy elegendő pénz nélkül menjek Párizsba? Sóhajt. Rendelhetek neked taxit innen, és ki is fizethetem, hogy elvigyen a pályaudvarra. Meg tetszik tudni csinálni? Csak azt mondd meg, hol vagy. Nem tudom, hol vagyok! - bömbölöm. Egyáltalán nem figyeltem tegnap este, hogy hova hoz Willem. Letettem a fegyvert. Allyson! - A hangja felér egy pofonnal, és el is éri a kívánt hatást. Rögtön abbahagyom a nyavalygást. - Nyugodj meg. Most pedig tedd mellé a telefont egy percre, és írd fel a legközelebbi útkereszteződést. -
85
A táskámba nyúlok a tollamért, de nincs meg. Félreteszem a kagylót, elolvasom az utcatáblákat. Az Avenue Simon Bolivár és a Rue de L'Equerre sarkán vagyok töröm kerékbe a szavakat. - Egy gyógyszertár előtt. Ms. Foley megismételi az adatokat, majd azt mondja, ne mozduljak, fél órán belül ott a taxi, ha mégse jönne, hívjam fel. Amennyiben nem jelentkezem, azt úgy veszi, hogy útban vagyok a fél kettes vonattal a St. Pancrasra, és ő ott fog várni háromnegyed háromkor a peronon. Ki ne tegyem a lábam a pályaudvarról nélküle! Tizenöt perccel később befordul a sarkon egy fekete Mercedes. A sofőr táblát tart a kezében, és amikor meglátom a nevemet - Allyson Healey fellélegzek, de közben úgy érzem, hogy kifosztottak. Lulu, akárhonnan jött is, ezúttal örökre elment. Becsusszanok a hátsó ülésre, és elindulunk, hogy megtegyük a mindössze tízperces utat a pályaudvarig. Ms. Foley megszervezte, hogy a sofőr bekísérjen a kapun és megmutassa, hova szálljak fel. Kábán baktatok az állomáson, és már lerogytam a helyemre, és kerekes bőröndöket húznak mellettem az utasok az ülések között, mire észbe kapok, hogy a bőröndöm a bárban maradt. Benne van az összes ruhám, és az úti emlékeim. Még csak nem is érdekel. Valami sokkal értékesebbet veszítettem el Párizsban. Összetartom magam, amíg be nem érünk a Csalagútba, de ott - talán a sötétség biztonságától vagy a tegnapi, víz alatti utazás emlékétől - szétesem. Ahogy elhagyjuk Calais-t és besötétednek az ablakok, ismét kitör belőlem a halk zokogás. Könnyeim sósak és kifogyhatatlanok, mint a tenger, amely alatt járok. A St. Pancrason Ms. Foley beterel egy kávézóba, leültet egy sarokasztalhoz, és teát vesz nekem, ami kihűl a csészében. Bevallók mindent. Az underground Shakespeare-előadást Stratford-upon-Avonban. A találkozás Willemmel a vonaton. Az utazást Párizsba. A tökéletes napot. Willem titokzatos eltűnését ma reggel, amit most sem értek. Fejveszett menekülésemet. Azt várom, hogy szigorú lesz, rosszalló, amiért csalódást okoztam neki, mert nem is vagyok olyan jó kislány, ám ő együttérző. Ó, Allyson - mondja. Egyszerűen nem tudom, mi történhetett vele! Én csak vártam és vártam, biztos, hogy több órát is, és úgy megijedtem! 1’ánikba estem! Nem is tudom, talán tovább kellett volna várnom. Várhattál volna akár karácsonyig is. Erősen kétlem, hogy bármi jó sült volna ki belőle - mondja Ms. Foley. Ránézek. Érzem, hogy könyörgő a tekintetem. Színész, Allyson. Színész. Azok a legrosszabbak. Azt tetszik gondolni, hogy színészkedés volt az egész? Csak 86
megjátszottá magát? - A fejemet rázom. - A tegnapi nap nem volt megjátszás! - Szenvedélyesen beszélek, noha már nem tudom, kit akarok meggyőzni. Nagyon is lehetséges, hogy abban a pillanatban őszinte volt - mondja Ms. Foley, gondosan kimérve a szavait. - De a férfiak mások, mint a nők. Az érzelmeik ingatagok, ráadásul a színészek tetszés szerint kapcsolják ki-be őket. Nem volt megjátszás - ismétlem, de az érvelésem veszít az erejéből. Lefeküdtél vele? Egy másodpercig érzem magamon Willemet. Félretolom a gondolatot, felnézek Ms. Foley-ra, bólintok. Akkor megkapta, amit akart. - Tárgyilagosan, de nem ridegen beszél. Úgy vélem, sohasem is akart többet egynapos kalandnál. Végül is pontosan ezt kínálta fel. Ezt. Aztán már nem ezt. Az éjszaka szerelmet vallottunk egymásnak. Már éppen közölni akarom Ms. Foley-val, de megakad bennem a szó. Bevallottunk valamit egyáltalán? Vagy csak én köptem szemen magam? Willemre gondolok. Most komolyan elgondolkozom rajta. Konkrétan mit tudok róla? Csak pár tényt: hogy mennyi idős, milyen magas, mennyi a súlya, milyen nemzetiségű, bár még ezt sem tudom, mert azt mondta, hogy az anyja nem is holland. Utazó. Igazából csavargó. Életének motorja a véletlen. Nem tudom, mikor van a születésnapja. Vagy mi a kedvenc színe, vagy a kedvenc könyve, vagy a kedvenc zenéje. Vagy hogy volt-e kutyája gyerekkorában. Vagy miként szerezte a lábára azt a sebhelyet, vagy miért járt olyan régen otthon. Még a családi nevét sem tudom! És még ez is több annál, mint amit ő tud rólam! Még a családi nevemet sem ismeri! Ebben a ronda kis büfében, amely nélkülözi a mindent rózsapírba borító romantikus párizsi lakkot, kezdem a maguk valóságában látni a tényeket: Willem meghívott Párizsba egy napra. Sohasem ígért ennél többet. Tegnap este még meg is próbált hazaküldeni. Tudta, hogy igazából nem Lulunak hívnak, de meg sem kísérelte kideríteni, hogy ki vagyok igazából. Amikor szóba hoztam, hogy SMS-ben vagy e-mailben elküldöm neki a közös képünket, ügyesen kicselezte, hogy meg kelljen adnia az elérhetőségét. Még csak nem is hazudott. Megmondta, hogy sokszor habarodott már bele lányokba, de még sohasem volt szerelmes. Önként mondta el magáról. A lányokra gondolok a vonaton, Céline-re gondolok, a modellekre, a lányra a kávéházban. Egyetlen napon voltak ennyien. Hányán lehetünk még? Én pedig, ahelyett, hogy elfogadtam és kiélveztem volna, ami nekem jutott, aztán pedig mentem volna tovább, megkötöttem magam. Bevallottam neki, hogy szeretem. Hogy gondoskodni akarok róla. Könyörögtem még egy napért, feltételeztem, hogy ő is akarja. De ő sose felelt. Sose mondta, hogy igen. Ó, istenem! Már mindent értek. Hogy lehettem ilyen naiv? Szerelem egy nap alatt? Színház volt az egész tegnapi nap. Illúzió. Ahogy kikristályosodik a 87
valóság, úgy émelygek a szégyentől és a megaláztatástól, hogy beleszédülök. A tenyerembe hajtom a homlokomat. Ms. Foley megsimogatja a fejemet. Ejnye, ejnye, drágám! Add csak ki magadból. Igen, erre számítani lehetett, bár akkor is brutális. Legalább az állomásra kísért volna ki, búcsúzott volna el tőled, utána aztán akár ne is telefonáljon többé. Kissé civilizáltabb eljárás. - Megszorítja a kezemet. - Ez is el fog múlni. - Elhallgat, közelebb hajol. - Mi történt a nyakaddal, drágám? A nyakamhoz kapok. A tapasz lejött, a varasodó seb viszket. Semmi - mondom. - Csak egy... - Majdnem kimondom, hogy véletlen baleset, de magamba fojtom. - Fa. És hol a szép órád? - kérdezi. A csuklómra nézek. Látom az anyajegyemet. Ronda, pőre, üvöltő. Lerántom rá a szvetterem ujját, hogy eltakarjam. Nála van. Ms. Foley csettint a nyelvével. Időnként csinálnak ilyet. Elvisznek dolgokat, trófeának. Mint a sorozatgyilkosok. - Egy utolsót kortyol a teájából. - Nos, akkor megyünk Melanie-hoz? Átnyújtom Ms. Foley-nak a cédulát, amelyre Veronica címét írták, ő pedig előhúzza a Londoni ábécét, hogy megtervezze az utunkat. A földalattin elalszom, a könnyeim elapadtak, egyetlen vigaszom a kimerültség üressége. Veronicáék meg állójánál Ms. Foley felráz, és odavezet a vörös téglából épült, viktoriánus házhoz, ahol Melanie unokatestvére lakik. Melanie már az esti színházhoz öltözve rohan ajtót nyitni. Arca ragyog az izgalomtól, alig várja, hogy egy igazi jó sztorit hallhasson. De ahogy meglátja Ms. Foley-t, lehervad. Tudatlanul is tud mindent: tegnap Lulutól vett búcsút az állomáson, ma Allysont kapja vissza, mint egy hibás terméket. Alig észrevehetően bólint, mintha cseppet sem csodálkozna. Aztán lerúgja a tűsarkúját, kitárja a karjait, és amikor beletántorodok az ölelésbe, a fájdalom és a megalázottság térdre roskaszt. Melanie mellém térdel a padlóra, és magához szorít. Hallom magam mögött Ms. Foley távolodó lépéseit. Szó nélkül hagyom elmenni. Köszönetét se mondok neki, és abban a pillanatban tudom, hogy sose fogom megköszönni a nagy jóságát, és ez rossz. De ha életben akarok maradni, akkor soha, de soha többé nem szabad visszatérnem ehhez a naphoz.
88
TIZENNÉGY SZEPTEMBER Főiskola -
Allyson! Allyson! Ott vagy
A fejemre húzom a párnát, szorosan behunyom a szemem, alvást mímelek. A kulcs elfordul a zárban. Belép Káli, a szobatársam. Szeretném, ha nem zárnád be az ajtót, amikor itt vagy! És tudom, hogy nem alszol. Csak holtnak tetteted magad. Mint Bús tér. Buster Káli kutyája. Lhasa apso. A fotói ott vannak a között a több tucatnyi kép között, amelyeket Káli felrajzszögezett a falra. Mindent elmesélt Busterről már júliusban, amikor megejtettük az első hát-szia-szobatárs beszélgetést. Akkor cukinak találtam a Buster’ nevet, különlegesnek találtam, hogy Káli az államról kapta a nevét, amelyben született, és a beszédmodora 89
mintha be-behúzna a szavainak - aranyosnak tűnt. Okééé, Allyson. Jó! Ne válaszolj, de figyelj, vissza tudnád hívni a szüléidét? Anyud az én mobilomon keresett téged! * A. m. öcsi. Kinyitom a szemem a párna alatt. Kíváncsi voltam, menynyi ideig hagyhatom lemerülve a telefonomat, mielőtt történne valami. Már jött egy titokzatos csomag. Félig-meddig vártam, hogy postagalamb érkezik. De hogy a szobatársamat hívják fel? Megbújok a párna alatt, amíg Káli átöltözik kimenőruhába, sminkel és lepermetezi magát azzal a vaníliaillatú parfümmel, amiből jut mindenhova. Távozása után ledobom a párnát a fejemről, és kiszállok az ágyból. Félretolom a nyitott kémiakönyvet és benne a filctollat, amelyről le sem vettem a kupakot; felkupakolva reménykedik, hátha fogják még használni, még mielőtt beszáradna a hanyagolástól. Megkeresem döglött telefonomat a zoknis fiókban, félrerugdosom a szekrényem aljában a szennyes ruhák hegyét, hogy megtaláljam a töltőt. Ahogy magába tölt egy kis életet, a hangposta közli velem, hogy huszonnyolc új üzenetem van. Legörgetem a nem fogadott hívásokat. Tizennyolcat a szüleim küldtek. Kettőt a nagyanyám. Egyet Melanie, egyet a dékáni hivatal. Szia, Allyson, itt anyád! Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, hogy vagy. Hívj vissza! Szia, Allyson, itt anyu! Megkaptam az új Boden-katalógust, van benne pár igazán csini szoknya. És jó meleg kordfarmerek. Rendelek párat, és magammal viszem a Szülők Hétvégéjére. Hívj vissza! Aztán egy aputól. Anyád tudni szeretné, mire foglaltassunk asztalt a Szülők Hétvégéjén: olaszra, franciára vagy japánra. Én mondtam neki, hogy mindenért hálás leszel. Nem hiszem, hogy a menzakaja sokat javult volna huszonöt év alatt. Ismét anyu:. Allyson, rossz a telefonod? Kérlek, mondd, hogy nem hagytad el azt is! Tájékoztatnál, kérlek? Próbálom beütemezni a Szülők Hétvégéjét. Arra gondoltam, hogy esetleg beülhetnék az óráidra... Szia, Ally, itt a nagyi! Fent vagyok a Facebookon! Nem nagyon tudom, hogy működik, úgyhogy jelölj vissza barátodnak. Vagy felhívhatnál. Tudni akarom, a fiatalok hogy csinálják. Allyson, itt apu. Hívd fel anyádat. Továbbá próbálunk asztalt foglalni a Prezzóban... Beteg vagy, Allyson? Mert komolyan nem tudok kitalálni más 90
magyarázatot a rádiócsendre... Az üzenetek innentől rohamosan elfajulnak, anyu úgy viselkedik, mintha nem három nap, hanem három hónap telt volna el azóta, hogy utoljára beszéltünk telefonon. Az utolsókat egyszerűn törlőm, meg se hallgatom, kivéve Melanie terjengős beszámolóját az iskoláról, a dögös New York-i srácokról és az ottani pizza magasabbrendűségéről. Megnézem az időt a telefonomon. Este hat. Ha most hazatelefonálok, anyu talán nem lesz otthon, és a géppel beszélhetek. Nem nagyon tudom, mit kezd anyu mostanában a napjaival. Amikor hétéves voltam, végül csak otthagyta a munkáját, noha nem vette ki a szülési szabadságot. Azt tervezte, hogy visszamegy dolgozni, mihelyt elmentem a főiskolára, de ez sem igazán indult be még. A második kicsengésre felveszi. Allyson, hol voltál? - A hangja fontoskodó, kissé türelmetlen. Megszöktem, hogy belépjek egy szektába. - Rövid szünet, mintha komolyan fontolóra venné a lehetőséget. - A főiskolán vagyok, anyu. Sok a dolgom. Próbálom szoktatni magam ehhez a rengeteg tanuláshoz. Ha azt képzeled, hogy ez a rossz, akkor várd csak ki az orvosit! Meg a cselédkönyvet! Én alig láttam apádat! Akkor te is megszokhattad volna már. Anyu hallgat. Új neki ez a gúnyolódás. Apu azt mondja, hogy amióta hazajöttem Európából, késleltetett pubertásban szenvedek. Még sose viselkedtem így, mert most neveletlen vagyok, rémesre vágattam a hajamat, és felelőtlen is lettem, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy nemcsak a bőröndömet veszítettem el és mindent, ami benne volt, de az érettségimre kapott órámat is, bár a mese szerint, amit Melanie és én előadtunk, a bőröndöt és a benne levő órát a vonaton lopták el tőlem. Aminek elvileg szavatolnia kellene a feddhetetlenségemet. De nem szavatolja. Talán mert nem vagyok az. Anyu másra tereli a szót. Megkaptad a csomagot? Az egy dolog, hogy engem semmibe veszel, de nagyanyád megérdemelne egy levelet. Szétrugdosom a csomagban érkezett, gyűrött, semmilyen ruhákat. Buborékfóliában egy antik Betty Boop-vekker és egy doboz fekete-fehér* aprósütemény a Shrinertől, ami egy otthoni sütöde. A sütikre cédulát ragasztottak: Ezt a nagyi küldi! Úgy gondoltam, hogy az óra tökéletesen illik a gyűjteményedbe. Ühüm. - Nézem a szekrényemben a bontatlan dobozokat, amelyekben a vekkergyűjteményem és az összes otthoni, lényegtelen cuccom rostokol. * Félig vaníliás, félig csokoládés cukormázzal bevont tetejű aprósütemény. (A ford.). 91
Azonkívül rendeltem neked egy csomó új ruhát. Küldjem el, vagy csak vigyem magammal? Csak hozd magaddal. Ha már a Szülők Hétvégéjénél tartunk, alakulnak a tervek. Szombat estére próbálunk asztalt foglalni a Prezzóba. Vasárnap van a villásreggeli, és utána, mielőtt hazarepülnénk, apádnak van valami öregdiák dolog, úgyhogy arra gondoltam, mi addig kirúgnánk a hámból a wellnessben. O, és szombaton reggel, löncs előtt együtt kávézom Káli anyjával, Lynn-nel. Megbeszéltük emailben. Miért e-mailezel te a szobatársam anyjával? Miért ne? - kérdezi kurtán-furcsán, mintha semmi sem indokolná, hogy ezt firtassam, mintha semmi sem indokolná, hogy ne lehessen jelen az életem minden egyes köbcentiméterében. Jó, de azt megtennéd, hogy nem hívogatod Káli mobilját? Kissé bizarr. Kissé bizarr, ha a lányunk megszakítja velünk egy hétre a kapcsolatot. Három nap volt, anyu. Szóval te is számoltad. - Hallgat, amíg elkönyveli magának a piros pontot. - És ha engednéd, hogy beszereltessek egy vonalas telefont, akkor nem kellene ezen vitatkoznunk. Senki sem használ már vonalast. Mindenkinek mobilja van és saját száma. Kérlek, ne keress többé Kálién. Akkor hívjál vissza, Allyson. Azt is fogom tenni, csak elvesztettem a töltőmet - hazudom. Sértett sóhajából megértem, hogy nem jót hazudtam. Muszáj mostanában a nyakadba kötnünk a holmidat? - kérdezi. Csak kölcsönadtam a szobatársamnak, és elkeveredett a cuccában. Mármint Kálinak? Káli és én még szappant se használunk közösen. Ja. Alig várom, hogy megismerhessem őt és a családját. Majdnem megkérdezem, tényleg haverkodni akar-e olyan alakokkal, akik a Kalifornia nevet adták a lányuknak. Anyunak az a raplija a nevekkel, hogy utálja a becézést. Gyerekkoromban tisztára átment fasisztába, annyira meg akarta akadályozni, hogy bárki is lerövidítse a nevemet Allyre vagy Alre. Nagyi persze fütyült rá, de mindenki más parírozott, még a tanítók is az iskolában. Sose értettem, miért zavarja ennyire, de ha már igen, miért nem adott egyszerűen olyan nevet, amit nem lehet megkurtítani, még akkor is, ha az Allyson családi név. De semmit sem mondok Káliról, mert ha elkezdek vemyákolni, lőttek a Boldog Főiskolás álcájának, anyám pedig, akinek a szülei nem engedhették meg maguknak, hogy arra a főiskolára menjen, amelyikre szeretett volna, akinek végig dolgoznia kellett a főiskola mellett, később pedig támogatnia kellett aput, amíg ő elvégezte az orvosit, különösen -
92
nagy súlyt fektet rá, hogy Boldog Főiskolás legyek. Mennem kell - mondom. - Ma este kiruccanunk a szobatársakkal. Jaj, de érdekes! Hova mentek? Buliba. Sörözni? Talán moziba. Most láttam egy isteni filmet Kate Winslettel. Azt látnod kell. Jó, meg fogom nézni. Hívj fel holnap, és ne kapcsold ki a telefonodat! A professzorok általában rossz szemmel nézik, ha valakit óra közben hívnak. - Megint kijön belőlem a gúny. Holnap szombat, és ismerem az időbeosztásodat, Allyson. csak kora délelőtt vannak óráid. Naná, hogy ismeri. Gyakorlatilag ő csinálta. Azért vannak reggelente az óráim, mert anyu azt mondta, azokra kevesebben járnak el, így jobban odafigyelnek rám, utána ott az egész nap a tanulásra. Vagy részemről az alvásra. Miután letettük, begyömöszölöm a vekkert a szekrényem egyik dobozába, fogom a sütit és kiviszem a társalgóba, ahol a többi lakótárs már nekilátott egy hatos sörnek. Ki öltöztek, útra készek. Olyan izgatottak voltak, amikor elkezdődött a tanév. Ok valóban Boldog Főiskolások voltak. Jenn organikus bamasütit csinált, Kendra készített az ajtónkra egy kis táblát, és ráírta négyünk nevét, legfelülre pedig azt, hogy Nagyszerű Négyes. Káli kuponokat osztogatott egy szoláriumba, az elkerülhetetlen őszi depresszió ellen. Most, egy hónappal később ők, hárman tömör egységgé forrtak össze, amin úgy lógok, akár egy golyva. Szeretném közölni Kendrával, hogy nem sértődöm meg, ha leveszi a kis táblát, vagy kicseréli például egy olyan feliratúra, hogy Hálálj Hármas** és Allyson. Becsoszogok a társalgóba. * Terrific trió a World of Warcraftból. (A szerk.) Tessék - nyújtom a sütit Kálinak, bár tudom, hogy vigyáz a szénhidrátfogyasztására, és nekem a fekete-fehér a kedvencem. - És bocs anyu miatt. Kendra és Jenn résztvevőén cöcög, Káli viszont összehúzza a szemét. Nem akarok rinyálni vagy ilyesmi, de épp elég gáz a saját szüléimét lekezelni, okééé? „Üres Fészek-szindrómában szenved", mondogatja apu. -
93
Nem csinál ilyet többé - folytatom színlelt magabiztossággal. Az én mamám műteremmé alakította át a szobámat két nappal a távozásom után - mondja Jenn. - Ezt legalább meg- úsztad. Aha. Miféle süti ez? - kérdezi Kendra. Fekete-fehér. Mint mi - tréfál Kendra. Fekete vagy afroamerikai. Sose tudom, hogy mondják helyesen. Ő mindkettőt használja. A sütik faji harmóniája - mondom. Jenn és Kendra nevetnek. Igazán eljöhetnél velünk ma este - nógat Jenn. A Hendersonba megyünk, utána pedig abba a bárba a Centralon, ahol nagyon liberálisan kezelik a korhatárt - mondja Kendra, és kontyba csavarja frissen kiegyenesített, fekete haját, aztán meggondolja magát, és újra leengedi. - Sok jó férfipéldány lesz. És női példány is, ha neked az jön be - teszi hozzá Jenn. Nem jön be. Mármint egyik se jön be. Káli epésen vigyorog. Szerintem te a rossz iskolába jöttél. Azt hiszem, van Bostonban egy apácazárda. Valami összeszorítja a gyomromat. Oda nem vesznek be zsidókat. I lé, leállni! - szól ránk Kendra, az örök diplomata. Hozam fordul . - Miért nem jössz ki pár órára? Kémia. Fizika. - Csend lesz a szobában. Nekik vagy valamelyik szabad művészet, vagy üzlet a főtárgyuk, és a megidézett Természettudomány befogja a szájukat. Jobb is, ha megyek vissza a szobámba. Jelenésem van a termodinamika harmadik törvényével. Meleg helyzet - mondja Jenn. Mosollyal jelzem, hogy vettem a humort, aztán vissza- csoszogok a szobámba, ahol kötelességtudón előveszem az a lapszintű kémiát, de mire a Haláli Hármas távozik, leragad a szemem, és elalszom az olvasatlanul hagyott természettudományok hegye alatt. így kezdődik a Boldog Főiskolás újabb víkendje. -
94
TIZENÖT OKTÓBER Főiskola Addig zárom ki a fejemből a Szülők Hétvégéjét, ameddig tehetem, aztán az érkezésüket megelőző csütörtökön körülnézek a szobámban, és nem azt látom, amit én látok - falakat, ágyat, asztalt, tükörasztalt -, hanem amit a szüleim fognak látni. Ez nem egy Boldog Főiskolás szobája. Minden fiókból kifolynak a koszos ruhák, mindent ellepnek a papírjaim. Anyám gyűlöli a rendetlenséget. Kihagyom az órákat, és egész nap takarítok. Lecipelem a szennyest a mosógéphez, és elüldögélek mellette, amíg pörög és forog. Letörölgetem a port. Eldugom a szekrénybe az aktuális papírjaimat - a kínai munkalapokat, amelyek úgy felgyűltek, mint az olvasatlan sajtó, a kémia- és fizikadolgozatokat, amelyeken vészjóslóan alacsony pontszámok vöröslenek, a laboratóriumi jelentéseket, amelyekre ilyen megjegyzéseket írtak: „Alaposabbnak kell lennie", „Ellenőrizze a számításait!", nem is szólva a rettegett „Jöjjön be hozzám"-ról. Helyettük kiragasztgatok egy csomó kamu feljegyzést és grafikont a szemeszter elejéről, amikor még nem kezdtem zuhanórepülésbe. Kicsomagolom a paplanhuzatot, amit nyáron vásároltunk a Bed, Bath & beyondban*, és felhúzom a sima pokrócra, amellyel takarózom. Kiszedek pár fotót a dobozokból, elosztom a szobában, bemegyek még az egyetemi könyvesboltba is, vásárolok egy olyan ostoba zászlót az iskola nevével, és az ágyam fölé rajzszögezem. Voilá. Iskolai Hangulat. De valamiért elfelejtem az órákat. És ez lebuktat. Ahogy anyu belép a szobámba, miután turbékolt egy sort a lepra kis társalgónkon, előbb kellően ájuldozik Káli Busterjén, azután ránéz az én viszonylag kopár falaimra, és elakad a lélegzete. Olyan iszonyodó az arca, mintha helyszínelő fotókkal dekoráltam volna. Hol a gyűjteményed? A bontatlan dobozokra mutatok a szekrényben. Miért vannak ott? Túl zajosak - hazudok gyorsan. - Nem akarom zavarni velük Kálit. Aki reggel hétkor ordíttatja a rádióját. Kirakhatnád őket úgy, hogy nincsenek felhúzva - mondja anyu. - Azok az órák te vagy. 95
Én-e? Nem emlékszem, mikor kezdtem gyűjteni őket. Anyu szeretett hétvégeken bolhapiacra járni, és egy napon óragyűjtőként ébredtem. Egy ideig komolyan lelkesedtem értük, de nem emlékszem a pillanatra, amikor megláttam egy régi vekkert, és azt gondoltam: Ilyeneket akarok gyűjteni. A te félszobád borzasztóan sivár a Káliéhoz képest - mondja anyu. Láttad volna az enyémet - szól ki apu a nosztalgia ködé bői. - A szobatársam alufóliával ragasztotta be az ablakokat. Olyan volt, mint egy űrhajó. Futurista Hédemek' hívta. -
* Profilja megfelel az IKEA/KIKA kínálatának. (A ford.) Én minimalistára törekedtem. Kétségtelenül van valami büntetőintézeti bája - állapítja meg apu. Olyan, mint az ilyen volt/ ilyen lett a lakberendezési bemutatókon. Anyu Káli félszobájára mutat, amelynek a falai nem látszanak ki a poszterek, reprodukciók, fényképek alól. Te vagy az „ilyen volt" - mondja, mintha még nem fogtam volna fel. Elindulunk az egyik különleges szaktalálkozóra. Valami tébolyítóan unalmas a technológia, változó arcáról az oktatásban. Anyu, írd és mondd, jegyzetel! Apu rámutat minden apróságra, amire emlékszik, és mindenre, ami új. Tavaly is ezt tette, amikor végigjártuk az iskolát. Úgy föllelkesítette őket, hogy én is ide fogok járni! Hagyományt teremtünk! Akkor én is lelkesedtem valamilyen okból. A műhelybeszélgetés után apu más hagyományteremtő szülőkkel találkozik, anyu Káli anyjával, Lynn-nel kávézik. Láthatólag remekül kijönnek egymással. Káli vagy nem számolt be az anyjának arról, hogy mennyire béna vagyok, vagy ha megtette is, az anyja dicséretes módon hallgat róla. A rektor villásreggelije előtt a Nagyszerű Négyes összes tagja és családjaik ismét összejönnek a lakosztályunkban, a szülők bemutatkoznak, ingatják a fejüket, hogy milyen pindurik a szobáink, megcsodálják, milyen pazarul berendeztük a pinduri társalgónkat, és lefényképezik, A NAGYSZERŰ NÉGYES KÖSZÖNTI A NAGYSZERŰ NYOLCAST! táblát, amelyet a csoport fennmaradó tagjai készítettek. Utána közösen kisétálunk a díszudvarra, majd végigjárjuk a campust a hosszabbik úton, hogy megmutathassunk néhány régibb, méltóságteljesebb épületet, ahol vörösödő vadszőlő kúszik az ódon téglafalakon. Nagyon helyesek vagyunk együtt, ahogy flanelszoknyában, magas szárú, fekete csizmában, kasmírpulóverben, gyapjúszövet blézerben gázolunk a suhogó avarban. Tényleg olyanok vagyunk, mint a Boldog Főiskolások a katalógusokban. -
96
* Héder: zsidó alapfokú iskola, de börtöncellát is jelent. (A szerk.) A villásreggeli disztingvált és unalmas, gumicsirke és gumiként nyúló beszédek a kongó, hideg csarnokban. Csak a villásreggeli után kezd fölfesleni a Nagyszerű Négyes mítosza. A Kendra-, Jenn- és Kali-családok alig észrevehető finomsággal leválnak rólunk. Egész biztos, hogy karácsonyokról, hálaadásokról, tavaszi szünetekről, batyubálokról, ilyesmikről beszélgetnek. Anyu végigméri őket, de nem szól. Ő és apu visszamennek a szállodába, hogy átöltözzenek a vacsorához. Anyu közli, hogy az étterem elegáns hely, és javasolja, hogy a vörös-fekete, átkötős ruhámat vegyem. És hogy mossak hajat, mert zsírosnak látszik. Amikor visszajönnek értem, kínos perc következik, mert a szüleim most szembesülnek a Nagyszerű Négyes és Nagyszerű Családjaik további tagjaival, akik együtt indulnak egy nagy, közös vacsorára valami mesés tengerigezemice-vendéglőbe, Boston belvárosában. Mondhatni, úgy néznek farkasszemet, mint egy vadnyugati leszámolásnál. Szobatársaim rózsapírba boruló arccal és elmerült érdeklődéssel szemlélik az ipari szürke padlószőnyeget. Végül Jenn papája előlép, hogy elkésve felajánlja, csatlakozzunk hozzájuk a vacsorán. Csak ki tudunk szorítani még három helyet! O, arra nem lesz szükség - feleli anyu a legdölyfösebb hangján. Foglalt asztalunk van Back Bay-ben, a Prezzónál. Hű! Ez meg hogy sikerült? - kérdezi Lynn. - Mi egy hónapja próbálkoztunk, de már akkor sem volt szabad asztal! Anyu szerint a Prezzo a legmenőbb étterem a városban. Anyu talányosán mosolyog. Ő ugyan nem fogja elmondani, de apu mesélte nekem, hogy az egyik golfos haverjának van egy barátja a fakultáson az egyik bostoni kórházban, és ő protezsált be minket. Anyu nagyon örült neki, de most látom rajta, hogy légy került a mézbe. Jó étvágyat a halgulyáshoz - mondja. Csak apu és én hallhatjuk ki a hangjából a mérhetetlen lenézést. A vacsora kínos. Látom, hogy anyu és általa apu is kirekesztettnek érzi magát ezen a csicsás helyen, Boston krémjének társaságában. Holott nem azok. Az én kirekesztettségemet érzik. Kérdezgetnek, hogy állok a tanulással. Kötelességtudón beszámolok a kémiáról, a fizikáról, a biológiáról és a kínairól, mellőzve a tényt, hogy milyen nehéz ébren maradnom az órákon, bármilyen korán kerülök is ágyba, vagy hogy milyen rosszul teljesítek olyan tárgyakból, amelyekben középiskolásként brillíroztam. De akár beszélek, akár hallgatok, annyira elfáradok tőle, hogy a legszívesebben beleborulnék a tizenhárom dolláros salátámba. Amikor kihozzák a főételt, anyu rendel egy pohár chardonnay-t, apu egy shirazt. Igyekszem nem nézni, ahogy a gyertyafény táncol a vörösborban. 97
Még ez is fáj. A raviolit nézem a tányéromon. Jó szaga van, de nincs étvágyam hozzá. Bujkál benned valami? - kérdezi anyu. Ekkor egy icipici másodpercig arra gondolok, hogy mi történne, ha megmondanám nekik az igazat. Hogy az iskola cseppet sem olyan, mint képzeltem. Hogy egyáltalán nem vagyok katalógusba való lány. Nem vagyok Boldog Főiskolás. Nem tudom, ki vagyok. Vagy talán tudom, ki vagyok, csak nem akarok az lenni többé. De ez kizárt. Anyu csak megsértődne és csalódott lenne, mintha az ő szülői rátermettségét akarnám kétségbe vonni a boldogtalanságommal. Aztán meg bűntudatot ébresztene bennem, amiért ilyen szerencsés vagyok. Hiszen főiskolára járhatok! Olyan főiskolai élményben van részem, ami neki sosem jutott! Többek között ezért viselkedett úgy a gimnáziumi éveim alatt, mint egy tábornok: megszervezte a szakköreimet, tanárokat szerzett azokból a tárgyakból, amelyekben gyenge voltam, előjegyeztetett a felvételi előkészítőre. Csak fáradt vagyok - felelem. Ez legalább nem hazugság. Nyilván túl sok időt töltesz a könyvtárban - avatkozik közbe apu. Eleget vagy a szabad levegőn? Mert az befolyásolhatja a huszonnégy órás ciklusodat. A fejemet rázom. Ez is igaz. Szoktál futni? Egész kedves ösvények vannak errefelé. Nem túl messze a folyótól. Arra gondolok, hogy utoljára apuval futottam, két nappal a túra kezdete előtt. Holnap reggel futni megyünk a villásreggeli előtt. Ledolgozzuk a vacsorát, megszellőztetjük a tüdődet. Már a gondolattól kimerülök, de ez nem annyira invitálás, mint elvárás. A tervek elkészültek az előzetes jóváhagyásom nélkül. Másnap reggel a lányok a társalgóban kávéznak, és vidáman csacsognak a vacsora eseményeiről, többek között egy cuki pincérről és a homárpáncéltörő kalapácsról, ami „A kandúr és a klopfoló" címmel máris legendává magasztosul. Meghökkennek, amikor feltűnök mackóalsóban, pulóverben, a futócipőmet keresve. Koleszunknak csúcsszuper edzőterme van, ahol Kendra és Káli bentlakó, Jennt pedig elvonszolják magukkal, de én még a lábamat sem tettem be oda. Csak apura számítottam, de anyu is ott van. Roppant csinos a fekete gyapjúpantallójában, kasmír körgallérral. Azt hittem, csak a villásreggelinél találkozunk - mondom. Ó, csak szerettem volna eltölteni egy kis időt a koleszotokban. így könnyebben el tudom képzelni, hol tartózkodsz, amikor nem vagyok itt veled. - Kálihoz fordul. - Ha nincs kifogásod ellene. - Olyan udvarias a hangja, hogy 98
Káli sose venné észre benne az epét. Szerintem édes - mondja Káli. Kész vagy, Allyson? - kérdezi apu. Mindjárt. Nem találom a futócipőmet. Anyu rám néz. Mostanában nyilvánvalóan elveszítek mindent. Hol hagytad utoljára? - kérdezi apu. - Csak képzeld magad elé. így lehet megtalálni az eltűnt dolgokat. - Ez a szabvány válasza, de általában működik. Amikor elképzelem a futócipőmet, rögtön meg is jelenik az ágy alatt, a bőröndömben, ahonnan mindmostanáig nem szedtem ki. Ahogy lementünk, apu végez néhány kelletlen nyújtást. Lássuk, emlékszem-e még, hogy kell csinálni - tréfálkozik. Nincs odáig a futásért, de mindig a testgyakorlást ajánlgatja a pácienseinek, ezért ő is próbál aszerint élni, amit hirdet. Elindulunk egy ösvényen a folyó felé. Igazi őszi nap van, a derűs, friss levegőben már érezni a tél harapását. Nem szeretek futni, először nem, de általában tíz perc után rájövök az ízére; attól kezdve valahogy elszakadok a valóságtól, és már nem tudom, mit csinálok. Viszont ma, amikor éppen kezdenék elfeledkezni magamról, az agyam mindannyiszor visszakattan alaphelyzetbe, ahhoz a másik futáshoz, a legjobb futáshoz, életem legnagyobb futásához, amikor azért futottam, hogy meg ne haljak, és a lábam mindannyiszor átváltozik vizenyős tuskóvá, és az ősz csodaszép színei szürkére fakulnak. Nagyjából egy mérföld után meg kell állnom. Görcsre hivatkozom. Vissza akarok menni, de apu szeretne körülnézni a belvárosban, hogy mi változott meg, így hát odamegyünk. Beülünk egy büfébe capuccinóra, apu kérdezi, miket tanulok, és elérzékenyülten emlékezik a szerves kémia szép napjaira. Majd azzal folytatja, hogy rengeteg dolga volt, és anyu nagyon megviselt mostanában, úgyhogy legyek elnéző hozzá. Nem úgy volt, hogy visszamegy dolgozni? - kérdezem. Apu az órájára néz. Ideje indulnunk - mondja. Otthagy a koleszban, hogy átöltözhessünk a villásreggeli előtt. Ahogy belépek a szobába, rögtön tudom, hogy valami baj van. Ketyegést hallok. Körülnézek, és egy pillanatra megzavarodom, mert a szoba már nem olyan, mint a kollégiumi szobám, hanem mint az otthoni hálószobám. Anyu előásta a szekrényemből az összes posztert, és felragasztgatta őket a falra, ugyanabban az alakzatban, ahogy otthon vannak. Áthelyezte a fotókat, hogy híven tükrözzék a régi szobámat. Telerakta az ágyamat díszpárnákkal, olyan díszpárnákkal, amelyekről kifejezetten megmondtam, hogy nem viszem őket magammal, mert utálom a díszpámákat. Naponta le kell szedni és át kell rendezni őket. Az ágyon a ruhák, amelyeket anyu szépen összehajtogatott és kikészített, ugyanúgy, mint negyedikes koromban. 99
Az ablakpárkányaimon és a polcaimon pedig ott sorakoznak az óráim. Mind fel van húzva, mind ketyeg. Anyu felnéz. Éppen az árcédulát vágja le egy nadrágról, amelyet még fel se próbáltam. Olyan rosszkedvű voltál az este. Gondoltam, felvidít, ha otthonosabban érzed magad. így sokkal barátságosabb - szögezi le. Tiltakoznék, de nem tudom biztosan, mi ellen tiltakozzak. És beszéltem Kálival, aki megnyugtatónak találja az óraketyegést. Azt mondja, hogy olyan, mint a fehérzaj. Engem, egy cseppet sem nyugtatnak meg az órák. Olyanok, mint száz időzített bomba, amelyek azt várják, hogy robbanhassanak.
TIZENHAT NOVEMBER New York Amikor utoljára láttam Melanie-t, fakuló rózsaszín csík volt a szőke hajában, és a mikroszkopikus Topshop uniformisát viselte a Macy szezonvégi kiárusításán beszerzett, toronymagas sarkú platformszandállal, úgyhogy most alig ismerek rá, amikor megrohan a New York-i Chinatown forgalmas utcasarkán, mihelyt kiokád magából a busz. A rózsaszín csík eltűnt, a haja vörhenyes árnyalatú sötétbarnára van festve. Szigorú frufrut nyíratott magának, a többi tincset kontyba tűzi és két, lakkozott evőpálcával rögzíti. Tüntetőén extrém, virágos ruhát visel, nyűtt cowboycsizmával és ósdi cicaszemüveggel. A száját vérvörösre rúzsozza. Döbbenetes látványt nyújt, noha egy cseppet sem hasonlít Melanie-ra. De mikor átölel, legalább Melanie-szaga van: hajkondicionáló és babahintőpor. Úristen, de girhes vagy! - mondja. - Elsőben felszedni kell a hét kilót, nem leadni! Kóstoltál te már menzakaját? Ja. Egyedül a jégkrém ehető. Már az megéri a tandíjat! Hátrébb lépve megnézem magamnak. Mindene új. Beleértve az ókulát. Szemüvegre van szükséged? 100
Ez kamu. Idenézz, nincs is benne üveg! - Bizonyításul belebök az ujjával a keretbe. - Ez hozzátartozik a punk-rock könyvtáros imázsomhoz. A zenész pasik imádják! - Leveszi a szemüvegét, leengedi a haját és nevet. És nincs többé szőke haj. Azt akarom, hogy komolyan vegyenek. - Fölteszi a szemüveget, megragadja a bőröndöm fogóját. - Na, milyen majdnem-Boston? Amikor kiválasztottam a főiskolámat, Melanie-t nagyon mulattatta, hogy az intézmény nyolc kilométerre van Bostontól. Hasonlóképpen a kisváros, ahol felnőttünk, harminc kilométerre van Philadelphiától. Azt mondta, én csak kerülgetem az urbánus életformát, ő viszont fejest ugrik bele. Az iskolája ott van Manhattan kellős közepén. Majdnem jó - felelem. - Milyen New York? Több mint jó! Annyi mindent lehet csinálni! Mint ma este is. Van egy buli a koleszban, egy rendes bár tizennyolc éven felülieknek a Lafayette-en, és egy barátomnak a barátja meghívott tetőtéri buliba Greenpointban, ahol ez a félelmetes banda játszik. Vagy elmehetünk árengedményes jeggyel a Times Square-re, és megnézhetünk egy előadást a Broadway-n. Nekem mindegy. Azért jöttem, hogy téged lássalak. Egészen kicsit elszorul a szívem, amikor ezt mondom. Konkrétan igaz, hogy Melanie miatt jöttem ide, de ez nem minden. Pár nap múlva úgyis mindenképpen találkoztunk volna hálaadáskor, de amikor a szüleim megvásárolták a jegyemet, azt mondták, vonattal kell jönnöm, mert a repülő túlságosan megbízhatatlan és drága egy ünnepi hétvégén. Elképzeltem, hogy hat órát ülök egy vonaton, és majdnem rosszul lettem. Hat óra, harcban az emlékekkel! Aztán Melanie megemlítette, hogy a szülei átjönnek autóval a hálaadás előtti kedden egy kis vásárlás céljából meg hogy őt hazavigyék, mire az a briliáns ötletem támadt, hogy elmegyek az olcsó chinatowni busszal New Yorkba, bekérezkedem Melanie-ék autójába, és ugyancsak busszal térek vissza Bostonba. Jaj, én is úgy örülök neked! Megtörtént már velünk, hogy ilyen sokáig ne lássuk egymást? A fejemet rázom. Amióta ismerjük egymást, egyszer sem. Oké, akkor buli a koleszban, előadás a Broadway-n vagy atomzsír banda Brooklynban? Igazából vissza szeretnék menni vele a szobájába, hogy filmet nézzünk, és együtt lustálkodjunk, mint a régi napokban, de ha ezt javasolnám, gyanúm szerint Melanie azzal vádolna meg, hogy kalandfóbiás vagyok. A brooklyni buli tűnik a legkevésbé vonzónak, és Melanie valószínűleg oda szeretne menni, tehát nekem is valószínűleg azt kellene választanom, így hát ezt is teszem. Úgy felragyog a szeme, mintha a megfelelő választ ikszeltem volna be egy teszten. -
101
Príma! Jön pár barátom is az iskolából. Először eszünk, aztán visszamegyünk, letesszük a cuccodat, felöltözünk és nekivágunk. Jó lesz? Pazar! Eleve Chinatownban vagyunk, és itt, a közelben a kedvenc vietnami helyem. Igyekszem a járdán tartani a szememet, miközben navigálunk a zsúfolt, kanyargós utcákon a piros lámpák, papírernyők és műpagodák között. Cégérek mindenfelé. Az egyiken elkerülhetetlenül ott lesz a kétszeres boldogság. Párizs több mint négyezer kilométerre van, de az emlékek... Felugrik az egyik, félrelököm. Máris ott a másik. Sose tudom, mikor ugrik rám valamelyik. Ott vannak eltemetve mindenütt, akár az aknák. Bemegyünk egy neonnal agyonvilágított, pici büfébe, leülünk a sarokba a dekorit asztalhoz. Melanie tavaszi tekercset, csirkét, teát rendel, majd leveszi a szemüvegét, és elteszi tokba (hogy megóvja a képzelt lencsét?). Utána teát tölt kettőnknek, rám néz és megszólal: Na, jobban vagy? Nem annyira kérdés, mint parancs. Melanie látott az abszolút mélyponton. Amikor teljesen szétesve visszajöttem Párizsból, hagyta, hogy végigsírjam az éjszakát, és átkozta Willemet, hogy pontosan az a mocskos strici, akinek mindig is gyanította. Hazafelé a gépen öldöklő pillantással mért végig mindenkit, aki furcsán nézett rám, mert a nyolcórás repülőutat is végigbőgtem. Amikor valahol Grönland felett hiperventilálni kezdtem, mert arra gondoltam, nem estem-e irtózatos tévedésbe, mert hátha történt valami, hátha alászaladt valaminek, Melanie helyre tett. Ja, de mennyire. Neked! Utána pedig elhúzott a búsba! De mi van, ha... - kezdtem. Hagyjál már, Allyson! Egy napon belül láttad, amint levetkőzteti az egyik csaj, elvesz egy titkos levelet egy másiktól, és csak az isten tudja, mi történt a vonaton azokkal a csajokkal; hát mit gondolsz, hogy került igazából a gatyájára az a pecsét? Erre még nem is gondoltam. Melanie kikísért a repülőgép parányi mosdójába, ahol a szemétbe gyömöszölte a Sous ou Sur pólót. Utána lehúztuk a vécén a Willemtől kapott pénzt. Elképzeltem, amint hullik sok-sok ezer láb hosszan, mielőtt elsüllyed az óceánban. Na, most már elpusztítottuk az összes bizonyítékát - állapította meg Melanie. Hát, majdnem. Mert nem szóltam neki a képről a telefonomban, amelyet Agnethe készített kettőnkről. Máig nem töröltem, bár meg se néztem, egyetlenegyszer sem. Mihelyt hazaértünk, Melanie rögtön túllépett a túrán, és a következő fejezetre összpontosított: a főiskolára. Megértettem. Nekem is így kellett -
102
volna lelkendeznem. Épp csak nem lelkendeztem. Naponta elslattyogtunk mamáinkkal az IKEA-ba, a Bed, Bath & Beyondba, az American Apparelbe és a J. Crew-ba*. De mintha nem bírtam volna visszarázódni az amerikai időbe: nem akartam mást, csak aludni egyet a kiállított ágyakon. Amikor Melanie énelőttem két nappal elutazott a főiskolára, sírni kezdtem. Mindenki azt hitte, azért sírok, mert elszakadok a legjobb barátnőmtől, kivéve Melaniet. Talán azért volt kissé türelmetlen a hangja, miközben átölelt, és a fülembe súgta: - Egyetlen nap volt, Allyson! Túljutsz rajta! Tehát mikor most azt kérdezi, jobban vagyok-e, nem okozhatok csalódást. Igen - mondom. - Klasszul vagyok. Az jó. - Összeüti a tenyerét, előhúzza a telefonját, villámgyorsan elküld egy SMS-t. * American Apparel, J. Crew: konfekcióüzletek. (A ford.) Jön ma este egy srác is, a barátomnak, Trevomak a barátja. Szerintem tetszeni fog neked. Jaj, ne! Szerintem nem fog! Most mondtad, hogy túl vagy a holland szarjankón! Túl. Rám szegezi a tekintetét. A főiskola első három hónapjában kell begyűjtened életed legtöbb akcióját. Legalább rákacsintottál valakire? Többnyire csukva tartom a szememet a vad orgiák alatt. Hö! Ügyes! Elfelejted, hogy jobban ismerlek mindenkinél! Fogadnék, hogy még csak meg se csókoltál senkit! Kihúzogatom a tavaszi tekercsből a titokzatos belsőségeket, leitatom róla papírszalvétával a fölösleges zsírt. Melanie telefonján. Örvendeznek, hogy egy ilyen helyen hallgathatják meg őket, még mielőtt rájuk harapna a világ. Amikor a banda ráránt, Melanie Mel, Lainie, akárki - és Trevor az élvonalba rontanak, és eszeveszetten táncolni kezdenek. Mason hátul ácsorog velem. Túl nagy a ricsaj, hogy társalgással kísérletezzünk, aminek örülök, de annak is örülök, hogy valaki mellettem maradt. A turisták neonja villog a fejem fölött, és ez itt bennszülött terep. Örökkévalóságnak tűnő idő után a banda végre szünetet tart, de a fülem olyan hangosan cseng, mintha még mindig játszanának. Kérsz valami papramorgót? - kérdezi Mason. He? - Még mindig félig süket vagyok. Mutatja az ivást. Ó, nem, kösz. Mindjárt. Itt. Leszek - tagolja, túlzottan megnyomva a szavakat, mintha -
103
szájról olvasnánk. Közben Melanie és Trevor is nekilátnak szájról olvasni a maguk módján. A sarokban smárolnak egy díványon, és láthatólag nem vesznek tudomást a világról. Nem akarom megbámulni őket, de mindegyre visszatér hozzájuk a tekintetem. Fizikai rosszullét fog el a csókolózásuktól. Ezt az emléket nehéz visszafojtani. A legnehezebb. Azért ástam a legmélyebbre. Visszajön Mason: magának sört hoz, nekem vizet. Észreveszi Melanie-t és Trevort. Ennek be kellett következnie - mondja. - Úgy kerülgetik egymást hetek óta, mint két bagzó kutya. Kíváncsi voltam, mi fogja felrobbantani az aknát. És? És itt ez a srác, akivel szeretnélek összeismertetni ma este. Sokkal inkább a te zsánered. Ez meg mit jelent? - Noha tudom, mit jelent. Képtelen gondolat, hogy ő valaha is lehetett a zsánerem. Vagy én az övé. Kedves. Normális. Megmutattam neki a képedet, és azt mondta, hogy sötét és rejtelmes vagy. - Megérinti a hajamat. - Bár ismét le kellene vágatnod bubira. Ez inkább boglya. London óta nem jártam fodrásznál. A hajam csapzottan lóg a nyakamba. Én erre az imázsra törekszem. Na, sikerült megvalósítanod. Mindenesetre Mason komolyan helyes. Mason? Ez meg miféle név? Csak nem akadsz fenn egy néven? Pont úgy beszélsz, mint az anyád. Megállóm, hogy ne döfjem szemen egy evőpálcával. Egyébként kit érdekel? Talán igazából Jason, csak ő nevezte ki magát Masonnek - folytatja Melanie. - Ha már itt tartunk, engem itt senki sem szólít Melanie-nak. Mel vagyok vagy Lainie. Egyet fizet, kettőt kap. Ez a főiskola, Allyson. Senki sem tudja, ki voltál. Ez a legjobb alkalom, hogy újra kitaláld magad. Meg kellene próbálnod. - Sokatmondóan néz rám. Szeretném közölni vele, hogy épp ezt tettem. Csak nem jött be. Mason végül tényleg nem olyan rossz. Értelmes, bár kissé gizda, és déli, ami, gondolom, megmagyarázza a nevét, és éneklő hangon beszél, amit viccesen eltúloz. Ahogy megyünk a buliba egy sivár, széljárta utcán, mérföldekre a földalatti megállójától, azzal ugrat, hogy a hipszter rendőrségtől jött, és elég tetoválásom van-e, hogy ebben a városrészben tartózkodhassak. Erre Trevor megmutatja a karján a törzsi körtetoválást, Melanie pedig beszélni kezd a „tetkóról", amit a bokájára vagy a fenekére, vagy valami más olyan helyre akar felvarratni, ahova a lányok szokták. Mason rám néz, és kissé forgatja a szemét. A buliban a lift egyenesen a padlástérbe nyílik, amely egyszerre óriási és 104
lepukkant. Irdatlan ponyvák fedik a falakat, a hely szaglik az olaj festéktől és a terpentintől. A művésztanyának volt ilyen szaga. Újabb akna. Félrerúgom, mielőtt felrobbanna. Melanie és Trevor egyfolytában erről az atomzsír bandáról szövegel, amelynek a szemcsés videóját megmutatják A szesz és az „atomzsír" zene - mondom, idézőjeleket rajzolva a levegőbe. A vakáció. Könnyebb elkezdeni valamit, ha tudod, hogy egy darabig nem kell látnod az illetőt. Elveszi a feszültséget. - Melanie-ékra pillant. - Max két hetet adok nekik. Két hetet? Nagyvonalú becslés. Egyes pasik nem adnának többet egy éjszakánál. - Még a ricsajban is hallom a keserűségemet. A nyelvemen érzem. Én többet adnék neked egy éjszakánál - mondja Mason. Ó, igen, ilyenkor ezt kell mondani. Különben ki tudja? Akár még őszinte is lehet, bár mostanra megtanultam, hogy nem vagyok képes megkülönböztetni az őszinteséget a kamuzástól. De akkor is túl akarok lépni ezen. El akarom tüntetni ezeket az emlékeket, vagy le akarom fedni őket valami mással, hogy ne kísértsenek. Úgyhogy amikor Mason felém hajol, hogy megcsókoljon, behunyom a szemem, és nem tiltakozom. Igyekszem belefeledkezni a csókba, igyekszem nem izgulni azon, hogy a keserűségem valóban elrontotta-e a szájam ízét. Szeretném, ha valaki más csókolna, ha valaki más lehetnék. Ám utána Mason megérinti a nyakamat, ott, ahol már begyógyult a vágás, amit azon az éjszakán szereztem. Ekkor elhúzódom. Végül is neki lett igaza: nem maradt utána sebhely, bár valahol bánom, hogy nem. Akkor legalább lenne valamilyen bizonyítékom, valamilyen mentségem erre a mozdíthatatlanságra. A foltok még rosszabbak, mert rajtunk kívül senki sem láthatja őket.
TIZENHÉT DECEMBER Cancún, Mexikó
Nálunk
az a hagyomány, hogy amint megérkezünk Cancúnba, Melanie és én fürdőruhára vetkőzünk abban a pillanatban, ahogy betettük a lábunkat a nyaralóba, 105
és rohanunk a tengerbe, az első úszásra. Olyan ez, mint egy vakációs keresztség. így csináljuk kilenc éve, amióta ide járunk. Ám az idén, miközben Melanie feltúrja a bőröndjét a bikiniért, én leülök a konyha melletti asztalkához, amelyen normális esetben semmi sincs a szakácskönyveken kívül, és fellapozom a tankönyveimet. Mindennap négytől hatig tanulok. Az újév első napját kihagyom, de ennyi. Ezzel a feltétellel bocsátottak feltételesen szabadlábra. Egész félévben titkoltam a jegyeimet, úgyhogy egyfajta sokkot jelentett, amikor a szemeszter végén megküldték az értesítést. Én igyekeztem. Igazán igyekeztem. Negyedévi siralmas eredményem után még keményebben igyekeztem, de nem azért kaptam rossz osztályzatokat, mert lazsáltam. Vagy lógtam az órákról. Vagy buliztam. Bár akár bulizhattam is volna, ha azt vesszük, milyen fáradt voltam egész idő alatt. Alhattam tíz órát éjszaka, amint betettem a lábamat az előadóba, ahol a tanár zöngicsélni kezdett a hullámmozgásról és egyenleteket írt fel a monitorra, a számok táncra perdültek előttem, a szemhéjam elnehezedett, és csak arra ébredtem fel, hogy a többiek belebotlanak a lábamba a nagy sietségtől, amellyel a következő előadásukra igyekeznek. Az Olvasási Héten* olyan sok feketekávét ittam, hogy egyáltalán nem bírtam aludni, mintha most használtam volna fel az órai szunyálásokkal begyűjtött kreditjeimet. Keccsöltem, ahogy bírtam, de addigra úgy lemaradtam, hogy már nem lehetett segíteni rajtam. * Más néven Hulla Hét vagy Pokoli Hét: a vizsgaidőszak előtti hét neve az északamerikai egyetemeken. (A ford.) Mindezt tekintetbe véve kész csoda, hogy sikerült 2,7-es átlaggal zárnom a szemesztert. Szükségtelen közölnöm, hogy a szüleim másképp gondolták. Amikor az osztályzataim megjöttek a múlt héten, a szüleim kiakadtak. Ha az én szüleim kiakadnak, nem ordítanak, hanem elhallgatnak. Ám a csalódásuk és a haragjuk fülsiketítő. Szerinted mit kezdjünk ezzel, Allyson? - kérdezték az ebédlőasztalnál, mintha valóban kíváncsiak lennének a véleményemre. Utána választás elé állítottak. Kihagyhatjuk az utazást, amivel borzasztóan megbántanánk a többieket, vagy én is jöhetek, bizonyos feltételekkel. Melanie szánakozó pillantás vet rám, miközben eltűnik, hogy átöltözzön fürdőruhára. Valahol azt szeretném, ha szolidaritásból bojkottálná a strandot, ami persze önzés, de a régi Melanie megtette volna. Ám ez egy új Melanie. Vagy a legújabb Melanie. Mintha ki cserélték volna a hálaadás óta eltelt hónapban. Már megint. Aszimmetrikusra, rojtosra nyíratta 106
a haját, és orrgyűrűje van. A gyűrű miatt a szülei addig leprázták, amíg Melanie meg nem mondta nekik, hogy vagy a gyűrű, vagy a tetkó. Most, amikor átöltözött bikinire, látom, hogy a hónalját sem borotválja, bár a szőr olyan vékony szálú és szőke, hogy alig lehet észrevenni. Szia - leheli, ahogy kioson az ajtón, miközben a mamája, Susan, egy tubus negyvenes fényvédő krémet nyom a markába. Anyu a bőröndben kotorászik a különleges nagyítója után, mert ellenőrizni akarja a matracokat, hogy nincsenek-e bennük bogarak. Mihelyt megtalálja a keresett tárgyat, elmegy mellettem, és a nagyítót a szeméhez emelve pillant a kémiakönyvemre. Csattanva becsukom a könyvet. Ingerülten néz rám. Csak nem képzeled, hogy a börtönőröd akarok lenni? Amikor elkerültél a főiskolára, azt hittem, végre lesz szabadidőm, de úgy látszik, az is egész napos munka, hogy visszatartsalak a kisiklásoktól. Ki kérte, hogy visszatarts a kisiklásoktól?, dühöngök magamban. Az ajkamba harapok, kinyitom a kémiakönyvet, és anyu utasítását követve újraolvasom az első fejezeteket, hogy behozzam a lemaradásomat. Most sem értem jobban, mint mikor először próbálkoztam vele. Azon az estén mind a hatan elmegyünk vacsorázni az üdülőhöz tartozó nyolc étterem egyikébe. A vakáció első estéjén mindig ide jövünk. A pincérek óriási sombrerót viselnek, és vannak mariachi vándorzenészek, de az ételnek ugyanolyan íze van, mint annak, amit otthon adnak az El Torritóban. Amikor a pincér felveszi az italrendelésünket, Melanie sört kér. A szülőknek leesik az álluk. Itt törvényesen ihatok - veti oda foghegyről Melanie. Anyu összenéz Susannal. Szerintem nem okos dolog - mondja. Miért nem? - kérdezem kihívóan. Ha a véleményemre vagytok kíváncsiak, nem annyira a korhoz van köze, mint az elvárásokhoz. Abban nőttetek fel, hogy huszonegy éves korotoktól fogyaszthattok alkoholt, tehát nem szükségszerűen vagytok felkészülve az idő előtti ivásra - feleli Susan, mint egy igazi terapeuta. Már bocsánat, de ti nem jártatok főiskolára? - kérdezem. Nem tudom elképzelni, hogy ekkorát változott a világ. Már elfelejtettétek, mennyit vedelnek az egyetemisták? A szüleim előbb össze-, azután Susanra és Steve-re néznek. Szóval ez a bajod? - kérdezi apu. - Túl sokat ittál az iskolában? Melanie annyira hahotázik, hogy az orrán spriccel ki a különleges, palackozott víz, amelyet anyu hozott magával. Bocs, Frank, de egyáltalán nem ismered Allysont? - A szülők szeme ismét elkerekedik. - A nyári túrán mindenki ivott! Pillanatnyi, megbotránkozott csend. - Jaj, hagyjatok lógva. Európában 107
tizennyolctól szabad inni. Na, szóval, mindenki ivott is, kivéve Allysont, aki abszolút szárazpipás és erényes. Még csak kérdezni is ilyet, hogy piál-e az egyetemen! Röhej! Apu rám mered, azután Melanie-ra. Csak azt próbáljuk megérteni, mi van vele. Hogy miért 2,7 az átlaga. Most Melanie álla esik le. Te 2,7 vagy? - A szájára csapja a kezét. - Bocs. - Félig meghökkenve, félig tisztelettel néz rám. Melanie 3,8! - dicsekszik anyu. Igen, Melanie zseni, én meg hülye vagyok, és ez hivatalos. Ez fáj Melanie-nak. Igen, de én a Gallatinba* járok, és ott mindenki jeles vagy jó mentegetőzik. * Gallatin School of Individualized Study: a New York-i Egyetem interdiszciplináris fakultása. (A ford.) És Melanie valószínűleg iszik - folytatom abban a biztos tudatban, hogy így is van. Barátnőm egy pillanatra megriad. Hát persze. Nem úgy, hogy a kezemre lépek, semmi ilyen, de ez akkor is főiskola. Én is iszom, mint mindenki. Én nem - mondom. - Viszont Melanie átlaga jó, az enyém közepes, vagyis talán le kellene szopnom magamat párszor, és rögtön szintben lennének a dolgok. Talán sokkal jobb ötlet lenne, mint ez a bárgyú tanulószoba, amibe becsuktatok. Meglehetősen felhergeltem magam, ami elég nagy hülyeség, mert még a sört sem kívánom. Kevés rokonszenves dolgot találok ebben az étteremben, és köztük van a szeszmentes margarita, amely friss gyümölcsből készül. Anyu úgy fordul felém, mint aki el van szánva rá, hogy még jobban leégesse magát. Allyson, neked alkoholproblémád van? A homlokomra csapok. Anyám, neked hallási problémád van? Mert nem tudom, hogy hallottál-e egyetlen szót is abból, amit mondtam. Azt hiszem, Allyson azt mondja, hogy lazíthatnál egy kicsit, és engedhetnéd, hadd igyanak meg egy sört a vacsorához - magyarázza Susan. Köszönöm! - mondom Susannak. Anyu ránéz apura. Hadd sörözzenek a lányok - szól nagyvonalúan apu. Visszainti az -
108
asztalunkhoz a pincért, és rendel két Tecatest. Ez egyfajta győzelem. Azt leszámítva, hogy nem is szeretem a sört, így csak mímelem, hogy szürcsölök belőle, miközben ott pimpósodik az asztalon, és nem rendelem meg magamnak az alkoholmentes margaritát, amit igazából szerettem volna. Másnap Melanie és én kiülünk az óriási úszómedence mellé. Amióta Cancúnban vagyunk, először sikerült kettesben maradnunk. Azon gondolkozom, hogy valami mást kéne csinálnunk - mondja. Én is - válaszolom. - Minden évben lejövünk ide, és mindig ugyanazt csináljuk. Még kirándulni is mindig ugyanazokhoz a nyavalyás romokhoz járunk. Nincsen Tulummal semmi baj, de változtatnunk kellene. Rá kellene beszélni a szülőket, hogy menjünk el valami új helyre. Delfinúszás? - javasolja Melanie. A delfinúszás valóban más, de nem ezt akarom. Tegnap nézegettem a Yucatán-félsziget térképét az előtérben. Beljebb, a szárazföldön is vannak romok, valamivel távolabb a kitaposott ösvényektől. Talán többet fedezhetnénk föl az igazi Mexikóból. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk Cobába vagy Chichén Itzába. Más romokhoz. Ó, te vadember! - csipkelődik Melanie, és iszik egy korty jeges teát. - Mellesleg a szilveszterről beszéltem. Ó, csak nem arra célzol, hogy nem akarsz macarenát tán colni Johnny Maximéval? - Johnny Maximo egy lecsúszott mexikói filmsztár, akinek valamiféle szerződése van az üdülővel. Az összes anya szereti, mert csinos, mert macsó, és mert mindig úgy tesz, mintha a lányaik nővéreinek nézné a mamákat. Csak macarenát ne! - Leteszi a könyvét, valami Rita Mae Brownregény, ami akár iskolai kötelező is lehetne, de Melanie azt mondja, nem az. - Az egyik bárpincértől hallottam, hogy lesz egy nagy buli a parton Puerto Morelosban. A helyiek tartják, de a pincér szerint sok turista jár oda. Olyanok, mint mi. Fiatalok. Lesz egy mexikói reggae banda, ami elég bizarr felállás. Jó értelemben. - Te csak egy hatvanon aluli hapsit keresel, akivel smárolhass éjfélkor. Melanie vállat von. Hatvan alatt, igen. Hapsit? Talán nem. - Rám néz. Mi van? Elkezdtem lányokkal csinálni. Mi? - Ez ordításra sikerült. - Bocs. Mióta? Rögtön hálaadás után. Volt ott ez a lány, akivel filmelméleten találkoztam, és összehaverkodtunk, és egy este elmentünk valahova, és csak úgy megtörtént. 109
Nézem az új frizuráját, az orrgyűrűjét, a szőrös hónalját, így már logikus. Szóval most leszbikus vagy? Jobb szeretem nem címkézni - mondja némileg fontoskodva, amiben benne van, hogy nekem muszáj címkéznem mindent. Holott ő az, aki örökösen márkázza magát: Mel, Mel 2.0, punk-rock könyvtáros. Kérdezem, hogy hívják a barátnőjét. Azt feleli, hogy ők inkább nem definiálnák így, de a lány neve Zanne. X-szel? Z-vel. A Suzanne rövidítése. Mostanában már senki sem használ igazi nevet? Ne szólj a szüleimnek, oké? Ismered mamát. Feldolgoztatná velünk a jelenséget, és úgy beszélne róla, mint a fejlődésem egyik fázisáról. Bizonyos akarok lenni benne, hogy több kalandnál, mielőtt alávetném magamat mama eljárásának. Nekem nem kell magyaráznod a szülői túlanalizálást. Feltolja a napszemüveget az orrán, felém fordul. Na, ja. Tulajdonképpen mi volt ez? Hogyhogy mi? Hallhattad a szüléimét. Van olyan területe az életemnek, amiből nem követelnek részt? Az agybaj kerülgetheti őket, hogy nem szólhatnak bele a szó szoros értelmében mindenbe, amit csinálok. Tudom. És amikor meghallottam a tanulószobát, ki is találtam, miről van szó, de arra gondoltam, talán gyenge négyes lettél. No de hogy 2,7? Csakugyan? Ne kezdd te is! Nem kezdem, csak meg vagyok lepve. Mindig szupertanuló voltál. Nem értem. - Zajosan szürcsöli a nagyrészt felolvadt jeges teát. - A Pszichiáter szerint depressziós vagy. A mamád? Ő mondta neked? Hallottam, amikor említette anyudnak. És ő mit felelt? Hogy nem vagy depressziós. Hogy duzzogsz, mert nem szoktál hozzá, hogy büntetnek. Időnként tényleg kedvem lenne bepancsolni neki egyet. Akkor ketten vagyunk. Na, szóval, a mama később megkérdezte tőlem, hogy szerintem depressziós vagy-e. És mit mondtál neki? Azt mondtam, hogy sok embernek nehéz az első év. - Szúrósan néz rám a napszemüveg mögül. - Az igazat nem mondhattam meg, ugye? Hogy szerintem még mindig valami pasas után nyavalyogsz, akivel volt 110
egy éjszakád Párizsban. Nem szólok, egy kis kölyök sikítását hallgatom, aki leugrott a trambulinról. Amikor Melanie és én kicsik voltunk, kézen fogtuk egymást, és együtt ugrottunk le, újra és újra. De hátha nem is ő az oka. Nem Willem. - Kísérteties érzés hangosan kimondani a nevét. Itt. A hosszú embargó után. Willem. Szinte sose engedem meg magamnak, hogy gondoljak rá. Azt ne mondd, hogy egy másik hapsi vert át! Nem! Magamról beszélek. Magadról? Hát, az akkori magamról, aki azon a napon voltam. Valahogy más voltam. Más? Hogy? Lulu voltam. De hát az csak egy név volt. Kamuzás. Talán az volt, de akkor is, azon a napon, amikor Willemmel voltam, amikor Lulu voltam, akkor döbbentem rá, hogy az egész életemet egy szögletes kis szobában éltem le, amelynek nincsenek ablakai és nincsenek ajtói. És jól éreztem magam benne. Még boldog is voltam. Ezt hittem. Aztán jött valaki, és megmutatta, hogy van ajtó azon a szobán. Egy olyan ajtó, amelyet még sose láttam. Aztán kinyitotta nekem. Kézen fogott, amikor kiléptem az ajtón. És egyetlen tökéletes napra átkerültem a másik oldalra. Valahol másutt voltam. Más voltam. És aztán elment, engem pedig visszadugtak a kis szobámba. Most pedig, akármit is teszek, nem találom azt az ajtót. Én nem éreztem színlelésnek - mondom. Melanie együttérző arcot vág. Ó, szivi, csak azért, mert beszívtál az extázistól! És Párizstól. Csakhogy az emberek nem változnak meg egyetlen nap alatt. Főleg te. Mert te Allyson vagy. Maga a szolidság. Többek között azt szeretem benned, hogy te ilyen megbízható vagy. Tiltakozni akarok. Átváltozásról még nem hallott? És az újrafeltalálás, amiről örökké szövegel? Azt csak neki szabad? Nálam más a mérce? Tudod, mi kell neked? Egy kis Ani DeFranco. - Előhúzza az okostelefonját, a fülembe nyomja a fülhallgatót, és Ani rákezdi, hogy találjuk meg a hangunkat, és hallassuk. Annyira dühös vagyok magamra. A legszívesebben felhasítanám a bőrömet, és kilépnék belőle. Súrolom a talpammal a forró betont, sóhajtok. Bár lenne valaki, akinek elmagyarázhatnám! Valaki, aki megértené, mit érzek. Egyetlen pici másodpercre el is képzelem azt a valakit, akinek elmondhatnám, hogy megtaláltam ezt az ajtót, azután elveszítettem. Ő megértené. 111
Ám ez az egyetlen ajtó, amelynek zárva kell maradnia.
TIZENNYOLC Valahogyan, ugyanazt a mi-már-felnőttek-vagyunk-tehát-eszerint-bánjatokvelünk érvet használva, amit a Sörös Vacsoránál vetettünk be, továbbá megígérve, hogy egész éjszaka a hotel által ajánlott taxivállalatot vesszük igénybe, Melanie-nak és nekem sikerül kicsikarnunk a szülői engedélyt, hogy elmehessünk arra a szilveszteri bulira. Keskeny, sarló alakú homokparton tartják, ami ki van világítva bambuszfáklyákkal, és este tízkor már rendesen beindult a hangulat. Van egy alacsony dobogó, amelyen a beharangozott mexikói reggae banda fog fellépni, de pillanatnyilag csak egy DJ nyomatja a technot. Hatalmas kupacokban állnak a levetett cipők. Melanie lerúgja a rikító narancsszín vietnami papucsát. Tétovázok, mielőtt lehúznám kevésbé feltűnő, fekete bőrszandálomat. Remélhetőleg megtalálom, mert esküszöm, nem lesz megállásom, ha elveszítek még valamit. Jó kis bacchanália! - állapítja meg elégedetten Melanie, a tequilás palackokat szorongató, úszónadrágos pasik és a parkettafonatos hajú, szárongos lányok felé bólintva. Még igazi mexikóiak is vannak: fehér selyeminges, hátranyalt hajú férfiak és fenékig felvágott diszkóruhát viselő, hosszú, barna lábú nők. Előbb a tánc vagy előbb az ivás? Nem akarok táncolni, így azt mondom, előbb az ivás. Sorba állunk a zsúfolt bárpultnál. Mögöttem franciául beszél egy csoport. Összerázkódom. A szállodánkban szinte csak amerikaiak laknak, de persze Mexikóba mindenfelől jönnek emberek. Tessék. - Melanie a kezembe nyomja az italt, amelyet kivájt ananászba töltöttek. Megszagolom. Olyan a szaga, mint a napolajé. Édes, meleg és kissé égeti a torkomat, míg lecsúszik. - Jó kislány! Ms. Foley jut az eszembe. Ne nevezz így! Akkor rossz kislány. Az sem vagyok. 112
Akkor semmi kislány - mondja zsémbesen. Némán iszogatunk, figyeljük az egyre népesebb partit. Gyerünk táncolni - mondja Melanie, és a kör felé rángat, amelyet szabadon hagytak a tánc céljára a homokon. A fejemet rázom. Talán majd később. Megint az a sóhaj. így akarsz viselkedni egész éjszaka? Hogy? - Arra gondolok, aminek a túrán nevezett (kaland- fóbiásnak) meg amit az úszómedencénél mondott. - Úgy, mint amilyen vagyok? Azt hittem, épp azt szereted bennem. Mi a bajod? Úgy csinálsz ezen az egész vakáción, mintha seprűnyelet szúrtak volna a seggedbe! Nem az én hibám, ha a mamád egy tanulószobai fasiszta! Nem, de a te hibád, hogy fosnak kell éreznem magam, amiért nem akarok táncolni. Utálom a technot! Mindig is utáltam a technot, tehát neked is tudnod kéne, mivel én olyan megbízhatóan következetes vagyok. Jó! Hát akkor ülj le megbízhatóan a kispadra, amíg én táncolok! Jó! Otthagy a kör szélén, és csak úgy, találomra beáll táncolni valakikkel: először egy afrofrizurás ürgével, azután egy nullásgéppel nyírott lánnyal. Láthatólag remekül érzi magát, fo-rog-pörög. Az a döbbenetes gondolatom támad, hogy ha nem ismerném, nem olyannak látnám, akivel szeretnék megismerkedni. Figyelem legalább húsz percen át. A monoton techno számok szüneteiben vígan dumál és nevetgél másokkal. Félóra után fájni kezd a fejem. Várom, hogy Melanie rám nézzen, aztán megunom és elsomfordálok. Áll a bál az egész, sarló alakú partszakaszon, sőt azon is túl, ahol többen pucéran fürdenek a holdfényes tengerben. Onnan valamivel távolabb némileg szelídebb a mulatság: emberek ülnek körül egy nagy tüzet, és gitároznak. Letanyázom méternyire a tűztől, elég közel, hogy érezzem a melegét és halljam a fahasábok ropogását. Belefúrom a lábamat a homokba: a felső réteg hűvös, de az alsó még őrzi a napsütés melegét. Lejjebb a parton elhallgat a techno, átveszi a helyét a reggae banda. Kellemes a lágyabb bumm-bumm-puff. A vízben egy lány táncolni kezd a fiúja vállán, leveszi a bikinifelsőjét, meg áll, mint egy holdsugár-sellő, mielőtt halk csobbanással fejest ugrana a vízbe. Mögöttem a gitárosok pengetni kezdik a Stainuay to Heavent, ami sajátosan jól illik a reggae-hez. Elheverek a homokon, felbámulok az égre. Innen nézve olyan, mintha az enyém lenne az egész part. A banda befejez egy számot, az énekes bejelenti, hogy már csak egy félóra választ el bennünket az újévtől. Újév! Ano nuevo! Tabula rasa! Ideje hacer borrón y cuenta nueva! -
113
dalolja. - Itt az alkalom, hogy tisztára töröljük a táblát! Meg tudom tenni, hogy tisztára törlőm a táblát? Akarom egyáltalán? Letörölném-e az egész elmúlt évet, ha tehetném? Tabula rasa! - ismétli az énekes. - Új esély az új starthoz! Kezdd elölről, bébi! Javulj meg! V-v-változtass! Legyél az, aki lenni akarsz! Ha majd éjfélt üt az óra, mielőtt megcsókolnád tu amor, tartalékolj un beso para ti!' Hunyd be a szemed, gondolj az új évre! Ez a te esélyed! Ez lehet az a nap, amely mindent megváltoztat! Csakugyan? Rokonszenves ötlet, de miért a január elseje? Ennyi erővel április tizenkilencedikére is rá lehetne fogni, hogy mindent megváltoztat. A nap, az csak nap. Semmin sem változtat. Ha majd éjfélt üt az óra, kívánj valamit! iQué es tu deseo?" Magadnak! A világnak! Újév van. Nem születésnap, tortával. És már nem vagyok nyolcéves. Nem hiszem, hogy a kívánságok valóra válnak. De ha hinném, mit kívánnék? Hogy visszavonhassam azt a napot? Hogy viszontláthassam őt? * Szerelmedet; egy csókot magadnak (spanyol). ** Mit kívánsz? (spanyol). Általában megvan hozzá az akaratom, hogy úgy kerüljem, mint a fogyókúrázó a sütit. De időnként, egy-egy töredékmásodpercre kihagyok. Elképzelem itt, ahogy jön a parton, haja visszaveri a lángok ragyogását, a szeme fény és sötétség, tele évődéssel és még annyi minden mással. Most majdnem látom. Megnyitom magam a képzeletnek, várom a fájdalom szokott szúrását. De nem jön. Lassul a lélegzésem, valami átmelegít. Sutba vágom az elővigyázatot meg a józan észt, elbújok a róla szőtt gondolatokba. Átfogom magam, mintha ő ölelne. Egy rövid percre tökéletes a világ. Már azt hittem, sose talállak meg! Felnézek. Melanie siet felém. Végig itt voltam! Félórája kajtatok utánad a parton. Fogalmam sem volt, hova lettél. Hát pedig itt voltam. Mindenfelé kerestelek. Kezd elvadulni a buli. Mint mikor randidrogot tesznek a puncsba. Valami csaj a lábamtól egy- arasznyira okádott, a pasik a világ legócskább fűzős szövegeivel bombáznak. Annyiszor csíptek bele a seggembe, hogy már nem is számolom, és egy elbájoló pacák most kérdezte meg, hogy nem kérek-e egy harapást a szendvicséből, és ez alatt nem a kaját értette! - Úgy rázza a fejét, mintha az emléket akarná kiszórni belőle. - Fedeznünk kellett volna egymás hátát! 114
Bocs, de te olyan jól érezted magad, én meg azt hiszem, elvesztettem az időt. Elvesztetted az időt? Ja. Igazán sajnálom, hogy így izgultál miattam, de nincs semmi bajom. Akarsz visszamenni a buliba? Nem! Torkig vagyok! Gyerünk innen! Nem muszáj. - A máglyára nézek. A lángok hajladoznak. Nehéz eltépnem tőlük a tekintetemet. - Én nem bánnám, ha maradnánk. Hosszú idő óta először történik meg velem, hogy jól érzem magam egy helyen és egy pillanatban. Hát, én meg igen. Végig pánikoltam az utóbbi félórát, kijózanodtam, és tele van a fülem ezzel a hellyel! Egyetemi buli, ahogy azt a Telemundón’ elképzelik! Na, jó, oké. Akkor gyerünk. Követem a cipőrakásokhoz, ahol egy örökkévalóságig tart, amíg megtalálja a papucsát. Utána beszállunk várakozó taxinkba. Mire eszembe jut, hogy ránézzek a műszerfal órájára, húsz perccel múlt éjfél. Nem igazán hiszem el, amit az énekes mondott az éjféli kívánságokról, de most, hogy lemaradtam a magaméról, úgy érzem, mégis próbálkoznom kellett volna, mielőtt becsukódott a lehetőség ablaka. Hazafelé menet hallgatunk, csak a sofőr énekel halkan együtt a rádióval. Amikor megállunk az üdülő kapuja előtt, és Melanie odaad a sofőrnek néhány bankjegyet, hirtelen ötletem támad. Melanie, mi lenne, ha felfogadnánk ezt a fickót egy-két napra, és elmennénk valahova, hogy megszabadulhassunk a turistáktól? Miért akarnánk ilyet tenni? Nem tudom. Hogy lássuk, mi történik, ha valami mással próbálkozunk. Bocsásson meg, senor, mennyibe kerülne egy egész napos fuvar? -
* Telemundo: spanyol nyelvű amerikai tévéhálózat. (A ford.) Lo siento. No hablo inglés.' Melanie a szemét forgatja. Azt hiszem, be kell érned egy nagy kalanddal. -
* Sajnálom, nem tudok angolul (spanyol). Először azt hiszem, erre a bulira céloz, de aztán rájövök, hogy a romokra gondolt. Ugyanis sikerült rávennem a szülőket, hogy ezúttal egy másik romot nézzünk meg. Cobába mentünk Tulum helyett. Ahogy reméltem, út közben megálltunk egy kis falunál, és akkor egy pillanatra 115
egészen föllelkesültem. Ez az, gondoltam, sikerült átszöknöm az igazi Mexikóba. Oké, velem van az egész család, de ez akkor is egy maja falu. Susan és anyu persze lecsaptak a gyöngyös ékszerekre, és előjöttek a falusiak, és doboltak nekünk, és mindenkit biztattak, hogy táncoljunk körbe-körbe, és volt még spirituális tisztítószertartás is. De mindenki videózott mindent, és apu a megtisztulása után „adományozott" tíz dollárt a kalapba, amit tüntetőén kitettek elénk, én meg rájöttem, hogy ez sem különbözik a túrától. Csend van a házban, a szülők ágyban, bár ahogy csukódik az ajtó, anyu azonnal kiront a hálószobából. Ilyen korán? - kérdezi. Fáradt voltam - hazudja Melanie. - Jó éjszakát, boldog újévet. Eltrappol a szobánk irányába. Anyu ad egy újévi puszit, azután visszamegy a magukéba. Egyáltalán nem vagyok fáradt, ezért kiülök az erkélyre, hallgatom az üdülői buli gyengülő hangjait. A láthatáron villámok lobognak. A táskámba nyúlok a telefonomért, és hónapok óta először megnyitom az albumot. Olyan gyönyörű az arca, hogy elszorul tőle a szívem. Ugyanakkor valószínűtlennek tűnik, nem olyasvalakinek, akit megismerhetek. De aztán ránézek magamra, és alig ismerem meg a képen azt a valakit, nemcsak azért, mert más a frizurája, de azért is, mert másnak látszik. Az nem én vagyok. Az. Lulu. És Lulu ugyanúgy elment, mint Willem. Tabuin rasa. Ezt mondta a reggae-énekes. A kívánságom talán nem teljesülhet, de megpróbálhatom tisztára törölni a táblát, hogy szabaduljak ettől. Engedélyezem magamnak, hogy egy hosszú percig nézzem Willemet és Lulut Párizsban. Boldog újévet - mondom nekik. Azután törlőm őket.
TIZENKILENC JANUÁR Főiskola 116
Félméteres hó esett Bostonban, amíg Mexikóban voltam, és a hőmérséklet egyszer sem emelkedett fagypont fölé, úgyhogy amikor két hét múlva visszautazom, nyomasztó, szürke tundra fogad. Pár nappal félévkezdés előtt érkezem azzal az ürüggyel, hogy fel akarok készülni az új szemeszterre, de igazából azért, mert egy nappal sem bírom tovább otthon, ahol örökké figyel a börtönőröm. Épp elég rossz volt Cancúnban is, de itthon, Melanie nélkül, aki elterelhette volna a figyelmemet hazaérkezésünk másnapján elhúzott New Yorkba, mielőtt tisztázhattuk volna, mi ez a furcsaság, ami közénk ékelődött -, elviselhetetlen volt. A Haláli Hármas a sztorik és a bennfentes viccek özönével tér vissza a szünidőről. Virginia Beachen, Kendráék házában szilvesztereztek, úsztak a hóban, és most Polar Bear pólót rendelnek maguknak. Egész kedvesek, kérdezgetnek az utazásomról, de engem fojtogat ez a nagy kedélyesség. Magamra húzok egy csomó pulóvert, anorákot veszek a tetejébe, és eltrappolok az egyetemi könyvesboltba egy új kínai munkafüzetért. A nyelvi részlegben vagyok, amikor megszólal a mobilom. Meg se nézem, ki az. Anyu naponta legalább kétszer hív, amióta visszajöttem a főiskolára. Szia, anyu. Allyson Healey? - A hang a vonal másik végén magas és édeskés, pont az ellentéte anyuénak. Igen, itt Allyson. Ó, szervusz, Allyson! Gretchen Price vagyok a tanácsadásról. Rövid ideig hallgatok, mélyeket lélegzek, hogy leküzdjem az émelygést. Igen? Be tudnál ugrani az irodámba? Egy köszönés erejéig? Most már úgy érzem, hogy mindjárt lehányom a Buon Giorno Italicmo feltornyozott kötegeit. - Anyám hívta fel a tanácsadást? Anyád? Nem hinném. - Hallom, hogy valami zizeg. - A mindenit! Várj egy kicsit. - Motoszkálás, mielőtt Gretchen visszajön. - Nézd, elnézést, hogy nem szóltam hamarabb, de úgy látszik, mostanában így működök. Szeretném, ha bejönnél hozzám, még mielőtt elkezdődik a szemeszter. Öhm, a szemeszter holnapután kezdődik. Hát, bizony. Akkor mit szólnál a mai naphoz? Ki fognak rúgni. Elbaltáztam egyetlen félév alatt. Tudják, hogy nem vagyok Boldog Főiskolás. Nincs helyem a katalógusban. Vagy itt. Zűrben vagyok? Megint az a csilingelő nevetés. Nálam nem. Miért nem jössz be... várj! - Papírtologatás. - Mit 117
szólnál négy órához? Biztos, hogy nem az anyám telefonált? Igen, Allyson, egészen biztos. Tehát négykor? Miről van szó? O, csak ilyen ismerkedés. Várlak négykor. Gretchen Price irodája a repkénnyel befuttatott irodaépület egyik zsúfolt zugában van. Könyv- és papírtornyok mindenfelé, a kerek asztalon, az ablak melletti székeken, a kétszemélyes kanapén, a rendetlen íróasztalon. Gretchen telefonál, amikor beengednek, így csak ácsorgók az ajtóban. Int, hogy jöjjek beljebb. Te bizonyára Allyson vagy. Takaríts le magadnak egy széket, és foglalj helyet. Egy pillanat! Az egyik szélről eltávolítók egy piszkos Rongyospanka babát, amelyiknek az egyik copfját levágták, és egy köteg dossziét. Egyes mappákra enyves hátú cédulákat ragasztottak: Igen. Nem. Talán. Az egyikből kicsúsznak a papírok. Kinyomtatott felvételi kérelem, olyan, amilyet én küldtem be egy éve. Visszatolom a mappába, és átrakom a szomszéd székre. Gretchen leteszi a telefont. Nos, Allyson, hát hogy állunk? Jól. - A felvételi kérelmekre sandítok, a jövevényekére, akik szeretnének egy ilyen helyet, mint az enyém. - Sőt remekül. Valóban? - Fölvesz egy dossziét. Határozottan az az érzésem, hogy nekem lőttek. Ja - felelem olyan derűsen, amennyi telik tőlem. Nézd, az a helyzet, hogy megnéztem az első félévi osztályzataidat. Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Gretchen Price hazug ürügyekkel csalt ide. Azt mondta, nem vagyok zűrben, csak ismerkedni akarunk. És nem is buktam meg! Éppen közepes vagyok! Látja összetört arcomat, és int, hogy higgadjak le. Nyugi, Allyson - csitít. - Nem azért vagyok itt, hogy lerámoljalak. Csak látni akarom, hogy nincs-e szükséged segítségre, és felajánljam, ha ez a helyzet. Az első félévem volt. Bele kellett tanulnom az alkalmazkodásba. Olyan sokszor elmondtam ezt a kifogást, hogy szinte már el is hiszem. Hátradől a székén. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az egyetemi felvételi zsigerből igazságtalan. Hogy nem lehet papírokból megítélni egy embert. Pedig az a helyzet, hogy a papír borzasztó sokat mondhat. - Iszik egy kortyot egy olyan kávésbögréből, amilyeneket a gyerekek festenek. Az övé tele van elmaszatolt színes ujjlenyomatokkal. - Mivel sose 118
találkoztam még veled, és csak annyit tudok rólad, amit a papírokban látok, gyanítom, hogy néminemű nehézségeid vannak. Nem kérdezi, hogy vannak-e nehézségeim. Nem kérdezi, mitől vannak a nehézségeim. Ő csak tudja. Kibuggyannak a könnyeim, és nem fojtom vissza őket. A megkönnyebbülés hatalmasabb a szégyennél. Tisztázzunk valamit - folytatja Gretchen, és elém tolja a papírzsebkendős dobozt. - Engem nem az átlagod érdekel. Az első félévben ugyanolyan természetes a rontás, mint a hízás. Látnod kellett volna az én átlagomat az első félévben! - A fejét csóválja és nevet. - A problémás hallgatók általában két kategóriába sorolhatók. Az egyik, miközben szokja a szabadságot, a kelleténél talán kissé több időt szán a sörözésre, és nem eleget a könyvtárra. Az ilyenek általában helyrerázódnak egy-két félév után. - Rám néz. - Túlságosan lelkesedsz a Jágermeisterért, Allyson? A fejemet rázom, bár a hanglejtéséből úgy tűnik, hogy előre tudta a választ. Bólint. A másik minta valamivel bonyolultabb, de előre jelzi a lemorzsolódást. Ezért akartam beszélni veled. Vagyis le fogok morzsolódni? Szúrósan néz rám. Nem. De ha összevetem a középiskolai eredményeidet az első szemeszterével, éppen beleillesz a mintába. - Egy dossziéra mutat, amely ezek szerint a tanulmányi előéletemet tartalmazza. - A hozzád hasonló diákok, főleg a lányok, rendkívül jól teljesítenek a középiskolában. Nézd csak meg az osztályzataidat. Csupa kitűnő. Főiskolai előképzés, reáltárgyak, humán tárgyak. Színjeles. Kiugróan magas felvételi pontszám. Aztán bekerülsz a főiskolára, márpedig feltétezhetően épp ezért dolgoztál ilyen keményen, ugye? - Bólintok. - Nos tehát, bekerülsz és összeroppansz. Meglepődnél, ha tudnád, hány színjeles, szorgalmas, lelkiismeretes hallgató morzsolódik le így. - Lehangoltan csóválja a fejét. - Hogy utálom az ilyet! Én segítek kiválasztani, ki kerül be ide. Rám vet rossz fényt, ha összeomlanak és kiégnek. Mint mikor az orvos elveszíti a betegét. Remek párhuzam. Látod, milyen okos vagy? Siralmasan mosolygok. A dolog úgy áll, Allyson, hogy a főiskolának... Az életem fénypontjának kell lennie? Lakomát akartam mondani. Kalandot. Felfedezést. Ha rád nézek, nem tűnsz valami jól tápláltnak. És ha az órarendedet nézem... - A monitorra pillant. - Biológia, kémia. Fizika. Kínai. Labor. Első évhez nagyon ambiciózus. 119
Orvosira fogok menni - mondom. - Ezeket a tárgyakat kellett fölvennem. Nem szól, csak iszik még egy korty kávét, majd azt kérdezi: Ezeket a tárgyakat akarod tanulni? Hallgatok. Ezt soha, senki sem kérdezte meg tőlem. Amikor megjött a postában a tantervi értesítő, magától értetődően adódott a feltételezés, hogy vállalok mindent, ami az orvosi előkészítőhöz kell. Anyu fejből tudta, mit kell fölvennem. Megnéztem pár fakultatív tárgyat, említettem, hogy az agyagozás klassznak tűnik, de ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy a víz alatti kosárfonást választom főtárgynak. Nem tudom, mit akarok tanulni. Miért nem nézel utána? Hátha beleférne némi változtatás. A beiratkozás még nem zárult le, talán én is protezsálhatlak. - Elhallgat, amíg elém tolja a katalógust az asztalon. - Még ha maradsz is az orvosi előkészítőn, négy éved van a tárgyakra, viszont az előírás szerint egy csomó humán tárgyat mindenképpen be kell iktatnod. Nem szükséges ennyire összezsúfolnod. Ez nem orvosi egyetem. És a szüleim? Hogyhogy a szüleid? Nem okozhatok bánatot nekik. Akkor sem, ha ennek a te boldogtalanságod az ára? Mellesleg kétlem, hogy a szüleid ezt kívánnák neked. Ismét kibuggyannak a könnyeim. Gretchen a kezembe nyom egy újabb zsebkendőt. Megértem, hogy a szüleid kedvében akarsz járni, és azt szeretnéd, ha büszkék lennének rád. Emelkedett gondolkodásra vall, csak dicsérni tudlak érte. De végső soron itt rólad van szó, Allyson. Szeretned és élvezned kell, amit tanulsz. - Elhallgat, iszik még egy kis kávét. Továbbá valamiért arra kell gondolnom, hogy a szüleid jobban örülnének, ha javulna az átlagod. Ebben igaza van. Bólintok. A monitorhoz fordul. Nohát, tegyünk úgy, mintha zsonglőrködnünk kellene a tárgyakkal. Van valami elképzelésed, hogy mit szeretnél fölvenni? A fejemet rázom. Elmarja a tantervi ismertetőt, belelapoz. Ugyan már, ez egy szellemi svédasztal! Régészet. Salsa. Óvodai nevelés. Festészet. Bevezetés a pénzügyekbe. Újságírás. Néprajz. Agyagművesség. Ez olyan, mint a korongolás? - szólok közbe. Pontosan az. - Tágra nyitja a szemét, megkocogtatja a képernyőt. Kezdő agyagművesség, keddenként tizenegykor. Nyitott kurzus. Ó, de ez éppen üti a fizika laborfoglalkozást! Tegyük át a labort és esetleg a -
120
fizikát egy másik szemeszterre? Ki vele! - Csodálatos érzés kimondani, olyan, mintha fölengednék egy fürt léggömböt, és nézném, ahogy eltűnnek a felhők között. No, látod? Máris kezdesz rájönni az ízére - mondja Gretchen. - Mit szólnál az egyensúly kedvéért néhány humán tárgyhoz? Ezeket egyébként is föl kell venned az alapvizsgákhoz. Az ókori történelem érdekel jobban vagy az újkori? Van egy szenzációs, átfogó képzés európai történelemből. És egy kiváló szeminárium az orosz forradalomról. Esetleg egy lebilincselő előadássorozat a függetlenségi háború előtti Amerikáról, amely remekül kihasználja azt az előnyt, hogy ilyen közel vagyunk Bostonhoz. Vagy fölvehetnéd valamelyik irodalmat. Lássam csak. A középiskolában letetted irodalomból az emelt szintű vizsgát. Egy kis hókuszpókusszal becsempészhetnénk valamelyik érdekesebb szemináriumra. - Lefelé görget a monitoron. - A beat költészete. A holokauszt irodalma. A középkor lírája. Shakespeare fennhangon. Valami zökken egyet a gerincemben. Egy rég elfelejtett biztosíték felcsapódik. Szikrák repülnek a sötétben. Gretchennek látnia kell az arcomat, mert mondani kezdi, hogy ez nem közönséges Shakespeare-osztály, mert Glenny professzornak nagyon határozott elképzelései vannak Shakespeare oktatásáról, és valóságos kultusza van a főiskolán. Nem tehetek róla, de rá kell gondolnom. Meg a tabula rasára, az újévi elhatározásomra. A tényre, hogy orvosi előkészítős vagyok. Nem hiszem, hogy ezt a kurzust kellene fölvennem. Ez megmosolyogtatja Gretchent. Hogy mit kell tenned, annak a kiderítésére néha az a legjobb módszer, ha azt teszed, amit nem kéne tenned. - Kopácsol a billentyűzeten. - Telt ház, szokás szerint, vagyis meg kell harcolnod érte, hogy bekerülj a várólistáról. Miért nem próbálod meg? A többit bízzuk a Párkákra. A Párkák. Azt hiszem, ez egy újabb szó a véletlenre. Amelyben nem hiszek többé. De azért hagyom, hogy Gretchen beírjon Shakespeare-re.
121
HÚSZ Belépek
a Shakespeare fenhangon osztályba. Mintha nem is abban az iskolában lennék, ahova négy hónapja járok. Ez nem egy olyan óriási aula, ahol a természettudományi tárgyaimat hallgatom, nem is a kínai nagyterme: kicsi, meghitt szoba, olyasfajta, amilyenekben a középiskolában tanultunk. A helyiség közepén pulpitus, körülötte patkó alakban úgy huszonöt asztal. A hallgatók az asztaloknál szintén másfélék. Ajakgyűrűt viselnek, és olyan árnyalatokra festik a hajukat, amelyek természetes állapotban nem láthatók emberi fejen. A manikűrözött elidegenedés tengere. A művészlelkek, gondolom én. Amikor bejövök és ülőhelyet keresek - mind foglalt -, senki sem néz rám. A padlóra telepedem, az ajtó közelében, hogy könnyebben kereket oldhassak. Lehet, hogy nincs helyem a kémián, de itt sincs. Amikor öt perccel később beront Glenny professzor, aki olyan, mint egy rocksztár bozontos, őszülő haj, viharvert bőrcsizma, sőt, Mick Jagger-féle harcsaszáj -, egyenesen rám lép. A szó szoros értelmében a kezemre. Akármilyen rossz volt a többi osztályban, ott senki sem gázolt le. Nem jó kezdet, kevés híja, hogy ott és akkor ki nem rohanok, de az ajtót már eltorlaszolta a hallgatók fölöslege. Emelje föl a kezét! - vág bele Glenny professzor, miután ledobta művészien koptatott bőrtáskáját a pulpitusra. - Emelje fel a kezét az, aki puszta élvezetből olvasott már Shakes-peare-darabot! - Angolos kiejtése van, bár nem az a színházi fajta. Az osztálynak körülbelül a fele a magasba löki a kezét. Már-már fontolóra veszem, hogy én is fölemelem a magamét, de az túl nagy hazugság lenne, és különben is minek nyaliznék, ha nem maradok? Pazar! Kiegészítő kérdés: hányán aludtak már el Shakespeare olvasása közben? Az osztály elnémul. Senki sem jelentkezik. Ekkor Glenny professzor egyenesen rám néz - vajon miből tudja? -, de aztán rájövök, hogy nem engem néz, hanem a mögöttem álló srácot, az egyetlent, aki fölemelte a kezét. Az osztály többi tagjához hasonlóan én is megfordulok, rámeresztem a szememet. Egyike a szobában tartózkodó két afroamerikai hallgatónak, de az egyetlen, aki hatalmas afroglóriát visel strassz hajcsatokkal, és bugyirózsaszín ajakfényt ken a szájára. Egyéb122
ként úgy öltözik - mackó, rózsaszín irha kiscsizma -, mint kertvárosi anya a gyerek edzésére. A különcködés gondosan ápolt gruppjában ő a vadvirág, sőt talán a dudva. Melyik untatta álomba? - kérdezi Glenny professzor. Tessék választani. Hamlet. Macbeth. Othello. A legtöbbet végigszunyáltam. Az osztály vihog, mintha tanulás közben elaludni nagyon proli dolog volna. Glenny professzor bólint. Viszont akkor, kérem... pardon, mi a neve? D'Angelo Harrison, de a barátaimnak csak Dee. Leszek oly elbizakodott Deenek szólítani. Miért vette föl ezt a tárgyat, Dee? Hacsak nem azért, mert restanciája van alvásból. Az osztály ismét nevet. Számításom szerint ezen a kurzuson kábé öt rongy egy szemeszter mondja Dee. - Aludni ingyen is alhatok. Számolok. Valóban ilyen drága egy tárgy? Nagyon körültekintő - így Glenny professzor. - Tehát még egyszer: miért vette föl ezt a tárgyat, tekintve a költségeket és Shakespeare altatási rekordját? Hát, tulajdonképpen még nem vagyok bent az osztályban. A várólistán vagyok. Nem tudom, ez most köntörfalazás-e vagy hárítás egy párbajban, de mindkét esetben le vagyok nyűgözve. Mindenki más azt se tudja, hogy válaszoljon helyesen, ez az ürge meg packázik a tanárral. Dicséretére legyen mondva, Glenny professzort inkább mulattatja, mint bosszantja. Azt akarom tudni, Dee, hogy miért próbálkozik egyáltalán? Hosszú szünet. Hallani a neon percegését. Néhány hallgató, akiknél láthatólag készen áll a válasz, a torkát köszörüli. Aztán Dee megszólal: Mert a Rómeó+Júlia filmtől mindig úgy bőgök, mint még semmitől. Minden egyes alkalommal, amikor csak látom. Az osztály ismét nevet. Nem jóindulatúan. Glenny professzor visszafordul a pulpitushoz, papírt és tollat húz elő a táskájából. Ez egy névsor. Vészjóslóan mered rá, azután kipipál egy nevet. Vajon Dee most rúgatta ki magát a várólistáról? Miféle osztályba írt be engem Gretchen Price? A Gladiátor Shakespeare-be? Glenny professzor most egy lányhoz fordul, aki bizarr, rózsaszín loknikba sütötte a haját, és Shakespeare összes műveit szántja az orrával. Az a típus, aki valószínűleg sose alacsonyodott le odáig, hogy a Leo+Claire változatban nézze meg a Rómeó és Júliát, vagy elaludjon a Macbeth olvasása közben. Egy pillanatig fenyegetően magasodik a lány mellett. Az felnéz rá, és pironkodva mosolyog, mintha azt mondaná, jajistenem-hát-nem-rajta123
tetszett-kapni. Glenny professzor ezerwattos fényerővel mosolyog vissza rá, aztán becsapja a könyvet. Nagy könyv, nagy hangot ad. A professzor visszatér a pulpitushoz. Shakespeare titokzatos egyéniség. Rengeteget írtak erről az emberről, akiről valójában nagyon keveset tudunk. Néha azt gondolom, hogy csak Jézusra fecséreltek ennél több tintát fölöslegesen, tehát semmiféle jellemzést sem vagyok hajlandó adni róla, viszont egy dolgot megkockáztatok: Shakespeare nem azért írta a drámáit, hogy maguk beülhessenek egy könyvtári kutatófülkébe és némán elolvassák. - Szünetet tart, hogy ezt megemészthessük, mielőtt folytatná. - A drámaírók nem azonosak a regényírókkal. Olyan műveket alkotnak, amelyeket előadni, értelmezni kell. Újraértelmezni korok szerint. Shakespeare lángeszét bizonyítja, hogy olyan szenzációs nyersanyagot hagyott ránk, amely valóban túléli az időt, kibírja a számtalan újraértelmezést, amelyeket hozzávágunk. De hogy valóban értékelhessük Shakespeare-t, hogy megértsük, miért maradandó, ahhoz hallanunk kell, vagy ami még jobb, előadásban kell látnunk, mindegy, hogy korhű jelmezben vagy meztelenül, amelynek kétes örömében volt részem. Bár egy jó film is képes a trükkre, amit Dee barátunk olyan ügyesen bizonyított. Köszönöm az őszinteségét, Mr. Harrison! - fordul Deehez. Magam is elaludtam Shakespeare olvasása közben. Az egyetemi tankönyvemen máig ott vannak a nyálfoltok. Maga lekerült a várólistáról. Visszasiet a fehér tábláról, ráfirkantja: Angol, Shakespeare fennhangon. A kurzusnak nem véletlenül ez a neve. Ez szó szerint értendő. Mert mi nem magunkban vagy szobánk, illetve a könyvtárak zavartalanságában fogjuk olvasni Shakespeare-t. Mi előadjuk! És végignézzük az előadást. Fel fogjuk olvasni, közösen vagy párosával. Ebben az osztályban mindenki színész lesz, akik egymással és egymásnak adnak elő. Azoknak, akik nincsenek felkészülve erre vagy jobban szeretik a hagyományos megközelítést, ez az érdemes intézmény számos más kiváló Shakespeare-kurzust kínál. Javaslom, hogy azokon próbálják ki magukat. Elhallgat, mintha lehetőséget kínálna a jelenlevőknek, hogy elpályázhassanak. Most lenne itt az esély, hogy meglógjak, de valami marasztal. Tudniuk kell erről a tanfolyamról, hogy olvasmányainkat összehangolom azokkal a Shakespeare-darabokkal, amelyek színpadra kerülnek a szemeszter során, úgy amatőr csoportok, mint hivatásos színészek tolmácsolásában. Elvárom, hogy jelen legyenek minden előadáson. Történetesen idén télen és tavasszal a darabok élvezetesen széles választékában lesz részünk. Elkezdi kiosztani a tanmenetet. Mielőtt megkaphatnám a magamét, mielőtt a professzor felírhatná a táblára a repertoárt, már tudom, hogy köztük lesz, mert noha Shakespeare harmincnál is több darabot írt, ez az egy köztük lesz! 124
A tanmenet közepén, az V. Henrik és a Téli rege után, az Ahogy tetszik és a Cymbeline és a Szeget-szeggel előtt van, de úgy ugrik ki közülük, mint egy fényreklám. Vízkereszt. Most már nem érdekes, hogy fel akarom-e venni a tárgyat vagy sem. Nem állhatok ki ide, nem olvashatom fel ezeket a sorokat. Mert épp az ellentéte lenne a tabula rasának. Glenny professzor még egy darabig beszél a darabokról, sorra mutogatja őket, elmázolva a tintát a nagy lelkesedéstől. Azt szeretem a legjobban ezen a kurzuson, hogy amikor engedünk a darabok hívásának, tulajdonképpen azt engedjük, hogy a témák válasszanak ki minket. A rektornak kezdetben voltak fenntartásai a véletlenszerű felfedezések oktatási értékét illetően, de mind ez idáig bevált. Vegyük ezt a merítést! - mutat a darabokra. - Ki tudja következtetni valaki ezeknek az alapján szemináriumunk alaptémáját? Mindegyik vígjáték? - kérdezi elöl a rózsaszín loknis lány. Ügyes! A Téli rege, a Szeget szeggel és a Cymbeline, noha bőven van bennük humor, nem vígjátéknak számítanak, hanem színműveknek, amelyeknek kategóriáját később ugyancsak megvitatjuk. Míg az V. Henrik, bár sok mulatságos epizód található benne, elég komoly darab. Senki többet? - Csönd. Hadd adjak némi támpontot. A legszembetűnőbb a Vízkeresztben és az Ahogy tetszikben, amelyek valóban vígjátékok - bár ez nem jelenti azt, hogy ugyanakkor ne lennének megindítók. Még nagyobb csönd. Ejnye már! Ilyen jeles tudósok közül csak kellett látnia valakinek valamelyiket. Ki látta az Ahogy tetszik-et vagy a Vízkeresztet? Akkor jövök csak rá, hogy fölemeltem a kezemet, amikor már késő; amikor Glenny professzor már észrevett, bólintott, és rám szegezte azt a fényes, kíváncsi szemét. Azt akarom mondani, hogy tévedés történt, nem én emeltem föl a kezemet, hanem egy átfutó változatom, egy másik Allyson, aki szokott jelentkezni az órákon. De mivel nem vagyok képes rá, elhebegem, hogy a nyáron láttam a Vízkeresztet. Glenny professzor úgy áll ott, mint aki azt várja, hogy befejezzem a gondolatomat. De ennyi volt, nincs több mondanivalóm. Kínos csend lesz, mintha most jelentettem volna be az Amerikai Forradalom Leányainak összejövetelén, hogy alkoholista vagyok. Ám Glenny professzor nem hagy menekülni. No, és mi a feszültség és a humor fő forrása abban a darabban? Egy töredékmásodpercig nem ebben a túlfűtött tanteremben vagyok egy téli reggelen, hanem a forró angol estében, Stratford-upon-Avonben, a csatorna partján. Utána egy párizsi parkban. Utána visszaesem ide, de mindhárom helyen ugyanaz a válasz. Senki sem az, aminek látszani akar. 125
Köszönöm... Allyson - fejezem be. - Allyson Healey. Allyson. Kissé talán általánosít, de a mi szempontunkból épp a fején találja a szöget. - A táblához fordul, és felírja: az identitás megváltoztatása, a valóság megváltoztatása. Utána kipipál még valakit a papírján. Most pedig, mielőtt elválnánk, még egy utolsó háztartási tanács folytatja. - Nem lesz időnk az elejétől a végéig felolvasni az összes darabot az osztály előtt, bár azért jó nagyot harapunk belőlük. Hitem szerint egyértelműen kifejlettem a véleményemet a magányos olvasásról, ezért azt szeretném, ha a fennmaradó részeket kettesben olvasnák fel, és ez nem kívánságműsor. Legyenek szívesek párokat alakítani. Aki a várólistán van, olyan párt keressen, aki ugyancsak várólistás. Allyson, maga már nincs a várólistán. Mint látja, nálunk honorálják az órai aktivitást. Kitör a párkereső nyüzsgés. Körülnézek. Mellettem egy normálisszerű lány van, cicaszemüveggel. Őt megkérdezhetném. Vagy feltápászkodhatnék és kimehetnék a szobából. Noha már lekerültem a várólistáról, még mindig lepasszolhatom a tárgyat, átadhatom a helyemet valaki másnak. De valamilyen okból nem csinálom sem az egyiket, sem a másikat. Elfordulok a szemüveges lánytól, hátranézek. Az a Dee nevű srác úgy ül ott, mint a népszerűtlen venyige, aki mindig a tartalékba kerül, ha az általánosban összeállítják a focicsapatot. Kekk pofát vág, mint aki tudja, hogy úgyse kell senkinek, és eleve meg akarja spórolni a többieknek a fáradságot. Amikor kérdezem, hogy akar-e a partnerem lenni, egy pillanatra megcsuszamlik rajta a kekkség, és kilátszik alóla az őszinte meglepetés. Az a helyzet, hogy pillanatnyilag nincs tele a táncrendem. Vegyem ezt igennek? - Bólint. - Jó, de van egy feltételem. Vagyis inkább kérni akarok egy szívességet. Illetve kettőt. Egy pillanatra elkomolyodik, azután olyan magasra húzza a szedett szemöldökét, hogy az eltűnik a hajglória alatt. Nem akarom felolvasni a Vízkeresztet. Felolvashatod az egészet, ha akarod, és majd végighallgatom, azután én olvasok fel egy egész darabot. Vagy kikölcsönözzük egy film- változatát, és olvasunk mellette. Csak ne kelljen mondanom. Egyetlen szavát sem. Hogy akarod ezt megfaggyúzni az osztályban? Kitalálok valamit. Mi a bajod a Vízkereszttel? Ez a másik szívesség. Nem akarok beszélni róla. Sóhajt, mintha töprengene. -
126
Te dinka vagy, vagy díva? Mert egy dívával tudok együtt dolgozni, de a dinkákra nincs időm. Egyik sem vagyok. - Dee szkeptikusan néz. - Ez csak egy darab, semmi több, esküszöm. Biztosan van róla DVD. Még egy hosszú percig néz, mintha bele akarna röntgenezni az igaz valómba. Aztán vagy úgy dönt, hogy oké vagyok, vagy rájön, hogy nincs választása, mert a szemét forgatja, és hangosan sóhajt. A Vízkeresztnek több változata is létezik. - Váratlanul megváltozik a hangja és a kiejtése. Még az arca is professzoros. - Van egy filmváltozata Helena Bonham Carterrel, ami nagyszerű. De ha így akarunk csalni, a színpadi felvételt kell kikölcsönöznünk. Bambán bámulok rá. Visszabámul, majd alig észrevehetően elvigyorodik, én pedig rájövök, mennyire igaz, amit az előbb mondtam: senki sem az, aminek látszani akar. -
127
HUSZONEGY FEBRUÁR Főiskola Az első hetekben Dee meg én a könyvtárban próbáltunk találkozni, de görbén néztek ránk, főleg ha Dee kiengedte valamelyik hangját. Márpedig sok hangja van: ünnepélyes angol, amikor Henrik királyt alakítja, szalonnás ír tájszólás - gondolom, ezzel mímeli a walesit Fluellennek, eltúlzott franciás kiejtés a francia szereplőknek. Én nem bajlódom az akcentusokkal. Nekem elég, ha helyesen artikulálom a szavakat. Miután túl sokszor hessegettek ki bennünket a könyvtárból, átváltottunk a diákszövetségre, csakhogy Dee nem hallja a hangomat a ricsajban. Neki olyan jó a beszédtechnikája, mintha a színjátszás lenne a fő szakja, bár azt hiszem, inkább történelem vagy politikatudomány. Nem mintha mondta volna, mert nem szoktunk dumálni a felolvasás mellett, de kiszúrtam a könyveit: csupa munkásmozgalom-történet vagy értekezések a kormányzásról. Tehát mielőtt nekikezdenénk a második darabnak, a Téli regének, javaslom, hogy tegyük át a székhelyünket a kollégiumi szobámba, ahol általában csend van délután. Hosszan néz rám, majd azt feleli, hogy oké. Mondom neki, hogy négyre jöjjön. Azon a délutánon kikészítek egy tányérral a síidből, amit nagyi makacsul küldözget, és teát főzök. Fogalmam sincs róla, hogy Dee mit vár el, de ez az első alkalom, hogy vendéget fogadok a koleszban, bár nem tudom, hogy amit csinálok, fogadásnak minősül-e, illetve hogy Dee nevezhető-e vendégnek. Ám amikor meglátja a sütit, megajándékoz egy mulatságos kis mosollyal. Aztán leveti a kabátját és beakasztja a szekrénybe, noha az enyém csak úgy oda van dobva egy székre. Lerúgja a csizmáját, körülnéz. Órád van? - kérdezi. - Bedöglött a telóm. Felállók, megmutatom neki a dobozban a vekkereket, amelyeket visszarámoltam a szekrénybe. Szolgáld ki magad. 128
Sokáig válogat, végül megállapodik egy 1940-es, szecessziós mahagóni darabnál. Megmutatom, hogy húzza fel. Megkérdezi, hogy kell ébresztőre állítani. Megmutatom. Beállítja öt ötvenre, elmagyarázza, hogy hatra ott kell lennie a menzai munkahelyén. Az olvasás általában nem tart tovább félóránál, így nem értem, minek a vekker, de nem kérdezek semmit. Sem erről, sem a munkájáról, noha kíváncsi vagyok rá. Leül az íróasztalomhoz. Én az ágyra ülök. Felvesz az asztalról egy kémcsövet, amelyben gyümölcslegyek vannak, és enyhe derűvel vizsgálgatja őket. Drosophilák - mondom. - Az egyik tárgyamhoz tenyésztem őket. A fejét csóválja. Ha kifogysz belőlük, bármikor kaphatsz utánpótlást a mamám konyháján. Szeretném megkérdezni, hol van az a konyha. És hogy honnan való. De ő tartózkodónak látszik. Vagy talán én vagyok az. Talán a barátkozás különleges képzettséget igényel, és én kihagytam az órákat. Oké, ideje dolgozni. Viszlát, dropszillák! - mondja a legyeknek. Nem korrigálom a kiejtését. Egy igazán jó jelenetet olvasunk a Téli rege elejéről, amikor Leontes begolyózik, és azt képzeli, hogy Hermione megcsalja. Mihelyt a végére érünk, Dee elpakolja a Shakespeare-kötetét. Már azt hiszem, indulni akar, de ő előhúz egy könyvet valami Marcuse-tól, és egy röpke pillantást vet rám. Főzök még teát - mondom. Csendesen tanulunk egymás mellett. Jó így. Hat előtt tíz perccel elsül a vekker. Dee összecsomagol, mert mennie kell dolgozni. Szerdán? - kérdezi. Persze. Két nappal később végigcsináljuk ugyanezt: süti, tea, szia a „dropszilláknak", Shakespeare fennhangon, csendes tanulás. Nem beszélünk, csak dolgozunk. Pénteken bejön a szobába Káli. Ez az első alkalom, hogy nálam látja Deet, hogy lát valakit nálam egyáltalán, így alaposan megnézi a srácot. Bemutatom őket egymásnak. Szia, Dee! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - mondja Káli furcsán kacérkodó hangon. Ó, itt nekem van okom az örömre! - válaszol Dee túlzott élénkséggel. Káli ránéz, majd elmosolyodik. Aztán a szekrényéhez megy, kivesz egy teveszőr kabátot és egy homokszínű antilopcsizmát. Dee, kérdezhetek tőled valamit? Szerinted hogy megy ez a csizma ehhez a kabáthoz? Nem túl passzentos? 129
Deere nézek. Égszínkék tréningruhát visel, a pólójára azt írták sziporkázó betűkkel: HISZEK. Nem értem, hogyan következtethet Káli ebből arra, hogy Dee divatszakértő. Ám ő tüstént bevállalja. O, tündér, ez a csizma nagyon csini! Lehet ám, hogy elveszem tőled! Némileg meghökkenve sandítok rá. Mármint azt kitaláltam, hogy meleg, de még sose hallottam tőle ezt a csacsener-egykomám-meleg hangot. O, de nem, dehogy veszed! - feleli Káli, egy kis lappangó plázacicaárnyalatot keverve a furcsa beszédstílusába, amely mintha lyukasztóval rontana rá a szavakra. - Ez négyszáz dolláromba került! De megkaphatod kölcsönbe! O, te tüncibaba! Csakhogy neked Hamupipőke-lábikód van, az öreg Dee-é meg olyan, mint valamelyik csúnya mostohatestvéré! Káli kacag, aztán egy darabig így szövegelnek a divatról. Elég kínosan érzem magam. Sose gondoltam, hogy Deet ennyire foglalkoztatja a téma. Káli bezzeg rögtön ráérzett. Mintha radarja lenne, ami figyelmezteti, hogyan lehet közös témát találni másokkal, hogyan lehet barátkozni. Nem igazán érdekel a divat, de azon az estén, amikor megszólal a vekker és Dee felcihelődik, megmutatom neki a legújabb szoknyát, amit anyu küldött, és megkérdezem, mit gondol, nem túl iskolás-e. Fél pillantást sem vet rá. Klassz. Utána Káli gyakrabban mutatkozik, ilyenkor Dee és ő teljesen átmennek Project Runwaybe*, és Dee mindig átvált arra a hangra, amit a divattal magyarázok. Csakhogy pár nap múlva, amikor éppen indulnánk, bevonul Kendra. Bemutatom őket egymásnak. Kendra felméri Deet, ahogy mindenkit szokott, majd kiakasztja a légiutaskísérőmosolyát, és megkérdezi Deet, honnan való. New Yorkból - feleli ő. Ezt megjegyzem. Majdnem három hete ismerem, de csak most kezdem megtudni róla a legalapvetőbb dolgokat. Melyik New Yorkból? A városból. De melyik részéből? Bronxból. Az utaskísérői mosoly eltűnik, csak egy vonás marad a helyén, olyan kemény, mintha ceruzával rajzolták volna. Ó, South Bronxból? Nos. Akkor bizonyára nagyon örülsz, hogy itt lakhatsz. Most Dee méri végig Kendrát. Úgy vizslatják egymást, mint két kutya. Vajon azért csinálják, mert mindketten feketék? Utána Dee átvált egy 130
olyan hangra, amelyet se velem, se Kálival nem használ. Te South Bronxból vónál? Kendra kissé visszahőköl. Nem! Én washingtoni vagyok! Ahun az a sok eső van meg minden szar? Eső meg minden szar? Nem, nem az állam. DC. * Amerikai realitysorozat a divatról. (A ford.) Aha. Vannak rokonaim DC-ben. Odale Anacostiába. Hogy az micsoda egy lepra hely! Még antul is rosszabb, mint ahonnan én jövök. Minden héten van egy lövöldözés az iskolájukba! Kendra elszörnyed. Még sose voltam Anacostiában. Mi Georgetownban lakunk. És a Sidwell Friendsbe jártam, ugyanoda, ahova az Obama lányok. Én a South Bronxba. Amerika legpöcsebb iskolája. Hallottál már róla? Nem, sajnos, nem. - Kendra rám sandít. - Na, nekem mennem kell. Jelenésem van Jebbel. - Jeb az új fiúja. Viszlát, hugi! - kiált utána Dee, amikor Kendra eltűnik a szobájában. Dee felkapja a hátizsákját, és fuldoklik a nevetéstől. Úgy döntök, elkísérem a menzára, talán ott is eszem a változatosság kedvéért. Egyedül enni szar, de a mikrózott burritóból is megárt a sok. Ahogy leérünk a földszintre, megkérdem Deetől, hogy tényleg a South Bronx középiskolában tanult-e. Amikor ismét megszólal, olyan a hangja, mint Deenek. Vagy annak a Deenek, akit ismerek. - A South Bronxot egy éve bezárták, egyébként sose jártam oda. Független alternatív iskolába jártam, amíg el nem szipkázott ösztöndíjjal egy magániskola, ami még a Sidwell Friendsnél is drágább. Ezt kapja ki őnaccsága! De miért nem mondtad meg neki egyszerűen, hogy hova jártál? Rám néz, visszavált a Kendránál használt hangra: Ha a csajok gettóniggának akarnak látni... - újabb váltás, ezúttal selypegő csacsenolásra: - ...vagy nagyseggű köcsögnek. .. - még egy váltás, most a legmélyebb shakespeare-i hangra: - ...nem venném a lelkemre, hogy csalódást okozzak nekik. Mikor a menzához érünk, úgy érzem, mondanom kellene valamit, de nem tudom, mit. Végül csak annyit kérdezek, hogy mit szeretne legközelebb: csokimorzsás kekszet vagy omlós linzert? Nagyi mindkettőből küldött. A sütit én hozom. Anyus küldött házi melaszos-fahajas csókot. -
131
Az finom! Nem finomságból, hanem hogy megmutassa. Őt ne tromfolja le senki nagyanyja. Fölnevetek. Furcsa a hangom. Mint mikor feltúráztatnak egy ócska autót, amely sokáig állt a garázsban. Ezt nem mondjuk meg a nagyanyámnak! Ha elfogadja a kihívást és ő maga fog sütni, ételmérgezést kaphatunk. A legrosszabb szakácsnő a világon! Ettől fogva ez a menetrend: hétfőn, szerdán és pénteken süti, tea, vekker, Shakespeare, tanulás. Még mindig keveset beszélünk magunkról, de apróságok azért átcsúsznak a réseken. Az anyja kórházban dolgozik. Testvérei nincsenek, csak egymillió unokatestvére. Teljes ösztöndíjat kap. Él-hal Glenny professzorért. Két főtárgyból fog diplomázni, irodalomból és történelemből, mellé talán még fölveszi melléktárgynak a politikatudományt. Dudorászik, ha unja magát, és ha nagyon belelendül az olvasásba, addig csavargatja a haját, amíg piros nem lesz a mutatóujja hegye. És ahogy az első órától fogva gyanítottam: nagyon okos. Sose mond ilyet, de lát szik rajta. Ő az egyetlen, aki jelest kap az első házi feladatra, az V. Henrikről írott dolgozatra, amit Glenny professzor közöl is az osztállyal, és részleteket olvas föl Dee munkájából, hogy lássuk, mire kell törekednünk. Dee majd' elsüllyed, én kínosan érzem magam, de Glenny rajongói olyan leplezetlen irigységgel sandítanak Deere, hogy az már-már megéri. Részemről stabil négyest kapok a Perditáról és az elveszett, majd megtalált motívumokról írott fogalmazásomra. Én is csak apróságokat mondok el Deenek, de azon kapom magam, hogy minduntalan cenzúráznom kell a mondandómat. Bírom Deet. Komolyan bírom. Ám igyekszem ragaszkodni ahhoz, amit a tabula rasával kapcsolatban fogadtam meg. Ettől függetlenül jó lenne, ha megkérdezhetném a véleményét Melanie-ról. Neki küldtem el az első alkotásomat, amit kerámián készítettem, és mellékeltem hozzá egy levelet arról, hogy mennyire átszabtam a tantervemet. Elsőbbséggel küldtem. Utána eltelt egy hét, de nem jött válasz. így hát felhívtam, hogy megkapta-e - tényleg csak egy vacak, kézzel csinált edény volt, viszont gyönyörű, türkizkék repesztőlakkal vontam be -, ő pedig elnézést kért, amiért nem válaszolt, de nagyon elfoglalt. Elmeséltem, milyen új tárgyakat vettem föl és micsoda őrültségekre vállalkozom, nehogy a szüleim megtudják. Elküldtem haza a biológiatesztjeimet, amelyekre már jobb osztályzatokat kaptam (csak lett látszatja a hosszú, közös tanulásoknak Deevel), de elküldtem annak a volt tanulótársamnak a tesztjeit is, akivel kémiai labormunkán voltunk együtt, csak a magam nevét írtam rájuk. Azt hittem, Melanie nevet egy -
132
jót, de ő csak szárazon figyelmeztetett, hogy nagy balhé lesz, ha lebukom - mintha bizony nem tudtam volna. Másra tereltem a szót, meséltem Glenny professzorról, Deeről, a felolvasásokról és hogy azt hittem, iszonyúan kínos lesz az osztály előtt felolvasni, de mindenki ezt csinálja, és nem is olyan rossz. Azt vártam, hogy lelkesedni fog, de olyan változatlanul mísz volt, hogy dühbe gurultam. Két hét óta nem beszélünk egymással, nem is e-mailezünk, ami egyszerre kiborulás és megkönnyebbülés. Szóval szeretnék beszámolni Deenek erről, de nem tudom, hogyan csináljam. Melanie-n kívül senkivel sem kötöttem igazi, szoros barátságot, és nem értek a barátkozáshoz. Tudom, ez hülyeség. Láttam másoknál, olyan egyszerűnek tűnik: szórakozz, légy nyitott, sztorizzál. De hogy csináljam, amikor az egyetlen sztori, amelyet igazán el akarok mondani, azonos azzal, amelyet ki kellene törölnöm magamból? Mellesleg, amikor utoljára nyíltam meg valakinek... hát, pontosan ezért van szükségem egy tabula rasára. Egyelőre biztonságosabbnak tűnik, ha megmaradunk ebben a barátságos, szívélyes, kedves és egyszerű kapcsolatban. Február végén a szüleim feljönnek az Elnökök Napjára". Először látogatnak meg a Szülők Hétvégéje óta, amiből tanultam, így aprólékos gonddal tartom fenn a tőlem elvárt képet. Kirakom a szobában a vekkereket. Filctollal megjelölök oldalakat a sosem használt kémia munkafüzetben, kimásolok dolgokat volt tanulótársaim labornaplóiból. Zsúfolt programokat tervezek Bostonba, hogy minél kevesebbet tartózkodjunk a campuson, távol a terhelő bizonyítékoktól és a Haláli Hármastól (amelyből mostanra inkább Dinamikus Duó lett, mert Kendra folyton a fiújával lóg). Szólok Deenek, akivel mostanában néha a hétvégeken is együtt tanulok, hogy nem leszek elérhető, pénteken és hétfőn nem találkozhatunk. * Február harmadik hétfője, George Washington születésnapjának tiszteletére. (A ford.) Dobsz Drew-ért? - Drew az osztály második legjobb felolvasója. Nem, természetesen nem! - válaszolom a pániktól görcsös hangon. - Csak pénteken kirándulunk a kerámiás csoporttal. - Ez még csak nem is hazugság. A kerámiás csoport időnként elmegy terepmunkára. Mázakkal kísérletezünk, különböző organikus anyagokat használunk, olykor még ki is égetjük a cserepeinket a földkemencékben, amelyeket magunk építünk. Szoktam terepmunkát végezni, csak nem a következő két napban. -
133
Utána pedig valószínűleg házi feladatot írok. - Újabb hazugság: a Shakespeare az egyetlen tárgy, amiből házit kell írni. Döbbenetes, milyen jól megtanultam, hazudni. - Viszlát szerdán, oké? Hozok sütit. Szólj a nagyidnak, hogy küldjön még abból a csavartból, a mákkal a tetején. Rugeláh. Én ugyan ki nem tudom mondani. Csak megeszem. Szólok neki. A hétvége a szüleimmel tűrhető. Elmegyünk a Szépművészeti Múzeumba, a Természettudományi Múzeumba. Elmegyünk korcsolyázni (folyton billegek). Moziba megyünk. Rengeteget fényképezünk. Van egy-két kínos perc, amikor anyu előhúzza a jövő évi katalógust, és átveszi velem az órarendemet, majd megkérdezi, mik a terveim a nyárra, de én csak végighallgatom a javaslatait, ahogy szoktam, és nem szólok. Vasárnapra úgy ki vagyok facsarva, mint egy marathoni Shakespeare-felolvasás után, amikor egyszerre próbálok mindenki lenni. Vasárnap délután a kollégiumi szobámban vagyunk, amikor beállít Dee. Noha egy szót sem szóltam neki a családomtól, sem arról, hogy jönnek, pláne, hogy mit hisznek rólam, mit várnak el tőlem, Dee mégis sima pulóvert és farmert visel, amiben még sose láttam. Haját sapka alá rejti, és nincs rajta ajakfény. Alig ismerem meg. No, és honnan ismeritek egymást? - kérdezi anyu, miután idegesen bemutattam őket egymásnak. Megdermedek a rémülettől. Tanulótársak vagyunk biológián - válaszolja csuklóból Dee. Együtt tenyésztjük a drosophilákat. - Először ejti ki helyesen a legyek nevét. Fölveszi a kémcsövet. - Itt tenyészik az összes genetikai rendellenesség. Apu nevet. Ezt a kísérletet velünk is megcsináltatták annak idején! - Deere néz. - Te is orvosi előkészítőre jársz? Dee felrántja a szemöldökét. A meglepetés alig észrevehető jele. Még nem döntöttem. Nem hajt a tatár - jelenti ki anyu, amitől majdnem felkacagok. Apu megfordul, hogy visszategye a kémcsövet egy cserép- bődön mellé, amit elfelejtettem eldugni. Hát ez meg mi? Ó, azt én csináltam - mondja Dee, és fölveszi a cserepet, azután mesélni kezdi, hogy agyagozni tanul, és ebben az évben különböző mázakkal és égetési módszerekkel kísérleteznek, és ezeket a darabokat földkemencében égették ki, amelyet tehénlepénnyel fűtöttek. -
134
Tehénlepénnyel? - kérdezi anyu. - Vagyis... ürülékkel? Dee bólint. Igen, elmentünk a helyi tanyákra, és megkérdeztük, hogy begyűjthetjük-e a tehéntrágyát. Nincs is olyan rossz szaga. Ezek füvön tartott tehenek. Ekkor döbbenek rá, hogy ismét más hangot használ, de akit most játszik, az én vagyok. Én meséltem neki a tehénlepényről, a trágyaszagról, a tanyasi gyűjtögetésről... habár mire befejeztem, az oldalát fogta a nevetéstől. Hogy a sok gazdag kölyök az évi negyvenezer dolláros tandíjával képes fizetni egy olyan tanfolyamért, ahol ki kell járni a tanyákra tehénszarért! Többet meséltem magamról, mint hittem. Ő pedig odahallgatott. Figyelt rám, magába szívta egy kis részemet, és most megment vele. Tehénürülék! Döbbenetes! - mondja anyám. Másnap a szüleim távoznak, szerdán a Shakespeare-osztály elkezdi a Vízkeresztet. Dee két változatot hozott ki a médiacenterből. Ha már elblicceljük a házi feladatot, legalább vezekeljünk azzal, hogy többet is megnézünk. Odaadja a színpadi változatot, miközben beizzítom a laptopomat. Köszönöm, hogy kihoztad - mondom. - De én is megcsinálhattam volna. Úgyis a médiacenterben volt dolgom. Hát, köszönöm. Azt is köszönöm, hogy milyen félelmetesen jól lerendezted a szüléimét. - Egy pillanatra elhallgatok, nem is olyan kis zavarban. - Honnan tudtad, hogy jönnek? Káli a barátnőm. Ő monta. Elmond nekem mindent, mert puszi haverok vagyunk. - Összehúzza a szemét. - No, látod? Nem köllött eldugni Miss Deet a népek elől. Nagyon szalonképes tudok én lenni. Ja, igaz. Tényleg sajnálom. - Dee néz, várja a folytatást. Komolyan. Csak a szüleim. Sok mindent... szóval ez bonyolult. Nem olyan bonyolult. Vágom én aztat. Leereszkedni Deehez, az oké, de neki nem szeggyük elő az ezüst eszcájgot. Nem! Félreértetted! - kiáltom. - Én nem ereszkedem le senkihez! Komolyan bírlak! Keresztbe fonja a karját, rám mered. Milyen volt a terepmunka? - kérdezi sósavas hangon. Meg akarom magyarázni, igazán akarom. De hogyan? Miként csináljam úgy, hogy nem árulom el magam? Mert igyekszem. Annyira igyekszem új ember lenni, más ember, egy tabula rasa. De ha elkezdek magyarázkodni a szüléimről, Melanie-ról, Willemről, ha megmutatom, ki vagyok valójában, nem oda kerülök vissza, ahonnan indultam? Ne haragudj, hogy hazudtam, esküszöm, nem miattad volt. El se -
135
mondhatom, mennyire hálás vagyok azért, amit tettél. Nincsen mit. Nem, én komolyan beszélek! Nagy voltál. A szüleim imádlak. És olyan ügyesen csináltál mindent. Semmit sem gyanítottak. Előrántja a zsebéből az ajakfényt, és előbb a felső ajkán húzza végig aprólékos gonddal, aztán az alsón, végül cuppant, hangosan, mintha letorkolna. Mit kelletett vóna gyanítani? Én nem tudok semmiről semmit. Én csak a bejáró vagyok. Helyre akarom hozni. Tudnia kell, hogy fontos nekem. Hogy nem szégyellem őt. Hogy tőlem nem kell tartania. Nézd - kezdem velem nem kell ezt csinálnod. A hangokat. Nyugodtan lehetsz önmagad. Bóknak szánom, hadd tudja, hogy az igazi arcát szeretem. De ő nem annak veszi. Csücsörít, és a fejét rázza. Ez én vagyok, bébi. Mindegyik én vagyok, az utolsó szálig. Tudom, minek akarok látszani és ki vagyok. - Megsemmisítő pillantást vet rám. Te tudod? Elszántan igyekeztem titkolni előle mindent, ám Dee - az okos, eszes Dee - átlátott rajta. Mindenen. Tudja, mekkora oltári nagy kamu vagyok. Annyira szégyellem magam, hogy azt se tudom, mit válaszoljak. Egy idő után becsúsztatja a Vízkeresztet a számítógépembe. Némán nézzük végig, se egy hang, se megjegyzések, se nevetés, csak négy szemgolyó mered egy képernyőre. Ebből tudom, hogy elszúrtam Deevel. Olyan boldogtalan vagyok miatta, hogy elfelejtek kiakadni Willem miatt.
HUSZONKETTŐ MÁRCIUS Főiskola A tél tovább vonszolja magát, noha a medve nem látta meg az árnyékát a napon. Dee már nem jár be hozzám délutánonként, színleg azért, mert nem olvassuk fel a Vízkeresztet, ám én tudom, hogy nem ez az igazi oka. Nagyanyám apró- süteményei halomra gyűlnek. Csúnyán megfázom, és 136
sehogy som tudok kimászni belőle, bár ennek megvan az a járulékos haszna, hogy nem kell felolvasnom a Vízkereszt bői az osztály előtt. Glenny professzor, aki ugyancsak náthás, ad egy csomag valamit, aminek az a neve, hogy Lemsips, és figyelmeztet, hogy szedjem össze magam, mert be kell pótolnom a lemaradást Rosalindával az Ahogy tetszikből, ami a professzor egyik kedvenc darabja. Végeztünk a Vízkereszttel. Azt hittem, megkönnyebbülök, mint az, akinek sikerült kitérnie a golyó elől. De nem könnyebbültem meg. Amióta Dee kilépett az életemből, úgy érzem, telibe talált a golyó, holott el sem olvastuk a darabot. A tabula rasa jó ötlet volt, a kurzus rossz. De most már végig kell kínlódnom magam rajta. Kezdek hozzászokni. Áttérünk az Ahogy tetszikre. Bevezető dumájában Glenny professzor hosszan ecseteli, hogy ez Shakespeare egyik legromantikusabb és legszexibb darabja. A Glenny-rajongók ájuldoznak. Szórakozottan jegyzetelek, miközben a professzor felvázolja a cselekményt: Rosalinda, egy trónfosztott herceg lánya és egy Orlando nevű úr első látásra egymásba szeretnek. Ám aztán a nagybácsi kirúgja Rosalindát, aki az unokatestvérével, Celiával együtt az ardennes-i erdőbe menekül, ahol Rosalinda kiadja magát egy Ganymedes nevű fiúnak. Orlando, aki ugyancsak az ardennes-i erdőbe menekült, találkozik Ganymedesszel, és összebarátkoznak. Rosalinda mint Ganymedes arra használja álruháját és barátságukat, hogy próbára tegye Orlando szerelmét Rosalinda iránt. Közben körülöttük mindenféle népek valaki másnak adják ki magukat, és szerelembe esnek. Glenny professzor szokása szerint figyelmeztet bennünket, hogy figyeljünk a jellemző motívumokra és részekre, főleg arra, mennyire nekibátorodik Rosalinda, amikor Ganymedest játssza, és mennyire megváltoztatja ez mind őt, mind a kapcsolatát Orlandóval. Eléggé úgy hangzik, mint egy szituációs tévékomédia, nagyon kell majd dolgoznom, hogy jól csináljam. Dee és én ismét elkezdünk együtt olvasni, de most a diák- szövetségben, és ő azonnal elhúz olvasás után. Nem használja a bolond hangjait. Csak most jövök rá, milyen sokat segítettek a darabok „interpretálásában", mert amióta mindketten fahangon olvasunk, a szavak átfolynak fölöttem, mint egy idegen nyelv. Így olyan unalmas, hogy akár magunkban is olvashatnánk. Dee kizárólag akkor folyamodik a hangokhoz, amikor hozzám beszél. Kettőt-hármat is bedob naponta. Az üzenet egyértelmű: leminősített. Tenni akarok ellene. Jóvá akarom tenni. Csak fogalmam sincs, hogyan. Nem értek hozzá, miként nyíljak meg az emberek előtt úgy, hogy ne csapják rá az orromra az ajtót. így hát semmit sem csinálok. Ma egyik kedvenc jelenetemet olvassuk fel az Ahogy tetszikből, a negyedik felvonás elején - szól Glenny professzor egy farkasordítóan 137
hideg márciusi napon, ami azzal fenyeget, hogy visszahátrálunk a télbe ahelyett, hogy kifelé mennénk belőle. Orlando és Ganymedes/Rosalinda ismét találkoznak az ardennes-i erdőben, és a szenvedélyek a forrpontra hágnak. Ami eléggé kínos és mulatságos, tekintve, hogy Orlando azt hiszi, Ganymedeshez beszél, aki fiú. De ugyanilyen zavarba ejti a helyzet Rosalindát, aki gyönyörűséges tortúrában vívódik két identitása, a női és a férfi, valamint két vágya között: meg akarja védeni magát, és egyenrangú akar maradni Orlandóval, ugyanakkor áhítja az egyszerű behódolást. - Az osztályterem elején egyszerre sóhajtanak fel a rajongók. Ha Dee és én még barátok lennénk, ez lenne a pillanat, amikor összenéznénk, és a szemünket forgatnánk, de nem vagyunk azok, így rá se pillantok. Tehát Orlando eljön Ganymedeshez az erdőben, és egyfajta kabukit adnak elő, aminek során még jobban beleszeretnek egymásba, noha nem egészen tudják, kit is szeretnek - folytatja Glenny professzor. Az egész fronton elmosódik a választóvonal az igazi én és a színlelt én között, ami, azt hiszem, egész ügyes metafora a szerelemhez. Nos, jó nap ez az olvasásra. Ki akar? - Végigpásztázza az osztályt. Kezek emelkednek a magasba. - Drew, te lehetsz Orlando. - Gyér taps, miközben Drew kimegy az osztály elé. Ő az egyik leg jobb felolvasó. Glenny professzor általában Nell-lel vagy Kaitlinnel szokta párba állítani, akik a legjobb lányok között vannak. De ma nem. - Allyson, azt hiszem, tartozol nekem egy Rosalindával. A terem elejébe csoszogok, a többi felolvasóval együtt, akiket Glenny kiválasztott. Sose szerettem a helyiségnek ezt a részét, de máskor legalább érezhettem, hogy Dee nekem szurkol. Amint összegyűltünk, Glenny professzor átváltozik rendezővé, ami vélhetőleg volt, mielőtt tanár lett. Instrukciókat ad: - Drew, ezekben a jelenetekben Orlando tüzes és állhatatos, igazi szerelmes. Allyson, a te Ganymedesed vívódik: bele van habarodva Orlandóba, ugyanakkor játszik vele, mint macska az egérrel. Számomra azért olyan varázslatos ez a jelenet, mert amikor Ganymedes kétségbe vonja Orlando őszinteségét, és felszólítja a fiút, hogy bizonyítsa a szerelmét, érezhetjük, hogyan dől le Rosalinda és Ganymedes között a válaszfal. Szeretem ezt a pillanatot Shakespeare darabjaiban, amikor az igazi és a hamis identitások belesüllyednek az érzelmek futóhomokjába. Itt mindkét karakter szerelmes. Nagyon túlfűtött jelenet. Lássam, hogy boldogultok vele. A jelenet azzal kezdődik, hogy Rosalinda/Ganymedes kérdőre vonja Orlando/Drew-t, hogy merre járt, miért váratta őt ilyen sokáig. „Megjátszom", hogy Rosalinda vagyok. Ez benne a trükk. Rosalinda azt játszotta, hogy ő Ganymedes, akinek most azt kell játszania, hogy ő Rosalinda. Ráadásul le akarja beszélni Orlandót Rosalindáról, holott ő 138
Rosalinda, és valójában viszontszereti a fiút. Forog velem a világ, ahogy megpróbálom összefogni a színlelések szálait. Drew/Orlando azt feleli, hogy csak egy órát késett. Mire azt mondom, hogy az egyórás szószegés a szerelemben ma gát a szerelmet teszi kétségessé. Könyörög, hogy bocsássák meg neki. Kötözködünk még egy kicsit, azután én, a magát Rosalindának megjátszó Ganymedest játszó Rosalinda, azt kérdezem: Mit mondanál most nekem, ha az igazi, igazi Rosalindád volnék?* Drew nem szól. Rádöbbenek, hogy a lélegzetemet visszafojtva várom, mit felel. Azt feleli: Előbb megcsókolnálak, csak azután beszélnék. Drew szeme kék, nem olyan, mint az övé, de most egy másodpercre az ő sötét szemét látom. A tekintete túlfűtött és delejes, éppolyan, mint mielőtt megcsókolt. Kissé zaklatottan olvasom a következő sorokat, azt tanácsolva Orlandónak, hogy beszéljen, mielőtt csókol. így huzakodunk, és amikor ahhoz a részhez érünk, amikor Orlando azt mondja, hogy feleségül akar venni engem, mármint Rosalindát - Rosalinda nevében nem nyilatkozhatom, de én szédülök. Szerencsére Rosalindában több az erély, mint bennem. Azt feleli, úgy is, mint Ganymedes: Nos, hát, az ő személyében ezennel kijelentem, hogy nem kellesz. Mire Drew: Akkor pedig én a magam személyében meghalok. Bennem ekkor csak úgy kiakad valami. Nem találom a megfelelő sort vagy a megfelelő oldalt. És mintha valami mást is elvesztettem volna. Az uralmat önmagam és e fölött a hely fölött. Az idő fölött. Nem tudom, mennyi telik el belőle, míg állok ott, akár a sóbálvány. Hallom, ahogy Drew köszörüli a torkát, várva, mikor mondom a következő sort. Hallom, ahogy Glenny professzor fészkelődik a széken. Drew súgja a szöveget, utánamondom, valahogy sikerül erőt vennem magamon. Tovább ugratom Orlandót, tovább követelem tőle, hogy bizonyítsa be a szerelmét. De már nem játszom, nem színlelek. Most pedig mondd meg, hogy miután megszerezted, meddig akarod megtartani Rosalindát? - kérdezem Rosalindaként. A hangom már nem olyan, mint az enyém: zengő és telt az érzelmektől, a kérdésektől, amelyeket akkor kellett volna feltennem, amikor volt rá esély. Drew azt feleli: Mindörökké, és azon fölül egy napig. Kiszalad belőlem a levegő. Erre a válaszra van szükségem. Akkor is, ha nem igaz. 139
Próbálom olvasni a következő sort, de nem bírok beszélni. Nem kapok levegőt. Fülemben szélvihar bömböl, és hunyorognom kell, hogy a betűk ne táncoljanak szanaszét a lapon. Pár másodperc múltán sikerül kinyögnöm: Mondd, hogy egy napig, és hagyd el a mindörökkét - mielőtt elcsuklik a hangom. Mert Rosalinda megérti ezt. Mondd, hogy egy napig, és hagyd el a mindörökkét. Mert az egy nap után jön a fájdalom. Nem csoda, ha Rosalinda nem akarja elárulni, kicsoda igazából. Érzem, ahogy a szememet elborítják a könnyek, és a forró fátyolon át látom, hogy az osztály némán, tátott szájjal mered rám. Elejtem a szövegemet, rohanok az ajtóhoz. Kivágódom a folyosóra, elszáguldok az osztálytermek mellett, be a női vécébe. Bemenekülők egy sarki fülkébe, nyeldekelem a levegőt, hallgatom a neon zúgását, és kétségbeesetten küzdők az üresség ellen, amely elevenen akar elnyelni. * Az Ahogy tetszik részletei, Szabó Lőrinc fordításában. Tartalmas életem van. Akkor hogy lehetek ilyen üres? Egyetlen pasi miatt? Egyetlen nap miatt? De ahogy fojtom vissza magamba a könnyeimet, látom a Willem előtti napokat. Látom magamat Melanie-val az iskolában, ahogy tejben-vajban fürösztött biztonságom önteltségével pletykálunk lányokról, akiknek a megismerésével nem fárasztjuk magunkat, majd később a túrán: mímeljük a barátságot, amely már elfüstölgőben van. Látom magam a szüleimmel az ebédlő- asztalnál, anyu kezében az örökös kalendárium, amelybe táncórákat, főiskolai előkészítőt vagy különböző fejlesztő tevékenységeket ütemez be, katalógusokban lapoz, új hócsizmát keresve, beszélünk egymáshoz, de nem egymással. Látom magam Evannel, amikor először voltunk együtt; valami olyasmit mondott, hogy soha életünkben senkihez nem lehetünk ennyire közel többé, és habár kedves volt tőle, úgy hangzott, mintha könyvből olvasná. Vagy talán azért nem éreztem a közelséget, mert kezdtem gyanítani, hogy csak azért jöttünk össze, mert Melanie is összejött Evan legjobb barátjával. Amikor elsírtam magam, Evan azt hitte, örömömben teszem, ami csak rontott a dolgon. És mégis vele maradtam. Régóta üres vagyok. Már jóval azelőtt is az voltam, hogy Willem olyan váratlanul megjelent, majd távozott az életemből. Nem tudom, mennyi ideje vagyok itt, amikor meghallom az ajtó nyikorgását. Aztán meglátom Dee gagyi rózsaszín irhacsizmáját a fülke ajtaja alatt. 140
Itt vagy? - kérdezi halkan. Nem. Bejöhetek? Kinyitom az ajtót. Ott áll Dee a cuccommal. Bocsánatot kérek - mondom. Miért? Szédületes voltál. Vastapsot kaptál. Azért kérek bocsánatot, mert nem mondtam el neked, hogy jönnek a szüleim. Azért kérek bocsánatot, mert hazudtam neked. Azért kérek bocsánatot, mert elcsesztem mindent. Nem tudom, hogy kell barátnak lenni. Nem tudok én semmit. Azt tudod, hogy kell Rosalindának lenni - mondja. Azért, mert ügyes kamuzó vagyok. - Letörlök egy könnycseppet. Olyan jól tudok kamuzni, hogy már észre sem veszem, amikor csinálom. Jaj, szivi, semmit se tanultál ezekből a darabokból? Nem olyan vastag a vonal az igazi és a kamu között. - Kitárja a karját, hogy a nyakába borulhassak. - Én is elnézést kérek - mondja. - Talán túlreagáltam egy hangyányit. Hajlamos vagyok drámázni, ha nem vetted volna észre. Fölnevetek. Igazán? Dee rám adja a kabátomat. Nem szeretem, ha hazudnak nekem, de méltányolom, amit mondani akartál. Az emberek sose tudtak hova tenni - se a szomszédságban, se a középiskolában, se itt -, ezért mindig megpróbálják kitalálni és közölni velem, hogy ki vagyok. Ja, erről mesélhetnék. Sokáig nézzük egymást. Sokat el lehet mondani a csenddel. Aztán Dee megkérdezi: Akarod elmondani, mi volt ez az előbb? Akarom. Annyi minden nyomja a szívemet. Már hetek óta el akartam mondani ezt, mindent el akartam mondani magamról neki. Bólintok. A karját nyújtja. Elfogadom, és együtt távozunk a mellék- helyiségből, épp akkor, amikor bejön két lány. Furcsán néznek ránk. Szóval volt ez a srác... - kezdem. Dee a fejét csóválja, és gyengéden csettint a nyelvével, mint egy szelíden pirongató nagyanyó. - Az mindig van. Visszaviszem Deet a koleszba, elé teszem a felgyűlt aprósüteményt, és elmondok mindent. Mire végzek, eltüntettük a fekete-fehér sütit és a földimogyorós csókot. Dee lesöpri a morzsákat a térdéről, és megkérdezi, hogy elgondolkoztam-e valaha a Rómeó+Júlián. Nem minden vezethető le Shakespeare-ből. De igen. Gondoltál rá valaha, mi történhetett volna, ha nem olyan -
141
rohadtul türelmetlenek? Ha Rómeó leáll egy másodpercre és hoz egy orvost, vagy kivárja, hogy Júlia felébredjen? Nem pedig elhamarkodottan következtet, és megmérgezi magát, mert azt hiszi, hogy a lány meghalt, holott csak alszik? Azt látom, hogy te gondolkoztál rajta. - Látom is. Rendesen beindult. Olyan sokszor láttam a filmet, és minden alkalommal az van, mint mikor ráordítunk a lányra a rémfilmben: Állj! Ne menj le a pincébe! A gyilkos ott van! Hát a Rómeó+Júliánál meg azt kiáltom: „Ne következtess elhamarkodottan!" De mikor hallgatnak rám azok a bolondok? Lesújtottan csóválja a fejét. - Mindig elképzelem, mi történt volna, ha várnak. Júlia felébredt volna. Mivel már úgyis házasok, elköltözhettek volna valahova, jó messze a Montague-któl és a Capuletektől, szerezhettek volna maguknak egy klassz kastélyt. Szépen berendezték volna. Talán az lett volna, ami a Téli regében. Leóntesnek, miután azt hitte, hogy Hermione meghalt, volt ideje észhez térni, és aztán hogy örült, amikor életben találta a feleségét. Később talán a Montague-k és a Capuletek is rájöttek volna, hogy drága gyerekeik nem haltak meg és hülyeség a viszálykodás, és mindenki nagyon boldog lett volna. Talán komédia lett volna az egész tragédiából. A Téli rege nem vígjáték, hanem színmű. Jaj, szűnj már meg. Tudod te, mire akarok kilyukadni. Csakugyan tudom. A Rómeó és Júliánál talán nem gondoltam rá, de Willemnél és magamnál futólag föltettem magamnak a kérdést, hogy mi lett volna, ha. A vonaton vissza Angliába, és a repülőgépen hazafelé voltak ilyen gondolataim. És ha történt vele valami? Kétszer is hangot adtam a kételyeimnek - először Ms. Foley-nál, aztán Melanie-nál -, de mindkétszer helyre tettek. Willem nem Rómeó, csak egy rómeó. Én pedig nem vagyok Júlia. Meg is mondom Deenek. Felsorolom az összes példát, ami azt bizonyítja, hogy Willem egy fűzőgép, kezdve azzal, hogy vaktában fölszedett egy lányt a vonaton, és egy órával később meghívta Párizsba. Normális ember nem tesz ilyet - mondom. Ki beszél itt normálisról? És talán nem is vaktában szedett föl. Talán te is jelentettél neki valamit. De hiszen nem is ismert! Én valaki más voltam azon a napon. Lulu voltam. Az tetszett neki. Egyébként tegyük fel, hogy nem ejtett, hanem közbejött valami. Csak a keresztnevét ismerem. O még annyit sem tud rólam. Egy kontinenssel arrébb lakik. Örökre elveszett. Hogy találjunk meg valakit így? Dee úgy néz rám, mintha egyértelmű lenne a válasz. Keressük. 142
HUSZONHÁROM NÉV: Willem. ÁLLAMPOLGÁRSÁG: holland. KOR: tavaly augusztusban 20. SZÜLETETT Amszterdamban. SZÜLŐK: Yael és Bram. A mamája nem holland. A mama természetgyógyász. 190 cm, a. m. kb. 6 láb 2 hüvelyk; 75 kg, a. m. kb. 165 font. Tavaly nyáron a Gerilla Will színtársulattal lépett fel. Az az összes adat, amit tudok Willemről. Alig egyharmad oldalt tölt meg az egyik félbehagyott laboratóriumi munkafüzetem egyik lapján. Amikor végzek vele, a lista olyan lesz, mint egy kemény pofon, amit a valóság oszt ki. Azt hiszed, beleszerettél valakibe, és ennyit tudsz róla? Nyolc tényt? Hogy fogom megtalálni ebből a nyolc tényből? Ehhez képest könnyű a tű a szénakazalban. Az legalább kiáll a szénából. Én egy tűgyárban keresek egy bizonyos tűt. Nyolc tény. Megalázó. Bámulom az oldalt. Mindjárt kitépem és összegyűröm. Ám nem tépem ki, hanem lapozok, és írni kezdek egy másik listát. Véletlenszerű dolgokat. Például a derült pillantását, amikor bevallottam, hogy emberkereskedőnek hittem. És ahogy a kávéházban nézett, amikor megtudta, hogy nincsenek testvéreim, és megkérdezte, hogy magányos vagyok-e. A kerge boldogságot, amellyel szökdécselt Jack kapitány lakóhajóján. Milyen jó volt tudni, hogy részem van az örömében. Párizs hangját, amely lehallatszott a csatornába. Párizst, bicikliről nézve. Hogy milyen érzés volt a keze a csípőmön. A vadságot a tekintetében, amikor felugrott a parkban, hogy segítsen azokon a lányokon. Ujjainak megnyugtató szorítását, amikor rohantunk a párizsi utcákon. Azt a sebzett arcot, amellyel rám nézett a vendéglőben, amikor megkérdeztem, miért hozott ide. És később, ahogy a műteremben nézett rám, amitől olyan nagynak, erősnek, tehetségesnek és bátornak éreztem magam. 143
Hagyom, hogy elöntsenek az emlékek, miközben teleírok egy oldalt. Majd egy másikat. Aztán már nem róla írok, hanem magamról. Mindenről, amit átéltem azon a napon, beleértve a pánikot és a féltékenységet, de még többet arról az érzésről, hogy a világ csupa-csupa lehetőségből áll. Megtöltök három oldalt. Abból, amit írok, semmi sem fog segíteni, hogy felkutathassam Willemet. Ám írás közben jól érzem magam. Illetve nem is jó érzés ez, inkább teljesség. Mintha így lenne helyes. Nagyon, de nagyon régen nem éreztem ezt. Leginkább ez győz meg arról, hogy fel kell kutatnom Willemet. A lista legkonkrétabb pontja a Gerilla Will, úgyhogy azzal kezdem. Van egy spártaian tömör honlapjuk, amitől egészen lázba jövök - amíg meg nem látom a dátumot. Két évvel korábbi bemutatókat hirdetnek. De akkor is van egy kapcsolat és egy e-mail cím. Órákon át fogalmazgatok tízféle e-mailt, majd végül törlőm az egészet, és összecsapok egy ilyen egyszerűt: Szia! Próbálok megtalálni egy holland srácot, aki húszéves, a neve Willem, és tavaly nyáron szerepelt a Vízkeresztben. Stratford-upon-Avonban ismertem meg, és tavaly augusztusban Párizsba mentem vele. Ha valaki ismeri, kérem, mondja meg neki, hogy Lulu, más néven Allyson Healey, kapcsolatba szeretne lépni vele. Nagyon fontos. Listát készítek az elérhetőségeimről, várok egy pillanatot, elképzelem, ahogy az egyesek és a nullák vagy az akármicsodák, amelyekből felépül egy e-mail, átkelnek óceánokon és hegyeken, majd belepottyannak valakinek a postaládájába, amely, ki tudja, lehet akár az övé is. Utána lenyomom a küldés gombját. Harminc másodperccel később jelez a postám. Lehetséges? Mehet ilyen gyorsan? Mehet ilyen könnyen? Valaki tudja, hol van! Vagy talán ő keresett engem egész idő alatt! Reszkető kézzel nyitom meg a postámat, de abban csak az üzenetem van, ami lepattant a hálóról. Ellenőrzőm a címet, még egyszer elküldöm a levelet. Megint lepattan. Első mellé - mondom Deenek másnap, óra előtt. Elmesélem, hogy a net visszadobta az e-mailt. Nem használok sportmetaforákat, de az biztos, hogy a baseballban általában kilenc játékidő van. Azaz? Hosszú menetre készülj. Beront Glenny professzor, és beszélni kezd a Cymbeline-ről, amelyre most kerítünk sort, bejelenti, hogy ez az utolsó alkalom, amikor még lehet jegyeket kapni az Ahogy tetszikre, mielőtt figyelmeztetne, hogy szoktassuk 144
magunkat a szóbeli záróvizsga gondolatához. Dolgozhatnak egyedül vagy a társukkal, tarthatnak szabályos előadást vagy valami teátrálisabbat. Mi teátrálisak leszünk - súgja Dee. Glenny módra. Úgy nézünk össze, mintha ugyanarra gondoltunk volna. Előadás után odamegyünk a pulpitushoz, ahol a szokott rajongói kör édeleg. Nos, Rosalinda, jegyet óhajt vásárolni az Ahogy tetszikre? Elvörösödöm. Már megvásároltam. Tulajdonképpen szeretnék utolérni valakit, akivel elvesztettem a kapcsolatot, és nincs nagyon sok támpontom, de az egyik az a Shakespeare-társulat, akiket tavaly láttam Stratford-upon-Avonban, és van weboldaluk, de visszadobta az e-mailt, de én láttam őket nem egészen egy éve... Stratford-upon-Avonban? Ja. De nem színházban. Ez egy ilyen underground valami volt. Gerilla Will a neve. A víztározónál léptek fel. Tényleg jók voltak. Inkább nem néztem meg az RSC Hamletjét, hogy láthassam őket a Vízkeresztben. Ez tetszik Glenny professzornak. Aha, és elveszített egy Sebastiant, hm? - Hebegek és pirulok, aztán észbe kapok, hogy a darabra céloz. - Van ott egy régi barátom az idegenforgalmi irodán. Gerilla Will, azt mondja? - Bólintok. - Meglátom, mit tudok kiásni. Következő héten, rögtön a tavaszi szünet előtt Glenny professzor átnyújt egy címet. Ezt találta a barátom a rendőrségi nyilvántartásban. Úgy tűnik, a maga Gerilla barátainak az a szokásuk, hogy engedély nélkül lépnek fel. Ez egy régi letartóztatásból való. Nem tudom, aktuális-e még. - A címre nézek. Egy angliai városban van, amelynek a neve Leeds. Köszönöm - mondom Szívesen. Majd tájékoztasson, mire jutott. Este kinyomtatom az e-mailt, amelyet a Gerilla Willnek küldtem, de aztán meggondolom magam, és kézzel írok levelet Willemnek. Drága Willem! Már kilenc hónapja próbállak elfelejteni téged és a párizsi napunkat, de mint látod, nem megy valami jól. Leginkább azt szeretném tudni, hogy csak úgy otthagytál-e? Ha igen, az is oké. Mármint nem az, de ha tudom az igazságot, képes leszek túljutni rajta. És ha nem hagytál ott, akkor nem tudom, mit mondjak. Legfeljebb azt, hogy sajnálom, hogy én azt tettem. Nem tudom, mit válaszolsz, amikor megérkezik hozzád ez a levél, mint egy szellem a múltadból, de függetlenül attól, ami történt, remélem, hogy jól vagy. Azt írom alá, hogy Lulu és Allyson, és meghagyom az elérhetőségeimet. 145
Borítékba teszem, és megcímezem Willemnek c/o Gerilla Will. A tavaszi szünet előestéjén feladom. Unalmas tavaszi szünetet töltök otthon. Melanie vakációja nem esik egybe az enyémmel. Hiányzik, ugyanakkor megkönnyebbülés, hogy nem kell találkoznom vele. Elbújok a szobámban, körülrakom magam a régi fizika/kémia könyveimmel. Egész idő alatt kutatok a Facebookon és a Twitteren és az összes elképzelhető közösségi hálón, de mint kiderül, meglehetősen problémás, ha csak egy utónevet ismerünk. Főleg azért, mert a Willem elég gyakori holland név. Ennek ellenére százával nézem át az oldalakat, bámulom a különböző Willemeket, akikből egy sem ő. Posztolok egy Facebook-oldalt mint Lulu, képeket töltök fel Louise Brooksról és magamról. Az állapotomat naponta frissítem olyasmire, amit csak Willem érthet. Hiszel-e az univerzális véletlenben? Csokoládé-e a nutella? Azonos-e a beleszerelmesedés a szerelemmel? New Age zakkantak kérik, hogy jelöljem őket barátaimnak. Ugyanezt kérik perverzek. Ugyanezt kéri egy minnesotai nutella fanclub (ki gondolta volna?). Csak ő nem kér semmit. Igyekszem felkutatni a szüleit. Kombinált kereséseket folytatok: Willem, Bram, Yael, utána csak Bram, Yael, de családi név híján semmire sem jutok. Végigböngészem az összes létező holland természetgyógyászati honlapot egy Yaelért. Semmi. Ráguglizok a Yael névre: héber név. Zsidó lenne a mamája? Izraeli? Miért nem jutott eszembe, hogy akkor kérdezzek ilyeneket, amikor lehetett? Tudom, miért. Mert amikor vele voltam, úgy éreztem, mintha már ismerném.
HUSZONNÉGY Végé
a tavaszi szünetnek, a Shakespeare-kurzuson olvasni kezdjük a Cyrnbeline-t. Dee és én a felénél tartunk, annál az igazi szaftos részénél, ahol Posthumus, Imogen férje meglátja Iachimón a titkos karperecét, amelyet ő adott Imogennek, és úgy dönt, hogy ez Imogen házasságtörésének a bizonyítéka, holott a karperecét természetesen Iachimo lopta el, méghozzá azért, hogy megnyerhesse a fogadást, amelyet arra kötött Posthumusszal, hogy rá tudja venni Imogent a házasságtörésre. Újabb elhamarkodott következtetés - állapítja meg Dee, és 146
sokatmondóan néz rám. No, de jó oka volt gyanakodni - vitatkozom. - Iachimo totál ismerte Imogent, hogy milyen a hálószobája, és van egy szemölcs a didijén. Mert kileste, miközben Imogen aludt - mondja Dee. - Volt rá magyarázat. Tudom, tudom! Mint ahogy szerinted arra is lehet épkézláb magyarázat, hogy Willem eltűnt. De nézd, időnként van úgy, hogy bűneire el kell fogadni a bizonyítékot. Egy napon belül láttam Willemet legalább három lánnyal - magamat nem számítva -, ahogy flörtöl, vetkőzik, telefonszámot fogad el. Aminek fűzőgépszaga van. Engem jól be is fűzött. Fűzőgéphez képes sokat emlegette a szerelmet. A beleszerelmesedést, nem a szerelmet - igazítom ki. - Céline-nel kapcsolatban. - Bár emlékszem, hogy amikor a szüleiről, a foltról beszélt, leplezetlen vágyakozás ült az arcán. Aztán érzem a csuklómon a meleget, mintha még mindig nem száradt volna fel a nyála. Céline! - Dee csettint az ujjával. - A dögös francia csaj. Azért nem volt olyan dögös. Dee a szemét forgatja. Miért nem gondoltunk erre? Mi a neve a bárnak, ahol Céline dolgozott? Ahol a cuccodat hagytad? Fogalmam sincs. Oké. Hol volt? A pályaudvar közelében. Melyik pályaudvaréban? Vállat vonok. Ezt az egészet blokkoltam magamban. Dee elmarja a laptopomat. Ne légy már ilyen makacs öszvér. - Kopácsol. - Ha Londonból jöttél, a Gare du Nord-ra kellett érkezned. - A Gare-t Garynek ejti. Nagy koponya vagy! Lehívja a Google Térképet, begépel valamit. Megjelenik egy fürt vörös jelzés. Tessék. Mi van? Ezek a bárok a Gare du Nord közelében. Felhívod őket. Céline valószínűleg az egyikben dolgozik. Ha megtaláltad, megtalálod a fiút. Ja, talán ugyanabban az ágyban. Allyson, az előbb mondtad, hogy tisztán kell látnod! Azt is kell, de nem óhajtom viszontlátni Céline-t. Mennyire akarod megtalálni Willemet? - kérdezi Dee. Nem tudom. Azt hiszem, elsősorban azt akarom kideríteni, mi történt. 147
Eggyel több ok, hogy felhívd ezt a Céline csajt. Vagyis telefonáljam végig ezt az összes bárt, és érdeklődjek Céline után? Elfelejted, hogy nem tudok franciául. Mi abban a nehéz? - Csücsörít. - Bon lacroix monsoir oui, trés, chic chic croissant Frenc Ho-bag. - Elvigyorodik. - No, látod? Megy ez, mint az ágyba szarás, végeladás, nincs maradás. Ez is francia? Nem, ez latin. És rákérdezhetsz a másik hapsira is, az afrikaira. Az Óriás. Vele szívesen beszélnék, de persze még a nevét sem tudom. Csináld te. Ebben jobb vagy nálam. Miket hordasz itt össze? Én spanyolul tanultam. Csak arra céloztam, hogy jobb vagy a hangokban és a megjátszásban. Láttalak Rosalindának, és egy teljes napig játszottad Lulut, jelenleg pedig azt játszod meg a szüleidnek, hogy orvosi előkészítős vagy. A körmömet piszkálom. Attól csak hazug leszek. Nem, nem leszel. Csak más identitásokkal kísérletezel, mint mindenki azokban a Shakespeare-darabokban. És azok, akiknek látszani akarunk, már bennünk vannak. Ezért is játsszuk el őket. Káli első évben fölvette a franciát, így őt kérdezem, a tőlem telhető legnagyobb egykedvűséggel, hogyan lehetne érdeklődni Céline vagy egy olyan szenegáli bárpincér után, akinek a bátyja Rochesterben lakik. Először csak néz rám elhűlve. Amióta elkezdődött az iskola, valószínűleg először kérdeztem tőle valami személyesebbet azon kívül, hogy „a tied ez a zokni?" Nos, ez számos tényezőtől függ - mondja. - Kik ezek az emberek? Milyen kapcsolatban állsz velük? A francia az árnyalatok nyelve. És ha csak illetők, akikkel beszélni szeretnék telefonon? Káli összehúzza a szemét, visszafordul a tankönyvéhez. Próbálkozz egy online fordítóprogrammal. Mély lélegzetet veszek, kifújom. Na, jó. Egy totál undok szépség és egy nagyon jó fej hapsi, akikkel találkoztam valamikor. Mindketten egy párizsi bárban dolgoznak, és úgy érzem, hogy az ő kezükben van a kulcs a... boldogságomhoz. Ez segít az árnyalásban? Káli becsukja a könyvet, hozzám fordul. Igen és nem. - Fog egy darab papírt, az állát ütögeti vele. - Nem tudod véletlenül a rochesteri illetőségű testvér nevét? A fejemet rázom. Egyszer mondta, akkor is nagyon gyorsan. Miért? Vállat von. -
148
Csak mert ha meglenne neked, visszanyomozhatnád Rochesterig és aztán megtalálhatnád a testvérét. Jajistenem, erre nem is gondoltam. De talán eszembe jut, és akkor ezzel is megpróbálkozom. Köszönöm. Döbbenetes dolgok történnek, amikor segítséget kérsz. Akarod hallani a teljes sztorit? Felvonja a szemöldökét. Szeretik a malacok a dagonyát? Úgyhogy előadom neki, Kálinak, a bizalmasok legvalószínűtlenebbikének a saga rövidített változatát. Ó. Édes. Istenem. Hát ez a magyarázat! Mire? Hogy miért voltál olyan magadnak való, miért mondtál mindig, mindenre nemet! Azt hittük, gyűlölsz minket. Mi? Dehogy! Dehogy gyűlöllek! Csak kirekesztettnek érzem magam, és annyira bántott, hogy ti meg itt vagytok, velem megáldva. Káli a szemét forgatja. Pont azelőtt szakítottam a fiúmmal, hogy idekerültem. Jenn ugyanakkor szakított a barátnőjével. Mit gondolsz, miért van olyan sok képem Busterről? Itt mindenki búsult és honvágya volt. Ezért buliztunk olyan sokat. A fejemet csóválom. Ezt nem tudtam. Eszembe se jutott, hogy meg kéne tudnom. Aztán elnevetem magam. Ugyanaz a valaki volt a legjobb barátnőm hétéves korom óta. Örökké vele lógtam, így kihagytam a legfontosabb éveket, amelyekben meg kell tanulni, hogyan szerezzünk barátokat. Nem hagytál ki semmit. Hacsak nem hagytad ki az óvodát is. Tanácstalanul bámulok rá. Persze hogy jártam óvodába. Ha jártál óvodába, megtanultad, hogy kell barátokat szerezni. Ez az első, amire megtanítanak. - Szúrósan néz. - Hogy barátot szerezz... - kezdi. Ahhoz barátságosnak kell lenned - fejezem be a mondást, amelyet Mrs. Finn csoportjában tanultam. Vagy talán a Bamey-ből. Káli mosolyog, fölveszi a tollát. Azt hiszem, egyszerűbb lesz, ha csak ezt a Céline csajt keresed és a szenegáli csapost, a fivért hagyd ki, mert hány szenegáli bárpincér van ott? Aztán ha megvan a csapos, megkérdezheted, hogy van-e egy bátyja Rochesterben. Roché Estair - igazítom ki. - Ő így mondta. Meg is értem, miért. Sokkal nívósabban hangzik. Tessék. - Átnyújt egy darab papírt. Je voudrais parler á Céline ou au barman qui vient du Sénégal, s'il vous piait.* Fonetikusan is melléírta. így teszed fel a kérdést franciául. Ha segítségre lenne szükséged a telefonálásnál, szólj nekem. Barátok között így szokás. -
149
Je voudrais parler á Céline ou au barman qui vient du Sénégal, s'il vous piait. Egy hét alatt annyiszor ismételtem el ezt a mondatot - először gyakorlásból, utána az egyre nyomasztóbb hívások sorozatában -, hogy esküszöm, álmomban is végig tudnám hadarni. Huszonháromszor telefonáltam. Je voudrais parler á Céline ou au barman qui vient du Sénégal, s'il vous piait... Ezt mondom. Utána három dolog történik. Egy: lecsapják a telefont. Kettő: valamilyen körítéssel azt mondják, hogy non, aztán lecsapják. Ezeket kihúzom a listából, mint egyértelműen nemlegeseket. De három esetben átkapcsolnak turbófranciára, amire képtelen vagyok reagálni. Céline? Barman? Sénégal?, hajtogatom a telefonba. Szavaim úgy süllyednek el, akár a lyukas mentőtutajok. Fogalmam sincs róla, mit mondanak ezek az emberek. Talán azt, hogy Céline és az Óriás ebédelnek, de hamarosan visszajönnek. Vagy talán azt, hogy Céline bent van, de pillanatnyilag az alagsorban szexei egy magas hollandival. * Kérem szépen, szeretnék beszélni Céline-nel vagy a szenegáli csapossal. Szaván fogom Kálit, ha már egyszer felajánlotta a segítségét. Néha ki tudja szűrni, hogy nincs se Céline, se szenegáli bárpincér, de többnyire ugyanúgy értetlenkedik, mint én. Közben ő és Dee elkezdenek guglizni Rochester összes lehetséges szenegáli nevei után. Megeresztünk néhány kínos telefont, de nem járunk eredménnyel. A huszonnegyedik nyomorúságos hívás után kifogyok a bárokból a Gare du Nord környékén. Azután eszembe jut a banda neve a pólón, amelyet Céline tartott a klubban. Amelyből adott Willemnek - és nekem. Ráguglizok a Sous ou Surre, végignézem a fellépéseik dátumait. De ha játszottak is Céline bárjában, az régen volt, mert mostanra felbomlottak. Mivel több, mint három hét telt el azóta, hogy postáztam a levelemet, azon a fronton is kezdem elveszíteni a reményt. Sose volt túlzott esélyem arra, hogy megtaláljam Willemet, de most az a kevés is egyre fogy. Viszont különös módon cseppet sem gyengül bennem az érzés, hogy azt teszem, ami helyes. Sőt épphogy erősödik. Felkutatta már Sebastiant? - kérdezi Glenny professzor az egyik óra után, miközben sorban állunk a Cymbeline- dolgozatunkért. A rajongók irigyen bámulnak rám. Amióta beszéltem a Gerilla Willről, a professzor újfajta tisztelettel bánik velem. És Deet természetesen mindig imádta. Megrekedtem - válaszolom. - Nincs több nyom. Elvigyorodik. Mindig lesz nyom. Hogy is fogalmaznak a nyomozók a filmeken? „Ki 150
kell lépni a skatulyából!" - Ezt iszonyatos New York-i kiejtéssel mondja, majd átnyújtja a dolgozatomat. Szép munka. Ránézek a dolgozatra. Nagy, piros ötös alá! Irtózatosan büszke vagyok. Egyfolytában az osztályzatot nézegetem, miközben megyünk Deevel a következő órára, hogy nem változott-e át hármassá, noha tudom, hogy nem fog. De azért nonstop ellenőriznem kell. És vigyorognom. Dee rajtakap és kinevet. Van, akinek újdonság az ötös - jegyzem meg. Jaj, ne nyavalyogj. Négykor? Számolom a perceket. Dee roppantul felvillanyozva érkezik négykor. Dehogy lépünk ki a skatulyából, épphogy odabent kell körülnézni. Felmutat két DVD-t. Az egyikre azt írták: Pandára szelencéje. Gyönyörű nő van rajta, sötét, szomorú szem, rövid, fekete, csillogó haj. Azonnal tudom, ki az. Miben segítenek ezek? Nem tudom, de ha kinyitod Pandóra szelencéjét, sose tudod, mi repül ki belőle. Ma este megnézhetjük. Miután végzek a melóban. Bólintok. Majd csinálok pattogatott kukoricát. Én meg hozok maradék sütit a menzáról. Mi aztán tudjuk, hogy kell bulizni péntek éjszaka. Később, ahogy készülődök Dee fogadására, meglátom Kálit a társalgóban. A pattogóra néz. Nassolási roham? Filmet fogunk nézni Deevel. - Még sose hívtam meg Kálit sehova, egyébként is el szokott menni a hétvégeken. De most a segítségére gondolok meg arra, amit a barátságról mondott, ezért meginvitálom, hogy csatlakozzon hozzánk. Egyfajta nyomozással kombinált mozi lesz. Szükségünk lehet a segítségedre. Olyan okos volt az az ötlet is, hogyan próbáljuk felkutatni a rochesteri testvért. Káli szeme tágra nyílik. Szívesen segítek! Annyira elegem van a sörözésből. Jenn, akarsz filmet nézi Allysonnal és Deevel? Mielőtt igent mondasz, figyelmeztetlek, hogy némafilmek! Zsír - mondja Jenn. - Olyat még úgyse láttam. Én se; kissé olyan élmény, mint Shakespeare-t nézni. Alkalmazkodni kell hozzá, bele kell zökkenni a ritmusába. Nem beszélnek benne, de nem is olyan, mint egy külföldi film, ahol mindent feliratoznak. Csak a párbeszédek legfontosabb részeit írják ki. A többit a nézőnek kell kitalálnia a színészek 151
arcjátékából, az összefüggésekből, a zenekari aláfestés hangerejéből. Szóval dolgozni kell egy kicsit. Végignézzük a Pandára szelencéjét Luluról, a társasági szépségről, aki kézről kézre jár. Először feleségül megy a szeretőjéhez, de még lakodalom közben agyonlövi. Elítélik gyilkosságért, megszökik a börtön elől, külföldre menekül a meggyilkolt férje fiával. Eladják prostituáltnak. A film azzal ér véget, hogy Lulut személyesen Hasfelmetsző Jack öli meg, ráadásul szentestekor. Úgy bámuljuk, mintha egy vonatszerencsétlenséget néznénk, lassítva. Miután ezzel végeztünk, Dee előveszi a következőt. Egy perdita naplója. Ez vígjáték lesz! - mókázik. Hát, nem olyan rossz. Lulu, bár itt nem annak hívják, nem hal meg a végén. Viszont elcsábítják, lesz egy törvénytelen gyereke, akit elvesznek tőle. A család elzavarja, és bedugják egy szörnyű javítóintézetbe. Megpróbálkozik a prostitúcióval is. Majdnem hajnali kettő, mire villanyt gyújtunk. Csipás szemmel hunyorgunk egymásra. Na? - kérdezi Jenn. Jók a szerkói - mondja Káli. A szerkók tényleg szenzációsak voltak, de nem sokat lehetett megtudni belőlük. - Dee hozzám fordul. - Van ötleted? Körülnézek. Semmi. - Tényleg semmi. Egész idáig azt gondoltam, hogy olyan vagyok, mint Lulu. De egyáltalán nem vagyok olyan, mint a lány a filmeken. Nem is akarnék olyan lenni. Jenn ásít, felnyit egy laptopot, és lehív egy oldalt Louise Brooksról, akinek ugyanolyan viharos élete volt, mint Lulu- nak. Világsztárból lett eladó a Saksnál, azután kitartott nő, végül remete. De itt azt írják, hogy mindig lázadó volt. Mindig a maga feje után ment. És viszonya volt Greta Garbóval! - Jenn itt elmosolyodik. Káli elmarja a laptopot, beleolvas. Továbbá ő hozta divatba a bubifrizurát! Nekem is bubifrizurám volt, amikor találkoztunk. Talán ezt is bele kellett volna írnom. Káli leteszi a laptopot, kibontja a hajamat a lófarokból, összefogja az állam alatt. Hm. Ha bubira nyíratnád a hajadat, valóban hasonlítanál rá. Ja, ő is ezt mondta. Hogy hasonlítok rá. Ha ilyennek látott - mondja Jenn akkor azt kellett gondolnia, hogy gyönyörű vagy. Ja. Lehet. Bár az is lehet, hogy neki ez csak játék. Vagy azért hívott Lulunak, hogy távol tarthasson magától, és semmit se kelljen 152
megtudnia rólam. - Szórom magamból a kevésbé romantikus (és legyünk őszinték, a valószínűbb) forgatókönyveket, de nem érzem a szégyen és a megaláztatás szokott görcsét. Most, hogy vannak, akik mellettem állnak, sokkal kevésbé fáj. Mivel Kendra kint marad Jebnél, Káli felajánlja a saját ágyát Deenek, ő pedig átköltözik Kendráéba. Ki-ki ágyba bújik, jó éjszakát kívánunk egymásnak, mintha nyári táborban lennénk vagy valami hasonló. Megint érzem, hogy ez a helyes, amit csinálok. Erősebben érzem, mint valaha. Dee tüstént hortyogni kezd, de engem sokáig kerül az álom, mert továbbra is Lulun töprengek. Talán csak egy név volt. Talán csak színjátszás. Ám valahol megszűnt annak lenni, mert arra a napra valóban Lulu lettem, talán nem a film Euluja vagy az igazi Louise Brooks, de az a Lulu, amilyennek én elképzelem. Az, aki szabad, vakmerő, kalandor, és azt mondja: igen! Megértem, hogy nemcsak Willemet keresem, de Lulut is.
HUSZONÖT ÁPRILIS Miami Beach Anyu és apu a kapunál vár a miami repülőtéren. Anyu
úgy szervezte, hogy az ő gépük félórával az enyém előtt érezzen. Azt reméltem, hogy az idén kihagyhatom a pészahiszédert, mivel alig pár hete voltam otthon a tavaszi szünetben, és a széder miatt mulasztanom kellene egy napot az isolában. Nem volt ilyen szerencsém. A hagyomány, az hagyomány, és a pészah az egyetlen alkalom az évben, amikor lemegyünk a nagyihoz. Szeretem a nagyit, és bár a széderek mindig agysorvasztóan unalmasak, és az ember az életét kockáztatja, ha sokat eszik nagyanyám házi kosztjából, nem ezért rettegek tőlük. A nagyi az őrületbe kergeti anyut, ami azt jelenti, hogy anyu minden egyes látogatásnál az őrületbe kerget bennünket. Ha nagyi látogat meg minket otthon, az kezelhető. Anyu elszabadulhat, kidühöngheti magát Susannak, teniszezhet, szervezheti az ütemtervemet, plázába mehet, hogy megvásárolja az új ruhatáramat, amelyre nincs szükségem. De ha 153
mi vagyunk lent a nagyiék szeretetotthonában, Miami Beachen, az olyan, mintha egy geriátriai zátonyra vetődtünk volna. Anyu már a csomagkiadónál rám repül: azzal szekál, hogy miért nem köszöntem meg levélben a születésnapi ajándékaimat - vagyis meg kellett kérdeznie nagyitól és Susantól, hogy kaptak-e köszönő anzikszot. Mert Jennen és Kálin kívül, akik lortát sütöttek nekem, és Deen kívül, aki elvitt a kedvenc bostoni mozgóbüféjébe vacsorázni, meg természetesen anyun és apun kívül nem volt kinek köszönőlevelet írni az idén. Melanie semmit sem küldött, csak meggratulált a Facebook- oldalamon. Mihelyt bemásztunk egy taxiba (a másodikba, anyu nem volt hajlandó beülni az elsőbe, merthogy nem elég erős a légkondi - senki sincs biztonságban anyutól, ha egyszer ráállt a nagyi-röppályára), rákezdi, hogy mik a terveim a nyárra. Amikor februárban először hozta szóba, hogy mik a terveim a nyárra, megmondtam, hogy fogalmam sincs. Pár héttel később, a tavaszi szünet végén bejelentette, hogy utánanézett helyettem is, bevetett némi összeköttetést, és két biztató ajánlatot is kapott. Az egyiket egy gyógyszergyártó vállalattól Philadelphia mellett, ahol a laborban dolgozhatnék, a másikat apu egyik barátjától, egy dr. Baumgartner (ahogy Melanie csúfolta, dr. Farkerti) nevű proktológustól, akinek a rendelőjében dolgozhatnék. Egyikért sem kapnék fizetést, magyarázta anyu, de ők megbeszélték apuval, és úgy döntöttek, hogy gavalléros apanázzsal kárpótolnának. Olyan elégedett volt magával. Mindkét meló remekül venné ki magát az életrajzomban, és bőségesen ellensúlyozná az - ahogy anyu fogalmazott - első félévi „összeomlásomat". Amennyire felbőszített, majdnem közöltem vele, hogy egyiket sem fogadhatom el, mert nincs meg hozzájuk a képesítésem, ugyanis már nem vagyok orvosi előkészítős. Csak azért, hogy pukkadjon meg. Csak hogy lássam, milyen arcot vág. Kitűnőre álltam Shakespeare-ből, jelesre kínaiból, ami először történt meg velem, stabil négyesre biológiából és labormunkából, ötösre agyagművességből. Büszke voltam a jó teljesítményemre, nem akartam, hogy anyu megmérgezze az elengedhetetlen és múlhatatlan csalódottságával. Pedig ennek előbb-utóbb be kellett következnie, habár én ragaszkodtam az A tervemhez, hogy a bejelentésemmel egy időben mutatom meg neki a bizonyítványomat. De még három hét választ el a záróvizsgától, és anyu most itt szuszog a nyakamba ezekkel a melókkal. Amikor megállunk a nagyi toronyházánál, tájékoztatom, hogy még nem döntöttem, aztán kiugrók a taxiból, hogy segítsen apunak a csomagokkal. Olyan különös ez. Anyu a legfélelmetesebb lény, akit ismerek, de mikor a nagyi ajtót nyit, láthatólag összelappad, mintha a nagyi emberevő óriás lenne, és nem egy százötven centis, festett szőke sárga tréningruhában és 154
PUSZIT A MESÜGE* SZAKÁCSNÉNAK! feliratú köténnyel. Nagyi szilajon átölel. Ölelésének olyan a szaga, mint a csirkehájjal elegy Shalimar kölnié. Ally! Hát hadd nézzelek! Már megint más a hajad! Láttam a képeket a Facebookon. Te fent vagy a Facebookon? - kérdezi anyu. Ally és én barátok vagyunk, ugye? - Nagyi kacsint. Látom, hogy anyu megrándul. Nem tudom, azért-e, mert * Mesüge = kelekótya (jiddis). (A szerk.) FB-barátok vagyunk a nagyival, vagy attól, hogy a nagyi makacsul megkurtítja a nevemet. Belépünk a lakásba. Phil, a nagyi barátja a hatalmas, virágos díványon alszik. Az óriási tévéből kosárlabdameccs üvölt. Nagyi megérinti a hajamat, amely vállig ér. Tavaly nyár óta nem vágattam. Korábban rövidebb volt - mondom. - Ez átmenet a kettő között. Jobb a réginél. Borzalmas volt az a rövid! - mondja anyu. Bubifrizura volt, anyu. Nem mohikán. Tudom én, mi volt. Akkor is úgy néztél ki vele, mint egy fiú. Nagyihoz fordulok. Csak nem traumatizálta anyukámat gyerekkorában egy rossz hajvágás? Mert képtelen hanyagolni a témát. Nagyi összecsapja a kezét. Ó, Ally, igazad lehet! Tízéves korában látta a Rosemary gyermekét, és kikönyörögte, hogy vigyem el a gyerekfodrászatba! Ott aztán addig mondta a fodrásznőnek, hogy még rövidebbre, még rövidebbre, amíg nem maradt levágni való. Hát, ahogy kilépünk a szalonból, egy másik mama rámutat Ellie-re, és azt kérdezi a fiától: „Ne vágassuk le olyanra, mint amilyen annak a helyes kisfiúnak van?" - Mosolyogva néz anyura. - Nem is tudtam, hogy még mindig ennyire fölzaklat, Ellie! Nem zaklat fel, anyám, mert sohasem történt meg. Sose láttam a Rosemary gyermekét Különben is abszolút helytelen lett volna, hogy tízévesen nézzek meg ilyesmit. Megmutathatom a képeket! Nem szükséges. Nagyi szemügyre veszi anyu haját. Pedig újra megpróbálkozhatnál a rövid fazonnal. Azt hiszem, Bili Clinton elnöksége óta nem változtattál a hajadon. - Kajánul elvigyorodik. Anyu mintha még egy hüvelyknyit zsugorodna, amikor megérinti sima, barna haját, amit lófarokba köt a tarkóján. Nagyi békén hagyja, és 155
kivonszol a konyhába. Kérsz sütit? Van makarónom. Nagyi, a makarón nem süti, hanem kókusz sütipótló, és undorító. Nagyi pészahkor nem tűr meg a lakásban lisztet. Akkor nézzük meg, mim van még! - Követem a konyhába. Tölt nekem egy keveset a diétás limonádéjából. - Nehéz idők járnak anyádra - mondja. Ha a lánya hallótávolságon kívül van, nagyi szánakozik rajta, majdhogynem védelmezi, mintha én lennék az, aki fölhergelte anyut. Nem értem, miért járnának. Aranyélete van. Érdekes, ő is mindig ezt mondja rád, valahányszor azt gondolja, hogy hálátlan vagy. - Kinyitja a sütő ajtaját, ellenőriz valamit. - Nehezen szokja meg, hogy elmentél. Te vagy a mindene. Követ érzek a gyomromban. Újabb csalódás, amit én okoztam anyunak. Nagyi elővesz egy tányérral abból a gejl zselés bonbonból, aminek sose bírtam ellenállni. Megmondtam én neki, hogy szüksége lenne még egy gyerekre, akkor tudna mit kezdeni magával. Kiprüszkölöm a limonádét. Negyvenhét éves! Legyint. Örökbe fogadhatna. Egy ilyen kínai árvát. Lucy Rosenbaum most szerzett egy édes lányunokát! Gyerekek, nagyi, nem kutyák! Tudom én. De akkor is szerezhetne egy idősebbet. Tartanánk micvát. Mondtad ezt anyunak? Hát persze hogy mondtam. Nagyi mindig olyan dolgokat hoz szóba, amiket mi nem. Például mindig gyertyát gyújt anyu réges-régi vetélésének évfordulóján. Anyu ettől is őrjöng. Muszáj csinálnia valamit, ha már nem megy vissza dolgozni. - A nappali felé pillant. Tudom, hogy anyu és a nagyi összevesztek, amiért anyu nem dolgozik. Nagyi egyszer küldött egy újságkivágást, hogy válás esetén milyen rosszul járnak anyagilag a volt orvosfeleségek. Utána hónapokig nem szóltak egymáshoz. Bejön a konyhába anyu. Ránéz a zselés cukorkára. Kérlek, anyám, nem adhatnál neki valamilyen igazi ételt? Jaj, nyugodj már le. Ő is el tudja dönteni, mit egyen. Tizenkilenc éves. - Rám kacsint, aztán anyuhoz fordul. - Miért nem veszel elő felvágottat? Anyu kotorászik a nagyi hűtőszekrényében. 156
Hol a szegy? Majdnem kettő. Hamarosan oda kell tennünk. O, már sül! - feleli nagyi. Mikor tetted oda? Ne izgulj. Nagyon jó receptet olvastam az újságban. Mióta van ez itt? - Anyu bekukkant a sütőbe. - Nem valami nagy. Legfeljebb három óra sütést igényel. És le kell fedni alufóliával. Miért állítottad nagy lángra? A marhaszegyet lassú tűzön kell sütni. Ötkor kezdjük a szádért? Mikor tetted be a sütőbe? Ne törődj vele. Olyan lesz, mint a cipőtalp! Én megmondom neked a saját konyhádban, hogyan főzzél? Igen. Minden alkalommal. Csak én nem figyelek oda. Amivel számos esetben megúsztuk az ételmérgezést. Elég legyen a szájalásból! Megyek átöltözni - jelentem be, de már egyikük sem figyel rám. Átmegyek a vendégszobába, ahol megtalálom a bujkáló aput, aki vágyakozva gusztál egy golfpulóvert. - Mi rá az esély, hogy ellóghassak egy menetre? Előbb rá kell küldened a fáraóra a dögvészt. - Kinézek az ablakon a tenger ezüstkék csíkjára. Apu visszateszi a bőröndjébe a pulcsit. Milyen gyorsan beadjuk a derekunkat a nagyinak! Apu számára semmit sem jelent ez a széder. Még csak nem is zsidó, noha az összes ünnepet megüli anyuval. Nagyi állítólag dühöngött, amikor anyu gyűrűt váltott apuval, habár nagyapó halála után Phillel állt össze, aki ugyancsak nem zsidó. Csak vicceltem - mondom, pedig nem is. - Miért nem mész ki csak úgy? Apu a fejét rázza. Anyádnak támaszra van szüksége. Felvihogok. Mintha anyunak bármire szüksége lenne bárkitől! Apu másra tereli a szót. Múlt héten találkoztunk Melanie-val. Ó, tényleg? A bandája fellépett Philadelphiában, ezért volt részünk a ritka szerencsében. Most meg már bandában van? Hogy Mel 4.0 lehessen - én pedig maradjak megbízhatóan én? Mereven mosolygok apura, úgy téve, mintha tudtam volna róla. Frank, nem találom a szédertálamat! - kiáltja nagyi. - Kikészítettem, hogy kifényesítsem! Csak képzeld el az utolsó helyen, ahova tetted - mondja apu, aztán vállat von, és indul segíteni. Mihelyt a szédertál megkerült, segít -
157
nagyinak előszedni a tálalóedényeket, aztán hallom, amint anyu azt mondja neki, hogy menjen, szórakoztassa Philt, apu pedig leül, és nézi a kosárlabdameccset a szundikáló Phil mellett. Ennyit a golfról. Kimegyek az erkélyre, onnan hallgatom, hogyan versenyez hangerőben anyu és a nagyi veszekedése a kosárlabdával. Életem olyan kicsinyes, hogy viszketek tőle, mint egy túl szűk gyapjúpulóvertől. Elmegyek sétálni - jelentem be, habár az erkélyen senki sem tartózkodik rajtam kívül. Felhúzom a cipőmet, kiosonok az ajtón, leballagok a partra. Leveszem a cipőmet, futkosok fel-alá. Talpam ütemes dobogása a nedves homokon mintha kiköpülne belőlem valamit, átsajtolja bőröm ragadós izzadságán. Egy idő után abbahagyom a szaladgálást, leülök, kinézek a vízre. A túlparton van Európa. Valahol odaát van ő. És valahol odaát van egy másik változatom. Ahogy visszamegyek, anyu rám szól, hogy zuhanyozzak le és terítsek meg. Ötkor asztalhoz ülünk, felkészülve a hosszú estére, amelyen eljátsszuk a zsidók menekülését az egyiptomi szolgaságból. A szabadság színjátékának kellene lennie, de így, hogy nagyi és anyu gyilkosán méregetik egymást, még súlyosabb elnyomássá fajul. Legalább a felnőttek becsíphetnek. Ma este négy pohár bort kell bedobni. Én természetesen szőlőlevet kapok, a saját, metszett üvegkancsómban. Legalábbis általában azt kapok. Ezúttal amikor kortyolok egyet az első áldás után, majdnem félrenyelem. Bor. Azt hiszem, tévedés történt, amíg a nagyi rám nem kacsint. A széder úgy folytatódik, ahogy szokott. Anyu, aki élete minden más területén tisztelettudó, úgy viselkedik, mint egy lázadó kamasz. Amikor nagyi felolvassa azt a részt, ahol a zsidók negyven évig bolyongtak a pusztaságban, anyu közbevág, hogy azért, mert Mózes olyan férfi volt, aki nem hajlandó megkérdezi az útirányt. Amikor Izraelre terelődik a beszéd, anyu rákezdi a politizálást, holott tudja, hogy nagyi ettől a plafonra ugrik. Amikor esszük a maceszgombóclevest, azon vitatkoznak, hogy mennyi koleszterin van a maceszgombócban. Apunak van annyi esze, hogy hallgasson. Phil a hallókészülékével matat, hol elszundít, hol fölrezzen. Újratöltöm a „gyümölcslés" poharamat, többször. Két óra elteltével asztalra kerül a szegy, vagyis egy időre abba kell hagynunk az értekezést a Kivonulásról, ami öröm, ha már a szegy nem az. Olyan szikkadt, mint a szárított-sózott marhahús, és kozmás. Tologatom a tányéromon. Nagyi a bridzsklubjáról csacsog és a hajóútról, amelyre Phillel készülnek. Aztán megkérdezi, megyünk-e az idén Rehoboth Beachre, ahova általában ő is feljön egy időre. Mi mást terveztél még be a nyárra? - kérdezi tőlem hanyagul. Tényleg mellékes kérdés. Olyan, mint a, hogy s mint vagy a mi újság. 158
Már éppen kezdeném, hogy ó, hát ezt és azt, amikor anyu közbevág, hogy egy laborban fogok dolgozni, és részletes ismertetést tart nagyinak. Kutatólaboratórium egy gyógyszergyárban. Úgy tűnik, épp ma fogadtam el a munkát. Nem mintha nem tudnám, hogy ezt fogja csinálni. Nem mintha nem tudnám, hogy ezt csinálta egész életemben. Nem mintha nem hagytam volna, hogy ezt csinálja. A düh, amely eltölt, egyszerre forró és hideg, folyós és fémes. Megkeményedik bennem, mint egy második csontváz, és erősebb az elsőnél. Talán ez teszi lehetővé, hogy kimondjam: Nem dolgozom idén nyáron a laborban. Késő - vág vissza anyu. - Már felhívtam dr. Baumgartnert, hogy elhárítsam az ajánlatát. Ha jobb szerettél volna odamenni, három héttel korábban kellett volna szólnod. Dr. Baumgartnemek sem fogok dolgozni. Felhajtottál valami mást? - kérdezi apu. Anyu gúnyosan fölnevet, mintha valami elképzelhetetlent hallott volna. Talán az is. Sose volt még állásom. Sosem kellett állást szereznem. Sose tettem magamért semmit. Gyámoltalan vagyok. Üres vagyok. Kiábrándító vagyok. Élhetetlenségem, pipogyaságom, passzivitásom egyszer csak megmozdulnak bennem, és addig forognak, amíg apró tűzgolyóvá sűrűsödnek. Elkapom a golyót, nem értem, hogy mitől ilyen erős az, ami gyengeségekből van. Ám a golyó egyre jobban áthevül, már annyira süt, hogy oda kell vágnom. Anyuhoz. Nem hiszem, hogy kellenék a laborodnak, tekintve, hogy a szaktárgyaim nagyobb részét leadtam, és ősszel leadom a többit is - mondom epétől csöpögő hangon. - Vagyis már nem vagyok orvosi előkészítős. Nagyon sajnálom, ha csalódást okoztam neked. A gúny megáll a levegőben, majd szétoszlik, mint a pára, és én rádöbbenek, hogy életemben először nem sajnálom, hogy anyunak csalódnia kellett bennem. Talán a méreg beszélt belőlem, talán a nagyi stikában adott bora, de már-már örülök neki. Annyira belefáradtam az elkerülhetetlen kerülgetésébe. Nagyon régóta érzem úgy, hogy kizárólag csalódást okozok neki. Te otthagyta az orvosi előkészítőt? - Halk hangja azzal a gyilkos erővel ötvözi a haragot és a sértettséget, amely mindig úgy le tudott teríteni, akár egy szívlövés. Az a te álmod volt, Ellie - kel a védelmemre a nagyi. Hozzám fordul. - Még mindig nem feleltél a kérdésemre, Ally. Mit csinálsz idén nyáron? Anyu olyan sebzettnek és dühösnek látszik, hogy az akaratom kezd megroppanni. Mindjárt összelappadok. Ám ekkor egy hangot hallok - az 159
én hangomat -, ahogy bejelenti: Visszamegyek Párizsba. Úgy jön ki a szájamon, mint egy kész terv, amelyen hónapok óta dolgozom, holott igazából csak kiböktem, ugyanúgy, mint mikor Willemnek vallottam magamról. De mihelyt megtettem, fél mázsával érzem könnyebbnek magamat, haragom az utolsó cseppig elgőzölgött, ujjongás váltotta fel, amely úgy jár át, mint a napfény és a levegő. így éreztem magam Willemmel azon a párizsi napon. Ebből tudom, hogy pontosan ezt kellett csinálnom. Továbbá franciául tanulok - teszem hozzá, és valamilyen okból ettől a közléstől szabadul el az asztalnál a pokol. Anyu rikácsol, amiért hazudtam neki és eldobtam a jövőmet. Apu üvölt, amiért lecseréltem a főtárgyamat, és hogy ki fogja fizetni a programomat Párizsban. Nagyi anyuval üvölt, amiért már megint tönkretette a szédert. Ekkora ricsajban némileg különös, hogy egyáltalán meghalljuk Philt, aki úgyszólván egy szót sem szólt a leves óta: Vissza Párizsba, Ally? Helen mintha azt mondta volna, hogy a párizsi utatokat törölték a sztrájk miatt. - A fejét csóválja. - Azok folyton sztrájkolnak valamiért. Csend lesz az asztalnál. Phil elvesz egy szelet maceszt, és majszolni kezdi. Anyu, apu és a nagyi engem bámulnak. De könnyen elsumákolhatnám! Phil hallókészüléke le volt halkítva. Rosszul hallotta. Mondhatnám, hogy azért akarok visszamenni Párizsba, mert oda nem jutottam el a túrán. Annyit hazudtam. Mit számítana még egy? De nem akarok hazudni. Nem akarok sumákolni. Nem akarok színlelni többé. Mert azon a napon Willemmel színlelhettem, hogy egy Lulu nevű valaki vagyok, de soha életemben nem voltam őszintébb. Talán ez a lényege a szabadulásnak. Ara van. Negyven év vándorlás a pusztában. Vagy két, rettenetesen felháborodott szülő dühe. Mély lélegzetet veszek, hogy bátor legyek. Vissza Párizsba - mondom.
HUSZONHAT 160
MÁJUS Otthon Készítek egy új listát. Repülőjegy Párizsba: 1200 dollár. • Francia nyelv egy közösségi főiskolán: 400 dollár. • Kétheti költőpénz Európában: 1000 dollár. • Összesen 2600 dollár. Ennyi pénzt kell összespórolnom, hogy Európába mehessek. Anyu és apu természetesen nem hajlandók hozzájárulni az úthoz, és nem engednek hozzáférni a takarékszámlámhoz, amelyen az évek során kapott ajándékok gyűlnek, mert az a pénz a tanulásra kell, és mivel ők kezelik a számlát, nem vitatkozhatok. Mellesleg anyu csupán azután volt hajlandó megtűrni otthon, hogy nagyi közbenjárt értem, én pedig megfenyegettem, hogy odaköltözöm nyárra Deehez. Ennyire haragszik. Ennyire, holott nem is ismeri a teljes sztorit. Annyit mondtam nekik, hogy Párizsban jártam. Azt nem mondtam, miért. Vagy kivel. Vagy hogy miért kell visszamennem. Annyit árultam el, hogy ott hagytam valami fontosat. Azt hiszik, a bőröndöm az. Nem tudom, mi dühíti jobban anyut, a nyári sumákolás vagy az, hogy nem beszélek róla. A széder után nem volt hajlandó szóba állni velem. Négy hét telt el úgy, hogy szinte nem is hallatott magáról. Most, hogy hazajöttem, gyakorlatilag kerül, ami jó, ugyanakkor ijesztő, mert még sose csinált ilyet. Dee azt mondja, hogy kétezer-hatszáz dollár irtó sok pénz két hónap alatt, de nem lehetetlen. Javasolja, hogy hagyjam ki a franciát. De én úgy érzem, szükségem van rá. Mindig is franciául akartam tanulni, és nem megyek vissza Párizsba - nem nézek szembe Céline-nel - franciatudás nélkül. Tehát kétezer-hatszáz. Megcsinálható. Ha szerzek munkát. De az a helyzet, hogy még sose volt állásom, semmi, amit nagy vonalakban is állásnak lehessen nevezni, leszámítva a gyerekpásztorolást és az iktatást apu rendelőjében, ami alig hagy nyomot a gyönyörű kartonra nyomtatott, új életrajzomon. Talán ez az oka, hogy miután leadtam a város összes olyan vállalkozásánál, ahol állást kínáltak, sehonnan sem kaptam választ. Úgy döntök, hogy eladom az óragyűjteményemet. Elviszem őket egy philadelphiai régiségkereskedőhöz. Ötszáz dollárt kínál az egészért. Ennek több mint a dupláját költöttem vekkerekre az évek során, ám a kereskedő csak rám néz, és azt mondja, próbálkozzak esetleg az eBay-en. •
161
De az hónapokig tartana, és én szabadulni akarok az óráktól. Otthagyom őket, kivéve egy Betty Boop vekkert, amit elküldök Deenek. Amikor anyu megtudja, mit tettem, olyan mérhetetlen undorral ingatja a fejét, mintha a testemet adtam volna el, és nem az óráimat. A rosszallás erősödik. Beteríti a házat, mint a radioaktív felhő. Nincs menekvés előle. Munkát kell szereznem! Nemcsak azért, hogy pénzt keressek, hanem azért is, hogy kiszabadulhassak a házból. Melanie-hoz nem menekülhetek. Egy: nem vagyunk beszélő viszonyban. Kettő: a nyár első felét, mint aputól tudom, Maine-ben tölti egy zenei programon. Tovább kell próbálkoznod! - tanácsolja Dee, amikor felhívom a vonalas telefonon, hogy útmutatást kérjek állásügyben. Büntetésem részeként a mobilomat kikapcsolták, a családi internetes jelszót kódolták, úgyhogy vagy könyvtárba kell mennem, vagy őket kell megkérnem, hogy logoljanak be a netre. - Add le az életrajzodat minden cégnél, ne csak azoknál, ahol munkaerőt keresnek, mert azoknak, akik olyan szorult helyzetben vannak, hogy egy magadfajtát is felvegyenek, általában nincs idejük hirdetni. Nagyon kösz! Állást akarsz? Felejtsd el a büszkeségedet. És add be az életrajzodat mindenhova. Még az autómosóba is? - tréfálkozom. Ja. Még az autómosóba is. - Dee nem viccel. - És kérjed, hogy az autómosó főnökével beszélhess, és úgy viselkedj vele, mint az Autómosodák Királyával! Elképzelem magam, amint dísztárcsákat sikálok, de aztán Deere gondolok, aki nyáron egy párnagyárban dolgozik vagy slaggal öblít edényeket a menzán. Teszi, amit tennie kell. Másnap tehát kinyomtatok ötven új életrajzot, és házról házra járok, könyvesbolttól varrodán és vegyesbolton, és könyvelői irodán át az italboltig, és, igen, az autómosóig. Nemcsak beadom az életrajzomat, de kérem is, hogy a főnökökkel beszélgessek. Néha kijönnek. Kérdezik, van-e tapasztalatom. Kérdezik, mennyi időre kellene az állás. Hallgatom a válaszaimat: nincs érdemleges tapasztalatom a munkában. Két hónapra. Megértem, miért nem fogad fel senki. Már majdnem kifogytam az életrajzokból, amikor elmegyek a Café Finlay előtt. Kisvendéglő a város peremén, az 1950-es évek stílusában, fekete-fehér kockás padló, elütő színű dekoritasztalok. Ahányszor eddig elmentem előtte, mindannyiszor be volt zárva. De ma úgy üvölt belülről a zene, hogy rázkódnak az ablakok. Meglököm az ajtót, kinyílik. Halló! - kiáltom. Semmi válasz. A székek felpakolva az asztalokra. 162
Az egyik bokszban egy köteg tiszta abrosz. A fekete falitáblán a konyhafőnök tegnapi ajánlata. Ilyen különlegességek, hogy laposhal kivikörítéssel, narancsos-tequilás-erőspaprikás besamelmártásban. Anyu „eklektikusnak" nevezi az itteni menüt, ami az ő szóhasználatában „hátborzongatót" jelent. Ezért is nem ettünk itt soha. Senkit sem ismerek, aki itt eszik. A kenyeret hoztad? Megpördülök. Egy asszony az, szálas és széles, akár egy amazon. Vörös haja zabolátlanul meredezik a kék kendő alól. Nem - mondom. Bassza meg! - A fejét rázza. - Mit akarsz? - Nyújtom az életrajzot, ellegyinti. - Dolgoztál már konyhán? - Én is a fejemet rázom. Sajnálom, nem - mondja. A Marilyn Monroe számlapos faliórára néz. Ezért megöllek, Jonas! - Az öklét rázza az ajtóra. Megfordulok, hogy elmenjek, aztán megtorpanok. Milyen kenyeret rendelt? - kérdezem. - Majd én szaladok és elhozom. Ismét az órára néz, és tragikusan sóhajt. A Grimaldi. Tizennyolc francia pálcakenyér, hat vekni Harvest. És két tegnapi briós. Megjegyezted? Azt hiszem. Hiszemből nem kerül vaj a kenyérre, drágica. Tizennyolc pálcakenyér. Hat vekni Harvest és két tegnapi briós. Ellenőrizd, hogy szikkadt briós legyen! Frissből nem tudok kenyérpudingot csinálni. Jónást keresd. Mondd neki, hogy Babsnek lesz. Azt is mondd meg, hogy a brióst nyugodtan adhatja ingyen, a többiből meg levonhat húsz százalékot, mert már megint kámfort játszott az a rohadt kifutója! Azt is nézd meg, nehogy kovászokat tegyenek közé! Utálom azt a szart! Kimarkol egy köteg bankót a műemlék kasszából. Elveszem tőle, és loholok a pékségbe, ahogy a lábam bírja, megkeresem Jónást, elhadarom a parancsot, visszaloholok, ami harminc kenyérrel nehezebb, mint ahogy hangzik. Lihegve várok, miközben Babs megtekinti a rendelést. Tudsz mosogatni? Bólintok. Ennyit legalább tudok. Rezignáltan csóválja a fejét. Menj hátra, és kérd meg Nathanielt, hogy mutasson be Hobartnak. Hobartnak? Ja. Jó lesz, ha összehaverkodtok. Hobartnak, mint kiderül, az ipari méretű mosogatógépet hívják. Amint 163
kinyit a vendéglő, órákat töltünk együtt, leöblítem az edényeket egy irdatlan slaggal, berakom őket Hobartba, kiszedem őket, amikor még tűzforrók, majd megismétlem a folyamatot. Valamilyen csoda folytán sikerül felül maradnom a tányérok szakadatlan áradatában úgy, hogy semmit sem ejtek el, és nem égetem meg túlságosan az ujjamat. A viharszünetekben Babs megparancsolja, hogy vágjak kenyeret vagy verjem föl kézzel a tejszínt (ragaszkodik hozzá, hogy a kézzel fölvert tejszínhab jobb ízű), vagy mossam fel a padlót, vagy hozzam ki a bélszínt valamelyik belépős hűtőszekrényből. Adrenalinpánikban loholom végig az éjszakát, attól rettegve, hogy most mindjárt elcseszek valamit. Nathaniel, a segédszakács segít, amiben tud, eligazít, mi hol van, segít sikálni a hirtelensültes serpenyőket is, ha nagyon le vagyok harcolva. És ez még semmi a hétvégéhez képest! - figyelmeztet. Azt hittem, itt senki sem eszik! - A szájam elé teszem a kezemet, mert ösztönösen tudom, hogy Babs őrjöngene, ha ezt hallaná. De Nathaniel csak nevet. Viccelsz? Babset imádják a philadelphiai haspókok! Csak miatta kutyagolnak ki ide! Sokkal többet keresne, ha beköltözne Phillybe, de azt mondja, a kutyái utálnák a nagyvárost. Azt hiszem, minket ért a kutyái alatt. A konyhai személyzet és a pincérek egyszerre lélegeznek fel, amikor az utolsó vacsorázó is elmegy. Valaki ordító hangerőre állít egy régi Rolling Stonest. Összetolnak egy csomó asztalt, mindenki leül. Jóval elmúlt éjfél, sokat kell gyalogolnom hazáig. Szedelőzködni kezdek, ám Nathaniel odaint magukhoz. Félszegen ülök le, holott egész nap közöttük lökdösődtem. Kérsz egy sört? - kérdezi. - Fizetni kell érte, de csak önköltségi árat. Vagy kaphatsz leselejtezett bort, amit a nagykereskedők hoznak mondja egy Gillian nevű pincérlány. Egy kis bort kérek. Úgy látom, megöltél valakit - jegyzi meg az egyik pincér. Végignézek magamon. Csinos szoknyám és felsőm - a jó kis álláskereső szerelés - csupa mocsok a mártásoktól, amelyekben van valami salakanyagszerű. Úgy érzem, én vagyok az, aki meghalt - mondom. Soha életemben nem voltam még ilyen fáradt. Az izmaim sajognak. A kezem vörös a majdnem tűzforró víztől. És a lábam? Ne is beszéljünk róla! Gillian fölnevet. Úgy beszélsz, mint egy igazi konyhai rabszolga! Megjelenik Babs a nagy tálakban gőzölgő, főtt tésztával, a maradék hallal és marhasülttel. A gyomrom felmordul. A tálakat körbeadják. Nem tudom, mennyiben „eklektikus" Babs konyhája, de a főztje fantasztikus, a narancsos-tequilás-erőspaprikás mártásban csak egy lehelet a narancs, és inkább füstös, mint csípős. Az utolsó falatig 164
megeszek mindent, aztán török egy kiadós darabot Jonas élesztős kenyeréből, és az utolsó cseppig kitörölgetem a mártást. Na? - kérdezi Babs, amikor végeztem. Minden tekintet felém fordul. A második legjobb, amit életemben ettem - mondom. És ez az igazság. Mindenkinek eláll a lélegzete, mintha megsértettem volna Babset, de ő csak somolyog. Fogadok, hogy a legjobbat a szeretőddel etted - mondja. Olyan vörös leszek, mint az ő haja. Babs utasít, hogy jöjjek vissza délután ötre. Végigcsinálom ugyanazt a melót, keményebben hajtok, mint valaha, bekebelezem a döbbenetes kaját, belerogyok az ágyamba. Nem tudom, helyettesítek-e vagy csak próbaidős vagyok. Babs egyfolytában ordít velem, amiért szappant használok az öntöttvas serpenyőjéhez vagy nem dörgölöm le a rúzst a kávéscsészékről, mielőtt beteszem őket Hobartba, vagy túl keményre vagy túl puhára csinálom a tejszínhabot, vagy a nem a kellő mennyiségű vaníliakivonattal ízesítem. A negyedik estére megtanulom, hogy ne vegyem a lelkemre. Az ötödik napon, mielőtt elkezdődne a vacsorái ámokfutás, Babs hátrahív a belépős hűtőszekrényhez. Egy vodkás palackból slukkol, mert ezt szokta a hajsza előtt. Rúzsa foltokat hagy az üveg száján. Belém villan, hogy na, most fog kirúgni. Ám ő a kezembe nyom egy csomó papírt. Bevallás - magyarázza. - Minimálbért fizetek, viszont kapsz borravalót. Jut eszembe, folyton elfelejted fölvenni a magadét. - Benyúl a kassza alá egy borítékért, amelyre az én nevemet írták. Felbontom a borítékot. Egy csomó bankjegy van benne. Lehet száz dollár is. Ez az enyém? Bólint. A borravalókat bedobjuk a közösbe, és mindenki kap belőle egy részt. Végighúzom ujjaimat a pénzen. A bankók beleakadnak szálkás körmeimbe. A kezem egy borzadály, de nem érdekel, mert a munkától lett az. A munkától, amellyel ezt a pénzt kerestem. A szívem csordultig telik valamivel, aminek semmi köze repülőjegyekhez vagy párizsi utazásokhoz, sőt még a pénzhez sem. Ősszel több lesz - mondja Babs. - Nálunk a nyár a holtszezon. Tétovázok. Az remek. Csak az van, hogy ősszel már nem leszek itt. Összevonja vörös szemöldökét. 165
De hát csak most törtelek be! Rosszul érzem magam, bűntudatom van, holott odaírtam az életrajzom első sorába: rövid távú munkát keresek! Persze Babs sose olvasta el. Főiskolára megyek - magyarázom. Majd egyeztetjük a beosztásoddal. Gillian is diák. Natha-niel is tanulgat. Bostonba. Ó! - Egy pillanatra elhallgat. - Na, jó. Azt hiszem, Gordon úgyis visszajön a munka ünnepe után. Azt remélem, hogy július végén kiléphetek. De csak akkor, ha addig félre tudok tenni kétezer dollárt. - Közben számolok. Hetente több mint száz dollár borravaló, plusz a fizetésem. Akár meg is tudom csinálni. Kocsira spórolsz? - kérdezi szórakozottan, és még egyet húz a vodkájából. - Megveheted az enyémet. A halálom az a dög. - Babs egy muzeális Thunderbirddel jár. Nem. Párizsra. Leteszi az üvegét. Párizsra? Bólintok. Mi van Párizsban? Ránézek. Willemre gondolok, akivel egy ideje nem foglalkoztam. Kissé elvonttá mosódott a konyhai bolondokházában. Válaszok. Olyan hevesen rázza a fejét, hogy vörös fürtjei kicsúsznak a kendője alól. Párizsba nem válaszokért megy az ember, hanem kérdésekért vagy legalábbis makronért. Makarónért? Azért a kókuszosért? - A pocsék sütipótlóra gondolok, amit pészahkor eszünk. Nem makarón. Makrón. Pasztellszínű habcsók. - Rám néz. Mikorra kell neked az a kétezer? Augusztusra. Összehúzza a szemét, amely egy kicsit mindig vörös, bár ez különös módon feltűnőbb a műszak elején, mint a végén. Olyankor egyfajta megszállottság villog a tekintetében. Üzletet ajánlok neked. Amennyiben hajlandó vagy néhány alkalommal dupla műszakot vállalni a hétvégi villásreggelik miatt, gondoskodom róla, hogy július huszonötödikére meglegyen a kétezer dollárod. Akkor ugyanis becsukom az éttermet két hétre, mert én megyek vakációzni. Egy feltétellel. Igen? -
166
Amíg Párizsban leszel, mindennap eszel egy makront. Frisset, tehát nincs olyan, hogy veszel egy zacskóval és beosztod. - Elhallgat, behunyja a szemét. - Az első makronomat Párizsban ettem, a nászutamon. Azóta elváltam, de vannak szerelmek, amelyek nem múlnak el. Főleg, ha Párizsban születtek. Kicsit libabőrös lesz a nyakam. Komolyan hiszel ebben? - kérdezem. Slukkol a vodkából, a szeme mindentudón villog. Á, szóval ilyen válaszokra vagy kíváncsi! Ebben nem segíthetek, de ha beugrasz a hűtőbe és megkeresed az írót meg a tejszínt, akkor választ tudok adni a közmondásos kérdésre, hogy miből lesz a tökéletes créme fraiche*. -
* Savanyított tejszín.
167
HUSZONHÉT JÚNIUS Otthon
A bevezetés a franciába hat hétig tart, heti három napban, fél tizenkettőtől délután egyig, ami újabb ürügy, hogy kiszabadulhassak a Rosszallás Házából. Noha mostanában heti öt estémet, a hétvégeken pedig a nappalokat is a Café Finlay-ben töltöm, hétköznap továbbra is délután ötre járok be. Mivel pedig az étterem hétfőn és kedden zárva tart, bőven van holtidő, amelyben anyu és én kerülgethetjük egymást. Az első tanítási napon félórával előbb érkezem. Beszerzek egy jeges teát a kis kioszkban, megkeresem az osztályt, lapozgatok a könyvemben. Sok kép van Franciaországról, rengeteg Párizsról. Szállingózik a többi hallgató. Főiskolás srácokra számítok, de engem kivéve középkorúak, mint a szüleim. A szomszéd asztalhoz lezöttyen egy deresedő szőke nő, bemutatkozik, hogy Carolnak hívják, és megkínál rágógumival. Boldogan viszonzom a kézfogását, de a rágót elhárítom: nem nagyon tűnik franciásnak a rágózás az osztályban. Besiet egy madárcsontú asszony, akinek rövidre vágott, szürke haja van. Mintha egy divatlapból lépett volna ki lenvászon szoknyájában, selyemblúzában. A ruhája tökéletesen vasalt, ami képtelenség, tekintettel a kinti kilencvenszázalékos páratartalomra. Ráadásul sálkendőt is visel, ami ugyancsak furcsa, tekintettel a kilencvenszázalékos páratartalomra. Egyértelműen francia, amit a sálkendő mellett az is bizonyít, hogy miután kiáll az osztály elé, franciául szólal meg. Nem a jó osztályba jöttünk? - súgja Carol. A tanárnő a táblához megy, és felírja a nevét: Madame Lambert, és a tanfolyam elnevezését: Bevezetés a franciába. Szintén franciául. - Ezt a pechet! - jegyzi meg Carol. Madame Lambert felénk fordul, és az elképzelhető legzsírosabb angolsággal közli, hogy bár kezdők vagyunk franciából, de a nyelvtanulás legbiztosabb módja, ha beszéljük és halljuk. Továbbá körülbelül ennyi angolt fogunk hallani tőle az elkövetkező hat hétben. Je m'appelle Thérése Lambert - mondja. - Comment vous appelez-vous? 168
Az osztály csak bámul. Madame Lambert megismétli a kérdést, magára mutat, aztán ránk. Ismét csak semmi válasz. A szemét forgatja, cöcög. Rám mutat. Újabb c-c, int, hogy álljak fel. - Je m'appelle Thérése Lambert ismételi lassan, és megkocogtatja a mellkasát. - Comment t'appelles-tu? Állok, akár a sóbálvány, megint úgy érzem, mintha Céline karattyolna megvetően. Madame Lambert megismétli a kérdést. Rájövök, hogy a nevemet kérdi. Csakhogy én nem beszélek franciául. Ha beszélnék, nem lennék itt a bevezetésen. A tanárnő vár. Nem engedi, hogy leüljek. Je m'appelle Allyson? - próbálkozom. Úgy felragyog az arca, mintha most fejtettem volna ki a francia forradalom okait, franciául. - Bravó! Enchantée, Allyson!' Végigveszi az osztályt, mindenkitől megkérdezi a nevét. Ez volt az első menet. Most jön a második: Pourquoi voulez-vous apprendre le frangais? Megismétli a kérdést, felírja a táblára. Egyes szavakat bekarikáz, melléjük írja az angol fordítást. Pourquoi: miért. Apprendre: tanulni. Voulez-vous: akarjátok. Aha, értem! Azt kérdezi, miért akarunk franciául tanulni. Fogalmam sincs, hogy kell elkezdeni erre a kérdésre egy választ. Ezért vagyok itt. A tanárnő máris folytatja: Je veux apprendre le frangais, parce que... - Bekarikáz. Je veux: akarok. Parce que: mert. Háromszor megismétli, aztán ránk mutat. Ezt tudom! Ezt a szót ismerem a moziból! - súgja Carol, és jelentkezik. - Je veux apprendre le frangais, parce que... - döcög végig a szavakon irtózatos kiejtéssel, ám Madame odaadó figyelemmel néz rá. - Parce que le divorce? Excellent! - mondja Madame Lambert, ami az ő francia kiejtésétől még kiválóbbnak hangzik. Le divorce, írja a táblára. Divorce. Le mérne - mondja. Azonos, írja. Utána odaírja, hogy le mariage, és elmagyarázza, hogy ez a divorce ellentéte. Carol közelebb hajol. Amikor elváltam a férjemtől, elhatároztam, hogy meg fogok hízni és megtanulok franciául. Ha olyan jól haladok a franciával, mint a hízással, szeptemberre perfekt francia leszek! * Enchantée: remek. Madame Lambert körbesétál az osztályban, a hallgatók eldadogják, miért akarnak franciául tanulni. Ketten Franciaországba mennek vakációra. Az egyik művészettörténetet fog tanulni, és ahhoz kell egy kis francia. A másik 169
szép nyelvnek tartja. Madame minden esetben felírja a táblára a szót, a fordítását és az ellentétét. Vakáció: vacances. Munka: travail. Az első kérdésnél első voltam, most utolsó leszek. Addigra némileg bepánikolok, hogy mit feleljek. Hogy van franciául a véletlen? Vagy mondjam azt, hogy azt hiszem, elkövettem egy hibát? Hivatkozzak a Rómeó és Júliára? Vagy mondjam azt, hogy meg akarok találni valamit, ami elveszett? Vagy, hogy én senkivel sem akarok vetélkedni, én csak beszélni szeretnék franciául. Egyikről sem tudom, hogy kell mondani. Ha tudnám, nem lennék itt. Aztán eszembe jut Willem. A nutella. A szerelem, ami más, mint beleszerelmesedni valakibe. Hogy is mondta? Hogy van franciául a folt? Sash? Tache? Je veux apprendre lefrangais, parce cjue... - kezdem a többieket utánozva. Ezt a részét megjegyeztem. - Parce que... - Megállók, töröm a fejemet. - Le tache - mondom végül. Annyira furán hangzik, már ha egyáltalán ez jött ki a számon. Egy folt. Semmi értelme. Ám Madame Lambert komolyan bólint, és felírja a táblára: la tache. Majd melléírja: feladat. Rosszul emlékeztem volna? Rám néz, látja, hogy zavarban vagyok. Egy másik szót is ír a táblára. La tache: folt. Bólintok. Igen. Ez az. Nem írja mellé az ellentétét. A foltnak nincsen. Ahogy végeztünk, Madame elmosolyodik, és összeüti a tenyerét. C'est courageux d'aller dans l'inconnu - mondja, és már írja is a táblára. Utána lemásoltatja velünk, és felbontatja szótár segítségével. Courageux, az bátor. Dans: valahova. Inconnu: ismeretlen. D'aller. Húsz percünkbe kerül, de csak rájövünk: Bátor dolog ismeretlen területre lépni. Miután megfejtettük, az osztály ugyanolyan büszke, mint Madame. Ezzel együtt az első hetet félig-meddig végigrettegem, hogy felszólítanak mert sokszor szólítanak fel mindenkit, ugyanis csak hatan vagyunk, és Madame nagy híve az órai aktivitásnak. Valahányszor elbátortalanodunk, emlékeztet bennünket: „C'est courageux d'aller dans l'inconnu". Idővel sikerül leküzdenem a félelmemet. Hibázok minden megszólalásnál, tudom, hogy kerékbe töröm a nyelvtant, a kiejtésem iszonytató, de hát mind ugyanabban a csónakban evezünk. Minél többször beszélek, annál kevésbé szégyellem magam, annál könnyebb a próbálkozás. Részemről síkhülyének érzem magam, de lehet, hogy mégis kezdek belejönni - mondja Carol az egyik óra után. Ő, én és még néhányan mostanában rászoktunk, hogy óra után összeülünk kávézni vagy egy könnyű ebédre. Ilyenkor gyakorolunk, összeszedjük magunkat Madame verbális sor- tüze után, és megfejtjük, mit akar azzal, amikor olyan hangot ad ki, hogy „pff". Külön nyelve van a „pff"-nek. Azt hiszem, franciául álmodtam! - meséli Carol. - Szörnyű dolgokat mondtam a volt férjemnek tökéletes franciasággal! - Elvigyorodik az 170
emléktől. Nem tudom, hogy én elértem-e már idáig, de határozottan kezdek rájönni az ízére - válaszolom. - Vagy talán csak kezdem megérteni, mit jelent idiótának érezni magam. Un idiot - mondja franciául Carol. - Az esetek felében ráadod a franciás hangsúlyt, és működik. De ha elviseled, hogy úgy kelljen érezned magadat, mint un idiot, azzal talán félig meg is nyerted a csatát. Elképzelem magam egyedül Párizsban. Olyan sok csata vár még rám: egyedül utazni, szembenézni Céline-nel, franciául beszélni. Borzasztó kihívások, néha el sem hiszem, hogy egyáltalán meg merek próbálkozni vele. Ám úgy vélem, ebben Carolnak lehet igaza: minél többet hibázom és minél több hibán teszem túl magam az órán, valamilyen okból annál felkészültebbnek érzem magam az útra. Nemcsak a franciára. Mindenre. C'est courageux d'aller dans l'inconnu. Az étteremben Babs az egész személyzetnek kikürtöli, hogy azért spórolok, mert Párizsba akarok menni a szeretőmhöz, és azért tanulok franciául, mert a szeretőm nem beszél angolul, minek következtében Gillian és Nathaniel magukra vállalják a korrepetálásomat. Babs a maga részéről felvesz a konyhafőnök ajánlatai közé egy csomó francia fogást, köztük a makront, amit órákig tart elkészíteni, de amikor eszem - jajistenem, már értem, mire az a rengeteg meló. Halványrózsaszín, kívül ropogós, de belül omlós, könnyű és olvadós, mennyei málnás töltelékkel! Órák között, a tanulótársaimmal és a munkában sok időt töltök a franciával: ha nem beszélem, akkor gondolkozom róla. Amikor Gillian betolja az edényeket a konyhába, kikérdez az igékből. - Enni! - kiáltja. - Je mange, tu manges, il mange, nous mangeons, vous mangez, ils mangent - kiáltom vissza. Nathaniel, aki tulajdonképpen nem beszél franciául, de volt egy francia barátnője, megtanít káromkodni. Főleg arra, hogyan veszekedjünk a barátnőnkkel. T'es toujours aussi salope? Te mindig ilyen szemét vagy? T'as tes régies ou quoi ? Rajtad van a havi? És: ferme ta gueule! Ami Nathaniel állítása szerint annyit jelent: fogd be a bagólesődet! Franciaországban nem mondhatnak olyat, hogy fogd be a bagólesődet! - tiltakozom. Jó, lehet, hogy nem szabatos fordítás, de nagyon közel áll hozzá feleli. De olyan közönséges. A franciák jó ízlésű emberek. Figyelj, a franciák menesztették mennybe Jerry Lewist. Ugyanolyan emberek, mint te meg én. - Elvigyorodik. - Kivéve a nőket. Azok emberfelettiek. 171
Céline-re gondolok, és összeszorul a gyomrom. Egy másik pincér kölcsönadja a Rosetta Stone-CD-it. Azokkal is gyakorolok. Pár hét után kezdem észrevenni, hogy a franciatudásom javul, és amikor Madame Lambert felszólít, hogy írjam le, mit ebédelek, el tudom mondani. Kezdek fordulatokat, aztán mondatokat használni. Mondatokat, amelyekhez nem kell előzőleg térképeket rajzolnom, mint a kínaihoz. Belerázódom! Megcsinálom! Egy reggelen, a hónap vége felé arra jövök le, hogy anyu a konyhaasztalnál ül. Előtte a közösségi főiskola katalógusa és a csekkfüzete. Mondom, hogy jó reggelt, és megyek a frigóhoz narancsléért. Anyu csak néz. Már vinném ki a narancslémet a hátsó teraszra, ahogy szoktuk, ha apu nincs itthon, mint ütköző - ha anyu bejön valamelyik szobába, átmegyek a másikba -, amikor rám szól, hogy üljek le. Apád és én úgy döntöttünk, hogy megtérítjük a franciatanfolyamod költségeit - mondja, azzal letépi a csekket. Ami nem azt jelenti, hogy helyeselnénk ezt az utazást. Vagy megbocsátanánk a kétszínűségedet. Szó sincs ilyesmiről. Ám a francia hozzátartozik a tantervedhez, és látni valóan komolyan veszed, tehát nem neked kell fizetni érte. Átnyújtja a csekket. Négyszáz dollárra szól. Sok pénz. Csakhogy már majdnem ezer dollárt félretettem azon felül, amit kifizettem a tanfolyamért, és pont most előlegeztem le a repülőjegyemet Párizsba, és Babs előre kifizeti egyheti béremet, hogy meg is vásárolhassam a jövő héten. Továbbá még egy hónapom van a spórolásra. A négyszáz dollárból lazábbra engedhetném a gyeplőt. Csak az a helyzet, hogy talán jobb, ha szorosra fogom. Köszönöm, de nem. - Nyújtom anyunak a csekket. Mi az, nem kell? Nem erről van szó. Nincs szükségem rá. Dehogynem! - vágja rá. - Párizs drága város! Tudom, de a keresetem nagyobb részét félreteszem, és alig költöttem ezen a nyáron. Még a gázért sem kell fizetnem - próbálom meg tréfára venni a dolgot. Ez a másik. Ha egész nap dolgozol, el kellene vinned a kocsit éjszakára. Nem probléma. Nem akarom, hogy itt maradjatok autó nélkül. Akkor szólj, és majd fuvarozlak. Későn végzek, és általában hazahoz valaki. Elveszi a csekket, és meglepő indulattal kettétépi. Tehát már semmit sem tehetek érted, igaz? Hogyhogy? Nem kell a pénzem, nem kell a kocsim, ne fuvarozzalak. Próbáltam 172
segíteni, hogy munkát találj, de arra sem kellek. Tizenkilenc éves vagyok - mondom. Allyson, tisztában vagyok vele, hogy hány éves vagy. Én szültelek! Hangja süvít, mint az ostor, és akkorát csattan, hogy az mintha még őt is megriasztaná. Előfordul, hogy a hiányból érzünk rá valamire. Az űrből, amit maga után hagy. Nézem a felháborodott anyámat, és végre leesik, hogy nemcsak sértődött: szomorú is. Ettől úgy megsajnálom, hogy a szánakozás elmos egy darabot az indulatomból, de épp ennek a hiányából mérhetem föl, mekkora düh maradt bennem, mennyire haragszom anyámra. Már egy teljes éve. Vagy talán sokkal régebben. Tudom, hogy te szültél - mondom. És neveltelek tizenkilenc éven át, erre most kirekesztesz az életedből! Nem tudom, mit tanulsz. Már nem tudom, kikkel barátkozol. Nem tudom, miért mész Párizsba. - Reszketeg sóhaj szakad föl belőle. De én tudom - közlöm. - Egyelőre nem lehet elég ennyi? Nem! - csattan fel. Hát, pedig elégnek kell lennie! - csattanok fel én is. Szóval most már te diktálod a szabályokat? Erről van szó? Nincs itt semmiféle szabály. Nem diktálok semmit. Annyit mondok, hogy bíznod kell a munkádban, amellyel fölneveltél. Fölneveltelek. Befejezett múltban. Szeretném, ha a továbbiakban nem beszélnél velem úgy, mintha most bocsátanál el az állásomból. Meghökkenek. Nem annyira attól, hogy állásnak tekint, inkább a célzástól, hogy olyan pozícióban vagyok, ahonnan elcsaphatom. Azt hittem, vissza akarsz menni kommunikációszervezőnek. Vissza? - Hahotázni kezd. - Terveztem, hogy majd akkor, ha középiskolás leszel. Aztán ha majd elkerülsz főiskolára. Ha megszerezted a jogosítványt. - A szemét dörgöli. - Nem gondolod, hogy ha vissza akartam volna menni, mostanra megtettem volna? Akkor miért nem tetted? Mert nem azt akartam. Hát mit akartál? Azt, hogy minden úgy legyen, ahogy volt. Ez felbőszít. Részint azért, mert igaz - azt akarja, hogy kövület maradjak -, részint azért, mert akkora hazugság. Még amikor minden úgy volt, „mint régen", az sem volt elég soha! Sose voltam elég! Anyu felnéz. A tekintete egyszerre fáradt és csodálkozó. Dehogynem voltál - mondja. - Az vagy. Tudod, mi zavar engem? Az, amit te és apu szoktatok mondani: addig szálljunk ki, amíg nyerésre állunk. Csakhogy az ember nem száll ki, amikor 173
nyer. Akkor száll ki, amikor veszít. Ezért szálltatok ki! Ingerülten ráncolja a homlokát. Ez a dilis-tinit-lerendező arca, alaposan megismerhettem az elmúlt évben, amellyel le is zárult a tinikorom. Érdekes, azelőtt jóval ritkábban kellett bevetnie. Most értem meg, hogy ez is problémát okozhat. Több srácot akartatok - folytatom -, de be kellett érnetek velem. Amióta élek, arra dresszírozol, hogy elegendő legyek. Felüti a fejét. Miről beszélsz? Épp elegendő vagy. Nem, nem vagyok! Hogy lehetnék? Én vagyok az egyke, a trónörökös és a tartalék, vagyis mindent be kell dobnod, hogy az egyetlen beruházásod is megtérüljön, mert nincs más lehetőség. Nevetséges! Te nem vagy beruházás! Pedig úgy bánsz velem. Rám lőcsölted minden elvárásodat. Mintha nekem kellene cipelnem a reményeid és az álmaid súlyát, azokért a srácokért, akiket nem kaphattál meg. A fejét rázza. Nem tudod, mit beszélsz - mondja halkan. Tényleg? Orvosi egyetem tizenhárom évesen?! Most viccelsz? Ki az a tizenhárom éves gyerek, aki már akkor orvosi egyetemre akar menni? Anyu egy pillanatra úgy fest, mint akit gyomorszájon vágtak. Aztán a napfonatára teszi a kezét, mintha az ütés helyét takargatná. Ez a tizenhárom éves az. Mi? - Most már totál össze vagyok zavarodva. De aztán eszembe jut, hogy ha a középiskolában segítségre volt szükségem kémiából vagy bioszból, apu, noha ő az orvos, mindig anyuhoz küldött. Hallom anyut, hogyan mondja fel az orvosi előkészítő követelményeit, amikor megjött a főiskolai katalógus. Hajdani munkájára gondolok. Kapcsolatépítő volt, de egy gyógyszergyárnál. Aztán az jut az eszembe, amit a nagyi mondott azon a katasztrofális széderen: Az a te álmod volt. Te? - kérdezem. - Te akartál orvos lenni! Bólint. Az orvosi felvételi tesztre tanultam, amikor megismerkedtem apáddal. Elsőéves medikus volt, a szabadidejében korrepetált. Megcsináltam a teszteket, jelentkeztem tíz iskolába, egybe sem vettek föl. Apád azt mondta, azért, mert nincsen laboratóriumi gyakorlatom. így hát beálltam dolgozni a Glaxóhoz, férjhez mentem, és egy idő után átnyergeltem a kommunikációszervezésre, aztán eltelt pár év, és elhatároztuk, hogy gyerekeink lesznek, és nem akartam, hogy apád meg én, mindketten itt álljunk a cselédkönyv és az iskola kellős közepén egy apró gyerekkel, aztán jöttek a meddőségi problémák. Amikor lemondtunk róla, hogy legyen még egy gyerekünk, otthagytam a munkámat, mert megengedhettük magunknak, 174
hogy csak apád jövedelméből éljünk. Gondoltam rá, hogy ismét jelentkezem az egyetemre, de rájöttem, hogy szeretem veled tölteni az időt. Nem akartam elválni tőled. Forog velem a világ. Mindig azt mondtad, hogy aput és téged összeboronáltak. Össze. A campus tanulmányi osztálya. Sose mondtam el neked mindent, mert nem szerettem volna, ha azt éreznéd, hogy bármit is feladtam miattad. Azt nem akartad elárulni, hogy akkor szálltál ki, amikor beláttad, hogy vesztettél - helyesbítek. Talán nem pontosan ezt tette? Megragadja a csuklómat. Nem! Allyson, te nem érted, mit jelent akkor kiszállni, amikor nyerésre állsz! Az hálát jelent! Akkor hagyod abba, amikor látod, hogy az is elég, amid van! Nem egészen hiszek neki. Ha ez igaz, akkor most kellene kiszállnod, mert most te vagy előnyben. Még mielőtt igazán elmérgesednek közöttünk a dolgok. Azt kéred, hogy ne legyek többé az anyád? Először elkönyvelem szónoki kérdésnek, aztán látom, milyen nagy, rémült szemmel néz rám, és megfájdul a szívem, amiért komolyan ezt gondolhatta. Nem - felelem halkan. Percnyi csend lesz, amelyben erőt gyűjtök a következő lépéshez. Anyu megmerevedik, mintha ő is erőt gyűjtene. - De arra kérlek, hogy legyél másfajta anya. Megroskad a székben. Nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől vagy a megvertségtől. És mit nyerek vele? Egy másodpercre elképzelem magunkat, ahogy valamikor teázgatunk és elmesélem, mi történt Párizsban a múlt nyáron, mi fog történni ezen az úton, amelyen hamarosan elindulok. Valamikor. De ma még nem. Egy másfajta lányt - mondom.
175
HUSZONNYOLC JÚLIUS Otthon Megvásároltam a repülőjegyemet, kifizettem a francia- tanfolyamot, és még ez után a két kiadás után is ötszáz dollárom van az elképesztően forgalmas és nyereséges július negyediki hétvégére. A Café Finlay július 25én bezár, de, ha csak nem következik be valamilyen katasztrófa, épp eleget tehetek félre a következő három hétben. Rögtön az ünnep után Melanie hazajön a táborból. A szüleimtől tudom, hogy egy hetet tölt itthon, mielőtt továbbmenne Coloradóba, egy vadvízi csónaktúrára. Mire azzal is végez, én már nem leszek itt. És mire visszajövök Európából, kezdődik az iskola. Vajon így telik el az egész nyár, mint az utóbbi hat hónap? Mintha sose lettünk volna barátok? Amikor meglátom Melanie autóját a felhajtón, nem szólok. Anyu sem szól, ebből tudom, hogy Susannal már megbeszélték az elhidegülésünket. Befejezéséhez közeledik a franciatanfolyam. Az utolsó héten mindenkinek előadást kell tartania valami jellegzetesen francia témáról. Én a makront választom: elmagyarázom, honnan származik, hogyan készül. Fölveszem Babs egyik konyhafőnöknői kötényét, svájci sapkát teszek a fejemre. Amint végeztem, makront osztogatok, amit Babs külön az osztálynak sütött, és mindegyik mellé adok egy képeslapot, ami a Café Finlay-t ábrázolja. Éppen franciáról jövök haza anyu kocsijával, amit kölcsönkértem előadásaim kellékeinek szállításához, amikor meglátom Melanle-t a felhajtójukon. Ő is meglát. Egy percig nézzük egymást, mintha azt kérdeznénk: most mindketten úgy teszünk, mintha a másik nem létezne? Mintha nem léteznénk? Pedig létezünk. Legalábbis léteztünk valamikor. így hát intek neki, majd elindulok a járda semleges területe felé. Melanie szintúgy. Ahogy közelebb ér, tágra nyílik a szeme a bolond jelmezem láttán. Franciául tanulok - magyarázom. - Kérsz egy makront? - Előveszek egyet a fölöslegből, amit anyunak és apunak hoztam haza. Ó, kösz. - Harap egy falatot, elkerekedik a szeme. Azt akarom mondani: tudom. Csakhogy ennyi hónap után nem mondom. Mert talán mégsem tudom. Már nem. 176
Francia? - mondja. - Szóval mindketten iskolába jártunk a nyáron? Persze, te Portlandben voltál. Zenei képzés? A tekintete kigyúl. Ja, méghozzá intenzív. Nemcsak előadás, hanem komponálás és a mesterség, különböző vetületeinek tanulmányozása is. Szakmabeliek oktattak. Komponáltam egy kísérleti etűdöt, amelyet jövőre előadok az iskolában. - Ragyog az arca. - Azt hiszem, a zeneelmélet lesz a főtárgyam. No, és te? A fejemet rázom. -
Még nem tudom biztosan. Nyelvekre gondolok. - A kínai mellé ezen az őszön felveszem a franciát és egy újabb Shakes-peare-kurzust Glenny professzornál. Meg a bevezetést a szemiotikába. És az afrikai táncot. Fölnéz, egy pillanatig habozik. Tehát idén nyáron nincs Rehoboth Beach? - Ugyanabban a nyaralóban üdültünk ötéves korom óta. De az idén már nem. Aput meghívták Hawaiira, egy konferenciára, és rábeszélte anyut, hogy kísérje el. Gondolom, hogy szívességet tegyen nekem. - Mert te meg Párizsba mész. Igen. Párizsba megyek. Szünet. A háttérben a szomszéd srácok pancsolnak az öntözőfejeknél. Úgy, ahogy Melanie és én csináltuk régen. Hogy megkeresd. Tudnom kell. Hogy történt-e valami. Muszáj kiderítenem. Megacélozom magamat Melanie gúnykacajához, de ő csak fontolóra veszi, amit mondtam, és amikor megszólal, a hangja nem rosszindulatú, csak tárgyilagos: Még ha meg is találod, még ha nem is készakarva hagyott magadra, aligha felelhet meg annak az alaknak, akivé fölmagasztaltad. Ez nekem is eszembe jutott. Tudom, nem sok esélyem van rá, hogy megtaláljam, és még annál is kisebb az esély, hogy az legyen, akire emlékezem. De megint apura kell hivatkoznom, aki váltig mondogatja, hogy ha elveszítünk valamit, magunk elé kell képzelnünk az utolsó helyet, ahol még megvolt. Én pedig olyan sok mindent találtam - és veszítettem el Párizsban. Tudom - mondom, és furamód nem érzem azt, hogy védekeznem kéne. Kissé megkönnyebbülök, mert szinte úgy tűnik, mintha Melanie ismét izgulna értem. És az is megkönnyebbülés, hogy én viszont nem izgulok. Legalábbis nem emiatt. - De nem tudom, számít-e. A szeme előbb tágra nyílik, aztán összeszűkül. Végigmér. Más vagy. Fölnevetek. Dehogy, ugyanaz vagyok. A szerelés teszi. -
177
Nem a szerelés - mondja majdnem érdesen. - Másnak látszol. Ó... hát... kösz? Ránézek, és először érzékelem, milyen. Ismerős. Mint a régi Melanie. A haja hosszabb, és visszanyerte a természetes színét. Levágott szárú farmert visel, cuki, hímzett pólóval. Se orrgyűrű. Se tetkó. Se tarka haj. Se kurvás szerelés. Persze a külsőből nem lehet tudni, hogy csakugyan visszaváltozotte. Csak most eszmélek rá, hogy az ő elmúlt éve ugyanolyan viharos lehetett, mint az enyém. Olyan okokból, amelyeket én sem értettem meg. Még mindig engem bámul. Bocs - mondja végül. Miért? - kérdezem. Amiért addig nyaggattalak Londonban, amíg le nem vágattad a hajadat, holott még nem voltál kész rá. Olyan rossz volt, amikor úgy sírtál. Nincs semmi baj. Örülök, hogy megtettem. - Csakugyan örülök. Willem talán sose állított volna meg, ha nincs Louise Brooks-frizurám. Vagy talán megállított volna, és az igazi nevünkön mutatkozunk be egymásnak. Ezt már sosem tudom meg. Ahol becsúszik a véletlen, ott nem lehet visszatáncolni. Állunk a járdán, lógatjuk a karunkat, nem tudjuk, mit mondjunk. Hallom, ahogy a szomszéd srácok sivalkodnak a locsolóknál. Magamra és Melanie-ra gondolok, amikor kicsik voltunk, a mexikói úszómedence trambulinján. Mindig megfogtuk egymás kezét az ugrásnál, de hogy feljöhessünk a víz alól, el kellett engednünk egymást. Akárhogy igyekeztünk, amint úszni kezdtünk, mindig elengedtük egymás kezét. De mihelyt felbukkantunk, kimásztunk a medencéből, felkecmeregtünk a trambulinra, kézen fogtuk egymást, és újból ugrottunk. Most már külön úszunk. Világos. Talán ezt kell tenni, hogy a víz fölött maradhassunk. De ki tudja, egy napon kimászhatunk a vízből, és kézen foghatjuk egymást, hogy ismét ugorjunk. -
178
HUSZONKILENC New York
A szüleim el akarnak vinni autóval a JFK-ra, de én úgy terveztem, hogy Deevel töltöm az indulásom előtti napot, úgyhogy csak Philadelphiába visznek be, a 30. utcai állomáshoz. Vonatra szállók (egy év óta először) azzal megyek Manhattanbe, ahol Dee vár a Penn pályaudvaron. Holnap este felülök a londoni gépre, azután irány Párizs. Ahogy bemondják a vonatomat, elindulunk a peronhoz. Apu türelmetlenül dobol a lábával, már nyilván a maui golfpályákat látja maga előtt. Anyu csak járkál. Amikor feltűnnek a távolban a vonatom fényszórói, kivesz a táskájából egy dobozt. Arra gondoltam, hogy ezúttal nem ajándékozgatunk. - Tavaly volt nagy búcsúvacsora, egy csomó kis mütyürrel, amik az utolsó percben kerültek elő. A tegnapi este szordínósabb volt. Házi lasagna az ebédlőben. Anyu és én csak tologattuk a tányérunkon. Nem annyira a tied, mint az enyém. Kinyitom a dobozt. Apró mobiltelefon van benne, töltővel és adapterrel. Új telefont vettél nekem? Nem. Vagyis igen. Ami a régi telefonodat illeti, majd azt is elővesszük, mihelyt hazajöttél. De ez egy különleges GSM-mobil, ami egyértelműen működik Európában. Csak vásárolnod kell hozzá egy... minek is hívják? kérdezi aputól. SIM-kártyát. Igen. - Kapkodva felnyitja a készülék hátulját. - Nagyon olcsók. Tehát lehet egy helyi számod, akárhova mész, és van telefonod szükség esetére, és felhívhatsz bennünket vészhelyzetben, vagy küldhetsz SMS-t, de csak ha te is úgy akarod. Ez inkább a tied, hogy utolérhess minket. Ha szükséged van rá. De nem kell... Anyu! - szakítom félbe. - Minden rendben! Majd küldök SMS-t! Tényleg? Ja! És te is küldhetsz Hawaiiból. Fotózni is lehet ezzel? - A kamerára sandítok. - Küldök majd képeket. Küldesz? Hát persze hogy küldök! Olyan az arca, mintha ő kapott volna ajándékot. Óriási a tömeg a Penn pályaudvaron, de rögtön kiszúrom Deet az indulási 179
tábla alatt. Sárga-zöld kockás sortot visel atlétatrikóval, amelyre AZ EGYSZARVÚAK LÉTEZNEK szavakat írták. Átnyalábol, megropogtat. Hol a bőröndöd? - kérdezi. Megfordulok, mutatom az olajzöld hátizsákot, amit Philadelphiában, egy katonai boltban vásároltam. Dee füttyent. Hogy fér be ide a báli ruhád? Nagyon kicsire össze lehet hajtogatni. Azt hittem, nagyobb csomaggal érkezel, és mondtam anyusnak, hogy hazajövünk, mielőtt elindulnánk felfedezni, úgyhogy ebéddel vár. Az jó! Dee fölemeli a kezét. Anyus tulajdonképpen meglepetésbulit szervezett a tiszteletedre. Csak el ne mondd neki, hogy megmondtam! Bulit? Nem is ismer! De ő azt képzeli, hogy igen, miután annyit beszélek rólad, és kihasznál minden ürügyet, hogy főzhessen. Jön a rokonság, beleértve Tanya unokatestvéremet is. Beszéltem már róla? A fodrász? Dee bólint. Kérdeztem tőle, hogy megcsinálná-e a tiedet. Fehér hajhoz is ért, mert egy manhattani extra fodrászatban dolgozik. Arra gondoltam, vágathatnál megint bubifrizurát, ilyen Louise Brooks-fazont. Mint amilyen akkor voltál, amikor megismertelek. Kezdened kell valamit ezzel a lobonccal. Megrángatja a hajamat, amit szokás szerint banáncsattal tűztem fel. Felszállunk a földalattira, elmegyünk a végállomásig, ott átszállunk buszra. Nézek ki az ablakon, hogy hol vannak South Brooklyn elvadult utcái, de a busz takaros téglaházak között húz el, öreg fák árnyékában. Ez South Bronx? - kérdezem Dee-től. Sose mondtam, hogy South Bronxban lakom. Ránézek. Komoly? Mintha többször is említetted volna, hogy onnan való vagy! Csak annyit mondtam, hogy bronxi vagyok. Ez földrajzilag Bronx. Riverdale. De Kendrának azt mondtad, hogy South Bronxból jöttél, azt mondtad, hogy a South Bronx középiskolába jártál... - Elhallgatok, visszagondolok arra az első beszélgetésre. - Amelyik már nem is létezik. Hagytam a csajt, hadd vonja le a maga elhamarkodott következtetéseit. - Mindentudón somolyog, és megnyomja a leszállásjelzőt. Lelépünk a forgalmas utcára, magas bérházak közé. Nem csillogó környék, de kellemes. Mekkora alakoskodó vagy te, D'Angelo Harrison! Ki mint él, úgy ítél. Bronxi vagyok. És szegény vagyok. Ha ezt egyesek 180
úgy akarják lefordítani, hogy gettópatkány, akkor tegyék. - Mosolyog. Főleg, ha még meg is akarnak dobni ösztöndíjjal. Megérkezünk egy szép, rendben tartott téglaházhoz, ahol repedezett vízköpők őrzik a bejáratot. Dee megnyomja a kapucsengőt - „hogy tudják, hogy jövünk" -, azután felmegyünk egy műemlék lifttel az ötödik emeletre. Az ajtó előtt rám néz, és a fülem mögé igazít egy elbitangolt hajtincset. Legyél meglepve! - súgja, és benyit. Egyenesen belekerülünk a buliba: tucatnyian szoronganak az apró nappaliban, ahol a BON VOYAGE, ALLYSON feliratú tábla alatt ennivalótól roskadozik az asztal. Deere nézek, döbbenten tágra nyitom a szemem. Meglepi! - kiáltja, az arca mellett rezegtetve az ujjait. Jön Dee anyja, Sandra, és összeroppant gardéniaillatú ölelésével. Elmondta, ugye? Ennél vacakabb meglepődést még nem láttam. Az én bébim akkor tud titkot tartani, ha rágemkapcsozzák. Na, gyere be, ismerkedj meg a népséggel, egyél valamit! Sandra bemutat egy csomó nagynéninek és nagybácsinak, és unokatestvérnek, a kezembe nyom egy sült csirkével, hamburgerrel, sajttal, zöldséggel megpakolt tányért, és leültet egy asztalhoz. - Most pedig mesélj! Dee gyakorlatilag mindenkinek beszámolt Willemről, úgyhogy most mindenki tanácsokat ad a nyomozáshoz. Azután elárasztanak kérdésekkel az utazásról. Hogy jutok oda (New Yorkból repülök Londonba, onnan megyek Párizsba), hol fogok lakni (egy ifjúsági szállóban, a Viliette negyedben, ahol Willemmel csatangoltunk, egy éjszaka huszonöt dollár egy többágyas szobában), hogy fogok boldogulni (útikönyv segítségével, és dacolok a metróval). Utána Párizsról faggatnak, mire elmondom, mit láttam múlt nyáron. Nagyon érdekli őket a város változatossága, azok a részek, ahol sok afrikai lakik, és parázs vita kerekedik arról, hogy milyen afrikai országokat gyarmatosított Franciaország, amíg valaki el nem megy térképért, hogy ellenőrizzék. Miközben a többiek az atlaszt böngészik, Sandra odajön egy tálca barackos pitével. Hoztam neked egy kis valamit. - Vékony csomagot nyújt felém. Jaj, igazán nem kellett... Egy legyintéssel belém fojtja a szót. Felbontom a csomagot: Párizs laminált térképe van benne. A boltban az eladó azt mondta, hogy „elengedhetetlen". Rajta van a földalatti összes megállója és a nagyobb utcák. - Széthajtogatja a térképet, mutatja. - Mivel pedig D'Angelo és én sokat nézegettük, ott vannak benne az áldásaink. Akkor soha többé nem tévedek el. Összehajtogatja a térképet, a kezembe nyomja. Ugyanolyan szeme van, mint Deenek. 181
Szeretném megköszönni, hogy segítettél ebben az évben a fiamnak. Én segítettem Deenek? - A fejemet rázom. - Nem fordítva értetted? Pontosan tudom én, hogy értettem - mondja. Komolyan! Dee mást sem tesz, csak segít. Szinte már zavarba jövök
-
tőle. Hagyd abba ezt a szamárságot. D'Angelo ragyogó eszű, és áldás van az úton, amerre fordult vele az élet. De azért sose volt könnyű dolga. A középiskolai négy évben és a főiskolai egy évben te vagy az egyetlen barátja, akiről valaha is beszélt, pláne hazahozott. Rólam beszéltek, ugye? - kérdezi Dee, és átkarol bennünket. Magasztaljátok a nagyszerűségemet? Magasztaljuk a micsodádat - felelem. Egy szavatokat se hiszem! - Megfordul, hogy bemutasson egy magas, királynői termetű lánynak, aki bonyolult fonatokban viseli a haját. - Már beszéltem rólad Tanyának. Üdvözöljük egymást, Sandra elmegy pitéért. Tanya kiszabadítja a hajamat a banáncsatból. Morzsolgatja a hajszálak végét, a fejét csóválja, és ugyanolyan helytelenítően csettint a nyelvével, ahogy Dee szokott. Tudom, tudom! Egy éve nem látta fodrász! - mondom, és ekkor döbbenek rá, hogy csakugyan. Pontosan ma egy éve. Hosszú volt vagy rövid? - kérdezi Dee. Tanyához fordul. - Ugyanúgy kell kinéznie, amikor megtalálja a fiút. Ha megtalálom - helyesbítek. - Idáig ért. - Mutatom a nyakam tövét, ahol a londoni fodrász belenyírt a hajamba tavaly nyáron, de aztán leengedem a kezemet. - Bár, ha belegondolok, tulajdonképpen nem akarok bubifrizurát. Akkor most nem akarsz vágatni? - kérdezi Tanya. De mennyire, hogy akarok! - mondom. - Csak nem bubit. Ki akarok próbálni valami abszolút újat. -
HARMINC Párizs Körülbelül tizenhárom óra és hat időzóna kell hozzá, hogy kiakadjak. Akkor következik be, amikor kilódulok a Charles de Gaulle érkezési csarnokába. Körülöttem rokonok ölelgetik vagy táblákat lobogtató sofőrök 182
várják a többi utast. Engem senki se fogad, senki sem vár. Senki sem lesi, jövök-e. Tudom, hogy vannak valahol, akik szeretnek, de most olyan egyedül vagyok, mint soha. Érzem, ahogy bekapcsol a fejem fölött az a villogó neonreklám, ami azt szokta közölni rólam: TURISTA! De most azt is megkérdezi: MIT MŰVELTÉL? Szorosabbra húzom elöl a hátizsákom pántjait, mintha azok átölelhetnének, mély lélegzetet veszek. Fogom az egyik lábamat, odateszem a másik elé. Egy lépés. Még egy. Harmadik. Előszedem tennivalóim listáját, amelyet a gépen készítettem. Egy: válts be pénzt. Odamegyek az egyik valutaváltóhoz, és akadozó franciasággal megkérdezem, beválthatom-e itt a dollárjaimat. - Természetesen - feleli a pult mögött ülő ember. - Hiszen bank vagyunk. Átnyújtok száz dollárt, és annyira megkönnyebbülök, hogy meg sem számolom az érte kapott eurót. Következő a listán: keresd meg az ifjúsági szállót. Megterveztem térképen az utat: gyorsvasúttal be a városba, utána metróval a Jaurés megállóig. Követem az RER, a francia helyiérdekű jelzéseit, de mint kiderült, a reptéri vonatra kell szállnom, hogy eljussak az RER-ig, ám rossz irányba megyek, és egy másik terminálon lyukadok ki, úgyhogy vissza kell fordulnom, tehát majdnem egy óráig tart, amíg elvergődök a reptéri állomásig. Mintha az ellenséget látnám, amikor felbukkannak a jegyautomaták. Az utasítások, noha angolul is ki vannak írva, észveszejtőek. Most akkor metrójegyet vásároljak? Vonatjegyet? Két jegyet? Fölöttem erősebben villog a neon, de most már azt kérdezi: MI A FENÉT MŰVELTÉL? Ismét kinyitom az útikönyvet annál a résznél, hogy mivel juthatok be Párizsba. Oké, egyetlen jegy is elég lesz a vonatra és a metróra. Nézem a párizsi metró térképét. A különböző vonalak úgy fonódnak össze, akár a kígyók. Végül megtalálom az én megállómat, a Jaurést. Ujjamat végighúzom a helyiérdekű vonalán a repülőtértől az átszállásig, és ugrik egyet a szívem, amikor látom, hogy a Gare du Nord az. Valami ismerős, olyan hely, amely összeköt azzal a nappal. „Oké, Allyson, nincs más hátra, mint előre", mondom magamnak. Szembenézek a jegyautomatával, kihúzom magam, mintha párbajra készülnék. Megpöccentem az érintőképernyőt, belenyomok egy tízeuróst a gépbe, amely kiköp némi visszajárót és egy pici jegyet. Apró győzelem egy közömbös ellenféllel szemben, de nagyon elégedett vagyok vele. Követem a tömeget a kapukhoz, amelyek ugyanúgy működnek, mint a londoni földalattiban, de mint kiderül, sokkal könnyebb átjutni rajtuk, ha nem vonszolunk egy óriási bőröndöt. Újabb ellenséget cseleztem ki! Hö! A metró és a helyiérdekű találkozásánál a Gare du Nord alatt ismét eltévedek, miközben keresem a megfelelő vonalat. Aztán elpakolom valahova a parányi jegyet, amely nemcsak ahhoz kell, hogy lejussak a 183
vasútról, hanem ahhoz is, hogy bejussak a metróba. Utána egy rossz irányba induló szerelvényre szállók fel, de még idejében észbe kapok, és sikerül leugranom róla, épp mielőtt csukódna az ajtó. Totálisan kifacsarva és totálisan összezavarodva érkezem meg végre-valahára a Jaurésre. Körülbelül tizenöt percig kell bújnom a térképet csak azért, hogy rájöjjek, hol vagyok. Majdnem tíz alkalommal fordulok be nem megfelelő sarkokon, mire elvergődöm a csatornákhoz. Ez az első jel, hogy a jó helyen járok. Bár még mindig nem sejtem, merre van a szálló. Kimerült vagyok, dühös vagyok, sírás kerülget. Még a szállót sem vagyok képes megtalálni! Holott van címem! Van térképem! Mi a csudáért képzeltem, hogy felkutathatom Willemet? Mielőtt kiborulnék, megállók, kitekintek a csatornákra, és csak lélegzem. A pánik enyhül. Mert ez a hely, ez ismerősnek tűnik. Azért ismerős, mert már jártam itt. Összehajtogatom a térképemet, elteszem. Veszek még néhány mély lélegzetet. Körülnézek. Megvannak a szürke biciklik. Megvannak a sikkes nők, akik tűsarkúban billegnek a macskakövön. A kávéházak zsúfolásig, mintha itt senkinek sem kellene dolgoznia. Magától beugrik az is, hogy hol vagyok. Balra van a park és a tó, ahol találkoztunk Jacques-kal és a dánokkal. Jobbra, pár saroknyira mögöttem a kávéház, ahol palacsintát ettünk. Ismét előveszem a térképet. Megtalálom magamat. Öt perccel később ott állok az ifjúsági szállónál. A szobám az ötödik emeleten van, a lift viszont nem működik, úgyhogy felgyalogolok a csigalépcsőn. Egy pasas, aki valamilyen görög istent tetováltatott a karjára, megmutatja, hol lehet reggelizni, hol a közös (koedukált) mosdó és hol a hétágyas szobám. Ad egy szekrény kulcsot, megmutatja, hol tárolhatom a cuccomat, ha kimegyek a városba. Utána otthagy egy bonne chance-szál, ami azt jelenti, hogy sok szerencsét. Nem tudom, ezt mondja-e mindenkinek vagy érzi, hogy szükségem lesz rá. Leülök az ágyra, leakasztom a hátizsákom tetejéről a hálózsákomat. Ahogy belesüppedek a ruganyos matracba, azon tűnődöm, itt szállt-e meg Willem. Ugyanebben az ágyban aludt? Nem valószínű, de nem is lehetetlen. Ez az a környék, amellyel megismertetett. Most minden lehetségesnek tűnik. A szívverésem ütemére pulzál bennem az érzés, hogy azt teszem, amit kell. Ez ringat álomba. Pár órával később ébredek, zúgó fejjel, összenyálazott párnán. Veszek egy lagymatag zuhanyt, kisamponozom a hajamból az időeltolódást. Szárazra törlőm, majd bezselézem, úgy, ahogy Tanya mutatta. Mos és ken, mondta. Nagyon más, csupa csúcs és csimbók, de én szeretem. A földszinti előtér falán hetet mutat a festékszóróval rajzolt, hatalmas békejel fölötti óra. Egy falatot sem ettem a Londonból induló gépen kapott kemény zsemle és joghurt óta, úgyhogy szédülök az éhségtől. Az előtér kis 184
büféjében csak italt árulnak. Tudom, hogy a magányos utazó magányosan eszik és franciául rendel, gyakoroltam is jó sokat Madame Lambert-rel. Azonkívül az elmúlt évben rengetegszer ettem magányosan a menzán. De úgy döntök, hogy egy napra elég volt a győzelmekből. Ma beszerzek egy szendvicset, és megeszem a szobámban. A szálló előtt egy csoport ácsorog a szitáló esőben. Angolul beszélnek, feltételezésem szerint ausztrál kiejtéssel. Mély lélegzetet veszek, odamegyek hozzájuk, és megkérdezem, ismerek-e a közelben valamilyen helyet, ahol jó szendvicset adnak. Egy atlétatermetű lány felém fordul. Csíkos, barna haj, pirospozsgás arc, ragyogó mosoly. O, van ott egy rögtön a csatorna másik partján, ahol remekül csinálják a füstölt lazacos szendvicset! - mondja, és meg is mutatja, merre menjek, azután beszél tovább a barátnőjének egy bisztróról, ahol tizenkét euró a menü. Pohár borral tizenöt. Elég az ételre és a társaságra gondolnom, hogy összefusson a szájamban a nyál. Hihetetlenül tolakodó viselkedésnek tűnik meghívatnom magamat. Sose csináltam ilyet. Csakhogy egyedül vagyok Párizs ősvadonában. Megkocogtatom az ausztrál lány leégett vállát, és megkérdezem, hozzájuk csapódhatnék-e a vacsoránál. Ez az utazásom első napja, és nem nagyon tudom, hova mehetnék magyarázom. Gratulálok! - válaszolja. - Mi egy örökkévalóság óta vagyunk itt. TTK-n. Az mi? Tengerentúli Kalandozás. Olyan rohadtul drága kijutni Ausztráliából, hogy aki egyszer nekiindult, meg sem áll. Mellesleg Kelly vagyok. Ő Mick, ő Nick, ő Nico, hivatalosan Nicola, ő meg Shazzer. Angol, de azért szeretjük. Shazzer nyelvet ölt Kellyre, majd rám mosolyog. Allyson vagyok. Anyukámat is így hívják! - kiáltja Kelly. - Pont most mondtam, hogy mennyire hiányzik! Nem ezt mondtam? Hát nem egy karma? Kiszmet - helyesbít Nico. Az is. Kelly rám néz, fél másodpercre lecövekelek, mert nem mondott igent, és hülyének érezném magam, ha nemet mondana. Talán a franciaórák edzettek meg, de azt is kibírom, ha hülyének kell éreznem magam. A csoport elindul, én is mennék a szendvicsezőbe, ám Kelly felém fordul. Na, nem jössz? - kérdezi. - A nevedben nem nyilatkozhatom, de én meg bírnék enni egy lovat. 185
Még ehetsz. Itt esznek - mondja Shazzer. Nem, nem esznek - tiltakozik az egyik srác, Mick vagy Nick, nem tudom, melyik melyik. Az Japán - mondja Nico. - Ott csemege. Útnak eredünk, hallgatom, amint vitatkoznak, hogy esznek-e a franciák lóhúst, és ahogy ballagok mellettük, egyszer csak belém hasít, hogy megcsináltam! Vacsorázni megyek! Párizsban! Öt perce ismert társaságban! Valamiért hihetetlenebb mindennél, ami az elmúlt évben történt. Útban az étteremhez megállunk, hogy vásárolhassak a telefonomhoz egy SIM-kártyát. Utána tévelygünk egy kicsit, majd mikor rátalálunk a vendéglőre, kivárjuk, hogy felszabaduljon egy akkora asztal, amelynél mindenki elfér. A menü franciául van, de megértem. Isteni répasalátát rendelek, ami olyan gyönyörű, hogy lefényképezem és elküldöm SMS-ben anyunak. Azonnal válaszol a kevésbé artisztikus loco moréval*, amit apu reggelizik. Nálam a főfogás valamilyen titokzatos hal, paprikás mártásban. Olyan jól érzem magam, míg a hajmeresztő úti kalandokat hallgatom, hogy csupán akkor jut eszembe a Babsnek tett ígéretem, amikor meg kell rendelni a desszertet. Nézem a menüt, nincs makrón. Tíz óra, az üzletek bezártak. Már az első napon megszegtem az ígéretemet! Francba! - mondom. - Vagy inkább merde! Mi baj? - kérdezi Mick/Nick. Ismertetem a makron-problémát. Elragadtatva hallgatják. Kérdezz rá a pincéméi - javasolja Nico. - Dolgoztam valamikor egy helyen Sydney-ben, ott volt egy külön menü, ami nem szerepelt a menüben. VIP-eknek. - Csak nézzük. - Sosem árt rákérdezni. Hát, rákérdezek. Madame Lambert büszke lenne a franciaságomra, amellyel elmagyarázom, hogy lenne ez a ma promesse du manger des macarons tous les jours. A pincér olyan feszülten figyel, mintha komoly ügyről lenne szó, azután bemegy a konyhába, hogy kihozza a desszertet a többieknek - karamellkrémet, csokoládéhabot - és csodálatos módon egyetlen tökéletes, csontszín makront, csak nekem! Barna, édes, darabos tölteléke van, gondolom, fügekrém, és olyan művészien hintették meg porcukorral, hogy felér egy festménnyel! Ezt is lefényképezem. Aztán megeszem. Tizenegyre olyan álmos vagyok, hogy majd beleesek a tányéromba. A csoport többi tagja visszavisz a szállóra, mielőtt elmennének meghallgatni valami francia lánybandát. Úgy alszom, mint akit fejbe vertek. Reggel, ébredés után látom, hogy Kelly, Nico és Shazzer a szobatársaim. -
* Rizsen tálalt fasírozott tükörtojással, bamamártással. (A főni.) -
Hány óra? - kérdezem. 186
Késő van, már tíz! - válaszolja Kelly. - Jó sokat aludtál. Pedig micsoda ricsaj volt! Van itt egy orosz lány, aki mindennap egy óra hosszat szárítja a haját. Azért vártalak meg, mert meg akarom kérdezni, hogy nem akarsz-e velünk jönni. Ma kimegyünk a Pere Lachaise temetőbe. Piknikezni fogunk, ami szerintem elég morbid, de a franciák naponta megcsinálják. Nagy a kísértés, hogy Kellyvel és a barátaival tartsak, végigszórakozzam a párizsi két hetemet, mint egy turista. Nem kellene áporodott bárokba járnom. Nem kellene odaállnom Céline elé. Nem kellene kockáztatnom, hogy ismét összetörjék a szívemet. Lehet, hogy később megkereslek benneteket - mondom -, de mára más a programom. Aha. Lovagi küldetésben a habcsók után. Abban bizony - mondom. Reggelinél előveszem a térképet, megtervezem az utat a szálló és a Gare du Nord között. Gyalog is elérhető. Fölkerekedem. Ismerősnek tűnik az út, a széles bulvár, közepén a bicikliösvényekkel és a gyalogjáróval. Ám ahogy közeledek a pályaudvarhoz, émelyegni kezdek. A reggeli tea mind feljön a számba, savasan a félelemtől. A pályaudvaron téblábolok, húzom az időt. Odabaktatok az Eurostar vágányához. Most is áll bent egy szerelvény, mint a ló, amelyik azt várja, hogy kirobbanhasson a pályára. Az jut eszembe, amikor egy éve jártam itt. Amikor megtörtén, rémülten futottam vissza Ms. Foley-hoz. Kiparancsolom magam az állomásról, ismét átadom az irányítást az emlékezetnek. Befordulok. Ismét befordulok. Harmadszor is befordulok. Átmegyek a vasút felett, be az iparnegyedbe. Ott van. Elég sokkoló, hogy a rengeteg internetes kereséshez képest milyen könnyű megtalálni. Most akkor nincs fent a neten, vagy az én franciám volt olyan pocsék, hogy senki sem értette? Vagy talán szó sincs ilyesmiről. Talán értették minden egyes szavamat, csak Céline és az Óriás már nem ott dolgoznak. Egy év hosszú idő. Sok minden történhet. Amikor benyitok és meglátom a bárpultnál a lófarkas fiatalembert, majdnem feljajdulok a csalódástól. Hol az Óriás? Miért nincs itt? Mi lesz, ha Céline sincs itt? Excusez-moi, je cherche Céline ou un barman qui vient du Sénégal. Egy szót sem szól. Még csak nem is reagál. Csak mossa tovább a poharakat a szappanos vízben. Mondtam valamit? Franciául mondtam? Ismét próbálkozom, ezúttal hozzátéve, hogy s'il vous piait. Rám pillant, előhúzza a telefonját, ír valamit, aztán folytatja a mosogatást. Con! - dünnyögöm franciául, amit ugyancsak Nathanieltől tanultam. Feltépem az ajtót, ereimben zúg az adrenalin. Olyan dühös vagyok arra a -
187
kreténre a pult mögött, aki még válaszra sem méltat, és magamra is, aki idáig jöttem a nagy semmiért! Hát visszajöttél! Odanézek. Ő az! Tudtam, hogy visszajössz! - Az Óriás megfogja a kezemet, és kétfelől megpuszil, úgy, mint legutóbb. - A bőröndért, non? Szólni se tudok, csak bólintok. Aztán a nyakába borulok, mert úgy örülök neki! Ezt meg is mondom. Én is neked, és olyan boldog vagyok, hogy eltettem a bőröndödet. Céline követeli, hogy vigyük innen, de én azt mondom, nem, ő visszajön Párizsba, és akarja a holmiját. Megtalálom a hangomat. Várj csak, honnan tudtad, hogy itt vagyok? Mármint ma. Marco küld nekem SMS-t, hogy egy amerikai lány keres. Tudtam, csak te lehetsz az. Gyere! Követem be a bárba, ahol ez a Marco most a padlót mossa fel, és nem hajlandó rám nézni. Nekem is nehéz rá néznem, miután pöcsnek neveztem franciául. Je suis trés désolée - mentegetőzöm, ahogy elcsoszogok mellette. Lett. Még kezdő francia, fél beszélni - mondja az Óriás. - Ő takarít. Gyere le, ott a bőröndöd. - Marcóra sandítok. Dee jut eszembe meg Shakespeare. A dolgok ritkán azok, aminek látszanak. Remélem, ő sem értette a francia trágárságomat. Még egyszer bocsánatot kérek tőle. Az Óriás int, hogy kövessem a sufniba. A sarokban, a ládatorony mögött ott a bőröndöm. Minden úgy van benne, ahogy hagytam. A simítózáras tasakban a lista. Az emléktárgyak. Az útinaplóm, benne a meg- íratlan képeslapok. Félig-meddig arra számítok, hogy mindent belepett a por. Megérintem a naplót. A tavalyi utazás emlékeit. Nem ezek az emlékek a fontosak, nem ezek a maradandók. Nagyon szép bőrönd - mondja az Óriás. Kéred? - Nem akarom magammal cígölni. Az emléktárgyakat hazaküldhetem. A bőrönd csak plusz poggyász lenne. Ó, nem, nem, nem! Ez a tied. * Elnézést kérek. Nem vihetem magammal. Kiszedem belőle, ami fontos, de ezt a sok mindent nem bírom cipelni. Komolyan néz rám. Én ezt neked tettem félre. Ez benne a legjobb, de komolyan nincs rá szükségem többé. Elmosolyodik, a foga fehéren ragyog. -
188
Tavasszal én utazom Roché Estairbe. Megünnepelem a testvérem diplomáját. Kihalászom a fontos dolgokat: a naplómat, a kedvenc pólómat, a fülbevalót, amelyet hiányoltam, beteszem őket a táskámba. Az emléktárgyakat, a megíratlan képeslapokat egy kartondobozba szórom, hogy majd hazaküldjem őket. - Akkor ezzel utazz Roché Estairbe, a diplomaosztásra - mondom. - Nagyon örülnék neki. Ünnepélyesen bólint. Nem a bőröndödért jöttél vissza. A fejemet rázom. Láttad? Hosszan néz rám, azután ismét bólint. Egyszer. Egy nappal később, hogy veled találkoztam. Tudod, hol keressem? Megsimogatja kis kecskeszakállát, és olyan együttérzőn néz rám, amit igazán tudnék nélkülözni. Némi hallgatás után annyit mond: Talán jobb lenne, ha Céline-nel beszélnél. Abban, ahogy mondja, benne van minden, amit már tudok. Hogy Willemnek és Céline-nek dolguk volt egymással. Hogy talán igazam volt, amikor egész idő alatt kételkedtem Willemben. De az Óriás nem árulja el, mit tud. - Ma nincs bent, de néha eljön az esti műsorra. Az Androgyne játszik, és ő nagyon jó barátjuk. Megnézem, bejön-e, és értesítelek. Akkor megtudhatod, amit kell. Később felhívhatsz, és megmondom, itt van-e. Oké. - Előhúzom párizsi telefonomat, számot cserélünk. - Mellesleg még sose mondtad, hogy hívnak. Fölnevet. Nem, nem mondtam. Modou Mjodi vagyok. És én se tudtam meg a te nevedet. Megnéztem a bőröndön, de nem volt rajta semmi sem. Tudom. A nevem Allyson, de Céline úgy ismer, hogy Lulu. Zavarba jön. Melyik a helyes? Kezdem azt hinni, hogy mindkettő. Vállat von, megfogja a kezem, kétfelől megpuszil, aztán búcsút vesz tőlem. Még csak ebédidő van, amikor elköszönök Modoutól. Különös megkönnyebbülés, hogy nem tudom, mikor találkozhatok Céline-nel. Mintha haladékot kaptam volna. Nem terveztem, hogy turistáskodni fogok Párizsban, de most úgy döntök, mégis megpróbálom. Felmerészkedem a metróra, kiszállok a Marais negyedben, bemegyek az egyik kávéházba a gyönyörű Vosges téren. Salátát rendelek és citron préssét, ezúttal jól megcukrozom. Órákig elüldögélek, várom, mikor rúg ki a pincér, de rám se néz, amíg nem kérem a számlát. Egy cukrászdában vásárolok egy nevetségesen drága makront, amely ezúttal sápadt narancsszín, mint az -
189
alkonyat utolsó sóhaja. Megeszem, és járkálok a szűk utcákon. Keresztülvágok egy forgalmas zsidónegyeden, amely tele van szűk öltönyös, fekete kalapos ortodoxokkal. Készítek pár képet anyunak, elküldöm neki SMS-ben, és megkérem, hogy továbbítsa a nagyinak, aki odáig lesz értük. Utána csak ténfergek, és nézegetem a butikokban a ruhákat, amiket álmomban sem engedhetnék meg magamnak. Amikor az eladók megkérdezik franciául, hogy segíthetnek-e, franciául válaszolom, hogy csak bámészkodom. Vásárlók néhány képeslapot, visszamegyek a négyszögletű Vosges térre, leülök a közepén a parkba. Megírom a lapokat a babákkal játszadozó mamák és az újságot olvasó, cigarettázó öregemberek között. Most sokat kell küldenem. Egyet a szüleimnek, egyet a nagyanyámnak, egyet Deenek, egyet Kálinak, egyet Jenn-nek, egyet a Café Finlay-nek, egyet Carolnak. Az utolsó percben elhatározom, hogy írok egyet Melanie-nak is. Tökéletes a nap. Abszolút lazára veszem a formát, és noha kétségtelenül turista vagyok, párizsinak is érzem magam. Majdhogynem örülök, amiért Modou nem hallat magáról. Kelly küld egy SMS-t, hogy várnak a vacsoránál. Éppen indulnék vissza a szállóra, amikor csipog a telefonom. Modou. Céline este tíz után lesz bent a bárban. A délután puha, lezser hangulata eltűnik egy viharfelhő mögött. Még csak hét. Többórányi időt kell agyoncsapnom valamivel. Mehetnék vacsorázni az ausztrál bandával, de túl ideges vagyok. Olyan ideges, hogy inkább a nyakamba veszem a várost. Fél tízkor érkezem a bárhoz. Megállók előtte, a szívem egy ütemre dübörög a banda súlyos basszusával. Céline alighanem már itt van, de valamiért úgy érzem, hiba lenne túl korán beállítani. Szóval csak ácsorgók odakint, és nézem, ahogy a borotvával nyírt, sarkosan öltözött, divatosan kihívó párizsiak megtöltik a bárt. Végigtekintek magamon: khaki szoknya, fekete póló, bőrszandál. Miért nem öltöztem csatához? Negyed tizenegykor lepengetem (tízeurós) belépti díjamat, és bemegyek. A bár dugig van, a pódiumon játszik a banda, sűrű gitárzúgás, jajveszékelő hegedű kíséri a mikroszkopikus ázsiai lányt, aki sipító fejhangon énekel. Egyes-egyedül állok a hipszterek között, nem hiszem, hogy valaha is éreztem volna magam ennyire kirekesztettnek, minden porcikám sürget, hogy menjek innen, mielőtt bolondot csinálok magamból. Nem megyek. Nem azért jöttem el idáig, hogy be- rezeljek. Odaverekszem magam a bárhoz, és amikor meglátom Modout, úgy üdvözlöm, mint rég elveszített testvéremet. Rám mosolyog, tölt egy pohár bort. Amikor fizetni akarok, eltolja a bankót. Rögtön jobb lesz a közérzetem. - Céline ott van - mutat elöl egy asztalra, amelynél Céline magányosan ül, és cigarettája füstjének boszorkányosán göndörödő nimbuszából különös önfeledtséggel figyeli a bandát. Odamegyek Céline asztalához. Nem vesz tudomást rólam, nem tudom, 190
lekezelésből-e vagy mert annyira összpontosít a bandára. Megállók az üres szék mellett, várom, hogy hellyel kínáljon, aztán feladom. Kihúzom a széket, leülök. Alig észrevehetően biccent, megszívja a cigarettáját, majd rám fújja a füstöt. Feltételezem, nála ez a köszönés. Utána visszafordul a bandához. Ülünk, hallgatunk. Pontosan a hangszórók mellett vagyunk, meg lehet süketülni, a fülem máris cseng. Nehéz megállapítani, hogy Céline élvezi-e a zenét. Nem dobol a lábával, nem ringatózik. Semmi. Csak bámul és bagózik. Végül, amikor a banda szünetet tart, mégis rám néz. Szóval a neved Allyson. - Alíízjúún, így ejti, amitől nevetségesen hangzik, mint egy amerikai városi terepjáró túlságosan sok szótagú neve. Bólintok. Szóval nem is francia? A fejemet rázom. Sosem állítottam, hogy francia nevem van. Farkasszemet nézünk. Megértem, hogy nem óhajt szólni hozzám. Tudomásul vettem. Willemet keresem. Nem tudod, hol keressem? - Francia szóáradattal akartam ide utat lőni magamnak, de az idegeim visszazavarnak anyanyelvem biztonságába. Céline újabb cigarettára gyújt, és újabb adag füstöt fúj rám. Nem. De hát ő azt mondta, hogy jó barátok vagytok. Ezt mondta? Nem. Ugyanolyan vagyok, mint te. El nem tudom képzelni, miből gondolja, hogy kicsit is hasonlít rám, azt leszámítva, hogy mindkettőnknek két x kromoszómája van. Hogyhogy ugyanolyan? Én is csak egy lány vagyok a sok között. Nem mintha nem tudtam volna. Willem nem is titkolta. De mikor Céline szájából kell hallanom, úgy zuhan rám az időeltolódás fáradtsága, mint a leszakadt lift. Tehát nem tudod, hol van? - A fejét rázza. - És azt sem tudod, hol találhatnám meg? Nem. Egyáltalán megmondanád, ha tudnád? - Tökéletes ívbe görbíti a fél szemöldökét. Szájából füst pöndörödik. - Legalább a családi nevét megmondanád? Legalább ennyit? Ettől már elmosolyodik, mert ebben a kis partiban, amit játszunk, amit tavaly nyár óta játszunk, most mutattam meg először a lapjaimat. Nagyon szemét lapjaim vannak. Elővesz egy tollat meg egy darab papírt, leír valamit. Elém csúsztatja a papírt. Rajta van Willem neve. A teljes neve! De nem adom meg Céline-nek azt az elégtételt, hogy mohónak láthasson. Hanyagul zsebre gyűröm a papírt, rá se nézek. Szükséged van még valamire? - Dölyfös, kárörvendő hangja áttör még 191
a zenebonán is, mert a banda ismét rákezd- te. Szinte hallom, ahogy nevetgélnek rajtam a hipszter haverjaival. Nem, éppen eleget tettél. Fürkészőn néz. A szeme nem is kék, hanem ibolyaszínű. Most mit fogsz csinálni? Kajánnak szánt mosolyt erőltetek a számra. Gondolom, inkább gyomorgörcsösnek látszik. Ó, hát tudod, megnézem a nevezetességeket. Még egy adag füstöt fúj rám. Igen, lehetsz touriste - mondja úgy, mintha ez egy jelző lenne, aztán sorolni kezdi a helyeket, ahova a magamfajta alsóbbrendűek járnak. Az Eiffel-torony. A Sacré-Coeur. A Louvre. Az arcát kémlelem, hátha kiolvashatom belőle, amit eltitkol. Beszámolt neki Willem a napunkról? Képzelem, hogy nevettek rajtam, amiért a bőrfejűekhez vágtam a könyvet és közöltem, hogy gondoskodni akarok Willemről. Még mindig arról beszél, hogy mit lehet csinálni Párizsban. Mehetsz vásárolni - mondja. Új retikült. Ékszert. Másik órát. Cipőt. Fel nem foghatom, hogy valaki, aki ilyen Ms. Foley-stílusú tanácsokat ont magából, miként lehet ennyire leereszkedő. Köszönöm, hogy időt szántál rám - mondom. Franciául. A harag kétnyelvűvé tesz.
HARMINCEGY Willem de Ruiter. A neve Willem de Ruiter. Elrohanok egy netkávézóba, és guglizni kezdek. Csakhogy a Willem de Ruiter gyakori név Hollandiában. Van egy ilyen holland filmrendező. Van egy ismert diplomata. Vannak százával ismeretlenek, akik valamilyen okból mégis szerepelnek az interneten. Oldalak százait nézem át, angolul, hollandul, és nem találok egyetlen linket hozzá, egyetlen bizonyítékot sem a létezésére. Ráguglizok a szülei nevére. Bram de Ruiter. Yael de Ruiter. Természet- gyógyász. Színész. Minden, ami eszembe jut. A kombinációik. Kissé felvillanyozódom, amikor előjön valami bizarr színházi dolog, de mikor rákattintok, látom, hogy a weboldalt már törölték. Hogy lehet ennyire nehéz megtalálni valakit? Már arra is gondolok, hogy Céline hamis nevet adott. 192
De aztán beírom a keresőbe önmagamat, „ Allyson Healey", és engem sem ad ki a Google. Hozzá kell tennem a főiskolám nevét, hogy továbbléphessek a Facebook-oldalamra. Most értem meg, hogy nem elég tudni valakinek a nevét. Azt is tudni kell, kicsoda.
HARMINCKETTŐ Másnap reggel Kelly és a barátai megkérdezik, akarok-e velük tartani a Rodin Múzeumba, utána pedig vásárolgatni. Majdnem igent mondok, mert éppen ezt szeretném. Csakhogy van még egy állomásom. Nem mintha azt képzelném, hogy találok valamit, de ha már szembenézek a démonaimmal, oda is el kell mennem. Nem tudom, pontosan hol van, de emlékszem a kereszteződésre, ahova Ms. Foley küldte értem a taxit. Beleégett az agyamba. Avenue Simon Bolivár és rue de l'Equerre, a Megaláztatás és a Vereség keresztútja. Ahogy feljövök a metróból, nem látok semmi ismerősét. Talán mert akkora pánikban voltam, amikor utoljára itt jártam. De azt tudom, hogy nem kellett sokat szaladnom a telefonfülkéig, ezért ott kell lennie a művésztanya közelében. Módszeresen megyek egy sarkot. Majd még egyet. Onnan visszafelé. így sem ismerős. Megpróbálok útmutatást kérni, de hogy mondják franciául a „művésztanyát?" Régi ház művészeknek? Az nem megy. Eszembe jutnak a közeli kínai éttermek, azok után kezdek kérdezősködni. Egy srác egészen belelkesedik, és ha jól értem, egy príma helyet javasol odaát, a rue de Belleville-en. Meglelem. Onnan indulva rátalálok a kétszeres boldogság írásjelére. Persze, lehet egy a sok között, de úgy érzem, hogy ez az. Még tizenöt percet bóklászom, mire az utcák csendes háromszögében megtalálom a tanyát. Ugyanaz az állványzat, ugyanazok a torzított portrék, csak egy kicsit megviseltebbek az időjárástól. Kopogtatok a vasajtón. Senki sem nyitja ki, pedig vannak odabent. Zene szűrődik ki a nyitott ablakokon. Meglököm az ajtót. Nyikorogva kinyílik. Erősebben meglököm, bemegyek. Ügyet sem vetnek rám. Felmegyek a nyikorgó lépcsőn oda, ahol megtörtént. Elsőnek az agyagot látom meg, amely vakító fehér, de ugyanakkor meleg arany. Bent egy férfi dolgozik. Filigrán ázsiai, a kontrasztok tanulmányképe: fehér hajának fekete a gyökere, talpig feketében van, ruházata sajátosan 193
ódon, mintha egy Dickens-regényből lépett volna elő, és mindenét belepi az a fehér por, amely engem is belepett azon az éjszakán. Agyagot formáz spatulával, olyan erősen összpontosítva, hogy attól félek, egy hang is megijesztené. Köhécselek, halkan kopogtatok. Felnéz, és megdörgöli a szemét, amely könnyezik az összpontosítástól. Oui? Bonjour - kezdem. Aztán elakadok. Korlátozott franciatudásom nem alkalmas arra, amit el kell magyaráznom. A maga műtermében csöveztem egy sráccal, itt töltöttem életem legforróbb éjszakáját, amely után egyedül ébredtem. - Öhm, egy barátomat keresem, akit talán ismer. Ó, elnézést parlez-vous anglais ? Fölemeli a fejét, és biccent, olyan finoman és fegyelmezetten, akár egy balett-táncos. Igen - válaszolja. Egy barátomat keresem. Talán ismeri. Willem de Ruitemek hívják. Holland. - Figyelem, hogy ismerős-e neki, de az arca olyan sima és egykedvű, mint körülöttünk az agyagszobroké. Nem? Szóval ő és én itt szálltunk meg egy éjszaka. Illetve nem egészen szálltunk... - Elnémulok, körülnézek a műteremben, és visszajön minden: az eső illata a szomjas járdán, az örvénylő por, a munkaasztal sima fájának nyomása a hátamon, a fölém tornyosuló Willem. Mit is mondott, hogy hívják? Allyson - hallom magamat valahonnan messziről. Van - mutatkozik be, a régimódi zsebórája láncát babrálva. Az asztalt bámulom. Hogy vágta a hátamat, és milyen könnyedén ültetett föl rá Willem! Az asztalon most is olyan pedáns rend van, mint akkor: a papírok szabályos oszlopban, a félkész rajzok a sarokban, a rajzszén és a tollak a fémhálós pohárban. Hoppá, mi ez? A tollakért kapok. Ez az én tollam! Tessék? - kérdezi Van. Kikapom a tollamat a tartóból. A zselés toll, amelyre azt írták: SZABAD LÉLEGZET: PULMOCLEAR! Ez az én tollam! Aputól kaptam! Van tanácstalanul bámul. A tollat a táskámban tartottam. Aztán csak úgy eltűnt. A lakóhajón még megvolt. Azzal írtam le a kétszeres boldogság jelét. De másnapra, amikor Ms. Foley-val beszéltem telefonon, nyoma veszett. Tavaly nyáron Willem, a barátom és én... na, szóval, ide jöttünk, hogy hátha kapunk szállást éjszakára. Azt mondta, hogy a művésztanyákon ez a szokás. - Elhallgatok. Van alig észrevehetően bólint. - Csakhogy senki sem volt itt. Viszont nyitva hagytak egy ablakot. Úgyhogy itt aludtunk, a maga műtermében, és amikor másnap felébredtem, Willem, a barátom, már nem volt itt. 194
Várom, hogy Van felháborodjon a magánlaksértés miatt, de ő csak néz, és még mindig azt próbálja megfejteni, hogy miért markolom a Pulmoclear tollat úgy, akár egy kardot. Ez a toll a táskámban volt, aztán eltűnt, és most itt van, és azon gondolkozom, hogy hátha írtak vele valamilyen üzenetet vagy... Van arca változatlanul kifejezéstelen. Már bocsánatot akarok kérni, amiért kétszer is betörtem hozzá, de aztán észreveszek rajta valamit. Olyan, mint a felcsillanó gyenge fény a napkelte előtt. Az arcát bevilágítja valamiféle felismerés. A mutatóujjával ütögeti az ornyergét. Valóban találtam valamit, de azt hittem, bevásárlólista. Hogyhogy? Miről is volt szó benne... már nem emlékszem, talán kenyérről és csokoládéról? Kenyér és csokoládé? - Willem alapkajái. A szívem dübörögni kezd. Nem emlékszem. Azt hittem, a szemétből esett ki. Odavoltam szabadságon, és amikor visszajöttem, itt felfordulás volt. Kidobtam. Elnézést kérek - mondja szomorkásán. Mi surrantunk be a műtermébe, mi csináltunk rendetlenséget, és még neki van bűntudata? Nem, ne kérjen elnézést! Sokat segített! Kerülhetett ide más okból egy bevásárlólista? írhatta például ön? Nem, és ha meg is tettem volna, abban nem szerepelt volna kenyér és csokoládé. Elmosolyodom. Nem lehetett levél az a lista? Lehetséges. Csokoládét és kenyeret akartunk reggelizni. És a tollam itt van. Kérem, vegye el a tollát. Nem, a tollat nyugodtan megtarthatja. - Kipukkad belőlem a kacagás. Levél! Lehetséges, hogy hagyott nekem levelet? Átnyalábolom Vant, aki egy pillanatra megmerevedik döbbenetében, de aztán elernyed és viszonozza az ölelést, ami jólesik. Finom szaga is van, mint az olajfestéknek, a terpentinnek, a pornak és a régi fának. Ezek a szagok, mint minden más abból a napból, bele vannak varrva a szöveteimbe, amit hosszú ideje először nem érzek átoknak. Délután van, mire eljövök Vantól. Az ausztrál brancs valószínűleg még mindig a Rodin Múzeumban tartózkodik. Utánuk mehetnék, de úgy döntök, inkább valami mással próbálkozom. Elmegyek a legközelebbi metrómegállóhoz, behunyom a szememet, megpördülök a sarkamon, és kiválasztok egy állomást: a Jules Joffrint, majd megtervezem az útvonalat, amelyen odajuthatok. Nagyon párizsias helyen kötök ki: rengeteg szűk utca hegynek fölfelé, 195
köznapi üzletek: cipőboltok, borbélyműhelyek, kiskocsmák. Céltalanul csámborgok, meglepően élvezem az élményt, hogy eltévedtem. Egy idő után széles lépcsőhöz érek, amelyet a meredek domboldalba véstek, mint egy kis kanyont a bérházak és a csüngő, zöld lombok között. Fogalmam sincs, hova tart. Szinte hallom Willem hangját: Eggyel több ok, hogy rálépj. Azt teszem. Ahogy megérkezem a pihenőre, onnan rögtön vezet tovább a másik lépcső. A végénél átvágok egy macskaköves kis középkori utcán, és puff, máris visszapottyantam a túra világába. Üresjáratban doromboló buszok, pukkadásig telt kávéházak és egy harmonikás Edith Piafot játszik. Befordulok a tömeg nyomában egy sarkon, és az utca végén, amelyben egymás mellett szorongó kávéházak hirdetik a menüjüket angolul, spanyolul, franciául és németül, ott fehérük egy hatalmas, kupolás székesegyház. Excusez-moi, qu'est-ce que c'est?' - kérdezem egy embertől, aki az egyik kávéház előtt áll. Csak a szemét forgatja. C'est le Sacré-Coeur. Ó, a Sacré-Coeur! Hát persze. Közelebb megyek, és már látom, hogy három kupolája van: két kisebb fogja közre a nagyot, amely fejedelmien tekint le a párizsi háztetőkre. A székesegyházat aranyra festi a délután. Előtte fűvel borított lejtő, oldalt két márványlépcső vezet le a domb túloldalán. Mindenütt emberek: turisták videóznak, lustálkodó hátizsákosok süttetik magukat a nappal, festők festenek, összehajló fiatal párok súgnak egymásnak titkokat. Párizs! Élet! A túra végén megesküdtem, hogy be nem teszem a lábamat még egy penészes, vén templomba. De itt valamilyen okból követem a sokaságot be a kapun, a bazilikába, amelynek még az aranymozaikok ellenére és az emberáradatban is sikerül megőriznie valamit a falusi kis templom hangulatából a némán imádkozó, rózsafüzért pergető vagy csak szemlélődő hívőkkel. * Bocsánat, mi ez? Meglátok egy gyertyatartót. Pár euróért bárki gyújthat egyet. Nem vagyok katolikus, nem egészen értem ennek a szertartásnak a jelentését, de úgy érzem, ezt emlékezetessé kell tennem valamilyen módon. Odaadok némi aprót, kapok egy gyertyát, és amikor meggyújtom, eszembe jut, hogy imádkoznom kellene. Olyasvalakiért imádkozzak, aki meghalt? Például a nagyapámért? Vagy Deeért? Anyuért? Imádkozzak, hogy hadd találjam meg Willemet? Egyik sem tűnik helyesnek. Ami helyes, az ez. Hogy itt vagyok. Megint. Ezúttal egyedül. Nem tudom, mire mondom, hogy ez, de azért elmondok érte egy imát. 196
Kezdek megéhezni, és közeledik a hosszú szürkület. Úgy döntök, lemegyek a hátsó lépcsőn abba a jellegzetes városrészbe, és megpróbálok felkutatni egy olcsó bisztrót, ahol vacsorázhatok. Ám előbb szereznem kell egy makront, mielőtt becsuknak a cukrászdák. A lépcső aljától pár saroknyira találok egy sütödét. Először azt hiszem, bezárták, mert az ajtón le van húzva a roletta, de bentről hangokat hallok, sok hangot, úgyhogy bátortalanul benyitok. Úgy tűnik, buliba csöppentem. A levegő párás a sok testből összegyűlt melegtől. Italospalackokat, virágcsokrokat látok. Kezdenék kihátrálni, de odabent mennydörgő hangon tiltakoznak, ezért ismét megnyitom az ajtót. Integetnek, hogy jöjjek be. Talán tízen vannak, néhányuk még munkakötényben, a többiek utcai ruhában. A kezekben pohár, az arcok lángolnak a lelkesedéstől. Akadozó franciasággal megkérdezem, vásárolhatnék-e egy makront. Nagy csoszogás, előkerül egy makrón. Fizetni akarok, de nem kell nekik a pénzem. Az ajtóhoz indulok, de mielőtt odajutnék, papírpohárba töltött pezsgőt nyomnak a kezembe. Fölemelem a poharat, mindenki koccint velem, iszunk. Aztán egy kackiás bajszú, nagydarab fickó sírva fakad, és a többiek hátba veregetik. Fogalmam sincs, mi megy itt. Kérdően körülnézek. Az egyik nő nagyon erős akcentussal hadarni kezd, amiből nem sokat értek, kivéve azt az egy szót, hogy bébé. Baba? - kiáltom angolul. A kackiás bajszú a kezembe nyomja a telefonját. Ráncos, vörös fejet látok, kék sapkában. Rémy! - közli a kackiás. A fia? - kérdezem. - Votrefils? Kackiás Bajusz bólint. Könnyek szöknek a szemébe. Félicitations!' - mondom. Kackiás Bajusz átnyalábol és magához ölel. Az emberek tapsolnak és éljeneznek. Körbejár egy palack borostyánszínű ital. Amikor tele az összes pohár, ki-ki köszöntőt mond, vagy csak azt kiáltja, hogy éljen. Mindenkire sor kerül. Amikor én következem, azt kurjantom, amit a zsidók mondanak ilyenkor: L'hájim! Azt jelenti, hogy „az életre" - magyarázom, és ahogy kiejtem a számon, arra gondolok, hogy talán ezért mondtam el egy imát a székesegyházban. Az életért. L'hájim! - visszhangozzák nagy zajjal a pékek. Utána iszunk. * Gratulálok.
197
HARMINC- HÁROM Másnap elfogadom Kelly meghívását, hogy csatlakozzak az ausztrál brancshoz, amely ezúttal a Louvre-ral száll harcba. A következő napon Versailles a program. Utána levonatoznak Nizzába. Oda is meghívnak. Tíz napom van még, úgy érzem, találtam annyit, amennyit találhatok. Kiderítettem, hogy Willem hagyott nekem egy levelet, és ez szinte több annál, mint amiben reménykedhettem. Fontolgatom, hogy lemegyek velük Nizzába, bár a csodálatos tegnapom után az is lehet, hogy egymagám indulok el valahová. Reggeli után metróra szállunk a Louvre felé. Nico és Shazzer eldicsekednek az új ruháikkal, amelyeket egy utcai árustól vásároltak, Kelly kineveti őket, amiért Párizsig jönnek, hogy Kínában készült cuccokat vásároljanak. Én legalább valami helyit szereztem be! - Előrelöki a csuklóját, mutatja a csúcstechnikás-digitális francia óráját. - Van a Vendőme mellett egy óriási üzlet, ahol csak órákat árulnak! Minek neked óra egy utazáson? - kérdezi Nick. Hány rohadt vonatot késtünk már le, mert valakinek nem riasztott a telefonja? Nick elismeri, hogy ez bizony igaz. Látnotok kellene azt a helyet! Irtó nagy, és az egész csupa-csupa óra, és vannak köztük százezer eurósak is! Ezt képzeljétek el, ennyi pénzt kiadni egy órára! - karattyol tovább Kelly, de én már nem figyelek rá, mert váratlanul eszembe jut Céline. Meg amit mondott. Hogy vehetek magamnak másik órát. Mintha tudná, hogy az előzőt elvesztettem. A szerelvény egy állomásra érkezik. Bocs, de le kell lépnem - mondom Kellynek és a bandának. Hol az órám? És hol van Willem? Céline a bár irodájában ül egy papírkazal közepén. Vastag szemüveget visel, ami el is vesz a félelmetességéből, meg fel is erősíti. Kialvatlanul és dühítő flegmával néz föl a papírjaiból. Azt mondtad, szerezhetek egy másik órát, tehát tudod, hogy Willemnél volt az órám! - folytatom. Várom, hogy tagadja, hogy leugasson, de ő csak elutasítóan vállat von. Minek csinálsz ilyet? Ennyire drága órát odaadni egyetlen nap után. 198
Kissé kétségbeesett gesztus, nem? Olyan kétségbeesett, mint hazudni nekem? Ismét vállat von, és lustán kopácsol a billentyűzeten. Én nem hazudtam. Azt kérdezted, tudom-e, hol keresd. Hát, nem tudom. De nem is mondtál el mindent! Láttad azután... azután, hogy otthagyott engem. Nem bólint, nem is rázza a fejét: a mozdulat valahol a kettő között van. Tökéletesen kifejezi a kétértelműséget. Gyémántokkal kipitykézett betonfal. Abban a pillanatban visszajön egy másik francialecke Nathanieltől. T'es toujours aussi salope? - kérdezem. Felvonja a szemöldökét, de a cigarettáját leteszi a hamutartóba. Most már beszélsz franciául? - kérdezi ugyancsak franciául. Un petit peu. - Egy kicsit. Papírokat tologat, elnyomja a füstölgő cigarettát. II vaut mieux etre salope cjue láche* - mondja. Fogalmam sincs, mit beszél. Legjobb tehetségem szerint próbálok fapofát vágni, miközben keresem a kulcsszavakat, hogy megfejtsem a mondatot, úgy, ahogyan Madame tanította. Salope: szemét, mieux: jobb. Láche. Tej? Nem, az lait. Ám ekkor eszembe jut Madame refrénje, hogy mekkora bátorság kimerészkedni az ismeretlenbe. Akkor is, mint mindig, megtanított rá, mi a courageux ellentéte: a láche. Gyávának nevezett Céline? Érzem, hogyan ugrik át a felháborodás a tarkómból a fülembe, hogy meg se álljon a fejem tetejéig. Ezt ne mondd rám! - sziszegem angolul. - Ne merészeld ezt mondani rám! Azt se tudod, ki vagyok! Tudok én eleget - feleli ugyancsak angolul. - Tudom, hogy meghátráltál. - Meghátráltam. Látom magamat, amint meglobogtatom a fehér zászlót. Meghátráltam? Hogyhogy meghátráltam? * Jobb szemétnek lenni, mint gyávának. Elfutottál. Mi volt a levélben? - Ezt már valósággal sivítom. Minél jobban felhergelem magam, ő annál közömbösebb. Levélről nem tudok. De tudsz valamit! Újabb cigarettára gyújt, rám fújja a füstöt. Elhessentem. Kérlek, Céline! Egy teljes évig feltételeztem a legrosszabbat, és most nem tudom, hogy nem rosszul feltételeztem-e! Csönd. Aztán: -
199
Fel volt, hogy is mondják ezt? Felvarrás? Fel volt varrva? A bőre. - Az arcára mutat. Varratok? Össze volt varrva? Igen, és az arca nagyon feldagadt, és monoklis volt a szeme. Mi történt? Nem akarta elmondani. Ezt miért nem mondtad tegnap? Mert ezt nem kérdezted tegnap. Dühös akarok lenni rá. Nemcsak ezért, de azért is, mert olyan görény volt azon az első párizsi napon, és mert azzal vádolt meg, hogy gyáva vagyok. De végre rádöbbenek, hogy ennek az egésznek semmi köze Céline-hez. Sohasem is volt. Én mondtam Willemnek, hogy szeretem. Én mondtam, hogy majd gondot viselek rá. Én pattantam meg tőle. Feltekintek Céline-re, aki olyan óvatosan figyel, mint a macska az alvó kutyát. Je suis désolée - mentegetőzöm. Aztán előhúzom a táskámból a makront, és felé nyújtom. Málnás, magamnak tartogattam, mint jutalmat, arra az időre, amikor túl leszek az összecsapáson Céline-nel. Megszegem Babs utasítását, amikor odaadom egy idegennek, de valamiért úgy érzem, hogy ezt Babs is helyeselné. Céline gyanakodva sandít a habcsókra. Úgy tartja az ujjai között, mintha fertőzne. Óvatosan leteszi egy CD-toronyra. Tehát mi történt? - kérdezem. - Visszajött ide, összeverve? Alig észrevehetően bólint. Miért? Összevonja a szemöldökét. Nem akarta közölni. - Csönd. Lesüti a szemét, majd egy röpke pillantást vet rám. - Átkutatta a bőröndödet. Mi volt benne? Leltár a csomagoláshoz. Ruhák. Emléktárgyak. Megíratlan képeslapok. A bőröndcímkém? Nem, az még Londonban szakadt le, a földalatti állomásán. A naplóm? Az most nálam van. Előrántom, átlapozok néhány bejegyzést. Valami Rómáról és a kóbor macskákról. Bécsről és a schönbrunni kastélyról. A prágai operáról. De rólam semmi, semmi. Se a nevem. Se a címem. Se az e-mail címem. Sem azoknak a címei, akikkel a túrán találkoztam. Még csak nem is mímeltük, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. Visszaejtem a naplót a táskámba. Céline összeszűkült szemmel les rám. Figyel, de úgy csinál, mintha nem azt tenné. Kivett valamit a táskámból? Talált valamit? Nem. Csak szag... - Úgy hallgat el, mintha fájna valamije. Mi van a szaggal? Borzasztó szaga volt - feleli komoran. - Elvette az órádat. Mondtam, -
200
hogy hagyja itt. A nagybátyám ékszerész, tehát tudom, hogy sokba került. De nem volt hajlandó. Sóhajtok. Hol keressem, Céline? Legalább ennyit segíts. Legalább ennyit? Már így is rengeteget segítettem! - háborog sértetten. - És tényleg nem tudom, hol keresd! Nem hazudok! - Keményen néz rám. Közlöm veled az igazat: Willem az a típus, aki jön, amikor jön. És többnyire nem jön. Bár mondhatnám neki, hogy nincs igaza! Hogy nálunk másképp volt! De ha Céline-ből is kiszeretett, milyen alapon gondolom, hogy engem nem tett volna lapátra előbb-utóbb akkor is, ha tetszettem neki? Szóval nem jártál szerencsével? Az interneten sem? - kérdezi. Szedelőzködni kezdek. Azon sem. Mindennapos név a Willem de Ruiter, n'est-ce pás? - kérdezi, majd olyat tesz, amire nem tartottam képesnek: elpirul. Ebből tudom, hogy ő is kereste Willemet. És ő sem találta. Hirtelen az jut az eszembe, hogy nem ismertem-e félre Céline-t, ha nem is mindenben, legalább egy kicsit. Előveszem az egyik megmaradt párizsi képeslapomat, ráírom a címemet, a nevemet, az adataimat, átnyújtom Céline-nek. Ha mégis látnád Willemet. Vagy ha Bostonban járnál, és szükséged lenne egy helyre, ahol csövezz - vagy ahol tárold a cuccod. Elveszi a képeslapot, ránéz, bedobja egy fiókba. Boss-tone. Azt hiszem, inkább New York az esetem - fintorogja. Szinte megkönnyebbülés hallani, hogy visszatalált a szokott, dölyfös énjéhez. Deere gondolok. Ő tudná kezelni Céline-t. Az is megoldható. Már az ajtónál járok, amikor a nevemet mondja. Megfordulok. Látom, hogy harapott a makronból: a kerek sütemény már csak holdsarló. Elnézést, amiért legyáváztalak - mondja. Nem ügy - válaszolom. - Az is vagyok néha. De igyekszem bátrabb lenni. Bon. - Elhallgat, és ha nem ismerném jobban, még elhinném róla, hogy egy mosolyt fontolgat. - Ha ismét megtalálod Willemet, bátornak kell lenned. Leülök egy szökőkút peremére, hogy átgondoljam, amit Céline mondott. Nem egészen tudom, segítségnek vagy figyelmeztetésnek szánta, esetleg mindkettőnek. Egyébként akadémikus kérdés, mert zsákutcába értem. Céline nem tudja, hol van Willem. Próbálkozhatok újabb netes kereséssel, küldhetek még egy levelet a Gerilla Willnek. Egyébként kifújtam. Bátornak kell lenned. Lehet, hogy így a jó. Talán itt az út vége. Holnap Versailles-ba megyek az ausztrál branccsal. Igen, ez jó lesz. Előveszem a térképet, amelyet Deetől és 201
Sandrától kaptam, hogy megtervezzem a visszautat a szállóba. Nincs túl messze. Mehetek gyalog. Végighúzom az ujjamat az útvonalon. Közben nem egy, de két nagy, rózsaszín kockán is átszalad az ujjam. Ezen a térképen rózsaszín kockával jelölik a kórházakat. Közelebb tartom a szememhez. Tele van rózsaszín kockákkal. Párizsnak mániája a kórház. Ráfuttatom az ujjamat a művésztanyára. Tőle hüvelyknyire is több kórházat találok. Ha Willem a művésztanya közelében sérült meg és ugyanott varrták össze, jó az esély arra, hogy valamelyik közeli kórházban történt. Kösz, Dee! - kiáltom bele a párizsi délutánba. - És kösz, Céline! teszem hozzá valamivel halkabban. Aztán felállók, és elindulok. Másnap Kelly hűvösen üdvözöl, ami nála nagy erőfeszítésbe kerül. Elnézést kérek, amiért előző nap faképnél hagytam őket. Semmi gáz - mondja. - De ma, ugye, kijössz velünk Versailles-ba? Fintort vágok. Nem megy. Arca megmerevedik a sértődéstől. Ha nem akarsz velünk lógni, az is oké, de csak azért, mert nem akarsz megbántani bennünket, ne fáraszd magad programokkal! Nem is tudom, miért nem mondtam még el neki. Mert olyan hülyeségnek tűnik, hogy idáig jövök, ennyi hajcihőt vállalok egy pofáért, akit egy napig ismertem. De miközben előadom Kellynek a hosszú történet rövid változatát, beleértve a mai eszelős vállalkozást, egyre komolyabb lesz az arca. Ahogy végeztem, aprót biccent. Értem - mondja ünnepélyesen. - Viszlát lent, a reggelinél. Lemegyek a reggelizőbe. Kelly és bandája összebújnak az egyik nagy deszkaasztalnál, amelyet beterítettek térképekkel. Elhozom a croissant-omat, a teámat, a joghurtomat és csatlakozom hozzájuk. Veled megyünk - tájékoztat Kelly. - Mindenki. Hogy? Miért? Mert ehhez szükséged van egy hadseregre. - A csapat többi tagja bohókásan tiszteleg, azután mindenki egyszerre kezd beszélni. Nagyon hangosan. Az emberek megnéznek minket, de az ausztrálok lelőhetetlenek. Csak az a filigrán, sápadt lány nem vesz tudomást rólunk, aki az asztal végén ül, és ki nem húzná az orrát a könyvéből. Srácok, biztos, hogy nem akarjátok látni Versailles-t? Versailles műemlék - mondja Kelly. - Nem szalad el. Ez viszont igazi élet. Igazi románc. Mi lehet ennél franciásabb? Veled megyünk, ha tetszik, ha nem, akkor is, ha végig kell járni az összes francia kórházat Párizs és Nizza között - fogadkozik Shazzer. Kétlem, hogy arra szükség lenne - mondom. - Utánanéztem a térképen, és leszűkítettem három, lehetséges kórházra. A kis lidérc feltekint ránk. A szeme olyan világos, mintha vízből lenne. 202
Bocs, arról beszéltetek, hogy kórházba akartok menni? - kérdezi. Szemlét tartok az ausztrálok, az én szedett-vedett hadseregem felett. Szörnyű harciasak. Oda. Rám szegezi hátborzongatóan átható pillantását. Járatos vagyok a kórházakban - mondja halkan. Részemről el nem tudnék képzelni unalmasabb programot, kivéve talán egy francia munkanélküli iroda meglátogatását. Fogalmam sincs, miért akar velünk tartani. Bár lehet, hogy magányos. Azt megértem. Velünk szeretnél jönni? - kérdezem. Nem különösebben - feleli. - De azt hiszem, ezt kell tennem. Az első kórház, amit kinéztünk a térképen, magánintézménynek bizonyul, ahol, miután egy teljes óra hosszat küldözgettek egyik irodából a másikba, megtudjuk, hogy ők nem nagyon fogadnak utcáról fölszedett eseteket, inkább átirányítják őket a közkórházakba. Bennünket a Lariboisére-be irányítanak. Megyünk egyenesen az urgences-ra, ami franciául sürgősségi osztály. Adnak egy számot, közük velünk, hogy várjunk. Orrvérzésig ücsörgünk a kényelmetlen székeken, törött könyökű várakozók mellett, csúnyán és ragályosan hangzó köhögésben. A csoport kezdeti lelkesedése fonnyadásnak indul, amikor rájönnek, hogy a sürgősségi osztály Franciaországban is ugyanolyan unalmas, mint mindenütt. Kénytelenek papírgalacsin-hajigálással és rablóultival elszórakoztatni magukat, amit az ápolónők nem néznek jó szemmel. Wren, a hozzánk csapódott furcsa, sápadt vilii nem vesz részt ezekben a csacskaságokban, csak olvas rendületlenül. Mire a pulthoz szólítanak, az ápolónők rendesen rühellnek bennünket, és az érzés eléggé kölcsönös. Shazzert, aki a legjobban beszél franciául, kinevezzük nagykövetnek. Nem tudom, a franciasága vagy a diplomáciai készsége fogyatékos-e, mindenesetre öt perc alatt összevész az ápolónővel, és tíz perc múlva kitessékelnek bennünket az utcára. Három óra van, a fél nap eltelt, látom, hogy a csoport ideges, fáradt, éhes, és már bánják, hogy nem Versailles-ba mentek. Tulajdonképpen borzasztó nevetségesen viselkedtünk. Apám recepciósa, egy Leona nevű ápolónő még engem sem enged be a rendelőbe, hacsak apám nincs ott és nem kifejezetten engem vár. Leona sose adna ki egy aktát nekem - a főnöke lányának, akivel egy nyelvet beszél -, pláne egy külföldinek! Hát, ez bukta volt! - mondom, amikor már kint állunk a járdán. A felhőréteg, amely az utóbbi napokban telepedett Párizsra, felszívódott, amíg bent várakoztunk: forró, derült idő van. - De legalább megmenthetitek, ami a délutánból maradt. Vegyetek valami kaját, és piknikezzetek a Luxemburgkertben. Látom, hogy tetszik nekik az ötlet. Senki sem tiltakozik felháborodottan. -
203
De hát megígértük, hogy mi leszünk a segédcsapataid - mondja Kelly. - Nem hagyhatunk magadra! Megadóan fölemelem a kezem. Nem is hagytok. De részemről befejeztem. Elveszett ügy. Térképek kerülnek elő. Útvonalak kidolgozása következik. Megtárgyalják, mi kell a piknikhez. Tudod, hogy az emberek össze szokták zavarni a védőszenteket? Felnézek. Wren, a hozzánk csapódott Üdére, aki szinte egész nap ki se nyitotta a száját, végre megszólalt. Tényleg? Bólint. Szent Antal az elveszett tárgyak patrónusa. De az elveszett ügyeknek Szent Júda a patrónusa. Vigyáznod kell, hogy a megfelelő szenttől kérj segítséget. Mindenki Wrenre bámul. Csak nem egy vallási zakkant? Kinek a reszortja az eltévedt emberek? - kérdezem. Wren gondolkozik egy darabig. Attól függ. Hogy tévedt el? Nem tudom. Azt se tudom, eltévedt-e egyáltalán. Lehet, hogy pontosan ott van, ahol lenni szeretne. Talán én vagyok az, aki eltévedt. Kergetek itt valakit, aki nem akarja, hogy megtalálják. Nem tudom biztosan. Wren a karkötőjét forgatja, morzsolgatja a rajta lógó talizmánokat. Talán imádkoznod kellene mindkettőhöz. - Megmutatja a védőszentek apró amulettjeit. Más amulettek is vannak mellettük, az egyiken dátum, a másikon lóhere, a harmadikon madár. De én zsidó vagyok! Ó, nem érdekli az őket. - Felnéz rám. A szeme nem annyira kék, inkább nem elég kék. Mint az ég, közvetlenül hajnal előtt. - Kérned kellene a szentek segítségét. És el kellene menned abba a harmadik kórházba. Mint megtudjuk, a Szent Lajos már négyszáz éve is kórház volt. Wren és én átmegyünk a modern szárnyba. A többieket elküldtem a Luxemburgkertbe. Vita nélkül távoztak. Az üvegezett előcsarnokba beömlő fény szivárványokat fest a padlóra. Csend van a sürgősségi osztályon, néhány ember kivételével üresek a széksorok. Wren egyenesen odamegy a recepciós pultnál ülő két ápolóhoz, és tökéletes franciasággal szólal meg azon a túlvilágian mézédes hangján. Mögötte állok, an nyit értek a beszédéből, hogy az én sztorimat adja elő, igézi vele a recepciósokat. Még a várakozó emberek is előrehajolnak, hogy hallhassák csendes beszédét. Fogalmam sincs, honnan ismeri a sztorimat; én biztosan nem mondtam el neki. Talán a reggelinél kagylózta ki a beszélgetésünkből. Amikor befejezi, csend lesz. Az ápolók mereven -
204
bámulják, aztán a gépükhöz fordulnak, és írni kezdenek. Hogyhogy ilyen jól beszélsz franciául? - súgom. Québeci vagyok. A másik kórházban miért nem segítettél fordítani? Mert az nem a megfelelő kórház volt. Az ápolók megkérdezik Willem nevét. Megmondom. Lebetűzöm. Hallom a billentyűzet kopogását, ahogy betáplálják a gépbe. Non - mondja az egyik. - Pás ici * - rázza a fejét. Attendez - mondja a másik. Várjon. Tovább gépel. Egy csomó érthetetlen dolgot mond Wren-nek, ám valami felbukik az összevisszaságból: egy dátum. A közös napunkat követő nap. Az a nap, amelyen elszakadtunk. Elakad a lélegzetem. Az ápoló felnéz, megismételi a dátumot. Igen - felelem. Az lehetett az a nap, amikor itt volt. Oui. Megint valami halandzsa. Wrenhez fordulok. Azt nem mondhatnák meg, hogy hol keressük? Wren kérdez valamit, majd fordít. A nyilvántartás titkos. De hát nem kérünk semmiféle írást! Csak kell, hogy legyen róla valamijük! Azt mondják, hogy az már lent van a könyvelésen. Itt nem sok mindent tartanak. Valaminek kell lennie. Most kell kérni Szent Júda segítségét. Wren a karkötője egyik talizmánját babrálja. A kétszárnyú ajtón bejön két orvos, műtősruhában, köpenyben, kezükben kávéscsészével. Wren és én összenézünk. Szent Júda láthatólag úgy döntött, hogy egyszerre két személynek küld ihletet. Beszélhetek egy orvossal? - kérdezem irtózatos franciaságommal az ápolóktól. - Talán a... - Wrenhez fordulok. - Hogy mondják franciául a kezelőorvost? Vagy azt a doktort, aki ellátta Willemet? Az ápolónak kell értenie egy kicsit angolul, mert megdörgöli az állát, és visszatér a számítógépéhez. Á, dr. Robinet! - mondja, és fölvesz egy telefont. Pár perccel később kivágódik a kétszámyú ajtó. Úgy látom, Szent Júda ezúttal külön ajándékot is küldött, mert az orvos olyan szemrevaló, mint egy tévészínész: deresedő, fürtös haj, egyszerre finom és markáns arc. Wren már magyarázza is, mi az ábra, amikor észbe kapok, hogy akár reménytelen az ügy, akár nem, itt nekem szólnom kell magamért, és nekiveselkedem az elképzelhető legnehézkesebb franciasággal: Barátom megsérült. Ebben a kórházban. Barátom elveszett. Meg kell találni. Ziláltságomban és ezzel a csökevényes makogással olyan benyomást kelthetek, mint egy majomember. Dr. Robinet egy darabig néz, azután int, hogy kövessük a kétszárnyú ajtón 205
át egy üres vizsgálóba. Nekünk az asztalon mutat helyet, ő egy forgószékre telepedik. Megértem a dilemmát - szólal meg tökéletes brit angolsággal -, de nem adhatjuk ki a pácienseink anyagait. - Elfordul a széken, hogy rám nézhessen. A szeme élénkzöld, a tekintete szúrós, mégis kedves. - Tudom, hogy Amerikából jött idáig, de sajnálom, akkor sem lehet. Legalább nem mondaná el, mi történt vele? Úgy, hogy bele sem néz az anyagába? Az is szabálysértés? Dr. Robinet türelmesen mosolyog. Naponta páciensek tucatjaival találkozom. Ez pedig, mint mondta, egy éve történt? Bólintok. Igen. - A tenyerembe temetem az arcom. Ezt az őrültséget! Egy nap! Egy év! Talán, ha leírná a külsejét - dob felém egy mentőövet dr. Robinet. Kapok rajta. Holland volt, nagyon magas, 190 centi. 75 kiló. Nagyon világos haja volt, majdnem szalmaszőke, de nagyon sötét szeme, mint a szén. Vékony volt. Hosszú ujjú. Egy cikcakkos forradás volt a jobb lábfején. - Ahogy folytatom a leírást, elfelejtettnek hitt részletek jutnak eszembe, fokozatosan alakul a kép. Ám dr. Robinet nem érzékelheti. Tanácstalan arcot vág. Rájövök, hogy ő az én leírásomból csak egy hórihorgas, szőke fickót láthat. Tizenkettő egy tucat. Fotó nincsen róla? Úgy érzem, hogy a kép, amelyet Willemről festettem, életre kelt a szobában. Neki volt igaza: a fontos dolgok megörökítéséhez nincs szükség fényképezőgépre. Bennem élt egész idő alatt. Nincs - felelem. - Ja, igen, összevarrták az arcát! És monoklija volt! Ez ráillik a pácienseink többségére - mondja dr. Robinet. - Nagyon sajnálom. - Amikor feláll a zsámolyról, valami koppan a földön. Wren felvesz a padlóról egy eurót, nyújtja az orvos felé. Várjon! Volt egy aprópénzes trükkje! - mondom. - Tudta sétáltatni az ujjai között. így! Szabad? - Az euróért nyúlok, megmutatom, hogy táncoltatta Willem az ujjpercein. Visszaadom dr. Robinet-nek az euróját. Elveszi, úgy nézegeti, mint egy éremritkaságot. Feldobja a levegőbe, majd elkapja. Commotion cérébrale! - mondja. Tessék? Agyrázkódás! - fordít Wren. Agyrázkódás? Az orvos fölemeli a mutatóujját, és lassan megforgatja, mintha egy mély kútban kotorna az adatok után. 206
Agyrázkódása volt. És ha jól emlékszem, felszakadt az arca. Bent akartuk tartani megfigyelésre - az agyrázkódás komoly dolog -, és jelenteni is akartuk a rendőrségen, mert megtámadták. Megtámadták? Miért? Ki? Nem tudjuk. Ilyenkor magától értetődő a feljelentés, de ő nem akarta. Nagyon zaklatott volt. Emlékszem már! Csak pár óráig volt hajlandó maradni. Azonnal távozni akart, de mi ragaszkodtunk a koponyaröntgenhez. Ám ahogy összevarrtuk és megállapítottuk, hogy nem történt agyvérzés, követelte, hogy engedjük el. Azt mondta, nagyon fontos, különben elveszít valakit. - Elkerekedő szemmel néz rám. - Magát? Téged - szól Wren. Engem - mondom. Fekete pontok úszkálnak a szemem előtt, forog velem a világ. Attól félek, el fog ájulni - mondja Wren. Hajtsa a fejét a térde közé! - szól rám dr. Robinet, aztán kikiált a folyosóra. Az egyik ápoló hoz egy pohár vizet. Megiszom. A világ megáll. Lassan fölegyenesedem. Dr. Robinet még mindig engem néz, de már nem az orvos szemével. Ez egy éve történt - mondja szelíden. - Egy éve szakadtak el egymástól? Igen. És azóta keresi? Bólintok. Bizonyos értelemben azóta keresem. Gondolja, hogy ő is keresi magát? Nem tudom. - Csakugyan nem tudom. Az, hogy egy éve próbált megtalálni, még nem jelenti azt, hogy most is meg akar találni vagy azt kívánná, hogy én találjam meg őt. De tudnia kell - válaszolja. Először azt hiszem, korhol a tudatlanságomért, ám ő fölemeli a kagylót, és telefonál. Ahogy befejezte, hozzám fordul. - Tudnia kell - ismétli. - Menjen le a könyvelésre, a kettes ablakhoz. Az anyagot nem adhatják ki, de utasítottam őket, hogy adják meg magának a címet. Hát megvan nekik? Megvan náluk a címe? Van egy címük. Hozza el, aztán találja meg. - Ismét rám néz. Bármiként legyen is, tudnia kell. Kimegyek a kórházból, el a rákosok mellett, akik a kemoterápiás kezelésüket kapják a késő délutáni napsütésben, markolom Willem kinyomtatott címét. Még nem néztem meg. Mondom Wrennek, hogy egyedül szeretnék maradni egy percre, azzal elindulok a régi kórházhoz. Leülök egy padra a négyszögletes pázsit szélén, az ódon téglaépületek között. Méhek dongják körül a virágzó bokrokat, gyerekek játszanak. Mennyi élet van ezekben az öreg kórházfalakban! A markomban -
207
szorongatott papírt nézem. Akármilyen cím lehet rajta. Akárhol lehet Willem. Meddig vagyok hajlandó elmenni? Willemre gondolok, akit összevertek - összevertek! -, de még akkor is engem próbált megkeresni. Mély lélegzetet veszek. Virágpor és kipufogógáz keveredik a frissen nyírott fű illatába. Az anyajegyet nézem a csuklómon. Széthajtogatom a papírt. Nem tudom, hova megyek most, csak annyit tudok, hogy menni fogok.
HARMINCNÉGY AUGUSZTUS Utrecht, Hollandia Az útkönyvem mindössze két oldalt szentel Utrechtnek, így arra számítok, hogy vagy kicsi, vagy ronda, vagy ipartelep: erre csodálatos, zegzugos középkori városnak bizonyul, tele manzárdtetős sorházakkal, csatornákon horgonyzó lakóhajókkal, icipici sikátorokkal, amelyekben ugyanúgy lakhatnak emberek, mint babák. Kevés az ifjúsági szálló, de az egyetlenről, amelyet megengedhetek magamnak, kiderül, hogy korábban házfoglalók tanyájául szolgált. Mintha radar jelezne a világ egy titkos részéből, csak nekem: Igen, ott kell lenned! A személyzet barátságos, szívélyes, és ugyanolyan tökéletesen beszélnek angolul, mint Willem. Az egyik srác még hasonlít is rá: ugyanaz a szögletes arc, telt ajkú, piros száj. Rá is kérdezek, nem ismeri-e Willemet, és amikor azt feleli, nem, elmagyarázom, hogy keresek valakit, aki olyan, mint ő. Erre elneveti magát, és azt mondja, hogy fél Hollandia ilyen. Ad egy utrechti térképet, megmutatja, hogyan jutok el a kórháztól kapott címre. Pár kilométerre van. Javasolja, hogy béreljek biciklit. A buszra szavazok. A ház kint van a külvárosban, a lemezboltok, a nyársonsültet kínáló etnikai büfék és a falfirkák tengerében. Két, eltévesztett kanyar után megtalálom az utcát egy vágány mellett, amelyen telefirkált és elhagyatott tehervagon árválkodik. A vagonnal szemben áll egy keskeny ház, kinyomtatott információm szerint Willem de Ruiter utolsó ismert címe. Át kell nyomakodnom a bejárat előtti korláthoz láncolt hat bringa mellett, hogy hozzáférhessek a neonkékre festett ajtóhoz. Tétovázok, mielőtt megnyomnám a szemgolyót formázó csengőt, de mihelyt megtettem, különös nyugalom tölt el. Hallom a csengést, aztán a lábdobogást. Csak egy napig ismertem Willemet, de tudom, hogy ez nem az ő járása. Az övé valamivel könnyebb. Csinos, magas lány nyit ajtót, aki hosszú varkocsba fonja barna 208
haját. Szia, beszélsz angolul? - kérdezem. Természetesen - válaszolja. Willem de Ruitert keresem. Úgy tudom, itt lakik. - Bizonyításul elé tartom a papírt. Valamiből tudtam, hogy nem lesz itt. Talán abból, hogy nem vagyok elég ideges. Ezért is nem csodálkozom a lány értetlen arcán. Nem ismerem, én csak a nyárra bérelek itt szobát - mondja. - Sajnálom. - Csukni kezdi az ajtót. Mostanra megtanultam, hogy a nem vagy a sajnálom, vagy a nem tudok segíteni csak a nyitó ajánlat. Nincs itt valaki más, aki esetleg ismeri? Saskia! - kiáltja. A lépcső tetején, amely olyan szűk, akár egy létra, megjelenik egy másik lány, és leereszkedik. Szőke, rózsás arcú, kék szemű, és van benne valami falusias frissesség, mint aki ebben a pillanatban szállt le a lóról vagy szántott fel egy mezőt, noha tüskehajat visel, és a fekete pulóvere minden, csak nem népviselet. Ismételten elmagyarázom, hogy Willem de Ruitert keresem. Saskia, habár most lát először, beinvitál, hogy igyák meg egy csésze teát vagy kávét. Letelepszünk hármasban egy rendetlen deszkaasztalhoz, amelyen tornyokban állnak a magazinok és a borítékok. Mindenfelé szétszórt ruhák. Látszik, hogy sokan laknak itt, Willem azonban nincs köztük. Igazából sosem lakott itt - magyarázza Saskia, miután elém tette a teát és a csokoládét. De ismered? - kérdezem. Párszor találkoztunk. Jó barátságban voltam Liennel, aki Robert-Jan egyik barátjának volt a barátnője. De Willemet nem igazán ismerem. Én is ugyanúgy csak nyárra költöztem ide, mint Anamiek. Azt tudod, hogy miért használta ezt a címet? Valószínűleg Robert-Jan miatt - feleli Saskia. Az ki? Az utrechti egyetemre jár, mint én. Ebben a házban lakott - mondja Saskia. - De elköltözött. Én vettem át a szobáját. Hát persze - mormolom. Diákszállásokon jönnek-mennek az emberek. De Robert- Jan vissza fog jönni Utrechtbe. Nem ide, hanem egy modern lakásba. Sajnos nem tudom, hogy az hol van. Én csak beköltöztem utána. - Vállat von. Az ujjaimmal dobolok a deszkaasztalon, és a levélkupacot nézem. Megengednéd, hogy átnézzem a postát? Hátha lesz benne valamilyen nyom. Ess neki - biztat Saskia. Átnézem a kupacokat. Főleg számlák, képeslapok és katalógusok, -
209
különböző személyeknek címezve, akik ezen a címen laknak vagy laktak. Legalább fél tucat nevet számolok össze, köztük van Robert-Jan is, de Willem semmit sem kapott. Egyáltalán jöttek levelei? Néha - feleli Saskia. - De pár napja valaki rendet csinált a postában, szóval lehet, hogy kidobták. Mint mondtam, hónapok óta nem járt itt. Várj csak! - szól közbe Anamiek. - Úgy rémlik, láttam valami frisset, ami az ő nevére szól. Még mindig ott van a postaládában. Egy borítékkal tér vissza. Nem reklámszemét, hanem kézzel címzett levél. Holland bélyeggel. Meg akarom találni Willemet, de annyira nem, hogy felbontsam a magánleveleit. Az egyik kupacra helyezem a küldeményt, aztán meggondolom magam, mert a feladó neve és címe, amelyet kacska- ringós betűkkel írt a jobb felső sarokba egy ismeretlen kéz, az enyém. Elveszem a borítékot, a lámpa elé tartom. Egy másik boríték van benne. Felbontom a külsőt, és kihullik belőle az én levelem, amelyet a Gerilla Willnek küldtem Angliába, amikor Willemet kerestem. A bélyegekből, az áthúzott címekből és a ragasztószalaggal lezárt borítékból ítélve jó sokat utazott. Felbontom az eredeti levelet, hogy lássam, hozzátett-e valaki valamit, de nem. Csak elolvasták, és már küldték is tovább. Valamiért mégis boldog vagyok. Mindez alatt az idő alatt az én vacak kis levelem őt próbálta megtalálni. A legszívesebben megpuszilnám a kitartásáért. Megmutatom Saskiának és Anamieknek. Elolvassák, értetlenül néznek rám. Ezt a levelet én írtam - mondom. - Öt hónapja. Amikor kutatni kezdtem utána. Egy angliai címre küldtem, valahogyan mégis idetalált. Akárcsak én. Ahogy kimondom, ismét azt érzem, hogy jó úton járok. A levelem és én ugyanarra a helyre kerültünk, még ha ez nem is a jó hely. Saskia és Anamiek összenéznek. Megeresztünk pár telefont - mondja Saskia. - Segítünk felhajtani neked Robert-Jant. A lányok felmennek a lépcsőn. Hallom egy számítógép csöngését. Egyoldalú párbeszéd, Saskia telefonál. Körülbelül húsz perc múlva visszajönnek. - Augusztus van, szinte senki sincs a városban, de egy-két napon belül bizonyosan találok neked valamilyen kapcsolatot Robert-Janhoz. Köszönöm - mondom. Megrebben a szempillája. Nem tetszik, ahogy rám néznek. Bár éppen tudnék egy gyorsabb utat is Willemhez. Tényleg? Mit? Habozik. A barátnőjét. 210
HARMINC ÖT Ana Lucia Aureliano. így hívják. Willem barátnője. Az utrechti egyetem valamilyen tehetséggondozó iskolájában tanul. Kutatásaim egész ideje alatt nem is álmodtam róla, hogy ilyen messzire jutok. Épp ezért nem engedtem magam arról ábrándozni, hogy valóban megtalálom Willemet. Bár elképzeltem egy csomó lánnyal, de arra nem gondoltam, hogy csak egy lehessen neki. Ami utólag visszanézve borzalmas butaságra vall. Nem mintha azért jöttem volna ide, hogy ismét összetartozzunk. Nem volt semmiféle összetartozás, amihez visszatérhetnék. De ha már ilyen közel jutottam hozzá, életem végéig bánnám, ha most fordulnék vissza. A sors iróniája, hogy éppen Céline szavai bírnak rá a barátnő felkutatására. Bátornak kell lenned. A campus kicsi, különálló egység, nem olyan, mint az egyetem, amely, mint Saskia mondta, elönti Utrecht belvárosát. A város peremén található. Miközben kikarikázok a külvárosba a rózsaszín biciklin, amelyet Saskia rám tukmált, azt gyakorolom, mit fogok mondani a barátnőnek, ha megtalálom. Vagy ha Willemet találom meg. Az iskolának nagyon kevés hallgatója van, és mind kint laknak a campuson. Továbbá mivel nemzetközi intézmény, a világ minden részéből vonzza a diákokat az angol nyelvű oktatással. így mindössze két embert kell megkérdeznem, és már meg is tudtam, merre keressem Ana Luciát. Nem annyira kollégiumi szoba, inkább IKEA-bemutató- terem. Belesek az üvegezett tolóajtón: politúros fa, modem bútorok, egymillió mérföldre attól a kommersz humbugtól, amelyen Kálival osztoztam. A villany nem ég, a kopogtatásomra senki sem válaszol. Az ajtó előtti kis betonkilépőre hímzett párnákat tett valaki, úgyhogy letelepedem, és várok. Elbóbiskolhattam, mert arra riadok fel, hogy dőlök hátrafelé. Mögöttem ajtót nyitott valaki. Felnézek. A lány - Ana Lucia - gyönyörű: hosszú, hullámos, barna haj, vörös rúzzsal kiemelt rózsabimbó száj. Akár hízelgőnek is találhatnám, hogy ilyen társaságba kerültem, mint ő és Céline, de egészen mást érzek. Segíthetek valamiben? - kérdezi. Úgy méreget, mint azt a csavargót szokás, akit alva találtunk az ajtónk előtt. A nap előbújt a felhők mögül, és kíméletlen erővel tükröződik az üvegablakban. Eltakarom a szememet, feltápászkodok. Elnézést, elalhattam. Ana Lucia Aurelianót keresem. 211
-
Én vagyok Ana Lucia - mondja. Hunyorogva néz rám. - Találkoztunk
már? O, nem! Allyson Healey vagyok, és... elnézést. Szóval ez elég bizarr. Amerikából jöttem, és keresek valakit. Gólya vagy? Mert az egyetemnek van netes információs központja. Tessék? Nem, nem ide járok. Én Bostonban tanulok. Kit keresel? Tulajdonképpen nem akaródzik megmondanom a nevét. Kitalálhatnék valamit, és Ana Lucia hoppon marad. Nem kellene hallanom, amint azzal az elbájoló kiejtésével megkérdezi, miért akarom tudni, merre jár a fiúja. De akkor mehetnék is haza. Azért jöttem el idáig, hogy semmit se tudjak meg? Tehát kimondom: Willem de Ruitert. Egy hosszú percig csak bámul, azután összegyűrődik a szép arca, kinyitja azt a kozmetikai hirdetésbe illő, tökéletes száját, és kijön rajta valami, amiről csak feltételezhetem, hogy káromkodás, mert spanyolul mondja. Viszont hadonászik, percenként ezerrel beszél, és vörös az arca. Vatel Déjame, puta!' Megragadja a vállamat, és lehajít a küszöbről, mint kidobó a részeget. Utánam vágja a hátizsákomat, amiből minden kiborul. Becsapja az ajtót, már amennyire egy üvegezett tolóajtó becsapható. Be is zárja. És összehúzza a függönyt. Egy darabig csak ülök tátott szájjal, azután zsibbadtan elkezdem visszarakosgatni a holmimat a hátizsákba. Megvizsgálom a könyökömet, amely lehorzsolódott a landolásnál, és a karomat, amelyre félholdakat rajzoltak Ana Lucia körmei. Jól vagy? - Felnézek. Raszta hajú, csinos lány hajol felém, és nyújtja a napszemüvegemet. Bólintok. -
* Húzz innen, te kurva! (spanyol). Nincs szükséged jégre vagy valamire? Van a szobámban. - Indul vissza a saját szobájába. Megérintem a fejemet. Ott is van egy pukli, de nem komoly. - Szerintem semmi bajom, de azért kösz. Rám néz, a fejét csóválja. Nem Willem után érdeklődtél véletlenül? Te ismered? - kérdezem. - Ismered Willemet? - Átmegyek az ajtajához. Laptop és tankönyv van a kilépőn. Fizikakönyv, a kvantum-összefonódásnál kinyitva. Láttam már errefelé. Én még csak másodéves vagyok, úgyhogy nem -
212
ismertem, amikor ide járt. De csak egy személy létezik, aki ennyire fel tudja dühíteni Ana Luciát. Egy pillanat! Ide járt? Egyetemre? Itt? - Próbálom összeegyeztetni a Willemet, akit ismertem, a vándorszínészt egy zseniképző tanszék hallgatójával. Ismét belém hasít, milyen keveset tudok róla. Egy évig. Mielőtt ide kerültem. Közgazdaságot tanult, ha jól emlékszem. És mi történt? - Az egyetemre értem, de ő Ana Luciáról kezd mesélni. Hogy Willem és ő tavaly ismét összejöttek, de aztán Ana Lucia rájött, hogy Willem egész idő alatt csalta valami francia lánnyal. Olyan hanyagul mondja, mintha nem lenne benne semmi különös. Még mindig attól szédelgek, hogy Willem ide járt, közgazdaságtanra, így nem fogom fel azonnal az utolsó részt. Amelyikben csalta Ana Luciát egy francia lánnyal. Francia lánnyal? - kérdezem. Igen, azt hiszem, Willem titokban akart találkozni vele Spanyolországban. Ana Lucia felfedezte, hogy Willem az ő számítógépén rendelt repülőjegyeket, és azt hitte, neki akar meglepetést szerezni, mert Ana Luciának ott élnek a rokonai, ezért lemondta a svájci nyaralását, aztán meg értesítette a családját, és nagy bulit terveztek, és akkor derült ki, hogy azok a jegyek nem is neki szóltak, hanem a francia lánynak. Ettől annyira kiakadt, hogy a campus kellős közepén vonta felelősségre a fiúját. Micsoda jelenet volt! Azóta persze nem mutatkozott itt. Biztos, hogy nem kérsz jeget a fejedre? Lesüllyedek mellé a kilépőre. Céline? De ő azt állította, hogy egy éve nem látta Willemet. Bár mondott ő sok minden mást is. Többek között azt, hogy mi csak a kikötők vagyunk, amelyeket Willem végiglátogat. Jó páran lehetünk. Egy francia lány. Vagy kettő, vagy három. Egy spanyol. Egy amerikai. A lányok Egyesült Nemzete integet a kikötőkből. Céline búcsúszavaira gondolok. Most vészjóslóan hangzanak. Mindig tudtam, hogy Willem egy fűzőgép, és én csak egy vagyok a sok közül. De most már azt is tudom, hogy nem ejtett az után az éjszaka után. Levelet írt nekem, és, ha félszívvel is, de megpróbált felkutatni. Arra gondolok, amit anyu mondott. Hogy legyünk hálásak azért, ami van, és ne arra ácsingózzunk, amiről azt képzeljük, hogy kéne. Állok a campuson, ahol Willem járt-kelt valaha, és azt hiszem, végre felfogom, miről beszélt az anyám. Azt hiszem, végre megértem, mit jelent igazából, hogy addig kell kiszállnunk, amíg nyerésre állunk.
213
HARMINCHAT Amszterdam Maradj lendületben. Ez az új jelszavam. Ne sajnálkozz. És ne nézz hátra. Töröltetem az utam Párizs-London szakaszát, hogy egyenesen Londonból indulhassak haza. Nem akarok visszamenni Párizsba. Valahova máshova akarok menni. Még öt napom maradt Európára, és itt vannak ezek a fapados légitársaságok. Mehetek Írországba. Vagy Romániába. Felszállhatok a nizzai vonatra, hogy utolérjem az ausztrál brancsot. Akárhova elmehetek. De hogy mindezekre a helyekre eljuthassak, vissza kell térnem Amszterdamba. Az lesz az első, ahova megyek. A rózsaszín biciklin. Amikor leadtam Saskiánál a bringát, amelyhez egy doboz csokoládét mellékeltem hálám jeléül, szóltam neki, hogy már nem szükséges felgöngyölítenie a Robert-Jan-féle kapcsolatot. Megtaláltad, amire szükséged volt? - kérdezi. Igen és nem. Értett a szóból. A csokoládét elvette, de azt mondta, hogy a bringát tartsam meg. Úgy sincs gazdája, nekem pedig szükségem lesz rá Amszterdamban. Magammal vihetem a vonaton vagy lepasszolhatom valakinek. A rózsaszín Fehér Bicikli - mondtam. Saskia mosolygott. Te hallottál a Fehér Bicikliről? Bólintottam. Bár meglenne még. Az utazásaimra gondoltam, mindarra, amit az emberektől kaptam: barátságot, segítséget, ötleteket, bátorítást, makront. Szerintem megvan az még. Anamiek írott utasításokat adott a biciklizéshez Utrechtből Amszterdamba. Mindössze negyven kilométer, sík terepen, és végig van kerékpáros vény. Amint megérkezem a város keleti határára, tapadjak rá a kilences villamosra, amely egyenesen visz a pályaudvarig. Ott van a legtöbb olcsó ifjúsági szálló. Utrechten kívül először iparvidék terül el, azután tanyák következnek: zöld mezőkön ácsorgó tehenek, kőből épült, nagy szélmalmok, még egy facipős gazdát is látok. De a vidékies táj hamarosan átadja a helyét az irodaházaknak, és már meg is érkeztem Amszterdam peremére. Elhúzok egy irdatlan stadion mellett, amire azt írták, hogy Ajax, aztán a kerékpárösvény 214
beletorkollik az utcába, és innentől kissé zavarosak a dolgok. Villamos csilingelését hallom, a kilences az, ahogy Anamiek ígérte. Rátapadok, elmarad az Oosterpark, utána valami, ami szerintem állatkert lehet rózsaszín flamingóraj a város közepén -, de a dolgok kissé zavarosabbak lesznek egy kereszteződésnél, egy nagy bolhapiac mellett, ahol elveszítem a villamost. Mögöttem motorosok dudálnak, bicikli kétszer annyi van, mint autó, kitartóan keresgélem a villamost, de minden csatorna csak köröz, mindegyik ugyanolyan, mint az előző, magas kőfalak és a vízen mindenféle hajó, a lakóhajótól az evezős csónakokon át az üvegkupolás sétahajókig. Elkerekezem hihetetlenül nyurga, manzárdtetős sorházak és barátságos kis kávéházak mellett, amelyeknek szélesre tárt ajtaján kilátszanak a száz év óta barnuló falak. Jobbra kanyarodom, és kibukkanok egy virágpiacon, amely tarkára festi a szürke reggelt. Előveszem a térképemet, forgatom. Ez a város egyetlen örvény, és az utcanevek olyanok, mintha az ábécé betűi autóbalesetet szenvedtek volna: Oudezijds Voorburgwal. Niuewebrugsteeg. Totál zavarodottan pedálozok oda egy bőrzakós, magas férfihoz, aki egy szőke totyist szíjaz bele a bicikli babaülésébe, Amikor meglátom az arcát, kis híján kereket oldok, mert ő is Willem klónja, noha idősebb változatban. Kérdezem, merre menjek. Mondja, hogy kövessem a Dam térig, ahonnan továbbküld a Warmoesstraat szédítő forgatagába. Végigpedálozok egy utcán, ahol szexboltok rémségesen csiricsáré kínálata könyököl bele az ember szemébe. A háztömb végén van a város egyik olcsóbb ifjúsági szállója. Az előtérben zajlik az élet: biliárdoznak, pingpongoznak, kártyáznak, és mindenki sört szorongat, pedig alig múlt dél. Kérek egy ágyat, a sötét szemű recepciós lány szó nélkül felírja az adataimat és elveszi a pénzt. A hálóban, noha a falra ki van írva, hogy A SZOBÁKBAN KÉRJÜK A DROGOK MELLŐZÉSÉT, a levegő sűrű a spangli füstjétől, és egy vörös szemű pofa épp most szív fel sztaniolcsövön valamit, ami biztosan nem hasis és nem legális. Bezárom a hátizsákomat a szekrénybe, visszamegyek a földszintre, onnan ki az utcára, majd be egy zsúfolt netes kávézóba. Kifizetek egy félórát, lehívom a fapados légitársaságok oldalait. Ma csütörtök. Hétfőn indulok haza Londonból. Van egy járat Lisszabonba negyvenhat euróért. Van egy Milánóba és egy valahova Horvátországba! Ráguglizok Horvátországra, nézem a sziklás tengerpartok és az ódon világítótornyok képeit. Még olcsó szállodák is vannak a világítótornyokban! Lakhatnék világítótoronyban! Bármit megtehetek! Mivel úgyszólván semmit sem tudok Horvátországról, úgy döntök, oda megyek. Előveszem a bankkártyámat, hogy fizessek a jegyért, de a másik ablakban, amelyet megnyitottam, látom, hogy új e-mail érkezett. Átkapcsolok rá. Wren küldte. HOL VAGY? Sietve válaszolok, hogy Amszterdamban. Amikor a múlt héten búcsút 215
vettem Párizsban Wrentől és az ausztrál brancstól, Wren azt tervezte, hogy vonattal lemegy Madridba, míg Kelly és bandája Nizzába indultak, és szó volt róla, hogy esetleg Barcelonában találkoznak, így némileg meg vagyok lepve, amikor fél perc múlva e-mail jön Wrentől: EZ NEM IGAZ, ÉN IS!!!! Az üzenetben ott a mobilszáma. Vigyorogva hívom fel. Tudtam, hogy itt leszel! - mondja. - Megéreztem. Hol vagy? Egy netkávézóban a Warmoesstraaton. Hát te? Azt hittem, Spanyolországba mész. Módosítottam a terveimet. Winston, milyen messze van a Warmoesstraat? - kiáltja. - Winston egy cuki srác, aki itt dolgozik - súgja nekem. Férfihangot hallok a háttérből, Wren felvisít: - Nahát, öt percre vagyunk egymástól! Találkozzunk a Dam téren, a fehér torony előtt, ami olyan, mint egy pénisz. Bezárom a böngészőt. Tíz perccel később úgy ölelgetem Wrent, mint rég elveszített rokonomat. Húha, ez a Szent Antal aztán nem lopja a napot! - mondja. Egyetértek! Szóval mi történt? Gyorsan előadom, hogy megtaláltam Ana Luciát, majdnem megtaláltam Willemet, aztán úgy döntöttem, hogy nem keresem tovább. Úgyhogy most megyek Horvátországba. Csalódottnak látszik. Elmész? Mikor? Holnap reggel. Éppen fizetni akartam a jegyemért, amikor üzentél. Ó, maradj még pár napot! Mehetnénk együtt felfedezni! Bérelhetnénk két biciklit! Vagy bérelhetnénk egyet, és egyikünk ülhetne a vázon, úgy, ahogy a holland lányok csinálják. Már van biciklim - jelzem. - Rózsaszín. Van csomagtartója, ahova ülhetek? - A mosolyának nem lehet ellenállni. Van. O, maradnod kell! A Jordaan közelében lakom. A szobám akkora, mint egy fürdőkád, de aranyos, és dupla ágy van benne. Tied a fele! Az égre nézek. Megint lóg az eső lába a levegőben, augusztushoz képest meg kell fagyni. Horvátországban a web szerint harminc fok van és ragyog a nap. De Wren itt van, ott meg mi az esélyem? Wren a szentekben hisz. Én a véletlenekben. Úgy vélem, gyakorlatilag ugyanabban hiszünk. Elhozzuk a cuccomat a szobámból, ahol a pofa addigra kiütötte magát, és beköltözöm Wrenhez. Itt sokkal barátságosabb, főleg, mert a magas, sötét és vigyorgó Winstón a recepciós. Wren ágya be van terítve nemcsak Európára, de az egész világra szóló útikönyvekkel. 216
Mi ez? Winstontól kaptam kölcsön. A bakancslistámhoz kellenek. Mi az a bakancslista? Azok a dolgok, amiket meg akarok csinálni a halálom előtt. Visszajön az a furcsa, titokzatos mondat, amit Párizsban hallottam tőle az első találkozásunkkor: Járatos vagyok a kórházakban. Csak másfél napja ismerem, de máris borzasztó lenne, ha elveszíteném. Észrevehet valamit rajtam, mert gyengéden megérinti a karomat. Ne aggódj, sokáig akarok élni. Akkor miért csinálsz bakancslistát? Mert ha bevárjuk, hogy tényleg haldokoljunk, akkor már késő. Ránézek. Járatos vagyok a kórházakban. A szentek. Ki az? - kérdezem halkan. A nővérem, Francesca. - Elővesz egy papírlapot, amelyre egy csomó címet és helyet írtak: A szép Angéle (Párizs), Zeneóra (London), Feltámadás (Madrid)*. És így tovább. Nem értem - adom vissza a papírt. Francescának nem sok esély jutott, hogy bizonyíthasson, de az utolsó percéig elkötelezett művész volt. Feküdt a kórházi ágyban, a fél karjában infúzióval, a másik kezében vázlatkönyvvel. Sok száz képet festett és rajzolt, szívesen mondogatta, hogy ez az ő öröksége, és ha meg is hal, legalább ezek tovább élnek - még ha a padláson is. -
* Gauguin, Vermeer és El Greco festményei. (A ford.) Azt sose tudhatod - mondom. Azokra a képekre és szobrokra gondolok a művésztanyán, amelyek a Louvre-ba kerülhetnek egy napon. így van. Azzal vigasztalta magát, hogy az olyan művészeket, mint Van Gogh és Vermeer, nem ismerték el életükben, a haláluk után lettek híresek. A saját szemével akarta látni a képeiket, úgyhogy az utolsó, átmeneti javulása idején elzarándokoltunk Torontóba meg New Yorkba, és megnéztünk egy csomót. Utána egy még hosszabb listát készített. Ebben milyen festmények vannak? - kérdezem a listára pillantva. - Van Gogh? Igen, szerepelt benne egy Van Gogh, a Csillagos éj, amit együtt láttunk New Yorkban, és fölvett néhány Vermeert is, bár az, amit a legjobban szeretett, Londonban volt. De ez az ő listája, amit Párizs óta átmenetileg félretettem. Miért? Szeretem Francescát, és meg fogom nézni helyette ezeket a képeket egy napon. Csakhogy sok időt töltöttem az árnyékában. így kellett lennie. Most már elment, de még mindig olyan, mintha rám vetülne az árnyéka, érted? -
217
Különös, de értem. Bólintok. - Nem véletlenül futottunk mi össze Párizsban. Te annak a normális lánynak az esete vagy, aki valami bolondságot csinál. Ihletet kaptam tőled, és megváltoztattam a terveimet. Már azon is gondolkoztam, hogy nem azért keltem-e útra, mert veled kellett találkoznom. Mert talán Francesca és a szentek akarták így. Megborzongok. Komolyan ezt gondolod? Ezt. Ne izgulj, nem fogom közölni a szüleimmel, hogy miattad megyek haza egy hónappal később. Némileg ki vannak akadva. Föl nevetek. Ezt is megértem. No, és mi van a listádon? Sokkal kevésbé emelkedett, mint Francescáé. - Az útinaplójáért nyúl, kivesz belőle egy gyűrött papírt. Megcsókolni egy fiút az Eiffel-torony tetején. Hemperegni egy tulipánmezőn. Delfinekkel úszni. Megnézni az északi fényt. Megmászni egy vulkánt. Rockbandában énekelni. Megsarkalni a saját cipőmet. Vacsorát főzni 25 személyre. 25 barátot szerezni. - Haladok vele, de folyton újabb pontokkal egészítem ki, és már volt néhány buktám. Ide a tulipánmezőkért jöttem, de azok csak tavasszal virágoznak. Úgyhogy most valami mást kell kitalálnom helyette. Igaz is, azt hiszem, az északi fényt elcsíphetem Norvégiában, egy Bodo nevű helyen. Sikerült megcsókolnod egy fiút az Eiffel-torony tetején? Vigyorog, mint egy vásott kis manó. Sikerült. Azon a reggelen mentem föl, amikor te elutaztál. Volt fent egy olasz csoport. Az olaszok nagyon előzékenyek tudnak lenni. - Suttogóra halkítja le a hangját. - Még a nevét sem kértem el! Suttogva felelek: Néha nem is kell!
HARMINCHÉT Elmegyünk ebédelni egy indonéz étterembe, ahol hatalmas rijsttafel kapható, degeszre esszük magunkat, és ahogy dülöngélünk a bringán, támad egy ötletem. Nem éppen keukenhofi virágtenger, de talán megteszi. Körülbelül húsz percünk megy rá, hogy megtaláljam a reggel látott virágpi acot. Az árusok már zárnak, rengeteg kidobott virág marad utánuk. Wren és én elemelünk egy ölre valót, és elhintjük a görbe ösvényen, a csatorna 218
partján. Wren boldogan hempereg rajtuk. Nevetek, lefotózom a gépével, azután készítek képet a telefonommal, és elküldöm SMS-ben anyunak. Az árusok elnéző derűvel figyelik Wrent, mintha hetente legalább kétszer történne ilyesmi. Odajön egy hordóhasú, nagydarab, szakállas, nadrágtartós fickó egy csokor, hervadó levendulával. Ezt is megkaphatja. Kapd el, Wren! - dobom oda neki az illatos, lila virágokat. Kösz - mondom a szakállasnak, aztán elmagyarázom Wrent meg a bakancslistáját és hogy a nagy tulipánmezők már elvirágzottak, ezért be kell érnünk ezzel. A pasas ránéz Wrenre, aki a szirmokat és a leveleket szedegeti a pulóveréről, majd a zsebébe nyúl egy névjegyért. Augusztusban elég ritka a tulipán. Viszont ha neked és a barátnődnek nincsen kifogásotok a korai kelés ellen, talán szerezhetek nektek egy kis mezőt. Másnap négyre állítjuk be a vekkert, és tizenöt perccel később lent vagyunk a kihalt utcán, ahol Wolfgang várakozik a furgonjával. Eszembe jut szüleim számtalan intése, hogy ne szálljak be idegenek autójába, de hangozzék bármily hihetetlenül, rájövök, hogy Wolfgang nem idegen. Bepréselődünk az első ülésre, gurulni kezdünk egy aalsmeeri üvegház irányába. Wren valósággal szökdécsel az izgalomtól, ami elég rendhagyó viselkedés hajnali negyed ötkor, holott még nem is ivott kávét, bár a figyelmes Wolfgang hozott egy termosszal, és mellé még néhány főtt tojást és kenyeret. Útközben nyálas europop szól, és Wolfgang meséli, hogy harminc évet húzott le a kereskedelmi tengerészetnél, mielőtt ideköltözött Amszterdamba, a Jordaan negyedbe. Németnek születtem, de amszterdamiként halok meg - mondja széles vigyorral. Ötre megérkezünk a Bioflorhoz, amely nemigen hasonlít a Keukenhof tarka szőnyegeire, inkább olyan, mint egy ipartelep. Wrenre nézek, vállat vonok. Wolfgang megáll egy futballpálya nagyságú üvegház mellett, amelynek a tetején napelemek sorakoznak. Rózsás képű pasas üdvözöl bennünket, akit Jósnak hívnak. Kinyitja az ajtót. Wren és én hápogunk. Virágok számtalan sorban, minden létező színben. Több hektár virág. Elindulunk az ágyások között a keskeny csapásokon, a trágyaszagtól és párától sűrű levegőben. Wolfgang egyszer csak rámutat a tulipánokra. Lilásrózsaszín, alkonyvörös és valami robbanékony citruskoktél, olyan, akár a vérnarancs. Arrébb megyek, otthagyom Wrent a virágaival. Egy darabig csak áll, azután elkiáltja magát: Ez hihetetlen! Látod? - Wolfgang rám néz, de nem válaszolok, mert kétlem, hogy Wren hozzánk beszélne. 219
Wren körbeszaladgálja ezt az üvegházat és egy másikat is, amelyben fréziák illatoznak. Készítek egy csomó képet. Aztán Wolfgangnak vissza kell mennie. ABBA-slágereket bömbölünk az úton, Wolfgang azt mondja, hogy az ABBA eszperantóul boldogságot jelent, és az ENSZ-nek ezt a számot kellene játszania a közgyűléseken. Már Amszterdam szélén járunk egy raktárnál, mikor észreveszem, hogy Wolfgang furgonjának raktere üres. Hát nem virágokat vásároltál a standra? A fejét rázza. O, én nem közvetlenül a tanyákról szerzem be a virágot, hanem árverésen, nagykereskedőktől, akik ide szállítanak. - Emberekre mutat, akik most rakodják be a furgonjaikba a virágokat. Szóval csak miattunk mentél ki oda? - kérdezem. Kissé megvonja a vállát, mintha azt felelné: mi másért? Mostanra igazán nem kellene ámuldoznom, hogy mekkora jóságra és nagylelkűségre képesek az emberek, mégis ámuldozom. Minden alkalommal padlót fogok tőle. Meghívhatunk vacsorázni ma este? - kérdezem. A fejét rázza. Ma este nem. Szabadtéri előadásra megyek a Vondel-parkba. Ti is eljöhetnétek. Angolul lesz. Miért adnának elő Hollandiában angolul? - kérdezi Wren. Hát, ez a különbség a németek és a hollandok között - feleli Wolfgang. - A németek lefordítják Shakespeare-t. A hollandok meghagyják angolul. Shakespeare? - kérdezem. Minden szál szőröm az égnek áll. - Melyik darab? Wolfgang még végig se mondta a címet, amikor kitör belőlem a nevetés. Hiszen ez egyszerűen lehetetlen! Kevésbé lehetséges, mint megtalálni egy tűt a tűgyárban! Kevésbé lehetséges, mint megtalálni azt az egyetlent a milliárdok között, akit szerethetünk! Mert ma este az Ahogy tetsziket adják elő a Vondelparkban. És olyan bizonyossággal tudom, amelyre nincs magyarázatom, bár az életemet föl merném tenni rá, hogy ő is benne lesz!
220
HARMINCNYOLC Tehát egy év után ugyanúgy találom meg, ahogy egy éve találtam rá: egy parkban, amint William Shakespeare szavait mondja egy fülledt alkonyon. Ugyanakkor ma este, ez után az egy év után, minden más. Ez nem Gerilla Will, hanem igazi produkció, színpaddal, ülésekkel, világítással, nézőkkel. Sok nézővel. Olyan sokkal, hogy mire megérkezünk, félreszorítanak bennünket az alacsony falhoz a kis nézőtér szélén. Továbbá ebben az évben nem mellékszereplő. Ebben az évben sztár. Ő Orlando, mint előre tudtam, hogy az lesz. Ő lép elsőnek a színpadra, és attól kezdve uralkodik is rajta. Lenyűgöző. Nemcsak engem nyűgöz le. Mindenkit. A nézők lecsendesednek, amikor belekezd az első monológba, és megilletődötten hallgatják végig. Az ég elsötétül, szúnyogok és éjjeli lepkék táncolnak a reflektorfényben, az amszterdami Vondelpark átváltozik az elvarázsolt ardennes-i erdővé, ahol előkerül, ami elveszett. Nézem őt, és úgy érzem, mintha csak ketten léteznénk. Csak Willem és én. Eltűnik minden más. Eltűnik a biciklik és a villamos csengetése. Eltűnnek a szökőkút medencéje fölött zümmögő szúnyogok. Eltűnik a mellettünk zajongó csoport. Eltűnik a többi színész. Eltűnik a tavalyi év. Eltűnik minden kételyem. Minden porcikámat betölti az érzés, hogy a helyes úton járok. Megtaláltam őt. Itt. Mint Orlandót. Mindennek ehhez kellett elvezetnie. Az ő Orlandója más, mint ahogy mi játszottuk el az osztályban, és más, mint a bostoni színész alakítása. Az övé szexi és érzékeny, a vágya Rosalinda után annyira tapintható, hogy árad belőle a feromon, átlebeg a fénykévék labirintusán, megpihen nyirkos és hálás bőrömön. Érzem, ahogy lüktet belőlem a gyönyör, a vágy, és igen, a szerelem, és árad a színpad felé. Elképzelem, ahogy ő felszívja magába, mint a verssorokat. Nem tudhatja, hogy itt vagyok. De akármilyen eszelősen hangozzék, én mégis úgy érzem, hogy tudja. Megérez valahol a kimondott szavakban, ugyanúgy, ahogy én éreztem őt bennük, amikor először olvastam fel őket Glenny professzor előadásán. Olyan sokra emlékszem Rosalinda szövegéből és Orlandóéból is, hogy együtt suttogom a színészekkel: Szeretném magának adni azt a kis erőmet, amim van. Jó szerencsét: kérje az Eget, hogy csalódjam magában! Akkor hát szeress, Rosalinda. És akarsz engem ? 221
Nem vagy te jó? Remélem, az vagyok. Most pedig mondd meg, hogy miután megszerezted, meddig akarod megtartani Rosalindát? Mindörökké és azon felül egy napig. Mindörökké és azon felül egy napig. Egyik kezemmel Wren kezét fogom, a másikkal Wolfgangét. Láncot alkotunk hárman. Így állunk, amíg véget nem ér a játék, amíg mindenki meg nem kapja a magáét: Rosalinda feleségül megy Orlandóhoz, Celia feleségül megy Olivérhez, aki kibékült Orlandóval, Phoebe feleségül megy Silviushoz, az ármányos herceg megjavul, és a száműzött herceg hazatér. Ahogy Rosalinda elmondja a záró monológot, a közönség megvadul, tombol, tapsol, füttyög. Megfordulok, előbb Wrent ölelem át, utána Wolfgangot, odaszorítom az arcomat dohány-, föld- és nektárszagú pupliningéhez. Aztán valaki más kezdi el ölelgetni Wrent és engem: a lármás népség, akik mellettünk ültek. Ez az én legjobb barátom! - harsogja az egyik. Vásott, kék szeme van, és egy fejjel alacsonyabb a többieknél, inkább hobbit, mint hollandus. Ki? - kérdezi Wren, akit sorra ölelgetnek a lármás és úgy tűnik, részeg hollandiak. Orlando! - feleli a hobbit. Ó! - mondja Wren. Halvány szeme olyan nagyra nyílik, hogy csillog, akár a gyöngy. - Ó! - ismétli nekem. Nem Robert-Jan vagy véletlenül? - kérdezem. A hobbit egy pillanatra meglepődik, de aztán csak vigyorog. A barátaimnak Broodje! Wolfgang kuncog. Broodje? - Hozzám fordul. - A broodje, az egy szendvics! Amit Broodje szeret - mondja az egyik haver, és megpaskolja Broodje hasát. Broodje/Robert-Jan ellöki a kezet. El kéne jönnötök a bulinkra ma este. Az évszázad bulija lesz! Fantasztikus volt, hát nem? Wren és én bólintunk. Broodje/Robert-Jan tovább kerepel, hogy milyen óriási volt Willem, aztán a barátja mond neki hollandul valamit, gondolom, Willemről. Mit mondott? - súgom Wolfgangnak. Azt, hogy azóta se látta Orlandót ilyen boldognak, amióta, itt nem hallottam mindent, talán az apjáról beszélt. Wolfgang dohányt vesz elő egy bőrzacskóból, és cigarettát sodor. Rám se néz, úgy mondja mély, morajló hangján: Azt hiszem, a színészek ott jönnek ki. - A kis vaskapura mutat a 222
színpad túloldalán. Rágyújt. A szeme felcsillan. Ismét a kapura mutat. A testem már nem szilárd, hanem egy porhalmaz. Színtiszta elektromosság. Keresztültáncol a nézőtéren, a színpad szélének irányába, ahol a gratulálok tömege várja a szereplőket virágcsokorral, pezsgőspalackokkal. Kijön a színésznő, aki Celiát játszotta: kurjongatnak és megölelgetik. A következő Adam, őutána Rosalinda, akit elhalmoznak virágcsokrokkal. A szívem dübörögni kezd. Valóban azért jutottam ilyen közel hozzá, hogy elszalasszam? Aztán meghallom a hangját. Nevet, szokása szerint, most éppen valamin, amit a Jacques-ot alakító színész mondott. Aztán meglátom a haját: rövidebb, mint volt, a szemét, amely fény és sötétség egyszerre, az arcát és rajta az apró sebhelyet, amely csak még döbbenetesebbé teszi. Elakad a lélegzetem. Arra gondoltam, hogy megszépítettem, holott igazából ennek az ellenkezője az igaz. Már elfelejtettem, milyen gyönyörű. Mennyire Willem. Willem, formálódik a neve a torkomban. Willem! - csendül fel hangosan és tisztán. De nem az én hangom mondta. Megérintem a nyakamat, hogy biztos legyek benne. Willem! Ismét hallom a hangot. Aztán látom a mozgást. Fiatal nő ront ki a tömegből. A virágok, amelyeket a karján hoz, a földre hullnak, amikor Willem nyakába ugrik, aki átöleli, felkapja a földről, magához szorítja, belemélyeszti ujjait a bronzvörös hajba, és kacag azon, amit a lány mond. Pörögnek, akár a boldogság orsója. A szerelemé. Állok, mint a sóbálvány, figyelem ezt a belső használatra szóló, nyilvános bemutatót. Végül valaki odamegy Willemhez, megkocogtatja a vállát, a lány lecsúszik a földre. Felszedi a virágokat - napraforgó, pontosan az, amit én választottam volna Willemnek -, leporolja őket. Willem hanyagul átkarolja, kezet csókol neki. A nő átöleli a derekát, én pedig rádöbbenek, hogy nem tévedtem, amikor megéreztem, hogy a szerelem árad Willem bőréből előadás közben. Csak abban tévedtem, hogy kinek szól. Elmennek, olyan közel hozzám, hogy érzem a haladásuk szelét. Olyan közel vagyunk egymáshoz, de Willem a lányt nézi, észre sem vesz engem. Elmennek, kéz a kézben, egy filagória felé, távolabb a tolongástól. Én meg csak állok. Gyengéden megkocogtatják a vállamat. Wolfgang az. Rám néz, félrehajtja a fejét. Végeztél? - kérdezi. Visszanézek Willemre és a nőre. Talán ez a francia lány. Vagy valaki egészen új. Egymással szemben ülnek, a térdük összeér, fogják egymás kezét, 223
beszélgetnek. Számukra megszűnt létezni a világ többi része. Ugyanezt éreztem tavaly. Ha akkor megnézett bennünket egy kívülálló, ugyanilyennek tűnhettünk a szemében. De most én vagyok a kívülálló. Még egyszer megnézem őket. Még innen is látom, hogy a lány fontos Willemnek. Olyasvalaki, akit szeret. Várom, hogy lecsapjon rám a pusztulás ökle, összeomoljon egy év minden reménye, várom a boldogtalanságot. Nem is marad el. Nagyon fáj, hogy elveszítettem. Vagy őt, vagy az eszményét. Ám a fájdalommal együtt érkezik még valami más, először olyan halk, hogy hegyezni kell a fülemet, annyira nem hallom, de azután fölismerem a csukódó ajtó csendes kattanását. Ekkor valami hihetetlen dolog történik. Szélcsend van, mégis megérzem a fuvallatot, mintha ezzel egyidejűleg ezer másik ajtó pattant volna fel. Még egy pillantást vetek Willemre, majd Wolfganghoz fordulok. Végeztem - mondom. Bár gyanítom, hogy ennek az ellenkezője igaz. Valójában csak most kezdem el.
HARMINCKILENC Ragyogó napsütés ébreszt. Ráhunyorgok az úti órára. Majdnem dél. Négy óra múlva elutazom. Wren úgy döntött, hogy marad pár napig. Felfedezett egy csomó bizarr múzeumot, köztük egy középkori kínzóeszköz-múzeumot meg egy retikülmúzeumot, és Winston azt mondta, ismer valakit, aki megtaníthatja cipőt sarkalni, ami akár egy hétig itt marasztalhatja. De nekem már csak három napom van, és úgy döntöttem, elmegyek Horvátországba. Csak estére érek oda, és hétfőn már hajnalban indulnom kell, hogy elérjem a hazafelé induló gépet, ami azt jelenti, hogy csak egy teljes napom lesz. De én már tudom, mi minden történhet egyetlen nap alatt. Akármi. Wren szerint hibát követek el. Ő nem látta Willemet a vörös hajú lánnyal, és egyfolytában azt bizonygatja, hogy akárki lehet, például Willem testvére. Nem mondom meg neki, hogy Willem egyetlen gyerek, akárcsak én, akárcsak Wren maga is most már. Egész este azon rimánkodott, hogy menjek el a buliba, várjam ki a darab végét. Tudom, hol tartják. Robert-Jan mondta. Ott lesz a..., jaj, nem jut eszembe az utca neve, de Robert-Jan azt mondta, hogy „övét" jelent holland nyelven. Száznyolcvankilences szám. 224
Állj! - emeltem föl a kezem. - Nem akarok menni. De hát képzeld már el! - nógatott. - Mi lenne, ha még sose találkoztál volna Willemmel, és Broodje meghívott volna bennünket a buliba, és elmentünk volna, és ti először találkoztok és egymásba szerettek? Talán ez történne! Kellemes elmélet, és nem tudok nem gondolni rá, hogy megtörténhetett volna-e. Valóban beleszeretnénk egymásba, ha ma találkoznánk először? Egyáltalán szerelmes voltam belé? Vagy csak felkorbácsolt a titokzatossága? De van egy másik kérdés, amely ugyancsak nem hagy nyugodni. Ennek az őrült kalandnak, amelyre indultam, hátha nem is az a célja, hogy segítsen megtalálnom Willemet. Hátha valaki egészen mást segít megtalálnom. Éppen öltözöm, amikor benyit a papírzacskót szorongató Wren. Szia, álomszuszék! Csináltam neked reggelit. Vagyis inkább Winston csinálta. Azt mondta, nagyon hollandos. Elveszem a zacskót. Kösz. - Wrenre nézek, aki vigyorog, mint a fakutya. - Winston, hm? Máris vörösödik. Most tette le a műszakot, és mihelyt te elmentél, elvisz biciklizni, és bemutat a suszter barátjának. - A vigyor most már majdnem körbeéri a koponyáját. - És azt mondja, hogy holnap el kell kísérnem egy Ajaxmeccsre! - Egy pillanatig töpreng. - Ez nem volt rajta a listámon, de az ember sohase tudhatja. Nem, valóban nem. Na, jó, nekem hamarosan indulnom kell, hogy te minél előbb elmehess, izé, sarkaltatni. De hát még csak sokára indul a géped! Akkor is. Nem akarok kapkodni, és úgy hallom, a reptér fantasztikus. Elcsomagolom a maradék holmimat, lemegyek Wrennel. Winston megmutatja, merre van a vasútállomás. Csakugyan ne kísérjelek el az állomásra vagy a reptérre? - kérdezi Wren. A fejemet rázom. Úgy szeretném látni, amint elkarikázik a rózsaszín biciklin, mintha holnap újra találkozhatnék vele. Átölel és háromszor megpuszil, ahogy a hollandok szokták. Tót ziensl - mondja. - Ez azt jelenti hollandul, hogy „viszontlátásra". Itt nem köszönnek úgy, hogy „isten veled". - Nyelek, mert gombóc van a torkomban. Azután Winston felpattan a nagy, fekete biciklijére, Wren is felpattan a kis, rózsaszín biciklire, és elkarikáznak. Felveszem a hátizsákomat, megteszem a rövid gyalogutat az állomásig, ahonnan negyedóránként indulnak a vonatok Schipholba. Jegyet váltok, vásárolok egy csésze teát, kiülök a zörgő indulási tábla alá, hogy megegyem a reggelimet. Amikor látom, mi van a zacskóban, nevetnem kell. Mert Winston hagelslag szendvicset készített nekem. Mennyit beszéltem róla, de -
225
még sose kóstoltam ezt a finomságot. Harapok egy falatot. A hagelslag ropog, azután beleolvad a vajba, a még mindig meleg kenyérbe. Ami marad, annak éppolyan az íze, mint Willemé. Most értem meg, mit jelent az, hogy az idő cseppfolyós, mert váratlanul elfolyik előttem az egész tavalyi év, hol összesűrűsödve, hol kitágulva, úgyhogy itt eszem, Amszterdamban a hagelslagot, ugyanakkor Párizsban is vagyok, Willem keze a csípőmön, ugyanakkor a London felé tartó vonatról figyelem az elsuhanó tájat, és ugyanakkor sorban állok a Hamlethez. Látom Willemet. Ahogy a csatorna melletti víztárolónál a szemembe néz. A vonaton, amikor még folttalan a farmerje, amikor még én is folttalan vagyok. A párizsi vonaton, nevetésének ezer árnyalatával. Az indulási tábla keveri a lapokat. Felnézek rá, és közben elképzelek egy másfajta időt. Egy olyat, amelyben Willem akkor száll ki, amikor nyerő szériában van. Egy olyat, amelyben nem tesz megjegyzést a reggelimre. Egy olyat, amelyben csak elbúcsúzik a londoni peronon ahelyett, hogy meghívna Párizsba. Vagy egy olyat, amelyben sosem áll meg Stratford-upon-Avonban, hogy szóba elegyedjék velem. Valóban folt esett rajtam. Függetlenül attól, hogy szerelmes vagyok bele, hogy ő volt-e szerelmes belém egyáltalán vagy, hogy kibe szerelmes most, Willem megváltoztatta az életemet. Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra. Talán mégse a véletlen rá a jó szó. Talán a csoda az. Vagy talán nem is csoda. Talán csak ilyen az élet. Amikor megnyitjuk magunkat neki. Amikor odaállunk az útjába. Amikor azt mondjuk, hogy igen. Idáig jöttem, és ne mondjam el neki - neki, aki ezt a legjobban megértené -, hogy amikor a kezembe nyomta azt a röplapot és azt javasolta, hagyjam ki a Hamletet, segített ráébredni, hogy nem az számít, vagyunk-e, hanem hogy milyenek vagyunk? Hogy juthattam volna el ilyen messzire, ha nem vagyok bátor? Bocsánat!- szólítok meg egy pettyesruhás, cowboycsizmás nőt van itt, Amszterdamban egy olyan utca, amelynek az a neve, hogy öv? Ceintuurbaan - feleli. - Huszonötös villamos. Az állomás elől indul. Kirohanok az állomásról, felugrok a villamosra, megkérdezem a vezetőt, hol kell leszállni a száznyolcvankilences számhoz. A Sarphatiparknál - feleli. - Majd szólok. Húsz perccel később leszállók a parknál, amelyben van egy kis játszótér és egy nagy homokozó. Leülök egy fa alá, hogy bátorságot gyűjtsék. Két gyerek most végzi az utolsó simításokat egy művészi, több láb magas, tornyos homokváron, amelynek vizesárka is van. Felállók, odamegyek a házhoz. Még azt se tudom, hogy valóban itt lakik-e, de most mindennél erősebb az érzés, hogy jó úton járok. Három csengő van a 226
kapuban. Megnyomom a legalsót. Női hang sipít bele a kaputelefonba. Halló! - kiáltom, de mielőtt folytathatnám, az ajtó kattanva kinyílik. Belépek a sötét, dohos folyosóba. Egy ajtó kitárul, a szívem ugrik egyet, de nem ő az. Idős asszony, mögötte kutya csahol. Willem? - kérdezem. Fölfelé mutat, becsukja az ajtót. Felkapaszkodom a meredek lépcsőn az emeletre. Három lakás van a házban, úgyhogy vagy ez az övé, vagy a legfelső. Állok egy darabig az ajtónál, fülelek, hogy jönnek-e bentről hangok, de csak halk zenét hallani. Ám a szívem gyorsabban és erősebben ver, mintha egy radar azt csipogná: igen, igen! Kissé reszkető kézzel zörgetek, először olyan halkan, mintha korhadt fatörzsön kopogtatnék, aztán erélyesebben. Hallom a lépéseit. Eszembe jut a sebhely a lábfején. A jobb lábán volt vagy a balon? A lépések közelednek, a szívem a léptek sebességének kétszeresére gyorsít. Aztán kitárul az ajtó, és ott áll ő. Willem. Magas alakja árnyékot vet rám, pontosan úgy, mint az első napon, azon az egyetlen, létező másik napon, amelyen találkoztunk. A szeme, az a rejtett dolgok szivárványát rejtő, sötét szempár tágra nyílik. Az álla leesik. Hallom, ahogy levegő után kap megrendülésében. Csak áll, a teste kitölti az ajtót, úgy bámul rám, mintha szellemet látna. Gondolom, az is vagyok. De ha megtanulhatott bármit is Shakespeare-től, akkor azt, hogy a szellemek mindig visszajárnak. Nézem az arcán karambolozó kérdéseket és válaszokat. Olyan sok mindent akarok mondani. Hol kezdjem? Szia, Willem - mondom. - A nevem Allyson. Nem válaszol, csak áll még egy pillanatig, és néz. Azután félreáll és szélesebbre nyitja az ajtót, hogy beléphessek. Így hát bemegyek.
227
