Szöveggyűjtemény írásművek meghangosítására Összeállította és szekesztette: Dr. Bolla Kálmán

3.

Szöveggyűjtemény írásművek meghangosítására 1. Összeállította és szekesztette: Dr. Bolla Kálmán

Budapest 1995

1

PRIVÁT FONETIKAI FÜZETEK 3.

Szöveggyűjtemény írásművek meghangosítására 1.

Összeállította és szerkesztette: Dr. Bolla Kálmán

Budapest 1995 2

Tartalom Előszó . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . …. . 7 Szövegek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 1. Apáczai Csere János: Az iskolák felettébb szükséges voltáról. . . . . . . .9 2. Részletek Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című könyvének előszavából . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 3. Pilinszky János: Ismét a színházról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 4. Csoóri Sándor: Nagy László földi vonulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 5. Ady Endre: A gondolat ellen . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 6. Bárczi Géza: A nyelvi eszmény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 7/a Márai Sándor: Szindbád hazamegy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 7/b Márai Sándor: Szindbád hazamegy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 8. Rácz Olivér: Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc... . . . . . . . . . . . . 20 9. Horváth Dezső: Az ötvös halála . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 10. Ottlik Géza: Történelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 11. Örkény István: újszülött fiamhoz írott értekezés anyanyelvünk egynémely sajátosságáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 12. Cs. Szabó László: A magyar költészet századai . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 13. Szerb Antal: A Felvilágosodás előfutárjai . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . 28 14. Részletek Móricz Zsigmond Barbárok című elbeszéléséből . . . . . . .. 30 15. Eötvös Loránd: Néhány szó az egyetemi tanítás kérdéséhez . . . . . . . . 32 16. Nagy László: Irgalmatlanok ne legyünk... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 17/a Cs. Szabó László: őszi napok Patakon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 17/b Cs. Szabó László: őszi napok Patakon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 18. Ady Endre: A hazaszeretet reformja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 19/a Kosztolányi Dezső: Kazinczy Ferenc . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . 40 19/b Kosztolányi Dezső: Kazinczy Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 20. Kosztolányi Dezső: A rím elemzése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 21. Juhász Ferenc: Tamási Áron ravatalánál . . . . . .. .. . . . . . . . . . . . . . . . 46 22. Arany János: Ismerkedés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48 23. Latinovits Zoltán: Verset mondok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 24. Zolnai Béla: Visszapillantás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 25. Szigethy Gábor: Lovag a ködben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53 26. Németh László: Mennyiben mesterség a műfordítás? .. . . . . . . . . . . . 55 27. Pázmány Péter: A halálrúl . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 28. Lőrincze Lajos: Nyelvi járvány . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58 29. Kováts Dániel: Ahogy élünk, úgy beszélünk? . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . 60 30. Csaplár Vilmos: Perverz népek demokráciája . .. . . . . . . . . . . . . . . . . 62 31. Török Annamária: Hogyan lettem rádióbemondó? . . .. . . . . . . . . . . . . 63 32. Vándorfi László: Meditáció a magyar futballról . .. . . . . . . . . . . . . . . 65 33. Balázs János: Pályakép, önvallomás . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67 34. Lőrincze Lajos pályájáról beszél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70 35. Elekfi László pályájáról szól . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .73 36. Rácz Endre vallomása plyájáról . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 76 3

37. Mese Doktor Hertelendiről . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 80 38. Egy elbizakodott liba . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81 39. Móra Ferenc: Mindenféle házak . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83 40. Idejétmúlt közmondások . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84 41. Szegény ember szerencséje . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85 42. A kevély kiskakas . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88 43. A kiscsacsi meg a nagycsacsi . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89 44. Mese a csigákról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90 45. Igaz történet a sasról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91 46. Áprily Lajos: Mókusok . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92 47. Áprily Lajos: Meteorológusok . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94 48. Áprily Lajos: Cinkék . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96 49. Áprily Lajos: Fülemülék . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98 50. Áprily Lajos: Tacskódada . . . . . . . .. . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100 51. A rest szamár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102 52. Kígyókoronácskák . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 104 53. Hevesi Sándor: Az előadás művészete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .106 54. Z. Szabó László: A nyelv barikádjain . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107 55. Nagy László: A közérthetőség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108 56. Babits Mihály: A veszedelmes világnézet . . . . . . . . . . . . . . . . 109 57. Konrád György: Gyerekkori vonatút Budapestre . . . . . . . . . . . 111 58. Konrád György: Az én utópiám . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . 113 59. Gál Sándor: Ünnepi köszöntő (Sárospatak) . .. . . . . . . . . . . . . 115 60. Dobos László: Ünnepi köszöntő (Győr) . . . . . . . . . . . . . . . . . 118 61. Lator László: Ünnepi köszöntő (Szombathely) . .. . . . . . . . . . 121 62. Tüskés Tibor: Rekviem Kórógyért (Pécs) . . . . . . . . . . . . . . . . 123 63. Markó Béla: Ünnepi beszéd 1995. március 15-én Kézdivásárhelyen 126 64. Füzesi Magda: Az anyanyelv végvárában (Nyíregyháza) . . . . 128 65. Balla D. Károly: Félútról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 130 66. Kós Károly: Kiáltó szó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131 67. Wass Albert: A funtineli boszorkány . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . 132 68. Bálint Tibor: Feltámadás . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 133 69. Bárczi Géza: Az iskola . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134 70. Juhász Ferenc: Magyar múlt . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136 71. Kosztolányi Dezső: Nyílt levél a magyar színészekhez! . . . . . 137 72. Spiró György: Oszi . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 138 73. Lukácsy András: Nyelvgyötrés . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139 74. Németh László: A régi polgáristák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140 75. Csoóri Sándor: A vérszomjas veréb . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 142 76. Csáth Géza: A zenéről . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143 77. Részlet Károlyi Amy önéletrajzi írásából . . . . . . . . . . . . . . . . 144 78. Szabó Lőrinc: Egy pasaréti kölcsönkönyvtár megnyitására . . . 145 79. Váci Mihály: Fábry Zoltán köszöntése . . . . . . . . . . . . . . . . . 147 80. Örkény István: Szakmai önérzet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 148 81. Rádli Katalin: Köszöntő (Nyíregyháza) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149 82. Déry Tibor: Egy öregember önarcképe. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151 83. Karinthy Frigyes: Zsinórpadlás .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 152 84/a Füst Milán: Schőndorff úr egyéb észrevételei . . . . . . . . . . . . 153 4

84/b Füst Milán: Schőndorff úr egyéb észrevételei .. . . . . . . . . . . 85. Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal . . . . 86. Bálint Tibor: Az orosz próza .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87. Örkény István: Emlék a háborúról .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88. Ignotus: Széchenyi . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89. Kondor Béla: Vezeklés . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90. Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91. Somlyó Zoltán: A kenyérkereset .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92. Nádas Péter: Sors és technika .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93. Esterházy Péter: Csáth Géza fantasztikus élete. Az ország . . . 94. Karinthy Ferenc: A Tiberisnél .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95. Kornis Mihály: Napló(töredék) .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96. Galgóczi Erzsébet: Hetipiac .. . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . 97. Bertha Bulcsu: Senki kutyája . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98. Bertha Bulcsu: Utolsó kenet . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99. Eisemann György: "Barbárok" a Móricz-prózában .. . . . . . . . . 100. Juhász Ferenc: Míg élek, írok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

5

154 155 156 157 158 160 . 161 162 163 164 165 166 167 169 171 173 . 174

Előszó Az Egyetemi Fonetikai Füzetekben első megjelenése (1988) óta rendszeresen közreadunk olyan szakanyagokat, amelyeket a Kazinczyról elnevezett Szép magyar beszéd versenyekre való felkészítésben/felkészülésben a szaktanárok és pedagógusjelöltek felhasználhatnak. Folyamatosan beszámolunk az országos döntőkről, közreadjuk az évente kétszer összehívott szaktanári konferenciák előadásait, referátumait, a szövegmondásokról készített hibaelemzéseket. Az ELTE Fonetikai Tanszékének oktatói és demonstrátorai tudományos vizsgálatokat folytatnak, tanulmányokat közölnek beszéd- és hangtani témákban. Elsősorban a nyelvi norma és kiejtési sztenderd fogalmának elméleti tisztázására, a beszéd hangszerkezetének szövegfonetikai elemzésére s a szép magyar beszéd hangzástani problémáinak tanulmányozására irányulnak kutatásaink. Az alapkutatási jelleggel végzett kísérleti-fonetikai vizsgálatok sem nélkülözhetik az eredmények gyakorlati felhasználására, alkalmazására való törekvést. Munkánkban szerencsésen kapcsolódik össze - s ez a természetes - a tudományos kutatás, az egyetemi szakemberképzés és a gyakorlati megvalósítás/megvalósulás figyelemmel kísérése. A versenyekre való felkészítés, mely egyrészt a szakképzés folyamatában, másrészt a versenyen bemutatandó szövegek feldolgozásával történik, összehozta, szakmai együttgondolkodásra és közös cselekvésre ösztönözte a pedagógusképzésben működő magyartanárokat (nemcsak fonetikusokat és beszédművelőket). Az útkeresésben, az állandó kísérletezésben, a nyelvhasználatra károsan ható tényezők feltárásában, a közbeszéd folytonos pallérozásában kialakuló jó együttműködést kívánjuk segíteni e szöveggyűjtemény közreadásával is. A szép magyar beszéd tanulmányozásához összeválogatott szövegek, szövegrészletek, szövegkompilációk kifejezik a beszédszöveg értelmezésében eddig kialakított felfogásunkat, mi szerint a "szövegség" kritériuma: a) önálló gondolati, tartalmi, szemantikai egész; b) ezzel adekvát nyelvi megformálás, szövegstruktúra; c) kommunikatív irányultság, közlési szándék, hatás; d) szituatív beágyazódás, értelmezhetőség. A b) ponthoz tartozik, hogy tekintettel kell lennünk a nyelv írott és hangzó megvalósulása közötti jellegzetességekre, megfelelésekre és eltérésekre. Ehhez ismernünk kell mind az írott, mind a hangzó forma szerkezeti sajátságait, specifikumát, valamint az egyikből a másikba való transzformálás lehetőségeit, szabályszerűségeit. A szövegeket részben a korábbi években (főleg az utóbbi 10-15 évben) a pedagógusjelöltek Kazinczy-versenyein előadott kötelező és szabadon választott szövegekből válogattam (legtöbbször kiegészítve és "szövegesítve" azokat). Másrészt a szöveggyűjteménybe nagy számban - mindenekelőtt műfaji sokféleségre való törekvésből, továbbá a szövegkutatásban való felhasználás céljából - bevettem újabb szövegeket is (a spontán elbeszéléstől kezdve a beszéd jellegzetességeit jól tükröző meséken, ünnepi előadásokon és szónoklatokon át egészen az igényes publicisztikáig és szépirodalmi szövegekig). A gyűjtemény 104 szövegéből 60-nak van egy vagy több szövegmondásban hangfelvétele (eredeti elhangzásban vagy értő/értető előadásban). Szándékunkban áll a még hiányzó hangfelvételeket is elkészíteni s az egészet kb. 10-12 db 60 perces hangkazettán közreadni. A hanganyag agyon változatos: készítettünk 6

a szép magyar beszéd versenyeken jól szerepelt tanárjelöltekkel, továbbá beszédkutató szakemberekkel stúdiófelvételt az ELTE Fonetikai Tanszékének laboratóriumában; a meséket színészek, előadóművészek mondták a Magyar Rádió mikrofonjába; vannak ún. tanári mintafelvételek stb. A szövegmondások a szép magyar beszédet reprezentálják. A szövegek feldolgozottsága különböző. Sok szövegről jelent meg komplex fonetikai elemzés, szubjektív megfigyelések és műszeres mérések alapján végzett vizsgálatok eredményei. Jó néhány szövegről vannak műszeres regisztrátumaink, a szupraszegmentális hangszerkezet tanulmányozására szolgáló ún. intonogramok, amelyek további feldolgozásra várnak, ugyanúgy, mint a többi, még nem elemzett szemelvény. (Az erre vonatkozó információkat a szövegek előtt megadtam.) E különleges szöveggyűjteménnyel nem csak a szép magyar beszéd versenyek szakmai segítésére gondoltunk, hanem a beszéd- és hangtan önálló oktatási programot végző hallgatóink munkájához is adunk elemzési mintákat, valamint elemzendő szöveg- és hanganyagot. A kötet és a hozzá tartozó hanganyag ugyanakkor számos más területen (pl. tudományos kutatásban, beszédoktatásban stb.) is felhasználható szakanyagként. Bolla Kálmán

7

1. Az alább közölt szemelvény három bekezdése a pedagógusjelöltek részére szervezett szép magyar beszéd versenyek budapesti országos döntőjének volt kötelező szövege 1987-ben. Szövegelemzést az EFF 1. és 7. kötetében adtam róla (Bolla EFF 1. 1988, 55-69 és EFF 7. 1992, 128-38). Műszeres elemzésre alkalmas hangfelvételt Papp Lajossal készítettem az ELTE Fonetikai Tanszékén. Apáczai Csere János: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról... (Részletek) (...) Hogy a népiskolák mennyire hasznosak, és milyen nagy szükség van rájuk, az nagyon is világos és magától értetődő mindenki előtt, aki a bennük folyó munkát szem előtt tartja. (...) Arra vonatkozóan viszont, hogy már gyermekkortól kezdve mekkora haszna van az emberekkel való gyakori szóbeli érintkezésnek, bizonyságul szolgálnak azok a szerencsétlen teremtések, akik annak tudatában, hogy másokkal beszélni nem tudnak, kerülnek minden társaságot. Így tesznek tanúságot arról, hogy közelebb állnak a beszélni nem tudó oktalan állatokhoz, mint az igazi emberekhez, akiket csupán gondolkodó és beszélőképességük különböztet meg az állatoktól. Márpedig a beszéd helyes kiejtésének és írásának tanítása az iskolákban folyik. De boldog Isten! Milyen csodálatos dolog az az írás és az írás olvasása! Milyen csodálatos, hogy ezeknek a vonalacskáknak különböző alakjai majd a gyönyörnek, majd a fájdalomnak, majd a szeretetnek, majd a gyűlöletnek, majd a békének, majd a háborúnak, majd a csendnek, majd a viharnak képzeteit és fogalmait keltik fel lelkünkben. Érthető így az amerikai őslakók esete, akiket mi, az Óvilág lakói csak 164 éve ismerünk. Mikor ezek észrevették, hogy a mieink az odaküldött levelekből meg tudják állapítani, mit akarnak hozzátartozóik, noha roppant szárazföldek és tengerek választják el őket egymástól, maguk is nagy kedvet kaptak erre a vakmerő dologra, előbb csak nézegették a betűformákat, aztán a fülükhöz illesztgették, végül kezükkel tapogatták. Így akarták jelentésüket megismerni. (...) Bizony fájlalhatjuk és keserű könnyek közt sirathatjuk, (...) hogy a keresztények között akad olyan ország, ahol a távol levő férj otthon levő feleségével, az úr a szolgájával mindig csak közvetítők útján beszélhet. De sokkal inkább fájlalnunk kell azt, hogy lehet látni egész falvakat is egy-kétszáz családdal, amelyeknek szeme, füle, nyelve egyedül az iskolamester vagy a lelkipásztor. (...) Ideje hát, hogy felébredj te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! Végre, végre ébredj fel az álomkórból, leheld ki magadból Bakkhoszt, kinek folyton áldozol, oszlasd el gyógyírral szemeid homályát! Nézd, szemléld, vizsgáld, milyen forrásból ered tömérdek nyomorúságod, melynek súlya alatt görnyedsz. Drága gyermekeid, hazánk reményei már bölcsőjüktől fogva a tudatlanság feneketlen örvényébe merülnek, és így felnőtt korukban sem látják meg soha a világosságot, sem saját javukat, sem a haza javát. Még egyszer mondom hát, serkenj fel, és állíts alsó iskolákat! Gondolj a híres rabbi8

nus szavaira: Aki gyermekkorában tanul, mihez hasonlít? Új papirosra írt tintához. Aki öreg korában tanul, mihez hasonlít? Régi, megkopott papirosra írt tintához. Igen nagy tehát, mint látjátok mély belátású hallgatóim, az alsó iskolák haszna, a szükségességük pedig éppen a legnagyobb. És mégis, ha a kultúra magasabbra nem tör, s nem nő át a triviális iskola keretei közé, akkor ezekből az iskolákból aligha árad majd érezhető módon bármely népre is olyan műveltség, amely másokénál előbbre való volna. (...) In: Apáczai Csere János: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról... Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981, 13-6.

9

2. Az alábbi szemelvény első fele a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek egyik országos döntőjén hangzott el kötelező szövegként. Hangfelvétele Körmendy László rádióbemondóval készült. Részletek Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című könyvének előszavából Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Neki köszönhető legnagyobb részt, hogy az egymást felváltó nemzedékek tapasztalatai halmozódhatnak, s az utódokra átszállhatnak; hogy a természet közömbös vagy éppen ellenséges erői ellen való harcot nem kell minden egyes generációnak elölről kezdenie, sőt minden egyes embernek külön, elszigetelten megvívnia. Valóban emberinek mondható társadalmat még kezdetleges fokon sem lehet valamelyes nyelv nélkül elképzelni. Kétségtelen, hogy a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyet mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg; olyan eszköz, melyet sohasem tudunk nélkülözni, s mely az embert attól fogva, hogy zsenge korában eszmélni kezd, egész életén át kíséri és szolgálja. S "a nyelv" mindenki számára elsősorban az anyanyelv. Idegen nyelvet meg lehet tanulni, sőt esetleg kivételesen igen jól is lehet tudni, de szinte sohasem úgy, mint az anyanyelvet, melynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos fokig gondolkodásunk formáit is meghatározza. A nyelv mint eszköz a legbonyolultabb gépezet. Ezt a gépezetet működésében tanulmányozni, alkatrészeire bontani, e részek szerepét, egymásba illeszkedésük módjait vizsgálni, titkait megfejteni maga is, bonyolultságában olykor fárasztónak tetsző, de a belemélyülő számára végtelenül érdekes és soha véget nem érő tanulmány. Ámde ez a gépezet, úgy ahogy ma mindennapi működésében, változatos felhasználásában megfigyelhető, nem egyszeri alkotás, melyet valaha megteremtettek, s azóta jól-rosszul jár, hanem szakadatlanul alakuló, fejlődő valami, melyet egy egész nép évezredek, sőt évtízezredek óta szakadatlanul formál, tökéletesít, a változó és rendszerint sokasodó szükségletekhez idomít. (...) A nyelv tehát történelmi produktum, és még mai szerkezetének sajátosságait, bonyolult titkait is csak úgy lehet igazán megismerni és megérteni, ha megismerkedünk a hosszú-hosszú fejlődés, alakulás folyamatával. Nyelvtörténeti háttér nélkül nincs igazi, mélyebb, tudatos nyelvismeret, márpedig a gondolkodó ember nem elégszik meg az ösztönszerűvel, hanem tudatos ismeretekre törekszik. (...) S e történet, melyet határozott törvényszerűségek irányítanak, nemcsak a nyelvi rendszer alaposabb megértéséhez és értékeléséhez segít hozzá, s egy életen át halmozódó nyelvismeretünket bővíti ki előző korok nyelvi színeivel, de önmagában is, részleteiben is színes, vonzó stúdium, mely egyszersmind a nyelvet beszélő nép gondolkodásának fejlődésére, e fejlődés sajátos vonásaira is világot vet, sőt általa egyes nyelvi tényekben, 10

mintegy megőrzött kövületekben elénk tárul a nép viszontagságos történetének, elmúlt gazdasági és társadalmi rendszereinek, egykori műveltségének számos emléke, a nép ködbe vesző múltja. (...) In: Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. Előszó. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1975, 5-7.

11

3. A szövegrészlet Pilinszky János Ismét a színházról című írásából való. Szövegelemzést Deme László és Bolla Kálmán adott róla az EFF 1. és 7. kötetében (Deme EFF 1. 1988, 115-22; Bolla EFF 7. 1992, 160-73). Hangfelvétele Deme Lászlóval készült. Pilinszky János: Ismét a színházról (Részletek) Volt idő, amikor a színházban elég volt valamit megjeleníteni, hogy az valóban jelen is legyen a nézők szívében, agyában és természetesen a "világot jelentő deszkákon". Jelenlét és megjelenítés még nem vált külön egymástól, s a "siker" szinte kizárólag a megjelenítésen múlott, annak szépségén, erején, igazságán és gazdagságán. Modern korunkban kezdődött valamiféle nagyon nehezen meghatározható baj (metafizikai zavar, rövidzárlat?), ami egyszeriben eltolta, megváltoztatta a színház egész problematikáját. A baj nyilván a világban, a szívekben és az agyakban kezdődött, de meglepő élességgel kihatott a színház egész világára. Azóta a harc valójában nem a megjelenítésért, hanem a jelenlétért folyik. A kettőt természetesen lehetetlen éles vonallal elválasztani egymástól. Mégis lényegében ez az a fölismerés - tudatosan vagy ösztönösen -, ami nélkül nincs modern színház, se modern színész. Látszatra minden a régi, valójában minden más. Mint ahogy semmi se változik és minden más lesz a súlytalanság állapotában. A "megjelenítés" nehézségét már Lessing is fölismerte. Mert mi is a "megjelenítés"? Tükörkép? S ha igen, rögvest kitűnik lehetetlensége. Mert a tükörképből épp a valóság súlya, melege hiányzik. Ha viszont lehetséges volna a tökéletes tükrözés, ez többé nem megjelenítés volna, hanem skizofrén és értelmetlen megduplázása a valóságnak. Nem, a színház olyan öntörvényű új valóság és jelenlét, mely épp függetlensége erejével képes a színházon kívüli életet is fölmutatni. Nem azonos a való világgal, de sűrített terében és idejében képes (...) életünk egy-egy töredékét is kivételes módon abszolutizálni, mélyebb, időtlenebb és titkosabb összefüggéseiben "üdvözíteni". A színház csak játék? És az élet csak valóság? Nem, mindkettő játék és valóság is - csak máshol és másképpen. (...) In: Pilinszky János: Szög és olaj. Vigilia, Budapest, 1982, 345-6.

12

4. Az alábbi szöveg egy része a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek országos döntőjén hangzott el szabadon választott szövegként. Földi Éva adott róla elemzést az Egyetemi Fonetikai Füzetekben (Földi EFF 1. 1988, 83-99). A szöveget Papp Lajos mondta hangszalagra. Csoóri Sándor: Nagy László földi vonulása (Részletek) Láttam, mert láthattam költőket tündökölni és meghanyatlani. Láttam őket világlapok első oldalán, filmen, találkozókon, s láttam őket roncstelepek Orfeuszaként elsodródni. Némelyikük, mint később kiderült, attól volt nagy, sikeres és hódoltató, hogy a hazája is nagy volt. Hosszúak és izgalmasak voltak országának az útjai, bejárhatatlanok a városai, a folyói, s a vörösréz tornyok fölé óceáni hab röpült. Egyszóval már a kellékek is a nagyarányúság látszatát keltették. s közben láttam, mert láthattam Nagy László földi vonulását. Lenyűgöző háttér nélkül és kellékek nélkül. Egyik kőtől a másikig, a mécslángtól a tulipánig, a tulipántól a Saturnus-tüzekig és tovább. Hol közelebbről, hol távolabbról azt az utat, amelyen a gyerekhangra és a suhanchangra írt mondókáktól eljutott a világot magukba fogadó és átrendező mítoszi nagy versekig: a Zöld Angyal-ig, a Menyegző-ig. (...) (...) ha valaki egyszer, félredobva az akadémikusok nagyítólencséjét, azt kezdené kutatni: mi a Nagy László-i tudás alapja, rögtön észre kellene vennie, hogy nem is a népköltészet, mint ahogy sokan vallják, hanem az, ami magát az ősköltészetet és a népköltészetet is szülte, táplálta, fönntartotta. A közvetítő közeg helyett a dolgok eredete. S be kellene látnia, hogy Nagy László versei azt tudják, amit a forró szél imádatában egymáshoz kapcsolt szeretők tudnak, amit a fák sebei, a hasba rúgott parasztházak, a magasból lebukó mennykövek Dugovics Tituszai, amit a kiszúrt szemű és búcsúzó lovacskák tudnak. Mondjunk még ennél is nyilvánvalóbbat: a méhzúgás megtanulhatatlan, de Nagy László verse ezt is tudja. Mert elmennek őérte a csodák, mert ballagásához odaszegődnek. (...) Három évvel ezelőtt New York modern múzeumában végre eredetiben láthattam Picasso Guernicá-ját. Az arányaival együtt kibontakozó mű úgy söpörte el a róla készült törpe másolatokat, mintha azok csupán elővázlatok lettek volna. Vagy mintha egy ismerős katasztrófa újonnan előkerült hátborzongató dokumentumát lökte volna elém a Város. Magát a Természetellenességet láttam megtestesülni. S ott, a kép fekete és fehér veszedelmében állva, gondolkodás nélkül Nagy László gyötrő és tépett, de tépettségében is fölmagasodó verseire gondoltam. Különösképp a Menyegző-re. Ha Picasso Guernicá-ja a második világháborús emberiség mitikus arcképe, akkor a Menyegző a háború utáni emberiségé. Sajnáltam, hogy ezt az igazságot ott a teremben egyedül csak én tudhattam. Ezt is, meg még a többit is, ami Nagy László nevét körüllángolja. Mondtam magamban a sorokat csukott szájjal: nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek- - - - 13

s hiába ez a menyegző, menyegző a hátunk mögött. Mondtam, mint aki abban reménykedik, hogy láthatóvá válnak a szavak, és ezen a szóra, hitre és emberi tisztességre kiéhezett földön elkezd növekedni azok száma, akik őt megérdemlik, s akiket ő is megérdemel. In: Csoóri Sándor: Nomád napló. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978, 3158.

14

5. Az alább közölt szöveg az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd versenyének volt kötelező szövege 1992-ben. Hangfelvétele a Magyar Rádióban Vallai Péter előadásában elhangzott felvétel. Ady Endre: A gondolat ellen A mi nemzetünknek nagy gondviseletlenségének miatta..." Hajh, még Apáczai Csere János írta ezt. Azóta már sokféle Akadémiánk van, s ím, ma is csak úgy vagyon, mint akkor. Jaj itt, ezerszer jaj a gondolatnak, s ma is így rivalkodnak a hatalmasok:- "Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen,valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a toronyból hányatom le." Zichy Nándor az Egyház hatalmát proklamálja. Wekerle Sándor kenetes hangon testálja az iskolát a papoknak. Polónyi el fogja csukatni azokat, akiknek új eszméktől fő a fejük. Temesvárott kopók falkája vesz űzőbe egy tanárt az ő elveiért. Debrecenben szocialistának bélyegeznek egy modern fejű tanárt. Pécsett el fognak csapni a jogi líceumból két vagy három istentelen szabadgondolkozó professzort. A legfőbb Akadémia dadogó grófokra les koszorúival. Budapesten, Kolozsvárott megdöbbenve lapul meg az az egy-két tanár, aki Európában vélte magát. Nem lehet mindezeket fölsorolni. Rajtunk, agyunkon, gondolatainkon a terror. A régi, az ősi, mely alatt összeroskadt Apáczai Csere János. Másutt is van harca a gondolatnak. De másutt a gondolat ellen a gondolat harcol. Nálunk a gondolat ellen - a gondolatiszony. Bent akarnak tartani bennünket a múlt karámjában. És sohase volt még ilyen harcias és erős a reakció. Még Magyarországon sem. A nagy circulus vitiosus. Uralkodik a politika, s a politika fölvetettjei kétségbeejtően visszamaradt fejő hullák. Ezek vívjanak a gondolat és a tanítás szabadságáért? Ezek védjék meg a gondolatot? Ők uralkodni és nyúzni akarnak. S a magyar tudománynak, iskolának s a magyar gondolatszabadságnak sorsa ma talán mostohább, mint Apáczai Csere János idejében volt. Végleg kikapcsolják ezt az országot Európából. Aki gondolkozik s aki mer, az elveszett. Hát jöjjön a gondolat rabsága. Hogy is mondta Apáczai Csere János: "De ha, és ezt én mondom, oly időben születtünk, mikor a legnagyobb tudatlansággal szemben a bölcsesség és annak tanítói egy batkára sem becsültetnek, azonnal kétségbe kell-e esnünk." Ne essünk kétségbe, ha kétszázötven év óta sem változott itt semmi. Talán kijózanodik még ez az ország, s elűzi a fekete lovagokat, kik hamis jelszavakkal nyakunkba ültek "a mi nemzetünknek nagy gondviseletlenségének miatta". Budapesti Napló 1906. jún. 1. In: Ady Endre publicisztikai írásai II. Válogatta és a jegyzeteket írta Vezér Erzsébet,.Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 373-4. 15

6. Az alábbi szemelvényt Bárczi Géza nyelvművelő írásaiból választottuk. Szövegelemzést Elekfi László adott róla, műszeres beszédakusztikai vizsgálatát pedig Bolla Kálmán végezte (Elekfi EFF 1. 1988, 70-82; Bolla EFF 7. 1992, 139-50). Hangfelvétele Elekfi Lászlóval készült. Bárczi Géza: A nyelvi eszmény Mindenkiben, aki szívén viseli anyanyelve sorsát, kell élnie többékevésbé tudatosan egy nyelvi eszménynek. Sokszor kérdezik - szakmai oldalról is -, mi is voltaképpen ez a nyelvi eszmény. Vajon nem csak szépen hangzó szó, de ködös fogalom, melyen használói sem igen tudják, mit értsenek. Pedig a nyelvi eszmény egyáltalában nem valami ködös, rendkívüli tudományos kiötöltség. Mindenki, aki megállapítja például Móra Ferencről, hogy nyelve szép, ízesen magyaros, vagy kipécéz a mindennapi használatban egy-egy nyelvi fonákságot, ezzel máris elárulta, hogy él benne, ha esetleg homályosan is, egy nyelvi eszmény, amelyhez hasonlítja azokat a nyelvi jelenségeket, amelyekről ítéletet mond. Az egyénben élő ilyen eszménynek kétségtelenül lehetnek és valószínűleg vannak is szubjektív elemei, de bizonyos, hogy tárgyilagos szemlélettel is meg lehet találni azokat a vonásokat, melyek kiemelten jellemzik. A nyelvi eszmény egy olyan magyar nyelv - mind a művészi igényű írásművekben (s elsősorban ezekben), mind pedig a nyelvhasználat minden egyéb területén, a tudományos okfejtésekben, a mindennapi beszédben és a kérész életre szánt írásokban is -, mely épen őrzi a maga hagyományos, értékes tulajdonságait, azaz a tömörséget, a képszerűséget, a finom árnyaltságot, a világos szabatosságot és a változatos hangzást, továbbá a rugalmasságot, mely magában foglalja nemcsak a különféle műfajokhoz, hanem a megváltozott igényekhez való simulást, anélkül, hogy szakítania kellene ősi jellemével. Ezek persze általánosságban jellemzik nyelvünket, a tovább bontásban ki kell keresnünk azokat az eszközöket, melyek segítségével az említett erények megvalósulnak, tehát a nyelv egész felépítését, hangrendszerét, nyelvtanát, szókincsét. Nem jelenthet ez maradi merevséget, hiszen a felsorolt eszményi tulajdonságok között ott van a rugalmas alkalmazkodó képesség is, csupán az kívánatos, hogy a nyelvben szükségszerűen kelet- kezett újítások ne rombolják egyéb értékeit, hanem azokkal összhangba kerüljenek. Erre az összhangra vigyáznunk kell, hiszen az említett tulajdonságok között is akadnak, amelyek látszólag ellentmondanak egymásnak, így a sejtelmesség és a szabatosság, világosság, melyeknek mindegyike a maga helyén válik igazán értékké, a sejtelmes árnyaltság a lírai költészetben, a világos fogalmazás lehetősége az okfejtő szövegekben. Nyelvünknek az is egyik erénye, hogy ilyen ellentétes követelményeknek is eleget tud tenni. In: Bárczi Géza: Nyelvművelésünk. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1974, 23-4.

16

7/a A szövegrészlet a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Kazinczy-versenyének volt a kötelező szövege 1995-ben. Hangfelvétele Pachmann Péterrel készült az ELTE Fonetikai Tanszékének laboratóriumában. Márai Sándor: Szindbád hazamegy (Részletek) (...) Hosszú életében Szindbád mindig derűs ünnepnek érezte a telet Magyarországon. A hó megőrizte - mint egy nagy botos, veres orrú, hidegravasz pillantású magándetektív - a szökevény nők lába nyomát, a szobák megteltek a nagyokat durrogó bükkfagyökerek parázs- és füstszagával, a konyhákban új illatok kezdtek terjengeni, az udvaron disznót öltek és pörköltek, a vendéglősök oly elégedetten olvasták reggelenként a lila tintával sokszorosított étlapokon ezt a szót: "disznótor" vagy "citromos kolbász", mintha nagy ünnepség előtt állana a nemzet, az asszonyok fagyos orral tértek vissza a kamrából, ahol leemeltek a kampós szögről egy tál borsóba való oldalast, a kisasszonyok karmantyúba rejtett vörös ujjú kezecskéikkel céltudatosan szorongatták a Széna téri jégpálya homályosabb szögleteiben a gavallérok kezét, a budai legénylakásokban gutaütéses színű, vörösen izzó vaskályhák előtt ültek a szerelmesek, s a hölgy cipőjét szárítgatták, mert a kedves lábtyűk vékony talpa átázott az ideúton az Iskola utca havas latyakjában, s a nyugdíjasok oly komoran sétáltak a budai Margit-rakparton, szitáló hóesésben, seal-kucsmával fejükön, mint egy-egy ukrán bombavető különítmény, melynek tagjai a száműzetésben végül is tisztességgel megöregedtek. Illatos volt a régi magyar tél, hurka, újbor, torma, báli éjszakák pacsulija, áthevült, tánctól és érzelemtől megizzadt testek, szekrény tetején száradó birsalmák, fenyőpálinka, vadhús szaga keveredett benne, s mintha a házakban és lakásokban békét kötöttek volna egymással az emberek tél idejére: minden ablak oly sárga fénnyel világított, mint a rőzserakás, melynek parazsa fölött a makk disznó gubás öregembere melengeti bütykös kezeit. (...) Szindbád leírta a régi telet, a kék havat, az ezüst holdfényt, hallotta a máramarosi farkasok vonítását, s amíg írt, melegedett a szíve, mintha ő is ott állana a nógrádi megyeháza nagytermében, a gyertyákkal ékített csillár alatt, s nézné az első táncosuk karján imbolygó leánykák kövér vádliját, vagy zúzmarás bajusszal farkaslesre indulna a bártfai erdőbe, faggyúszagú és jókedvű tót hajtók kíséretében, vagy a disznótor alkatrészeit vizsgálná nagy műgonddal az egri "Vörös rák"-ban, ahol este hatkor is lehet forró véres hurkát kapni télidőben. Ezért írt Szindbád a télről. Mert a régi, ünnepélyes tél is elsüllyedt az időben, s csak egy gondterhes évszak maradt helyette. (...) In: Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Akadémiai Kiadó-Helikon Kiadó, Budapest, 1992, 76-8.

17

7/b Az alábbi szemelvényt Pachmann Péter mondta hangszalagra a Fonetikai Tanszék laboratóriumában 1995. április 12-én. Márai Sándor: Szindbád hazamegy (Részlet) (...) Olyan szüretre vágyott Szindbád, ahol alkonyatkor a dércsípte sárga, vörös és kék szőlőtőkék között hosszan lehet üldögélni egy diófa alatt, s amíg a leányok danáznak és tapossák a mustot, Szindbád valamilyen történelmi könyvet olvas, így várakozik a vacsorára. De legfőként azt szerette volna, ha kőből faragott asztal és pad várja a diófa alatt. Egyszer Tolcsván látott a hegyoldalban egy fa alatt ilyen régi asztalt és kőpadot, s a pillanatot, melynek emléke e helyhez tapadt, mint a tapló a fatörzshöz, nem tudta elfelejteni. Csak a füst és az ének szállott az őszi ég felé, máskülönben oly csendes volt a táj és az este, mint egy fiatal nő, mikor élete első boldog, szerelmes órája után elalszik kedvese mellén. Vérvörös és sötétkék volt a szőlő, s a leányok halkan énekeltek. Szindbád az asztal kőlapjára könyökölt, kalapját a dércsípte fűre hajította, s Mohácsról olvasott egy vastag könyvet, melynek olyan tudálékos és komoly szaga volt, mint egy öreg, bölcs vidéki szerzetesnek. Ez volt a pillanat, melyre a hajós még később is, sokszor visszaemlékezett, valahányszor csak útnak indult ősszel, mikor már hosszú Vben kezdtek húzni a szigeti víztorony fölött a darvak. Mi volt értelme és tartalma e pillanatnak, hogy a hajós ilyen makacson emlékezett reá s nem bírta elfelejteni? A szőlők illata, a rőzsefüst kesernyés szaga, a piruló szalonna vagy füstölt sonka jó íze, a pince, melynek évszázados vasajtaját feltárta a vincellér, s olyan dohos, nedves és emberi korhelyszagosság ömlött ki a boltíves mélységekből, hogy a józan életű ember szájában is összefutott e szagra a nyál, a falusi kenyér érdes fogása és tömör, csaknem testi illata, az este első árnyainak settenkedése, a hold vigyorgó, bandzsi sündörgése az égen, a kőpad, mely kiadta most a nappal magába szívott melegséget, mindez vonzotta Szindbádot, s néha nyugtalanul kezdett fészkelődni a pesti kávéházban, István napja után, mikor a körutat felmosta a záporeső, mert eszébe jutott egy régi szüret, s nem volt maradása többé az irodalmi világban. Ilyenkor útnak eredt, mert nomád volt, s mindent látnia kellett a hazában, mindent meg kellett ízlelni, szagolni, kutak fölé kellett hajolni, melyek mélyén csalódott szűzlányok, öngyilkos földesurak hevertek, női szemek fölé kellett hajolni, melyek mélyen és baljósan tárultak, mint az öngyilkosok kútja, be kellett lélegezni a Tátra fenyőillatát és a Bükk éles, tiszta, borókaízű levegőjét, mindent meg kellett tudni, ami fáj az embereknek, s mindent el kellett kissé felejteni, hogy aztán írni tudjon, mikor egy bizonyos hangot hallott s derengeni kezdett a látomás, mint a délibáb - a látomás, melyben elfért Magyarország. (...) In: Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Akadémiai Kiadó-Helikon Kiadó, Budapest, 1992, 86-7. 18

8. Az alábbi szemelvény a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek budapesti országos döntőjén hangzott el 1988-ban. A szöveget Gergely Izabella versenyző mondta hangszalagra a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Szövegfonetikai elemzést Bolla Kálmán készített róla (EFF 12. 1994, 69-89). Rácz Olivér: Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc... (Részlet) Amikor a Halotti Beszéd másoló barátja, nyilván két kódex másolása közben, ráfelejtkezte kalamusát az isa pur es chomuv jövőnkbe sugárló betűire, bizonyára nem sejtette, hogy műve egykor több lesz, mint nyelvemlék, nem sejtette, hogy a cikornyás írásban nyelvünk alapokmányát formázta meg. Dolga végeztével bizonyára megelégedetten tolta odébb a festékes csöbröcskét, egykét percig még elmélázott az anyanyelv írott szavai felett, azután ellobbantotta a mécsest, ásított, nyújtózott, zsolozsmára ment, vagy gyümölcsfát oltogatott. A Halotti Beszéd pedig ott maradt az asztalán. Nem gondolt többé rá. De az is lehet, hogy szárnyalóbb vágyai voltak: az egyetemes emberi szólam felé törekedett. Így vagyunk vele talán mindannyian; mindnyájan az emberi szív dobbanását kifejezű emberi nyelven szeretnénk beszélni, s gyakran megfeledkezünk róla, hogy az emberi összhangzat hangjegyeihez az anyanyelven keresztül vezet az út. Mert különös lény az ember: legnélkülözhetetlenebb, legdrágább kincseit olykor csak azok hiányával, megkárosodásával, elvesztésével képes felmérni. A test épségét, a lélek békéjét, a látás és hallás csodálatos képességét. És az anyanyelvét. Mert felelőtlen lény az ember. Hangulatai és apró-cseprő sérelmei szerint becsüli fel az életet. Gyakran békétlenkedik, dohog; olykor megfutamodik, menekül, vagy hősies, sértődött, dacos pózokba takargatja a gyöngeségét. És aztán hosszú évek múltán levelet ír: "Itt élek a világ legszebb városában" - írja. "Van házam, kertem, kocsim. Gondtalanul, bőségben élek. Mégis írnom kell kezdem elfelejteni az anyanyelvemet." Mert könnyelmű lény az ember. A legfontosabb munkaeszköze, gondolatainak, értelmének kifejezője, vele született termelőeszköze, közlési rendszerének alapja az anyanyelv. És mégis elhanyagolja, rongálja, torzítja. És olykor megtagadja. Mert telhetetlen lény az ember. Kiszabott helye bizton talaján a nagyvilággal mérhetné magát, mégis, tulajdon kicsi világába szeretné belegyömöszölni az egész földgolyót. Mert nemzeti elfogultságunk arra ösztönöz, hogy a velünk egy nyelvet beszélők számával mérjük fel nemzeti nagyságunkat, s oktalanul arra sóvárgunk, hogy szerte a világban mindenütt a mi nyelvünkön zengjen a dal és szóljon az emberi szó. Holott nekünk a magunkét kell megőriznünk, nekünk nyelvünket kell megművelnünk. Mert csodálatos hangszer az emberi szó, és mert mégis csodálatos, 19

nagyszerű lény az ember - az emberi közösség, amely megteremtette, tulajdon erejéből és távlatokat feszítő erőforrásaiból létrehozta a Halotti Beszédet és Madách Imrét, a leuveni Mária-siralmat és Arany Jánost, a múltból a máig, a szívig, a szótól szóig szóló Bánk bánt, a Nemzeti dalt és Édes Annát, az élet gyötrelmein és a kínhalálon is győzedelmeskedők örök hangját, József Attila, Szerb Antal és Radnóti Miklós világot hódító, világot teremtő, új világot építő, felszabadult nyelvét. Az édes anyanyelvet. Nyelvünket kell megművelnünk. Hogy általa zenghessük bele dalunkat a világ nagy, egyetemes, új kórusába, hogy általa hirdethessük: Látjátok, feleim, kik vogymuk... In: A hűség nyelve - Antológia. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. Madách, Bratislava, 1986, 10. p.

20

9. Az alábbi szöveg a pedagógusjelöltek részére szervezett szép magyar beszéd versenyek országos döntőjén hangzott el szabadon választott szövegként 1988ban. Hangszalagra Beslin Anita a JGyTF hallgatója mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Elemzést Andó Éva készített róla (EFF 12. 1994, 10632). Horváth Dezső: Az ötvös halála Meghalt Szvetnik Joachim. Az ötvösrestaurátorok legnagyobbika volt ő. Egyik méltatója szerint mindent tudott a szakmájáról, amit egyáltalán tudni lehet. Gyönyörű dicséret ez önmagában is, de meg is lehet toldani: annál is többet tudott. Belebújt az alkotók bőrébe, és minden kalapácsütésüket újraélve támasztotta föl tönkrement alkotásaikat. Nemrég találkoztam vele Mélykúton, Honvéd utcai lakásában. Egyik íróba-rátom vitt el hozzá. Fáradtan fogadott bennünket, nehezen válaszolgatott az elején, de a végén majdnem szöknünk kellett tőle, hogy megerőltető ne legyen számára a látogatás. Stílusosan szólva restaurálódott időközben, visszaszállt bele az az ifjúi tűz, amely egy életre odakötötte az Esterházy-kincsek bombanyomorgatott maradékához. Elmehetett volna külföldre, sőt el is ment néhányszor főúri hagyatékok restaurálására. Busás jövedelemtől kecsegtetve ott is maradhatott volna, de avval a tisztességig egyszerű mondattal tért vissza mindig: munkát, tárgyat befejezetlenül nem hagyok. Szakértőként ketten mentek annak idején Amerikába, azonosítani koronánkat. Legendás gyorsasággal állapították meg, nincsen csalás, az az eredeti, az a mienk. Miről? Elsősorban a hibáiról. A mesterségbeli hibát ugyanúgy nem lehet utánozni, mint ahogy a drágakövek hibáit sem. Azt mondta erről: a karmester, ha csak egyetlen hangot írt is el valaki a partitúrában, azonnal azt az egy hangot veszi észre. A koronán minden hiba a helyén volt. Amikor híre járt, hogy Kossuth-díjat kap, kórházba vitték, erősítő kúrára: legalább átvenni legyen még ereje. Mielőtt átadták volna a díjat, meghalt. Kitért, kihalt a nagy tisztesség elől. Könnyű kezének meleg szorítását elhoztam emlékbe. Délmagyarország 1988. ápr. 5.

21

10. Az alábbi szöveg az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd versenyén hangzott el kötelező szövegként 1995-ben. Hangszalagra Korbély Géza Ákos és Pachmann Péter mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Ottlik Géza: Történelem "S mi volt még?" - kérdezte az író, és meg is felelt rá: "Hó. Sok hó." Bólogatott, tűnődve. Arról folyt a beszélgetés, hogy miként éltek az emberek, milyen lehetett a pásztorok, nemesek, városlakók mindennapja a harmincéves háború idején. Milyen lehetett egy ember élete Napóleon korában? A katona csatázott, a kancellár cselt szőtt; de amiről a történelemkönyv hallgat, mit csináltak az emberek? Mondjuk, egy ulmi könyvkereskedő? Vagy egy milánói diák, egy toulouse-i hentes? Megtudhatjuk-e ezt? "Ha százötven év múlva - mondta az író - ükunokám magolni fogja ezt a mai háborút, történelmi leckéje alapján ne igyekezzék majd elképzelni a mi életünket, mert siralmasan keveset tudhat meg ilyen módon a valóságról. Igen, ez tanács. Egyenesen a történelem számára mondom. Történelmi tény például, hogy 1942 júniusában foggyökérgyulladásom volt. Hogy mostanában újra Rilke verseit olvasom. S mi volt még? Mi volt még ezekben a háborús esztendőkben, ami fontos, lényeges, mélységes élmény, ami az életem titkos tartalma, legvégső valósága? Például: sok hó is volt." "Ezeken a teleken folyton havazott, erre emlékezem. Két éve, vagy három? - olyan hóvihar söpörte végig a várost, amilyen talán százötven évig sem jön megint. Este nyolckor, emlékszem, dülöngélve haladtunk a villamosmegálló felé. A szél csitult, de a havazás nem lankadt. A Széna tér olyan elhagyatott volt, hogy a szívünk izgatottan kezdett verni ettől a látványtól. Kerestük a síneket. Sehol egy lélek. De hát mi történt? Hol vannak az emberek? Végre feltűnt egy hóeke, mögötte - lépésben - a villamoskocsi. A Vérmezőnél leszálltunk, félóra múlva. Térdig süppedtünk a puha hóban, ebben a porcukros tejszínhabban, mely hullámos takarót borított a városra, lefedte mindenestűl. Társnőm elesett. Fel akartam segíteni, én is térdre buktam. Orrom, fülem, kezem, lábam már nem fájt a hidegtől, már érzéketlenné váltak. De csak oldalogva tudtunk haladni az autóbuszmegálló felé a szél, a hófúvás miatt. Most már nemcsak embert, járművet sem láttunk sehol. Hátha nem is járnak az autóbuszok? - vetette fel társnőm. Akkor itt pusztulunk el a Vérmező sarkán, feleltem; de a tréfa, mire kimondtam, megfagyott. A méteres hó szakadékai közt, az erősödő viharban lehetetlennek látszott tíz lépést is megtenni, nemhogy újabb kétszázat. Tehát megértük azt, hogy a Krisztinavárosban, este nyolckor pánik fogott el bennünket. Komoly halálfélelmet éreztünk ebben a csodálatos hósivatagban. Egymásra néztünk. Egyszeriben elfeledtem délutáni kelletlenségemet, savós kedvemet. Társnőm szívében semmivé lett egy idegen érzés, amely az imént még döntőnek tűnt előtte. Nevettünk. Ugrálni kezdtünk fél lábon. Ujjongó boldogság öntött el - a hótól, a haláltól, az élettől. Azután megjött az autóbusz." "Tehát ez történt például ebben a háborúban, amiről a történetírók nem fognak tudni: hogy télen esett a hó" - mondta az író. 22

In: Ottlik Géza: Próza. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980, 75-6.

23

11. Az alábbi szemelvény néhány részlete az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd versenyén hangzott el szabadon választott szövegként 1995-ben. Hangszalagra Vándor Ilka Borbála mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Örkény István: Újszülött fiamhoz írott értekezés anyanyelvünk egynémely sajátosságáról (Részletek) Csak üveglapon át láttalak. Így mutatták föl egy nővér karján fehérbe pólyált piros pofácskádat, mint valami ritka, csodálatos virágot, melyet egy lehelet elhervaszthat. Üveg volt köztünk, mert attól féltek, hogy megfertőzlek. Hozzám már mindenféle piszok tapadt, ruhám posztójában is bacilusok tenyésznek minden bolyhocska tövén; hangom is megronthat, tekintetem is. Lelkem, mint bogánccsal, tele van gizzel-gazzal, ami rám ragadt egy életen át... Emiatt óvnak tőlem a kedves nővérek és a sámán formájú nőorvosok; köszönjük meg nekik ezt a bölcs gondoskodást. (...) Majd megtanulod a szavakat, a szép magyar szavakat, rendre. Emlékszem, mikor én tanultam a szavakkal bánást, furcsa időket éltünk akkor. A magyar nyelv egyik-másik szava olyan csengést kapott, mint amikor egy hamis ötforintos odapendül a pénztárasztalhoz. Épp azok a szavak, melyek oly nagyon szerettek volna tetszeni nekem, s melyeket, ifjan, oly jólesett volna tele torokkal elkiabálni... De épp ezek voltak a kimondhatatlanok. Így látszott, mintha valamilyen illetlen zönge kísérné őket; az emberek feszengeni kezdtek, félrenéztek, másról kezdtek beszélni, ha mégis elhangzott egyik-másikuk... De most már vége ennek a beteg időnek. Már újra élnek ezek a szavak. A nyelv ősigazsága érvényes megint. Nem lesz senki, aki szenvelgőnek, hatásvadászónak, fráziseregetőnek nevez téged, ha kimondod: a nép. Ne félj kiejteni azt sem, hogy emberiség, s azt sem, hogy haza. Ne hidd el senkinek, hogy ezek - mint annyiszor hallottam mondani - "nagy szavak". Nem nagy szavak ezek, hanem szép szavak. (...) Mondd ki, ahányszor jólesik mondani. Ne félj attól, hogy megkopnak, elvásnak ezek a szavak. Ezek a használatban tisztulnak és keményednek, mint a lágy vas a kalapács ütéseitől. Szépen tanulj meg magyarul beszélni. Sose nevess ki senkit, amiért nem tud magyarul. Ne csúfolódj velük; senkit sem szabad csúfolni, ha híján van valaminek. Légy türelmes és belátó, gondolj arra, hogy a tiszta érzés és az igaz gondolat egyforma szépen szólal meg a világ minden nyelvén. Igaz, jobb volna, ha az emberiség egy közös nyelven beszélne: magyarul. Alkalmasint kevesebb baj lenne a földön, s több lenne az olvasója a magyar íróknak. De, mint idővel látni fogod, a valóságban nem így áll a dolog, az emberek inkább németül és kínaiul beszélnek, mint magyarul, amin én - még ma is - meg szoktam lepődni. Magyarul aránylag kevesen tudnak. Magyarul tudni: nagy kiváltság, s épp, mert ilyen nagy kiváltság, nevetséges is egy kicsit. A nagyon ritka és nagyon csodálatra méltó dolgok, sajnos, egy kissé esetlenek is. 24

A magyar nyelv: igézetes hangszer, melyen csak kevesen tudnak játszani. (...) Válaszd meg mestereidet. A holtaktól tanulj: Csokonaitól, Aranytól, Petőfitől és József Attilától. Az élőktől is tanulj, a szíve szerint beszélő néptől, melynek nyelvtana óránkint és falvankint és kilométerenkint változik, mint az eleven víz. (...) Mindig mondd ki bátran, amit magadban gondolsz. A világ - olykor nem tiszteli a bátrakat, de mindig megveti a gyávát. Bátornak tehát érdemes lenni. A mondás szerint is övék a szerencse - s ha a szerencse nem is mindig, az esély mindig az övék. A bátrak hordják tarsolyukban a marsallbotot: a gyáváknak nincs esélyük, nincs botjuk, nincs tarsolyuk. (...) Németül, franciául s latinul lehet szabályosan beszélni, ha betartod a nyelv törvényeit. Magyarul csak bátran lehet beszélni. Ha egy mondatodon nem érződik a kifejezés merészsége, az a mondat már nincs magyarul. Pedig nekünk is van szigorú nyelvtanunk, mely rögtön fülét kezdi hegyezni, mihelyt magyarul szólal meg valaki. De vele egyenrangú mester a hangsúly meg a nyomaték; ők arra ügyelnek, hogy minden mondatban szóhoz jusson a beszélő szíve, indulatai, ítéletei, érzelmei. (...) Magyarul sokféleképpen lehet beszélni, de csak bátran beszélni érdemes. S élni is úgy. In: Örkény István: Levelek egypercben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1992, 3-6.

25

12. Az alábbi szöveg első két bekezdése az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd versenyén hangzott el szabadon választott szövegként 1995-ben. Hangszalagra Harangi Mária mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Cs. Szabó László: A magyar költészet századai (Részletek) Valamikor Leuvenben járva, gondoltam, hogy föl kellene lapozni egyik legrégibb versünk, a Mária Siralom eredeti szövegét, amelyet ott őriznek. Segítség nélkül jó időbe telt, amíg rábukkantam a versre egy kegyes tartalmú, nyolcadrét könyvecske vegyes latin írásrétegei közt. Így megbújt, mint egy félig elfödött arcú magyar apácanövendék valamelyik nyugati kolostortemplom énekkarzatán. "Barbár" szavaival a Siralom észrevétlenül belevegyült Európa uralkodó keresztény nyelvébe. Latin eredetijét egy párizsi szerzetes költötte. Dallamát, amely továbbszökött az áhítatos szöveg alól, később fölfedezték egy trubadúrénekben. így hát jobb kézről meg bal kézről a Siralomnak egyaránt volt törvényes és törvénytelen: egyházi és világi őse a franciáknál. Nem is csoda, hogy volt. A kereszténység csíráit Cluny napja érlelte Magyarországon. Ha francia kisasszonyt vett el egy magyar király, hangszerükkel énekszerzők is bevonultak a lány kíséretében. Ha kitűnt egy magyar diák, a püspök vagy apát elküldte az eszes fiút Párizsba, a Szajna-partra, ahol ma a borcsarnok áll. Akkor még a hit doktorai és költői misztikus szőlőtőről szüretelt borokat vermeltek a helyén a Szent Viktor apátságban. Ambrus és Venantius Fortunatus himnusz-lobogóit francia ciszterciták tűzték ki dunántúli kolostorokra. S a kolostor alatt dagadozó sárban egyik falut a másikkal kallódó volt diáktársaik: kóbor "vágánsok" latin nótája kötötte össze. A nóta, elmagyarosodva, visszamaradt a kocsmákban, a himnusz megmaradt a templomokban, osztályharc nélküli, közös halhatatlansággal. Mikor a franciák a maguk Nagy Századát emlegetik, egy magyar költő a tőlük nyert ajándékok emlékezetében nem a Napkirályra gondol, hanem Szent Lajosra. Az igazi Aranykor napjára. ...) Ezek a hősdalok elvesztek. Többek közt azért, mert Magyarországon aránylag későn alakult ki városi kultúra, olyan jegyzőkkel s egyéb írástudókkal, akik rögzítették a szájról szájra élő, világi énekeket. Az írástudomány monopol birtokosai, a szerzetesek pedig szándékosan veszni hagyták, hiszen lejegyzésük összejátszás lett volna a sugalmazó ördöggel. De az énekek mégsem tűntek el nyomtalanul. Föld alatti, elhaló hangjukat vájt füllel meghallották az egykorú latin krónikák szövegében. (...) In: Cs. Szabó László: Alkalom. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982, 26-7.

26

13. Az alábbi szemelvény az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd versenyének volt kötelező szövege 1994-ben. Hangfelvétele Pachmann Péterrel készült a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Szerb Antal: A Felvilágosodás előfutárjai (Részletek) A legalapvetőbb elvekig leegyszerűsítve a problémát, a Felvilágosodás története két elvnek, a tekintély és a szabadság elvének a harca. A középkor önmagában zárt és lélekben kielégítő világképe a tekintély alapján épült fel, a modern koré az egyéni szabadság alapján. (...) Amit Comenius előkészített, azt folytatta, nem sokkal több sikerrel, egy magyar ember, Apácai Csere János. Apácai Csere is külföldön lett patriótává, mint két reformertársa, Szenci Molnár és Misztótfalusi Kis, és ezer szállal, többek közt hollandi feleséggel, örökre a Nyugathoz kapcsolódott maradt, magyar földön mindig nyugtalan és kissé jövevény. Peregrinációja arra a rövid időre esik, amikor a nyugati kultúrát a magyar protestantizmus számára Hollandia jelentette. A német egyetemeket a harmincéves háború tönkretette. Angliában a szentek birodalma dühöngött. Így vált a négy hollandi egyetem (...) a magyar diákok szellemi otthonává. (...) A gazdaságnak és a békés művelődésnek ebben a viszonylagos paradicsomában eszmél rá Apácai Csere Erdély rettenetes állapotára. Most látja, hogy az ország mennyire szegény, és mennyire gyógyíthatatlanul az, mert nincs ipara, és nincs kereskedelme, tehát nincs városi élete és polgársága. A legegyszerűbb ipari munka elvégzésénél is külföldi mesteremberekre szorul, még inkább a szellemiekben. Elönti a humanista versengésen nevelt ember keserű szégyene. Segíteni kell az országon. Csak egy módot lát, a racionalizmus egyetemes orvosságát, az iskolát. Az iskolán keresztül kell megváltani a két magyar országot. Eddig rosszul vagy semmit sem tanítottak, pusztára formális nevelést adtak, grammatikát, retorikát és logikát, malmokat, melyek az üres levegőt őrölték. Magára a tárgyra, a dolgok megismerésére kell megtanítani a magyarokat: földrajzra, természetrajzra, történelemre, orvostudományra, az élet gazdag realitására, hogy itthon legyenek ezen a földön. Munkaláztól égve nekiül Magyar Encyclopaediájának, hogy gyorsangyorsan olyan könyvet adjon a magyar tanuló kezébe, amelyben minden tárgyi ismeretet együtt találhat. (...) Azután hazamegy, és a gyulafehérvári iskola professzora lesz. Végre ott van az őt megillető poszton, megkapta a szilárd pontot, ahonnan ki akarja mozdítani a magyar világot. (...) "Mennyi tűz, mennyi szent fájdalom!" mondja róla Erdélyi János. "Még kétszáz esztendő után is éget és pirít." A nemzetüket önkínozva ostorozó prófétikus magyarok hangja ez. Gyulafehérvári és kolozsvári megnyitó beszéde a magyar önszemlélet legfontosabb dokumentumai közé tartozik. (...) Apácai Csere harmincnégy éves korában meghalt, és terveiből nem va27

lósult meg semmi. De hogy élete nem volt olyan, mint amit a vízre írnak, látni az emlékből, ami róla tanítványának, Bethlen Miklósnak az önéletrajzában fennmaradt. Bethlen tőle tanulta meg úgy szeretni az olvasást és a tanulást, "hogy egy ritka szépségű kisasszony sem maraszthatá hon", ha a scolába kellett mennie. Kis körben, de fennmaradt a szellemnek az a megbecsülése, amit Apácai Csere áldozatos életén át tanított, és Erdély egyik kincses öröksége maradt. (...) In: Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. (V. kiadás.) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1972, 112-5.

28

14. Az alábbi szemelvény az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd versenyének volt kötelező szövege 1993-ban. Hangfelvétele Csák Elemérrel készült. Részletek Móricz Zsigmond Barbárok című elbeszéléséből (...) A vizsgálóbiztos vallatott. Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember: –Hát a Bodri juhász? A veres ember szeme meg se rezdült. – Bodri juhász? – Az, úgy híjták, míg élt. (...) – Mit akar tőlem a tekintetes úr? – Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb. – Ami nem illet, nem vállalhatom. – Gondolkozzon rajta. – Nincs mit gondolkozzak. – Ásót is vittek magukkal? – Ásót? – A szamáron. – Szamáron? – Mer tiszta munka vót. – Nem enyém, uram. – A birkát elhajtották? – Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra. – Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte, maga takarította. – Lehetséges. Nem tudok felőle. (...) – Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek napszállta után, fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták. A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett, és szembenézett a vizsgálóbíróval. – Nem illet, uram. – Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni. (...) A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott. Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett mereven és a szája elkezdett habot verni. A kilincsre akasztva ott lógott a szíj rézzel kiverve. A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult. – Tekintetes uram... Beismerem... A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak úgy égett a szeme. – Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért, meg a két szamaráért. Evvel meghajtotta a fejét. A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett. Két pandúr lépett be. – Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot. 29

A juhász lehajtotta a fejét, és megrokkantan ment ki az ajtón. – Köszönöm alásson. A bíró utánanézett s eltűnődött: – Barbárok. In: Móricz Zsigmond válogatott elbeszélései. Magyar Klasszikusok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1951, 225-7.

30

15. Az alábbi szöveg az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd versenyének volt kötelező szövege 1991-ben. Hangfelvétele Pachmann Péterrel készült. Eötvös Loránd: Néhány szó az egyetemi tanítás kérdéséhez (Részletek) (...) Az európai művelődés egyik sarkalatos alapelve nyilvánul akkor, mikor látjuk, hogy az állam, mely ma egyéb kiváltságot el nem ismer, mint amelyet a tanultság magasabb foka ad, a szolgálatára készülő hivatalnokot, ügyvédet s orvost a tudósok iskolájába küldi, s megkívánja tőlük, hogy képzettségük tudományos előismereteken alapuló legyen. Bármennyire is fontos azonban a legkülönbözőbb életpályákon működőkre nézve a tudományos képzettség, mégis sokan nem értik e szavak igaz értelmét. Mennyien vannak, kik a sokat tudó és a tudományosan képzett, a tudákos és a tudós között különbséget tenni nem tudnak. Hallottam már hírét olyan úgynevezett tudósoknak, kik a törvénycikkek hosszú sorát vagy a történeti események évszámait előlről hátra, sőt még hátulról előre is hibátlanul el tudták mondani. Az ily csodálatos embereknek azonban rendesen vajmi kevés hasznukat vehetjük, hiszen még annyit sem érnek, mint az a könyvecske, melyet betanultak, mert ennek írott és sokszor ellenőrzött adatai az emlékezetbe följegyzetteknél mégis nagyobb bizonyosságot nyújtanak. (...) Mindeme a tudákosra inkább, mint a tudósra illő nézetekkel ellentétben csak azt mondhatjuk tudományosan képzettnek, aki elméjét egy vagy más szak beható tanulmányozása által a gondolkozásra általában képessé tette, és aki széles körű irodalmi ismereteket szerzett magának, úgyhogy a tudományban vagy az életben fölmerülő föladatokat talán csak hosszú megfontolás után és sok segédeszközzel, de végre is meg tudja oldani. Nem az a jó bíró vagy ügyvéd, ki az elébe terjesztett peres ügyre vonatkozólag rögtön tud valami törvénycikket idézni, nem az a jó orvos, ki csak egy pillantást vet betegére, s máris elhatározta, a divatos gyógykezelési módszerek melyikét fogja alkalmazni. (...) Ilyen esetek megítélésére a gondolkodásban való önállóság szükséges, s azt nem adhatja meg a gyakorlati szabályok sokasága, hanem egyedül a jártasság magukban azon tudományszakokban, melyekből e gyakorlati szabályok folytak. Ezért ha az egyetemtől elvárjuk azt, hogy a hazának hasznavehető fiakat neveljen, féltékenyen kell megőriznünk az egyetemi tanítás tudományos jellegét, el kell távolítanunk minden akadályt, mely az ez irányban való haladásnak útját állhatná. (...) In: Eötvös Loránd - A tudós és művelődéspolitikus írásaiból. Sajtó alá rendezte: Környei Elek. Nemzeti Könyvtár. Művelődéstörténet. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1964, 181-2.

31

16. Az alábbi szöveg a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek szombathelyi országos döntőjének volt kötelező szövege 1993-ban. Szövegelemzést az EFF 8. kötetében Földi Éva adott róla (Földi EFF 8. 1993, 115-7). Műszeres elemzésre alkalmas hangfelvételt Pachmann Péterrel készítettem. Nagy László: Irgalmatlanok ne legyünk... Irgalmatlanok ne legyünk magunkhoz: ne kárhoztassuk az embert végtelenségre. Mert a teljes megismerés maga a végtelenség. - Könyörögnék halvány szájjal, ha nem tudnám, hogy a cselekvés ellen szólok, sőt gyalázom a küzdelmet, ami kezdettől az ember lényege. Kezdve attól, hogy alakot adott az első szónak, s mint cselekvő lény egyszerre költő és tudós lett a maga szintjén. Heisenberg világegyenlete attól szép, hogy alóla rám ragyognak a tűzcsiholók, bronzöntők, tengerjárók, csillagfigyelők, de a véres tollazatú ikaruszok, szénajkú eretnekek, szájbavert énekesek is. Szó van a világ leírásáról, kifejezéséről. Nem hiszem, hogy a végcél jelenti a boldogságot. A természettudományok megelőzték az emberi szót a megismerésben. De a költők se most jöttek le a fáról. Eddington asztalát, a látszatit és a valóságost, egységbe fogja a költő. József Attila ódabeli asszonya pedig nemcsak a biológiai tudás csodája a költészetben. A szó nélkül nem történhetett semmi. Állítólag a gondolat, a képi és képleti tevékenység nyelvi eredetű az agyvelőben.A szó meggyalázása nem új lelemény, de látványosabb és fájóbb, mint valaha. Tanúi vagyunk, hogyan használják a nyelvet maszlagolásra, hazugságra. Nem csoda, hogy sokan elfordulnak a sorskérdésektől, jó, ha játékba, fájó, ha szótlanságba. A csönd filozófiája se mai keletű. Fullánkja megszúrta Csokonait is, de hiába, feketesége elragadta Rimbaud-t, de örökre. Előttem kényelmes állapot a csönd, holtak nyugalma. Kényelmes a szájhősködés is, de ez erkölcstelen. A szó igaz hőse akarok lenni. Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepélyes. Fölnövekedtem, s már porcikáim is tudják, hogy azonos vagyok a szóval. Tudom, hogy bárki költőre rávall a nyelve. (Ahogy általában az emberre vall a munkája - evése is.) Ha van pártatlan ítélet a költőről: az a verse. Mert megnyugtat e bizonyosság: hiszek a szóban. Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség. Hiszem azt is, elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen rám várnak a titkok. Vezet ahhoz, ami még nem létezik a világban. Vezet a szakadékok mentén, szüntelen a halál ajkain. In: Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt. Összegyűjtött prózai írások. Válog., szerk. Kiss Ferenc. Képanyag: Nagy András. Magvető, Budapest, 1979, 5. p.

32

17. A szemelvény hangfelvétele a Fonetikai Tanszék laboratóriumában készült 1995-ben. Mikrofonba mondta: Pachmann Péter. Cs. Szabó László: Őszi napok Patakon (Részletek) Egy ember álldogál a községháza előtt, rövid, fakó, foldozott zekében. Van egy kapája s tud még hajolni. Ez a jövedelmi forrása. Van egy kis háza túl a folyón. Ez a vagyona. S van egy fia, akit a kollégiumba járat. Ez a gondja. Igaz, van egy selyemhuzatos, cifra széke is; azt mondják, fejedelem ült benne. A várból való. A hadak nyomán ő is besétált oda, szétnézni a dúlásban. Onnan hozta a széket; egy lant van a hátára faragva. De nem a család szokott benne ülni, hanem a gond, a régi gond. Áttelepedett a padkáról az úri székbe; úgy látszik, abban még jobban érzi magát. S hozott egy könyvet is, a várkertben találta, a gaz közé hányva. "Nesze, olvasd, ha tudod" - adta a fiának. Köröskörül aranymetszése van az élének, s aranyliliomok nyílnak a bordáján. Kicsi a fiú, de már tudja, hogy latinul írták, s viszi a tanárának a könyvtárba. "Apám kapálta a kertben, a hercegéknél" - nyújtja ravasz mosollyal. A tanár nyitogatja a könyvet, ropogtatja. Nem igen nyitogatták előtte; évszámra glédában feszített a könyvszekrény dróthálója mögött a többi aranyruhás fegyenccel. "Látod-e, mi áll a címlapon? Amstelodamae. Ott nyomták, Amsterdamban." S megint végigpörgeti a tapadós lapokat. "Ezt még soká fogod tanulni. Addig tedd el jól." De a kicsi fiú a fejét rázza. "Legyen a kollégiumé", - s elpirul. Hallotta, hogy a kollégium legszebb ritkaságai, legnagyobb kincsei mind belevesztek a háború torkába. Nem tudja, miféle könyvek, de hátha ez az egy is pótolja őket? "Köszönöm, Farkas" - mosolyog a tanár. "Így bánsz az iskolával, mint egy fejedelem." De magában a fejét vakarja s azon tűnődik, hogy kié is most már a könyv? Ez a fiúcska alighanem a másét ajándékozta a kollégiumnak. Azt nem bánta volna, ha megtartja magának, de az iskola mégse tehet úgy, mintha a gaz közt lelte volna. Egy ideje megint rácsukták a dróthálós ajtót a maradék könyvekre a várban. Aztán vállatvon s átáll a szegények törvényéhez. Ennek az adománynak a szeretet a jogalapja, az oldozza fel a régi tulajdont s bogoz új kötést egy diák s az iskola közt. Koldus a kolduson, magyar a magyaron csak elhomályosult jogérzékkel segíthet. Ebben az országban mindig másé volt a hatalom s a vagyon, csak az iskola volt magyar. De hatalom s vagyon nélkül szomorú szolgák tudománya a tudás s csak a bánatot szaporítja a lélekben. Művelt magyarnak lenni annyi, mint megszomorodni. Nem tudta ezt a kapás, mikor áttette fiát a kollégium küszöbén, nem tudta a kisdiák, mikor először kopogott fel a lépcsőn, majd megtudja, mire a bajusza serked. A kultúra neve magyarul nem műveltség, hanem meghasonlás, itthoni értelme szerint erre a szóra kellett volna fordítani. A tanár kiegyenesedik. "Igazad van, Farkas, mienk ez a könyv"; - vállára veti megzöldült kabátját s elindul lefelé a vásott falépcsőkön. (...) Ahogy elnehezedtek az olasz boltívek, míg Lombardiából a magyar kollégium tornácára jutottak, úgy nehezedett el falai közt a műveltség is. 33

Mégsincs más választásunk. A magyarság e vidékies, darabos, nekibúsult s magamagán kesergő humanizmuson keresztül tartozik bele Európába. Ez adta át neki a kapások fiait. S minthogy ennek a műveltségnek nem volt se hatalma, se vagyona, tehát nem volt övé az ország, teremtett magának egy másik országot, egy hatalmas, gazdag és magyar országot az irodalomban. Megteremtette a magyarság egyetlen igazi alibijét a világ előtt: az irodalmát. Nincs más választásunk: a magyar műveltség olyan, amilyennek két hiten, de egyforma szorongással Pázmány s Bethlen Gábor akarta. Válasz 1946. december, 226-8.

34

17/b Az alábbi szöveg három bekezdése a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek országos döntőjén Sárospatakon hangzott el 1991-ben kötelező szövegként. Hangszalagra Mravik Zsolt mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Cs. Szabó László: Őszi napok Patakon (Részletek) (...) Lelkem stratégiája háromfelől kerítette be Patakot; a Szamos-völgyből, Debrecenből s a Hernádvölgyön át nyomult feléje hosszú évek óta. El is esett puskalövés nélkül ilyen jó hadásznak. "Európa szívében vagyok! - gondoltam megkönnyebbülve a holdfényes kollégiumudvar közepén, s "de jó itthon! gondoltam aztán az angol internátus folyosóin. Itthon, ebben az örök énekszóban. Mert Patak éneklő város. Ahogy a szép orosz mesében a decemberi folyó felett megfagyott hangok zsibongva felolvadnak az első tavaszi széltől, úgy olvad fel hosszú-hosszú hallgatás, sőt elhallgattatás után rossz századoknak a mi ajkunkra is illő panasza és megbékülése: búcsúztató és zsoltár, bujdosó ének és könyörgés a kicsi diáktorokban. Így látszik, semmi se hal meg, ami egyszer tökéletes volt. Ami egyszer már tökéletesen kifejezett egy szívet s e szívet a bűnökből a jogos büntető, az egy jogos büntető dicséretére fölemelte, ami egyszer megtalálta a kegyelmet, az az ének, az a vers, az az ige, az a szó nem veszhet el többé egészen. Ébred már tetszhalott ágyáról az ének, megint énekel a diák, s az egész város énekel utána, s jól énekel, egy holdas vasárnap éjszaka minden pataki utca jól vizsgázott énektanból: Pataknak kitűnő a hallása. Már pedig az igazi műveltség mindig muzikális. Botfülű ember lehet rettenetesen tanult, de a lelke műveletlen. (...) Szállok fel-alá a pataki tornyokban, mint valami lelkes, érző vödör, amely nem alul telik meg, a fenéken, hanem fönn, a tetőn. Megtelik barna tokaji tájjal, bársonyos alkonyi Bodrogvölggyel, amelyen lassan végigperegnek október könnyei s megtelik a szép hegyek ormán körbeszaladó országhatárokkal. Patak határváros, mint az ország túlsó szélén Szombathely, ahol éppen ilyen jól, ilyen otthon s ilyen biztonságban éreztem magamat. "Csak hét kilométerre a határtól. De hétszáz kilométer mélyen a magyar szívekben" - írtam akkor Szombathelyről s mondom most magamban Patakról a határlátó tornyaiban. Egész Magyarországnak határvárosnak kéne lennie, csupa szellemi végvárnak, félelem nélküli, okos veszélyérzettel s testvériséggel eltelve. Maradt-e még nekünk egy talpalatnyi üres hely szlávok és germánok közt, már nem is népek, de egész világrészek keresztútján? Nem tudom, de nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy ne félj. Mert a félelem a legbiztosabb önítélet, amely mindig a bírák elé vág. S bíró és ítélet úgyis van elég a világon, s az igaz ember oly kevés! Lemenőben körültapogatom az öreg harangot: Öreg Rákóczi György ajándékát. S mint Tamás ujja a Krisztus bordái közé, egy helyen az én ujjam is beleakad egy érdes gödörbe a harang belsejében. Aknaszilánk tépte föl. Patakot 35

is ostromolták; ennek a toronynak s benne a százados harangnak is részt kellett vennie az elmebajos végső ellenállásban. (...) Ködös az alkony a Bodrog-völgyben. (...) Még egy forduló s felbukkan a kollégium nagy kettős teteje. Szeretném feldobni a kalapomat: "Európa szívében vagyok! (...) Válasz 1946. december, 228-9.

36

18. Az alábbi szöveg a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek országos döntőjén Győrött hangzott el 1992-ben kötelező szövegként. Hangfelvétele Helyei Lászlóval, Havas Judittal és Tótfalusi Andrással készült. Ady Endre: A hazaszeretet reformja Ez Úristentől elpártolt Franciaországban nem tör a Hazára senki. Anatole France s Pierre Durand, Clemenceau és Jacob Lévy, Jean Jourès és Henry Sansculotte: mind patrióták. Nem nevelnek itt ám az iskolákban sem apró kozmopolitákat. Csak egy kicsit megreformálták azt a megrontott religiót, melynek neve hazafiasság. Franciaországban ma már másképpen szeretik a hazát, mint például a Tisza táján. Syvetonnal halt meg talán az utolsó olyan hazafi, aki mindenütt hazaárulást szagolt. Ţ volt Boulanger II., de fokkal nagyobb gazember. Sikkasztott, fajtalankodott, megölte magát, s amilyen perverzus bestialelke volt, talán "szent hazám" sóhajtással adta ki a páráját. Franciaországban hamar észrevették, mi lesz a Kossuth Lajosok és Garibaldiak szent hevüléséből. Rabszolgatartók altató zsoltára, fekete seregek csillogó vértje, hitvány törtetők létrája s gazemberek menedéke, mint főtisztelendő Szeberényi úr itthon a napokban néhány turpis fejre ráidézte. Nem éltetve, dalolva, cifrázva, köpködve s részegen szeretik itt a hazát. És nem a múltját szeretik, hanem a jövőjét. A dicsőséges XIV. Lajosról azt tanulják a gyerekek, hogy szívtelen rabló volt, Jeanne d`Arc egy eszelős, hisztériás leány, s Napóleon egy új Attila. Pasteur nagyobb ember volt, mint tíz hadverő hős. Ilyeneket tanítanak bölcsen a francia nebulóknak, s nálunk nemrégen kenyérmezei táncot jártak Vázsonyival Kinizsi Pál miatt. Hogy az igazi evangélium szerint reformált hazaszeretet mi? Hallottam egy párizsi líceum évzáró beszédjében egyszer: – Fiúk, nézzetek szét e nagy Párizsban s az egész világon, ha tehetitek. Szívetek és szemetek meg fog telni könnyel. Mennyi galádság, tudatlanság, ínség és bőn. Mennyi még az elnyomottak száma, mikor pedig boldogságra termett minden ember. Dolgozni az elnyomottak fölszabadításán, minden ember boldogságán: ez a cél. Agyak és kezek kooperatív, szent munkája: ez az eszköz. Igazságot, világosságot, boldogságot és szépséget adjunk a Föld minden emberlakójának. Meg kell csinálnunk az igazságos, új és fölségesen emberi társadalmat. Fiúk, legyetek büszkék, hogy franciák vagytok, Franciaország mindig a népek élén járt az emberiség boldogításáért. Az új, a szabad, a nemes társadalomnak mintáját a világ számára Franciaországnak kell megteremtenie. Íme, az új hazafiasság: az emberi, a populáris, a szociális hazafiasság. A XX. század embréhez illő. Nem a régi: az üres, a hazug, a sallangos. És Franciaország legújabb generációja már e vallásban nevelkedik. Az iskolák nagyobb része laikus, világi iskola már. A tanítók és tanárok ezrei: szabadgondolkozók. Már a politikában is megtetszik az eredmény. Négy évvel ezelőtt Franciaország radikális többsége kétszázezer volt. Ma ez a több37

ség: félmillió. Róma és a butító reakció karmai közül kimenti gyermekeit Franciaország. És nincs más útja a társadalmi haladásnak, csak ez: új tanítók és új iskolák. Mindenekfölött pedig: a hazaszeretet reformja s szent háború az álhazafiság ellen. Budapesti Napló 1906. júl. 6. In: Ady Endre publicisztikai írásai II. Válogatta és a jegyzeteket írta Vezér Erzsébet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 394-5.

38

19/a A szöveg hangfelvétele a Fonetikai Tanszék laboratóriumában készült 1995ben Pachmann Péter felolvasásában. Kosztolányi Dezső: Kazinczy Ferenc (Részletek) Dolgozószobámban kevés kép van. Ha sokan tekintenének rám a falról, figyelmem szétzilálódnék, s nem tudnék írni. De állandóan itt lóg egy kőnyomat, melyet "föstvény után kőre rajzoltak és 1858-ban nyomattak Pesten". Kazinczy Ferencet ábrázolja, a "tisztelt és szentelt hazafi"-t. (...) Most, amint írok róla - mert száz esztendeje annak, hogy meghalt -, gyakran rápillantok. Íróasztalommal rézsut-szemközt őrködik, kihajtott puha gallérral, lobogó nyakkendővel, mentében. Leteszem a tollat. Nézem őt. Boltozatos koponyája alatt mélyen ülő szemek figyelnek, s a hosszú, elmés orr voltaire-i emlékeket idéz. A száj süppedt. A vékony ajkak egymásra feszülnek. Az áll kicsiny, majdnem csenevész. Így az arc, melyet fönn az óriás koponya díszít, s lenn a finom áll zár le, egyre keskenyedik, végül pedig háromszögűvé válik. Ha igaz, hogy az állatok erő- szakosan kiugró, elszélesedő állkapcsa élettanilag is alantas, ragadozó voltukat fejezi ki, akkor ez a törékeny csontozat, ez az éles, pengeszerű arc, ez az ember egész testi megjelenésével is ezt hirdeti: lélek. (...) De majdnem mindenre ő tanított meg bennünket. Mindenekelőtt a hitre, a lelkességre, mely tollunkhoz főz. (...) Megtanított bennünket szenvedni is. 1794. december 14-én, késő éjszaka egy osztrák dzsidás hadnagy rontott be szerény úri lakába két közkatonával, aki kivont karddal állt meg az ajtóban. Álmából rázták föl a tekintetes urat, s eléje tárták a császári elfogatóparancsot. Tizenkét dzsidás vitéz kísérte Budára. Boglyas hajjal, fehér pikémellényben lépett bírái elé, s védekezett a sötétség ellen, ő, akinek egyetlen bűne az volt, hogy szerette a fényt. "Fő- és vagyonvesztésre!" ítélték. A császár megkegyelmezett neki. Halálbüntetését bizonytalan idejű fogságra változtatta, melyet Budán, Spielbergben, Brünnben és Kufsteinben töltött ki. Két emeletnyi mélységben volt az a XIV-es zárka, ahova Franz Kazinczy Hungarus került. Itt raboskodott hetedfél évig, nyirkos, penészes sziklák közt, a föld alatt. Annak a tintának a jeles készítési módját, melyet barátjainak ajánlott, nem használhatta. Betűit tűvel kaparta papírra, a tömlöcajtó rozsdáját hígította vízzel, vagy megsebesítette kezét, és a vérével írt, amikor őrei nem figyelték. Miután föloldották bilincseit, s hazafelé indult, csak ennyit jegyzett föl: "Elnedvesült szemeim könyörögve tekintének az égre, hogy hagyja addig élni szerencsétlen anyámat, míg hálámat elfogadhatja: hogy Terézt hagyja addig élni és Süsiet, két tisztelt vezércsillagait életemnek." Megtanított bennünket az előkelőségre. Megtanította azonban kortársait más egyébre is. Az irodalmi mértékre, az irodalmi ízlésre és az irodalmi lelkiismeretre. Széphalom, ahol csak húsz ház állt, a magyar Weimar lett. Onnan kormányozta veretlen tekintélyével az irodalmat. (...) Új Idők 1931. augusztus 16. 39

In: Kosztolányi Dezső: Látjátok, feleim. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 93-5.

40

19/b Az alábbi szöveg negyedik bekezdése a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek szombathelyi országos döntőjén hangzott el 1993ban szabadon választott szövegként. Elmondta: Kormos Dezső. Kosztolányi Dezső: Kazinczy Ferenc (Részletek) Vajon mit mondhatok egy alkalmi megemlékezés szűkre szabott keretében? Nehéz szólanom, mint általában azokról, akiket igazán ismerek és szeretek. Huszonegy vaskos kötet sorakozik egymás mellé könyvtáram polcain, a levelei. (...) Kényes füle öntudatosan hallotta meg szavaink muzsikáját. Szonettjét, mely az első magyar szonett, három évig csiszolgatta. Megjelenése olyan ámulatot keltett, mint mikor valami nehézkes gép egyszerre a levegőbe lendül. Művészeti elveit jobbára ma is mindenki vállalhatja. Ezt írta: "A Szépíró nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen." (...) Ezenkívül megtanította a bárdolatlan elméket a lángelmék tiszteletére. (...) Miként hangsúlyozta, arra törekedett, hogy mint fordító is mindig "Artista" legyen, aki a szöveget a maga hangulatával, színárnyalatával tolmácsolja. Vagyonát irodalmi szenvedélyére költötte. Boldognak, boldogtalannak kinyomatta munkáit, úgy, hogy amikor meghalt, hét árvát hagyott hátra, szegényen, mint a mesében. Újabban a nyelvújítónak divatos szemére lobbantani vakmerő és helytelen szófacsarásait. A gáncs nem jogosulatlan. Valamit azonban számba kell vennünk. Nyelvünk akkoriban gutaütött állapotban senyvedt, megvastagodott, pangó vérrel. Herder közeli halálát jósolta. Sürgős műtétre volt szükség. Ezt hajtotta végre Kazinczy. A műtét sikerült. Egészen elítélni őt egyes tévedéséért olyan vastag hálátlanság, mint "a betegnek, aki miután felépült és virágzik, haragot tartani életmentő orvosával". Ő szüntette meg a tespedést - lám ezt a szót is ő locsolta életre -, s a zsíros póriasság helyett az ízes és pompás népiesség mellé valami könnyebb, városibb, irodalmibb hangszert adott, egy más nyelvet, egy új nyelvet, mely szintén a miénk. Mindenki, aki magyarul ír, adós neki. Akik ma a Mondolat vádjait szajkózzák, azok is csak azokkal a szavakkal tudják őt szapulni, melyeket jórészt ő teremtett vagy ő nyesegetett meg. Ţ hozta vissza az élőnyelvbe a néptől, a vidékről ezeket a szavakat, hogy csak néhányat említsek a sokból: aggastyán, badar, hölgy, kacér, lenge, pongyola, szobor, vándor, verseny, s az ő közvetítésével került hozzánk egy már elfeledett, gyönyörű szavunk is: a hős, melynek feltűntét gúnykacajjal üdvözölték kortársai. 1788-ban elevenítette fel ezt a Szatmár megyei tájszót, melyet akkoriban még egyáltalán nem ismertek: komoly. Addig minden csak komor volt. Felháborodás fogadta ezt a szavát is: rom. "Nagy harag volt Pesten" - írja naplójába. Nem szabad sohase felednünk, hogy nagyra növekedett, csodálatosan simulékony, zengő nyelvünk az ő kezén acélosodott meg, hogy a börtönben született újjá, s hogy ma is olyan nyelven beszélünk és írunk, melynek szavait a bilincse rozsdájával, a tulajdon vérével rótta papírra. Hála szellemének. Egyébként e két előbbi szó - a hála is, a szellem is- az ő alkotása. 41

Új Idők 1931. augusztus 16. In: Kosztolányi Dezső: Látjátok, feleim. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 976, 93-7.

42

20. Hangfelvételét Vándorfi Lászlóval készítettem az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában 1974-ben. Kosztolányi Dezső: A rím elemzése 1 A költők rímeket "keresnek". Csúfságból szokták ezt mondani az avatatlanok, akik lenézik a babramunkát, a "rímelő"-t, a "rímfaragó"-t, a "rímkovács"-ot, s a tökéletes összhangzást is, melyet nyomban hajlandók "kínrím"nek tartani, de nem sejtik, hogy a költők - legnagyobbak is - tényleg "keresik" a rímeket, a szó szoros értelmében "keresik", mert csak az találhat, aki keres, s ez az ámolygó keresés az ő munkájuknak - az ő játékuknak - legtartalmasabb, leggyermekibb része. 2 Keresik a rímet, de nemcsak rímeket találnak. Egyebet, többet is találnak. Közben - e kényszer folytán - a nyelv megannyi rejtett értékét, lehetőségét fedezik fel. Az alkimistákhoz hasonlítanak, a középkor aranycsinálóihoz, akik az aranyat keresik, s amint lombikjukban kotyvasztanak, fölfedezik a kénesőt. 3 A rím vegyi folyamatát elemezni is lehet. Kimutathatnók, majdnem tudományosan, majdnem minden esetben, hogy egy rím a betűinél, a helyzeténél fogva miért jó vagy rossz. Természetesen, nem elméletben csak egy példán, mert ami itt jó rím, az másutt esetleg rossz rím. 4 Rím és rím között különbség van. Egy rím mindig elárulja, hogy az, aki megzengeti művész-e vagy kontár. Vannak olyan rímek, melyek fölérnek egykét kötet derék okossággal. Vannak rímek, amelyekben egy egész kedélyvilág, egy egész világszemlélet megnyilatkozik. Vannak hősi rímek, édes rímek, keserű rímek, fanyar rímek, vidám rímek s halálosan szomorú rímek is. 5 Találomra kikapok egyet. Elemezni próbálom Arany János egy rímét. Az Emlények első részében fordul elő ez a szak: Majd elragadja tőlem A már adott reményt; Majd, amidőn elillant, Távolból visszacsillant Még egy csalóka fényt. Elillant, visszacsillant - ez az a rím, melyet megvizsgálok. Miért oly szép, miért oly tündéri? Két ige rímel egymással. Egy régi - s merőben félreértett - szabály szerint nyelvünkben ige igével, főnév főnévvel nemigen rímelhet, legalábbis 43

együtthatásuk nem kellemes, nem meglepő, olcsó. Hogy mennyire nem igaz ez, nemcsak minden más nyelv gyakorlata és hagyománya bizonyítja, hanem a magyar példák száza és ezre is. Arany János e rímpárja között két megállapítás fut párhuzamosan. A remény elillant és visszacsillant, egy és ugyanabban az alakban van, s mindkettőhöz a múlt idő t-je járul. Valóban mondjuk is: a reményelillant, és azután, később egyszer még visszacsillant felénk. De itt nem erről van szó. Ez a t betű, mely ennek a rímnek tengelye, csak a fülünknek zeng azonosan. Értelmünknek másképp zeng. Az elillant t betűje a múlt idő jele, a visszacsillant t betűje pedig egy régi, ma már forgalomban se levő műveltető (causativ) igeképző, mely a bennható (intransitiv) igéből átható (transitiv) igét formál. Valami visszacsillan: de valamit visszacsillanni nem lehet. Ellenben valaki valamit visszacsillant (visszacsillanthat egy fényt, egy emléket, egy reményt). Ez a képző ezekben a szópárokban is előfordul:kel-kelt, terem-teremt, válik-vált, bán-bánt, pattan-pattant, lobban-lobbant stb. 6 ĺme, egy elmés csöpp t betű játszik és bújócskázik velünk. Megtéveszt, majd elandalít. Nyilvánvaló, hogy aki a verset írta, az alkotás lázában lelte meg az összecsengést, s az olvasó, aki a verset hallgatja, szintén az ösztönével, egy másodperc alatt ragadja meg, tisztázza, élvezi azt, amit most a rím vegyi elemzése kiderített. Pesti Hírlap 1933. szeptember 3. In: Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Válogatta és sajtó alá rendezte: Réz Pál. Szépirodalmi Könyvkiadó-Fórum Könyvkiadó, Budapest, 1990, 538-40.

44

21. Az alábbi szöveg néhány részlete a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek budapesti országos döntőjén hangzott el szabadon választott szövegként 1988-ban. Hangszalagra Tóth Szilvia, a soproni Benedek Elek Óvóképző Főiskola hallgatója mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Juhász Ferenc: Tamási Áron ravatalánál (Részletek) Mielőtt hosszú útra indulsz, drága Tamási Áron, még szólni szeretnék. Szólni szeretnék, drága Barátom, szellemi bátyám a megértésben és szeretetben, szólni szeretnék hozzád: te a mindenség legszebb kertjének sokáig-tördelt kristály-ága, akinek lénye átsugárzott a tűzzel és feketével dübörgő világőrön, te csillagokkal-világporos-szívű, méltatlan szavakkal szólok hozzád, te, a szó Fejedelme, tejút-koronás költő-király, te halálüvegből öntött lovagpáncélba öltözött Búcsúzó, hogy ne maradjunk annyira magunkra! (...) Mint a sűrű kőszivacsba a haláltól-beledagasztott hajdani vergődők, fuldoklók és szerelem-álmok, mint a hatalmas kőlapokból főzött fehér itatóskönyvbe sajtolt tegnapi elevenek, vacogni- és fosztogatni tudók. Ha meg is értem, amit hittél, írtál és elfogadtál, amit dacosan és az üszök-tajték fehér bőréből kirepedt kormával füstölve tagadni kellene - létemben megalázva és szívemben háborogva és keserűen kérdem: miért késztettél e gyötrelemre, hogy szólni kelljen hatalmas halotti virág-koponyádnál, sárga gyötrelembe gyűrt arcod fölött, csipkék-alatti gyökér-kezeidnél, te szólni-már-nem-akaró, koporsóba-zárt óriás jégvirág, te már a földbe-rajzolt-csontú, valahol-levő és ismeretlen, Mesterünk, Barátunk, Tamási Áron? (...) Ábel utolsó könyvében az ördögtől-megszabadult fekete ember válasza Ábel kérdésére, hogy mi célra vagyunk a világon? ez volt: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Igen, ez volt a Te legfontosabb tanításod, otthont- kereső Otthontalan. Ez a mondat világló és szivárványos és csillag-hímporos műveid szíve, vért-lökő megállíthatatlan dobogása. Az ember nem lehet magányos, hiszen az égitestek sem azok, az ember nem ragyoghat árván, nem vacoghat foszforeszkálva a csönd-poros őrben. Otthon kell lennünk valahol a világban s önmagunkban. S az otthont-építeni-nem-tudóknak otthont kell építenünk: falakat, tetőt, ha másból nem, véres és deres, gyászhímzésű és tűz-irgalmú, arany-álarcú és gyémántvértű, virág-szagú és bánat-erjedésű szavainkból. Ez a föladatunk. Erre tanítottál. Ezt mondja minden műved, jövőbe-induló drága Barátom, Tamási Áron. Ezzel indultam én is, a Dunántúl Ábelje, jövőt-hódító daccal és szorongással. Ezt mondod századokon át, halhatatlan szavaiddal halhatatlan nyelvünkön, aminek Arany János óta nem volt nagyobb birtokosa és művelője, mint Te, szegények fia, lentiekküldötte: Tamási Áron. Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint Te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő 45

kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és gyémánt lombjaival. A világegyetem örök gyémánt-zizegése a Te műved. Kristály-fád minden levele más-más színű drágakőlap, köztük fény-deres gyémántvirágok. És mi itt állunk zúgó, nagy mese-fád alatt és sírunk. És most menj utadra Vándor! (...) Mi meg ülünk merengve világ-nagy kristály-mesefád alatt, rózsaszín tűz-árnyékában, rád gondolunk mi, ittmaradottak és utódok és meg-megáll tollat-forgató kezünk. S néha fölnézünk a világló kristálylombokba, s mintha arcodat látnánk a lombok közül nevetve kibújni. Fönt zsongás, bizsergés. Nézünk és azt mondjuk: nézzétek, valami ég ott a mese-fa lombjai közt. A Szüzmáriás Királyfi néz ki onnan? Tűzmadár? Áron arca ragyog? Vagy egy csillag ég? Nézzétek! Ragyog egy csillag! In: Juhász Ferenc: Versprózák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980, 301.

46

22. Az alábbi szöveg néhány részlete a pedagógusjelöltek részére szervezett szép magyar beszéd versenyek 1988. évi budapesti országos döntőjén hangzott el kötelező szövegként. Hangszalagra Nagyistván Ildikó mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Arany János: Ismerkedés (Részletek) Tudjátok-e, testvéreim, mi a haza, a hon? Hogyne tudnátok, ugy-e? Mikor a szomszéd helységből saját csendes tűzhelyetek felé indultok, azt mondjátok: haza megyünk, és mikor odaértek, azt mondjátok: hála istennek, itthon vagyunk. Tehát ti úgy értitek, hogy a haza, a hon nem egyéb, mint azon kicsiny lakóhely, amely feleségteket és apró házi cseléditeket az idő viszontagsági ellen védelmezi; vagy legfeljebb az a falu, amelynek határán szántóföldetek van. Legyen úgy: a haza nem más, mint azon egyszerű hajlék, melynek kék füstjéből füstpénzt a közelebb múlt országgyűlés óta már nem fizettek; azon földek, melyeknek terméséből senki többé dézsmát nem kíván. Egyszóval, a haza nem más, mint azon kevés vagyon, mellyel az isteni gondviselés benneteket megáldott; a haza nem más, mint ti magatok, házastársatok, gyermekeitek. Szeretitek-e hát a hazát? Hogyne szeretnők csendes hajlékunkat, tápláló földeinket; hogyne szeretnők mimagunkat s az édes mieinket! Hogyne szeretnők a helységet, melyben születtünk, melyben meghalni óhajtunk, hogy csontjaink elhunyt apáink porával egyesüljenek! Ezt feleli kérdésemre a szegény ember, kiben csak egy szikra érzés van is. Nemcsak szóval feleli: tettel is megmutatja. Ha hajlékát, földe termését vagy kedves cselédeit veszély fenyegeti: kész azokat élete kockáztatásával, vére kiomlásával is ótalmazni. Mit is mondanánk az olyan emberről, aki, mikor háza ég, elszaladna, és veszni hagyná ártatlan kisdedeit, noha még volna mód azokat megszabadítni? Azt mondanók, hogy alábbvaló az oktalan állatnál. A farkas és a medve utolsó csepp véreig ótalmazza fészkét, barlangját, ahol nősténye és kölykei tartózkodnak. Próbálja csak valaki a sas fészkét háborgatni, midőn az anyasas jelen van! Egy haszontalan kotlóstyúk ragadozó madarakkal száll szembe csirkéiért. (...) Ez addig rendén van, de hátha szomszédod háza égne, hátha távolabb a helységben tűz ütne ki: oltanád-e azt és miért? Oltanám, először felebaráti kötelességből; másodszor azért, hogy a tűz tovább ne terjedjen, s valahogy az én házam is meg ne gyúljon. És így, ha a magad házát meg akarod menteni, a más házát is ótalmaznod kell a faluban. Hazád nemcsak a magad kis tűzhelye, hazád az egész falu: amit annak jobb voltáért cselekszel, magadért teszed; midőn azt véded, magadat, kedveseidet ótalmazod. A haza nemcsak az én házam, földem és házi cselédem, hanem a szomszédomé is, a falumé is, a vidékemé is, a megyémé is: egyszóval az országomban lévő minden hajlék és tűzhely, minden föld és barom, minden gyenge 47

fejércseléd és neveletlen gyermek. Ezek a haza, mit közerővel védelmezni kell. Mert csak egyesült erő az, mit megtörni nem lehet. Egy szál vékony vesszőt a gyermek is el bír törni, de kössünk egy kéve vesszőt, s az apja sem töri el. Ezért közös erővel kell védenünk a hazát. Egyesítsük erőnket a szeretett haza boldogítására. (...) In: Arany János válogatott mvei III. Prózai művek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 118-22.

48

23. Az alábbi szöveg néhány részlete a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek budapesti országos döntőjén hangzott el szabadon választott szövegként 1988-ban. Hangszalagra Csetkovics Csilla hallgató mondta a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Latinovits Zoltán: Verset mondok (Részletek) (...) A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon, rokon avval a kimondatlannal, ami már-már titkos, sámáni mesterség. A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. A "jellel jelölt" magyar költőket próbálom versen érni. Általuk alakultam, életeikhez igazodom, ők a földből táplálkoznak, mely szülőhazájuk volt, logikusan én is ehhez a földhöz ízesülök hajszálgyökereimmel is. A költő keresztként hordozza a közösségi kifejezés kényszerét. Korának és közösségének gondolathordozója, indulatébresztője, ostorozója, érzelemládája. A poétaéletű ember valami titkos úton, múltakból font, elhaltak energiájából-szőtt radarhálóval képes ráérezni a jövőre is és erről elsöprő energiával közöl híradást. Vajon honnan ez az energia? (...) "Kívülről igazaknak látszotok ugyan az emberek előtt, de belül rakva vagytok képmutatással és törvénytelenséggel. Ennek okáért íme prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok és azok közül némelyeket megöltök, megfeszítetek, másokat azok közül megostoroztok és városról városra üldöztök." (Máté evangéliumából.) (...) Kell egy kapocs múlt és jelen között, summa cum laude, hogy legyen jövő. Megfoghatatlan égi mechanizmussal és földi lélegző gyökerekkel terem a fa gyümölcsöt, csak azáltal nyújt minden emberi közösségnek utánozhatatlan fényű öröktüzű mondatot. Halottaink energiája nem vész el, csak átalakul. A test, az anyag a földbe kerül, az anyagba, a lélek, a szellem elröpül, de itt marad a föld felett lihegve-kísértve, tanítva-élve. És akiknek megadatott a ritka adomány, kezet adnak és kezüket írásra ők mozdítják. "Ők fogják a ceruzámat s én érzem őket és emlékezem." Az a megfoghatatlan, ami a tavasz-nyár-ősz-tél mozgatója, a varázslat, a titok, az égi, a "hegyen-túlról" jött, a végtelen, a föld és tenger és vizek és ég mozgatója, ahogy a mag virággá szökken, fává a cserje, gyümölccsé a virág, ahogy az állatok, bogarak alusznak a hó alatt, ahogy a fecskék és délimadarak vissza-visszajárnak tavaszokon, ahogy az északi madarak a melegebb hideget keresik telenként, ahogy kopoltyúval lélegzik a hal a víz alatt, ahogy a gyermek előjön és hangot ad, ahogy a kutya megérti az emberi fájdalmat, ahogy csak az ember érti a humort, ahogy csak az ember beszél különféle nyelveket, úgy érti a költő az állat, a természet, az égbolt titkait, égi földalatti szózatokat. (...) 49

In: Latinovits Zoltán: Verset mondok. Tanulmányok, nyilatkozatok, műsorok. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1978, 26-8.

50

24. A szöveget Elekfi László mondta hangszalagra. Elemzések szubjektív és objektív módszerrel is készültek róla Elekfi Lászlótól (EFF 1. 1988, 131-6) és Bolla Kálmántól (EFF 7. 1992, 17-86). Zolnai Béla: Visszapillantás (Részlet) A beszéd életteljességét a hangosság, a melódia, a hangsúly adja meg, sőt még annál is több: egész lényünk - a mimika, a gesztus, a mozgás ott játszik a beszéd színpadán. A logikus-értelmi elem szinte szerényen meghúzódik a gazdagon hullámzó akusztikus érzelmi és vizuális plasztikus tényezők mellett. A beszéd életteljességéről igen jellemző képet rajzolt Bajor Gizi egy interjúban (Az Est, 1936. március 11.) "Milyen legyen az igazán szép női beszéd? Hatalmas köteteket lehetne írni erről. Most csak röviden kívánom összefoglalni. Elsősorban: minden azon múlik, hogyan hangsúlyozunk. A kiejtés a legfontosabb, a mód, ahogyan beszélünk. Szép Ernőt kell idéznem, aki azt mondta rám: színpadi beszédem tehetsége abban rejlik, hogy nem mondom a szavakat, hanem megfestem. Minden szónak valami hangsúlyt adok, nem sietek, kihasználom az egyes szavakban rejlő lehetőségeket. A beszédhang szekszepilje abban rejlik. hogy el kell találni egy-egy bizonyos szívhangot. Aztán: alkalmazkodni kell a hanggal ahhoz, akivel beszélünk. Másképpen beszélünk egy kúriai bíróval és másképpen egy gyárigazgatóval. De sohasem szabad hadarni, sem elnyújtani a szavakat. Minden szavunk olyan legyen, mint egy szem, ami belenéz a másik lelkébe. Ma már nem szükséges, hogy a nőnek csilingelő legyen a hangja. Az érdesebb, keményebb hangok is érdekesek, ha bánni tud velük a tulajdonosuk. Van egy szigorú szabály: sohasem szabad orrhangon beszélni. És még egy szabály: nem szabad senkit utánozni. A kedvesség, a közvetlenség a női beszéd legszebb alkatrészei, a nyávogás viszont, vagy a szavak elnyelése és a locsogás a szekszepil legnagyobb ellenségei." In: Zolnai Béla: Nyelv és hangulat. Gondolat Könykiadó, Budapest, 1964, 287.

51

25. Az alábbi szöveg a pedagógusjelöltek szép magyar beszéd versenyének nyíregyházi országos döntőjének volt kötelező szövege 1995-ben. Hangfelvétele Nagypál Szabolccsal és Pachmann Péterrel készült a Fonetikai Tanszék laboratóriumában 1995-ben. Szigethy Gábor: Lovag a ködben (Részletek) (...) Miért, hogy még a barát is így fogalmazott a színész halála után: "Mindig jó ügyekért harcolt, majdnem mindig rossz eszközökkel." (...) Eszközei - goromba igazmondása? - túl sok ember önös érdekét sértették: ezért rosszak? Meg kellene kérdezni egyszer a rókát, mi a véleménye a vadászfegyverekről. Latinovits Zoltán vállalta: "...összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják, azokkal én nem tudok egyetérteni! Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni." A tehetségtelenség, a hozzá nem értés, a hatalomhoz ragaszkodó önkény, az önérdekű basáskodás, színházban az óvatoskodó hivatalnokszemlélet, tehetségpusztító cinizmus, közöny leleplezése rossz eszköz? Gyilkost tetemre hívni bőn? Hiba? Felesleges? Mert meglehet: a kipellengérezett gyilkos újra gyilkol? És alighanem jobb a békesség? Latinovits Zoltán színész volt, a színházban akart rendet teremteni. Mindennapjai megtartó hite, álma: a magyar színházművészet remélt feltámadása. Harcolt, hadakozott, elbukott, felállt, megalázták, visszavágott. "Nem bántam meg semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darab kék eget tartani." (...) Akiket soha nem gyötört a mulasztások démona; akik hajnalban nem riadnak azzal a szívet markoló érzéssel: lesz-e erőm, hitem győzni a munkát, harcot, viaskodást a többiekért, hazámért ma és holnap és holnapután; akik a hetvenes évek lelassult, pénzszerzésre, gazdagodásra fogékony hétköznapjaiban soha nem gondoltak arra: születik-e szellemiekben gazdag holnapunk, s tettünk vajon eleget, megtettünk-e mindent, hogy holnap és holnapután hívságos gazdagságunk romjain majd ne szellemi szegénységünk, eltékozolt erkölcseink miatt kelljen kormos gyászéneket zokognunk; akik mindig a maguk érzékenységével, sértett önérzetével, jólétükkel, nyugalmukkal törődnek, apró hatalmuk tűzzel-vassal megvédésére figyelnek: AKIKET SORSUNK HELYETT MINDIG CSAK A SORSUK IZGAT, értették-e, értik-e éltében-holtában az igazmondó, halálba hullt, tébolyult színészkirályt, aki egy szál karddal nekivágott a ködnek? Győzött? Elbukott? Éltében-holtában megtörik-e maguk mellett az életben maradottak a náluk különbet, hatalmasabbat? Fönt és lent, kint és bent, mi és ők. Magamban Pilinszky János tompa morajlású szavait morzsolom: Különös, hogy a tenger halhatatlan, holott minden hulláma végítélet. 52

In: Latinovits Zoltán: Emlékszem a röpülés boldogságára. Összegyűjtött írások. Szerk. az előszót és a jegyzeteket írta: Szigethy Gábor. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985, 16-9.

53

26. Az alábbi szöveg néhány részlete a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek egyik budapesti országos döntőjén hangzott el kötelező szövegként. Hangfelvétele Körmendy László rádióbemondóval készült a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Németh László: Mennyiben mesterség a műfordítás? (Részletek) Későn lettem fordítóvá. Negyvenhét éves koromban, sok ezer oldal megírása után próbáltam ki az érzést, amit az első fordított mondat kelt. Ez az érzés a bizonytalanság volt: hiszen ezt így is, úgy is lehet. Amikor az ember a maga gondolatait írja, a szöveg kikerülhetetlen, olyan, mint a bőr, együtt keletkezik a magzattal. A fordított szöveg olyan, mint a lötyögő ruha: itt igazít meg az ember egy ráncot, amott kezdi húzni: a test - az író gondolata - s a ruha - a fordító szövege - mindig két külön dolog marad. (...) Azt, hogy a fordítás művészet-e, amelyben a fordító egyénisége, ösztöne érvényesül, vagy tudomány, amelynek a szabályait meg lehet tanulni, az dönti el, hogy az elém adott szöveg, mint egy integrálási feladat, mennyire írja elő a helyes megoldást. Az első, amit a szöveg meghatároz: a mondatok terjedelme, a gondolat határai. A gondolat, egész agyunk állapota egy pillanatban; az agy vegyi folyamatai közt kialakuló viszony, konstelláció. Ennek megy neki a fogalmazás elemző eljárásával. Hogy ezt hogyan csinálja, hogyan vadászik a maga gondolataira: apró részekre bontja, ízenként húzza ki, vagy órjás polipként minden karjával együtt egy rántással iparkodik kiemelni, nemcsak az író vérmérsékletére, írói módszerére jellemző, hanem magára a gondolatra, annak a megközelíthetőségére, tisztázottságára is. (...) A magyar szórend, tudjuk, rendkívül hajlékony. Szemere Pál, Kazinczy barátja, aki szerette az ilyen játékokat az Élet és Literatúrában több mint kétszázféleképpen variált egy nem is olyan hosszú bővített mondatot, s mind a kétszáz mondatnak jól megkülönböztethető értelme volt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egy idegen mondatot jól sokféleképpen lehet fordítani. Sőt, ha Szemere mondata fordítás lenne, a kétszáz változat közül csak egy felelne meg pontosan az eredetinek. Ezt az egyet kiválasztani elég nehéz feladat, amely igen sokszor nem is sikerül. Az én javításaim kilencven százaléka szórendi javítás, s bizony ha nem volna a tilalom, sokszor még a korrektúrát is felforgatnám. A hallgató meghökkenhet: valóban kiszorítottunk minden művészetet a prózafordításból? Gondolat, szórend, szó, ritmus: csakugyan minden ott van az eredetiben, s ha eléggé tudja a mesterséget, akárki kifejtheti belőle a legjobb megoldást? Nos, az én véleményem valóban az, hogy a prózafordítást, ha a segédtudományait egyszer megcsinálták, egy bizonyos határig lehet, sőt kell is tanítani. Hiszen prózafordítást írókkal végeztetni: órjási fényűzés, ugyanakkor an54

nak, amit az emberek olvasnak, még annak is, amit írnak, nagy része fordítás. Az írófordítók mellett mindig lesz szükség - gondoljunk a tudományos könyvek órjás tömegére - képzett fordítókra. Képezni természetesen nem mindenkit lehet, de hiszen a matematika is megtanulható marad attól, hogy nem mindenkit lehet rá megtanítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a prózafordításban az ösztönnek, a művészetnek nem marad helye. A tudás, akármilyen részletes, még mindig csak a szöveg durvább szerkezetét szabja meg, s van egy határ, helyesebben két határ, amelyen túl a tudomány már nem elég, ahol a szabályt a szabadság, a megkötöttséget az ösztön észrevétlen munkája, illetőleg a művész felelős döntése váltja fel. In: Németh László: A kísérletező ember. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1963, 320-4.

55

27. A szemelvény Pázmány Péternek Az halálrúl című szentbeszédéből való, amelynek két utolsó bekezdése szabadon választott szövegként szerepelt a pedagógusjelöltek egyik Kazinczy-versenyén. Szövegelemzést Wacha Imre adott róla (Wacha EFF 1. 1988, 105-14), de más közleményeiben is foglalkozott vele. Műszeres elemzését Bolla Kálmán végezte (Bolla EFF 7. 1992, 119-27). Az elemzésre szolgáló hangfelvétel Wacha Imre szövegolvasásáról készült. Pázmány Péter: Az halálrúl (Részletek) Nem-csak akkor halunk-meg, mikor életünk fottára jutunk, hanem, (...) valamíg élőnk, naponként halúnk, nevekedésünkben fotton fogy életünk, elvesztettük, valami üdőnk elfolyt. Azért mondotta amaz okos aszszony Dávidnak, hogy minynynyájan meghalunk és mint a vizek, folyton folyunk. (...) A halál nem egyéb, hanem életünk elfolyása és fogyása. Mivel azért a mí életünk mingyárt kezd fogyni, mihent születünk, bizonyos, hogy mingyárt halni kezdünk, mihent világra jövünk. (...) életünk kezdete halálunk eleje; és ottan fogyni kezd, mihent nevekedni kezd esztendőnk. Az üdő és a halál vetten-vészi részeit életünknek. Gyermekségünk elfogy, mikor ifiúságot érünk; ifiúságunk meghal, mikor ember-korra jutunk; megállapodott emberségünk véget ér és elolvad, mikor megvénhedünk; úgy, hogy, (...) ez a minden-napi fogyás nem egyéb hoszszú halálnál; és mikor vége lészen egész életünknek vagy inkáb egész halálunknak, akkor szűnünk-meg a halástúl. (...) (...) Akarjátok-e érteni, mit tészen az, hogy meg kel halnunk? annyit tészen: hogy valamit bírunk, valamit reménlünk e földön, azt mind el kel hadnunk. Annyit tészen, hogy minden pompáktúl és gyönyörőségektől, minden tisztektől és méltóságoktúl, minden atyánk-fiaitúl és barátinktúl, minden jószágunktúl és gazdagságunktúl el kel szakadnunk. Annyit tészen, hogy a léleknek a testből ki kel menni, e világot el kel hadni, oly útra, oly országba kel lépni, melyben az-előt nem vólt; és nem tudgya, ki lészen vezetője: angyal-e vagy ördög. Annyit tészen, hogy ez a test elsőben egésségtől és erejétől, azután minden érzékenységtől, minden világi édességektől megfosztatik, föld-alá tétetik, férgektől megemésztetik. Annyit tészen, hogy Isten itílőszéki-eleibe kel menni. Oda pedig sem szolgánk és barátunk, sem kincsünk és gazdagságunk nem késérhet, hanem Opera sequentur, csak cselekedetink jőnek utánnunk és azok érdeme-szerént vészük az örök jutalmat. Ez a halál, mellen által kel mennünk; ennek emlékezetit kel szívünkbe-óltanunk, ha szentűl akarunk élni. (...) In: Pázmány Péter: Válogatás műveiből III. Szent István Társulat, Budapest, 1983, 205. (Pázmány Péter prédikációi. Szépirodalmi Könykiadó, Budapest, 1987, 293-4.)

56

28. Elhangzott a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk műsorában 1978. február 12én. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem 1978 februárjában. Lőrincze Lajos: Nyelvi járvány Kedves Hallgatóim! "Ilyenkor télvíz idején sok járvány terjed. Némelyike enyhébb lefolyású nyelvi járványt is terjeszt maga körül" - írja Szilágyi Ferenc az Édes anyanyelvünk számára. Itt van mindjárt az influenza, amely kóros elváltozással influencia alakban is elterjedt, de följegyezték influenzia, infulencia, sőt inferencia alakját is. A szó különben a hurut megfelelőjeként 1791-ben bukkant föl nyelvünkben, s valójában az 1743. évi nagy olaszországi náthalázjárványnak köszönheti elterjedését az európai nyelvekben. A befolyás, ráhatás jelentésű olasz influenca szó orvosi jelentését voltaképpen annak a hiedelemnek az alapján kapta, hogy az égitestek hatása, befolyása idézi elő a járványokat. Az olasz szó az ugyancsak befolyás, áradás értelmű latin influencia származéka, s így a nálunk is előforduló latinos influencia voltaképpen történetileg szabályos alaknak is vehető, dehát elüt a megszokott és az irodalmi nyelvi alaktól. De télidőn jelentkezik a derékzsába, az ülőidegzsába is. Ennek is vannak idegen nyelvi megfelelői, akárcsak a hurutnak, és éppúgy lehetnek szövődményei, mint az influenzának. "A közelmúltban voltam fültanúja - írja Szilágyi Ferenc -, hogy a rosszul fűthető Közért üzletben így panaszkodott egy fiatal elárusító lány: Olyan hideg van, hogy már kész isiám van." Ellentétben az az influenzával az isiász nem latin, hanem görög eredetű s alig százéves múltja van nyelvünkben. A Pallas Nagylexikona még ishiásznak írta - lévén ez a hiteles görög ejtés, ahol is az ishias nogos csípőt érintő betegség. A görög szó s-c-h betűcsoportját a németek saját helyesírásuk hangértéke szerint s-nek, az egész szót isiásznak ejtették és ez terjedt el nálunk is. Az isiász, illetőleg isiás szóvégi mássalhangzóját meg képzőnek érezte a népi nyelvérzék és kikövetkeztetett egy isia alapalakot. Ezt azonban ajánlatos elkerülni. Hiba volna, ha a téves alak járványszerűen elterjedne, ahogy például a veszedelmes szívinfarktus neve is gyakran a hibás szívinfraktus alakban hallható. "Persze nemcsak az idegen eredetű betegségnevekkel esik meg, hogy kórosan elváltoznak" - írja tovább Szilágyi Ferenc. A szívbetegségeknél maradva ott van a hődés egyik sajnálatosan gyakori formája a szívszélhűdés. Minden elemében magyar eredetű, de a mai nyelvérzék már nem ismeri föl alkotóelemeit, s így például Szabó Magda egyik regényhőse ezt mondja a Disznótorban: "Majd szívszédülése lett Annus ángyomnak, mikor látta édesapánkat bejönni a ládájával." A szélhűdik ige már a XVI. század nyelvében megvolt. A Debreceni Kódexben 1519-ben ez áll: "Elébe járulva a megszélhütt fejedelemnek." A szélhűdik ige a légmozgás jelentéső szél főnév származéka, ahogyan a bűnből bűnhődik lett, úgy lett a szélből szélhűdik. S eredetileg azt jelentette: 57

bőszül, őrjöng, illetőleg megbénul. Alapja pedig az a babonás felfogás volt, hogy a szélben rontást hozó emberfölötti lények, erők vannak. Gondoljunk csak a szélütésre, a szélérte stb. kifejezésre, amit az agyvérzés által megbénult emberrel kapcsolatban emlegetnek. A szívszédülés tehát a szabályos szívszélhűdéssel szemben afféle népetimológia szülötte, s alapja éppúgy egy régi babonás hiedelem, mint a csillagok befolyására utaló influenzának, illetőleg influenciának. Kívánatos, hogy minél kevesebb szó essék róluk ezen a télen s akkor is csak a szabályos irodalmi alakban.

58

29. A szöveg hangfelvétele a Fonetikai Tanszék stúdiójában készült 1995 márciusában. Pachmann Péter mondta hangszalagra. Kováts Dániel: Ahogy élünk, úgy beszélünk? Baráti társaságban gyakori beszédtéma manapság az emberi kapcsolatok bizonyos fokú eldurvulása. Rosszul esik, ha a bolti eladók nem elég figyelmesek; elpanaszoljuk, milyen a tülekedés a tömegközlekedési eszközökön a csúcsforgalom idején; nyugtalanul töprengünk napokig a munkahelyünkön tapasztalt bántó hangnem miatt. Mondják: a felgyorsult élettempónak, a pénzért folyó hajszának káros jelenségei ezek, elfogyott a türelem, elkopott a mások iránti figyelmesség. Valóban sokfelé érezhető a feszültség, s az is megfigyelhető: belső nyugtalanságunkat kihívó modorban, kötekedéssel próbáljuk levezetni. Ezekre a riasztó jelenségekre emlékeztetett mostanában egyik olvasónk. Kesernyés gúnnyal emlegette azokat a törekvéseket, amelyek az igényes megszólalás követelményét hangoztatják. Elismeréssel szólt először Péchy Blanka művésznőről, aki lankadatlan ügyszeretettel harcolt a kiejtés romlása ellen, s többmilliós alapítványt tett a szépen hangzó beszéd terjesztése érdekében. Azután ironikusan megjegyezte: hiábavaló az önzetlen küzdelem, hiszen nem a tiszta hangképzés, a kifogástalan nyomaték oldja meg gondjainkat, legfeljebb azt érhetjük el, hogy szebb dallammal, tudatosabb hangsúlyokkal, szabályosabb tempóban és szünettartással fogunk - káromkodni. Tanulságul még azt is hozzátette: ahogy élünk, úgy beszélünk, s életmódunkat kellene megváltoztatnunk ahhoz, hogy beszédünk megváltozzék. Lefegyverző ez az álláspont, bár elismerhetjük, hogy van valóságalapja. Előfordulhat, hogy az a gimnazista, aki délelőtt megnyeri a szép magyar beszéd iskolai versenyét, délután minősíthetetlen durvasággal torkolja le társát egy vitában. Az sem ritka, hogy valaki trágár megnyilatkozását utólag azzal mentegeti, ha nem olyan idegesítőek a körülmények, jobban megválogatja a szavait. Mégsem tarthatjuk reménytelennek a helyzetet, nem fogadhatjuk el az életminőség megváltoztathatatlanságának tételét! Vajon igaz lenne, hogy akinek nehezebb a sorsa, az durvább a jómódban élőnél? Törvényszerű, hogy erőszakosabb az, aki többet dolgozik? Elfogadjuk, hogy sikeresebb ember, aki nyelvhasználatában is gátlástalan? Egyáltalán nem! Történelmi példák bizonyítják az ellenkezőjét. A mainál kedvezőtlenebb korokban élő, alávetett társadalmi helyzetben tengődő emberek is tudták és gyakorolták a nyelvi illemet. Épp a jó emberi szóval ellensúlyozták mostoha sorsukat. Igaz, a régibb időkben tartósabbak és szilárdabbak voltak a magatartási minták, a viselkedési szabályok. Korunk gyorsabb változásai, értékválságai valóban kihatnak az emberi viszonyokra. E tényből azonban helytelen volna arra következtetni, hogy viselkedéskultúránk akaratunktól függetlenül, törvényszerűen romlik, a bajokon nem segíthetünk. Hiszen arra a zászlóra, amely köré a jobbító szándékú erők tömörülnek, nemcsak az anyagi jólét, hanem az emberségesebb társadalom jelszavát is fölírták! 59

Várható, hogy egyre többen fölismerik: nagyobb érték társainkkal kifinomultabb kapcsolatban élni, mint az emberi tényezőt feledve az anyagi érdekek önző elsőbbségét hirdetni. A társainkkal megromlott viszonyt a nyelvhasználat eszközeivel javíthatjuk meg. -gy függ össze a beszédkultúra életünk minőségével. Ha nem sajnáljuk a jó szót egymástól, ha tudunk köszönni, ha nehéz helyzetben is megválogatjuk szavainkat, s nem engedjük megnyilatkozásainkat eldurvulni, kedvező visszhangra számíthatunk. Az önfegyelemmel formált, mások érzékenységére is figyelő beszédmód lelki orvosság lehet, s elviselhetőbbé teszi gondjainkat, bajainkat. Egyszerű az igazság, melyet fel kell ismernünk: tartalmatlan és elidegenítő az olyan élet, amelynek a beszédbeli durvaság, a nyelvi erőszakoskodás a megjelenési formája. In: Kováts Dániel: Mondhatná szebben... Írások a beszéd- és magatartáskultúráról. Sárospataki Pedagógiai Füzetek 16. 1994, 81-2.

60

30. A szöveget Nagypál Szabolcs mondta hangszalagra a Fonetikai Tanszék laboratóriumában 1995-ben. Csaplár Vilmos: Perverz népek demokráciája (Részletek) Magyarország független. A Magyarországon élő ember annyiszor hallotta mostanában ezt a szót, hogy megunta kicsit. Talán nem is kicsit. Elfásult a függetlenség szó iránt azért is, mert rájött, hogy mennyi minden korlátozza az érvényét. Hatalmas adósságaink vannak, a világpolitikai erőkhöz képest kicsi a súlyunk. Tehát úgy lettünk függetlenek, hogy közben millió szállal függünk. (...) (...) tőlünk is függ, mi történik velünk majd. Van egy kis időnk, hogy elrendezzük a dolgainkat egymással. Ezt a szép történelmi ajándékot, hogy van időnk újra országgá válni, meg kellene becsülnünk. Nem régen még hittem, most már nem hiszem, hogy ezt az időt igazából ki fogjuk használni. Jelen pillanatban a dolog ott tart, hogy inkább az anarchikus elemek erősödtek föl a Magyarországnak nevezett viharvert, megtépázott, földúlt közösségünkben. Így tűnik, hogy a demokrácia nekünk arra jó, hogy még jobban szétzilálódjunk, tudatunkat újrégi indulatok homályosítsák el. (...) Nyilvánvaló, hogy azért, mert többpárti a politikai forma, nem szükségszerű, hogy többpártivá polarizálódjon a nemzeti életünk, köz- és magángondolkodásunk párthitvallások őrületes kavalkádjává változzon. A többpártrendszer nem elsősorban arra szolgál, hogy pártunk győzelmét akarva, elveszítsük a józan eszünket. (...) Egy darabig még élveztem is a demokratikus hangzavart. Jólesett a fülemnek az unalmas népi demokratikus kántálás után. Most már idegesít. Vagy mondjuk úgy, hogy komolyan aggódom. {...) Én tényleg majdnem mindent réginek érzek, ami a magyar politikai életben történik. Minden hasonlít valamire, ami már volt. Hasonlítgatnak is serényen a résztvevők, csak mindenki a másikra mutat. A demokrácia nem a lélek szanatóriuma. Kiderülhet, hogy önkormányozhatatlanok vagyunk? És amikor egy külső hatalom megosztva, leosztva, fölosztva, beosztva bebizonyítja nekünk, hogy önkormányozható (a segítségünkkel), mi majd visszagondolunk a függetlenségünk régi szép idejére, s megint lesz miért harcolnunk? A szilaj, szabadságra, függetlenségre szomjúhozó vesztes pozíciójában tudunk csak tartósan leledzeni? Ha vannak perverz emberek, akkor biztos vannak perverz népek is. Egy átlagos országlakó nem is tudja elképzelni a jövő Magyarországát, annyira csak a jelen és a múlt látszik. Amit elképzel, abban nem telik sok öröme. Az emberiség darabjaként nem mindegy az, hogy a globális demokrácia új korszakának eljöveteléhez járulunk-e hozzá, vagy az erő diktálta rend diada61

lához. In: Csaplár Vilmos: A domokrácia álarc az ördög ábrázatán. Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1992, 118-21.

62

31. A hangfelvételt és az intonogramot az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem 1979. február 7-én. Török Annamária: Hogyan lettem rádióbemondó? (Spontán szövegfelvétel) Arról fogok tehát beszélni, hogy hogyan lettem rádióbemondó. A kezdetek azok nagyon messzire nyúlnak vissza, mert még gyermekkoromban, amikor még olvasni sem tudtam, már mondtam verseket. Hát valahol, azt hiszem, itt kell keresni, hogy miért is akartam én előadóművészi pályára lépni. Aztán az iskolában ez folytatódott. Ott is mondtam verset, persze mert akkor még azt hittem, hogy az előadóművészet az csak versmondásból állhat. A gimnáziumban egy nagyon nívós irodalmi színpadnak voltam a tagja, és ott kezdtem el igazán prózát mondani. Ez kapcsolatban állt azzal, hogy az iskola nagyon régóta részt vesz a Kazinczy Ferencről elnevezett szép magyar beszéd országos versenyén, aminek a döntője Győrben van. Előtte sokféle-fajta versenyen kell még keresztülesni, amíg az ember oda eljut. Másodikos gimnazista voltam, amikor az iskola indított először ezen a versenyen. El is jutottam Győrbe, utána való évben is, és az azt követő évben is. Mind a három alkalommal érmes lettem. Ez olyannyira rányomta a bélyegét a pályaválasztásomra, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ne valamilyen előadóművészi pályát válasszak. Hát természetesen színész akartam lenni, miért éppen ne az? És jelentkeztem a főiskolára. A harmadik rostáról kiestem. A főiskolai felvételin történt események kicsit elriasztottak a főiskolától. Akkor úgy gondoltam - most már másképp gondolom, de akkor úgy gondoltam -, hogy sem fizikailag, sem idegileg nem bírnám ezt a munkát. Ezért aztán a sikertelen felvételi után elmentem a televízióba dolgozni külsősként. Itt anélkül, hogy tudták volna, hogy nekem milyen ambícióim vannak, megkértek, hogy jelentkezzem televízióbemondónak. Oda sem vettek fel. De aztán mivel Fischer Sándor a felvételiztető a televíziós felvételin, és megismert. Ţ megkért, hogy jelentkezzek ismét színésznek. Ezt a kérését nem teljesítettem, viszont elmentem a televízióból a rádióba dolgozni. Az írott dokumentációban kaptam adminisztrátori állást. Dokumentátor lettem. Elég hosszan, másfél évig. Ez nekem azért hosszú, mert nagyon nem szerettem csinálni. A rádióban találkoztam Wacha Imrével, aki tanítja a rádióbemondókat. Ezen kívül zsűritag a budapesti és az országos Kazinczy-versenyen. Beszélgetésbe elegyedtem vele, és ő is kérdezte tőlem, hogy nem volna-e kedvem esetleg jelentkezni rádióbemondónak. Kedvem az lett volna, csak úgy éreztem, hogy nekem most sokkal inkább tanulni kellene. Úgyhogy az egyetem sokkal inkább érdekelt. Egy véletlen aztán mégis úgy hozta, hogy nemcsak az egyetemre jelentkeztem, hanem rádióbemondónak is. A véletlen a következő: én olyan gimnáziumba jártam, ami az ELTE gyakorlóiskolája, és a tanárjelöltek között volt egy férfi, akiből rádióbemondó lett. Ez a férfi megismert engem a rádióban csodával határos módon, mert én akkor elsős gimnazista voltam, és az 63

eltelt öt év úgy látszik mégsem homályosította el az arcomat előtte. Ő ismerte az én múltamat, és agitált, hogy jelentkezzek bemondónak. Hát rá már egy kicsit jobban hallgattam. Sok csábító dolgot mesélt - miután ő is rádióbemondó, jobban ismeri a bemondók életkörülményeit, életstílusát -, és megtette azt nekem, hogy szólt azoknak a bemondóknak, akik foglalkoznak a fiatal bemondók képzésével. Ők aztán szóltak a főnökömnek, aki aztán úgy tett, mintha az ő ötlete lett volna, és javasolt engem felvételre. Több rosta van a sikeres felvétel előtt. Háromra emlékszem biztosan, de lehet, hogy több is van. Azután kerültünk egy mester mellé az adóra. Az én mesterem Egressy István lett. Mellette dolgoztunk néhány hónapig. Aztán pedig önállóan dolgoztunk, de továbbra is a mester mellett valójában. Amikor már elég megbízhatóak és elég fegyelmezettek lettünk, akkor egyedül is dolgozhattunk. A gyakornoki idő - ha jól emlékszem - egy év volt. Egy év után véglegesítettek minket, tehát akkor már nem szerződésben dolgoztunk, és akkor avattak bemondóvá. A bemondóvá avatás az persze még nem teljes jogú bemondóságot jelent, mert még nem végezhettünk minden munkát. Az egyik legnehezebb folyamata a munkának a hírolvasás, és a munka kezdetén legfeljebb csak háromperces híreket olvashattunk. Aztán később - főleg szabadságok miatt - beugrasztottak minket mindjárt a mélyvízbe. Én... nekem éppen egy központi bizottsági közleményt kellett életem legelső 22-es hírében felolvasni. És miután ez sikerült, azóta úgynevezett hírolvasó és műsorvezető bemondó vagyok. Vagyis ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy a bemondói munkának minden részét csinálhatom.

64

32. A felvételt az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem 1974-ben. Vándorfi László: Meditáció a magyar futballról (Spontán szöveg) Talán minden magyar ember szívügyéről, a mai magyar futball állásáról és helyzetéről szeretnék néhány szót ejteni annak kapcsán, amit már a napilapok, folyóiratok számtalanszor elmondtak és kitárgyaltak, a magyarnyugatnémet futballtalálkozók utáni helyzetképet. Azt hiszem, hogy abból kell kiindulnunk, hogy a mai magyar labdarúgás már régen nem tart ott, ahol az ötvenes évek közepén, ötvenes évek elején tartott. Viszont a nyugatnémet labdarúgás átvette azt az örökséget, amit az ötvenes években az Aranycsapat, a magyar Aranycsapat magáénak mondhatott. Egy Európa középmezőnyéhez tartozó futballcsapat, futballválogatott és a világ jelenleg legjobban felkészült és legjobb erőállapotban levő válogatottja játszott. Az eredmény, mint azt a nyugatnémet lapok is elismerték tárgyilagosan, pusztán azért lett ilyen, számunkra kétségbeejtő 5-0, mert nem elsősorban játéktudásban maradtunk el nyugatnémet ellenfelünktől, tehát nem a tudásbeli különbségben mutatkozott meg ez az öt-nullás különbség, ötgólos különbség, hanem első- sorban a játékfelfogásban. A labdarúgás új útjairól alaposan letért a magyar labdarúgás. Visszafele halad vagy stagnál. Ez világosan látszott, hiszen körülbelül egy félidőnyit tudtak a magyar játékosok végigjátszani. A nyugatnémetek pedig tulajdonképpen edzőmérkőzésnek tekintve, könnyeden, kétszer annyit szaladgáltak, mint a mieink. Egészen más helyzet volt és egészen érdekes volt megfigyelni a nem nem a válogatott csapatoknak, hanem a két ország bajnokcsapatának a küzdelmét, a Bayerné(t) és az Újpesti Dózsa küzdelmét. Itt annak ellenére, hogy számtalan sok lélektani és egyéb körülmény hatására közel sem tudták az újpestiek azt nyújtani, ami bennük van, mégis a két csapat közötti különbség nem volt olyan hatalmas és annyira szembeszökő, mint a válogatottaknál. Ezt Beckenbauer, a nyugatnémet csapat kapitánya és a világ legjobbjának tartott játékos játékosa fogalmazta meg, hogy az Újpesti Dózsa sokkal jobb csapat, mint a magyar válogatott. Itt nem is elsősorban a válogatottban és az Újpesti Dózsában játszó játékosok egyéni képességei között kell különbséget keresni, hiszen a válogatott többnyire az Újpesti Dózsa játékosaiból épül fel, hanem a két csapat játékfelfogása közötti alapvető különbséget kell tekinteni. Az Újpesti Dózsa ebben már sokkal előrébb jár, mint a saját országának a válogatottja, vagyis edzője, Várhidi Pál sokkal reálisabban, sokkal maibb szemekkel látja a világ labdarúgását, mint a válogatott edzője, Illovszky Rudolf. Nekem személyesen ez a véleményem, és a látottak ezt is bizonyították. Egészen érdekes eredményre juthatunk, hogyha összehasonlításokat teszünk a nyugatnémetek játékosegyéniségei és a magyarok játékosegyéniségei között. Az előretolt csatár, aki mindenféleképpen, minden labdarúgásban a(z) 65

alapvető feladatot kapja, gólszerzés feladatát, és tulajdonképpen mindig kulcspozíció volt és marad. Ezt a posztot a nyugatnémeteknél a Gerd Müller tölti be, magyaroknál pedig a Bene Ferenc. Hogyha megnézzük a két játékost, tulajdonképpen felépítésre és Bene kezdeti éveit tekintve, körülbelül képességekre is egyformának tekinthetők. Csupán számolni kell azzal, a Bene számára tragédiával, hogy a magyar viszonyok között a magyar labdarúgásban egy olyan erőszakos, minden idegszálával gólra törő és minden helyzetből kapura lövő játékos, mint Bene, egyszerűen nem tudott megélni, hiszen nálunk a trükkös, a technikás játékosok férkőztek a közönség szívébe, és mindig is ők voltak a kedvencek. És azután, miután ezek a játékosok kihaltak, Albert és Göröcs személyében, s nem volt, aki Benének labdát adjon, azután bizony az ő tudása is megkopni látszott, bátortalanabbá vált, a kaput is sokkal kevésbé tudta veszélyeztetni. Míg a nyugatnémet Gerd Müller, aki egészen különleges különleges módon érzi a kaput s a gólhelyzeteket, mondhatni azt, hogy a csapat többi kilenc mezőnyjátékosától ugyanolyan labdákat, ugyanolyan jó labdákat kap sorozatban, szinte tízmásodpercenként, amilyeneket idehaza néhány évvel ezelőtt csak Göröcs és Albert tudott adni. Sokkal gyorsabb - és mint az egyik újpesti játékos megfogalmazta, hogy miben rejlik a nyugatnémeteknek a fő erénye - ez a magyarok által ötvenes években bevezetett kényszerítő passz az, ami egyedüli kulcsát jelenti a nyugatnémetek sikereinek. Ezt sokkal gyorsabban, dinamikusabban, szinte szemmel alig követhetően, jéghoki gyorsasággal csinálják. A magyarok viszont körülbelül percek alatt tudnak csak eljutni a kapuhoz, és akkor sem ilyen átütő erővel. Hát, szakértőre egyáltalán nem valló beszámolómat ezzel befejeztem.

66

33. A szöveg forrása az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában 1975. október 9-én Balázs Jánossal készült videofelvétel. Megtalálható az ELTE Fonetikai Tanszékének archívumában. Ld. még A hetvenes évek magyar nyelvészei sorozat 1. sz. füzetében (1994). Balázs János: Pályakép, önvallomás Nagyon sokat köszönhetek pályám elindulásában, egész életem alakulásában annak a döntő hatásnak, amely engem a pápai református kollégiumban ért. Kitűnő tanáraink voltak, de a kitűnőek közül is különösen ki kell emelnem Rab Istvánt, aki a görög és a latin nyelv tanára volt. De nemcsak görögöt és latint tanított, hanem a magyar nyelvnek is szerelmese lévén, Adynak, a legújabb magyar irodalomnak és költészetnek a szeretetére éppúgy nevelt, mint a régi magyar irodaloméra és költészetére. Emlékszem feledhetetlen, csodálatos görög óráira, amelyen a Homérosz-idézetek mellett sőrőn halottunk Arany János-, sőt Ady-idézeteket is. Így terelődött a figyelmem a magyar nyelv szépségei felé, és diákkoromban az volt a titkos vágyam, hogy egyszer majd a magyar költői nyelv kérdéseivel fogok foglalkozni. Nagy szeretettel gondolok vissza diáktársaimra is, közűlük most Lőrincze Lajost említeném, aki egy osztállyal járt lejjebb; azokra a feledhetetlen sétákra, amikor a pápai Öreghegyen tavasszal jártunk-keltünk, s közben Tóth Árpád-verseket idéztünk, régi magyar költők verseit mondogattuk, és közbe terveztük, hogy mivel fogunk majd életünk későbbi folyamán foglalkozni. Talán csak a véletlennek, de sok minden másnak is talán köszönhető, hogy ebből egyet-mást talán sikerült megvalósítanunk, elsősorban nyilván Lőrincze Lajosnak. Az Eötvös Kollégiumba kerültünk mindketten, én mint göröglatin és magyar szakos tanárjelölt, ahol elsősorban ezekkel a nyelvekkel foglalkoztam, de foglalkoztam modern nyelvekkel is, és különösen sokat az ókori görög-latin nyelvtani, stilisztikai és retorikai irodalommal. Amikor aztán az Eötvös Kollégiumot elvégeztem és mint egyetemi előadó görög szemináriumi gyakorlatokat vezettem, majd az Eötvös Kollégiumban seniorként latin és görög nyelvórákat tartottam, továbbá latin stilisztikai órákat, akkor tovább folytattam a megkezdett tanulmányaimat ebben az irányban; különösen érdekeltek a latin és görög retorika és stilisztika problémái. Azután tanárként is működtem a pápai ref..., nem a pápai, hanem a budapesti református gimnáziumban; majd pedig külföldre is kerültem, a Lipcsei Tudományegyetemen is el tudtam tölteni két évet, ahol a magyart mint idegen nyelvet tanítottam. Azután a háború után kilencszáznegyvenöt és kilencszázötven között az akkori Művelődésügyi Minisztériumban dolgoztam a külföldi kapcsolatok osztályán, de ezen öt év alatt, amit ott töltöttem két év folyamán módom volt arra is, hogy Svájcban tanulhassak a zürichi és genfi egyetemen és különösen Genfben Saussure tanítványaitól, az ott kimunkált stilisztikai módszereket igyekeztem elsajátítani. 67

Amikor pedig hazakerültem, kilencszázötventől kezdve az akkor létesült Nyelvtudományi Intézethez kerültem, és másfél évtizeden keresztül részt vettem a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának szerkesztésében. Ezt a másfél évtizedet mint életem egyik legszebb időszakát tekintem, mert olyasmit sikerült megtanulnom, ami nagyon hasznosnak mutatkozott nyelvészeti pályafutásom későbbi folyamán is. A szótárírás számos olyan kérdést vet föl, ami tulajdonképpen alapvető a nyelvtudománynak, különösen az általános nyelvészetnek a problematikája szempontjából. Onnan azután átkerültem kilencszázhatvanötben a budapesti egyetem Általános Nyelvészeti Tanszékére; közben módom volt már kilencszázötvenhat elején kandidatúrát szerezni a magyar és az európai nyelvtudomány kérdéseiről írt pályamunkámmal. Ennek egyik kiágazása volt a Sylvester Jánossal és egyáltalában a régi magyar nyelvtanirodalommal kapcsolatos kutatásaimnak az alakulása. Így jelent meg Sylvester-monográfiám is. Majd pedig még a Nyelvtudományi Intézetben sokat foglalkoztam általános nyelvészeti kérdésekkel magyar és finnugor alapon. -gy született meg akadémiai doktori értekezésem, amely azután német nyelven jelent meg Magyarországon és a müncheni Fink Kiadó közös kiadásában. Ebben a munkámban magyar és finnugor alapon, de indogermán nyelvészeti alapon is olyan kérdésekkel foglalkozom, amelyek ma különösen időszerűek, a deixisnek, tehát a mutató névmási elemeknek a szerepével, amelynek nemcsak szintaktikai, hanem szemantikai és egyéb vonatkozásai is vannak. Azután Olaszországban is működtem hat éven keresztül a Római Tudományegyetemen mint az ottani magyar tanszék vezetője. Itt újból foglalkozhattam oly kérdésekkel, mint a magyarnak mint idegen nyelvnek az oktatása, és hazakerülve onnan ezt a kérdést különösen kontrasztív alapon sikerült tovább tanulmányoznom. A legutóbbi évek folyamán az Általános Nyelvészeti Tanszék irányítása is feladatommá vált és számos olyan kérdéssel kellett foglalkoznom, amelyek ma világszerte az általános nyelvészeti vizsgálódások középpontjában állnak: szemantika, szintaxis, kontrasztív nyelvészeti kutatások, legújabban pedig a szövegnyelvészet. Így gondolom, hogy különösen ez utóbbi alkalmas lesz arra, hogy a legújabb nyelvészeti kutatások eredményeit új módon szintetizálja. A mondatközpontúságtól a szövegközpontúság felé vezető út tulajdonképpen kijelöli azt az irányt, amelyen számos olyan kérdést lehet új módon megközelíteni, vagy megoldani, amelynek a tárgyalása régen nem volt lehetséges, vagy csak más területeken, például retorikának, stilisztikának, fogalmazástannak a területén kerülhetett szóba. Mit lehet várni, mit lehetne tenni Magyarországon? Legfontosabb feladatnak azt tartom, hogy a magyar nyelvtudománynak a módszereit korszerűsítsük. De szerintem külön kell választani a divatosat a valóban korszerűtől. Hogy mi a korszerű, ennek a vizsgálása, ennek az eldöntése igen nehéz feladat. Ehhez igen nagy elméleti és nem utolsósorban ideológiai felkészültségre van szükség.

68

34. A szöveg forrása az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában 1975. október 7-én Lőrincze Lajossal készült videofelvétel. Megtalálható az ELTE Fonetikai Tanszékének archívumában. Ld. még A hetvenes évek magyar nyelvészei sorozat 33. sz. füzetében (1994). Lőrincze Lajos pályájáról beszél Kezdjük a kezdetekkel. 1915. november 24-én születtem a Veszprém megyei Szentgálon. Ez a falu a királyi vadászok faluja. Én ugyan nem tartoztam a királyi vadászok közé, azt hiszem, hogy életemben talán egyetlen vadászaton sem vettem részt úgy istenigazában. Az elemi iskolát ott végeztem, utána Pápára kerültem, a református kollégiumba. Igen jó iskola volt. Nem azért, mintha azok a tanárok, akik ott tanítottak, valahogy jobb tanárok lettek volna, mint más iskolában, de a fiatalság az szabadon tenyészett, ahogy a kollégium címerében lévő eperfa felirata mondja, illetőleg mondta, és kezdeményeztünk önállóan mindent, részt vettünk mindenben, ami az országot nagyban foglalkoztatta. Érdekes volt a képzőtársaság, Petőfi képzőtársasága, amelyben bemutattunk mindent, bemutattuk kezdeményezéseinket, verseinket, novelláinkat, tudományos kísérletezéseinket; sőt ott próbáltam ki én is a folyóiratszerkesztést. A Pápai Kollégiumi Lapoknak én is szerkesztője voltam és rendszeres cikkírója. Egészen jó az a lap, még ma is előveszek egy-két számát, látom, hogy milyen jó dolgokkal foglalkoztunk, és egész alapos, jó kis cikkecskéket írtunk bele. Azután a budapesti egyetemre kerültem magyar-német szakos tanárjelöltnek. Az egyetemet az Eötvös Kollégium tagjaként végeztem. Életem nagy ajándékának tartom ezt. Ebben a környezetben, ebben a társaságban, ezekkel a kollégákkal, akik ott voltak, igazán jól fel lehetett készülni a filosz-életre. Pais tanár úrnak a tanítványa voltam, ő irányított, buzdított a nyelvészet felé. Miután szakdolgozatomat a nyelvjárásokból írtam, illetőleg Szentgál földrajzi neveiből, ez megtetszett Pais tanár úrnak és ajánlott az akkor induló, akkor alapított Néptudományi Intézetbe egyetemi gyakornoknak. Utána néhány évre Pápára kerültem, visszamentem a régi iskolámba tanárnak, de a felszabadulás után újra Pestre kerültem a Néptudományi Intézetbe, ez a Kelet-európai Tudományos Intézetnek volt része. Tulajdonképpen, ha visszagondolok, a két pápai éven kívül én mindig ugyanazon a helyen voltam, mert a Néptudományi Intézet jórészt azonos volt a Magyarságtudományi Intézettel, a feladata is az volt, a munkatársak nagyobb része is azonos volt azokkal, akikkel ott dolgoztam együtt. S utána ebből alakult a Nyelvtudományi Munkaközösség, majd a Nyelvtudományi Intézet, még az íróasztalom is nagyon sokáig azonos volt, és hát a feladatköröm szintén. Először névtannal foglalkoztam, Földrajzi neveink élete címen jelent meg egy kis dolgozatom. Nyelvjáráskutatással, személynevekkel is foglalkoztam, a személynevek köréből is írtam néhány dolgozatot, azután a Nyelvatlasz, a Magyar Nyelvatlasz anyaggyűjtésében és szervezésében vettem részt. Nagyon fontos éveknek tartom azokat, amelyeket a Nyelvatlasz munkálataival töltöttem el. Nem hiszem, hogy van még egy vagy lesz még egy generáció, amelyik any69

nyira jól ismeri majd a magyar nyelvjárásokat, mint mi, akik ebben a munkában részt vettünk, hiszen ahol magyarul beszélnek, majdnem mindenhol megfordultunk és hát néhány napot, legalább néhány napot eltöltöttünk, és saját magunk ismerkedtünk meg a nyelvjárásokkal, nem pedig csak az irodalomból, mint ahogy szükségszerűen hát sokan a régebbi időben és valószínűleg ma is. Az 50-es években a nyelvművelés felé fordult a figyelmem részben azért, mert hajlamaim is erre vittek, részben pedig hát szükségszerűen is. Az akadémiai Nyelvművelő Bizottságának lettem a titkára, majd a Magyar Nyelvőrnek a szerkesztője. Erre az időre visszaemlékezve okvetlenül meg kell említenem a Kodály Zoltánnal való kapcsolatokat. Kodály Zoltán volt az elnöke akkor a Nyelvművelő Bizottságnak, részt vett a Magyar Nyelvőr szerkesztőbizottságának a munkájában, és általában minden érdekelte, ami a magyar nyelvvel, nyelvműveléssel, nyelvi kultúrával kapcsolatban van. Támogatta törekvéseinket, segítette, ötletekkel állt elő, amelyeket vagy sikerült, vagy nem megvalósítani. Sok mindent sikerült. Az ő ötlete volt például az is, hogy rendszeresen tartsunk előadást a rádióban, tehát az Édes anyanyelvünknek most már hamarosan 25. évébe lépő sorozatnak is ő volt a megindítója tulajdonképpen. Ő írt a rádióba, hogy valami ilyesmit kellene csinálni. De mondom, emellett tulajdonképpen minden munkánkban részt vett, erejét, idejét nem sajnálta. Néhány könyvmű is keletkezett ebből az időből. Azt mondhatnám, hogy tulajdonképpen életem leglényegesebb része a nyelvműveléssel való foglalkozás volt, hisz munkáim is ezt mutatják, A nyelv és élet című könyv, azután az Édes anyanyelvünk, Nyelvőrségen, amelyek a nyelvművelés elméleti, elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak. S azonfelül még több gyűjteményes kötetnek voltam részben munkatársa, részben szerkesztője. És hát életem további részében is tulajdonképpen az eddig tervezett munkákat szeretném tető alá hozni. Okvetlenül egy szép kötetet még (úgy) a nyelvművelés elvi kérdéseiről, de gondolok arra is - régóta dédelgetett tervem -, hogy író és nyelvművelés viszonyáról, író és nyelvész viszonyáról is írjak egy könyvet. Valahogy ilyenféle elgondolásban: Nyelvész urak és a költő. Nyelvész urak jobban tudják, a költő jobban érzi. Két részből állna. Az egyik azt tartalmazza, amit valóban jobban tudnak a nyelvész urak, s a másik pedig, amit a költő érez jobban. Gondolok azután egy kedves kis népszerűnek szánt kötetre, egy ilyen Mosolygó Nyelvőrre, a nyelvművelés humorát mutatva be; még talán arra is, hogy egy ilyen hangos kötetet megszerkesszek, hogy hanglemezen az előadásoknak az anyagát, hát szintén adjuk, a rádióelőadásokból valamilyen válogatás anyagát. És hát ha még tervezni lehet - nem tudja az ember tulajdonképpen, hogy mennyire lehet tervezni - gondolok arra is, hogy az első szerelemnek is tartozom eggyel és mással, Szentgál helyneveivel kezdtem a pályámat, de tulajdonképpen Szentgál helyneveit még nem jelentettem meg, csak arról, azt felhasználva írtam azt az előbb említett elméleti munkát. De szeretném megjelentetni tehát az eddig összegyűjtött anyagot, annál is inkább, mert az ember és táj viszonya azóta, hogy én azt az anyagot összegyűjtöttem, alapjában véve megváltozott. Más a mai szentgáli határ, mint akkor volt. Más a felosztása, beosztása és más a fontossága is az egyes helynek, elnevezés szempontjából az egyes helyeknek, mint akkor volt. Tehát nyilvánvaló, hogy egészen más a mai névanyag funkciója, mint ezelőtt harminc, ötven, vagy száz évvel volt. Nagyon 70

érdekes lenne ezt megvizsgálni, hogyan alakult ez, mi a mai tudatban a helynevek, a földrajzi nevek szerepe Szentgálon. De arra is gondolok, hogy volt nekem egy kis gyűjteményem a régi Szentgál tájnyelvéről, szentgáli XVII-XVIII. századi oklevelekből írtam ki szentgáli nyelvjárási anyagot és azt közöltem a Magyar Nyelvben, de nem nagy anyagot tulajdonképpen; sok van még és sokat lehetne hozzá gyűjteni. Így gondolom, hogy érdekes lenne ezt egy könyvben kiadni, persze jól kiegészítve. Tervek lenének még. Ars longa, vita brevis - meglátjuk, hogy tíz év múlva miről lehet majd beszámolni.

71

35. A videofelvételről lejegyzett szöveget Elekfi László mondta el. A stúdiófelvétel az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készült 1977. május 25-én. Megtalálható az ELTE Fonetikai Tanszékének archívumában. Megjelenik majd A hetvenes évek magyar nyelvészei sorozat 13. sz. füzetében! Elekfi László pályájáról szól 1977. május 25-én a következő részletek látszanak fontosnak az életemből. Szeged városában kezdtem el élni, de második otthonom Miskolcon volt, 28-as városban, mert apai nagyszüleim ott laktak. A fonetika iránt már kis gimnazista koromban kezdtem el érdeklődni, mégpedig először játékosan. Próbálgattam, hogyan szól az a hang, az a mássalhangzó, amelyik se nem p, se nem t. Próbálgattam a nyelvem hegyét a felső ajkamhoz illeszteni, s akkor ilyesmit kaptam, hogy pté. Rájöttem, hogy ez a hang a p-hez képest t-nek hangzik, a t-hez képest viszont a p hangszínével rokon. Azóta is mindig érdekeltek a kontraszthatások, a jelenségeknek a rendszerbeli helye. A magánhangzók sajátosságaira később, a zene tanulása közben lettem figyelmes. Antos Kálmán orgonaművész volt a szegedi zeneiskolában akkoriban a zeneelméleti tárgyak tanára. Egy szűk félév jutott a zeneesztétikára, de úgy, hogy ebbe voltak belezsúfolva az akusztikai alapismeretek is. Antos ismertetett meg a Helmholz-féle felhangelmélettel és Stumpf kísérleteivel. Ţ hívta fel a figyelmet arra, hogy a beszéd magánhangzói voltaképpen zenei hangok. Hogy ez a tétel mennyire igaz és nem igaz egyszerre, azt későbbi tanulmányaim és kísérleteim során részleteiben megtapasztaltam. A beszéd hanglejtése és a zenei dallam közt minden hasonlóságok ellenére is lényegbevágó a különbség. Az egyetemet mint Eötvös-kollégista Budapesten kezdtem és végeztem. Nyelvészeti hajlandóságomat egy ideig háttérbe szorította zenei érdeklődésem. Bármennyire is érdekeltek Laziczius fonetikai és általános nyelvészeti előadásai, ütköztek Kodály zeneszerzésóráival. Azokat pedig mint orgona főszakos, semmiképpen sem akartam elmulasztani. Évek múltán jöttem csak rá, hogy a jó zenéléshez hiányzik belőlem az előadás biztonsága, a zeneszerzéshez pedig az ötletek kellő gazdagsága. Viszont egyetemi tanulmányaim során rájöttem arra, különösen a nyelvtani anyagból való felkészülés során, hogy mennyire problematikus még sok mondattani kérdés. Ezeket sem az iskola, sem a tudományos igényő nyelvtankönyvek nem tárták még akkor fel kellően. Sági István Brassai mondatszemléletére, Pais Dezső pedig a mondattan alapkérdéseire hívta fel a figyelmet a 30-as évek végén. Ekkor érlelődött meg bennem végleg, hogy a mondattan tanulmányozására szánjam életem legjavát. Ahhoz azonban, hogy hivatásszerűen foglalkozzam nyelvészettel, újabb vargabetűk vezettek. Schwartz Elemér, aki Paison kívül talán legtöbbet tágította nyelvtörténeti ismereteimet arra ösztönzött, hogy német karácsonyi dallamokat vizsgáljak. És ez megint évekre elvette időmet a mondattani kutatásoktól. A téma mégis alkalmas volt arra, hogy elmélyítsem zenei formaismeretemet és beletanul72

jak a néprajz alapkérdéseibe. Az irodalomból is a lírát, a verset kezdtem és kedveltem meg legjobban. Horváth János, Keresztury Dezső, Pukánszky Béla vezetett rá valójában, hogyan kell verset olvasni. Kilenc évi gimnáziumi és általános iskolai tanítás közben tanítványaim szóbeli és írásos megnyilatkozásaiból is anyagot gyűjtöttem mondattani megfigyeléseimhez. Két mondattani dolgozatomat felolvastam a Nyelvtudományi Társaságban. Ennek visszhangja és az 50-es évek elején nagy lendületet vevő szótárszerkesztés teremtette meg az alkalmat arra, hogy a pedagógiai pályát az értelmező szótárival cseréljem fel, s ennek révén bekapcsolódjam a Nyelvtudományi Intézet életébe. Ennyit pályám kezdő szakaszáról. A többi olvasható azokban a hivatalos önéletrajzokban, amelyeket azóta számos alkalommal meg kellett írnom. Most néhány szót szólok jelenlegi munkámról és terveimről. Elmondhatom, hogy szerkesztés alatt álló Nyelvművelő Kézikönyvünk legalább tizedrészében az én munkám. Ennél nagyobb arányban vagyok benne a Kiejtési Kézikönyvünkben, helyesebben a Kézikönyv előtanulmányaiban, amely alaposan feltár sok kiejtési kérdést, sok célszerű tanácsot ad. De talán túl részletes ahhoz, hogy a nem nyelvész közönség könnyen eligazodhasson benne. Mondattani elgondolásaimnak eddigi legbővebb feltárása kandidátusi dolgozatom Petőfi költeményeinek versmondattani felépítéséről, melyet azonban csak jövőre kezdek sajtó alá rendezni. Folyamatban van egy másik nagyobb szabású dolgozatom a tagmondatok igazságértékéről. Mivel életem egyik fő célja az igazság kutatása és az érte való harc, igen fontosnak tartom az igazság nyelvi formájának feltárását és az ezzel kapcsolatos részletkérdéseket. Ez a munka Molnár Ilona és Kiefer Ferenc mondatjelentéstani vizsgálataival párhuzamosan, velük együttműködésben készült. Folyamatban van a magyar ragozási szótár előkészítése. Jövőre munkatársakkal, mintegy közösségi munkában 3 év alatt tervezzük elkészíteni. Ez a munka bemutat kb. 3 millió adatot, rendezve. A 3 milliót úgy kell érteni, hogy a 70 ezer kéziszótári címszónak kb. címszavanként 50 toldalékos alakját kellett paradigma- típusok szerint rendezni. Ez együttvéve nagyjából kiadja a 3 milliót, sőt valószínűleg annál több lesz. Ezzel tehát, mondjuk azt a hajlamomat is érvényesíthetem, amelynek során szeretem rendszerben látni a dolgokat. A nyelvtudomány jövőjéről való elképzelésem megjelent abban a füzetben, amelyet Gallasy Magdolna szerkesztett, egy vita anyagát állította benne össze a nyelvtudomány jövőjéről. Ebben különösen arra hívom föl a figyelmet, hogy a nyelvtudománynak törekednie kell az egzakt kutatási módszerre és tanulni más tudományágaktól azt, ami onnan elsajátítható. Ebben a jövőkutatási füzetben mégis két másik, nagyon alapvető tanulmányra szeretném fölhívni mindenkinek a figyelmét. Benkő Loránd olyan átfogó képet adott a nyelvtudomány egészéről, jövőjéről, hogy az kiindulása lehet a jövőtervezésnek. A másik pedig Róna-Tas Andrásnak az ugyancsak ennek a vitának a keretében elhangzott és írásban is hozzáférhető megnyilatkozása. Egy kisebb előadásban arról szándékozom még nyilatkozni, hogy a nyelvművelésünk is legyen tudományosabb. 73

Befejezésül talán egy verssel búcsúznék a hallgatóimtól, amellyel Eötvös kollégiumi bemutatkozásomat is kezdtem. Kosztolányi verse: A lámpagyújtó énekel. Egy szűk, kicsiny botban viszem a szent tüzet felétek, én örök újra bújtó, én kormos lámpagyújtó. Fölgyújtom a vak éjet. A rézkupaknak öblén halkan szitál a tört fény, ha jő az alkonyat s alélt kanócok, álmos utcalámpák szomjúhozzák piros tűzcsókomat. Ki sejti, hogy a réz-szitán egy vad tűztenger ég benn s a gyáva pillelángban egy lázadó világ van bebörtönözve mélyen? Csak én tudom, ha tűzsugáros vörös szemekkel int a város s rám hull a sűrű köd és tűzbotommal görbe utcasarkon én kormos ember csöndben eltűnök.

74

36. A szöveg forrása az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában Rácz Endrével készült videofelvétel. Megtalálható az ELTE Fonetikai Tanszékének archívumában. Ld. még A hetvenes évek magyar nyelvészei sorozat 40. sz. füzetében (1994). Rácz Endre vallomása pályájáról Ifjúságomnak három nagy élménye, amely egész életpályámat meghatározta, a magyar neveléstörténet három progresszív kollégiumtípusához főződik. Az ősi pápai református kollégium - amelynek tízéves koromtól, 1932-től nyolc esztendőn át voltam a diákja - anyagi támogatásával lehetővé tette, hogy egyáltalán tanulhattam. Kiváló tanáraival a tudományos érdeklődésnek, demokratikus önkormányzati intézményeivel pedig a közéleti gondolkodásmódnak a csíráit ültette belém. Az Eötvös Kollégium - amelynek 1940-től 46-ig voltam a tagja - mindenekelőtt a tudományos kutatás szenvedélyére nevelt, de nevelt politikailag is: a polgári antifasizmustól elvezetett egészen a marxista világnézetig. 1946 után - miközben több vidéki és budapesti középiskolában és általános iskolában tanárkodtam - bekapcsolódtam a népi kollégiummozgalomba, előbb vidéki középiskolás kollégium, majd budapesti bölcsészkollégium igazgatójaként és végül, a NÉKOSZ legfelsőbb vezetőségének a tagjaként. Itt kapcsolódott össze szakmai és ideológiai ismeretanyagom a gyakorlattal, edződött eleven nevelőmunkává, mindennapi politikai cselekvéssé. gy lett életem három elválaszthatatlan része a tudományos kutatás, az oktatónevelőmunka és a közéleti tevékenység. A tudományos búvárkodás iránti vonzalmat persze mindenekelőtt az Eötvös Kollégium oltotta belém. Mint magyar-latin szakos tanárjelöltet itt kiváló nyelvészek oktattak, így például Bárczi Géza, Hadrovics László, Lakó György, aztán a fiatal Balázs János, s közéjük számítom az irodalomtörténész, nyelvészbarát Keresztury Dezsőt is. De mindenekelőtt Tosu tanár úr volt rám a legnagyobb hatással, azaz Pais Dezső professzor: ő vizsgáztatott a kollégiumi felvételin, az úgynevezett fejtapogatáson. Az egyetemen az ő tanítványai közé szegődtem, ő irányította szakdolgozatomat, disszertációm munkálatait. Mint a legtöbb Pais-tanítvány, magam is a névtudomány területéről indultam el. 1946ban szereztem bölcsészdoktori fokozatot, értekezésem a XIV. századi magyar becézőneveket vizsgálta, okleveles anyag alapján. Ezután már az említett általános és középiskolai munkás és hasznos tanári évek következtek. 1951-ben kineveztek a budapesti Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolára adjunktusnak, majd később docensnek. A tudományos érdeklődésem ettől kezdve - a főiskolai oktatás kívánalmainak megfelelően elsősorban a leíró nyelvészet és a nyelvművelés felé fordult. Tudományos és oktatói pályámon újabb fordulatot jelentett, hogy a budapesti főiskolának 1955ben történt indokolatlan és érthetetlen megszűntetése után, a szegedi József Attila Tudományegyetem docense lettem, s itt tanítottam egészen 1963-ig. S bár első szerelmemmel, a névtudománnyal továbbra is kacérkodtam (számos ilyen tárgyú publikációm jelent meg), hő feleségem azonban most már a grammatika maradt, mindenekelőtt a leíró és a történeti mondattan. 1962-ben 75

védtem meg kandidátusi értekezésemet, amelyben a magyar nyelv következményes mondatait vizsgáltam leíró és történeti szempontból. A Művelődésügyi Minisztérium 1963-ban Szegedről az Eötvös Loránd Tudományegyetemre helyezett át, ahol a legfőbb feladatom a leíró nyelvészeti oktatás és kutatás irányítása volt. Először az I. számú nyelvtudományi tanszéken dolgoztam (Pais Dezső egykori tanszékén), később, 1970-ben átkerültem az újonnan szervezett Mai Magyar Nyelvi Tanszékre. 1975-ben kineveztek egyetemi tanárnak. Szerkesztésemben készült el a leíró nyelvtannak az egyetemi oktatás történetében legelső tankönyve,A mai magyar nyelv c. könyv, amelynek nagyobb mondattani részét magam írtam. 1968-as megjelenése óta eddig már három újabb kiadást ért meg. Szemere Gyulával együtt írtam a tantárgy második egyetemi tankönyvét, a Mondattani elemzések-et, ez 1972-ben jelent meg. A tanszéken tovább dolgozunk a leíró nyelvészeti kutatásnak és a leíró grammatikának a korszerűsítésén. Ennek a munkának az a célja, hogy kidolgozzunk egy új tudományos nyelvtant, s az előmunkálatok eredményei tanulmánykötetekben láttak már napvilágot. Ezeket együtt szerkesztem Szathmári Istvánnal. Már megjelent az alaktani és a szófajtani tanulmánykötet, valamint a mondattani kötet, sajtó alatt van a szójelentéstani és szókészlettani kötet, s végül az előkészület stádiumában van a szövegtani tanulmánygyűjtemény. Említett tevékenységeimhez szervesen hozzátartozik az egyetemi nyelvészeti oktatás módszerére irányuló vizsgálódásom, amely elsősorban a kiscsoportos oktatás tantervi helyének és szerepének a megállapításával, valamint a számonkérés korszerű formáival foglalkozik. Fontos feladatköröm a tanári továbbképzés is. Vidéki középiskolai tanárok és a Nemzetközi Előkészítő Intézet tanárainak grammatikai továbbképzésében vettem részt egyetemi keretekben, s az egyetemi kereteken kívül továbbképzési előadásokat tartok rendszeresen fővárosi, sőt országos, illetőleg megyei továbbképző szervek rendezésében. Foglalkozom a leíró nyelvtan iskolai oktatásának a kérdéseivel is, részt vettem iskolai tankönyvek és módszertani segédletek írásában, lektorálásában, s részt veszek az akadémiai, Művelődésügyi Minisztériumnak az oktatás korszerűsítésére irányuló vizsgálataiban, az ún. hatos kutatási főirányban. Tudománynépszerűsítő tevékenységem eredménye - egyebek között - a Takács Etellel közösen írt Kis magyar nyelvtan, amelynek a közelmúltban jelent meg az 5. kiadása. Leíró nyelvészeti kutatásaim középpontjában jelenleg a mondat- és szövegszerveződés egyik legfontosabb eszközének, a kongruenciának a vizsgálata áll. Ebből a témakörből egy könyvnyi terjedelmű dolgozatot kívánok készíteni, s már több kisebb cikkem is jelent meg, sőt egy nagyobb tanulmányom, A mondatbeli egyeztetés főbb kérdései a magyarban címmel, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványainak a sorozatában. Leíró nyelvtani búvárkodásaimhoz kapcsolódnak nyelvtörténeti, stilisztikai és nyelvművelő kutatásaim, munkásságom is. Részt vettem ez ideig az új történeti grammatika kidolgozásában, stilisztikai vizsgálódásaim pedig főleg a grammatikai és stilisztikai kategóriák összefüggésének a vizsgálatára irányulnak. A nyelvművelő mozgalomban annak megújhodásától, 1950-től kezdve kapcsolódtam be. Idevágó publikációim a nyelvművelő folyóiratok, szakfolyó76

iratok és a napilapok és hetilapok nyelvművelő rovatain kívül megjelentek reprezentatív nyelvművelő kötetekben, s részt veszek mint munkatárs az új, nagymérető Nyelvművelő Kézikönyvnek a munkálataiban, ez már a kiadás előtt (áll), jövő könyvnapra fog megjelenni az első kötete; szerkesztőségi bizottsági tagja a Magyar Nyelvőrnek, rovatvezetője az Édes Anyanyelvünk című folyóiratnak és szerkesztője a Magyar Nemzet nyelvművelő rovatának. Ami társadalmi munkásságomat illeti, tudománynépszerűsítő, továbbképző és nyelvművelő előadásaimon kívül ide számítható tudományszervező, tudomány- és oktatáspolitikai tevékenységem. Tagja vagyok több akadémiai, minisztériumi és egyetemi bizottságnak (többnek éveken át titkára is voltam), vezetőségi tagja vagyok a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat budapesti, illetőleg országos nyelvi szakosztályának. Ami pályám további alakulásának a vezérelveit illeti, arról a következőket mondhatom. Nem szeretnék ezután sem teljesen szakítani a névtudománnyal, ahol a legfőbb teendő napjainkban az országos méretekben megindult adatgyűjtésnek a kiteljesítése és a névtudomány mint komplex tudomány önálló kutatási elveinek kidolgozása. Ezen a területen több tanítványom is dolgozik. Közülük a legbüszkébb Ördög Ferencre vagyok, aki a magyar névtudomány egyik vezéralakjává nőtte ki magát. Nem nélkülözhetem tanítványaim és munkatársaim segítségét a fő feladatban, az új, korszerű leíró grammatika megteremtésében. Ez a gárda, amely ezen a területen dolgozik, úgy jellemezhető, hogy azt az iskolát követi, amelyet így nevezünk: a klasszikus grammatika megújítása. Így látjuk ugyanis, hogy az új grammatikaelméleti irányzatok számos, igen nagy horderejű eredményt értek el, s kitűnő módszereket honosítottak meg, de még egyikük sem volt ez ideig képes a teljes nyelvi rendszer leírására, tehát arra a feladatra, amelyet a klasszikus grammatika, ha fogyatékosan is, a maga módján már betöltött, amelyet már megoldott. A magyar leíró grammatikai kutatások, amelyekre eleinte az újgrammatikus iskola tanításai, később Saussure nézetei voltak nagy hatással, éppen e tudomány-történeti meghatározottságuk révén úgy fejlődtek, hogy alkalmassá váltak az új irányzatok számos eredményének és módszerének, például a transzformációnak a beolvasztására. Természetesen a jelenlegi helyzetben nagyon fontosnak tartom a többi modern grammatikaelméleti irány támogatását, irányzat segítését is. Az igazság szerint a követendő dolog, hogy ezen a téren egészséges verseny alakuljon ki a különböző tudományos iskolák között. Amit a leíró nyelvtanról mondtam, az - mutatis mutandis - áll a történeti nyelvtudományra is. A feladatok mind a két területen igen nagyok: meg kell teremtenünk egy új magyar leíró és egy új magyar történeti nyelvtant. De a végső cél még ennél is ígéretesebb: egyre közelebb kell kerülni e két szemlélet, a rendszerében vizsgált állapot és az ugyancsak a rendszerében vizsgált mozgás ábrázolásának a szintéziséhez. Jövőbeli munkásságommal elsősorban ezt a célt kívánom szolgálni.

77

37. Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. március 1-én. Elmondta: Péchy Blanka. Intonogramot az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem róla 1978. március 3-án. Mese doktor Hertelendiről Nem ügyvéd ő, nem orvos, csak szeretetből nevezték doktor úrnak. Doktor Hertelendi Róbert foglalkozására nézve seregély. Már a neve miatt is a szívembe zártam és sajnáltam, hogy sohasem találkozhattam vele. Biztos vagyok benne, hogy érdemes lett volna. Egy találkozás öregapó seregélyével. A seregély nagy kópé - mosolygott öregapó. Doktor Hertelendi meg különösen az volt. Rendkívüli az utánzókészségük. Ez a Robi, akár hiszitek, akár nem. Na de hadd kezdjem az elején. Hallom ám egyszer, hogy jön egy szekér. Sietek elő a házból, kémlelem az utat, semmi. Nyikorgást se. Hejnye, képzelődöm, gondoltam. Fordulok vissza. Megint nyikorgás. Na és akkor megláttam. Ott ült doktor Hertelendi a malomkő asztalon, félrefordította a fejét és nyikorgott szakadatlanul, rendületlenül. Hühü, nem akartam hinni a szememnek, fülemnek, csak néztem. Néztem és abban a pillanatban arra is megesküdtem volna, hogy vigyorog rajtam. De utánozta ő a madarakat is. Volt ő sárgarigó, pinty, még galamb is. Hahő, de a legnagyobb mősort a tyúkokkal rendezte. Felült a baromfiudvar kerítésére és ne- kikezdett kotkodácsolni. Szakasztott úgy, mint az igazi tyúk. A baromfinép persze észrevette, hogy itt valami nincs rendjén, hogy megint a doktor Hertelendi gúnyolódik. Nosza berzenkedtek, káráltak, futkostak, kergették volna a gézengúzt, de ő nagy nyugalommal ült a kerítésen és kotkodált. Kotkodált, mintha örömét lelte volna a baromfiak boszszantásában. De más madarak is nagy mesterei az utánzásnak, tudjátok? Volt nekem, például, egy hollóm. – De mi lett vele? - szólt közbe Jozsó. – Kivel, fiam? – Doktor Hertelendivel. – Nyáron nem jött vissza. Vártuk, nagyon vártuk. Még a kutyám is várta. Mert volt akkoriban egy Gyöngyös nevő kutyám. Nagyon jóba volt Robival. Đrák hosszat elüldögélt a malomkerék asztal előtt. Robi fent, a kutya lent. Nem gondolhattam egyebet, biztosan doktor Hertelendit várta a Gyöngyös. Mert annak ez az asztal volt a kedvenc helye. – Megint tessék tartani egy másik seregélyt! - mondta Gyuszkó. – He, nem tartottam én azt. - válaszolta öregapó. - Csak éppen itt lakott. De másikat nem akarok. Majd ti, nektek még lehet seregélyetek.

78

38. Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. február 7-én. Elmondta Básti Lajos. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem 1978-ban. Egy elbizakodott liba Volt egyszer egy liba. Nagyon buta és irigy liba volt. Mindenkivel veszekedett, mindenkire irigykedett. Mindenkire sziszegett. – Neked miért pirosabb a csőröd? Neked miért fehérebb a tollad? Te miért találtál kövérebb kukacot? - kiabálta. A többi liba csak nevette, nem törődött vele. – Liba néni gi-gá-gá, ha nem tetszik el is mehet világgá - gágogták neki. No, az irigy liba bosszúsan sziszegett, aztán elgyalogolt a tóhoz, hogy lehűtse mérgét. Meglátta a hattyút, amint méltóságteljesen úszott a vízen. Megtetszett a libának a hattyú szép hosszú nyaka. – Ilyen kell nekem éppen! - gondolta magában. Meg is kérte a hattyút nyomban, cseréljék ki a nyakukat. A hattyú barátságosan ráállt az alkura. Tovább ment a liba a hosszú nyakkal. Büszkén sétált a réten fel és alá. Hanem a legkövérebb kukacok is elszöktek előle. Hiába forgatta, csavargatta a nyakát, nem tudott mit kezdeni vele. Igazán kellemetlenül érezte magát. Meglátta a libát a pelikán és elnevette magát. – Ej-j-j-nye ni! Ha-ha-haa! Se nem hattyú, sem nem liba. Ilyet sehol nem látni és nem hallani! Hogy ez milyen furcsa szerzet?! Fura valami. Megharagudott a liba. Rá is akart sziszegni a pelikánra, de észrevette a pelikán alkalmatos nagy csőrét. – Heej, ha nekem ilyen szép nagy zsákos csőröm lenne! - sóhajtotta, és már meg is szólalt: Pelikán Barátom! Hallod-e! Odaadnám neked az én rövid csőrömet a te nagy zsákos csőrödért. A pelikán elmosolyodott, beleegyezett a cserébe. A libának nagyon tetszett ez a csereberélés. A gólyával elcserélte hártyás lábát, a varjúnak fagygyúval kenegetett hófehér tollát adta oda. A pávával pedig, hosszú-hosszú alkudozás után, farkat cserélt. A jószívű kakas a libának ajándékozta égő piros taréját és ráadásul odaadta a hajnali hangját is. A liba most már egyetlen teremtett lényhez sem hasonlított. Büszkén sétált a vízparton. Friss gágogással arra jöttek a többi libák. Összetalálkoztak. – Hááát ez meg micsoda madár!? - hüledeztek a libák. – Liba vagyok - kiabálta varjúszárnyait csattogtatva, hattyúnyakát nyújtogatva. Kukoriku-u-u-u... Mindenkinél különb vagyok. – He-he, gi-gá-gá, liba néne, ez aztán már a világ vége - sápogtak a libák. De azért nem zavarták el, hanem vele együtt elindultak a rétre csemegézni. Vígan tereferéltek, elcsípték a legkövérebb kukacokat, eszegettek a zsenge főből. Csak a mi libánk nem tudott enni egy falást sem. Nem tudta használni azt a szép zsákos pelikán csőrét. Látták ezt a libuskák, de már nem tréfálkoztak. Inkább sajnálták butácska társukat. Csapatostul elmentek a patakhoz, vidáman úsztak, le- lebucskáztak, hancúroztak, vadásztak az apró vízi lényekre. A pávafarkú, kakastarajú liba szomorúan álldogált a gólyalábain. Ő 79

nem tudott belemenni a vízbe, hogy kedvére úszkáljon. No, a fürdés után a napon sütkéreztek a libák. Amint ott tereferélnek, beszélgetnek hosszan, hoszszan, honnan, honnan nem egy róka termett ott. – Szétütök most köztetek. Kettőt biztos elviszek - hadarta gonoszul. Nagy gágogással, szárnycsapkodással repültek el a libák, csak a butus liba maradt ott, mert varjúszárnyaival, pávafarkával nem tudott repülni, hiába emelgette őket kétségbeesetten. Hiába akart futni hosszú gólyalábaival, folyton megbotlott, vagy a pávafarok akadt fenn a bozótban. A libacsapat már biztonságban volt, lelkendezve bújtak össze egy vadrózsabokor alatt. De csakhamar észrevették, hogy a pávafarkú, kakastarajú, pelikáncsőrő furcsa madár nincs közöttük. – Jaaj, siessünk, menjünk érte, hogy a róka el ne érje! - mondták a derék libuskák. De bizony a róka könnyen utolérte. Megragadta azt a hosszú hattyúnyakát. És már loholt, vitte magával. – Akármilyen furcsa állat, ez adja a vacsorámat - motyogta félszájjal. De a libák észrevették a bozót mozgásáról, hogy arra szökik a róka, fölébe repültek és csípték, vágták ahol érték. A róka savanyú képpel, de elengedte a furcsa madarat, és sietve eliszkolt. – Jaaj, köszönöm, hogy megmentettetek - lihegte a liba. Most már tudom, mit kell csinálnom. Elment a kakashoz, visszaadta piros taréját és hajnali hangját. Megköszönte és visszaadta a pávának pompázatos farktollát. A varjúnak visszaadta koromfekete tollát. És boldogan öltötte fel saját hófehér tollruháját. A kedves pelikántól visszakérte a saját csőrét. A mosolygó hattyútól pedig visszacserélte a nyakát. Most már nem irigykedett mások tollának fehérségére, csőre pirosságára, vagy azért, mert kövérebb kukachoz jutott. Örült, amikor a többi örült. Szaladt, futott, amikor a többi megijedt valamitől. Együtt járt velük a rétre bogarászni, zsenge füvet csipkedni. Vígan úszkáltak együtt a patak vizében. Lelebucskáztak. Amikor veszélyt érez tek, felröppentek. – Ez már nem micsoda madár, kinek rét és patak csodájára jár. Rendes a tolla, nyaka, csőre és velünk jár ki a mezőre.

80

39. Elhangzott a Magyar Rádióban 1978. március 21-én. Elmondta: Makay Margit. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem 1978-ban. Móra Ferenc: Mindenféle házak Intek a kis szomszédomnak, a Palkó gyereknek, aki a kertjükben guggol a főben: – Gyere csak, Palkó! Kérdezni akarok valamit. Palkó csak a feje járásával feleli, hogy nem lehet. – Aztán mért nem lehet? - kérdem én, miközben közelebb lépek. – Azért, mert én most villamost játszom a csigabigákkal. – Hát aztán! – A kocsivezetővel beszélgetni tilos! – Azt sem szabad megkérdezni a kocsivezető úrtól, hogy szereti-e a mogyorót? – Azt igen! - ugrott talpra Palkó és tartotta elém a markát. – Várjunk csak - mondom. - Előbb számold össze, hány ház van az udvaron. Ahány házat megszámolsz, annyi szem mogyorót kapsz. Palkó elkezdett számolni az ujján: – Az első szoba egy, a kisszoba kettő, a tiszta szoba három... – Ohó! Én nem szobát mondtam, hanem házat! – Ház nincs több, csak egy - szomorodott el Palkó. – Az sem igaz ám. Nézd csak meg, hány fecskefészek van az eresz alatt! – A négy sarokban négy. – Đ lásd, ez négy szem mogyoró. A madárnak a fészek a háza, ott hál éjszaka, oda húzódik a rossz idő elől, ott költi ki a fiókáit. Palkónak fölcsillant a szeme: – Akkor az egérlyuk is ház, meg a békalyuk is ház? – Az is ház, Palkó. Ahol az állat lakik, az a háza. Tartsd a markodat! Palkó azonban a kalapját tartotta elém. – Tessék ezt teletölteni mogyoróval! – Már miért tölteném? Hol van itt az a nagyon sok ház? – Hát ez a sok csigaház szanaszéjjel! - táncolt örömében Palkó. Az utolsó szemig oda kellett neki adnom a mogyorómat. Palkó azonban gavallérosan kárpótolt: zsebembe dugott két csigabigát. – Legalább villamossal megy a bácsi hazáig!

81

40. Elhangzott a Magyar Rádióban 1978. február 13-án. Elmondta: Ronyecz Mária. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem 1978-ban. Idejétmúlt közmondások Egyszer egy ősrégi közmondás kijelentette: Sötétben minden tehén fekete. – De én tarka vagyok! - ellenkezett egy tarka tehén, mely arra ballagott az úton. – Lehetetlen! Az ősrégi közmondásoknak mindig igazuk van - erősködött a közmondás. – Csakhogy én akkor is tarka vagyok! - ismételte a tarka tehén. Az ősrégi közmondás megdöbbenésében és elkeseredésében elveszítette az egyensúlyát, leesett a háztetőről és a lábát törte. Egy másik közmondás - szintén ősrégi - elment egyszer egy futballmérkőzésre. Ott félrehívott egy játékost és a fülébe súgta: – Mit magad tehetsz, azt ne bízd másra! A Játékos hitt neki, megpróbált egyedül játszani a labdával, de egyetlen gólt sem tudott rúgni. Így hát visszatért az összjátékhoz. Az ősrégi közmondás pedig belebetegedett a sértődöttségbe, és vénségére ki kellett venni a manduláit. Egyszer összetalálkozott három ősrégi közmondás. Amint kinyitották a szájukat, rögtön vitázni kezdtek. – Minden kezdet nehéz - mondta az első. – Szó sincs róla - ellenkezett a második. – A könnyű is nehéz a nem akarónak. – Óriási tévedés! - duplázott rá a harmadik. – Jó kezdésnek jó a vége. Egymás hajának estek és még most is markolásszák. Az meg már közismert, hogy mi történt azzal az ősrégi közmondással, amely megkívánt egy almát. Az almafa alá állt és várt, mert úgymond: Az alma nem esik messze a fájától. Nem is esett! A legnagyobb alma éppen a kobakjára pottyant, s akkorát koppant rajta, hogy az ősrégi közmondás mérgében lemondott az ősrégiségről, no meg a közmondásságról, s azóta csakis befőttet eszik.

82

41. Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. március 4-én. Elmondta: Gábor Miklós. Intonogramot az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem róla 1978-ban. Szegény ember szerencséje Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyereke volt, mint a rosta lika, eggyel még annál is több. Igaz, hogy volt két kicsi gyenge tehene is, de ekkora népes családot ugyan bizony mi módon tarthatott volna el két kicsi tehénnel. Ezért hát a szegény ember meg a családja többször éhezett, mint ahányszor jóllakott. Sóhajtozott is a szegény ember naphosszat, hogy nehéz az élet, terhes az élet, Ţ nem bírja tovább, ha csak valami segítség nem jön. Addig-addig, hogy egyszer csak eljött a segítség. Mégpedig úgy jött el, hogy a szegény ember kiment a két kicsi tehénnel, hogy a földjét fölszántsa. Ahogy szántogat, szántogat, egyszer csak megakad az ekéje valamiben, de úgy megakad, hiába rángatta a két kicsi tehén, meg se bírta mozdítani. Lehajol a szegény ember, hogy megnézze: mi az. Majd megfullad ámulatában, mert egy üstöt lát a barázdában, óriási üstöt, telis, de teli arannyal. Megörvendett a szegény ember, úgy megörvendett, azt sem tudta, örömében hova legyen. Később meg azt sem tudta, mit tegyen. Hagyja ott a két kicsi tehént a szántáson, ellophatják őket. Nem lehet. Hajtson haza ekéstől? Gyanút fogna az egész falu, megtudnák a haragosai, ellopnák, azt sem lehet. Ahogy így töprenkedik jobbra, töprenkedik balra, arra jön egy obsitos. Meglátja az aranyat, majd hanyatt esik, úgy elámul. – Kincs ez, ha nem tévedek - mondja az obsitos. – Kincs hát, mi egyéb volna - feleli a szegény ember. – Mit csinálsz ezzel a tömérdek arannyal, te szegény ember? – kérdi az obsitos. – Épp ezen töröm a fejem, feleli a szegény ember. Itt nem hagyhatom, magam nem vihetem haza. Jaj, mitévő legyek, mitévő legyek? Töprenkedni kezdett az obsitos is. Fel-alá járkált, s ő is egyre hajtogatta: Jaj, mitévő legyél, jaj, mitévő legyél? Miután egy darabig töprenkedtek, a szegény ember így szólt: – Ha valaki akadna, aki hazavinné az üstöt, nem sajnálnék tőle egy marék aranyat. – Egy marék aranyért hazaviszem - ajánlkozott az obsitos. Paroláztak. A szegény ember adott egy marék aranyat az obsitosnak. Az obsitos megfogta az üstöt, kiemelte a barázdából, nyögött egyet, olyan nehéz volt, aztán megindult a falu felé lassudan. Többet nyögött, mint amennyit lépett, végtére mégis elért a falu határába, a keresztúthoz. A keresztúton leült az árok partjára. Szuszogott, nyögött. Megint szuszogott, megint nyögött. Mikor már eleget szuszogott és nyögött, gondolkozni kezdett. Azt gondolta ki, hogy nem lesz bolond a tömérdek aranyat elcipelni a szegény ember házába, inkább megtartja magának az üstöt, meg ami benne van. Az egyik út a faluba vezetett, a másik a városba. Az obsitos a város felé indult. Mikor a város határába ért, levette a kabátját, s ráborította az üstre: meg 83

ne láthassa a városi nép, mekkora kincsnek a birtokosa. A piacon meglátta a vendégfogadót, szobát vett ki, az üstöt betolta az ágy alá, maga pedig kiszólt a kocsmárosnak. Jött a kocsmáros, megkérdezte, mivel szolgálhat? Az obsitos ennivalót kért, aztán innivalót, aztán megint innivalót. A kövér kocsmárosnak majd térdig kopott a lába, amíg kiszolgálta. Ezalatt a szegény ember hazaérkezett a mezőről. Dörzsölte a kezét örömében, hol az egyik lányára kacsintott, hol a másikra, úgy kérdezte: Hadd lám, hol a nagy üst arany? Kérdezhette százszor is, hiába. Az üstnek nyomát se látták a gyerekek. Megijedt erre a szegény ember, úgy megijedt, reszketni kezdett mint a nyárfalevél. – Hát nem járt itt az obsitos? Nem hozott egy üst aranyat? - kérdezte. – Itt bizony nem járt obsitos - felelték a gyerekek. - Ide bizony senki nem hozott aranyat, se üstben, se kosárban. Nagyon megszomorodott erre a hírre a szegény ember. Fájt neki, hogy az obsitos ilyen hitványul megcsalta. Meg az is fájt neki, marad minden a régiben, nem lesz vége a szegénységnek, hiába örült előre. A gyerekek faggatták, mit volt mit tennie, elbeszélte, hogy lelt rá az üstre, szántás közben, hogy bízta rá az obsitosra. Most aztán híre-hamva sincs sem az obsitosnak, sem az üst aranynak. Többek között volt a szegény embernek három nagy lánya. A legidősebbet pedig úgy hívták, Ihatnám. A középsőt úgy, Ittammár, a legkisebbet pedig úgy hívták, Futnékmár. Nohát a három lány gondolt egyet, s odaállítottak mind a hárman az apjuk elé. – Egyet se búsuljon, édesapám, - mondta a legkisebbik lány - mert mi hárman megkeressük azt a galád obsitost, s visszahozzuk az üst aranyat. Nem hiába mondják rólunk, hogy hét vármegyében nincsen párunk, olyan ügyes lányok vagyunk. Rájuk hagyta a szegény ember, hogy menjenek csak, próbáljanak szerencsét a galád obsitossal. A három lány egyenesen a városba ment. Gondolták, hogy az obsitos ott szállott meg. Kérdezősködtek erre, kérdezősködtek arra, s megtalálták a fogadót. Bement a három lány az ivóba. Még körül se néztek, máris meglátták az obsitost. Az orra vöröslött, mint piros paprika, a füle mint a főtt cékla, az arca, mint a sárgarépa. Vörös bort ivott, attól színesedett ilyen kegyetlenül meg. Három cigány húzta neki, maga meg szünet nélkül evett, ivott, be nem állt a szája. Mikor a három lányt meglátta, illedelmesen köszönt nekik, s meghívta őket az asztalához. Elfogadta a három lány a meghívást. Az obsitos kezet rázott velük, s ahogy illik, bemutatkozott: – Télben Tocsogó Tivadar a becsületes nevem - mondta. – Az én nevem Ihatnám - mondta a nagyobbik lány. – Az én nevem Ittammár - mondta a középső lány. – Az én nevem Futnékmár – mondta a legkisebbik lány. Addig ettek, ittak, beszélgettek, amíg este lett. Mire este lett, az obsitos úgy berúgott, már azt se tudta, melyik a füle, melyik a szája. Erre várt a három lány. A két nagyobbik fölkapta az obsitost, és fölvitte a szobájába. Amíg nénjei ágyba fektették, a legkisebb megkereste az üstöt az ágy alatt, beterítette a kendőjével, a hóna alá csapta, s elindult vele hazafelé. 84

A két nagylány elbúcsúzott az obsitostól. – Ha kell valami, szólíts bennünket - mondták. - Itt alszunk a szomszéd szobában. – Majd szólítlak - motyogta az obsitos. Azzal úgy elaludt, mintha fejbe verték volna. De csak hajnalig aludt. Hajnalban fölébredt, hogy ég a gyomra, mintha a pokol tüze égetné. Eszébe jutott, mit mondtak a lányok, nagyot kurjantott hát: – Ihatnám! Meghallotta a kocsmáros a kiáltást, s visszakiáltott neki: – Ha ihatnál, mindjárt kapsz bort. Azzal lement a pincébe borért. Az obsitos azt hitte, nem hallotta meg a nagylány a szavát, most a másikat kezdte szólongatni: – Ittammár. Ittammár! Hát éppen akkor szólongott, amikor a kocsmáros az ajtó elé ért a kancsó borral. – No, ha ittál, akkor visszaviszem a bort - mondta a kocsmáros, és megint lement a pincébe. Az obsitos mérges lett, hogy hiába hívja, nem jönnek a lányok. Felült hát az ágyba, s úgy kezdte kiáltani a legkisebb nevét. – Futnékmár! Futnékmár! Meghallja a kocsmáros. Megijed, hogy az obsitos fizetetlenül akar odábbállni. Az ajtó elé áll, s azt mondja haragosan: – Innen bizony nem futsz koma, amíg mindent meg nem fizettél! Akkor már az obsitos is talpon volt. – Ne kiabáljon kend, mert ha sokat kiabál, az egész kocsmáját megveszem! legénykedett. Azzal lehajolt, hogy az ágy alól elővegye az üstöt. Nyúl, a semmibe markol a keze. Megint nyúl. Megint semmi. Leereszkedik négykézláb, benéz az ágy alá. Sehol semmi. Eltűnt az üst. Mindjárt arra gondol, hogy a lányok lopták meg. – Hol vannak? - kiáltja. – Kik? - kérdi a kocsmáros. – Ihatnám, Ittammár, meg a Futnékmár - felelt az obsitos. Betaszítja a kocsmáros erre az ajtót, s így szól: – Az ihatnám megvan, az ittam már megvolt, de a futnék már nem lesz meg, mert ha te fizetség helyett futni akarsz, akkor előbb én fizetek neked bottal! Azzal fölkapott egy botot, s addig verte az obsitost, amíg bele nem fáradt. Akkor megkérdezte tőle. – No, még mindig futnál?

85

42. Elhangzott a Magyar Rádióban 1978. március 5-én. Elmondta: Berek Kati. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem. A kevély kiskakas Hol volt, hol nem volt, volt egy kevély kiskakas. Tarka tollas, tarajas, piros lábú, piros csőrő, begyeskedő kiskakas. Ej, haj csibekas, kevély volt a kiskakas. Ez a kevély kiskakas, tarka tollas, tarajas talált egyszer az úton, nem az úton, a kúton, talált egy szem gyöngyöcskét, csillogó, villogó, kényes, fényes gyöngyöcskét. Ej, haj csibekas, megörült a kiskakas. Hát a kevély kiskakas, tarka tollas, tarajas, kitátotta csőröcskéjét, s hamm, bekapta gyöngyöcskéjét, hamm, hamm bekapta, csőrében a gyöngyöcskével, kényeskével, fényeskével, ide szállt, oda szállt, az udvaron szaladgált a kis kevély kakaska. Ej, haj csibekas, szaladgált a kis kevély kakaska. Ej, haj csibekas, szaladgált a kiskakas. Hát a kevély kiskakas, tarka tollas, tarajas, fölugrott a sövényre, a tyúkudvar fölébe. Onnét leszállt a földre, csőrében a gyöngyöcske. Csillogott, villogott, mint napocska ragyogott. Ej, haj csibekas, röpdösött a kiskakas. Meglátta egy tyúkocska, s kérve kérte: - Kakaska, add ide a gyöngyöcskét, hadd játszódjak kicsinykét. De a kevély kakaska a gyöngyöcskét nem adta. Ej, haj csibekas, kevély volt a kiskakas. Meglátta egy kiskacsa, s kérve kérte: - Kakaska, add ide a gyöngyöcskét, hadd játszódjak kicsinykét. De a kevély kakaska a gyöngyöcskét nem adta. Ej, haj csibekas, kevély volt a kiskakas. Hát a kevély kiskakas, tarka tollas, tarajas nem adta a gyöngyöcskét, játszódni egy kicsinykét. Szaladt, szaladt messzire, gyöngyöcskével csőriben meg se állt a Tiszáig, Tisza szélső partjáig. Csőrében a gyöngyöcske, nézte magát a vízben. Ej, haj csibekas, mit látott a kiskakas? Hát a kevély kiskakas, tarka tollas tarajas, a víz fölé hajolva, mit látott a habokban? Egy kevély kiskakast, tarka tollas tarajast, kényes-fényes gyöngyöcske ragyogott a csőrében. Egy garas, két garas, elámult a kiskakas. Piros csőrrel tátogatott, gyöngyöcskéhez odakapott. Ej, haj, hejehaj gyorsan utolér a baj! Mikor csőrét kitátotta, gyöngyét vízbe pottyantotta. Volt nincs, hova lett, a gyöngyöcske odalett. Kukoriku csibekas megjárta a kiskakas.

86

43. Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. február 13-án. Elmondta: Bulla Elma. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem. A kiscsacsi meg a nagycsacsi Egy szép reggelen csacsimama keltegeti kiscsacsi fiát az istállóban. – Kelj fel, kicsi csacsi fiam! Kiviszlek ma a mezőre. Felugrik ám erre sebtiben a kiscsacsi. Illedelmesen jó reggelt kíván a mamájának és kérdi, hosszú fülét vidáman megbillentve: – Mi az a mező, anyukám? – A mező - feleli a nagycsacsi - nem egyéb, mint egy nagy zöld asztal. Olyan nagy, hogy míg az egyik szélétől a másikig érsz, majdhogy el nem tévedsz. Olyan nagy a mező, bizony. Igen tetszett mindez a kiscsacsinak. Viháncolva, táncolva ment anyja után a mezőre. Mihelyt kiértek, kiscsacsi, nagycsacsi szaporán nekiláttak megreggelizni a nagy, zöld asztalnál. De nem egy helyben reggeliztek ám, hogyisne! Hisz akkor lelegelték volna egymás elől a friss, finom, zöld füvecskét. Nem is voltak messze egymástól, így aztán csacsimama szemmel tarthatta kicsi fiacskáját. De egyszer csak lót-fut ám a kiscsacsi az anyjához, és már messziről iázza kétségbeesetten: – Jaj, de megijedtem! Jaj, de megijedtem! – Mitől? – Nagyon furcsát láttam. – Ugyan mit láttál? – Én bizony nem egyebet, mint icike-picike kiscsacsikákat. – Kiscsacsikákat? Aztán mekkorák voltak? - kérdezte az anyja. – Háát - válaszolta a kiscsacsi - pontosan akkorák voltak, mint a fülem. – Ilyen kiscsacsik nem legelnek a réten - hitetlenkedett az anyja. – De bizony! De bizony! Így ugráltak, mint a szöcske. Gyere hamar, mamám, nézd meg, ha nem hiszed! Odavezette anyját, ahol a kiscsacsikat látta. Hát, két kisnyúl ült ott a fő között. Éppen mosakodtak, a finom, friss erdei harmattal dörzsölték pofácskájukat. Felkiált egyszerre csak az egyik kisnyúl: – Hőha! Mekkora két nyulat látok! – Nem nyulak ezek, te kis buta nyuszi. Csacsik ezek, nem nyulak. Az öreg szamár szintén elmosolyodott és így szólt a fiához: – Nem csacsik ezek, kicsi fiam, hanem kicsi nyulak. Kicsi nyuszi, kicsi csacsi egyszerre igen barátságosan néztek egymásra. Na, hiszen akkor nincsen félelemre ok! Alaposan megnézték egymást elölről, hátulról, oldalról, aztán sarkon fordultak. De előzőleg még illedelmesen elköszöntek egymástól. A kiscsacsi hazament a nagycsacsival, a kisnyuszi meg a nagynyuszival. Itt a mese vége, és most én is sarkon fordulok és megyek szépen haza az erdőbe.

87

44. Elhangzott a Magyar Rádióban 1978. február 6-án. Elmondta: Várhegyi Teréz. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem.

Mese a csigákról Szép tavaszi nap volt. Bokrok, fák kilombosodtak. Eső szemerkélt. A csigák előjöttek búvóhelyükről. Erre-arra sétálgattak az erdőben. Egyszer csak két csiga összetalálkozott egy főszálnál. A kisebbik megszólította a nagyobbat, így beszélgettek: – Hol aludtál csigácska? – Vadribizli aljában. – Nem féltél csigácska? – Nem fél az, akinek hátán a háza. – Hol legeltél? – A füves réten. Ezt se tudnád? Ilyen szégyen! Még a fejét is megcsóválta a nagyobb csiga és a szarvacskájával meglökte a kis csigát. – Merre legjobb a legelő? - kérdezősködött tovább a kis csiga. – Eszecskédet vedd elő, keresni kell, kis komám! Ez a csigatudomány! Örült a kis csiga a szíves beszédnek, elült volna napestig a lengő, fényes főszál mellett. Hátukon a házukat eső mosta, langyos szellő szárította, de a nagy csiga elindult legelészni. Vele ment a kis csiga is. Együtt maradtak akkor is, amikor elállt az eső és kisütött a Nap. Megint megszólalt a kis csiga: – Hát jó vizet hol találok? – Orrod előtt a főszálon. – Bocsáss meg, ha sok a kérdés. – Hosszú a nap, kérdezhetsz még. Így ballagott a két csiga, míg leszállott az éjszaka. Csillagos ég borult rájuk. Ők ketten már jó barátok. Egyszer Jancsi arra járt. A csigákra rátalált. – Jó napot! - így köszönt rájuk. - Ti vagytok a jó barátok? S a csigák csak állnak csendben, nem tudnak csak csiga nyelven. De a Nap mosolygott rájuk. Látszott: ők a jóbarátok.

88

45. Elhangzott a Petőfi Rádióban 1978. február 7-én. Elmondta: Moór Marianna. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem. Igaz történet a sasról A sas fészket rakott az országút mentén, távol a tengertől, s kiköltötte a fiait. Egyszer emberek dolgoztak a fája mellett. A sas éppen egy nagy halat hozott a karmai között s odarepült a fészkére. Az emberek meglátták a halat, körülállták a fát, kiabálni kezdtek, s köveket dobáltak a sas felé. A sas elejtette a halat, az emberek felvették, és elmentek vele. A sas leült a fészek szélére, a fiókák felemelték a fejüket, s elkezdtek sivalkodni. Enni kértek. A sas fáradtan érkezett. Nem tudott a tengerig visszarepülni; leereszkedett a fészekre, betakarta a fiókáit a szárnyával, becézgette, tollait igazgatta, mintha kérte volna, várjanak még egy kicsit. Legyenek türelmesek. De minél jobban becézgette őket, annál jobban sivalkodtak. Akkor a sas felrepült a fészkéről, s leült a fa legmagasabb ága végén. Most a fiókák még szánalmasabban süvöltöttek, sivalkodtak. Ekkor a sas hirtelen hangosan vijjogott, kibontotta szárnyát és súlyos szárnyalással elszállt a tenger felé. Csak késő este tért vissza. Csendesen és alacsonyan szállt a föld felett. Ismét nagy halat hozott a karmai között. Amikor elérte a fát, körülnézett, nincsenek-e emberek a közelében. Aztán gyorsan összezárta szárnyát, s leült a fészek szélére. A fiókák felemelték a fejüket; kitátották a csőrüket; a sas pedig felaprózta a halat; s megetette a fiókáit.

89

46. Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. január 29-én. Elmondta: Bánki Zsuzsa. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem 1978-ban. Áprily Lajos: Mókusok Mióta diófáink termő korba jutottak, kertünket sőrőbben látogatják a mókusok. Leszállnak az erdőszélről, átjönnek a kis patakon, s lopkodni kezdik a diót a fán. Ha meglátják a leselkedő öreg kandúrt, megriadnak s visszafutnak a cserjésbe árkon-bokron át. Sokszor gyönyörködünk bravúros ugrásaikban, s szívesen megfizetjük a vámot - dióban - ezért a gyönyörködésért. De én azért is szeretem őket, mert eszembe juttatják legérdekesebb mókuskalandomat. Északon jártam azon a kora-őszön, Finnországban. Hűvös volt már, szeptember közepén Helsinkiben leesett az első hó. Ott élő honfitársam, aki többször is vállalta kalauzolásomat, kijelentette, hogy addig nem szabad elutaznom Suomiból, míg meg nem ismerem a város legszebb sétálóhelyét, Seura-Saarit, a szigetet. Barátomnak igaza volt. Seura-Saarira ma is úgy gondolok vissza, mint hosszúra nyúlt külföldi utam egyik legszebb ajándékára. Fenyő és nyír fogadott, s a parti sétautak felé ki-kicsapott hullámaival a tenger. De lám, ott a földön valami mozog. Mókus igyekszik egy magas törzső fenyőfa felé. Kedves pillanat. Már előkészületet teszek Voigtländeremmel, hogy lefényképezzem azt a lombosfarkú kapaszkodót. De játszik velem, bújócskát játszik, mint a tarkaharkály. A repedezett kérgű törzs túlsó felére vonul, s kinyújtott fejével onnan kandikál felém. S ha helyezkedésemmel alkalmazkodni akarok, folytatja a bújócskát. Már-már bosszant a játék. Ilyen közelből sohasem láttam a szabadban mókust, s milyen jó volna északi utamról egy szép állatképet magammal vinni. De most fejjel lefelé fordul s jön le a fáról. Mint a harkálylábú csuszka. -gy is jó lesz: mihelyt földet ér, lekapom. Nem ez történt. ăllok nyolc méter távolságra a fától, a mókus földet ér, és - megindul felém. Zavarba hoz. Hátrálok, hogy megőrizzem a szükséges távolságot. Három lába van az állványnak, nem olyan könnyű helyezkedni vele. S most itt van előttem. Nevetnem kell: ilyet még sohasem láttam. Nem rendes dolog. Ahány mókust eddig megfigyelhettem, mind futott előlem s vagy elbújt vagy fára menekült. De micsoda garabonciás állat ez a finn mókus? Hosszú télikabátban vagyok. Felugrik rám s kapaszkodik felfelé a kabátomon. Már a vállamon van, alig tudom lerázni magamról. Kalauzoló társam neveti a különös jelenetet. Megtudom tóle: a Seura-Saari szigeten ilyen szelídek és bátrak a mókusok. A sétálók etetik őket, s az én mókusom is azt várta, hogy a cs hívogató hangjával magunkhoz csalogassuk és megetessük. S azzal, hogy télikabátomon felmászott a vállamig, talán azt akarta megtudakolni: hoztunk-e neki eleséget, hol marad a dió? Megtanultam a leckét, ilyenek északon a mókusok. Később más park90

ban is láttam: leszállnak a fákról az utakra s várják, hogy sétálgató felnőttek és játszadozó gyermekek megetessék őket. De ha kutya szalad feléjük támadó szándékkal, a villám gyorsaságával visszamenekülnek a fákra. A Seura-Saari mókusa... Felvételt nem tudtam csinálni róla, de megmaradt a képe bennem minden fényképnél élesebben. És a csuda-szigeté is megmaradt. Amikor Turkuban hajóra szálltam, hogy Svédországba utazzam, még rezgett bennem ez a kedves élmény. S ritmus is mozgolódott bennem, amelyből azonban sohasem nőtt ki egész vers. Csak két sorát hoztam magammal: O, Seura-Saari, szép sziget, jaj a hajó tovább siet. In: Áprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok. (Elbeszélések). Móra Könyvkiadó, Budapest, 1965, 106-8.

91

47. Elhangzott a Magyar Rádió Esti mese műsorában 1978. január 25-én. Elmondta: Bánki Zsuzsa. A hangfelvételről műszeres elemzést készítettem az MTA Nyelvtudományi Intézetében 1978-ban. Áprily Lajos: Meteorológusok Hogy a levelibéka sűrű megszólalása a lombok között, a muslicák örvénylő tánca a levegőben, vagy a szúnyogok tolakodó viselkedése esőt jósol, sokan megfigyelték. De aki sokat jár a természetben, más jós-jelenségekkel s más értesülésekkel is találkozik. A havasi út mellett lakó Lázárral, a falu leghíresebb székely vadászával és pisztránghorgászával jártam egyszer a fenyvest. Medvékről és angol vadászvendégeiről beszélt nekem. Egyszer csak megszólalt az a messzire hangzó madár-rikkantás, melyet gyermekkorom óta nem hallottam. Fekete harkály - szólaltam meg, s képzeletemben már megjelent a piros sapkás, hatalmas csőrű, gyönyörű madár. -- Az. Fekete horokáj - ismételte a szót Lázár a maga nyelvén. Újabb rikkantás hallatszott, válasz is érkezett reá. -- Mindig így nyugtalankodik - folytatta Lázár -, ha időváltozás készül. Megfigyeltem. - Ha pedig Lázár megfigyelt valamit, az úgy is volt. Itt, a mi gyümölcsöseinkben sohasem járt fekete harkály. Fenyvesrengetegek madara. De annál több van rokonából, a kisebb testű zöldharkályból: Klü-klü! - hasít bele a tavaszi csendbe a hang, s már látod, hogyan száll "girlandozó" hullámos repüléssel egyik fatörzstől a másikig. Klü-klü! - válaszol a társa, s van olyan nap, hogy egész estig hallod a hangjukat. Fény van benne, tavaszi fény. Megfigyeltem, ha nem is lázári magabiztossággal: a zöldharkály "nyugtalankodása" is időváltozást jelent... Az ősz viselkedéséből találgatni szokták: milyen telünk lesz. - Az idén korán jön a tél s szigorú lesz - mondta egy tapasztalt, öreg kisoroszi ember. Miből gondolja? - kérdeztem. - Abból, feIelte, hogy a giliszta már mélyre húzódott a földbe. Tegnap • ástam. A visegrádi erdész így informált: - Nagy telünk lesz. A napokban meglőttünk egy rókát. Olyan vastag bundája volt, amilyent soha az életben nem láttam. - Én pedig kimentem két unokámmal - november volt - a házunkkal szemben fekvő hegyoldalba. A bokrok alatt sárgán világított a száraz lomb, a bokrok fején az iszalag vatta-fehér, bolyhos termése lengedezett. Hirtelen mókust pillantottunk meg a földön. Megszoktuk, hogy a fürge kis állat ilyenkor felmenekül az első fára. De ez nem így tett. Futott-futott előttünk az útmenti bokrok között, s még bukdácsolt is közben. Utána szaladok s majdnem elérem. És mit látok? Nagy iszalag "vattacsomót", valóságos labdát tart a két "kezében" s azzal igyekszik előre hátsó végtagjain. Ezért nem tud felszaladni a fára, s ezért halad olyan bukdácsolva. Egy kis ügyességgel talán el is foghatnók. De hagyom, hogy tovább bukdácsoljon. Hagyom, hogy vigye azt a vattacsomót az odváig s bélelje ki vele jól. Mert az a kis bájos meteorológus valamit érez, s azt szeretné, hogy nyugodt legyen a téli álma. - Nagy telünk lesz - mondom a két unokámnak. - S az is lett. Hetekig át lehe92

tett járni a befagyott Duna jegén a szigetre... A múlt évben pedig ezt mondta nekem ismerősöm, a Duna egyik főhalásza: - Enyhe lesz a tél. - Honnan tudja? - kérdeztem. - Soványak a halak. • És mi köze van a halak soványságának az időjáráshoz? - kíváncsiskodtam. Megfigyeltem - mondta ki az öntudatos lázári szót -, hogy amikor nagy tél közeledését érzi, nagyon mohó a hal, sokat eszik. Hizlalja magát, előkészíti a testét a hosszú télre. Most pedig sovány. Bizonytalankodtam: higgyek-e ennek a megfigyelésnek. De figyeltem az időjárást. A halaknak igazuk volt. Enyhe volt a tavalyi tél. Tisztelet tehát az időjós-állatoknak, akiknek nem téved a meteorológiai jelentése. In: Áprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok. (Elbeszélések). Móra Könyvkiadó, Budapest, 1965, 116-8.

93

48. Elhangzott a Petőfi Rádió Esti mese műsorában 1978. január 21-én. Elmondta: Bánki Zsuzsa. Műszeres elemzését az MTA Nyelvtudományi Intézetében végeztem 1978-ban. Áprily Lajos: Cinkék Van-e, aki nem ismeri a hangjukat? Azt a legtöbbször háromtagú, ismétlődő madárszót, mely napfényes időben, hóolvadáskor már tavasz előtt megszólal, s a tél múlásának reménységével csillogtatja meg a szemeket. Ha zordul az idő, elhallgat a hang, de növekedő verőfényben megszólal újra. Van, ahol így utánozzák: nyitni kék, nyitni kék, s van, ahol így: kicsi csőr, kicsi csőr... Nem a kékcinke, nem a barátcinke s nem a búboscinke hangja ez, nem is a hosszú farkú, apró szemű őszapóé, mely szintén a nagy cinkecsaládhoz tartozik, hanem a színeiben és örök elevenségében bájos széncinkéé. Telet kibíró, szívós kis madár. Vörösbegyet, pintyet, meggyvágót, feketerigót és más nálunk telelő madarat már találtam szigorú, zúzmarás télen dermedten vagy élettelenül a hóban, széncinkét soha. Szeret az ember közelében tartózkodni. Házunk kőfala egyszer, kisebb süllyedés következtében, rést kapott. Tavasz volt, s a résbe beleköltözött egy cinkepár. Fészek épült, s nemsokára áthallatszott a résből 9-10 falánk cinkefióka eledelt sürgető hangja a szobánkba. Hajnali ébresztő volt néha, de nem tudtunk haragudni rájuk a korai felkeltésért. Így éreztük, hogy hozzánk tartoznak, mert hiszen a fedelünk alatt laknak. A következő tavaszon pincénk külső falának repedésében fészkelt, lehet, hogy ugyanaz a cinkepár, pedig ott komolyan fenyegethette tojásait és fiókáit a sikló-kígyó s gyakran háborgatták a fecskékkel is örök harcban álló agresszorok: a verebek. Az idén pedig azt mondja a lányom: Mutatok valamit a kamra ablaktáblája mögött. Kinyitja a felül zsalus kis ablaktáblát - a zsalulécek között szellőztető rések vannak -, s rőzsét látok az ablakpárkányon. Itt valami készül. Másnap széna kerül a rőzsére, harmadnap erdei moha, negyednap pedig - finomfinom nyúlszőr. A négy rétegből épült fészek kész. Kezdettől fogva tudjuk, hogy kik voltak az építők. A kamra belsejéből meg lehet figyelni a kialakuló cinke-életet. Már öt tojás van a fészekben s minden éjjel eggyel gyarapodik a számuk. A végén kilencre nő. Egy reggel a hím ott • ül a szomszéd diófa ágán, hosszú hernyó lóg le a csőréből. Kinek hozta? Már tudjuk: a nőstény ül már a tojásokon, s a gondos férj etetni kezdi, hogy táplálkozási gondjaitól megszabadítsa, s hogy ne legyen kénytelen elhagyni meleg tojásait. Megható ez a férji gondoskodás. De az is megható, ami ezután következik. Napok telnek, s egyszerre a nőstény is megjelenik a diófa ágán. Most már mindkettőnek a szájában hernyó van. Be-beszállnak a zsaluréseken, s kilenc nagyra tátott sárga száj követeli sivalkodva: nekem! nekem! S megkapják az ételt rendre mind. A szülők pontosan tudják, hogy melyik kapott, s melyik van soron. Van ebben a hangos társaságban egy gyengébb fióka, egy "utószülött". Erősebb testvéreinek mozgolódása és nyüzsgése miatt néha alul kerül, a fészek fenekére. A belső abla94

kon át - egészen közelről tisztán látható, hogy az apa vagy az anya kiemeli a füllesztő fészekmélyből, hogy lélegzethez jusson. S néha egyik vagy másik szülő hernyó nélkül száll be a fészek szélére s egymásután több tátott csőrbe is bedugja a csőrét. Nagy a hőség, s azt kell hinnünk, hogy a közeli patakból vizet hoztak kicsinyeiknek. S mennyire ápolják és védik a fészek tisztaságát! Nem hullathatnak bele a fiókák semmit, ami elpiszkíthatná: a szülők azonnal felkapják a hullásra esedékes piszkot, s elrepülnek vele. De a legcsodálatosabb talán mégis az, hogy mennyire bíznak az emberi jóságban. Mennyire hiszik, hogy nem bántjuk, sőt megvédjük őket, s ha felnőnek a fészeklakók, nem tesszük kalitkába a gyermekek örömére, nem bénítjuk meg mozgásukat, szenvedélyes szabadságszeretetüket és drága elevenségüket. Még az öreg Kacorban, a vén kandúrban is bíznak, aki mindennap többször is elsétál az ablak alatt, hallja a kicsinyek éktelen csipogását, de fel sem néz a fészek felé. Bölcsen tudja, hogy azok a csipogók védelmünk alatt állnak. Rohamosan nőnek a kicsik, még az a legkisebb is. Már alig-alig férnek a fészekben. Már szárnytollaik is kinőttek, csőrük szélén viszszafejlődik a sárga "zabola", s nagyon kezdenek a szülőkhöz hasonlítani. S egy nap csak három fióka marad a fészekben, hat már kirepült, s ott csipog valahol a diófa lombjai között. S még aznap az a három késlekedő is elhagyja a fészket. Aztán eltűnnek mind a tizenegyen. Hová lettek? Talán estére visszaszállnak a fészekbe... De hiszen el sem férnének már. Nem is szállnak vissza. Napunk megüresedik, enyhe szomorúság költözik a megfigyelés öröme helyére. Zsófika, a legkisebb unokám, aki hőségesen figyelte őket mozdulatlanul a kamra belsejéből, meg is siratja a szárnyrakelteket. De egy-két nap múlva itt-ott csoportos cincogás szólal meg a kertünkben, majd a szomszédok fáin. Itt vannak - örvendezünk. A sivalkodó hangokat is halljuk: a szülőket most már a szabadban ostromolják. S száll, száll a kedves sereg fáról fára, kilenc fiatal cinke élvezi a repülés szabadságát, erősödik a hajnalok és alkonyatok edző levegőjében, ismerkedik a kellemetlen hangú verébellenséggel. S mind a kilenc példát ad arra, hogyan kell nekivágni bátran, jókedvűen a szabad életnek s szembeszállni az életet fenyegető veszedelmekkel. Talán nem hagyják el szülőföldjüket, a völgyünket. Bírkózni fognak hóval, faggyal, talán éhséggel is. Mert nem lesz, aki kendermaggal, napraforgómaggal etesse őket, vagy testüket főtő hájszeleteket akasszon ki az ablak vasrácsára. De legyőzik majd ők is a telet, s torkukon új tavasszal megszólal az a biztató nyitni kék, nyitni kék, kicsi csőr, kicsi csőr... In: Áprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok. (Elbeszélések). Móra Könyvkiadó, Budapest, 1965, 150-3.

95

49. Elhangzott a Petőfi Rádió Esti mese műsorában 1978. január 24-én. Elmondta: Bánki Zsuzsa. A szupraszegmentális hangszerkezet vizsgálatára műszeres elemzést végeztem az MTA Nyelvtudományi Intézetében 1978-ban. Áprily Lajos: Fülemülék Déli szél fú. A fiúk a teraszon a hosszú kajakot festegetik, tatarozzák. A csillogó Duna beint a völgybe s evezésre csalogat. Benn az erdőben, a Szénégető-forrás táján megszólalt az első bátortalan kakukkszó. A szomszéd kert virágba borult almafáján nyaktekercs szól - alig néhány napja érkezett. Egytagú, magas hangja úgy ragyog, mintha a tavaszi nap minden fényét magába itta volna, mielőtt elérte völgyemet. És estefelé megszólal az első fülemüle. Szerényen szólal meg, de mire a feketerigók elhallgatnak, már zengővé bátorodik az ének. Másnap már kettő szól, harmadnap már nem tudom megszámlálni, hogy mennyi. Megjöttek! Lepihentünk, éjjel van, s nő a fülemüle-ének. Most már közelebb került az ablakhoz. Kettő csattog a közelben, s túl a patakon, a sűrű bokrosban, mintha a két vezérénekes kísérete volna, tíz is dalol. – Alszik? - szólok be feleségemnek a belső szobába. – Nem lehet. Itt szól a vadrózsabokron, az ablak előtt. – Én sem alszom. Az enyém itt ül a szomszéd almafán... Erdő alatt, magányos völgyben lakunk, a nagyvárostól messze. Hangversenyekre nem járhatunk, de ez a fülemüle-koncert heteken át kárpótol érte. Van olyan fülemüle is, amelyik nem hallgat el reggel, nappal is folytatja az éneklést mámoros telhetetlenséggel. A kicsi szíve telistele van, a dalt csak úgy önti, önti, önti. Mikor pihen meg? Mert este újra beáll a nagy koncertbe. S van egy csodálatos esti óra. Az az idő, mikor a feketerigók még énekelnek, s a fülemülék már rákezdik az éneket. Olyan ez, mintha fuvolák kísérnék egy gazdag hangszerelésű karének vezetőszólamait. Az ilyen estét ne szalaszd el: ülj le a patakparton, ahova utánad száll az almafák virágillata, s nyisd ki szívedet annak a muzsikának. Csokonai sokat gyönyörködhetett a fülemüle-dalban. Muzsikusfüle volt s meg is figyelte - talán a Nagyerdőben - a változatokat. Most andalogva lejtőz, Majd felfelé cikornyáz, Majd harsog és ledörmög, Kanyarog, siet, rezeg, nyújt... mondja a fülemüledal strófáiról. De van valaki, aki nálánál is többet tudott a fülemüléről: Turgenyev. • Öreg urasági vadásztól hallotta a természet prózában író nagy poétája, amit megírt a fülemülékről. Az a vadász egy életen át figyelte a fülemüleszót s "tételeit" is feljegyezte magának. Pul-pul, pul, pul - hangzik az egyik tétel, klü, klü, klü - hangzik a második. (Olyan, mintha - finomabban - a zöldharkály hangja volna.) Van egy 96

tétele, mely úgy hat, mintha egyszerre sörétet öntenének a földre, s van egy mély pergő hangsor: trrrrrrr - alighanem az, melyet a "ledörmög" szóval fejez ki Csokonai. Pleny, pleny, pleny, pleny - panaszkodik néha a madár szinte érthető beszédességgel, de aztán mintha erdei kürtszót utánozna, ho-ho-ho-ho-ho következik, s utána hirtelen levág a hang -tu! Van egy egészen ritka hangja is, olyan, mint a repülő kakukk hangja, melyet én emeletes kakukkolásnak neveztem valamikor. Ilyet csak kétszer hallott az öreg vadász életében. Egy ideális gágogás is tételt ad: gá-gá-gá-gá-gá, máskor meg ilyenné finomodik a hang: fjuiju-ijuijuiju... Poszáta tétele is van: tyij-vity-tyij-vity-tuk! Tyijvity-tuk-tuk! Ezzel a tétellel rendesen kezd, de utána átmegy a söréthangba vagy a mélyen pergő r-ek strófájába. Vannak tehetséges és tehetségtelen fülemülék. A tehetségesek tisztán és hosszan adják a tételt, a fülemüle-művészet dilettánsai és kontárai (mert ilyenek is vannak) összekeverik és elsietik őket. Én nem elemezgettem a fülemüle-dalt s nem bírálgattam. Nem tudom, versenyezhetnek-e völgyünk fülemüléi a híres kurszkiakkal, mert nem jártam arra. De azt tudom, hogy csodálatosak a visegrádi természet tavaszi ünnepsorozatának ezek az éjjeli hangversenyei. A "Minek nevezzelek?" rapszódia, Petőfi szerelmi költészetének oromverse, ott áll a magyar lírai költészet csúcsai között. Volt több éjjelem is, mikor olyan crescendóval emelkedett a fülemüleének az ablak előtt, hogy a szerelmi mámornak ezt a orom-versét juttatta eszembe. Olyankor - ha falióránk lett volna - odasiettem volna hozzá, hogy megfogjam a mutatókat és megállítsam a tavaszban az elhallgattató nyár felé futó időt. In: Áprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok. (Elbeszélések). Móra Könyvkiadó, Budapest, 1965, 122-4.

97

50. Elhangzott a Petőfi Rádió Esti mese műsorában 1978. január 30-án. Elmondta: Bánki Zsuzsa. Intonogramja 1978-ban készült az MTA Nyelvtudományi Intézetében. Áprily Lajos: Tacskódada A Hargita déli kifutói között falu van. A falun bővizű, pisztrángos patak fut keresztül az Olt völgye felé. Családommal két nyarat töltöttem abban a faluban. Két horgászinasom volt: a két kisfiam. A patak vize olyan hideg volt, hogy a falu gyermekei a legmelegebb napokon is csak a nappali felmelegedés után, szürkületkor fürödtek benne. Pisztrángoknak való patak az ilyen. Benn a faluban is lehetett horgászni, különösen a gát és a malom alatt. Kedves molnárcsaládnál béreltünk szobát a híd közelében. Mikor a csomagjainkat a legközelebbi vasútállomásról odaszállító szekér visszafordult s házigazdánkat, a molnárt üdvözöltem, szétnéztem a család portáján. Tornácos falusi ház volt. A tornácon sütött a délutáni nap, s a verőfényben szép sárgabarna tacskó feküdt a feljáró felett. De nini, nincs egyedül. Szoptat. Négy apró jószág szívja négy emlőjét. Közelebb megyek. Micsoda? Hiszen ezek nem kutyakölykök, hanem kiscicák. Bűbájos és szokatlan a kép. Van benne valami paradoxon. A molnár odajön, s mosolyogva nézi csodálkozásomat. Gyermekeimnek ez a látvány külön gyönyörűség. Kérdő pillantásomra megszólal a gazda: - Mindenki csodálkozik ezen a furcsaságon. Az úgy volt, kérem, hogy a háború végén katonák vonultak át a falunkon. Ezt a kutyát az egyik tiszt hozta magával, hogy honnan, nem tudom, bizonyosan nem a hazájából, hanem idegen földről. Nálunk kvártélyozta be magát egy éjszakára. Láttam, hogy nagyon szereti ezt az állatot. De reggel, mikor indulni készültek, azt mondta nekem, hogy tovább nem viheti magával. Fogadjam el s gondoskodjam róla, mert nagyon hőséges állat. Tán meg is siratta, mikor elbúcsúzott tőle... Macskánk is volt, de ez a szelíd jószág nem bántotta. Aztán mind a két állat kölykös lett. A kutya kölykeit beledobtuk a patakba, a macska négyet ellett, néhány napig szoptatta, s egy nap csak eltűnt. Ember ütötte agyon? Róka kapta el? Az Isten tudja. Így történt, hogy a kutya elvállalta a négy árván maradt kicsi macska szoptatását. Csakugyan hőséges állat, olyan hőségesen szoptatja, mintha az ő kölykei volnának... Körülvettük a különös családot, s úgy gyönyörködtünk a jelenetben. Különösen a kislányom nem akart elszakadni tőlük. Az egyik kiscicának kifordult az emlő a szájából, de már vinnyogva újra megtalálta s szívta-szívta, behunyt szemmel, szoptató dajkájának a tejét. Elgondolkoztam. Egy-két évvel ezelőtt láttam a fekete macska és a három kopó ádáz viadalát a szántóföldön. Miért gyűlöli ez a két állatfaj egymást? Itt egymás mellett feküsznek idilli békességben. S mi több: ez a szelíd tacskómama elvállalja gyermekeinek a négy macskakölyköt. Mintha véréből való vér volnának. Ősi mesékben is így élnek egymás mellett az állatok, harc és győlölet 98

nélkül. Väinämöinen pengeti kobzát, s körülötte a legkülönbözőbb állatok állanak félkörben, s hallgatják a varázslatos muzsikát. Arion lantja szól s hangjától gyakran juhot űzve megáll a vad ordas, s gyakran a juh, a futó, hatja meg őt, a mohót... Igen, a régiek el tudták képzelni az állatok békeországát. De el tudták-e képzelni az emberekét? Patroklos és Hektor meghurcolt teste mást bizonyít. In: Áprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok. (Elbeszélések). Móra Könyvkiadó, Budapest, 1965, 60-1.

99

51. A mese a Petőfi Rádióban hangzott el Básti Lajos színész elmondásában, 1978. február 9-én. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem 1978 februárjában. A rest szamár Rest, mint a rőt szamara. Így mondják ezt időtlen idők óta a lusta emberre. Aki tudni akarja, miért járja ez a szólásmondás, hallgassa meg ezt a színigaz történetet! Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, név szerint Rőt Bálint. Volt annak egy szamara. Ezzel vállalt fuvart, s szamárháton szállított mindenféle terhet ide meg oda, sokszor még emide meg amoda is. Nem főlt a foga a szamárnak ehhez a munkához. Egyre törte a fejét, mi módon szabadulhatna meg a teher alól. Történt egyszer, hogy Rőt Bálint három zsák sót fuvarozott a szomszéd faluba. Kocogott, kocogott a szamár a három nehéz zsákkal. Erősen törte a fejét, hogyan szabadulhatna a teher alól, amely keményen megizzasztotta, mivel a nyári nap forrón tőzött a hátára. Hát, amint kedvetlenül kocogott, útjában egy hűs vizű patakot pillantott meg. Több se kellett Rőt Bálint rest szamarának, uzsgyi, vesd el magad! Nekifutott a pataknak, leheveredett a vízben, s onnan többé se szidalom, se verés ki nem mozdíthatta. Pedig a terhe igen megnehezedett. A só ugyanis teleszívta magát vízzel, mert ez a só szokása. Hanem később kezdett könnyebbedni a teher, mert a víz feloldotta, s elmosta a sót. Ez viszont a víz szokása. Csakhamar nem volt egyéb a szamár hátán, mint a három üres zsák. Most, hogy a teher ennyire megkönnyebbedett, a szamár a maga jószántából kimászott a vízből, s folytatta útját, mint akinek legszebb rendben van a szénája. A szamár örvendezett, Rőt Bálint meg búslakodott az odaveszett rakomány felett. S amikor a szomszéd faluba értek, Rőt Bálint elpanaszolta, hogy s mint járt rest szamarával. Hanem még szerencséje is akadt a szerencsétlenségben. A helybéli boltos ugyanis megbízta, hogy vigyen a saját falujába három zsák szivacsot. Örült Rőt gazda. Felterhelte a szamárra a három zsákot, s útnak indította. Kocogott a szamár, kocogott, de közben mindig azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna a tehertől. Igaz, a szivacs könnyű, de aki megszokta a semmittevést, annak a könnyű is nehéz. Hát, amint a visszafelé úton megpillantotta a szamár a patakot, kapta magát, esze nélkül rohant bele, mert emlékezett rá, hogy a patak vize egyszer már elmosta a terhét. A vízben megállapodott a szamár, s onnan se szidalom, se ütleg ki nem mozdította. Pedig a terhe kezdett nehezedni, de a rest szamár csak vigyorgott magában, hiszen emlékezett rá, hogy a másik három zsáknál is így kezdődött, nehezedéssel. Aztán következett a könnyebbedés. Hát csak heverészett, várta, várta, mikor kezd könnyebbedni a három zsák. De azt leshette, mert a szivacsok csak mind több vizet szívtak magukba. Valósággal nyelték a vizet, úgy megdagadtak, szinte csoda volt, hogy maradt még víz a patakban. Rőt szamara pedig csak hevert, és csak várt, a teher meg csak nehezedett, nehezebb lett, 100

mint a só. Olyan nehéz lett, hogy a szamár négy lába megrogyott, alig bírt kikapaszkodni. Azóta mondják arra, aki lustaságból saját vesztét okozza, hogy rest, mint a Rőt szamara. Így igyekezzetek, hogy rátok ne mondják ezt soha.

101

52. Elhangzott a Petőfi Rádió Esti mese műsorában 1978. február 10-én. Intonogramját az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai laboratóriumában készítettem 1978-ban. Kígyókoronácskák Nagyanyó vagy nagyapóka gyakran mesélt az unokáknak azokról a csodálatos fehér kígyókról, amelyek parányi gyémántkoronát viselnek. A régi öregek különös történeteket találtak ki ezekről a ritka jószágokról, s kígyókirálynak, kígyófejedelemnek nevezték őket. Azt tartották, hogy aki valamiképpen meg tudja szerezni a koronát, szerencse kíséri egész életében. Az egyik régi koronáskígyó gazdag, de igen zsugori parasztgazda házánál élt az istállóban. A ház jószívő, jámbor szolgálója minden éjjel hallgatta a csodálatos éneket. Ezek a kígyófejedelmek ugyanis szebben énekeltek, mint a legzengőbb hangú énekesmadár. Egyszer a jó leány kiment az istállóba, hogy szénát vessen a jászlakba és megfejje a teheneket, s ekkor odasiklott eléje a koronáskígyó. A falrésből surrant elő, s oly fehér volt, mint a tej. Parányi gyémántkoronája csillogott a fején. Okos tekintetével felnézett a lányra, mintha kérne valamit. Erre a fiatal lány hozott egy tálkát, kevés friss tejet öntött bele, és odatette a kígyó elé. Koronájától valóságosan kivilágosodott az istálló. A jószívű szolgáló ettől kezdve minden este megitatta a kígyót a frissen fejt tejből. Ugyanakkor csodálattal vette észre, hogy gazdáinak tehenei egyre szebbek, egyre kövérebbek. Még sohasem adtak ilyen finom és sok tejet, mint mostanában. Gyönyörűség volt ránézni a fényes szőrű, egészséges tehenekre, és kedves, botladozó bocikáikra. Egy alkalommal azonban a zsugori gazda éppen akkor toppant be az istállóba, amikor a szolgáló a kígyó elé tette a tálkát a szokásos pár csepp tejjel. Rettenetes haragra gerjedt a kövér gazda. - Haszontalan, alávaló teremtés! - rivallt rá a szegény lányra. - Így pocsékolod az én javaimat?! Így fecséreled, ami a gazdádé, nem a tiéd?! Nem szégyelled, hogy éppen ilyen kártékony, csúf, gonosz férget istápolsz? A szelíd leány lehajtotta a fejét és zokogott. Egy szót sem tudott mondani mentségére, úgyis hiába tette volna. A gazdának nem jutott eszébe, hogy milyen szorgalmas, milyen kis bérért látta el a lány azt a sok jószágot. - Pusztulj a házamból, azonnal! - kiabált a gazda. Nincs szükségem tejtolvajokra, kígyópásztorokra! Đra múlva a színedet se lássam! A szegény teremtés összekötötte kis motyóját, és már ment volna, de a tehenek szomorú bőgése visszahívta az istállóba. Megsimogatta a nyakukat, szép homlokukat, megcsókolta a bocikat. A kedves állatok megnyalták a kezét, mintha így búcsúztatnák. S ekkor villámgyorsan kitekerődött a kígyókirály a falrésből. Tőle is elbúcsúzott a kis szolgáló. A kígyó pedig a simogató tenyerébe ejtette parányi gyémántkoronáját. A leány vissza akarta adni, de a kígyó nyomtalanul eltűnt a falrésben. Könnyek fátyolozták el szegény leány szemét, amikor nekivágott a vakvilágnak. Nem tudta, merre, hová, nem tudta, milyen kincsnek jutott birtokába, hogy micsoda a kígyókorona varázsereje. Tisztelet és szeretet jut annak, és szerencse minden munkájában, aki magáénak mondhatja ezt a koronát. És íme, a falu határában összetalálkozott a szép, kedves leány a 102

falu legdélcegebb legényével. - Régen láttalak, szépleány! Merre visz az utad ezzel a csomaggal? -kérdezte szíves szóval. A lány elpanaszolta, hogy a gazdája világgá kergette, és ő most útnak indult, hogy másutt próbáljon szerencsét. - Fordulj csak vissza, kérlek. Nem kísérhetlek el, de ismered, ugye, az én özvegy édesanyám házát? Menj oda, mondd meg, hogy én küldtelek. A törődött asszony nagy szeretettel fogadta a szegény leányt. Megölelte, megetette, szíves szóval tartotta. Mikor pedig este összegyűlt a háznép, a legényfiú kézen fogta a leányt, és anyja elé állt vele: - Édesanyám, kérlek, add ránk áldásodat! Szeretem ezt a leányt, ő is szeret engem. Csak őt veszem feleségül, senki mást. Én is megfigyeltem őt a régi helyén. Mindig szorgalmas volt, tiszta és szerény. - Jól választottál, fiam, szerencse kísérjen benneteket. Az árva kis szolgálóból boldog asszony lett. Dolgos, szorgalmas munkájának megvolt a nyoma az egész gazdaságon. A zsugori gazda pedig hamarosan tönkrejutott. Talán a kígyóval együtt a szerencse is elhagyta. Az biztos, hogy az állatokkal az új cseléd nem törődött. Így leromlottak, hogy a gazda inkább elkótyavetyélte őket. Majd a házát adta el, aztán a földeket. Végül a faluból is megszaladt. Barmai mind a régi szolgáló birtokába kerültek. Szegény állatok bőgtek örömükben. Az ifjúasszony pedig hamarosan feljavította őket, tenyeréből etette, szőrüket fényesre kefélte, szarvuk köré zöld koszorút font.

103

53. Hevesi Sándor: Az előadás művészete (Részletek) (...) A művelt francia és a művelt angol szorgalmasan jár kurzusokra, ahol az olvasást és a felolvasást tanítják, nálunk azonban a felolvasóasztal mellett is ritka a jó felolvasó, arról pedig beszélni sem akarok, hogy írók - kiváltképpen drámaírók - hogyan olvassák fel saját művüket. Vannak poétáink, akik úgy olvasnak, mint a gyermekek az iskolában, taktusra, akarom mondani: a sor végén állanak meg, és nem a ponton. (...) Tompának híres szép költeményét, A gólyához, legalább kéttucatszor hallottam a pódiumról, de még sohasem éreztem ki az előadásból a megsemmisült léleknek azt a tompa, súlyos fájdalmát, mely a vers olvasásakor összeszorította a szívemet. Az előadók mindig hadonásztak, kiabáltak, sőt annál a sornál, hogy "gyalázat reánk" (amely a legsajgóbb, a legtompább fájdalom), rendesen üvöltöttek, üvöltenek még ma is, és fognak üvölteni még ezután is a Kárpátoktól az Adriáig, mert a mi pódiumunkon a művészet csak a bombasztikus retorikai stílusig jutott el, amelynek a színpadon - istennek hála - meghúzták a halálharangját. Ez a retorikai stílusfőként abban áll, hogy szavakat színez és fest, ahelyett hogy az egész vers hangulatának és lelkének visszaadására törekednék. Ha például a magyar előadó ezt a szót találja egy versben: átok, akkor rögtön dörögni fog, tekintet nélkül arra, hogy mit kíván a vers általános hangulata. (...) Az iskolás gyermekek szavalási módját mindenki ismeri. Ezeket a szegény gyermekeket kezdettől fogva rákapatják egy ritmusos, éneklő, monoton előadásra, amely néha valósággal természetükké válik, nem csak ha verset mondanak, hanem még a földrajzi lecke fölmondásában is. A szóról szóra való tanulásnak, az úgynevezett "magolásnak", többi között megvan az a kára is, hogy a tanuló úgy mondja föl a leckét, mintha neki magának, főképpen pedig az egésznek, semmi köze sem volna hozzá, holott ha ő maga kénytelen megfogalmazni a mondatokat, tehát saját szavaival mondja el a leckét, már ezáltal is közelebb jut a természetes beszédhez. (...) De ha mindazokhoz, amiket elmondottam, hozzáteszem, hogy itt egyúttal a nemzeti nyelv tudásáról és megbecsüléséről van szó, a kérdés egyszerre elsőrangúnak fog tűnni. Nagy tévedés azt hinni, hogy ma, mivel a könyvnyomtatás x-edik évét éljük, ami nyomtatva a könyvespolcainkon hever - esetleg fölvágatlanul -, az már szellemi tulajdonunk is egyúttal. Éppen a legnagyobb nemzeteknél látjuk, hogy költőik azért élnek, nyelvük azért halad, mert nemhogy megvetnék az élőszó hatalmát, sőt ellenkezőleg: ma is abban látják a legnagyobb propagatív erőt. (...) In: A vers szószólói. Válogatta, szerkesztette és a bevezetőt írta: dr. Bőhm Edit. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1989, 89-90.

104

54. Z. Szabó László: A nyelv barikádjain (Részlet) Ezen a tájon évszázadok óta az "ahogy lehet" módozatait tanulták az itt élők; és az "ahogy lehet" kényszerűségéből adódóan azt is meg kellett tanulni sokaknak, hogy a nyelv olykor a "végső menedék". Amikor a 70-es években Illyés Gyulának a legbrutálisabb támadásokat kellett megélnie az ország határain túl élő magyarság jogainak követelése, olykor egyszerő emlegetése miatt, akkor írta mindenkorra szóló érvénnyel: Nacionalista az, aki jogokat sért; patrióta, aki jogokat véd. Tudom én, hogy ezt a pontosan fogalmazott "követelményt" és álláspontot kellene mindenki számára egyformán érvényesíteni. Ám a nagyon borotvaélen mozgó különbségtételt könnyen félre is lehet magyarázni. Mégis: Európának e térségében ezt kellene minden itt lakónak megértenie, vagy mindenkivel megértetni. A nemzeti tudat - így a magyarságtudat - ténylegesen a nyelvben fejeződik ki legsajátságosabban és legmélyebben. De ezt a tudatot nem csupán őrizni és ápolni szükséges, hanem egy emberarcú Európában tiszteletben tartani is. Az anyanyelv barikádja így válik egyszerre többfrontos küzdőtérré. Mert miközben valaki hagyományt őriz, miközben a nemzethez tartozás lelki kötelékeit igyekszik eltéphetetlen szálakkal erősíteni, a küzdőkben pedig a megőrzők szívós kitartását megszilárdítani, egyúttal a saját szuverenitására gondolva tudja és belátja, hogy ezt a követelést, e feltételeket neki is teljesítenie kell. Becsülni csak akkor lehetséges bárkit is, hogyha az, aki elvárja a megbecsülésnek ezt a szintjét, hasonlót és hasonlóan képes cselekedni. In: Z. Szabó László: A nyelv barrikádjain.

105

55. Nagy László: A közérthetőség Utóbbi években írt versei nehezen érthetők. Nem gondolja-e, hogy ez leszőkíti költészetünk hatókörét? – Némelyek régóta szeretnék elhitetni, még velem is, hogy költészetem nem szól a tömegekhez. Egyszer a televízió bemutatta két versemet, a József Attila, s a Rege a tűzről és jácintról címűeket, verseim közül a legnehezebbeket. A beérkezett sok levél tanúsíthatja, hogy "országos" hatásuk volt. Irodalmi esteken is tapasztalom, hogy verseim megragadják az embereket. De a népszerűséget sem tartom mérvadónak. – A magam nevében írok. Értendő úgy is, hogy írásaim következményeit vállalni tudom. A magam nevében írok, s ha egy társadalmi óhajnak, akaratnak, akár fölháborodásnak sikerül hangot adnom, annak szívből örvendek. Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható, vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik. Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. Ők azok, akik elhanyagolják saját szakmájukat. Ők felejtik el "egyszerűen" a kéményt a házról, a szennyvízelvezetőt nem a kanálisba torkolltatják, hanem "egyszerűen" az anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos- és a lakatosszakmát, a vízvezetékszerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári főz. Ők nem a szolgálatra figyelmeztetik a költőt, hanem taszítanák a legrútabb szolgaságba. In: Interjú, 1965. In: Nagy László: Versek és versfordítások I. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1975, 550-1.

106

56. Babits Mihály: A veszedelmes világnézet (Részletek) (...) Mennél fontosabb valamely esemény, annál kevésbé tudunk belenyugodni, hogy a világ vak folyása hozta volna létre: a tények ostoba gördülése, mely bár okoktól szorosan meghatározott, előttünk valahogy mégis mindig véletlennek fog föltűnni. Mélyebb okokat, morális szükségességeket - a történelem logikáját fogjuk keresni mindig: s aki keres, talál. Ez is a magunk vigasztalásának egy módja. Mert előbb vigasztalódunk azzal szemben, amit mélységesen szükségesnek s világnézeti fontosságúnak gondolunk. De a jelentéktelen, a kicsinyes és külsőséges okok hatalma iszonyú! Pedig ezek kormányozzák a világot. Én meg vagyok győződve, hogy a történelem logikátlan, s úgynevezett mélyebb okai a világháborúnak sincsenek. A világháború a történelem legmonstruózusabb véletlensége: amennyiben véletlenség minden, ami nem meszszebbre látó szándék és terv szerint, hanem apró okoknak időben találkozásából és egymásra hatásából származik. Ilyen a háború. Emberek csinálták, kétségkívül s köztük néhányan teljes és bűnős szándékossággal is. De az ő szándékosságuk véletlenség a történelemben. Véletlenség azon hatalmas embertömegek egészére nézve, melyeknek életébe oly mélyen és átkosan belenyúlt. Kívülük álló valami; semmi szükségszerű gyökere nincs az ő lelkükben. E nagy embertömegek életéből, gondolkodásának és érzésének mai stádiumából folyó szükségességét a háborúnak, aki látja, bizonnyal úgy látja csak, mint aki emberi formákat lát a felhőkben, arcokat arabeszkek szeszélyeiben. Azonban ha nem is világnézeti ok idézte elő a háborút, kellett lenni valaminek a kor világnézetében, ami lehetségessé tette. Elsősorban arra gondolok, ami lehetségessé tette, hogy az emberek eltőrjék. Mert ez a világháború legnagyobb csodája. Az, hogy egy ilyen, értelmileg nagyon felvilágosodott s a szabad szó és gondolat minden eszközeivel ellátott korban - száz évvel a francia forradalom diadala után - lehetséges legyen ez az értelmetlen iszonyat, minden szabadságnak és emberi jognak ez a tökéletes elnyomása, aminek példája még nem volt a földön. Tűrhetők voltak a régi háborúk. Tűrhetők a vadság ökölharcai, míg a lelkek nemesebb és szabadabb horizontokat nem ismertek. Tűrhetők a fejedelmek zsoldoshadai, míg a nemesebb egyén viszonylagos szabadsággal vonhatta ki magát durvaságaikból. Tűrhetők a vallásháborúk és szabadságharcok, míg valamely eszme vagy jelszó a célnak és értelemnek legalább látszatát megadta. De hogyan tűrhető a céltalanság és rabság háborúja a mai szellemi horizontok mellett? Tűrjük, mert "muszáj"? De a történelem eléggé megmutatta, hogy az emberek a muszájt sem tűrik, ha az minden gondolatukkal és érzésükkel - az uralkodó világnézettel ellentétben van; inkább belepusztulnak, s kemény falakba zúzzák fejüket. (...) Magában a világnézetben kell itt valami oknak rejlenie; ebben az egész mai hangulatban valami erőnek vagy gyengeségnek, ami lehetővé vagy kényszerűvé tette a mai világnak a minden borzasztóságokba való szótlan bele107

nyugvást. (...) In: Babits Mihály: Esszék, tanulmányok I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978, 510-1.

108

57. A szöveg hangfelvétele az ELTE Fonetikai Tanszékének laboratóriumában készült 1995 márciusában Pachmann Péterrel. Konrád György: Gyerekkori vonatút Budapestre (Részlet) (...) Olyan helyről jövünk Budapestre, ahol a magaslat szokatlan, ahol a fölfelé magasodás kihívás. Hova igyekszel? Nemcsak a gólya, de még a kisfecske is fölé repül nemhogy az emeletes háznak, de még az 1812-ben téglából épített zömök, vaskos, megbízhatóan háromemeletesre felmagasodó, kálvinista harang- és óratoronynak is. Ülj le inkább ide a lócára. Félbehasított akáctörzs a földbe ásott akáccölöpökön, ez eltart. A föld is eltart, de ami a magaslatokat illeti, azok köztudomás szerint borulékonyak. Négy lábon az ember biztosabban áll, mint két lábon. Az embert itt Íjfaluban, ha jobban körülnéz, csupa négylábú veszi körül. Az a sok emeletes ház, ahogy begördül a vonat a budapesti Nyugati pályaudvarra, csupa két lábra állás, csupa meghökkentés, csupa kockázat. Így is lehet élni? Ilyen sűrűségben, ilyen közel egymáshoz, egymás feje fölött? Az első emeleten is, a másodikon is, a harmadikon is nyitva van egy ablak, és valami asszonyféle kikönyököl rajta. Ott kandikál egy magunkforma fiú is. Micsoda pompás látványokban dúskálhat, megtekinthet sűrű egymásutánban vonatokat. Mi, falusiak délután ötkor ki szoktunk sétálni a vasútállomásra, hogy láthassuk a pesti gyorsot. Ezek meg jóformán akkor látnak vonatot, amikor akarnak. Nekem az első sárga villamostól és az első kék autóbusztól kezdve Budapest egyetlen nagy angolpark volt. A város szembefordul a gravitációs erővel, még és még feljebb. Egy fiúnak, aki odatapasztja az orrát a vonatablakhoz, hogy kilásson, egy fiúnak, aki az újfalusi Csonka-torony felől jövet megérkezett ebbe az elvarázsolt toronyerdőbe, amelyben összevissza hullám-, barlangés szellemvasutak rohangálnak, olyan érzése támad, hogy ennél nagyobbszerű esemény emberrel nem történhetik. Ez a sejtés csak megszilárdult, amikor a londíner nyomában kiléptünk a Dunára néző szállodaszoba franciaerkélyére. Szép idő volt, ezüstös szeptember, előttem a Vár és a Gellérthegy, mindenütt tornyok, a hátam mögött anyám kicsomagolt. Még nem voltam iskolás. Van, aki már a földi pálya hosszán, sőt annak már az elején is megérkezik a paradicsomba. Az ember elindul keletről nyugatra, megy vonattal kétszázhúsz kilométert, és megérkezik Budapestre. Itt meg lehet állni. A Korona Szálló harmadik emeleti erkélyén érez valami olyasmit, amit a vidéki fiúk a fővárosban egy magaslatra érve, romantikus nekibuzdulással néha még ki is mondanak: most aztán rajtunk, mindkettőnkön a sor! Itt vagyok, elszánt, de veszendő pontocska ebben a nagy tömkelegben. Fogom magam és átlibbenek a Citadellára, boszorkányok sűvítenek el mellettem, szél van. Skót kockás felöltőm szárnya alatt lebocsátkozom a város fölé. Fel-alá suhanok a villamosvezetékek fölött, és bekukucskálok a kivilágított szobákba. Álmélkodom, mint az egér a magtárban. Itt egy darabig még elidő109

zöm. Komótos észjárású újfalusiaknak, akik szeretnek hátuk mögött összekulcsolt kézzel sétálni, akkora lépést kell megtenniük Budapestig, hogy ennél nyugatabbra már valahogy csak kirándulásképpen jutnak el. (...) In: Konrád György: Agenda, 1. Kerti mulatság. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989, 94-6.

110

58. A szöveget Pachmann Péter mondta hangszalagra az ELTE Fonetikai Tanszékének laboratóriumában 1995 márciusában. Konrád György: Az én utópiám (1988. október. Előadás Nyugat-Berlinben a fiatal európai építészek konferenciáján.) (Részletek) Az emberi képzelet utópiagyáros, mert a legtöbb ember szeret ábrándozni, és minél inkább megőrzi művészi és gyermeki képességét a csodálkozásra meg az elfogulatlan vágyakozásra, annál inkább az. Csak talán szégyelli az ábrándjait, mert azok a tanult értékek világában sokféle valóságelvvel ütköznek, amelyeknek közös tulajdonsága, hogy a személyest és a szabadot megfegyelmezik, a szórakoztatót elszürkítik, a váratlant a rutinhoz igazítják, és teszik ezt mindig valamilyen általánosabb jónak a nevében. Ez a sokféle valóságelv mind kisajátítja az utópiát is, és megcsinálja a sótlan, institucionális, nagyipari, sorozatban gyártható, kvantomán és kollektív utópiákat, amelyek inkább hasonlítanak az adminisztratív emberre, mint a kreatív emberre. Nem kívánom a kreatív ember fogalmát a szokásosan kultúraalkotónak tekintett szakmák művelői részére fenntartani. Meg vagyok róla győződve, hogy minden teremtett lélek lehet kreatív, ha szépen él. Ha művészien tagolja azt, amije van, az idejét. Idő azonban nincsen az ember számára tér nélkül, tehát pontosítsuk a meghatározásunkat: a kreatív ember művészien tagolja saját élményét a téridőről. Számára akár a sarki boltba lemenni is lehet művészi időtérélmény, minden érzékét tápláló pikareszk regény, de lehet unalmas repetíció is. Egyebek között attól függő- en, hogy emberünk inkább egy csecsemőhöz hasonlít-e, aki elvárja, hogy a külvilág dugja a szájába a cumit, és a cumi elmaradása esetén nyőgös, vagy inkább egy olyan nagyobbacska gyerekhez hasonlít-e, aki már órákon át figyelmesen el tudja szórakoztatni magát. (...) Az én utópiámban érdekes emberek laknak és a város maga is érdekes. A lakásnak is, a lakónak is arca van. Nem lehet teljesen elképzelni előre, hogy milyen lesz, hogyan fog viselkedni. (...) (...) Nagy szerencsétlenség volna, ha lokális, regionális kultúrák, most nem a nemzetállam, hanem az európai integráció nevében rombolódnának le. Legyen az építészet a finom ujjak művészete. Legyen pontosan az ellentéte annak a megalomániának, amely modernizmusból, hatalmi nagyzásból, a tekintély szigorából és műszaki ridegségből egyetlen antihumánus komplexummá állt össze annyi európai városban. Nemcsak eszelős diktátorok rombolnak, a pénz és a szabadság szövetsége is rombolhat a divatok és mániák hatására. Értékes belvárosok tűntek el Nyugat-Európában, mert a városoknak elég pénzük volt arra, hogy a helyükbe, a szívükbe sivár üveg- és betonmonstrumokat tegyenek. Finoman beilleszteni önmagunkat egy meglévő vizuális környezetbe olyan művészet, mint belépni egy társaságba és felélénkíteni, de nem letarolni és túlharsogni azt. Ezért szerencsés, ha építészek nem kapnak túl nagy tömegű művekre megbízást, ha korrigálják és kiegészítik, vagy éppen ellensúlyozzák 111

egymás hatásait. Az építész alkotása nemcsak expanzió, hanem legalább annyira leleményes beilleszkedés a meglévőbe. (...) In: Konrád György: Az újjászületés melankóliája. Pátria Könyvek, Budapest, 1991, 70., 74-5.

112

59. Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének sárospataki országos döntője megnyitóján, 1991-ben (ld. EFF 4. 1991, 59-61). Gál Sándor: Ünnepi köszöntő Van három szavunk, amely meghatározza létezésünk teljességét. Az első az anyaöl, a második az anyaföld, a harmadik pedig az anyanyelv. Az első az életet adó, az életre nevelő, a második létezésünk, sorsunk, munkánk, sikereink és kudarcaink színtere, s majdani nyugvóhelyünk is. És ami e kettőt egybefogja - a harmadik - az az anyanyelv. Hogy nyelvünk létezésünk hármas egységét az anya szavunkkal kapcsolta egybe, az nem csak azt jelenti, hogy e három fogalom milyen mértékben meghatározója életünknek, de egyúttal a nyelv, a magyar nyelv sűrítő erejét és képességét is fölragyogtatja. Aki életét egynyelvű közegben éli, az az ilyen természetes jelenségre aligha is figyel, hiszen, amiként a ránk nehezedő légoszlop súlyát sem érzékeljük, olyképpen nem érzékeljük egy-egy fogalmunk ólomsúlyát sem. Holott ezek a bennünk és általunk meglévő metafora-nehezékek ugyanúgy jelen vannak tudatunk légterében, ahogy az imént említett súlyos légoszlopok is. Mindezt azzal a tudással és tapasztalattal mondhatom, amelyre az elmúlt évtizedek két- vagy többnyelvű hétköznapjai figyelmeztettek, s nem is akármilyen erővel. Mert másként éli meg - ha megéli egyáltalán - az édesanyanyelv élményét, annak felismert, sejtett szépségeit, aki úgy él benne, hogy sem korholást, sem dicséretet nem kap érte, mint az, akinek e szépségekért nap mint nap meg kell küzdenie. Ám akinek a sorsa így alakult - s van néhány millió ilyen e kies Kárpát-medencében - az más mértékkel mér, annak más a viszonya a kimondott szóhoz, ha hely és mód nyílik a hangos megnyilatkozásra. Aki így, ilyen körülmények között éli meg magyarságát, s egyben anyanyelvét, az a kimondott szóra jobban ügyel, s óvja, mert egyebe sincs a valahová tartozás bizonyítására. Személye sorsot, személyes élményt mondhatok, a magamét. Az a közösség, amelybe beleszülettem, színmagyar közösség volt, az ma is. Emberi és nyelvi tudatomnak ez a közösség a forrásvidéke. De nem csak képletesen, a valóságban is megvolt ez a forrás. Kiskútnak nevezték, szent forrás lehetett egykor, s a vize, a forrás törvénye szerint mai is felbuzog, tisztán, akárcsak évszázadokkal ezelőtt. Eköré a forrás köré nőtt a falu, az ős-Duna partján, eköré nőtt egy falu közössége, amely a szomszéd településektől nem csak vallásban, de még nyelvében is különbözött egykor. Ma már alig! Apró kölyök koromban, ha a kertben jártam, s észrevettem, hogy kékül a gömbölyűszilva, így jelentettem az esemény anyámnak: "Ídesanyám, írik a szilva." S ha a kemencéből anyám kiszedte a frissen sült kenyereket, azt kérdezte: "Kő-e kenyír?" Erre én azt válaszoltam, hogy: "Kő!" Ha pedig Varga Gyuri bácsi, akinek két ujját lenyisszantotta a cirkula, rám szólt, hogy: "No, gyerek...", akkor ez a "no, gyerek" legalább kétszázfélét jelenthetett. Azt, hogy álljak az ökrök elé, hogy hozzam ki az istállóból a vasvillát, esetleg, hogy szélesebbre tartsam a zsák száját, de jelenthette azt is, hogy szedhetek egy zseb 113

búzáskörtét az ól melletti körtefáról... És én mindig tudtam, hogy mi a teendőm! Egyetlen szóban-mondatban elfért ezerféle jelentésréteg, amelyet a szem és a fül bontott szét aszerint, hogy hová esett a hangsúly, hogy merre mozdult a kéz, a fej, hogy mit mutatott a beszélő szemrebbenése. Talán a szükség kovácsolta törvénnyé, hogy a lehető legkevesebb szóval a lehető legtöbb fogalmazódjék meg. Voltak, s még ma is élnek ebben a nyelvi ősközösségben olyan megnyilatkozások, amelyeknek az alakja állandó, s értelmezését az adott esemény (cselekmény) látványa tette (teszi) mindig mássá. Az ”ízés” és ”ózás” - játszanivalóan szép: ízes ízés! - adta, s adja a zenéjét ennek a nyelvnek, az imént elmondottak pedig a tömörséget hozzá. S a képiséget, a tárgyak tiszteletét. Ezt tanultam meg anélkül, hogy szépségéről, különösségéről, ízéről, zenéjéről valamit is sejtettem volna. Benne nőttem, természetes tulajdonommá vált, s ma is a legszebb zenéjű szavunknak ezt a szót tartom: Ídesanyám. Így, hosszú í-vel. Mert igazán csak így ”szíp” . Erről a forrásvidékről származik mindaz, amit nem lehet megtanulni iskolában, könyvekből - senkitől ezen a világon. Édesanya kell hozzá, azazhogy: Ídesanyám! Mindazt, amit az imént sajátos nyelvi közösségnek neveztem, s amely, akár a levegő, természetes elemként takart be, vagy élt bennem, vagy: én benne - akkor kezdték az első rontások érni, amikor a rendszerével kellett volna megismerkednem. Nem a kisgyermek, s nem a felnőtt bűne, hogy iskolapadban ezzel nem találkozhatott. A szlovák iskolában, ahova a sorsunk kényszerített, minden szót el tudtam olvasni, de az olvasottakból semmit sem értettem. Nem hiszem, hogy kisgyermeket érhet ennél tragikusabb nyelvi élmény. Máig él bennem, s ma is borzongok, ha visszagondolok azokra a napokra-évekre. Azóta vallom, hogy a nyelvi kiszolgáltatottság minden kiszolgáltatottság mélypontját jelenti. Mert a politikai s társadalmi kiszolgáltatottságot úgyahogy elviseli az ember, idővel hozzáedződik, megtalálja a védekezés módját, de a nyelvi kiszolgáltatottságot semmilyen királyi oldat nem oldja fel. Anyanyelvemet ért rontások közül mégsem ez volt a legnagyobb, hanem az, ami ebből következett: a nyelvi bizonytalanság. Közel tíz évem ment rá, hogy ezt a rontást legyőzzem magamban, bár a bizonytalanság még ma is kísért. Csakhogy ma már tudom: nem a szabályok éltetik a nyelvet, de az élő nyelv formálja önmaga szabályait. Vagyis megújul, megszüli önmagát, akár az idő. Visszafordul, hogy előbbre jusson. A rontások után nekem is vissza kellett fordulnom - szerencsére alig lépésnyi volt az út - a forráshoz, hogy megmeneküljek, s hogy megmentsem azt a nyelvet, amely úgy szelídíti egymáshoz a képeket, metaforákat, olyan tiszta és természetes biztonsággal, ahogy a szél a fák lombját nyáridőben. Vissza kellett fordulnom sárfalrakó nagyapám ritkán nyíló, kurta mondataihoz, anyám meséihez, ma is megszólaló dalaihoz, történeteihez, apám kemény káromkodásaihoz, s a tárgyakhoz is, amelyek azt az otthoni világot körülhatárolták és körülhatárolják. A másodszor birtokba vett nyelvi és tárgyi világ visszaállította bennem a hitet, hogy anyanyelvünk erejével minden szellemi érték birtokba vehető és tovább adható, hogy benne és általa megújulhatunk és felemelkedhetünk. Szívemben a várakozás örömével kívánom a pódiumra lépőknek - s általuk valahányunknak - a megújulást és felemelkedést. 114

60. Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének győri országos döntője megnyitóján, 1992-ben (ld. EFF 5. 1992, 35-7). Dobos László: Ünnepi köszöntő Anyanyelv. Nem véletlen, hogy a világ népeinek nagy része a nyelv fogalmát és jelentését az anyához köti. A születés csodájához, az emberi test melegéhez, a szeretet mélységeihez, a hőséghez, a féltéshez, a befogadáshoz - a teremtéshez. Az anyanyelv öröklött vagyonunk, sejtjeinkbe szövődő tulajdonunk. Az anyanyelv egyenlő vállalt önmagunkhoz. Szlovákiai magyar költő, Tőzsér ărpád írta le: "Anyánk képén a világ a ráma." Az anyanyelv a világ, a világhoz vezető út is. Az anyanyelv ezerarcú gazdagság, a nyelv minden szava a lélek forrásvidékeihez vezet. Az anyanyelv befogadja a természet tájait, saját kicsi hegy-völgyeinket, füveseinket, vizeinket. Az anyanyelv megőrzi történelmünk helyeit: Vereckét, a Muhi pusztát, Mohácsot, pártütéseket, lázadásokat, 1848-at, Doberdót, a Don-kanyart, az erőszakos diktátorokat, a mártírokat, a hazugokat és a szenteket. S megőrzi a mai napot is. A nyelv az anyától tanulja természetét, a nemesre törekvést, az élet megtartásának törvényeit. A nyelvet lehet suttogni, a nyelv tud rejtőzni a veszély elől, tud büszkén egyenes lenni, tud ellenállást szítani, lehet vele gyűlölni, tud siratni, s ha kell, átváltozik az erőszak előtt: hasonlatokká szelídül, szimbólumokba rejti arcát - ezernyi alakot ölt, s mindezt az élet megtartásáért és felneveléséért. A nyelv személyi tulajdonunk, de közvagyon is. A nagy nemzeti leltárban legnagyobb szellemi értékünk: saját nyelvünk. Magyar nyelvünk a Halotti beszédtől a mai napig a küzdelem története. Magyar nyelvünk más nyelvek árnyékában élt, más nyelvek ellenében kényszerült fejlődésre. Előbb a latin, majd évszázadokon át a német nyelv öröknek tőnő árnyéka. S az idegen dinasztiák. Ha volt a nyakunkon nagyhatalom, birodalmi erővel kényszerítette ránk nyelvét. Megéltük a német nyelv divatját, megtapasztaltuk erőszakos vasmarkát is. A szovjet birodalom is kényszerített ránk nyelvet – közelmúltunk az orosz nyelv erőszakos őrülete. Hosszantartó nagy leckéket kaptunk a nyelvi imperializmusból. S tragikus történelmünk. Mohács után az ország szétdaraboltsága viszszavetette a városok fejlődését, az elkésett városiasodás késleltette a városkultúrák kialakulását, s ezzel újkori nyelvünk megteremtését. Városok nyelvművelő műhelyei helyett közel két évszázadon át a parasztok, a reformáció, templomok, zsoltárok, s imádságok őrizték s ápolták a nyelvet. Majd csak a felvilágosodás, a polgárosodás hozta meg nemzeti létünk gondjainak felörvénylését. A reformkor, a 48-as szabadságharc, a XIX. század s a XX. század eleje nemzeti kultúránk nagy ideje. A költészeté, a prózáé, a 115

drámáé, a nyelvújításé, a grammatikáé, a nyelvtudományé. Kis népek történelmi érésének sajátossága: a nemzeti kultúra teremtő és megtartó erejének szüksége. Itt kap teret az önkifejezés, az önvédelem ösztöne és tudatossága. A XIX. és a XX. századi kis nemzeti kultúrák irodalomközpontúak, az irodalom emeli ki a szó, a betű szerepét. A saját nyelv erejét és pótolhatatlanságát. A mai magyar nyelv a történelmi kihagyások és a veszélyeztetettség helyzeteiben nőtt nagy nemzeti nyelvünkké. S mire kultúránk megérinthette volna az európai szellemi élet partjait - ismét a veszélyeztetettség állapotába került. Trianonnal létrejött a magyarság máig tartó drámája: megosztottságunk. Lett Magyarország és határokon kívüli magyarság: lett kivándorlás, emigráció és nemzeti kisebbségek. Egyik kín a másik mellett. A világ szórvány- és szigetmagyarsága. Íj létforma, s ezzel együtt a nyelv teljesen más állapota. Idegen közegbe, többség és kisebbség viszonyába került a magyar nyelv. Keserű s önvigasztaló tapasztalat: a szórványba rajzók elmenésében munkál sokféle kényszer, de van önkéntesség is. A befogadó közeghez itt nem főződnek előítéletek, a szórványban élők nem találkoznak öröklött történelmi feszültséggel, nemzeti rivalitással. A szórványban élő magyar természetes létszükségletből tanul meg franciául, angolul, svédül, hollandul s norvégül. S ami fontos ebben: bűntudat és kényszertudat nélkül teszi ezt, mert érzi és tudja, hogy az új nyelvet nem saját maga ellen, nem magyarsága ellen kénytelen elsajátítani. Persze az emigrációs tudatnak emellett számos gondja-kínja van. De ma már leszűrhető beszédes tapasztalatát elmondhatjuk: manapság Amerikában 1,7-1,8 millió ember vallja magát magyar származásúnak. A legújabb becslések szerint közel félmillió ember beszél még magyarul. Ez azt jelenti, hogy a nyelvvesztés nem feltétlenül jár együtt a nemzeti érzés elvesztésével. Közép-Kelet-Európában más igazság van érvényben: itt nyelvében él a nemzet. Ebben a térségben aki nyelvet cserélt, az egy nemzedék múltán nemzetiséget is váltott és vált. A határokon kívüli nemzeti kisebbségek történelmi erőszakkal kerültek más helyzetbe, akaratukon kívül kerültek kisebbségbe, kényszerűen kerültek idegen nyelvi közegbe. S ez az idegen nyelvi közeg mindenütt - Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken és Kárpátalján - a többség nyelve. S ez a többség államivá, illetve hivatalossá rangosítja nemzeti nyelvét. Az említett helyeken mindenütt jelen van a többség nyelvi fölénye, a nyelvi erőszak. Ma már minden nemzetiségi szálláshelyen megfogalmazták: az állam nyelve az érvényesülés eszköze. A nemzeti kisebbségek anyanyelve elveszti társadalmi szerepét, miáltal a nyelv romlása és vesztése pusztító méreteket ölt. Tapasztalat az is, hogy a többség-kisebbség erőviszonya visszatükröződik a mindennapi nyelvben. A nyelv ez esetben leolvasható szomorú tükör. A nemzetiség léttapasztalata az is, hogy a művelődés, a műveltség bázisa az anyanyelv. Az államnyelv erőszakolása naponta cáfolja meg ezt az elvet. Tapasztalat az is, hogy nemzetiségi térfélen a nyelvvesztés a nemzetvesztés első, tragikus állomása. Természetes, hogy a nyelvi elnyomással szemben kialakul az ellenállás 116

is, ez az ellenállás azonban önerejéből nem tudja ellensúlyozni a kisebbség nyelvére nehezedő nyomást. Lehetne megoldás a kétnyelvűség, a két kultúrával termékenyülő határon kívüli nemzetrészek. Igen, de ez a szándék csak a többség és a kisebbség nyelvének szigorú egyenjogúsításával valósítható meg. Ebben a viszonyban nem lehet alárendelt nyelv. Próbálkozunk ezzel, akarnánk ezt, sajnos, elfogadható, jogilag szavatolt gyakorlatát eddig egyetlen szomszédos országban sem sikerült megvalósítani. Ezerirányú szándékunkra Szlovákiában is a többség nyelvi nacionalizmusa válaszol. Vannak dolgok, amelyeket ma már az egyetemes magyarság, az összmagyarság szempontjából kell értelmeznünk. Ilyen anyanyelvünk helyzete itthon és a világban. Egyetemes magyar ügy a világ szórvány- s szigetmagyarsága anyanyelvének megtartása. Összmagyar ügy a határon kívül élő nemzeti kisebbségek anyanyelvének védelme, ápolása s társadalmi szerepének visszaszerzése. Tudatosítanunk kell, hogy Magyarország a határon kívül élő minden magyar szellemi hazája. Tudatosítanunk kell, hogy Magyarország anyanyelvi gondjainak ügyében bázisrepülőtér, szellemi erőmű. Állandó forrás. A Szép magyar beszéd versenyének országos döntőjét ez alkalommal Győr városa, az Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola vállalta magára. Ez a rendezvény most országos pódium, sőt e méreteiben és értelmében túlmutat azon is: összmagyar értekezés a szépről s a gondolat erejéről. Engedjék meg, hogy egy gondolatot ajánljak e találkozó elé: határok nélkül. Aki e három nap folyamán e rendezvény pódiumán szót kér, szavának visszhangja kél határon bévül, és azon túl is. Higgyük azt, hogy a szép szó most tavaszi vetés. Szép verseng a széppel, nemes a nemessel. S e nemes versengés anyanyelvünkért van, azért, hogy rangosítsuk, azért, hogy nyelvünknek ne várromjait hagyjuk magunk mögött. A szép mondásával értékeinket tartjuk magunk fölé, s lehet ez üzenetünk is, hogy küzdelemben állunk nyelvünk lekicsinylése, sok helyen történő megaláztatása és elnyomatása ellen. Kívánom mindnyájuknak, hogy e versengés adjon nekünk esztétikai, emberi, erkölcsi többletet.

117

61. Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének szombathelyi országos döntője megnyitóján, 1993-ban (ld. EFF 8. 1993, 59-60). Lator László: Ünnepi köszöntő Nincs nap, hogy valaki, illetékes vagy illetéktelen, okos szabályok tudója vagy kártékony nyelvi babonák megszállottja, meg ne húzná a vészharangot: romlik a nyelv, erős várunk omladozik. Pedig igazán van okunk szeretni: azt hisszük, sok mindenben erősebb, elevenebb, mint a nálánál nagyobb múltra tekintő, elvontságra, fogalmiságra alkalmasabb, pallérozottabb nyelvek, az újlatin nyelvek, az angol, a német. A magyar nem veszítette még el teljesen érzéki, megjelenítő természetét. Ezért jó magyar verset írni. Aztán ott vannak a gyakorító, a mozzanatos igéink, az annyi mindenre jó igekötők. És hogy a versnél maradjunk: kivételes nyelv a mienk. Fonetikai természete olyan, hogy mindent meg tudunk vele csinálni. Tudunk hangsúlyosan verselni meg időmértékesen, jobban tudjuk a nyugat-európai formákat, mint a nyugatiak, verhetetlenek vagyunk a rímelésben. De a beszélt nyelv (az írott nemkülönben) csakugyan romlik. Pedig nincs még egy ország, ahol tudós nyelvészek, nyelvművész írók-költők annyit tettek, tesznek a nyelv épségéért-szépségéért, mint nálunk. Az első nagy francia-magyar szótár szerkesztője, Aurélien Sauvageot francia professzor, aki a magyarban csaknem olyan otthonos volt, mint a franciában, el is irigyelte a mi nyelvvédő mozgalmunkat, buzgalmunkat. Fájlalta, hogy az anglicizmusok fenyegette francia nyelvnek nincs olyan testőrsége, mint a magyarnak. (Zárójelben: ami a mai szókincset, a kereskedelmi, az ipari zsargont illeti, alighanem nálunk is az angolmajmolás ma a legerőszakosabban terjeszkedő rontás.) Van, csakugyan van, aki védje a nyelvet, mégis mennyi minden sérti a fülünket! Szép, régi szavak kiszorulnak, színtelenebbek tolakodnak a helyükbe. Igekötőink megritkulnak, egyre több lesz a be meg a le. Egy-egy szó jelentése elhomályosul, kificamodik. (Mostanában a győzködik változtatta meg a természetét: összekeveredett a meggyőzzel, tárgyatlanból tárgyassá lett.) Elbizonytalanodik a nyelvérzék a tárgyas ragozásban is: kiteszik a tárgyat oda is, ahova nem kellene. Nem elég, hogy megszerzi a labdát és a bal sarokba rúgja, odateszik az azt szót is. Ingadoznak az igevonzatok, a rádióban többnyire nem valamiben, hanem valamiről állapodnak meg, nem valamin gondolkodnak, hanem valamiről. Hogy, s talán ez a legnagyobb baj, megzavarodik a magyarban olyan fontos, mert jótékonyan eligazító szórend, rossz helyre csúszik a mondathangsúly. Hogy tisztátlanul ejtjük a szavakat, hogy az öregebbek nemcsak azt nem értik, hogy mit hadar a villamoson az ifjúság, hanem olykor azt se, mit mond a fiatal színész a színpadon. A nyelv egyszerre csak tele lett redukált hangokkal. Mintha megváltozott volna a szájüreg, az artikulációs bázis. Amilyen hányaveti a világhoz való viszonyunk, ugyanolyan hányaveti a róla való beszédünk. A rossz hangsúly miatt szótagok, félszavak tűnnek elő. Az is baj, hogy régen nemcsak nyelvművelőink voltak, Kazinczyéktól Aranyig, Koszto118

lányitól K. Halász Gyuláig és Lőrincze Lajosig. Voltak a nyelvnek ronthatatlan-kikezdhetetlen szigetei is. A vidék, a falvak, a még ép közösségek. A Vas megyei Nádasdon vagy a Bereg megyei Nagydobronyban, a csongrádi Tápén vagy az erdélyi Csíkszeredában egymástól tanultak az emberek beszélni. Ma többnyire a rádióból, a tévéből vagy legalábbis azokból is. Különféle nyelvi szokások keresztezik, módosítják egymást. Az üdvösen maradi nyelvszokás jellegtelenné "korszerűsödik". Védjük hát a nyelvet! Védjük, de okosan, hogy úgy mondjam: egyezkedésre készen. Ne legyünk rosszkedvű puristák. Van, ami ellen amúgy sem lehet gátat építeni. Ami egyszer beépül a nyelv szervezetébe, annak ott a helye. Gyönyörű ősmagyarnak érzett szavaink olykor furcsa jövevények. A számszeri orosz, az ispiláng német, a tubarózsa latin jövevényszó. De milyen megejtően hozzáigazodtak a befogadóhoz! Vannak, lehetnek nyilvántartott germanizmusok, latinizmusok, russzizmusok, amelyek egyszer csak elvesztik idegenségüket. Védjük hát a nyelvet tapintatosan. Mert ne felejtsük: a nyelv mégis csak a maga útját járja. Képzeljük csak el, hogy kétségbeeshetett az Árpád-kori nyelvvédő, mikor kezdett lekopni a tővéghangzó! Mikor a hodu utu helyett először mondta valaki, barbárul megcsonkítva a szavakat, hogy hadút. Mikor elkezdődött a nyíltabbá válás, mikor a purból por, a homuból hamu lett. Amikor eltűnt a mediopalatális zöngés spiráns. Vagy amikor először mondott valaki az érthető-etimologizálható szökcse helyett szöcskét, törpét a már amúgy is romlott töpre helyett! Hát még amikor a névutó először ragadt hozzá a szóhoz, mikor a hodu utu reá helyett először mondtak hadutrát. Mikor a halál nekiből halálnek, aztán meg halálnak lett! Szentigaz: a nyelv romlik, szegényedik. De jobbul, gazdagodik is. S ha már itt, épp itt vagyunk, hadd mondjam: beszéljünk szépen, értelmesen, tagoltan. Adjuk vissza a szavaknak a testüket. Gondolkozzunk tisztán, pontosan, s könnyebb lesz tisztán, pontosan beszélni. És tanuljunk, tanítsunk, tudjunk, mondjunk verseket. Jó verseket, persze. Mert ami az emlékezetünkben él, beszélni is tanít.

119

62. Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének pécsi országos döntője megnyitóján, 1994-ben (ld. EFF 10. 1994, 60-2). Tüskés Tibor: Rekviem Kórógyért Kórógy Szlavóniában, a Drávától délre, Eszéktől mintegy 20 kilométer távolságra fekszik. Az 1873-ban megjelent A magyar korona helységnévtára ezeket az adatokat közli róla: Kórógy, Szerém vármegye, vukovári járás. 206 háza van, lakói magyarok, a lélekszám 1277. Református temploma van, határa 2442 katasztrális hold. A Révai Nagy Lexikona 1910-es adatokat tartalmaz. Eszerint a falut 1067 magyar lakja, valamennyien reformátusok. Feltételezések szerint Kórógy avar vagy besenyő maradvány. Neve XIII. századi oklevelekben fordul elő először. A XVI. század első felében Sztárai Mihály működésének hatására református hitre tér. A magyar nyelvű egyházi anyakönyvezés 1754 óta folyamatos. Első templomát 1778-ban emelték. A presbiteriális gyűlés végzéseit magába foglaló könyvet 1817-ben kezdték el vezetni. Ilyesmit lehet benne olvasni: "1817. jún. 8-án Kudró Mihály és Varga Illés azért, hogy az első Lukó Zsuzsa nevű leányt félrevivén, ezen utóbbi strázsát állott, míg amazok titkosan egymást cirógatták, mind a két legény hat-hat pálcával, a leány pedig négy korbáccsal megintettek." Kórógy századokon át magyar etnikai és nyelvi sziget egy idegen nyelvi környezetben. Sajátos helyzetének a földrajzi elzártság az oka. Vizek vették körül, a vasút mindvégig elkerülte, aszfaltozott út a legutóbbi időkig nem vezetett a faluba. Itt a közelmúlt időkig a Károli-Bibliát és Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítását használták. A beszélt nyelv a XVI-XVII. századi nyelvállapotot őrizte meg. Amikor a második világháború alatt a Drávaszöget Magyarországhoz csatolták, mivel a falu a Dráván túl fekszik, még ideiglenesen sem tartozott az anyaországhoz. Kórógyot századokon át idegen világ vette körül. Ennek ellenére itt az 1970-es években a nyelv- és a történettudomány, a népzenekutatás még gazdag és összegyűjtésre méltó anyagot talált. Penavin Olga a nyelvi és a történeti anyagot adta ki két könyvben (Szlavóniai-kórógyi szótár, Szlavóniai hétköznapok), Kiss Lajos a népzenei anyagot publikálta. Lőrincze Lajos halála előtt, a kórházi ágyon följegyezte: "Néhány évtizede emlékezetes napokat töltöttem ebben a szlavóniai magyar faluban." A hetvenes években én is jártam Kórógyon, s írtam is róla. Jártam Sipos Mihály nagytiszteletű úr házában, ültem a kórógyi paplak öreg bútorai között, s kérdésemre - Ha hirtelen tőz ütne ki, mit mentene ki leghamarabb a szobából? a nagytiszteletű úr azt válaszolta: "Mit is? Talán a szent edényeket és az iratokat..." A faluban akkor mintegy 900 ember élt, a nyolc osztályos általános iskolában nyolcvan gyerek tanult, s az iskolában az oktatás minden tantárgyból magyar nyelven folyt. Kórógyon, ebben a kis, szórványmagyar közösségben a nyelv életének, teremtő erejének, eleven szellemének vigasztaló példájával találkoztam. Arra az iskolai szerszámra, amit mi golyóstollnak vagy örökírónak nevezünk (holott 120

se golyó nincs benne, se örökké nem tart), a kórógyi gyerekek ezt a szót használták: száraztintás. Nyilván a mártogatós, a "nedvestintás" tolltól megkülönböztetésül. Ez a metafora, ez az új tárgynak nevet adó nyelvi lelemény a kórógyi gyerekeket éppúgy rokonította Ádámmal, az első emberrel, aki "minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott" a teremtés után, mint a modern költővel, az egysoros, sőt egyszavas verseket író Weöres Sándorral, aki ezeket a metaforákat vetette papírra: Szárnysötét, Tojáséj, Álomajtó, Sugárpehely, Páratövis, Jégfésű. A sorba beleillik a száraztintás is. Kórógy 1991-ben elpusztult. Nem tudom, hogy a nagytiszteletű úr, amikor a háború tüze végigpusztított a falun, mit mentett ki a parókiáról. A templom, a falu házai romokban hevernek. Az emberek elmenekültek. A faluban ma nyolc-tíz magatehetetlen, testben és lélekben megrokkant - megrokkantott - magyar ember él. Nincs a faluban pap, aki kereszteljen vagy búcsúztasson. Ha meghalnak, egymást temetik el az emberek. Arról is hallottam, hogy akit itt megöltek, annak kést szúrtak a torkába. Talán azért, hogy ne maradjon a halálnak külső nyoma, talán azért, mert más nyelvet beszélt, mint aki a kés torkolatát fogta. Kórógy magyar lakóinak száma százhúsz év alatt így változott: 1277, 1067, 900, 10. Betelt Kölcsey keserű jóslata. "Más faj állott a kihúnyt helyére..." Kórógy jelkép lett. A romló, pusztuló, erodálódó magyar nyelvnek beszélők közösségének a szimbóluma. Ne legyenek illúzióink. Fogy, csökken a szórványmagyarság száma, és apad az anyaország lakossága. Az ausztriai magyar őslakosság fogyása előrevetíti a volt jugoszláviai magyarság fogyását, a szlavóniai és a bácskai magyarok számának csökkenése sejteti a szlovákiai és az erdélyi magyarság jövőjét. A jugoszláviai népszámláláskor a "nemzetisége" rovatba azt is be lehetett írni, hogy jugoszláv. Az ausztriai népszámlálási nyomtatványon nincs rovata az anyanyelvnek, csak a használt nyelv után érdeklődnek. Apad az anyaország lakossága is, s erodálódik a nyelv idehaza is. Rontja sajtó (főképpen a végtelenül igénytelen vidéki újságírás) nyelve, rontja az a szemlélet, amely a nyelvet pusztán jelnek, csupán kommunikációs eszköznek tekinti, s nem vállalja a nyelv által hordozott történelmet és kultúrát. Ahogy valaki hazájában is élhet (kényszerülhet) emigrációba, az anyanyelv is kerülhet (szorulhat) az anyaországban kisebbségi létbe, például a német, majd az orosz nyelv kényszere után ma az angol nyelvi divatnak kiszolgáltatva. Lesznek-e holnap olvasói annak az írónak, aki a nemzet szót csak ebben a gúnyos szövegkörnyezetben tudja használni: "nemzetféltő szirénhangok"? S lehet-e nyelvben, alanyban és állítmányban gondolkodni, hogy ne lássuk a nyelvet hordozó nemzet és nép sorsát is? Lehet a jövőről beszélni reménykedve és kételkedve, optimistán és pesszimistán, derűlátással és keserűséggel. Zrínyitől Kölcseyn át Illyésig ismerjük a tragikus, fölzaklató szemlélet megnyilvánulásait és a vigasztaló, elzsongító, csillapító szavakat is. Gondolhatok arra, hogy már most is betolakodó, ék-népnek tekintenek bennünket, és a századok felőrlik a magyar etnikum és a magyar nyelv erejét. S gondolhatok arra is, hogy a tatárjárást, törökdúlást, 121

két világháborút, idegen megszállásokat túlélt ez a nép, s minden baj és vész után Anteuszként állt talpra, megszülte tehetséges fiait, és bebizonyította életerejét. Számomra Bartók példája a legvonzóbb. Egyik levelében írta:"...bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma se lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre feledésbe süllyedt." Ennek ellenére Bartók nem tette le a tollat, nem állította meg a metronómot, nem csapta le a zongora födelét, hanem megalkotta műveit idehaza s idegenben is, amelyek ma és holnap egy nagy magyar zeneszerző tehetségét és a magyar szellem alkotóerejét hirdetik világszerte. Azaz Bartók megtette, amire lehetősége volt, amire belső, erkölcsi parancs szólította. Körülbelül ennyi az, amit Kórógy példája, sorsa, elsiratása nyomán ma mondhatok. Mindenki tegye meg az anyanyelvért, a magyar nyelvet beszélők közösségéért, amit megtehet. Amit csak ő tehet meg. Amire lehetősége van, és amire erkölcsi parancs szólítja. Hiszem, hogy a hazai felsőoktatási intézmények Kazinczy-versenye, a fiatalok erőfeszítése az anyanyelv ápolásáért ezt az ügyet szolgálja. Kívánom, hogy akik részt vesznek ebben a nemes vállalkozásban, kivétel nélkül gazdagodjanak, eredményt érjenek el, és a verseny - a fölkészülés és a szereplés igaz és maradandó örömet szerezzen nekik.

122

63. Videofelvételről lejegyezte: Bolla Kálmán. Markó Béla: Ünnepi beszéd 1995. március 15-én Kézdivásárhelyen Tisztelt Kézdivásárhelyiek! Tisztelt Belső Háromszékiek! Tisztelt Egybegyűltek! Kedves Vendégek! Március közepén, amikor még alig-alig serken a fű, nem lehet tudni, milyen lesz a tavasz. Különösen nehéz megjósolni az időt itt, a Székelyföldön, ahol egy-egy fagyos szél még májusban is végigsöpör a virágba borult fákon. De egy valami mégis bizonyos már ilyenkor: vissza-visszajöhet a tél, ólálkodhat a kertek alatt, kárt tehet bennünk, de igazi ereje nincsen már. Jó ébernek lenni, de félni már nem kell! Bízni lehet, bízni érdemes! De nemcsak a természet márciusával van ez így, hanem a történelemével is! Lám riogatnak minket az idén is, hogy ne ünnepeljünk. Húzódjunk viszsza. Fogadjuk el, hogy másoké a tavasz, miénk a tél. De mi azt gondoljuk, hogy a tavasz mindenkié! Mint ahogy a szabadság, testvériség, egyenlőség gondolata is mindenkié. Nem lehet kisajátítani, nem lehet felosztani, nem lehet belőle egyeseket kirekeszteni. Március tizenötödike megünneplése számunkra kivívott jog. Jog a nemzeti érzéshez, a nemzeti hagyományhoz, a nemzeti történelemhez. Szimbólum, akárcsak a piros-fehér-zöld lobogó vagy a Himnusz. Ragaszkodunk március tizenötödikéhez, ragaszkodunk a nemzeti lobogóhoz, ragaszkodunk a nemzeti himnuszhoz. És legfőképpen ragaszkodunk ahhoz az eszméhez, amelyet ezek a szimbólumok kifejeznek: a magyar nemzet együvé tartozásának gondolatához. Akik ezt megkérdőjelezik, akik ezt a jogunkat kétségbe vonják, azok saját nemzetüket sem becsülhetik igazán, mert nem tudják, hogy mások szabadsága árán nem lehet soha senki sem szabaddá. Mások értékeinek megsemmisítésével nem lehet valódi értékeket teremteni. Mi megtanultuk tisztelni és becsülni azt, ami a másé, és másoknak is meg kellene tanulni tisztelni és becsülni azt, ami a miénk. Itt, Erdélyben olyan kötelesség ez, amire a történelem tanított. Több nép, több nyelv, több hagyomány, több vallás megférhet egymás mellett békében, ha nem egymás bekebelezésének gondolatával, hanem egymás megbecsülésének érzésével kötődik ki-ki a maga szülőföldjéhez. Tudom, hogy ma még nem így van, és hogy nem is lesz így, amíg törvénnyé nem válik ez az eszme. De addig is van bennünk elegendő erő, hogy építsük a magunk életét, és egyszerre érvényesítsük itt, szűkebb pátriánkban, a Székelyföldön a székely együvé tartozás és szabadságszeretet hagyományát és a világon bárhol élő magyarok közösségének érzését. Sokszor nehéz a mindennapok zavaros sodrában megőrizni ezt az érzést. Nehéz az egyéni küszködés perspektívátlanságából meglátni a közös jövőt. A gazdasági és szociális bajok közepette nem a vereség, hanem a bizakodás hangján előrekiáltani az utódoknak, az utánunk jövőknek. Ezért is kellenek 123

a közös ünnepek! Ezért is kell az 1848-as forradalom és szabadságharc üzenete, hogy tudunk együtt lenni, tudunk egymásra gondolni. Hiszen mindenkinek tartoznia kell valakihez! Megtartó gyökér, törzs, ágak nélkül szélfújta levél minden ember. Kell a közösség, amely megtart minket, amely megmutatja, hogy honnan jöttünk és hová megyünk. Kell az otthon, az a föld, ahova bármikor visszatérhetünk. És kell a tudat, hogy egy nemzet maradunk, bárhol éljünk is a világon. De 1848 üzenete nem csupán ez! Tudnunk kell, hogy a szabadságot helyettünk sem akkor, sem később nem vívhatta ki senki! A szabadság és testvériség eszméjét minden nemzedéknek újból és újból érvényesítenie kell! Ki kell vívnia nap mint nap! Ezt nem lehet másoktól várni! Sem elődöktől, sem utódoktól, sem kegyosztó hatalmaktól. Ehhez nekünk kell felemelt fővel élnünk. Nekünk kell a magunk akaratát szolidárisan, egyöntetűen újra és újra fölmutatnunk. Konokul, kitartóan, ahogy eleink tették. Gyűlöletből, elnyomásból, jogtiprásból nem lesz jövő ebben a térségben. Ha másfél évszázad múltán végre megértik ezt Közép- és Kelet-Európa népei, akkor kezet nyújthatnak egymásnak. Március 15-e minden magyar ünnepe. De ugyanakkor minden magyar üzenete is másokhoz arról, hogy mindenkinek joga van szülőföldjéhez, mindenkinek joga van hagyományaihoz, nyelvéhez, kultúrájához, saját értékeihez. Európa most is keresi a megoldásokat, mint 146 évvel ezelőtt és úgy tűnik, most sem könnyű kitalálni itt, minálunk a télből. De Európa tavasza a mi tavaszunk is. Bíznunk kell ebben! Bíznunk kell önmagunkban!

124

64. Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének nyíregyházi országos döntője megnyitóján, 1995. április 13-án (ld. EFF 16. 1995, 57-8). Füzesi Magda: Az anyanyelv végvárában "Gyalog szerettem volna jönni a porral lepett füveken, mezítláb, hogy frissen érezzem ha felmelegszik a szülőföld pora, mikor megérkezem." Így éreztem, ezen a mai ünnepségen nekem is meg kell idéznem e csodálatos vidék költőjét, Váci Mihályt, hogy közöttünk legyen a Szép magyar beszéd versenye 23. országos döntőjén, itt, Nyíregyházán. Azon a tájon, amely bal oldala a Hazának, ahol ki láng volt, itt gyorsabban égett, s ahol forradalmak rügye volt minden zárt ököl.Váci Mihállyal kezdtem, Kovács Vilmossal folytatom. "Ez hát a hon... ez irdatlan hegyek közé szorult katlan. S az út... kígyó vedlett bőre. Hány népet vitt temetőre. S hozott engem, ezer éve Árpád török szava, vére bélyegével homlokomon... Szerzett ellen, vesztett rokon átka hull rám, mint a rontás. Perli-e még ezt a hont más?" S ez utolsó sorral meg is érkeztünk a jelenbe. Nem, ezt a hont már nem perli senki. Ahonnan én jöttem, Kárpátaljáról, ott a kisebbségben élő magyarok tisztában vannak azzal, hogy sorsuk elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott, s éppen ezért megpróbálnak élni, ahogy lehet... "A nyelvet, amely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen rendbe hozni, kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon és csöndben, rejtetten munkálkodjék" írta Kosztolányi. Örök igazság ez, amely különösen a kisebbségben élő értelmiségiek számára megszívlelendő, hiszen a periférián "Mint a legendák alvó daliái alusznak a legigazabb, legszebb magyar szavak". (Ady) A svédországi, a kanadai, az ausztráliai magyarok többsége önként vállalta az anyanyelvi közösségből való kirekesztettség állapotát. A kisebbségbe szakadtak számára a sorsforduló kaloda, amelyből egyetlen kiút van: a kivándorlás. Vagy a beolvadás? Szerencsére Kárpátalján ez utóbbira kevés példa akad, sőt a vegyes házasságokban is mind többen ragaszkodnak a magyar men125

talitáshoz. Mindemellett az anyanyelv végvárában munkálkodókra nem kis feladat hárul, hiszen a lelki sivársággal (amely a lehetetlen gazdasági helyzet egyenes következménye) együtt nő a nyelvi pongyolaság. Ráadásul a kisebbség nyelve mindig és mindenütt kedvezőtlen befolyásnak van kitéve. Az elmúlt évtizedekben Kárpátalján az orosz nyelv elsajátítása került előtérbe, természetesen az anyanyelv rovására. A két vagy többnyelvűség önmagában nagyon becsülendő dolog, de pozitív hatását csak akkor fejtheti ki, ha az idegen nyelvet nem az anyanyelv helyett használjuk. Pedig a kárpátaljai magyarság kétnyelvűsége ilyen. Az idegen (orosz vagy ukrán) nyelv kiszorítja az anyanyelvet a közélet fontosabb területeiről. Így az lassan visszavonul, bezárkózik a magánhasználat körébe, ám ott sem mentesül az idegen hatásoktól. Vári Fábián László költő Illyés Gyula fejfája előtt című versében így ír erről: "Hazámtól távol, Hozzád sírközelben Tőled kérdezem, mi végre hát? S ha nem mondtad elégszer, hiába mondtad, hogy ezerszer jaj a nyelvehagyottnak, mert biccen a szó már a száj szögletén." Az összmagyarság érdeke is, hogy a kisebbségben élő magyarok megőrizzék anyanyelvüket. Ehhez lennie kell egy szellemi központnak, amely a magyarság gondjait felvállalja. Ez a központ Magyarország, a határon kívül élő minden magyar szellemi hazája, s ez a tudat erőforrást és reményt jelent. Illyés Gyula beregszászi mellszobra talapzatán ott a költő hitvallása: "Legnagyobb bátorság a remény." Talán az itt jelenlevők többsége számára e mondatnak nincs akkora jelentősége, mint amilyennek egy kisebbségi magyar gondolja. De mi otthon, Beregszászban erőt merítünk belőle. Így vélem, a reménykedés bátorságára határon innen és túl mindannyiunknak szükségünk van. Éppen ezért ezt a gondolatot szeretném ajánlani e verseny elé. Ismét csak Kosztolányit idézve: "Valamennyien a nyelv munkásai vagyunk. A nyelv a tudósnak ereklye, a költőnek, az írónak hangszer, a hírlapírónak fegyver." Azért vagyunk itt ma, hogy "ez az ereklye minél tisztább, hogy ez a hangszer minél zengőbb, hogy ez a fegyver minél fényesebb és élesebb legyen." A Szép magyar beszéd versenye országos döntőjének ezúttal a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola adott otthont. Köszönet a rendezőknek a fáradozásért, a versenyzőknek a megmérettetéshez való bátorságért. Sokan vállalkoztak arra, hogy bizonyítsák: a nyelv az életet szolgálja. Nem hiába tartja a mondás: a nemzet sorsa nem a csatatéren dől el, hanem az iskolában. Hiszem, hogy a versenyző pedagógusjelöltek meghatározói lesznek e nemzet sorsa alakulásának. Kívánom, hogy mindnyájan nyerjünk ezen a versenyen, a szép szó adjon hitet és erőt, hogy egyenes derékkal bírjuk a századvég ránk zúduló terheit. In: Egyetemi Fonetikai Füzetek 16. 1995, 57-8. 126

127

65. Balla D. Károly: Félútról Szemérmes ember nem szereti, ha szerelméről kérdezik. Illetlenségnek tartaná elmondani: miért érez úgy, ahogy érez, s miért pont azt szereti, akit éppen szeret. Sok beszéd helyett inkább megházasodik, gyerekeket hív életre. Aztán a szerelem kicsit kihűl, megfakul. De a szemérmes ember hőséges is általában: megmarad választottja mellett. Hogy párja kicsit megcsúnyul az évek múltán - hát istenem. Hogy házsártos is néha - biztosan neki magának is van hibája. Hogy nem teheti mellette azt, amit akar - talán éppen ez óvja meg attól, hogy önzővé váljon. A szemérmes és hőséges ember jól megvan tehát, felneveli gyerekeit, s nemigen kíván mást: legyenek azok is szemérmesek, hőségesek, s hozzanak minél hamarább unokát a házba. Akiket majd térdén lovagoltat, s elmondja nekik, milyen nagyszerű dolog a szemérem és a hőség. * Halk, visszafogott, szemérmes szerelem köt ehhez a mezsgyeföldhöz. Meg a hőség. Meg a gyerekeim. Holott: sokak épp gyerekük boldogabb jövőjére hivatkozva költöznek el. Én őérettük maradok. Elhitettem magammal: azt várják tőlem, hogy ezt a sehol másutt meg nem szerezhető életélményt, ezt az így csak itt végigjárható utat kell sorsukká tennem. Hogy ők is - ahogy magam egyre határozottabban - érezzék át életük hasonlíthatatlanságát és egyszeriségét. Mert van abban valami példátlanul felemelő, valami zsongítóan nagyszerő, ha megvilágosodik előttünk: a magunk életét éltük, s talán sikerült betöltenünk azt az őrt, amely nélkülünk üresen ásítozna a hidegség leheletét árasztva mindenfelé. Persze: minden nagyszerűség és fennköltség mellett van ebben legalább ugyanannyi hétköznapi természetesség is. Máskülönben hogy lenne megnyugvásunk. Hogy is tudnánk pici dolgaink után futni naponta. * Szerelmes és hőséges lehetek. De hős nem vagyok. Mártír-arccal nem tudnék szeretni. A hőség-próbának van fájdalomküszöbe. Ha szemérmes szerelmemben naponta megaláznak: egy idő után megkeseredem. Ha hőségemért szememet kiverik: elmenekülök. De menekülő-magam félúton rádöbben: az elszakítottság mérhetetlen fájdalmat okoz majd, s a beteljesületlen szerelem úgy mardos, úgy sajog majd örökkön, hogy azt elviselni: maga a mártírium. Én viszont nem vagyok hős, ezt tehát nem tudnám elviselni. S a félútról visszafordulok menekülésemből. In: Mezsgyén állva. A kárpátaljai magyar értelmiség az ezredforduló küszöbén.(Interjúk). Összeállította és szerkesztette Balla D. Károly. UngvárBudapest, 1993, 172-3.

128

66. Kós Károly: Kiáltó szó (Részletek) "...Akkor megkérdék őtet: Te kicsoda vagy? Illyés vagy-e te? és monda: nem vagyok. Próféta vagy-e te? És felele: nem vagyok. Mondának ezért néki: kicsoda vagy tehát, hogy meg tudjunk azoknak felelni, akik minket elküldöttek; mit mondva magad felől? És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!" (János evangéliuma, I. 21-23.) (...) Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért. (...) Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság! (...) Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyar népe: minket kiszakítottak, kidobtak abból a műhelyből, amely a mi izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron. Nem kérdezték: akarjuk-e? Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett. És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: napnyugaton! Két esztendeig álmodtunk, és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek. (...)Most aztán kisült minden. Két esztendő keserű várakozása, dermedt álma után megtudtuk, hogy minden, amiben hittünk, bíztunk, reménykedtünk: délibáb az. Megtudtuk, hogy a nap nem ott kel fel, ahol lenyugodott. (...) Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. (...) In: Kós Károly: "Kőből, fából házat... igékből várat". Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983, 87-90.

129

67. Wass Albert: A funtineli boszorkány (Részlet) Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradtsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma. A Szalárd torkában is hasznot kereső emberek éltek, gyilkolták az erdőt, s ma már csak csalán őrzi az emléküket. Ahány apró gonoszságot elhullattak, annyi szál csalán nőtt ki a földből, és nőni fog, ameddig áll a világ, örök emlékeztetőül. De ez már mind újabb dolog. Abban az időben, amikor még azok az emberek éltek, akikről mesélni akarok neked, nem volt vasút be a hegyek közé. Gőzfűrészek sem voltak. Csak itt-ott egy-egy kis vízimalom. De alig is lakott arrafele valaki. Ratosnya, Gödemesterháza: ezek voltak a faluk. Az Andrenyásza alatt néhány tanyaház. Aztán már csak a végtelen nagy erdők, jobbra és balra a Marostól, ismeretlen hegyek és patakok élték a maguk külön életét. Ha egy olyan patakon elindult valaki, bátor csavargó vagy kíváncsi vadász, négy-öt napi járóföldre nem talált emberlakta helyet. Csak medvék éltek ott, meg farkasok. Szarvas, vaddisznó, őz, hiúz. És itt-ott, elbújva szem elől, néhány különös ember. Bozontos, szótalan, titoktudó. Kik talán babonázni tudták az állatokat, beszéltek fák és virágok nyelvén, és másképpen látták az életet, mint a többi emberek. Ezekről akarok szólani. (...) Elviszlek a mese szárnyán azokba a régi időkbe, melyekről ma már csak itt-ott hallhatsz valamit, esti tőznél, ahol lassú beszédű vén pásztoremberek szövik a szót. Amikor még titok volt a havas, és úttalanok az erdők. Babonás vérmedvék éltek a Butka barlangjaiban, s holdtöltekor tündérek táncolták körül a funtineli tisztást. Ma már csak baglyok laknak ott. De nem leled meg az embereket sem, akik hajdanta éltek. Eltűntek. S eltűnt velük együtt a sok furcsa tudomány, a sok babonás titok. De itt-ott, egy-egy vén fa még emlékezik reájok. Nyomaikat még őrzi valahol az erdő, és sajnálja, hogy már nincsenek. Mert lassan minden eltelik. S eltelt idők mögött csak az emlékezés fehér kendője leng, mint tépett felhődarab szúette vén fák csonkjain. In: Wass Albert: A funtineli boszorkány II. Malomfalvi Kiadó, Budapest, 1990, 130

6-7.

131

68. Bálint Tibor: Feltámadás Egy táskarádióból, mint távoli apró koporsóból, Tolsztoj hangja száll. A gyerekekhez szól, és azt mondja: Köszönöm, hogy meglátogattatok, kedveseim. Legyetek alázatosak, és ne feledjétek, hogy minden jóság a tudásból fakad. Édes és kábult igézetben állok. Szinte nem is hiszem, hogy őt hallottam, pedig a bemondó közölte, hogy a lemezt, amely kilencszázkilencben készült, most találták meg. Istenem, hát mégis létezik feltámadás? Mert ez a hang nem szállhatott el a semmibe; ez nem lehet anyagtalan és a lélektől elszakított! Hiszen ezen a hangon fogadkozott, zokogott, jövendölt és zsémbelt is néha, egy óriási ecetfa nyikorgó hangján, amely ősi, mint a tapasztalat, szenvedő, akár a meggyötört jóság, és oly irgalmas, mintha minden bűnünket, gyalázatunkat vállalná. Igaz, őt nem feszítették keresztre. Hagyták, hogy egy utolsó nagy rohanásban lobbantsa el fáradt lelkét, miközben ki akart szaladni a világból; de a kálváriája minden eddigi vallásalapítóénál hosszabb és gyötrelmesebb, mert ő az átlényegülés meredekebb útját választotta: nem óhajtott istenné lenni, inkább a nyugalom és a jólét mennyei magasságait odahagyva, mezítláb ereszkedett le a mezítlábas muzsikok közé. S hogy mindjárt otthonossá tegye magát közöttük, kaszát vett a vállára, átrakott egy füstölgő kályhát, és megtalpalta a tátogó bagariacsizmát. S szüntelen jócselekedet közben, türelmes gyaloglással így ért el az egész emberiséghez, hogy aztán velük maradjon az idők végezetéig... In: Kenyér és gyertyaláng. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1975, 67-8.

132

69. Bárczi Géza: Az iskola (Részletek) (...) Minden szempontból rendkívül fontos volna, hogy egy-egy iskolánknak (ha lehet, egész közoktatásunknak) a szelleme, beleértve az alkalmazott módszert, és, ami nemzeti és művelődési szempontból annyira fontos, az anyanyelvi oktatással együtt járó nyelvi felelősségérzet minden tantárgy tanításában egyazon következetességgel érvényesüljön. Hiába oktat, maga is jó példát mutatva a magyartanár helyes, ízes magyarságra, világos, szabatos fogalmazásra, szép beszédre, ha más órákon a tanulók az ellenpéldák változatos sokaságával találkoznak; amit nekik a magyartanár súlyos hibának ró fel, azt más tanáraiknak a szájából a katedráról hallják. Az eredmény: zavar, bizonytalanság. A tanuló szemében a magyartanár magas mércéje, nyelvi igényessége könnyen okvetetlenkedésnek, komikus vaskalaposságnak látszik. Ezek a tények világosan a tanárképzésre terelik a figyelmet. Elsősorban természetesen a leendő magyartanárok képzése fontos. Ezeknek a szaktudományi ismereteken kívül alapos nyelvhelyességi tájékozottságot, fogalmazási ügyességet, szép beszédet és jó előadókészséget kell magukkal vinniük az iskolába. Erről gondoskodni az egyetemeken és a főiskolákon a magyar nyelvészeti és a magyar irodalmi tanszékek feladata. Ezek igyekeznek a lehetőségek szerint megfelelni e feladatoknak. A siker a lehetőség korlátai miatt nem mindig kielégítő. De hát jól tudjuk, hogy az egyetemek, főiskolák nem adhatnak lezárt, teljes tudást (ilyen különben nincs is), csupán arra vértezik föl a hallgatókat, hogy a magukkal vitt tudást és készségeket tovább fejleszthessék, gyarapítsák. (...) Az iskolában azonban, amint említettük, a magyar nyelv ügye nemcsak a magyartanárokon fordul meg. Bármely tantárgyat tanító tanár éppúgy a nemzeti műveltség munkása, mint magyart tanító kollégája, és felelőssége a magyar műveltség hordozója, az anyanyelv iránt nem csekélyebb. (...) Aki kisgyerekkorától hozzászokott a gondolkodáshoz, a dolgok szabad vizsgálatához és önálló vélemény alkotásához, annak nyelvi öntudata is megfelelő szintre fejlődik, és bármilyen munkakörbe állítsa is őt a sors, a nyelv iránt való érzéke és felelősségérzete nem fogja elhagyni, és a nyelvművelők egész szervezettségével, a hivatalos közegek jóindulatú támogatásával, a sajtó, a rádió meg tévé segítségével indított nyelvművelő tevékenység termékeny talajra fog találni, már nem fog kelleni kezdeti nehézségekkel, kezdeti értetlenséggel megküzdeni, hanem egész értelmiségünk természetesnek fogja találni mozgalmunkat és sikeréért a maga részéről is mindent meg fog tenni. Addig is azonban, míg ez a kedvező alaphelyzet be nem áll, föl kell venni a küzdelmet a közönnyel, az egykedvűséggel, a fásultsággal, és munkába kell állítani minden rendelkezésünkre álló eszközt, hogy a közönyt felrázzuk, az egykedvűséget feloldjuk, a fásultságot elevenséggel váltsuk föl. A nyelvművelő mozgalomnak egy percre sem szabad ellankadnia, előnytelen helyzettel, támadásokkal, értetlenséggel szembe kell néznie. Bármely ponton sikerül egy kissé előbbre vinni ügyünket, a következő lépés már könnyebb lesz. 133

(...) In: Bárczi Géza: Nyelvművelésünk. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1974, 119-22.

134

70. Juhász Ferenc: Magyar múlt Mi maradt múltunkból? Mi maradt tegnapi-önmagunkból? Hatalmas költészetünk. Hatalmas veszteségeink, hatalmas árulásaink, hatalmas vereségünk, hatalmas élni-akarásunk, hatalmas forradalmaink vér-emléke és figyelmeztetése, költők széthullott csontvázai a nehéz földben, a homokban, az agyagban, királyok üres mákgubó-könnyű, vagy aranypántokkal átkötött tojáshéj-törékeny koponyája, jobbágyok, katonák, mesteremberek, diákok csigolyája, ujjcsontja, medencecsontja a zsíros, gyökeres ősanyagban. Mi maradt? Nagy, etikus, felelősségre-intő, gondot-vállaló, a léha utánzásból-élő költőzsibongást és bohóc-zsibvásárt gyűlölő verseskönyvek, bevérzett rongyos zászlók, betört sisakok és behorpadt mellvértek, rozsdás fegyverek, szúette jármok, elkopott-élű szerszámok, molyrágta ruhák, költők veseköve kis üvegekben, költők zsebórája, pipája, kampósbotja, szalaggal átkötött hajtincse, körgallérja és kalapja üvegszekrényekben, penészes párták és elmohásodott cipők, átizadt király-palástok és rongyos, verejtékes-foltos asszonyingek és papi ingek, világgondolatú férfiak kiszáradt tintatartója, lúdtolla és tintaragacs-orrlikú fémtollhegye. És mi maradt kőben, vasban, fémben, kifaragott fában, színes cserépben? Hol vannak a múlt kő-virágai? A kő-szirmú városok, kő-virágpártájú templomok, hol van az emberi kő-gondolat? A kő-akarat, a kő-mosoly, a kőima, a kő-szervezet, népeink kő-anyaméhe? Szétlőve, lerombolva, romokként kigazosodva, ecetfával, bodzafával és virággal kihímződve, földbe keveredve, mint az őssárkánycsontok, embercsontok, népek csontjai. Dúlta, égette, robbantotta, perzselte tatár, török, német. Mi őrzi az emberi kő-múltat, gazdasági és növényi kultúránk koszorújában? Hol él ez a világ? Kódexeink miniaturáin, családi, nemesi levéltárak térkép-rajzain, régi történeti és gazdasági szakkönyvek, iskoláskönyvek rézkarcain, fejedelmi és kollégiumi könyvtárak rézcsatos könyveinek lapjain. De nem eleven jelenünkben! Gyűjtsük hát össze, adjuk jelenkorunk kezébe ezt az emlék-múltat, gazdagítva ezzel is önismeretünket, a tegnapra-emlékezéssel, őseink munkájára és kultúrájára-emlékezéssel buzdítva gyarló büszkeségünket, csitítva Európa-komplexusunkat, űzve jövőbe-célzó szívünket. In: Juhász Ferenc: Versprózák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980, 256. p.

135

71. Kosztolányi Dezső: Nyílt levél a magyar színészekhez! (Részletek) (...) Pár évvel ezelőtt egyik ismerősöm vita közben felháborodottan kiáltotta: "El-viselhetetlen". Így ejtette ki ezt a szót, hogy nem mingyárt értettem meg s újra kellett kérdeznem, mit akart mondani. Nemsokára így szólt: "Elmentem hozzá, s megtudtam, hogy vér-mérgezése van." Akkor láttam a rendszert, azt a rendszert, mely rendszernek rendszer, de őrületnek is őrület. Nálunk újabban szeretik elválasztani az igét az igekötőtől, nyilván a német hatása alatt, melynek sok hangsúlytalan igekötője van. Kortársaink egyenesen a törzsigét hangsúlyozzák, holott nyelvünkben az ige az igekötővel végképp összeforrt, az ép nyelvérzék teljesen egynek érzi a kettőt, s mindig az igekötőre veti a hangsúlyt. A nyegle divathóbort később átterjedt az összetett szavakra is, melyek széttéphetetlen egységet alkotnak, együtt. (...) A hangsúly, mely kibillent helyéből, tótágast állította nyelvünket. Ezért ma már lépten-nyomon hallani, hogy a nem fontosat emelik ki, bizonyos hetyke léhasággal: "A darabot üres ház előtt játszották." Vagy: "Jó napot kívánok." (...) Hangsúly-járvány van. Az aggasztó csak az, hogy ez a járvány immár színpadjainkra is átharapózott. (...) Multkor egy becsült színészünk ezt mondta: "Megígértem neki", mintha azt kívánta volna hangsúlyozni, hogy nem megmondta, csak megígérte. Egy kitűnő színésznőnk így fenyegetőzött: "Lángostorral verek végig rajta", mintha azt kívánta volna hangsúlyozni, hogy nem láng-korbáccsal, hanem láng-ostorral ver végig rajta. Én nem akarok se lángkorbáccsal, se lángostorral végigverni azokon, akik így pusztítják nyelvünket. De azért önökhöz fordulok, hölgyeim és uraim, magyar színésznők és színészek. Bizonyára tudják, milyen fontos minden mozdulatuk és szavuk. Önök tanítják meg a közönséget nemcsak mozogni és csókolózni, hanem beszélni is. Kérem tehát, tegyék tudatossá magukban ezt a hibát, mely önkénytelenül is ránk ragad s ezután kétszeresen ügyeljenek, hogy mindig magyarán beszéljenek. Künn az utcán és a családokban járvány dúl, hangsúly-járvány. Ki fogunk belőle lábalni. De a színház legyen kórház, ahol meggyógyul a sínylődő nyelv, ne pedig a fertőzet új telepe és melegágya. Igaz hívük és harcostársuk: Kosztolányi Dezső In: Új Idők. (Szépirodalmi, művészeti, képes hetilap és kritikai szemle). Szerk. Herczeg Ferenc. XXXIV. évf. 1928. december 2. 671. p.

136

72. Spiró György: Oszi (Részletek) Soha nem kedveltem azt a műfajt, amelyet a lemezlovasok művelnek. Így gondolom, maga a műfaj parazita, elvégre mások által készített alkotások fel- és lekonferálásából áll, de nem műbírálat, nem egyértelmőűn reklám a célja, hanem a lemezlovas hangját próbálja kirázhatatlanul belebúgatni a hallgató fülébe, hogy nélküle lehetőleg a művet se tudjuk elképzelni. Lassan lemezlovassá válnak szerte a világon a riporterek, a tévés színházi és képzőművészeti műsorok műsorközlői, akik magukat mutogatják ahelyett, hogy tájékoztatnának. Elismerem, ennek a műfajnak is vannak nagyjai, életem legnagyobb tévés élménye mindmáig az a páratlan produkció, midőn Vitray Wimbledonból hoszszasan közvetítette a ködöt; de hát a médiának ezzel a lemezlovasi hajlandóságával továbbra sem tudok megbékélni. Amit az Oszkár-díj átadásának másfél órás magyar közvetítésében láttam, az legrosszabb sejtelmeimet is felülmúlta. Ült a budapesti stúdióban egy szőkített hölgy és egy kopasz úr, és engem az első perctől az iszony szegezett a székhez. A kopasz úr évek óta körüllefetyeli, körülnyaldossa, körülnyálazza a világ egész filmművészetét. A kopasz úrnak minden film tetszik, minden filmet dicsér, ajánl, szókincse áll vagy ötszáz magyar szóból, hangját szünet nélkül búgatja és szeret olykor vigyorogni is. Dehát a kopasz urat, egyebet nem tehetvén, megszoktam már, duruzsolása egyik fülemen be, másik fülemen ki. A szőkített hölgyet még nem szoktam meg, és nem is szeretném megszokni. Az ő démoni specialitása az, hogy angolról angolra fordít, pontosabban amerikairól még inkább amerikaira. Nem bírja azt mondani, hogy "vesztern", ő így mondja: "ouesztörn". A világért se bírná "ghost" helyett azt mondani, hogy "szellem" vagy "kísértet", ő úgy mondja, hogy "gouszt". Ez amúgy filmcím lenne. Hihetetlenül jólértesült, tudja, melyik sztár melyik sztárral jár. "Milyen édes", mondja a sztárokról. "Mindjárt sír", mondja meghatottan, amikor azt látjuk, hogy a díjazott köszönetet mond. (...) Nem győzöm csodálni, hogyan képes szünet nélkül beszélni, és az égvilágon semmit se mondani. (...) A díjazott filmekről másfél óra alatt a két kedves műsorközlőnek hála nem tudtam meg semmit. (...) Rebesgetik, van olyan, hogy az ember lemondja a magyar tévé előfizetését arra való hivatkozással, hogy csak a műholdas adásokat nézi. Azon tűnődöm, ne kezdjek-e érdeklődni, hol kell jelentkezni. In: Spiró György: Kanásztánc. AB OVO Kiadó, Budapest, 1992, 156-8.

137

73. Lukácsy András: Nyelvgyötrés (Részletek) Tessék háromszor gyorsan egymás után elmondani a következőket: Föld bömböl, döbörög, ördögökhöz könyörög. Most ezt, sebesen: Elöl megyen hat bak, utána megy hat pap. Hatot ütött, bakot ütött, hatot, bakot bottal ütött hat pap. Ezek nyelvgyötrők. Azaz olyan szavak és mondatok, amelyeket a groteszk tartalom, a mássalhangzó-torlódás, a szokatlan alliteráció, az idegen mássalhangzók találkozása vagy a sok rövid szó miatt nehéz gyorsan vagy többször egymás után kimondani. (...) Márpedig ki ne hibázott volna, amikor a nyelvgyötrőket minden nyelven és időben úgy állították össze, hogy ne lehessen őket könnyen kimondani. (...) Mi, magyarok szegények voltunk nyelvgyötrőben. Legalábbis nem sokat tartott fenn az emlékezet az ipafai pap fapipáján kívül. Egészen addig, amíg a nevezetes Grätzer József, minden társas szórakozások atyja, a húszas években csokorba nem szedte őket. Régi s maga kitalálta nyelvgyötrői közül álljanak itt a legrövidebbek: (...) Két kis kék pap két képet kap. (...) Jó nyár jár rája. (...) Mit sütsz kis szőcs? Sós húst sütsz kis szőcs? (...) Éjjeliőrellenőrzőóraszalag. Ősidők óta a nyelvgyötrők jelentős részét az összetett szavak alkották, amelyek éppen rőfhosszúságukkal kaptak helyet a neves gyülekezetben. (...) Nagy hírre tettek szert az úgynevezett arisztophanészi betűkapcsolatok; a nagy szatirikus egyik versében olyan szóösszetételt találunk, amely nem kevesebb, mint hetvenöt betűből áll. Efféle betűszörnyetegeket aztán minden nyelvből fel tudnak mutatni, akik vadásznak rájuk (...) A világ leghosszabb szavának mondják azt a nem kevesebb, mint 93 betűből álló, nyelvtanilag szabályos svéd összetételt, amely magyarra így fordítható: Közúti vasútvonaltisztító szakegylet személyzeti egyenruhaellátóraktár igazgató. Az eredeti pedig így: Sparvagsaktiebolagsskensmutsskjutarefackforeningspersonalbekladnadsmagasinsforradsforvaltaren. (...) És befejezésül csempésszünk ide még egy nyelvi csodabogarat, amelynek a világon valóban nincs párja. A magyar ismer ugyanis egy szót, amely mindössze hat betűből áll, és ennek ellenére ötszótagos. így hangzik: Fiaiéi. In: Lukácsy András: Elmés játékok, játékos elmék. Minerva Könyvkiadó, Budapest, 1974, 36-9, 41.

138

74. Németh László: A régi polgáristák (Részletek) Az emberrel mintha nemcsak a természete születne vele, de a foglalkozása is. Én például nyilván tanárnak születtem. Apám tanár volt s öthat éves koromtól az iskolásdi volt még a játékom is. Az is magától értetődött, hogy érettségi után a bölcsészetre iratkoztam be. Az az év azonban - a tanácsköztársaság bukását követő - sok kiváló tanárt szórt ki az egyetemről s épp az irodalmi szakon jobbára aggastyánok képezték a jövendő tanárokat. Így hogy egy kurta félév után csalódottan menekültem át az orvoskarra. A cserével nem is jártam rosszul. Attól azonban, hogy az orvoskart elvégeztem, még nem lettem orvossá. S alig volt a diploma a kezemben, igazi elemem, az iskola, máris húzni kezdett. Ugyanakkor, amikor rendelőm megnyitottam, régi reáliskolámban az iskola-orvosságot is elvállaltam. (...) Szorosabb kapcsolatom a két polgárival volt (akkoriban az egészségtant is az iskolaorvos tanította nekik) s közülük is a fiúk nőttek inkább a szívemhez. A mai hasonlókorú tíz-tizennégy éves gyerekek már talán nem is igen tudják, kik voltak azok a polgáristák, hisz egyrészük még a világon sem volt, amikor a polgári iskolák megszűntek. (...) A polgári igazi pubertás iskola volt. Akik beiratkoztak belé, még innen voltak a nemi érésen, akik kikerültek belőle, egy-két későn érő fiú kivételével, mind túl voltak rajta. Közben folyt le aránylag feltűnően rövid idő, egy, másfél év alatt az az átalakulás, amelynél csodálatosabban az első s utolsó légvétel közt nem megyünk át. (...) A polgárista fiú így lett egyszerre két teret követelő erő, egy társadalmi s egy biológiai jelképévé. Ha szobrász lettem volna, úgy faragtam volna ki, ahogy most közel húsz év múltán is látom: az orrtól elkívánkozó cipőtalp, a kinőtt, rövidnadrágos ruhában most bontakozó férfitest, a szakfelügyelő roszszallását kiváltó kócos haj alatt előreszegzett homlok, eleven tekintet: megjelenése inkább tartózkodó, tudata a környezetével elfoglalt, mögötte mégis egy nagy egészséges követelés emelkedik. (...) Milyen polgárok lettek ezek a hajdani polgáristák? Ha valaki megbízna: próbáljak tárgyilagos képet alkotni arról az órjási változásról, amely társadalmunk- ban végbement: én tán megint őrajtuk kezdeném. (...) De az, hogy tanárnak születtem, most derült csak ki igazán. Nemcsak abban, hogy írónak is tanár vagy ahogy mondani szoktam, együtt-tanuló maradtam. Az iskola volt továbbra is az életelemem: Egy kis nyugalmat, feledést csak a tanítványaim közt találtam, rájuk mindig volt időm is. (...) Mert az igazi hivatásnak az a legfőbb ismertetőjele, hogy akármilyen igénytelen: boldoggá teszi az embert, a másik meg akármilyen fényes, csak nyugtalanságot terem. Hosszú éveken át néztem a könyvkirakatokat s inkább megkönnyebülést okozott, mint fájdalmat, ha az én könyvem nem láttam ott; egy iskola előtt azonban, amely felé karcsú diákok vagy diáklányok sietnek a reggel ködös zugaiból, összeszorul a szívem, hogy nem állhatok ott többé a dobogón fölöttük, s ha a lefekvés s a későnjövő álmom közt régi kedves arcok 139

megidézésével próbálom kitölteni az időt - gyakran tévedek be a régi tanári szobákba; íróbarát azonban csak egy kísért végig az életen, az is tizenöt éve halott, tanár volt az is. Az olvasóimtól félek. Ha azt hallom, valaki elolvasta egy könyvemet, aggódva lesem, mi szalad belém: kés-e vagy kéretlen dicséret. De ha egy volt diák köszön rám, szólít meg, az mindig egy percnyi ünnep a napban, ott biztos vagyok, hogy jó emlék tekint a szemembe. S ha már én meghaltam s a lányaim kerülnek össze valamelyikükkel, ők is épp olyan nyugodtak lehetnek, mint én, ha az apámra került a szó, s az előbb idegen arcon szétterült mosolyban az ő tiszta emberségének a visszfénye jelent meg. In: Németh László: Sajkodi esték. Magvető Könyvkiadó-Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974, 392-400.

140

75. Csoóri Sándor: A vérszomjas veréb Azt, hogy a párduc micsoda mámoros vadsággal készül elejteni a kiszemelt gazellaborjút, már láttam. Láttam vérgőzös kutyát is, kivetkőzve magából, tilalmas vadászaton. De vérszomjas verebet eddig még soha! Így látszik, hogy az élet milliónyi furcsasága közt ennek is be kellett következnie. Déli tizenkettőkor abbahagytam a munkát. Kikönyököltem az ablakba sütkérezni. Dőlt rám az akácillat, s egészen belefeledkeztem. Fejem fölött váratlanul erős szárnysuhogásra neszeltem föl, s nem akartam hinni a szememnek: egy felbőszült testes veréb árvácska nagyságú pillangót hajszol. Sirr-surr cikbe-cakkba, föl-le, mint fölényben lévő macska az egérrel, s aztán hamm, bekapja. Veréb a lepkét? A szemem láttára. Eddig még nem hallottam és nem is olvastam ilyesmiről. Öngyilkos bálnákról és homoszexuális kutyákról igen. Persze lehetséges, hogy ez a kivételes, mint ahogy hiszem. Ţ se szokhatott rá a magok, a hulladékok, az állati ürülékekben található kukorica s búzaszemecskék után a pillangóhúsra, legföljebb annyi történhetett, hogy az a ténfergő, boldog lepke az útjába került, fölbosszantotta, s ő nem tudta másként kitölteni rajta a dühét, mint hogy fölfalta. Valójában nem is olyan különc történet ez. Öt méterrel lejjebb, a földön, naponta végigélünk hasonló fölfalatásokat. Ráadásul útszéli, tébolyult rikácsolások közepette. In: Csoóri Sándor: Készülődés a számadásra. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987, 302.

141

76. Csáth Géza: A zenéről (Részletek) Nem hazugság azt mondani, hogy az embernek több köze van a zenéhez, mint a többi művészethez. Mintha a muzsika jobban hozzánk tartozna, közvetlenebbül és egyenesebben érintené a lelkünket, mint az írás, a kép vagy a szobor. Hasonlatos a beszédhez, amelynek befogadására mindig nyitva vannak a füleink, s amely érdeklődésünket, legyen bár fáradt a figyelem - mindig aránylag hamar föl tudja kelteni. A zeneművészet csírái benne vannak az állati természetben is. Az éneklő madarak is gyönyörködnek a saját énekükben, amely belső ösztöneikből és a külső világ reájuk ható ingereiből fakad. A munkája közben fütyülő, éneklő mesterember is zeneművész. A művészete ugyan többnyire kezdetleges, eszközeiben primitív - de mégiscsak művészet. Ámbátor jegyezzük meg, hogy valamely jó hangú, bár zeneileg tanulatlan ember egy apró dal eléneklésével több zenei tehetséget, sőt több művészetet produkálhat, mint amennyit néha hivatásos muzsikusoknál látunk, amikor azok olyan művészi föladatokat végeznek, amelyek erőiket fölülmúlják. Képzeljünk el egy karmestert, aki valami nehéz és komplikált operát vezet, amelyet teljesen ő maga sem ért. Ez az ember a lényegtelenebb dolgokat nem tudja kellően háttérbe szorítani, a fontosat nem tudja kiemelni. Olyan ez, mintha valaki a beszédben hibásan hangsúlyoz. Azaz a rossz hangsúlyú beszédet még valahogy meg lehet érteni, de a rossz hangsúlyú muzsikát alig. Sokszor bámul az ember, hogy egyszerű emberek ösztönszerűen mennyire megközelítik e tekintetben a tökélyt és viszont mások sok tanulással és tudással milyen kevéssé. (...) Persze, különbözők az emberek. Az egyiknek a muzsika kellemes fülcsiklandozást okoz, a másiknak magas fokú értelmi és érzelmi gyönyörűséget. Az elsőnek csak a zene külsőségeihez van köze, mintha valaki egy képen csak a festékeket nézné. A másik már a hangok mögött rejtőző zeneszerző emberi lelkének megnyilatkozására figyel, és értékeli e megnyilatkozás módját, eszközeit. A zene természetében van, hogy internacionális; minden nemzethez szól, még a nem kultúrnépekhez is: egy egyetemes kultúrnyelv hangján. Ez a gondolat elég, hogy rámutasson: mi köze az Embernek a Zeneművészethez. (...) In: Esszépanoráma 1900-1944. II. (Magyar Remekírók). Válogatás, szöveggondozás, jegyzetek: Kenyeres Zoltán. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978, 660-1.

142

77. Részlet Károlyi Amy önéletrajzi írásából (...) 1940 tele pocsétás langy ősz volt. De február 13-án darabokban szakadt le az ég, s megkezdődött az évszázad tele. Hetekig hullt a hó, a járdák szélén kétméteres hófalak álldogáltak, jéglabirintusban közlekedtek az emberek. Azért ilyen fontos dátum, mert első állásomba lépésem napja volt. Státuszba kinevezett középiskolai tanár, kifordított esernyővel küszködtem a hóviharban állomáshelyem, a Bajza utcai polgári felé. A polgári olyan semmilyen iskola volt, színes krétákkal kellett a táblán szemléltetni, mint az óvodában. Tízpercben érkeztem, az igazgató kezembe nyomott egy Mária Teréziánál kinyitott történelemkönyvet, hogy menjek történelemórát tartani a IV. b-be. Nem voltam történelemszakos. Đráról órára tanultam a leckét lexikonból, szakkönyvekből, s gondolatban a feltehető kérdésekre próbáltam válaszolni. Aztán magyart tanítottam, meg németet, der-die-das-t olyanoknak, akik még az ábécénél tartottak. Aztán hazacipeltem a gyerekek otthoni irkáit, hogy lássam, elvégzike az otthoni feladatot. Tízórázni elfelejtettem, mert beszélgettem velük. Az örökké álmosról kiderült, hogy házmesterlány s éjjel kaput nyitogat, a tohonyáról, hogy kövérsége depressziós kövérség, s az eminens, szép növésű Matildtól azt tudtam meg, hogy a tanerők lebeszélik a továbbtanulásról, mert nem fog jót tenni neki, ha egyszerű körülményeiből kiemelkedik. Hát ide cseppentem be nem kívánt kovásznak s a tagadás szellemének. Matildot rábeszéltem a továbbtanulásra, a kiemelt butákat, akiket a tantestület együttes erővel át akart rángatni, megbuktattam, s a négy tárgyból bukásra álló, utolsó-pad lakóját az első padba ültettem, s ámbár csoda nem történhet egy szemeszterben, ez az én utolsópadosom mégis bizonyított: van csoda. Pocás krikszkrakszai helyett olvasható írást produkált a kedvemért, mindennap feleltettem, s ő minden napra készült. Rusai nem bukott meg, kereskedelmibe került, s tavaly egy könyvnapi dedikálásnál megjelent 50 évesen, jó közép állásban, s reménykedve rám nézett: "megismer-e tanárnő?" Ahogy jobban szemügyre veszem, felkiáltok, a többi dedikálásra váró nagy ámulatára: "te vagy az Rusai!" Talán nem bántok meg egy el nem mondott emléket, ha elbeszélem, hogy iskolai kiránduláson szálltam le a magas villamos- lépcsőről, s a második lépcsőfoknál kicsit megtorpantam a mélységtől, s önkéntelen hátrafordulva mit látok? Rusai hajlik le, s megcsókolja a szoknyám szegélyét. Ilyesmit nem szabad észrevenni, s beszélni is csak ötven év múlva lehet róla. Drága tanítványaim, egy fél év alatt sem németül, sem történelemül, de magyarul talán tanultatok tőlem valamit, s ha csak egy lelket sikerült a kenyereslányi vagy segédmunkási jövőből kimentenem, nem hiába szereztem diplomát. (...) In: Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984, 129.

143

78. Szabó Lőrinc: Egy pasaréti kölcsönkönyvtár megnyitására (Részletek) (...) Nagy dolog a könyv, kedves barátaim. Bizonyos értelemben mindnyájan könyvek vagyunk, az emlékezőképesség tesz azzá bennünket. Mert nem vagyunk-e tele mi is versekkel, a saját rezdüléseinkkel, idegeink folyton villogó, érkező és elsuhanó, de megállíthatatlan tükörjátékaival? Sóhajokkal és zenékkel, amelyeket nem érünk rá vagy nem tudnánk elgondolni és rögzíteni, de amelyeknek foszlányai kiütköznek minden tündöklő pillanatunk arcán, minden hangsúlyunkban és félbemaradt vagy befejezett mozdulatunkon? Olyan időkben, amilyen a közelmúlt és a ma, többnyire hallgatnak a Múzsák; viszont élményekkel, regényekkel, regénysorozatok tartalmával zsúfolódnak és visszhangosak a napjaink és hónapjaink. Húsunkba, velőnkbe, csontjainkba írják, vésik, préselik zord szövegeiket a tények, azonban íróeszközük ekrazit és csákány, nemegyszer rögtön össze is törik egyetlen közlésüktől az élő könyv. Ez az élő könyv a test, előbb-utóbb úgyis összetörnék, és nem biztos, hogy olyan kár-e érte; éppen a törékenysége és mulandósága ébreszti kételyeinket, ébresztve viszont ugyanakkor másféle vágyakat és látomásokat egy érdemesebb létforma iránt, egy maradandóbb valóság világáról. Mindenesetre furcsa, hogy a romló testnél romlandóbb papír legyen fizikai őre a romolhatatlan szellemnek; de ha furcsa is, így van, mondja tünődés... Aztán tiltakozik: nincs így: a könyvtár maga szintén csak test, a papír maga szintén matéria, szétzúzható és elégethető: a szellem csak úgy van jelen a polcokon és a kötetekben, ahogyan a gramofonlemezekben a zene: új percepció és appercepció kell a megelevenítéshez, új, élő gép, amely lapjaikat forgatja és megzendíti a tartalmukat. A könyvtár mindent megőriz, évezredeket és évszázadokat tesz házunk barátaivá, lakótársainkká, apáinkká és kedveseinkké, de csak ha mi is akarjuk. A szekrénybezárt szellemek némák, mint a Múzsák; sőt nemcsak fegyverzörgésben, hanem mindig, békében is hallgatnak: megjelenésükhöz, megszólalásukhoz hívás kell, szólítás kell, lélektől lélekig ható idézés. A könyvtár az emberi tudat mása, rögzített és megnagyobbított materializált emlékezet; de időfeletti erejét, bűvös értelmét, eleven életét mi magunk adjuk. Ahogyan az emberi lélek könyv, éppenúgy a könyv is lélek, és csak úgy az. Nagy dolog a könyv, barátaim. (...) A könyvtár nemcsak a szobánk falait béreli, béreli a lelket is! Az olvasó, a lelkes olvasó még akkor is boldog, ha nem ér rá felütni a könyveit, csak érzi a jelenlétüket. (...) A könyv - legtágabb értelmébe véve most ezt a fogalmat - vagyis a szó, a mások közlése - épít számunkra kontinenseket, ahol nem jártunk, múltakat és jövőket, amelyekből kizár bennünket az idő, érzéseket, sorsokat, történelmet, kalandokat, édeneket és poklokat: a könyv az egyik leghatalmasabb eszköz az egyéniség határainak kiterjesztésére. Az egyéniség legfeljebb új veretezést ad a köztulajdonban közkézen forgó érméknek, az életbölcsesség váltópénzeinek. Nincs a nap alatt semmi új. Mennél többet tudunk, annál jobban ismerjük a tudatlanságunkat. S persze az egészben ez a legfontosabb! (...) 144

In: Szabó Lőrinc: A költészet dicsérete. Válogatott cikkek, tanulmányok. A kötet anyagát válogatta, szerkesztette és a bevezetőt írta: Simon István. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967, 573-4.

145

79. A szöveget Pachmann Péter mondta hangszalagra az ELTE Fonetikai Tanszékének laboratóriumában, 1995 márciusában. Váci Mihály: Fábry Zoltán köszöntése (Részlet) Ősz volt. A völgyekben verőfény, falvakat emelő pára. Végtelen, néma erdőségek kísértek: puha csendű fenyvesek beszélgető tölgyesek, a bükkösök fegyelmezett szépsége. Szerpentin utak emeltek a völgyek fölé. Soványka, zöld gyepek sápadt üvegragyogása a fenyvesből kiharapott irtásokon. Meredek lejtők puháján fekete-tarka tehenek széledezése. Szakadékos völgyhosszban patakfolyásra feltőzött házak, falvak. Az Alacsony-Tátra tenyérredőiben gerendákból épült, fazsindelyes házak, kékre meszelt falakkal. Völgyek, legelők, kiáltást, dalt, sírást tovább- zengő fennsíkok, kövecses hátak, kanyargó szekérutak, szakadékok meredekjén kapaszkodó fenyők. Mikszáth álmodozó, kóborló lelkű parasztjainak a világa: a megverekedhetetlen, sovány, sziklás földek és a tengernyi völgységek; a szél őrtornyai: sziklák, alattuk az ösvények. Kemény lelket teremt ez a gazdag, de kincseit nehezen adó vidék, és gyermeki lágyságot olt fiaiba bensőséges, szelídítgető kanyargásaival, vigasztaló völgyeivel, nyájaknak nyújtózó, keskeny örömű folyópartjaival. Újra éreztem: minden ország szép, ha úgy nézzük: itt egy nép életének gyökérzete szövi át mélyen a tájat. A föld tájai attól szépek, hogy rajtuk ember kapaszkodik, rájuk történelem tapad, mint sziklára a moha, s művészet csodálkozik fel, mint aszályos földről a margaréta. Minden táj, ahol egy nép már megfoganhatott az elmúlt századok során, és fiai szenvedéseinek elkötelező emlékeitől haza lett - megérdemli, hogy rajta egy életet elégessünk. In: Váci Mihály összegyűjtött művei. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979, 935.

146

80. Hangfelvételét Wacha Imrével készítettem az MTA Nyelvtudományi Intézetében, intonogramja ugyanott készült 1978-ban. Örkény István: Szakmai önérzet Engem kemény fából faragtak! Tudok magamon uralkodni. Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott a kockán. - Állatművész vagyok - mondtam. - Mit tud? - kérdezte az igazgató. - Madárhangokat utánzok. - Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból. - Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke? - Passzé - mondta unottan az igazgató. Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi. - A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon. In: Örkény István: Egyperces novellák. Magvető Zsebkönyvtár, Budapest, 1977, 225. (5., bővített kiadás)

147

81. Elhangzott a pedagógusjelöltek 23. Szép magyar beszéd versenyének nyíregyházi országos döntője megnyitóján 1995. április 13-án (ld. EFF 16. 1995, 556). Rádli Katalin Köszöntő Kedves Versenyző Hallgatók! Tisztelt Kollégák! A Művelődési és Közoktatási Minisztérium képviseletében sok szeretettel és tisztelettel köszöntöm a pedagógusjelöltek Kazinczy Ferencről elnevezett 23. Szép magyar beszéd országos versenyének szereplőit, résztvevőit, szervezőit, vendégeit. A hagyomány szellemi örökség. Akkor is hat, amikor már elfeledkeztünk róla. Ott él bennünk, génjeink legrejtettebb mélységeiben. A hagyományt ápolnunk kötelesség, de mi magunk teremthetjük is azt. Az anyanyelv öröklött vagyonunk. Fogalmát, jelentését az anyához kötik, a teremtés, a születés csodájához, az emberi test, a szeretet melegéhez, hőségéhez. A nyelv személyi tulajdonunk, de közös kincsünk is. A nemzeti nagy leltárban legnagyobb szellemi értékünk. Péchy Blanka - szülője és nevelője e nemes versenynek - szívós küzdelmet vállalt a nyelv hagyományának ápolásában, a helyes magyar kiejtés ügyéért. Tette mindezt nemcsak a színész eszközeivel, hanem a Kazinczy alapítvány létrehozásával, amely napjainkban is keretét, feltételét biztosítja a mozgalomnak. Szavai bennünk élnek, kik e verseny részesei lehetünk versenyzőként, szervezőként, szaktanárként, zsűritagként. "...beszélni nehéz! A magam bőrén tanultam meg, milyen irgalmatlanul nehéz..." - mondta, s írta egykoron. 1958-ban arra gondolt, hogy az alapítvány gondozását, felügyeletét a Magyar Tudományos Akadémiára bízza azzal a hittel, hogy az iskola, a színpad, a közélet különböző intézményei, szervei egyaránt megértik a helyes magyar beszéd jelentőségét. Ezt akkor az Akadémia nem vállalta, de vállalta a művelődésügyi tárca. 1960-ban elfogadták az alapítványt. 1966-ban megrendezték a középiskolások első versenyét, 1973-ban pedig a pedagógusjelöltek versenyét, majd megindult a Beszélni nehéz népszerű mozgalom is. A pedagógusjelöltek Kazinczy Ferencről elnevezett Szép magyar beszéd versenyének résztvevői először a hazai állami tanár-, tanító-, óvodapedagógus-képző intézmények hallgatói voltak, majd együtt lehettünk a határon túli magyar nyelvű képzést folytató pedagógusképző intézmények képviselőivel, valamint az egyházi intézmények jelöltjeivel is. A pedagógusjelöltek 23. országos versenyének ebben az évben a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola ad otthont. Ezért mindannyiunk nevében köszöntöm házigazdánk vezetőit, oktatóit, hallgatóit, akik munkájukkal lehetővé tették számunkra, hogy ma itt újra találkozzunk. A nyelvművelés kezdete nagyon régi időkre nyúlik vissza, szinte egyidős a magyarság letelepedésével, hiszen első írásos emlékünk, a Tihanyi Alapítólevél Miklós, győri püspöktől származik. Itt, Nyíregyházán azonban a nyelv ügyéért felelősséget vállalók közül 148

csak egy valakire szeretnék emlékezni: az intézmény névadójára, Bessenyei Györgyre. 1790-ben jelent meg nevezetes röpirata, amelyben az akadémiai gondolatot hirdető Jámbor szándékát adta hírül a világnak, miszerint "az ország boldogulásának egyik legfőbb eszköze a tudomány", ennek igazi "kulcsa a nyelv", méghozzá "minden ország született nyelve, az anyanyelv". A röpirat gondolatai abban az időben egyszerre jelentették a felvilágosodás szolgálatát, a nemzeti törekvések megvalósításának lehetőségét. Amikor a mai köszöntés feladatára megbízott államtitkárhelyettes úr lemondását követően a házigazdánk nevében Minya Károly tanár úr megkért, Fábry Zoltán gondolatai jutottak eszembe: "Egy nép tükre, lényege, önkifejezése a nyelve... A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy a nyelv megbénításával ki is lehet semmizni. Nyelv nélkül nincs szellem, nincs erkölcs. A nyelv maga az emberség..." Számomra, napjaink zűrzavarában, értéket kereső világunkban, ezek rendkívül mély, szellemi kalandozásba vivő gondolatok. Mit jelent számunkra 1995-ben egy ilyen országos verseny? Jelenti Péchy Blanka által ránk hagyott - olykor alig pislákoló - mécs fényének őrzését; emberi érintkezést, kapcsolatot a mindennapjainkban; találkozást, együttlétet az anyanyelvet tisztelő, féltő szakemberekkel; közös gondolataink fórumát; a pedagóguspálya mesterségbeli tudásához való hozzájárulást; fényt, hallgatóinkba vetett hitünk megerősítését. Z. Szabó László összefoglaló gondolataival kívánok e három napban mindannyiunk számára szép, nemes versenyzést, gyümölcsöző együttlétet: "Őriznünk kell ezt a nyelvet... Őrizni, mint a szülőföldhöz kötöző hűség egyedüli kifejezőjét, mint a múlthoz való ragaszkodás legerősebb kapcsát, mint a jövő egyetlen bizonyosságát és biztosítékát."

149

82. Déry Tibor: Egy öregember önarcképe (Részlet) (...) Fiatalabb koromban aránylag könnyen viseltem el vereségeimet, szerelmi csalódást, megcsalatást, árulást, még a börtön sem fogyasztotta el életerőmet, most, öregségemben egy idő előtt lehullott falevél is felhorzsol. Már három éve múlt ki Luca kutyánk, de halálküzdelmének emléke még ma is felriaszt álmomból; lábai megbénulván, hason csúszva igyekezett eljutni feleségem hálószobájába. Hiába fektettem vissza párnájára, nyomorult féregkúszással újra meg újra elindult a szeretett anyai öl felé, ahol talán a halál is barátságosabban fogadja. Nem tudom elfogadni a szenvedést, mint a tisztítótőz princípiumát. Büntetésnek sem, mert a bűnhődéstől nem nemesedik, megromlik a lélek. Bár nem sokra megyek vele, minden erőmmel tiltakozom az ellen a közkeletű felfogás ellen, hogy a szenvedés minden élőlény természetes közege, s hogy földünk a siralom völgyének neveztessék. Hogy aki vagy ami megszületik, Prokrusztész ágyában találja magát. Hogy a szenvedés a földadó, melyet lenti vagy fönti megváltásunkért fizetünk. Tiltakozom, mert hosszú életem során úgy láttam, hogy a szenvedés nem tisztít, hanem szennyez. A természetes csereforgalom, születés-halál, épp csak a legszükségesebb megterheléssel jár minden élőlény számára - az egy ember kivételével. Bölcs arányérzékkel oszt el a világ örömöt, bánatot teremtményei között - az egy ember kivételével. Mert az ember kivált a föld társadalmából. Haszonélvezője helyett a föld kizsákmányolója lett. Mértéktelen nagyravágyásában túl akar nőni saját méretein. Minden más élőlénynél mohóbban pusztít, abban a hitben, hogy teremt. Elvesztette az arányt munkájának haszna és a kár között, melyet illetlen becsvágya saját testében, lelkében tesz. A föld minden fölösleges szenvedésének kórokozója. De nem éri be azzal, hogy elsenyveszti környezetét, önmagát is pusztítja. A szenvedés nem osztályrésze az embernek, hanem maga tenyésztette bélférge. Hiúságból, irigységből önmagát szipolyozza. Nem találtatik a földön még egy élőlény, mely annyi szenvedést róna saját fajtájára, mint az ember. Ezért gondolom, hogy némileg jogosult az ember iránt érzett szánalmam. Vagy túl érzékeny volnék? Így hát a személyemet ért sértésekre is? Azt hiszem, csak a halál fenyegetésére. In: Déry Tibor:Újabb napok hordaléka. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 28-9.

150

83. Karinthy Frigyes: Zsinórpadlás (Részlet) Gyermekkoromban igen élénk rokonszenv és ellenszenv főzött a tárgyakhoz. Jól emlékszem egy karosszékre a szalonban, fehér porcelán gombokkal kirakva, ez a karosszék öreg volt és jóságos, megértő, kicsit elfogult, titokban mindig nekem adott igazat, ha összekülönböztem a felnőttekkel. A kis fiókos szekrénynek görbe lába volt, cinikus kis nyomorék, mindent viccesen fogott fel, fölényesen röhögött rajtam, és próbált megnevettetni, ha dühösen sírtam valami méltatlan sérelmen. Csattogó fogazatával a zongora vérszívó vadállat volt ebben a társaságban, a falióra beteg, szórakozott, köhögős, kényes és nyafka öregúr, fáslival a nyakán. Három egyforma támlásszék közül kettő engesztelhetetlen haragban állt egymással, mióta az eszemet bírtam, hiába próbáltam kibékíteni őket egymással - a harmadik nőiesen gyönge és ijedős, sokat sírdogált miattuk, lehet, hogy rajta vesztek össze. Legjobban egy sámlitól féltem, képesnek tartottam, hogy éjszaka rám ront és megfojt mellső lábaival. Ma már tudom: a Miki egér világa volt ez a törvénytelen, boldog őskor, mielőtt a mechanika és anyagszerűség alkotmánya megszületett. Később értesültem a szigorú rendeletekről, amiknek az egyéniségek alávetve, sajnos, nem tekinthetők többé egyéniségeknek: nehézség, szabadesés, halmazállapot. De mert szükségem volt rá, hogy érzelmeimre fedezetet találjak, átvittem a tárgyak tulajdonságait az élőlényekre - eleinte az állatokkal és növényekkel kísérleteztem, de olyan határozott és körülírt és állandó jellemmel és kedéllyel találkoztam náluk, hogy képzeletem csakhamar megunta a dolgot - olyan lényt kellett keresnem, akiben éppen úgy megvan a kutya hősége, mint az oroszlán vadsága, a kanári kedves affektálása és a keselyű pátosza. Így kezdődik az embertársainkkal való barátkozás, abban a rendíthetetlen, boldog hitben, hogy végre magamhoz hasonlóra bukkantam (...) In: Karinthy Frigyes: Szavak pergőtüzében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984, 18-9.

151

84/a Füst Milán: Schőndorff úr egyéb észrevételei (Részlet) (...) - Okosság: ez az emberek közt gyűjtőfogalom, sokmindent neveznek annak. Ha valaki jól eligazodik az élet dolgaiban, arra azt mondják: - okos ember ez, van ennek magához való esze. - Ha ravasz, fortélyos, furfangos, akkor ugyancsak, ha beretvaéles logikájú, szintén, pedig az ilyenek rendesen nagyon ostobák. Láttam egyszer egy kovácsot, akinek olyan hatalmas izmai voltak, hogy szinte megbotlott bennük. A dolog nevetséges volt, mert képzelje, az izmai akadályozták a járásban. Hát ilyenek ezek is, az éles eszük akadályozza őket a gondolkodásban. De ha nagytudású valaki, ha művelt, azt is okosnak nevezi a világ, pedig műveltség, okosság és kulturáltság különböző dolgok, mert a kultúrához példáúl mindenekelőtt elmélyedés kell, a műveltséghez pedig sok ismeret, ami rendesen ellentéte is az elmélyedésnek, hátmég az okosságnak. De okosságnak nevezik még az életbölcsességet és a jó ítélőképességet is, amely két tulajdonságnak már több köze van az okossághoz, mégsem azonos vele. Magam én inkább csak azt az embert vagyok hajlandó okosnak nevezni, aki elvont gondolkodásra képes, tehát a jó gondolkodót, tehát először is azt, aki tévedhetetlenül érzi, hogy hány konkrét tényből, tapasztalatból szabad törvényre következtetnie. Tehát ha esőben egy alma lehull a fáról, nem nyilatkoztatja ki, hogy esőben az almák jobban potyognak, mint máskor. Pedig hányan vannak ilyenek, akiknek az esze így működik. És másodszor: azt tartom jó gondolkodónak, tehát okosnak, akinek körültekintése jó, vagyis a lehető összes körülményeket és lehetőségeket figyelembe veszi, mielőtt egy törvény felismerésében bízna. Az ötletes embereket tehát nem számítom ide, még ha ötleteik néha találóak is, mert ezek megbízhatatlan elmék, mert eszük rendesen könnyelműen működik. A jó gondolkodó, ha ötlete adódik, utána végigmegy a körűltekintés és következtetés lépcsőzetén és pontos vizsgálat alá veszi ötletét, hogy minden tekintetben helytálló-e? Az ötletek embere viszont nem sokat törődik a lépcsőzettel, ha kell, hamis indoklást csempész ötletei mögé, hogy eljuthasson előlegzett eredményeihez. Különben is mindenkor a használható eredmény fontos néki, épp ezért sohase kezdi a lépcsőn, mindig csak a tetőn, a használható ötleten, ezzel szemben a jó gondolkodónak sokkal inkább a gondolat útja fontos és ha a semmibe vezet is. Vonatkozik ez persze főként az olyan megismerésekre, amelyeknél nem a végeredmény dönti el a gondolat értékét. Példáúl, hogy mi a világőr, vagy hogy mi az, amit semminek nevezünk, vagy, hogy mi a halál, - ezekről esetleg sohase fogunk megtudni semmit, de a körülötte tenyésző gondolatok nagyon érdekesek, vagy tanúlságosak lehetnek. (...) In: Füst Milán: Ez mind én voltam egykor. Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1969, 412-3.

152

84/b Füst Milán: Schőndorff úr egyéb észrevételei (Részletek) (...) - Ha azt mondják valakinek, hogy munkája szép, vagy hogy ő maga szép: ez nyelvtani szempontból mondat, logikai szempontból ítélet, mégpedig esetleg úgynevezett objektivitásra is törekvő ítélet, amelyről azt akarom, hogy mások is képesek legyenek elfogadni, és magukévá tenni. Ami mármost az objektivitást illeti, az körűlbelűl annyit jelent, hogy az embernek sem önzése, se rokonszenve vagy ellenszenve ne szóljon bele ítélkezésébe, tehát jó véleményem esetleg úgy is támadhatott bennem, hogy az illetőt személyesen nem is ösmerem, érdek nem főz személyéhez, - egyszóval sem az önzés, sem a szeretet nem sugallhatta. S minthogy ez az ítéletem önzetlenségem folytán következményeiben erkölcsi ténynek is tekinthető, kimondhatjuk hát róla, hogy erkölcsi szempontból is feddhetetlen. S ezt szokták objektivitásnak nevezni, ami, mellékesen megjegyzem, voltaképp magával az idegenség fogalmával is rokon. S mármost az a kérdés, hogy az objektivitásnak ez az ideája míly mértékben valósítható meg? Tudjuk, hogy a lélekben ennek se lehet teljessége, jobb tehát, ha úgy mondjuk: - én közlöm benyomásaimat, véleményemet s ha sikerül szubjektivitásomat s abból adódó elfogúltságaimat másokkal is elfogadtatnom, akkor így válik e vélemény objektívebbé. - Nos, azonban az ellenkező minőségő ítélet is lehet ugyanilyen, vagyis erkölcsi szempontból feddhetetlen, valaki úgy is ítélkezhet, hogy az illető munkája rossz, vagy hogy ő maga, mondjuk, ezért meg azért elmarasztalandó, vagy hibás, vagy tehetségtelen, - ezt egy jóakaratú, tiszteletreméltó személy is kijelentheti, aki épp olyan becsületes akkor, ha jót mond, mintha rosszat. Hiszen még az is elképzelhető, hogy még ebben a kedvezőtlen véleményében is jóakarat vezette, példáúl: le akar téríteni valakit arról az útról, amely az illető számára rosszúl volna járható - s íme, mégis: két nyelvtani, logikai és erkölcsi szempontból egyforma és egyértékűen feddhetetlen ítélet hangozhat itt el s az egyik ítélkezőt a megbírált személy szeretni fogja, a másikat pedig jó, ha nem gyűlöli. Mert a szigorú bírónak gyűlölet jár, tudjuk és még akkor is, ha szigorúsága helyénvaló. (...) Mert ilyenek vagyunk mi emberek s ezt kár volna elfeledni: mi azt, aki dícsér minket, szeretjük s aki kedvezőtlenül bírál, azt nem. Mivelhogy a mi hiúságunk mérhetetlen és határokat nem ismerő. (...) In: Füst Milán: Ez mind én voltam egykor. Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1969, 486-9.

153

85. Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal (Részlet) Hogy miért lesz valaki muzsikus, arra a legegyszerűbb és talán az egyetlen helyes válasz ez: mert annak született. Hogy aztán kiből miképpen pattan ki ez a rügy, milyen körülmények között virágzik ki és nő fel: az természetesen mindenkinél más és más. A külső körülmények is nagyon sokat számítanak - azok, amelyeket egyszerűen szerencsének vagy véletlennek nevezünk. A komikusnak ható közhely, hogy "tehetsége már zsenge gyermekkorában megmutatkozott": nagyon is igaz. Mindenkinél igaz. Végtére is természetes, hogy az olyan feltűnő tulajdonság, mint a zene iránti érdeklődés - de éppígy mondhatnám a rajz iránti érdeklődést, vagy azt, hogy valaki jobban szeret focizni, mint egy átlagos gyerek - már fiatalkorban megmutatkozik. Azt jelzi, hogy a gyereknek vannak bizonyos képességei, amelyek szerencsés esetben reményteljesen kibontakozhatnak. Első zenei emlékeim közé tartozik egy játékcimbalom, melyet valamikor biztosan a Jézuska hozott. (Itt, közbevetőleg, máris mentegetőznöm kell, méghozzá nem is a magam, hanem a filozófus Bertrand Russell szavaival. Ţ azt mondta életrajzában, hogy: ő így emlékszik, de egyáltalában nem biztos, hogy valóban így is volt. Magam is csak emlékeimet mondom el; meglehet, hogy bizonyos emlékképeim az idő múltával megfakultak, elszíneződtek, átcsoportosultak. Nem tudom; más pedig még kevésbé tudja.) Játszom a játékcimbalommal - ez volt tehát egyik legelső zenei élményem. Egy másik "legelső" élményem - erre már jóval élesebben emlékszem, ez életreszólónak bizonyult - a Bástyasétányhoz fűződik, a budai Várnak a Krisztinavárosra néző oldalához. Azon az oldalon bástyatorony-szerű kiugrói vannak a várfalnak. Az első világháború előtti időkben zenepavilon állt ott, amolyan félig nyitott faépítmény, amelyben vasárnap délelőttönként katonazenekar játszott. A katonazenekart természetesen vezényelték, ez pedig igen nagy hatást tett rám. A családi hagyomány szerint otthoni első reakcióm erre az élményre az volt, hogy én "mérges karmester" leszek. Ebből főleg a karmester vált valóra - bár tagadhatatlan, hogy olykor mérges is voltam. -gy aztán ez is igaz. A Bástyasétányon átélt "kalandnak" folytatása támadt. Nagyon aprócska lehettem, nemigen több három évesnél, amikor egy szép napon sámlira álltam, családomnak pedig le kellett ülnie (akkor még volt családom). Én meghajoltam, hátatfordítottam nekik, és a sámlin állva elkezdtem dirigálni. Magam voltam a zenekar is, a karmester is. Utána a közönségnek tapsolnia kellett melyet udvarias meghajlással köszöntem meg. Ez volt első karmesteri működésem. (...) In: Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal. »Határidő-napló«. Zeneműkiadó, Budapest, 1984, 7-10. 154

86. Bálint Tibor: Az orosz próza Olykor két pisztolydörrenés között is meghallom azt a különbséget, amely sajátossá teszi az orosz prózát. Ha például valaki golyót röpít a fejébe, mi ezt egyszerűen írjuk le: Báró Csetreki Besél egy őszi hajnalon agyonlőtte magát. A bűnügyi vizsgálat megállapította, hogy minden pontosan elő volt készítve. Búcsúlevelében a báró gyógyíthatatlan betegségére hivatkozik, amelyet súlyosbított zavaros anyagi helyzete is stb, stb, stb. A hasonló tényt valamelyik orosz író valahogy ekképpen közelítené meg: "Karp Jerofejics az asztalra tette a töltött pisztolyt, és föl-alá járkált hideg szobájában. Néha, amint megállt, hallotta, hogy odakünn sírnak-hajladoznak a fák. Talán ők is elvágyódnak erről a helyről, ahol örökösen fúj a szél, és még a faleveleket is elhordja valahova a ragacsos semmibe - gondolta, aztán hallgatózni kezdett. Egyszer úgy tűnt neki, hogy eltévedt ember kiáltozik az éjszakában, máskor pedig mintha valaki sürgetőn megzörgetné az ablakot, sőt, nevetne is: ej, ej, bátyuska, csak nem félsz a haláltól? Karp Jerofejics fölemelte a pisztolyt, beleszagolt a csövébe, és fintorogva állapította meg, hogy hideget és avas zsírszagot áraszt ... Ez a rideg szag most egy gyermekkori élményére emlékeztette, amikor a vízimalom közelében beleszorult a föld alatti vascsőbe. Ettől egy pillanatra úgy ellágyult, hogy mármár megszánta magát, de aztán fázósan megrázta szakállát, és magában így szólt: Nem, nem, barátom! ... Csak egyszer lehet kivergődni a szorító sötétségből, csak egyetlenegyszer ... Anyácskám, irgalmazz! Keresztet vetett, fölragadta a pisztolyt, és a halántékához szorította." Mi tehát a különbség? Az, hogy a magunkfajta író a halál mögött az utolsó tetteket fürkészi, az orosz azonban az utolsó gondolatokat. In: Kenyér és gyertyaláng. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár- Napoca, 1975, 68-9.

155

87. Örkény István: Emlék a háborúról mely a legtöményebb élet, mert a legjelenvalóbb halál, melynek minden perce magában hordja azt a lehetőséget, hogy ő lesz az utolsó, ezért lesz egyszerre olcsó és drága az időd, melynek csak reggele van, és csak a mai reggel a reggele, mert hogy dele, délutánja, estéje, másnapja lesz-e, vagy pláne holnaputánja, azt sose firtasd, mert csak azt a percet vagy azt az öt percet vagy azt a negyedórát akarod túlélni, melyben ha szomjadra vizet ihatsz, ha megéhezve jóllakhatsz, ha hidegvette tenyérrel parázs fölé nyúlhatsz, ha elfáradva egy kukoricásban hanyatt fekhetsz, azt hiszed, nincs a föld kerekén tenálad boldogabb, mely a végletek állandó egyidejűsége, egyszerre a veszélytől rettegés és a veszély semmibe vevése, egyszerre a számító, hidegfejő önzés és az utolsó cigarettád körbeadagolása, egyszerre társad eltaposása, hogy nyomorult irhádat mentsd, melynek nincs se valószínűsége, se valószínűtlensége, mert minden egyformán lehetséges egy szelíd domb hajlatán heverészni a kukoricásban, s hazagondolni a békés, bárányfelhős ég alatt, és egy szempillantás múlva hővé és fénnyé válni, meg ami még abból a hazaküldött gondolatodból megmaradt, melynek egyetlen mentsége, értelme, jogosultsága az lehet csak, hogy annyi tömérdek háború után az összes háborúk utolsója legyen, mert nincs, aki túlélje, mert a pusztító jobban belepusztul az általa okozott pusztulásnál, mert a sebesült elvérzik a kukoricásban, jeltelenül és névtelenül, mert nincs aki kukoricát törni, őt elföldelni, fölötte imát mondani jönne, és mert nemcsak a rokkantja rokkan meg holtáig, hanem az épségben túlélő is holtáig viseli a túlélők testet-lelket roncsoló bűntudatát, amitől te is, akinek hét horzsoló aknaszilánkon kívül egy hajad szála se görbült, még tíz, húsz, harminc esztendő múlva is arra riadsz föl álmodból, hogy egy jaj, Feri, hol vagyot ordítottál, és nézel a sötétbe, s kérded, hogy mit keresek én itt, miért viselem arcomat-nevemet, mikor a tiédre nem emlékszik senki, miért is nem döglöttem meg veled, hogy emlékedet ne kelljen viselnem, s lennék a nemlétben névtelen, bűntelen, akinek a húsa már lefoszlott, szaga is eloszlott, csontjai szétgurultak a kukoricásban. In: Örkény István: Egyperces novellák. Magvető Zsebkönyvtár, Budapest, 1977, 362-3. (5., bővített kiadás)

156

88. Ignotus: Széchenyi A Széchenyi-ünnep nem volt ünnep. Van benne valami becsületesség, a Széchenyi nagyságához méltó, hogy nem is erőltették. Aminek évfordulója lett volna: a Széchenyi öngyilkossága, végre sem olyasmi, amin az utód hevülhet és elandalodhat. Mit ünnepeljen rajta? Szimbolumot? Annak jelképét, hogy ez az az ország, ahol az embernek főbe kell magát lőnie? Ez nem igaz: ha igaz volna, akkor Széchenyi hiába élt volna s nem volna az a nagy ember, aki. A Széchenyi nagysága éppen annak bizonyításában áll, hogy igenis lehet élni ebben az országban is. Talán nem oly gyönyörűséggel mint egyebütt. Talán nem annyi okkal az ünnepi kedvre, mint más emlékű nemzetek közepette. De dolgozni itt is lehet, és érdemes is. Meghalni itt sem muszáj időnek előtte; még az öngyilkossággal is el lehet várni hatvanhét esztendeig. Amikor már viszont némi fontoskodás van benne: túlbecsülése az egyes ember jelentőségének, legyen bár a világ legnagyobb embere. Volt tehát afféle praktikus széchenyianizmus abban, ahogy a mi legnagyobb emberünk emlékével szemben egy kicsit szórakozottak voltunk. Az életnek olyan megigenlése, melyet ő tanítani tudott, de követni nem. S volt viszont a Széchenyi tanításai örök aktualizálásának bizonysága a lélektelen fecsegésben, mi az egyetlen volt, amit a komor évnap nálunk kiváltott. Keveset beszéltek és írtak Széchenyiről, de szinte csupa üres közhelyeket. Ez az ország még mindig lélektelen ország. Még egynéhány Széchenyi elkelne, hogy lelket verjen bele. A legfájdalmasabb kegyetlenség az íróké volt. Az egyetlen Marczali Henriknek Pester Lloydbeli cikkében találtam utalást arra, hogy Széchenyi mestere volt a magyar prózának. Ez a szó így kevés. Széchenyi volt első mestere a modern magyar prózának, s általában: ő volt az első modern magyar író. Íj ember volt, kinek új mondanivalói voltak s e mondanivalói számára új nyelvet teremtett. Még pedig tudatosan; nemcsak geniális ösztönnel, de geniális átérzéssel is. Hogy nyelvében él a nemzet, azt ő előtte is tudták. De ő azt is tudta, hogy a gondolat a nyelvben él, s a nyelv magyarságával együtt magyarosodik a nemzeti gondolat. Ami erőt, elmésséget, gúnyt, hevületet, emelkedettséget s finomságot bele lehet kovácsolni a nyelvbe, annyi s olyan finom instrumentuma van a közösségnek, mellyel egybenőtt. S a halhatatlan dilettáns: ahogy nekivágott állattenyésztésnek, folyamszabályozásnak, közgazdaságnak és közigazgatásnak, úgy vágott neki a nyelvalakításnak is. Huszárosan, huszárkapitányosan. Így mint Bismarck a német egységnek s a német prózának. Amelyre éppúgy rányomta bélyegét s éppoly tudatosan s éppoly rászületett mővészettel, mint a német irodalomra. Széchenyin kívül még egy praktikus genie volt a magyar államférfiak közt: Andrássy. Aki szintén nem tudott tökéletesen semmiféle emberi nyelven, magyarul sem. De titkárait időnek előtte megőszítette azzal, hogy neki elég jó levelet vagy jegyzéket nem tudott írni senki, sem franciául, sem németül, sem magyarul - s a nyelv- és íróművészek közt végre is többnyire ő maga volt az, aki megtalálta a pontos szót arra, ami mondanivalója volt. (Aminek a titka az lehetett, hogy v o l t mondanivalója.) Az ige hatalmát és 157

termékenységét mutatja a Széchenyi nagysága; a szóét, melyben, mint a középkori abrakadabrákban, varázslatos erők szunnyadnak, s melyet aki avatott mond ki, világokat igézhet föl vele. A magyar írók kétszeresen adeptusai Széchenyi Istvánnak. In: Ignotus: Jegyzetek. Nyugat III. évf. 8. sz. 1910. április 16. 548-9.

158

89. Kondor Béla: Vezeklés (Részlet) A költő egy évnél is többet töltött a pusztában, vezeklésül elkövetett jövendöléseiért, nemkevésbé az őt addig ért örömökért. A mindennapok a pusztában is reggel nyílnak, amikor a közhasznú boltok általában, úgy hét óra tájt. Addigra az éjszakai vergődés, istennel való társalgás és a meghatározatlan szerelmi kívánkozások durva elhessegetése már annyi fáradtsággal terhelte az aludni vágyakozót, hogy igen a felkelésre gondolt csakugyan. És csukott szemhéjai fonákján megjelent a sarki hosszúpultú Álldogáló rémképe, ahol a belvárosi postások rozsdás lúdtalpukat beszerezni szokták, és ahol ő büntetésből hamarosan megjelenik, majd reggelizés ürügyével ócska pálinkát kap inni. "Érdekes, valamennyien szőrösek voltunk egykor. Mostmár csak azokon a helyeken maradt meg a szőrtenyészet, amely részeinket egymás elől rejtegetni kéne. És a legtöbb szőr a fejünkön terem." Vagy a poharak érdekes elhelyezéséről. Az ivóban leginkább fejtetőn állnak, sorban, mint a fáradt katonák és a mosogatástól izzadság csorog le arcukon. Nemsokára szorgos munkáskezek bizonyos italokkal töltik meg a páriákat, majd valóságos helyzetet vesznek fel kénytelenül és igyekeznek hivatásuknak megfelelni. Vagyis kiszipolyozzák és otthagyják őket öregasszonyok prédájául. Ezek a maradék kihörpintése után újra a mosogató purgatóriumába hurcolják, némelyiket eltörni, de a szerencséseket újra fejre állítják. A poharak e kocogva csilingelő mozgása késő éjjelig tart, mintha láthatatlan zsinóron gyakorlatoznának, szögletes röpködésük szüntelen. A csomóponton pihennek olykor, nedves testtel, tátogó szájuk néma. Rengeteg üvegcserép! "Ez is száműzetésem. Milyen tiszták, fénylően öltözöttek némely hölgyek, akik más karján libegnek el, vagy kis csoportokban ringanak előttem az utcán, amikor mindenki hazafelé tart, én pedig éppen ellenkezőleg: nekivágok a bolyongásnak. Sok-sok remény van ebben a távolságban! Ez is száműzetésem." (...) A poharak általában három helyzetet vesznek fel, ahogy a poros raktárakból a kocsmába kerülnek. Egyfelől fejjel lefelé, katonás sorokban, izzadtan, bevetésre várva, majd talpraállítva, kötelességtudóan, áldozati itallal töltve, üresen, hátha megússzák a következő mosogatást - csilingelve kézben és némán kongatva a levegőben, valamint a Krisztus urunk halálünnepén Rómába vándoroló öreg harangok: és a feltámadás reményében újra, meg újra, meg újra. In: Kondor Béla: Angyal a város felett. Összeáll., utószó: Győri János. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 101-2.

159

90. Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon (Részletek) Ha Oszlopos Simeon naplót, életrajzot vagy regényt írt volna - ha lett volna ideje fel is dolgozni tapasztalásait az oszlopon, vagy tiszteljük jobban, ha érdemesnek tartotta volna mással is közölni felfedezése mérföldköveit -, a világ legérdekesebb felfedezéséről tudnánk. Ez a nemlétező feljegyzés vagy eszszé tele van ilyen szavakkal, mint "absztinencia" (...) - olyasmi kifejezéssel (...), s elképzelésekkel, melyek mind csökönyösen a kikapcsolódás, tisztítás, végső értelemben az elképzelt éteri tisztaság megváltását várják. Hogy mitől? Sajnos Oszlopos Simeon nem írt memoárt, elfoglalt volt, és irigy, mint mindenki, aki a saját lelkét menti. Mentől kevesebb a veszély, annál inkább; az oszlopos még csak a szeretés, nem szeretés törvényszerűségein sem gondolkozott, nem elégedett meg azzal, hogy "csak" Krisztus legyen, s a kérdezőknek sem válaszolt. Az aszkézis különben is riasztó valami. Mikor Oszlopos Simeonban az első jelei mutatkoztak, valószínűleg menekülni kezdett tőle mindenki - nem létező felesége legelőször, aztán az apja, az anyja, a zsigeri idegek örömei, a befogadni tudás, s maradtak a kifejezések, melyek nehéz vajúdás után születtek az oszlop tetején. Akik meglátogatták a sivatagban, csak azért tették, mert nem hitték, hogy igazi aszkéta: a test gyakorlásának tekintették, ami az aszkézis végzetes félreértése (innen látszik, hogy a csökönyös szószerintiséghez való ragaszkodás néha mit eredményezhet.) Azt hitték, hogy egy álaszkétával találják magukat szembe, s mikor ellenkezőjéről meggyőződtek, pánikszerűen menekültek el tőle. Csak a madarak maradtak, meg a sáskák. Mikor néhány héttel ezelőtt felfedeztem Simeont az oszlop tetején, meglepődtem, hogy ilyen nehezen vált számomra érthetővé az, aminek hónapokkal ezelőtt érthetővé kellett válni. Két hónappal ezelőtt, amikor eltűnt Mária, hat héttel ezelőtt, mikor a környezet tünedezett, négy héttel ezelőtt, mikor az érzékelhető világ egy része tünedezett... Csak hát az eltűnésnek furcsa fázisai vannak, s a megtörténés pillanatában még nem vehetők biztosra. A rendőrségen az eltűnéseket csak napok múlva jelentik be - úgy látszik, az emberi idegrendszer nem árulja el pontosan a hiányérzetet, a kialakult tapasztalás szerint a hiányérzet lehet időleges is. Pénelopénak jó idegei voltak, húsz év múlva is pontosan tudta, hogy Odüsszeusz nem tűnt el - s igaza volt. (...) In: Sarkadi Imre: Regények. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 1234.

160

91. Somlyó Zoltán: A kenyérkereset Az ódon Budának egy biedermeier utcája; félórával dél előtt. Piciny kávéház teraszán ülök, a csönd miatt jöttem ide: se villamos, se nagy járáskelés erre, a saját lelkére szoruló íróembernek jó hely, itt lehet dolgozni. Se bent nem vagyok, se kint, a terasz már a kávéház, de még nem az utca; szinte azt mondhatnám: semleges terület. Mintha valami hajón ülnék, amely a gondolat vizén ringatózik... És, ahogy a betűk sorokká válnak előttem, a nyugalmas csöndben hirtelen gyönge, vékony sikítás fúrja magát a levegőbe. Nem jelentékenyebb a macska hangjánál vagy egy gyermek szisszenésénél, de komolyabb, búsabb. Alig figyelek fel a munkámból, de a szemem éppen abba az irányba talált bele, ahol rögtön meglelem a sikítás okát. Egy nyurga biciklista feldöntött egy vén, egészen töpörödött nénikét. A biciklin - ezt rögtön megfigyeltem - nincs csengő. A nénike a földön fekszik, mozdulatlanul, pici kosara elgurult. A nyurga fiatalember, aki maga is lelódult, dühösen, gyengédtelenül fölemeli a nénikét, akár egy rongyot. Az, szegényke, hangtalan sírással sír, aszott, csúnya, kormos keze hátával törüli orráról a vért. És olyan tekintettel néz a biciklistára, hogy a biciklista helyében én elsüllyednék a szégyentől, vagy meghasadna a szívem, de mindenesetre legalább átölelném, vigasztalnám és bocsánatot kérnék tőle... Ő persze mást tesz: korholja, szapulja a vén, törődött emberroncsot, és közben - jól látom - zavartan tekint körül, hogy nem kell-e rendőrtől tartania. És már ott ül a biciklin, és tovagurul... A sarokról aztán még egyszer visszanéz... A nénike valahogy még odavonszolja magát a falnak, és csöndesen sírdogálja az orra vérétől piros könnyeket. Egy-két perc múlva már öt, hat, tíz ember is áll körülötte, és rakásra hull a kosárkába az ötven- meg a százkoronás. A nénike percről percre boldogabban, szinte derűsebben sír... Nem, nem tudok haragudni a csengőtlen biciklistára. Nem tehetek róla... In: Somlyó Zoltán: Párbaj és kultúra. Válogatott publicisztikai írások. Válogatta és szerk. Zsoldos Sándor. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 220-1.

161

92. Nádas Péter: Sors és technika (Részletek) (...) Az egyik ember, már csak merő udvariasságból is felteszi a kérdést a másik embernek: Hogy vagy? A kérdés a használattól ugyan nagyon elkopott, de furcsa módon ez nem árt neki, mert rögtön ott áll mögötte a jó és a rossz dualitása, bele van foglalva a kíváncsiság és a megismerési vágy, a kontroll és az önkontroll processzusa, s a válasz minőségének megfelelően az igazság és a hazugság, az őszinteség és a hamisság, az elutasítás és a részvét, a feltételezés és a következtetés, nyomjelekben mindaz, amire az értékítélet épül, mindaz, ami az önismeretnek és a világismeretnek feltétele. Amikor két, sorsára hagyott ember találkozik, akkor a lehető legnagyobb megütközést kelthetné egy olyan válasz, hogy jól vagyok, mert ez azt jelentené, hogy az egyik ember, abban az egész nyomorúságban, ami az életük, nem vállal sorsközösséget a másikkal, s ezért amikor ezek az emberek udvariasak akarnak maradni, akkor inkább azon kell lenniök, hogy minél alaposabban ecseteljék, és mintegy felülmúlják egymást sorsuk elviselhetetlenségének részletezésében. Ezt még akkor is megteszik, ha valamilyen véletlen folytán éppen jól érzik magukat, mert az elemi udvariasságban megfogalmazódó kollektív identitásuk úgy kívánja, hogy ne terheljék egymást a jó érzéseikkel. A sorsukat alakító emberektől éppen az ellenkezőjét kívánja az elemi udvariasság. Mindkettőjük alapvető érdeke, hogy még akkor se terheljék egymást a rossz érzéseikkel, ha véletlenül nincsenek jól, mert ha nem így tennének, akkor azt a bensőséges információt kéne egy idegenre bízniuk, hogy rosszul alakították a sorsukat, csődöt mondtak, vesztesek, s ez esetben egyenesen annak a mindenkire vonatkozó elvnek a működési képességét tennék kétségessé, amire a sorsukat alakító emberek kollektív identitása épül. (...) Így aztán azon se lehet különösebben csodálkozni, hogy amikor egy sorsára hagyott ember és egy sorsát alakító ember találkozik, akkor mindkettőjükben megütközést kelt a másik válasza. Óhatatlanul olyan kép alakul ki bennük, mintha a másik sértette volna meg az elemi udvariasság szabályait, holott szimulációjuk és disszimulációjuk ugyanarra a dologra vonatkozik: a sorsra. (...) Ami az egyik szemében indokolatlan siránkozás, mert ő a jó és a rossz dualitásán belül a jónak adott prioritást, a másik szemében indokolatlan büszkélkedés, mert ő meg a rossznak adott prioritást ugyanazon dualitáson belül. És még kínosabb a találkozásuk, amikor tanácsot adnak egymásnak. Akkor egy kicsit úgy néz ki a dolog, mint mikor a farkát hevesen csóváló kutya a farkát rezzenetlenül felmeresztő macskával találkozik. Elkerülhetetlen, hogy egymásnak ne essenek, mert ami az egyik nyelvén az érdeklődés és a barátságos közeledés szándékát jelenti, a bizalmatlanság és a támadás szándékát jelenti a másik nyelvén. (...) In: Nádas Péter: Sors és technika. 2000 - Irodalmi és társadalmi havilap. 1993/június, 10. p. 162

93. Esterházy Péter: Csáth Géza fantasztikus élete (Részlet) Az ország Magyarországot úgy kell elképzelni, magyarázta Csáth, mint aminek pereme van. Azért így, hogy a sár ki ne folyjék belőle. A sár elönti az utcákat, végigszalad a mezőkön, be a fák közé, elönti elébb a mélyebben fekvő területeket, mint például Hódmezővásárhelyet vagy Kalocsát, majd rendben, sorban mindent. Vagy a házak ablakán folyik be, vagy valamelyest ellenkezőleg, a lépcsőházban emelkedik lassan a szennyes ár, hogy roppant erővel aztán betörje lakásaink ajtaját, s úgy, átrontva a szobákon, sodorva a könyvespolcokat és az örökölt ezüstvillákat, hangos bugyborékolással ömöljék az ablakon át az utcára. Igaz, akkor már künn is magas az ár, a hajszálcsövesség miatt. A felnőttek, tudván, hogy nincs mit tenni, nyugodtan fogadják a mocsok emelkedését, még azok is kevesen vannak, akik nyakukat nyújtogatják, hogy, úgymond, később ömöljék az anyag a szájukba, ez is inkább a figyelmetlenség, mint a pánik jele. A gyerekekre pedig keményen ráparancsoltak. Néhány, a rendszeres fogorvosi felügyeletet elmulasztó kölyök rí csak, mert a lyukas fog érzékeny a hideg sárra. Csak a csecsemők kivételek. Ordítanak és kapálódznak; van, aki azonnal uszonyt fejleszt magának, vagy kis bölcsőjét vakmerően kormányozza az óhatatlanul kialakuló sodrások mentén. Csecsemők jaja tölti be az országot. Fuldoklásuk nem szép, inkább undorító. A csecsemők lehelete a lenyelt iszapos sár miatt a lehető legbüdösebb volt. Ezek már nem is magyarok, olyan büdösek, mondta Csáth búskomoran, pedig nem maradt rejtve előtte a csecsemők megható erőfeszítése, és megsimogatta sercegő, kopasz fejét, mert Csáth ekkor kopasz volt, mint egy fegyenc, míg Kosztolányi aranyfürtös, amit nem rosszból mondok. Végül is ez, nem a sár vetett véget az országnak, ez a szag: Hogy így megváltoztak az emberek! Nézi hát Csáth, ahogy süllyed Magyarország. Süt a nap, viszont fú a szél (mindig valamilyen idő van!!!), a bokájáig ér akkor az ár. Még van időd az utolsó mondatig, súgja kajánul Kosztolányinak. Most volna jó: HAZA A MAGASBAN! Ezen már Kosztolányinak is nevetnie kellett, pedig őt érte a legnagyobb veszteség: az olvasótábora, kis közönsége lett oda!!! (Mindez Kogutovicz Manó térképeiről, a színezésről, egyértelműen leolvasható.) Esterházy Péter: Csáth Géza fantasztikus élete. In: Körkép 88. Szerk. Hegedős Mária. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988, 129-30.

163

94. Karinthy Ferenc: A Tiberisnél (Részletek) (...) Ülök Rómában a Tiberis partján, a Lungotevere della Farnesina szüntelen száguldón forgalmas, gyalogosan úgyszólván áthatolhatatlan autóút alatti kőparton, melynek meredek, magas falai közé alig hatol le az örök város szinte elviselhetetlen örök lármája, s további lépcsők vezetnek alá egészen a "szőke" (inkább piszkos sárgásbarna, mert agyagos talajban futó) ősfolyóig. Erre bizony nem érvényes, hogy "fecseg a felszín, hallgat a mély", tükre általában sima és néma (kivéve viharos szélben), odalenn viszont, a hirtelen támadóeltűnő fodrok, vészesen gyanús ficánkolás, nyílsebes, vékonyan kirajzolódólecsillapodó nyomvonalak alapján kegyetlen csöndes háború dúlhat, gladiátorpárbajok életre-halálra, a ragadozók és a kisebb menekülő halak vagy ellenállók küzdelme a létért, a zavarosban emberi szemmel nem észlelhető struggle for life. A légben fecskék, le-lecsapó sirályok, arrább a szárazon totyogó, sápogó vadkacsák s néhány elszánt pecázó. (...) Ülök a Tiberisnél a világ kimeríthetetlenségén, kifürkészhetetlenségén tűnődve. Nem bírom megunni, megszokni az ócska közhelyet, hogy mindig új és mindig a régi és mindig ugyanaz, e hableány-sellőcskék, "akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem". Van valami megfejthetetlen titkuk a folyóknak, a változó-változatlan öröklét, esendőségünkben, veszendőségünkben, halandóságunkban a kába önáltatás, hogy száz, ezer, százezer esztendő múlva is lesznek. Ülök a parton, hazagondolok. Mi elmegyünk, kipusztulhat az emberfaj, sárkányfogvetemény, földgolyónkon az élet utolsó csírája, akkor is itt csordogál és hömpölyög majd a folyó: a Tiberisnek, akár a Dunának, "mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai". Boldog Magyarország, írta Dante, (...) ha nem engedi többé félrevezetni magát. Boldogtalan kis Magyarország, hányszor vezettek félre, hová-merre kanyarog a sorsod? In: Karinthy Ferenc: Útközben. In: Körkép 90. Szerk. Hegedős Mária. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 191., 194.

164

95. Kornis Mihály: Napló(töredék) (Részlet) (...) Mit vegyen magának enni az ember a KÖZÉRT-ben? Tudósítok magamról: elszántan beviharzok, hogy vegyek öt kiflit, egy liter tejet, valami húst - és bevergődök a sorba, már ez is vereség, aztán odajutunk, hogy felelni kell, mit parancsol a kedves vevő, és én NEM TALÁLOK SZAVAKAT olyan taszító a felvágottak halma a tejet meg a kenyeret kikövetelem, de a tízdekás izékhez már nincs elég erőm; az eladó azt hiszi, e sok minden közül nem tudok választani, holott arról van szó, hogy nem látok semmi EHETŐ-t, saját fogyasztásra alkalmasat (bezzeg, milyen egyszerű, ha vendéget várok! akkor azt mondom, másokat utánozva: - ADJON ABBÓL A SZÉPBŐL 15 DEKÁT, AZ SEM BAJ, HA TÖBB!) - lemondok a friss húsról, kóvályogni kezdek a konzervek között; így legalább más nem látja rajtam az idegességet, az undort; így váltam a minap egy keletnémet virslikonzerv tehetetlen tulajdonosává: 9 virsli egy dobozban mindet meg kell enni másképp elrohad hetet hevesen magamba tömtem kettőt kivágtam de mielőtt komolyra fordítom a szót, még elmagyarázom (utalok rá), mit értek azon, hogy TASZÍTÓ A FELVÁGOTTAK HALMA, mert szeretném hinni, hogy nem én vagyok a hülye, ez nem afféle stikk: nem hiszem el a hús mögött a hentest az eladónak sincs semmi köze hozzá, ő még jobban émelyeg, mint én; reggeltől estig azt kell tenni-venni: a hústéglát, a tehéntúrómaltert, s néznie kell a vásárlók szemét, ahogy ezeket a takarmányokat akarják, ő persze ezt nem így fogalmazza meg, hanem azt mondja, alig leplezett dühvel: SZABAD EZENKÍVÜL MÁSVALAMIT? hajnalban kicipeli a raktár nagy frizsideréből a vasládát, amelyben két mázsa különlegesség egymás hegyén-hátán fulladozik; megfogja és bevágja mindet az üveg mögé; ő tehát látja az egészet, én pedig látom őt... (...) In: Kornis Mihály: Napló(töredék). In: A Napló 1977-1982. (Válogatás). Minerva Kft. Budapest, 1990, 93. p.

165

96. Galgóczi Erzsébet: Hetipiac (Részletek) Ki járt már utána, mennyi emberi munka fő a vasárnapi levesben? Az ősszel rászántam két napot. Akkor még szép, száraz, napfényes idő volt. A folyamat péntek reggel kezdődik bármely Győr környéki faluban. Mindegy, hogy hova megyek, mindenütt egyforma. Az is majdnem mindegy, hogy kivel beszélek. Egy öregasszonyt választottam ki. Mári néni péntek reggel kimegy a háztáji földjére, kiásni a zöldséget. Fogat persze nincsen, amivel hazaszállíthatná, de már évekkel ezelőtt segített magán éppúgy, mint a többi tsz-paraszt: két motorbicikli-kerékből egy ügyes kisiparossal kézikocsit csináltatott - Kádár-kocsinak hívják -, amire tíz láda málna, két füleskosár vagy egy zsák krumpli felfér, s jó úton egy öregasszony, vagy egy nagyobbacska gyerek is el tudja tolni. Egy mázsánál többet nem tanácsos rárakni, mert a küllő vagy a gumi, vagy a szelep tönkremehet. (Tudniillik nem vadonatúj, hanem kimustrált motorbicikli kerekéből készítik.) Mári néni most éppen mérges, mert a napokban az egyik rokona kölcsönkérte a kiskocsiját, és vagy a gumi, vagy a szelep tönkrement, mert azóta nem győzi pumpálni. Azt is megtudta azóta, hogy kedves rokona két mázsát fuvarozott éppen azért kérte kölcsön az ő kiskocsiját, mert a magáét sajnálta. Mári néni nyugdíjas a tsz-ben, és kettesben él öreg férjével. Gyerekei már mind családot alapítottak, részint a faluban, részint távoli városokban. -gy aztán az öregasszonynak rengeteg a dolga. A háztartáson kívül a háztáji föld, a tehén, a disznók, a malacok, a kacsák, a tyúkok. Meg a kert. A nyugdíj, amit a férje kap, pontosan "zsebpénzre" elég: szivarra, cukorra és gyógyszerre. Ez a három szenvedélye van az öregnek, s a nyugdíjból már az újságot sem tudja kifizetni. A szomszédok és a rokonok tudni vélik, hogy Mári néninek annyi pénze van a takarékban, hogy ha száz évig élne, akkor sem szorulna rá senkire - de ezt nem lehet ellenőrizni, mert a takarékbetétek titkosak. (...) Mári néni tizenegy órára kiássa a zöldséget, és a kiskocsin hazatolja. Aztán már főzés után tudja folytatni ezt a munkát: a zöldséget megválogatja, megmossa, takaros csomókba kötözi. Sietnie kell, mert korán sötétedik, és addig még el is kell szállítania a rakodóhelyre, sőt besötétedés előtt ott még fel is akarnak rakodni. Azelőtt minden utcából annyi lovas kocsi ment a hetipiacra, amennyire az utca minden áruja föl nem fért. Szokásos péntek délutáni program volt végigjárni az utcát, megtudni, ki megy kocsival Győrbe, s felférne-e két zsák krumpli meg egy füles. S ha már senkiére sem fért fel, akkor indult még egy szekér. Fogathiány miatt soha nem maradt otthon egy kosár uborka sem. (...) Mióta a fogatok a tsz tulajdonában vannak, a piacra szállítást is a tsz szervezte meg olyan módon, hogy kettő, vagy szükség esetén több Dieselvontatót bocsát erre a célra. Nem ingyen! Csomagonként három forintért. (...) Szombat hajnalban az asszonyok még összeszednek egy-egy kosárra való eladhatót, tojást, mákot, diót, babot, aztán vonaton, buszon vagy kerékpá166

ron bemennek Győrbe, a hetipiacra. Győrött, a Dunakapu téren, hajnali két órakor kezdődik az élet. A hosszúkás, alacsony piaci asztalok a tér közepén vannak szabályos négyszögben összerakva, összeláncolva - önmagában sem valami szép látvány, mert nem éppen mahagóniból készültek, de ráadásul egy márványból és kovácsolt vasból kombinált, szép díszkút mellett éktelenkedik a halom, így kifejezetten ronda. (...) A faluból beérkező asszonyok érkezési sorrendben foglalhatnak helyet. (...) A piac szervezeti "felépítése" - ahogy a felügyelőtől megtudtam - roppant egyszerű. Az asztalkirakó embereken kívül nyolc helypénzszedőt foglalkoztatnak. Ők beszedik a helypénzt, amely pontosan szabályozva van, és hoszszú idő óta olyan stabilan tartja az árát, mint csak nagyon kevés cikk: a kenyér, a villamosjegy meg a 31 forintos napidíj. Zsák 2 forint, füles 1,60, kosár 1 forint, szatyor 60 fillér. Naponta összeadják - becslés meg "bevallás" alapján - a piacra felhozott áru mennyiségét, s ezt megküldik a városi kereskedelmi osztálynak meg a budapesti Központi Statisztikai Hivatalnak. A piacfelügyelőséghez tartozik még az élelmiszer-vizsgáló laboratórium, amelynek munkatársai szúrópróba-szerűen ellenőrzik a romlékony árucikkeket: tejet, tejterméket, vágott baromfit, tojást. Tapasztalatuk szerint ritka a hamisítás, például ma már kevesebb lisztezett tejfölt árulnak, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. (...) A piacon nemcsak a sárgarépa cserél gazdát, hanem a pletyka is. Méghozzá nem olyan "kisüzemi" módon, mint egy falucskán belül, hanem megyei, de legalábbis városi méretekben. Eladó és eladó, eladók és vevők nemegyszer évtizedek óta ismerik egymást, biztosítva van a termékeny tapasztalatcsere. A piacon minden tsz-elnökről, minden kerületi párttitkárról meg lehet tudni olyan titkokat, amelyek nem feltétlenül szerepelnek a káderlapon. Szombaton déli egy órakor a legelszántabb eladó is hazamegy, mert ami eddig nem "kelt el", arra már nem is akad vevő. (...) A Dunakapu úgy maradt ott, mint a csatatér: zöldség- és papírhullákkal borítva. Lehangoló látvány. S a tudat is lehangoló: az áru gazdát cserélt - és mindenki elégedetlen. A parasztasszony felhozott két nagy füles holmit, és hazavisz nyolcvan forintot. A városi asszony ugyanennyi pénzért csak egy kis nejlonszatyrot tudott megtölteni. Hogy a különbség hova tőnt közben - ez rejtély. Én sem vállalkozom a megfejtésére. 1966 In: Galgóczi Erzsébet: A törvény szövedéke. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988, 277-86.

167

97. Bertha Bulcsu:

Senki kutyája (Részletek) (...) Tenyerét a testére szorította, lassan az ablakhoz vonszolódott. Kinézett. Húszcentis hó borította az utcát. Fehér jégporban egy fekete kutya vergődött. Mindent megértett. Nem az erkélyen vonított valamelyik úri kutya, azok biztonságban voltak. A Senki kutyája vonított az úttesten. Elütötte egy autó, s az elkerülhetetlen halál és a fájdalom gyászdalait fújta, intonálta órák óta. A Senki kutyája mindenkié volt. Mindenki etette, szólongatta. Fél éve, amikor az utolsó régi, óbudai házakat lebontották, kutyák, macskák és galambok maradtak árván. A gazdájuk elköltözött valahová, de az új lakásban az állatoknak nem jutott hely. Az állatok Óbudán maradtak. Először a macskák pusztultak el, aztán a kutyák. Csak a galambok maradtak meg, és a Senki kutyája. Egy lebontott magyarországi életforma utolsó képviselői voltak. A Senki kutyáját, aki egy kicsit jelképpé is vált, mindenki pártfogolta. De most, advent hetében, a kavargó hóesésben, valaki elgázolta. A kutya ordított, jajgatott, s jó ösztönnel az út széléről befelé kúszott, hogy újra átmenjen rajta egy autó. Egy célja volt csak, a biztos megdöglés. De az autók kikerülték. Fondorlatosan fékeztek, balra kanyarodtak, nagy ívben, nagy hurkot rajzolva elmentek mellette. Szegény eb így csak ordított, vonított fájdalmában. A felmentő autókerék késett. A szenvedés, a fájdalom megújuló hullámai csak a jajongás, ordítás artikulációjában nyilvánultak meg, és a vergődésben. Ahogy a hóban araszolt, és furcsán, feketén mozdított magán. Ötvös Kálmán az asztalhoz lépkedett, lassan, bizonytalanul felemelte a telefonkagylót, és felhívott egy állatorvost. Bemutatkozott. - Hol van a kutya? - kérdezte az állatorvos. - Az ablakom alatt, átment rajta egy autó. - Ez a maga kutyája? - Nem az enyém, ez a Senki kutyája, mindenki ismeri. - Mit kíván tulajdonképpen? - Vizsgálja meg. Talán még lehet rajta segíteni. Ha nem, akkor viszont jó lenne egy injekció. - Ezek szerint mégis a maga kutyája, csak elcsavargott. - Nem az én kutyám, ez a Senki kutyája. - És ki fizeti a honoráriumot? - Én szívesen kifizetem. - Maga? Miféle alak lehet maga? Az ilyen embereknek általában egyetlen fillérje sincs.- Uram, nekem vannak fillérjeim. Forintjaim is. Sietni kellene, mert a kutya már nagyon a végét járja. - Nem. Az ilyen embereknek nincs pénze. Aki az ablakon át döglődő kutyákra leselkedik, annak nincs ideje pénzt keresni. - Nyugodtan jöjjön ide, lent várom a kutya mellett. Mindent kifizetek. - Ép a nyelve? - Azt hiszem, nincs semmi baja. - Akkor előjegyzem. Majd egy alkalmas időpontban nyalja ki a seggemet. De 168

ragaszkodom hozzá, hogy ez a késő esti órákra essen, mert a maga kutyái ilyenkor szoktak megdögölni.Az állatorvos levágta a telefonkagylót. Ötvös Kálmán az ujjára tekerte a zsinórt, és lassan lóbálgatta a bakelitszerkezetet. Sejtette, hogy ilyen a világ, de most, hogy bebizonyosodott, rosszul esett neki. A kutya közben ordított. Ötvös úgy érezte, hogy a bordái alatt vonított a kutya. Ledobta a telefonkagylót és az ablakhoz lépett. A párkányra támaszkodott. Nézte, hogyan ügyeskedik a kutya, hogy végre megdögölhessen. Közben a hó kavargásában is gyönyörködött. Régen, gyerekkorában nagyon szerette a hóviharokat. A hóviharok mindent megváltoztattak. Elakadtak a vonatok, autók, nem volt rendes étel. Csak bor és pálinka. Ahogy a régi telek hangulatát idézgette, látta, hogy a szemközti házból kilépett egy fürdőköpenyes férfi. Meztelen lábszárakkal, papucsban gázolt a kutya felé. A kezét zsebében tartotta, mintha zsebkendőjét fogná. Amikor a kutyához ért, egy revolvert húzott elő, és kétszer belelőtt. A kutya elhallgatott. Megdöglött. A golyók végeztek vele. A fürdőköpenyes megfordult, és visszament a szemközti házba. A kutya nyilván megkönnyebbült, Ötvös mégis elgondolkodott a jeleneten. Egy megoldást látott. -gy kell megoldani egy zavaros helyzetet. Nyilván tanítják valahol. Ott lakik a pasi a házban, gyerekei vannak, aztán ha nagy a zaj, lemegy, s a tárból két golyót beleereszt egy élőlénybe. Utána rend lesz. Hátradőlt az ágyán. Nyögött. Bármennyire is borzadt a fürdőköpenyes pasas lövéseitől, megkönnyebbült. Nem ordít a kutya. Végre valamilyen konszolidáció. De elfogadni sem tudta a megoldást. A gyilkosság nem megoldás. Mást akart az élőlénytől. Nem halottakat, hanem fényt, sok fényt. A lövések után beállt csend üressé tette. Elaludt. Álmában Afrikában járt, mint öt éve. Egy majom futott előtte, és csalogatta, hogy menjen vissza a fára. (...) Reggel átizzadt paplan alatt ébredt. A szoba csillogott. Amikor felállt, látta, hogy félméteres hó borítja az utat, a puha hódunyhában autók szundikáltak. Az agyonlőtt fekete kutyát hó takarta. Fény és hó borította a földet. Üres volt az utca, emberek nem mutatkoztak. In: Bertha Bulcsu: Fehér rozsda. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982, 23-6.

169

98. Bertha Bulcsu: Utolsó kenet (Részletek) A haragoszöld uzsai erdők után a látóhatár szélén kirajzolódtak a sümegi vár körvonalai. Ahogy közeledtek hozzá, a levegő világoskék, üvegszerő közegében olyanná vált, mint egy hatalmas matrica, amit az ég aljára ragasztottak. Bernáth Gyula a laza erdőfoltok közt balra tekintgetett, aztán hátraszólt a feleségének: - Ott, az erdőkaréjon túl a Sümegprága ... Diákkoromban minden nyáron megfordultam ott. (...) A tükörből látta, hogy a felesége és a lánya érdeklődve kipillant az ablakon, figyelik néhány pillanatig a ritkás erdőket, tisztásokat, s mivel falut sehol sem látnak, egykedvűen előre néznek. Az apja mellette ült, és szenvedett. Utálta az autókat, egy régi balesete miatt fájt a nyaka, nem tudott forgolódni. Korban közel járt a hetvenhez, átélte a világégést, így a fia nosztalgikus emlékkeresgéléseit nevetségesnek tartotta. Merev nyakkal ült az autóban, és nagy akaraterővel türtőztette magát. Az Oszkol völgyéből került haza századának maradék katonáival. (...) Csak a saját szenvedéseire emlékezett, a hóra, amibe belefagyott a lába, s az orosz páncélosokra, amelyek a legváratlanabb helyeken is megjelentek. Életben maradt, de tönkrement az élete. Akkor még úgy látszott, hogy az élet folytatható vagy újrakezdhető. Tanított, részt vett a kisváros újjáépítésében, s ugyanúgy pártolta, segítette a cselédek, vincellérek gyermekeit, mint az előző rendszerben. Mégis megnehezedett az élete. Az erkölcsi normák, melyeken szülőfalujában felnőtt s az iskolában is nevelkedett, érvényüket vesztették. Időnként úgy érezte, mintha nem is itthon lenne, Magyarországon, hanem valahol külföldön, ahol magyarnak lenni szinte szégyenletes. A fiát sem tudta már igazán szeretni, mert beilleszkedett ebbe a furcsa világba. A 84-es úton elrepültek Sümeg mellett, s a töredezett köves vidék után hirtelen kitárulkoztak a mezők, aranyló búzatáblák, zöld lucernások, rétek, kaszálók. A tagutak mentén akácfasorok álltak, néhol terméketlenebb földek sarkában akácerdők. Nyári napfényben fürdött a táj, a bőség szinte kicsordult az autóútra. Valamennyien a tájat nézték, a gabonaföldeket, a kukoricások sötétzöld rengetegeit. Éppen valamilyen örömérzés, megelégedettség érintgette az utasait, amikor Bernáth Gyula a zalameggyesi hídnál fékezett, és az út szélére kormányozta autóját. - Miért álltál meg? - kérdezte az apja. - Egy pillanat, és megyünk - mondta Bernáth Gyula, aztán kiszállt a kocsiból, és a hídkorlátra támaszkodva belenézett a folyóba. Szeme halak után kutatott, de csak elvadult növényzetet látott. A folyó megduzzadt, folyása meggyorsult, vize opálossá vált. Csalódottan visszaült a kocsiba, indexelt és elindult. - Gyermekkoromban, amikor a nagyapáméknál voltam, idáig jöttünk fel a Marcal mentén. Itt volt a legtöbb hal. Kitéptük a hínárt, aztán nagy, kosárszerű hálót formáltunk belőle, és a parthoz nyomtuk. Sok halat fogtunk, néha csukát és pontyot is. A partfalban üregek voltak, s bent álltak a halak. Onnan szedtük ki a 170

legszebbeket, a partvédő kosár alól. De az is előfordult, hogy az üregben csak pézsmapocok volt, és beleharapott a kezünkbe. Nagypapa szerette a halakat mondta Bernáth Gyula. A lánya, felesége és az apja hallgatott. Halványan sejtette már, hogy a vállalkozás csődbe megy. Nem sikerült felidézni a régi keresztúri hangulatokat. (...) In: Bertha Bulcsu: Fehér rozsda. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982, 128-30.

171

99. Eisemann György: "Barbárok" a Móricz-prózában (Részletek) A létezésben, annak emberi életformájában rejlő démoni, pusztító erőt sokféleképp lehet nevezni. Legfőbb paradoxona, hogy éppen a létezés révén nyilvánul meg, mivel a semmisítés nem irányulhat a semmire, hanem csak a létezőre: általa lehet az, ami. S ez még olyan fejtegetésre is csábíthat, mely a létezést magát a semmi revelációjának tartja. Anélkül, hogy a témáról metafizikai elmélkedésekbe bocsátkoznánk, megállapíthatjuk, hogy Móricz Zsigmond művészetének egyik visszatérő eleme, gyakori részmozzanata ennek az erőnek, a semmisítés energiájának hatása, romboló betörése a formaalkotó kultúra szférájába. Hatalma felszínre kerülésével pedig a létállapotok minden transzcendens mozzanatát megtagadja, s a mulandó életet csakis önmaga jelévé teszi. (...) Kiindulásul a Móricz-próza terének megalkotására, s ezzel összefüggésben hőseinek aurájára figyelhetünk fel. (...) Ez a tér itt a síkság - akár szó szerint, akár metaforikus értelemben. A síkság a látóhatárig terjedő föld, az ég határtalanságába vesző világ. Az embert, aki a rónán e térben áll, mindenhonnan végtelenség veszi körül. E tájnak nincs belső tagoltsága, nincs formája, nincs rendje - minden részletet saját ürességében old fel. Másrészt az ember, aki e térben van, mindig a számára feltáruló világ közepén érezheti magát. Akárhová mozdul, mindig ugyanazt a végtelent látja maga körül, s ő maga a központ, melynek perspektívája a határtalant felöleli. A két dolog, bár nem szükségképpen, de feltételezheti egymást: a róna végtelensége és a teret kizárólag önmagából meghatározó nézőpont szubjektivitása. Fennáll a lehetőség, hogy e térben az tűnjön világnak, amit a tekintet külső kontúrok híján - világként meghatároz, s ami pillantását a korlátlan meszszeségbe engedi. Ebben a kölcsönösségben tehát az egyéni nézőpont önkénye a végtelenbe csaphat - a szereplő saját lénye felől töltheti ki világa egészét. Holott a lét középpontja a kultúrában mindig szakrális tartalmú: sohasem az emberi, hanem az isten szféra ottlétére vonatkozik. Középpont az, ahol az isteni megjelenik, vagy ahol út nyílik a transzcendencia felé. A középpont áthelyeződése a szubjektivitásba mindig démoni jellegű. A szereplő ekkor individualitása kizárólagosságával néz körül, s ha nem lát határt, önkénye szintén határtalan lesz. Célja, hogy akarata és világa egybeessék, vagyis hogy akarata is a végtelenbe fusson, hogy a létezés egészét annak lángjával borítsa be. (...) In: Eisemann György: Ősformák jelenidőben. Orpheusz Könyvek, Budapest, 1995, 149-50.

172

100. Juhász Ferenc: Még élek, írok (Részletek) Nehéz ma írni róla, bevezetőt verseihez, melyek oly szelíd fájdalommal ragyognak, mint a kórházi ajtók kilincsein az éjszakai lámpák letompított, hideg lángja. Nehéz csak az ő szenvedéseiről írni. A toll akadozik, gondolat dadog. "Még élek írok..." ez az első három szava új verseskönyvének, (öt év után a harmadiknak,) ez a keserű, nehéz fölsóhajtás, szelíd-dacú, konok élniakarásának mélyből-fölszálló üzenete. Hányszor hangzott el már a magyar költészetben ez a figyelmeztető, szomorúan-kihívó felkiáltás: még élek, írok... vigyázzatok! ne akarjatok még tort ülni fölöttem, várjatok még, már a szagrais-korgó, légben-hemzsegő dögkeselyük! Szegény, árva, elgazosodott-arcú, repedt házfalként omlani-készülő Juhász Gyula kiáltott föl így, nem is olyan régen, Szegedről, a nyersebb, játékosabb, nagyobb-örvényű, szélesebbkavargású, rikácsolóbb, véresen-marakodóbb és boldogabb-hárfájú létbe: ő szólt ugyanilyen figyelmeztetően, ugyanezzel az árvasággal: "Fiatalok még itt vagyok!", ne osztozkodjatok még kincseimen. Rákos Sándor évekig beteg volt. Mi, talán kevesek, akik szerettük és becsültük őt, tudtuk, hogy ott él a szenvedés udvarában, tudtuk, hogy ott foszlik ifjúsága-lombja, mint gyökereivel kevés sót és lomb-tüdejével árnyékólommal lefröcskölt napfényt-szürcsölő fáé; tudtuk, s mi is csak elcsodálkozva kérdezgettük egymást, szinte álnokul, ártatlan pislogással: hol van Rákos Sándor? Mit csinál a Sándor? És azt már nem tudtuk, hogy a szenvedéssel együtt nő benne a halhatatlan életszeretet, hogy a fájdalommal beojtott fa gyümölcse nem kesernyés, de édes, nem tudtuk, hogy a sikoltozó fa mégis boldogan hullajtja lelkünk asztalára érett, okos, emberi gyümölcseit. Bizony emberek, barátaim, csodálkozzunk kevesebbet és legyünk jobbak, - ezt mondja az ő könyve mindenekelőtt. Tanuljunk tőle jóságot, hősiességet és szeretetet, mert enélkül megakad a világ tengelye, s megfúl a föld keserű levében. Költészete nemcsak egyszerűsödött, de kopárodott is. Mert milyen vad, korall-ágbogas, vulkáni-erővel telített, dörgő-zord, füstös méhű, gázt, tüzetokádó átkok és fintorok, üvöltöző-vallomások és bábeli-dadogások voltak az ő hajdani versei! (...) De az idő dolgozni kezdett csöndben és alattomosan. Velős-idegeivel, mohó-agyú hajszálgyökér-falánkságával szépen rágicsálta. (...) Új könyve: ennek a szenvedésben-való kegyetlen sodródásnak rajza. De mégis: egy ember története, aki megtalálta a hitét. Nem a csökkenés: az igazi, a belső-növekedés életrajza ez. A hit növekedésének története. Mert akit elhagyott az élet: asszony, barátok, akit elhagytak a mindennapok, ünnepek és örömök, akit lassan már a saját teste is elhagyott, annak nagyon kell a hit, hogy mégis élni tudjon, s ne akarjon csak önmagáért élni. Mert neked jogod lenne már az önzésre Sándor, jogod lenne a gúnyos mosolyra is, mert aki ott volt, ahol te is voltál, az már túl van mindenen: s de szép, hogy inkább a jóságot és szeretetet választod, lassan-hódító zászlódra ezt írod, hogy az emberi világot vallod mégis magadénak, hogy az ember szolgálatát fogadtad ott meg, a nyo173

morúságos kórházi ágyon, dalra-szögezett ember, vérző szám, akit sokféle kór feszít keresztre: az ember méltóságát, szabadságát és karácsonyi békességét; de szép, hogy tudsz hinni, szeretni, derűs is lenni sokszor helyettünk is, záporozófényben égre-tülekvők helyett is, nagyobb alázattal, mint a bőségben lubickolók. Kaviccsá-kopárodás? - mondtam az előbb mai magadat képesen jellemezvén? Nem! Csillogóbb ez a kopárság, mint a kivilágított városok, szebb, mint fölöttünk a kétszarvú, lazac-rózsaszín üstökös-fény. Igen, mondd csak tovább magadat barátom, s az ember fölfigyel majd a szavadra. Hisz nem élhetünk hiába ezen a csillagon. In: Juhász Ferenc: Versprózák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980. 467.

174