JUHÁSZ ATTILA
Szövettan Méhes Károly: Az álomé lett Bár első publikációi után 8 évig kellett várnia szerzőnknek, hogy művei kötetben is megjelenhessenek, a folytatás már jóval szerencsésebben ala kult. Alig egy évtized alatt hat könyve látott napvilágot. Még szembetűnőbb a dinamikus felfutás, ha epikusi munkásságát tekintjük: a közelmúltban szinte évről évre újabb válogatással jelentkezett (Meddig él egy fénykép 1995, Csontválogatók kézi könyvecskéje 1966, Tündérek cselekedetei 1998, Az álomé lett 1999), s míg a legkorábbi kötet alig húsz írását tartalmazza, a tavalyi már annak négyszeresét, s így a megjelent novellák száma erősen közelít a kétszázhoz. Nem sok értelme lenne persze, hogy számokban mérjük-vizsgáljuk a tehetséget, a dolog azonban mégis elgondolkoztatott. Vajon az alkotásmódnak miféle összetevői határozzák meg ezt a tendenciát, s igazából mi is az a trend, amely Méhes Károly prózáját átfogja? Mielőtt azonban a novellákról beszélnénk, tegyünk egy rövid kitérőt. Szerzőnk újságíróként dolgozik a civil életben - íráskészségének mo tivációja és rutinja így valószínűleg ezzel összefüggésben sem elhanyagol ható. Nyoma marad szépírói műveiben a sokféle élethelyzetnek és fi gurának, amelyekkel és akikkel a publicisztika kapcsán találkozik. Az sem mellékes, hogy a novellák háromnegyedének rövid terjedelme s hozzá a történéseket laokoóni pillanatokban, fordulataiban megragadó szövegépités is a sajtóbéli megszólalásmódokra emlékeztet. Méhes remek érzékkel közelít rá lényegi apróságokra, részletekre, időnként mégis úgy tűnik, szívesen mesél, sztorizik, anekdotázik. A művek - olykor filozofikus vagy éppen közéleties - problematikáját is inkább a felvetés szándéka jellemzi, S gyakori az aforisztikusság. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy novcllaírónk lírikusként is sikeres és karakteres alkotó. Úgy vélem, epikai müveiben ennek szintúgy megragadható jegyei vannak. Mindenekelőtt a novellák jelentős részéről elmondható sajátos elégikus-rezignált érzelemvilág mutat fontos párhu zamokat s vele a dezillúziós életérzés, amelyet gyakran groteszk érzelemke veredés ellenpontoz. A legtöbbször realista-szürrealista kettősséggel jel lemzett ábrázolásmódot azonban szerintem sokkal inkább az impresszionisztikus jegyek teszik jellegzetessé. A hangulatiság érzékletes megra gadása Méhes műveiben mindig megkülönböztetett fontossággal bír kötet től, münemtől és műfajtól függetlenül.
A novellagyűjtemények címadását tekintve eddig legkövetkezetesebb nek az első kötet mondható, ahol az elnevezés tematikus és hangulati szempontból egyaránt harmonizál a benne foglalt müvekkel. A legutóbbi könyv borítója viszont kettősséget sugall. A cím kulcsszava és az árnyékolt, kettős felírásmód misztikus-nosztalgikus történetek ígéretét hordozza, a fotómontázs azonban valamilyen abszurd-groteszk tartalomra utal. (A ké sőbbiekben az álommotívum szerepe másodlagossá válik, a történetek, alakrajzok realisztikusak, a klasszikus értelemben vett álomvilág szinte alig kap lényegi szerepet. Annál inkább dominál ugyanakkor az ábrázolt szi tuációk, emberi megnyilvánulások abszurditása, amely időnként még bizarr-morbid jelleget is ölt.) Tény mindenesetre, hogy a kötetcím már nyelvi szokatlansága apropóján is várakozást ébreszt az olvasóban. Hasonló fajta feszültségre játszik rá olykor az egyes novellák címadása is. Igaz, leg többjük stilizált, egyszerű, egyszavas címet kapott (az Eleimesék ciklus darabjainál ráadásul zárójelbe téve), mégis jellegzetes - és a szövegek olvastán szintén ambivalens „utóhatású" - az evokatív, illetve jclentésbeli expresszivitást hordozó vagy furcsa-sejtelmes címek alkalmazása (pl.: A „Szindbád", Rémmese, Észak Dél ellen. Vér, Brutálisok, Szex, Móka, Hotel Sehol, Előevő, Papember, Szemtelen gyász, Apám név nélkül). A Méhes-novellák kötetté szerkesztésében mindig az egyes darabok autonomitása érvényesült a legkövetkezetesebben. Esetleg az tűnhet fel, hogy előfordulnak rövidebb tematikus blokkok, a szövegek között viszont leginkább csak távoli, motivikus - és eléggé szerteágazó - kapcsolatrend szerjött létre, akár az egyes könyveket, akár az írások összességét nézzük. A mostani kötet darabjait a szerző két nagyobb csoportra osztotta. A záró ciklus ugyan címet is kapott, részei azonban nem mutatnak határozott, szerves összetartozást. Ugyanakkor az előző két kötetre emlékeztető módon újra észlelhető egyfajta keretbe foglalási szándék, amely most a személyes identitás tematizálásához, illetve annak önironikus szemléléséhez kapcsol ható (Ima, Én). Több szempontból is úgy tűnik, hogy Az álomé lett Méhes legváltoza tosabb novelláskötete. Amellett azonban, hogy ezt önmagában pozitívum nak tartom, hiányérzetet is kelt bennem, pontosabban szólva bizonyos koncepciótlanság vagy talán motiválatlan spontaneitás képzetét, legfőkép pen a kötet összeállítására vonatkozóan. Ugy vélem, karakteresebb lett volna a végeredmény, ha szerzőnk az első részben található 65 írást néhány kisciklusra osztja, vagy esetleg némelyiküket egy másik - újabb - kötetbe veszi fel. Az átstrukturálás akár érinthetné a második ciklus darabjait is, amelyek nem igazán mutatnak kizárólagos koherenciára utaló hajlamot, feltétlen összetartozást. Összegezve: a novellák nagy száma és a tematikusnarrációs-stiláris sokféleség egymás ellenében látszanak hatni, s az olvasót ez némiképpen zavarhatja.
A novellák eddigi témaválasztásához képest újszerűnek tűnik az a vonulat, amely az ironizáló korrajzokon alapszik. Ez egyfelől azt jelenti, hogy századunk történelmének fontos időszakait sajátos humoros-mesélős módszerrel jeleníti meg a szerző (századelő: Az ügyvédbojtár, A Duce fogadása; 50-es évek: A forradalom, Személyi javaslat; Kádár-korszak: A sorompó; napjaink: Előevő), másrészt pedig azt, hogy fontos szerephez jut a jelenkori társadalmi problémák szinte szociografikus igényű ábrázolása is. Van úgy, hogy ez látszólag csak mellékesen olvad bele az adott történet meséjébe (Szerelemkártya, Édes fiam, A verés), de elég gyakran közvetlen egyértelműséggel határozza meg a mű témáját, s hozzá legtöbbször családi élethelyzeteket választ apropónak, háttérnek. Mindennapos tapasztalat, hogy gondjaink erősen kihatnak a hozzátartozóinkhoz fűződő érzelmi kapcsolatokra, s a problémákat ez sokszor csak tovább generálja. Mindezek lélektani közelítésű, helyenként mégis szikáran tényszerű ábrázolásával találkozunk a novellákban. Láthatunk példát a párkapcsolatok válságára (Szemtelen gyász. Két túlélő, Mégsem, Észak Dél ellen), a szülő-gyermek viszony kihűlésére (Allomáseste, Az élet hossza), durva torzulásaira (Dok tor úr, Apám, név nélkül, Film) vagy éppen groteszk szituációhoz kapcsoló dó átértelmezésére (Temető, Inhalálás, Királyfi). Említettem már, hogy a kötetcím által kiemelt motívum nem játszik főszerepet a müvekben. Eddig a könyvek egy-egy novellától kölcsönözték címüket, most azonban még hasonlóság sem mutatkozik ilyen viszonylat ban. Tízből mindössze egy olyan írás akad, amely - ha nem is tematizáltan szól az álomról - mégis közvetlen hangsúllyal artikulálja annak fogalmát mint (mikro)kontextuális centrumot (Csend utca, Doktor úr), olykor ne gatívjelentéstartományban (Öreg író. Apám, név nélkül), nem ritkán pedig a halál szinonimájaként, némileg misztikusan (Hotel Sehol, A gyerek, Gyászmenel). A halál, a halálra emlékezés motívuma más kapcsolatrend szerben is gyakran felbukkan, az egész életműre érvényes tendencia jelle gével. Az élet-halál-clmúlás-múlt és jelcn-emlékezés-idő motívumkör fo lyamatos főszerepe vitathatatlan. Méhes novelláit szerteágazó, mégis erős kohéziójú viszonyrendszerbe foglalja. Fontos kiegészítője ennek a gyer mekkor élménykörc, amely újabb ágon az iskolai élmények-felnőtté válás önazonosság-szembesülés-gyermek és felnőtt ellentéte tematikus háló zatához ad áttéteket, kapcsolatokat. Meglepő lehet ez a következetes kötő dés egy egészen fiatal szerző esetében. Talán a krisztusi életkor erős befolyása határozza meg ennek irányultságát vagy bizonyosfajta személyes (túl(érzékenység? A müvek bölcselete, az alkotó világszemlélete, ember ismerete mindehhez komoly dezillúziót is hozzárendel, ami arra vall, hogy a motiváció személyessége nagyon is megellnek és megalapozottnak tekint hető. Időnként kifejezetten nyomasztó az a szféra, amely depresszáló
környezetrajzi elemekkel (kórház, éjszaka, sötétség, homály, ősz, tél, zor dabbá váló időjárás stb.) még közvetlenebbé teszi a hangulati hatást. A Méhes-novellák legtöbbje filozófiai-pszichológiai érdeklődésem alapszik, ez azonban ritkán jelent monolitikus tematizáltságot is az egyes művekben. Gyakori jelenség viszont a bölcselő gondolatok közvetlen megfogalmazása, akár köznyelvi egyszerűséggel, akár metaforizált for mában. Az előző kötetekre visszavetítve is úgy tűnik, szerzőnk gondolat rendszerére nagy hatással van az agnosztikus, illetve a bergsoni szemlélet, és világképének alakulásában meghatározó szerep jut a szkepszisnek: „Édes fiam, ne kérdezz semmit. Én, aki csak kérdeztem egész életemben, miképp is mernék bármiféle választ adni. Azt állítod, hogy mindent láttam már? Ne szégyenits meg!" -Jóska bácsi; „Tehát igaznak kell lennie, mert velem történt mindez. Ma ugyan én is igaz vagyok."- Csend; „Megtudhat-e többet ebből a délutánból, mint itt az ablaknál állva? Történik-e egyáltalán más ezen a délutánon, mint hogy itt áll az ablaknál?" - Gaetano Trumba. Az álomé lett darabjaiban ismét jelen van, mégis az eddigieknél gyakoribb és nyomatékosabb jelleggel bukkan fel egy olyan motívumcsoport, amely az időtlenség, lét és nemlét dimenzióinak szubjektív átértelmezése kapcsán egyfajta misztikus-transzcendentális gondolkodásmódot is képvisel: „Bí zom benne, hogy végtelensége valóban végtelen, s archívumának bizonyos polcán, mint egy filmtárban, ott őrzi pillantásai által rögzített minden pillantásomat. így készülök örök életemre, abban a megnyugtató tudatban, hogy minden megvan, nem tűnik el, az élet múlandósága csupán időleges csalódás"- Ima; „Ujjaim közt a hideg homokot pergetve eltöprengek, vajon minden, ami megtörtént, végképp elveszik-e a világ számára [...] vagy van a levegőben az arcoknak, a szavaknak is láthatatlan lenyomatuk, amik aztán keringenek az idők végzetéig? - Észak Dél ellen; „Mivel egyszer már meghalt, elhatározta, hogy nyugodtan élhet tovább. Semmi sem drága vagy olcsó többé" - Halott; „A csönd végtelen és mozdíthatatlanul ült mindenen. Akkor értette meg, hogy ez már a halál, az élet utáni csönd. A semmi üdve köszöntött rá. Mehet, ahonnan jött. És még azon se kezdett el töprengeni: hová? - Az új lakó; „Csönd. Illetve a liftajtó nyikorgó nyílása és csukódása. Arra gondolt, hogy a lelkek lifteznek le s föl, akik testüket itt hagyták ebben az ódon, sárga falú, volt laktanyakórházban" - Kórházéjjel; „Van vissza térés. És reinkarnáció. Mikor az ember visszatér saját életébe. Legjobban az zavar most, újbóli felbukkanásom után, hogy mindenki Jancsikának szólít" - Csend utca. A motovikus-tematikusjcllegzetességeket vizsgálva feltétlenül említést érdemelnek azok az írások is, amelyekben test-lélek-szív metaforikára építve az identitás fogalma válik kulcsfontosságúvá {Kezek, Képmás, Min den szívek kiegyenlítője, Kis pihenés, A szív. Én), ahol részben vagy
egészben a bünösség-vesztesség-megalázottság szituációira épül a mon dandó (Egek, Az imádkozó, Régi bűnök, Kél túlélő. Gyónás; A taps, Halott), valamint azok, amelyek olykor jelzésszerűen (Papember, Kezelés, Én), máskor pedig alapvető jelleggel az ars poetica lényegi kérdéseit állítják a mű középpontjába (Holnap, Fiktív levél, Öreg író, Mindig kelten). Mivel a névtelenség a tipizálás eszköze is Méhesnél, feltűnést kelt esetenként a beszélő jellegű névhasználat, amely olykor találó, szellemes (Bartollini Gyuszika, Mozart Farkas, Móka úr, Szépfölösleg), néhányszor viszont a keresettség jellegével hat (Gibbon Klotild, Altér Egon). Az 1. személyü narráció mögött - talán csak a keretező opusok kivé telével - szerep szerinti megszólalások sorakoznak, amit szintén nagy változatosság jellemez, ismétlődésről esetleg három alkalommal beszél hetünk (Szerelemkártya. Nyaralás, Csend utca). A monologizált előadás módot ritkán váltja fel más technika. A köznyelvi-rétegnyelvi élőbeszéd dominanciáját olykor belső monológok törik meg (Két túlélő, Öreg író. Csend). Az ötlet szempontjából érdekes A verés című írásban alkalmazott hármas szerepváltás, ennek nyelvi jelentőségét azonban messze meghalad ják a szituációban rejlő tartalmi lehetőségek. A jellemek és szerepek sokféleségéhez - a történetek, szituációk, látás módok sokféleségén keresztül - szervesen alkalmazkodik a müvek müfajisága (portré, burleszk, anekdota, mese, grand guignol, példázat, levél, napló, életkép), valamint mindezekkel szinkronban az írások érzelem- és hangulatvilága. Úgy vélem, szerzőnk ilyen mértékben még nem élt az árnyalás lehetőségeivel korábbi köteteiben. Bár a humor, a fekete humor, az irónia, a parodizálás, az abszurditás, a groteszkség-bizarrság lépten-nyo mon jelen van és elemi erővel hat, a novellák alapvetően komor-sötét tónusát, a kétkedő kiábrándultságot az olvasó folyamatosan és meghatározó jelleggel érzékeli. így aztán ritka az önfeledt feloldódás, pedig azt segíthet nék elő Méhes saját rajzai, karikatúrái - köztük a zárásnál az önmagát ábrázoló - is, amelyek igyekeznek felerősíteni vagy éppen ellenpontozni a s/üveg hangulatiságát. Befejezésül még annyit: a mostani kötet novelláinak világát a re miniszcenciák is gazdagabban hatják át, mint korábban. A tágabb körbe beletartozhatnak Swift, Poe, Gogol, Csehov, Kafka, Hrabal, illetve Krúdy, Kosztolányi, Esterházy. A változatosság, sokszínűség igénye aztjelzi, hogy szerzőnknek belső igénye a megújulás, az alkotástechnika repertoárjának folyamatos bővítése. E pozitív tendencia mellett is határozottan észreve hető azonban, hogy Méhes ars poeticája egyfajta permanencián, szerves önazonosságon alapszik, és ez a karakteresség ugyanolyan fontos pozití vuma prózájának. (Alexandra Kiadó. 1999)
