Szöveggyűjtemény írásművek meghangosítására 2. Összeállította és szerkesztette: Dr. Bolla Kálmán. Budapest 1997

4. Szöveggyűjtemény írásművek meghangosítására 2. Összeállította és szerkesztette: Dr. Bolla Kálmán

Budapest 1997 1

PRIVÁT FONETIKAI FÜZETEK 4.

Szöveggyűjtemény írásművek meghangosítására 2. (Szövegek sorszáma: 101—220.)

Összeállította és szerkesztette: Dr. Bolla Kálmán

Budapest 1997

2

Tartalmi mutató Kereső a szövegek sorrendjében 101. Kosztolányi Dezső: Párbeszéd a formáról és lényegről Meghangosította: Nagypál Szabolcs 102. Márai Sándor: Móricz Zsigmond hagyatéka 1. (Részletek) Meghangosította: Nagypál Szabolcs 103. Márai Sándor: Móricz Zsigmond hagyatéka 2. (Részletek) Meghangosította: 104. Nagy László: A fának sorsa van Meghangosította: Nagypál Szabolcs 105. Móra Ferenc: Kalcinált szóda (Részlet) Meghangosította: Nagypál Szabolcs 106. Nagy N. Péter: Faludy György Meghangosította: Nagypál Szabolcs 107 .Esterházy Péter: Ami nincs (Részletek) Meghangosította: Esterházy Péter. 1996. március 4. 108. Esterházy Péter: Ami változik, és ami nem (Részlet) Meghangosította: Nagypál Szabolcs 109. Esterházy Péter: Láz, ár, er, wien (Részlet) Meghangosította: Pachmann Péter. 1996. február Nagypál Szabolcs 110. Esterházy Péter: Egyé’ apa, egyé’ csak... (Részlet) Meghangosította: Esterházy Péter. 1996. március 4. 111. Esterházy Péter: Hrabál könyve (Részlet) Meghangosította: Esterházy Péter. 1996. március 4 Pachmann Péter 112. Örkény István: Gli Ungheresi Meghangosította: Sebők Mónika. 1996. március 5. EAN 113. Hegyi Béla: “Erkölcsömben van eleganciám” Meghangosította: Novák Norbert. 1996. március 5. EAN 3

114. Hamvas Béla: Démoszthenész (Részlet) Meghangosította: Fogarasi András. 1996. március 5. EAN 115. Gál Sándor: Írott beszéd (Részlet) Meghangosította: Szabó Bernadett Nyitrai Pedagógiai Főisk. 1996. Kazinczy orsz. döntő Eger, Fogarasi András 116. Gyurkovics Tibor: Assisi Szent Ferenc didereg Meghangosította: Kis Hajnalka főisk. hallgató, Kölcsey F. Ref. Tanítóképző Főisk., 1996. Kazinczy orsz. döntő EgerFogarasi András 117. Benedek Elek: Isten Meghangosította: Al-Fugaha Éva tanítóképző főisk. hallg. 1996. Kazinczy orsz. döntő Eger, Apáczai Cs. János Tanítóképző Főisk. Győr Nagypál Szabolcs 118. Kutasi Kovács Lajos Novemberi gondolatok Meghangosította: Lénárt Zsuzsanna egyet. hallg. Károli G. Ref. Egyetem 1996. Kazinczy orsz. döntő Eger, Nagypál Szabolcs 119. Szigethy Gábor: Latinovits Zoltán éjszakai könyörgése (Részlet)Meghangosította: (14.) Gábel Emese Pető Intézet, 1996. Kazinczy orsz. döntő Eger, Fogarasi András 120. Tömörkény István: Csőszhalál (Részlet) Meghangosította: Boross Fatime főisk. hallg. Juhász Gyula TF Szeged 1996. Kazinczy orsz. döntő Eger Fogarasi András 121. Váci Mihály: Gyalog a porban (Részlet) Meghangosította: Bolvári Tímea Eötvös József Tanítóképző Főisk., 1996. Kazinczy orsz. döntő Eger Fogarasi András 122. Karácsony Sándor: A magyar észjárás (Részlet) Meghangosította: Szuna Ildikó, Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főisk. 1996. Kazinczy orsz. döntő Eger, Nagypál Szabolcs 123. Lengyel Dénes: Diogenész mint nevelő Meghangosította: Sipos György, Egri Hittud. Főisk. 1996. Ka4

zinczy orsz. döntő Eger, és Nagypál Szabolcs 124. Nemes Nagy Ágnes: A “tiszta erkölcs” Meghangosította: Lippai Ágnes, BGyTF Tanítóképző Int. 1996. Kazinczy orsz. döntő Eger, Nagypál Szabolcs 125. /a Ottlik Géza: Iskola a határon (Részlet) Meghangosította: Kovács Ágnes 1996. Kazinczy orsz. döntő Eger, Nagypál Szabolcs 125. /b Ottlik Géza: Iskola a határon. (Részlet) Meghangosította: 126. Ruffy Péter: Bujdosó nyelvemlékeink. Bevezetés Meghangosította: Csiernik Éva, Kőrösi Csoma Sándor Tanítóképző Főisk. 1996. Kazinczy orsz. döntő Eger Fogarasi Andrása 127. Konrád György: A Szelídek öröklik a földet. Meghangosította: Nagypál Szabolcs és Fogarasi András 128. Gáll István: Gyertyaszentelő. (Részlet) Meghangosította: Fogarasi András 129. Krúdy Gyula: Szindbád második útja. (Részlet) Meghangosította: Fogarasi András 130. Esterházy Péter: :...ebben a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazában...” (Részlet) Meghangosította: Nagypál Szabolcs 131. Shakespeare Vilmos írta: Shakespeare Ödön. Angolból fordította: Karinthy Frigyes. (Részletek) Meghangosította: Nagypál Szabolcs 132. Görgey Gábor: Kispad. (Részlet) Meghangosította: Nagypál Szabolcs 133. Örkény István: Rendőrkézen az angol vonatrabló Meghangosította: Nagypál Szabolcs 134. Örkény István: Egy erotikus esemény Meghangosította: Nagypál Szabolcs

5

135. Bródy András: A felfeslő szövedék (Részletek) Meghangosította: Pachmann Péter 136. Nagy Lajos: A légy Meghangosította: 137. Karinthy Frigyes: Levél Jóska öcsémről Meghangosította: 138. Kosztolányi Dezső: Pajzán szóképek Meghangosította: 139. Duba Gyula: Európai magány. (Részlet) Meghangosította: 140. Nyírő József: Uz Bence. (Részlet) Meghangosította: Nagypál Szabolcs 141. Dlusztus Imre: Alvó szegek Meghangosította: 142. Glatz Ferenc: Az új cél: a konszolidáció. (Részlet) Meghangosította: 143. Iványi Gábor: Emmánuel Meghangosította: 144. Ottlik Géza: Iskola a határon. 1. (Részletek) Meghangosította Nagypál Szabolcs 145. Ottlik Géza: Iskola a határon. 2. (Részletek) Meghangosította: 146 Gazsó L. Ferenc: Bábeli zűrzavarban, szabadon. (Részletek) Meghangosította: 147. Kozák Márton: Befolyásos jóakaró Meghangosította: 148. Kurucz Gyula: Befogadó közösségek Meghangosította: 149. Babits Mihály: Odysseus és a szirének Részlet Meghangosította: 150. Kodály Zoltán: A jó magyar kiejtésért (Részletek) Meghangosította: Fogarasi András 6

151. Balázs Béla: A láthatatlan arc Meghangosította: 152 Devecseri Gábor: A hasfelmetszés előnyei Meghangosította: 153. Heltai Jenő: A szőke terror Meghangosította: 154. Illés Endre: Az indulat költője Meghangosította: 155. Lázár Ervin: A kék meg a sárga Meghangosította: 156. Márai Sándor: Búcsú Meghangosította: 157. Nagy Lajos: A gólya Meghangosította: 158.. Osváth Ernő: Pályaválasztás Meghangosította: 159. Örkény István: A félelem relativitása Meghangosította: 160. Móricz Zsigmond: Éjjeli vizit Meghangosította: 161. Móricz Zsigmond: Jóakaró Meghangosította: 162. Márai Sándor: Arról, hogy mikor van jogunk.. Meghangosította: 163. Nemes Nagy Ágnes: Rózsa, rózsa Meghangosította: 164. Hamvas Béla: A rántottleves Meghangosította: 165. Karinthy Frigyes: Feltámadás Meghangosította: 166. Márai Sándor: A szív Meghangosította: 7

167. Karinthy Frigyes: Karikatúra Meghangosította: 168. Örkény István: Nézzünk bizakodva a jövőbe! Meghangosította: 169. Karinthy Frigyes: Nem kell belebeszélni Meghangosította: Kiskovács Attila 170. Ady Endre: Betlehem néma Meghangosította: 171. Hamvas Béla: Részletek A barátság c. esszéjéből Meghangosította: 172. Kampis Péter: Csúfot űzök Meghangosította: 173. Nemes Nagy Ágnes: Stílus Meghangosította: 174. Radnóti Miklós: Diáköngyilkosságok margójára Meghangosította: 175. Rideg Sándor: Indul a bakterház Meghangosította: 176. Szív Ernő: Én viszem le a szemetet Meghangosította: 177. Móra Ferenc: Kóty Meghangosította: 178. Móra Ferenc: Osztozkodások I. Meghangosította: 179. Móra Ferenc: A magyar paraszt I. Meghangosította: 180. Örkény István: Az autóvezető Meghangosította: 181. Karinthy Frigyes: Szigorlat Meghangosította: 182. Illyés Gyula: Puszták népe Meghangosította:

8

183. Mikszáth Kálmán: A jelek mesterei Meghangosította: Nagypál Szabolcs 184. Kós Károly: Varju nemzetség Meghangosította: 185. Csoóri Sándor: Egykor elindula tizenkét kőmíves Meghangosította: 186. Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér Meghangosította: 187. Konrád György: Kőóra Meghangosította: 188. Esterházy Péter: A legjobb (Részletek) Meghangosította: 189. Pilinszki János: A fáradtságról Meghangosította: 190. Karinthy Ferenc: Gasparecz Meghangosította: Mártonfi Attila 191 Weöres Sándor: Angyalok Meghangosította: 192. Tamási Áron: Ábel a rengetegben Meghangosította: Jávor Balázs 193. Karinthy Frigyes: A tanulság Meghangosította: 194. Márai Sándor: A babonáról Meghangosította: 195. Örkény István: A magunk megvalósításának néhány változata Meghangosította: 196. Nagy Lajos: A milliomos-állat a Nagy “Brehm” új kötetéből Meghangosította: 197. Zágon István: A kicsi Meghangosította: 198. Hamvas Béla: A győző Meghangosította: 9

199. Janikovszky Éva: Hogyan kell megnevelni a gyereket? Meghangosította: 200. Nagy László: Szindbád. Krúdy Gyula emlékének Meghangosította: 201. Pilinszky János: Néhány szó a szavakról Meghangosította: 202. Czakó Gábor: A kasza Meghangosította: 203. Esterházy Péter: Harmonia Caelestis Meghangosította: 204. Ördögh Szilveszter: Arcoddal a porban Meghangosította: 205. Karinthy Frigyes: Gőgicse (Részletek) Meghangosította: 206. Bálint György: Thomas Mann felolvas (Részletek) Meghangosította: 207. Deme László: Magázás és – lemagázás (Részletek) Meghangosította: 208. Örkény István: Az utolsó meggymag Meghangosította: 209. Ottlik Géza: A szájsebész Meghangosította: 210. Heltai Jenő: Altató mese egy ébresztőóráról Meghangosította: 211. Radnóti Miklós: Ikrek hava (Részletek) Meghangosította: 212. Nagy Lajos: Hogy is állunk azokkal a címzésekkel? Meghangosította: 213. Móra Ferenc: Volapük Meghangosította: 214. Kaffka Margit: Színek és évek (Részlet) Meghangosította: 10

215. Karinthy Frigyes: Tanáccsal el vagyok látva Meghangosította: 216. Kosztolányi Dezső: Hazugság (Részletek) Meghangosította: 217. Weöres Sándor: A közösség gyűlöletről Meghangosította: 218. Weöres Sándor: Köszöntés Meghangosította: 219. Latinovits Zoltán: Verset mondok Meghangosította: 220. Hajnóczy Péter: A hangya és a tücsök Kereső szerzők szerinti betűrendben 170. Ady Endre: Betlehem néma 149. Babits Mihály: Odysseus és a szirének Részlet 151. Balázs Béla: A láthatatlan arc 117. Benedek Elek: Isten 135. Bródy András: A felfeslő szövedék (Részletek) 202. Czakó Gábor: A kasza 185. Csoóri Sándor: Egykor elindula tizenkét kőmíves 152. Devecseri Gábor: A hasfelmetszés előnyei 141. Dlusztus Imre: Alvó szegek 139. Duba Gyula: Európai magány. (Részlet) 130. Esterházy Péter: :...ebben a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazában...” (Részlet) 107.Esterházy Péter: Ami nincs (Részletek) 108. Esterházy Péter: Ami változik, és ami nem (Részlet) 110. Esterházy Péter: Egyé’ apa, egyé’ csak... (Részlet)

11

203. Esterházy Péter: Harmonia Caelestis 111. Esterházy Péter: Hrabál könyve (Részlet) 109. Esterházy Péter: Láz, ár, er, wien (Részlet) 115. Gál Sándor: Írott beszéd (Részlet) 128. Gáll István: Gyertyaszentelő. (Részlet) 146. Gazsó L. Ferenc: Bábeli zűrzavarban, szabadon. (Részletek) 142. Glatz Ferenc: Az új cél: a konszolidáció. (Részlet) 132. Görgey Gábor: Kispad. (Részlet) 116. Gyurkovics Tibor: Assisi Szent Ferenc didereg 220. Hajnóczy Péter: A hangya és a tücsök 171. Hamvas Béla: Részletek A barátság c. esszéjéből 198. Hamvas Béla: A győző 164. Hamvas Béla: A rántottleves 114. Hamvas Béla: Démoszthenész (Részlet) 113. Hegyi Béla: “Erkölcsömben van eleganciám” 153. Heltai Jenő: A szőke terror 154. Illés Endre: Az indulat költője 182. Illyés Gyula: Puszták népe 143. Iványi Gábor: Emmánuel 199. Janikovszky Éva: Hogyan kell megnevelni a gyereket? 172. Kampis Péter: Csúfot űzök 122. Karácsony Sándor: A magyar észjárás (Részlet) 190. Karinthy Ferenc: Gasparecz 193. Karinthy Frigyes: A tanulság 165. Karinthy Frigyes: Feltámadás 167. Karinthy Frigyes: Karikatúra 12

137. Karinthy Frigyes: Levél Jóska öcsémről 169. Karinthy Frigyes: Nem kell belebeszélni 181. Karinthy Frigyes: Szigorlat 150. Kodály Zoltán: A jó magyar kiejtésért (Részletek) 127. Konrád György: A Szelídek öröklik a földet. 187. Konrád György: Kőóra 184. Kós Károly: Varju nemzetség 138. Kosztolányi Dezső: Pajzán szóképek 101. Kosztolányi Dezső: Párbeszéd a formáról és lényegről 147. Kozák Márton: Befolyásos jóakaró 129. Krúdy Gyula: Szindbád második útja. (Részlet) 148. Kurucz Gyula: Befogadó közösségek 118. Kutasi Kovács Lajos Novemberi gondolatok 219. Latinovits Zoltán: Verset mondok 155. Lázár Ervin: A kék meg a sárga 123. Lengyel Dénes: Diogenész mint nevelő 194. Márai Sándor: A babonáról 166. Márai Sándor: A szív 162. Márai Sándor: Arról, hogy mikor van jogunk.. 156. Márai Sándor: Búcsú 102. Márai Sándor: Móricz Zsigmond hagyatéka 1. (Részletek) 103. Márai Sándor: Móricz Zsigmond hagyatéka 2. (Részletek) 183. Mikszáth Kálmán: A jelek mesterei 179. Móra Ferenc: A magyar paraszt I. 105. Móra Ferenc: Kalcinált szóda (Részlet) 177. Móra Ferenc: Kóty 13

178. Móra Ferenc: Osztozkodások I. 160. Móricz Zsigmond: Éjjeli vizit 161. Móricz Zsigmond: Jóakaró 157. Nagy Lajos: A gólya 136. Nagy Lajos: A légy 196. Nagy Lajos: A milliomos-állat a Nagy “Brehm” új kötetéből 104. Nagy László: A fának sorsa van 200. Nagy László: Szindbád. Krúdy Gyula emlékének 106. Nagy N. Péter: Faludy György 124. Nemes Nagy Ágnes: A “tiszta erkölcs” 163. Nemes Nagy Ágnes: Rózsa, rózsa 173. Nemes Nagy Ágnes: Stílus 140. Nyírő József: Uz Bence. (Részlet) 158. Osváth Ernő: Pályaválasztás 125/a Ottlik Géza: Iskola a határon (Részlet) 125/b Ottlik Géza: Iskola a határon. (Részlet) 144. Ottlik Géza: Iskola a határon. (Részletek 145. Ottlik Géza: Iskola a határon. (Részletek) 204. Ördögh Szilveszter: Arcoddal a porban 159. Örkény István: A félelem relativitása 195. Örkény István: A magunk megvalósításának néhány változata 180. Örkény István: Az autóvezető 134. Örkény István: Egy erotikus esemény 112. Örkény István: Gli Ungheresi 168. Örkény István: Nézzünk bizakodva a jövőbe! 14

133. Örkény István: Rendőrkézen az angol vonatrabló 189. Pilinszki János: A fáradtságról 201. Pilinszky János: Néhány szó a szavakról 174. Radnóti Miklós: Diáköngyilkosságok margójára 175. Rideg Sándor: Indul a bakterház 126. Ruffy Péter: Bujdosó nyelvemlékeink. Bevezetés 131. Shakespeare Vilmos írta: Shakespeare Ödön. Angolból fordította: Karinthy Frigyes. (Részletek) 186. Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér 119. Szigethy Gábor: Latinovits Zoltán éjszakai könyörgése (Részlet) 176. Szív Ernő: Én viszem le a szemetet 192. Tamási Áron: Ábel a rengetegben 120. Tömörkény István: Csőszhalál (Részlet) 121. Váci Mihály: Gyalog a porban (Részlet) 191 Weöres Sándor: Angyalok 197. Zágon István: A kicsi

15

101. Kosztolányi Dezső:

Párbeszéd a formáról és lényegről – Magyarázd meg, miért beszélsz mindig a formáról, amikor egy műalkotást bírálsz? Folyton a mondatok arányával, a talpraesett vagy suta jelzőkkel, az ütemekkel foglalkozol. – Hát mivel kellene foglalkoznom? – Azzal, ami a lényeg, a tartalommal. Nem a külsővel, hanem a belsővel: a szellemmel és a lélekkel. – Nézd, kérlek, én azt tapasztaltam, hogy akik ilyen nagy szavakat vesznek a szájukba, többnyire elcsépelt szólamokban feneklenek meg. Mit mondhatsz a szellemről és lélekről? Azt, hogy magas vagy alacsony, őszinte vagy nem őszinte. Ha akarom, így van, ha akarom, nincs így. Mindez ellenőrizhetetlen. – Vajon a külső ellenőrizhetőbb? – Azt legalább érzékelni és nézni lehet. Ennélfogva nem enged meg nagy hazugságokat. A forma a szellem és lélek megtestesülése. Testi mivoltunkban valamennyien szellemek és lelkek vagyunk. Ha egy jó regényíró kellő helyen, szűkszavú bölcsességgel úgy jellemzi alakját, hogy „mozdulatai tétovák”, vagy hogy „arca sápadt”, érezzük, hogy szelleme is fáradt, lelke is beteg. Magam is így teszek a műalkotásokkal. – Gőgből? – Talán szerénységből. Olyan igyekszem lenni, akár az orvos, aki miután végigtapogatja, átvilágítja betegét, nevén nevezi baját, noha tudja, hogy voltaképp minden szellem és lélek s a beteg teste és lelke végzetes kapcsolatban van egymással. Nem ilyesmit állapít meg tehát: „lelki válsággal köszködik”, hanem ilyesmit: „vérszegény”, „elrontotta a gyomrát”, „hascsikarása van”. Bírálatomban, melyet költeményekről mondok, hasonlóan tartózkodom afféle általánosságoktól, hogy „szárnytalanok”, inkább azt próbálom kimutatni, hogy verslábaiknak hol a lúdtalpuk. 1934 In: Kosztolányi Dezső: Válogatott novellák és karcolatok. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1985, 800.

16

102. Márai Sándor:

Móricz Zsigmond hagyatéka 1. (Részletek) Nagy írók emlékét leghelyesebben olyként ápolja az ember, ha olvassa műveiket. Minden más nem egyéb, mint mikor sanda örökösök füstölővel járnak a ravatal körül. Nem ajánlhatjuk eléggé, hogy éppen ez években, mikor a magyarság történelmének egyik legválságosabb időszakát éli, forduljunk a hatvan kötet felé, mely Móricz Zsigmond hagyatéka. Ha meg akarjuk ismerni magunkat – s a magyarság megmaradásának és fejlődésének ez első, legszigorúbb feltétele –, ha meg akarunk tudni egyfajta döntő és lényeges bizonyosságot önmagunkról, merüljünk el Móricz életművében. Vannak íróink, akik pontosabban, tudatosabban ábrázolták műveikben a magyar történelmi osztályokat, a parasztságot, a munkásságot, a középosztályt és a mágnásokat. (...) Az író, aki a Barbárokban világirodalmi mértékkel is felülmúlhatatlan remekbe faragta a pusztai gyilkosok és a vizsgálóbíró alakját, tájékozatlan, mikor egy középosztálybeli embert ír le. A vígszínházi premier – írta egy bírálója – Móricz keze alatt átváltozik egy vidéki mezőváros jótékonysági kultúrünnepélyévé. Leírja az Üllői utat, s mintha a faluvégét látnók. A miniszteri tanácsos Móricz regényében hazamegy este, kimegy a konyhába, előveszi penicilusát, kikaparja a tepsi aljából a sült zsírt, s így falatozik... A Rokonokban minden középosztálybeli figura farkasa a másiknak, lopnak, csalnak, vesztegetnek. Az olvasó érzi: mindez túlzás. Egy nagy író olyanokról beszél, kiket nem ismer igazán. De egy nagy író túlzásaiban és hibázásaiban is lát és elmond valami lényegeset. Móricz nem látta pontosan és élesen az osztályokat és életformákat, de kísérteties, megszállott erővel, a pusztai ember farkas-szemével látta a magyarság egészét. Nemzet ilyen pőrére még nem vetkezett író művében, mint a magyarság Móricz Zsigmond hatvan kötetében. A pőrére vetkezett ember ritkán eszményi látvány. Mindig a lényegesről beszélt, a magyarság legtitkosabb jellegéről és értelméről: néha nagyítva, néha torzítva, de mindig a lényegről, arról, amiben a magyar: magyar, amiben különbözik minden néptől, amiben egyéniség, s ami végzetesen, személyesen őt jelenti. Most, mikor a halál tragikus alkalmat ad arra, hogy ezt a rendkívüli 17

életművet, mint a magyar önismeret egyik legfontosabb forrásmunkáját, minden felelősségérzettől áthatott magyar nemzeti ajándéknak érezze, pontosabban látjuk, mit jelentett és mit jelent az elkövetkező időkben Móricz műve a magyarság egészének. (...) In: Márai Sándor: Ihlet és nemzedék. Akadémiai–Helikon, Budapest, 1992, 190–1.

103. Márai Sándor:

Móricz Zsigmond hagyatéka 2. (Részletek) Emléket őrzök Móricz egyik könyvéről. Másfél évtizede, hogy Úri muri című regényét kézhez kaptam Párizsban. (...) Egy szuszra olvastam el, mint ahogy a hazait idegenben két pofára falja az ember. Nagyon nehéz elmondani, mit jelentett akkor számomra ez a regény, mely nem is legkülönb műve Móricznak. Az alakok, kiket bemutat, az úrhatnám alföldi dzsentriség, melyet felégetnek szenvedélyei, nem rokonszenvesek. A regény minden oldalát átfűti egyfajta végzetes, fülledt szenvedélyesség. Esőt várnak a vidéki urak, esztelenül isznak, prédálják vagyonukat, nem bírnak vérükkel, indulataikkal ... Estig olvastam, s mikor behajtottam a könyvet, különös megrendülést éreztem: mintha az olvasmány hatása alatt cselekednem kellene, dönteni valamilyen, számomra főbenjáró kérdésben. . . Életem akkor Párizsban érdekesen, színesen alakult: a világ nyitva állott, utazhattam, kiváló emberek társaságát élvezhettem. Akkor éjszaka, Móricz regényének hatása alatt, megtudtam, hogy vége a vándoréveknek, haza kell mennem. Ezt a megrendülést és elhatározást természetesen nem követte rögtön a cselekedet, s eltelt még egy esztendő, amíg dolgaim úgy alakultak, hogy vasúton ültem, útban hazafelé. Nem mondhatom azt sem, hogy Móricz regénye volt az egyetlen, legfőbb ösztönzés, elhagyni a világot, s hazatérni: de bizonyos, hogy az első lökést, fájdalmas és megrázó eszmélést ennek a könyvnek köszönhetem. A honvágynak olyan bonyolult, összetett érzésfolyamatát indította el bennem ez az olvasmány, amilyen ösztönzést soha nem kaptam azelőtt. Amellett 18

ez a regény igazán minden egyéb, csak nem a szó iskolakönyves értelmében magyarázható „hazafias” könyv. Ezek a magyarok, akik ilyen rángógörcsös indulatban viaskodnak szenvedélyeikkel és prédálják vagyonukat, mint Móricz Úri murijának hősei, nem vonzó példák. De végzetesen magyarok: ezt értettem meg, a párizsi lakásban, egy magyar író regényéből. In: Márai Sándor: Ihlet és nemzedék. Akadémiai–Helikon, Budapest, 1992, 191–2.

104. Nagy László:

A fának sorsa van A fának sorsa van, sokféle. Eredendőleg az, hogy mint zöld vagy karmazsin vessző felnövekedjen, virágozzék, teremjen. Néha eltűnik tájékunkról egy-egy fa, ami jelentett nekünk valamit a térben és időben. Mi lehet a további sorsa? Tűnődünk, s a képzelet máris megindul. Már gyermekkoromban igen akartam, hogy a fából valami legyen, valami gyereknek való, de azt se bántam, ha kapubálvány lett, vagy itatóvályú. „Mi lesz ebből a fából?” „Ebből tűzgerenda!” – válaszolta legtöbbször apám, s szava úgy ért, mint a fejszecsapás. Így mentek el nálunk a szép meggyfák, cseresznyefák, diófák tűzgerendának, hamunak. Néha egy-egy hasábot ágyamba vittem, vele aludtam. Bocsánat a kitérőért. Csak példázni akartam vonzalmamat, amit azóta is érzek, ha fát látok, fát érintek. Így tán nem alaptalanul s nemcsak az alkalom kedvéért kerítem elő a szót: hogy csodálom és irigylem a mestereket, akik méltóan bánnak a fával. A fának lelke van. Még akkor is, ha mint levelesen lélegző orgánum elmúlt. Elvárja a szobrásztól, hogy a lehető legélesebb szekercével pallérozza, majd csókdossa olyan vésővel, ami a női nyakon termett pelyhet is fádalom nélkül szeli. Titka is van a fának. A jó mester ezt kitudakolja, egyezséget köt a fával, s már nevet is ad az elképzelésnek: Fejedelem koronája, Júlia szép leány, Fából faragott királyfi, Hamlet, Páva. Folytathatnám, de jeleznem így is elég most már a gondolatot, aminek jegyében Szabó Iván susogásra vagy kiáltásra bírja a hazai fákat. 19

S mert méltó helyen vagyok, nem habozok, hogy kimondjam: vezérlő gondolata a szabadság. S ha kérdést vet föl, az sorskérdés, hamleti értelemben. A feliratos és domborműves tábla, a sztélé jellegzetes műfaj az ókori művészetekben. Fából faragva maivá Szabó Iván kezétől is egyre otthonosabb a magyar szobrászatban. De igazságtalan lennék, ha nem említeném a másik, a csodálatos, a tiszta és kényes eredőt: a magyar folklórt, közelebbről a faragóművészetet. Ettől nemcsak a színezésre kapott biztatást Szabó Iván, de gondolom, a mélyített, a negatív formákra is. Egyetlen kompozícióban a homorú és domború különleges feszültsége éppen a kifejezést erősíti, kiváló módja a reális és látomásos kimondásnak. Ebben a teremben a diófa, a cseresznye, a hárs már elmondhatja, hogy jó sorsa van. Mert hangja van a fának, immár emberien tiszta. In: Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979, 161–2.

105. Móra Ferenc:

Kalcinált szóda (Részlet) (...) Mindig kedveltje voltam a sorsnak, s mint szolid és jó erkölcsű ifjú, előkelő protektorokkal is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába, havidíjas tanítónak. Tanítottam heti egy órát, minden kedden este hattól hétig, és ezért kaptam a város pénztárából havi tíz koronát. – Közismeretet fog tanítani - mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki, és ideadta az előírt tankönyvet is. Nagyon érdekes könyv volt, találtatott benne csillagos ég, váltóisme, községi autonómia, légtünetek, Dogovics Titusz, baromorvoslás és észak-amerikai szabadságharc. Mindjárt láttam, ahogy átlapoztam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. Jól is sejtettem: a könyvet maga az iparoktatási főmufti írta. – Nono, hiszen nem a könyv a lényeg az inanasiskolában, hanem a fegyelem, a fegyelem! - adja a használati utasítást az igazgató, különben érdemes, öreg pedagógus, és nekem mindmáig igaz jó barátom. 20

– Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fő! – mind ezt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszan, elemi iskolai tanítók, középiskolai tanárok, valamennyien edzett hősei az inasoktatásnak. Volt, aki megtapogatta a karomat, és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonyallotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldogulni, de akik legtöbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudniillik, hogy amint az osztályba belépek, a méterrudat kell találomra az inasok közé vágnom, akkor csönd lesz. Húsz esztendő távlatából visszanézve, a gyakorlatiasság pálmáját a méterrudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Azt hittem azért fizetik nekem közpénzből a havi tíz koronát, hogy segítsek az Istennek embert teremteni abból a csordából, amit úgy hívtak, hogy inasiskola. Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorongatta, mikor először léptem az inasok közé. Bőgés, nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyávogás fogadott, és minden bűzök közt a leginfernálisabb emberbűz. Negyven inasom volt, mindenféle szakmából, a szennynek, a testi-lelki elhagyatottságnak, a magától való és tenyésztett durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatal úrnak kellett lennem, ha egy esztendeig kibírtam közöttük. Pedig kibírtam, mégpedig úgy, se én nem tettem kárt őbennük, se ők énbennem. És nem kellett hozzá méterrúd se, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljunk a „közismeret”-hez, mert attól mindnyájan elkárhoztunk volna. (...) In: Móra Ferenc: Tápéi furfangosok I. Válogatott elbeszélések. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962. 90.

106. Nagy N. Péter:

Faludy György Magyar költő nem szokott 85 éves koráig élni. Még Illyés Gyula sem. Faludy György viszont ezen a héten ünnepelte ezt a jubileumot. Barátai 21

két hete köszöntötték a Zeneakadémián a fáradhatatlan és a szerintem a lehető legjobban fésült költőt. Azért akkor, mert a nagytermet csak erre az időpontra kapták meg. Nem kockáztattak sokat. Nem azért, mert Faludy köszöni, remekül van, két hét, két hónap vagy két év, vagy esetleg tizenkét esztendő előre, vagy hátra, nem számít számára. Ennél nagyobb biztonságot nyújt az idő ellen az, hogy Faludy lassan örök életűvé lesz. Nem a költői örökkévalóságra célzok ezzel, ennyire giccses még egy születésnapon sem lehetek, hiszen nincs az a lila tortamáz, ami le ne olvasztana magáról egy ilyen megjegyzést. A szerepre gondolok, melyet egyre inkább betölt köztünk két hosszú emigrációból immár talán végleg hazatérve. Faludy a recski munkatáborról mesélte, hogy mikor bekerült, megmondták neki a többiek, hogy két évnél tovább ott ember nem bírja ki. Az iszonyú munka, a nélkülözés és a reménytelenség elpusztít mindenkit. Ők, mert társai is akadtak ebben, rettegve a szellemi leépülés borzalmától, munka után tanulócsoportokat hoztak létre. Ki-ki azt tanított a többieknek, amit tudott. Matematikát, Shakespeare-t, történelmet, nyelveket. Teltek az évek, és ebből a csapatból nem halt meg senki. Aztán megszabadultak, és most itt, ma Faludyt lehet hallgatni. Persze ez már a legkevésbé sem Recsk, nem a halál ellen hallgatjuk. De az életért azért szükség van rá. Kellett, hogy nem is oly rég, a rádiós-elbocsátások idején letiltassa műveit, emlékeztessen arra, hogyan kezdődött a fasizmus, és mondjon ezer történetet arról, miként lehet kifogni a borzalmon. Jó az is, hogy most, e másképp nehéz időkben figyelmeztessen, rettenetes állapotban van a nagyvilág, ahová kívánkoznunk muszáj, s vigyázzunk, mert nem ismerjük. Ne hagyjuk magunkat, tanuljunk, az mindenféle pusztulás ellen megvéd. Magyar költő sohasem csak versek összese, mindig sors is. Petőfi verseit Petőfi sorsával olvassuk, Aranyt a magáéval. Ady sem lenne Ady, ha nem tudnánk, ki volt ő, József Attilához hozzátartozik Szárszó, aminthogy utóbb évtizedek teltek el, s nemigen akad poéta, akinek sorsa lett volna. Faludynak most már biztos, hogy van. Az a sorsa, hogy itt legyen, maradjon. In: Páternoszter. Színes Vasárnap 1995. szeptember 24. 5. l.

22

107. Esterházy Péter:

Ami nincs (Részletek) Azt gondolom, hogy kevés úgynevezett nosztalgikus reflex van bennem (nem lévén más választásom, most szeretek élni), azaz nem vágyom a régi szép vagy egész (vagy annak képzelt) dolgokra. Ez alól mintha egy kivétel volna: a könyv, az olvasás, az olvasóság. „Élt egyszer egy Író, maga is Olvasó”, teszem azt. Ez ügyben szemellenzős vagyok, maradi, vaskalapos. Engem például se íróként, se olvasóként nem nyugtalanít a tévé, a video, a képregény, és nem is vonz vagy csábít az innét származó új esély, nincs szövegszerkesztő, kék spirálfüzetek vannak, Parker golyóstoll (Pax betéttel) és egy kissé már krákogó Pelikan töltőtoll, a dereka celluxszal megtámogatva, állandó diszkrét szivárgásban, amitől a fülemig tintás vagyok, akár számolatlan gyermekeim (csak nekik tiltva van, én tiltottam meg). Amúgy nem hivalkodom avval, hogy nem haladok a korral, mert az, a nem haladás, az nem olyan egyszerű, mint általában képzelik, de az említett tárgykörben (csöndes esti olvasás a fotelban, síró-rívó íróeszközökkel a háttérben) ez igaznak látszik. Nemcsak az egyes regényhősökre gondolok személyes ismerősként, Anna, Emma, Effi, hanem magukra a könyvekre is - ahogy mindegyikönk, régi olvasók. És a könyvek együtt, egy könyvespolc, az is személyes. Belépve valahová, rögtön ezt nézem. Az azonnal kitűnik, milyen időből való a „törzsanyag” (hány éves a hajóskapitány?). Aztán a főkérdés, a hogyan, a rendszer. Tudom, alfabetikusan és irodalmak szerint. Mi van az antológiákkal? Tudom, antológiák külön, de mi van a sorozatokkal? Besorolni. Hát igen. Aki a sorozatokat megingás nélkül (...) besorolja a helyére, az komoly ember. És így tovább, az az ezer gond és foglalatosság, szamárság és tudálékosság, ami a könyvekkel jár, míg múlik az idő. És mi van a szabálytalan méretű könyvekkel? Nem albumok, verskötetek, Nemes Nagy, Géczi, Szőcs Géza, Határ Győző – mennyi vesződség! És arra ki tudna válaszolni, hogy vajon miért mindegyik gyermekem Gide: A Vatikán titka című könyvét szagatta a megfelelő korba érve? (Az kevés, hogy kéznél volt, bár kétségtelen, hogy bizonyos könyvek szétcincálásához, pl. Akutagava, közel kétméteres dedekre lett volna szükség...) Nem kell nagy kort megérni, hogy az ember tudja, bármilyen osztályozás, bármilyen rendszer szerint teszi is a könyveit, csődöt mond, és egy idő után egyértelmű új és új alosztályokat kap, magyarán oda teszed, 23

ahová akarod, azaz ahol hely van, de ekkorra az ember már azt is tudja, hogy rendben van ez így, a rendszer csődöt mond és a rendszer jó, azaz a rendszer érdektelen, mert hisz úgy is minden könyvet egyenként kell ismerni (ezt 72-ben a Múzeum körúton vettem, és a nyolcvanas évek elején beesett a mosógép mögé, német eredetije Plotinosz mellett, aki, tévedésből, a régi Jelenkorok közt, a kettővel arrébb való szomszéd birtokolja a könyvet, tőle mindig gyorsabban megszerezhetni, mint a mosógépet birizgálni, még ha el van engedve is a kutya, a szomszédé). Mert ha valaminek nem ott, a helye, de ott van, akkor az a helye. (...) In: Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból. Magvető, Budapest, 1991, 43–4.

108. Esterházy Péter:

Ami változik, és ami nem (Részlet) Harminc éve, mondjuk most így, országos bosszúk, gyilkosságok, a takargatott terror (egyik) évében jelent meg a magyar irodalom egyik legszelídebb, radikálisan szelíd könyve, Ottlik Géza Iskola a határon című regénye. Lehet, hogy van a regényeknek idejük, hogy eljő az ő idejük, akár többször is, jön-megy egy könyv ideje, s mikor ideje van, s az itt, akkor hangosabban szól, lehet, mindenesetre én azt is gondolom, hogy az irodalmi műveknek, és nemcsak a remekműveknek, mindig és akárhol van, lesz egy fölülete, szintje, dimenziója, egy oldala, ami mutatja magát, ami él, ami nézhető. Ami felénk fordul. Változik az idő, változunk benne mi, a mű pedig végtelen. Akár egy élő lény: kimeríthetetlen. Ez a legelső, ami Ottlik könyvéről eszembe jut. Sokféleképpen olvastuk ezt a könyvet. Másként és másnak olvasta édesanyám a dermedt 59-es évben (gondolom, Márai helyett), másként és másnak én, először 1969-ben egy laktanyában, ahol napról napra tételesen igazított el egy olyan világban, amelyről semmilyen elképzelésem nem volt; ez a regény tartotta kordában a félelmemet, megtudtam, hogy hiba volna semmitől sem félni, és hiba volna csak félni, másként és más24

nak olvastam 1972-ben, amikor az első könyvemet írtam (a fejemben), nem mintha gőgös lettem volna, és kollegiálisan merészeltem volna olvasni, de emlékszem, volt bennem szemernyi ingerültség, hogy annyira más lett az, amit én csináltam, és másként és másnak olvastam 1982-ben, amikor, szolga íródeák, lemásoltam az egész Iskolát egy darab rajzlapra, heves és szentimentális szeretetben, olvashatatlan fekete képpé átírva. És másként és másnak fogom még, mondjuk, két-háromszor elolvasni életemben (...) In: Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból. Magvető, Budapest, 1991, 68-9.

109. Esterházy Péter:

Láz, ár, er, wien (Részlet) Aki már keresett könyvet a saját úgymond könyvtárában, és hiába, és ki ne járt volna már így a kerek egy erdőben, az tudja, hogy ez: rossz. Rossz, mert nem enged el, napokig csak evvel lehet foglalkozni; a kezdeti, tárgyszerűen önkritikus elemzéseket általános búval gyakottság váltja föl, immár nemcsak könyveink rendszerét látjuk trehánynak, nemcsak magunkat, nemcsak a szeretett, keresett könyvet utáljuk, hanem mindegyiket, a könyvespolcot is, a szobát is, a házat is... Védekezni lehetetlen, tapasztalataim szerint három-négy évenként e krízis ránk köszönt. Eltekintve attól az őrülettől, hogy könyveink közt rend van, két hiteles meghaladását ismerem a problémának, mindkettő radikális és bátor: J. úrnak az a módszere, hogy benyúl a könyvhalomba, és kiveszi a könyvet, enynyi; a másik Cs. Szabó Lászlóé, ő nem nyúlt be, nem keresgélt, kikölcsönözte a könyvtárból, úgy gyorsabb. Két szép véglet, követni kicsik vagyunk... Napok óta nem találom a Bab Bercit. Már nem is keresem. Ülök a szobámban, és búsulok. Lógatom a fülem, farkam. Olykor panaszkodom. Következésképp már három kölcsön kapott Bab Berci... nem is van, hanem tornyosul... hogy hol, azt nem tudom, nem kell, nem érdekel, nekem az enyém kell. Én már semmit sem várok az élettől, csak a Bab Bercimet. 25

¦m borítsunk, mint rendesen, fátylat a valóságra, s képzeljük el, képzeljem el, hogy megvan a Bab Berci. Nosza. Felütvén, látom, oda van írva, kilenc éven felülieknek! Lényegében erre akarom fölhívni a figyelmet, e felszólítás következményeire. Negyvenéves lévén, és 40>9: tehát a könyv nekem szólhat. Azaz ne hagyjuk magunkat megtéveszteni. A magyar irodalom mintha tele volna megtévesztő alakokkal. Vagy inkább az irodalom önértékelése ingatag, figyelmetlen, hagyja magát megtéveszteni, így lesz Móricz őserő, s nem látszik az esze. Mikszáth a nagy anekdotázó, és nem látszik a szomorúsága, ahogy nem látszik Karinthy következetessége, egységessége, mert úgy kell tudnunk, hogy ő elaprózta magát... Nemrégiben Mándy kezéről értekeztem, hogy az milyen félrevezető, minthogy az a selymes, finom kávésnéni kéz egy tigris mancsa... Lázár Ervinre most nem mondok állathasonlatot, nem akarván őt a könnyebbik végénél megfogni, hiszen alig lehet hibázni, a medve, a rozmár, de adhatjuk alább, mormota, a panda maci, mind ülne. (És akkor persze katonák, poroszlók, rendészek vigyáznák őket.) állítólag, én nem hiszem, van egy kisebbfajta kenguruszerűség, és valabi volna a neve. Hát ha valaki, Lázár Ervin egy valabi. Valabi, valabi, de bicsoda? Itt jön elébb a félrevezetés a bajusz képében. A bajusz egy kedves bácsit állít elénk, a gyerekek kedvencét, aki esténte addig mesél, míg el nem alszunk, és majd jót fogunk álmodni. A bajusz nem hazudik, de nem az igazat mondja. Nem mondom, hogy nincsen ebben a meseformában valami önkorlátozás, de hát minden forma önkorlátozás, és egyik forma olyan (lehet!), mint a másik, ha meg nem olyan, azt neki kell megoldania, a valabinek. (...) In: Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból. Magvető, Budapest, 1991, 118–20.

110. Esterházy Péter:

Egyé' apa, egyé' csak... A „Barátom, a haspók” sorozatból (Részlet) „(...) Törzsvendégnek lenni - mit jelent? A törzsvendég nem protekciós, amit ő kap, tárgyilag, az mindenkinek jár, hisz ha nem így volna, a törzs26

vendég se tévedhetett volna ide annak idején; az ilyen helyre el sem kezdünk járni. A törzsvendég és a protekciós közt az a különbség, ami az utazó és a turista közt. Az idő. A törzsvendégnek van ideje. Neki tehát nem protekció jár, hanem elkényeztetés, hogy lesik minden lépését, s az öreg pincnök már a szeme állásából tudja, sert kell-é hoznia, vagy egy kis vereset, mélabús muskotályt, vagy baj van, és kis tálcára kettős sorban olcsó konyakokat avagy unicumot kell állítania... Idő, nyugalom, szokások, otthonérzet. Hit, hit nemcsak a serpenyős krumpliban, de az egészben. A törzsvendég az Úristent jóságos, szakállas főpincérként képzeli el, hogyan is volna baja hát a teremtéssel... Magyar törzsvendégnek lenni - mit jelent? Harminc éve lakom, ahol lakom, húsz éve járok abba a halászkertbe, ahol így esélyem lehetne... De ennyi nem elég. Kell még, hogy az egyik pincérrel együtt futballoztam lettem légyen vagy hogy is, mikor meglát, meglapogatja a vállam, jól van, apa, súgja a fülembe, elintézem az ikrát meg a tejet a halászlébe. Ez még kevés. Mert még az is kell, hogy a szakács az öcsémmel járjon, megint lett légyen, együtt hittanra, kijön tehát a mocskos fehér köpenyében, vállamra teszi a kezét, jól van, apa, most olvasztottam ki a mélyhűtőből a belsőségeket, én, apa, azt a trutymót nem nyomom bele a te halászlevedbe, még fogadni kell a pincérfiú hunyorítását, el van intézve, apa, nem látta a kijövő szakácsot, kösz apa, s amikor végre kihozza a halászlét, és nincs benne ikra és nincs benne tej és nincsen benne semmi, - mi volna akkor a szívünkben más, mint hála és boldogság... Még elgondolni is rossz, mi lett volna, ha nincs testvérem, és nem futballoztam volna, akkor úgy nem volna semmi a levesben, hogy minden rossz volna. Aki meg a pincérrel focizott, de egyke, vagy tele van testvérrel, de botlábú - hát az egy peches magyar ember, balsors, akit régen tép. A jóságos szakállas főpincér majd megveregeti a vállát, „egyé' apa, egyé' csak...” In: Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból. Magvető, Budapest, 1991, 97–8.

111. 27

Esterházy Péter:

Hrabal könyve (Részlet) (...) Valamiről írni – mit jelent az? Semmit. Csupa szamárságot, a tartalom és forma egységét, istenbizonyítékot, társadalmi fejlődést, uralmat a természet fölött, szakszervezeti bélyeget. Az írónak Hrabalról kellett írnia. Bohumil Hrabal, egy cseh. Hetvenöt éves. Próza. Egy név! Hašek földi helytartója. Az ötvennél nagyobb és öttel osztható számok, és a hetvenöt ilyen, az irodalmárokból sajátos tébolyt váltanak ki, mondhatni begőzölnek, és minden bizonnyal megalapozott lelkiismeret-furdalásukat csillapítandó, viharosan ünnepi írásokat kezdenek fabrikálni, vagy fondorlatosan másokat erre rávesznek. A nívótlan kísértés nem kísértés. A valódi kísértés első osztályú és testre szabott. Kihívás, erőpróba, az önbecsülést célozza és az aszketikus (többnyire elfojtott) vágyakat; jól ki van találva. Röviden szólva az író Bohumil Hrabalt egy gigásznak tartotta. A közkeletű tréfa szerint magyarnak lenni, illetve afféle kelet-, közép-, közép-kelet-európainak lenni az pech. Ez a Hrabal azt mondja, így gondolta az író, hogy ez nem így van, nem pech, hanem tragédia, ide születni, az tragédia, sőt még ennél is több: komédia. Szóval dráma. Megjegyzem, ez ugyanaz a dráma, mint bárhol a világon, csak itt jobbak a föltételek ezt megérteni, a körülmények itt udvarisabbak, s folytonosan figyelmeztetnek erre. Ezért van közel az éghez a Duna. Észlelő és észlelet viszonyától most még eltekintek... És hasonlóképpen még eltekintek ettől a latens közép-európai kevélységtől is... Még hogy közel az éghez!? Egymás hülyítése. A munka nehezen ment, akarásnak is lehet nyögés a vége, de hát, lehet mondani, mindig minden nehezen megy, ami megy, az nehéz, hisz ha nem volna az, vélhetően nem is menne, mert ami menne, az nem volna: „az”. Hagyjuk, oldja meg ki-ki maga. Az író, lehet mondani, jól ismerte a külvárost, a törvényeit, a nyelvet, plebejusnak azonban nem volna helyénvaló őt tartani. Nem. A magyar irodalom rosszul bánt a plebejus hagyományaival, amit én nagyon is sajnálok. Az író egyfelől úgy érezte, nagyon jól érti Hrabalt, és, ebben talán még nem volt hiúság, megállapította, hogy meglehetősen különböztek egymástól. Konkrétan: mindenestül. Mint két tojás, úgy különböztek. De éppen erről is szó volt, az író a saját másságát is nézegette, a saját idegenségét. Pontosabban: most ezt az idegenségét. Ezt már mintha érdemes volna nagyravágyásnak nevezni. Próbálgatta ezt az idegenséget, melyet 28

cseh kollégája hívott elő benne, próbálgatta, azaz kereste az ismerőst is mindebben, azaz mindez annyiban érdekelte, amennyiben használni tudta, bizony, a termékenység mértékében. Az író olyan író volt, aki élet és irodalom közül gondolkodás nélkül az irodalmat választotta, mert úgy vélte, sőt hitte, ez az élete. A világ tényei nem az irodalom tényei. De a világ igazságai az irodalom igazságai. – így beszélt, és ezt nem szégyellte. És, majdnem elfelejtettem, nem is volt büszke rá. (...) In: Esterházy Péter: Hrabal könyve. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 18–20.

112. Örkény István:

Gli Ungheresi A fagylaltot egy catanai cukrász találta föl, név szerint Ugo Riccardo Salvatore Guilio Girolamo B. Hogy mikor, az még vita tárgya, ne töltsük most vele az időt, nagyjából akkortájt, amikor a könyvnyomtatást. Ugo nemcsak a fagylaltot találta föl, hanem az ostyából sütött tölcsért, és a hozzá való tolókocsit is. (Ez így van rendjén. El sem képzelhető, hogy például Irinyi csak a gyufát találta volna föl, és valaki más a skatulyát. Hogy Ehrlich csak a Salvarsant, és másvalaki a szifiliszt. Ilyen nincs.) Miután találmányát ekként tökéletesítette, nekivágott vele a világnak. Bejárta Lodomériát és Besszarábiát, Tirolt, Burgundiát, Branderburgot és a vend kapitányságot. Hogy miképpen fogadták, az elképzelhető, de le nem írható! Ahová megjött kis tolókocsijával, összegyűlt a helység apraja-nagyja, markukban tartották a pénzt, szájukban az összefutott nyálat, és dobogó szívvel várták málna-, eper-, csokoládú-, citrom-, vagy pisztáciafagylaltjukat. Ugo mindenkinek azt adta, amit kért, s hogy vásárlóit megóvja a fölösleges kísérletezéstől, azt is megmutatta, hogy a fagylaltot egyszerűen csak nyalogatni kell. Mindenütt örömkiáltásokkal fogadták, búsan nézték távoztát, s alig tudták kivárni visszajöttét. Egyszer aztán elvetődött Magyarországra is. (Olaszul: Ungheria.) Itt azonban a király éppen új sóvámot vetett ki, s az ország apraja-nagyja 29

hallani sem akart másról, mint a sóvámról, ami már egymagában fölsebezte Ugo hiúságát. Bánatában csengettyűt szerelt a tolókocsira, s azoknak, akik a csengőszóra nagy nehezen összeverődtek, buzgalmában lángolva mutatta be fagylaltját. A magyarok azonban (olaszul: gli ungheresi) oda se bagóztak. Nem érezték a nyári hőséget, tehát nem vágyakoztak hűsítőkre sem, mert tele volt a sóvámmal a fejük. (Még azoké is, akiket sószegény diétára fogott az orvosuk.) Hiába magyarázta Ugo, hogy gondolhatnak közben, amire akarnak, hiszen van mit nyalogatniuk. De, válaszolta Ugo, akit vérig sértett ez a sötét közöny, őnála minden fagylalt más és más ízű. Őnekik pedig, mondták erre ezek a fafejű magyarok, elég ha az öt ujjukat szopogatni kezdik, mert mind az ötnek más-más íze van. És, amikor Ugo tovább akarta bizonygatni az igazát, lógombócokat vágtak hozzá, abban a hiszemben, hogy „gelatti” (magyarul: fagylalt) ezen a habarék nyelven azt jelenti: „Éljen a sóvám!” S ezt nem lehetett szó nélkül zsebre vágni. Szegény Ugo, testben-lélekben megtörve, még eltolta kocsiját a zárai grófságig, de onnan már hajóval szállították haza. Halálos ágyán, amikor körülvették az olasz fagylaltárusok, csak ennyit tudott mondani: – Gli ungheresi... gli ungheresi... Aztán kilehelte lelkét. In: Örkény István:

113. Hegyi Béla:

„Erkölcsömben van eleganciám” Gyakorta találkozunk az udvariatlanság apróbb-nagyobb megnyilvánulásaival. Mintha a társas érintkezés híjával volna a kedvességnek, tapintatnak, szolgálatkészségnek. Tapasztalhatjuk ezt mint vásárló a bolti eladó részéről, mint idősebb a fiataloktól, de a nő és a férfi, főnök és beosztott viszonyában is. „Az udvariasság minden külső megnyilatkozásának erkölcsi alapja van” – figyelmeztet Goethe. Az udvariasság tartalmában tehát etikai állásfoglalást, életszemléletet kell keresnünk. Nem a ceremónia az, amit hiányolunk, nem a képmutató alakoskodást kérjük számon, hanem az egyszerű, közvetlen, de lovagias magatartást. Nem az úri snájdigságot, a bokacsattogtató kezitcsókolomozást várjuk, 30

hanem a természetes nyíltságot és szívélyességet. Ha Rostand kimondathatta Cyranójával, hogy „erkölcsömben van eleganciám”, akkor mi ehhez nyugodtan hozzátehetjük: erkölcsünk pedig az emberségünkben van. Az ilyen értelemben vett viselkedési normákat ma sokan korszerűtlennek tartják, a hányavetiséget, a könnyed flegmát ellenben divatosabbnak. Az idősebb korosztály ezt azzal magyarázza, hogy megváltoztak az ifjúság ideáljai. A kemény, törtető, határozott fellépésű, jól öltözködő, konszolidált férfi lett a példakép, akinek márkás autója, mutatós lakása, telke, pénze biztonságot jelent, mellesleg persze nem árt, ha okos, művelt is. Az anyagi siker azonban érdes modorral, önhittséggel, karrierizmussal és elidegenedéssel párosul. Nem kis szerepet játszik e mentalitás térhódításában a nyugati „minták” majmolása, a westernmodell, amely a filmekben, könyvekben, tévében jó propagátorra lel. Mindez kifejeződik a nemiség túlbecsülésében, a pénz és a technika istenítésében, az önző gondolkodásra nevelésben, mely egészségtelen versenyszellemre és felfokozott igényekre ösztönöz. A szülők, amikor gyermekeiket élelmességre nevelik, arra buzdítják őket, ne sokat udvariaskodjanak, mert lemaradnak, háttérbe szorulnak s nem fognak könnyen, gyorsan érvényesülni. Szemesnek áll a világ, hangoztatják a régi, avítt bölcsességet, vaknak az alamizsna. In: Hegyi Béla: Latinovits. Legenda, valóság, emlékezet. Gondolat, 1983, 172–3.

114. Hamvas Béla:

Démoszthenész (Részlet) A fiatal Démoszthenésznek, mint mondják, vitustánca lehetett, válla rángatózott, kezével kalimpált, dadogott és görcsösen köhécselt. De ahelyett, hogy valamely hajózási vállalathoz írnoknak ment volna, szónoknak készült. Aki mindkét lábára sánta, az Olümpiászon a futásban akar győzni. Tehetsége nincs? Nem baj, majd csinál. Így látszik, hogy ahol az ember hibás, ereje éppen ott van. Démoszthenész egy idő múlva nem rángatózott és nem dadogott. Nem úgy mozgott és nem úgy beszélt, mint akinek vállával és nyelvével soha semmi baja nem volt, hanem mint a nyomorék, aki mondatait és mozdulatait a dadogásból és a betegségből csinálta. 31

Nem szónoknak, hanem görhes féregnek született, és most, ha megszólal, a csarnokban egyszerre nagy csend. Valószínű, hogy az embert a tehetség csak zavarja. A legtöbb esetben brutális kényszer. Félig az ősök bűne, félig a csillagok tüzes bélyege. Csak egészen ritka esetben felszabadulás, túlnyomó részben szolgaság, sőt a tehetségben ezért van majdnem mindig valami komikus. Nevetséges olyan embert látni büszkének és győztesnek, aki büszke valamire, ami nem is az övé, és győzött valamivel, amihez semmi köze. Démoszthenésznek tehetségre nem volt szüksége. Elég a becsvágy. Ha majd tehetség kell, csinál, amilyet akar, s ha nem tetszik, csinál másikat. Ezek a veleszületett dolgok itt nagyon húsosak, cseppet sem mágikusak, és végül is mind csak úgy a nyakába hullott. Nem kell. Feltéve, ha szónoki tehetsége lenne, mozsárban összetörné s porát az öbölben a tengerbe szórná. Amit ő csinál, az jobb. Demoszthénész megvetette azt a sok politikust és költőt és diszkoszvetőt, aki fennhéjázóan járkál itt a piacon, mintha képességét maga csinálta volna. Démoszthenész lett valaki, aki nemcsak hogy nem volt, hanem tele volt akadállyal, hogy az lehessen, aki akart lenni. Azok mind paraziták. Tehetségeiken élősködnek. Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen. (...) In: Hamvas Béla: Patmosz esszék I. rész (1958–1964) Életünk Könyvek, Az életmű-kiadást szerkeszti: Dúl Antal.

115. Gál Sándor:

Írott beszéd (Részlet) A könyv: sors. Sorsunk. Az én sorsom is. Az a közösség, amelybe beleszülettem, három könyvet ismert: a Bibliát, Szenczi Molnár Albert énekeskönyvét és a mindenkori kalendáriumot. Soványka, szegényes könyvtár. S a helye is: a mestergerenda elérhető magasán. Mégis azt mondom: a világ minden gazdagságát egybefogta. Nemcsak azáltal, ami benne volt, az évezredek tanulsága és bölcsessége által, hanem elsősorban azáltal, hogy mindhárom könyv hétköznapi 32

használatba véve szolgálta a családot, az otthont s az időt. S azáltal is, hogy a csüggedés idején is reménységet sugallt, hitet, hogy van esély a fölemelkedésre. E hitre és bizalomgerjesztésre igencsak szükségünk volt, amikor a század derekán elromlott az idő, olyannyira, hogy a magyar beszéd, a magyar könyv bűnjellé vált, mert a mindenkori heródesek azzá változtatták. Nemzedékem, amely ott és akkor tanulta volna az írott beszédet, nem tanulhatott az anyanyelvén, nem juthatott hozzá lelket építő és tudatot tápláló könyvhöz. Éveken keresztül a padlások zugaiból előkerült félpengős és tízfilléres regények vadnyugati regényei jelentették az „irodalmat”, s fertőztek meg silányságukkal egy nemzedéket, éppen mikor a gyermeki lélek a legfogékonyabb a szépre, a jóra, a nemesre. A jó, igaz irodalom, a jó s jóra nevelő, szemhatárt tágító könyv a mi tájainkat nagy ívben elkerülte. Így lett akkor – akaratunk ellenére – „irodalommá” a lélekmérgező selejt. És évek kellettek ahhoz, hogy visszataláljunk a Hess-galaxis fénykörébe: Aranyhoz, Petőfihez, Jókaihoz s a többi igazhoz. Évek, ha nem évtizedek erőfeszítése kellett ahhoz, hogy visszaálljon az elveszített értékrend: a szó és a gondolat csillagsugárzása. Kérdezhetnék, miért emlékszem erre, miért mondom ezt. Az ok itt van előttünk az utcákon, itt, s immár a határokon túli nemzetségi régiókban is. Az igazi könyvekre, az írott beszéd komoly és tiszta forrásvidékeire újfajta silányság szurokfeketéje loccsant. Ismét veszélybe került az ember leggyönyörűbb tulajdona, a gondolat s a gondolat igaza. S vele együtt veszélybe került az édes anyanyelv megtartó ereje és szépsége. Azt kérdem tehát: lehet-e több és nagyobb félteniválónk ma ennél?! Lehet-e ma úgy ünnepelni, hogy a fenyegetettséget elhallgatjuk?! Aligha. Nincs hozzá jogunk. Ezzel együtt – a fölénk tornyosuló gondok nehezékét viselve – szükségünk van az ünnepi percekre, szükségünk van a könyvre, szükségünk van egymás erősítésére a könyvekből sugárzó gondolat igaza által. In: Gál Sándor: Írott beszéd. Madách, Bratislava, 1993, 104–5.

116. 33

Gyurkovics Tibor:

Assisi Szent Ferenc didereg Korunk, a huszadik század, kedvez természetes, biológiai énünknek. Harcolni kell. Megfeszítenünk erőinket. Állapotban lenni – Úgy érezzük, akkor vagyunk „formában”, ha küzdünk. A küzdelemhez erő kell. „Erőnk teljében” érezzük, hogy eléggé élünk, igazán élünk. Ha megütközünk, vívunk, győzünk. Ó, ez az erőnk telje! Ez az erőkifejtés... ez a természetes állapot! Imponáló, s feltölti tudatunkat, bizsergéssel az agyat. De az erő nem pusztába hat, nem a semmibe. Valami ellenében hat, az erő mögött agresszió feszül. (...) Igen, de az agresszióhoz gyűlölet kell. Mint valami táplálék. Agreszszió önmagában nincs. Kedves agresszió nincs. Ennek az agressziónak fűtőanyag is kell, hogy működjék. S ehhez megfelelő mennyiségű gyűlölet szükségeltetik. Ártatlan természetességgel gyűlölünk. A szeretetben mindig van valami engedékenység, elfogadás, odahajlás. A gyűlölet jó inger. Hamar hat. Milyen könnyen beleakaszkodunk egy ellenszenves arcba, egy csúnyának talált otrombaságba. (...) Gyűlölni nagy érzés, erős inger (...) – gondoljunk csak bele, mily sokszor nézünk kárörvendően egy-egy értekezlet előadójára: ellene, ellene, ellene... Az agresszió mozgó. Sok táplálék kell neki, sok fűtőanyag. Beszerezzük, egész szervezetünk készen áll a támadásra, eltiprásra, megsemmisítésre! Szeretünk kifogásolni. Összeütközni. Erőt kifejteni valami megsemmisítendőre. Jó meccs. Szívesen szállunk bele. Szeretni nehéz. A szeretethez tökéletesség kell – mármint odakinnn. Belül: lefegyverezettség. A világban nincs tökéletesség. A lefegyverezettség védtelen, erőtlen állapot – gyöngének érezzük magunkat a szeretetben, tétovának. A gyűlölet erőt ad, „valakik” leszünk a gyűlöletben. (...) A világ az agresszió terepe. Ezen eddzük az erőnket. A parancsoló jól érzi magát – kiadja agresszióját, gyakorolja lélekizmait, szűkös önbizalmát fejleszti. Figyeljük meg, a hatalmi szerepek milyen elégtétellel töltik meg hordozóikat. Egy portás milyen személyi öntudattal irányítja a neki rendelt kapu sorsát! (...) ěgy éldegél a társadalom. Agresszívek az autók, a kerítések, a kereskedelem, a szerzés, az ezüstvillák, a fehérvillák, (...) a lakomák. A torpedók.

34

Assisi Szent Ferenc áll dideregve a század közepén. Felszakadt ruhában, mezítelenül. Csak néhány követ koldul a Damiano-kápolna megújítására, csak szép pillangót keres rakétamáglyák fémes mezején. És énekel, comme le jongleur de Dieu. (...) Védtelen lett és gyönge. Mint aki átöleli a kard pengéjét. (...) In: Gyurkovics Tibor: A Szent Bal. Mécs László Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1993.

117. Benedek Elek:

Isten Egyszer, mikor Jézus Szent Péterrel a Földön utazott, azt mondja Péter: – Hej be szeretnék Isten lenni, majd másként kormányoznám én ezt a világot! Mondotta Jézus szelíden: – Bolondot beszélsz, Péter, bízd csak Istenre a világot, egyedül “ tudja azt elkormányozni. – De így, de úgy – mondja Péter –, majd megmutatnám én, csak egy napig lehetnék Isten. – Hát jól van – mondotta Jézus –, teljék kedved, légy egy napig Isten. Még jóformán ki sem mondotta ezt Jézus, aranyos karosszék szállott le az égből. – Ülj bele, Péter, s kormányozd a világot! Beleül Péter az aranyos székbe, s hát abban a pillanatban jön egy szegény asszony, hajtja a borjas tehenét a legelőre. A tehén a borjúval elkezdett legelészni, a szegény asszony pedig megfordult, s ment hazafelé. Rászól Péter az asszonyra: – Hé, asszony, hát te nem maradsz itt? Ki őrzi a tehenedet? – Majd őrzi a jó Isten – felelte az asszony –, van otthon elég gyermekem, akit őrizzek. Azzal az asszony elmegy, a tehén a borjával ott marad a legelőn. Mondja Jézus:

35

– Péter, te vagy az Isten, tenéked kell őrizned a tehenet s a borját – s ahogy Jézus ezt mondta; egy karikás ostor csavarodott Szent Péter nyaka körül. Rekkenő meleg volt, csípték a legyek a borjat, egyszerre csak uccu neki, fölcsapja a farkát, szalad árkon-bokron keresztül, s utána a tehén, de Szent Péter is kiugrik az aranyos székből, szalad a tehén után, nagyot rittyent a karikás ostorával, s kiabál: – Hó, hahó, megállj, hó! De bizony sem a tehén, sem a borjú meg nem állott. Csurgott a verejték Szent Péterről, s jó este lett, mire visszaterelte a tehenet a borjával. – Látod, látod, Péter – mondotta Jézus –, az egész világot akartad kormányozni, s még egy tehenet sem tudtál megőrizni... In: Benedek Elek: Magyar mese és mondavilág. II. kötet. A fekete kisasszony. Könyvért. – Móra, Budapest, 1988, 218.

118. Kutasi Kovács Lajos

Novemberi gondolatok Sokszor gondolok arra, hogy furcsa kettősségben élek. Hiszen amikor a borongós, ködös, télbehajló novemberi napokban barangolok – körülöttem ragyog a délszaki tavasz virágzása. Amikor az elmúlás szele csap rám a múltbahagyott régi őszök hangulatából, itt minden pezseg, virágzik és életet, feltámadást hirdet. És mégis hiába próbálok tavaszban élni. Valahogy magammal hoztam, évtizedek nehéz zsákjában a régi élet, a régi föld örökségét. A november számomra mindig hűvös, zúzmarás, sokszor már jégvirágos ablakkal, zörgő, száraz falevelekkel. A november számomra mindig egy fájdító bólintás az elmúlás felé. Talán mégsem kettősség ez. Valójában mindig csak ott járok. A hazai, elhagyott földön. * Halottak napja. Nem is lehetne máskor, csak novemberben. Mikor szürke az ég és fáradtan lógnak a felhők. Mikor a köd fátyla fennakad a fákon, az ágakon, és dér csípi meg az arcot. Mikor már az eső mögött is érzem a hó lehelletét, és a hegyek mögött várakozik a tél. 36

Mintha lidércfények lobbannának az éjszakában, úgy égnek a kis lángok és világítanak a temetők síri világa felett – halottak estéjén. Az égi lámpásokat leoltják az égiek. Csak a sötétség ölel át. Olyan reménytelennek tűnik minden és mégis – világítanak a fények. A sírokon. A megholtak felett, akiknek szívéből már virágot fakaszt a tavasz. Milyen nagyszerű ez! Mintha a fény hadat üzenne a sötétségnek, és arról beszélnek, hogy nem lehet olyan reménytelen sötétség, amelyben ne vibrálnak élő, hívő lángok... * Nem járok hazai temetők kavicsos útjain. Nem nézem meg a régi sírokat, nem viszek örökzöld koszorút és nem gyújtok gyertyát a fejfáknál. Hiszen olyan távol van az a föld. Olyan távol vannak a sírok. Csak a gondolat szárnyán szállok oda – mint annyian. És mégis meggyújtok egy gyertyát. Egy maroknyi magyar föld előtt, amit hazulról kaptam, az apám sírjáról. * Ég majd az a kis gyertya, fénybe, glóriába vonja azt a csipetnyi magyar földet. Mennyi mindent jelent az a pár kavicsos rög, az a barna kalászérlelő valóság. Benne van szinte az egész Magyarország. Benne vannak a nagy hahotás mezők, amelyeken a kalász ring, meg a pipacs harsog. Amelybe ekét nyomott a nagyapám és amelybe vér, verejték és könny hullott. Benne vannak a lágy dunántúli lankák. Benne vannak a nagy alföldi síkságok. Benne vannak a komorló Kárpátok, az örökzöld fenyők. A porladó ősök és a messze idegen földben nyugvó hősök is... Vannak nagy misztériumok. A földnek, az anyaföldnek is van ilyen misztériuma. Parányi elég belőle, hogy érezze az ember az élet, a múlt és a jövő lüktetését. És különösen ilyenkor beszédesek a néma emlékek, a barna kis rögök is. Ilyenkor novemberben... Halottak napja táján. Új Horizont XXIV. évf. (1996), 1. sz. 108.

119. 37

Szigethy Gábor:

Latinovits Zoltán éjszakai könyörgése (Részlet) 1967. július 23-án egy barna füzetbe kezdett feljegyzéseket írni Latinovits Zoltán. Ötleteket, gondolatokat, ami éppen eszébe jutott, leírta egy vonalas irkába. De néhány oldal után megunta a mintha-naplóírást s a füzet többi lapján követhetetlen összevisszaságban olvasható és látható mindenféle: kiadások, bevételek jegyzéke; rajzok, firkák, ceruzamaszatok; egy előadás műsorterve, egy másik előadóest tervezett bevezetőjének piszkozata... S aztán egy kétoldalas szöveg: profán ima, kapkodó fohász, magányos jajongás, reménykedő könyörgés. Latinovits Zoltán késő éjszaka írta kétoldalas feljegyzését a barna füzetbe. Papírt keresett, ez akadt a kezébe. Költő ilyen hangütésű szövegét sem közölték volna akkoriban a lapok, nemhogy színészét. Több mint nyolcmillió határainkon túl élő magyart emlegetni: nacionalizmus. Fenntartás nélkül hinni Istenben: klerikalizmus. Hinni egy Hazában: sovinizmus. Hinni Magyarország feltámadásában: irredentizmus. Mértékadó elvtársak szerint, 1967-ben. Amikor 1967 ködös decemberében egy éjszaka szerelme egészségéért, életéért, hazája sorsának jobbrafordultáért, Magyarország feltámadásáért imádkozott Latinovits Zoltán, aligha árvalányhajas miniszterelnökről, fehér lovon parádézó Horthy Miklósról, Erdély visszacsatolásáról, közös japán-magyar határról álmodott. Csak kérte Istent, gyógyítsa meg szerelmét. Csak kérte Istent, szabadítsa meg bilincseitől hazánkat. Csak kérte Istent: tegyen igazságot. Egy barna füzetbe, éjszaka, cigarettafüstbe burkolózva zaklatott, töredezett, szabálytalan imádságot fogalmazott. Imádkozott: aggódott beteg szerelméért. Reménykedett: egyszer talán majd ebben az országban is lehet emberi módon, szabadon, boldogan élni. Hinni akart abban, hogy neki itt dolga, feladata van. Hitte: élnie, halnia itt kell s nem akart itt élni, itt meghalni értelmetlenül és hiába. Éjszaka volt, egyedül volt, sötét volt. 1967 volt. Latinovits Zoltán imádkozott: hitt Istenben, hitt a hazában, hitt Magyarország feltámadásában. 38

Magyar Nemzet, 1991. szeptember 9.

120. Tömörkény István:

Csőszhalál (Részlet) A kutya ezúttal is valami hadjáraton van, mert nem mutatkozik. A csősz maga mozog a gunyhó körül. Jó távolosan kocsi zörgött, s kisvártatva elhaladt az úton a gunyhó előtt. Sebők Falu Pálné ült benne a kisebbik urával, és köszöntötték az öreget. – Nagyon jót főzhet kend, János bácsi – mondja az asszony köszöntve. – Tele van a határ a szagával. Az öreg mosolygó szemmel tekint föl a kocsira. – Mönyecskét várok én erre – szól. – Gyere, majd mögkínállak. – Jaj, jaj – neveti a fiatalasszony –, nem löhet ám, János bácsi. Besúgná ez a legény az uramnak. Nevetnek. A legény nevet, az öreg nevet, a menyecske nevet, úgy lehet, talán még a lovak is nevetnek. A kocsi lassan elhalad a homokban, de a fordulónál még visszakiált a Sebők: – Mit izen kend a fiának? Az öreg egy kisebbfajta dinnyét fölvesz a földszélből, és a kocsihoz viszi. – Ezt e – mondja –, ha odaadnátok, hogy kűdi a Marci gyeröknek az öregapja. Hogy a fele az üvé, fele Jancsié. – Jól van – felel a legény –, majd leadódik a kocsirul. Elmennek. A csősz most már sietve tér a tarhonyához. Lehajol a korsóért, de hirtelen megtántorodik. – No – morogja – no... Olyan volt ez, mintha szédült volna, de utána már nincsen baj semmi. Megfogja az ágast, és csavar rajta, minek folytán a bogrács elfordul a tűztől. Vinné, hogy majd a székre teszi, hanem most ismét megcsapja a tántorodás úgy, hogy a gunyhó oldalához esik. 39

A bogrács a tarhonyával ott van a kezében. Süti egy kissé, s le is tenné, de nem bírja. Nem mozdul a karja. A homlokáról víz kezd peregni: a szemei elé nagy fekete állat áll. Csak azután látja, hogy kutya ez, amely az ételszagra megérkezett. Kissé fölnyílnak a csősz szeméről a hályogok, és ahogy a kutyát így látja, a szívét belepi a szomorúság. – Te vagy itt velem egyedül, és lám, még te se sajnálsz. Ilyent gondol homályosan, lassan. A szeméből öregesen kigördül egy könnycsepp, rúg előbb a jobb lábával, rúg aztán a bal lábával, a tarhonya kifordul a földre. Most történt a halála. A kutya nézi a testet. A hold feljött, s fehér világával végigfeküdt a hangtalan téreken, a kukoricán, a halotton, s a hamvadó parázson, amely az utolsó vacsorát főzte. In: Csata a boldogságért. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981, 85– 90.

121. Váci Mihály:

Gyalog a porban (Részlet) Mert hát ugyan mire is mennénk mi, annyi jámbor lélek, az iskola nélkül. Ezen a szélcsavarogta, rívó pusztaságon, ahol elsírja magát a szemezgető madár is, a bózaaljban szinte éhen eped a földönfutó fürj is. Egymásnak motyogó vadak lennénk itt, lélek nélkül vonyító falka. Merre szédelne mejjünkből a sírás, hova kapaszkodna a baromsorba szánt népség, merrefelé tapogatna a szegényben ébredező elme, ha nem nyújtaná felé ereszét az iskola. A tisztesség kordája az nekünk, jó szándék intelmezője, emberség ünnepi széke, vályogból emelt templom, hová bebotolhat a sáros csizma, szoronghat egymás mellett a ködmön. Az nekünk az iskola, ami az uraknak a mennybolt, édes italok úrvacsorája, tengeri menedékhely, hegyi levegő tüze, könyvből se értett paloták muzsikája, messzi városok, amik ragyognak, mint a kibontott óra. Olvastam én, hogy vannak házak, a templomnál fényesebbek, komédiákra, fényre, muzsikára. Vannak városok, csengenek mint a tenyérbe kiöntött pengő; tengerek lélegeznek, mint szerelemben a szép lány, és partjaikon meztelen futkos a szél. Igaz

40

ez, tanító úr? Vannak ilyenek? Mert nekünk csak az iskolaküszöb az elérhetetlen ünnep. És már, engedelmet – a magasságos ég alatt ugyan ki tekint ránk, népekre?! A nagy úristen csillagai! Az! Csak a tanító van itt hozzánk illő aggódással. Csak az ő szívében fogan a sorsunkat érintő jóság, ő látja nyomorék vívódásunkat, ahogy lubickolunk itt sárban, porban, méltatlan bűnben. Érti dolgaink törvényét, életünkben szívig benne gázol, hát ajkáig felér a sírás. Ide érkezik fiatalon, hogy sír érte a lelkünk; ver még benne párat a lélek szárnya, aztán porban vonszolja éveit halálig. Hány halt el itt velünk. Nem engedte közülünk a lelke. Hívták innen hivatalok, de belészakadt volna szíve gyökerestül, látván látva, hogy mire jutunk nélküle. Elhaltak itt, apáink sorában, járták velük a sors mélyét, nyűtte őket a sár, gond. Paraszttá lett kívül atempó, de magasságos fénnyel nőtt bennük a lélek. Küszöbön ültek, tornácon térdepeltek, gerendán guggoltak velünk, morzsolóba jártak, lócáinkon hallgattak velünk arról, amire nincs szavalat, csak jajszó, de átgyúlt moccanásukban is a parasztba a kijelölt lélek. Ha együtt kapáltak is, gyomlálódott a paraszti elme. A disznótorok asztala is prédikálószék volt, a kézfogások községet szerveztek, a köszönés volt itt a bíztató jelszó. Nyolcvan év alatt hányan éltek itt, teremtőm, hányan haltak, múlhatatlan emléket hagyva. A tisztes nép becsülete őrzi őket. Hej, tudjuk mi ezt egymás között. Nincs nekünk más párbeszédünk, csak a tanító élete. Nem esik estén annyi szó semmiről, mint a tanítóról. Kalendárium a tette, biblia a szava. Mesékben száll az emlékezete, tollfosztókon a története. Szüreten is rája iszunk elsőt. Keresztelőn az ő neve az elsőszülött éke. Halálos ágyán őt hívja a hívő. Nincs itt hivatala istennek, nincs kinevezett helytartó, a pap csak akkor jön, ha kocsit küldünk érte, a doktor egy malacért is alig. Kihez is ajánlaná lelkét a kinyújtózó test, kibe kapaszkodna az istenéhez felszálló pára. Haldoklóhoz csak a tanítót hívják, ő kéznél van, mint szülésnél a bába. A tanítótól hallja az első igét az ember gyermekkorban, neki mondja az utolsó áment. Bizony, talál jó szót a haldoklónak is. Koporsót ki kísér? Sírnál is van önkéntes kötelessége. Hatóságunk ő. Özvegyek hivatala, árvák gyámszéke. In: Váci Mihály: Jegenye. Tankönyvkiadó, Budapest, 1975, 32–3.

122. 41

Karácsony Sándor:

A magyar észjárás (Részlet) (...) A nyelv nem egyéb, mint jelrendszer, egyszerre csudálatos és mégis logikus jelenség, hogy a szavak mindegyike azt jelenti, amit éppen jelent. Ha azt mondom magyar emberek közt, háj, hájat értenek alatta, ha német emberek közt mondom ugyanezt, azok is megértenek, hogy szénáról beszélek. Ha most már a nyelv jelrendszerének a szempontjából figyelem, hogy fejezi ki magát a magyar ember német, francia, angol stb. emberekhez képest, mi az, ami a magyar embert e tekintetben jellemzi, azonnal, feltűnően szemembe szökik valami érdekes eltérés. Egyszer falusi tanítót helyettesítettem; a tékozló fiú történetéről volt szó éppen. Elmeséltem a gyerekeknek többek között, hogy mikor a tékozló fiú elszegényedett, beállott disznópásztornak, s olyan éhes lett, hogy kívánta volna megtölteni gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek. A mese végén megkérdeztem, ki tudná utánam most elmesélni a maga szavaival. Az egyik kisfiú vállalkozott rá, s az idézett részt így változtatta meg igazán a maga szavai szerint: mikor már egész bélevetett lett a sok nemevéstül, képes lett volna elenni a hízó elől az ivóst. Ha a két szöveget összehasonlítjuk, azt kell mondanunk, hogy az eredeti görög szöveg szó szerinti fordításához képest a tőrülmetszett falusi beszéd jóval szemléletesebb. A magyar jelrendszer „magyar”-ságát valóban a szemléleten alapuló volta jelenti. Az európai nyelvek közül a német például sokkal inkább elvont. Vegyük észre mennyivel elvontabb a „moslék”, mint az „ivós”; a „disznó”, mint a „hízó”; az „üres” gyomor, amelyet meg kell tölteni, mint ez a kitétel: „bélevetett” (az a baromfi, amelynek a bélit már kivetették, talán odaadták a macskának, behorpad, s az üres gyomrú ember csakugyan hasonlít a bélevetett baromfihoz). A magyar nyelv ezért szereti jobban a mondatformát a kifejezésformánál, az igét a névszónál, az egyes szavak jelentésének módosítását a szinonímáknál és a főnevek közt a konkrétumokat inkább az absztraktumoknál. Az idegen szó tehát azért nem veszedelmes a mi nyelvünkben, mert ha meghonosodik, az artikulációs bázis áthasonítja, a grammatika képzői, ragjai, igekötői és összetételei beépítik maguk közé, harmadsorban pedig a magyar szemlélet új képi erővel ruházza fel, s a magyar képek világában magyar képeket hordozván maga is magyarrá válik.

42

In: Karácsony Sándor: A magyar észjárás. Magvető, Budapest, 1985, 46– 7.

123. Lengyel Dénes:

Diogenész mint nevelő Amikor Diogenész tanulmányútra indult, váratlanul tengeri rablók támadták meg hajóját, társaival együtt őt is elfogták, és Kréta szigetén egy rabszolga-kereskedőnek eladták. – Mit mondjak rólad a vevőknek? – kérdezte tőle a kereskedő. – Olyan embert árulsz – mondta erre Diogenész – aki tud a gyerekeknek, de még a felnőtteknek is parancsolni. „No – mondta magában a kereskedő – ezt is nehezen fogom eladni. De azért nem ettem bolondgombát, hogy azt mondjam róla a vevőnek, amit ő mondott magáról.” Jött is már egy vevő, kacsázó járással, ide-oda pillantgatva közeledett Xeniadész, a gazdag kereskedő. Amikor Diogenész megpillantotta, azt mondta a rabszolgakereskedőnek: – No, hát ennek adj el, mert neki úrra van szüksége! A rabszolga-kereskedő nem is késlekedett, odalépett Xeniadészhez, és ezt mondta neki: – Uram, itt az ideje, hogy gyermekeidnek nevelőt fogadj. Nemrég vásároltam egy művelt rabszolgát, kitűnő görög, az éppen jó lenne nálatok nevelőnek. Xeniadész szemügyre vette Diogenészt, megtetszett neki, hát mindjárt meg is vásárolta. Amikor haza értek, azt mondta neki: – Rabszolgám vagy, eszerint viselkedj. Ha parancsaimat teljesíted, jó dolgod lesz nálam. – Tévedsz, Xeniadész, mert te fogsz énnekem engedelmeskedni. Vajon nem teljesíted-e az orvos előírását? Annál inkább teljesítened kell a filozófus parancsait, aki a lelkedet gyógyítja! Xeniadész nagyon elcsodálkozott ezeken a szavakon, de nem tudott rájuk válaszolni, hát inkább hallgatott. Rábízta Diogenészre a fiait, aki mindjárt hozzá fogott munkájához. 43

Diogenész a gyerekeket gondosan nevelte és hozzászoktatta őket a nélkülözéshez. Hamar elterjedt a híre a különös nevelőnek, aki nemcsak a gyerekenek, hanem apjuknak is parancsol. A rabszolgák büszkék voltak Diogenészre, de a szabad embereknek sehogy sem tetszett a dolog. A rabszolga parancsol az úrnak? Ez ellen tenni kell valamit! Hát tettek is: Xeniadészt megszólták, és úton-útfélen gúnyolódtak vele. Végre Xeniadész megunta a dolgot, és azt mondta az ismerősöknek: – Jöjjetek el hozzám, tegyetek fel kérdéseket Diogenésznek, szálljatok vele vitába, s meglátjátok, mindenkit meggyőz a maga igazáról. No, ennél több nem kellett! Sokan összejöttek Xeniadész házába, és néhányan már előre elgondolták, milyen ravasz kérdéssel hozhatják zavarba azt a híres nevelőt. Az első ilyen szavakkal fordult Diogenészhez: – Hadd hallom a válasz erre a kérdésre: mikor kell reggelizni? – Ha gazdag vagy, amikor akarsz, ha szegény, amikor tudsz. – Mi a legjobb? – kérdezte a második. – Legjobb a szabadság. De aki a bűnnek szolgál, és aki sok mindennek híjával van, az nem szabad ember. Ezért rab a zsugori, de a kéjelgő is az. – Hogy lehet ellenségünkön bosszút állni? – A bosszúállás legjobb módja az erényes élet. Aki derék ember módjára él, ezzel nagyon megkínozza az ellenségét. Amikor látták, hogy Diogenész minden kérdésre megfelel, az egyik krétai haragosan rákiáltott: – Beszélj, beszélj, azért mégis nyomorúságban élsz! Diogenész pedig azt mondta neki: – Az él nyomorúságban, aki rosszul él! A rabszolgasors, a szegénység és az egyszerűség nem nyomor a filozófusnak. Az él nyomorúságban, akit bűntudat kínoz. In: Lengyel Dénes: Ókori bölcsek nyomában. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1995, 134.

124. 44

Nemes Nagy Ágnes:

A „tiszta erkölcs” „...A tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbed.” A tiszta erkölccsel többek közt azért van nagy baj, mert korunk legsúlyosabb zsarnokságai nem korrupt, hanem töbnyire aszketikus rémuralmak voltak. Ami a hatalmaknak szabad vagy szabad volt, az a korlátlan ölés, kínzás, tömeggyilkosság, banditizmus de nem volt szabad vagy titkoltan volt szabad az üzletelés, tolvajlás, korrupció, szex. A népnek pláne nem volt szabad semmi vidámkodás, lazítás, pénz, nemiség, magánöröm. A gyilkoló „eszmeiség”-nek itt kiegészítője volt a „tiszta” családi élet, minél több gyerekszülés, munka látástól vakulásig, a lelkes rabszolgaság. Mindez voltaképpen Robespierre recptje, a Megvesztegethetetlené. Ebből súlyos bajok következtek. A korrupció, a vacak munka, a szexforradalom, a családfelbomlás nemesen morális arcot öltött, hiszen „őszinte” volt, emberi, a szervezett gyilkolásokhoz képest idilli. Végül is mégiscsak jobb a mindenirányú üzletelés, mint az öldöklés. Ezért lehetnek például az irodalomban nemcsak népszerűvé, de glóriás szabadságharcosokká az „édes élet” profitos prófétálói. Az aszkéta, „eszmei” gyilkolásnak boldog ellenpontjává válik a nem eszmei, nem gyilkos züllöttség. És rendkívül nehéz a kigázolás belőle, mert nincs elfogadott, általános étosz, amire a lezülléssel szemben hivatkozni lehetne. A „tiszta erkölcs” – munkaerkölcs, pénzerkölcs, szexerkölcs – gúny tárgyává vált, mert gyilkosok száján lehetetlenült, továbbá, nem utolsósorban, egyéb anyagi és morális válságtünetek is súlyosbítják a helyzetét. Hiszen – minden valószínűség szerint – csakugyan a közszokás, közmorál átalakulásának korában élünk, amely oly bőven ad alkalmat a legolcsóbb, újnak címkézett regressziókra. És nem könnyű pontosan elválasztani a megnyúzott, megalázott kisember picinyke (és oly jogosult!) megkönnyebbülését a morális regresszió lukratív trombitálásától. Mi lesz veled, szegény tiszta erkölcs? Amely támasza, talpköve...? In: Nemes Nagy Ágnes: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II. Magvető, Budapest, 1992, 353.

125/a. 45

Ottlik Géza:

Iskola a határon (Részlet) Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül, s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság, s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele. Mi hát a baja? Ha tudná, amit mondani akar, akkor sem tehetne egyebet, minthogy a hallgatásra bízza. Arra gondolt, amit az anyja mondott az első látogatásakor, amikor faggatta őt, hogy mi baja, és ő nem bírt válaszolni. „Beszélj hát édes fiam. Mi bajod? Mi bánt? Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.” Hát ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül, hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép egész lelkét: a valóságot. In: Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető, Budapest, 1985.

46

125/b. Ottlik Géza:

Iskola a határon (Részlet) (...) Egész jó meleg van itt. Rosszul világított fogdában ül. Nemsokára behozzák a vacsoráját. Mi hát a baja? Arra gondolt, amit az anyja mondott az első látogatásakor, amikor faggatta őt, hogy mi a baja, és ő nem bírt válaszolni. „Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.” Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép egész lelkét: a valóságot. Van, aki a szerénységből ért, van, aki a szemtelenségből. (...) De mit akar ő annyira kifejezni, egyáltalán? Nincs semmi mondanivalója számukra. Miért bajlódjon gyarló szavakkal és bamba cselekedetekkel, amíg összeáll belőlük valami rozoga látszat, hogy érthessék az emberek? Dögöljenek meg. Semmi köze hozzájuk. Esze ágában sem volt, soha nem akart egy percig sem az emberek közt élni. Csak az a lovas! Az a Trieszt felé ügető lovas. Utolérte őt a hágón, és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj! (...) In: Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető, Budapest, 1959, 255--6.

47

126. Ruffy Péter:

Bujdosó nyelvemlékeink Bevezetés „A legszebb útra indulok, melyet magyar újságírónak munkája nyújthat: megyek megnézni anyanyelvünk legrégibb írott emlékét.” Több mint húsz éve egy riport bevezetéseként írtam le ezt a mondatot, s akkoriban Pannonhalmán járva, a Tihanyi alapítólevél rejtekező magyar szavait nézegetve még nem tudtam, hogy a magyar nyelvemlékek, a bujdosó kéziratok iránti kíváncsiságom a teljes életre szól majd. Nem voltam, nem vagyok nyelvész, magyartanárnak sem tanultam, mindenkor újságok betűvetője voltam, de a pannonhalmi úton rabul ejtett s azóta is fogva tart ez a kíváncsiság. Pannonhalmán a birkabőrhártyából összevarrt több mint kilencszáz éves kéziratlapról a fogva tartó üzenet szépségével világlottak felém első – írásban fennmaradt – mondatunk szavai: feheruuaru rea meneh hodu utu rea. E mondattól elválni többé nem tudtam, azóta is bennem zúg és viharzik, több mint húsz éve már. A magam módján, iskolán, egyetemen kívül kezdtem tanulni a nyelvtudományt, a magyar írásbeliség történetét, ezeket a fogalmakat: szórványemlék, nyelvemlék, finnugor rokonság. Minden vagy majdnem minden ismeretlen vagy alig ismert volt előttem, s amikor utaztam, tanulva ismerkedtem a magyar nyelv ősi, középkori emlékeivel, nagyjaink kézírásával, soha nem éreztem a munka vagy a tanulás nehezét, gyötrelmét, hanem mindig gyönyörűséget s gyakran fájdalmat is, ha eltűnt emlékeinkre gondoltam. Anyanyelvünk élete és története tele van rejtekező, eltűnt, fölfedezett s mindenképpen sokáig bujdosó nyelvemlékekkel. Sokat kutatni nem kellett, hiszen majdnem mindent megírtak már mások, különböző könyvekben, előszavakban, lábjegyzetekben, kéziratlapokon. Csak egybe kellett hordani, föl kellett kazlazni anyanyelvünk kincsét, nemzeti becsű kézirataink, a magyar írásbeliség évszázadainak szűkre fogott, szerény történetét. E több mint húsz esztendő alatt Erdélytől Krakkóig, Egertől Párizsig, Besztercebányától Bécsig, Zólyomtól Abdáig jártam, és mindenütt, minden szabad időmben írói szűlőházakban, könyvtárakban, kézirattárakban a magyar írásbeliség történetéhez gyűjtöttem adatokat. 48

Minden izgatott, minden megmaradt nyelvemlék gyönyörködtetett, minden nemzeti becsű kézirat eltűnése vagy bujdosása elgondolkoztatott, s minden emlék előtt fölébredt bennem a kíváncsi kérdés: vajon Törökország, Svájc, Belgium, Spanyolország, a német kolostorok, magánkönyvtárak nem rejtegetnek további ősi magyar kéziratokat? Hiszen majdnem mindent, amink van , és majdnem mindent, amit nem mi, hanem mások őriznek, a különös véletlen mentett meg. Tanulni kezdtem az újságíró nagy leckéjét: milyen is anyanyelvem élettörténete? Hogyan és mikor került Magyarországra első történetírónk, Anonymus munkája, s ki találta meg, megint csak egészen véletlenül, a múlt században egy Radvánszky-kastély falai között Balassi Bálint, az első magyar költő elveszettnek tartott szerelmes verseit? In: Ruffy Péter: Bujdosó nyelvemlékeink. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1977, 5–6.

127. Konrád György:

A Szelídek öröklik a földet Valóban? De hiszen a gázhaláltól az éhhalálig a gyerek pusztul a legvalószínűbben, s tudunk-e magunk között szelídebbet a gyerekeknél? És vajon a szelídek parancsolnak-e az erőszakosoknak, vagy ellenkezőleg? Lett-e már valaki szelídség által nagy vagyon ura? Ha megtámadják, ha kisemmizni akarják, ha megrágalmazzák, akkor vajon győz-e a szelíd, visszavág-e kettőzött erővel? Vitával, perrel, harccal meg tudja-e védeni magát? Nem ő fog-e megszégyenülten elkullogni, vagy jobb esetben nem ő lesz-e az okos, aki enged, és hogy vajon a szamár szenvedni fog-e, az bizonytalan, mint a kutya vacsorája. És ki a szelíd? Van-e olyan? A leggyengédebb költő is azt állítja, hogy szívében néha elidőz a tigris és a szelíd őz. Igen ott az őz, de a tigris nemkülönben. Tanúsíthatom, hogy a gyerekekkel sincs ez másképpen. A mindenkivel együttérezni tudó, aki a halált és a jóvátehetetlen kárt nem bírja elfogadni, négy közül a legszelídebb gyermekem is a vadállatokról szeret mesét hallani, és ha már valakibe átbúvik, ki másra esnék a választása, ha nem a tigrisre. Vagy talán magadat gondolod kiváltságosan sze49

lídnek, kedves hívő, netán éppen pásztor? Hogy bármely vallás papjai olyan szelídek volnának, erről még nem volt alkalmam meggyőződni. Senkinek, aki emberrel foglalkozik, tanár és bíró, politikus és lélekgyógyász, ismétlem, senkinek sincsen hivatása által különös jussa arra, hogy szelídnek tarthassa magát, hiszen mind akar valamit a másik embertől, a hívőtől és a tanítványtól, a vádlottól és a betegtől, vagy akár az ismeretlen vevőtől, adózó és szavazópolgártól, mind normákkal, elvárásokkal ostromolja, biztatja, eltanácsolja. Neveli, metszi, kötözi, kapálja, mint vincellér a szőlőtőkét, szereti, mint kertész a salátát. Hasonlatok és példázatok vannak bőviben, de akinek a másik érdek nélkül tetszik, aki nem akarja téríteni, megmenteni, buzdítani, csak jóváhagyja, mint az utas a virágzó avagy a villámsúlytott fát, ahogy például Krúdy Gyula nézte az étkező és iddogáló embert a szomszédos asztaloknál, ahogy a gólyát szemléljük a kéményen, tisztelve a szokásait és nem bolygatva elfoglaltságaiban, tapintatosan, tehát nem erőszakosan, az olyan ember, aki, ha kell, szól és segít, de nem tukmálja magát rá a többiekre, aki nem erőlteti rá a maga igazát a többiekre, aki nem gondolja és érezteti, hogy beavatottabban tud különbéget tenni jó és rossz között, mert följogosítja őt erre a világnézete, a tudománya, a vallása, az elhivatottsága, aki ha remetelakban elmélkedett hosszú magányban, a barlangból kijövet nem prédikál a köztereken és nem fenyegeti kárhozattal a fejcsóválókat, egyszóval a tapintatos magaviseletben megmutatkozó valódi szelídség oly ritka, és annyira nincsen összekötve semmiféle testülettel, szervezettel, mesterséggel, társasággal, közösséggel, hogy senki sem formálhat a szelíd nevezetre jogot semmiféle csatlakozás vagy odatartozás által, szelíddé nem lehet avatni senkit, mint lovaggá, doktorrá vagy szentté, tízezer könyv sem finomít szelíddé, és mégis vannak szelídek, lehet a foglalkozásuk bába vagy autóbusz-sofőr, lehet akár pápa is, a sorban akár a huszonharmadik, mindegy, jeltelenek, titokzatosak, mert nincsen rá magyarázat, hogy miképpen vette rá az őz a tigrist, hogy szelíd cicaként ballagjon utána és véres hús helyett müzlit akarjon reggelizni. Ne azért legyél szelíd, hogy te örököld a földet. Miért legyél? Csak. Hogy már most, ebben a szempillantásban tiéd legyen az egész világ. Most épp a napfény a havon, és ez a friss lélegzet a mezőn. Most épp az a két párosodó korcskutya az árokparton, akik ezt az üzekedést minden bizonnyal a legerkölcsösebb hátsó gondolattal művelik, és még egy elgondolhatatlan pici korcsnak adnak egyetértésben életet. Könyvet olvasol 50

a világhódítókról és a világjárókról, birodalmuk, kalandozásuk a tied. Amit megnézek az az enyém, akire szeretettel gondolok, az az enyém. Ha megállok a Lánchídon vagy a Szent Görgy-hegyen, a látvány olyan szép és teljes, hogy föl sem tudom mérni a kincsemet. Ha új napra virradunk mi is, ha még sikerül szuszogni, nyújtózkodni, és ha kerül valami meleg ital a gyomrunkba, ha némi helyváltoztatásra is képesek vagyunk, ha se golyó, se vérrög, sem egy szembejövő kocsi nem végzett ki tegnap, ha az apokalipszis közrendű lovasai elszalasztottak, akkor megköszönhetjük a teremtésnek és a teremtőnek, hogy ez mind van, és benne mi is, ebben a percben még. Nemcsak a napfényben sárguló hó az enyém, hanem a rossz hírek is, amiket meghallgatok, nemcsak a birodalom, de a rabszolgaság is, és nemcsak a vértanú, de a hóhér is, enyém a tank és a rakéta, amely belecsap, enyém a terjengő olajfolt a tengeren és a szurkos sirály, nemcsak a gyéren szivárgó igazság, de az áradó, hazug közhely is, a remekmű és a tömeggyilkosság, örököltem a földet minden csodájával és ocsmányságával. Lehet, hogy a csörtetőn és törtetők, a dühösök és a harcosok, a szerzés és a siker mániákusai, az eltökélt mohók, akiknek soha, semmi sem elég, a sértett gyanakvók, a maguk igazától elteltek nem veszik észre, hogy már most is övék a föld. Az kapta örökbe a földet, aki ezt felismeri. Nevezzük az ilyen embert szelídnek? Aki ilyet keres, ne menjen messzire, ne kutasson a híres emberek lexikonában. Talán éppen ő az, akinek épp csak hogy köszönni szoktál a lépcsőházban. A szelíd nem vár jutalmat, nem azért teszi, amit tesz. Hát akkor miért? Csak. Biztosan nem azért, hogy örökbe kapja a földet, hiszen az máris az övé. Nem azért ad, hogy Isten megfizesse. Nem azért segít a gyengébbnek, hogy egy mennyei könyvelő a javára írja ezt. Az édenkert jutalma, ez a mennyei üdülőhotel ragyogjon inkább az utazási irodák prospektusán. Igen, az éhesek és a koplalók ott majd mennyei lakomákon dúslakodnak. Igen, a magányosok ott mind egy nagy körhintán ülnek kézen fogva, és mézeskalácsházakban látogatják egymást. Ha nem a jutalomért és nem a földért, amely máris az örökrészünk, csak ki kell nyitnunk a szemünket, akkor miért? Még egyszer mondom: csak. A titok kapuján ne dörömbölj. 51

Utóirat: Csak még annyit, hogy mindannyian képesek vagyunk a szelídség merényleteire. In: Köztársaság 1993/6. 50–1.

128. Gáll István

Gyertyaszentelő (Részlet) Napok óta hullott a hó, s olyan sűrű kavargásban, összetapadt csomókban omlott alá, mintha odaföntről sietve lapátolnák lefele, hogy súlya össze ne roppantsa az ég tetőszerkezetét, így hát abban a határ menti városkában már majdnem az ereszekig ért, a lámpafényes házablakok sárgán sandítottak ki a világra, ahogy a halak lesnek ki a jégtükör alól; az utcaköveken néha végigzörömbölt egy hókotró fogat, a lovak után láncolt vasalt élű, otromba hóeke fölöslegesen túrta ide-oda a havat az úttestről, amelyen senki se hajtott, rá a járdára, ahol mégiscsak botorkált néhány vacogó lélek; az egy vágányon futó és egymást a vidéki illemszabályok szerint kitérő hurkokban kerülgető villamosok menet közben fulladtak bele a hóba, a kivilágított kocsiban csak a vezető topogott, és bundája oldalát csapkodva várta a segítséget, de ki segíthetett volna? – senki, bizony senki, így a tél lassanként eltemette a várost, csak a templomtornyok meredeztek ki a fehérségből, mintha egy behavazott óriás tetemnek a végtagcsontjai ütnének át a hótakarón, és fent a hegyen talán már a jegesmedvék és sarki farkasok ordítottak a hóviharban, mert az orkán aznap úgy pörgette a földgolyót, akár egy nyálas ujjú kisdiák a maga glóbuszát, és valószínűleg már az északi sarkkörök tájára forgatott minket, miközben egyre csak hullott és hullott és hullott ránk a hó... In: Gáll István

52

129. Krúdy Gyula

Szindbád második útja (Részlet) – Szindbád, Szindbád! – mondta a Hang egy éjszakán. – Voltál-e már azon a helyen, ahol a temető a hegyoldalban van, és a temetőben valaki fekszik, akinek azt ígérted, hogy sohasem hagyod el? Szindbád az álomtalan álomból felébredve, megdörzsölte szemét, és nyomban tudta, hogy kire céloz a múltból jövő hang. Szindbád ugyanis elérkezett életének ahhoz a korszakához, amidőn körülbelül már mindent megpróbált, ami az életben kellemes vagy kellemetlen. Vitorlázott a messzi tengereken, és érintett ismeretlen szigetországokat. Volt gazdag, és volt szegény. Szeretett hajadonokat és érett asszonyokat. A legjobb borból ivott, és fillér nélkül is ödöngött. Volt hódítóan egészséges, és volt beteg, szomorú. A haja egyszerre fehéredni kezdett, és akkor bölcs lett Szindbád. De midőn a legbölcsebb volt, akkor is szeretett nagyokat kurjantani éjjel a borosasztalnál, a tánczene hangjainál. Látott halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az erdőben. Egyszer sírt is pénz miatt véres könnyet sírt, és titokban segített a szegényeken. Imádkozott elhagyott kis templomokban, és orvgyilkosságot forgatott a fejében ellensége ellen. Majd becsületes, nyílt, s bátor volt, mint egy középkori lovag. Majd okos volt, mint a kígyó, és mámoros álmokat próbált fejtegetni a másnapon. Voltak barátai: gőgös nagyurak és bujdosó pénzhamisítók. Egyszer nőrabló volt, máskor otthon ülő családapa. Verekedett verekedőkkel, másnap gyáván meghunyászkodott. Így múlott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amíg végre elérkezett ahhoz az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, hanem a múlt, a régen elmúlt ifjúsága. Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen – úgy indult el Szindbád keresni az ifjúkori emlékeit. Mintha még egyszer akarná kezdeni élete regényét... Mintha új és ismeretlen érzéseket keresne... In: Krúdy Gyula:

53

130. Esterházy Péter:

„...ebben a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazában...” (Részlet) (...) Elképesztő az a düh, ami elfogja Bernhardot, ha arra a rettentő képződményre gondol, amit úgy hívnak: osztrák. Elönti a vér az agyát, sörivó, buta, bornírt, félfasiszta kispolgári bagázs, üvölti... Messze ő tud országot szidni legjobban a világon. Ha nekem valahol egy országszidó passzus kellett, rögtön őt citáltam. „Olyan világ ez, amelyik azt állítja magáról, hogy van benne becsület, holott egészen nyilvánvalóan nincs benne becsület, helyesebben, soha még csak becsülethez hasonló ez vagy az sem volt benne, nemcsak félelmetes, nemcsak megfélemlítő, de nevetséges világ is, hanem hogy itt élünk egy ilyen nemcsak félelmetes, megfélemlítő és nevetséges világban, ebbe mindenkinek külön-külön bele kell törődnie, és hány százezer és hány millió ember beletörődött már ebbe, ezt kell gondolnia, hányan, de hányan beletörődtek elsősorban itt, ebben a kétségkívül félelmetes, megfélemlítő és nevetséges országban, ebben a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazában; ami ezt a országot, ezt a hazát illeti, itt, hogy egyáltalán létezhessünk, hogy csak egyetlen nappal is továbbzökkenjünk, sohasem szabad megmondani az igazságot, senkinek és semmiről, mert ebben az országban csak a hazugság visz előre bármit, a hazugság, a tömérdek leplezéssel és cirkalmazással és torzítással és megfélemlítéssel, ebben az országban a hazugság: minden...”, írja A mészégetőben, szépen, ahogy kell (és írom én is pl. a Függőben, szépen, ahogy lehet). Ha magyar író volna, nyilván megköveznénk. Mi ugyan azt hisszük, jó országszidó nép vagyunk, de úgy tűnik, mára csupán halovány rendszerszidás maradt. Ami rendben is volna: e rendszert az Isten is szidásra teremtette, szürrealista ostobaságait diktatórikus megfélemlítés fűszerezi (bolondítja meg), mindez egy posztsztálinista konszolidáció ernyedt és nehezen kifürkészhető szólásszabadságában: lehet mondani, ideális. (Más kérdés, hogy e kritikák jó része körön belüli, elintézhető a költő szavával: új szél fú a régi popókból...) De az országnak és a rendszernek ez az elegáns elválasztása így öncsalás. Mi és azok. Azért ez nem ilyen egyszerű. Ha... ha igaz (aminek eldöntése, hallom, történészeinkre vár), hogy 56-ban ez az ország úgy 54

rázta le magáról a rendszert, mint kutya a vizet, akkor 56 után ez a hasonlat elromlott, mert később már nem lehetett megmondani, hol végződik a víz, s hol kezdődik a kutya. Wir probieren weiter, fejezi be nyilatkozatát a bécsi direktor, s ehhez szerencsét kívánunk magunknak. In: Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból. Magvető Kiadó. Budapest, 1991,13–5.

131. Shakespeare Vilmos Írta Shakespeare Ödön Angolból fordította: Karinthy Frigyes (Részletek) Elhatároztam, hogy mint szemtanúja szegény Vili életének, levonom a testvéri kötelesség adóját, és végre megírom az igazat azokról a kérdésekről, amikre az utókor kíváncsi lesz majd Vilivel kapcsolatban. Annál is inkább szükség van erre, mert éppen szólt nekem a Miksa, aki tegnapelőtt jött vissza az utókorból, hogy ott már nagyon várják, hogy mit tudok szegény Viliről, mert, aszongya, ők nem tudnak semmit. Hát én Vilivel akkortájt ismerkedtem meg, mikor éppen véletlenül világra jött. Engem közös édesapánk, alsóoxfordi, kisliverpooli, shakefalvi Shakespeare Géza behívott a szobába, és megmutatta nekem Vilit, aki már akkor olyasféleképpen hatott rám, mint egy csecsemő. Mondtam is apánknak, aki csak elgyintett erre – ki gondolta volna, hogy valaha nekem lesz igazam? Ahogy nőtt a Vili, egyre nagyobb lett. (...) Élénk, jókedvű fiú volt a Vili. Ha csiklandozták, nevetett – de a sertelen, csapongó, egyik végletből másikba villámgyorsan átugró képzelet csodálatos géniusza (amiről a Pista beszél), már akkor látszott, mert ha csiklandozás köznem fejbe verték, mindjárt sírni kezdett. Mindig mondta, hogy a németeket nem szereti, egyszer ugyan azt is mondta, hogy szereti a németeket, de ezt csak azért, hogy nehezebben lehessen kitalálni. 55

Egyszer együtt mentünk sétálni. Vili szórakozott volt, és amint megfordult, hogy szóljon nekem valamit, hát megbotlik. De máskor ennél még érdekesebb is történt, amit azonban, sajnos elfelejtettem. Huszonkét éves lehetett, amikor Annával megismerkedett. Anna azonban az időben szőke, kék szemű leány volt, megtetszett neki Vili, a Vilinek is ő. Annával először június 27-én, este nyolckor csókolódzott. Tanú vagyok rá, mert nekem rögtön utána mondta, hogy a csókolódzás jobb, mint a hascsikarás. Igaz, hogy ezt mások is mondták, de mégis más az, mikor a Vili mondja, aki egészen másfajta ember lehet, ha ugyanazt mondja, mint mások, pedig ő nem olyan, mint a többi. Hát ilyen volt a Vili ez az igazság, nem az, amit mások beszélnek róla, csakhogy kitüntessék magukat. In:

132. Görgey Gábor:

Kispad (Részlet) Milyen különös nemzeti komplexus ez a mi Nemzeti Színház komplexusunk. Évszázadokra visszamenően vágyik rá egy egész nemzet – vagy korszakok szerint az éppen nemzetnek kikiáltott része a nemzetnek –, és annyira akarjuk, hogy ettől a nagy akarástól valahogy nem akar létrejönni sohasem. Hiszen az az épület is, mely szépsége és remekül működő berendezése mellett olyan szilárd volt, hogy alig akart felrobbani – valójában csak ideiglenesnek nevezett otthona volt a nemzet színházának. Legalábbis csak így nevezték már a múlt században, és ez a különös hagyomány tovább élt még az én időmben is. Az igazi Nemzeti Színház helye a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán volt, ha jól tudom, azon az üres telken, ahová most pár éve modern üzletházat építettek. Tehát az igazi Nemzeti ott volt, ahol nem volt; és ahol már volt egy Nemzeti, az tulajdonképpen nem volt. Aztán felrobbantották, talán mert idegesítőnek találták, hogy olyan masszív, holott csak ideiglenesnek volna szabad lennie. Ki érti ezt? Senki. Hacsak a titokzatos magyar lélek búvárai egyszer föl nem fedezik, miféle komple56

xus ez. Hogy létezik egy nemzet, amelynek annyira kell egy Nemzeti, hogy élni sem tud nélküle – de amikor van neki, akkor csak ideiglenesnek tekinti, nehogy zavartalanul örülhessen. Aztán amikor a zsarnoki hatalom felrobbantja, és a Nemzeti Színházat átköltözteti egy valóban alkalmatlan és valóban ideiglenes épületbe – újra lehet zavartalanul vágyódni az igazi után, álmodozva egy soha meg nem valósuló, lebegő délibábról. Mert –úgy látszik – Nemzeti Színház a magyar vérmérséklet szerint csak olyan színház lehet, amilyen nem létezik. Ott vannak a legszebb előadások.

133. Örkény István:

Rendőrkézen az angol vonatrabló J. P. Jerrys, akit az Interpol két éve eredménytelenül körözött, befejezte bűnügyi pályafutását. Az lett a végzete, hogy hazánkban is folytatni próbálta üzelmeit. A nagy bandavezér, aki feltűnően sokszor fordult meg Magyarországon, mindig Csehszlovákia felől lépte át a határt, és azzal hívta föl magára a vámőrség figyelmét, hogy erős júhturószagot árasztott. E csekély nyomon elindulva, rendőrségünk nyomban teljes apparátussal figyelni kezdte. Kiderült, hogy Jerrys nagylábon él, éjszakai mulatóhelyeken szórja a pénzt, s egy esős vasárnap délutánon, csak úgy unalmában, laposra kalapálta a Gellért szálló előtt veszteglő Mercedes kocsiját. Ráadásul a bőkezű „turista” gyanús alakokkal barátkozott; egy titokban készült fényképfelvétel bizonyítékot szolgáltatott arról, hogy Jerrys egy Wesselényi utcai talponállóban egy zacskó pirospaprikát vett át N. N. rovott múltú fiatalkorútól, akinek a világszerte keresett magyar fűszerért hét forint hatvan fillért és egy hosszúlépést fizetett. Bűnügyi szerveink azonban csak akkor csaptak le rá, amikor álszakált ragasztva fölszállt a Budapest-Makó gyorsvonatra. Az egész útvonalon adó-vevő készülékkel fölszerelt őrszemélyzet figyelte a szerelvényt, melyet egy rendőrségi helikopter is kísért. Magán a vonaton számos civil ruhás nyomozó tartotta szemmel Jerryst, és épp abban a pillanatban fülelték le, amikor rátört a békésen 57

szendergő D. Tihamérra, a Budapest-déli vendéglátóipar idős fűszerfelvásárlójára, és pisztolyát mellének szögezve, arra akarta kényszeríteni, hogy adja át neki a nála lévő tíz deka köménymagot. A veszedelmes bűnöző, aki egyébként az angliai vonatrablásnál közel kétszázezer fontot vágott zsebre, azzal védekezett, hogy az ily módon összeharácsolt körözöttet nem akarta az országból kicsempészni, hanem szállodai szobájában, kenyérre kenve szerette volna elfogyasztani. Azt azonban beismerte, hogy több ízben becsöngetett ismeretlen lakásokba, és többnyire gyerekektől vagy hiszékeny öregektől – a legkülönbözőbb ürügyekkel sót kért kölcsön. A rendőrség ezúton szólítja föl a károsultakat, hogy a nyomozás sikere érdekében jelentsék be sóigényüket.

134. Örkény István:

Egy erotikus esemény Zsolozsmainak nagy napja volt. Kritikát írt egy sikeres drámáról, melyet mindenki dicsért. Ő azonban kimutatta, hogy a mű tele van hátsó parázna gondolatokkal, párbeszédei valójában erotikus kisülések, s ebben a pánszexuális légkörben még az összecsapodó függöny két fel is mintha nemi életet élne egymással. Maga Zsolozsmai puritán életet élt, Például még alig látta saját tatét. Fürödni is hosszú fehér hálóingben fürdött; az ing megfelelő helyén hasíték volt, és ugyanott volt felhasítva felesége inge is. Ennek köszönhették, hogy három gyereküket úgyszólván mocsok nélkül hozták a világra. E kritikával Zsolozsmai pályája csúcsára lépett. Föllelkesedve, csaknem lebegve sétált a Rákóczi úton. Azt se bánta, hogy az utca tele van pornográf jelzésekkel. Rendőrökkel, akik a két karjukat kitárják. Hirdetőoszlopokkal – pfuj! S aki látott kutyákat üzekedni, mit gondolhat ezekről a csuklós buszokról? És ezt ő mind szó nélkül lenyelte volna; de odább, egy áruház kirakata előtt, felháborodva megállt. Fiatal lány állt az üvegen túl, kétrészes bikini úszóruhában, s egy nagy piros labdát emelt a feje fölé. A lány viaszból volt ugyan, de Zsolozsmai mégis egy libabőr lett. Megállapította, hogy a lány meztelensége undort keltő. Megállapította, hogy bujaságát – relytéjes okból – még fokozza, hogy a labdát a feje fölé 58

emeli. S megállapította, hogy ( bármily hihetetlen) a lány odakacsint neki. Zsolozsmai, ahelyett, hogy gyorsan odébbállt volna, félszegen kalapot emelt. Zavarában elfelejtette, hogy egyszer már köszönt, és ezért másodszor is megemelte kalapját. Erre a lány érzéki hangon felnevetett, lerázta magáról az árcédulákat, kitört a kirakatból, és rávetette magát Zsolozsmaira. A kritikus futásnak eredt, de nem tudta lerázni üldözőjét. Egy csomó járókelő utánuk vetette magát, s az Astoria Szálló elött tömegverekedés tört ki. A sarki rikkancs, abban a tévhitben, hogy politikai fordulat történt, hirtelen háború előtti újságcímeket kezdett kiabálni, mint Nemzeti Újság és Virradat. Ettől még nőtt a fejetlenség, de a bikinis lány tovább üldözte áldozatát, egészen az egyetemig, be a kapun, föl a lépcsőn, be egy tanterembe, ahol leteperte saját katedrájára, és így szólt hozzá: – Csókolom az édes pici nózikádat! Megcsókolta Zsolozsmait – egy Kossuth-díjas kritikust! – aztán viszszament a kirakatba. In:

135. Részlet Bródy András A felfeslő szövedék című írásából Fellélegeztünk a nyolcvanas évek végén. Azt hittük, végre másképp lehet és engednek élni. őszintén, nyíltan és talán könnyebben is. A felbuzdulás, mint már annyiszor, gyorsan lohadt. Ma keserves az élet, a szó megint hamis és veszélyes fegyver. (...) Az élet minősége, maga az élet lehetősége forog kockán. (...) De ha már rám jött az erkölcstelen prédikálhatnék, hát szerintem más a legfőbb bűn. Az, ha a megkérdezett nem válaszol. Süketen hallgat, mellébeszél, tagad, hazudozik. Indokolni is akarom, miért annyira veszélyes ez. Az erkölcs, mint a fundamentális értékek tana, annak idején a közgazdaságtan szülőanyja volt. Az etikai ítéletek ugyanis mindig az élet fennmaradásának és megújulásának valamilyen alapkövetelményét fogalmazzák meg.

59

A föld bonyolult, bús, veszélyes és unalmas hely. Megismerése, benépesítése, a rajta való megélhetés nem sikerülhet magányosan. Az együttműködés azonban az érintkezés megbízhatóságán, hitelességén, szabadságán alapszik. Ezek nélkül kudarcra van ítélve. Ha nem osztjuk meg megfigyeléseinket, véleményünket, tapasztalatainkat, tudásunkat, akkor nem jutunk előbbre. Sőt ha nem válhat közkinccsé az, ami tudható volna, akkor a sok hazugságba és szándékos félrevezetésbe végül még bele is lehet dögleni. Ennyi. Azelőtt azért torzult a tudás, mert gondoskodás történt arról, hogy kettőnél több ember csak párttitkár jelenlétében válthasson szót. Ma viszont annyi a be nem tartható törvény, szabály és előírás, a ki nem fizethető adó, illeték és vám, olyan csalárdul kell, mert másképpen nem is lehet élni, hogy inkább még a gyerekek és a barátok előtt is befogjuk a pofánkat. Sosem lehet tudni. S gyakran még akkor se tudunk beszélni egymással, amikor pedig lehetne. Nem gondolatok fogalmazására, hanem rejtegetésükre tanítanak. Arra, hogy ne is gondoljunk végig semmit. Nem az a döntő, mi van a fejünkben, mire lennénk képesek, hanem az, hogy a megfelelő időben, a megfelelő klikkel, a megfelelő helyen legyünk. A klikkek belső, titkos tudása csak az általános nemtudás fonákja. Ha e század-, sőt ezredfordulónak van értékválsága, akkor itt keresem. A beszéd és nyelv kialakulásával lehetővé vált az együttműködés. A lassacskán kialakuló és terjedő munkamegosztás az életet gazdagabbá és biztonságosabbá tehetné. Mindezt a hatóság hét ágra növekvő hatalma régóta hervasztja. Ha nem háborút indít, akkor tilt, korlátoz, sápot szed és a szabályozás örvén mindent szétzilál. A habzsoló üzleti és bankélet sem az együttműködést, csak a gyors gazdagodást szolgálja. A torzult és enyésző kapcsolatok nyomon követhetők a beszélt és nyomtatott szöveg nyelvtani hibáiban, formátlanságában, a szó, a közlemény, a nyilatkozat esetlegességében, semmitmondásában. Az általános ripőkségben, a természetes megbízhatatlanságban, a titkok terjedő ködében. Hazug és hiteltelen hanta árad mindenünnen, ha egyáltalán hangzik valami. Nincs értéke a szónak, csak áfája és bétéje. Bocsássanak meg hát a keserű közgazdásznak, ha a szeretet ünnepén az érintkezés és nyíltság hiányának szakmai végveszélyéről értekezik. De micsodás szeretet az, ami csalfa, őszintétlen és titkolódzó? In.: Magyar Hírlap 1996. december 24. 13. l.

60

136. Nagy Lajos:

A légy A légy a legszemtelenebb állat, amit, mivel a természetben vagy legalábbis a természetrejzben mindennek megvan a magyarázata, bizonyára szerénységből tesz, tudván, hogy szemesnek áll a világ. A légy előfordul a nagyobb városokban is, de leginkább mégis falun található, ahol is előszeretettel üt tanyát a békés lakosok orrahegyén. Amikor a légy valamely békés lakos orrahegyén tanyát üt, egy másik békés lakos ököllel rá szokott ütni az illető békés lakos orrára; a légy az ütés előtt kényelmesen elszáll ugyan, de a békés lakos orra vére megered, amire illik azt mondani neki, szegénynek, hogy: – Pardon, egy légy volt! A légy egész télen át megdögölve heverészik, a deszkák és a falak repedéseiben, de tavasszal újra kikel a kis sárgásfehér légytojásból, és vígan zümmög. A zümmögést illetőleg a legyeket négy csoportra oszthatjuk, úgymint szoprán, tenor, bariton és basszus. Vannak azonban olyan legyek is, amelyek nem zümmögnek, hanem csípnek – ezekre szokták mondogatni az okos emberek, hogy azongya: amelyik kutya ugat, az nem harap. A lónak négy lába van, mégis botlik, de a légynek hat lába van, ami oly sok, hogy a légynél a botlás ki van zárva. A légynek azonfölül még szárnya is van, amivel részint repülni, részint járni, részint aludni szokott, mivelhogy, miként a kutya nem ugathat a farka nélkül, a légy sem alhatik a szárnya nélkül. A légy tápláléka a tej, cukor és kenyérmorzsa, de legjobban szereti az úgynevezett légyfogót, ez a főtápláléka. Ahol légyfogót nem raknak ki a békés lakosok az asztalra, ott a legyek csakhamar kipusztulnak a táplálék hiánya miatt. Némely természetbúvár állítása szerint vannak árdrágító és uzsoraüzlettel foglalkozó legyek is. Azon természetbúvárok, akik ezt állítják, nem látták ugyan, hogy a légy valamit árult volna, vagy valamely más léggyel kölcsönüzletet kötött volna, de igenis látták, amint a légy a két első lábát, ami megfelel az öreg kereskedők kezeinek, kinyújtotta és megelégedetten dörzsölte, ami csakis úgy lehetséges, hogy valamit igen drágán eladott, vagy nagy kamatra pénzt kölcsönzött. Vannak szerelmes természetű legyek is, amelyek szép asszonyok körül legyeskednek. A légy élete igen viszontagságos és veszélyes. Ritkán is ér meg a légy magas életkort. Küzdenie kell a hideggel, meleggel és légycsapóval. Néha, gonosz emberek, egy csapásra hetet is agyonütnek belőlük. Amelyik légy azonban ügyes, és elkerüli a veszedelmeket, az egy egész évig is elél, és végül is aggkori levesbe hullással végzi be tartalmas életét.

61

(1921) In: Nagy Lajos: Képtelen természetrajz. Budapest, 1160–1.

137. Karinthy Frigyes:

Levél Jóska öcsémről Kedves jó Helén néni, aggódom, vajon megkapod-e ezt a levelemet, te kedves ibolyaszmű néni, pedig igen szeretném, ha megkapnád. Ma délután eső esett, és én a leveleim közt kotorásztam és egyszerre a kezembe került egy leveled, amiben a Jóskára kérdezősködsz, hogy felejtünk hamarosan. Attól félek, nem sikerült elég hamarosan felelni, bizony nem lehetetlen, hogy egy-két év el is múlt, hogy ez a levél választalanul hever a fiókban, úgyhogy azóta rémlik, egy-két dolog meg is változott, még azt sem tudom teljes bizonyossággal. De azért én mégis felelek, részben mert esik az eső, részben meg a leveled olyan sürgető, bár nem mindenütt értem a kérdéseket. Kicsit össze is kell hogy szedjem a gondolataimat, hogy is volt csak. Hiszen a Jóskát másfél éves korában vitted magaddal Bécsbe, mikor szegény mama meghalt, és te a tizenkét éves korod óta hófehér hajaddal (valami betegségtől lett ilyen, ugye, így mesélik a családban), ibolyakék szemekkel és rizspornál fehérebb arccal a fehér haj alatt, először jelentél meg nálunk, mint egy kövér, drága hercegnő a tizennyolcadik századból... Jaj, te kedves, furcsa Helén néni, máig is hiába töröm a fejem, mi lehetett az oka annak a hallatlan barátságnak, amivel mind a hatan neked estünk – mégis azt hiszem, a hangod, ez a porcelánvékony hang, amitől muszáj nevetni az embernek, mintha egy langyos vízcsepp gurulna le a füle mögött – ugye, nem haragszol? Vagy a szájad, hogy olyan nevetségesen csöpp. Nem haragszol, ugye, de hiszen tudod, hogy néha a könnyünk is kicsordult, úgy nevettünk, mikor pörölni akartál velünk. Mivelhogy nagyon szerettünk, amiért olyan rettenetesen kövér és fehér, kicsi és drága voltál. De hiszen nem erről van szó, hanem Jóskáról, akit magaddal vittél, és kijelentetted, hogy nem is adod vissza. Ugye, kedves Helén néni, ne vitatkozzunk a meddő kérdésről, hogy bizony egy kicsit elkényeztetted a Jóskát – eleget veszekedtünk már ezen: és most, hogy írok neked, úgy érzem, kár ezen veszekedni. Én ugyan még mindig azt mondom, hogy egy hatéves kisfiú ne hordjon vállig érő, aranyszőke hajat, mert az affektált – viszont el kell ismernem, hogy a Jóska nagyon helyes gyerek volt így. In:

62

138. Kosztolányi Dezső:

Pajzán szóképek Vannak szóképek, melyeket annál kevésbé bírok megszokni, minél gyakrabban találkozom velük. Valahányszor fölbukkannak a betűk tengeréből, előbb meghökkentenek, aztán elgondolkoztatnak, végül ellenállhatatlan kacajra fakasztanak. Unalomig tudnám szaporítani a példákat, mert mai nyelvünk valósággal hemzseg tőlük. Itt csak néhányat sorakoztatok fel, találomra, a legkedvesebbeket, a legnevezetesebbeket, melyek lépten-nyomon elém kerülnek. A rendőrség őrizetbe vette. Ha ezt megpillantom, első gondolatom az, hogy ez igazán szép volt a rendőrségtől, s az, akit őrizetbe vett, örökké hálás lehet iránta. Bizonyára bántani akarták az illetőt, de a rendőrség atyai jószívére hallgatva nem engedte, hanem őrizetbe vette, vagyis most úgy őrzi, mint valami legendás kincset, mint társadalmunk félteni való értékét. Mennyi udvariasság, áldozatkészség, tapintat fuvall felém e szavakból. Látom az őrizetbe vett-et egy palotában, rakott asztal mellett, görnyedő, parancsra leső inasok között, amint figyelmes detektívek elmés történetekkel szórakoztatják. Hiába tudom, hogy ez a kifejezés a letartóztatás előtti fogság jogi megkülönböztetéséül szolgál, s voltaképp azt jelenti, hogy a zsebtolvajt elfogták, lecsípték, a fönti varázsos jelenet tovább pajkoskodik velem. Elnyerte méltó büntetését. Szóval nem megkapta a maga tízévi fegyházát, hanem elnyerte, mint egy főnyereményt. Sokan pályáztak rá a társadalom minden osztályából, kor-, nem- és valláskülönbség nélkül, ellenben csak neki sikerült elnyernie. Szerencséje volt. A hóna alá kellene nyúlni. Kegyes indítvány, komoly segítő szándékra is vall, de a kivitelben fölöttébb bizalmaskodó, dévaj, majdnem huncut. Vajon nem csiklandós-e ez a szegény, gyámolításra szoruló ember, s elbírja-e, hogy a társadalom állandóan a hóna alatt kaparásszon? A gyámolítás e módja egyébként a társdalomnak is kényelmes lehet, különösen, ha nyár van, és ha a szóban forgó véletlenül kövér is. Nem folytatom. Csak azt kérdezem, miért nem vagyok képes elhessegetni ezeket a bohó rögeszméket, mikor ilyen figurákat olvasok. Talán mert nem észszerűek? Szó sincs róla. Hiszen maga a nyelv sem ésszerű. Az a műszer, mellyel legfinomabb gondolatainkat közöljük, nem a logikán alapul, éppoly illogikus, mint a költészet vagy az álom.

63

Ha azt mondom, hogy három ház, vagy hogy fejembe teszem a kalapom, szintén illogikus vagyok, mert három ház az több ház (tehát három házak), és nem a fejembe teszem a kalapom (hanem a fejemre), különben a koponyámba kellene gyűrnöm, és összekeverednék az agyvelőmmel. Mégis az a helyes, hogy három ház, s fejembe teszem a kalapom. És nem nevetek, ha ezt olvasom. Mert e két szókép magyar, évezredes, ősi szemléletünkből sarjad, a fönti három ellenben gyatra német fordítmány. Nem a logikám tiltakozik ellene, hanem a vérem. Azért sajnálnám, ha végképp kipusztulnának nyelvünkből. Ebben a szomorú korban olykor-olykor szükségem van egy kis derűre. Minden nap lesem őket, és már messziről kendőlobogtatva üdvözlöm. In: Pesti Hírlap, 1926. március 14.

139. Duba Gyula:

Európai magány (Részlet) A szülőföldet a nyelv az anyával – anyánkkal – rokonítja. Amíg az anya az életet adó embert jelenti, a szülőföld a világnak azt a szeletét, amely életünk kezdetének színhelye volt. Az anya és a szülőföld megítélésében egységes az emberiség, mint szinte mindenben, ami léte alapfeltételeihez tartozik (munka, kenyér, szerelem, háború, béke stb.). A szülőföldhöz való viszonyunk mégsem egységes. Másképp vonzódik szülőföldjéhez az, aki helyben éli le életét, belenő a tájba, része lesz annak, osztozik sorsában, és más annak a kötődése szülőföldjéhez, aki sorsa alakulása folytán elhagyta azt. Elhagyta szándékosan vagy akaratlanul, kényszerből vagy önként – egyre megy. Megmarad benne a szülőföld képe, alkalmanként hallja hívását vagy üzenetét, s rendszerint olyankor vágyódik utána, amikor nehéz sora van. Mai ésszerű, józan, gyakorlatias és sokszor ironikus, sőt cinikus világunkban a szülőföld utáni vágy úgy jelenik meg, mint a legbensőbb emberi értékeinkhez való görcsös ragaszkodás. A felgyorsulva változó értékrendek közepette, rohanva alakuló emberi és tárgyi környezetünkben a szülőföld tudata a bizonyosságot és állandóságot jelenti. A táj arca beleépült az ember vonásaiba, s ha elszakadtunk tőle, a szülőföld bennünk él tovább. Néha kissé szülőföldünkkel azonosnak érezzük magunkat. Nem akik vagyunk, akik lenni szeretnénk! Szülőföldképünket egész életünkben építjük magunkban azáltal, hogy viszsza-visszatérünk hozzá, mindig újból felidézzük és kiegészítjük képét, aztán a

64

kész művet sírba visszük. Ez a törvény íróemberre nem érvényes. Az író alkotó munkája – művészete – szülőföldjében gyökerezik. Móricz Zsigmond mondta – de leírták mások is –, hogy tízéves koráig mindent megtanult, amiből alkotóként képzelete, szellemisége táplálkozott. A gyerekkor – a szülőföld világa – munkaerkölcsöt, etikai tartást, közösségi értékrendet és érzelmi karaktert, tehát jellemet ad mindnyájunknak. Számomra törvényszerű tény, hogy az író szülőföldje beleépül műveibe. Gyerekkorának tanulságai alkotó munkája során művészi igazságokká nemesednek, örökölt nyelvtudása stílussá csiszolódik. Írásaival akkor is óhatatlanul képviseli szülőföldjét, ha ezt nem tudatosítja, mert művészi igényű, vallomásos szóbeli kifejezés során az indító népi közösség életereje írói programmá és költői világképpé válik benne. Erről számot adni – írói kötelesség számára! Hűen beszámolni róla és ragaszkodni hozzá – írói felelősség. In:

140. Nyírő József:

Uz Bence (Részlet) Lassan beállott az ősz. Uz Bencének újra feljött a napja, mert megindultak a vadászatok. El volt foglalva minden perce, pedig csak sétált a szép, színes őszi erdőben, és hiába unszolták a vadászok, kínálták szép pénzekkel is, egyszerűen elutasította őket. – Megfogadtam, hogy többet állathoz nem nyúlok. A fene ette meg az urakat, mert már a szarvasbőgés ideje is elérkezett. Az első szép üszők a holdfényes tisztásokon felbukkantak, de Bence nélkül nem mentek semmire a vadászok. A keményen felcsattanó bikabőgés azonban őt sem hagyta nyugodni. Éjszakánként meg kellett lesnie úgy, mint régen. Fatörzsek árnyékában, bokrok alatt lopakodott előre görnyedten, mintha az éjszakát cipelte volna a hátán. A hatalmas fák közé itt-ott behullott a hold ezüstje, a föld izgató, savanyú, furcsa szagot lehelt, ami még jobban megvadította. Sokszor négykézlábra ereszkedve haladt tova, és az őszi esőzések után a földre nyomott ujjai között felbugyborékolt a hideg víz. Jólesett forró tenyerének, mert már alig bírta cipelni a régi szeretőjéről álmodó, éhes szívét. Valahol az erdő mélyében már csattogni kezdettek a szarvasbikák homlokai és szarvai kemény bőgések közben. Vad fújással küzdöttek a bikák, míg oldalukat elönti a sötét vér, vagy holtan ott nem marad, szépen elnyújtva agancsos fejét a harmatos füvön. Messzi elűzte őket, hogy a kísértéstől szabaduljon.

65

Mégis az állatok miatt érte szerencsétlenség. Az őzek miatt, akiket a világon legjobban szeretett. Reggel volt. Az őszi köd, mint szép fehér kígyó úszott a patak fölött. Később lassan felszállott, és eltűnt a felhők között. A madarak még fészkükben ültek, mert korán volt, a medvénk még fának vetett háttal horkolt, s két őzünk csendesen, harmattól fénylő hátacskával állott a tisztáson, a róka gondosan betakargatta fiait, Bence a másik oldalára fordult, s a malacok álmát aludta. A reggeli álmot hívják malacok álmának. Békében pihent minden az ég szent boltozata alatt. Az éj bújában elfogyott, itt volt a reggel. Ekkor történt a szerencsétlenség. Három oroz farkas rátört az őzekre. Falevelek közé takart pokoli pofával lesték a kedvező pillanatot, s átugorva a bokrok tetején, lenyomták a kisebbiket. Alig volt ideje az ártatlannak felsikoltani. Mielőtt azonban elragadhatták volna, Bence ott termett, és ő is megragadta az őzet. Puszta kézzel küzdött az ártatlan tetemért, mert már nem volt ideje fegyvert ragadni. Egyfelől a farkasok tépték a szegény kis állatot, másik felől Bence igyekezett kihúzni a szájukból. Ököllel verte a vérengző vadakat, az ő vére is ömlött a farkasok harapása nyomán, de nem érezte. Ingét, gatyáját letépték róla, mellén, tomporáján, egész testén sebek tátongtak, de kétségbeesetten védte az őz holttetemét, mintha saját gyermeke volna. Mire a medve segítségére rohanhatott volna, kitépték a keze közül a hullát, és pillanatok alatt eltűntek vele. Bence lerogyott, és sírni kezdett. Sírt az őzike halála felett, pedig Uz Bence olyan paraszt volt, hogy félrefordította a szarvát, mikor az ajtón bejött. A nagy lelki felindulásban nem is igen érezte a testi sebeket. Csak akkor döbbent meg, mikor talpra akart állani, de nem tudott a csontig mart sebek miatt. Olyan veszedelmesen megcsúfolták a farkasok. Órákba telt, amíg a földön valahogy hazavonszolta magát, és felmászott a vackára. Ahogy lehetett, bekötözte magát s amilyen kemény természetű ember volt, fel se vette volna a harapásokat – nem sokat jelent, hogy pár font hússal több vagy kevesebb van az emberen. De az volt a baj, hogy nem bírt lábra állani. Ott kellett tehetetlenül feküdnie az ágyán. Segítsége nem volt, mert a pásztorok hátrább húzódtak a havasba a csordákkal, én pedig hetek óta otthon tekeregtem a faluban. Sokkal nagyobb baj volt ennél is, hogy az ennivaló is kifogyott, s így az Isten mindenképpen ráborította a gyászeget szegény Bencére. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy a megmaradt őz nem tágított mellőle. A farkasoktól félt-e, mitől-e: reszketve ott állott az ágyánál, s szép, fénylő szemekkel nézte Bencét. Csak az ajka remegett néha, mintha szólni akarna. In: Nyírő József: Uz Bence.

66

141. Dlusztus Imre:

Alvó szegek Csörög rajtunk a gyalogsági ásó, a kulacs meg a világháborúból visszamaradt orosz géppisztoly - menetel a század a nyúlbirtokra. Már elhagytuk a gépműhelynek nevezett olajszagú roncstelepet, amikor érdes üvöltés vágja hátba a megpróbáltatásokra felkészült csapatot. - Húzzanak le már jobbra, oda le, a Gecsemáné kertbe! Páncélozott szállító járművek útjából kell odébb húzódnunk a laktanya hátsó kapujánál egy bozótos-bokros területre, a tarackos és vakondtúrásos futballpálya meg a mocsárszagú autómosó közé. Ez itt a Gecsemáné kert. Hihetetlen hallani a kert nevét ugyanabból a szájból, amelyikből a reggeli sorakozótól a délután négyig várva várt, édes fenyegetőzésekkel fűszerezett elköszönésig a főhadnagy csupa lószerszámot és szexuális segédanyagot halmozott egymásra, hogy aztán e sajátos összetételű kupacokat kerülgetve savanyú levegőjű körletünkből próbáljunk kijutni a laktanya falain túl - legalább képzeletben. Most viszont valóságosan ballagunk a birkaszaros kiképzőterepre, ahol egy egész nap is kevés ahhoz, hogy a tenyérnyi, gyönge anyagú, épp ezért ránk hátékázó (35 Ft zsoldból) gyalogsági ásóval kikaparjunk egy lövészteknőre valót a fagyott földre emlékeztető makacs vásárhelyi szikből. Igen, a Gecsemáné kert. Alvó szegek a jéghideg homokban – írja Pilinszky a Négysorosban. Szokásához híven ezt a képet is megfejti egy későbbi, Új Ember-béli jegyzetben, amikor arról ír, hogy a szögek és a kínzószerszámok közönyével feküdtek, aludtak Jézus körül a virrasztást Ígérő tanítványok a Gecsemáné kertben. Azon az estén Énelőttem szinte mindennap elgördül az a néhány páncélos, elég egy olajszagú, dízelüzemű autó gőzébe beleszagolnom vagy öreg Zil zaját hallanom, esetleg út menti bozótost látnom, máris oda vagyok terelve társaimmal a gaztengerbe. Bármi megtörténhet. Azt hiszem, a hitben a rádöbbenés ér a legtöbbet, amit persze a hittudomány megvilágásodásnak nevez, természetét tekintve mégis az az élmény, amikor a személy szájtátva és verítéktől kiverve éli át a pillanatnyi 67

súlytalanság állapotát: ő nem számít többé, szolgálat létezik immár, és áldozat. A hitben kettesben maradunk a Teremtővel. A dolog éppanyira személyes, mint a szülés vagy az, ahogyan a halál magához szorítja az embert. Ez a végső dolgok kérdése. Ül Krisztus a Gecsemáné kertben, és magára marad a kétségeivel. A végtelenre fölfeszített dramaturgia szerint emberként éli át a halált: személyesen és visszavonhatatlanul. Varga főhadnagy nem tudta - honnan is tudhatta? –, mit beszél, a betlehemi jászolt is öntudatlan lehelték be földön túli meleggel a barmok. Gecsemáné kertje itt van, nézzünk ki az ablakunkon. Láthatjuk, milyen iszonyú részvétlenséggel hevernek szanaszét a szegek. In: Magyar Hírlap 1996. december 24.

142. Glatz Ferenc:

Az új cél: a konszolidáció (Részlet) Taktikai és távlati gondolkodás A rendszerváltás első szakaszának szinte szükségszerű velejárója a volt szocialista országok társadalmaiban – mind a politikai, mind a tudományos-kulturális elitben –, hogy a taktikai, a rövid távú gondolkodás a mértékadó. A konszolidáció most a politikai elittől a távlati és a stratégiai gondolkodásra való képességet kívánja meg. Integráció, agrárprogram, ipar- és infrastruktúra-fejlesztés, a piacgazdaságba való átmenet szociális és kulturális kihatásai, a magyar kultúra megmaradásának kérdése – mind-mind hosszú távú gondolkodást kíván. Mint ahogy közbiztonságunk katasztrofális állapota sem csak a rendőrség, illetve a rendfenntartás kérdése, hanem az igazságszolgáltatás, a közerkölcsök, az egész államrendszer alapelveinek egyik kérdése. De ki fogalmazza meg ezen hosszú távú kérdéseket? És ki legyen az, aki e kérdésekre adható alternatív válaszokat kidolgozza? Úgy gondolom, ezen stratégiai jellegű feladatokban az elitértelmiség részvétele nélkülözhetetlen.

68

Az elitértelmiség a szovjet rendszerben alapjában jól vizsgázott. Működtette a társadalmat, annak kulturális-technikai infrastruktúráját. És egyik előkészítője volt a politikai rendszerváltásnak. 1989-90-ben nagy számban vettek részt nálunk és a szomszédos országokban is a kormányzati adminisztrációban, illetve a pártpolitikai életben. Segítették a rendszerváltást. Azután az elitértelmiség azt mondta, nem kenyere a napi pártpolitikai harc – amely pártpolitikai harc különben, nagyon jól tudjuk, szükségszerű a közösség működőképességéhez. Az elitértelmiség valóban akkor cselekszik helyesen, ha a közösséget hosszú távon érintő stratégiai kérdésekkel foglalkozik. Nem vesz részt a számára immáron idegen pártpolitikában, de részt vesz a minden polgár számára fontos közéletben. (...) A kérdés most már számunkra az, hogy vajon milyen teljesítményre lesz képes a magyar tudományos elit, mennyire tudja arra használni köztestületét, a Magyar Tudományos Akadémiát, amilyen célra azt a nemzet irányadó egyéniségei 170 évvel ezelőtt létrehívták: keretet adni az öntörvényű tudományos munkának, és egyúttal segíteni az ország polgárosulását, csinosodását. In: Magyar Hírlap, 1996. december 24.

143. Iványi Gábor:

Emmánuel Mindenre éhes férfiak és nők gyűrött sokadalma a nagy vaskapu előtt. Orsós úr halvány félmosollyal magyarázza, hogy a kis madzagon tartott farkasszukáját az előző éjjel kártyán nyerte. Reggel jó gazdihoz illően megetette a Máltaiak Moszkva téri melegedőjében, most pedig az ingyenkonyhára várakozók zajos tarka tömegében ebédre készülődnek ők ketten is. Orsós úrnak a kezét megrántó madzag eszébe juttatja, hogy van egy kislánya, akit három éve nem látott. Akkor került sittre a nagy természete miatt, azután a szabadulását követően valahogy nem volt kedve hazamenni. Kislányáról pedig a karácsony ötlik az eszébe, s az a gondolata támad, hogy hazavihetné meglepetésnek a karácsonyfa alá a kutyát. Álmodozá69

sának gyönge sóhajától lustán körbecsillannak az elképzelt otthoni fenyő ezüst díszei. Talán a felsége is visszafogadná. Azután meg miért volna lehetetlen, hogy alkalmasint a bánya újra megnyílik, s ő boldogan csikorog alá a mélybe, ahol mindannyian egyformán feketék voltak. A Kísértő azonban máris felbújtott valakit, hogy ötszáz forintot kínáljon a kis buta pofájú vakarcsért. De mibe kapaszkodhat akkor Orsós úr, ha ezt a spárgát most elengedi? Mária (valóban így hívják, és Önök biztosan tudják, hogy az nem boldogságost, hanem keserűt jelent) a kisfiával érkezett a menedékhelyre. Építési vállalkozónak állítja magát. A bal szemét takaró lilás duzzanat arról árulkodik, hogy kaszinózó élettársa és közötte nem jött létre értelmes megegyezés a városszéli tüzép szerény nyereségének felhasználását illetően. Fiacskájának különös ritka nevet választott. Fogalma sincs, hogy mit jelent. Annyi bizonyos, hogy az élettársával még köszönő viszonyban sem levő apja nagyon várta az unokát. Sajnos a kicsi születése előtt meghalt a boldogtalan öregember. Mária azon az éjszakán álmot látott, és állítja, hogy apja ösztönözte ennek a névnek a választására. Reggel megnézte a naptárt. Emmánuel napja volt. Bámulom a bevert szemű nőt s a kék műanyag bilin duzzogva trónoló kis Emmánuelt. Emmánuel - Immánuel - „velünk az Isten”... A villanyszámlát és csatornadíjat már te sem voltál képes fizetni. Itt vagy hát az éjjeli szállásra betérő éhesszeműek fekete tülekedésében. Arcodat odatartod a verőnek. Tudom, ez lesz a vége, de mielőtt sorsot vetnének arra is, titkon megérintjük köntösöd peremét. In: Magyar Hírlap 1996. december 24.

70

144. Ottlik Géza:

Iskola a határon (Részletek) (...) Várta az anyját. (...) Tulajdonképpen rögtön várni kezdte az asszonyt, alighogy elment. Aztán várta mindennap. S hogy nem jött, hát mindennap csalódott. Pedig tudta, hogy remény nélkül reménykedik, s a legrosszabb az volt, hogy látta, nem tehet mást. Nem nagyon maradt egyebe, mint ez a reménytelen reménykedés. Bele kellett kapaszkodnia. Csak később kezdett emlékezni rá, amikor teltek a hetek, hogy az anyja búcsúzáskor mondott valamit; olyasmit, hogy mégsem jön el újra, mert az ezredes lebeszélte róla: hogy rossz szemmel nézik, hogy a nevelési elveikbe ütközik, így meg úgy, a növendék hátrányára lenne. Medve nem értette ezt akkor, és nem is figyelt rá. Ez nem volt valódi dolog, csak amolyan papírmasé; felnőttek társasjátéka a szavakkal; minek ilyet elmondani? Hiszen az anyja tudja jól, hogy el kell jönnie. El kell jönnie, mert ha nem jön, akkor már késő lesz. Akkor valami jóvátehetetlen történik. Akkor az anyja nem értette meg őt; nem értette meg, amit ő nem tudott elmondani. Pedig felelt rá, a nevetésével, a nyaktartásával: de akkor lehetséges, hogy mégsem értette meg. Medve tapasztalta, hogy a szavaival és cselekedeteivel csak nagyon tökéletlenül tud bánni, s mégis, ha néha mindent rosszul mondott és rosszul csinált is, édesanyja sohasem dűlt be ezeknek a torz, teljesen hamis látszatoknak, hanem a szíve mélyén világosan megértette őt. Hitt tehát abban, hogy a gyarló szavakon és nehezen kormányozható tetteken túl sokkal épebb és egészségesebb titokzatos megértés köti össze egyik embert a másikkal. Hitt abban, hogy egyenesen beleláthatunk egymás lelkébe. Most ez a hite megingott. Megingott, aztán újra megszilárdult. Megint kétségek árasztották el, erősebb hullámban, s megint fölébük kerekedett. Birkóznia kellett a kételyeivel életre-halálra, mert ha ez a rejtélyes, mély, eszköztelen megértés nincsen, ha csak délibáb volt, akkor teljesen magára marad, kiszakad a világból, nincs többé semmilyen útja az emberekhez. Hiszen beletörődhetnék, hogy az, aminek látszik: élhetetlen, bánatos, elég gyáva, és sok tekintetben ostoba kis nyomorult. De ez csak alkalmi szerep volna, amit azért játszik el nekik, mert nem tudnak többet felfogni belőle. Ő maga nem volna jelen, valóságosan. Hinnie kellett tehát mindenáron és reménykednie, tűzönvízen át, mert ezzel az utolsó szállal kapaszkodott az emberi világ valóságába. Nagyjából semmi mással nem törődött. Közönyösen tűrt el mindent, csinálta a vezényszavakat, várta az anyját. (...)

71

In: Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető, Budapest, 1959, 160--1.

145. Ottlik Géza:

Iskola a határon (Részlet) (...) „Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van, melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal? Önző vagyok, szökevény, részvétlen, szeretet nélküli? Lehet, hogy ez is mind én vagyok. Nem nagyon rajongok önmagamért sem, az igaz. Mégis, ti a féltve őrzött szerelmeitek alján csak a részvétlenség fájdalmasan szilárd talajára építhettek, az én közönyös magányom pedig, a személytelenség végső kérgein belül, a szerelemnél erősebb egymásba olvadás sűrű, cseppfolyós, semleges lávarétegéből táplálkozik. Úgy szeretem felebarátaimat, mint önmagamat. Ugyanazzal a fajta szeretettel. Nem jobban. Tehetetlenül, közönyösen, megmásíthatatlanul. Hát nem veszitek észre, hogy nektek is tízezer lelketek van? Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakítatlan köldökzsinór s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban.” „Másképp hogyan érthetnénk meg végül még a néma gyerek szavát is? Hogyan volna lehetséges az a csoda, hogy a mi siralmas eszközeinkkel, szóval, tettel, rúgásokból, tréfákból, otromba, elnagyolt jelekből mégis megértjük egymást? Hogy közölni tudunk többet, mint a mondanivalónk? Hogy felfogjuk azt is, ami nincs benne, s ami bele sem férhet kifejezőeszközeinkbe?” „Másképp hiábavaló volna minden igyekezetünk. Így pedig, gyarló látszatokból, a létezés felületében reménytelenül nyújtózkodva egymás felé, és halott formák segítségével, élő valóságot tudunk létrehozni, ha a felületre merőleges irányú, ismeretlen dimenzió felé ható erőkre szakadatlanul ügyelünk. Mert konvergens, egy metszőpontból kiinduló sugárnyaláb tagjainak is tekinthetjük magunkat, hiszen annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé -- noha a szűkebb vagy tágabb gömbfelületeken, melyekből diszkrét pályákat, elszigetelt ponthalmazokat ütünk ki, esetleg egyáltalán nem érintkezhetünk.” (...) In: Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető, Budapest, 1959, 390--1.

72

146. Gazsó L. Ferenc:

Bábeli zűrzavarban, szabadon (Részletek) Írj valami szépet. Elég a borzalmakból – azzal a hitves könnyű csókot lehelt korral magasodó homlokomra s bevetette magát az aranyvasárnapi forgatagba. Elindultam magam is, hogy beleszippantsak az ünnep levegőjébe. A felékszerezett pesti belváros epicentrumában, a Vörösmarty téren most is égbe szökő fenyőfa áll. Tavaly itt láttam szegénygyereket, kezében jókora, díszes csomaggal futott szegényapuka elől, aki kétségbeesetten kiabálta: teszed vissza a fa alá?! Nem a tiéd, ez lopás! A kisfiú – nyolcéves forma – görcsösen szorította széldzsekijéhez a mindenki fája alatt talált ajándékot. Futtában tépte fel az ezüstpapírt. A csomagban klinkentégla volt, a gyerek a dekorációt hitte magáénak. (...) Elkopnak, elhomályosulnak vagy éppen kettős életet élnek szavaink. Nem vigyáztunk rájuk, mágikus erejükre, pedig ajándékba kaptuk őket, s aki nekünk ajándékozta nyilván azt akarta, hogy lelkünk kifejezője legyen a szó. (...) Körbenézek, s látom a belső kiüresedést, a középszer hatalmát s a vele megalkuvókat. Lenézését mindennek, ami eszmei. A valódi jelentésüket, sőt értelmüket vesztő, maszatos szavak így lesznek gyűjtőfogalmai mindannak, ami hamis, banális, szolgalelkű, lusta, ostoba – szóval kegyetlen és embertelen. (...) A bábeli átmenetben Sátán őkelme alighanem munkanélküli. A szavak prostituálódása közepette anélkül, hogy tudnánk, a Gonosz dolgát elvégezzük mi magunk. Mondják külföldön, hogy a nyomorgó országok kategóriájában sikeresnek számítunk, s mi bőrünkön érezzük a húszszázalékos áremelést, a makacsul magas inflációt, a tömeges elszegényedést. Zúdulnak ránk a pénztelenség köznapi hírei, s hozzájutunk hírmorzsákhoz a spekulánsok mesés gazdagodásáról is. Valahol sejtjük – miközben a „világ bankárai egyesüljetek” mozgalom magyarországi szekciója küszöbön álló jobbulásról beszél –, hogy nagy átverés szenvedő alanyai vagyunk. Manapság kétféle emberből áll a világ. Az egyiknek akkor is gyűlik a pénze, ha alszik, a másiknak akkor is az adóssága gyűlik, ha ébren van. Érzi ő, hogy 73

valami bűzlik. Csakhogy „nem kommunikációképes”. A bankárok nyelvén kizárólag a bankárok értenek. Szavaink összekeveredtek, elbeszélünk egymás mellett, sőt bántóan gyakran nem egy nyelven beszélünk – bár anyanyelvünk azonos. Bábel építőit azért büntette az Úr, mert kevélyek voltak. Égig érő tornyot akartak emelni. Nálunk nagyratörő tervek nélkül állott be a zűrzavar. Bábel után vagyunk. (...) A fogalmak összekeveredtek, mielőtt még hetven év hazug retorikái után kitisztulhattak s érthetővé válhattak volna mindannyiunk előtt. A szó veszélyes fegyver. A mérgezett szó lassan öl, de biztosan. Az embert áttételesen, az ember ügyeit viszont közvetlenül tönkreteheti. Tanú rá a sajtó töpörödő olvasótábora. Írj valami szépet. Elég a borzalmakból. Csakhogy amikor minden felbolydul, változik, semmi sem igazán szép. Hacsak maga a változás nem. A remény, hogy végre nem kell állva várnunk, falak között, hogy teljenmúljon az időnk. Ezt kapjuk cserébe az elveszett biztonságért, most még sokan úgy érzik, az elveszett Paradicsomért. Úton vagyunk, mint már annyiszor, s ha lassan is távolodunk, elszakadunk attól, ami volt. Előbbutóbb kinyílik egy új világ. Nekünk, vagy az ivadékainknak. In: Magyar Hírlap 1996. december 24.

147. Kozák Márton:

Befolyásos jóakaró Mindig lenyűgözött a Dunántúl délkeleti része történelmének tragikuma – talán nincs még egy régiója az országnak, amelyben régmúlt korok történései ilyen közvetlenül határoznák meg a maiak mindennapjait, amelyben ilyen kibogozhatatlanul gabalyodna egymásba múlt és jelen, ok és okozat. Hogy csak a legutóbbi nagy kataklizmára emlékezzünk: a kitelepítéstől megmenekült svábok, a háború után érkezett bukovinai székelyek és a Felvidékről elűzött magyarok kálváriája, az egész ötven év előtti fölbolydulás, népvándorlás, népvándoroltatás hatása máig tartó, és nem előzmény nélküli. Néhány hónapja egy Tolna megyei kis faluban jártam. Megkaptam a községről készült karcsú monográfiát, s napokig nem tudtam letenni.

74

Mikor is kezdődött a falu legújabb kori történelme? A hatvanas–hetvenes– nyolcvanas években, amikor a „modernizált” (ti. bevezették a villanyt és a vezetékes ivóvizet), de szétesett társadalmú falu népessége folyamatosan zsugorodott, s a község hivatalosan is „szerepkör nélkülinek” minősíttetett? Amikor az elhagyott házakba cigány családok költöztek? Az ötvenes években, amikor az Istenmezejéről betelepített bányászcsaládok nagy többsége a téeszesítés két hulláma elől visszamenekült szülőfalujába? Néhány évvel korábban, a Felvidékről elüldözött és a Bácskából elmenekült magyar családok beköltöztetésével? 1946 nyárutóján, amikor Istenmezejéről 90 katolikus bányászcsaládot telepítettek be a megmaradt 25, zömében sváb parasztcsalád mellé? 1946 májusában, amikor a falubeli németek – s ami voltaképpen ezzel egyet jelentett: a falu lakosságának – 80 százalékát kitelepítették? A harmincas években, amikor a falubeliek jelentős része a Volksbund hívéül szegődött? A 18. század elején, amikor az udvar és a földesurak által behívott német telepesek megjelentek a török által feldúlt, elvadult és elnéptelenedett vidéken? A 16. században, a térség elpusztulásához vezető másfél száz éves török hódoltsággal? Az ezredforduló idején, a magyar államiság létrejöttével? A honfoglalás előtt, a korai középkorban, amikor a Dunántúlnak ezt a később a török által birtokba vett déli részét egykorú források „pannon pusztaságként” említették? Az első évezred elején, amikor a rómaiak Dunántúl északi és déli részét külön provinciába szervezték? A rómaiak pannóniai hódításai idején, amikor eldőlt, hogy a majdani Tolna megyei falu belül lesz a kívül rekedtek által sóvárgott limesen? Ne keressünk végső okot. Érjük be a felismerés szépségével: milyen elképesztő erővel szorítja keretbe a megelőző korok históriája a mindenkori jelent! Nemcsak a természetet nem lehet leigázni, a történelem sem hagyja magát. Egymáson hevernek régmúlt korok történései: Pannonia Inferior hűlt helyére, a „pannon pusztaságba” nyomult török, az általuk elpusztított vidékre települtek a svábok, az ő elűzésükkel elpusztásodott községbe jöttek a máshonnan elűzöttek és a korábban sehol otthonra nem lelők... De napjainkban a megroppant társadalmú, népességének zömét elvesztő, kiszolgáltatottá vált településre mintha rámosolygott volna a szerencse. Hát lehetséges lenne, hogy végre megszakad az egymást életre segítő szerencsétlenségek láncolata? A községet tehetős és befolyásos jóakaró vette pártfogásába. Jóvoltából megállni látszik a romlás, s mintha kezdetét venné a gyarapodás. Felújították a községházát, az orvosi rendelőt, rendezték a faluközpontot, elkészült az autóbuszváró, korszerűsítették az iskolát, javítják a járdákat, bővítették az óvoda felszerelését, megépült a focipálya öltözője, csapat is van, s munkához is jutnak a helybeliek. A falu rövidesen atomtemetővel gazdagszik.

75

148. Kurucz Gyula

Befogadó közösségek Másfél tucatnyi könyv szerzője, fordítója, kitalálója és szerkesztőjeként az ember megfordul itt-ott a világban. Persze távolról sem olyan gyakran és oly elegánsan, mint a mai sikeremberek, de mégis kipróbál ezt-azt a jómódú, elegáns világból. Bizony tudtam élvezni egy Kempinski Hotel hangtalan eleganciáját, a konferenciák túlfűtött nyüzsgését, egy jó légitársaság elsőosztályú kiszolgálását, a luxusautók suhanó kényelmét. Ámde elégszer felsikítottak bennem a fékek, ahányszor a fontosság fontoskodásba, modorosságba váltott vagy a kiszolgáltság a jóléti elit kiszolgáltatottságába. Az ember gyorsan visszatalál a normális állapothoz. Persze könnyű nekem, hiszen falun nőttem fel, igazi embergyerekre szabott körülmények között. Később is, életem minden szakaszában szoros kapcsolatot tartottam emberekkel, akik kemény fizikai munkával tartották fönn magukat, s ezáltal részesültek a mindennapok győzelmeiben, örömeiben. Nekem is kemény élet jutott, s ezért hálás vagyok a sorsnak. Múltamat soha könnyebbre, simábbra nem cserélném. Aggodalommal szemlélem azokat a nemzedékeket, amelyeknek nem jutott az erőpróbák önmegerősítő, megbizonyosító, természetes kalandjaiból. Sajnálom azokat, akiket pajtásai nem késztettek négy méterről leugrani, átúszni a Tiszát, kegyetlenül magas fára mászni, s így nem tanulhatták meg fékezni félelmüket, megerősíteni akaratukat. Szörnyű lehet, ha a serdülés legnagyobb „harca” a védelmező, fegyelmező közösség és a szülők „kicikizése” – hiszen ez nem vezet igazi fölszabaduláshoz. Elszomorító, ha a kamaszkori vetélkedés legnagyobb tétje pusztán az: milyen drága, divatos „cuccot” képesek kipréselni a szülőkből. Nemzedékek szegényednek el így, nem tapasztalják meg saját erejüket, kitartásukat, képességüket. Emberi alapélményekből maradnak ki mindazok, akik alá csak úgy becsúsznak a kocsik, a lakások, az állások és a siker, hiszen orcájuk verítéke nélkül sohasem érezhetik igazán a magukénak, amijük lett. Így a mások gondját-örömét sem érthetik meg. Elnézem ezt az amerikanizálódás felé tolt, lökdösött, konzumfoglyok millióit gyártó országot, világot. Azok árulják a játékból kizárt tömegeknek a „szabadság” dekoratív kellékeit, akik korlátlan lehetőségek révén kőkemény identitással rendelkeznek. Soha ilyen biztonságosan, ilyen látszatártatlanul nem lehetett megvenni és becsapni az emberiség többségét. Soha ilyen könnyedén nem mondhatták föl a szolidaritást, nem lubickolhattak az önimádatban, soha kasztok ilyen ellenőrizetlenül nem oszthatták egymás között a sikert. Én egyszerű ősdemokrata vagyok. Ezért eszembe sem jut kétségbe vonni még a liberalizmus vagy a baloldaliság maszkja mögé búvók létjogosultságát

76

sem. És elviselhetetlennek tartom, ha önmagukat elitnek kikiáltó csoportok megvonják a jókedvű létezés jogát kevesebb eséllyel rendelkezőktől, mert másféle ízlés és hagyomány örökösei. Különlegesen sért, ha az emberiség fél százaléka hűbéreseire támaszkodva megfosztaná a többséget attól, ami azoknak a boldogságot és a megmaradást jelenti, s mindenkinek meg kívánja határozni, hogy mi lehet érték. Mert létező érték a minket megtartó, a jövőnket alkatunk szerint formáló nemzeti hagyomány; érték a kereszténység (és a történelmi hitek) rendtartó erkölcsi és szociális hagyatéka; a polgári európai kultúra egyszerre szigorú és engedékeny iránytűje; az emberi szolidaritás eltévelyedésektől, szélsőséges kísérletektől megóvó parancsa. Mindez belefér egy fogalomba, s ez az értékkonzervativizmus. Ha ezeknek nem biztosítunk legalábbis egyenlő esélyeket az elitizmussal, az extremizmussal, a kábítószerrel, a homoszexualitással, a szektás másságokkal szemben, akkor az emberiségnek nem lesz esélye megvédeni a közösségi örömre, a boldogságra való jogát, ezek a képességei lassanként-lassanként elvesznek. Az emberiség alapvető hagyomány- és rendtisztelettel ívta beágyazottságát és biztonságát. A közüle kiemelkedő személyek és csoportok mind messzebbre merészkedtek e védő és megtartó közegtől, de eddig sohasem tagadták meg azt. Ma ez a távolság elérte az általános katasztrófa lehetőségének határát. Nem a tudomány és technika veszedelmes eredményei, hanem a társadalmat „képviselő” elitek hűtlensége és végleges eltávolodása miatt. A képviselők és elitek megfeledkeznek arról, hogy a közösségeknek másfélék az igényei, s azoktól megfosztva képtelenek megőrizni évezredes stabilitásukat. Elfeledik, hogy a közösségek megtartó-, kiegyensúlyozó ereje nélkül mindenki lába alól kicsúszik a talaj, elindult egy mindenkit maga alá temető lavina. Soha ennyi szöveget nem hallottunk a „másféleség” megbecsüléséről, mint a többségről megfeledkező elitektől. Legfőbb ideje, hogy saját előjogaik helyett végre az emberi közösségek alapvető igényeire és jogaira gondoljanak. Sokféle élményben gazdag életem tanulságaként nyugodtan mondhatom, hogy számomra a legnagyobb öröm a mellemre búvó gyerek, a mellettem mindenben kitartó hitves, a fura életrajzi kanyarokból is mindig megtérő barát, az a nemzeti közösség, az a tágabb kultúra és erkölcs, amelyik a maga természetes melegével mindig újra befogad, támogat engem, de segítségemre is szorul. Ezektől kapjuk védettségünket, csak e környezet révén válhatunk fontossá, innen indulhatunk kalandokra – és ide térhetünk meg mindig erőt gyűjteni. Másokért és magunkért.

77

Babits Mihály:

149. Odysseus és a szirének (Részlet)

3. – Hajó! Hajó! A kicsi, a legkisebb szirén, aki csak pár éve született valami ismeretlen tengeri isten percnyi szerelméből – percnek gyermeke, friss halhatatlanság –‚ vidáman átbucskázott a fején, a készülő csíny örömével. Aztán lehevert, félkerekbe, mint egy kiskutya. Egy másik szirén a szirtszélen szfinx módra kihasalva egy tritonnal beszélt, aki a habzó fodrok mélységéből a kőbe fogózva felkapaszkodott. – Hajó? – kérdezte öblögetve a harcsabajszú triton, és lebukott a bugyborékoló víz alá. Messzebb egy nereisnek a teste siklott fel egy pillanatra a víz fölé, ezüst csillámként (fehér volt a teste és finom, mert ő benn lakott a mélységben, ahová nem hat se nap, se szél) – aztán hirtelen sikoltással megint eltűnt a fehér tajték között. Két naivabb szirén, egy védettebb helyen guggolva ostáblázott embercsontokkal, amilyenek szerteszét elszórva, számtalan hevertek ott, a ronda köveken. Vihogtak játék közben, de egyszerre az egyik hirtelen, mint aki rémet látott, felugrott, elkiáltotta magát, és akkor a többiek is kiáltozni kezdtek, kiáltozni a legelső felé: – Ebszemű, ebszemű! Ne állj ki úgy! Nézd, nézd az ebszeműt! Az első szirén, a legszebb, szétterpesztett lábbal kiállt a partfokra, és egész napsütötte, szél átjárta testét kitárta a messze horizontnak. És karjait vágyódva nyújtotta a távol hajó felé. És a többiek kétségbeesve rángatták hátulról, térdeiken kapaszkodva mögéje, rángatták és csípték a lába húsát, és nagyokat sikoltoztak, hogy bukjon le velük a szirtpárkány mögé. – Közel! közel! Már közel! Látnak, mindjárt látnak! – Ebszem! Ebszem! Guggolj le! Mert a szirének csak derékig voltak szépek, és azon alul olyanok, hogy le sem írom. 4. Most el kell képzelni a hajóst, aki Penelopéra gondol. Ott ül a magas faron, és csak a végtelen víz van körülötte, és reng a széke, és messziről talán egy szirt rémlik és talán valami hang... de ő nem lát, nem hall, Penelopéra gondol, egy nőre, aki vár és sző magas gerendák alatt, sző, sző valami végérhetetlen kézimunkát, aranyos fonállal, és omlik, omlik a drága szövet dagadó redője a nagyasszony körmöslábú trónusa mellé, és minden olyan méltóságos. Ó, minden, minden várakozik, és a hajós is mintha várna valamit, ott az ingó széken, és messze a szirt növekszik, és a lábainál egy beteg társa nyög, és a hajós várako-

78

zik, és azzal mulat, hogy le, a hullámra próbálja festeni képzeletben a méltóságos Penelopeia arcát, de a hullám megtörik, szétfolyik, és vele együtt minduntalan szétfolyik az arc. In: Babits Mihály novellái és színjátékai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 103–4.

150. Kodály Zoltán:

A jó magyar kiejtésért (Részletek) A magyar kiejtés romlásáról Kedves barátaim! (...)Sok éve annak, hogy a Csillag utcai Collegium elsőemeleti folyosóján, ahol tavasszal az udvar néhány fája kertet jelentett számunkra, sokszor beszélgetett egy kisebb csoport Gombocz körül. Alig pár évvel volt idősebb nálunk, de rendkívüli fölényét, bár sohasem éreztette, mindnyájan szívesen elismertük. Magyar szakvezetőm volt, finnre, franciára, angolra tanított (micsoda fényűzés! Gombocz mint nyelvmester!). A nyelveket fonetikai alapon tanította, figyelmeztetett a hanglejtés sajátságaira minden nyelvben. Ő mutatott először külföldi könyvet, amelyben a hanglejtést kottával próbálták rögzíteni. (...) Együtt állapítottuk meg, hogy nálunk semmi beszédkultúra, semmi oktatás nincs, sőt a hangzó beszéd alaptörvényei sincsenek tisztázva. Mikor Lipcséből visszatért, Sieversről beszélt. Nemsokára megjelentek Sievers első írásai nyelvmelódiai kutatásairól. Amihez hasonlókat Gombocz buzdításai ellenére sem tudtam már végezni: más utakra terelt a sors, a hajlam. (Ámbár ha vesszük, az is egy neme a kísérleti fonetikának, ha az ember versek alá kottákat írogat, s megpróbálja a bennük rejlő melódiákat napvilágra hozni.) (...) Amennyire tudom, a nyelvhelyesség újabb irodalmában nem került még szóba valami, amit Gombocz előbb-utóbb bizonyosan szóvá tett volna: a kiejtés romlása. Bizonyos, hogy egy, nyelvben és stílusban kifogástalan szöveget magyartalanul is fel lehet olvasni. Vannak tehát a nyelvhelyességnek írásban nem rögzíthető, csak füllel felfogható elemei is. A nyelvnek nemcsak leírható része van kitéve romlásnak, hanem talán még inkább ez a jelekkel nem rögzíthető, csak hallható része. Az élőbeszéd azon elemei, amelyekre nézve az írásjelek határozott utasítást nem adnak, sokkal inkább vannak a beszélő vagy felolvasó önké-

79

nyére bízva, mint az írásban rögzíthető elemek. Egyrészt, mert szabályai eddig sehol összegyűjtve nincsenek, másrészt, mert zenei elemekről lévén szó, nem mindenkiben van elegendő hallásbeli fejlettség, hogy egyáltalában észrevegye, megfigyelje és kövesse törvényszerűségüket. (...) * VESSÜNK GÁTAT KIEJTÉSÜNK ROMLÁSÁNAK! (...) Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje. A magyarét egyre többen fújják hamisan. (...) In: Kodály Zoltán: Visszatekintés 2. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1974, 289–90; 291–2; 300.

Balázs Béla:

151. A láthatatlan arc (Részletek)

Már az első közelképeknél megmutatkozott, hogy egy arcról időnként több olvasható le, mint amennyi rajta áll. Hiszen a fiziognómiának is megvan az a lehetősége, hogy a “sorok között” szóljon hozzánk. Vagyis bizonyos fokig a vonások között. Vegyünk egy példát egy régi filmből. Hayakawa japán színésznek a következőt kellett eljátszania egy különben együgyű kalandfilmben: elfogják a banditák és szembesítik elveszettnek hitt feleségével. Nem szabad elárulnia, hogy ismeri az asszonyt. Öt szempár fürkészi az arcát, míg ő a feleségét nézi, és öt felhúzott revolver dördülne el, ha arcának egyetlen vonása is elárulná azt a mély megindulást, melyet a nem remélt viszontlátás vált ki benne. De a japán férfi uralkodik magán. A legkisebb izgalom sem látszik acélos ábrázatán. Látjuk, hogy a banditák kénytelenek hinni neki. Mégis – és éppen ez a csodálatos – világosan érezzük, hogy valamit nem látunk az arcán. Jelen van, de nem lokalizálható. Láthatatlanul érthető kifejezés ez. Vagy Asta Nielsen mesteri alakítása sok évvel ezelőtt: az egyik filmben fondorlatos cselszövések miatt el kell csábítania egy férfit. Szerelmet tettet, és nagyon meggyőző arcjátékkal komédiázik. De ez alatt a jelenet alatt valóban beleszeret a férfibe. (Ugyanazok) a mozdulatai, (ugyanazok) az arckifejezései fokozatosan őszintévé válnak. Pontosan ugyanazt csinálja, mint korábban, és nem látható, de közben mégis érezzük, hogy most másként gondolja.

80

A dolog azonban még bonyolultabb lesz. Észreveszi, hogy a függöny mögül cinkostársa figyeli őt. Most ezzel az emberrel el kell hitetnie, hogy csak komédiázik, ahogy korábban a másikkal azt akarta elhitetni, hogy őszinte. Megfordul arcjátékénak kettős jelentése. Most is komédiázik, most is hazug az arckifejezése. Ez egyszer azonban a hazugság vált hazugsággá. Most azt hazudja, hogy hazudik. És minden érzékelhető anélkül, hogy látható lenne, hogyan és mi változott meg az arckifejezésében. Láthatatlanul levett egy maszkot, és láthatatlanul felvett egy újat. Mindez a “vonások között” történt a láthatatlan arcán. Már az első közelképek érzékeltették tehát az arcjáték finomságait. Olyan árnyalatok ezek, amelyek puszta szemmel nem láthatók, és mégis a szemünk révén érzékeljük őket, mint ahogyan létezik bacilus, melyet belélegzéskor nem érzünk, mégis megölhet. (…) Még a leghatalmasabb hegycsuszamlás is abból áll, hogy a kis porszemek mozogni kezdenek. Az arckifejezés külsőleges összkép. Tulajdonképpen az arc legkisebb részeinek alig észrevehető mozgásából jön létre. Ez a mikrofiziognómia a mikropszichológia közvetlen láthatóvá válása. Az arckifejezés már a tudatos érzéseknek és megfogható gondolatoknak felel meg. In: Balázs Béla: A látható ember. A film szelleme. Gondolat, Budapest, 1984, 135–6.

152.

Devecseri Gábor:

A hasfelmetszés előnyei (Részletek)

Említettem már, és még fogom is említeni, hogy én gyermekkoromtól kezdve gyűjtöttem a mintaképeimet. Mikor ide bejöttem, és Révész Gyulával, írói nevén Révész Gy. Istvánnal megismerkedtem, akkor nem gondoltam volna, hogy hamarosan őt is közéjük kell sorolnom. Révész Gyula meghalt. Tudta, hogy meg fog halni, de nem volt hajlandó odafigyelni. Máshogy, mint mosolyogva, nem láttam. (…) Mozartra figyelve és nem a halálra; és a magas lelki élvezetre figyelve, beszélgetve, történeteket felidézve, így közeledett a vég felé. (…) Történetei közül az egyik: Elmondta, hogy mikor ifjabb korában Bukarestben élt, nagyon éhezett. Elment egy ottani barátjához, aki azt mondta: – Segíteni nem tudok rajtad, de menj el erre és erre a címre – adott egy címet a villanegyedben –‚ és ha kinyitják az ajtót, semmi mást ne mondj, mint azt, hogy téged Reisznek hívnak. – Ezt ő meg is tette. – (Valóban Reisz volt, mielőtt Révész lett). – Elment egy pazar

81

villanegyedbe, inas nyitott ajtót, és ő közölte vele: szíveskedjék megmondani a ház urának, hogy Reisz van itt. (…) Kisvártatva megjelent egy bibliai vagy még inkább késő-középkori aggastyán, hosszú, fehér szakállal, karját keresztbe fonva, mélyen meghajolt előtte. Az azt kérdezte, hogy mely Reiszek közül való. Ő megmondta, hogy Magyarország mely részéről. Az illető meg megmondta neki, hogy Magyarországon más területeken, Veszprémben például meg Pozsonyban is, hol van még Reisz család, jobban tudta az ő elhelyezkedését ezen a családfán, mint ő maga. És minthogy a Reiszek szefárd-zsidó származásúak voltak, és minthogy ezek a spanyol nyelven beszélő szefárd-zsidók magukat magasabbnak tudták (más helyütt őket tudták alacsonyabbnak), tehát a jiddisül beszélő zsidóságtól távol tartották magukat. Gyula nem beszélt spanyolul; de méltányolták, hogy udvariasan imádkozik, és elnézték, hogy ezt nem spanyol nyelven teszi. Azt mondta, még életében olyan pompázatosan tejben-vajban fürösztve nem élt, mint ott. Érdekes példája ez a történet annak a babonának, hogy van zsidó összetartás, és annak a szomorú valóságnak, hogy ez az úgynevezett zsidó összetartás is hányféle ágra, hányféle egymással torzsalkodó vagy legalábbis egymást lenéző, megvető ágra oszlik. Mint minden szellemi, lelki összetartozás is a földön. Akár nemzeti, akár faji, akár úgy, hogy valaki zsidónak érzi magát, aki Romániában él, vagy románnak érzi magát, aki zsidó, vagy mint a mi hazánkban magyarnak tudja és érzi magát, és az csak egy tulajdonság, hogy közben zsidó is, de természetesen sokfelé tartozik az ember. Én a legszerencsésebb vagyok. Mert egy labdarúgómérkőzésnél nem is tudom, kinek szurkoljak. Elsősorban a magyarnak bárkivel szemben. Másodsorban az európainak a nem-európaival szemben; azután a zsidónak, a származásomra való tekintettel, katolikusnak a vallásra való tekintettel, amelyben fölnövekedtem; és a reformátusnak is, mert református gimnáziumban nevelkedtem. Én jónak érzem ezt a sokféle kötöttségemet, jónak érzem, hogy semmiféle szektás, semmiféle soviniszta vonás nincs bennem. De a szolidaritást és az együvé tartozást a legkülönbözőbb kategóriákkal, amelyekbe beletartozom így vagy amúgy, átérzem nagyon is. In: Devecseri Gábor: A meztelen istennő és a vak jövendőmondó. Regények és elbeszélések. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977, 596–8.

82

Heltai Jenő:

153. A szőke terror (Részletek)

Natasával egy párizsi orosz kocsmában ismerkedtem meg. Egy francia újságíróval és két híres filmrendezővel vacsorázott, az egyik rendező amerikai volt, a másik szintén német. Az újságíró kedvesen meghívott asztalukhoz, és öt perc múlva, mint mindenki, én is hevesen udvaroltam már Natasának. Rá is szolgált. Szép lány volt, sápadt arcában két mély tüzű fekete szem világított. Fekete volt a haja is. Azonban hiába hívták Natasának, nem volt az a közismert lágy szláv típus, amely messziről elárulja már az oroszt. Keményebb volt, elevenebb, kötekedőbb, nem olyan végzetesen és beletörődőn északi, mint azok az álmatag Zinocskák, Tatjánák és Szonják, akikkel az orosz regény meg az orosz dráma mérgezett meg minket. Nem, ez a Natasa semmi esetre sem volt irodalmi közhely. Nem érzékenyedett el, amikor a vendéglő ál-orosz muzsikjai, sőt muzsikusai a balalajka fölé görnyedve rutinos bánattal és megdöbbentő kitartással vontatták az Ej uchnyemet a hallgatóság füle felé. Szeme száraz maradt akkor is, amikor a két külföldi rendező csordultig telesírta már könnyeivel a vodkás poharat. Elszánt, nyugodt, önző kis nő volt, meglátszott rajta, hogy tudja mit akar. Az is, hogy a két rendezőtől mást akar, mint amit az a kettő tőle. – Oui, mon cher – magyarázta nekem a helyzetet –, holnap utazok Hollywoodba. Hála istennek vége a szőkék terrorjának, most mi jövünk, mi feketék. Addig vörös terrorról és fehér terrorról tudtam csak. Natasa világosított föl arról, hogy van szőke terror is. Azaz volt csak. Többé nincs, most mi jövünk, mi feketék. Nem tudom miféle hiteles adatok alapján állapította meg ezt a szerencsés fordulatot, amely megnyitotta számára a szédületes lehetőségek hollywoodi kapuját. Azonban kétségtelenül volt valami a dologban. Neveket sorolt föl, fekete hajú győzelmes új filmsztárok nevét. Hiába vitatta a két rendező, hogy ezek szenzációs kivételek csak, régi bevált filmtechnikai gyakorlat szerint a szőkéket könnyebb fotografálni, Natasa a fejét csóválta csak. (...) Soha senki, se tudós, se szerelmes olyan gyűlölettel és megvetéssel nem beszélt még a szőkékről, mint ő. Bennük kereste minden bajnak, minden világkatasztrófának az okát, a paradicsomból való kiűzetéstől a francia forradalmon keresztül napjainkig. Éva szőke volt, Heléne szőke volt, Stuart Mária, Pompadour márkiné és Mária Antónia szőke volt. A kis orosz kocsma lármájának és füstjének a gőzében nem tudtuk pontosan ellenőrizni, nem él-e vissza gyér ismereteinkkel, és nem hamisítja-e meg itt-ott a történelmet. Éppen csak azt mertem megkérdezni tőle, honnan tudja, hogy Éva szőke volt? Gondolkozás nélkül felelt. – Onnan, hogy adott az almából annak a férfinak is. Egy fekete nő egymaga ette volna meg az egészet. Lenyelt egy védekezni nem tudó osztrigát. És vérszomjas mosollyal folytatta:

83

– Maguk még nem vették észre, hogy a szőke nő gyerekes, gyáva, felületes és hízelgő? Megjátssza a védtelent és a gyámoltalant, úgy néz a leggyöngébb férfira is, mintha rettenthetetlen hőst látna benne. Csodaművelőt, megváltót. Ravasz, alattomos, úgy tesz, mintha hinne a férfinak. Előre hálás, már a jótett előtt. Ez kell maguknak szédült férfiaknak, ez a behódolás, ez az ünnepeltetés, felsőbbségüknek ez az alázatos elismerése, amit tőlünk őszinte és bátor feketéktől sose kapnak meg. (...) Évszázadok óta mellőznek minket, mert tudják, hogy nálunk semmire se mennek azzal az olcsó lovagiassággal, amely elkápráztatja a szőkéket. Tudják, hogy nekünk több felelősséggel tartoznak. A két rendező és az újságíró elbűvölten hallgatta. Én szomorúan lehajtottam fejemet. Natasa gúnyosan nézett végig rajtam: – Maga is szőkepárti? Nem baj, szenvedjen egy kicsit. (...) Lenyelte az utolsó osztrigát is, elbúcsúzott tőlünk, beült az autójába, és a két rendezővel elrobogott. Talán csakugyan Hollywoodba. Egyedül maradtam az újságíróval. – Remekül beszél ez a nő – mondtam neki. – Mennyit tud! És amit a szőkékről mondott… – Hát még ha azt hallotta volna, amit a feketékről mondott! – A feketékről? Mikor? – Amikor szőke volt még. In: Heltai Jenő: Utazás énmagam körül. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 40– 3.

Illés Endre:

154. Az indulat költője (Illyés Gyula) Koratavasz (Részletek)

“Hirtelenül, kinyújtott kézzel néha el lehet kapni egy élményt. De ilyenkor sem bizonyos, hogy jót fog az ember. Az élmények közt rengeteg a ravaszdi, a tréfás.” – Illyés Gyula kételyével mondom el ezt a történetet. (…) A harmincas évek végén meghívtak egy könyvkiadóhoz, egy-két ügybe több-kevesebb szerencsével még bele is szólhattam. Tudtam, hogy Illyés Gyula regényét, a Koratavasz-t, nem sokkal előbb dobta vissza a cenzúra a Nyugatnak. Elkértem tőle a kéziratot, azzal a fogadkozással és fohászkodással, a regényt pedig valamiképpen megjelentetem. Úgy kezdtem, ahogyan kellett: a regényt én is elküldtem az ügyészségre. Két hét múlva visszajött. Az ügyész másodszor sem engedélyezte.

84

Ekkor már tudtam, ki intézi a Koratavasz ügyét. (…) Felhívtam őt telefonon, megmondtam, ki vagyok, s megkérdeztem, mikor beszélhetnék vele? Nem utasított el. A fellegvárban, az ügyészségen kerestem fel; magammal vittem a Koratavasz kéziratát is. (…) – Ismerem – mondta, és rosszkedvűen belelapozott. – Kár volt elhoznia. Már kétszer döntöttem: nem adható ki. (…) Vitatkozni kezdtünk. Hogyan, milyen kitérőkkel folyt a vita, már nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre türelmetlenül felemelte a hangját. – De ki ez az Illyés Gyula? Mondjon róla valami jót! (…) Ha valami jót tud mondani róla, valami igazán jót, még meggyőzhet. (…) De hát mit mondjak? Mit mondhatok? Mert valamit kell mondanom, “valami igazán jót” – tehát nagyot és igazat. Az idő múlik, a két véreres, hideg szemgolyó közönyösen figyel. És ekkor meghallom a saját hangomat – ezt mondom: – Tízmillió magyar közül Illyés Gyula tud ma a legszebben magyarul. Semmi válasz. A sárga arc idegtelenül vár. Mivel fokozhatom? – Úgy, mint Arany János... Mint Vörösmarty... De tudja-e ez az alak, hogy kikről beszélek? Már csüggedten folytatom: – Mint Berzsenyi... Mint Csokonai... És ekkor végre mozdul. Valami átjárja, mint az áramütés. (…) Lepedékesen nevet, és kissé megfordul, feltekint az íróasztala mögött a falra, oda, ahol a kép függ. – És mit gondol? Szebben tud magyarul, mint őfőméltósága? – És amikor nem felelek rögtön, megismétli: – Szebben? Nem, erre nem szabad felelni. (…) De azután hirtelen eszembe jut a tudakozódóiroda jelentése: ez a tőzsdéző, részeges alak legitimista! Ez nem provokál, ez még részeg. Utálja őfőméltóságát – és nyíltan beszél. Rávágom: – Nála is szebben. Semmit nem felel, mert már csönget. Nyílik az ajtó, s megjelenik egy szemüveges, olajbarna, fonnyadt nő. – Kisasszony, üssék rá a pecsétet. Engedélyezem. (…) Hogy egy izgalmas regény – Illyés Gyula regénye – így juthatott el az olvasóhoz; hogy a Véletlen és a Szerencse segítette át a küszöbön: jellemző azokra az évekre. (…) Azután jó időre el is felejtettem, hogyan jelenhetett meg a Koratavasz. Csak most idézem fel... In: Illés Endre: Írók, színészek, dilettánsok. Magvető, Budapest, 1968. 576–9.

85

Lázár Ervin:

155. A kék meg a sárga

Egyszer két festékpötty – egy kék meg egy sárga – egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért. – Nem menne kicsit távolabb? – mondta ingerülten a Kék. – Menjen maga – válaszolta a Sárga –‚ s különben is, talán köszönne! Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta – csak hát ez a festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem hátat fordítani nemigen tudnak. – Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! – morgott fitymálóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki. – Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönöm? – De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok! – Engedje meg, hogy fölkacagjak – mondta gúnyosan a Sárga –‚ hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem... és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba. – Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert... brr... vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem! – Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá... Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik... Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom. – Okker?! Erre vág fel! Az is egy család? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülük senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok. – Hah! – kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szólt: – Nicsak, milyen szép zöld pötty! In: Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér. Osiris Kiadó. Budapest, 2002, 61–2.

86

Márai Sándor:

156. Búcsú

(Részletek) Most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, mely második hazám volt, s melynek földrajzi neve Európa: behúnyom szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú. Nem akarom elhinni, mert láttam, nem is olyan régen, tegnap vagy tegnapelőtt, amint éppen ocsúdott a háború aléltságából, székesegyházain még javították avatott kezek a roncsolt díszeket és remekműveket, a kórházakban még gyógyították a rokkantakat és sebesülteket; nem akarom elhinni, mert hallom még az államférfiak, politikusok, írók, papok, népszónokok fogadkozásait, amint hitet tesznek a tömegsírok fölött, hogy soha többé. Nem akarom elhinni, hogy az a Weimar, ahol Goethe leveleit olvastam a könyvtárban, az a Berlin, ahol egyetemre jártam és oly édes-öntudatlanul múlt az ifjúság, az a Párizs és London, ahol a munka, az érzékelés, a tapasztalás, az álmodozás, az eszmélet és az ábránd fiatal éveit éltem, holnap homokzsákokkal borított hadszíntér lehet. Nem tudok elbúcsúzni Európától, melynek tájait a béke napfényében láttam még tegnap: Svájc havasait és Bretagne tengerének vörös szikláit, csodálatos német kisvárosokat, ahol az emberi lélek aggályos öntudattal hajolt a civilizáció feladatai fölé, francia falvakat, ahol az alkony törött fénye olajfák szürke lombját és dús szőlőföldeket világított meg, Párizst, a munka, a pihenés, az érzékelés, a fürge életöröm és a bölcs megértés Párizsát, Londont, ahol az emberi akarat, szándék és felelősségérzet az emberi együttélés legtökéletesebb szerkezetét alkotta meg; látom Anglia fehér partjait, a mészsziklákat, amint utoljára láttam, a kora őszi napfény ragyogásában, érzem a tenger sós-fanyar illatát, amely a szabadságra emlékeztet, látom a tavat Genf előtt, látom a hazug és torz házat a tóparton, látom württembergi és bajor erdők barna félhomályát – látlak, látlak és még egyszer idézlek, Európa! Nem tudom elhinni, hogy ez a búcsú. Jártam tájaidon, beszéltem a nyelveket, e tájak lakóinak nyelvét, megéltem emberi jóságot e tájakon, kaptam mosolygó együttérzést bajoroktól és Provence parasztjaitól, emlékezem lengyel, német, angol, francia, olasz asszonyok arcára, (...) emlékezem az európai asszonyok arcára, amint egy vasúti fülkében egy gyermek fölé hajolnak, s a száj csukott és komoly, de a szemek ezt mondják: “Soha többé.” (...) S nem tudom elhinni, hogy ez a búcsú. In: Márai Sándor: Vasárnapi krónika. Akadémiai Kiadó–Helikon Kiadó, Budapest, 1994, 7–8.

87

Nagy Lajos:

157. A gólya

A gólya egy madár, két gólya két madár. Két gólya és három csirkefogó, az öt jómadár. A döglött gólya már nem madár, mert nem tud repülni. De azért a repülőgép még nem madár, ha tud is repülni. A gólya külalakját a hosszúság jellemzi: hosszú a csőre, hosszú a lába és igen hosszú a nyaka; ez utóbbi tulajdonságáért, a jó hosszú, gusztusos, szabad választékot engedő nyakáért bátorkodom mindazok figyelmébe ajánlani, akik az élőlények felakasztásában különös passziót találnak. (Kr. u. 1920.) A gólya a meleget szereti, azért a sarkvidékeken csak akkor fordul elő, ha odaviszik, a maga jószántából csupán a mérsékelt öv területére jön a meleg vidékről nyaralni, amiért is ezennel visszavonom előbbi állításomat, mely szerint a gólya a meleget szereti (velem lehet alkudni). Ősszel azután a gólya elrepül tőlünk ismét dél felé, amiről azt mondják, hogy: “költözködik”, ez pedig nem is igaz, mert nem visz magával semmit, tehát nem költözködik; hanem csak elmegy, de hát a nép ajka azért csak úgy mondja, hogy költözködik; nyugodjunk bele, és örüljünk neki, hogy nem mindjárt úgy mondja: hurcolkodik. Tavasszal aztán újra visszajön, ami a magyar politikai és közéleti viszonyokban való teljes járatlanságára vall. A gólya csak kívül szép madár, de a lelke randa, mert békát, gyíkot, kígyót és más efféle undorító szemetet eszik, ezáltal túltesz még az olyan disznón is, aki a kávét föllel issza, a levesből nem halássza ki a tányér szélére a hagymadarabokat, s megeszi a sárgarépát. A békával és kígyóval szemben a bolond gólya nem szereti a filét tükörtojással, sem a palacsintát, sem a befőttet, sőt, ha egy gólya csőrébe befőttet tömnek, azt kiköpi, amit én a magam részéről képtelen vagyok megérteni, pedig más természettudósok ennek az okát már többször magyarázták nekem; én csak azt tudom, hogy gólya nem lennék ezer dollárért sem, márpedig ezek a szamár, hosszú csőrű madarak egészen ingyen, minden fájdalomdíj vagy kárpótlás nélkül teszik azt, hogy gólyák. Gólyának nevezik még a gólyamadáron kívül az elsőéves jogászokat; hogy miért, azt a tudománynak még nem sikerült megállapítania. A gólyáról azt állítják, hogy ő hozza a gyereket, én ezt hosszú időn át elhittem, bizonyára a nyájas olvasó is, mostanában azonban rettenetes gyanúim támadtak, amelyekkel azonban még korainak találtam a világ elé állani; mindenesetre megvárom az úgynevezett “keresztény kurzus” elmúltát. A gólyának az az érdekes szokása, sőt mondhatnám sigánja van, hogy egy lábára állva fejét a szárnya alá dugja, és így alszik. Ez igen nehéz kunsztstük, már többen próbálták utána csinálni, de még senkinek sem sikerült. Legtöbbre vitte a kísérletezés terén egy barátom, aki kinn lakik a Lipótmezőn, ő egy lábon (ma-gyarosan: fél lábon) állva, hosszabb ideig tartotta szemét lehunyva, de az orvosok azt hiszik, hogy szimuláns, azaz: ha le is van a szeme hunyva, csak tetteti, hogy alszik; a fejét persze a szárnya alá dugni ő sem tudja, ami miatt szegény eleget dühöng, de hát hiába.

88

A gólya fészkét a falusi házak kéményére rakja, s oda hordja fiókáinak a kirántott békákat, már tudniillik a mocsárból kirántottakat. Megható látvány, amint a gólya repül, és hosszú, kemény csőrében egy eleven béka evickél. Ezt az idillt már számos természetbúvár megfigyelte, s éppen ez szolgált alapul a XVI. természettudományi kongresszus azon határozatához, mely szerint békának lenni lehetőleg még rosszabb, mint gólyának lenni. In: Nagy Lajos: Válogatott karcolatok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1957, 102–4.

Osváth Ernő:

158. Pályaválasztás (Részletek)

Édes kis öcsém! Elérkezett hát a Te nagybátyáidra is a fontoskodás ideje – és ne zavarjon az Téged, hogy ők pazarul élni fognak vele. Hadd örüljenek neki. Én csak annak tudok örülni, hogy édes anyádnak ilyen szorgalmas, derék fia vagy és a – tudom! – nehéz érettségi vizsgán oly szép tanúságát adtad a komolyságodnak. Nagyon szeretlek érte és nagyon kíváncsi vagyok az elhatározásodra, hogy mit fogsz tenni ezután. Én, asszonylétemre, nem tudok ehhez hozzászólni – és inkább nem adok neked tanácsot, minthogy olyat adjak, amelynek hasznát úgy sem veszed. Úgy is elléssz ilyenekkel látva. Sokan lesznek, akik megveregetik a válladat, Te édes fiú, és a füledbe súgják az egyetlen életbölcsességet, amelyet senki más nem ismer – és amelyet pszt! senki más meg ne halljon. Nem mondom, hogy meg ne hallgasd őket. Ha egy bolond százat csinál, az sem lehetetlen, hogy száz bolond felvilágosít egy okos embert. Észre fogod venni, hogy alig van közöttük egy is, aki a maga lovát dícsérné, azt amelyiken ő ül. Mert azt már kitapasztalták. Ők valóban többet tudnak az életből, mint mi ketten. Õk már többnyire elkövették a maguk tévedéseit, ami mindig némi jogot ad arra, hogy okosabbak legyenek a többi embernél. A bölcsek kövéből a szemükbe pattant egy szilánk, azt nem tudják kidörzsölni. De hidd el nekem, nem a pályájukra haragszanak ők, hanem önmagukra. És én kívánom Neked, hogy sohase legyen alkalmad magadra haragudni. De látod, én már sokszor tapasztaltam, hogy a Te korodbeli fiatalemberek, ha csakis a saját szívük után indulnak, játszva tévesztik el a pályájukat. Mert a lelkesedés, a nagy és szép lelkesedés nem egyszer meggondolatlanságot jelent. Ne haragudjál rám és ne mondd magadban, hogy mit prédikál ez a vénasszony! Mert ez a vénasszony jó barátod Neked és legjobban szeretné azt kívánni, hogy az a mérhetetlen bizalom, ami a két szemedből előragyog, soha, soha ki ne aludjon bennük; ha azt a tüzet, azt a szép tüzet – mint Vesta-lángot a papnők – ápolná és megtartaná bennük a szerencse. Szeretném a kezembe venni a kezedet és olyat jósolni a tenyeredből, hogy még a Te gyerekfantáziád is elkápráznék bele. De látod – ezt tán meg nem érted – az asszonyi

89

vágyak arra valók, hogy ne teljesüljenek. És tudod, mire valók a férfivágyak? Arra, hogy küzdjetek értük; arra, hogy soha, hogy mindhalálig le ne mondjatok róluk. Én nem tanácsolok Neked, Fiam, én csak beszélgetni szeretnék Veled erről. (...) nagynénéd: Mikes Anna In: Osváth Ernő: Az elégedetlenség könyvéből. Budapest, 1995, 83–5.

Örkény István:

159. A félelem relativitása

Két légy – normális, közönséges hazai legyek, légytársaiktól alig megkülönböztethetők – hébe-hóba, ha összeakadnak, egy szoba rnennyezetén fejjel aláfelé lógva, ahogy az már minálunk szokás, jól kidiskurálják magukat, apróra elmondván a velük történt kellemes vagy nem kellemes eseményeket. – Hogy vagy, légytársam? – kérdé az egyiktől a másik. – Rosszabbul már nem is lehetnék. Vigyázat! A legyek közismert lódítók. Állításaikat nem kell szó szerint venni, de elgondolkozni a nagyotmondásokon is érdemes. – Ahogy így elnézlek, nem vagy valami viruló színben. – Megvan rá minden okom. Akarod hallani? A másik akarta, s az egyik elmondta, hogy tegnapelőtt, vasárnap, élete legrettenetesebb napján, a finom őszi napsütésben békésen üldögélt egy lócitromon az újjáépített Fővárosi Nagycirkusz előtti úttesten, ahol – ünnep lévén – nem volt zavaró az autóforgalom. – S még panaszkodol? – lepődött meg a másik. – Hétszámra nem látok lócitromot. – Várd meg a végét – mondta az egyik. Ültében, folytatta, egyszerre iszonyú robajlást hallott, velőtrázó üvöltést, fülszaggató sikolyokat, menekülő lábak dobogását, s még fel sem ocsúdott, amikor az újjáépített cirkuszból kitört egy szörnyalak, egy rémálom, egy borzalom, és nyílegyen nyílegyenesen őfelé rohant. – Ne húzd, ne húzd, mert beleőrülök – sürgette társát a másik, egész testében reszketve. – Nem húzom, de azért visszaszámolom. Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy... És Istennek hála! Attól a lócitromtól, amin ültem, ha sokat mondok, másfél méternyire elcsörtetett az a szörnyeteg! Egy hajszálon múlt, hogy el nem taposott. – És mi volt az a szörny? – kérdezte a másik. – Oroszlán – mondta az egyik.– Miért vagy úgy megijedve? – Mert azt hittem, fecske – rebegte a megkönnyebbülés sóhajával a másik. Fölnevettek, elköszöntek, szétrepültek.

90

Ajánlás Irgalmas Úr! Mondj imát értünk, gyáva emberekért, akik minden kitörő, csörtető, bömbölő oroszlántól megfélemledünk. Pedig a fecskék, csak a fecskék veszélyesek. Tőlük mentsd meg halandó lelkünket, ámen. In: Örkény István: Egyperces novellák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1991, 589–90.

160. Móricz Zsigmond:

Éjjeli vizit (Részletek) Andorka, a fiatal adótiszt nagy legényke volt és nagyon csapta a szelet a lányoknak. Ebben senki sem látott semmit, azért fiatal. Szombat délután a dalárda mindig énekórát tartott s ott vegyeskar volt, fiúk és lányok voltak együtt. (…) Andorka is ott fújta a tenorprimet. Elől állott. A legszebb hangja volt s ő volt a szólista. A lányok csodálva is nézték és hallgatták s volt a lányok közt egy, a főjegyző lánya, aki ájulni kezdett, ha Andorka hangja fölzengett. (…) Óra után alkalmat is adott mindig Andorkának, hogy a közelébe férkőzhessen s összebújva nevetgéltek és csacsogtak, s a dalárda után kicsinálta, hogy Andorka kísérje haza. Egy szép téli estén, mikor már a hóban tapodtak, (…) úgy mentek, mintha eltévedtek volna az ezüstfák alatt. (…) – Maga sose jön hozzánk, Andor. Andorkát az egész világ Andorkának becézte, s hogy Irénke Andornak mondta, ez külön varázzsal hatott rá. (…) – Szeretnék pedig… – mondta halkan – nagyon szeretnék… – Akkor mért nem jön? – Menjek? – Jöjjön. – Mikor? – Akármikor. – Akármikor? A szemük könnyes volt a hőségtől a szikraverő éjszakában. (...) A lány hallgatott, akkor azt mondta alig hallhatóan, fogvacogóan: – Amikor akar. – Ma éjjel?

91

– Igen. Hallgattak s mentek. – De hogy? – kérdezte a lány, aki úgy érezte, hogy az élete el van varázsolva s mindegy... – Az semmi – mondta Andorka. – Az nekem csak egy lépés. Csak egy ugrás... Ha az ablakát nyitva hagyja, hogy be lehessen taszítani... Soká hallgattak. (...) Végre be kellett menni a lánynak. (...) Andorka soká állott. (...) Nem ment haza, hanem a vendéglőbe ment. Egy barátját találta ott, egy jogászt. Testi-lelki jóbarátok voltak, s hozzáfogtak sört inni. Aztán bort. Andorka hallgatva ült és mereven. A jogász hozzáfogott vallatni. – Irénke? – Irénke. – Megcsókoltad? – Még nem. – Mért nem? – Majd. – Mikor? – Ma éjszaka. A jogász nagy szemet meresztett. – Hol? – Bemegyek hozzá. – Hogy? – Nyitva hagyja az ablakát. – Hideg van. – Nem hagyja tárva-nyitva... Csak úgy... Nem zárja be... Éjfélkor a jogász elkísérte a sarokig s utána nézett, mikor Andorka belépett a kerítésen. Másnap a jogász felkereste valami ürüggyel Andorkát az adóhivatalban. Félre vonta egy sarokba s megkérdezte. – Ott voltál? – Ott. – Bementél? – Be. – Megcsókoltad? – Meg. A jogász csodálkozva nézte a hőst. – Bátor ember vagy... Megtörtént? Andorka megrázta a fejét s hetykén szólt. – Nem vagyok marha... Én még nem akarok házasodni... Megcsókoltam, símogattam, de semmi több. – Hogy-hogy? – Mondom, hogy én még nem akarok házasodni... Nincs ezeknek semmijük, csak adósságuk... Én pénzes leányt akarok elvenni.

92

– És ő mit gondol? – Gondoljon, amit akar... Biztos, hogy imponál neki a hősiességem... Csak enynyit akartam. In: Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1930–1933. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1955, 207–10.

161. Móricz Zsigmond:

Jóakaró

Megvan a protekció magyar neve. Nem kell csinálni semmi új szót. Véletlenül jelentkezett nálam a fogalom s bemutatkozott. A nép ajkáról jött, s így már a keresztlevele is megbízható. Szombaton délután a szomszédasszony, egyszerű munkásember felesége – aki hajlandó háztartási és tisztasági segédmunkálatokat végezni – átjött hozzám. Teljes díszbe volt öltözve, új szvetter s fekete kendő. Nagyon nyájas és mosolygós volt, mint mikor valaki kérni akar valamit. – No, Mari néni, mi újság? Csak mosolygott, az ajka habozott, kereste, hogy hogy is fejezze ki magát. Eszembe jutott, hogy hiszen tartozom neki: – Mennyi is az adósságom? – Tizenöt pengő negyven fillér – mondta, de legyintett hozzá mosolygósan –, de nem azért jöttem, hanem egészen másért: – s újra a szemembe mosolyog – legyen jóakarónk a nagyságos Úr. – Én az vagyok mindig. – Tudom, és igazán nagyon köszönöm, nagyságos úr. – Miről van szó? – Hát kérem tessék szíves lenni besegítem a fiamat a villanyoshoz kalauznak. Nevettem. Hogy lehet ezt megcsinálni. Fogalmam sincs róla, kitől függ, s ki hinné el nekem, hogy a szomszédasszonyom fia éppen arra született, hogy villamoskalauz legyen. Nagyon derék fiú, katonaviselt, nyugodt és megbízható. Vele nincs semmi baj, csak velem, aki nem vagyok alkalmas „jóakarónak”. Mert ez egyszerűen jóakarat. Egy kis jóakaratot nem tagadhat meg az ember attól, akinek szüksége van rá. A jóakaró beajánl, a jóakarat mindent elintéz, a jóakaratért mindent meg kell tenni, a képviselők ma csupán jóakarattal töltik az idejüket. Jóakaratért senkit sem lehet felelősségre vonni, s az nyeri el az állást, akinek nagyobb, súlyosabb, tekintélyesebb jóakarói vannak. 93

Ennél már nem lehet egyszerűbb dolog a világon. A rothadt protekció szó helyett közíróinknak ezennel legmelegebben ajánlom a jóakarat, jóakaró, jóakarás gyönyörű magyar szót, s annak öszszes reflexeit. Bocsánat: változatait. Ez olyan nyeresége a magyar nyelvnek, hogy a szomszédasszonyomhoz leszek olyan jóakaró és jóakaratú, hogy megpróbálom a villamoskalauzi állást keresni neki. Csak nekem lesz-e ott olyan jóakaróm, aki ehhez hozzásegít?

162. Márai Sándor: Arról, hogy mikor van jogunk erőszakosan változtatni az élet helyzetein Munkaköröd fáraszt, úgy érzed, máshol, más emberek között, másféle életfeltételek mellett igazibb erővel és megelégedéssel tudnál dolgozni. Az emberi együttélés kimerített, családod, kedvesed, barátaid terhedre vannak, s ösztökél a vágy, hogy új kapcsolatokat szerezzél. Lakásod minden zegét-zugát vakon ismered már, s reménykedsz, hogy az új, korszerűbb, kényelmesebb lakásban megtalálod tested kényelmét és lelked nyugalmát. Igen, a várost is untig ismered már, ahol születtél, nevelkedtél, férfivá serdültél. Igen, az országot is, mely hazád, megismerted, mint a bányász a tárnákat, ahol negyven, ötven éven át dolgozott; nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen ismered, minden veszélyével és mélységével. És hallottál idegen országokról, távoli világokról, ahol méltányosabbak az emberi együttélés feltételei. Kínoz a kétely, sürget és ösztökél a vágy, hogy elhagyjad munkahelyed, családod, kedveseid, városod, hazád, s erőszakos mozdulattal kiszakítsd magad mindabból, ami eddig életed környezete volt. A kísértés órájában vizsgáld meg tapasztalataid, értelmed, jellemed és a világi dolgok igaz természetének ismeretében vizsgáld e vágyakat. Új emberek nem adhatnak neked semmit, ami alapjában megváltoztatná a világhoz való viszonyodat; mert csak te adhatsz magadnak valami elhatározót és lényegeset. Hasonlóképpen az új munkahelyen is munkás maradsz, és rajtad múlik, milyen erővel teremtsz magadnak az új helyzetben megfelelő munkalehetőségeket. Minden rajtad múlik. Éppen így az új városban, az idegen országban, ahol méltányosabbak az emberi együttélés feltételei, megtalálod idővel ugyanazt az emberi önzést, kapzsiságot, hiúságot és rosszakaratot, ami hazádban gyűlöletesnek tetszett; mert az emberi alaptermészet nem változik meg az országhatárokat jelző sorompók mögött. S ezen felül még idegen is leszel; s idegennek lenni mindig annyi is, mint nyomoréknak lenni. És az emberi törvények egyike pa-

94

rancsolja, hogy mindig, feltétlenül maradj hűséges hazádhoz, még akkor is, ha ez a haza zsarnoki módon, méltánytalanul bánik el gyermekeivel. Mikor van hát jogod erőszakosan változtatni életed körülményein, keretein és helyzetein? Semmi esetre sem akkor, ha unalmad szűntét, vágyaid kielégülését, bosszúd betelését reméled az ilyen elhatározástól. Maradj ahová az élet állított, végezd kötelességed és töltsd meg lelked az igazsággal; többet az új világban sem kaphatsz, a déli szigeteken sem. De ha úgy tapasztalod egy napon, hogy munkád, életed környezete és feltételei nem egyeznek jellemeddel – akkor és csak akkor szánd el magad a változásra. És tudjad, hogy te minden változáson belül ugyanaz maradsz. In: Márai Sándor: Füves könyv. Budapest, 1999, 26–7.

Nemes Nagy Ágnes:

163. Rózsa, rózsa (Részletek)

Voltaképpen a versemlékezetről szeretnék írni, versmegtartó és versfelejtő beidegzéseinkről. És nem a rózsákról. De – eléggé meglepő módon – versemlékezetem és -felejtésem nem egy szögletében találkozom rózsával. (...) Az emlékezet és a felejtés küszöbét nem a gyom veri fel bennem, hanem a rózsa, ha versről van szó. (...) Ültem egyszer egy szép teraszon. Sütött a nap. (…) Akkor hirtelen eszembe jutott egy verssor. Ezt nem nevezném ritka esetnek. Magát a verssort azonban ritkának kell mondanom, mert szembetűnően furcsa tulajdonságai voltak. Például nem volt semmi értelme. És nemcsak a sor maga volt értelmetlen, hanem szavai közt volt nem valódi szó is, semmi szótárban nem található. Így hangzott: Rózsa, rózsa, megitális rózsa. Persze rögtön tudtam, hogy ez fedőszöveg. Mögötte van az igazi vers, azt kell kitalálnom, ha már így – félig – rejtjelet küldött magáról. (...) Forgattam a szavakat erre-arra: ez a sor engem az égvilágon semmire sem emlékeztetett. (...) Láttam, nem hagyhatom annyiban a dolgot. Módszeresen fogtam neki a kutatásnak, heteken át szedtem le egy-egy verskötetet a polcról, különösen a “rózsás” költőkét. Úgy gondoltam, a rózsa az egyetlen alap, amelyből kiindulhatok. (...) A megoldás váratlanul jött, mintegy mellékesen, ahogy az ilyesmi történni szokott. Egyszerre világosan meghallottam a sort, és tudtam, hogy ez az igazi. Oh, Róma, Róma, megalázott Róma…

95

Mi ez? Egy Gyulai Pál-vers. Gyulai Pál! Mikor gondoltam én Gyulai költészetére? Tíz éve, húsz éve, huszonöt éve? (...) Nagyon régről jött, nem csoda, hogy annyira eltorzult útközben. (...) Nemcsak a megitális volt értelmetlen benne, hanem – csodálatosképpen – a rózsa is. A rózsa is helyettesítő szó volt, egy pótrózsa az emlékezet mélyéből. Hangalakja miatt került a versbe, nem léte miatt. (...) Mi marad meg a versből legtovább? (...) Egyáltalán: megmaradt itt valami? (...) Meg. Egy vers legeslegutolsó foszlánya megmaradt. Megmaradt az a végső, legellenállóbb, már absztrakt képlet, ami egy verssorban még azonos önmagával: a szerkezete. (...) Lefoszlott róla minden, arctalan lett és értelmetlen – de a csontváza tökéletes. Úgy látszik, a versemlékezet támasztékai közt nincs szilárdabb erő ennél az elvont összefüggésnél, a szerkezetnél, a mindig feltámadni kész, szépen tagolt csontváznál. Hogy aztán Gyulai Pálnak mi köze van – végső soron – a rózsához? Azt nem tudom. In: Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság. Budapest, 1989, 62–72.

164. Hamvas Béla:

A rántottleves Ha az ember természeti lény lenne, az abszolút táplálék nem lehetne más, mint a gyümölcs. De tudjuk, hogy származásunk szerint nagyobbik felében a természeten túlról valók vagyunk, és igazi humánus ételeinket magunknak kell megcsinálni. Az ételek rafinált volta lépést tart életünk bonyolultságával, és bizonyosnak látszik, hogy életünkben sok szövevény első oka valamely szövevényes étel. Ezen az alapon nyugodtan lehetne szendvics, vagy desszert életről beszélni. Az ilyen szendvics és desszert ételeken élő emberek a normalitást teljesen elvesztették. Bizonyos határokon túl ez már nem is élet, csak hisztéria. Ha az ember útközben a normális élet felé az alaptételeket keresi, a józan és nyugodt táplálékot, alig talál néhányat. A normális élet az, ami az ételek között a rántottleves. Semmi különös. Szenzáció nélkül. Messze azon túl, hogy valaki szereti, vagy sem. Az ember a nap bármely szakában eheti, reggelire, ebédre, vacsorára, forrón, langyosan, vagy hidegen. Zsíron, vagy olajon pörkölt liszt és víz. A püthagóreusok kétféleképpen ismerték, sósan, esetleg köménymaggal, ahogy mi esszük, vagy a halványan pirított lisztet tejjel föleresztve, mézzel édesítve. A tibeti csámpá is ilyesféle étel, de a lisztet forró teával öntik fel, és néha faggyúdarabokat tesznek bele. A rántottleves mindennemű feszültség nélkül

96

való étel; ami különösen szeretetreméltó benne, hogy szelíd és egyszerű. Magától értetődik, hogy a csecsemő első étele az anyatej után a rántottleves. A rántottleves kristálytiszta éhség-étel, ami körülbelül azt jelenti, hogy nem ínyencség, és nem torkoskodni való, vagyis nem izgalom, hanem az éhes ember számára készült, és kenyérrel a legjobb, ha pedig a kenyeret megpirítják, vagy különösen ha azt apró kockákra vágva forró zsírban kicsit megsütik, gazdag, tömény és laktató, annyira, ha az ember két tányérral megeszik, semmit sem kíván utána, csak egy pohár félédes bort. A normális étel, mint a kenyér, a krumpli, a főzelék, a főtt rizs, a szalonna, megunhatatlan, mert nem akar mást, mint táplálni. A konyha nagy művei, mint a franciasaláta, vagy a birsalmával töltött sült kacsa, esetleg a pástétom, tele van hátsó gondolattal; komplex művek, sok rétegű ételek, nem is tudják magukat egyszerre kimondani. Rántottlevestől gyomrát még senki sem rontotta el. Mindenesetre van asszony, elég ritka, aki annak, hogy mit főz, teljes tudatában van; az ilyen asszony rántottlevesében a földanya íze határozottan felismerhető. Ilyesmit meleg szív nélkül készíteni nem lehet. Legtöbben, ha a leves durva, azzal védekeznek, hogy csak rántottleves. Mintha nem a közhely lenne a legtöbb, mintha az, ami közönséges, nem az értékek felső foka lenne. A rántottleves íze a leginkább rokon a tejes búza ízével. Ha az ember ezt megkóstolta, az élet kedvességéről mindent megtudott. A bűncselekmények között kétségtelenül a legsúlyosabb az élelmiszer hamisítás. Ebben bizonyos tekintetben együtt van az árulás, a káromlás, a mérgezés, a csalás, a hazugság, mindez alattomosan és elrejtve; gyűlöletes nyereségvágyból visszaél azzal, hogyha az ember megéhezik, ennie kell. Akármilyen rettenetes, de úgy van, ahogy DOSZTOJEVSZKIJ mondja: rugdaljatok, püföljetek, alázzatok meg, köpdössetek le, csak adjatok enni, enni. Az ételhazugságnál csak egy még súlyosabb van, a hamis prófétaság, amely az embert hazug gondolatokkal mérgezi meg. A nemes és a valódi kenyeret már csaknem elvesztettük. Alig van ennél nagyobb hiány, s ezért ennél mélyebb fájdalom. A rántottleves olyan egyszerű és szerény, hogy azt hamisítani még senkinek sem jutott eszébe. Talán azért is, mert olyan olcsó, és nem érdemes. Helyzetünk mindenesetre nem reménytelen; még van Bach-zenénk és Palazzo Pittink, van Velázquezünk és Hölderlinünk, a normalitás még nem tűnt el teljesen, amíg van rántottlevesünk, krumplink és főtt rizsünk. In: Hamvas Béla: Patmosz I. Szombathely, 1992, 90–2.

165.

97

Karinthy Frigyes:

Feltámadás Kérem, ez egy húsvéti gondolat. Egy szerény ötlet, egy igénytelen javaslat, és hogy éppen húsvétkor jutott eszembe, az nem jelenti, hogy csak egy napra szól: máskor is eszembe juthatott volna, például e hó elsején. Másrészt szeretném, ha egy kicsit komolyan vennék, mert ez nem egy olyan költői fantázia, hanem egy nagyon rendes kibontakozási terv, egy gazdasági megoldás, olyan, mint a pjetiletka vagy a technokrácia vagy akár a nemzetiszocializmus. Célja tehát, mint manapság minden javaslatnak és tervezgetésnek, a munkanélküliség és túltermelés válságának enyhítése, esetleg végleges kiküszöbölése. Rokonaink, a növények és az állatok közül is sokan (a rovarok például csaknem kivétel nélkül) télire teljesen abbahagyják a létért való harcot, életműködésüket lecsökkentik a minimumra, nem esznek, nem dolgoznak, nem bántják egymást. Téli álmot alusznak. Ez azt jelenti, hogy az évszak jó egyharmadát átélik minden erőfeszítés és fogyasztás nélkül – mondanom sem kell, gazdaságilag milyen kitűnő berendezkedés ez: rezsi alig van, a kiadás semmi, bevételre nincs szükség. Nem lehetne ezt az emberi fajtánál is bevezetni? Tudományos felkészültségünkkel gyerekjáték volna a dolog technikai megoldása. A jól kihízlalt egyéneket november vége felé e célra kirendelt orvosok megfelelő adag narkotikummal beoltanák, e célra épített raktárakban egymás mellé, egymás hegyibe lefektetnék, és hagynák aludni egészen húsvétig. A téli hónapokban aludna a világ. Európa átalakulna Csipkerózsika boldog kastélyává, melyben nincs harc és tülekedés és kenyérgond és érdekvédelem, s ami a fő, nincs senkinek semmi kiadása. A fizetéseket persze automatikusan folyósítanák – micsoda öröm lenne aztán, ilyenkor, húsvét napján, egy nagy, általános nemzeti ünnep keretei közt felébredni és birtokba venni mindazt, amit összetakarítottunk egyszerűen úgy, hogy nem csináltunk semmit! Ez volna aztán az igazi Feltámadás! De hiszen beszélhetek én… Egyszerűen rám fogják, hogy álomszuszék vagyok, azért találtam ki az egészet. S ha, feláldozva magam, példát akarnék statuálni, ott dögölhetnék, még csak fel se ébresztene senki. Egy medve nem csinál telet. In: Karinthy Frigyes: Az utolsó palackposta. Budapest, 1998, 11–2.

98

166. Márai Sándor:

A szív (Részletek) (...) Soha az ember ilyen türelmetlen, ilyen szerénytelen, ilyen elbizakodott, ilyen ok és jog nélkül igényes nem volt, mint most, mikor – állítólag – oly nyomorultan kiszolgáltatott a világi erőknek, mint soha azelőtt. A világ tele van hangos és olcsó vágyakkal, melyeket régebben nem mertek így tudatosítani az emberek. A tehetségtelenség kitör és eget kér: miért akarsz egészséget attól, aki nem ismeri többé befelé az önmérsékletet? A szívekben vágyak füstölögnek, mint a bányatűz. Emberek, különösebb képzettség és tehetség nélkül, a politika ürügyén követelnek helyet, címet és módot a világtól, már a pálya elején mindenki a pálya ritka és befejező lehetőségeinek igényeivel szívében foglalja el helyét a munkaasztalnál (...) mozi, rossz irodalom, vacak sajtó megtöltik a lelkeket olyan ábrándokkal, vágyakkal és nyugtalansággal, melyet az erősek sem tudnak erőfeszítés nélkül közömbösíteni és elintézni: mindenki rekordot akar, a pályafutás, a társadalmi érvényesülés, az élvezet rekordját! Beteg a szíved?… Vizsgáld meg magad, mielőtt orvoshoz viszed (...) s egyszerre megtudod majd, hogy tele van hazug, pöffeteg és tisztátalan vágyakkal és igényekkel, melyek legalább úgy roncsolnak, mint a politika, a nikotin, vagy a feketekávé… Vegyél reggel, éhomra s este, elalvás előtt, egy korty alázatot. Keresd meg sűrű, fanyar, régi, igazi ízét! Nagy gyógyszer ez: a fehér emberiség legnagyobb korszakainak gyógyszere volt. Beteg a szíved?… A világ telítve van jogtalan igénnyel és hamis becsvággyal, nincs öröm már, csak szórakozás van, nincs érlelés, csak erőfeszítés, nincs belátás és alázat, csak fogcsikorgató fegyverszünetek. Az orvos csak füvet, porokat és cseppeket adhat. De meggyógyulni csak mi tudunk, egyedül. Valamilyen szerényebb magatartás a világgal szemben, valamennyi megértés és beletörődés, egy csipetnyi alázat a sorssal és vágyainkkal szemben: ez a gyógyszer. Keserű gyógyszer. Vedd be és gyógyulj meg, ha tudsz. (...) In: Márai Sándor: Vasárnapi krónika. Budapest, 1994, 114–7.

99

167. Karinthy Frigyes:

Karikatúra (Részlet) A karácsonyi Hármaskönyvben vagy negyedszáz karikatúra jelent meg – néhány sebtiben felvázolt mondatban legkedvesebb magyar íróink stílus arcképe, az a bizonyos ígyírtokti, az egyes írók modorában, az enyémben is. Nem tudom, hogy volt velük az olvasó, nekem nagyon tetszettek. Mikor megjelent a Hármaskönyv, első dolgom volt ezeket olvasni el, nagyon jól mulattam, huncut egy izé ez az izé, csóváltam a fejem, be jól eltrafálta a fizimiskánkat. Ilyen magyarmiskásan, huncutosan gondoltam ezt, utóbbi időben mindig így szoktam gondolkodni, mióta szóltak, hogy nem vagyok elég könnyed és tréfás. Na gondoltam, ez nagyon jó, de az író urak nem teszik ki az ablakba, biztosan nagyon megharagudtak az ármányos torzképrajzolóra, hogy így elcsúfította őket. Bátor ember lehet, egy huszonöt ellen, vajon nem fél-e, hogy összeállunk és jól elverjük? Hacsak egyet hagyint oda mindegyikünk, már megkapta a huszonötöt. Puhatolózni kezdtem, lehet-e számítani összetartásra ebben a dologban. Megkérdeztem Zsiga bátyámat. – Zsiga bátyám, mit szól a karikatúrákhoz a Hármaskönyvben? Zsiga bátyám jót nevetett. – Jók voltak biz’ azok, nagyon találóak és élethűek, egytől egyig, mind a huszonnégy. – De hiszen huszonöt volt. – No igen… csak hát az egyik nem sikerült. Istenem, megesik, biztos fáradt volt már, mikor írta. – Melyikre gondol? – Amelyikben, állítólag, engem akar kifigurázni. Na, gondoltam, ebből már nem lesz egyhangú összeesküvés. Végigkérdeztem még néhány írót. Hát nemcsak hogy nem haragudtak, de inkább mindegyiknek nagyon tetszett legalább huszonnégy. A többié. Amelyik nem róluk szól. Világosság gyúlt az agyamban. Ármányos egy ravasz, okos ember ez a torzképrajzoló, kaptam a fejemhez, érti a csíziót, most látom, miért nem verték meg soha! Nem külön-külön csinálja – egyszerre tesz csúffá huszonötöt! Mindegyik elfelejti a magáét, úgy örül a többi kárának! Ilyen gyarló, hiú ember még a legkiválóbb is, az íróféle. (...) In: Karinthy Frigyes: Felvesznek a csecsemőklinikára. Budapest, 1992, 141– 2.

100

168. Örkény István:

Nézzünk bizakodva a jövőbe! Körülbelül száztíz-száztizenöt év múlva, egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait. Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások hírnöke lesz! Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termekkel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen – azt jelzi majd a harangkongás – néhány aggastyánnak könnybe lábad a szeme. Valóban, az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria. Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. “Dunainak” azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársasággal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak kabalából vették föl a magyar nevet. Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán anynyit mondani, hogy a “magyar” szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal. “Magyarni” … annyit tesz … spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: “Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam.” Más példa: “Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik” (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bulgárul, baszk nyelven) azt jelenti majd: “Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a “Csak egy kislány”-t húzza a fülembe.” Továbbá: “Anyuka, mehetek magyarni? – Magyarhatsz!” – lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú elkéredzkedik moziba, s az édesanyja, némi habozás után, elengedi, pedig a filmet csak tizennyolc éven felüliek látogathatják. De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a “vanília” helyett, mely idegen szó, a “háború” megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva: Eper Puncs Háború

101

Csokoládé Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni. In: Örkény István: Egyperces novellák. Budapest, 1974, 217–8.

169. Karinthy Frigyes:

Nem kell belebeszélni (Részletek) A villamosra vártam, tocsogó esőben. Lejjebb, egy kapu előtt két úr beszélgetett – egy magas, bőrkabátos, zsebre dugott kezekkel – a másik alacsony, felhajtott gallérral, keménykalapban, vézna, ügyetlen kis ember. Eleinte nem figyeltem oda. Aztán megütötte a fülemet a bőrkabátos emelkedő hangja. – Igenis, pimaszság, tudja?! – mondta a bőrkabátos fenyegetően. – Hehe… nagyon érdekes… – mondta a keménykalapos határozatlanul. – A legnagyobb pimaszság, megértette? – folytatta a bőrkabátos egyre izgatottabban. – És nekem hiába röhög szemtelenül a pofámba! Csibész! – Ccc… ccc… nagyszerű… – mondta a keménykalapos, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Ejnye, de furcsa emberek! – Csak addig röhög a pofámba, neveletlen fráter, amíg egyszer meg nem táncoltatom. Maga csak addig szemtelenkedik, amíg egyszer nem akad az emberére. De velem megjárhatja – én nem ijedek meg az ilyentől – és ha kell, a botránytól sem félek – ha sokat pimaszkodik, itt a nyílt utcán törülöm képen, megértette? – Nagyon érdekes. No és? Teringette, itt készül valami. Jó lesz odafigyelni, hogy a kellő pillanatban közbeléphessek. Nem szeretem a botrányt, nem szívesen avatkozom bele éretlen, rossz modorú emberek civakodásába, akik az utcán intézik el lovagiatlan afférjüket – de ez az eset kivételesnek látszik. A bőrkabátos nagyon fel van háborodva, úgy látszik nem politikai ügy (…) Talán nőügy vagy üzleti dolog. Mindenesetre érdekes a keménykalapos viselkedése. Tűri a sértéseket, de úgy látszik, nem gyávaságból, mert nem szalad el, hanem fölényeskedni próbál. Jó gyomra lehet. Nem szeretem az ilyen álfölényt, alapjában véve halvérű ember lehet, akit “nem lehet megsérteni”, de a másik sem rokonszenves a szellemtelen és férfiatlan durvaságával, ahogy ígéri a pofonokat, ahelyett, hogy lekenne. – Csak azért nem nyakalom föl, mert nem akarom bepiszkítani a kezemet. De nyugodt lehet, nem viszi el szárazon. Fogok rá módot találni, hogy kipöndörítsem az úri társaságból – addig megelégszem vele, hogy nyílt utcán, mindenki

102

füle hallatára mondjam meg a véleményemet, hogy aztán le ne tagadhassa, mint ahogy le szokta tagadni a pofonokat is. Ha még egyszer meglátom, szemtelen fráter, kutyakorbáccsal kergetem el – most pedig hordja el magát, disznó! Mars! A keménykalapos nem mozdul. Áll, és fölényesen mosolyog. – Helyes. Így kell beszélni! És ha nem? A bőrkabátos pulykavörös lett. – Ha nem? Akkor egyszerűen leverem a kalapot a fejéről. Kétszer belecsapok a pofájába, de úgy, hogy kettős rendekbe repülnek ki a fogai a fülein keresztül! Aztán mehet a sóhivatalba! Pimasz! Paraszt! Disznó! – Nagyszerű lesz! A keménykalapos nem mozdul: szembenéz ellenfelével. Úgy látszik, most jön a pofon. De ezt már nem várhatom be: elvégre én is felelős vagyok a pesti utca jó hírnevéért: külföldiek is láthatják az ilyet. Határozott léptekkel odamegyek. – Pardon, uraim – mondom udvariasan, de határozottan. – Talán méltóztassanak az ilyen kényes ügyet a kapu alatt vagy magánlakásban elvégezni. Az utca nem erre való hely. Rám merednek. A keménykalaposhoz fordulok. – Ha parancsolja, mint tanú, szívesen állok rendelkezésére, amennyiben – mert úgy látom nem barátja a lovagias eljárásnak – bíróság elé akarja vinni a dolgot. Hallottam, miket mondott önnek ez az úr. A keménykalapos riadtan néz körül. – Nekem?! – Persze. Hát kinek? – Pardon… – dadogja a keménykalapos – egy kis tévedés lesz a dologban. Ez az úr az én Kovács barátom, éppen most adja elő, hogy mit fog csinálni, ha találkozik Schurek Alajossal, aki beárulta őt a főnökénél. Nem kell belebeszélni, különösen, ha az ember nem hallotta az elejét. In: Karinthy Frigyes: Heuréka. Budapest, 1975, 381–3.

170. Ady Endre:

Betlehem néma (Részletek) Betlehem, a megváltásnak e térképen föl nem lelhető, földhöz nem kötött hazája, néma. Betlehem hallgat. Úgy véli, hogy az embereket nem érdemes megváltani, s Betlehemnek alighanem igaza van.

103

Mi, kiknek adatott e vigasztalan, sivár, kietlen korban élni, Betlehem megnyilatkozását még nem hallottuk. Mi már hinni sem akarunk Betlehemben. Lapozgatunk az örök küzdések, a megváltások harcainak történetében. Lapozgatunk, és álmélkodunk. A népnek adatott Mózes… Harcoltak és győztek a Makkabeusok… Született újabb megváltásra a Krisztus… kiszegezé ő pontjait Luther… A francia forradalom végiglángolt a világon… Kigyullad az arcunk, lázas a szemünk. Hát csakugyan voltak Betlehemek, s voltak megváltások? Voltak s lesznek csakugyan, csak nekünk nem adatik belőlük?… Nekünk nagyon messze kell még lennünk Betlehemtől. Mi, kik most élünk, megváltatni nem fogunk. Amiként az utolsó megváltásnak, a francia forradalomnak lángja megvilágosított minden agyvelőt, akként készül most elterülni a világra valami rettenetes nagy sötétség. Emberek, kik még világosságban tanultak gondolkozni, most elrettenve súgnak össze, s mondják, hogy ez a sötétség ráborította már mindenre az árnyát, s jaj azoknak, kik nem tanultak meg rákok módjára hátrafelé menni. Amennyi hamis bálvány volt Baál isten szobrának ledöntése óta, az mind viszszakerülni készül régi trónusára. Pogányoknak fanatizmusa, írástudóknak dölyfe, farizeusoknak gonoszsága, főpapoknak istenessége, földi fejedelmek tirannizmusa, mind, mind visszakészül. (…) Nem békességnek, szeretetnek ünnepe vagyon most, hanem minden hitünk és reményünk föladásának áldozati napja. Az egész világ, de kivált a mi kicsiny siralomvölgyünk, szörnyű messzeségben van a megváltástól. Lesz megváltás. Lesz újra megváltás. De olyan irdatlan sötét messzeségben van a megváltásnak napja, hogy onnan már csillag ragyogása sem sejdíttethet velünk semmit. Betlehem néma. (…) Nagyváradi Napló 1901. dec. 25. In: Ady Endre publicisztikai írásai. Első kötet (1898–1904). Válogatta és a jegyzeteket írta Vezér Erzsébet. Budapest, 1977, 201–3.

171. Részletek Hamvas Béla A barátság c. esszéjéből A barátságnak három kizáró oka van: a hiúság, a gőg és az irónia. Az Én felülemelkedésének ez a három alapformája. Mind a három lezár és kirekeszt. Mind a három autista magatartás, és az az ember használja, aki minden áron különbözni akar. A hiúság a másik emberben csak tükröt keres és talál; a gőg csak

104

szolgát és alárendeltet akar, akit megvethet; az irónia csak tökéletlenséget. Tudjuk, hogy mindenki tükör, szolga és tökéletlen. De azt is tudjuk, hogy nem ez a fontos. A barát magát teszi tükörré, szolgává, tökéletlenné. S aki ezt nem érti, és hasonlóval nem viszonozza, az nem az embert sérti meg, hanem a barátságot... A barátságnak négy formája van: a hősies, az intim, a szellemi és a játékos. De az igazi barátság mind a négyet egyesíti, s ezért nyugodtan mondható, hogy ez a barátság négy dimenziója. A hősiesség az, hogy feláldozom érte életemet; a szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellem világa; a játék az, hogy oly vidáman játszom vele, mint a gyermek; az intim az, hogy feltárom magam... Az emberi világban a barátság a klasszikus életrend formája volt, lesz és marad. A humánum zavaros irrealitásából, amit meg nem magyarázható módon realitásnak hívnak, a barátság kilép, s az életet költői módon oldja meg. Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük. Lehet, ezt értette Aristotelés, amikor azt mondta, hogy a közösség ősszava: a Philia. In: Hamvas Béla: Láthatatlan történet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998.

172. Kampis Péter:

Csúfot űzök Kezembe kaptam egy papirost, hivatalosat, zöld kartont, mindkét oldalán nyomtatva. Négy rubrika volt rajta, egyet a munkahelyemnek kellett kitöltenie, egy másikat a lakóbizottság elnökének, egy harmadikat nekem magamnak, s a negyediket már csak a jóisten a megmondhatója, hogy kinek – odáig már nem jutottam. A helyzet, amely előtt álltam, a következő volt: bérből és fizetésből élvén, igazolnom kellett, hogy az mennyi, hogy ebből megállapíthassák, gyermekem után a bölcsődéért hány forint térítést kell fizetnem. A lakóbizottság elnökének igazolnia kellett, hogy én eltartom a gyermekeimet, velük közös háztartásban élek, nelem magamnak azt kellett igazolnom, hogy sehonnan más jövedelmem nem származik, végül pedig valakinek biztosan azt kellett igazolnia, hogy én csakugyan én vagy, s nem más. Egy ideig tűnődtem. Arra gondoltam, hogy vajh, mennyi utánmászkálás végén ölelhetem magamhoz pecsételt iratomat? Végérvényesen akkor csüggedtem

105

el, amikor még a házmester – bocsánat, felügyelő – sem tudta megmondani, hogy ki a lakóbizottság elnöke. Ekkor döntöttem úgy, hogy csúfot űzök. Munkahelyemen még annak rendje és módja szerint kitöltötték az egyik rubrikát. A lakóbizottsági részt már magam írtam teli, szálkás betűkkel, az aláírás helyére odakanyarítottam: Miller Artúr, lakik Pécs, Csoronika dűlő kilenc. Személyi igazolvány száma RH–I. 123456. Egy pecsétet is sikerült keríteni rá, igaz, egy nagy horog volt a közepén, de hát ez engem egyáltalán nem zavart. Esztétikus látvány volt, annyi szent. Én készséggel igazoltam, hogy nincs más jövedelmem, oda is került egy pecsét, egy kutyatenyésztő ismerősöm kennelbélyegzője. Az volt a meggyőződésem, hogy minél több a pecsét ezen a zöld micsodán, annál nagyobb lesz a siker. A legutolsó rubrikát el sem olvastam, csak aláírtam, hogy aszongya: Russzó Jakab János, 7853 Pécs, Bolgár Néphadsereg útja 37. Ez ugyan az Állatforgalmi és Húsipari Vállalat címe volt, de ez sem zavart. RH–I. 654321. Megy ez. Megtelt minden rubrika. Mindent igazoltam, elláttam a szükséges pecsétekkel. Gondolom, azzal a zöld kartonnal még külföldre is kiengedtek volna, olyan szép volt. Mindennek már jó néhány hónapja. Beadványom szépen megjárta a szolgálati utakat, senki nem szólt egy szót sem, s ebből arra a következtetésre jutottam, hogy rendben találták a hivatalok, s a hivatalnokokban az a meggyőződés alakult ki, hogy kiváló állampolgár vagyok, afféle rendes ember. Remélem, hogy jövőre négyoldalas, nyolcrubrikás papirost készíttetnek. Nem ér felkészületlenül. Felvettem már a kapcsolatot Verne Gyulával, Berlioz Hektorral és Hunyadi Mátyással. Rajtam ugyan nem fognak ki... In: Kampis Péter: Vaklárma. Pécs, 1984, 15–6.

173. Nemes Nagy Ágnes:

Stílus (Részletek) El szeretném mondani a nyulakat. Elemista voltam, talán másodikos. Egyszer valamilyen lyukasórán más osztálybeliekkel együtt, a szertárban üldögéltünk. Nyolcan-tízen a szertárban. (...) Húsvét jön. Néhány ferde napcsík esik be a légypiszkos ablakon, az iskolaudvar, a Mányoki út felől; az orgonabokrok zöldek, de még átlátszók. “Rajzoljatok valami húsvétit, kislányok” – mondja az idegen tanító néni, és boldogan merül a dolgozatjavításába. Rajzolunk, mi is boldogan, füzetlapra. A gyerekkori rajzolás. Ilyen jó tanács nincs több a világon. Színes ceruza, festék, radír. Nyomkodni, vacakolni. Ezt most kiszínezem. Olyan furcsa a füle. Ide virágokat. Kicsit

106

nagyok, nagyobbak, mint a ház. Nem baj. Repcevirág, repcevirág. Nem lehet abbahagyni. Istenem, mi a csodát lehetne még rajzolni? Aztán mégis kész. Na mutasd. Kicseréljük műveinket a szomszédommal. Ő barna, nyúlképű, emlékszem a fehér sapkájára, abban járt télen. Hát persze hogy nyulakat rajzolt. De milyeneket! Sose fogom elfelejteni. A háttérben dombok. Ezeket egyenletes, erős fűzöldre kente. Elől pedig a nyulak. Miféle nyulak, istenem! Fehéren hagyta a helyüket, a nyulak a hiányukkal világítottak, a meg nem rajzolt körvonalukkal, és mégis rájuk lehetett ismerni. Ez volt a fülük helye, az meg az orruké. Nyulak voltak, kétségtelen. Megrendültem. Ilyesmit el sem tudtam képzelni. Hogy valaminek ne rajzolja meg az ember a körvonalát. Lelkes rajzolók voltunk mindketten, talán nem is volt a rajzom rosszabb az övénél, csak az övé más volt. Olyan gyökeresen más, hogy leesett az állam. (...) Talán nem is különbözött annyira az a rajz az enyémtől. De hogy kihagyta a nyulak helyét, az mégis... Szóval ez a kislány – hogy is hívták? Erzsi? Nyúl? Repcevirág? – megtanított valamire. Jobb híján azt mondhatnám, hogy a stílus fogalmára. A különbözőségre. Később, fiatal költő koromban ezen csodálkoztam a legtöbbet. Jön egy fiatalember, egyívású velem, körülbelül ugyanazt írja, magyarul ír – és mégis. Kihagyja a nyulak helyét, vagy fűzöldre keni a dombokat. Hát nem minden úgy van, ahogy én látom? In: Nemes Nagy Ágnes: Látkép gesztenyefákkal. Magvető, Budapest, 1987, 251. p.

174. Radnóti Miklós:

Diáköngyilkosságok margójára (Részletek) Mondják, hogy járvány. Hogy ha a gondolkodással tökéletesen érthető és indokolt s tömegekben előforduló eseteket hívják járványnak, akkor az. Napi- és hetilapok sokat foglalkoznak a tárggyal, úgyhogy csak néhány megjegyzést és megfigyelést szeretnék a tényekhez hozzáfűzni. Tudjuk, hogy a gyerek nevelése két részre oszlik: iskolaira és iskolánkívülire. Az elsőt a professzionista pedagógus, tanító, tanár látja el, a másodikat az amatőr, a szülő, általában az úgynevezett felnőtt. Nézzük, hogy látják el. Mi most a nevelés: A gyerek betörése, vagy jobban mondva letörése. Degradálása a felnőttek társadalmához. A munkához. Mert azt mindenki tudja, hogy az ember nem munkára születik eredendően. A munka, mint olyan, két összete-

107

vőből áll. Egy átok-jellegből, abból a bizonyos arcod verejtékével keresd meg a kenyered-ből és a kötelesség-jellegből, a belénevelésből, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék, és a munka nemesít című gyönyörűségekből. Holott az első elemista gyerek is tudja, hogy a munka nem nemesít. A munka szükséges rossz, amit eleinte osztályzati jegyekkel (rendszerint rosszabbakkal, mint a kiérdemelt), később bizonyos számú pengőkkel (rendszerint kevesebbel, mint amennyit a fáradság megér) honorálnak. Tehát az igábatörésnél tartunk. Nézzük a szülőket. Igen korán kezdik. A pendelyes kisgyerek a zongora alatt ül és lábának nagyujjával boldogan játszadozik, örül az életnek. De eljön Rézi néni látogatóba és a gyerek előkapartatik a zongora alól s el kell szavalnia a Talpra magyar-t, ami igen szép költemény, de a gyerek ennek ellenére szívesebben játszana a lábaujjával. A pedagógusokról nem is beszélek. De ők csak nagyrészben hibásak. Tantervi utasításaik is vannak, melyek időtlen idők óta elavultak. Még egy szerény megjegyzés. Ma az elemista, középiskolás és egyetemi diák maximális munkával minimális eredményre jut. És a hatodik gimnazista tudja, hogy mindegy a jeles és mindegy az elégséges. Az érettségijével elmehet, ha protekciója van, harminc pengőért irodába, az egyetemi hallgató pedig fölszögezheti diplomáját szerencsét hozó denevér helyett az ajtajára, és csöndesen éhenhalhat. Az eredmény optimális. Tehát a szépreményű diák kiválasztja a néki legszimpatikusabb öngyilkossági módot és menekül pompázatos adottságaitól, melyek közé könnyelműen beleejtették. In: Radnóti Miklós művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 589–91.

175. Rideg Sándor:

Indul a bakterház (Részlet) A banyának békét hagytam, mert nem akartam, hogy a kutyahistória után állandó vérontás legyen a bakterháznál. De a kenyerem meg a szalonnám utoljára olyan kicsi lett, hogy csak akkor találtam meg az ablakdeszkán, ha föltettem a bakterom messzelátóját. Szóval, ami ezután következett, az teljesen akaratomon kívül történt. Valahol a harmadik határba igen jó legelőt födöztem föl, itt hamar gömbölyűek lettek a tehenek. A tőgyük meg úgy dagadt a sok tejtül, hogy alig bírtak menni. A bakter minden este megdicsért. Annyi becsületem volt, hogy ennek a fele is elég lett volna.

108

Így állt a szénám, amikor a banya früstököt hozott a határba. Beszélni akartam vele, meg akartam neki mondani, hogy legyünk jó viszonyba. Nem volt nekem annyi rossz szándékom se, mint a ma született báránynak. Odagyün elém a ténsasszony. Mondom aztán neki: – De jó, hogy itt van ténsasszony! Kezit csókolom! Ha rám hallgat, megmondom, hogy szeretem én kendet, ha nyanyának nevezik is. Hát uramfia! Olyan rikácsolásba fogott, hogy kezdtem szégyellni magamat. Mondom aztán neki: – Most aztán mars hazafelé, akasztani való ráncos bocskor, mert vagy te nem leszöl, vagy én! – Erre fölkapott egy bagikövet, és olyan szerencsétlenül elcélozta a fejemet, hogy bukdácsolni kezdtem az árokba. Úgy ijesztésképpen szeme közé vágtam a bunkósbotomat, nem is úgy gondoltam, hogy a bot a hátának repül. Erre úgy jajgatott, hogy a Bimbó tehén is megcsóválta a szarvát: sokallotta a lármát. A banya meg jajgatott, hogy ő meghal, meg ez, meg az. – Hallj meg – mondom –, nem köll azért ennyire kurjászni. Hova lyukadna ki a világ, ha minden halott ilyen csúnya ordítozást csapna. És csak visított, mintha nyúzták volna. Ilyen zenebonát semmiség miatt – ez sehogy sem fért a fejembe. Volt nekem ügyes-bajos dolgom máskor is evvel a banyával, de így lármázni még álmomban se hallottam. Ami pedig az udvariasságot illeti: mindenki láthatja, hogy én nem szoktam túlmenni a finomság határán. In: Rideg Sándor: Indul a bakterház, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 28–9.

176. Szív Ernő:

Én viszem le a szemetet (Részletek) Vasárnap reggel van. Halottak napja, a halványkék ég alá leng az őszirózsa illata és ára. Faggyús a temetőrács, a kőputtónak bekormozódik a szárnya. Mondják a rádióban, hogy az egyik szarajevói könyvtárban másfél millió könyv égett el a háború alatt. Egy Horvátországban élő szerb író mesél erről, mondja, hogy magyar könyvek is elpusztultak a lángokban. Hogyan pusztul el a könyv? Nemde az ő halála is olyan, akár az emberé. Hát nem?! Eszembe jut Vörösmarty is, ez a könyv zsivány göncéből, ez meg szűz pongyolájából készült, s hogy minden könyv egyedi, ismételhetetlen történés, akár az ember. Másfél millió könyv égett el világítva, füstölve, a fenébe is, micsoda olvasás az, amikor a tűz olvas. Ehhez képest Szív Ernőné soha nem viszi le a szemetet.

109

A könyvnek jelleme van. A könyv támad, kiszámíthatatlan és szeszélyes. A könyvet, mondják, nem szabad összefirkálni. Istenem, dehogynem szabad! A könyv az enyém, a könyv én vagyok. Huzigálok a finom hártyalapokon, a durva fapapíron, a fénylapon is, mert mindez a gondolkodás, töprengés és főként a figyelem természetéhez tartozik. Összefirkálni a könyvet, beleírni, kérdőjelet rakni, satírozni, beszélgetni vele. A tiszta könyv énnekem olyan, mint akivel nem is törődtek igazán. Szűz az, aki megérdemli. Mert nekem legyen a könyv gyűrött, pecsétes és szamárfüles. Minek a test, ha nem símogatják. Szív Ernőné sose viszi le a szemetet, és már nem is próbálkozok, mert úgy lehet igaza van, mert a negyedikről, lift nélkül, a szemetet lecipelni szánalmas férfikötelesség. Vasárnap van, Halottak napja. A kuka tele van, elhúzom a szájamat és átballagok a másik lépcsőház elé. Vasárnap délben a konténer természetes állapotban már háromnegyedrészéig telt. Már hozzáadnám a miénket, de megakad a mozdulat. Ott állok a kuka fölött, elképedve bámulok a rothadó, bűzös félhomályba és Arany János arcát látom. János bácsi, édes Istenem. Három könyv hever krumplihéj, tejeszacskó, kávézacc és parizerhéj között, félig temetve. Diákkönyvtári könyvek. Puskin: Anyegin – egykori ára 6 forint. Arany János: Toldi estéje – egykori ára 3 forint. Kosztolányi Dezső: Édes Anna – egykori ára 9 forint. Kikaparom és felviszem őket. Büdösek és foltosak. Át vannak ázva. Szív Ernőné nézi, forgatja őket. Most akkor mi van. Én nem tudom, mi van. Halottak napja van. Meg élők napja van. Élők napja van. In: Darvasi László: Szív Ernő: A vonal alatt. Délmagyarországi Könyv-, Lapkiadó és Nyomdaipari Kft, Szeged, 1994, 33–6.

177. Móra Ferenc:

Kóty (Részlet) (...) Tudnivaló, hogy Szegedre sokat járt Mátyás király, de csak fiatal korában. Később kiszeretett belőle. Mégpedig azért szeretett ki, mert Szeged mindig olyan város volt, hogy sohase kellett neki a felsőbb hatóságok segítsége. A ki-

110

rály soha be nem tette a lábát a szegedi városba anélkül, hogy egy-két marék aranygöröngyöt be ne kötött volna a szűrujjába – hátha meg tudna valakit segíteni Szegeden. De hogy sohase kapadozott értük senki, kapta magát a Mátyás, hátat fordított a városnak, s a határban próbált szerencsét. Persze csak úgy vándorlegény képében, s éppen a kótyi országúton esteledett rá, amelyik egyenesen nekivitt a bíró házának. A kótyi bíró háza nem volt valami kacsalábon forgó kastély, hanem volt igenis olyan alacsony kis kunyhó, hogy lehajolva is belevágta a király a fejét a szemöldökfába. (Csupa szerencse, hogy a koronáját otthon hagyta.) – Adjon Isten jó estét! – köszönt be illedelmesen. – Edd meg, ha jó! – mordult rá mérgesen a kótyi bíró, aki éppen azon szorgalmaskodott, hogy görbe szögeket kalapált egyenesre az ablakdeszkán. – Meg is ennék én, atyámfia, akármi jót – fűzte tovább a szót a király –, mert dél óta nyelem az éhkoppot. Erre már a kótyi bíróné is megszólalt, aki padkán üldögélve valami rongyokból szedegette ki a cérnát, hogy kárba ne vesszen. – Ejnye, jó ember, de kár, hogy tegnap ilyenkor nem jöttél, akkor ettük meg annak a kenyérkének a haját, amelyiknek a béle tegnapelőtt fogyott el vacsorára. No, Mátyás, te se láttál még ilyen zsugori népet életedben – gondolta magában a király, de szólni semmit se szólt, csak körülhordozta a szemét a házban. – Mit vizslálsz, földi? – ijedt meg a bíró. Hogy hátha valami kenyérmorzsa maradt összesöpretlen az asztal alatt. – Azt nézem, találnék-e valahol egy darab követ. – Aztán minek volna az teneked? – Főznék belőle kőlevest. Az dukál a magamforma, célszerű szegény embernek. De már erre a bíró is letette a görbe szögeit, bíróné is a rongyait. – No azt mink is szeretnénk megtanulni. – Hamar hozzatok hát levesnekvalót – húzta elő a király a csizmaszárból a szegedi halbicskát. Hozott is az asszony a kamrából akkora káposztáskövet, hogy csak úgy nyögött bele az istenadta. Hanem a gazda megrántotta a kötője sarkát. – Hohó, asszony, micsoda prédaság ez ebben a drága világban! Kisebb kővel is beéri ez a jó ember. Azzal keresett az udvaron egy szép, gömbölyű kavicsot, amilyennel a verebeket szokta hajigálni, hogy ne koptassák a palánkot, s mérgesen letette Mátyás elé. – No, szegény ember, ne mondd, hogy sajnáljuk tőled a betevő falatot! – Ezt az Isten is levesnek teremtette – örült neki a király. – Most már csak egy kis vizet kellene melegíteni, amiben megfőzzem.

111

Pergett a bíróné, mint az orsó, mert majd megette a nagy kíváncsiság, s egykettőre lobogott a tűz a bogrács alatt. Mátyás pedig megkaparászta bicskájával a követ, s belehajította a bográcsba. – Egyéb se hibádzik már, asszonynéném, csak egy kis lisztecske meg egykét tojás meg egy tenyérnyi szalonna. Az adja meg az ízét a kőlevesnek. Végig se mondta a király a szíve kívánságát, már akkor ott volt az asztalon a szép fehér liszt, a pompás hasalja-szalonna meg három friss tojás. Gyúrt is belőlük Mátyás olyan szalonnásgombócot, hogy olyant még nem ettek Kótyon. – Forr már a kőleves – jelentette a bíróné, mire Mátyás belehajigálta a gombócokat. – Lehet már teríteni, asszonynéném! Kótyi bíróné előszedte a ládafiából a legfehérebb abroszt, leakasztotta a szegről a legrózsásabb tányért, abból kanalazta ki király őfelsége fakanállal a kőlevest. – No, gazduram, gyere velem – kínálta nagy emberségtudóan a gazdát is. De az váltig szabódott asszonyával együtt: – Jó lesz nekünk a köve is! – Az még puhul egy kicsit, mert igen nehéz fövésű – biztatta őket a király. Mikor aztán elverte az éhit, odahajolt a bogrács fölé, kikanalazta belőle a patakkavicsot, és belecsúsztatott a tarisznyájából egy aranygöröngyöt. – Úgy nézem, megpuhult már. De meg is dagadt a nagy fövésben, bele se fér már a kanalamba. Mikor aztán a kótyi bíróék odaszaladtak nagy-tamáskodva a bográcshoz, Mátyás csöndesen elfüstölgött az ajtón. Kótyi bíróéknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy utána szaladjanak. – Tyhű, apja – lelkendezett az asszony –, csupa színarannyá főtt a kavics, majd kiveri a szemem a ragyogása! Kótyi bíró akkorára tátotta a száját, hogy majd elnyelte a bográcsot kanalastól, s akkorát szusszant, mint a megbicskázott duda. – Mi lelt, ember? – ijedt meg az asszony. – Az lelt, hogy ha a káposztáskövet főzte volna meg az a nagyorrú csavargó, most akkora aranyam volna, hogy megvehetném rajta Szeged városát. Azzal kapta magát, mérgében úgy kivágta az aranygöröngyöt az ablakon, hogy átgurult a szegedi határba. Kótyon máig is azt tartják, Szeged azért kapott úgy föl az uborkafára, mert megtalálta az aranygöröngyöt. In: Móra Ferenc: Tápéi furfangosok. Válogatott elbeszélések I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1962, 152–5.

112

178. Móra Ferenc:

Osztozkodások I. Idő: hetivásáros nap, alkonyat felé; színhely: vízparti kocsma, még gerendás, de már villanylámpásos. Vendég igen gyéren, három asztalnál négyen. Az egyiknél valami úrféle andalog, adóvégrehajtó, nótaáruló vagy valami ilyesmi lehet, mert bőrszivart szív szopókából. Ezt nem kell tekintetbe venni, mert aki úr, az menjen az urak kocsmájába, a tükörablakos nagy szálába, oszt lógassa ott a lábát a bársonykanapéról, ne üljön ide hivalkodni a szegény emberek közé. A másik asztalnál már idevaló, rendes ember felejtkezik, Sahin Ugró Gergő, aki Ötömös-szélbül következett be a városba, eladott egy tehénkét borjastól, kapott is háromszáz koronát, de igen kimelegedett az alkuban, ugyan nem is az alkuban, mert az nem tartott soká, hanem a zsidó mindenáron arannyal akart fizetni, Gergő meg azt nem akarta vállalni, mert lelkére kötötte az asszony, hogy csak rendes pénzt fogadjon el – hát igen, kiabálni kellett a Jakabra, és most utána kell ereszteni a nagy méregnek félliter békítőt. A harmadik asztalnál Francia Nagy Antal koccintgat a komájával, bizonyos nevezetű Papdi Sós Jánossal. Mást nem is mondanak, mikor összeütik a poharat, csak annyit, hogy „...sten”, „...sten” – amiből látnivaló, hogy ezek is igen itthon vannak a vízparti kocsmában. Mikor pedig nem koccintanak, akkor néznek kifelé az ablakon, amerre a napot lehet sejdíteni az alkonyati vörösségben, s éppen ezen kezdődött az osztozás. Mert Sahin Ugró Gergő is odabámult a napra, noha a nagy báránybőrsapkában nem nagyon formázta a napraforgó-virágot, de nem érte be a bámulással, hanem meg is szólalt. Azt mondta: – Lemén a nap a tengörbe. Ez ugyan úgy volt mondva, hogy senkinek se volt mondva, de azért akárki meghallhatta. Francia Nagy Antal meg is hallotta, és odasúgta Papdi Sós komának, hogy tökéletlen embör löhet az, aki még azt se tudja, hogy a nap nem a tengörbe mén le, hanem átmén az Emerikába. Ezt Antal csak félhangon mondta, de a koma egész fönthangon nyilatkozott: – Nincs még benyőlve a feje lágya. Gergő nem azért ötömösi magyar, hogy az ilyesmit szó nélkül hagyja, ennélfogva kiveszi a pipát a foga közül, és megkocogtatja vele az asztalt: – Aszondja kend, hogy nincs benyőlve a fejem lágya? Szeretném tudni, melyikünké keményebb. Antal lejjebb nyomja a fejibe a sapkát, és a szeme sarkával odavág a komának. Ez annyit tesz, hogy „koma, ne hagyja kend magát”, és a koma valóban nem hagyja magát. – Nem tudom, kit tisztőjjek kendben, de mán mögengedjön, az én fejem mégis erősebb a kendénél.

113

– Nono – mondja Gergő, és kiugrik a szoba közepére. – Tögyünk próbát, üssünk kosfejet. Papdi Sós koma szintén fölegyenesedik, és megbátorítja magát egy nyelet borral. – No, gyék kend! Azzal összemennek. Gergő előregörbült testtel szalad a komának, s a két turáni koponya összekoppan. – Röcsög-e? – kérdezi az ötömösi ember. – Nem röcsög. Megint összemennek, és most a koma kérdezi: – Röcsög-e, ötömösi embör? – Nem röcsög. Harmadszorra aztán recsegett. Most Gergő érdeklődött, mint soros, de a koma nem felelt – csak odabotorkált az asztalához. – Fáj-e? – kérdezte részvéttel Antal. A koma szisszentett egyet, de nem szólt, csak a fejét simogatta. Aztán beöntött egy pohár bort, fújt egyet, és odafordult Antalhoz: – Hogy van az, hogy az egyik embör feje keményebb, mint a másiké? – Hát úgy, hogy az egyik ember feje jobban teli van, mint a másiké – magyarázta Antal. – Úgy, mint a hordó, tudja kend, azt is nehezebb összetörni, ha teli van, mint ha üres. A koma kipucolta a pipaszárat, kikaparta a pipát, megtömte, rá is gyújtott, s még mindig csak a fejét tapogatta. Egyszer aztán kivágta a szót: – No, úgy vöszöm észre, akkor az én fejemben ügön kevés löhet, mert ügön fáj. Azzal tisztelgett a poharával az ötömösi ember felé, ahogy Roland a kardjával tisztelgett Ganelon lovagnak a roncevalles-i csata után: – ...csértessék! Így osztoztak mifelénk a magyarok – 1913-ban. In: Móra Ferenc: Tápéi furfangosok. Válogatott elbeszélések I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1962, 122–4.

179. Móra Ferenc:

A magyar paraszt I. (Részlet) (...) Pár esztendővel ezelőtt tanyai vizsgán jártam. Fülledt virágszaga volt az iskolának, mint az úrnapi sátornak, piros és kék pántlika libegett a kislányok

114

hajában, tiszta ing ünneplősködött a fiúkon, és Buborék Tallas Andriska nekiszilajodva olvasta a Mátyás királlyá választásáról szóló történetet. – Ekkor a haza Hunyadi Mátyást választotta királlyá fennkölt leldekeséssel... – Megállj! – akasztotta meg a tanító úr a háromarasztos hun utódot – nézd meg csak jobban azt a szót. Andriska szót fogadott, és így igazította helyre magát: – Felkönt lelkedeséssel... A tanító úr összecsapta a két kezét. – Jaj, de szégyenlem magam, Andriska! Hát nem tudod te elővenni a szemedet? Dehogynem tudta, szegény kis szittya! Úgy elővette két bogár szemét, hogy majd kidülledt, még a nyelvecskéjét is kileffentette nagy igyekezetében, s most már csakugyan ráhibázott az igazságra. – Fölkent leselkedéssel – vágta ki fennkölt lelkesedéssel. A tanító úr megint össze akarta csapni a két kezét, de attól féltem, hogy az Andriska buksi feje is közéjük kerül, azért megfogtam a karját. – Hagyja, kedves tanító uram! Nem ez a kis bórembukk a hibás, hanem azzal kellene megetetni valami pedagógiai banketten az olvasókönyvet, aki belevette ezt az olvasmányt. De azt is erre a kosztra fognám, aki a könyvet approbálta. Hát honnan tudhatná ez a nyolcesztendős pulykapásztor, mi az a fennkölt, és micsoda teremtett állat az a lelkesedés? Majd ha követválasztás lesz, kedves tanító úr, akkor igen. Gondolom, olyankor még errefelé is fennkölten lelkesednek a népek. Most követválasztás van. És én véletlenül megint itt csellengek ős-hámozó szerszámaimmal. Belelátok a kellős közepébe a fennkölt lelkesedésnek. Elmondom, milyen az, ha csak felibül-harmadábul is. A többit lenyeleti velem a keserűség és a szégyen. Ha volna az a külön magyar Isten, akinek nevét annyit veszik szájba hiába mostanában, annak elmondanám négyszemközt, és számon kérném tőle, mi végre teremtette ezt a fajt. De az öreg magyar Isten, a Numi Tarom, ott maradt valahol az Urálban. S itt nincs kinek eléje borulni, átölelni a térdét, és följajveszékelni hozzá: – Uram, ne haragudjál mireánk örökké, támassz nekünk megváltót, aki emberivé és élni érdemessé teszi a magyar életet... (...) In: Móra Ferenc: Tápéi furfangosok. Válogatott elbeszélések II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1962, 395–6.

115

180. Örkény István:

Az autóvezető Pereszlényi József anyagmozgató, CO 75-14 rendszámú Wartburg kocsijával megállt a sarki újságárusnál. – Kérek egy Budapesti Híreket. – Sajnos, elfogyott. – Akkor egy tegnapi is jó lesz. – Az is elfogyott. De véletlenül van már egy holnapim. – Abban is közlik a moziműsort? – Az mindennap benne van a lapban. – Hát akkor adja ide azt a holnapit – mondta az anyagmozgató. Visszaült a kocsijába. Föllapozta a moziműsort. Némi keresgélés után talált egy csehszlovák filmet – Egy szöszi szerelmei –, melyet dicsérni hallott. A Stáció utcai Kék Barlang moziban játszották, és fél hatkor kezdődött az előadás. Éppen jókor. Még volt egy kis ideje. Továbblapozott a másnapi újságban. Szemébe ötlött egy napihír Pereszlényi József anyagmozgatóról, aki CO 75-14 rendszámú Wartburg személygépkocsijával a megengedettnél gyorsabban haladt a Stáció utcában, és nem messze a Kék Barlang mozitól belerohant egy szembejövő teherautóba. Az elővigyázatlan anyagmozgató szörnyethalt. Még ilyet! – mondta magában Pereszlényi. Órájára nézett. Mindjárt fél hat. Zsebre vágta az újságot, elindult, és a megengedettnél gyorsabban haladva belerohant egy teherautóba a Stáció utcában, nem messze a Kék Barlang mozitól. Szörnyethalt, zsebében a holnapi újsággal. In: Örkény István: Egyperces novellák. Szépirodalmi Könykiadó, Budapest, 1991, 557–8.

181. Karinthy Frigyes:

Szigorlat A kedves öreg ügyvéd mesélte ezt el – a nevek nem fontosak, bár régen történt az eset, nem tagadnák ma már a szereplők se. – Legfontosabb szigorlatom előtt álltam – az akkori világ egyik híres jogtudósa volt a tanár, éles eszű, nagyszerű ember, egyébként rettegett réme a hallga-

116

tóknak, akiket könyörtelenül buktatott. Mint afféle vidám jogász, az utolsó percben kezdtem nyugtalankodni, vajon megbízható-e egészen az axióma, mely szerint a jogászt nem ütik agyon. Elhatároztam, hogy megkorrigálom egy kicsit a szerencse esélyeit. Volt egy nagybátyám, neves politikus, tekintélyes közéleti alak, akiről tudtam, hogy bizonyos erkölcsi érdekközösségben áll az illető tanárral. Levelet írattam vele, egy nappal a szigorlat előtt, amiben a tanár figyelmébe és jóindulatába ajánltattam szerénységemet – magyarul: pressziót gyakoroltattam rá, hogy ne buktasson meg. Aztán nyugodtan elmentem szigorlatozni. Mikor – három jogász kivégzése után – rám került a sor, a tanár gyors pillantást vetett rám, aztán zsebébe nyúlt, levelet vett ki, és odatette nyitva maga elé az asztalra. Meghökkenve meredtem oda, azonnal felismertem a nagybátyám írását, az ő levele volt. Kezdtem nagyon furcsán érezni magam. – Ön az? – mondta a tanár nyugodtan és hangosan. – Örülök, hogy megismerhetem. A kedves nagybátyja volt oly szíves figyelmembe ajánlani önt. Egy rémült pillantást vetettem a hallgatóság felé. A tanár úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Gondolkodott, aztán megkezdte a vizsgát. – Hát kérem, jelölt úr – mondta nagyon udvariasan –, azt hiszem, érdekes lesz, ha most azokra a bűncselekményekre térünk, amik a gazdasági és politikai jogászat gyakorlatában fordulnak elő. Beszéljen talán . . . beszéljen valamit az erkölcsi megvesztegetés és befolyásolás különféle formáiról, és azoknak minősüléséről. Éreztem, ahogy elsápadok, aztán elönti arcom a vér, aztán megint elsápadok. A hallgatóság körében, mögöttem, kuncogást véltem hallani. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Egy hang nem jött ki a torkomon. Zúgó füllel annyit hallottam, hogy a tanár többször, türelmetlenül ismétli: „Nos?” Úgy éreztem, nagy kő esne le a szívemről, ha egyszerűen megbuktat, helyre küld, anélkül, hogy rögtön letartóztatna. De egyik se történt. Kétpercnyi végtelennek látszó hallgatás után, miközben az inkvizíció kínjait szenvedtem el, megszólalt. – Hát, kérem – úgy látszik – ebből nem készült. Mindjárt gondoltam. Ez az ön szerencséje. Ha elméletben készült volna, okvetlenül megbuktattam volna a gyakorlati példa alkalmazása miatt. Így enyhítő körülménynek veszem a törvényismeretben való járatlanságát, és adok más kérdést. Egészen könnyű kérdést adott, amire folyékonyan tudtam felelni, és átengedett. In: Karinthy Frigyes: Kísértetek és szellemek. Pannon Könyvkiadó, Budapest, 1992, 173–4.

117

182. Illyés Gyula:

Puszták népe (Részlet)

A végzet egy mértanórán ért utol. Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. Őszintén vonzódtam hozzá. Lelkesülten bámultam rá, ha a padok közti sétájában néha mellettem állt meg. Ruhájának illata ma is az orromban van. Magas, szőke fiú volt, egy évre rá elesett a háborúban. A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. “Mondd is amit csinálsz” – szólt hozzám a tanár. – Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. “Mi között?” – A bé és áff pontok között – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem. – Nem áff, hanem eff! – Igenis. – Mondd ki, hogy eff. – Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül. – Nem áff! Mondd, ahogy kell. Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan e-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain. – No, mondd hát – s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet. – Mi lesz? – Áff – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály felröhögött. – Hová való vagy? – kérdezte a tanár. Nem választoltam. – Pusztai! – kiáltotta valaki. – Bregócs. Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére. A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta,

118

hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok? – Holnapra megtanulod a rendes kiejtést – mondta egy kicsit türelmetlenül. – És jelentkezni fogsz. Egész délután a Kapos partján a fűzfabokrok közt föl-alá járva gyakoroltam magam. Néha úgy éreztem, sikerült. Tátogtam, hápogtam, égre fordított arccal a torkom szorítgattam. Reggel első dolgom volt, hogy próbát tegyek. Sírni szerettem volna. Kétségbeejtő gikszer szökött ki a torkomból, s mint egy bosszúálló jelenés, szinte megállt a levegőben. Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő, harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. In: Illyés Gyula: Puszták népe. Ebéd a kastélyban Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970, 314–6.

183. Mikszáth Kálmán:

A jelek mesterei Egy szobatudós (persze német) fejébe vette, hogy jelekkel kellene beszéltetni az emberiséget. A nyelvtanítás nehézségei mind elesnének, népek eggyé forrnának – egyszóval igen sok haszon háramlik ebből a világra. Mindenekelőtt tehát csinált egy rendszert (mert tudósnál, hiába, a rendszer a fő!), s elhatározta, hogy ennek tökéletesítése végett elutazik különféle népek mozdulatait és taglejtéseit tanulmányozni. Jártában-keltében egy magyar faluba ért, ahol azt mondták neki, hogy van itt már egy olyan tudós, aki a jelekkel való beszédmódban jeleskedik. – Kicsoda? – Páva Mihály, a félszemű szűrszabó. Nagy gégebajban nyavalyáskodott azelőtt, akkor ötlött eszébe, hogy kár a gégét koptatni, mikor abból csak egyet kap az ember az egész életére. Ujjakat azonban minden kezére ötöt. Kitalálta tehát a jelekkel való beszélgetést. Nosza, kedvet kapott a tudós hozzá menni, s megpróbálni, milyen lesz a jelek tudományának gyakorlati értéke. Most válik el, most lesz az első próba. Megkérte a papot, hogy vezesse a szűrszabó-tudóshoz. Az éppen egy cifra szűrt köpködött ki sújtással akkor is, midőn a műhelybe értek. A tudós odalépett hozzá, és a következő párbeszéd fejlődött ki közöttük:

119

A tudós fölemelte egy ujját. A szűrszabó két ujját emelte föl. Erre a tudós ragyogó ábrázattal három ujjat emelt föl. A szűrszabó összeszorította mind az öt ujját, és az öklét emelte föl. A tudós megelégedetten hunyorgott a szemével és távozott. – Nos, tehát, megértették egymást? – kérdé a tudós kísérője, mikor már künn voltak. – Tökéletesen! – szólt az lelkesedéssel. – Hogyan? Tehát miről volt szó önök közt? – Vallási dolgokról diskuráltunk. – Ah! – Én egy ujjamat mutattam, hogy „egy az isten”, erre ő kettőt mutat, hogy „atya és fiú”. Jól van, jól, de ha ön így akarja venni, mondám, azaz mutattam, akkor három az isten, „atya, fiú s szentlélek”, és fölemeltem a három ujjamat. Mire ő az ujjait összeszorítva kifejezé, hogy „de valamennyi egy”. Ó, kérem, nagyszerűen ment! Ez az igazi világnyelv. A „volapük” túl van szárnyalva. A kísérő fejet csóvált, és kisvártatva visszatért a szűrszabóhoz egyedül. – Nos, Mihály bácsi, miről beszélgettek a tudóssal? – Az egy impertinens fráter, öcsém. – Hogy-hogy? – Hát bejön a nyomorult a saját hajlékomba, és az egy ujjával mutatja, hogy csak egy szemem van. Micsoda? A testi hibámat meri kigúnyolni? Visszamutatom neki a két ujjamat emelve, hogy nekem ez az egy szemem is többet ér, mint az ő két pápaszemes szeme. De a szemtelen tovább gúnyolódott, fölemelte a három ujját, hogy azt mondja: „kettőnknek három szemünk van”. Na már akkor én sem állhattam tovább, elfogott a düh, összeszorítottam az öklömet... szerencséje, hogy megoldotta a kereket! ... Ilyen az, mikor két tudós egymást megérti. Milyen lehet hát, mikor nem érti egymást? In: Mikszáth Kálmán összes művei 37. kötet. Elbeszélések XI, 1885–1886. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, 97–8.

120

184. Kós Károly:

Varju nemzetség (Részlet) (...) Csudálatos dolog, de igaz, hogy az emberek a völgyeket szeretik és nem a hegyeket. Talán, mert félnek tőlük; lehet. Hogy itt fenn erdőt látnak, meg követ, meg felleget, aki az ormok körül tekereg. Hogy itt fenn erősebben zeng a zivatar. Pedig itt korábban kél a nap, és későbben nyugszik, és – közelébb az Isten. De talán éppen ezért nem szeretik a hegyeket. Egyenesen vannak fenn a házak, messze-távol egymástól az udvarok, és nagy a magánosság itt. Akik itt fenn élünk, emberrel ritkábban beszélünk. De sok mindent látunk mi. A völgyi ember minket nem láthat, de mi belelátunk a faluba, az udvarokba, a földekre és a kertekbe, belelátunk a völgyi ember életébe. Mindent látunk, és sokat tudunk. De ők nem is láthatnak minket. Ők csak a nagy hegyet látják, a köveket és a gomolygó fellegeket, aki minket beborít, és hallják zúgni a szelet. De minket nem látnak. A mi dolgainkat nem tudhatják, a mi életünk nekik titok örökké. Talán azért nem is szeretnek minket a völgyi emberek: mert az ember nem szereti, ha feje felett valami ösmeretlenséget tud. És mégis, a hegyi ember örökké lefelé húzódik. Mint a vizek, mint éppen a mi vizeink is. Mert sok gyönyörűséges víz fakad a mi hegyeinkben, friss, tiszta vizek, fiatalok, örökké sietők és vidámak: a Szamosok, a Körös, a Kalota, a Sebes, az Aranyos, a Jára. És lám, elfutnak tőlünk, mind el, sebesen rohanva, zúgva, ahányan annyifelé. A sötét, hűvösen komoly erdőkből kifutnak a napos, vidám világba, amilyennek ritkaszép, nyárvégi napokon a Vlegyászáról látszik a föld: csupa csillogó ragyogás, meleg, élő, virágos világnak. De vissza nem tud jönni egy is. A mi embereink is olyanok, mint a vizeink. Örökké lefelé nézők, örökké lefelé vágyódók. Mennek is, mindig csak mennek, húzódnak a vizek mentén lefelé a völgyi falukba, a városokba. Sokan mennek. És mint a vizek is, vissza nem tud jönni belőlük egy is, fel a hegyre. ... De lám, megtörtént egyszer, hogy egy ember a völgyből elindult fel a hegynek. Hanem az bizonyára bolond volt. Így tartja mindenki. Akkor pedig igaz is kell hogy legyen. In: Kós Károly: Varju nemzetség. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár – Napoca, 1977, 40–1.

121

185. Csoóri Sándor:

Egykor elindula tizenkét kőmíves (Részlet) Nem láttam Déva várát, nem láttam földre roskadó, balladás falait. Mégis emlékszem rá, szavahihető tanúknál is élesebben, mert van emlékem a hiábavaló erőfeszítések másnapjáról, az oltott mész buborékokat vető mocsaráról, az anyasírásról, az áldozatok és az áldozatra kényszerülők elpattanó szeméről. A Kőmíves Kelemenek és Kelemennék, kilépve minden időkből, előttem ölelik át egymást, hogy a következő pillanatban szétszakadjanak, s elinduljanak végzetük felé. Ismert népballadánk, mint a világirodalom minden nagy műve, szigorú és pontos metafora, egyetemessé növesztett jelkép. Eredetében és hatásában is egyenrangú társa a biblia alaptörténeteinek: a paradicsomi kiűzetésnek, az Ígéret Földje vonzó, de egyben tragédiát rejtő mondájának; a görög mitoszok jó részének: Sziszüphosznak s a tűzrabló Prométheusznak. A sort nemcsak eredetmondákkal vagy irodalmi példákkal folytathatnám. Szophoklésztől Faulknerig, de a ballada törvényei szerint alakuló életsorsok fölidézésével is. A József Attila-i életmű és a Józsf Attila-i sors a Kőműves Kelemen-i tragédiától teljes. Nem túlzás mindezt belelátni egyetlen népballadába? vagy akár egész balladaköltészetünkbe is? Inkább az ellenkezője túlzás: nem ezt látni meg benne. Goethe a ballada műfaját őstojásnak nevezte, melyből a költészet madara kikel. Tévedése, az irodalomtörténet folyásmentén hátrálva visszafele, nyilvánvaló, de költői melléfogásából az igazság forróbb aranya csöppen, mint a tudósok rendszerező elméjéből. Nem a lényegben, csak a sorrend megállapításában téved. A ballada nem kezdet, inkább összefoglalás. Nem őstojás, inkább sötét ágak közé rakott fészek, honnét a madár, lombot és villámot súrolva kiszáll, illetve ahova visszatér. Ezzel a sorrendcserével, ezzel az utólagos kiigazítással Goethe véleményét kiindulásnak tekinthetjük. Az őstojás szemléletes képzete mellé egy cáfolhatatlan gondolat alapkövét is odarakja. Ezt írja: "A balladában van valami misztérium, anélkül, hogy misztikus lenne." Mi mást jelent ez az egymással szemben álló, de egymásban mégis feloldódó feszültség, minthogy a műfaj végleteket szikráztat össze: mi mást érzékeltet, mint a műfaj eredendő tágasságát, nyitottságát? A balladákban az emberi világ szemlélésének s költői megragadásának valóban minden lehetséges módja és változata megtalálható: az elbeszélésé, a líráé, a drámáé. Formai gazdagsága is ezzel a műfaji tágassággal magyarázható. Kris-

122

tályos szerkezetű költői sorait prózai párbeszédek váltják, a zaklatott részletezést az elhallgatás, a csönd szavak nélküli megszólaltatása. *** (...)A hagyomány, mint többen is vallják, elsősorban nem tudást, de érzékenységet jelent. Vért és sebeket, megrendülést vagy vigaszt; a kenyér halhatatlan ízét az éhség bármelyik pillanatában. Sajnos, a balladáinkkal kapcsolatos hagyomány inkább a tudást juttatta hatalomra, s nem az érzékenységet. Kezdettől fogva műveltség, szeretet, hozzáértés jellemzi a fölfedezők, a gyűjtők, a tudósok munkáját. Tiszteletet parancsoló névsort írhatnék ide azoknak a nevéből – a múlt század közepétől napjainkig –, akik életüket gyújtották meg s füstölögtették el a balladák tüzén. A titok ettől azonban csak mélyülne. Vajon mért a buzgalom volt mindig rendkívüli, s nem a hatás? Idők múltával is mért csak a múzeumi csönd lett sűrűbb a balladák körül, mint a megrendülésé? A kérdőjelek bozótja egy föltáratlan barlang bejáratát takarja el. In: Tenger és diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek, Püski, Budapest, 1994, 653–5.

186. Sütő András:

Anyám könnyű álmot ígér Bíztató Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta. Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem – a kézmozdulatáról is ítélve – a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakran felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! – megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk. – Ez nekem is gondom – adtam meg magam. – Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz! A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborká-

123

val, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó. Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szokott küldeni, alantról hangzott, majdnem a föld porából, a mályva, porcsfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhető kicsinységében most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok már a fehér szálak, mint a sokat mosott vászon, a szeme is világosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából. – Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj rólunk. In: Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér. Naplójegyzetek. Bukarest, Kriterion, 1976, 5–6.

187. Konrád György:

Kőóra (Részlet) (...) Dragomán az elmúlt évben sok mindent elindított, kitalálni szeret, megcsinálni nem annyira. Felzaklatja, ha időre kell mennie valahová. Sokfelé járt, ahol bőven terem a hibáztatás és a követelés, és ahol bugyog az önsajnálat. Megvan a repülőjegy, várja egy másik városban a szállodaszoba, holnapután nyitóreferátum, azután meg pódiumdiszkusszió. Beszél számos előadóteremben, katedrán, színpadon. Villanások, odanéz, egyre több mikrofon kerül a szája elé, megtapsolják. Beszél a főétel és a desszert között, beszél főtéren százezer embernek, beszél pályatársakkal, ellenzéki hangadókkal és kormányférfiakkal. Eszmét cserélnek sziklavárban és apátságban, a bölcsek elbizonytalanodtak, a vezérek tanácstalanok. Mindazonáltal közösen lökést adtak az eseményeknek, megtárgyalták, hogy majd megint összejönnek megtárgyalni azt a kérdést, hogy mit fognak legközelebb meg azután megtárgyalni. Aminek éle és sarka volt, azt lekerekítették, egymással jóra jöttek, már senkit sem sért, már semmit sem jelent, összeakaszkodtak és kibontakoztak egymásból. Utána repülőutak, távollét, csend. Ma is megfogadja, hogy megváltoztatja az életét, holnap is megfogadja, igen, lemond minden közszereplést, befogja a száját. Csak még ezt a játszmát, amit elkezdett, hadd fejezze be, már csak arra a tizenhárom helyre megy el, ahova elígérkezett.

124

Leköszönt, ezután az utóda fogja elragadtatott háláját kifejezni a miniszternek, és őhozzá utasította az utánarohanó riportereket is. Elmondta a magáét az utolsó szó jogán, az auditóriumban megtapsolták a parainéziseit. A komoly beszéd végeztével a nyilvános személyt beteheti a szekrénybe. Előveszi a magánembert, akinek nem jut eszébe dómban és aulában mikrofon előtt végezni a szertartást, megemelve oltárral, pódiummal és zenével. Vedleni mámorító. (...) In: Konrád György: Kőóra. Agenda II. Pesti Szalon, Budapest, 1994, 17–8.

Esterházy Péter:

188. A legjobb (Részletek)

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A legjobb, ha mindent kimondok. Nem nagyon érdekes az, hogy egy író aktuális-e vagy sem. Aktok jönnek, aktok mennek, a nagy írók is hullámzanak az időben, természetes dolog ez. Nem tudom tehát, de nem is érdekel, hogy József Attila költészete aktuális-e; számomra magától értődőn mindig az. Emlékszem arra a döbbenetre, amikor fölfedeztem, hogy ezek a versek rímelnek. Annyira lekötött elsőre a gondolat, hogy ezt észre sem vettem. Az állításokat önmagukban annyira finomnak, fontosnak és bonyolultnak éreztem, hogy alig tartottam hihetőnek, hogy még – hát hogy még formájuk is legyen. Pedig nemdebár a formájuk nélkül ők maguk sem volnának. Evvel máig nem tudok betelni, és azt hiszem, sokat tanultam az ún. tartalom és az ún. forma drámai (Magyarországon különösen drámai) összetartozásáról, vagyis inkább arról, hogy itt nem valami kettő van, hanem egy, ezért nem cirkusz a költészet és ezért nem szószék. És még rímel is – nekem ez József Attila. A nagy művészet a létünkkel, az életünkkel szembesít, az éltünkkel. Az övé is ilyen. József Attila alakja, ez a szomorú, szigorú, kellemetlen alak, viszont szinte késztet arra, engem legalábbis, hogy ennél kevesebbről és konkrétabbról is beszéljünk, mondjuk így, a társadalom és a művészet viszonyáról. Kicsi dolgokról lesz szó, örökkön kicsik a dolgok. Ó, mennyire utáltam és megvetettem azt a megvetéssel rokon gazsulálást, ahogy az elmúlt rendszer – könnyű hiénalépteivel, elnézést – közelített a művészethez! Ahogy az ünnepi szónoklatok szintjére herélt volna mindent! Ahogy Móriczból és József Attilából fősodort csinált, ahogy lenyúlta ezeket a nagyokat, kisajátította, kiklopfolta. Szinte nem volt osztályterem ebben az országban, ahol ne hirdette volna fölirat a dolgozás és az asztronómia összefüggését. A hatalom,

125

az állam, a bürokrácia, az intézményesült kultúra, a „vezetés” szelídített hősöket kíván, háziasított vadállatokat, ahogy a csillag megy az égen. A maguk szempontjából igazuk is van, csak így érdemes. Az állam nem azt mondja, szeress – azt másvalaki mondja –, hanem azt, például, hogy légy lojális. (…) József Attila szigorú és tiszta lélek, az igenek és nemek költője, egy töredéktörmelék világban is a Mindenség kiszolgáltatottja. Látjuk, nagyon nem mai. Látjuk, nagyon hiányzik. Kóróval jöttem, nem virággal; feleseltem. In: Esterházy Péter: Egy kék haris. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1996, 103– 5.

189. Pilinszky János:

A fáradtságról Hajlamosak vagyunk a fáradtságot egyértelműen a terméketlen erőtlenséggel azonosítani, holott létezik "teremtő fáradtság" is. Jól tudják ezt a sportolók, kivált a hosszútávfutók. Futásukban gyakran beáll egy bizonyos holtpont, halálos kimerültség, amin ha sikerül túljutniok, tagjaik hirtelen, szinte súlytalanná válva röpítik őket tovább. De a "teremtő fáradtságot" leginkább mégis a szellemi feladatokkal küszködők ismerik. A vereség, a kudarc hányszor meríti ki erejüket! S íme, épp mikor letették már, kell ismét fölvenniök a tollat, hogy fáradtságukat feledve végre csakugyan dolgozhassanak. Ahogy a mindenség is csillagainak valódi dimenzióival csak akkor fedi föl magát, amikor a nap lehanyatlott. Tévedés azt hinnünk, hogy az erő mindennek a mozgatója. Épp ellenkezőleg, a nagy tettekben és fölismerésekben mindig túlteng az ingyenesség. Mintha valami titkos törvény szerint: a legnehezebbet volna a legkönnyebb végbevinni. Nehézségeink és gyötrelmeink talán épp onnan fakadnak, hogy fázunk a legnehezebbtől, s csak amikor már minden könnyebbséget kimerítettünk, nyúlunk utána, s íme, szinte el se akarjuk hinni – látva, hogy "fölemeltük"! Egy közepes vagy egy rossz regényt irtóztató fáradtság lehet megírni, mivel ez csakis önerőből lehetséges. De egy remekmű tulajdonképpen önmagát írja, s alkotójának – azt merném mondani – csak a ceruzát kell tartania hozzá. Az "ihlet" és a "sugallat" szavak valójában ezt jelentik. De bizony mi legtöbbször túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy ne "erőből" próbáljuk megközelíteni föladatunkat. Ilyenkor jön segítségünkre nemegyszer a fáradtság, a "teremtő fáradtság" természetes kegyelme. Mi több, az öregkori bölcsességben is – úgy vélem – legalább akkora szerepe van a fáradtságnak, mint a fölgyülemlett tapasztalatok gazdagságának. Gondoljunk bizonyos költők

126

öregkori, "fáradt" soraira. Arra a kései hangra, mely – igen – túlontúl kimerült ahhoz, hogy ne egyedül az igazságot hajtogassa. Pilinszky János: A fáradtságról. In: Pilinszky János összegyűjtött művei. Tanulmányok, esszék, cikkek II. Századvég Kiadó, Budapest, 1993, 256. p.

190. Karinthy Frigyes:

Gasparecz Hétéves koromban nagyon megörültem egy elhasznált villamosjegynek, amit Angéla nagynéném azzal adott oda, hogy tízforintos bankjegy. Nagyot ugrottam a levegőbe, mire apám rám kiáltott: – Gasparecz úr már harmadszor küld fel, hogy nem lehet kitartani ezt az ugrálást. Csendesebben örülj, édes fiam. Csendesebben örültem, és megjegyeztem magamnak ezt a szót, hogy Gasparecz. Azontúl is, valahányszor egy székről leugrottam a padlóra, vagy dobbantottam, vagy táncoltam a padlón, vagy a dívány alatt volt valami keresnivalóm, vagy feldöntöttem egy széket, hogy ráülhessek, vagy a cserépkályhát át akartam húzni a másik szobába, hogy ott is meleg legyen – apám mindig rám szólt: – Gasparecz nem tud aludni! Vagy: – Gasparecz rögtön szólni fog! Vagy: – Gasparecz haragszik! Lassankint homályos kép alakult ki bennem Gaspareczről. Gasparecz, ez a lény, vagy inkább elvont fogalom, hovatovább a Föld haragvó szellemét jelentette – valamit, ami alattunk van, belül, és figyel ránk, és felmordul a mélyben, ha a Föld könnyű kérgét erősebben megrázzuk. Gasparecz int bennünket, hogy szelíden és csendesen járjunk, és gondoljuk meg minden lépésünket. Gasparecz, a mélyben, emberi kicsinységünkre figyelmeztet minket – hagyjátok aludni Gaspareczet. Gasparecz lassankint megváltoztatta természetemet, amit a nyers természet indulatosnak és hebehurgyának alkotott. Gyakran azután is, ha dühbe jöttem egy szóra, vagy másképpen megharagítottak, és én dobbantani akartam a lábammal: felemelt lábam megmeredt a levegőben, belsőmben megszólalt egy hang: "Gasparecz!" és lábam enyhén és óvatosan ért le a földre.

127

Vagy kiabálni akartam valakivel, aki becsapott, vagy hangosan felelni valakinek, aki rám kiáltott, vagy megpofozni valakit, aki hátulról leköpte a kabátomat – de szívem mélyén ott volt már az enyhe és figyelmeztető Gasparecz, és én hallgattam. Vagy rossz könyvet olvastam és rossz írást, és dühömben oda akartam vágni a földhöz – de megszólalt bennem a mindnyájunkban egy emelettel alább ott lakozó Gasparecz, és én megírtam a könyvről, hogy tehetséges ember műve, de még nem forrta ki magát. Gasparecz megértővé és szelíddé tett, tanulmányoztam a filozófusokat, és megbékéltem a krisztusi eszmében. Megbékéltem, megnyugodtam, elaludtam, és azt álmodtam, hogy ott ülök a képviselőházban, egy nagy emelvényen, és rázok egy csengőt. Odalent a padok között elegánsan öltözött férfiak kiabálnak egymásra. Egyszerre dühbe jönnek, és elkezdenek verekedni. Rázom a csengőt, és megkérdezem, hogy mi baj van. Kiderül, hogy valaki azt mondta, hogy rövid a tarka barika farka – ezen verekszenek. Rázom a csengőt. Erre az egyik verekedő véres szemekkel felordít rám, hogy nyilatkozzam, rövid-e a tarka barika farka, igen vagy nem. – Uraim – mondom én könyörögve –, hagyjuk a barikát. Csak arra kérem önöket, ne dobogjanak úgy, mert Gasparecz nem tud aludni. – Pfuj, Gasparecz! Hazaáruló! – kiabálnak az urak dühösen, és még jobban dörömbölnek a padlón. – Lássuk azt a Gaspareczet! Egyszerre borzasztó csattanás. A Ház ajtaja kinyílik, és egy borzasztó külsejű alak jelenik meg. A ruhája rongyos, szemei véresek. Kezében vörös zászló, ráírva: Forradalom. – Gasparecz! – kiáltom rémülten. – Ez Gasparecz, aki alattunk lakik! Akkorát kiáltottam, hogy felébredtem. A többiek nem ébredtek fel: most ott vannak nélkülem, Gaspareczcel, és nagyon nyugtalan vagyok miattuk. In: Karinthy Frigyes: Görbe tükör. Karcolatok, humoreszkek. Szépirodalmi, Budapest, 1975, 286–8.

191. Weöres Sándor:

Angyalok Ha bensőd tartalmait elrendezed; ha különválasztod magadban személyed változó, múló elemeit és lényed változatlan, örök világát: a múló elemek úgyszólván tárgyakként, növényekként, állatokként mutatkoznak előtted, s az örök világ tényezőivel érintkezni tudsz. Egyszercsak észreveszed magányodban, hogy száj és fül használata nélkül valakitől tanulsz; és eleinte nem tudod, hogy

128

képzelődsz-e, vagy egy testtelen lény ereszkedett le hozzád. Láthatatlan tanítód nem káprázat, nem is hozzád-ereszkedett szellem, hanem a személyed alatt rejlő végtelen áramok valamelyike. A végtelen áramok a személyiség formálói és vezetői, melyek a személyiség áttörése után hozzáférhetők és kikérdezhetők. Bárki érintkezik velük, csak nem mindenki tud erről; az intuíció, az előzménynélküli hirtelen felismerés, mindig a végtelen áramok valamelyikének sugallata. A személyiség-mögötti végtelen áramokat a keresztények angyaloknak, az ógörögök isteneknek, az indek déváknak nevezik. Kifélék ezek az angyalok, istenek, dévák? Nem személyek; a mindenséget átható lélek-erők; nem is saját lényünkön kívül levő és hozzánk leereszkedő szellemek, de nem is saját lényünk alkatrészei, hanem a személyiség burka alól feltáruló meztelen lélek erői; a léleké, mely nem "az én lelkem" s nem "külön lélek", hanem a "lélek", határtalanul. Az egyéniségébe-süppedt mai ember elvesztette az angyalokról való tudást; nem hisz a levegőből leereszkedő láthatatlan szárnyasokban és ebben igaza is van. Csakhogy nem tud arról, hogy személyisége és lelke nem azonos; arról, hogy időbeli személyisége mögött rejlik a nem-időbeli lélek, mely nem valakinek a lelke, hanem tagolatlan, határtalan; s a léleknek különféle megnyilvánulásai az angyalok; úgy rejlenek benne, mint a színek sokasága a színtelen napsugárban. S aki múló személye alá hatol: érintkezésbe lép az angyalokkal, ahogy a börtönablakot kitörő rab érintkezésbe kerül a tiszta levegővel. Vannak másfajta angyalok is: egy táj, egy család, egy nemzet angyala és még sokféle. S vannak ördögök is. Az angyal, vagy ördög nem személy, de nem is jelkép. Ha bármely megnyilvánulásodban észreveszed azt, ami benne nem időbeli, nem zárt, nem saját: ez az angyal, vagy az ördög. Egy-egy általános-emberi gyarlóság: a kapzsiság, könnyelműség, fösvénység, stb. éppúgy nem zárt és nem egyéni, akár a lélek. Pazarlótól pazarlóig, fösvénytől fösvényig láthatatlan áram vezet, nem a térben, mégis szinte kitapinthatóan: ez az áram az ördög. Angyal és ördög közt éppúgy nem lehet éles határt vonni, mint jó és rossz ember közt. A személyiséged mögötti végtelen áramok, ha hozzájuk férkőzöl, angyalként, ha az élet salakjait föléjük halmozod, ördögként viselkednek. In: Weöres Sándor: A teljesség felé. Tericum Kiadó, Budapest, 1995, 109–11

129

192. Tamási Áron:

Ábel a rengetegben (Részletek) (...) Egy kicsi zsupfedeles házban laktunk, amelyik a kertek tetejében feküdt, a Hargita felőli részen. (...) elégedetten sántikáltam ki az ajtón. Átcsoszogtam az eresz földjén, majd a garádicsokra kaptam, ahol még szöktem is egyet, mivel a lábam ezt nekem megengedte. Nem tudom miért, de olyan kedvem nőtt, hogy a szemem mind az ágak hegyén járt volna. Alig érhettem azonban az udvaron földet, egyszerre valamiben megbotlottam. Hirtelen csak azt éreztem, hogy puha és szőrös az a valami, de a másik pillanatban már láttam, hogy egy nyúl. S nem is akármilyen, hanem nagy és kövér. Az első s a hátulsó lábai össze voltak hosszú spárgával kötve, amiből könnyen kitaláltam, hogy nyakba vetve hozhatta valaki. Úgy megörvendettem a jó pecsenyés állatnak, hogy mindjárt felkaptam a földről, hogy vigyem nagy hozsannával apám elé. Alig lódultam azonban neki, egyszerre az eszemben megsercent valami. Megálltam s gondolkozni kezdtem, hogy vajon ki hozhatta ezt a nyulat?! Ezt más nem, csak apám! S ha apám, akkor mért tette le ide, s milyen szándék vezérelte, amikor nem szólott semmit? Hm... Először egy kicsit furcsállottam a dolgot, de aztán az a gyanú kezdett fészkelődni bennem, hogy mókázás akar lenni az egész, s vízért is csak azért küldött apám, hogy találjam meg a nyulat, s hazudjam azt, hogy az én fogásom. Emberivel kezdett azonban mókázni apám is, mert ha ő tudott valamit, én is tudtam mást. Vagyis a nyulat elrekkentettem a ház oldalánál, aztán pedig vizet merítettem a kútból, s megindultam béfelé. – Szépen esteledik – léptem bé a házba, mintha nem is láttam volna a nyulat soha életemben. Jól vettem észre, hogy édesapám fürkészi erősen az arcomat, de nem hamarkodott kérdezni semmit. Nagy szorultságban lehetett pedig, mert egyedül csak arra gondolhatott, hogy időközben ellopta valaki a nyulat. Hagytam mégis, hadd tépelődjék, ahogy jólesik neki; még egy kannába vizet is merítettem és odavittem, hogy igyék erre a nagy gondolom bánatra. Meg is itta az egészet, s csak akkor szólott, amikor a bajuszát megtörölte. – Látni tudtál azért – mondta. – Én igen, még többet, mint máskor – feleltem. – Mér többet, mint máskor? – Én azért, mert most az eget is megnéztem. – Hát a földet? – Azt nemigen ügyeltem. – S mért nem? – Azért, mert az ember a földet úgy is látja, ha nem nézi. Mindjárt vettem észre, hogy jól felelgettem, mert apám elhallgatott, és sóhajtott egy jó nagyot.

130

– Mért sóhajtott akkorát – kérdeztem –, mintha elfutó nyulat látott volna? – Hát én hol láttam volna nyulat? – fogta meg apám a szalmaszálat. – Odafenn az erdőn. Hát ott nincs elég? – Ott szemnek elég van. – Pedig a hasnak kéne – játszottam tovább. – Ha kéne, fogj! – mondta apám is hegyesen. – Ha erdőn volnék, fognék is. – Hát itthon nem tudsz? – Itthon bajos. – Hát fogj bajosan! Úgy tettem, mintha erősen tusakodnám, aztán nagy elszántságot mutattam hirtelen. – A parancs: parancs! – mondtam, és kifelé indultam. – Hová mész? – kérdezte apám. – Édesapám parancsolatjára megpróbálok nyulat fogni. – Tán nem ment el az eszed? – Nekem lehet, hogy el – feleltem –, de hátha jő egy nyúl, s az visszahozza! Még annyit láttam, hogy apámnak megnedvesedik az örömtől és a játéktól a szeme; aztán dagadó mellel, mint egy hős, kimentem. Egy ideig állingáltam az udvaron, a kapu elé az útra is kisétáltam, s nézegettem a csillagokat, hogy teljék az idő, mint ahogy nyúllesés idején szokott telni. Majd úgy tíz perc múlva szépen eléhúztam rejtekéből a nyulat, s úgy libegtem bé véle a házba, mintha oroszlánt fogtam volna. – Hát ez mi? – emeltem apám elé a jó kövér állatot. – Ez nyúl! – felelte nagy örömmel apám. – Nyúl, ugye? – Ez az, bizonisten. Igen jól játszott apám is, mert nagyobb bizonyság okáért még meg is tapogatta a tapsifülest. – Hol tudád fogni? – kérdezte nagy csodálkozással. Erre a kérdésre úgy éreztem, hogy valami különös melegség lepi el az egész testemet. A képzeletem egyszerre által is törte a valóság szürke felhőit, s a nyúlfogás részletei ragyogni kezdtek előttem. – Én nem is tudom, hogy hol volt az eszem – mondottam –, amikor nekiindultam, hogy nyulat fogjak. De valami mégis mintha azt súgta volna, hogy: "Eredj Ábel, mert a jó Isten ki fogja rendelni neked a nyulat!" – "Előbb rendelje ki, s aztán hiszem" – pogánykodtam még magamban, s a garádicsok aljában megálltam. Jobbra is néztem, balra is néztem, de mindent láttam, csak éppen nyulat nem. S ahogy ott állok, s javában fonnyad a reménység bennem, egyszerre az égre találok tekinteni, s hát abban a pillanatban egy csillag fészkelődni kezd az égen, s búcsúzkodik a társaitól. Kérdik a társai tőle: "Hát te hova mész?" – "Én biza oda, hogy Ábelnek nyulat mutassak" – feleli nekik a csillag, s abból a helyből le is esik a kapunkfelőli útra. No de, én is megszököm erre

131

magamot, már ahogy a fájós lábam engedte, kilódulok a kapun, s nézni kezdem az útnak azt a részét, amelyik a mezőre szolgál. De alig nézem egy félmiatyánk erejéig, hát bukdácsol ott lefelé egy nyúl. Eleibe megyek, s mondom neki, hogy megállhat mert én vagyok Ábel. Erre ő meg is állott, mint egy bárány, én pedig felvettem s béhozám... Láttam, hogy apámat taszigálja az ördög, hogy ne eressze nekem a dicsőséget, de az apai erejével valahogy ellenállott neki. Annyit azonban mégis megkérdezett huncut pillantással tőlem, hogy: – Hát ez a spárga is rajta volt? – Rajta hát! – mondtam. – S talán éppen azért jött, hogy oldjuk le róla. – Hát nem azért, hogy megegyük? – Azt spárga nélkül is meg lehet enni! Apám még mindig fontoskodva nézegette, forgatta a nyulat. – Igazi szép kövér állat! – dicsérte, hogy kívántassa velem; s így folytatta: – De azért mégse együk meg, én azt mondom. Annyira meglobbantam erre, hogy csúnyán elszóltam magamat, mondván: – Hát egyebet mi a kutyalikát tudnánk csinálni véle? – Szent nyúlnak tekintjük – mondta apám –, s valahova felakasztjuk, mint az ájtatos képet. – Szent nyúlnak?! S miért szent nyúlnak? – Azért, mert csodás jelek vették körül a jövetelét. Láttam, hogy most az egyszer megszorított apám, de én is hamar feltaláltam magamat. Úgy tettem, mintha magamba szálltam volna, majd csendesen szóltam: – Az igaz, hogy én ezt a nyulat csodás jelek között fogtam: nagy vétek volna hát csakugyan, ha megennők. Erre apám szorult falnak, mert ijedten kérdezte meg: – Hát akkor? – Úgy csináljuk, hogy nem megesszük, hanem magunkhoz vesszük. – Hát az nem mindegy? – Nem bizony – feleltem –, mert példának okáért a puliszkát megeszi az ember, de teszem fel, a szent ostyát magához veszi. Erre megadta magát apám, nehogy még jobban győzni találjak; s másrészt tán azért is, mert szorgosan kezdett sötétedni. – Akkor eredj, s fend meg a kést! – adta ki a parancsot. (...) In: Tamási Áron válogatott művei. I. Szépirodalmi, Budapest, 1974, 11–5.

132

193. Karinthy Frigyes:

A tanulság (Részletek) Hetvennyolc esztendős koromban rájöttem, hogy a feleségem ötvennégy év óta csal engem egy fiatalemberrel. Elmentem a Margit-hídra, és egy szép fejest ugrottam, amivel megnyertem a B.T.C. műugróbajnokságát. Azonkívül rikordot csináltam búvárúszásban, két és fél napig maradtam a víz alatt, verve Kankovszkyt, aki csak két perc húsz másodpercig bírta ki az atlétikai versenyen. Szent Péter a vetítőkészülék előtt ült, és az életem filmjét csavarta föl a korongra. Mikor odajöttem, éppen annál a jelenetnél tartott, amint ugrom bele a Dunába. A különböző szentekből és angyalokból álló közönség jót röhögött, hogy olyan furcsán kalimpázok. Dühös lettem, és megrántottam az öregnek a karját. Erre elszakadt a film. – Marha! – kiabált Péter –, most hogy szedem le a korongról? Le kell forgatni az egészet, hátulról visszafelé. (...) A következő percben lábbal fölfelé kibuktam a Dunából, és felugrottam a Margit-hídra. Arccal Buda felé, szépen hazamentem Pestre, háttal fölmentem a harmadik emeletre, bezártam az ajtót, mire az kinyílt, végighátráltam az előszobán, és visszaültem a dívánra. (...) Tíz év múlva feketedni kezdett a hajam, és a fogaim lassan belehulltak a számba. A nyugdíjamat megvonták tőlem, kezdődött a munka, és én megint odaültem a hivatalba, róhattam a betűket, míg az utolsó sortól az elsőig el nem készültem. Főnökeim nagy jóindulattal voltak irántam, de aztán már nem ismertek olyan jól, és huszonöt évi becsületes munka után fölvettek háromszáz forint fizetéssel, teljes lakdíjjal. Itt álltam tehát, hátrafelé, a legnagyobb nyomorban, hivatal nélkül, feleségemmel együtt, aki egyre szebb lett, és egyre jobban szeretett. Ekkor azonban már huszonöt éves voltam, visszaszöktettem feleségem az apjához, és beleszerettem. Egy bűnös, lobogó éjszakán háromszor egymáselőtt karjaimba omlott, enyém lett, mire én egyre félénkebb lettem, megfogtam a kezét, de ő visszahúzta, végre megismerkedtünk, és én bemutatkoztam. Azontúl nem láttam többé. (...) Tizennyolc éves voltam, mikor leérettségiztem, bajuszom szépen visszafejlődött, belenőttem ruháimba, és szorgalmasan felejtettem. Tizennégy éves koromban egyszer kigyógyultam a kolerából, mely csaknem végzetessé válhatott volna, de csakhamar elkövetkezett a fertőzés, és én túl voltam a veszélyen. Ettől

133

kezdve csöndesen folyt az életem, selypíteni kezdtem, majd elfelejtettem beszélni, s mikor már elég kicsi voltam, négykézláb másztam vissza a bölcsőbe, hogy szoptatós dajkámat ellássam tejjel. Hogy ezután mi történt, nem tudom, csak egy sötét helyiségre emlékszem még, ahova engem valaki erőszakkal betuszkolt. Szent Péter, amint visszakerültem elébe, éppen készen volt a koronggal, és mosolyogva emelte föl szentséges kezeit. (...) (...) – te, aki kétszer éltél s minden dolgokat megfordítva, mélyébe láttál az élet teljességének – mondjad el tehát minékünk: micsoda tanulságot merítettél amaz úton, melyen közönséges halandónak csak egyszer adatott áthaladni, s amelyet te kétszer esmértél meg az Úr végtelen kegyelméből. Orromra tettem mutatóujjamat, s rövid megfontolás után így válaszoltam Szent Péternek: – Minden tanulság, amit tettem, egy megfigyelésre szorítkozik, szent atyám. – S mi ez? – Hogy Kassák Lajos verseinek hátulról visszafelé olvasva éppen úgy nincs értelme, mint elülről hátrafelé. In: Karinthy Frigyes összegyűjtött művei. Görbe tükör. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 80–3.

194. Márai Sándor:

A babonákról Nem szabad babonákkal élni. A pénteket, a tizenhármat, a szemmelverést, a számok és jelek vajákos magyarázatát a gnosztikusok hozták világunkba, a korai kereszténység Rómájába tóduló, gyülevész és zagyva szekták, szíriaiak és alexandriai csepürágók, kancsi szövegmagyarázók, habzó szájú és sunyi rajongók. A fiatal kereszténységnek nem volt még ereje, hogy megverje azokat, akik szemmel vernek, a péntekre ezt mondja: „Egy nap”, a tizenháromra: „Egy szám, mint a többi.” Zavaros és erjedő idő volt ez. A sztoikusok már nem parancsoltak Rómában, a keresztények még nem uralkodtak. Az ember elhagyatva állt szemközt természetével és a természettel. Félt, szűkölt, babonáskodott és varázsolt. Ember vagy, hited van, tudod, hogy rend van a tünemények mögött, felsőbb értelem. Vesd meg a babonákat. De tudjad azt is, hogy értelmed és hited büszke öntudata nem fegyelmezi és félemlíti a világ titkosabb erőit, melyek születésedtől halálodig lopakodnak és settenkednek körülötted. A baleset, a számok összjátéka, a nagy számok törvénye, a föld, a lég, a sugarak érthetetlen szándékai és tervei, mindez beláthatat-

134

lan. Valamilyen kevés alázatot és remegést azért megőrizhetsz szívedben. A világ nemcsak fényes és sötét, nem; a világ zavaros is. Nemcsak sugár, fény és hő van; démonok is vannak. (Goethe hitt a démonokban.) A világ nemcsak értelmes és következetes; valahol bujkál a tüneményekben a varázs is. Nem szabad babonásnak lenned, mert ez nem illik emberhez. De nem szabad teljesen megvetni a babonákat, mert ez emberfölötti, illetlen gőg. Inkább csak szelíd gúnnyal kell bánni babonáinkkal, mint aki mosolyog – de kissé fél is. In: Márai Sándor: Füves könyv. Helikon Kiadó, Budapest, 1997, 13. p.

195. Örkény István:

A magunk megvalósításának néhány változata (Részlet) Mi tagadás, mint a legtöbb gyerek, butaságokról álmodoztam. Pilóta, mozdonyvezető vagy legalábbis mozdony szerettem volna lenni. Néha gondoltam egy nagyot: ha megnövök, a bécsi gyors leszek! Távoli rokonunk, dr. Kniza apátplébános, iskolázott és megfontolt férfiú, arra próbált rávenni, hogy kavics legyek, s engem vonzott is a végérvényesség, a lekerekített csönd. Anyám viszont épp fordítva, azt kívánta, hogy keressek valami kapcsolatot az idővel. „Menj te csak el, kisfiam, tojásnak – nógatott néha – , hiszen a tojás a születés és az elmúlás egyszerre, a törékeny burokban múló idő. Egy tojásból még minden lehet” - érvelt a jó mama. De lám, az élet útjai kiszámíthatatlanok. Most egy homokórában vagyok homok, talán, hogy mindkettőjüknek igazuk legyen, hiszen a homok maga az időtlenség, a homokóra viszont az időmúlás ősi szimbóluma. Ott szerepelt már az egyiptomi hieroglifák közt, s azt jelentette „lemegy a nap”, „Istenem, hogy fut az idő”, „gyülekeznek már a költöző madarak”, és „mitől szédülök, kedves doktor úr?”. Egy ilyen kényelmes állást nem könnyű megkapni, de Kniza bácsi dicséretére szóljon, bár nem helyeselte e megalkuvó életelvet, mégiscsak beprotezsált, s így fölvettek alkalmi homoknak. (Alkalmi azért vagyok, mert csak tojásfőzéshez használnak, ebben is a mamának lett egy kis igaza.) Sokáig minden simán ment, s már azt kezdtem mondogatni, hogy hála Istennek, sikerült jól berendeznem az életemet, amikor váratlanul beütött a baj, egyik napról a másikra megcsomósodtam, ami egy homoknak éppoly katasztrófa, mint amikor egy baletttáncos pocakot ereszt. (De ez minálunk nem a korral jár. A homok nem öregszik.)

135

Most az a helyzet, mégpedig egyre gyakrabban, hogy a lábam átcsúszik, de a fenekem fönnakad az üvegszűkületben. (...) Ilyenkor az embernek minden eszébe jut. Aki ma lát, el se hinné, hogy mehettem volna én izzólámpába légüres térnek. És tessék elképzelni, volt egy lány, egy csinos, de butácska, Panni nevű nő, aki a Batisztselyemgyárban dolgozott. „Te – mondta egyszer –, gyere ki velem, csinálunk belőled női bugyit...” Akkor megsértődtem, de ma már ez is paradicsomi boldogságnak tűnik föl nekem; pedig bugyinak lenni se valami nagy változatosság, de mégiscsak van egy kis pikáns zamata. És most pedig be vagyok akadva a szorulatba. Innen üzenem mindazoknak, akik vártak tőlem valamit, hogy bár szeretteimtől csupa rossz tanácsot kaptam, végeredményben csak én vagyok a hibás, amiért ezt a szürke, de biztos életpályát választottam. Pedig ha merek kockáztatni, akkor egy kis szerencsével és minden protekció nélkül, mert ismertem a mérnököt, aki a világ legnagyobb óceánjáróját tervezte, többre is vihettem volna; hiszen ha a 70 000 tonnás Queen Mary helyett történetesen én jutok eszébe, akkor most nem a hasamat kéne behúznom, hogy átjussak ezen az istenverte szűkületen, hanem toronymagas hullámokat meglovagolva, széllel-viharral dacolva, büszkén szelném a tengereket! Bocsánat. Sikerült. Átpréselődtem. Lepergek. In: Örkény István: Időrendben. Válogatott novellák. Magvető Kiadó, Budapest, 1971, 619–21.

196. Nagy Lajos:

A milliomos-állat a Nagy „Brehm” új kötetéből (Részletek) A milliomos-állat, röviden milliomos, igen elterjedt állatfaj, bár nem szapora. Föltalálható a föld bármely részén, tehát Budapesten is. Átmenet az ember, röviden szegény ember és a gorilla közt, habár külső tulajdonságaiban, úgymint testalkat, arckifejezés, öltözködés, túl is szárnyalja a szegény embert, viszont lelki tulajdonságaiban mélyen a gorilla, sőt hiéna alatt áll. A legváltozatosabb típusok találhatók köztük, igen gyakori a középtermetű, holdvilágképű, cvikkeres, hájas hasú milliomos. Pofájába vastag szivar van dugva, drága bőrkarosszékben ül, cvikkerén át szúró tekinteteket tűz a vele beszélő szegény emberre, rögtön felismeri annak munkaviselt arcáról, reszketeg hangjáról és használt ruhájáról, hogy az nem milliomos, és vadállati inger lepi meg, hogy rávesse magát, és felfalja. De ezt mégsem teszi, (…) azért sem eszi meg a szegény em-

136

bert, mert jól van lakva, mindig jól van lakva, finom húsokat eszik, habos tortákat, sajtot sokat és drágát, és ebéd után nagyon szidja a szegény embert, hogy mért oly disznó, hogy száraz kenyérhajon kívül még krumplit is eszik. (…) A milliomosok szép palotákban laknak, amelyekben nyáron nagyon hideg van, télen nagyon meleg van, amelyek pompás bútorokkal vannak berendezve, remek képek, szobrok találhatók a palotákban és sok könyv. (…) A paloták fényét nagyban emeli az a körülmény, hogy a szomszédságukban pincelakásokban harminc szegény ember alszik egymás hegyén-hátán (…) Ez az úgynevezett háttér, mely a milliomos életének szépségét és boldogságát nagyban emeli. A milliomos nemi élete nem egészen szabad, mint például a vadállatoké, hanem úgynevezett erkölcsi alapokon nyugszik, ami abból áll, hogy a milliomosnak van felesége, aki egy másik milliomos szeretője, van szeretője, aki egy másik milliomos felesége, van barátnője, aki egy szegény ember lánya, fene a pofáját, és van lánya, aki a házitanító szeretője, mindennek erkölcsi tartalmat az ad, hogy a szegény embert régen, ha szeretője volt, a milliomosok más szegény emberekkel elégettették, ma ellenben, ha szeretője van, csupán kipellengéreztetik, bezáratják, állásából elbocsátják. A milliomos élete egészen haláláig tart, igen nehezen halnak meg, legtöbbnyire amiatt való bánatukban, hogy a munkabérek nagyon magasak. Sokan közülük életük utolsó éveit az úgynevezett Schwartzerben mulatják át plemplem, míg utódaik ezzel szemben a Frimben ütik fel kedvenc tanyájukat. In: Nagy Lajos: Válogatott karcolatok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1957, 26–8.

197. Zágon István:

A kicsi Mondjuk, hogy van a családban két gyerek. Két fiú. A nagy meg a kicsi. Akkor a nagy mindig nagyobb lesz, de a kicsi mindig csak az marad, aki volt. A kicsi. És ugyanez marad a családi rangja, helyzete és – hogy úgy mondjam – a jogköre is. Telhet és múlhat az idő, jöhet az esztendők hosszú sora, bölcsőtől az egyetemig – itt hiába minden. A nagy a nagy, és a kicsi a kicsi. Jöhet az első hosszú nadrág – a kicsi: a kicsi. Jöhet a kacsingatás a lányok és hasonló minőségűek felé, jöhet a vastag hang és vékony zsilettpenge, gavallérpiros nyakkendő és ijesztő méreteket öltő fűzőscipő – nincs menekvés. A cipő bármily nagy is – aki viseli, az mégiscsak a kicsi. És marad minden úgy, ahogy volt.

137

A nagyé minden elismerés, büszkeség, tisztelet – a kicsié minden elnézés, szeretet, dédelgetés. Elméletileg. Mert gyakorlatilag – szerény megfigyelésem szerint – még sok minden más is kizárólag, csakis az övé. A kicsié. Attól a drámai pillanattól kezdve, amidőn elsőt rikkantott bele ebbe a csodálatos világba, szinte törvényszerű következetességgel lett az övé minden, ami valaha a nagyé volt. De nem úgy lett az övé, hogy a nagytól elvették, és neki odaadták! Dehogy! Csak odaadták neki, mert a nagynak már nem kellett. Így lett az övé a gyerekkocsi, amit a nagynak vettek, ragyogó rugókkal, vadonatfehér linóleumborítással, és a kicsi örökölte nyikorgó kerékkel, szürkerücskösen. Örökölte a gumijancsit félszemmel, a kis fehér elefántot lerágott ormánnyal és a vasúti mozdonyt három kerékkel. Mackónadrágot, ami kicsi volt neki, cipőt, ami nagy volt, de azt mondták: annyi baj legyen, majd belenő. Örökölt képeskönyvet, amiben benne volt a Piroska és a Farkas, de akkorra már Piroskának bajusza volt, tintaceruzából, és a Farkasnak ki volt égetve mind a két szeme, nagyítóüveggel. Örökölt kis nadrágot, és a család nagyon csodálkozott, hogy nini, mi az, ezt a nadrágot a nagy egy álló esztendeig hordta, és meg se látszott rajta, de nála, a kicsinél, egy hónap alatt tönkrement. Örökölt télikabátot, kifordítva, hosszú matrózöltözéket rövidre vágva, ingeket felhajtott ujjal és fehér tornatrikót, rejtelmes eredetű, kékessárga csíkokkal. Elannyira, hogy valahányszor a nagy valami új holmit kapott, a kicsi mindig azt latolgatta magában: vajon milyen lesz az, mire az övé lesz? De e mellett a sok kézzel fogható, anyagi természetű örökség mellett nem kevésbé súlyosan esik latba az a szellemi örökség sem, amit a kicsi a nagytól átvett. Latinból azért kapott hármast, mert bizonyára éppúgy tudhatná a latint, mint a bátyja, csak nem tanul, és történelemből azért kapott hármast, mert látszik, hogy tanul, de a történelmet éppúgy nem fogja tudni soha, mint ahogy a bátyja se tudta. Ő kapta vissza mindazokat a pofonokat, amiket a bátyja másnak adott, és ő kapta azokat is, amiket a bátyja neki adott. És ez az utóbbi dolog volt úgyszólván az egyetlen, amit a kicsi nem úgy örökölt, hanem első kézből a saját használatára kapott. A köztudat azt tartja: a kisebbik gyerek a család kedvence, ajnározottja, szemefénye és primadonnája. Hát lehet. De én a magam részéről semmi ilyen sztári jelleget nem vettem észre rajta. Érzésem szerint úgy csetlik-botlik az életben a nagy mellett, mint az ünnepelt cirkuszi erőművész mellett egy nagyon kedves, nagyon szeretni való kis bohóc.

138

In: Zágon István: Minden másképp van. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1966, 113–5.

198. Hamvas Béla:

A győző (Részletek) Ez a hársfa a Bakony egy völgyében nő, ott, ahol a völgy megszűkül, és a déli oldalon tíz-tizenkét tonnás sziklák a hegyoldalból merednek elő. A Mag két szikla közé esett. Amíg azt a vastagságot, amit a kövek engedtek, elérte, csaknem akadálytalanul nőhetett. De nem tartott soká. Akkor nekifeszült a köveknek, és szétnyomta őket. Most felülről rázuhant egy ház nagyságú szikla és eltakarta. A hárs kibújt alóla. Gyökereivel az alsó kövekbe kapaszkodott, és elkezdte a sziklát nyomni fölfelé. Amelyik kő útjában állt, azt megrepesztette. Két helyen, közvetlenül a törzs mellett, asztal nagyságú tömbök zuhantak rá. A Fa rájuk borította kérgét, rájuk ömlött, mint az élő láva, és a két tömböt egyszerűen megette. Az alatta levő köveket szétmorzsolta, úgy, hogy gyökereivel átölelte őket és szorította, mint az óriáskígyó, míg a kövek megfulladtak, vagyis darabokra omlottak, évekig tartó halálos szorításban kinyomta belőlük az ellenállást. (…) él, mint egy halhatatlan nevetés. Jó lenne tudni, mit gondolt ez a hársfa önmagáról, amikor még mag volt. Szabályos és arányos akart lenni, mint minden fa, ideális fa, mint minden lény, ideális lény. De nem volt álmodó. Egy álmodót a sziklák elnyomtak volna. Nem volt hóbortos. Egy hóbortos türelmetlenségében már megszökött volna. Megszökni annyi, mint a sorsot megtagadni. A sorsot megtagadni annyi, mint gyengének lenni. Gyengének lenni annyi, mint legyőzetni. (…) meg kellett magát feszítenie, elvesztette minden formáját, meg kellett alkudnia, nem volt szabad könyörületet ismernie, pillanatra sem, kegyetlen nyugalommal, előrelátással, kitartással és kitartással tudott csak szüntelenül nőni, s ma, mikor már győzött, harcán már túl van, ráncosan, megviselve, megnyomorítva tud ilyen egészséggel nevetni, nevetni. Mit tudnak még neki mondani az életről ezek után, amin ő nem nevet? – mivel fenyegethetik még? – mitől félhet még? történhetik még vele valami, aminél rettenetesebbet nem győzőtt le, és nem élt át? Mi az meghalni? Mi az félni a haláltól? Már nem fél. Soha, egy pillanatig sem volt boldog, de nevet azon, aki ezért sajnálja. (…) Ha költő lett volna, olyan verseket írt volna, hogy meggyulladt volna a papiros. Ha zenét írt volna, olyan lett volna, hogy a hegyek táncoltak volna rá. Ha az emberben ma lenne érzék az iránt, ami fensőbb rendű, ennek a fának papja lenne – fiatal

139

karcsú fiú, aki énekelne és áldozatot mutatna be neki, fényes nyári reggeleken megállna előtte, meghajolna, és visszanevetne rá. In: Esszépanoráma 1900–1944. III. (Magyar Remekírók). Válogatás, szöveggondozás, jegyzetek: Kenyeres Zoltán. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978, 83–6.

199. Janikovszky Éva:

Hogyan kell megnevelni a gyereket? (Részlet) A LEMEZ EGYIK OLDALA:

Előadja az anyuka, a jogos felindultságtól kissé emelt hangon, férjéhez intézve szavait, aki a Népsportot olvassa. Azt szeretném csak tudni, Gyula, hogy te meddig tűröd ezt? Meddig tűröd, hogy ez a kölyök így beszéljen velem? Vagy talán most sem hallottad? Hát te a füleden ülsz és sosem hallasz semmit? Nem hallottad, hogy mit mondott a drága fiacskád nekem, az édesanyjának, mielőtt bevágta az ajtót? Nahát én majd megmondom neked! Azt mondta, hogy unja a szövegemet, és szűnjek meg! Hát mi vagyok én, kérdezlek, hogy velem egy tizenhárom éves taknyos így beszélhet? És tudod, hogy mért van ez? Mert te mindent ráhagysz! Mert tőled azt csinálhat, amit akar! Más apa már réges-rég móresre tanította volna a fiát, de te hagyod a füled mellett elmenni a pimaszságait, csak neked legyen meg a nyugalmad! Mert neked csak az a fontos, hogy te békén olvashasd az újságot. És ezt a gyerek is látja! Látja, hogy velem ezt lehet csinálni, mert engem senki se véd meg! Pártomat fogtad te valaha is? Megmondtad neki egyszer is, hogy egy gyereknek az édesanyját kell a legjobban szeretnie a világon? Megmondtad, megmondtad, hát láthatod az eredményét magad is. Hogy a te szövegedet is unta? És te persze ezt simán zsebre vágod! Mert az sem jut eszedbe, hogy ha a szép szóból nem ért, akkor másképp kell vele megértetni. Hogy a múlt héten se kapott zsebpénzt? Na, ne nevettesd ki magad, Gyula, mikor nagyon jól tudod, hogy a fiadnak negyvenhét fém tízforintosa van egy konzervdobozban, éppen tegnap számoltam meg, amikor moziba ment. Negyvenhét, az négyszázhetven forint. És te azzal akarod őt tisztességre nevelni, hogy egyszer, egyetlenegyszer nem kap tőled húsz forintot? Attól ő még nem tanulja meg, hogy egy gyereknek az édesanyja a legdrágább a világon! Hogy mitől tanulja meg? Hát megmondom neked, Gyula. Én mindent megteszek, ami tőlem telik. De a fiaddal már nem bírok. Hát annyit

140

csak elvárhatok tőled, hogy egyszer, egyetlenegyszer tedd le azt az újságot, és kelj föl abból a karosszékből, és menj ki a fiadhoz, és keverj le neki egy tisztességes pofont, hogy megemlegesse. Hát végül is te vagy az apja! A LEMEZ MÁSIK OLDALA:

Előadja a megértő, együttérző anyuka, a heverőn hason fekve duzzogó fiának, néhány perccel azután, hogy férje teljesítette kívánságát, és végre adott egy pofont a gyereknek. Gyuszikám! Gyuszkómuszkó! Kisfiam, én vagyok itt, Nyucika. Emlékszel, hogy kiskorodban mindig Gyuszkómuszkónak hívtalak, te meg azt mondtad nekem, hogy Nyucika? Édes kis bogaram! Hát csak nem haragszol a te Nyucikádra, hiszen tudod, hogy a te Nyucikád téged szeret a világon a legjobban. Te vagy az ő kisfia. Mert akármilyen nagyra nőtt ez a fiú, Nyucikának mindig az ő kis Gyuszkómuszkója marad. És ha téged bánt valami, az nekem sokkal jobban fáj, mint neked. Ugye tudod? No, mondd el szépen, hogy mi a baj, ejnye, egy ilyen nagy fiú, és úgy duzzog itt, mint egy kisgyerek! Jól van no, ha nem is mondod, tudom én, hogy az a csúnya, rossz apu az oka. Mert azt hiszi, hogy egy tizenhárom éves nagyfiút csak úgy meg lehet pofozni! No, bújj ide Nyucikához, hadd vigasztaljon meg! (…) In: Janikovszky Éva: Felnőtteknek írtam. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1998, 27–9.

200. Nagy László:

Szindbád Krúdy Gyula emlékének Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharán. Szindbáb havazik. S mert a nagy szomjazók nagy szenvedők is: eljő a másnap, a megtestesült útálkozás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklésnek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratók görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem

141

lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk, hogy a miénk legyen! Férfiasabb válasz nincs. Kinek van igaza? A szindbádi lángnak, vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak? Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a veszély, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád. Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekvésnek. Nem járt még a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyírfátyolos, mert nyár-leveles. Ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha. In: Nagy László: Versek és versfordítások I. Magvető, Budapest, 1975, 416–7.

201. Pilinszky János:

Néhány szó a szavakról Ha van is tudomány, maga a nyelv nem tudomány. Elsőrendűen: közlés és összekötés. Kimeríthetetlen eszköz arra, hogy hírt adjak magamról másoknak, s azonos szinten híreket szerezzek másokról a magam számára. A beszéd tehát: adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet. Ahol visszaélnek a szeretettel, vagy ahol megszűnt a szeretet, ott nyilvánvalóan elhal a beszéd eredendő értelme is, és visszájára fordul művészete. Ahol a beszéd a tagadást, az elkülönülést, az elidegenedést szolgálja – előbb vagy utóbb maga is elhal, elnémul, s ha tovább él is, ez az élet aligha lesz több rákos burjánzásnál. A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere, s az így támadt betegséget nem gyógyíthatja semmiféle tudós kezelés, nyelvészkedő gond, szerkezeti elemzés.

142

Mindez azt is jelenti azonban, hogy a beszéd véghetetlenül több is, mint a szigorúan filológiai értelemben vett nyelvi kifejezésformák. A világ is "beszél", csak meg kell hallanunk a szavát. Sőt: ezzel kezdődik minden beszéd. Hallgatással. Meghallgatással. Tehát újra csak: nyitottsággal, vagyis szeretettel. A nyelv elsőrendűen nem a nyelvészetnek, még csak nem is a költészetnek, hanem az ember megengesztelődésének, a szeretet teljességének és kiteljesítésének a gondja. A többi csak irodalom és csak filológia. In: Pilinszky János: A mélypont ünnepélye. Szépirodalmi, Budapest, 1984, 262. p.

202. Czakó Gábor:

A kasza

Szőke adjunktus nevével ellentétben kopasz volt, ami az utóbbi időben kifejezetten jól állt neki. Azóta, amióta hagyta, hogy a történelem és a tudomány átvonuljon rajta – csak úgy. Azelőtt is átvonult rajta, de nem csak úgy, mert Szőke adjunktus nem hagyta. Ugrált, fontoskodott, szívózott, homloka ettől összeráncolódott, a barázdák sűrűsödtek, torlódtak egyre, úgyhogy már nem is fértek el az ugar homlokon, lökdösték egymást föl, egyre följebb – sic itur ad astra! – sóhajtotta édesanyja, a Rákóczi gimnázium nyugalmazott latintanára. No, mégsem ad astra, hanem csak a sivár fejtetőig, onnan ereszkedni kényszerültek le, a tarkó felé, ahol fehéres-vörhenyes gyösz szégyentelenkedett, mint kamaszkori ígéret és ellobbant siker szalmaláng koszorúja. Nos, Szőke adjunktus pár éve fölhagyott erőlködni tudományával, a szociológiával. Feje erre hamar és hálásan reagált. Elveszítette mind kínosabb hasonlóságát a várkonyi nagykocsmában kapható töpörtyűs pogácsához. Ráncai kisimultak s olyan lett, mint egy szép, fényes rozscipó. Szőke adjunktus megértette, hogy amit a két kék szemével, vén, görbe szőröket eregető fülével és orrával, levelező hallgatónőkön edzett ízlelésével és tapintásával nem képes kifürkészni a magyar társadalomról, azt kérdőívvel és egyéb tudálékoskodó csalafintasággal úgysem érdemes. Azóta gondolkodott, és mit ad Isten, írt pár komoly föltűnést keltő cikket – az úgynevezett saját kutatásaira támaszkodva. E kutatásokat kis gyümölcsöskertje kaszálása közben végezte. Most éppen egy terjedelmesebb dolgozatba fogott, miokból fölajánlotta Szépasszonynak, hogy szívesen lekaszálná az ő kertjét is, ha Szépasszony nem tekintené tolakodásnak baráti ajánlatát. Szépasszony nem tekintette annak, de mindazonáltal megkérdezte: – Honnan ez az agrárius buzgalom, barátom?

143

– A tehetség és a siker, asszonyom. – Ritkaság e kettő így együtt. – Nádori Gyula, a kertszomszédom indított el – Szőke adjunktus a terasz, beregiesen a rédely, kövezetére irányította tekintetét, hogy Szépasszony ne lássa benne a sóvárságot. Mert biz’ amióta rákapott a kaszálásra, a vágnivaló füvet oly mohón szemlézte ismerősei kertjében, mint szatír a tornaórára vonuló iskolás lányokat. – Tudja, amikor megvettem a kaszámat, azt sem tudtam, mit veszek. Az eladó megkérdezte a boltban: hosszú kaszát kérek, vagy rövidet? Vakartam a fülem, végre a rövidre böktem: azt tán mégse olyan veszélyes. Legalábbis énrám. No, hazavittem. Egyenest hátra a kis műhelyszínbe. Nádori szomszéd a kerítést támasztotta, meggyet eszegetett. Kérdi, mit vettem. Mondom. Megnézheti? Nézze. Kicsomagolta a kaszát óvatosan, forgatta, tapogatta, célzott vele az élén, a fokán áttekintve, pöngette száraz fűvel majd az ujjával, és hallgatta, mint valami gitárművész koncert előtti hangoláskor a hangszere húrját. Vagy tíz percig tartott a vizsgálat, amikor az öreg megszólalt: tiszteletem tanár úr, sose hittem volna, hogy maga ennyire ért a kaszához. Saját kezűleg fogja kikalapálni? Hebegtem erre, hogy nem, nincsen kaszaüllőm, meg amolyan sincs. Erre földerült a képe: megengedi, hogy én kalapáljam ki? Megengedtem, s azóta mi vagyunk a legjobb szomszédok Törökkőn. Bár meg kell valljam, első kaszálásaimat hajnali négy órakor végeztem, tanúk nélkül. De a hajnali négy órától is legalább annyit tanultam, mint a kaszálástól. – Mi van hajnali négykor? – kérdezte az örök rivális, Barna adjunktus. – Hajnali négy. In: Czakó Gábor: Bujdosók (Történetfüzér). IGEN Katolikus Kulturális Egyesület, [Budapest], 1997, 99—100.

203. Esterházy Péter:

Harmonia Caelestis (Részlet) – Menyus – vetett véget nagyanyám ennek a szokatlan fecsegésnek –‚ maga most befogat, hogy én még időben elérjem a tatai gyorsat, és hagyja abba a mutogatást. Maga, fiam, meg várjon – vetette oda szigorúan kisded apámnak, illetve azt mondotta, amit Faust a boldogság pillanatának, hogy kisfiam, maradj még, jobb neked ott belül, és domborodó hasával kitolatott a Roisin-szalonból. Édesapám szót fogadott, még maradt egy bő hete ott bent a jó sötéten. Az utolsó nyugodalmas hete az életében. Az utolsó szabad hete. Megvárta, míg kikiáltják a dicsőséges Tanácsköztársaságot…

144

Bonyolultabban kezdődött az élete, mint az családunkban szokás. Egy új Esterházy-élet oly lágy mozdulattal huppant a világba, mintha minden és mindenki mindig erre várt volna. Mintha lett volna egy üresség a teremtésben, egy lyuk, egy hiány, egy nem, amely igenre vár, egy seb – könnyű horzsolás –‚ amely midőn az új sarj, mintegy az égből, puhán, fájdalom nélkül megérkezik, beheged. Helyreáll a rend. A jobbágyok fényes tüzek mellett táncolnak, a kastélyban, sőt kastélyokban metszett kristálypoharak csöndülnek. Papkezek, káplánoké és püspököké, hálaadó imára kulcsolódnak. Ahogy régebben a mozik hirdették az új filmet: Jön! Jön! Jön! Mennyi figyelem, figyelmesség, munka és szervezés előzte meg ezen új érkeztét. Féltették a jövevényt és féltették magukat, ezért bábák, felcserek, dadák, papok és nem utolsósorban ügyvédek sereglettek az esemény körül. Most nem volt sereglés. Többször hallottam és családi följegyzésekben többhelyt olvastam, eposzi állandó fordulatként, hogy évszázadok óta édesapám volt az első Esterházy, ki rang és mód nélkül született. Rang és mód nélkül, ezt láthatóan nagy kedvvel ismételgette a család, kevélyen, de mindenképpen büszkén, lám, nekünk még ez is sikerült, nem elég, hogy teli vagyunk ranggal és móddal, egy közülünk még az ellenkezőjét is tudja. Persze ezt később mondták, úgy néztek erre a néhány hivatalos napra vissza, mint tűnt tréfára, a történelem scherzére. Azt akkor elképzelni sem bírták, mennyire bele lehet szokni e tréfába, milyen jól elleszünk mi rang és mód nélkül, hogy édesapám csupán első egy hosszúnak ígérkező sorban. Az ő megzilált pólyája a vég, az említett évszázadok vége, csak ezt nem tudta akkor még senki. Az utolsó pillanat utolsósága az utolsó utániból látszik, szükségszerűen későn. In: Esterházy Péter: Harmonia Cćlestis. Magveto Könyvkiadó, Budapest, 2000, 367–8.

204. Ördögh Szilveszter:

Arcoddal a porban Itt kellett volna kezdened! Itt lent, legalul: a porban! Nem a Templomból, nem lépcsőkről! A porból! Milyen távlat ez, észleled?! Milyen nagyok, mennyire különbözőek a porszemek?! Gondoltad volna?! S érzed-e, a fogaid között?! Csikorognak! Őrölnek! Jártasd velük a pofád: egyszer csak nem lesznek fogaid! Megeszik a porszemcsék, Mester! Ez a lágy, langyos por semmivé emészti a fogazatodat! 145

Honnét tudhattad volna ezt, honnét?! Hitted ezt, hogy még most is okulsz?! Hogy ezek az élettelen teremtmények képesek eléd állni?! A porszemek! Képesek elfeledtetni a fájdalmaidat?! Fásult szomorúságodat?! Képesek kinevetni a zokszó nélküli erőfeszítést: hogy hősiesen cipelted a keresztet?! Hogy a nyögést is elnyelni akartad, hogy korcsosult izmaid remegését is eltitkolni próbáltad, hogy lábod rogyadozásának is ellentmondást nem tűrve parancsoltál?! Érzed-e az illatukat? Teli velük az orrod! Látod-e a színűket? Teli velük a szemed! Ízleled-e a zamatukat? Habos nyáladban oldódnak táplálékoddá! Látod, itt kellett volna elkezdened! Itt lent, legalul: a porban! Mosolyogj, örülj, ha tudsz! Hiszen győztél! Följutottál végül is a porba! Föl, ebbe a mindenhol-szentélybe, templomok vaskos mélyéből, hitványságok hörcsög-labirintusából, igazságtalanságok sziklaszakadékából! Próbálj, akarj örülni! Hiszen rátaláltál a kiindulópontra. Igen, ezt még el kell mondanod! Ezt még muszáj elmondanod, hogy tudják, hogy ne tévesszék meg önmagukat, hogy ne csapják be egymást! Ezt még el kell mondanod! “Porszem-testvéreim! Figyeljetek rám, porszem-testvéretek szól hozzátok! Csak azt akarja mondani, hogy megismerte önmagát! Megismerte, mert találkozott veletek, mert megismert, mert megszeretett benneteket! Hát ti is lássátok most már őt, hogy magatokat is láthassátok!” Ne fulladjon el a hangod, ne zavarjon, hogy a porszemek véresre karistolták a szemed, ne törődj vele, hogy a sár a nyelvedre szárad! Mondjad, ordítsad! “Porszem-testvéreim! Tudnotok kell: belőlünk van a Világ! Belőlünk sarjad az Élet! Bennünk van az Igazság! Porszem-testvéreim! Mi vagyunk az Út! Szeressük egymást, fogjunk össze! Legyünk együtt füvekfák méhe, éküljünk együtt sziklakőnek!” Folytasd! A préselődő könny majd kimossa szemedből a porrögöket! Harákolj, és köpd ki a szádba iszaposodó földet! Folytatnod kell!… Föl kell állnod. Rángatnak, karok cibálnak. Tehetetlenül újra lábra rogysz. Már állsz. Elveszítetted hát ismét minden erődet. In: Ördögh Szilveszter: Koponyák hegye. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976, 90–1.

146

Karinthy Frigyes:

205. Gőgicse (Részletek)

Szeretnék valahogy megismerkedni velük, mert Pestig még négy órát megy a vonat, és a lapokat kiolvastam. Csinos, barna asszony és kissé kövéres úr és Bübüke, aki hatéves lehet, de még szoknyában járatják. Odafigyelek. – Bübüke, mit kell mondani a bácsinak? – Köszönöm tépen. – Köszönöd tépen? Jaj, te aranyos! Nézd, kérlek, Aranka, hogy csücsöríti azt a kis száját, mikor azt mondja: tépen! Jaj, de édes ez a gyerek. Te!!… Te drágaság. (…) Az asszony könyörögve néz rám, mintegy elképedve, hogy hogy lehet egy gyerek ilyen egy édes. Tényleg, milyen egy édes egy ilyen gyerek. (…) – Bübüte, most diditézni kell Bübütének. Ajukálni kell. Bübüke nyafog, nem akar aludni. – Bübüte, idenézz, néni meg báci is ajutál. Idenézz, látod? Neked is muszáj. Be akarják csapni a gyereket, hátradőlnek, behunyják a szemüket, és úgy tesznek, mintha aludnának. Bübüke figyeli őket, nem merik kinyitni a szemüket. Végre megunják, és tényleg elalusznak. Egyedül maradunk Bübükével. Nagyon unom magam, meg fogok ismerkedni a gyerekkel. – Bübüte – kezdem –, méjt nem ajutál? Bübüke felém fordul, és mély megvetéssel néz végig. – Nevem Réz Jeromos – mondja Bübüke hidegen és határozottan. – Az úrnak nem vagyok Bübüke. Ezeknek itt vagyok, szegényeknek, mert rokoni viszony köt hozzájuk, és el kell néznem a gyengeségüket. Részint belátásból, mert ők azt hiszik, hogy nagyon kedvesek, amikor így gügyögnek nekem, és nincs szívem hozzá, hogy kiábrándítsam őket, részint pedig számításból, mert néhány évig náluk leszek most, ők gondoskodnak rólam, és mondhatom, így kényelmesebb nekem, mintha magamnak kellene megkeresni a kenyeremet, felnőtt gyanánt. Ezzel szemben én tartozom nekik kedvesnek és bájosnak és gyermetegnek lenni. Ők például azt mondják nekem: „Bübüte”, mire én selypítve felelek nekik, mert ez nekik örömet okoz, úgy látszik, és a pénzükért joguk van hozzá, hogy úgy mulassanak, ahogy ők tudnak. Ezek társadalmi félszegségek, uram, és én alkalmazkodom, és kíváncsian kérdezősködöm, és csudálkozom, mikor mindenféle butaságokat mondanak nekem a vasútról, meg a madarakról, és úgy teszek, mintha ők nagyon imponálnának nekem, hogy mindent tudnak, és én semmit se tudok. Alkalmazkodom, de higgye el, nehezemre esik sokszor. – Uram, igazán sajnálom önt. – Ne sajnáljon. Ha felnövök, nekem is lesz gyerekem, és gügyögve fogok beszélni vele, és tanítani fogom és imponálni fogok neki, és az szót fogad ne-

147

kem. Az emberek, ha idősebbek lesznek, és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk, bosszúból gyereket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki előtt játszhatják a felnőttet és mindentudót. De most ne zavarjon, gondolkodom. In: Karinthy Frigyes: Görbe tükör. Karcolatok, humoreszkek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 360–2.

Bálint György:

206. Thomas Mann felolvas (Részletek)

Egy tanár leül az előadóasztalhoz, és néhány perc múlva varázsló ül a helyén. Thomas Mann felolvassa készülő regényének egyik fejezetét. Úgy ül a színpadra állított asztalkán, mint tanár a dobogón. Mozdulatai kimértek, szabatosak, hangja egyenletes, hűvös, majdnem oktató. Ezek az első benyomások. Azután fokról fokra eltűnik a színpadi előadó. (…) A kor és tér, melyben élünk, elvész, és helyét elfoglalja a másik, melyet Thomas Mann varázsol elénk hűvös, tanáros hangjának rejtélyes, hipnotizáló erejével. Az ifjú Józsefről olvas fel, akit eladnak Potifárnak. (…) A probléma, hogy e sok reményű ifjú, a sivatag gyermeke, bekerül-e a civilizációba, ebben a pillanatban erősebben foglalkoztat, mint a mi civilizációnk problémái, melyből talán valamennyien kiesünk hamarosan. Az ideges kismajom, mely az izgatott és okos törpe vállán guggol, most elevenebb ismerősöm, mint az az úr, aki öt perccel ezelőtt az utcán valami nagyon okosat közölt velem. (…) Igen, mégiscsak ez a legnagyobb művészet, ez a lenyűgöző erejű láttatás, a reális víziónak ez a félelmes tisztasága az, ami Thomas Mann előtt csak egy-két kiválasztottnak sikerült, köztük Homérosznak és Tolsztojnak. Bevezető szavaiban Thomas Mann szerény öngúnnyal emlékezett meg a József-regény ironikus szerepéről: megmutatja, hogy történt volna meg egy eseménysorozat, ha valóban megtörtént volna. Ha a József-legenda igaz lett volna, így lett volna igaz. Mann a mítoszt, a legendát valósággá emeli, mert tudja, hogy nincs mélyebb, magasztosabb és költőibb a valóságnál. (…) Nincs bonyolultabb és színesebb lény egy mindennapi embernél. (…) Igen, ez a legnagyobb mágia, a legnagyobb varázslat: megmutatni, milyenek lehettek volna a legendabeli események, ha valóban megtörténtek volna. És az igazi varázslóhang ez a kimért, tanáros hang, mely a könnyen elkalandozó szellemet a látszatok ködvidékéről visszahívja a földre. Ez jutott eszembe néhány órával az előadás után, amikor még mindig fülembe csengett ez a hang. In: Bálint György: A toronyőr visszapillant. I. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1966, 594–6.

148

207. Deme László:

Magázás és – lemagázás (Részletek)

– Le tetszik szállni? – kérdezek rá a buszon az előttem álló, gyermekeim és unokáim közti korú ifjú hölgyre. Úgy pillant hátra, mint aki látni akarja: ki ez az itt felejtett őslény az ásatag modorával. – Le tetszem! – veti aztán oda gunyorosan. Érdekes: én pirulok el. Szerencsére már nem figyel. Ballagok át a zebrán, s felötlik bennem egy alig néhány éves élmény. Röpdolgozatos óra után, az önkiszolgálóban, egy elsőéves tanítványommal kerülök egy asztalhoz. – Na – faggatom –, gyötrő volt a feladat? – Miért? – kérdez vissza. – Annak szánta? – Kicsoda? – hebegek megzavarodva. Nem értem rögtön: kire gondol. – Maga! – mondja a legtermészetesebb nyugalommal. Persze, valójában igaza van. Tegezni mégsem tegezhet; tehát magáz. Tertium non datur: harmadik megoldást nem ismer. Önkiszolgáló papírbolt. Félíves borítékot keresek. A gondola innenső oldalánál nem férek hozzá: a földön egy üres bevásárlókosár. Átlépni nem akarom, megkerülöm. – Ne menjen a gát mögé! Jó? – dörrent rám egy tizenéves hölgy, villogó szemmel, megszakítva egy beszélgetését. Megrettenek. A „sima magázást” megszokom már, idestova az utasítgatást, meg a nyers, majdhogynem artikulátlan hangvételt is. De az a „Jó?”, az úgy csattan rajtam, mint lustálkodó és értetlen igásbarom hátán az ostor. Bizonyára tudnom kellene, hogy az önkiszolgáló üzletnek az a gondolája e percben éppen nem önkiszolgáló; hogy a földre lökött bevásárlókosár afféle „terelőgát”; s hogy különben is: egy betolakodott rissz-rossz vásárlónak nincs joga megzavarni az üzlet csendjét és rendjét. (…) Pedig magázódni is sokféleképpen lehetne. „Ne menjen a pult mögé!” – ez a legridegebb. „Ne menjen, uram…” – ez már udvariasabb. „Kérem, ne menjen…” – ez sem kerülne többe. „Kérem önt, ne menjen…” – de ritkán halljuk! „Ne tessék a pult mögé menni!” – ilyen is van (vagy talán csak volt?)! S a fentiek mindegyikét legalább négy-ötféle hangszínnel, hangvétellel, hangerővel, hanghordozással mondhatjuk végig. Aszerint, kit hogyan becsülünk, tisztelünk, – már ha becsüljük, tiszteljük egyáltalán. Mert más dolog magázni valakit, és ismét más „lemagázni”! In: Szépen magyarul – szépen emberül. Szerk. Bachát László. Hazafias Népfront Országos Tanácsa Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987, 44–5.

149

Örkény István:

208. Az utolsó meggymag

Már csak négyen voltak magyarok. (Márminthogy itthon, Magyarországon. Más népek közt, szerteszóródva, még jó néhány élő magyar akadt.) Egy meggyfa alatt tanyáztak. Jó fa volt, árnyat is, gyümölcsöt is adott. Persze, csak meggyszezonban. A négyből is az egyik nagyot hallott, kettő pedig rendőri felügyelet alatt állt. Hogy miért, azt már maguk se tudták. De azért néha még elmondogatták: – Én rendőri felügyelet alatt állok. Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. (Siposnak hívták.) A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen. Egyszer azt mondta Sipos: – Kéne valami emléket hagynunk magunk után. – Mi a csodának? – kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt. – Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami. – Ki lesz akkor mireánk kíváncsi? – kérdezte a negyedik magyar, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt. Sipos azonban ragaszkodott a tervéhez, mely a másik kettőnek is megtetszett. Csak ő, a negyedik hajtogatta a magáét, hogy ennél butább ötletet még nem termett a föld. Zokon is vették a többiek. – Mi az? – szóltak rá. – Hogy beszélsz? – Te talán nem is vagy igazi magyar. – Miért – kérdezte ő. – Olyan nagy mázli most magyarnak lenni? Ebben volt valami. Abba is hagyták a torzsalkodást, és nagy fejtörésbe kezdtek, hogy miféle emléket hagyhatnának maguk után. Egy követ megfaragni, ahhoz véső kellett volna. Ha legalább egy gombostűje volna valakinek! Azzal – magyarázta Sipos – bele lehetne szurkálni a fa kérgébe valamilyen üzenetet. A fában az holtig megmarad, mint az emberi bőrön a tetoválás. – Hát akkor dobjunk föl egy nagy követ – javasolta az egyik rendőri felügyeletes. – Te buta. Hiszen az leesik. Amaz nem vitatkozott. Szegény, tudta ő magáról, hogy némiképp rövid az esze. – Hát mondjatok jobbat – szólalt meg később. – Mi van valami, ami megmarad? Ezen sokáig eltanakodtak. Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy a földbe mossa az eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriási emlékeztető, de jobb híján az is megteszi. Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, megygyen éltek, utána pedig összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot sem.

150

Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt, eszébe jutott egy meggy. (Most már ő sem ellenkezett, hanem szívvel-lélekkel velük tartott, és csak úgy buzgott a tettvágytól.) Az a bizonyos meggy olyan magasan termett a lombkorona legtetejében, hogy annak idején nem tudták leszedni. Így aztán ott maradt, és magvára aszott. Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák hozni. Jól átgondoltak mindent. Alsónak odaállt az a rendőri felügyeletes, akinek sok esze ugyan nem volt, de ereje annál több. Az ő vállára az mászott föl, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt. Őutána megint egy rendőri felügyeletes következett, utolsónak pedig a vékony hasú, vékony dongájú Sipos kezdett neki a mászásnak. Nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a három társából álló oszlopon. De mire fölért, elfelejtette, hogy miért mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek kiabáltak ugyan, hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Siposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillik, ő volt az, aki nagyot hallott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon. In: Örkény István: Egyperces novellák. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977, 304–6.

Ottlik Géza:

209. A szájsebész

A háború harmadik évétől kezdve a budapesti telefon egyik kedvenc hibája az volt, hogy a hívott szám helyett egy tökéletesen más számot kapcsolt, s ebben azután makacsnak bizonyult, nem úgy, mint egyéb tréfáiban, sajátságos sivításaiban, oktalan „mással beszél”-jelzéseiben vagy abban, hogy két vagy három állomással kötötte össze az embert. Ezt mind türelemmel ki lehetett böjtölni. De ha lakásomat délután ideges férfihang csöngette fel, s Muncurka kisasszonyt kérte a telefonhoz, akkor hiába magyaráztam meg neki, hogy itt nem a Magyar Fésűipar beszél, s ő hiába csapta le szó nélkül a kagylót, bizonyos lehettem benne, hogy néhány napig sok százan fogják keresni telefonomon a Fésűipart. Különösen keserves volt felhívni az olyan számokat, mint például a pályaudvarok tudakozó irodája. A menetrend azonban naponként változott. Egy este táviratot hoztak. Rokonom küldte Kassáról, s csak annyi állt benne, hogy az esti gyorsvonattal érkezik. Rá kellett szánnom magam, hogy felhívom a vasutat. Elszántan tárcsázgattam a Keleti pályaudvar számát. Háromszor nem kapcsolt, negyedszer részvétlen hápogással jelezte a „foglalt” vonalat, de váratlanul ötödszörre csengetni kezdett a készülék. „Halló” – mondta egy férfihang. Kissé meghökkentem a gyors sikeren.

151

„Halló – mondtam –‚ mikor érkezik, kérem, a kassai gyors?” Egyetlen ütemnyi szünet. Azután ezt mondja a hang: „A kassai? Mindjárt megmondom.” Hosszabb szünet. Majd így szólt: „Huszonegy óra, vagyis kilenc óra és tíz… Nem!” Újabb szünet. „Munkács–Kassa–Budapest? – kérdi. – Huszonhárom óra huszonöt. Ez az, kérem?” „Hát maga nem tudja?” – kérdeztem. „Dehogynem tudom. Huszonhárom, azaz tizenegy óra és huszonöt perckor érkezik, mondom.” „No de, bizonyos ez?” „Bizonyos. Jó napot.” „Halló, halló!” „Mi tetszik?” – kérdi kelletlenül a hang. „Nincs tévedés?” „Nincsen. Tessék már békén hagyni.” Valami nem tetszett nekem, bosszankodtam. „Elvégre – mondtam ingerülten – ez a mestersége. Azért vasutas…” „Dehogy vagyok én Sztoma…?” vasutas, kérem. Sztomatológus vagyok.” „Sztoma...?” „Igen, kérem – mondta a hang fáradtan. – A telefonom összekapcsolódott a Keleti pályaudvaréval. Legkevesebb, ha ötvenszer hívnak fel naponta tévesen. Ha én most azt mondtam volna önnek, hogy téves kapcsolás, akkor legjobb esetben bocsánatot kérünk egymástól, és ön egy perc múlva újra felhív engem. Tehát: tizenegy óra huszonöt perc. Tessék elhinni. Itt van előttem: ma reggel írtam ki magamnak az összes vonatok érkezését és indulását. Mégiscsak így a legegyszerűbb. Noha nem vagyok vasutas, hanem sztomatológus, ami annyit tesz: szájsebész! Jó estét.” Elhűltem kissé, azután nevettem, de a vonat csakugyan akkor érkezett. Nemrégiben aztán fogorvosra lett volna szükségem, és eszembe jutott ismeretlen telefonos sztomatológusom. Sajnálni kezdtem, hogy annak idején nem kérdeztem meg a nevét. Valamiért az a makacs gondolatom támadt, hogy nem lehet rossz szájsebész. Egészen kitűnő szájsebész lehet. In: Ottlik Géza: Próza. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980, 82–4.

Heltai Jenő:

210. Altató mese egy ébresztőóráról

Kalandos ifjúságom alkonyán – mint minden rendes ember – én is a Józsefvárosban laktam. Özvegy Hornyicsáknénál, egy kis hónapos szobában, a Külső Bagoly utcában.

152

Mikor beköltöztem, Hornyicsákné egy ébresztőórát állított ágyam mellé, az éjjeliszekrényre. – Tessék ezt a vekkert megnézni – mondta büszkén –‚ úgy jár, mint a tüzes istennyila, és úgy ketyeg, mint egy ágyú. Az óra csakugyan pompásan teljesítette kötelességét. Minden reggel föl akart ébreszteni, és hogy mégsem ébredtem föl, az én hibám volt, nem az óráé. Olyan időben ébresztgetett, amikor még a kávéházban ültem. Beköltözésem negyedik vagy ötödik napján Hornyicsákné földúltan állított be hozzám. – Rosszul tetszett az órával bánni. Ő el van romolva. Meg kell csináltatni. Megnéztem az órát, csakugyan, valami titkos bánata volt. Szomorúan állt, a mutatója nem mozdult. Hiába ráztam, az istennek se akart ketyegni. – Hát jó. Vigye le az óráshoz, és csináltassa meg! Az órás a házban lakott, és egész nap fütyült. Más dolga nem volt, mert a Külső Bagoly utcában az órák csak egyszer romlanak el, de akkor aztán örökre. Másnap elkészült az óra. Megint úgy járt, mint a tüzes istennyila, és úgy ketyegett, mint egy ágyú. A javításért három koronát fizettem. Hat napig dolgozott az óra, a hetediken – mint előtte már annyian – megpihent. Megállt és hiába nógattam, nem akart tovább menni. Hátratette a fülét, mint a csökönyös ló, és amikor egy cipőgombolóval be akartam nyúlni belső életébe, olyan fenyegetően recsegett és csikorgott, hogy ijedten abbahagytam a bizalmaskodást. Behívtam Hornyicsáknét. – Nézze, az óra már megint elromlott. – Ej, ej – mondta az özvegy –, mi baja lehet neki? És fejcsóválva levitte az óráshoz. Ezúttal öt koronát fizettem a javításért, mert az óra már jobban el volt romolva. De legalább megint jól járt. Nem tagadom, valamelyes aggodalommal vártam a kritikus hetedik napot, de az, nagy örömömre, minden baj nélkül zajlott le. A végzet csak a kilencedik napon érte utol az órát, és erre mind a kettő megállt, a végzet is, az óra is. Lementem az udvarba, és fölkerestem az órást, aki rendes szokása szerint vígan fütyörészett. – Ugyan, kedves órás úr – mondtam nyájasan –, mi van ezzel a bolond vekkerrel? Már megint elromlott. – Miféle vekkerről tetszik beszélni? – kérdezte az órás gyanakodva. – Hát az enyémről. Már kétszer javította… – Én? Az órás szeme könnybe lábadt. – Uram, órási becsületemre, a szegedi árvíz óta nem javítottam órát. És könnyezve fütyörészett tovább. Eddig van. Az özvegy két egyforma vekkerrel dolgozott, egy jóval és egy rosszal. Ezt a kettőt cserélgette az éjjeliszekrényemen. És többi lakójáén is. Nemsokára azután házat vett a Lipótvárosban, és férjhez ment az óráshoz. Heltai Jenő: Pesti madarak. Karcolatok, kis komédiák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1958, 62–4.

153

Radnóti Miklós:

211. Ikrek hava (Részletek)

– Szóval haza akarsz menni? – Haza! – válaszolok gyönge daccal, minden meggyőződés nélkül. (…) – Te most már itt vagy itthon – válaszol, és a mennyezetre pillant. – Hová is mennél? – Haza. Anyához és Ágihoz. – Anyához, anyához… – csönd, a bácsi nem néz rám, mellém néz valahová. – A nevelőanyádhoz! – mondja hosszú szünet után, kilöki magából a szót, örül, hogy túljutott rajta, feláll és járni kezd a szobában. Ülök az ágyban, a torkom hirtelen bedagad, sírás fojtogat és düh. Nem igaz! – lobban fel bennem és kiáltani akarok. (…) Szúrást érzek a szememben, didergek, és tudom, hogy igaz. Egyszer régen egy boltban voltunk anyával vásárolni, a kereskedő ismerősként üdvözölte, rokonokról érdeklődött, Ági is, én is, megmondtuk a nevünket s énrám azt kérdezte a kereskedő, hogy: „A fiút kapta, ugye?” – Kaptam? Szültem, uram! – és magához ölelt. Felnéztem anyára, láttam, hogy az ujját a szája elé teszi és haragosan ingatja a fejét. Sokat beszéltek még, s mikor eljöttünk, nekiestem: – Miért mondta az az ember, hogy anya kapott engem? – A bácsi összetévesztett téged valakivel. – Kivel? Kit kaptak? – Engem is kaptál? – érdeklődött Ági vékonyka hangon, ijedten. Anya méregbe jött. – Senkit sem kaptam! Ne butáskodjatok. A bácsi összetévesztett a Fazekasékkal, azok kaptak egyszer egy gyereket. – Kik a Fazekasék? – hallom a hangom és összezavarodik bennem a kapott gyerek és a szült gyerek, mert a szült gyerek is kapott gyerek, s minden gyerek előbb nagy tengerben úszkál, de a kapott gyerek Ági, mert őt kapta anya Istentől egyszer, még emlékszem is rá. A Bakács téren kapta, a klinikán. Apa virágot vett nekem, és oda kellett adnom anyának, mikor meglátogattuk. – Fazekasék nincsenek is – didergek –‚ a Fazekasék mi vagyunk… én vagyok a kapott gyerek! A néni jön be, kis mélyedést paskol a paplanon s egy képet tesz elém. – Itt az anyád, látod, nem hazudtam! (…) Nézem a képet. Egy szép, komoly, idegen asszony áll a képen, fehér rózsák vannak a kalapján, fodros fehér ruhája van és oldalt néz, elgondolkozva. Nem nyúlok hozzá, csak nézem. (…) Nem gondolok semmire, magányt érzek és didergek.

154

In: Radnóti Miklós: Válogatott versek. Ikrek hava. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994, 176–8.

Nagy Lajos:

212. Hogy is állunk azokkal a címzésekkel?

Fönn voltam az egyik miniszternél. Mielőtt magas színe elé kerültem, két óra hosszat vártam az úgynevezett miniszteri előszobában. Itt két miniszteri titkár dolgozik, mindkettőnek egy-egy telefon az asztalán. Minden második percben telefon-fölhívás. Egyik beszélgetést sem értettem meg, de valamit, ami mindegyikben benne volt, ami mindegyiknek a tartalma volt, mégis megértettem. Megpróbálom reprodukálni úgy, hogy ön is megértse, kedves olvasóm. Körülbelül így hangzott: – Alázatos szolgája méltóságos uram… igen, őméltósága már volt kegyes közölni… őexcellenciája most el van foglalva… őméltósága van nála… igen, a kegyelmes úr… nem, a kegyelmes úr őexcellenciája… kéreti méltóságos uramat… kegyeskedjék őméltóságának a figyelmét fölhívni, hogy iksz őméltósága ipszilon őméltósága útján már… őexcellenciájánál… alázatos szolgája, méltóságos uram, tessék parancsolj, igenis jelentem a kegyelmes úrnak, a tanácsos úr őméltósága őnagyságával együtt… egyenesen őexcellenciája parancsára… alázatos szolgája, kegyelmes uram, parancsára, csára, ája, ciája, alája, őistencsudája! Nos, mit szól ehhez ön, olvasó őkedvessége? Akarom mondani, mit méltóztatik ehhez szólni? Parancsoljon talán valamit mégis hozzászólni! Csak úgy hozzáméltóztatni. Igen, ahhoz, amit a titkár urak őexcellenciája elő őszobájában így összeméltóztattak az alatt a két óra (pardon őóra) alatt. Ugye, ez nem csekélység? Nem őcsekélysége. Ez az a bizonyos undok hazai saját külön magyar címkórságunk. Igen, ez őcímkórsága! Ugyebár, kedvességednek is az a véleménye, hogy őfenesége már méltóztathatna ezt a marhaságot (őmarhaságát) egyszer megenni. Mert mondhatom, hogy mialatt én alulírott (őalulírottsága) ezt hallgattam, őnyavalyasága majdnem ki méltóztatott törni őundorsága miatt, amit őcímkólikasága bennem kelteni kegyeskedett. In: Nagy Lajos: Képtelen természetrajz és más karcolatok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 94–5.

155

Móra Ferenc:

213. Volapük

Ezt a történetet Mikszáth is megírta, Jókai is megírta, sőt már Poggio is megírta a Facetiában. Ebből látnivaló, hogy nagyon tanulságos történet lehet ez, érdemes újra megírni. * Egy német filozófus, aki a tudományokba kopaszodott bele, rájött arra az igazságra, hogy a világon minden baj azért van, mert a babiloni torony összedőlt. Ha az Isten meg nem zavarta volna az emberek nyelvét, akkor nem értenék egymást félre a népek, és mikor a németek „fáért” kiabálnak, akkor nem fejsze után kapkodnának a magyarok, hanem vödör után, viszont mikor a magyarok „vizet” emlegetnek, akkor nem akarnának azon a németek mindjárt „hájat” kaszálni. Már most, hogy lehetne ezen segíteni? A német azt találta ki, hogy legjobb volna, ha az emberek nem a szájukkal beszélnének, hanem a kezükkel, mert azt nyelvtudomány nélkül is meg lehet érteni. El is jött a tudományát kipróbálni Magyarországra, s nagyon nekiörült, mikor meghallotta, hogy itt is található egy nagyeszű ember, aki már évek óta az ő metódusa szerint diskurál embertársaival: nem a szájával, hanem a kezével. Ez a nagyeszű ember egy félszemű csizmadia volt Apátfalván, akinek nem sok haja szála hullt ki a filozófiáért, s nem annyira az emberiség szeretete tette a beszéd gyűlölőjévé, mint inkább az ital kedvelése. Ő úgy okoskodott, hogy ha már az Úristen elhibázta a dolgot, és nem torkot teremtett tízet, hanem kézujjat, akkor az okos ember azt az egy torkot az ital számára tartogassa, és ami mondanivalója van, azt a tíz ujjával mondja el. Mármost ne keressük azt, hogy a filozófus volt-e nagyobb csizmadia, vagy a csizmadia volt nagyobb filozófus – érjük be azzal, hogy egymásra találtak. A német a kalauzával beállított az apátfalvi csizmadiaműhelybe, és a két rokonlélek közt megindult a társalgás. A filozófus fölemelte az öklét, és kinyújtotta a mutatóujját. A varga válaszul fölnyújtotta a mutatóujját, meg a középső ujját. Következett a filozófus részéről a három ujj fölmutatása, mire a varga azzal válaszolt, hogy ökölbe szorította a jobb kezét. A német erre megemelte a kalapját, és olyan nagy volt az öröme, hogy amint kiért az utcára, derékon kapta a kalauzt, és elkezdett vele langauszt táncolni a kocsiúton. – No, uram, sikerült? – kérdezte szuszogva a kalauz. – Hogyne, nagyszerűen sikerült, pompásan megértettük egymást, pedig igen elvont témákról társalogtunk. – Hogyhogy? – Én azt mondtam neki, hogy első személy az Atya. Ő két ujjal azt felelte, hogy a Fiú a második. Igen, de csak a Szentlélekkel teljes a Szentháromság – mutattam neki három ujjal. Jó, jó, fogta ő össze egy ökölbe az ujjait, de azért csak egy Isten az, ha három személy is.

156

A kalauz hümmögött egy darabig, aztán kétségét kivetni visszafordult a vargához. – No, mester, megértették egymást a némettel? – Remélem, hogy megértett az akasztófáravaló! – forgatta dühösen a dikicsét a mester. – Mégiscsak orcátlanság kell hozzá, hogy valaki a saját házában így összevissza sértegesse az embert! – Hogyhogy? – Hát kérem, bejön, és mutatja nekem az ujjával, hogy nekem csak egy szemem van. Ejnye, a teremtésit annak a bőrbajuszú apádnak, mutatom én arra neki, többet ér nekem az egy szemem, mint neked a kettő! Hát erre ő azt feleli nekem a három ujjával, hogy bizony nekünk csak három szemünk van kettőnknek! De már ez engem is kihozott a sodromból, tudja, oszt ráfogtam az öklöm, hogy most már menjen az úr, míg szépen van, mert úgy vágom vakszemen, hogy hazaesik. Erre aztán el is kotródott esze nélkül az ebszülte. * Mindig ez a nemzetközi vándoranekdota jut eszembe, mikor a diplomaták olyan kölcsönös megértéssel tárgyalnak egymással… In: Móra Ferenc: A vadember és családja. Nádihegedű. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981, 352–4.

Kaffka Margit:

214. Színek és évek (Részlet)

Kis, régi pípes, magos sarkú cipőim, szalagos bebékalapom, fűzős, tünikes első nagylány-ruhám; – istenem – hova lesznek a régi ruhák rongyai, volt énünk tevésvevése, elszállt, időközi napok, jeltelen órák nyoma! Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most – mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb –‚ ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; – csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk… Hegyes orrú, fényes cipőkben, szalagosan és tünikesen; a karomon bársony neszesszer; a varróiskola felé tipegtem így, végig a Megye utca hosszán; s a félig hunyt zsaluk mögül utánam tűzött már loppal a figyelésbe élesedett asszonyszemek gáncsa, ítélete, jóslata, vagy kedvezése: „Ni, a kis Pórtelky Magda!” adták hírül csendes, harangszós deleken az öreg, rokon házak hunyorgó ablakszemei. Már számba vettek, már felavattak azok közé, akikkel foglalkozni lehet, aki be-

157

széd tárgya lesz így vagy amúgy; lassan, óvakodva feljebb húzódott mögöttem egy-egy zöld redőnysor, és éreztem, hogy kapcsolódnak a sarkamba, derekam hajlása, szoknyám ráncai fölött, hogy tapogatnak végig e tekintetek, mint óvatos, kutató tűk horgai. Ez ablakzugok homályából évtizedeken át így mérték fel a rejtező szempárok az idő forgását, értékeket, várható kapcsolatokat, új alakok színre lépését; az életet. Itt, a Megye utca hosszában kellett előbb elfogadtatni, megszoktatni magát újonjöttnek vagy gyereksorból kinőttnek, valamit szándékolónak ebben a világban, a Hajdúvárostól a Várkert útjáig végig. Ez volt, ennyi az én világom, és tán belsőmben még most is ennek a színei élnek még; de ma már tudom, hogy senkinek az ő világa nem tágasabb ennél. Csak más. In: Kaffka Margit: Színek és évek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973, 22–3.

Karinthy Frigyes:

215. Tanáccsal el vagyok látva

…És nem mulaszthatom el, hogy ezúton hálás köszönetet mondjak mindazoknak, akik nehéz munkámban, hogy anyagot gyűjtsek élettörténetemhez, vagyis, hogy történjen velem valami, jó tanácsaikkal elláttak. Elsősorban Gárdos Andor, kitűnő barátomnak és volt osztálytársamnak, aki a szóbeli érettségin, ahol a hátam mögött ült, miután véd- és dacszövetséget kötöttünk egymással, életre-halálra, hogy tűzben, vízben és levegőben, golyózáporban és ágyúdörgésben is súgni fogunk egymásnak; és aki, mikor végre megkaptam a tételemet, amiről felelni kell, és sikerült megsúgni neki, hogy miről súgjon, halált megvető bátorsággal hajolt előre a hátam mögött, és félpercenként ezt súgta nekem: „gondolkozzál!!” „gondolkozzál!!” Továbbá annak a kitűnő barátomnak, aki, mikor a Margit-híd leszakadt alattam, és én a Dunában lubickoltam, azt tanácsolta, hogy várjak türelemmel, míg a Margit-hidat megint felépítik. Továbbá ugyanennek, aki ugyanakkor azt is tanácsolta, hogy a vízben úszkáló szalmaszálakból szorgalommal és kitartással építsek egy hajót, amivel akár a Fekete-tengerig leúszhatok. Továbbá annak, aki, mikor éhes voltam, azt a tanácsot adta, hogy nyissak egy vendéglőt, akkor ilyesmi nem történhetik majd meg velem. Továbbá annak, aki, mikor megtudta, hogy nincs pénzem, azonnal kocsiba ült, eljött hozzám, és azt a tanácsot adta, hogy kezdjek bele egy nagyobbszabású vállalkozásba. Továbbá annak, aki, mikor ki akartam ugorni a bőrömből, azt a tanácsot adta, hogy ugorjak ki belőle.

158

Továbbá annak, aki, mikor a meleg fürdőben ültem, azt a tanácsot adta, hogy eresszem meg a zuhanyt, és mikor a hidegben ültem, ajánlotta, hogy meg ne hűljek. Továbbá, hogy kézmosásnál lefelé tartsam a kezemet és ne fölfelé, mert belefolyik a víz a kabátujjamba. Továbbá annak a kitűnő úrihölgynek, aki, mikor észrevette, hogy szándékaim vannak vele, azt tanácsolta, hogy ha célomat el akarom érni, tegyek úgy, mintha semmi célom nem volna vele, mert ő olyan nő, hogy vele erőszakkal nem megyek semmire. Továbbá annak a másik úrihölgynek, aki, mikor észrevette, hogy semmi célom nincsen vele, azt a tanácsot adta, hogy tegyek úgy, mintha célom volna vele, mert ő olyan nő, hogy különben soha nem mond le rólam. Mindenkinek, aki tanácsolta, hogy legyek férfi, hogy ne legyek férfi, hogy gondoljam meg a dolgot, hogy szedjem össze magam, hogy saját jól felfogott érdekemben kövessek el mindent, ami alkalmas arra, hogy tervemet végrehajthassam, hogy ne legyek olyan rosszkedvű, hogy ne legyen olyan jókedvem, majd nem lenne, ha tudnám az igazat, hogy jó lesz, ha vigyázok, hogy csak ugorjam bátran, hogy neigen ugorjak, mert kitöröm a nyakam, hogy csak bízzam rá, és neki ne adjak tanácsot, hogy ne hallgassak senkire, csak magamra és őrá, aki azt tanácsolja, hogy ne fogadjam el a tanácsát. Karinthy Frigyes: Heuréka. Karcolatok, humoreszkek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 302–3.

Kosztolányi Dezső:

216. Hazugság (Részletek)

Hogy is kell hazudni? – tűnődött Esti Kornél. A kísérleti lélektan azt javallja, hogy amikor ürügyekkel akarunk élni, olyan dolgokra hivatkozzunk, amelyek lépten-nyomon előfordulnak az életben. Ha például vacsorára vagyunk híva, s nincs kedvünk elmenni, hozzunk föl egy ártatlan betegséget. Fejfájás, nátha stb. Minthogy ezek a betegségek a leggyakoribbak, nyilvánvaló, hogy – a valószínűségi számítás alapján – el is hiszik. Csakhogy nincs így. Lehet, hogy századokkal ezelőtt még hatottak az efféle mentségek. Azóta elkoptak. Tudniillik a fejfájások és náthák nemcsak a valóságban gyakoriak, hanem azok lettek a hazugságok tárában is. Több ízben megesett, hogy csakugyan azért nem mentem el valahová, mert fájt a fejem és náthás voltam. De ilyenkor erre a kifogásra támaszkodni durvább, mint kereken azt írni: „Unlak és megvetlek benneteket, fütyülök rátok.” Ennélfogva én nem is a valóságot hazudtam, hanem egy valódi hazugságot. Képzeljék, körömnyírás közben beleszaladt az olló lábujjamba, talpra se tudok

159

állni, borogatnom kell a sebet, vagy megharapott egy kóbor macska, és a Pasteur-intézetbe rohantam, beoltatni magam veszettség ellen. Ezek jobb hazugságok. Miért? Azért, mert valószínűtlenek. A hazugságok valószínűségre törekszenek – ez egyik ismertetőjelük –‚ s így, mikor az emberek ilyen valószínűtlen, vakmerő képtelenségeket hallanak, legkevésbé se gondolnak arra, hogy hazudnak nekik, mert ezek a hazugságok olyan átlátszóak, mint a hazugságok általában, a legbárgyúbb hazugságok, melyek már oly bárgyúak, hogy nem is hazugságok. (...) Külön kellene szólnom a nőkről is. Ők nem hazudnak – amint tévesen hirdetik –, csak az igazság egy részét hangsúlyozzák. Amikor egy nőnek találkája van a Margitszigeten, nem azt állítja, hogy otthon ült és kötött, hanem azt, hogy a Margit rakparton sétált. Mi ennek a magyarázata? Az, hogy a Margit rakpart közel van a Margitszigethez és a valósághoz, maga a séta is közel van a valósághoz, azzal a hozzátevéssel, melyet a szóló természetesen elhallgat, hogy nem egyedül sétált. Minden női hazugságban van egy szemernyi igazság. Ez az ő hazugságuknak erkölcsi alapja. Épp ezért veszedelmes. A valóság egy csonka földdarabján vetik meg lábukat, s oly meggyőződéssel, elszántsággal, jóhiszemű hévvel tudják védeni hazugságukat, mintha az igazságot védenék. Lehetetlen őket innen kilendíteni. Azt ami van, rugalmasan idomítják ahhoz, ami nincs. Bevallom, az ő hazugságukat sokszor úgy tudom bámulni, a lenge könnyedségük, arányosságuk, leheletfinom árnyalatuk miatt, mint egy költeményt. Tökéletesek a maguk nemében. Nekünk eredeti és bátor rendszerünk van. Őnekik gyakorlatuk, mely évezredekre nyúlik vissza. Mi lehetünk ezen a téren többékevésbé tehetséges műkedvelők és tudósok is. De ők a mesterek, a művészek, a költők. In: Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981, 324–7.

Weöres Sándor:

217. A közösség-gyűlöletről

A rendezetlen, ködös lelkület leggyakoribb és legjellemzőbb tünete: gyűlölködés valamely közösség iránt. Minden baj okai a zsidók, vagy: a katholikusok, vagy: a pénzemberek, stb.: a gyűlölt közösséget tönkre kell tenni és minden rendbe jön. Indulatos kifakadások az illető embercsoport ellen, de lehetőleg csak olyankor, ha kellemetlenség nem lehet belőle. S a gyűlölet a gyűlölt közösség egy-egy tagja iránt lényegesen kisebb, mint az egész közösség iránt; a közelebbi jóismerősök kivételek, csak a többi tűzrevaló. Effajta gyűlölködés igen könnyen fertőződik, mert a balsikereink okozta keserűséget és csalódást egyszerűbb és kényelmesebb egy-egy általános indulatrohammal levezetni, mint önmagunkat ellenőrizni. Valójában nincs olyan em-

160

bercsoport, melyet gyűlölni indokoltabb volna, mint például a kövéreket, vagy a magastermetűeket. Gyakran kérdezd meg önmagadtól: „Van-e olyan közösség, vagy egyén, akit kéjjel bántanék?” S ha van: kutasd ki bántási hajlamod okát; észre fogod venni, hogy az igazi ok sosem az illetőben van, mégha talán csakugyan kellemetlenkedett is neked, hanem önmagadban, teljesületlen vágyaidban. Bosszúállással, vagy tétlen gyűlölködéssel semmit sem javítasz, viszont saját lelkületedet megmérgezed vele. A vezéremberről Négyféle vezetőember lehet az ország élén: Prokrusztész, Napoleon, Samu bácsi és Solón. Prokrusztész egy elgondolás híve, melybe nemzetét belekényszeríteni akarja, ha törik, ha szakad. Napoleon szenvedélyes játékos és akár nyer, akár veszít, mindenképpen tékozol. Samu bácsi úgy ül az uralkodói teremben, mint egy fűszeres boltban, dekákkal és garasokkal ravaszkodik. Solón az isteni ihletre figyel, minden tette az örök mértékből ered és országa virul. Az országhoz Amelyik nemzet fölénybe akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá, vagy bohóccá válik. Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi, vagy vélt erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják. A legnagyobb csapás, amely egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességet tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne. In: A teljesség felé. In: Weöres Sándor Egybegyűjtött írások. I. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1975, 654–6. (Harmadik, bővített kiadás)

Weöres Sándor:

218. Köszöntés

A negyven évnél hamarabb elérkező III. évezrednek küldöm könyvemet, nem sejtve, meddig őrzi meg és kedvérevaló-e, de bizakodva, hogy rácáfol a Menschendämmerung próféciáira; és remélve, hogy nem pesszimizmust és nihilizmust lát ez írásokban, inkább kacag a spiritusz-csempészeten, amit a szellemi

161

szesztilalomnak már véget ért időszakában űztem, s ugyanazzal a derűvel néz vissza öreg szemembe, mint én előre az ő kedves fiatal szemébe. E versek nihilizmusa, úgy vélem, nem egyéb, mint a stílusnak, eszmének, életnek többé-kevésbé idegen rétegeibe hatolás: az ismeretlen mindig űr-szerű és ijesztő, mégis valóság, fel kell tárnunk. Ami pedig a pesszimizmust illeti: Európa háromezer esztendős tündöklő csodájának és kegyetlenül kapzsi uralmának betegágya mellett ázsiai vérünk száz könnyet verejtékezik, de százegyet nem. (...) A mai ember általában abban az ijedt aggodalomban él: „Mi jut nekem? Miről maradok le?”Ezért egész élete törtető hajszában telik. Jobb, ha lényéből ez sugárzik: „Mit tudok adni?”Az ilyennek gondtalan, nyugodt, józan munkája folyton gyümölcsözik, jut belőle másnak is, magának is bőven; csekélység, amit adni tud, de az a csekélység folyton megsokszorozódva tér őhozzá és másokhoz. Amíg az emberek egymás nélkül és egymás ellen kívánnának örülni, számtalan lemondásra és öncsonkításra kényszerülnek; de mihelyt egymásban sokszorozzák örömeiket, nincs több okuk aszkézisre, mint a boldog szeretőknek. Lehet, hogy neked hihetetlen és riasztó, de mindtöbbünkben megtörténik ez a copernicusi fordulat; a jelenkor méhében ez az embrió szunnyad, csak abortus ne történjék: sokat táncoltatják az anyát. Nem áhítok sikert és dicsőséget a jelentől, mégkevésbé a jövőtől. A költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni ítélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját, nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a bírkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és gátakat farag belőlem: még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rámfogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok. In: Weöres Sándor Egybegyűjtött írások. I. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1975, 7–8. (Harmadik, bővített kiadás)

162

219.

Latinovits Zoltán:

Verset mondok (Részletek) (...) A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon, rokon avval a kimondatlannal, ami már-már titkos, sámáni mesterség. A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában, a halhatatlanságra tart igényt. A „jellel jelölt” magyar költőket próbálom versen érni. Általuk alakultam, életeikhez igazodom, ők a földből táplálkoznak, mely szülőhazájuk volt, logikusan én is ehhez a földhöz ízesülök hajszálgyökereimmel is. A költő keresztként hordozza a közösségi kifejezés kényszerét. Korának és közösségének gondolathordozója, indulatébresztője, ostorozója, érzelemládája. A poéta-életű ember valami titkos úton, múltakból font, elhaltak energiájábólszőtt radarhálóval képes ráérezni a jövőre is és erről elsöprő energiával közöl híradást. Vajon honnan ez az energia? Azt keresem, ami bennük közös, ami sorsukban, harcaikban, hitvallásukban közös. Ami kiközösítésükben közös. (...) A poéta-életű ember érzékeny antennájú, égi fogantatású, mégis emberformájú gyerek-ember. Olyan talán, mint mindnyájan voltunk. Vagy inkább szeretnénk lenni. Játszó-ember, Hívő-ember, gyerek-ember. A gyermek ilyen ezer-ágú, ezer-tövű, csodás, égből-jött, földre-pottyant, síró-szerető, mindig föltápászkodó, mindig zuhanó-botorkáló, erőszakosegyetlen, szárnyas-meztelen. Az időben, térben, az örökkévalóságban élő, delejtűs, „dimenziós” ember a költő-művész. Honnan jött? A végtelenségből. Hová tart? A véges jelenségvalóságból a halhatatlanságba. A múltat ülteti lázas szemébe és kezében a jövőt morzsolgatja. Többfelé él, többfelé figyel, kikeletre, fagyra is. Élőre is, halottra is. (...) Lehet, hogy a művész az idő-pelenkázta gyermek? Lehet, hogy VAN és NINCS között biztos hajósunk a poéta? A fogantatott gyermek? Valamely izgága Jézus? Hitem szerint az, nyilván hajtja őt valami, az örökkévalóság retúrjegyével utazót, hogy szóljon, toporzékoljon, és tanítson, hogy közvetítsen. Csak kompol Ég és Föld között föl s alá, föl s alá. Van benne valami a föld állandó változó zamatából, a fák imbolygó titkaiból, az állat szimatoló ösztönéből, az Égbolt könyörtelen statikájából és a vizek imát mormoló zúgásából. (...)

163

In: Latinovits Zoltán: Verset mondok. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n., 26–8.

220. Hajnóczy Péter:

A hangya és a tücsök A novemberi szél a zörgő faágakról éppen az utolsó fonnyadt-száradt leveleket tépte le, amikor az erdőszélen találkozott a tücsök és a hangya. A hangya kicsit kopott, naftalin szagú, de panofixbéléses télikabátot viselt - júliusban vette leszállított áron a Bizományi Áruházban, akár a vízhatlan síbakancsát -, a tücsök viszont láthatóan didergett vékony és béleletlen vászondzsekijében. A tücsök zsebre dugott kézzel álldogált, mert kesztyűje sem volt. - Jó napot, tücsök szomszéd - mondta a hangya. - Ahogy elnézem, nem izzad bele a kabátjába... - Bizony, hideg van, hangya szomszéd - válaszolt vacogva a tücsök. - Ez a szél az ember csontját is átjárja... A hangya megigazgatta bőrkesztyűs kezével a sálat a nyakán. - A feleségem kötötte - mondta. - Ügyes asszony: nézi a televíziót és közben mindig köt vagy horgol valamit. Maga, úgy tudom, nőtlen és albérletben lakik... - Hát igen - bólogatott a tücsök -, tudja, én mindig csak hegedülgetek, másra nemigen marad idő... Cigarettásdobozt kapart elő a zsebéből, és odakínáIta a hangyának. - Köszönöm - rázta a fejét a hangya. - Több, mint három hónapja, hogy leszoktam a dohányzásról. Nemcsak haszontalan, az egészségre káros szenvedély ez, de pénzbe is kerül. Egy doboz cigaretta árából megreggelizhet, vagy megvacsorázhat a magamfajta kétkezi munkás. - Megköszörülte a torkát. - Úgy tervezzük a feleségemmel, hogy jövőre nagyobbra cseréljük a lakást. Központi fűtés, telefon, közvetlen földalatti járat a szemétdombhoz... A tücsök cigarettára gyújtott. - Aki nyáron hegedül, míg mások megfogják a munka végét, hogy vigyék valamire az életben... - A hangya megcsóválta a fejét. - Talán azt gondolta, kedves tücsök szomszéd, hogy ebben az évben nem is lesz tél? - Egy hét múlva elutazom - mondta a tücsök -, csak úgy május felé jövök haza... - Elutazik? - csóválta a fejét a hangya. - Valami rokoni meghívás, kedves szomszéd? - Nem járok én vendégségbe - mondta a tücsök -, csak hegedülgetek otthon, gyakorlok...

164

- Elárulná, hová utazik? - mosolygott rá a hangya. - Párizsba - mondta a tücsök. - Párizsba? A hangya kerekre tágult szemmel a tücsökre meredt. - Tréfál, kedves szomszéd? - kérdezte kissé emelt hangon. - Miből telne magának arra, hogy Párizsban töltse a telet? - Meghívtak... a Conservatoire... - mondta a tücsök. - Hangversenyeken hegedülök... A hangya a földre szögezte a szemét, hallgatott egy darabig, aztán kérlelő hangon megszólította a tücsköt: - Tekintettel a régi ismeretségre... elintézne egy számomra fontos ügyet? - Kérem, nagyon szívesen... - biztatta a tücsök - csak mondja, szomszéd úr... - Arra kérném - mondta a hangya -, hogy Párizsban keresse fel La Fontaine urat, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem.

165