T.Ágoston László A négylábú ember Sötét volt még a szobában, csak a televízió apró, piros készenléti fényjelzője világított szemben, a szekrénysor polcáról. Az utca felől se hallatszott különösebb zaj. Nagy ritkán egy-egy elkésett, vagy korán ébredő autós kocsija búgott föl az ablak alatt. Korán van még ─ gondolta.─ A buszok se járnak. Vissza kellene aludni, mert különben egész nap olyan bágyadt, fáradt lesz, mint egy alvajáró. Lám, az asszony is olyan édesdeden fújja mellette a kását, hogy vétek lenne fölébreszteni. Nem is teszi, ─ határozta el magában ─ csak csendben kimegy könnyíteni magán, aztán visszakéredzkedik az álmok országába. Óvatosan kicsusszant a paplan alól, és a papucsát igazgatva indult volna az előszoba felé. Aztán történt valami, amiről így utólag se tud számot adni se magának, se a doktornak. Határozottan emlékszik rá, hogy az előszoba felé indult a sötétben. Persze, hogy a sötétben, hiszen nem akarta a legédesebb álmából fölriasztani a feleségét. Fogalma sincs róla, hogyan került a másik szoba ajtajához, pont az ellenkező irányba. No, de ott se volt semmi, amiben elakadhatott volna a lába, vagy elcsúszott volna. Csak az esésre emlékszik, meg a fájdalomra. A fájdalomra, mely végighasított a feje búbjától a bal oldalán a lába ujjáig. Nem vesztette el az eszméletét. Tudta, hogy elesett, érezte, hogy a fejéből folyik a vér… Csak tenni nem tudott ellene. Nyöszörgött, mint a fába szorult féreg, míg az asszony kétségbeesett jajveszékelések kíséretében vissza nem húzta-vonta az ágyba. Reggel már a rendelési idő előtt ott volt nála a doktor. Végigtapogatta a csontjait, megmozgatta az ízületeit, a reflexeit nézte, meg az ujját kellett követnie a szemével. ─ Nem ártana egy röntgen a biztonság kedvéért ─ mondta ─, bár nem tapasztalok törést. Egy alapos kórházi vizsgálat… ─ Szó se lehet róla, doktor úr ─ tiltakozott az öreg. ─ Ebben az influenzás időben meg se látogathatna a feleségem. Épp tegnap este jelentették be a kórházi zárlatot. ─ Doktor úr! ─ vágott közbe az asszony. ─ Megígérem, hogy ha elmúlik ez az influenzás időszak, magam viszem el a szakrendelőbe. Jó lesz így, öreg? ─ Jó hát, csak azt nem értem, doktor úr, miért nem raktam le legalább a kezemet? Az ember reflexei automatikusan beindulnak… ─ No, igen ─ bólintott rá az orvos elgondolkod va.─ Az ember reflexei megkopnak a kor előrehaladtával, Pista bácsi.─ Aztán a porckopás sincs jó hatással rájuk. Mióta győzködöm, hogy meg kéne csinálni azt a csípőprotézist? ─ Az egy dolog, doktor úr. Most viszont úgy eldőltem, mint egy krumpliszsák. Ne mondja már, hogy ettől… ─ De bizony, mondom. Az ember bonyolult szerkezet, és minden mindennel összefügg. Éjszaka leesik a vérnyomása, a hirtelen mozdulattól megszédül, és máris kész a baj. Mihelyt megerősödött annyira az öreg ─ no meg feloldották a kórházban a zárlatot ─, hogy be tudott ülni a kocsiban az anyósülésre, az asszony felhívta telefonon a szakrendelőt, hogy időpontot kérjen a röntgen vizsgálathoz. Hallotta ő már korábban is, hogy valami várólistára kell feliratkozni, de évek óta nem volt szükségük másra, mint hogy a szomszédban lakó körzeti orvos felírja a naponta szedett gyógyszereiket. A vérnyomáscsökkentőt, meg a légzésjavítót. Hallották, hogyne hallották volna a tévében, meg a rádióban is, hogy nyugatra mennek dolgozni az orvosok,meg az ápolónők. A szomszéd Pali is panaszkodott, hogy elbocsátották a portási állásából, mert orvoshiány miatt összevontak két kórházat, így félannyi portás is elég. Orvoshiány? Nem is olyan régen még arról szólt a fáma, hogy a privatizált kórházakban félannyi személyzettel javul az ellátás minősége. Ja, hogy az még az előző miniszter volt, akiről utólag kiderült, hogy… Lám, ez a hosszú élet átka; az ember olyasmire is emlékszik, amit rég illet volna elfelejtenie. Az viszont tény, hogy várólista
2 van, az orvosi váróban több a beteg, mint a szék, és nagy előny, ha az embernek van olyan ismerőse, aki alkalom adtán odaszól. A magánkórházakban persze egészen más a helyzet, de külvárosi nyugdíjas ne álmodozzon! Marad a várólista, alig másfél hónap. Ez alatt a beteg vagy meggyógyul, vagy eltemetik. Pontosabban ott is várólistára kerül, mert kevés a sírásó Ezek is nyugatra mennek. Az öreg Pistának szerencséje volt, túlélte. Csak a sebész főorvos ingatta furcsán a fejét, miközben a röntgen leletét nézte. ─ Hát bizony ezt jól odaverte, kedve bátyám ─ dünnyögte maga elé.─ Szerintem két megoldás közül választhat. Vagy csípőprotézis műtét, vagy csípőprotézis műtét. ─ Már megbocsásson, főorvos úr ─ szeppent meg az öreg ─, de mi ebben a választási lehetőség? ─ Az, hogy kivel csináltatja meg. Én úgy be vagyok táblázva, hogy a jövő nyárig egy kificamodott csuklót se tudok fölvállalni. Ellenben…─ csapta föl a noteszét ─ van egy kedves kollégám. Kitűnő szakember. Mondhatom a címét? ─ Még ne! Várjon! Valami más megoldás… gyógyszer, kenőcs, vagy akármi… ─ Én megértem, de tizenöten várnak kint a folyosón… A telefonszámot megadja a nővérke. Aludtak rá néhányat, kétszer megkérdezték a körzeti doktort, aztán felhívták a kórházat, azt a bizonyos ortopéd sebész főorvos urat. El is vállalta. No, az idén már nem, de ha még januárban is megkapja a kórház a tavaly megígért állami támogatást, és ha elmarad a félve emlegetett kórházösszevonás, talán úgy március körül sor kerülhet rá. Otthon az asszony elővette a régi barátok, kedves kollégák telefonszámaival telerótt kisokost. Egész este csak telefonált. Kért, könyörgött, alkudozott. Hol, mikor, miért, hogyan mennyiért? Ilyen ostobaságokat manapság nem illik kérdezni. Tény, hogy az egyik egykori jó barát közölte: van megoldás. Az egyik lista valamilyen oknál fogva /most ne firtassuk hogyan és miért/ megüresedett húsvét előtt. Oda esetleg be lehetne illeszteni Pistát, ha felvállalják, hogy egy hónap alatt elintézik a szükséges vizsgálatokat. Felvállalták. Az asszony egész nap telefonált, váró listákra alkudozott, aztán felöltöztette a férjét, beültette a kocsiba, és meg se állt a szakrendelőig, ahol színtiszta emberbarátságból ebédidő alatt elvégezték a kért vizsgálatot. Alig telt el három hét, és együtt volt a dossziényi lelet a vértől a fémallergia vizsgálatig. ─ Régen ezt úgy csinálták ─ jegyezte meg Pista egy csinos, fiatal nővérnek, aki afelől érdeklődött, nincs-e véletlenül ismerősük Hamburgban ─, hogy befeküdt a beteg a kórházba, aztán ott elvégezték rajta egy- két nap alatt az összes vizsgálatot. ─ Lehet, hogy régen úgy volt ─ mondta a leány ─, de manapság nincs annyi pénze a kórháznak, hogy annyiféle orvost tartson. Sőt, tudja mi van? Két hónapja tartoznak a túlórapénzemmel, és lehet, hogy még két hónap múlva se kapom meg. Itt is hagyom őket, mint Szent Pál az oláhokat. A kolléganőm, aki tavaly dobbantott, fél annyi munkával négyszer annyit keres, mint én. ─ Megértem én, kislány. Maga szép, okos, fiatal, élvezni szeretné az életet. De képzelje el, akinek mondjuk nincs kocsija, meg olyan áldozatkész felesége, mint nekem, és a harmadik faluban lakik a körzeti orvosa, hatvan kilométerre a szakrendelő… Az a szerencsétlen beteg mit tehet? ─ Az a helyzet, papa, hogy én se miniszter, se pártelnök nem vagyok. Azokat maguk választották. Én elmegyek, amíg van hová. Tudja, mi már az óvodában is azt énekeltük, hogy „oda megyünk lakni, ahol tejet kapni”. Itt csak legelnek a tehenek. Oda megyek, ahol fejik őket. A műtét után meglátogatta a régi barát, akivel harminc évig egy szobában rajzolták a gépalkatrészeket. Bicegve jött, és riadt képpel nézegette a takaró alól kikandikáló
3 csöveket. Miután sorra vették a régi ismerősöket, halkan, a beteg füléhez hajolva megkérdezte: ─ Mennyit adtál az orvosnak? ─ Nem tudom, az asszony intézi. ─ Látod, nekem is kellene, de félek. ─ A fájdalomtól? ─ Ahhoz már hozzászoktam. Attól, hogy kevés lesz rá a nyugdíj. ─ Hát, az biz’ kevés. Emlékszel? Ötven évvel ezelőtt még a nóta is azt ígérte, hogy „az ifjúságé a jövő”. ─ Azt. Orrba-szájba énekeltették velünk a DIVSZ- indulót, vagy mi a fene volt az. Aztán úgy is maradt, csak mi öregedtünk ki belőle. Most is az ifjúságé a jövő száz évre titkosítva. Csak hogy mire feloldják a titkos akták titkos záradékait, nem lesz ifjúság. Elszélednek világ szerint tova. Mindössze néhány csípőprotézis műtétre váró nyugdíjas marad, akik az ajtó előtt várják a postást, vagy a bankkölcsönt kasszírozó végrehajtókat. ─ Hallom, már megint politizálnak ─csóválta a fejét az ajtón éppen belépő asszony. ─ Szó sincs róla, Jolika kedves ─ mondta a vendég.─ Csupán az ifjúságunk szép emlékeit idézgetjük. ─ A Hanság lecsapolását, meg a gyümölcsszedő KISZ –táborokat? ─ Azt is, meg a szép lányokat. Bizony, azok a néhai kis fruskák is lassacskán a dédunokáikat dajkálhatják. ─ Már amelyiknek még itthon él az unokája. A friss diplomájukkal elmennek Amerikába bébiszitternek, aztán vagy meglátogatják az óhazában maradt ómamát, vagy beíratják egy internet tanfolyamra. Így is láthatja a dédunokát. Beszélni meg úgy se tud vele, hiszen a gyerek egy kukkot se ért magyarul. ─ Hallod, Pista? És még ő mondja, hogy mi politizálunk… ─ Ez az, látod, ez volt a mi életünk legnagyobb tévedése. Azt mondták rólunk, hogy mi politizálunk, holott mindig velünk politizáltak a nagyok. Meleg nyáridő volt már, amikor hazakerült a kórházból. Igazán hálás lehetett az orvosának, mert a műtét után megszűntek a fájdalmai. Csak éppen mozdulni nem tudott. Mintha nem is lett volna lába. Aztán jött a gyógytornász és megmozgatta. Néhány nap múlva már el is indult a kórteremben a járókerettel. Mire hazaengedték, a két könyökmankó is elégnek bizonyult. Épp akkor volt az unokája, a legifjabb Pisti diplomaosztója. Nem tudott elmenni az ünnepségre, így a gyerek vitte el neki megmutatni a még tintaszagú diplomáját. ─ No, és hogyan tovább, kisfiam? ─ tette a vállára a kezét az idősebb Pista. ─ Mármint hogy hová tovább? ─ Arra gondoltam, hol fogsz dolgozni, mihez kezdesz a diplomáddal? ─ Ja, hát először is kipihenem magam, aztán majd szétnézek az interneten. Van két nyelvvizsgám, néhány barátom Angliában, egy lányismerősöm Berlinben… Nem tudom, majd kialakul. ─ Itthon nem is próbálkozol? Azért, mondjuk Pécs mégis közelebb van, mint Bécs, vagy Los Angeles… ─ Ez a ti nagy tévedésetek, nagyapa. Abból, amit egy pécsi gyárban keresnék, mondjuk havonta egyszer utazhatnék haza. A Los Angeles-i gyakornoki fizetésemből akár minden hét végén. És onnét még a telefon, meg az internet is olcsóbb. Az meg kit zavar, hogy kínai angol akcentussal köszön vissza a szomszéd? ─ És a régi barátok? ─ A Józsi szeptembertől Párizsban dolgozik valami kutató intézetben. A Peti leszerződött egy harmadosztályú osztrák focicsapathoz. Dániel barátom, a jeles tanári
4 diplomájával egyelőre a svéd taxisok csapatát erősíti. A tavalyi nagy szerelmem, Ági, Hollandiában lesz bébicsősz egy gyárigazgató családjánál. A többiek még nem döntöttek. Attól tartok, nagyapa, nagyon szegény és magányos lennék Pesten. Az öreg Pista két kézre fogta a mankót, felállt, mint aki valami fontosat akar mondani, aztán lassan becsukta a száját és bólogatva visszaült. ─ Te tudod, mit, miért teszel, kisfiam… Eljött az a nap is, amikor a két mankóra támaszkodva lebicegett az udvarra. Pali, a szomszéd, éppen a füvet nyírta. Kalap, meg mankólengetéssel üdvözölték egymást. ─ Látom, már virgonckodik, Pista bátyám ─ nyújtotta át a kerítés fölött a kezét az ifjabb. ─ Hát, ha ezt nevezik virgonckodásnak, akkor igen. De tény, hogy voltam már fürgébb is életemben. És maga? Talált valami szakmába vágó munkát? ─ Ne is bosszantson vele, szomszéd! Tudja, milyen jó esztergályos voltam. Bármit megcsináltam, amiről rajzot adtak a kezembe. Nem mondom, meg is becsültek. Többet kerestem, mint a művezetőm. Aztán elúszott a gyár, akár portás is lehettem. Aztán összevonták a két kórházat, és ötvenévesen itthon nyírom a füvet. Azzal bíztatnak, hogy az ősszel kapok az önkormányzatnál közmunkát. Napi nyolc órában gereblyézhetek a parkban. Ha nem lenne az anyósom nyugdíja, nem tudnánk kifizetni a villanyszámlát. ─ A feleségének sincs munkája? ─ Volt. Majdnem egy teljes hónapig volt árufeltöltő a sarkon, abban a nagy áruházban. Tudja, miért rúgták ki? Meghűlt szegénykém, és egy órán belül kétszer kellett kimennie wc-re. ─ A sógora, az a kőműves vállalkozó, nem tud segíteni? ─ Hát ő aztán végképp nem. Árverezik. Váltig mondtam én a marhájának, hogy ne vegyen föl svájci frank alapú bankkölcsönt, mert akörül bűzlik valami. Kinevetett. Fölvette. A házra. Befulladt az üzlet, viszi a bank a házat. Csak azt nem értem ezzel a hülye fejemmel, hogy a ház kétszer annyit ért, mint ami kölcsönt fölvett. Sokat vissza is fizetett belőle. Most mégis ugrik a ház, és még az adósságból is marad egy rakás. Maga okos ember, mérnök úr. El tudja magyarázni, hogy van ez? ─ Lehet, hogy nagyon okos vagyok, Palikám, de erre mégse vállalkoznék. ─ Na látja… Csoda, hogy iszik, mint a kefekötő? Már az asszony is otthagyta. Elviszik a házát, megy az utcára hajléktalannak. Mit tudok kezdeni vele? A felségem, meg az anyós siratja, én meg legföljebb káromkodhatok. Kit érdekel? Reggeli után, amikor még nem tűzött olyan perzselően a nap, leballagott a kapuhoz, hogy szót váltson az éppen arra járó ismerősökkel. Miről? A műtétjéről, arról, hogy négylábú lett, az ismerősök ismerőseiről, no meg a legfrissebb hírekről, amit a rádióban, tévében hallottak. A nyugdíjas postásnak még azt is elpanaszolta, hogy az unokája Amerikába akar menni. ─ Nem új dolog ez, Pista ─ mondta a postás.─ A dédapám az ezernyolcszázas évek végén ment ki szerencsét próbálni. New Yorkban ők építették a felhőkarcolókat. Kétszer is megfordult, kivitte a barátait is. Jól megfizették őket. Aztán rázuhant a daruteher és annyi. Öt gyerekkel maradt özvegyen a felesége. Az egyik nagybátyám szociáldemokrata volt. Ő akkor emigrált Amerikába, amikor Rákosi egybeolvasztotta a két pártot. Felét lecsukták, a másik fele nyugatra szökött. Ötvenhatban a bátyám ment ki. Fegyverrel harcolt az oroszok ellen, nem volt kétséges a sorsa, ha itthon marad. Aztán a nagy jólétből hazajöttek meghalni. Bennünket Győrnél leszedtek a határőrök a bécsi vonatról. Már a disszidálási szándékért, a határsáv átlépéséért is legalább hat hónap börtön járt. Meg a priusz. Büntetett előéletű lettél. Méghozzá politikai. Soha nem kaptál útlevelet. Az unokáink előtt újra megnyílt a határ. Csak el ne tévedjenek ebben a nagy szabadságban...
5 ─ Mint például azok a srácok ott, a túloldalon ─ lendítette meg ösztönszerűen az egyik mankóját a mérnök.─ Reggel kilenc órakor tökrészegen szédülnek ki a kocsmából . Vajon kinek a pénzét isszák? ─ Nekem szóltál, négylábú? ─ torpant meg némi ingadozás után az egyik.─ Ide mondjad, a pofámba, ne suttogjál, te szarmócsing! A két öreg úgy tett, mintha nem is hallották volna. ─ Süket is vagy, buzi is vagy, és még pofázol is? Srácok, hadd verjem pofán! ─ mondta, és elindult az öregek felé. ─ Ne verjed már, te hülye gyerek! Nem volt elég a csapos? ─ csillapítgatta az egyik hasonlókép dülöngélő jó barát.─ Még ránk küldik a zsernyákokat, aztán hűsölhetsz napokig. ─ Az anyád, az!...─ rántotta ki a karját a másik kezéből. ─ Kieresztem a béledet, aztán pofázhatsz te is. ─ Bassza meg…ez mindig ilyen hülye, ha iszik? ─ lépett arrébb a harmadik. ─ A frászt, csak akkor, ha be van lőve. Különben igaza van. Mit pofázik ez a vén gané, amikor mi tartjuk el őket? Mondták a rádióban is, hogy egy dolgozó tart el két vagy három nyugdíjast. Dögöljenek éhen, és akkor több jut nekünk! ─ Hehe…─ nevetett föl a jó barát. ─ Abból, amit te bútyáztál, éhen is dögölnének. ─ Kuss! Most én pofázok ─ fogta be a száját a másik ─ Nézze, fiatalember ─ kezdte a postás, és a biztonság kedvéért közelebb lépett a kapuhoz.─ Ha ezek a szarházi nyugdíjasok nem nevelték volna fel becsülettel a maguk szüleit, most nem lenne kivel beszélgetnünk. ─ Mit pofázik ez? ─ nézett bambán a haverjára az erős fiú. ─ Hogy ő, meg a muter? Azért, mert sose volt apám? Hadd kapjam el a torkát, skacok! ─ No, menjünk, mert ez még tényleg kibelezi! ─ indult el vele a társa. ─ Vigyék csak, otthon majd kialussza magát ─ így a postás. ─ Te csak ne mondd meg, hogy mi hová menjünk! ─ vette elő a zsebéből a rúgós kést az erős fiú és bizonytalan léptekkel elindult a postás felé.─ Majd én hazaküldelek téged, meg azt a négylábút is. Tudod, hol a ti hazátok, baszd meg? A köztemetőben, ott. Annak is a legeldugottabb sarkában, ahová a névteleneket hantolják. A mérnök gyorsan kinyitotta a kaput, beengedte a postást, aztán gondosan kulcsra zárta. Épp időben, mert a felbőszült részeg már ott is volt előre tartott bicskájával. Éppen a vaskaput akarta berúgni, amikor az egyik társa elrikkantotta magát. ─ Gyertek, barmok, itt a busz! Hagyd őket a …csába, ezek itt lesznek holnap is! ─ Hát akkor mielőbbi teljes gyógyulást! ─ nyújtotta a még mindig reszkető kezét a postás. ─ Köszönöm, hogy megmentettél ezektől az itthon maradóktól. ─ Nem én ─ bólintott rá az öreg Pista─, a négylábú ember, aki már arra se képes, hogy elszaladjon. ***
