TájÉK MÁRCIUS I. ÉVF. ELSÕ SZÁM

TájÉK TÁJBAN

ÉLÕ KÖZÖSSÉG

2006. MÁRCIUS I. ÉVF. ELSÕ SZÁM

artalom 3

Köszöntõ

Balla Ede-Zsolt: Táj, táj, kultúrtáj Bemutatkozik: a Zöld Szív ITM Balla Ede-Zsolt: Környezettudatosság a Csíki-medencében Kilyén Barna: Mire jó a Kiotói Egyezmény?

4 6 7 9

Bemutatkozik: a Székelyföldi Közmûvelõdésszervezõk Egyesülete “Édes hazám, Székelyföld” - honismereti vetélkedõ

10 11 12 13 15 17 17 18 19 21 23

Székelyföldi Civil Konferencia - 2005 Lantos Tamás: Nonprofit mítosz Fülöp Szabolcs: Szent földrajz, avagy a hely szelleme Hogyan éltük túl a gyermekkorunkat? A szeretet körforgása Lázár László: Életminõség - minõségi élet? Tüzes Bölöni Ferenc: Gyermekeink szocializációja Balla Zoltán: A SZEKE és a globalizáció Pap Gábor: Hívogató

Nagy Lázár Kincsõ: Mese, báb - színház gyerekeknek

25

TájÉK TÁJBAN

ÉLÕ KÖZÖSSÉG

A Human Reform Alapítvány, Székelyföldi Közösségfejlesztõk Egyesülete, Székelyföldi Közmûvelõdésszervezõk Egyesülete valamint a Zöld Szív Ifjúsági Természetvédõ Mozgalom közös kiadványa. I. évfolyam, 1. szám Szerkesztõség: Balla Ede-Zsolt, Balla Zoltán, Kiss László, Lázár László Tamás Olvasószerkesztõ: Fábián Lajos Cím: 535600 - Székelyudvarhely, Eötvös József utca 13 szám, Hargita megye, Románia Telefon: (004) 026- 216015 * E-levél: [email protected] Nyomás: Microprint Nyomda A TájÉK megrendelhetõ a szerkesztõség címén. * Utcai terjesztésre nem kerül.

Az emberi fajnak két nagy problémája van. Az elsõ: eltalálni azt a pillanatot, amikor valamit el kell kezdeni. A második: eltalálni azt a pillanatot, amikor abba kell hagyni. A TájÉK szerkesztõsége elérkezettnek látja a pillanatot egy olyan szellemi közeg létrehozására, amely mindennapjaink kérdéseinek sajátos nézõpont szerinti bemutatása által határozott állásfoglalásra készteti az olvasót, legyen ez pártoló vagy elutasító magatartás. Célunk egy tiszta és világos identitástudat felmutatása, melynek tükrében képesek leszünk bárhol, bármilyen kihívás között eligazodni, önmagunk lenni. Hitünk szerint, amikor az emberek elhatározzák, hogy szembenéznek egy problémával, olyankor valójában rádöbbennek: sokkal többre képesek, mint hitték. Szeretnénk segítséget nyújtani az alternatívák közüli választásban. Fontos ez annál is inkább, mivel a jelenlegi társadalmi megközelítés ugyancsak egyoldalú, sokszor a hamis dilemma esetére alapoz, vagyis választani kényszerít két dolog közül anélkül, hogy elmondaná: harmadik is létezhet. Sajnos sok sajtótermékrõl elmondható, hogy nem is hideg, nem is meleg, inkább langyos, és ahogyan az egyik evangélista mondja a Szentírásban: a langyos dolgok ízetlenek. Kiadványunkban szeretnénk elkerülni az ízetlenséget. Írásainkban az olvasó gyakran szembesülhet majd azzal, hogy nem arra vagyunk kíváncsiak, miért vagyunk boldogtalanok, inkább azt feszegetjük, miért van okunk boldogságra. Alkalmazni kívánjuk a pozitív megerõsítés módszertanát olyan példák bemutatásával, melyek különlegesnek számítanak ugyan, de emberi léptékkel tekintve minõséget képviselnek. Valljuk a szó teremtõ erejének fontosságát, mert „kezdetben vala az ige”, és az ige nyomán lett a tett. Senkinek sem volna szabad föltennie a kérdést: miért vagyok boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja azt a vírust, amely mindent elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz minket, különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a dolgokon, vagy még boldogtalanabbakká válunk. Két világ van: az, amelyikrõl álmodunk, és az, amelyik a valóságban létezik. Valahol a szabadság és rabszolgaság kettõssége ez, ami sosem jelenik meg csupán egyik vagy másik alakban, inkább a kettõ ötvözeteként. Fontosnak érezzük az adott közegek mélységeinek megértését és álmaink világának megismerését egyaránt. Tudjuk, hogy a szabadságért nagy árat kell fizetni, éppolyan nagy árat, mint a rabszolgaságért. Az egyetlen különbség, hogy a szabadságért boldogan fizet mindenki, mosolyogva, akkor is, ha közben nyeli a könnyeit. Az igazi szabadság nem az elkötelezettség teljes hiányát jelenti, hanem azt, hogy valaki képes önállóan dönteni, és elkötelezni magát amellett, ami neki a legjobb. Abszolút szabadság nincs, helyette csak a választás szabadsága létezik: magunk választjuk ki, hogy milyen érték mellett kötelezzük el magunkat. Lapunk hasábjain hangsúlyozzuk az önerõs dolgok fontosságát, a helyi erõforrásokra alapozottságot, a külsõ tényezõknek való kiszolgáltatottság csökkentését, az ilyen tényezõk beépítését, integrálását környezetünkbe. Az univerzumnak saját nyelve van, amelyen beszél hozzánk - ezek az úgynevezett „jelek” -, és ahhoz, hogy ezt a nyelvet megértsük, elég, ha nyílt elmével tekintünk mindarra, ami körülvesz minket. Csak az a fontos, hogy éberek legyünk, mert a leckék mindig akkor érkeznek, amikor készen állunk a befogadásukra, és ha figyelünk a jelekre, mindazt megtudhatjuk, amire szükségünk lesz a következõ lépéshez.

Olyan kiadványt tart kezében az olvasó, mely alternatív, értékformáló és erõsítõ kezdeményezéseket vállal föl, de a kiforrás állapotában leledzik. Keressük a felvállalt szellemiség tükrében közölhetõ írásokat és cikkeket, a kialakított kép teljesebbé tételének lehetõségeit. Nem történhet mindez az Önök együttmûködõ segítsége nélkül, anélkül, hogy hangot ne adnának véleményüknek, értékelésüknek, legyen az pozitív vagy negatív. Az elsõ évfolyam számait ingyenesre terveztük, és eljuttatjuk célcsoportjainknak, szervezeteknek és magánszemélyeknek egyaránt. Lehetõséget teremtünk a pozitív példák és elemzések megjelentetésének, azonban utcai terjesztésre nem kerül a TájÉK. Ha tud Ön ilyen példákról, vagy meg szeretné osztani szemléletét velünk és az olvasókkal, kérjük, keressen meg bennünket a szerkesztõség címén. A TájÉK-ban közölt cikkek és írások következetesen képviselik a civil világot érintõ kérdések alkotó megközelítését, saját értékeinknek megfogalmazását és népszerûsítését, valamint az Európai Unió és a csatlakozási folyamat megismerését. Legfontosabb témaköreink, melyek segítségével közelíteni szeretnénk a feltüntetett célokhoz, a következõk: környezetvédelem, közösségfejlesztés, felnõttoktatás, közmûvelõdés, tájkép, tradíció, természet, bábjátszás, pedagógia, szerves gazdaság, szerves létezés, társadalom, helyi értékek, életminõség, szerves építészet. Várjuk hozzászólását, jelentkezését!

TÁ J

TÁJ, TÁJ, KULTÚR Az ember alkotta kultúrtáj lenyûgözõen szép volt. Elõdeink az erõs természettel viaskodva századokon át alakították ugyan, de nem csúfították el a tájat. A szántóföldek, rétek és legelõk, a ligetek, vizek és gyümölcsöskertek tarka mozaikját kifejezett harmónia jellemezte, amibe magától értetõdõ természetességgel ágyazódtak be a városok és falvak. Eredetük századokra nyúlik vissza, messzi idõkre, miközben növények és állatok elbûvölõen tarka világa tudott alkalmazkodni az emberivé vált kultúrtájhoz. Számos élõlény talált új életteret magának, távol eredeti elõfordulási helyétõl; az ide került élõlények terjeszkedni kezdtek, és fokozatosan olyan szilárd részeivé váltak a tájnak, hogy ma már nehéz lenne eredetüket kikutatni.

Segítségükkel a kultúrtáj teljesítõképességét új szintre emelték, és néhány évtized leforgása alatt a hiányt olyan bõségre, feleslegre változtatták, amin ma már alig tudunk úrrá lenni. Mindezek eredménye a mezõkön bekövetkezett mélyreható változás volt. Az

annyira megnyerõ, felüdülést és kikapcsolódást jelentõ, mozaikszerûen osztott kultúrtájat a A kultúra szó a latin colere = modern agrotechnika nagy Hajlamosak vagyunk gondozni, ápolni, megmûvelni szóból teljesítményû sztyeppévé változtatta. A megfeledkezni egy származik. A kultúrtáj tehát emberi rétek tarka virágszõnyege az Európai közhelynek számító régi alkotás, de azért nem kizárólagosan. Gazdasági Közösség intenzíven kezelt igazságról: Sokkal inkább tekinthetjük az emberi mi mindnyájan, rétjeinek egységes zöldjévé alakult át, függetlenül attól, hogy kulturális alkotómunka és a természet mely csupán évente egyszer, a pitypang városban vagy valahol mûködõ ereje egybeolvadásának. Az virágzása idején vált színt és válik vidéken lakunk, a szó Európai Unióban a kultúrtáj angol tömény sárgává. Egyszerre és éppen legszorosabb kifejezését (landscape) használják. értelmében a mezõkrõl olyan tömegesen sárgállnak, akár a A mezõgazdaságilag hasznosított gabonatáblák, de élénkebb színük miatt származó javakból területek már nagyon rég, õsi generációk még hatásosabban. élünk. óta nagy helyet foglalnak el Európában. Az A modern kultúrtáj tele van olyan utóbbi idõben ugyan már nem terjeszkedtek problémákkal, amelyek fontos gazdaságpolitikai tovább, sõt, a fogyasztói társadalom szükségletei kérdésekké váltak. Errõl az Európai Gazdasági miatt drasztikusan behatárolódtak. Hajlamosak Közösség országainak a legmagasabb szinten vagyunk megfeledkezni a közhelynek számító kell tárgyalniuk. Az Európai Unió agrártámogatási régi igazságról: mi mindnyájan, függetlenül attól, politikája nem csupán újratermeli, de el is mélyíti hogy városban vagy vidéken lakunk, a szó a vidéki térségek problémáit. legszorosabb értelmében a mezõkrõl származó Napi betevõ falatunk még soha nem volt ilyen javakból élünk. olcsó, és az élelem még soha nem Az Európai Unió Az újkortól kezdõdõen a kultúrtáj állt ilyen bõségben rendelkezésre. agrártámogatási (landscape) már nem volt eléggé termékeny Ugyanakkor a Földön 500 millió politikája (produktív). A vidéki lakosság részére a földek éhezõ és alultáplált ember él. Az nemcsak hogy elegendõ termést adtak, de a fejlõdõ, terjeszkedõ igazság kellemetlen, hiszen ezt az újratermeli, városok többet kívántak, többre volt szükségük. A éhínséget rendkívül érdekes módon de fokozza is a mind nagyobb méretû termelés kényszere mezõgazdasági túltermelésünkkel mi, vidéki térségek csakhamar éreztette európaiak magunk okoztuk. Ha problémáit. hatását a hagyományos pontosabban belegondolunk, az gazdálkodásban. A agrártermelés során elért mennyiségi paraszti gazdaságokra eredményeink katasztrófához hasonló csapást épült kultúrtáj képtelen volt jelentenek nemcsak a hazai természetre, de a megtermelni azt a harmadik világ számos országára nézve is. E hatalmas többletet, amire helyen alapjaiban elhibázott agrárpolitikánk egy a városi lakosságnak másik oldalára szeretnénk rámutatni: az európai szüksége volt. agrártermék-felesleg miatt a viszonylag kis Döntõ változást jelentett az ásványi trágya területû EU néhány éven belül a legnagyobb tejés a motoros jármûvek használata. és marhahúsexportõrré, valamint a második legnagyobb gabona- és cukorexportõrré válik.

A világpiacon az erõsen támogatott agrártermék-tömegek a harmadik világ számára drámai árcsökkenéshez vezettek. A fejlõdõ országok agrártermékeik exportjára vannak utalva, és a drasztikusan zuhanó világpiaci árak már nem fedezik az elõállítás költségeit. A harmadik világ országai buzgón követik az ipari államok látszólagos eredményeit: termelésüket fokozott mûtrágyázással és vegyszerezéssel igyekeznek emelni. Az árak tovább csökkennek. A gyakran csak kisebb földtulajdonnal rendelkezõ tõsgyökeres parasztokat ez a fejlõdés tönkreteszi, kétkezi munkájukból többé nem képesek megélni. Jól mûködõ természet-közeli közösségek oszlanak fel, elszegényedett vidéki emberek vándorolnak a nagyvárosok nyomornegyedeibe. A tökéletesen iparosított mezõgazdaság számláját állítja ki a természet napjainkban az A.E.Á. gazdag nyugati felének gabonatermõ vidékein, ahol a szél a hajdani prérin létesített szántóföldek feltalaját elfújja. A hazai növény- és állatvilág Vörös Könyve, benne az egyre növekvõ számú veszélyeztetett fajjal kevés feltûnést kelt, ennek ellenére mindezt vizsgálnunk kell, amikor a természeti értékekrõl és a kultúrtájról beszélünk. Át kell tekintenünk a fajok eltûnése és az agrárpolitika közötti összefüggéseket, még mielõtt a természetre káros felhasznált anyagok mennyisége tovább növekedne.

A valóságban ugyanis jóval többet fizetünk az “olcsó” élelmiszerekért, amit adónk lényeges részével támogatunk. A tönkretett természetes kultúrtájért mindenkinek fizetnie kell, akár akarja, akár nem.

Nagy árat kellett fizetnünk a modern mezõgazdaság túltermelésébõl származó termékekért, és ezt belátható idõn belül a továbbiakban is fizetnünk kell. Aki visszaél a természettel, és egyfajta gyárnak használja, elkerülhetetlenül hulladékot és gyakran gyenge minõséget termel. E gazdálkodási mód ellensúlyozása környezeti problémákat okoz, a következmények és a költségek pedig a közösséget terhelik. Az embereknek olyan vizet kell inniuk, amely ma már általában sok nitrátot

tartalmaz, mert a még magasabb termelési eredmények elérése miatt használt egyre több mûtrágya már a talajvizet is megfertõzi. A növényvédõ szerek maradványai eljutnak a folyókba és a tavakba is, ahol a táplálékláncokat veszélyeztetik, vagy akár meg is mérgezik a vizeket. Az egyoldalú termelési módszerek következtében a talaj néha hónapokig csupaszon áll, ami nagy humusz- és tápanyagvesztéssel jár együtt. Így például a németországi idõjárási viszonyok mellett a kukoricát ott rendszerint csak május elsõ felében kezdik vetni. A késõ õszi betakarítástól a hóolvadásig és a tavaszi esõk érkezéséig védõ növénytakaró nélkül marad a talaj, és ki van téve a szél és más idõjárási tényezõk hatásának. Minden egyes zápor értékes anyaföldet mos ki. A fiatal kukorica pedig csak június vége felé képez olyan állományt, amely már eltakarja a területet. Ezért egyre növekvõ figyelem kíséri (kellene, hogy kísérje) a természetes gazdálkodást. Egyes területrészek pihentetésével próbálnak segíteni. Az elõbbre jutásra tett közös kísérletek azonban eddig rendszeresen meghiúsultak a kemizálás következtében tovább emelkedõ termelési eredmények és a gépesített, sõt már automatizált mezõgazdálkodásra történõ összpontosítás miatt. A valamennyiünket érintõ problémák megoldásának kulcsa talán az árban rejlik, amit a legjobb minõségû élelmiszerekért készek vagyunk megfizetni. A modern agrártermelés szubvencionált szerkezete ugyanis, akár korábban, a minõség javítása helyett ma is a tömegtermékekbõl nyeri a legtöbb hasznot. Az olcsó élelmiszer azonban nem feltétlenül jó is, az ár így csak látszólag alacsony. A valóságban ugyanis jóval többet fizetünk az „olcsó” élelmiszerért, amit adónk lényeges részével támogatunk. A tönkretett természetes kultúrtájért mindenkinek fizetnie kell, akár akarja, akár nem. Az adófizetõk pénzébõl finanszírozzák azt, hogy a gazdag szerkezetû, fajokban is gazdag természetes paraszti tájak kiürített, uniformizált gabona- és húsgyárakká változzanak. Ezek a nagy mennyiségben alkalmazott mûtrágyák és növényvédõ szerek révén szennyezik a talajvizet, a trágyalével rontják a talajt, fertõzik a levegõt, végül tömegárut kínálnak minõségi táplálék helyett. A megoldást csak a felhasználókkal összefogva lehet megtalálni. Azt a természetközeli, minõségre törekvõ mezõgazdasági termelést elõnyben kell részesítenünk, amely nem szennyezi a talajt, a vizet és a levegõt, hanem jól mûködõ körforgások részeként illeszkedik a tájba. A fogyasztóknak, tehát nekünk valamennyiünknek tudnunk kell, mi történik akkor, ha a kultúrtáj jelenlegi kizsákmányolása folytatódik. De tisztában kell lennünk azzal is, hogy magunk is hozzájárulhatunk az egészséges kultúrtáj megtartásához, vagy ahol már tönkretették, a helyrehozatalához.

bemutatkozik

Romániában 2001. szeptember 29.-én tartotta hivatalos alakuló ülését a Zöld Szív ITM Székelyföldi Ága, melynek küldetése a romániai, elsõsorban azonban a székelyföldi (Hargita, Kovászna és Maros megyei) zöldszíves csoportok összefogása valamint a zöldszíves szemléletmód megerõsítése és terjesztése lett. Jogi személyként való bejegyzését a budapesti központtól való távolság, az eltérõ jogállamiság és a különbözõ forrásteremtési lehetõségek indokolták. Központja Székelyudvarhelyen van, ámbár terveink között szerepel az irányítás kistérségekre való leosztásának lehetõsége is. Kapcsolatainkat elsõsorban közoktatási intézmények fele szeretnénk erõsíteni. A Zöld Szív nevelõmozgalom, célja a természet megszerettetése, óvása, a környezet megbecsülése, az egészséges életmód kialakítása és a kultúra ápolása a gyerekek és fiatalok körében. A zöldszívesek vallják, hogy a tudományos módszerek mellett a mûvészet egyenrangú szerepet játszik a természet megismerésében, megértésében és védelmében. Ezt az egységet igyekszik átadni az újabb generációknak a természeti nevelés módszereivel. Az egyesület filozófiája szerint az ember minden élõ és élettelen létezõvel együtt része a természet egészének, ezért nem lehet célja annak leigázása. A világ megértésében és változatosságának megõrzésére való törekvésben a tudományos megismerés mellett ugyanilyen fontos a mûvészeti és az érzelmi megközelítés. Ezért minden zöldszíves megmozdulás mögött határozott természet- és nevelésfilozófia áll. E szerint legyen szó mezõ védelmérõl, pataktisztításról, békamentésrõl vagy fészkelõhely megóvásról, a cél minden esetben ugyanaz: a résztvevõk éljék át az érdek nélküli, önzetlen segítségnyújtás élményét. A gyerektagok fõ feladata, hogy válasszanak egy környezetükben fellelhetõ természeti értéket, ezt figyeljék rendszeresen, vegyék védnökségük alá, és óvják meg, ha szükséges. A „védenc” lehet bármi, ami a természet része: patak, rét, erdõ, nádas, fa vagy virágok stb. A védenc megismerése és a tereptapasztalatok elõsegítik a gyermekek fejlõdését, az „öko-szellem” megidézését. A magyarországi egyesület megalakulásától fogva minden évben megrendezi a Zöld Szív Országos Találkozóját. Egy-egy találkozóra 400-600 résztvevõ jön el széles e világból. Az OT jó alkalom a csoportok személyes megismerkedésére és a tapasztalatok kicserélésére. Nyaranta számos kisebb tábor mellett egy nemzetközi szintû zöldszíves tábor is várja a gyerekeket. A szakmai

foglalkozások között szerepel madármegfigyelés, vízvizsgálat, vízigerinctelen vizsgálat, geológiai ismeretek, növény- és állathatározás, rovarszelídítés, tájékozódás valamint kirándulások is. A Zöld Szív többféle kiadványt is szerkeszt. Zöldszívküldi címmel jelenik meg újsága félévenként, Magyarországon. Témája fõként a mozgalom életének bemutatása. Lepke Lapok a neve a gyerekek természetvédõ munkáját segítõ sorozatnak. Eddig három füzete jelent meg: Védjük a patakunkat! Védjük a mezõnket! és Védjük az erdõnket! 2003 februárjától a Zöld Szív Székelyföldi Ágának gondozásában jelenik meg negyedévente a Pásztortáska címû lap, mely elsõsorban a romániai zöldszíves csoportoknak szól. A mûködés tizennégy éve alatt több ezer fiatal növekedett fel ezzel a szemlélettel. A gyakorlatban is számos eredmény született, van már zöldszívesek által megmentett fasor, vadvirágos rét, Zöld Szív forrás és park. A gyerekek tevékenysége nyomán sok patak csordogál tisztábban, zavartalanabbul költhetnek a madarak és a kirándulók sok helyen nem tépkedik le a védett vadvirágokat. Így tehát már ma is vannak látható eredmények. Az igazi fordulat azonban akkor várható, amikor ezek a gyerekek néhány év múlva felnõttként is ezeket az értékeket képviselik majd, az élet bármely területén.

bemutatkozik

A Zöld Szív mozgalom 1989-ben alakult Pomázon. Tagjainak létszáma ma már megközelíti a 15.000 fõt. Magyarországon 234 csoport mûködik, ezenkívül tizenöt országban dolgoznak zöldszívesek a budapesti központ irányításával (pl. Románia, Szlovákia, Anglia, USA, Fülöp - Szigetek stb.) A tagok többsége gyermek és pedagógus, de vannak köztük tudományos kutatók és mûvészek is. 1992-ben a szervezet elnyerte a „KÖRNYEZETÜNKÉRT” díjat céljaiért, programjáért és kifejtett tevékenységéért.

Természeti nevelés Nevelési irányelveink természetközpontúak. A fókuszban a Világegyetem egésze áll, minden ennek része így az ember is. Léttársainkat nincs jogunk megalázni. Éppen ember voltunkból adódóan tartozunk értük felelõsséggel. A létezés tanúi, õrzõi kívánunk lenni, nem haszonélvezõi. Törekednünk kell rá, hogy környezetünket az élõ és élettelen természetet a lehetõ legkisebb mértékben károsítsuk. A természetvédelem fogalma kiterjed az egészre és annak minden elemére a fûszáltól az ûr légüres teréig. Az élettelen létezõknek beleértve az õselemeket: levegõ, víz, tûz, föld önnön valójukban joguk van az eredendõ tisztasághoz. Csakúgy mint az élõlényeknek az egészséges élethez. Nevelési céljaink és feladataink ezen elvek elfogadtatására, az eszerint történõ viselkedésmód elsajátítására s attitûdformálásra irányulnak közeledésünkben.

Az embernek ma egészen más a viszonya a természethez, mint három vagy négy évszázaddal ezelõtt volt. Életmódunk felgyorsult, minõségileg megváltozott, és ebben az átalakulásban nagyon is kis helyet biztosítottunk a minket körülvevõ tájnak, környezetnek. A kapcsolat egyoldalúvá válása, az itt és most kiélhetõ vágyak dominanciája egyértelmûvé tette, hogy a folyamat nem tartható a végtelenségig. Végzõs szociológus hallgatóként és gyakorló környezetvédõként arra voltam kíváncsi, hogy milyen jellegû környezeti tudattal rendelkeznek a Csíki-medencében lakó nyolcadikos diákok, ebbõl a témából készítettem államvizsga dolgozatomat is. A következõkben néhány gondolatot olvashatunk a környezeti tudat vizsgálatának fontosságáról. Csökkentek a Föld természetes Az ember eszének tájai. Fajok szorultak ki hatalmas eszköztárát élõhelyeikrõl és az ökoszisztéma lényegében bármilyen háztartása felborult. A kezeletlen kutatáshoz, bármilyen hulladéktömeg, a levegõ- és irányba, bármilyen vízszennyezés, a zaj és a többi célok szolgálatába tudja állítani. Ez a tény civilizációs ártalom súlyos erkölcsi zavart okoz. problémákat, tömeges testi és lelki egészség-károsodást eredményezett. Endreffy Zoltán többek véleményét összefoglalva a baj gyökerének az újkori gondolkodást tünteti föl. Az újkori gondolkodás olyan hatalmat adott az észnek, az egyes ember akaratának és szabadságának, amely kikezdte a gondolkodás korábbi, közösségi formáit. „Az ember eszének hatalmas eszköztárát lényegében bármilyen kutatáshoz, bármilyen irányba, bármilyen célok szolgálatába tudja állítani. Ez a tény erkölcsi zavart okoz.” (Endreffy, 1999) Nagy megrendülést hozott, amikor Rachel Carlsson 1962-ben megjelentette a Néma tavasz c. könyvét. Carlsson szerint, ha így folytatódik a gyomirtó szerek és mûtrágyák kiszórása, akkor lehet, hogy 2000-ben hajnalonként vagy tavasszal nem hallunk majd madárszót, egyszerûen eltûnnek a madarak, mivel táplálékforrásuk eltûnt. (Carlsson, 1970) Hasonlóan sokkoló hatású volt, amikor elõször találtak DDT-t a sarkvidéki fókák zsírjában. Világossá és megfoghatóvá vált, hogy hiába nem szórtak ki a sarkvidékre soha DDTt, a táplálékláncon keresztül oda is eljut. A hatások menthetetlenül mindnyájunkat elérnek, akkor is, ha nem magunknak szántuk. Ezek átütõ, korszakos pillanatok voltak, fõleg az angolszász gondolkodásban változtatták meg az emberek magatartását. (Vásárhelyi, 1994) A vészjósló jelek hatására egyre több nemzetközi szervezet, illetve kormány foglalkozik a környezetszennyezés és az ellene való hatékony védekezés kérdésével, mert felismerték, hogy a biztonságot nyújtó stabilitás, a természeti és társadalmi szféra közötti egyensúly megbomlott. Az ENSZ által

a környezetvédelem és a fenntarthatóság érdekében rendezett két világkonferencia (a stockholmi 1972-ben és a riói 1992-ben) között eltelt húsz évben a Bruntland Bizottság azzal foglalkozott, mi is az a fenntartható fejlõdés. 1977-ben Tbilisziben lefektették a környezeti nevelésre vonatkozó paradigmát, és az ott megfogalmazott definíció szerint:

„A környezeti nevelés olyan folyamat, melynek célja, hogy a világ népessége környezettudatosan gondolkodjék, figyeljen oda a környezetre és minden azzal kapcsolatos problémára. Rendelkezzen az ehhez szükséges tudással, beállítódással, képességekkel, motivációval, valamint mind egyéni, mind közösségi téren rendelkezzen eltökélt szándékkal a jelenlegi problémák megoldását illetõleg, és az újabbak megelõzése terén."

Világszerte csoportok alakultak, melyek a környezet védelméért harcoltak. Közülük is legismertebb a Greenpeace, amely önfeláldozóan, dinamikusan hívja fel a figyelmet a bioszféra veszélyeztetett helyzetére, egyes fõ szennyezõkre. Napjainkban már nyilvánvaló, hogy gyors és radikális globális összefogás nem létezik. Nincs más, mint hogy magunk, mi mindnyájan gondolkozni kezdjünk. Mi vagyunk az a hiányzó autoritás, az a hatalom, amely a válság kezelését megpróbálhatja. Ha mi nem tesszük, vezetõinktõl sem várhatjuk. Nélkülünk a válság hamarabb növekszik, mint ahogy a politikai akarat, vagy a szervezett segítõkészség globális szinten meg tud jelenni. Minden ember felelõs a saját környezete állapotáért, és ha tudatosan cselekszik, hathatós változásokat idézhet elõ.

“Akiknek jelleme jól rendezett, azoknak élete is rendben van.” Az elvégzett kutatásról röviden Szociológus diákként és gyakorló környezetvédõként szükségét éreztem egy olyan feltáró munka elvégzésének, mely megpróbál képet alkotni a Csíkimedencében, pontosabban, az Olt folyó felsõ folyása mentén élõ nyolcadikosok életmódjáról, szabadidejük eltöltésérõl, tanulmányi preferenciáiról valamint a természeti környezethez kapcsolódó felfogásukról, attitûdjeikrõl.

A kutatás helyszínéül szolgáló székelyföldi falvak feudális múltjában a székelyek jelentõs értéknek tekintették a természeti környezetet és törõdtek is védelmezésével. Bizonyságot tesz róla a népi írásbeliség nem egy dokumentuma s közöttük is elsõsorban a falutörvény. (Imreh, 1983) A rendtartó székely falu a communitás javára és megmaradására, a közjavak oltalmazására gondolva, ökológiai elveket is parancsolattá tesz. A szigorú írott és orális szabályrendszer e forrásokat védi az idõben. Az ember, a közösség idõben megvalósuló felelõsségét tárja fel. E források csupán közös tulajdonként védhetõek, mivel az erdõvel csupán bizonyos méreten felül lehetséges tartamosan, fenntartható módon gazdálkodni. A természeti értékek kölcsönhatásuk miatt nem oszthatók a végtelenségig.

A rendtartó székely falu a communitás javára és megmaradására,

a közjavak oltalmazására gondolva,

ökológiai elveket is parancsolattá tesz.

Munkásságom úttörõ jellegû munkának mondható, hiszen szeretnék választ kapni a kérdésre, hogy milyen különbségek lelhetõk fel eleink és mai, mindennapi felfogásunk között a természeti értékek oltalmazása terén. A környezeti tudat vizsgálatával kisrégiószinten nem foglalkozott elõttem senki, nem volt kapaszkodó, támaszt jelentõ felmérés, tanulmány, amit továbbgondolhattam vagy kiegészíthettem volna. Ebbõl az okból kifolyólag hipotéziseimet külföldi elsõsorban magyarországi kutatások, valamint saját elképzelések alapján alkottam meg és csoportosítottam. A ma nyolcadikosai a jövõ családfõi. Kutatásomban azért választottam õket, mert a középiskolát végzettek már kialakult, értékrendszert magáénak mondó felnõttnek számítanak, attitûdjeik változtatása nehéz vagy akár lehetetlen. Ezzel szemben az általános iskolát végzettek már elég nagyok ahhoz, hogy érintettek legyenek a környezettudatosság vizsgálatában, ráadásul õk még sokkal inkább nevelhetõk, mint a tizenkettedikesek. Ha jelen kutatás során meggyõzõ adatokat sikerül felmutatnom a környezettudatosság hiányáról, még hatékonyan orvosolni tudjuk a kialakulóban levõ társadalmi problémát. Mindenek elõtt a város és falu között létezõ (vagy éppen már nem létezõ) különbségekre voltam kíváncsi, arra, hogy mennyire van befolyással a fiatal gyerekekre az, hogy hol a lakhelyük. Négy fõ szempontból kívántam vizsgálni ezeket a különbségeket, ezek pedig az iskolai végzettség, a lakás típusa, mezõgazdasággal való kapcsolat és technikai eszközökkel való ellátottság voltak. Szerettem volna képet kapni arról, hogy milyen a mai nyolcadikos megszokott, „természetesnek” mondható környezete. Mennyire jár nyitott szemmel az utcán, milyen mértékben képes felfogni az õt érõ ingereket, mi az, amit nap mint nap legszívesebben csinál, mennyire van rá hatással a technológiai eszközök sokasága, kit tekint példaképének, milyenek a vásárlási szokásai stb.

Ugyanilyen fontos kérdés volt számomra az, hogy választási preferenciáikban a szellemi, vagy az anyagias értékek állnak közelebb hozzájuk. Kíváncsi voltam arra, hogy a globalizálódó „értékek” mennyire élnek mélyen bennük, és a tanultsági szint milyen kapcsolatban áll a környezettudatos magatartással. Az elméleti oktatásról, fõként pedig a biológia tantárgyáról való vélekedés, a kifejezés módja és a gondolatok megfogalmazása is érdekelt. Fel kívántam mérni azt, hogy mennyire egyezik a gyerekek által ismert és ismertetett kép azzal a képpel, amit a környezetvédelemmel ténylegesen foglalkozó szakemberek értenek bizonyos fogalmakon. Az Istenben, transzcendens hatalomban való hit arányára voltam kíváncsi, valamint arra, hogy a kapott értékek milyen kapcsolatban állnak más, felmérni szándékolt változókkal. Kérdõívembe terveztem egy oldalt, amely arra kérte a gyerekeket, hogy általam megjelölt négy témában rajzoljanak életképeket a kijelölt helyekre. Terveim szerint ezeket a rajzokat szakemberekkel értékeltetem, és a kapott eredmény kiegészítené a száraz statisztikai adatokra épülõ információmennyiséget. A vizsgálni kívánt sokaság Csíkszentdomokos és Tusnádfürdõ között, az Olt-menti településeken élõ, magyar anyanyelvû gyerekekbõl állt. A Hargita Megyei Tanfelügyelõség 2004. évi adatai alapján összesen 735 tanulmányi jogviszonyban lévõ fiatal élt ezeken a településeken, melybõl a kérdõívezés során a módszertan fejezetben részletesen leírtak szerint 473 diákot sikerült megkérdeznem, ami 64 %-os lekérdezési arányt jelent. Szeretném ez úton is megköszönni az iskolaigazgatóknak és a tanároknak szíves együttmûködését, nélkülük nem jöhetett volna létre az adatfelvétel. Dolgozatom három fõ fejezetre tagolódik. Az elsõ fejezetben az elméleti háttér, a fogalmak tisztázása és a környezetvédelem kialakulásának történeti bemutatása volt a célom, annak a kontextusnak a vázolása, melybe dolgozatom szervesen illeszkedni próbál. A második fejezetben ismertetem a kutatás módszertanát, a vizsgálni kívánt hipotéziseket, valamint a lekérdezés és feldolgozás módozatát is. Végül, de nem utolsó sorban a harmadik fejezet ad helyet a vizsgálat eredményei bemutatásának, az eredmények értelmezésének és a következtetéseim megfogalmazásának.

Bárki érdeklõdõ, aki el szeretné olvasni a teljes dolgozatot, szeretettel látott a TájÉK szerkesztõségében, a Human Reform Alapítvány székhelyén. A következõ lapszámban részletesen kitérek majd a feltett kérdésekre és kapott válaszokra, elemzõ módon. Balla Ede-Zsolt

Örömmel értesülhettünk 2004.szeptemberében arról a látszólag nagy eredménynek tûnõ hírrõl, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök hosszas tétovázás után zöld utat adott a kiotói klímavédelmi jegyzõkönyv ratifikálásának, és végül az orosz alsóház 334:73 arányban két tartózkodás mellett október 22-én jóvá is hagyta azt. Hangzatos sajtócímek adták hírül, hogy 2005. februárjában végre az orosz rábólintással kezdetét veheti egy olyan nemzetközi tenni akarásra késztetõ folyamat, ami talán segíthet nekünk abban, hogy megakadályozzuk a mára már vitathatatlanná vált globális felmelegedés további fokozódását. Nem véletlenül használtam feltételes módot, hiszen az egyezmény érvénybe lépése után olyan országok közötti cserekereskedelem indult be - ahol az árucikk, nem kevesebb, mint az ún. emissziós kvóta -, ami az egész környezetvédelmet szolgáló elgondolás hatékonyságát megkérdõjelezi. Ebbe a minden résztvevõ ország számára jövedelmezõ üzletbe bekapcsolódott többek között Románia, valamint Magyarország is. 1997-ben, a Kiotói Jegyzõkönyv létrehozásakor 38 ország vállalta az egyezményekben foglaltak betartását, vagyis azt, hogy 2008 és 2012 között, az 1990-es bázisévhez viszonyítva 5,2 %-al fogják csökkenteni a világméretû klímaváltozásért felelõs üvegházhatású gázok kibocsátását. Viszont ahhoz, hogy a kibocsátási korlátozások érvénybe is lépjenek, az egyezmény szerint legalább 55 olyan országnak a ratifikációjára van szükség, amelyek együttesen a fejlett országok 1990. évi kibocsátásának a minimum 55 %-t adják. Mivel Oroszország ebben a meghatározott ún. bázisévben az összkibocsátás több mint 17 százalékáért volt felelõs, így a csatlakozásuk az egyezmény érvénybe lépését is jelentette egyben. Oroszországon kívül a másik nagy környezetszennyezõ állam, Amerika (a világ károsanyag-kibocsátásának a 25%-ért felelõs) is játszhatta volna az egyezmény érvénybe lépéséhez szükséges utolsó ország szerepét, de George W. Bush azzal érvelt, hogy a kibocsátási korlátozások jelentõsen hátráltatnák az ország gazdasági fejlõdését. Ezen kívül teljesen jogosan kifogásolta azt, hogy például a világ két legnagyobb légszennyezõi közé sorolható Kína és India nemcsak hogy nem kell eleget tegyen az egyezményben foglaltaknak, hanem a már említett emissziós kvóta-kereskedelemmel akár plusz profitra is szert tehetnek. Természetesen ez az egymásra való mutogatás nem mentesíti Az USA játszhatta volna Amerikát a felelõsség kivonása alól. az egyezmény érvénybe (Zárójelben megjegyezhetjük, hogy ha lépéséhez szükséges a 2000-es amerikai elnökválasztás utolsó ország szerepét, alkalmával Bush ellenfele, a de George W. Bush azzal érvelt, hogy a demokrata elnökjelölt és egyben a kibocsátási köztudottan lelkes környezetvédõ Al korlátozások jelentõsen Gore nyert volna, akkor valószínûleg hátráltatnák országa az ország környezetpolitikája sokkal gazdasági fejlõdését. pozitívabb irányt követett volna) Még mielõtt valaki azt hinné, hogy Oroszországnak az egyezményhez való csatlakozási döntése a környezetvédelem iránti, valamiféle túlfûtött felelõsségérzettel telítõdött politikai elitet takar, elég, ha csak felidézem azt a nevetséges, egyben szomorú történetet, amikor a 2003-ban, Moszkvában megrendezett harmadik klímaváltozási világkonferencia alkalmával

Vlagyimir Putyin orosz elnök és a köréje csoportosuló klímaváltozással foglalkozó orosz tudóstársadalom országvilág elõtt azt próbálta meg bizonygatni, hogy tulajdonképpen az üvegházhatású gázaknak a globális felmelegedés elõidézésében betöltött szerepe még egyáltalán nem tisztázott. Tehát nem sok értelme van az egész felhajtásnak. Gondolom sokan emlékeznek arra az emlékezetes, közfelháborodást eredményezõ eseményre, mikor az orosz elnök viccnek szánva kijelentette, hogy „talán jót is tenne a változás, kevesebbet kéne költenünk bundakabátra és más meleg holmikra”. Azt hiszem, hogy ez a kijelentés különösebb magyarázat hozzáfûzése nélkül is hûen tükrözi a témához való hozzáállás minõségét. Ezek után feltevõdik a kérdés, hogy vajon mégis mi okozta azt az orosz nézetváltozást, ami végül az egyezmény 2004-es ratifikálásához vezetett? Természetesen - mint a környezetvédelmi problémák többségénél a választ a háttérben meghúzódó gazdasági érdekek címszó alatt találjuk meg. Ugyanis Oroszországnak mindamellett, hogy az emisszió kereskedelem is nyereséget szolgáltat, az EU közben ígéretet tett arra, hogy a hozzájárul Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO) való orosz belépéshez. Mindezek mellett egyes elemzõk szerint Putyin többek között ezzel a lépésével is megpróbált hozzájárulni azoknak a nyugati visszhangoknak az enyhítéséhez, amelyek az abban az évben, Oroszországban bevezetett demokrácianyirbáló reformokat bírálták. Visszatérve a kezdeti gondolathoz, hogy vajon miért is tûnik az - egyébként nemes célokat szolgáló egyezmény hatékonysága számomra kérdésessé, a már említett nemzetközi emissziós kvótakereskedelem szolgál válaszul. Azok az államok, amelyek kibocsátása jelenleg meghaladja az 1990es év emissziós szintjét, azok ún. kvótákat vásárolhatnak az ettõl elmaradóktól. Hogy mely államok tartoznak a kvótatöbblettel rendelkezõ csoportba elég, ha csak a volt Szovjetunió gazdasági törekvéseinek alárendelt területekre gondolunk, ahol a rengeteg esztelenül megépített, megalomániás ipari üzemek (közeli példa a kiskapusi vegyipari kombinát, vagy a galaci Sidex fémkombinát) ontották magukból a környezetre káros anyagokat. A rendszerváltás után ezekben az országokban az óriási üzemek megszûnésével párhuzamosan megszûntek ezek a környezetre fokozottan káros gócpontok is. Tehát mivel ezt az évet választották referencia évnek, sem Romániának, sem Oroszországnak semmiféle kötelezettsége nincsen. Sõt a fejlett nyugateurópai országok - melyek a '90-es évekhez képest jelenleg 8%-al nagyobb mennyiségben bocsátanak ki káros szennyezõ anyagokat a felvásárolt kvótákat felhasználva a számukra kiszabott megszorítások is jóval enyhébbé válnak. Összegezve: az egyezményt aláíró országok így, vagy úgy könnyedén kibúvót találhatnak, ami a Kiotói Jegyzõkönyv által kitûzött célok megvalósításának realitását eléggé homályossá teszi. Kilyén Barna

bemutatkozik

Újabb fejezet 2003-ban kezdõdött, amikor a Magyar Mûvelõdési Intézet és a Human Reform Alapítvány meghirdetette a „Közmûvelõdési szakemberképzés Erdélyben” címû programot. Ez a képzés „kulturális (közmûvelõdési) programigazgató” szakmára szólt. A résztvevõk kommunikációs-, kultúrtörténeti-, közösségfejlesztõi-, rendezvényszervezõi-, vezetõi-, menedzsment-, szociológiai ismereteket sajátíthattak el. A képzés 2003. októbertõl 2004. júniusig tartott, minden második hétvégén, bentlakásos módszerrel. Akkreditálást a szervezõknek nem sikerült beszerezni, mivel ennek a szakmának Romániában még nem létezett megfelelõje. Hivatalos okmányt a Román Mûvelõdési Minisztérium állított ki egy, a Busteni-i képzõközpontban lezajlott vizsga alapján. A program eredetileg 25 személyre volt tervezve. A felhívásra 28 személy jelezte érdeklõdését, közülük 20-an sikeresen be is fejezték a képzést. A képzés a résztvevõk számára ingyenes volt. Fõ támogatói voltak, a Magyar Mûvelõdési Intézeten keresztül, az Apáczai Közalapítvány, valamint a Nemzeti Kulturális Alapprogram. A képzés idején a résztvevõk lelkes csapattá kovácsolódtak össze. Voltak közöttük kultúrotthon-, mûvelõdési ház-, mûvelõdési intézményvezetõk, de a résztvevõk zömét civil szervezetekben tevékenykedõk alkották. A képzés befejezése után, amikor felmerült a hogyan tovább kérdése, ezek az emberek úgy érezték, nekik együtt kell dolgozniuk. Úgy döntöttek, hogy továbbra is együtt fognak maradni, együtt fognak dolgozni egy Székelyföld-szintû civil szervezet keretében. A hivatalos alakuló ülést 2004. június 10-én tartották, a szovátai Teleki Oktatási Központban. Itt dolgozták ki és fogadták el az egyesület alapszabályzatát. Az alapszabályzat szerint az egyesület küldetése: a székelyföldi közmûvelõdési élet fejlesztése. A SZEME fõ célja kialakítani a közmûvelõdési szakemberek Székelyföld szintû kapcsolatrendszerét a közmûvelõdési élet megtervezése és koordinálása céljából, együttmûködve a potenciális partnerekkel. További célkitûzések között szerepel az együttmûködés megvalósítása a közmûvelõdési élet megszervezésében, különösen a nonprofit szervezetekkel, szakmai kölcsönös segítségnyújtás, közös akciók, események, tevékenységek megszervezése, tapasztalatcserék. A szakmai érdekek képviselete, szakmai konferenciák kezdeményezése és megszervezése, állandó szakmai fórum létrehozása, szakmai érdekérvényesítés, szakmai képzések, önképzések megszervezése, a közmûvelõdésben

bemutatkozik

Székelyföldön is, akárcsak Erdélyben, a magyar nyelvû közmûvelõdés-szervezõ szakképzésnek nemigen volt hagyománya. Pedig lett volna rá igény, mert a tenni akaró kultúrigazgatóknak, amatõr csoportok vezetõinek a munkája, legnagyobb jóindulatuk és lelkesedésük mellett sokszor kudarcba fulladt a szakmaiság hiányában. Tudtommal elsõ ízben 1995-ben került sor egy - falusi kultúrigazgatókat és tenni akaró embereket megcélzó - képzésre, a Magyar Kollégium, és a Human Reform Alapítvány szervezésében. Ezen a résztvevõk kommunikációs-, rendezvényszervezõi-, mûkedvelõ csoportvezetõi alapismereteket sajátíthattak el. Hasonló jellegû képzésre még a Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében került sor 2001-2002-ben. Ezek a képzések, bár magas szintû szakmai ismereteket nyújtottak, akkreditált papírt nem tudtak adni a résztvevõknek, ami a közmûvelõdés-szervezõ szakmát elismertebbé tehette volna.

érdekeltek számára képzések biztosítása. A SZEME közbe szeretne járulni a közmûvelõdés infrastruktúrájának fejlesztésében, a közmûvelõdési mozgalom minõségének biztosításában, szakmai lapok kiadásában, szakmai adatbázis és információs hálózat kialakításában valamint a kulturális turizmus generálásában és népszerûsítésében. A 22 alapító tag ezekkel a célokkal indult útnak. Tarsolyukban voltak a képzésen szerzett, valamint a korábbi tevékenységekbõl származó tapa sztalatok, és az a tudat, hogy nincsenek egyedül. Vannak sorstársaik, akikre számíthatnak. A SZEME elsõ nagyobb tevékenysége az "Édes hazám, Székelyföld" Honismereti Vetélkedõ volt. Ezt a VII.-VIII. osztályos általános iskolásoknak szóló megmérettetést 2004. õszén hirdette meg. A kiírás célja közvetlen környezetünk, településünk, illetve tágabb otthonunk, Székelyföld jobb megismerése, pusztuló örökségünk védelme. Ezt a vetélkedõt remélhetõleg minden évben megszervezik. A most meghirdetett vetélkedõ fõ témája a néprajz. A tagok közti együttmûködés megvalósulására kitûnõ példa, hogy ilyenformán jöttek létre a vendégszereplések. Egy-egy nagyobb program megszervezésekor jó tudni, hogy van, akire számítani, ha például kézmûves mesterre, színjátszó csoportra van szükség. Folyamatban van egy nagyobb méretû adatbázis megvalósítása is, amelyik naprakész információkkal szolgálhat a közmûvelõdésben tevékenykedõk számára. Amint a többi tevékenységekben sem, így ebben sem az a cél, hogy a más közmûvelõdési/kulturális intézményekkel szemben konkurenciát képezzen, inkább a kiegészítõ jelleget kell érvényesíteni. Szükségessé vált egy rendezvényszervezõ iroda mûködtetése is, amely közvetítõként szolgálhat az elõadómûvészek és a rendezvényszervezõk között. Erre az összeköttetõ munkára szükség van, mivel egyre több településen szerveznek város- és falunapokat, és nem mindig sikerül a résztvevõk igényeinek megfelelõ mûvészt elérni. Vagy ha igen, akkor egy kisebb település nem biztos, hogy megengedheti magának egy nagyobb mûvész felléptetését. Az iroda a közeljövõben remélhetõleg elkezdheti mûködését. Szakmai képzés területén a SZEME a Human Reform Alapítvánnyal közösen fogja elindítani a mûvészeti impresszárió (mûvelõdési menedzser) szakképzést. A képzés által nyújtott ismereteket nagyszerûen alkalmazhatják mindazok, akik közmûvelõdésszervezésben tevékenykednek akár közmûvelõdési intézmény-vezetõként, rendezvényszervezõ iroda munkatársaként, vagy akár hivatalosan be nem jegyzett mûvészeti csoport mûködtetõjeként. Székelyföld-szinten sok színjátszó csoport mûködik akár hivatalos, vagy nem hivatalos formában. Ezeknek a csoportoknak nemigen van lehetõségük arra, hogy nagyobb szintû fesztiválon/találkoz ón vehessenek részt, ahol egymás produkcióinak a végignézésével, azoknak szakmai kiértékelésével, közösen hozzájárulhatnának a székelyföldi színjátszás színvonalának növeléséhez. Ezt a hiányt szeretné pótolni a SZEME egy székelyföldi szintû színjátszó-találkozó megvalósításával, melyre elõreláthatóan 2006. májusában kerül sor. A SZEME szívesen fogadja mindazoknak az érdeklõdését, akik a közmûvelõdés-szervezés terén tevékenykednek. Ugyanakkor keresi az együttmûködést a lehetséges partnerekkel.

A VII.-VIII. osztályos általános iskolásoknak szóló megmérettetést a Székelyföldi Közmûvelõdés-szervezõk Egyesülete (SZEME) hirdette meg 2004 õszén. A kiírás célja közvetlen környezetünk, településünk, illetve tágabb otthonunk, Székelyföld jobb megismerése, pusztuló örökségünk védelme volt. A kiírásra 21 csapat jelentkezett Székelyföld különbözõ régióiból: Gyergyó-, Csík-, Udvarhely-, Keresztúr-, és Háromszék környékérõl. A 21 csapat közül a megadott határidõre 17 küldte be pályamunkáit. Az elkészített dolgozatok három részbõl álltak. Elsõ lépésben minden csapat elkészített egy-egy értékkatalógust, azaz összeírt 10 értéket a saját településébõl, amelyet fontosnak tart. Rendkívül érdekes volt a beküldött értékkatalógusok sokszínûsége. Bár szinte mindegyikben az épített örökség dominált - régi házak, emlékmûvek, sírhelyek de ezek mellett megjelentek a pusztuló természeti értékek, a kihalóban lévõ mesterségek, népszokások, táncrendek(!), sõt még egy varázskenõcs-recept is. Második lépésben egy kiválasztott érték megmentéséért mentõakciót kellett véghezvinniük. Nagyon komoly munkát végeztek a diákok. Egyes helyeken régi sírkerteket szabadítottak meg az évtizedes bozóttól és szeméttõl, vagy éppen szakrestaurátor segítségével állították helyre a falu világháborús emlékmûvét, máshol felkutatták a település XVIII.-XIX. századi, padlásokon és fiókokban porosodó dokumentumait, megint mások kihalt szokásokat, régi táncokat kutattak fel és élesztettek újjá. Óriási öröm volt látni ezt a sok értékes munkát, hiszen az egész Vetélkedõ tulajdonképpeni értelmét legalább is a szervezõk szándéka szerint - a diákok által saját településükért végzett munka adja meg. A harmadik feladat S.O.S. projekt készítése volt, egy olyan érték megmentésére, amelynek megvalósítása meghaladja az illetõ csapat erejét. Itt is sok kitûnõ ötlet érkezett, reméljük ezekbõl is minél több megvalósulhat idõvel. A pályamunkák elbírálása után a döntõbe 7 csapat került be: "Borvízforrás" - Szentegyháza "Nárcisz" - Szentegyháza "a Lázárok" - Szárhegy "Borsika" - Gyergyócsomafalva "Szentmártoniak" - Csíkszentmárton "Mártonffyak" - Csíkkarcfalva "Székely határõrök" - Gyergyóremete A vetélkedõ döntõjére 2005. április 2-án került sor Szentegyházán, ahol a 7 résztvevõ csapatra a következõ feladatok vártak: bemutatkozás, megvalósítások és tervek ismertetése, egy, a csapat által kiválasztott, településetekhez kötõdõ népdal elõadása, történelmi kérdések (5 kérdés, téma: Székelyföld 1940-45, népmese, legenda, helyi monda elõadása), irodalmi kérdések (5 kérdés, téma: Nyírõ József élete és munkássága) valamint egy, a településekre jellemzõ, ott gyûjtött népi játék bemutatása csapatban. A döntõben négytagú zsûri elõtt kellett a csapatoknak számot adniuk felkészültségükrõl. A zsûri

tagjai voltak: Egyed Mária magyartörténelem szakos tanárnõ, Szász Judit népmûvész, Csergõ Tibor András, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója, valamint Haáz Sándor zenetanár, a zsûri elnöke. A csapatok nagy izgalommal és lelkesedéssel fogtak a próbák teljesítéséhez. A bemutatkozásokat követõ népdalokban talán éppen ez az izgalom "bosszulta meg magát", az énekesek nem minden esetben találták meg a megfelelõ hangot. A történelmi kérdések során négy elméleti feladat mellett egy-egy beszámolóra is sor került, amelyben a csapatok egy-egy tagja az adott idõszakban a saját településükön történt legfontosabb eseményekrõl adott hírt. A legnagyobb különbségek a csapatok között talán ebben a feladatsorban adódtak, a kapott pontszámokat elsõsorban a nagyszülõk beszámolói határozták meg. A következõ feladat a csapatok nagyszülõ tagjainak adott munkát, õk kellett bemutassanak egy-egy, a vidékükre jellemzõ mesét vagy mondát. Ezt követték az irodalmi kérdések. A csapatok Nyírõ József munkáinak, írásainak ismeretérõl adtak számot. Nagy örömünkre szinte minden kérdésre helyes válaszokat adtak a résztvevõk. Különleges élmény volt az úgynevezett "képzelt riport" Nyírõ Józseffel, hiszen ezt a feladatot minden csapat kiválóan oldotta meg, talpraesettségben és felkészültségben profi riportereket is megszégyenítõ riportokat készítettek a diákok. Az utolsó feladat, a népi játék bemutatása már igazi felszabadult szórakozás volt. Nagyon szépen elõkészített, igényes módon bemutatott játékokat láthattunk, amelyek során nem egy esetben a csapatok egymást is segítették. A pályázatok alapján hozott, és a vetélkedõben szerzett pontok összesítése után alakult ki a végsõ sorrend. A harmadik helyezést a Borvízforrás csapat szerezte meg Szentegyházáról, másodikak lettek A Lázárok Gyergyószárhegyrõl, a vetélkedõ gyõztese pedig a Nárcisz csapat lett Szentkeresztbányáról, így a kiírásnak megfelelõen õk rendezhették meg a hét, döntõs csapat részére a nyári tábort. A táborozásra augusztus elején került sor. A nyertes csapat, a szervezõkkel egyeztetve úgy döntött, hogy a tábor folyamán a vendégekkel közösen, a Bartók Béla kultúrház szépítésén fognak dolgozni. Öt nap alatt a táborozó diákok, tanáraik segédletével látványos, szép munkát végeztek. Kicserélték a homlokzati feliratot, újrafestették a bejárati részt, rendbe hozták a ház elõtti parkot, fát vágtak, bozótot irtottak, és szép virágágyásokat alakítottak ki. Persze a munka mellett sok-sok közös játékra, kézmûves foglalkozásra, strandolásra is jutott idõ. A tábor anyagi és szellemi hátterét a Székelyföldi Közmûvelõdés-szervezõk Egyesülete biztosította. Az idei tanévben is megrendezik a vetélkedõt, természetesen új témakörrel. A 2006-os „verseny” inkább a pusztuló néprajzi értékekre összpontosít, ide értve az eltûnõben lévõ népi mesterségeket és szellemi értékeket éppúgy, mint a tárgyi örökséget. Õszintén reméljük, hogy a kissé komoly téma és feladat nem fogja elriasztani az ifjakat, és legalább olyan számban érkeznek majd értékes dolgozatok, pályamunkák, mint a tavalyi kiírásra. Kiss László

2005. november 18-19-én tartották a Székelyföldi Civil Konferenciát a SZEKE szervezésében Szovátán, a Teleki Oktatási Központban. Ez a rendezvény a SZEKE által szervezett Székelyföldi Civil Fórumok sorozatába illeszkedik, amit a hatodik alkalommal tartottak. A civil világot és közösségeket érintõ kérdések foglalkoztatták a szervezõket, amikor a konferenciának témát választottak. A javasolt témák/kérdések vitaindító, provokatív hangnemben tevõdtek fel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a résztvevõk próbáljanak rávilágítani a civil világban tapasztalható jelenségek talán ritkábban emlegetett, mégis fontos oldalaira. Az elõadásokban az alábbi témakörökben felvetõdött gondolatok szerepeltek: a pályázatírás fölöttébb veszélyes volta; társadalmi csapdák; fejlõdés-fejlesztés-fejlettség; unokáink szocializációja; versenyképesség-életképessé; a közösség funkciói; az egyén funkciói a közösségben; a közösségi tervezés módszertana; értékrendszer; globalizáció; helyi gazdaság, helyi erõforrások; életminõség nyugaton és nálunk; helyi társadalom; ki a civil, civil és civil szervezet; dilemmák és paradigmák. Szakács István Péter vitaindító elõadásában Tamási Áron: Himnusz egy szamárral címû novellájára alapozta gondolatait. Ez a Székelyföldön népszerû történet a konferencia résztvevõi közül nagyon sokat érintett, hiszen a hagyomány és az újítás konfliktusát ábrázolja mûvészi eszközökkel. A történet érvényes lehet a világ bármely bajba került közösségére, tehát ránk is. Balla Zoltán A SZEKE és a globalizáció közötti kapcsolatokról, összefüggésekrõl beszélt elõadásában. Elmondta, hogy a globalizációt lehet pozitívan is értelmezni, ha például a technikai fejlõdést tekintjük viszonyítási pontnak, ugyanakkor hátrányos is lehet, a szerves fejlõdést és tájrendezõdést akadályozó (sõt, romboló) mechanizmusát tekintve. Életminõségek nyugaton és nálunk címmel Lázár

László tartott érdekes elõadást. Állítása szerint nehéz meghatározni, hogy mit is értünk életminõségen. Ha az utcán megkérdezünk embereket, õk a nyugatiak életét nevezik minõséginek. Ellenben az életminõség mutatója lehet például az is, hogy hány pszichológust alkalmaznak adott közösségben. A nyugati társadalmakban pénzzel minden elérhetõ. Nálunk még léteznek közösségi szellemre, az összetartásra utaló cselekedetek, ezek pedig pénzzel nem, vagy csak nehezen kifejezhetõ értékek. Tüzes Bölöni Ferenc olaszteleki református tiszteletes elõadása Unokáink szocializációjáról szólt. Kifejtette, hogy

a szocializáció azokat a személyiségben végbement változásokat öleli fel, amelyek más emberekkel való kapcsolat folyamán jönnek létre. A szocializációnak köszönhetõen sajátítjuk el többek között környezetünk normarendszerét, mindazokat az ismereteket, melyek szükségesek a társas élethez. Az elõadó állítása szerint a szocializációs folyamat korunkban felbomlott ellentmondásos elemekre, hiszen különbözõ szervek, szférák más- és másféleképpen szocializálják az egyént, ami zavart kelthet a célszemély értékrendjében és viselkedésében. Kincses Kálmán A közösség üdvtörténeti funkciói témáról szólt ihletetten. Az üdvtörténeti út elsõsorban másokról szól, és nem beszélhetünk egyes szám elsõ személyben róla. Szükségesnek tartotta néhány fogalom értelmezését, mint például a köz, közös, közösség, városiasítás, valamint üdvtörténet, hogy a hallgatókban tisztább képet alakítson ki mindezekrõl. Szakrális földrajzról, avagy a hely szellemérõl beszélt Fülöp Szabolcs. Elmondta, hogy a földnek energiakisugárzása, csakrái, azaz „energiacsokrai” vannak. Vannak „áldott” és „elátkozott” helyek, melyek befolyásolják az ember saját energiaháztartását, ezáltal életét, viselkedését is. Ezek az energia-csokrok befolyásolhatják az embert, ugyanakkor õ is hagyhatja lenyomatát bizonyos helyeken. Lantos Tamás a „Civil kényszerpályák,” avagy a nonprofit mítosz címû felvezetõjében arról beszélt, hogy az emberiség óriási bajban van, még ha nem is beszélnek róla az emberek. A világban ugyanis sikerpropaganda érvényesül, amely a (nyugati) civilizáció sikerét próbálja elhitetni mindenfelé. Felhívta a figyelmet arra, hogy az autonómiánk csökkent, ezt az autonómiacsökkenést a civil szektor fokozza, és a három szektor (politika, gazdaság, civil) egybeolvad, közösen képviselik a hatalmat. Elõadása egy sor vitakérdést vetett fel, többek között azt is, hogy a civilként tevékenykedõ embernek mi lenne a helyes viselkedése. Két magyarországi elõadónk, Péterfi Ferenc és Kovács Edit a Közösség funkciói - az egyén funkciói a közösségben, valamint A lakosság felhatalmazásának folyamatáról témáról beszéltek, arról, hogy miképpen válunk felelõssé. Közösségfejlesztõként a lokalitásba gyökerezõen és funkcionálisan is értelmezzük a közösséget. Minden embernek joga és dolga, hogy a saját problémáját megoldja. Ez nem megy magától, különleges erõfeszítéseket igényel. Ha erre nem képesek a helyi emberek, akkor egy magasabb szintnek (állam, szervezet, önkormányzat) kötelessége õket ebben segíteni, fejtették ki a konferencia során. Az esti és másodnapi beszélgetéseken kiemelt gondolatként szerepelt, hogy a civil szféra „elromlásának” a legfõbb oka a pályázati, illetve más jellegû támogatási rendszer léte és domináns mûködése. Pénzosztók, adományozók azt üzenik: ne gondolkozz, csak cselekedj, tevékenységedért jár neked az adomány. Ez az üzenet, ha gyökeret ereszt, leszoktatja a civilként tevékenykedõket az önálló cselekvésrõl, függõvé teszi az õket fenntartó adományozóktól. Nincs más megoldás, mint a civil társadalom felébresztése és ösztönzése az önszervezõdésre. Sok mindent (például az egyéni példamutatást) nem lehet projektszerûen, intézményesült formában mûvelni. Székelyföldön sok civilszervezet van, amelyek nincsenek bejegyezve, de jól mûködnek, és jelenlétük erõteljesebb, mintha sok bejegyzett civil szervezet lenne a településen. Sorbán József

A mai Magyarország polgára nehéz helyzetben van, ha biztonságban akarja érezni magát. Anyagi-fizikai biztonsága igen labilis, hiszen a természeti erõket nem teljes mértékben uralja, szinte bármikor elveszítheti munkahelyét, megbetegedhet, kirabolhatják, elhagyhatják, elveszítheti lakását stb. Az anyagi-fizikai biztonság mellett lelki-szellemi biztonságra is szüksége lenne, de ezzel is rosszul áll. Nehéz e talajtalanság tartós elviselése kapaszkodók felkutatása nélkül, s ha ilyeneket nem találunk, akkor teremtésük nélkül. A bizonytalanság csökkentésére jól bevált módszer a gondolkodás oly mértékben történõ leegyszerûsítése, hogy beszûkített gondolatvilágunkból ne legyünk képesek kilátni, sõt, erre irányuló igényünk is szûnjön meg. Így egyáltalán nem kell szembesülnünk a csúnya, kiszámíthatatlan és félelmetes valósággal. Ez manapság igen népszerû, támogatott és meglehetõsen kényelmes stratégia, amely csak véletlenszerûen vezethet olyan cselekvéshez, ami a problémákat valóban meg is oldja. Egy másik, régi módszer az, amikor egész gondolati vagy hitrendszereket hozunk létre, amelyek kapaszkodókat nyújtanak, szebbnek és biztonságosabbnak állítják be a világot. "A félelem és a szorongás kínzó élménye arra késztette s készteti az embereket - írja Hankiss Elemér -, hogy szimbólumok védõpajzsával, mítoszokkal, hitrendszerekkel és eszmékkel vegyék körül magukat." (Hankiss (1997), 43. o.) Megalkotjuk azokat a szellemi, szimbolikus teremtményeket, amelyek védelmében biztosak lehetünk, amelyek puszta léte alapján hisszük, hogy csak idõ kérdése, és gondjaink, bizonytalanságaink megoldódnak. Ha holnap nem, akkor majd holnapután, ha idén nem, akkor majd jövõre, ha ebben az évszázadban nem, akkor majd a következõben. A lényeg az, hogy elhitessük magunkkal: bajaink és a veszélyek csak átmenetiek, amelyek elõbbutóbb elmúlnak, hiszen létezik egy minket szolgáló védelmi szféra. Ebben a tanulmányban a nonprofit szektor példáján szeretném bemutatni, hogy a mítoszteremtés a mai ember számára milyen mértékben jelent fontos védelmi tevékenységet, még annak árán is, hogy a mítosszal esetleg azoknak a bajoknak az újratermelõdését segíti elõ, amelyek ellen a mítosz védeni hivatott.

Nonprofit mítosznak nevezem azt az általánosan elfogadott véleményt, hogy a nonprofit szervezeteknek jelentõs funkciójuk van a demokratikus társadalom kialakításában és az emberi, környezeti problémák csökkentésében. Ez a nézet ma sokak lelkesedését váltja ki, és hûen szolgálja az elvárt, amerikai stílusú optimizmust. Eközben a nonprofit szervezetek egyre távolabb kerülnek eredeti küldetésüktõl, az általuk megcélzott problémák megoldásától. Mind a nonprofit szervezetek által érintett, mind az azoktól független emberek nem veszik észre, hogy a szektor már nemcsak problémákat old meg, hanem sok esetben haszontalan tevékenységet is végez, sõt, hozzájárul a problémák fönnmaradásához, újratermeléséhez, s eközben növekvõ mértékben fogyasztja a pénzügyi, az emberi, a lelki, a társadalmi és a környezeti erõforrásokat. A nonprofit szektor kényszerpályái általában olyan viselkedésre késztetik a benne tevékenykedõket, hogy vagy kétarcú életet kell élniük, vagy meg kell tagadniuk korábbi értékeiket, viselkedési normáikat és elveiket. A folyamat végsõ kimenetele súlyos kulturális leromláshoz, lélekromboláshoz, értékvesztéshez, s - a kommunikáció hiteltelenné válásával - társadalmi mûködési zavarokhoz vezethet. A nonprofit mítosz azonban nem épül szervesen kultúránkba, a rendszerváltozás elõtti idõszakban nem is beszélhettünk a jelenlétérõl. Az 1990-es évek tapasztalata tehát nem szerves fejlõdés, hanem egy igen erõteljes külsõ hatás, támogatásokkal és csábításokkal megerõsített átalakító törekvés eredménye. Lehet, hogy jobb lenne szembenézni mindezzel, és ennek megfelelõen cselekedni. A társadalom nonprofit szektora kellõen megfoghatatlan és meghatározhatatlan ahhoz, hogy mindenkinek olyan sajátos képe alakuljon ki róla, amely nagy valószínûséggel lényegesen különbözik a másokban kialakult képtõl. Ráadásul a szektor elég heterogén ahhoz, hogy rá gondolva az emberek - sõt, akár ugyanaz a személy is - különbözõ helyzetekben más és más szervezetek körére gondoljon. Már maga a szektorkénti kezelés is erõltetett, hiszen a szektorhoz tartozó szervezetek között gyakran nagyobb különbség mutatkozik, mint egyes nonprofitnak nevezett és egyes állami, illetve piaci szervezetek között. Sokféle statisztikai adatot közölnek a nonprofit szektor egészérõl, amelyek segítségével értékelnek, érvelnek, terveznek, jogszabályokat alkotnak és pályázati kiírásokat fogalmaznak. A baj csak az, hogy a nonprofit szervezetek - mint a szektor elemei - közötti óriási lényegi különbségek miatt az adatok csak nagyon jelentõs megszorításokkal értelmezhetõk. Ezen problémák fölött nagyvonalúan szemet hunyva alakult ki a nonprofit mítosz táptalaja. A magágyból kiserkenõ mítoszt a szektor dicshimnuszát zengõ globális, európai és országos szintû - politikai propaganda, a szektor önmagát igazoló sikerpropagandája, a média szolgalelkû híradásai és értelmezései, valamint a szektor kutatóinak a támogatóikhoz, a társadalmi-szakmai elvárásokhoz simuló véleménye tartja fönn.

Nonprofit mítosz A mítosz pozitív pszichés hatása kétségtelen. Mégis érdemes kritikusan is szemügyre venni mindezt, hiszen a jelenség kárt is okozhat, amennyiben megakadályoz bennünket abban, hogy megoldható problémáinkra tartós és valódi megoldásokat keressünk. A tanulmányban néhány Magyarországon tapasztalható "nonprofit jelenség" leírásával és elemzésével szeretném alátámasztani a fenti állításaimat. A támogatási rendszerre vonatkozó tapasztalatok és az azokból levonható általános következtetések bizonyára nemcsak a nonprofit, hanem az állami intézmények és a piaci szervezetek esetében is érvényesek. Szeretném érzékeltetni azt, hogy a szektor kapcsán ûzött társadalmi játszmáink, struccpolitikáink, szelektív észleléseink, racionalizációink és álszenteskedéseink veszélyessé is válhatnak. A tanulmány állításait a közepes méretû nonprofit szervezetek számára tartott nonprofit-menedzsment, azon belül elsõsorban a stratégiai tervezés "tréningeken", valamint az egyes szervezeteknél végzett stratégiai tervezéseken szerzett tapasztalataimra alapozom. Ezen alkalmak során több mint száz szervezet "intim" szférájába és problémáiba pillanthattam be. A szervezetek között egy olyan sem akadt, amelynek ne lettek volna súlyos problémáik, és amely a problémáinak megoldásánál ne támaszkodott volna alapvetõen a színlelés és a csalás stratégiájára. Saját alapítványom vezetése közben is bõséges tapasztalatot szereztem. Ez a tapasztalati háttér kétségtelenül a nonprofit szervezetek egy sajátos körével kapcsolatos, ugyanis azokról a szereplõkrõl van szó, amelyek problémákkal küzdenek és ennek tudatában is vannak. Probléma alatt sokféle és nagyon súlyos gondot kell érteni: pénzügyi nehézségeket, elégedetlenséget a szervezet eredményeivel, passzív tagságot, rossz kapcsolatot a társadalom más egységeivel, értetlen társadalmi környezetet, személyes és szakmai konfliktusokat stb. Az ilyen problémás szervezetek száma azonban olyan magas, hogy érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon ezek képezik-e a kivételeket, avagy inkább a "problémásság" a szabály, és a problémamentesség a kivétel. Azt is szükséges még leszögezni, hogy a szervezeteknek akkor is lehetnek - akár nagyon súlyos - problémáik, ha azoknak sem õk, sem társadalmi környezetük nincsen tudatában. Mire gondolunk, amikor nonprofit szektorról beszélünk? A nonprofit szektor, illetve a nonprofit szervezetek különféle, magyarra esetenként csak sután fordítható elnevezései is jelzik a szektorhatárok bizonytalanságát. Például beszélhetünk nonprofit szektorról/szervezetrõl (nonprofit sector/organisation), karitatív szervezetrõl (charitable organisation), társadalmi hasznot nyújtó szervezetrõl/szektorról (social-profit sector/organisation), harmadik szektorról (third sector), önkéntes szektorról/szervezetrõl (voluntary sector/organisation), nem állami szervezetrõl (non-governmental organisation - NGO), társadalmi szervezetrõl, civil szektorról/szervezetrõl (civil sector/organisation) stb. A szervezetek, illetve a szektor definíciójáról - a már említett heterogenitás miatt - hosszan lehetne értekezni. Lester Salamon szerint például a nonprofit szervezetet az alábbi tulajdonságok jellemzik. (1) Formális, azaz bíróságon bejegyzett és jogi személyiséggel rendelkezik. (2) Magánjellegû, azaz határozottan elkülönül az államtól, az állami intézményektõl. (3) Nonprofit jellegû, azaz a szervezetnek nem célja a profittermelés, és ha termel is profitot, azt nem osztja föl a "tulajdonosok" között, hanem a szervezet céljára fordítja. (4) Önálló, azaz saját magát irányítja, cselekedeteit maga kontrollálja. (5) Önkéntes, azaz a szervezetet önkéntesen hozzák létre és gyakori a szervezetnek végzett önkéntes munka. (6) Közhasznú, azaz közcélokat szolgál és hozzájárul a közjóhoz (Salamon (1992), 6-7. o.).

A

problémás szervezetek száma olyan magas, hogy érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon ezek képezik-e a kivételeket, avagy inkább a "problémásság” a szabály, és a problémamentesség a kivétel.

A státuszon és a nonprofit jellegen kívül egyik fönti jellemzõ (magánjellegû, önálló, önkéntes, közhasznú) sem sajátja a magyarországi nonprofit szervezeteknek, ennek feltételezése csak a nonprofit mítosz része. A formális státusz egyébként különösen fontos mondanivalóm szempontjából, mert az számos, késõbb kifejtett kényszerpálya forrása. A nonprofit szervezeteket a szakemberek, az érintett hivatalnokok és az átlagemberek sok más, általában pozitív tulajdonsággal is felruházzák. Ezek közül a következõkre külön is kitérünk még: aránylag kis adminisztrációs költség; rugalmasság, újítóképesség; a szektor és az egyes szervezetek sokfélesége; radikális, a problémákat nem elkendõzõ magatartás. A nonprofit szektor funkciója A nonprofit szektor funkciójának áttekintéséhez induljunk ki a társadalom immár széles körben elterjedt fölosztásából. Eszerint három egymásba fonódó szektor különíthetõ el: állami, gazdasági és nonprofit. Az 1. ábra ennek megfelelõen azt szemlélteti, hogy miféle összhang és munkamegosztás, illetve milyen átfedések vannak e három fõ szektor között, amelyek egymással vállvetve mûködnek. (Egyébként ezt a szemléletet szolgálja és fejezi ki a szektorok közötti partnerség emlegetésének divatja is.) A rendszeren belül a nonprofit szektornak két fõ funkciója különíthetõ el. Az egyik a megelõzõ és korrekciós funkció, amely az állam és a gazdaság mûködésének hibáit és hiányosságait elõzi meg vagy korrigálja, míg a másik a fejlesztõ funkció, amely a civil társadalom építését, kibontakozását, végsõ soron a társadalom tartós fejlõdését szolgálja a civil értékek védelmével, az együttmûködés erõsítésével, a közös tevékenységek formális kereteinek megadásával. Ha elfogadjuk e két, általánosan megfogalmazott funkciót, akkor - a nonprofit menedzsment szakma szóhasználata szerint - azokat akár a nonprofit szektor küldetésének is tekinthetjük, s az értékelés során a civil szektor eredményeit ennek fényében kell vizsgálni. A nonprofit szektor méret és erõforrás-ellátottság szerinti tagolása A civil szervezetek közötti különbség sok jellemzõ mentén nyilvánul meg. Ezek közül egyet külön is érdemes kiemelni, ez pedig a méret. A szervezetek mérete több kritériummal is meghatározható, így például erõforrás-ellátottságuk, illetve költségvetésük; alkalmazottaik, illetve önkénteseik száma; programjaik és projektjeik száma vagy kiterjedése; célcsoportjuk vagy célterületük mérete alapján. A szervezetek többségének szinte folyamatosan fönnálló erõforráshiánya azon belül is elsõsorban a pénzhiány - a megfelelõ mûködés szûk keresztmetszete. Így a költségvetés nagysága összefügg a szervezetek lehetõségeivel, betöltött funkcióival. Költségvetésük alapján megkülönböztethetünk kis, közepes és nagy méretû szervezeteket. Elkülönítésüket az indokolja, hogy az eltérõ költségvetésû szervezetek alapvetõen más feltételekkel mûködnek. Lantos Tamás Következõ lapszámunkban a tanulmány bemutatása folytatódik.

Egyre több olyan folyamatról hallunk a világban, amely kudarcra ítélt segítségnyújtásról szól, pedig látszólag „rendben volt” minden. A segítséget nyújtók hosszú távú célokban gondolkodtak, a szándék õszinte volt, anyagi alapja is megvolt a segítségnek, akik felé irányult a segítség is pozitívan fogadták, mégsem sikerült a kitûzött cél. Általában nyugati segélyszervezetekkel történik meg mindez. Túl azon, hogy ezek az akciók általában a nyugati típusú választ adják meg a felmerülõ kérdésekre, még valamit nem szabad elfelejtenünk: Földanyánknak vagy ha úgy tetszik: - a Föld szellemének (Madách ) - is van egy-két szava a dologhoz. Ez a szó pedig mindenképpen a történelmi múlt felé irányítja a tekintetünket. Ha ma egy emberi településen orvosolni szeretnénk bajokat, netán a haszonszerzés folytán darabjaira hullott közösséget szeretnénk feltámasztani, mindenképpen számolnunk kell olyan helyi erõkkel, amelyek túl vannak az érzékekkel való tapasztaláson, de jelenlétük mindennél valóságosabb. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy valaha minden település ami akkor még tagjai közt vérségi kapcsolatot is feltételezõ közösségként mûködött középpontjában templom volt, amely tornyával a világ köldökét jelentette, azt a helyet, ahol a Teremtõ közvetlenül lép be a közösség életébe. Amikor ezekrõl az erõkrõl beszélünk, keletkezésük szerint két csoportba oszthatjuk õket: 1. földsugárzások 2. emberek és közösségek tetteinek, gondolatainak, szavainak lenyomata a tájban. Természetesen az elsõ csoportba tartozó földsugárzások adják meg a lehetõséget arra, hogy vizsgáljuk õket, hiszen többé-kevésbé a Föld bármely pontján azonos természetûek, míg a második csoportba tartozó erõket az ember alakította tájról tájra, idõrõl idõre változó módon. Mégis kezdjük talán a második csoporttal. Köztudott, hogy elsõsorban a természeti népeknek voltak olyan helyei, amelyekre idegennek, de még a törzs tagjainak sem volt szabad bejárása. Az európai hódító gõgjében persze ezeket pusztította el elõször, fel sem mérve, mit zúdít saját fejére. A továbbiakban Szuhi Atilla kutatóra fogok hivatkozni, aki ezt a témát az „Áldott helyek, átkozott helyek” címû tanulmányában fejtette ki bõvebben. Személyes tapasztalásból indul, amikor szembenéz a kérdéssel. A természetet járva arra lett figyelmes, hogy bizonyos helyen kifejezetten rossz érzések lepik meg, pár száz méterrel odébb pedig hangsúlyozottan jó és kellemes érzések. Természetesen a táj arculata és a növényzet igazolták érzéseit, hiszen a rossz

érzések helyén természetellenesen görcsösen nõttek a fák, a másik, jó érzéseket ébresztõ helyen pedig a fák és virágok csodálatos harmóniában simultak egymásba. A helytörténeti adatokat megvallatva szinte természetes, hogy a rossz érzések helyén egy elsõ világháborús hadifogolytábor volt, ahol embereket kínoztak, illetve emberek haltak meg különbözõ betegségekben. A jó érzések helye pedig ennél sokkal régebben remetelaknak adott otthont, és ez a remete a szívében nyíló szeretetrózsákat a valóságban is termesztette elég nagy területen. Íme két példa arra, hogy milyen módon észlelhetõ és ellenõrizhetõ azoknak az erõknek a jelenléte, amelyeket gyûjtõnéven a hely szellemének nevezhetünk. Amikor meg akarok valamit tudni egy tájról, egy emberi közösségrõl, célszerû a helyi legendákat faggatni, ha mégoly naivnak is tûnnek, mert gazdagítva tájékozódásunk szempontjait, nagyon is sokat elárulnak arról, milyen erények és gyarlóságok jellemzik a környéken élõk közösségét, sõt esetenként még arról is hírt adnak, hogyan lehet nagy bajt és veszedelmet elhárítani. Jó példa erre a Székelyudvarhely melletti szent hely, a Jézuskápolna mondája.

Amikor meg akarok tudni

valamit egy tájról, egy emberi közösségrõl,

célszerû

a helyi legendákat

megfaggatni.

Térjünk át a földsugárzások bemutatására dióhéjban. Az újkori tudományosság egy XIX. századi angol kereskedõt tart számon, mint felfedezõt, de jellemzõ az újkori tudományosságra, hogy olyan dolgokat fedez fel, amelyek valaha magától értetõdõek voltak. Gyaníthatóan mindaz, amit ebbõl a szempontból az újkori tudományosság felfedezéseinek nevezünk, mind-mind egy-egy hiánybetegség tünetei. A már említett angol kereskedõ figyelt fel a dél-angliai tájban olyan kõvel kirakott vonalakra, amelyek összekötötték a nagy megalitikus építményeket. Az õ nyomán indult meg a radiesztéziai kutatás, ebben pedig ma már a legjobb eredményeket magyar kutatók érték el. A jelenlegi kutatás számon tart mintegy huszonnégyféle olyan földsugárzást, amelyek a Föld sajátjának tekinthetõk és körülbelül úgy oszlanak el a Föld felszínén, mint a hosszúsági és szélességi fokok.

Ezek közül az egyik a Hartmann-háló. E sugárzásokról az a nézet terjedt el, hogy az ember egészségére ártalmasak, de a legújabb kutatások arról tanúskodnak, hogy ez nem volt mindig így. Ugyanis az ilyenféle sugárzások csak a legutóbbi 100 évben váltak igazán veszélyessé, mióta az emberek majd mindegyike szorongásban (idegen

emberöltõnél és csak gyaníthatjuk, hogy az emberi történelem vagy üdvtörténet nagy fordulópontjain erõsödik hatalmassá sugárzásuk ereje. Annyit kell még megjegyeznünk, hogy a csillagösvényeknek is vannak csomópontjaink, hiszen keresztezik egymást. Ezeken a csomópontokon sokszor nem található semmilyen

MINDENKÉPPEN SZÁMOLNUNK KELL

OLYAN HELYI ERÕKKEL, AMELYEK TÚL VANNAK AZ ÉRZÉKEKKEL VALÓ TAPASZTALÁSON,

DE JELENLÉTÜK MINDENNÉL VALÓSÁGOSABB. szóval stresszben) él, és az ember tudatosan vált ellenségévé kényelme érdekében az egész teremtett világnak, de különösen Földanyánknak. Ezeknek a sugárzásoknak az egészségkárosító hatása az egyes ember szintjén tehát mintegy barométere annak, hogy mennyire vagyunk összhangban Földanyánkkal, mennyi szeretet és béke lakik szívünkben. Ezen kívül még beszélhetünk háromféle olyan földsugárzásról, amelyek rácsszerkezetûek, de hatásuk az emberi szervezetre kifejezetten jótékony, gyógyító jellegû. Ezeket a következõ nevekkel illették: Jézus-háló, Mária-háló és Szent Györgyháló. Elnevezésük elárulja, hogy milyen típusú erõket mozgósítanak az ember lelkében. Az elõbb említett hálók csomópontjai azok, ahol igazán sûrûsödik és örvénylik a gyógyító, hétköznapi szint fölé emelõ erõ. Még egy dolgot kell tudnunk ezekrõl a csomópontokról: régi templomaink és szent helyeink (pl. kunhalmok, szent ligetek) kizárólag ezekben a csomópontokban voltak és vannak, illetve épültek. Ezért nem közömbös, hogy elmegyünk-e idõrõl idõre a templomba imádkozni, részt venni a szertartáson vagy sem. A nagy középkori búcsújáró helyeket is a Jézus-, a Mária- valamint a Szent György-háló csomópontjaiban (esetenként mindháromban) találjuk. Végezetül a jótékony hatású sugárzásokat sorra véve elérkeztünk az utolsóhoz, amely már nem követi a négyzetrács szerkezetét, és sokkal szélesebb is az elõbb említetteknél, sõt idõnként elágazik. Míg az elõbbiek legfeljebb néhány méter szélességûek, amelyrõl most szólunk, kilométernyi szélességû. Az ágadzásbogadzás miatt kapták természetesen magyar kutatóktól a csillagösvények elnevezést. Eddig nem beszéltünk az említett jótékony hatású sugárzások ciklusidejérõl, azaz arról, hogy a sugárzás ereje nem mindig azonos, vannak erõsebb sugárzású idõszakok és gyengébb sugárzású idõszakok. A legerõsebb sugárzást az eddigi rácsszerkezetû gyógyító-hálók csomópontjaiban általában évente egyszer ha volt templom akkor a templom búcsúnapján mérték. A csillagösvényekkel más a helyzet. Ciklusidejük hosszabb egy

számontartott vallási kultuszhely. Legnagyobb Máriakegyhelyeink (Csíksomlyó, Máriapócs) a csillagösvényeken rajta vannak, de sokszor nem a csomópontban. Talán el sem tudjuk képzelni, milyen hatalmas jelentõségû helyek ezek üdvtörténeti szempontból, ha még a Mária-kegyhelyeknél is nagyobb erõk hatása mûködik ott. Végszóként még csak annyit, hogy mintegy tíz évvel ezelõtt alig volt mérhetõ a csillagösvények sugárzásának ereje. Ma már az erre érzékenyekbõl érzelmi kitörést vált ki, és bárki megérezheti némi ráhangolódást követõen. Azaz nagy idõk elé nézünk: „Csillag esik föld reng Jött éve csodáknak.” Fülöp Szabolcs

Ha az 50-, 60- vagy 70-es években voltál gyerek, hogyan vészelted át a gyermekéveidet? A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv. Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá. A kiságyaink rikító színû, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva! Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken. Védõsisak nélkül bicikliztünk. A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz és Cola helyett. Magunk készítette görkorcsolyáink voltak. A szerencsésebbek, akik lejtõs utcákban laktak, az utca elejérõl indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a szekereinken. Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk! Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza. Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk. Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem? Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzõkönyvek a rendõrségen. A felelõsség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen. Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem zaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem

voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk. Egy Meggy Márkát négyen ittunk ugyanabból az üvegbõl, és egyikünk sem halt bele. Nem volt Playstationünk, Nintendonk, X boxunk, video játékaink, színes televíziónk 99 csatornával, video kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink, Internet, de voltak barátaink. Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül. Idõnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett õt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt… Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is elõfordult, hogy évet kellett ismételnünk. Nem rohantak velünk egybõl pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki diszlexiában szenvedett volna, hyperaktív lett volna. Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt. Szabadok voltunk, voltunk „gödörben” és voltak sikereink. Felelõsségünk volt, megtanultunk minden helyzetben talpon maradni. Azt kérdezik a gyerekeink: - Hogyan lehetett „így” élni? - Hogyan nõttünk azokká, akik vagyunk? Õk majd azt mondják, hogy „tök unalmasak” voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.

Egyik reggel egy paraszt dörömbölt a kolostor kapuján. Amikor a kapus barát kinyitotta a kaput, a paraszt átnyújtott neki egy pompás szõlõfürtöt. „Drága kapus barát, ez itt szõlõm legszebb fürtje, azért jöttem, hogy elhozzam ajándékba.” „Köszönöm! Máris viszem az apátnak, aki hiztosan nagyon fog neki örülni.” „Nem! Én neked hoztam.” „Nekem? Én nem érdemlem meg a természet ily gyönyörû ajándékát.” „Amikor kopogtattam, te mindig ajtót nyitottál nekem. Amikor segítségre szorultam, mert a szárazság tönkretette a termést, mindennap adtál egy darab kenyeret és egy pohár bort. Azt akarom, hogy ez a fürt szõlõ neked is adjon valamit a nap szeretetébõl, az esõ szépségébõl és Isten csodájából.” A kapus barát letette maga elé a fürtöt, és egész délelõtt csodálta: valóban nagyon szép volt. Éppen ezért úgy döntött, hogy átadja az apátnak, aki mindig bölcs szavakka1 biztatta. Az apát is nagyon örült a szõlõnek, de eszébe jutott, hogy van a kolostorban egy beteg barát, és azt gondolta: „Neki adom a szõlõt. Talán megajándékozza õt egy kis vidámsággal.” De a szõlõ nem maradt sokáig a beteg barát szobájában, mert õ is elgondolkodott: „a szakács barát gondoskodik rólam, mindig a legjobb ételt adja nekem. Biztos vagyok benne, hogy ez a szõlõfürt majd boldoggá teszi.” És amikor a szakács barát belépett hozzá az ebéddel, átadta neki a szõlõt. „Ez a tied. Mivel te mindennapi kapcsolatban vagy a természet ajándékaival, te tudni fogod, mit kezdj Istennek ezzel a csodálatos mûvével.” A szakács barátot elkápráztatta a fürt szépsége, meg is mutatta segédjének, milyen tökéletes szõlõt kapott. Olyan tökéleteset, hogy senki sem értékelhette volna jobban, mint a sekrestyés barát, aki az oltáriszentséget õrzi, és akit a kolostorban sokan szentnek tartottak. Aztán a sekrestyés barát odaajándékozta a szõlõt a legfiatalahb novíciusnak, hogy az megértse, hogy a teremtés benne rejlik a legapróbb részletekben is. Amikor a novícius megkapta, szíve megtelt Isten dicsõségével, mert még soha nem látott ilyen szép fürtöt. És eszébe jutott az a nap, amikor elõször lépett a kolostorba, és eszébe jutott az az ember, aki akkor ajtót nyitott neki. Ez tette lehetõvé, hogy egy olyan közösség tagjává válhasson, amely tudja értékelni a csodákat. Így, nem sokkal naplementc elõtt, elvitte a szõlõt a kapus barátnak. „Edd meg és leljen benne örömöd. Hiszen te idõd nagy részét itt töltöd egyedül, ez a szõlõ jót fog tenni neked.” A kapus barát pedig megértette, hogy ezt az ajándékot valóban neki szánták, minden egyes szõlõszemet hosszan ízlelgetett és boldogan aludt el.

Az életminõség napjaink egyik meghatározó kifejezése. Ezt hallani, médiában de fõleg a politikusok szájából. Közösségfejlesztésre van szükség, hogy növekedjék az életminõség. Ha egy kicsit is gondolkodunk a fent leírt mondaton, valami ilyesmi fogalmazhatódik meg bennünk. „Na ez egyszer jól meg van mondva”- a kérdés csak az, hogyan tud az életminõség növekedni. Mi az, hogy növekedik az életminõség? Ha az életminõséget ilyen formában használják, hogy növekedjen, rögtön a következõ jut eszembe: ha meghal egy ember, és azt a szomszédok régi jól mûködõ szabályaik szerint temetik el, az nem jó az életminõség növekedése szempontjából, mert ez nem mutatható ki. Az életminõség a fentiek szerint csakis akkor növekedik, ha az eseménynek GDP növelõ hatása is van. Így hát szét kell verni a közösségeket, és olyan gondolkodási szokásokat vezetni be a társadalomba, hogy nem éri meg hagyományos temetést szervezni, mert sokkal olcsóbb eltemetni valakit, ha egy temetkezési vállalkozó temeti el. Na lám, lám, ha valaki úgy akarja, hogy segíti az országot gazdasági mutatóinak javításában, az végrendeletében írja azt, hogy csakis temetkezési vállalkozó temetheti el. Továbbá az életminõség növekedése szókapcsolatban számomra rejtve mintha ott bujkálna, a fogyasztás növekedése, de azé a fogyasztásé, ami ellenõrzött, vagyis a pénz is benne van valahol a folyamatban. Nem is szaporítom tovább a szót, néhány példát írok le, ami talán arra késztet egy kicsit, hogy jobban elgondolkodjunk életünk minõségén. Azt mondják, a németek jobban élnek mint mi. Nézzünk meg egy helyzetet, összehasonlítva a mi életünkkel. A németek kb. 70%-a házbéres házban lakik. Egy székely faluban, akinek nincs háza, vagy legalább nem fogott neki építeni, annak a szava nem ér semmit. Magasabb a képzettségi szint az USA-ban. Minap olvasom a Hargita Népe napilapban, hogy a Csíkszeredában harmadik osztályban közepes tanuló gyerek szüleivel együtt kint lévén az AEÁ-ban, ott is beíratták a III. osztályba, ahonnan nagy gyorsan a gyereket átírták ötödik osztályba, ahol a legjobbak közé tartozott. „Sokkal több fizetést kapnak mint mi” És mire költik el? Hány jószágot tudnak pénz nélkül fogyasztani? Azért jönnek ide szabadságot tölteni, mert itt szabadabbnak érzik magukat. Egy német doktornõ

egy hetet töltött a Nádaszéki fürdõn. Egy beszélgetés alkalmával azt monda: -„Ezt a tájat, ezeket az embereket és az itteni életformát minden német embernek fel kellene írni receptre legalább két hétre.„ Sok faluban a lakodalom része volt, hogy elmentek a határ egyik forrására és borvizet vittek a lakodalomra. Kezdtünk fejlõdni: ma már bolti palackozott ásványvíz a módi, amitõl torokfájást sokkal könnyebben lehet kapni, mert fel van szénsavazva. Magas szénsavtartalma kioldja a Ca-t a szervezetbõl. Mondják: Hollandiában egy görbe Mostanában fûszálra turizmust építenek, mert érzésem egyre nagyrészt 4 féle fû van az egész inkább az, hogy minél országban. Székelyföldön, ha egy több pszichológus van 2 kicsit odafigyelek, 1 m -en 100 féle alkalmazásban egy növényt találok. társadalomban, annál Itt az emberek, ha baj van, nem betegebb maga a kell senkit hívjanak segíteni, csak társadalom. tudatniuk kell a környezetükkel a bajt, s akad segítség. Vagy csak filmekbõl nézve. Egy temetésre a szûk család megy el. Búcsút vesznek tõle, s majd pszihológushoz menve feldolgozzák a feszültséget. Itt nyári szezonban egy vénlegény temetésére is legalább 100-an elmennek. A családdal közösen kibeszélve a történetet munkanélkülivé tesznek egy pszichológust. Micsoda felelõtlenség. Mostanában érzésem egyre inkább az, hogy minél több pszichológus van alkalmazásban egy társadalomban, annál betegebb maga a társadalom. Talán javaslott lenne az életminõség fogalma helyett közösségi életképességet használni, így mindjárt rendszerében látnánk az eseményt és jobban érzékelnénk cselekedeteink hatásait, kihatásait is, és el tudnánk dönteni, mi van értünk és mi van ellenünk. Lázár László

Az ember megszületése a fogamzás pillanatával elkezdõdött fejlõdési folyamat egyik állomása, és a fejlõdés csak akkor folytatódhat zökkenõmentesen, ha megfelelõen alakított társas helyzetek sorába ágyazódik. Egyes állatfajok esetében is megfigyelhetõ, hogy az egyedfejlõdés sikere a megfelelõen alakuló társas helyzetek függvénye. Az izoláltan felnevelt énekesmadarak éneke lassúbb, hangokban szegényebb és szokatlanabb, mint természetes környezetben felnõtt társaiké.A következõkben a szerzõ sajátos szempontok szerint ír a szocializációval kapcsolatos gondolatairól. A szocializáció egy tanulási folyamat, a tanulás társadalmi formája. Azokat a személyiségben végbement változásokat öleli fel, amelyek más emberekkel való kapcsolat folyamán jöttek létre. A szocializáció már az egyén születésekor elkezdõdik, ennek köszönhetõen sajátíthatjuk el többek között környezetünk érték- és normarendszerét, mindazokat az ismereteket, melyek szükségesek a társas élethez. Ezen folyamat során az ember nemcsak elszenvedi a változásokat, hanem õ maga is hozzájárul a többi ember szocializációjához. Ez a

folyamat spontánul történik. A tradicionális kultúra helyben alakult ki, a közvélemény szabályozta és ellenõrizte ennek betartását. Az ember ebbe úgymond belenõ, nem egybõl kerül bele a mélyvízbe. A szocializáció tényezõi: család, nagyobb család, szomszédság, intézményi környezet (tudatos nevelés), közösségi tér. Ez a folyamat napjainkban virtuálissá vált, felbomlott a szegmenseire. Különbözõ szervek, szférák másféleképpen szocializálják az egyént. Ha ezek között nincs összhang, az nagy zavart okoz az egyén viselkedésében, értékrendjében. Kérdésként tevõdik fel számomra, hogy ezt a romlási folyamatot lehet-e a civil szférával ellensúlyozni, vagy egyáltalán valami jobbal pótolni?

Az emberek egy bizonyos helyen, már kialakult életformába, közösségbe, társadalmi és természeti környezetbe születnek bele. Az egyén születésekor potenciálisan rendelkezik képességekkel, adottságokkal. Ezek kibontakoztatása nagymértékben függ az õt körülvevõ társadalmi viszonyoktól. Mindenki születésétõl kezdve aktívan kénytelen megismerni, kitanulni a környezetét. Azért, hogy valóban a társadalom tagjává váljék, és elnyerje önazonosságát, tulajdonképpen megszelídíti a környezetét. Ezt a folyamatot, mely talán a gyermekkorban a legintenzívebb (és azon belül is az elsõ hét év talán a legfontosabb), az egész életet betölti, ezt nevezzük igazából szocializációnak. Ennek a folyamatnak a során megismeri a szûkebb és tágabb környezetét és annak szokásos normarendszerét, hagyományait, értékeit, együttélési szabályait, életmódját és mindazt, amit a helyi közösségi életet mozgatja. Szocializáció eredményeként szereti meg az ember az anyanyelvét, a mindennapi kultúra elemeit, és mindazokat az ismereteket, amelyek szükségesek a társadalmi (társas) élethez. A sikeres életvitel szempontjából fontos intuíciók ekkor fejlõdnek ki. Elsajátítja az egyén az önellenõrzõ- és önérzékelõ képességét, az önnevelés tudományát. Ugyanekkor sajátítja el a viszonyulási technikákat, a tágabb készségeket, szociális szeretetet, a védekezõ mechanizmusokat is. A szocializáció lényegében egy tanulási folyamat, a tanulásnak a szociális formája, és azokat a személyiségben végbement változásokat öleli fel, amelyek más emberekkel való kapcsolat lévén jöttek létre. Próbáltam néhány magyarnak tûnõ szót felfedezni vagy mellétenni a szocializáció bûvös szava mellé, pl: beépülés vagy beilleszkedés, belenövés vagy bekapcsolódás, eltanulás vagy beletanulás. Az ember nem kitanul egy szakmát, hanem beletanul a szakmába, szokták mondani. Vagy találkozhatunk egy „csodálatosan szép” szociológiai megfogalmazással, a „társadalmi embertermeléssel.” A szocializáció folyamata meghatározott társadalmi közegben, az emberek kölcsönös egymásra hatásán alapuló késztetések alapján, személyes közvetítésre valósul meg. Az egyén nem csak formálódik, hanem egyben a közvetítõ szerepet is betölti: õ maga is tevékenyen részt vesz a környezetében élõk személyiségének alakításában. A folyamat többnyire spontán módon történik, a személyek többnyire nem tudatosan veszik át a környezet által önkéntelenül nyújtott hatásokat, hanem például utánzással. A szocializáció tudatos formájának legfontosabb elemeiként tarthatjuk számon az azonos szférák, szereptanulás, értelmi elfogadás, tudatos követésen alapuló elsajátítás mozzanatait.

Optimális helyzetben a hatások egyöntetûségrõl beszélhetünk, hiszen a fejlõdõ gyermek környezetében mindenkitõl ugyanazt a kultúrát veheti át, nem találkozik a kultúra kritikájával, nem neki kell választania bizonyos hiedelmek között. Szinte minden komponens helyben, az adott csoporton belül keletkezett, és a kultúrák versengésében igen hosszú idõ alatt szelektálódott, és csiszolódott. Ezt a folyamatot a helyi közvélemény szabályozta, amelynek nyomása annyira erõs, akár a fizikai kényszer. Az újabb kultúrák, amelyek már nagyobb felületet és nagyobb társadalmat fognak át, hozott anyagból dolgoznak, és igyekeznek belsõ szelekcióval egymáshoz illeszteni a kapott elemeket, többnyire sikertelenül. A fejlõdõ gyermek így nem egy elfogadott, kipróbált, harmonikusan összeillõ kultúrával szembesül, hanem már fejlõdésének elején a saját felelõsségével: a világ tele van jó és rossz dolgokkal, amelyeket neki felismerni, megítélni kötelessége, és azonnal felelõs lesz azért, amit választott. Ezen a szinten már igazából nem az értékek, hanem az érdekek diktálnak. Érdekes a társadalmi nevelés rendjében, hogy igazából szépen követhetõ fejlõdési folyamatot fed, aminek rendjén az embert nem egyszerre dobják be a mélyvízbe, hanem szépen, fokozatosan vezetik be a társadalom mindennapjaiba. A tudatos nevelésnek az a területe, ahol inkább a vallással, oktatással, nemzettudat építésével kapcsolatos jelenségeket érvényesítik, az a mai értelmezésben az óvoda, iskola, egyház, és az állam. Ha valahol falun elindul az ember, s megkérdik, hol jártál, akkor azt mondja: itt voltam a faluban. Ez annyira egyértelmû, de látható, hogy a nevelési folyamat rendjén szélesedik, tágul a környezet, a táj, és maga a társadalmi beavatódás is. Közösségi térnek nevezem azt, amikor helységrõl, vidékrõl, tájról, tágabb értelemben a világról beszélhetünk, mint környezetrõl és keretrõl. Ennek a térnek meghatározói a közösségi események: bál, majális, futballmeccs, közmunka, lakodalom, temetés, templomozás, színház, egyletek, munkahely, stb. Nem biztos, hogy a szociológusok egyetértenének azzal, hogy a szocializáció beleépíthetõ ebbe a dimenzióba. Így látom én a szervesnek nevezhetõ tanulási folyamatot, és érdekes, hogy mégsem igazán tapasztaljuk, valójában így mûködnek-e? Véleményem az, hogy a szocializáció teljesen elvirtualizálódott, felbomlott, szegmentálódott. Ezért, ennek az árnyoldalaként, a mai folyamatot egy ilyen virtuális „minthakörnyezetként” fogalmaznám meg, mert változások történtek ebben a folyamatban. A szülõi környezetet helyettesíti a napközi,

bölcsõde, bébi-csõsz, szakemberek. Az anya ma elsõsorban pszichológushoz fut, ha a gyermek bepisilt. Nem képes megtanulni, vagy éppen elfelejti az õsi tudnivalókat. A következõ szintek már összemosódnak a mai virtuális munkakörnyezetben. A rokoni környezet gyakorlatilag beszûkül, és egyre személytelenebbé válik. Átveszik a helyét a rajzfilmek, sorozatfilmek, játékkollekciók, számítógépes játékok, Internet stb., folyóiratok, az etethetõ baba - az a bizonyos tamagochi - divatja. Ebben a személytelenségben teljesen személytelen, tágabb környezettel kerül kapcsolatba a gyermek.

A harmadik szinten az intézménykörnyezetet politika, egyházpolitika, gazdaság -említem meg. Érzésem az, hogy régebben az intézményi környezet elsõsorban nem azt jelentette, hogy a gyerekek bementek egy bizonyos épületbe tanulni, hanem azt, hogy összegyûltek a tudós, vagy ismeretekkel bíró ember köré. A társadalmi nevelés a szocializáció kapcsán fokozatos bevezetést, táguló kört jelent. Napjainkban egyre inkább azt érezzük, hogy egy virtuális világ eleve belenyúl ebbe a fokozatos fejlõdésbe. Az otthonülõ mellett már a képernyõn megjelenik az idegen, aki nem is érinthetõ, nem lehet szóra bírni, csak mondja a magáét, ha törik, ha szakad, a szemléltetés kedvéért. Valójában azon kellene elgondolkoznunk, hogy a mai szocializáció miért nem áll meg és teljesedik ki a közösségi tér dimenziójában? Ugyanis a mai világban ezt átugorva már az öregotthonok s a szociális intézmények dimenziójába kerül az ember, aki arra hivatott, hogy a társadalomba belenevelõdjön, és beletagolódjon. A mai politika és államvezetés sokféle „költségtelenített” szocializációs igényt is támaszt, a gazdaságban is számtalan olyan elemet találunk, ami mind-mind más irányba próbálja beállítani az embert. Ha a szférák között nincs összhang, akkor nyilvánvalóan nem mehet végbe egy normális épülési folyamat, helyette egy teljesen összekuszált, összezavarodott állapot alakul ki. Nagy kérdés: vajon az egész romlási folyamatot nem a civil szférával próbáljuk ellensúlyozni, és egyáltalán pótolható-e, javítható-e bármivel a helyzet addig, amíg a rendszer maga nem változik? Tüzes Bölöni Ferenc

A Székelyföldi Közösségfejlesztõk Egyesülete (SZEKE) alapjában tradicionális értékrendet valló és felvállaló szervezet. Mint nevében mutatja, tevékenységének tárgya és célja egyben a közösség. Sajátos mentalitásának köszönhetõen, néha csodabogárnak tekintik a „piacon” jelenlévõ társadalom- és általában mindennemû fejlesztésben érdekelt ill. illetékes intézmények, szervezetek. Pedig semmi rendkívüli nincs a SZEKÉ-ben, mindössze annyi, hogy hisz a szerves - a léttel illeszkedõ fejlõdésben és cselekedeteit megpróbálja ehhez igazítani.

Elméleti alapjainak érdekes megerõsítését leli egy jelenkori filozófus, Vass Csaba gondolkodásában. (Vass Csaba: Míg élõk közt leszel élõ, avagy Hármaskönyv a globalizációról. Ökotáj Kiadó, Budapest, 2000) A szerzõ szerint az emberiség történelmében eleddig mindössze három nagy történelmi tettet mutathatunk ki, amelyek a maguk során meghatározták a társadalmak rendszerét is. Az elsõ tett a létben bennerejlõ, az amúgyis felnövõ gondozása, ápolása. Ez a tradicionális társadalmak ideje. Itt az ember összhangban a léttel elsõsorban hagyományos gazdálkodást folytat, használja és mûveli a tájat. A teremtés maga a termés. A létezés a tájban történik. A társadalom szerves hierarchiai berendezkedésû szakrális királyságok, valódi demokrácia jellemzi az ideális tradicionalizmus ezen szakaszát. A hatalom úgymond legitim, a Törvény vezérli, az annak megfeleni tudó, isteni megbízást teljesítõ vezetõk által. A világ harmóniában van önmagával. A második nagy történelmi tett, a létezõben bennerejlõ tulajdonságok kiragadása és használatba fogása. Például a fémek elkülönítése és bennerejlõ tulajdonságainak kiemelése és használata. Különbözõ gépek szerkesztése, elsõsorban mechanikai energiák szolgálatra fogása. Ez jellemzi a modernizmust. Ebben a szakaszban a társadalmi rendszerek az erõre alapuló hatalmak által domináltak. A ráció önálló életre kel, uralkodásra törekszik a létezõ felett. A diktatúrák és az útkeresõ demokráciák ideje. A versenyben még viszonylag sokan részt vehetnek, a tudáshoz és az egyéb forrásokhoz elég széles körben hozzá lehet jutni. A létezés tere tágabb, mint annak elõtte. A harmadik nagy tett a létezõben bennerejlõ tulajdonságok létben nem jelenlevõ tulajdonságokká való alakítása. Például a klónozás, a genetikai manipulációk. Ezzel a tettével az ember durván beavatozott a létbe és képes „alternatív”, akár virtuális világok teremtésére is, úgy, hogy közben veszélyezteti a lét létét is. Ez a globalizáció. A hatalom nem legitim, ez a látszatdemokráciák ideje. A tulajdonképpeni hatalom valójában kevesek kezében összpontosul. Az államok szerepét a CÉG-ek veszik

át (Bankok, multinacionális vállalatok), tehát a választópoglár által semmiképpen nem kontrollálható a hatalom. A kor sajátos tudásához nagyon kevesek férnek hozzá. Ugyan hányan lesznek képesek génmanipulálásra, klónozásra? Ezen nagy történelmi tettek önmagukban még nem kötelezõ módon rosszak. Azonban, mindhárom nagy történelmi tett esetében és következtében az ember ki van téve a „csábításoknak”, melyek nem megfelelõképpen kezelve a „bukás”, a létrontás veszélyét hordozzák. A tradicionális társadalmat meghatározó elsõ nagytett a bennerejlõ, az amúgyis felnövekvõ gondozása, ápolása esetében a kihívás a természeti erõforrások (erdõk, mezõk, vizek stb.) mérték nélküli kihasználása (a használat, a mûködtetés helyett). Magától értetõdik a katasztrófa veszélye. A modernizmus, - a bennerejlõ tulajdonságok kiválasztása és külön használatba fogása szintén rejt veszélyeket. Elég, ha csak az atom tulajdonságainak ismeretére és potenciális használatára utalunk, nem is említve a vegyszerek, gyárak-, gépek-, és különbözõ technológiáknak a létre gyakorolt egyre láthatóbb negatív hatásait. Ez az az idõszak mikor az ész, mint az értelem „csábítása” jelentkezik. A globalizáció veszélyeit a kontrollálhatatlan hatalmak, valamint a médiák és egyéb domináns szocializációs tényezõk által kitermelt fogyasztó polgárok (ú.n. konzumidióták), a léttel merõ ellentétben álló társadalmak hordozzák magukban. A csábítás hatalmas. Úgyazon kevesek számára, akik képesek a világot újra teremteni persze a léttel diszharmóniában, ami fenntarhatalan, - a korlátlan hatalom mámorában, - akárcsak a szerencsétlen, tudatos cselekvését feladott fogyasztók számára, akik a tulajdonképpen mások által biztosított kényelemért minden felelõsségrõl önként és tudattalanul, lemondanak. A SZEKE hasonlóképpen látja a világot, persze tudomásul véve, hogy a fenti „nagytettek” egyszerre is jelen vannak, és nem lineáris fejlõdési szakaszokként, egymást követõen, vegytisztán értendõek. Ma is van egyszerre tradicionalizmus, modernizmus és globalizmus. Ezeket felismerve és elfogadván, azt a mutatványt szeretnõnk produkálni, amely összhangba hozza mindhárom nagytett léttel harmonizáló jellemzõit. A „mutatvány” kivitelezéséhez a következõ „kulcsszavakat” mint alap szótárt, hívjuk segítségül, amelyek eligazításul szolgálnak a közösségfejleszõ munkánkban. Tudjuk, a szavaknak mágiájuk van, ezért nem mindegy, mit értünk alattuk és hogyan használjuk õket. A legfontosabb kulcsszavakat a következõ oldalon mutatom be.

KULCSSZAVAK ALAPSZÓTÁRA - lakozás: ez azt jelenti, hogy még nincs létrontás, hogy az ember teljes õsszhangban illeszkedik, „lakozik” a világgal. - a föld: a lehetõségek helye, tulajdonképpen az elsõ fokú teremtés helye is egyben, az a hely, ahol a felnövekvõ lehetõséget kap. - a szerszám: a mérték szerinti eszköz (a nem mérték szerint használt eszköz, a csábításnak engedve könnyen fegyverré válik!), sokkal több mint eszköz, ugyanis tudás van benne. - a paraszt alatt azt a létet, emberi létet értjük, amely a földben, a föld felszínén rejlõ lehetõséget hozza mûködésbe szerszám által, és megteremti akár a kozmikus harmóniát is az illetõ kis területen. A paraszt, amíg lakozik, belakja a helyet, kompatíbilis a léttel. Szerszámmal dolgozik. Ez a paraszt dolga. A teljességet a falu határain belül is meg tudja élni. - az otthon (család): az amúgy is felnövekvõ embernek a felnövekvését, gondozását, ápolását biztosító hely, a család tulajdonképpen. Ez egy üzem is egyben, családüzem, ahol megtörténik a személyek és a termények kozmikus harmóniába illesztése. - szomszédság: a lakozó családok együtt lakása. - közösség: a családok, szomszédságok, egy tájban való értelmezõ együtt lakozása. - a nemzet: otthonok értelmezõ közössége, a szakrális létmérték szerinti élet, a bizalom és az együvé tartozás intézménye. - a világ: az a hely, ahol a dolgok és a létezõk összeérnek, fénybe állnak, a megtörténni engedett igazságok a szent felé fordulnak. Mindenkinek akkora a világ, amekkorának látja, illetve amekkorát felfog belõle. A nemzetek által belakott hely. A kizökkent nemzet egyszerû társadalommá bomlik. - a haza: csak ott van, ahol nemzetek vannak.A haza az a hely, ahol Isten megjelenik, maga a

történõ szent, a megtörténõ igazság, a szabadság helye. - az iparos: a földben bennerejlõ tulajdonságok felfedezõje, amazt mértékkel, azaz szerszámmal fénybe állítja, létrehozza. Teremtése nem létrontás, hanem a szerszám által lakozik. - a szerves város: az iparos otthonok értelmezõ társulása, közössége, a hozzá tartozó táj mûködésének biztosítója, kontrollálója. A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS AKADÁLYAI A közösségfejlesztés, mint „lehetetlen küldetés” fogalmazta meg egy elõadó 2003 tavaszán egy nemzetközi közösségfejleszõ konferencia keretén belül. Igaz, hogy nem egyszerû, de talán mégsem... Persze az elkötelezettség, a mentalitás vagy a szakmai tudás nem minden. Sok ága-boga van a beavatkozás sikerességének. Hadd ne soroljam. Érdekes módon a SZEKE is, Vass Csabával teljes mértékben egyetértve, három fõ akadályt fogalmaz meg hivatása beteljesítése útjában, úgymint: a bizalmatlanság, a hiszékenység és a létkorrupció. A bizalmatlanság lehetetlenné teszi a kölcsönös megértést. Nincs is törekvés az egymás megértésére. Minden szándék mögött valami hátsó szándék kerestetik. Senki sem feltételezi a másikról az õszinteséget , az õszinteség szinte egyenlõ a balgasággal. Az együttmûködés fehér holló. Sajnos, úgy tûnik, a bizalmatlanságot igazából még szítják is (mint mos én is?) titkokat kreálnak, stigmákat sütnek a kellemtelenkedõkre, mögöttes szándékokat sugallnak, lejáratnak szinte minden közszereplõt, ellentéteket generálnak a családokon belül, tudatosan züllesztik a közösségeket. Hogy kik? No lám, én sem tudom, de egyetértek az elemzéseket végzõ szerzõvel, szerzõkkel. Az eredmények léteznek.

Az elidegenedés, mint tény, tudomásul van véve, el van könyvelve. A hiszékenység, a bizalmatlanság, a talajvesztések, kapkodások közepette az emberek kersenek valamit amibe belekapaszkodhatnának. És itt jelennek meg a globalizáció zsákutcáinak „mintha” intézményei, a látszat demokratikus mindannyiunk érdekeit felvállaló intézmények, szervezetek - sajnos akár „civil” szervezetek is. Látszat segítséget nyújtanak amelyek tulajdonképpen még kiszolgáltatottabbá teszik a társadalom tagjait, mert sajnos közösségrõl nem beszélhetünk már és még... A „fogyasztó” elhiszi, hogy az õ érdekében tüsténkedik minden intézmény, a gazdaság, a politikum, a civil szféra. (Csak éppen õ ne vegye kezébe saját sorsát.) A hiszékeny letér a jó útról. A létkorrupció megkülönböztetendõ a pénzügyi - gazdasági korrupciótól. Ez elõbbi önmagában is elég, de a létkorrupció még ennél is súlyosabb. A szegénység kiárusításáról van szó. Persze csak a még „kapálózó ellenállók” korrumpálhatók. A többi el sem gondolkodik. A fenntartható fejlõdés szlogenje és paravánja mögé bújva, akár tényleg a „mintha” intézényekben való jóindulatú hiszékenység, akár tudatos megalkuvás során feladva a küzdelmet, az ember kiárusítja a létalternatívát, a szerves lakozást és a létrontás szolgálatába szegõdik. A testvérek iránti bizalmatlanság és az ellenség iránti hiszékenység már önmagában is létkorrupció. Azt hiszem erre is találna a Bródy szöveg: „A helyzet jó, de nem reménytelen!” Balla Zoltán

Te, Ember- és Honfitársam, tenmagadat, a felismert Igazság szolgálatára és érvényesÍtésére. Sem fizikai, sem erkölcsi kényszer ebben kívülrõl nem befolyásolhat. Csakis belsõ késztetésre mozdulj! Ha ilyet nem érzel, tekintsd tárgytalannak ezt a hívogatást. Valószínûleg tudod, mégsem árt figyelmeztetni rá: kétféle embertípus és ennek megfelelõen kétféle társadalom-modell mûködik emberlétünk kezdetétõl a világban. Mint egyének másokért vagy másokból (mások rovására) élhetünk. Az elsõ esetben két-két ember vagy embercsoport között minden fajta küzdelem csakis egymásért folyhat. A tétje pedig az, hogy a másik félben szunnyadó értékeket felszínre hozza, kibontakoztassa. Az ilyen küzdelemnek nincs vesztese, gyõztesnek pedig az a fél mondhatja magát, aki a másikat maga fölé tudja emelni. A mi mondai õstörténetünkben ezt a küzdelemtípust Hunor és Magyar életvitele példázza. A másik esetben a küzdelem az egyéni, illetve csoport-érdek kíméletlen érvényesítésére irányul. Az erkölcs ebben semmiféle szerepet nem játszik. Az érdek pedig a következö stratégiát diktálja: tudd meg, ki lehet jobb nálad, és idejében semmisítsd meg! Az ilyen típusú küzdelembõl szükségszerûen a rosszabbik fél kerül ki gyõztesen, az áldozat pedig az ártatlan testvér lesz. Példa rá a bibliai Káin, illetve az indoeurópai hagyomány ugyancsak testvérgyilkos Romulusa. Ha az emberiség ezt a viselkedés-modellt érvényesíti mindennapi gyakorlatában - ma, sajnos, ezt tapasztaljuk mind a gazdasági, mind a politikai életben! - a leépülése feltartóztathatatlanul bekövetkezik. A mások rovására történö érdekérvényesítés ugyanis az állatvilág jellemzõ viselkedés-modellje, nem az emberé. Ezen az úton legfeljebb a fõemlõs (a majom) szintjéig lehet eljutni a törzsfejlõdésben. Ha pedig történetesen emberõsöktõl származunk, óhatatlanul ide csúszunk vissza. A társadalom-szervezõdés kétféle alaptípusa ezek szerint így alakul: ha a káini-romulusi modellt akarom érvényesíteni, mindenek elõtt zárt rendszereket kell képeznem az emberközösségeken belül. Ilyen zárt rendszer lehet egy termelõ üzem, egy iskola, egy energiaszolgáltató vagy hírközlõ rendszer, de ilyen lehet egy természetellenes határok közé kényszerített ország is. Ebben azután egyenlõ mûködési esélyeket kell biztosítanom a másokért élõ és a másokból élõ egyedeknek... (Lényegében véve az „oszd meg és uralkodj!” elv gyakorlati alkalmazásáról van itt szó.) Legyen példa a zárt rendszerre a tyúkudvar, benne az egymásért élõ egyedek a baromfiak, a rajtuk élõsködõ egyedek a rókák. Belátható, mi lesz a baromfiudvar sorsa, ha jogegyenlõséget hirdetünk meg a tyúkok és a rókák között. Az ilyen társadalmi rendszert hagyományosan demokráciának nevezzük, és magyarra ezt a szót népuralomnak fordítjuk. Valójában azonban ebben a mûködési modellben -

akár a jelenkori, akár a múltbeli gyakorlatot nézzük - nem a nép, hanem az arc nélkü!i alattvalókból összeverõdött tömeg a jogok gyakorlója. Ez azt jelenti, hogy egy élõsködõ senkiházinak ugyanolyan mértékû a beleszólási lehetõsége az államügyek intézésébe, mint annak az egyénnek, aki egy élet önfeláldozó munkájával építi, gyarapítja a közösséget. (Újabb idõkben a helyzet annyival romlott, hogy a demokrácia „népi”-bõl „gépi”-be fordult át, amennyiben egy-egy választás közhírré tett végeredménye elvileg korlátlan mértékben manipulálható a gépi adatfeldolgozás „jóvoltából”.) Az ilyen típusú társadalom mûködését az un. Gresham-törvény szabályozza. Eszerint lexikonadat, érdemes utánanézni! „ha egy országban egyidejûleg kétféle pénznem van forgalomban, törvényszerû, hogy a rosszabb szorítja ki a jobbat”. Belátható: itt a káini modell érvényesülésérõl van szó a pénzvilágban. A tétel érvényessége azonban nem áll meg a pénzvilág határán, hanem minden olyan zárt rendszerre (!) érvényes, amelyben egyidejûleg kétféle értékrend van forgalomban. A „másság” ilyenformán közvetlenül érdekelt abban, hogy minden vitás kérdésben a rosszabbik (az erkölcsileg alacsonyabb rendû) megoldást válassza, mert csak így tud sikerre vergõdni. Az egymásért vállalt küzdelem jegyében mûködõ társadalomban nem a tömeguralom, hanem a magasabb elvek által irányított rend (idegen szóval „hierarchia”, vagyis „szent uralom”) határozza meg az egyedek, illetve a kisebbnagyobb közösségek egymáshoz való viszonyát. Az ilyen mûködésrendû társadalomban minden és mindenki ott és addig jut szerephez, ahol és ameddig a képességeit a legszerencsésebben, illetve legeredményesebben tudja kamatoztatni - a köz javára. Tudnunk kell: a teremtett világ - tudományos szakszóval: az Univerzum - nem demokratikus, hanem hierarchikus rendben mûködik. Ha a társadalom hosszabb távon egészségesen akar mûködni, a saját mûködésrendjét ehhez a tágabb, õt is magában foglaló egyetemes rendhez kell igazítania. A hierarchikus rendszerû társadalom-mûködést egyetlen igazi veszély fenyegetheti, és az ellenzõi minden esetben erre hivatkozva is támadják. A zsarnoksággá fajulás veszélyérõl van szó. Ez akkor következik be, ha a „szent uralom” kulcsfontosságú pozícióit kakukkfiókákként - hatalmi tébolyban szenvedõ önjelöltek vagy mindenre elszánt maffiavezérek kaparintják meg. Az emberiség egyetemes történetében egyetlen olyan társadalomszervezõdési modellt ismerünk, amelyik a hierarchia keretei között hathatósan el tudja hárítani a zsarnokságba torkollás veszélyét. Ez a Szent Korona mûködési elve, illetve ennek az elvnek az érvényesülése a napi gyakorlatban. A Szent Korona felségterületén a jogok forrásaként nem hús-vér személy (a mindenkori király) tételezõdik, hanem maga a Szent Korona, mint személyfölötti élõ minõség. Ilyen módon ezeknek a jogoknak a kisajátítása és a velük való visszaélés elvileg is, gyakorlatilag is lehetetlenné váIik. A Szent Korona jogainak érvényesítése nem egyetlen személyre, a királyra hárul, hanem egyenlõ arányban foganatosítja azokat a nemzet és a király. Így mind a tömeguralomba, mind a parancs-uralomba csúszás lehetõsége kiküszöbölõdik.

Nem a magyarságnak, hanem az emberiségnek a létérdekei diktálják a Szent Korona felségjogainak helyreállítását! Minden ellentétes híreszteléssel szemben tudnunk kell: a Szent Korona által képviselt jogrend nem idõleges

érvényû! Ahogy tegnap érvényes volt, úgy érvényes ma is, holnap is, amíg emberi közösségek emberhez méltó életet akarnak élni a földön. Ne felejtsük el: a világ egyetlen „szent” jelzõvel megtisztelt koronájáról van szó! Viselõje, a magyar király pedig az egyetlen uralkodó a világtörténelemben, aki az „apostol” minõsítést jogosan viselheti. Ilyen formán a rend, amely a Szent Korona felségterületén érvényesül, a világmindenség - magasztosabban szólva a Teremtõ - rendje. Még néhány fontos tudnivaló. Minden ember, születésétõl fogva egyszerre kétféle idõnagyságrendben él. Mint egyén, egy 365-66 napból álló un. „kis évben”, mint valamely nemzet fia, egy kereken huszonhatezer „kis évbõl” álló precessziós vagy „nagy Nap-évben”. (Ezek nem asztrológiai, hanem asztronómiai, azaz szigorúan tudományos megalapozottságú adatok!) A magyar Szent Korona is ebben a kétféle nagyságrendben fejti ki a maga közjogi tevékenységét, amikor egyrészt a precessziós nagyságrendben élõ nemzetre, másrészt a „kis éves” idõkerethez kötött egyénre, a királyra - hangsúlyozottan így, együtt bízza a benne megtestesülõ jogok gyakorlását. A két tényezõ közötti összhang a hierarchia, azaz a „szent uralom” zökkenõmentes érvényesülésének záloga. Ez az összhang jellemezte a magyar királyság mûködését az Árpád-ház (eredetibb nevén a Turuldinasztia) uralma alatt, majd kisebb megszakításokkal egészen Mátyás király haláláig. A Habsburgkorszakban ez a harmónia végzetesen megbomlott. Az egyensúly az egyszemélyi joggyakorlás, magyarán a parancsuralom irányába tolódott el. A nemzet, mint a „Szent Korona teste”, kiiktatódott a hatalom tényleges gyakorlásából, az országlakosok pedig, mint a „Szent Korona tagjai”, kényre-kegyre kiszolgáltatott alattvalóivá silányultak az idegenszívû zsarnokoknak. Tapasztalati tény: ez az állapot mind a mai napig érvényben maradt, és

országhatároktól függetlenül egyforma súllyal nehezedik a magyarságra. Mindamellett tudnunk kell: õsi és mindezideig jogszerûen nem módosított törvényeink értelmében a történelmi Magyarország teljes területe ma is a Szent Korona elidegeníthetetlen tulajdona, amelybõl egy talpalatnyi földet sem lehet kisajátítani vagy áruba bocsátani. lIyen módon a külföldrõl becsalogatott földvásárlók, illetve az erõszakosan behajtott idegen telepesek legfeljebb ideiglenes haszonélvezõi lehetnek az általuk birtokba vett földterületeknek, valamint a hozzájuk tartozó ingó és ingatlan javaknak. A Szent Korona jogrendjének - várhatóan a közeljövõben történõ - helyreállítása esetén azonban valamennyi jogszerûtlenül eltulajdonított földterület és vagyontárgy ellenszolgáltatás nélkül visszaszáll jogos tulajdonosára, a magyar Szent Koronára. Eddig a felismerések. De vajon elég-e felismerni az igazságot? Én már döntöttem. Mint a Szent Korona tagja, vállalom a benne és általa megtestesülõ „szent uralmat”, és mindent megteszek annak érdekében, hogy érvényre is juthasson a Szent Korona felségterületén, földrészünk szívében, a Kárpát-medencében. Elismerem, hogy minden becsületes ember, aki hasonló szándékot nyilvánít ki, nekem testvérem, függetlenül attól, milyen nyelven beszél, milyen a bõrszíne, a vallása, a nemzetisége. Egyetlen nagy családhoz tartozunk, egymásért élünk. Szent Koronánk képrendje, benne a két ingyen gyógyító szent orvossal, királynak és nemzetnek egyforma hangsúllyal példázza: mi nem hódítani, hanem gyógyítani igyekszünk, az élet minden területén. Mert a világ ma nagyon beteg. És nem mutatósnál mutatósabb ígéretekkel, csakis személyes jó példával orvosolható. lIyen irányú szándékomnak a kinyilvánítója ez a pár mondat. Keresem azokat az embertársaimat, akiknek hasonló a szándékuk, mert tudván tudom: egyetlen esõcsepp, magára hagyva, sohasem érheti el a tengert. Csak ha egyesülni tud a társaival, a többi esõcseppel. Így lesz belõlük elõbb erecske, majd patak, foIyó, folyam... És akkor - de csakis akkor! - minden földi akadályt legyõzve célba érhet az egyetlen cseppecske IS. Az utat azonban nemcsak megtalálni kell. EI is kell índulni rajta. Úgy legyen! Végül magamnak teszem fel a kérdést, és - ha szükségét érzem - magam, magamnak válaszolok rá. Mit jelent nekem, személyesen az, hogy a Szent Korona uralmi rendjében élhetek? Hogyan élem meg ezt? Mit várok ettõl a rendtõl a magam, családom, nemzetem és az egész emberiség sorsának jobbra fordulása ügyében, és magam mivel kívánok hozzájárulni ahhoz, hogy ennek a „szent uralomnak” a keretében a kívánt jobbra fordulás be is következzék?

Pap Gábor

A bábszínház a kisgyerek elsõ találkozása a színház világával. Az egyik elsõ olyan társadalmi esemény, amely nagyon meghatározó lehet számára, jó és rossz értelemben egyaránt. Nem mindegy, hogy ekkor milyen színházi élményt kap, milyen mûvészi élmények hatása alá kerül. Ez az élmény lezárja vagy talán kitárja a további színházi élmények felé vezetõ kapukat. Így tehát, ha kultúrát, színházat kedvelõ, szeretõ felnõtteket szeretnénk magunk körül látni, óriási felelõség hárul a bábszínházat, gyerekszínházat csinálókra. Sajnos, nagyon gyakran éppen ennek a felelõsségnek a súlyát nem érzik, nem értik eléggé azok, akik gyerekeknek készítenek elõadásokat. Nagyon gyakran magukban az alkotókban is ott van a csak, ez csak bábszínház, csak gyerekeknek játszunk, a gyerekek ezt úgy is élvezik. Persze játszunk nekik egy fergeteges elõadást, pergõ cselekménnyel, óriási kavarodásokkal, poénokkal teletûzdelve és a gyerek nem unja. Igaz ugyan, hogy a gyrekközönség rendkívül szigorú, de ez a szigorúság kizárólag az unalommal szemben nyilvánul meg. Ha egy darab kellõen mozgalmas, epizódjai színesek, mulatságosak, akkor a gyerkközönségnél biztos sikerre számíthatunk. De elég ez? Egyáltalán nem. A gyerekeknek szóló színház csak egy egységes színházkultúrán belül vizsgálható, annál is inkább hogy a kimondottan báb- és gyerekszínházakon kívül majd minden társulat belevesz repertoárjába gyerekdarabokat. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem különülhet el a színházmûvészet e speciális ága az egésztõl, sõt az a színházkultúra, melybõl a gyerekeknek szóló elõadások kinõnek, meghatározza a részétevékenységet, másrészt pedig azt, hogy ugyan van bizonyos korosztályok szerinti elhatárolódás a színházkultúrán belül, minden színházformának úgy a bábszínháznak, mint a gyerek, ifjúsági elõadásoknak és a felnõtteknek szánt produkcióknak egyetlen folyamatban egymásra kell vagy legalábbis kellene épülniük, és így szolgálniuk az egyén lelki-szellemi gazdagodását.

A színházak, a felnõtteknek szóló elõadások színházi élményt nyújtanak, próbálnak nyújtani közönségüknek, a bábszínházak meg legjobb esetben szórakozást. Mert a gyerek nem tud választani. Persze nem értelmi vagy szellemi korlátok miatt, mert a gyerek éppúgy vagy még érzékenyebben érzi, ha egy elõadás rossz, unalmas, hanem kora miatt nincs döntéshelyzetben. Nem lehet az egyetlen az óvodai csoportból, aki nem hajlandó elmenni egy elõadásra. Viszont abban a pillantaban, hogy választani képes, hogy elmegy vagy sem színházba, színhzálátogató lesz vagy sem, bábszínházi és gyerekszínházi tapasztalatai, élményei alapján dönt. Bármilyen gyerekközönségnek alkotó mûvész többek között szem elõtt kell tartsa, hogy az elõadása nem egy akármilyen mulandó vagy emlékezetes színházi aktus, hanem egy olyan közönség számára alkot, amelynek a lelkébe, emlékeibe mélyen belevésõdnek azok a tapasztalatok, amelyeket egy jó vagy rossz bábszínházi élmény nyújt. Sajnos nagyon gyakori az a szemlélet és gyakorlat, mely nem teljesértékû, de életkoránál fogva kevesebb tapasztalattal, egyszerûbb fogalmi gondolkozási készséggel, ám korlátlan fantáziával és hihetelen érzékenységgel rendelkezõ embernek tekinti a gyereket, hanem szinte a fejlõdés alacsonaybb fokán álló, tehát nem teljesértékû lénynek. Nem úgy gondolja, hogy oda kell fordulnia a gyerekhez, hanem lehajolnia hozzá. Nem az alkotóval egyenrangú befogadónak tartja a gyereket, hanem csupán leegyszerûsített igazságok megértésére képesnek. Nem bonyolult, teljes mûvészi élményt kínál, hanem csak didaktikusan redukáltat. Nem a gyerek továbbépítõ fantáziájára alapoz, hanem zárt, lekerekített, a tanulságokat szentenciákba foglaló színpadi világot teremt. Nem partnernek tekinti a gyereket, hanem gügyögve, cseppnyi lekezeléssel szól hozzá. Ez a lekezelés nagyon gyakran az elõadások stílusában is megmutatkozik. A figurák, fõleg állatábrázolások az elviselhetetlen maníros gügyögés hangján szólalnak meg, groteszk brummogások és idétlen csipogások formájában. Ezen az úton kibeszélnek a színpadról, hogy ezt a bölcselkedõ medvét vagy csipogó csirkét nem kell komolyan venni, „ez csak játék”. S ezzel aztán elvesztõdik a lehetséges katarktikus hatás. A gyerek át szeretné élni a játék valóságát, miközben a stílus folyamatosan figyelmezteti arra, hogy ez csak hazugság. A bábszínház, gyerekszínház rendkívül fontos a gyerek érzelmi fejlõdése és társadalmi beilleszkedése szempontjából egyaránt.

A színházba menés aktusa egy olyan szocializációs tapasztalat, amely véleményem szrint nem hiányozhat egy gyerek életébõl sem. Egy ünnep kell, kellene hogy legyen. Egy más hely, egy másik világ viselkedésformáit, normáit kell megismernie és megtanulnia és azoknak megfelelõen viselkednie. Bemegyünk a bábszínházba, a mesék, a csodák birodalmába, ahol megtestesül az a mesevilág, amely eddig csak a fantáziánkban létezett. Bemegyünk egy msáik világba, egy másik valóságba. Mert minden gyerekeknek alkotó mûvésznek szem elõtt kell tartania, hogy a gyerek mindazt amit lát, bizonyos szintû valóságként éli meg. A színházi élmény hatása ekvivalens napi életének élményeivel, azaz számára nem létezik olyan „belsõ függetlenedés” az élménytõl, esetleg devalvációja az élménynek, amit a mûvészi hatásokkal szemben a felnõttek jó része sokszor énvédõ funkcióként alkalmaz. Tehát a bábszínházaknak és gyerekszínházaknak fel kell vállalniuk annak a felelõségét, hogy a gyerek kiszolgáltatott a hatásnak. Így tehát az elõadásnak fontos igaznak, természetesnek és egyszerre mesének lennie. Mert a mese közöl elõször igazságot és valóságot a gyerekkel. A gyerek körül élõ felõttek magatartásából az a „gyerekszobai hazugság” sugárzik, hogy a felnõttek világában minden rendben van. Hogy csak õ az ügyetlen, õ veri le a poharat, csak õ idétlen, de majd ha olyan lesz, mint mi, minden rendbe jön. A mese közli elõször a gyerekkel, számára is felfogható intenzív képben dallamos és ritmikus nyelven hogy a világban jelen van a nagyerejû rossz. De persze, azt is rögtön hozzáteszi, hogy éppen a senki által nem becsült, mindenki által megvetett legkisebb királyfi, szegénylegény, akinek még a mentéje is rongyos, akinek még egy normális kardja sincs, akire senki sem gondol, amikor azt latolgatják, hogy ki menjen el a tündérkirálykisasszonyt kiszabadítani éppen ez az együgyû, kicsi, megvetett lesz, lehet az, aki mégis útnak indul és megbarátkozva a medvével, az oroszlánnal, az egerekkel, az óriásokkal és ki tudja még ki mindenkivel segítségükkel végülis legyõzi a sárkányt, behatol az ezüst, az arany és gyémánt várba és kiszabadítja a királykisasszonyt. A mese feloldja a gyerek szorongását, a mindennapi szorongásait mert minden, amit nem értünk, szorongást kelt és a gyerek sok mindent nem ért az õt körülvevõ világból. Azonkívül ennek a világnak az arányai felnõtt arányok: az asztaltól kezdve az ajtóig, lépcsõig, jármûvekig. Ez is érezteti vele kicsiségét, tehetelenségét. A mese vigasztalóan azt mondja, tudom, hogy félsz, hogy szorongsz,

Adjunk a gyereknek, ha lehetséges, minden gyereknek igazi meséket, olyanokat, melyben félni lehet a rossztól, és harcolni lehet a jóval együtt.

tudom, hogy félsz, és ez nem is csoda, hiszen a világban tényleg van valami félelmetes, de ez legyõzhetõ, és éppen a legkisebb királyfi fogja ezt leküzdeni. Nem szabad tehát hazug meséket mesélni, megjeleníteni a gyereknek. Felelõtlenség rózsaszín és tejszínhabos világképet hazudni a gyereknek, semmibe véve, semmisnek láttatva azt a tényt, hogy a gyereknek nagyon komoly problémái vannak a világban és a világgal. Valami rosszul értelmezett didaktizmus és pedagógia elvei szerint azt mondani, hogy a világban csak jóságos segítõkész hatalmak vannak, kedves sárkányok, aranyos boszorkányok és kedélyes ördögök s közben azt gondolni, hogy ráérnek még tudni, hogy ez hazugság, ami elég gyakran elõfordul az elõadásokban és a modern mesékben, óriási romboló erõ. Ez az agressziótól, rossztól, sötéttõl való féltése a gyereknek, az „agresszió” nem vállalása, a gyerek lekezelése. Hiszen a gyerek tele van indulatokkal, agresszióval. Ezek az indulatai mindig ambivalensek, két értékûek. Azt tudjuk utálni a legjobban, akit szeretünk. A szabadon fantáziáló kisgyerek testvérét fantáziájában a kukába dobja, eltünteti, ugyanakkor, amikor senkinek sem hajlandó odaadni. A pillanatnyi konfliktusban felcsap az ölési fantázia, nagy bûntudatot és félelmet keltve. A mese tud az ölésrõl, a halálról, a A bábszínház a feldaraboló gyilkolásról. De a halottak kisgyerek elsõ vagy tündérországban vagy a tengerbõl kikelve vagy egy nagy hal bendõjében találkozása a színház világával. Az egyik életre kelnek, összeforrnak, elsõ olyan társadalmi feltámadnak. esemény, amely Így tehát a mese egyrészt feloldja a nagyon meghatározó gyerek elszigetelt magányát, közölve lehet számára, jó és vele, hogy nemcsak õ olyan rossz értelemben szörnyeteg, hogy ilyesmi jut eszébe, egyaránt. másfelõl továbbvezeti a fantáziát és kiderül, hogy a fantáziában megölteket fantáziában fel lehet támasztani. A mese igazi lényegét, valóságát a bábszínház képes a gyerek számára legkézzelfoghatóbban megjeleníteni, jobban a színészek által játszott mesedaraboknál. A báb az, amellyel mérteibõl kifolyólag leginkább tud azonosulni a gyerek. Hiszen a bábszínház, maguk a bábok méreteikbõl kifolyólag nem a szorongást keltõ felnõtt világ részei, hanem a biztonságot adó gyerekszobáé, gyerekjátéké. Azonkívül a saját állapotát, belsõ vágyait, feszültségeit, indulatait jobban ki tudja vetíteni a bábra, a bábban, mint egy felnõtt színészre. Azonkívül a bábokkal való játék közelebb áll a kisgyerek saját játékához mivel õ saját játékában is élettelen tárgyakat elevenít meg és pótol fantáziájával. Hát adjunk a gyereknek, ha lehetséges minden gyereknek igazi meséket, olyanokat, melyben félni lehet a rossztól, és harcolni lehet a jóval együtt. Ne ereszkedjünk le hozzá, hanem forduljunk hozzá. Mert e mûvészeti ág a harmonikus emberré formálás egyik legfontosabb eszköze, egyben a jövõ színháznézõinek, értõinek formálója is. Erre kell, kellene törkednie mindenkinek, aki bábszínházat, gyerekszínházat szeretne csinálni. Nagy Lázár Kincsõ

ÉLÕ KÖZÖSSÉG

TájÉK TÁJBAN

HANGULAT képek...