Szerkesztette: Dr. Varga Piroska január

Készítette: az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium munkacsoportja: Prof. Dr. Muszbek László Prof. Dr. Mandl József Prof. Dr. Bodosi Mihály Dr. Varga Ferenc Dr. Szalma Béla Balogh Zoltán Dr. Árokszállásy Éva Dr. Varga Piroska Szerkesztette: Dr. Varga Piroska

2004. január

i

Kedves Olvasó!

Vitára, együtt gondolkodásra szeretnénk meghívni, amikor ezt a füzetet eljuttatjuk Önnek. A téma körül szinte minden nap viták kavarognak, érzelmek és indulatok gerjednek, érvek hangzanak el mellette és ellene. Az egészségügyről van szó. Ebben a füzetben – lehet, hogy Önnek már szinte meglepő – nem a pénzről lesz szó, bár a kötet szerzői jól tudják, hogy pénz nélkül sok dolgot nem lehet megoldani. Most azonban azokról szeretnénk elmondani néhány fontos, de kevésbé ismert tényt, akik számunkra a gyógyítást, az ápolást nyújtják: az egészségügyi dolgozókról. Fontosnak és időszerűnek tartjuk a párbeszédet helyzetükről, jövőjükről, mert új helyzet van kialakulóban. • Arról van szó, hogy miért van és milyen hosszú a várólista egy rendelésen, hogy lesz-e, aki kicserélje a nagymama alatt a lepedőt, ha rászorul? • Arról van szó, hogy szabad-e fenntartani minden olyan kórházi osztályt, ahol a szükséges orvos-létszámnak csak a harmada, a nővérekének fele biztosítható? Ráadásul esetenként ezek kihasználtsága is szerény. • Arról van szó, hogy ha azt akarjuk, hogy az orvos, a nővér a valóban sürgős esetekkel foglalkozzon először, tudomásul kell vennünk, hogy a nem sürgős vizsgálatokra, kezelésekre várakoznunk kell. • Arról van szó, hogy azoknak az egészségügyi dolgozóknak egy része, akiknek képzettségére méltán büszke az ország, elmehetnek olyan EU tagállamokba, ahol nemcsak személyes jólétük biztosítható, hanem szakmájukat is jobb körülmények között művelhetik, így többet nyújthatnak betegeiknek. • Arról van szó, hogy a frissen végzett doktorok, nővérek jelentős része eleve az egészségügyön kívül keres – és talál – magának állást, így biztosítva magának és családjának a jobb megélhetést, a több szabadidőt és a nagyobb megbecsültséget egyszerre.

i

Lehet-e és tudunk-e változtatni a trendeken, a jóslásokon – az olykor önbeteljesítő jóslásokon? Egy bizonyos: őszintén kell beszélnünk. Mára az egészségügyi dolgozó – hiányszakma. Ahogy öregszünk, ahogy öregszik a magyar társadalom, ahogy egyre több krónikus betegséggel küzdünk, egyre nagyobb szükségünk van rájuk, ők pedig egyre kevesebben vannak a megnövekvő feladatokhoz. Vajon érdemük szerint becsüljük meg őket? Vajon nem irreális az, amit tőlük – és a mai magyar egészségügytől – betegként elvárunk? Hogyan lehetne úgy felhasználni tudásukat, segítőkészségüket, hogy abból a lehető legtöbb betegnek a legtöbb haszna legyen? Ilyen kérdésekről és hasonlókról lesz szó ebben a füzetben. A füzet nem tudományos tanulmány. A szakmai-tudományos felméréseket, előrejelzéseket, elemzéseket a szakemberek elvégezték, a még hiányzókat elvégzik. Egy részüket a füzetben mellékletként adjuk közre, megkönnyítve ezzel a helyzet megítélését. Most azonban az a közös feladatunk, hogy az eddig megismert tényekre alapozva együtt gondolkodjunk el az egészségügyi dolgozók helyzetéről, jövőjéről, a nehézségek megoldásának lehetőségeiről. Célunk, hogy egy valódi társadalmi-szakmai vitában kiérlelt anyagot juttassunk el a politikusokhoz, a döntéshozókhoz. Csak ez alapján születhetnek mindnyájunk számára elfogadható megoldások. Ez alapján alakulhat ki az egészségügy új humánpolitikai stratégiája. Ehhez kérjük minden magyar állampolgár együttműködését. Kérjük a betegekét és a potenciális betegekét, az egészséges hozzátartozókét, az adófizetőkét, a politikusokét, az orvosokét, nővérekét, gazdasági szakemberekét, és a mindennapi emberekét. Nem utolsósorban kérjük a médiát, legyen segítségünkre – a magyar társadalom segítségére – abban, hogy közérthető és őszinte válaszok születhessenek a feltett kérdésekre. Bízunk abban, hogy a füzet végigolvasása után Ön is megteszi észrevételeit, kiegészítéseit és eljuttatja hozzánk javaslatait. Számítunk az együttműködésére! Budapest, 2004. január 19. Dr. Kökény Mihály Egészségügyi, szociális és családügyi miniszter

ii

Vitaanyag az egészségügyi dolgozók helyzetéről, jövőjéről, szerepükről az átalakuló egészségügyben

Tartalomjegyzék

Bevezetés .....................................................................................................................................................2 Beszéljük meg! .............................................................................................................................................4 A hiányszakma: az egészségügyi dolgozó ...................................................................................................6 A magán egészségügyi szolgáltatások sajátos hatása...............................................................................12 A munkaerő-hiány nem magyar specialitás: világszerte szinte minden ország hasonló gondokkal küzd.....................................................................................................13 A létszámhiány okai összetettek.................................................................................................................15 Az Európai Unióhoz való csatlakozás várható hatása ................................................................................20 Az egészségpolitika és a helyi menedzsment eszközrendszere ................................................................25 A finanszírozás és a bérezés javítása elkerülhetetlen ................................................................................30 Oktatás, képzés, továbbképzés: sürgős tennivalók, lassú eredmény.........................................................31 A létszámhiány hatása az intézmények működésére .................................................................................32 A lakosság mai elvárásai a magyar egészségüggyel szemben teljesíthetetlenek .....................................34 A reálisan működtethető egészségügy „használatát” a társadalommal egyetértésben kell kimunkálni .........................................................................................37 Melléklet: Az orvosmigráció hatásához (Kivonat dr. Balázs Péter anyagából) .......................................... 39

_____________________________________ 1 _____________________________________


Bevezetés

A jól működő egészségügy jó közérzetünknek, életminőségünknek és nemzetközi versenyképességünknek is egyik meghatározó eleme. Nem elhanyagolható szempont, hogy ez az állami költségvetés egyik legnagyobb és talán legtöbbet vitatott tétele. Az egészségügy jövőjét mégis hiba lenne puszta pénzkérdésre egyszerűsíteni. Az egészségügy korszerűsítésének közel egy évtizedes tapasztalatai alapján bízvást elmondhatjuk, hogy bár a pénz és annak elosztása sarkalatos kérdés, a többi tőke – így az emberi erőforrások – megfelelő kezelése nélkül nem lehet eredményes. Az utóbbi évtizedben világszerte, így hazánkban is rohamosan megváltozott a gyógyítás eszközparkja, tudáskincse, ha úgy vesszük: lehetősége. Az életkor lassan a harmadik világban is hosszabbodik, megnövelve az ellátásra szorulók számát és szükségletüket. A lakosság igényei is folyamatosan növekedtek. Fogyasztóként elvárják, hogy megfelelő mennyiségű, jól hozzáférhető és jó minőségű szolgáltatást kapjanak. Ráadásul az információs társadalom kialakulásával egyre hamarabb jut el az ismeret egy új eljárásról a széles lakossághoz, felkeltve ezzel az igényt, ugyanakkor az eljárás valós értékéről késve vagy soha nem szereznek tudomást. Összességében azt mondhatjuk: a lakosság szükségletei is, igényei is nagymértékben növekedtek és ez a folyamat még távolról sem zárult le. Nem változott azonban ezzel párhuzamosan az a pénzösszeg, amit a társadalom rá tud, vagy rá akar fordítani az egészségügyre. Az egészségügyben dolgozók száma több országban valamelyest növekedett ugyan, de sem mennyiségben, sem képzettségi összetételben nem olyan mértékben, amit a növekvő igények indokolnának. Nem csoda, ha egyre nő a feszültség a lakosság – az egészségügy igénybevevői – és az egészségügyi dolgozók között. Mivel az egészségpolitika az országok többségében elmulasztja szembesíteni a társadalmat azzal, hogy elvárásai nem teljesíthetők teljes mértékben, a lakosság az egészségügyi felső vezetésének, a benne dolgozók személyes hibájának vagy a helyi menedzsment tehetetlenségének tulajdonítja a szűkösséget. A gyógyítás és a gyógyulás egyik alapfeltétele a beteg és az orvos, a nővér közötti kölcsönös bizalom. Ahhoz, hogy ezt visszanyerjük, reálisan kell felmérnünk: mire is képes a mai magyar egészségügy munkaerő-kincse, miről nem tehet, milyen tendenciák várhatók az elkövetkező években és hogy vannak-e eszközeink a felmerülő problémák kezelésére. Az elmúlt néhány évben, ahogy a munkaerő-gondok nyilvánvalóvá váltak az egészségügyben, számos ezzel foglalkozó tanulmány, állásfoglalás látott napvilágot a szaklapokban. A Magyar Kórházszövetségtől a Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetségéig, a Semmelweis Egyetem Menedzserképző Központjától a Magyar Orvosi Kamaráig számos rangos testület elemezte a kérdés egy-egy aspektusát. Az aktualitást mi sem bizonyítja jobban, minthogy az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesülete 2003. évi kongresszusának egyik fő témájává választotta a humán erőforrás kérdéskörét. Volt tehát mire építeni ennek a vitaanyagnak a kialakításánál. Ahhoz azonban, hogy a társadalmat megnyerjük a jó együttműködéshez, nem szabad, hogy a kialakult polémia megrekedjen a szakmai berkekben. Ha így lenne, a lakosság szemében ismét leegyszerűsödne a kérdés arra, hogy az orvosok magasabb bért követelnek.

_____________________________________ 2 _____________________________________


Közösen kell megtalálnunk a megoldást a növekvő munkaerő-gondokra az egészségügyben. Az egészségügyben dolgozóknak és a társadalomnak egyaránt látnia kell, hogy a problémák egy részének orvoslása nem jó szándék kérdése. Az előttünk álló feladat nem a bűnbakkeresés, még kevésbé az illúziók kergetése. A körülményeket ismernünk kell, a lehetőségek határáig javítanunk kell, és el kell viselnünk – egymás hibáztatása nélkül. Együtt kell kialakítanunk – a lehetőségek reális áttekintése után – az egészségügy működésének új kereteit. Az „együtt” nem azt jelenti, hogy az egészségpolitikusoknak és az egészségügyben dolgozóknak, hanem mindnyájunknak. Vitaindítóként néhány olyan állítást kínálunk megfontolásra, amelyet a későbbiekben részletesebben körüljárunk. Beszéljük meg!

_____________________________________ 3 _____________________________________


Beszéljük meg!

1. Az egészségügyi dolgozó: hiányszakma, jóllehet az 50%-os béremelés enyhített a hiányon. Ma ezzel együtt minden tizenegyedik orvosi állás üres, másként szólva öt-hét nagy kórház és 7-8 nagy szakrendelő orvoskara hiányzik. Hasonló a helyzet a nővérek, a védőnők esetében is. 2. Az egészségügyi munkaerő-hiány nem magyar specialitás: világszerte szinte minden ország hasonló gondokkal küzd. 3. A létszámhiány okai összetettek: a gyógyítás technikai fejlődéséből, a lakosság elöregedéséből eredő többletmunka, a munkához képest alacsony bér, az elismertség hiánya, a kevés szabadidő, a korösszetétel, a nők magas aránya mind szerepet játszanak benne. 4. Az Európai Unióhoz való csatlakozás hatása önmagában nem javít a helyzeten, megfelelő intézkedések híján a szabad munkavállalás, az elvándorlás még nehezítheti is azt. 5. Középtávon számolnunk kell azzal, hogy az egészségügyi dolgozók létszáma nem nő, valószínűleg a jelenleginél is kevesebb lesz. Nem csak számban lesz azonban kevés egészségügyi dolgozó, hanem egyes szakmákban, egyes helyeken az átlagosnál is nagyobb hiány alakulhat ki. 6. A szűkös létszám nem természeti csapás: olyan körülmény, amellyel számolnunk kell, és amelyet kezelni kell. Az új helyzet azonban új megoldásokat igényel. 7. A szűkös szakembergárdával jobban kell gazdálkodnunk, és jobban kell megbecsülnünk. Az egészségpolitika és a helyi vezetés eszközrendszere sokrétű, azonban valódi mozgásterét az anyagi és jogi lehetőségek behatárolják. 8. A bérek és általában az egészségügy anyagi helyzetének javítása elkerülhetetlen. Tudnunk kell azonban, hogy ez önmagában nem lehet elégséges a nehézségek megoldására. 9. Az egészségügyben a munkaerővel kapcsolatos kérdésekre sem a piac, sem a tervezés nem adnak ideális megoldást: nem hagyatkozhatunk arra, hogy a kereslet és kínálat törvénye meghozza a kiegyenlítődést. A tervezés ugyan nélkülözhetetlen, de csak a fő irányokat tudja befolyásolni. 10. Az oktatás szerepe minden korábbinál fontosabb, azonban önmagában keveset tehet a hiányok pótlásáért: a mai változtatás a képzésben tíz év múlva hozhatja meg eredményét.

_____________________________________ 4 _____________________________________


11. A létszámhiány miatt egyes területeken az ellátás tovább nehezül, ha változatlan módon működtetjük az egészségügyi intézményeket. Nem gondolkozhatunk például tovább a régi értelemben vett kórházfejlesztésben, mert a működtetés többletéhez nem lesz ember. Ehelyett arra kell törekedni, hogy valóban meggyógyulhasson a kórházon kívül, aki csak tud, és ehhez legyen megfelelő számú és jól képzett szakember. 12. A lakosság igényei, elvárásai az egészségüggyel szemben folyamatosan növekednek. Az elvárások egyre jobban meghaladják a valódi lehetőségeket. A társadalomnak egyetértésre kell jutnia abban, hogy az egészségügy is csak az adott gazdasági és jogi korlátok között képes biztosítani a feladatát, nincs és nem is lesz mód minden igény teljes körű és azonnali kielégítésére. 13. A reálisan működtethető egészségügy „használatát”, működtetését a társadalommal egyetértésben kell kimunkálni.

_____________________________________ 5 _____________________________________


A hiányszakma: az egészségügyi dolgozó

Közismert, hogy a magyar lakosság öregszik, egyre több a krónikus beteg, az ápolásra szoruló ember. A gyógyítás eszközparkja, tudáskincse az utóbbi évtized alatt is megtöbbszöröződött. A feladat is, a lehetőség is nő tehát, azonban mindkettőhöz egyre több és jól képzett egészségügyi dolgozóra van – lenne – szükség. Az egészségügyi ráfordítások állandóan a viták kereszttüzében állnak, most azonban nézzük meg együtt, hogy a másik tőkeelem – az emberi – mennyire képes megfelelni a növekvő feladatoknak? Több mint egy évtizede jelentek meg az első újságcikkek az egészségügyben a vissza-visszatérő nővérhiányról. Az öregedő lakosság ellátásában, ahol folyamatosan nő az ápolásra szorulók száma, ez vált először nyilvánvalóvá. Számos tanulmány született arról, hogy kevés a képzésbe belépők száma és azok jelentős része is pályaelhagyó lesz, legkésőbb két év múlva. Az évek múlásával az egészségügyben dolgozók létszáma lassan, de fokozatosan nőtt, ennek ellenére számos orvosi területről is hiányt jeleztek. Eleinte a hálapénz-mentes szakmákat emlegették hiányszakmaként, mint pl. a radiológus, a kórboncnok, az aneszteziológus vagy a laboros. Ezek vonzóképességét olyan juttatásokkal igyekeztek növelni (munkaidő-kedvezmény, pótlékok rendszere), amelyek – bevallottan vagy anélkül – a hiányzó hálapénzt igyekeztek kompenzálni, ezzel mintegy elismerve azt, hogy a lakosság a saját zsebéből pótolja az igen alacsony egészségügyi béreket. Az utóbbi években azonban szaporodtak azok a jelzések, hogy az intézmények egy részében nincs elegendő traumatológus vagy pszichiáter sem. Jogos azonban a kérdés: mit is jelent valójában a hiány? Mit tekinthetünk létszámhiánynak az egészségügyben, és milyen formái lehetnek? (Az Egészségügyi Világszervezet egy közleménye alapján) • • • • • •

Dinamikus hiány: ha a kereslet és a kínálat a munkaerőpiacon belátható időn belül képes a hiány pótlására. Statikus hiány: az utánpótlás nem nő, így az egyensúly nem érhető el. Minőségi hiány: nincs a munkaerő-piacon megfelelő képzettségű szakember. Mennyiségi hiány: nincs elegendő szakember. Szakmai egyensúly-zavar: nem megfelelő orvos-nővér arány vagy hiány van egy szakterületből. Földrajzi egyenlőtlenség: az egészségügyi személyzet általános vagy egy-egy specialitásra korlátozódó hiánya egy földrajzi területen. Az egyenlőtlenség jellemzően a város-vidék, illetve a gazdag környék-szegény környék között alakul ki.

•

Intézményi/szolgáltatási egyenlőtlenség: az emberi erőforrás hiányában bizonyos szakmák szűkített működése vagy hiánya.

•

Egyenlőtlenség a magán és a közszféra között: ha valamelyik területen nem arányos számban vagy mennyiségben van az egészségügyi munkaerő.

•

Nemi egyenlőtlenség: a női és férfi munkaerő aránytalansága.

_____________________________________ 6 _____________________________________


Elmondhatjuk, hogy ma gyakorlatilag a hiány minden fajtája megtalálható az egészségügyben. Kérdés, hogy ez a hiány pótlódik-e vagy állandósulásával kell számolnunk? 2003-ban a minisztérium kezdeményezésére a Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége (MOTESZ) újólag áttekintette az orvosi hiányszakmák kérdését, és állásfoglalásában leszögezte, hogy mára az orvos, mint egészségügyi szakma vált hiányszakmává: a gyógyítás szinte minden területén mennyiségi, vagy minőségi hiány van, ráadásul romló helyzettel kell számolnunk. A szakma vonzerejének növelése érdekében többek között a bérezés azonnali javítására tettek javaslatot. Az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesülete (EGVE) – a kérdés súlyát mérlegelve – már négy éve létrehozta Humánpolitikai Bizottságát. 2003. évi kongresszusán, amelynek egyik fő témája a humán erőforrás gazdálkodás volt, a fentieknél mélyebbet merítettek. Azt vizsgálták meg, hogy mely szakterületeken van – elsősorban mennyiségi – hiány és ez hogyan hat az intézmények működőképességére. Bizonyos aspektusait elemezték a várható tendenciáknak is (elöregedés, bérhelyzet stb.). Ezt az anyagot az alábbiakban részletesebben ismertetjük. Az elsősorban fekvőbeteg intézetre kiterjedő felmérés során a kiemelt kérdéskörök a következők voltak: • • • • •

Mennyi a betöltetlen állások száma a különböző munkakörökben? Hogyan alakult a be-és kilépők száma? Hogyan oszlanak meg a foglalkoztatottak a különböző munkakörökben kor és nem szerint? Hogyan alakultak a bérek az egyes munkakörökben? Hogyan biztosíthatók az ügyeletek ma és a jövőben?

A kérdőíves elemzésben 114 intézmény vett részt, ezek között 64 darab volt az 500 alatti (kis) intézetek száma, 32 az 5001-1000 között, és 18 az 1001 fölötti ágyszámú, amelyek között a négy orvosegyetem is megtalálható. Elsőként a betöltetlen állásokra vonatkozó, a felmérésből származó adatokat ismertetjük. (1. ábra)

7,45 8,11 8,34

5,12 4,75 6,02

4

Gazd., ügyvitel

6

5,93 4,86 3,67

8

Szakdolgozó

10

10,18

12

13,25 12,28

% 14

10,79 12,39 10,44

1. ábra: Betöltetlen állások aránya munkaköri csoportonként 2000-2002 években

2000 2001 2002

2

Kisegítő

Egyéb egyetemi

Orvos

0

Munkaköri csoport

_____________________________________ 7 _____________________________________


Kitűnik, hogy – a közvélekedéssel ellentétben – százalékosan nem a szakdolgozói hiány a legnagyobb, hanem a diplomások hiánya. Figyelemre méltó, hogy míg a hiány a diplomás kategóriákban valamelyest csökkent 2000 óta, addig a gazdasági, ügyviteli és kisegítő dolgozók hiánya lassan, de egyértelműen nő. A számadatok értékelésénél több tényezőt is értékelnünk kell. Az egyik ilyen, hogy csak a 2002. előtti évekre ismerjük az összes szervezett állás számát, így az arány változása annak is következménye lehet, hogy több intézmény felszámolta a krónikusan betölthetetlennek bizonyuló állásainak egy hányadát.

Jogos kérdés, hogy a 2002. évi, 50%-os béremelésnek milyen hatása volt a létszámhiányra? Ezekből a grafikonokból az derül ki, hogy az érintett – orvos-szakdolgozói – területeken a hiány egyértelműen csökkent és hogy 2002-ben a belépők száma kompenzálta a kilépők számát. Ez egyértelműen pozitív jelenség, bár fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a hiány ettől nem csökkent, csak változatlan maradt a vizsgált intézményekben. Az azonban az egyéb adatokból is nyilvánvaló, hogy a hiány a közepes méretű kórházakban nagy, és ráadásul növekvő mértékű. A nemek szerinti összetétel minden munkaköri csoportban fontos. (2. ábra) 2. ábra: Foglalkoztatottak nemek szerinti megoszlása munkaköri csoportonként 2002. XII. 31. 100% 80%

40,82

55,92

60%

71,02

70,84

56,51

63,64 Nő Férfi

44,08

28,98

29,16

Gazd., ügyvitel

59,18 20%

Szakdolgozó

40% 43,49

36,36

Összes

Kisegítő

Egyéb egyetemi

Orvos

0%

Munkaköri csoport

A nők társadalmi munkamegosztásban elfoglalt jelenlegi helye, a velük kapcsolatos elvárások megnehezítik, hogy munkájukat „egyenrangúként” lássák el. Az is nemzetközi tendencia, hogy az „elnőiesedett” szakmákban a bérszínvonal alacsonyabb, mint az átlagos. Így igaz ez az egészségügyre is, ahol – az orvosok kivételével – minden kategóriában jócskán meghaladja a nők aránya az 50%-ot. Amennyiben az a társadalmi szándék, hogy a nők egyenlő eséllyel vegyenek részt a munkában, a jelenlegitől eltérő, rugalmasabb foglalkoztatási formákra van szükség. Mivel a jelenlegi jogszabályok és finanszírozási ösztönzők nem erre épülnek, a menedzsmentnek jelenleg igen kevés a mozgástere a rugalmasabb munkaerő-

_____________________________________ 8 _____________________________________


alkalmazás kialakítására. Ráadásul a nők – a rájuk háruló családi feladatok miatt – többet hiányzanak, pótlásukról is gondoskodni kell, és minden országban hamarabb mennek nyugdíjba, mint férfitársaik. A korösszetétel mind a jelen, mind a jövő szempontjából meghatározó. Nem magyarázható pusztán a magas képzési idővel, hogy az 50 év fölöttiek aránya több mint 20% és további 20% a 40 év fölötti. 3. ábra: Orvosok 2,79% 17,27%

24,51%

- 30 év 31-40 év 41-50 év 51-62 év

20,91%

63 - év 34,52%

Más forrásokból tudjuk, hogy az egészségügyben – elsősorban a szakdolgozói területen – a legfiatalabb korosztályokban a legnagyobb az elvándorlási hajlandóság. Így kiszámítható, hogy a szakemberállomány elöregedését és nyugdíjba vonulását a fiatalabb korosztály nem tudja majd kompenzálni! Ez a tendencia ismét az orvosoknál a legkifejezettebb. Míg az orvosoknál és a gazdasági-ügyviteli alkalmazottaknál az ötven év fölöttiek egyaránt a kategória egynegyedét teszik ki, az utánpótlásban az eltérés jelentős. Az ügyviteli kategóriában a 40 és 50 közöttiek száma jóformán megegyezik az 50 fölöttiekével, addig az orvosoknál ez az arány csupán 12,49%! Ez azt jelenti, hogy szűkös az az „erős középnemzedék”, amelyik kulcsszerepet játszik a mindennapi munka irányításában, amelyik már vezető vagy néhány éven belül átveszi a vezetést és amelyik felelős az utánuk következő generáció képzéséért.

4. ábra: Szakdolgozók 7,24% 29,36% 20,09%

- 30 év 31-40 év 41-50 év 51-62 év

12,49%

63 - év 30,82%

_____________________________________ 9 _____________________________________


5. ábra. Gazdasági, ügyviteli 10,55% 0,79% 27,17%

- 30 év

16,75%

31-40 év 41-50 év 51-62 év 63 - év 44,74%

A Magyar Orvosi Kamara, a Központi Statisztikai Hivatal és egyéb szervezetek statisztikáiból ismeretes a szakmák „korfája” és területi megoszlása is. Az Olvasó a részletes adatokat a mellékletek között találhatja meg, itt csupán néhány figyelemreméltó adatot emelünk ki a statisztikai értelemben lezárt 2001. esztendőből, annak ismeretében, hogy az arányok és tendenciák azóta érdemben nem változtak. A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján 2001-ben az üres orvosi állások száma országosan 2727 volt, annak ellenére, hogy az engedélyezett állások száma az előző évi 33 534-ről 33 313-ra csökkent. Ez azonban nem egyszerűen azt jelenti, hogy minden tizenegyedik orvos hiányzik. A hiányról egy adott kórház, szakrendelő működőképessége, a betegek ellátása szempontjából természetesen keveset mond az országos átlag. A kisebb, vidéki intézményekben a hiány jelentősen nagyobb lehet, mint egy megyei kórházban vagy egyetemi klinikán. Míg a Budapestet is magában foglaló Közép-Magyarországi régióban 48,2 volt a 10 000 lakosra jutó orvosok száma, addig ez az arány a Dél-Alföldön csak 28,8; a legkevesebb – csupán 22,9 – pedig éppen az igen rossz egészségi állapotú Észak-Magyarországi területen. Nem jobb a helyzet a szakdolgozók (nővérek, asszisztensek, műtősnők) esetében sem. A tervezett állások száma az adott évben 101 475 volt, amiből összesen – vállalkozókkal és részfoglalkozásúakkal együtt – alig több mint 96 000 volt betöltve, ráadásul ebből mintegy ötezren nem is rendelkeztek az előírt szakképesítésekkel! A betegek szempontjából az sem mindegy, hogy mely szakmákban helyezkedtek el az egészségügyi dolgozók és hol van nagyobb mértékű hiány. Az adatok szerint az egyik legnagyobb hiány a kórházi ellátásban van. Itt 11 303 orvosi állás van betöltve a betölthető 12 740 helyett: ez öt-hét nagy kórház orvos-létszámának felel meg! De több mint 500 orvos hiányzik a járóbeteg-ellátásból – ami 7-10 nagy szakrendelő orvoskara. 15%-ot meghaladó a hiány például a rehabilitációs orvosból is. A háziorvosok jelentős része vállalkozó. Itt az állások száma 2001-ben 6804 volt, ebből 6733 volt betöltve. Az arány nem tűnik rossznak, azonban ha úgy tekintjük, hogy kb. 70 falu ellátás nélkül maradt, nincs nagy ok az optimizmusra. Ráadásul 141 háziorvos 70 év fölötti, és további 654 van 55 és 70 év között. Ezzel szemben 2001-ben összesen 297 háziorvos volt 40 év alatt. Rövid-középtávon itt is ellátási gondokkal kell számolnunk.

____________________________________ 10 _____________________________________


Ugyanebben az időben többek között 450 szakápoló, 907 általános ápoló és általános asszisztens, 290 csecsemőápoló hiányzott a kiegyensúlyozott működéshez, de pl. több mint 400 védőnő is szükséges lett volna még a szakszerű megelőző munkához. Ez a tegnap. Ha a jövő feltételeit próbáljuk megbecsülni, több dolgot kell mérlegelnünk. Milyen az egyes szakmákban milyen a dolgozók kormegoszlása, hányan mennek nyugdíjba az elkövetkező 4-5 évben, illetve mennyien dolgoznak még messze a nyugdíj-korhatáron túl is? Vannak-e olyan szakmák, amelyek az elöregedés miatt nehéz helyzetbe kerülhetnek és van-e esély a pótlásukra a jelenleg képzés alatt állókból? Figyelmeztető adat, hogy a 90 nyilvántartott szakmából csupán 18 olyan van, ahol nem dolgoznak 70 év fölötti orvosok is. A 33 088 betöltött orvosi állásból 5712-t 60 év fölötti orvos töltött be. Ezzel szemben a frissen belépő, 30 év alatti kollégák száma csupán 2525 volt. Nem mutatnak ettől érdemi eltérést az EGVE frissebb adatai sem. Elmondhatjuk tehát, hogy az orvosok abszolút számában a következő évtizedben további csökkenés várható akkor is, ha egyéb tényezőket nem veszünk figyelembe.

Néhány veszélyeztetett szakma Mindannyian tudjuk, hogy a szív- és érrendszeri betegségek sújtanak leginkább bennünket. Esélyeinket nem javítja, hogy a fekvőbeteg-ellátásban több mint 10%-os a hiány (31,8 orvosi állás betöltetlen) a kardiológiában és hasonló az arány a szívbetegek ambuláns ellátásban is. Kevesebb, mint 10 a 35 év alattiak száma például érsebészetből, idegsebészetből vagy fertőző orvostanból. Közegészség-járványtanból is csupán ketten tartoznak a legfiatalabb korcsoportokhoz, de izotóp-diagnosztikából is csak 3 fiatal veszi át a 13 nyugdíjba vonuló munkáját. Az aneszteziológiában kb. 140 orvos és 250 szakdolgozó hiányzik, nehezítve a műtétes ellátások helyzetét. A valós létszámhiány csak hozzávetőlegesen becsülhető – elsősorban a nagyvárosokban. Itt bizonyos szakmákban ugyanis másod, sőt harmad-állása is van az orvosoknak, sőt a szakdolgozók egy rétegének is. Ez az önkizsákmányolás elfedi a valódi hiány egy részét. Számolnunk kell azzal, hogy ha az új munkajogi szabályok életbe lépnek és az orvosoknak, nővéreknek nem lesz módja a másod-, harmad-állások vállalására, nyilvánvalóvá válik, hogy a hiány még nagyobb.

____________________________________ 11 _____________________________________


A magán egészségügyi szolgáltatások sajátos hatása

Az egészségügyben a magánszolgáltatók aránya egyre növekvő. Személyi állományukat a korábban közalkalmazottként dolgozó egészségügyiek közül toborozták és toborozzák. Általánosságban elmondható, hogy jobb munkakörülmények között és magasabb bérét tudnak dolgozni az átlépők, így a privát szféra vonzereje nem elhanyagolható. A hatás értékelését megnehezíti, hogy míg a közszférára vonatkozóan évekre visszamenően vannak adatok, addig a privát szféra adatai esetlegesek és nem összehasonlíthatóak. A privát szféra térnyerését adatok helyett talán néhány példával lehet jól érzékeltetni. •

•

Ez egyiknek talán a szemészetben modellezhető: a friss szakorvosokat (többségükben nők) az optikai központok elszívják szakmailag igénytelenebb, de jobban fizető és kevesebb munkateherrel járó állásokkal. Becslések szerint minden ötödik szemész szakorvos elhagyja a közszolgálatot a szakvizsgától számított 4 éven belül, vagy csak részállást vállal abban. A képalkotó diagnosztikai központok logikája kissé más: a szakdolgozóik gyakran alkalmazottak, azonban az orvosok általában valamelyik közintézményben közalkalmazottak. Közterheiket így az „anyaintézmény” fizeti, az alig magasabb vállalkozói órabér azonban adózás szempontjából „jó megoldás”. Nem véletlen, hogy a radiológusok egy részének nemcsak másod-, hanem harmad- vagy negyed-állása is van, gyakran a heti 100 órát megközelítő össz-óraszámmal. Ez az ára annak a hálapénz nélküli szakmában, hogy – elsősorban a férfi radiológusok – összjövedelme összevethetővé vált a klinikai szakmákban dolgozókkal.

A magánszolgáltatások sajátos hatása, hogy ezek az intézmények a képzésben – ritka kivételként és elsősorban akkori is az orvosi területen – nem vesznek részt, a szakorvosra, a legjobban képzett szakaszszisztensre – a „késztermékre” tartanak igényt. A szakképesítések megszerzése kapcsán megkötött tanulmányi szerződések nem tudják a funkciójukat betölteni, nem tartják az egészségügyi közszolgáltatás területén az egészségügyi dolgozókat, hiszen ezeknek a magán egészségügyi szolgáltatóknak nem jelent gondot a „késztermék megvásárlása” és így hiába taníttatja ki és képzi tovább az egészségügyi közszolgáltatás a szakembereit, nem tudja őket megtartani a viszonylag alacsony bérezés miatt. Az egészségügyi magánintézmények pedig olyan pénzügyi konstrukciókat kínálnak ezeknek a szakembereknek, hogy a tanulmányi szerződések ellenére is elhagyják az egészségügyi közszolgáltatási területeket. Ez nem csak mennyiségi hiányhoz, hanem minőségi kontraszelekcióhoz is vezethet egyes szakmákban.

____________________________________ 12 _____________________________________


A munkaerő-hiány nem magyar specialitás: világszerte szinte minden ország hasonló gondokkal küzd

Az egészségügyi személyzetben tapasztalható egyensúly-zavarok vissza-visszatérő témái a nemzetközi sajtónak. A gond a legnagyobb figyelmet a fejlődő és a hazánkhoz hasonló országokban kapja, hiszen a hiány vagy az egyenlőtlenség itt az ellátás minőségét és hatékonyságát veszélyeztetheti, és gátja a mindenütt szándékolt egészségügyi reformnak. Nem véletlen, hogy szinte minden nemzetközi szervezet – így elsősorban az Egészségügyi Világszervezet és az OECD – kiemelt programokban foglalkozik a kérdéskörrel. Az alábbiakban ezeknek a szervezeteknek az információiból és állásfoglalásaiból mutatunk be néhány, Magyarország számára fontosabbat. A hiány persze relatív fogalom: amit az egyik országban súlyos hiányként élnek meg, attól a másik országban boldogok lennének. Afrika Szahara alatti részén például tavaly 14 olyan ország volt, ahol egyetlen szakképzett röntgenes sincs. Ráadásul nem minden országban ugyanazt érik hiányon, de eltérő lehet az is, hogy kit tekintenek orvosnak vagy kisegítő személyzetnek. Az egyszerűség kedvéért ebben az anyagban a hazai és az Európai Unióban használatos szóhasználatot és adatokat vesszük figyelembe. Ezt indokolja az is, hogy küszöbön áll csatlakozásunk az Európai Közösséghez, így az ottani eseményeket és álláspontokat célszerű ismernünk. Joggal tehetjük fel a kérdést: mihez képest van hiány? Vegyük példának az orvosokat! Bár az orvosok száma Európa-szerte folyamatosan nő, a növekvő szükségletek, az ennél is gyorsabban növekvő igények és a szakma specializálódása miatt az igény még ennél is sokkal nagyobb. Ráadásul nő a szakmából elvándorlók száma is. Az orvosképzés azonban igen drága, ezért a legtöbb országban inkább tűrnek valamelyes hiányt, minthogy többet fordítsanak olyan munkaerő kiképzésére, akit esetleg el is veszítenek. Olyan is van, hogy nagyon aktívan élnek a külföldi toborzás eszközeivel, különösen azokban az országokban, ahol a toborzó ország nyelvét sokan beszélik jó szinten. Milyen következményei vannak a mai tendenciáknak tőlünk jobban élő államokban? A németeknél a betöltetlen állások száma 97-től 2001-ig megduplázódott. Németországban abszolút hiány lesz szemészekből 2004-re, radiológusokból 2005-re és általános orvosokból 2006-ra. Ha a betöltetlen állások számát nézzük, mi már elértük ezt a szintet. 2010 után Európa-szerte drasztikusan csökkenni fog a foglalkoztatottak és nőni az eltartottak, az idősek száma (= nő az igény az ellátásra), ugyanakkor öregszik az egészségügyi ellátó személyzet is. Ez és a krónikus betegségek nagy száma mellett öregedő népesség különös terhet jelent az Európai Unióba belépő országokban, így hazánkban is. A toborzás kétélű fegyver. Az Egyesült Királyságban már szabályozni kellett az „etikus toborzást”: olyan területekről vonták el nagy számban a legjobb szakembereket, ahol az egészségügy súlyos gondokkal küzd. A volt angol gyarmatbirodalom számos országában a lakosság egészségi állapota közismerten igen rossz, a 10.000 lakosra jutó orvosok és nővérek száma pedig jó, ha harmada az angliainak. Mivel azonban Indiában magas az angolul beszélő egészségügyi dolgozók száma, magától adódó tobor-

____________________________________ 13 _____________________________________


zási területként kínálkozott az ország. A törékeny egészségügyi ellátórendszer azonban máris megsínylette a dolgozók elvándorlását.

Az egészségügyi dolgozók mennyiségi és minőségi hiánya ma már szinte minden országban súlyos probléma. A probléma súlyát felismerve mind az Egészségügyi Világszervezet, mind az OECD tartós elemző programokat működtet. A fejlett országokban a megnövekedett igények generálják a hiányt, a kevésbé fejlettekben és a fejlődőkben abszolút hiánnyal is számolni kell. Mivel az egészségügy sajátos „humán szolgáltatás”, ahol a személyes gondoskodás, észlelés, a gyógyítás nem váltható ki valamilyen „gépi” megoldással, így a létszámhiány közvetlenül rontja a gyógyítás, az ellátás minőségét.

____________________________________ 14 _____________________________________


A létszámhiány okai összetettek

Ha nem a hiány mértékét, hanem okait vizsgáljuk, mind a hazai, mind a nemzetközi tanulmányok sok összetevőre mutatnak rá. Ezek közül vitán felül legfontosabb a bérkérdés. Európához közeledve természetes, hogy minden réteg európai körülményeket, európai béreket szeretne. Napjainkban az orvos-bérek kérdése a társadalmat megosztó kérdéssé vált. Ez jelentősen növelte az egészségügy körül meglévő, indokolt és indokolatlan feszültségeket, a kölcsönös meg nem értést. A feszültségek csökkentéséhez adatokra és korrekt érvelésre van szükség. A jelenlegi kormány, ismerve az egészségügyben dolgozók egyre nehezülő helyzetét és szerepüket a lakosság életminőségének biztosításában, első intézkedései között 50%-os béremelést szavazott meg az egészségügyben dolgozók számára, ráadásul úgy, hogy legyen meg az indokolt különbség az orvos és a nővér, a diplomás és a kisegítő dolgozó között, ami a kilencvenes évek végére eltűnt. A bérek kérdését azonban természetesen egyetlen kormány sem tudja függetlenné tenni a ráfordítható forrásoktól, elsősorban a gazdaság jövedelemtermelő képességétől. Vegyük most csupán az orvos-béreket! Egyes statisztikák szerint a német és a cseh orvosok jövedelme közötti szorzó kb. ötszörös, a magyar és a cseh orvosok közötti szorzó háromszoros, ha valutában számítjuk őket. Vásárlóerőben már kicsit jobb a helyzet. Senki sem gondolhatja persze komolyan, hogy a magyar nemzeti össztermékből francia béreket lehet biztosítani, bármely foglalkoztatási csoport számára. Célszerű tehát azt az összehasonlítást megtennünk, hogy a gazdaság teljesítőképességéhez képest hogyan alakulnak a bérek. Az összehasonlítást a szakembereknek természetesen meg kell tenniük a szakdolgozói és gazdasági területen is. Az orvos-bérekről szólván egy neves egészségszociológus 2001-ben a következőket írta: A nyugati országokban az orvosok átlagos bruttó évi jövedelme általában 2,5-3,3-szerese az egy főre jutó GDP értékének. Kivétel az USA, ahol ez az arány 7,4-szeres. A magyar orvosok (hivatalos jövedelme) esetében ez az arány: 1,02 volt 1999-ben. Ez azt jelenti, hogy (a nemzetközi bér/GDP arány esetén) a jelenlegi gazdasági fejlettségünk lehetővé tenné, hogy az orvosok havi bruttó átlagkeresete kb. 250-330 ezer Ft legyen. Az egészségügyi dolgozók jövedelmi helyzetének rendezésére átfogó javaslat nem született. Ennek több oka lehet: a rendezéshez szükséges források nagysága, továbbá egy ilyen koncepció nem kerülhetné meg a hálapénz kérdését sem. Látható, hogy kb. 50%-os emeléshez 1998-ban kb. 80-85 milliárd Ft kellett volna. Egy ilyen mértékű emeléshez (ami jelentősen javítana a helyzeten, de az alapvető problémát még mindig nem oldaná meg), csak (kisebb) részben nyújthatna forrást a többi két nagy költségcsoportban elérhető hatékonyság-javulás. Figyelembe véve az egészségügyi foglalkoztatottság relatíve alacsony szintjéről korábban írtakat, a fenti adatok azt jelzik, hogy az egészségügyi kiadások reálértékének jelentős növelése nélkül a jövedelmi helyzet nem orvosolható. (Orosz, 2001)

Ez a helyzet a 2002. elején 50%-os béremeléssel érezhetően javult, amit elsősorban azzal illusztrálhatunk, hogy több mint 2000 nővér tért vissza a szakmájába.

____________________________________ 15 _____________________________________


Az sem mindegy, persze, hogy egy adott társadalmon belül milyen az anyagi elismertsége egy szakterületnek? Nyugat-Európában az orvosok a legjobban fizetett szakmák között vannak, és a nővérek is az erős középmezőnyt foglalják el. Nálunk a tavalyi, 50%-os átlagos béremelés előtt 20 nyilvántartott nemzetgazdasági ágazat közül éveken át csupán a halászat biztosított alacsonyabb jövedelmeket. A Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint 2003. augusztusában az egészségügyi és szociális területen dolgozók nettó átlagkeresete 81 406 forint volt, ami az előző év azonos hónapjával összevetve 23,3%-os emelkedésnek felel meg. Ezzel a jövedelemmel maga mögé utasítja ugyan a mezőgazdaságot, halászatot és az egész (kevés diplomást foglalkoztató) feldolgozóipart, de még mindig csak a nemzetgazdasági átlag körül van, és több mint 10 000 forinttal lemarad a sokszor emlegetett oktatás béreitől is. A valódi felzárkóztatás tehát éppen csak hogy elkezdődött. A jelenlegi finanszírozási rendszerben a béreket a kórházak és a járóbeteg-ellátás esetében a teljesítményért kapott tételek tartalmazzák. Az évek során azonban a teljesítményekben foglalt bérhányad jelentősen eltorzult. Példa: Egy 12 ágyas Intenzív Terápiás Osztály 2003. január havi – kiemelkedő – teljesítménye 188,67 súlyszám. Ebből a GYÓGYINFOK által megadott aránnyal számolva nővérbérre jut 1 866 000 Ft. Az Intenzív terápiás szakápolók KJT szerinti minimum fizetése, a törvényes pótlékok (ágymelletti és műszak) alapján ez az összeg 10-12 nővér fizetésére elegendő. 12 ágyra a szakmai minimum-feltétel 36 nővér. Jelenleg a betöltött állások száma 29. A bérköltség a KJT minimum szerint a meglevő 29 nővérre 4 893 702 Ft.

Joggal tesszük föl a kérdést: hova lesznek a drágán kiképzett orvosok? •

•

•

A nyilvántartások szerint kb. egy teljes évfolyamnyi orvos – 1200-1400 fő – dolgozik a gyógyszerek ismertetését elősegítő orvos-látogatóként. Várható, hogy ezek egy része a gyógyszerismertetésre és támogatásra vonatkozó új rendeletek eredményeként visszatér a szakmához, de az is valószínű, hogy a jobb jövedelem és egyéb juttatások hiányát sokan már nem vállalják és továbbra is az egészségügyön kívül keresnek állást. A fiatal generációban számosan szereztek második diplomát``– közgazdaságit, jogit, orvosmenedzserit – az orvosegyetemmel egyidőben, vagy kevéssel azután. Ezek az általában több nyelvet beszélő fiatalok elkötelezettek az egészségügy iránt, de el akarják ismertetni magasabb képzettségüket és általában nem a betegágy mellett vállalnak munkát, diplomás minimálbérért. Száz körüli ilyen fiatal dolgozik a különböző kutatóintézetekben, tanácsadó cégeknél, gyógyszergyárakban. Pozitív jelenség, hogy újabban néhányan a köztisztviselői hivatást választják életpályájukul, így ismereteik hasznosulnak az egészségügyben. Több száz azonban azoknak a száma, akik egészségügyi, családi vagy egyszerű anyagi okokból „igazi” pályaelhagyók: ingatlanügynökségük, autószalonjuk, éttermük van, vagy neves informatikai cégük van, családanyaként nem vállalnak munkát vagy társukat követik külföldre.

____________________________________ 16 _____________________________________


Az orvosok mindezzel együtt még mai is ritkán választanak más pályát, részben speciális képzettségük, részben hivatástudatuk folytán. A nővérek esetében azonban néhány – pályaelhagyásra is késztető – kiegészítő, messze jobb kereseti lehetőségeket biztosító lehetőség kínálkozik: • • •

a vásárlóközpontok és hipermarketek eladónak, pénztárosnak csábítják el a nővéreket, asszisztenseket, sok nővér megy külföldre baby-sitternek, gondozónak, holott szeretnének ugyanott nővéri munkát végezni, de ma még nem tudnak a munkavállalási feltételekről, lehetőségekről, az új képzési rendszerben végzett fiatal generáció jobb (eurokonform) iskolázottsága folytán hajlamosabb lesz külföldön munkát vállalni.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy az utolsó esztendőben, a bérintézkedések hatására a helyzet jelentősen javult: az egészségügyi szakdolgozók bére eléri, olykor meghaladja a kereskedelemben tapasztalható jövedelmeket. Remélhetjük, hogy a folyamat nem állt meg.

Presztízs és média: mindenki tud elrettentő eseteket az egészségügyi ellátás mindennapjaiból. Napjainkban jelent meg Moldova György könyvsorozata az egészségügyről, ami összegyűjtve tartalmaz számos – elsősorban rossz-példát. A sajtó – talán meg inkább, mint a világ más részein – a negatív eseményeket felnagyítva ismerteti, a pozitívakról vajmi keveset hallunk. Az is mindennapos, hogy a szűkösségből eredő gondokat – az okok vizsgálása nélkül – az egészségügyi dolgozók nyakába varrja a sajtó, azt a képet keltve, hogy a jó szándék hiánya vagy a hálapénz-éhség az oka a felszültségeknek. A társadalom képe az egészségügyben dolgozókról alapvetően két okból romlott az utóbbi években. Az egyik a – döntően szűkösségből eredő – ellátási hiány vagy késedelem, a másik a média tévesen értelmezett szerepe. Napjainkban Magyarországon ehhez járultak radikális Magyar Orvosi Kamara és egyes szakszervezetek hibás kommunikációja az irreális, rosszul ütemezett és radikális bérkövetelések kapcsán, ami a lakosság nagy részét indokolatlanul fordította szembe az egészségügyi dolgozókkal, elsősorban az orvosokkal.

Peres ügyek: mindenkinek elemi igénye és joga, aki valamilyen szolgáltatást vesz igénybe, hogy az átlátható, ellenőrizhető legyen. Ebből a szempontból az egészségügy is egy szolgáltatás. A gyógyító tevékenységet övező korábbi nimbusz lefoszlott, ami önmagában nem baj. Baj az, hogy ezzel a bizalom jó része is elveszett. Nemzetközi jelenség a peres és panaszos ügyek számának növekedése, bár ezek többsége nem végződik elmarasztalással, és nem rendelkezik objektív alapokkal. Egyetlen egészségügyi dolgozó sem vitatja, hogy akit bizonyíthatóan kár ért, az jusson hozzá az őt megillető kártérítéshez. De nézzük meg a másik oldalt is! A jogi felelősségre vonhatóság és a kártérítések számának, összegének növekedése nem kívánatos jelenségekhez vezetett. Az USA-ban már csillagászati összegű az a felelősségbiztosítás, amit néhány kiemelt szakmában, elsősorban a szülészetben meg kell kötnie az orvosnak. Ezt természetesen béreiben is érvényesíti – érvényesítheti – az ottani orvos. A helyzet mára néhány szakmában oda vezetett, hogy inkább nem választják a „legkockázatosabb” állásokat.

____________________________________ 17 _____________________________________


De mit lehet tenni Magyarországon? A hazai közalkalmazotti bértábla ismeretében, ahol egy kezdő orvos vagy diplomás nővér 100 000 Ft. bruttó körül keres, az 5 és 60 millió forint körüli kártérítési igények nem is értelmezhetőek. Az egészségügyi dolgozó, mint egyén, nem képes helytállni az esetleg bekövetkező károsodásért. A gyógyítás alapvetően intézményi keretek között történik, és ritka is, hogy egy káresemény kizárólag egy személyhez legyen köthető. Magától adódik, hogy álljon helyt az intézmény – a kórház, a rendelő – azokért, akiket alkalmazott! A rohamosan növekvő kárigény-értékek azonban esetenként meszsze meghaladják egy kórház anyagi lehetőségeit, hát még egy rendelőét! A törvény a betegek védelmében felelősségbiztosításra kötelezi a kórházakat, rendelőket. Ma a finanszírozási szerződés csak azzal az egészségügyi szolgáltatóval köthető meg, amely rendelkezik felelősségbiztosítási szerződéssel, azaz a jogszabály kötelezővé teszi a felelősségbiztosítási szerződés meglétét. Mára azonban a biztosítók nem hajlandók felelősségbiztosítást kötni az intézményekkel, mert nem éri meg nekik. Kötelezni pedig nem lehet rá őket. Tudjuk, hogy a helyzet a legtöbb európai országban is hasonló. Ez a védtelenség sok orvos számára jelent komoly lelki terhet, akkor is, ha tudja, hogy – ma még – nem válhat földönfutóvá egy tévedése miatt. Ha az orvos alkalmazott, akkor valóban nem áll fenn az a veszély, hogy „földön futóvá” válik, hiszen a munkajogi kártérítési szabályok eléggé jól behatárolják az egy havi jövedelem 50% erejének megjelölésével a kártérítési felelősség mértékét. Más a helyzet, ha az egészségügyi dolgozó vállalkozás keretében kíván egészségügyi tevékenységet ellátni, ugyanis ma a felelősségbiztosítási limitek felső értéke általában 5 millió forint. Ez sok esetben azt jelenti, hogy lényegesen magasabb összegű kártérítést kell egy beteg számára fizetni, mint az 5 millió forint és ez bizony egy magán egészségügyi vállalkozásnál komoly problémát, sőt teljesíthetetlen kártérítés fizetési kötelezettséget jelenthet, mint ahogy komoly gondot jelent a biztosítási díj kifizetése is. Ezek a példák egyértelművé teszik, hogy a felelősségbiztosítás teljes kérdéskörét újra kell gondolni és szabályozni, mind a betegek, mind az egészségügyi dolgozók érdekében.

Megváltoztak a társadalmi igények: a szabadidő, illetve a szabadon felhasználható idő jelentősen felértékelődött a társadalomban. Amennyiben egy egészségügyi dolgozó a három-műszakos, ügyeletet és jelentős túlmunkát igénylő szakmát választja, számolhat azzal, hogy nem találja helyét a mai társadalomban. A három-műszakban dolgozó nővér, a heti két-három ügyeletet teljesítő orvos nem csak a családjának hiányzik – ha egyáltalán módja van családot alapítani – hanem egyéb kapcsolatrendszere is szegényessé válik. De nem tud részt venni a közéletben, a politikában sem – vagy csak szakmája teljes feladása árán. Nem véletlen, hogy a Parlamentben ma összesen néhány orvosnőt találunk, közülük is csak egy gyakorolja aktívan hivatását. A kapcsolatok elszegényedésének nemcsak a pályaválasztásban, hanem a pályán maradásban és az egészségügyi személyzet idő előtti „elhasználódásában” is szerepe van. A SOTE Magatartástudományi Intézetében végzett tanulmányokban azt találták, hogy az orvosok – és különösen az orvosnők – várható élettartama sokkal rövidebb, halandósága sokkal nagyobb, mint betegeiké! Az áldozatkészséget, a caritast a társadalom ma nem honorálja. Ráadásul azok a készségek, amelyek az egészségügyi hivatást választókra jellemzőek (empátia, jó kommunikációs készség, szervezőkészség stb.) a versenyszféra szolgáltató ágaiban sokkal jobban eladhatók. A túlterheltség és az elismertség hiánya együttesen ahhoz vezetnek, hogy az egészségügyi dolgozók gyakran betegebbek a betegeiknél és az átlagnál is hamarabb „elhasználódnak”. Több tanulmány bizo-

____________________________________ 18 _____________________________________


nyítja, hogy az orvosok, nővérek várható életkora a lakosság átlagánál jelentősen rosszabb, több a daganatos és krónikus betegségek aránya és magas az önpusztító életvitel is. A női munkaerő: az egészségügy hagyományosan „nőies” ágazat, mint az első ábrákon is bemutattuk. Az ápolás területén ennek történeti hagyományai vannak, gondoljuk csak az ápoló apácákra! Fokozatosan nőiesedett el azonban az orvoslás is. Ez a tendencia az utóbbi években még inkább fokozódik, mivel a férfiak közismerten „kivonulnak” a rosszul fizető és alacsony vagy csökkenő presztízsű ágazatokból. Mára már nem „független” apácák dolgoznak az egészségügyben, hanem nők és családanyák. A nők társadalmi szerepe, a velük kapcsolatos elvárások azonban jóformán változatlanok az elmúlt évtizedekben, sőt az utóbbi évek egyik „termése” a visszakanyarodás a „hagyományos női szerepekhez”. Az is közismert, hogy a család ellátásában a feladatok megosztását elősegítő intézmények (bölcsőde, Patyolat stb.) szinte teljesen leépültek az utóbbi években. Az atomizálódott családokban az sincs, aki a beteg gyerekkel otthon maradjon. A jelenlegi foglalkoztatási jogszabályok ugyanakkor a munkáltatókat abban teszik érdekeltté, hogy teljes állásban, minél jobban terhelhető munkaerőt alkalmazzanak, magyarán: a női munkatársaknak a legkeményebb férfi normáknak kell megfelelniük. Ez a nyomás annál erőteljesebb, minél nagyobb egy intézetben a létszámhiány: az ott maradókra az átlagosnál is nagyobb teher hárul. A családi, társadalmi és munkahelyi szerep ebből eredő összeegyeztethetetlensége sok várható esetben – különösen a közepes képzettségű kategóriákban – a pálya elhagyásának egyik legfőbb oka. Összességében azt mondhatjuk, hogy gazdasági és társadalmi körülmények olyan irányba változtak, amelyek a korábbinál kevésbé teszik vonzóvá az egészségügyi pályákat. A helyzet javításához, a lakossági igények kielégítéséhez a pálya vonzerejének növelése elengedhetetlen, és ehhez a béremelés önmagában már nem elég.

____________________________________ 19 _____________________________________


Az Európai Unióhoz való csatlakozás várható hatása

Az Európai Unió, amelyhez a következő hónapokban egyenjogú tagként csatlakozunk, elsősorban gazdasági közösség. A gazdasági élet „összenyitása” a benne résztvevő országok mindegyikének előnyt jelent, azonban tudatában kell lennünk annak, hogy az előnyök és a veszteségek nem egyenlően oszlanak meg. Így igaz ez az egészségügyi dolgozók esetében is. Az Európai Unióban az együttműködés számos területe szigorúan szabályozott. Az egészségügyet illetően a legfontosabb szabályok: • • •

A képzettségek kölcsönös elismerése (Római Egyezmény, 1957). A munkaerő szabad áramlása. Ágazati szabályozás: Az orvosokra, nővérekre, szülésznőkre stb. vonatkozó direktívák – vonatkoznak minden olyan EU polgárra, aki az egészségügyben 18 éves kora után még legalább 3 éves képzésben részesült.

A csatlakozás után tehát senkit sem lehet megakadályozni abban, hogy ott vállaljon munkát, ahol tud. Jó, ha tudjuk: már ma sem. Márpedig a mai közösségbeli államokban is egészségügyi munkaerő-hiány van. A bérek pedig nem függhetnek – legalább is jogszabály szerint – attól, hogy milyen nemzetiségű EU polgár tölti be az adott állást. Az oktatási rendszer egységesítése, összehangolása, a végzettségek kölcsönös elismerése mára megtörtént, illetve jogilag megalapozott, egészségügyi dolgozóink tehát „piacképesek”. Orvosaink piacra lépését megkönnyíti, hogy diplomájuk azon kevesek közé tartozik, amit már ma is elismernek az Európai Közösségben. Az Európai Munkaidő Direktíva szerint az egészségügyben dolgozók nem dolgozhatnak heti 48 óránál többet. A jogszabály alapvetően üdvözlendő: az egészségügyi dolgozónak joga van a pihenésre, a betegnek pedig a pihent orvosra. Az Európai Bíróság megerősítette, hogy az ügyelet teljes egészében beleszámítandó ebbe és ugyanúgy fizetendő, mint a normál munkaórák. Ez igaz még akkor is, ha az idő egy részében pihenhetnek, hiszen mindig készen kell állniuk a munkára. Májusi belépésünk után néhány hónappal e szabályozás hatályba lép és néhány év alatt teljes körben alkalmazni kötelesek a tagállamok Az egészségügyi dolgozók jogállásáról szóló jogszabály már ennek figyelembevételével készült. A valóságban ennek a jogszabálynak az életbelépése után elég bonyolult helyzet alakulhat ki. A hazai állásfoglalások helyett a Németországban kialakult vita néhány elemét ismertetjük, mintegy előrevetítve a hazai gondokat és vitákat.

____________________________________ 20 _____________________________________


A német példa (British Medical Journal, 2003, szept. 20-i cikke alapján) A bíróság állásfoglalását általában örömmel üdvözölték a politikusok, az orvosok és a közvélemény is, mivel úgy ítélték meg, hogy ez valóban a betegek érdekeit szolgálja. A jövőben nem agyonfáradt orvosok fogják kezelni a betegeket. A Német Kórházszövetség, amely több mint 2000 kórházat képvisel, úgy becsüli, hogy kb. 27 000 további doktorra lesz szükség, ami a kormányzatnak kb. évi 1,75 M Euro többletköltséget jelent. A fiatal orvosok érzelmei azonban vegyesek a döntéssel kapcsolatban, mivel azzal kellett szembesülniük, hogy jövedelmeik jelentősen csökkenni fognak. A Direktíva értelmében nem dolgozhatnak hetenként 48 óránál többet, és ha az ügyeleti idő ebben benne foglaltatik, kevesebb órát dolgoznak, és kevesebbet keresnek. Az orvosok egy része úgy véli, hogy az ifjú orvosok képzése és a betegellátás folyamata is csorbát fog szenvedni. A sebészek különösen szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy az új munkabeosztás képes lesz-e megfelelni a klinikai szükségleteknek. A német egészségügyi miniszter, Ulla Schmidt, megkérdőjelezi, hogy az új szabályozás azt jelentené, hogy több orvosra van szükség. Úgy véli, hogy megfelelő munkaszervezés újjászervezésével és a hierarchia csökkentésével a gondok kezelhetők. A legnagyobb egészségbiztosítók egyetértenek vele. Véleményük szerint nincs ok arra, hogy költségvetésüket megemeljék a döntés következtében. A Német Kórházszövetség azonban azt állítja, hogy a ma foglalkoztatott 113 000 orvoshoz további 27 000 orvos munkába állítása lenne szükséges, továbbá 14 000 nővér-állást is szervezni kell. Ezen túlmenően a Szövetség kétli, hogy van elég orvos a munkahelyek betöltésére. "Jelenleg csak 7000 orvos vár munkalehetőségre Németországban” – mondta Burghard Rocke, a Szövetség elnöke.

A Munkaidő Direktíva bevezetése után nálunk is hasonló gondokkal kell szembenéznünk. Ennek egyik hazai következménye, hogy a másod- és harmad-állásokkal betöltött állások egy része valódi és nyilvánvaló hiányként fog jelentkezni. Az egészségügyi dolgozók munkaidő-alapját az engedélyező hatóságok összeadják, bármilyen munkakörben is látják el azt, így nem lesz módjuk a korábbi, önkizsákmányoló „álláshalmozásra”. A dolgozók ugyanakkor veszteségként fogják megélni, hiszen bár szabadidejük nő, ezt nem használhatják föl jövedelmük pótlására. Számolnunk kell az elvándorláson túl azzal is, hogy az illegális többletjövedelem-források új formái jelenhetnek meg.

Kivándorlási szándék Napjainkban jelent meg arról egy igényes tudományos munka, hogy a korábbi években az emigráció (disszidálás), illetve a bevándorlás milyen hatást gyakorolt a magyar orvosi foglalkoztatottságra 1989 és 2000 között. Az anyag egyik legfontosabb megállapítása: „Csak véletlenszerű, hogy az 1968-as, illetve az 1983-as évjárat nem mutat lényeges különbséget, ugyanis az összes többi esetben az eltérés legalább kétszeres, vagy másfélszeres szorzószámmal fejezhető ki. A veszteségek pótlása a szocializmusban is a

____________________________________ 21 _____________________________________


képzési keretszámok módosításával, és a bevándorlással történt. Amint láttuk, ez a korszak jelentős negatívummal zárult. A rendszerváltozás után a keretszámok fokozatosan csökkentek, a bevándorlás soha nem tapasztalt méreteket öltött, de ez a jelleg a pályaelhagyásban is érvényesült. Sőt az 1983-1999-es diplomások részletesen megvizsgált csoportjában még további veszteségekre számíthatunk az Európai Unióhoz történő 2004. évi tényleges csatlakozás következtében. Az anyagot teljes terjedelmében tesszük közzé a mellékletben. A külföldi munkavállalási szándékról és okairól egy hazai felmérés eredményei alapján nyújtunk betekintést az alábbiakban. Korábban már voltak arra vonatkozó tájékozódó vizsgálatok, hogy az EU tagországok közelében lévő Magyarország, Csehország és Lengyelország irányából milyen arányban várhatók majd kivándorlási lépések. Ezek a sokak számára meglepő, vagy néhányaknak megdöbbentő adatok igényelték azt a tudományos munkát, amelyet 2001. augusztus és október között végeztek kérdőíves felmérés formájában. Az anyagról már előzetes tájékoztatást adtak egy Párizsban tartott, e kérdést is érintő munkaértekezleten, de a részletes összeállítást múlt év nyarán adták közre. A felmérés magyar része 1200 egészségügyi dolgozó kérdőíves válaszain alapult. A résztvevők között 32,3% orvos, 54% nővér, 13,7% egyéb egészségügyi dolgozó volt. A válaszadók 97%-a állami alkalmazott, és csupán 3% volt privát szférából. A megkérdezettek 17%-a Budapesten, 15%-a a nagy városokban, 68%-a kisvárosban dolgozott. Fontos a migráció szempontjából, hogy 30%-uk egyedül élő, 55%-uk házas, a gyermekkel rendelkezőknek 58%-ának egy vagy több gyermeke volt.

A fő mozgatóerő a magasabb kereset: az orvosok 73%-ában, a nővérek, asszisztensek 84,8%-ában ez a megjelölés szerepelt a külföldi munkavállalás szorgalmazása indokaként. Ezt a felmérést készítők nem tartották meglepőnek, hiszen a kérdőívek szétosztása, megválaszolása idején (2001 ősze) a magyar orvosok fizetése közel 20-szor, a nővérek fizetése 15-ször volt alacsonyabb, mint francia megfelelőjük! Ez az arány némileg javult az 50%-os béremeléssel. Csak második vonzóerőként szerepelt a jobb életminőség megjelölése, ezt az orvosok 47,9%-a, a nővérek, asszisztensek 49,5%-a vélte fontosnak. A harmadik helyre került fontossági sorrendben a jobb munkafeltételek biztosítása, amely az orvosok 45,5%-ában, a nővérek 51%-ában szerepelt válaszként. Az azonban elgondolkoztató és reménykeltő, hogy nem minden áron fogadnák el a foglalkoztatást, ugyanis az orvosoknak csak 13%-a, a nővéreknek, asszisztenseknek 31%-a fogadna el eredeti képezettségénél alacsonyabb rendű munkát. A külföldi munkavállalást, emigrációt visszafogó tényezők is vannak, amelyeket mind a munkavállalóknak, mind az egészségpolitikai irányítóinak mérlegelni szükséges:

____________________________________ 22 _____________________________________


Az emigrálás szempontjából bizonyos alternatívát jelentett néhány, 1990 óta az egészségügyben bekövetkezet, pozitív változás, mint amilyenek

• • • •

a magyar orvosok – elsősorban háziorvosok – 27,3%-a magán praxist nyitott, közalkalmazotti viszony és magángyakorlat párhuzamosan is művelhetővé vált, a gyógyszer-gyártóknál és a privát szférában magasabb fizetés érhető el, magánkórházi kezdeményezések (pl. plasztikai sebészet) szakmailag és anyagilag is jobb lehetőségeket teremtettek, ha nem is széles réteg számára.

Az orvosok egy része számára ezek a lehetőségek, mint emigrációt visszatartó erő jelentkeztek, bár még nem derült ki, hogy ezek az új esélyek milyen hosszú távra biztosítanak valóban kedvezőbb megélhetési feltételeket. Egyéb tényezők:

•

Elválasztja a családtól a munkavállalót (ezt 42,1%-ban fogalmazták meg). Mind az orvosok, mind a nővérek, asszisztensek esetén majdnem azonos arányban jelent ez gátló tényezőt.

•

A valódi egyenértékűség néha csak formális: egy évtizeddel az újraegyesülés után ma is csak a nyugati 75%-a a bér a keletnémeteknél és nem kapnak vezető állást!

•

A nyelvi nehézség mindenütt, bizonyos tevékenységi körökben különleges jelentőségű. Ezt az emigrálni szándékozók 26,6%-a jelölte meg. Azok, akik már valamilyen idegen nyelven beszélnek, nagyobb arányú (57%) hajlandóságot mutatnak, hogy külföldön vállaljanak munkát, mint azok, akik nem beszélnek idegen nyelvet (44%). Minthogy az orvosok jelentős hányada beszél nyelvet, a nyelvi nehézség csupán 18,3%-nál kerül említésre gátló tényezőként, míg a nővérek esetén 38,9%-ban, labor asszisztensek esetében 45,4%-ban okoz gondot a nyelv-ismeret hiánya.

•

Csak harmadik gyakorisági helyet kapott a letelepedési nehézség, a lakáshoz jutás, a beilleszkedés, amelyet 24,2%ban említenek a megkérdezettek.

•

Az orvosok ötöde (22,1%) az adminisztratív eljárások bonyolultságát látja gátló tényezőnek a munkavállalás szempontjából.

A nővér-elvándorlás lehetséges korlátjai egy másik tanulmány alapján:

• • • • • •

Az egészségügyi ellátórendszer szervezete és szervezése nagyon eltérő a hazaitól. Eltérések a karrierlehetőségekben: itthon hamarabb haladhat előre egy nővér. Eltérések a nővér-szerepben, a felelősségi körben és a más egészségügyi dolgozókkal való együttműködésben. Eltérések a nővérek társadalmi elismertségében. Nyelvi nehézségek. Nemi korlátok – milyen a nő szerepe az adott társadalomban.

A három vizsgált ország – Magyarország, Csehország és Lengyelország – felmérési adatait összevetve az alábbi szempontokat tartották figyelemreméltónak: •

•

Az EU szempontjából nincs semmi olyan sürgető tényező, amely miatt a bevándorlási tendenciákat veszélyhelyzetként kellene feltüntethetni saját maguk számára, sőt, a közösség mai országaiban szinte állandósuló nővér – és orvoshiány enyhülhet. Ez számunkra nem annyira jó hír. Az egészségügyi dolgozók (orvosok nővérek, asszisztensek, stb.) közül Magyarországról 12%, Csehországból 7,6% míg Lengyelországból 3,6% tervezi határozottan a külföldi munkavállalását (az arányok megtévesztők, hiszen a 3-szor nagyobb számú lengyel orvos 3,6%-a számban azonos a magyar vagy cseh kitelepülni szándékozókkal). Szakemberek úgy vélik, hogy csak a csatlakozást követő első néhány évre lesznek érvényesek ezek az arányok, amelyekről sok szakértő úgy tartja, hogy

____________________________________ 23 _____________________________________


•

bármennyire is erős elhatározás áll mögöttük, megvalósulásukra sokkal kisebb arányban kerül majd sor. Az azonban figyelmeztető, hogy fő mozgatóerőként mindhárom országban az alacsony fizetést jelölték meg, hiszen abszolút értékben számolva a lengyel orvosok fizetése 8-szor, a cseh orvosoké 11-szer, a magyaroké 20-szor kevesebb volt 2001-ben mind a francia orvosoké, és ugyanígy a lengyel nővér 6-szor, a cseh 11-szer, míg a magyar nővér 15-ször keresett kevesebbet, mint francia kollegájuk.

Az összeállítás arra a megállapításra jutott, hogy nem az a feladat, hogy ezeket a jelenségeket megelőzzük, hanem hogy megfelelő intézkedésekkel kellő irányba tereljük, és ez a mozgás mind az anyaország, mind a befogadó ország számára lehetőleg kedvező eredményt hozzon. Ha figyelembe vesszük az első tanulmányban közölteket, ez a változás a korábban becsültnél is nagyobb hiányt fog eredményezni az orvos-és nővérlétszám szempontjából. Feladatainkat is ennek ismeretében kell meghatározni! Az egészségügyben érvényesülő kényszerű megszorítások miatt a vártnál nagyobb arányú lesz bizonyos szakmákból az elvándorlás. Ehhez járul az is, hogy az európai orvosképzést is visszafogták az elmúlt évtizedben, az emiatt kialakult orvos-és nővérhiány épp most jelentkezik nagy erővel. E tekintetben az összes skandináv ország, Nagy-Britannia és Franciaország jön elsősorban szóba. Ma már Magyarországon működnek olyan irodák, amelyek szervezik az angliai orvos-elhelyezést, internet-honlappal rendelkeznek és hangoztatják, hogy ott az orvosok 10-szer nagyobb fizetésért, messze jobb körülmények között, nagyobb szakmai és szervezeti biztonságban dolgozhatnak, és nem csupán bizonyos hiányszakmákban! Mind munkaerő-piaci, mind etikai szempontból erősen megkérdőjelezhető az a gyakorlat, ahogyan a Magyar Orvosi Kamara részt vesz a toborzásban. Miközben hangoztatja elkötelezettségét a magyar egészségügyi ellátás, a betegek érdeke irányában, maga is besegít ahhoz, hogy a magyar orvosok minél nagyobb számban vándoroljanak külföldre. Ha figyelembe vesszük, hogy a toborzás nyilvánvaló célcsoportjai a nyelveket beszélő, dinamikus fiatal szakorvosok, akkor még súlyosabb a helyzet. Makacsul elutasítja ugyanakkor a Magyar Orvosi Kamara, hogy alkalmas és jól képzett külföldi orvosokat foglalkoztassunk a hiányok pótlására.

____________________________________ 24 _____________________________________


Az egészségpolitika és a helyi menedzsment eszközrendszere

Mind az országos, mind a helyi „egészségpolitika”, menedzsment mozgástere korlátozott a létszámhiány pótlásában. Bármely lépéshez megfelelő anyagi háttér szükséges (pl. a képzési keretszám növelését a költségvetésben kell biztosítani), valamint tekintettel kell lenni országos szinten más ágazatok helyzetére, tendenciáira. Ha esetleg nem is szolgálja aktuális érdekeinket, figyelembe kell venni az európai csatlakozás követelményrendszerét is, amely nem csak az egészségügyre vonatkozik. Az a lépés, hogy a maastricht-i egyezmény megszabja, mennyi lehet az államháztartás hiánya, határt szab annak is, hogy az állam menynyit fordíthat az egészségügyre. Nem hagyhatók figyelmen kívül egyéb, pl. munkajogi szabályozások sem, például a korábban említett, a 48 órás munkavégzésre vonatkozó szabályozás sem. Az egészségpolitika mind országosan, mind egy terület vagy intézmény esetében alapvetően három módon tud beavatkozni az egészségügyi munkaerő-hiány kezelésébe: • • •

a hiány kezelésére irányuló tervek elkészítésével, a megfelelő (jog)szabályok létrehozásával, és olyan intézményeket működtetve, amelyek alkalmasak pl. a munkaerő-helyzet folyamatos figyelemmel kísérésére vagy pl. a hazatelepülés lehetőségeinek megkönnyítésére.

Problémák, javaslatok, lehetőségek: Pályaválasztás: gondjaink csökkentése érdekében növelni szükséges az egészségügy, mint pálya vonzerejét 1.1.

1.2.

1.3. 1.4. 1.5.

Az orvostanhallgatók esetében a képzési keretszám növelése indokolt, még akkor is, ha tudjuk, hogy a kiképzettek egy jelentős része nem áll munkába vagy kivándorol. Emlékeztetőül: a végzés után munkába állók már évek óta kevesebben vannak, mint a nyugdíjba vonulók! A minisztériumban ma is megvan az a határozott szándék, hogy az európaival összhangban levő, ugyanakkor rugalmas képzési rendet alakít ki, ami megkönnyíti az egészségügyi pályát választók hazai elhelyezkedését. Ennek érdekében egy, miniszteri biztos által irányított munkacsoport foglalkozik az oktatás-képzés kérdéseivel, amelynek egyik feladata éppen ennek a vitaanyagnak a létrehozása volt. A nővérek, egyéb szakdolgozók számára egy ösztöndíj-rendszer kialakítása megkezdődött, tovább fejleszthető. Gazdasági területen: a gyakornoki rendszer visszaállítása szükséges. Ez valószínűleg középtávon biztosíthatja az utánpótlást, elsősorban a nagyobb intézményekben A szakma vonzerejének növelése érdekében nemcsak a minisztériumnak, hanem az intézményeknek is többet kellene tenni az egészségügyi munka értékeinek, távlati lehetőségeinek bemutatására.

____________________________________ 25 _____________________________________


2. Pályán tartás: ha tudjuk, hogy a kiképzett egészségügyi dolgozók egyharmada nem dolgozik az egészségügyben a végzéshez számított öt éven belül, nyilvánvaló, hogy javítani kell a pályán maradás feltételeit. Jogi eszközökkel azonban ma senki nem kötelezhető arra, hogy tanult mesterségét folytassa. Más módszereket kell keresnünk. 2.1. A bérezés javítása: megkezdődött, de mint már említettük, a felzárkóztatás a más ágazatokhoz sem fejeződött be, nemhogy az európai államokhoz. Reális célként kitűzhető azonban, hogy belátható időn belül a nemzeti össztermékből biztosított bér azonos szinten legyen pl. Csehországéval vagy Lengyelországéval. 2.2. A munkafeltételek javítása: az épületek felújítása, a műszerezettség szervezett javítása elsősorban a betegek érdekeit szolgálja, de egyúttal a dolgozók elégedettségét is javítja. Mindenki számára az az elvárható, hogy kényelmes körülmények között, jó felszerelésekkel gyógyíthassanak. E két pont alapján elmondható, ami a Kormányprogramban is szerepel: további jelentős pénzeszközökre lesz – van – szükség az egészségügyben. Nyilvánvaló azonban, hogy minden kórház, rendelő felújítására nem lesz pénz – de erre nem is lesz szükség. Közös megegyezés szükséges abban, hogy inkább kevesebb, de jól felszerelt intézményben, megfelelő számú orvos, nővér, asszisztens által ellátott kórházban, rendelőben kívánunk gyógyulni, mint közeli, de lepusztult kórházban, ahol két orvosra jut egy nővér és nincs elég baleseti sebész. Ahhoz is egyetértés szükséges, hogy mennyi jusson az egészségügyi dolgozók bérére. Az ügyelet után másodállásban robotoló orvos fáradtan és kedvetlenül fog gyógyítani bennünket, egyesek pedig hálapénzzel akarják biztosítani életkörülményeiket. Nem ez az érdekünk. 2.3.

2.4.

2.5.

Személyekhez szabott munkarend: mivel itt közvetlen ember-ember közötti kapcsolatban megnyilvánuló, bizalmi szolgáltatásról van szó, a kapcsolattartás minden más területnél fontosabb. Ez a legtöbb területen akadálya a részmunkaidős foglalkoztatásnak, hiszen nehezen biztosítható a folyamatos ellátás. Két fél nővér nem azonos egy teljessel: nehezen alakul ki a személyes kapcsolat a rövidebb idő alatt, ugyanakkor kétszeres mennyiségű öltöző, munkaruha, étkezési hozzájárulás kell. Ennek feltételei nincsenek benne a mai díjtételekben, amit a kórházak, rendelők kapnak. Nincs azonban akadálya annak, hogy elsősorban a háttérszolgáltatásokban vagy a diagnosztikában így dolgozhasson jelentős mennyiségű munkatárs. Az utóbbi hónapokban megteremtődtek a részmunkaidős foglalkoztatás jogi feltételei, az intézményeket azonban érdekeltté kell tenni és támogatni szükséges a részmunkaidő bevezetésében. Segítő szolgáltatások: elsősorban a gyerekes anyák gondjait csökkentené, ha a munkaidejükhöz alkalmazkodva, hosszabban tartana nyitva a bölcsőde, óvoda. Nagyobb intézményekben megfontolandó, hogy célszerű felújítani a munkahelyi óvoda intézményét – vagy érdemes szerződést kötni egy közeli gyermekintézménnyel. A megbecsültség növelése: az egészségügy egészében, de az egyes kórházakban, rendelőkben is komoly lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a felelős sajtó, televízió reálisan és hangulatkeltés nélkül mutassa be az egészségügyet, a benne dolgozókat. Valljuk be, az egészségügyben dolgozók maguk is ludasak ebben: a helyzet javítása érdekében gyakran csak a nehézségeket, a hibákat sorolják, gyakran egymást is elkeserítve. A magyar egészségügynek pedig vannak méltán és nemzetközi szinten is elismert eredményei és számos olyan intézmény is van, amelyik mintaszerűen dolgozik, a körülmények szerencsés összejátszása és a vezetés, a benne dolgozók igyekezete következtében.

____________________________________ 26 _____________________________________


2.6.

Az orvosok esetében komoly, ilyen értelemben vett érdekvédő szerepet kellene betöltenie a Magyar Orvosi Kamarának, a most létrejövő Szakdolgozói Kamarának, a szakszervezeteknek, de az Ápolási Egyesület és más szakmai szervezetek számára is indokolt, hogy felvegyék a sajtóval való kommunikációt mindennapi feladataik közé. Néhány jó példával az utóbbi időben találkozhattunk, s ennek kapcsán azon is el kell gondolkozni, hogy valóban indokolatlan befektetés-e PR egységet fenntartania egy kórháznak, szakrendelőnek? 3. Külföldi munkavállalás: Különösen az előttünk álló, csatlakozás utáni években kell nagyobb arányú elvándorlással számolnunk, de várhatóan nőni fog az idetelepülők aránya is. 3.1. Mind az orvosi, mind a szakdolgozói képzésben résztvevők számát növelni szükséges (még akkor is, ha tudjuk, hogy sokan elmennek). Ennek határt szab az az európai előírás, hogy minden ország csak annyi orvos képezhet, amennyire a lakosság nagysága és egészségi állapota miatt valóban szüksége van. Magyarország lakosságának azonban tudottan nagyon rossz az egészségi állapota, így relatíve sok egészségügyi dolgozóra is van szüksége, főként, míg a megelőzésre fordított erőfeszítések nem hozzák meg gyümölcsüket. 3.2. A bevándorlás és toborzás eszközeinek etikus használata: el is várhatjuk a mai nyugateurópai országoktól, de magunknak is foglalkoznunk kell ennek kérdéseivel. Mivel nagyobb arányú munkavállalóra elsősorban a határos országokból számíthatunk, tekintettel kell lennünk arra, hogy az ottani, egyébként is nehéz helyzetben levő egészségügyet mi se lehetetlenítsük el. A mellékletben található tanulmány alapján a más országokból való idevándorlás jelentősen kisebb arányú és – mivel a távolabbról, elsősorban Kelet-Ázsiából származó egészségügyi dolgozók általában beszélnek nyugati nyelveket is, gyakran nem cél – csak tranzitország leszünk számukra. 3.3. A visszatérés lehetőségeinek megteremtése a külföldön munkát vállaló dolgozók számára: megfontolandó többek között a fizetés nélküli szabadságra vonatkozó szabályozás felülvizsgálata. Ma legkésőbb három év után megszűnik a külföldön dolgozó munkatársak itthoni állása. Az a tény, hogy van hová hazajönnie, a visszatérítés mellett döntő szempont számos külföldön dolgozó kollégánknak. 3.4. A külföldi munkavállalás előnyeinek és nehézségeinek tárgyilagos ismertetése a szakmai testületek és a tárca közös feladata. Manapság jóformán csak a kinti bérekről beszélünk – de arról pl. kevesen tudnak, hogy tíz évvel a német újraegyesülés után a keleti orvosok bére még mindig csak 75%-a a nyugatinak és gyakorlatilag nem jutnak vezető álláshoz. Nem mindig reálisak a kinti lakáshoz, álláshoz jutáshoz, megélhetéshez szükséges információk sem. 3.5. Monitorozás: A ki- és elvándorlás mértékét és az immigrációt, ezek hatását folyamatosan figyelemmel kell kísérni ahhoz, hogy felkészülhessünk a várható tendenciákra. A csatlakozás következményei ma még nehezen becsülhetők. Az eddigi, EU-n belüli mozgások nem tekinthetők az új országok szempontjából modellnek, mivel a bér és egyéb szempontok okozta „nyomóerő” sokkal nagyobb a most csatlakozó országokban, mint a tagállamokon belül. 4. Szervezési, egészségpolitikai feladatok a szűkös létszám figyelembevételével 4.1.

Minisztériumi szinten megkezdődött azoknak a szolgáltatásoknak a felülvizsgálata, amelyek nem hoznak hasznot a betegeknek, ugyanakkor lekötik mind a pénzt, mind az egészségügyi dolgozók munkaidejét. A döntésekről a lakosság és az egészségügyben dolgozók folyamatosan fognak tájékoztatást kapni.

____________________________________ 27 _____________________________________


4.2.

4.3.

4.4.

4.5.

Az egyes intézmények várólistái és az előjegyzés alapján végzett vizsgálatok, beavatkozások listái a tárca és az Országos Egészségbiztosítási Pénztár szándékai szerint mihamarabb nyilvánosak lesznek. Ez nem az adott kórházat, rendelőt „minősíti”, hanem elősegíti a beteg szabad választását: inkább vár-e egy felkapott intézetben egy bizonyos vizsgálatra, műtétre, vagy a gyorsabb ellátás érdekében máshova megy? Ennek a szabad orvos- és intézményválasztás értelmében ma sincs akadálya. A minisztérium meghatározza az egyes eljárások végzésére fordítandó minimális időt, annak érdekében, hogy a szűkös személyzetre nehezedő nyomás miatt ne agyonhajszolt személyzet végezzen – esetenként minőségileg megkérdőjelezhető – munkát. Ez orvosnak, betegnek érdeke, azonban látni kell, hogy emiatt is nőhetnek a várólisták. Ma vannak olyan területek a járóbeteg-ellátásban, ahol 2-3 perc jut egy „beavatkozásra”. Az egészségügyi intézmények finanszírozás rövidtávon nem javul érdemben, így a teljesítmény-arányos bérekben sem várható jelentős növekedés. A helyi menedzsment csak úgy tudná „kigazdálkodni” a kevés, jó szakember számára a magasabb bért, ha más területekről elbocsát szakembereket. Láttuk azonban, hogy mára gyakorlatilag nincs tartalék a rendszerben, sőt minden területen hiány van. Az új munkajogi szabályok az eddiginél is jobban korlátozzák a túlmunka és az érte járó többletjuttatás lehetőségeit. A minimum-feltételek tartalmazzák az alkalmazandó szakszemélyzet létszámát is. Ennek következtében bizonyos, hogy egyes osztályok, rendelések megszüntetésére is szükség lesz olyan helyeken, ahol a szükséges létszám nem biztosítható. Az új jogi szabályozás lehetővé teszi, hogy egy-egy területet egészben adjon ki a kórház vállalkozó orvosoknak, nővéreknek. Ez – megfontolt döntés esetén – jobb jövedelmet eredményezhet a vállalkozóknak úgy, hogy nem növeli érdemben a gyógyító intézmény terheit.

Mindennek ára van, azonban •

• •

•

•

a várólisták, az előjegyzési rendszerek és az intézményi kapacitás-átalakítások politikai kezelhetősége kétséges, mivel lakossági elégedetlenséget váltanak ki megfelelő tájékoztatás híján – de néha még azzal is. A gazdasági szabályok nem teszik lehetővé a vezetés számára a szabad döntést az ösztönző bérekre. A politika rendre kihátrál saját ésszerűsítési törekvései mögül. Láthattuk, hogy a „kórházbezárásokból” eddig jóformán semmi sem lett, sőt milliárdokért újítottunk fel közpénzekből olyan intézményeket, ahol a személyzet nem biztosítható. A lakosság irreális igényeinek „szívóhatása” egyre fokozottabban érvényesül. A „jobban informált” lakosság mára egyre inkább vásárlóként lép fel, ugyanakkor nem veszi tudomásul, hogy az általa szükségesnek tartott ellátások egy része számára valójában nem szükséges, sőt káros is lehet, egy része pedig a mai gazdasági lehetőségek mellett egyszerűen nem teljesíthető. A jelenlegi finanszírozás arra ösztönzi az intézményeket – és így a benne dolgozókat is – hogy minél rövidebb idő alatt minél több beteget lássanak el. Ez mára már értékelhetően rontja az ellátás minőségét, ugyanakkor egyre inkább elviselhetetlen terhet ró az egészségügyi dolgozókra. A minimális idők meghatározása és a maximális munkaidőre vonatkozó szabályozás együtt ugyanakkor veszélyeztethetik az ellátás folyamatosságát.

____________________________________ 28 _____________________________________


•

•

•

Elsősorban nyugaton arra törekszenek, hogy egyes orvosi tevékenységeket nővérek, magasan képzett asszisztensek végezzenek. Számos jó példa van már erre, gondoljunk csak az ultrahangasszisztensekre. Az elv jó, de – mint azt már tisztáztuk – nővér és asszisztens sincs elegendő! Amennyiben az a társadalmi szándék, hogy a nők egyenlő eséllyel vegyenek részt a munkában, a jelenlegitől eltérő, rugalmas foglalkoztatási formákra van szükség. Ez a nők magas aránya miatt a rendszer egészét érintő foglalkoztatáspolitikai gyakorlatot jelent az egészségügyben. Nem kell azt gondolnunk, hogy az orvosok kategóriájában a férfiak magasabb aránya előnyös: ez csupán azt jelenti a 40% körüli nőorvos számára, hogy még inkább férfi-normák szerint kell dolgozniuk. Mivel a jelenlegi jogszabályok és finanszírozási ösztönzők is erre épülnek, a menedzsmentnek vajmi kevés a mozgástere a rugalmasabb munkaerő-alkalmazás kialakítására. Ezeket a szabályozókat meg kell változtatni. A folyamat épp csak elkezdődött a rész- és osztott munkaidőre vonatkozó jogszabályok megújításával. Mivel az egészségügyben a munka „tárgya” maga az ember, az ellátás – néhány szakterület kivételével – személyes jelenlétet és kapcsolatot igényel. Ilyen módon a részidős, illetve a távmunka lehetőségei korlátozottabbak, mint a nemzetgazdaság más ágazataiban. Ezeket a lehetőségeket mielőbb és minél jobban ki kell használnia azonban az ágazatnak a diagnosztikai szakmákban, illetve a gazdasági terület néhány munkakörében.

____________________________________ 29 _____________________________________


A finanszírozás és a bérezés javítása elkerülhetetlen

Bár pontos, lezárt adatok még nem állnak rendelkezésünkre, a KSH statisztikái alapján néhány szempont tisztázható. A statisztikai adatok a mellékletek között megtalálhatók. • •

•

A 2002. évi béremelés hatására a területről az elvándorlás megállt. A 2003. augusztusi állapotok szerint az egészségügyben és szociális ellátásban dolgozók bére már meghaladja ugyan a mezőgazdaságban és a halászatban foglalkoztatottakét vagy a feldolgozóiparét, de még mindig nem éri el az ipari keresetek átlagát, holott tudjuk, hogy az egészségügy több magasan képzett dolgozót foglalkoztat. Az egészségügyi keresetek ma sem érik el a sokat emlegetett oktatási béreket sem, így pályán-tartó és itthon-tartó hatásuk megkérdőjelezhető.

A közeli jövőben a mozgásteret több dolog behatárolja. Az egyik, hogy az államháztartás deficitjének mértéke limitált, a közterhek pedig nem növelhetők. A másik, hogy a Kormánynak – a mindenkori kormánynak – a fenntartható növekedés elvét kell szem előtt tartania. Az is igaz azonban, hogy a fenntartható növekedést fenntartható gazdasági növekedésként értelmezni szűklátókörű szemlélet lenne: a képzett és egészséges lakosság nélkül a gazdasági is megbicsaklik. Gondoljunk bele: mennyivel nagyobb lenne a gazdaság teljesítőképessége, ha nem több mint félmillió honfitársunk lenne rokkantnyugdíjas, hanem csak a fele, a másik fele pedig teljes értékű munkaerőként dolgozhatna! A lakosság jelenlegi egészségi állapota gátja a megfelelő szintű gazdasági fejlődésnek és nemzetközi versenyképességünknek egyaránt.

Mint arról már fentebb szóltunk, a megkezdődött béremelésnek jótékony hatása volt, amennyiben megállította a pályáról való elvándorlást. Látni kell azonban, hogy • • • •

a felzárkóztatás sem a más nemzetgazdasági ágakhoz, sem a hasonló Közép-keleteurópai országokhoz nem fejeződött be; az „előny” további lépések nélkül nagyon hamar elfogy, és újra érvényesül a nem-egészségügyi ágazatok elszívó hatása; az európai csatlakozás és a szabad külföldi munkavállalás lehetősége új körülményeket teremt; A bérezés javítása szükséges, de nem elégséges lépés. A finanszírozás egészét kell úgy megváltoztatni, hogy az intézmények működőképessége és fejlesztése biztosítható legyen – még azon az áron is, ha néhány intézményt be kell zárni vagy át kell alakítani.

Ezek a lépések csak akkor biztosíthatók, ha mögöttük erős politikai akarat van (ha a politika nem hátrál ki helyi szinten a saját döntése mögül) és ha a gazdaság fejlődésével az egészségügy anyagi helyzete is elnyeri legalább azt a helyet, ahol a visegrádi országokban van.

____________________________________ 30 _____________________________________


Oktatás, képzés, továbbképzés: sürgős tennivalók, lassú eredmény

Mintegy évtizede, a rendszerváltás után hazai elemzők és nemzetközi értékelő csoportok egyetértettek abban, hogy Magyarországon túl sok a 10 000 lakosra jutó orvos-létszám, ami a rendszer hatékonyságát rontó tényező. A „probléma” orvoslását a képzési keretszám csökkentésében vélték megtalálni. Ebben a megközelítésben – szerencsétlenségünkre – mind az oktatási tárca, mind a Magyar Orvosi Kamara egyetértett. Az értékelések eredményeképp mára a képzésben résztvevők száma jelentősen csökkent. Azok az elemzők viszont, akik – kivált egyes régiók orvos-ellátottságát vizsgálva – a valós hiányokat mind összességében, mind egyes szakmák tekintetében megállapították, már évek óta úgy vélik, hogy túl kevés orvost képezünk. A helyzet reálisabb megítélésére célszerű nemzetközi viszonyítási alapot keresnünk. A jelenleg hatályos hazai jogszabályok, rendelkezések egybehangzanak azokkal az európai szabályokkal, amelyek értelmében egyik tagország sem képezhet több orvost, szakorvost, mint ahány az adott ország egészségügyi ellátása alapján indokolt, Az EU tagországok lakosságszámát, az ahhoz tartozó kórházi ágyszámot és orvos-létszámot arányítva Magyarországon ebben az esetben kb. 33 100 orvosnak kell lennie (ha nem vesszük figyelembe, hogy a lakosság rossz egészségi állapota relatíve nagyobb létszámot tesz indokolttá). A MOK statisztikai adatai szerint Magyarországon 37 875 orvos van, amelyből 4810 a fogorvosok száma, míg az egyéb orvosok száma 33 065. Ez elvben – megnyugvásra adhatna okot, és csak a jelenlegi állapot megőrzését kellene biztosítanunk. Ez sem jelent azonban kis feladatot, mivel jól tudjuk, hogy a kormegoszlás olyan kedvezőtlen, hogy várhatóan 4-5 éven belül a szakorvosok harmada (közel 10 000 fő!) nyugdíjazás folytán kikerül a rendszerből. Ha ez utóbbi adatot vesszük alapul és az évenkénti 700 körüli diplomához jutó számot, úgy 5 év alatt a nyugdíjazás folytán keletkező hiánynak csupán harmadát lehetne a szakképzés számára biztosítani akkor, ha minden végzettet kötelezni lehetne arra, hogy szakképzésbe lépjen! Nyilvánvaló, hogy mind az alap-, mind a diploma utáni képzés növelésének van anyagi akadálya. Az orvosi szakképzésre vonatkozó összeget a költségvetés rögzíti, így azon nem lehet gyors változtatást végrehajtani. Mégis keresni kell annak lehetőségét, miként lehet az egyre rosszabbodó helyzeten változtatni, a tendenciákat kedvezőbb irányba fordítani. Magáért beszél az a tény, hogy a korábban slágernek számító orvosegyetemekre ma alig van túljelentkezés. A nővérképzés terén megtörtént a képzési rendszer EU harmonizációja. Ez a számos szempontból pozitív lépés azonban egyes elemzők szerint a katasztrófa szélére sodorta a nővér-ellátást. A 18 év után kötelező 3 éves képzés ugyanis túl nagy teher. Sem az egyénnek, sem a családnak nem térül meg a hosszú képzés, akkor inkább főiskolára vagy egyetemre mennek (oda pedig most könnyebb bejutni, mint bármikor).

____________________________________ 31 _____________________________________


A létszámhiány hatása az intézmények működésére • •

A mai körülmények között a minimum-feltételekben leírt létszámok nem biztosíthatók, így számos intézmény működési engedélye veszélybe kerülhet rövid időn belül. Az ellátás folyamatossága néhány helyen máris alig biztosítható Figyelemre méltó az évek óta a szükségeshez képest 30%-nál kevesebb szakorvosjelölttel rendelkező szakmák csoportja: Infektológia (fertőző orvostan) Megelőző orvostan, népegészségtan Neurológia Nukleáris medicina Orvosi laboratóriumi diagnosztika Oxyológia Patológia Radiológia Transzfúziológia

20% 27% 30% 20% 10% 15% 15% 20% 10%

Ezekben a szakképesítési formákban – amennyiben nem történik valamilyen sürgős intézkedés – komoly gondok jelentkeznek, amelyek közvetlenül kihatnak a betegellátásra. Elég csak arra utalni, hogy pl. minden 400 ágy után főállású infektológust kell foglalkoztatnia az intézménynek, vagy arra, hogy az ÁNTSZ rendszere az EU elvárások szerint jelenleg 300-350 szakembert kellene befogadjon. Az közismert, hogy a laboratóriumi diagnosztikát ma már a legtöbb helyen biológusok végzik, orvos a működtetés alapfeltételeként és aláírása miatt van jelen. A rendszerből hiányzó legalább 150 patológus, valamint az a tény, hogy 64 kórbonctani osztályon nincs főállású kórboncnok, nemcsak a kórboncolásokat, hanem a sejttani és szövettani vizsgálatok pontosságát, minőségét is veszélyezteti. Voltaképp hasonlóak mondhatók el a fogorvosi ellátottság vizsgálata alapján.

•

• • •

Külön ki kell térni a pszichiátriai szakellátásra, hiszen – a hiedelemmel ellentétben – Magyarországon lakosság-arányosan kevesebb a pszichiáter, mint az EU tagországok bármelyikében, így a fejlesztés feltétlenül indokolt. Jelenleg épp ellenkező irányú tendencia érvényesül: még a természetes fogyást sem lesz képes kompenzálni az évenként rendszerbe lépők kis száma. Ráadásul ez olyan szakterület, amelyet idegen nyelvűek nem művelhetnek kellő hatásfokkal. Ha figyelembe vesszük – mint azt már korábban említettük – hogy bizonyos szakmákban az orvosok harmada 5-7 éven belül nyugdíjba vonul, akkor további kedvezőtlen tendenciákkal is számolnunk kell. Bizonyos szakmákban az eddiginél nagyobb centralizáció jöhet létre – ami a területi hozzáférést rontja. Az egészségügy finanszírozásának szintje korlátozza, hogy a gazdasági-ügyviteli és műszakiinformatikai területekre megfelelő képzettségű szakemberek kerülhessenek, hiszen ezeken a területeken a versenyszféra béreivel kellene a menedzsmentnek „megmérkőznie”.

____________________________________ 32 _____________________________________


•

Az egészségügyi szakmák fejlődése, a digitális rendszerek, az informatika-alapú gyógyítás igénye, a kontrollált és üzemszerű gazdálkodás kényszere pedig sürgeti az ilyen szakemberek alkalmazását. A hiányból „előremenekülő” stratégiaként választható telemedicina is magasan informatikus-igényes.

Tudatában kell lennünk annak, hogy bármely lépésnek, amely a képzésen keresztül kívánja befolyásolni a munkarő-piaci mozgásokat, kb. 10 év a kifutási ideje.

____________________________________ 33 _____________________________________


A lakosság mai elvárásai a magyar egészségüggyel szemben teljesíthetetlenek

Beszélgetések egy rendelőben, amilyet már mindannyian hallottunk: • • • • •

Már két órája várok, pedig este óta fáj a derekam… Még egy nyomorult CT-t sem intézett el nekem a doktor… Minek fizetem azt a teméntelen járulékot, ha még a gyógyszert se kapom ingyen. Megkérem a doktort, írjon már fel a szomszédasszonynak is egy kis ezt-azt. Hogy miért most jöttem el a kórházi ügyeletbe (este 10-kor), pedig négy napja fájdogál a hasam? Mit gondol, van nekem időm végigvárni a körzetinél a sort?

Az egészségügyi ellátás minősége minden országban – nálunk is- állandóan a viták kereszttüzében áll. Mit is tekinthetünk azonban minőségnek? Mit várhatunk el ma, Magyarországon, holnap az Európai Unióban – vagy bárhol a világon? Ami a minőséget illeti: ahány ember, annyiféle dolgot tekint jó minőségnek, annyiféle elvárása van. Általában egyetértünk azonban abban, hogy az a jó minőségű ellátás, amelyik biztosítani tudja a gyógyulásunkat, mégpedig szakmailag jó színvonalon, akkor, amikor szükségünk van rá, közel a lakóhelyünkhöz, családunkhoz, és nem tesz különbséget a betegek között betegségük, pénztárcájuk vastagsága vagy egyéb szempontok szerint. Rögtön az elején leszögezhetjük, hogy ha ezeket a szempontokat egyszerre kívánjuk elérni, akkor a világon sehol nincs „jó” egészségügy. Nézzünk először körül külföldön! Angliában például „osztályozzák”, minősítik a kórházakat, mégpedig csillagokkal, mint a szállodákat. Egy csillagot megkaphat az a kórház, ahol • • •

egyetlen ellátásra sincs 18 hónapnál hosszabb várólista; e beteg nem várakozik 12 óránál tovább tolókocsin vagy pótágyon, mielőtt kórházi felvételt nyerne; …

Ugye, egyetértünk abban, hogy nálunk hónapokra el lenne látva a sajtó témával, ha akár csak ennek a fele is így lenne? Ha mégis úgy tűnik, hogy többet kell várnunk a kelleténél, ha kevés a pénz valamire, jó, ha látjuk, hogy mi, mint betegek is nagymértékben hibásak vagyunk ebben. Hányszor is beszéljük rá az orvosunkat, hogy még írjon fel ezt-azt, amit ő eredetileg nem is tartott szükségesnek? Mértékadó háziorvosok véleménye szerint felírásaik 15-18 százaléka ilyen gyógyszer. És mi történik, ha nem írja fel? Megkeressük a másik ismerős orvost, akinek minderről persze nem számolunk be, majd ő felírja. Ma már az egészségbiztosítás rendszeresen gyűjti azokat az adatokat, hogy egy háziorvos betegének mennyi gyógyszert ír fel más orvos. Lehet, hogy meglepő az adat: szélsőséges esetben

____________________________________ 34 _____________________________________


akár havi 50 000 Ft értékűt is – és még szerencsénk van, ha nincs közöttük olyan, amelyik káros kölcsönhatásban lenne a másikkal. De számoljunk most másképpen, és ne is a pénzt vegyük figyelembe! Egy plusz gyógyszer felírása, megbeszélése – tegyük fel – 2 perc. Napi 30 betegnél 60 perc. Ez egy héten csaknem egy teljes rendelési idő – amit elvettünk olyan tevékenységtől, ami hasznosabb lett volna…. De nem csak a gyógyszerekkel bánunk könnyű kézzel: az OEP adatai szerint egy vizsgált periódusban több száz betegnél végezték el ugyanazt a CT vagy MR vizsgálatot egy hónapon belül. Felmérésekből tudjuk, hogy az ilyen ismételt vizsgálatok jelentős részét nem orvos: maga a beteg igényli – és elutazik akár az ország másik végébe is, hogy megkapja. A deréktáji fájdalmaknál például – ha csak nincs idegrendszeri tünet – gyakorlatilag nincs indoka, haszna a vizsgálatnak. Ha tudjuk, hogy mennyire kevés a CT és MR kapacitás – és mennyire kevés a hozzáértő szakember – ez bizony pazarlás. A fölösleges sugárterhelésről még nem is beszéltünk… Végezzük el a fentihez hasonló próbaszámítást! Egy fölösleges CT vizsgálat által lekötött idő: vizsgálattal, leletezéssel, adminisztrációval minimum fél óra. Nem tévedünk nagyot, ha minden huszadik CT vizsgálatot indokolatlannak tartunk. Ez jó közelítéssel annyi, mint ha az országban két, de lehet hogy három CT laboratórium csak fölösleges vizsgálatokat végezne, napi két műszakban! Most csak érintjük a hálapénz kérdését, hisz erről számos – sőt számtalan – tanulmány született. Egyben bizonyosak lehetünk: a hálapénz a lehető leggazdaságtalanabb befektetés: nem javítja az ellátás színvonalát, ugyanakkor indokolatlan ellátásokat gerjeszt, vagy elvonja a lehetőségeket másoktól. Szinte nincs olyan egészségügyről szóló cikk vagy internetes vitafórum, ahol ne mondaná el valaki, hogy pénzt adott az orvosnak, nővérnek, hogy soron kívül bejusson valamilyen vizsgálatra – és hogy ez milyen elitélendő. De arról nem írnak, hogy valaki kivárta volna a sorát, hogy ne fosszon meg másokat a lehetőségtől, és arról sem, hogy nem csak az ítélendő el, aki kapja a soronkívüliségért a pénzt, hanem az is, aki adja… Az is mindennapos, hogy – bár a közeli kórház jó színvonalú – egy-egy betegséggel, főleg műtéttel az egyetemi klinikát és azon is lehetőleg a professzort keresi meg valaki. Márpedig arról szó sincs, hogy a professzor mindenkit egyformán el tudna látni. A hiányt, az egyenlőtlenséget tehát mi magunk hozzuk létre… A lehető legmagasabb szakmai színvonalhoz korlátlan mennyiségű műszer, gyógyszer, számolatlan jól képzett személyzet kellene. Ahhoz, hogy a nekünk megfelelő időben álljon rendelkezésre a gyógyításunkhoz szükséges minden feltétel, leginkább a nap 24 órájában nyitva kellene mindegyik kórháznak, rendelésnek tartania, másrészt, ha várakozás nélkül akarnák ezeket az ellátásokat biztosítani, akkor pl. az X. egészségügyi központban is 2-3 mágneses magrezonanciás készüléknek kellene – természetesen megfelelő személyzettel – rendelkezésre állnia akut gerincfájdalmaink haladéktalan kivizsgálására. Az is fontos szempont, hogy közel legyen – de valóban kell minden kisvárosba szívsebészet, minden faluba teljes szakrendelő? Mindezt nekünk, a társadalomnak kell – kellene – eltartanunk. 50-70 évvel ezelőtt, amikor a körzeti orvos volt a gyógyítás meghatározó személyisége, még talán megengedhette volna magának minden falu, hogy „teljes körű” ellátást biztosítson. Ez az egészségügy azonban már messze áll az egy fonendoszkóppal felszerelt doktortól – és ugye, nem akarunk visszafordulni az úton? Ha nem – valamivel meg kell alkudnunk.

____________________________________ 35 _____________________________________


Javaslatunk a következő: • • •

•

Vegyük tudomásul, hogy vannak – és a létszámhiány, a jogszabályi kötelezettségek, egyebek miatt – lesznek is várólisták, előjegyzések, de ezek a listák legyenek nyilvánosak. Lehessen tudni, hogy egy adott intézményben mennyit kell várni – mondjuk – szív-ultrahang előjegyzésre és én hányadik vagyok a listán. Legyen intézményesített rendje annak, hogy ha valakit ki kell emelni a várólistáról – illetve a várólista kezelője rendszeresen számoljon be arról, hogy hány beteg „kerülte ki” a várólistát és miért (máshova ment, meghalt, sürgőssé vált az állapota stb.) Ilyen módon kétség esetén akár egyenként is ellenőrizhetőek lennének a visszaélések (az orvos és a beteg részéről egyaránt). A nyilvános várólista alapján lehetővé válik, hogy a beteg olyan intézményt keressen meg, ahol hamarabb sorra kerül. Ez az intézmények számára tervezhetőbb munkát, a betegek számára pedig rövidebb kivizsgálást jelent. No, persze, nem annyival, mint ha ma bejut, némi juttatás fejében… Ön mit választana? És ha olyan szegény lenne, hogy nem tudja a csúszópénzt megfizetni??

____________________________________ 36 _____________________________________


A reálisan működtethető egészségügy „használatát” a társadalommal egyetértésben kell kimunkálni

Az egészségügy és az egészségügyi dolgozók megfelelő „használatának”, a lakosság és a szolgáltatók közötti, kölcsönös bizalom kialakításának kulcsszereplője a Média Meg kell nyernünk nekünk, egészségügyben dolgozóknak és nekünk, lakosoknak, betegeknek – a médiát ahhoz, hogy reális adatokat folyamatosan és pontosan ismertessen a lakossággal és a nem kevésbé laikus politikusokkal (a hiányokat, a hibákat is, persze). Nyersen úgy is fogalmazhatnánk: a társadalom ma azt kapja az egészségügyben, amit vásárol magának: ha maradványelven finanszírozza, maradványegészségügyet fog kapni – de ezért nem az egészségügyben dolgozókat és még nem is a tárcát kell hibáztatni. A társadalom magát minősíti azzal, hogy mennyit szándékszik az emberekre fordítani. A rendszeressé váló igény- és szükséglet-felmérés eredményeit is ismertetni kell. Fontos lenne, hogy a média – eseti szembeötlő ügyek helyett – rendszeresen közzétegye egyes egészségügyi intézmények minősítését, főbb mutatóit, netán várólistáit is. Az ehhez szükséges adatszolgáltatásra ma már képes mind az Egészségbiztosítási Pénztár, mind más szereplők – és a mai magyar lakosságot ismerve, biztosak lehetünk abban, hogy az ilyen lapszámoknak bőven lenne keletje. •

•

• •

Középtávon mind a lakosságnak, mind az egészségügyben dolgozóknak számolni kell az igényekhez képest állandósuló mennyiségi és minőségi létszámhiánnyal. A kapacitáshiány, az előjegyzés, a műtéti várólista nem valami ördögi ármány vagy etikátlanság következménye, hanem szükségszerűség. Éppen ezért nagyon nyilvánosnak kell lennie. Nincs ideális megoldás: a foglalkoztatáspolitikai kérdésekre az egészségügyben sem a piac, sem a tervezés nem adnak egyértelmű választ. A lakosság sem várhatja azt, hogy a mindenkori kormány egy csapásra, egyetlen intézkedéssel megváltoztatja a folyamatokat és orvosokat, nővéreket varázsol a hiányzó helyekre. Az intézkedések lassíthatják a folyamatokat, a mainál rugalmasabban alkalmazkodhatnak a körülményekhez – de csodát nem tehetnek. Az Európai Közösséghez való csatlakozás növeli az ellátással kapcsolatos igényeket, ugyanakkor nehezítheti a jelenlegi helyzet fenntartását. A bérek rendezése, a társadalmi elismertség növelése megkerülhetetlen és rövidtávon is halaszthatatlan feladat, a működőképesség megtartása érdekében, bár a gazdaság korlátozott teljesítőképessége ennek komoly határt szab. Milyen lehetőségek is vannak? • Törekedni a változatlan létszám megtartására (még akkor is, ha tudjuk, hogy ez relatív hiányt jelent) – magasabb bérek, egyéb munkafeltételek javításán keresztül. Ez jelentős forrásokat igényel. • Beletörődünk, hogy jelentős ki- és elvándorlás alakul ki., csökken a létszám. A kórházak, rendelők számának, a rendelések idejének csökkentése az egyik lehetséges megoldás: itt az érme másik oldalán nemcsak a hozzáférhetőség romlását, a várólisták növekedését és a politikai árat

____________________________________ 37 _____________________________________


•

•

•

• • • • •

kell mérlegelnünk, hanem azt is, hogy komoly és valódi ellátási hiány alakulhat ki egyes területeken és egyes szakmákban. • Elsősorban arra kell törekedni, hogy nálunk és a többi közép-európai országban a hazai körülményeket (bér- és munkafeltételeket) alakítsák olyanokká, hogy az elvándorlási szándék mind kisebb legyen, s kezelje a rendszer a hiányokat is, határon innen és túl. Az egészségügyi szektor munkafeltételeinek megfelelő átalakítása nemcsak a csatlakozó országok miatt, hanem a már EU tagok miatt is meg kell történjék. A rugalmas foglalkoztatás feltételeinek kialakítása: itt a részmunkaidős és távmunka megoldása egyaránt használandó. A távmunka a gazdasági terület létszámgondjainak megoldásában is segíthet: egy bérszámfejtő miért is nem tudja otthon megcsinálni akár két kórház elszámolását is? Az egészségügy igencsak informatika-igényes ágazat. Kézenfekvő lenne az E-learning (távtanulás az interneten) és telemedicina mielőbbi fejlesztése. Ezek a kormányzati és az ágazati informatikai programban szerepelnek, mint kiemelt célok. Megvalósításukhoz az Informatikai tárca segítsége nélkülözhetetlen. A telemedicina eszközeinek sürgős kiépítése és maximális használata a lehető legtöbb területen indokolt. Már ma sincs elég radiológus pl. a növekvő számú új módszer, eszköz kezelésére. Az új munkaidő-szabályozás bevezetése után jóformán ez a lehetőség marad a kezünkben néhány területen az ellátás folyamatosságának biztosítására. A képzési korlátok lazítása, az utánpótlás biztosítása: az orvosi területen a képzési keretszámok mielőbbi emelése szükséges, még akkor is, ha tudjuk, hogy a kiképzettek egy része nem itthon fog dolgozni. A pályán maradás feltételeit javítani szükséges. Az orvosi specializáció feltételeit rugalmasabbá kell tenni. Az átjárható képzési formák kialakítása az egészségügyön belül ugyanúgy, mint az egészségügy és határterületei között megkezdődött, de a gyakorlati életben ennek még alig van hatása. A bizonyítékokon alapuló döntéshozatal a szolgáltatások mennyiségének meghatározásában és „használatában”. A szükségletek és az igények közelítése, az irreális elvárások lefaragása. Az etikus toborzás eszközeivel elsősorban a környező keleti államokból lehetséges a létszám pótlása.

Összefoglalóan: az egészségügyben tapasztalható és várható létszámhiány kezelésére komplex ágazati humánpolitikai stratégiát szükséges kialakítani. Ennek alapelveit figyelembe szükséges venni minden egyéb ágazati döntésnél, úgy országos, mint helyi szinteken. A most közzétett anyag az egyik első lépés lehet ahhoz, hogy ezek az álláspontok közmegegyezéssel születhessenek meg.

____________________________________ 38 _____________________________________


Melléklet Az orvosmigráció hatásához (Kivonat dr. Balázs Péter anyagából)

____________________________________ 39 _____________________________________


1. ábra: Bevándorlók számának alakulása 1989-2000 között

fő 600 500 400 300 200 100

2000

1999

1998

1997

1996

1995

1994

1993

1992

1991

1990

1989

0

évek

Összesített adatok szerint 1989-2000 között 1960 bevándorló került felvételre az országos nyilvántartásba. Jól látható, hogy 1992 végére levonult az a nagy hullám, amely a volt szocialista országokban bekövetkezett átrendeződések hatására indult. Négy év alatt, tehát 1989-1992 között 1462 orvos érkezett az országba. Volt olyan év, nevezetesen 1991, amelyben egyedül 492 orvos került bejegyzésre. Ebben az időszakban különösebb államigazgatási eljárási nehézség nélkül állhattak munkába azok az orvosok, akik magyar nemzetiségűek voltak, és a környező országokból, elsősorban Romániából érkeztek. Hivatkozva egy korábbi feldolgozásra, az 1462 orvos 60,7%-a (887 fő) Marosvásárhelyen szerzett diplomával rendelkezett. A vonatkozó, 1991 májusáig hatályos rendeleti) szerint külföldi állampolgárnak az országos nyilvántartásba történő felvételéhez csak a szakminiszter előzetes hozzájárulására volt szükség. Ez az eljárásrend egy módosító rendelet ii) nyomán teljes egészében megváltozott. Egyrészről a felvétel iránti kérelmet, a nem magyar állampolgárságú orvos csak a leendő munkahely vezetőjén keresztül nyújthatta be, másrészről a jogszabály vizsgakötelezettséget rendelt el. Ennek értelmében még a magyar anyanyelvű, és a magyar tannyelvű marosvásárhelyi egyetemről érkező orvosok is vizsgára lettek kötelezve a Magyarországon alkalmazott gyógyszer-, egészségügyi- és biztosítási ellátási rendről, beleértve a kapcsolódó szociális ellátásokat is. Csak feltételezhetjük, hogy részben ennek következtében, részben az orvostelítettség kialakulása miatt megtört a bevándorlás addigi lendülete. Így az 1993-2000 között eltelt nyolc év alatt összesen csak 498 bevándorló orvos állt munkába, ami alig haladta meg a csúcsidőszak egyetlen évének (1991=492 fő) eredményét. Mivel a fenti vándormozgalom következtében nem alakult ki nyomasztó orvosi létszámtöbblet az országban, okkal feltételezhetjük, hogy 1989-től jelentős kiáramlás is történt. Ennek kapcsán, a már említett adathiány miatt először azt célszerű megvizsgálnunk, hogy az 1983-1999 közötti évjáratokban a hazai egyetemekről hány orvost regisztráltak, és ezek közül hányan működnek még mai is a hazai rendszerben (2. ábra).

____________________________________ 40 _____________________________________


2. ábra: Hazai egyetemekről a még működő és az elveszített orvosok aránya az 1983-1999 közötti évjáratokban, 2003. márciusi állapot szerint

Működő orvosok

Veszteség 2003-ig

fő 1000 900 800 700 600 500 400 300 200 100 1999

1998

1997

1996

1995

1994

1993

1992

1991

1990

1989

1988

1987

1986

1985

1984

1983

0

évek

Az ábra adatai egyértelműen mutatják, hogy a regisztrált létszámok átmeneti ingadozásokkal ugyan, de folyamatosan csökkennek. A legnagyobb számot 1985-ben találjuk (982), a legkisebbet 1998-ban (737). Arányaiban a legnagyobb veszteség 13,4%-os (1987-ben és 1993-ban). Abszolút számban ez 121, illetve 122 orvost jelent. Ezt mindenképpen jelentős mértékűnek kell értékelni. Különösen arra való tekintettel, hogy egy fiatal populációból történt, és csakis a Kamarába soha be nem lépőket, a külföldre távozottakat, vagy időközben a pályát elhagyókat tartalmazza. Pótolhatatlan adathiány miatt sajnos az utólag már semmiképpen nem állapítható meg, hogy ez a veszteség a három tényező milyen belső arányából adódott. Valójában, a végeredmény szempontjából ez a megkülönböztetés nem bír különösebb jelentőséggel. Ha összesítjük az egyes évjáratok adatait 1664 orvos elvesztését állapíthatjuk meg, és ez a szám a jövőben még tovább fokozódhat! Ha egy orvos eleve nem lépett a pályára, ez a trendet később már nem befolyásolja, arra viszont okkal gondolhatunk, hogy a fiatalabbak még nem döntöttek a hazai orvosi gyakorlat bármilyen minőségben történő esetleges elhagyásáról. Teljesen nyilvánvaló egyébként, hogy például a még szakvizsgával sem rendelkező 1999-es évjárat csak később hozza meg ezirányú döntését. Ezek után azt érdemes megvizsgálni, hogy a megfelelő évjáratokból milyen mértékű bevándorlás érkezett az országba. Amennyiben ez nem fedezte a veszteséget, a pótlás idősebb korosztályokból is megtörténhetett, de ez az orvosi korfa további torzulását okozta. Ennek vizsgálata azonban egy későbbi tanulmány tárgyát fogja képezni. Arra is tekintettel kell lenni a bevándorlásnál, hogy ezek az orvosok is „eltűnhetnek” az ellátó rendszerből, vagyis tovább vándorolhatnak, hazatérhetnek az eredeti állampolgárságuk szerinti országba, vagy Magyarországon hagyhatják el a pályát, cserébe más foglalkozásért. Részletes számítások szerint 2003 márciusáig az 1983-1999 közötti évjáratokból a hazai egyetemen végzetteknek 11 %-a nem dolgozik orvosként Magyarországon. Nem igazolható viszont az a feltételezés,

____________________________________ 41 _____________________________________


miszerint az azonos évjáratú, és a környező országokból bevándorolt külföldi diplomások ennél lényegesen jobban ragaszkodnának hivatásuk Magyarországon történő gyakorlásához. Bár kétségtelen, hogy közülük csak 10,3% hiányzik a rendszerből. Ugyanez az arány a távolabbi országokban végzettek körében 30,8%-os. Mivel az utóbbi csoport tagjainak száma igen csekély (a 17 évjáratban összesen 172 fő), a torzító hatást is kizárandó, nem szerepelnek a további feldolgozásban. Egyébként nagyobb mértékű bevándorlás ilyen forrásból a jövőben sem várható. Részben a magyar nyelv elsajátításának nehézségei miatt, részben azért, mert ezek a migránsok többnyire eleve jól beszélnek valamely nagy európai, illetve világnyelven. Másrészről nem jelent feltétlenül defetizmust, ha azt állítjuk, hogy Magyarország a közeli jövőben még nem kerül be a nagy migrációs vonzást jelentő leggazdagabb európai országok csoportjába. 3. ábra: Veszteség a szomszédos országokból bevándoroltak között, az 1983-1999-es évjáratokban fő 120

Működő bevándorlók száma

Bevándorlók vesztesége

100 80 60 40 20

1999

1998

1997

1996

1995

1994

1993

1992

1991

1990

1989

1988

1987

1986

1985

1984

1983

0

évek

Megállapítható a 3. ábra alapján, hogy az összesített bevándorlásból (905 fő) 2003-ig még 93 fő veszteség is keletkezett. Így a megmaradó 812 orvos korcsoportosan messzemenően nem fedezi azt a pályaelhagyási veszteséget (1664 fő), amely a hazai orvostársadalomban jött létre. Megközelítőleg annak csak a felét adja. Finomabb felbontásban lényegében három trend látható az ábrán. Az 1983-85-ös évjáratokban a pályaelhagyás minimális arányú, és ez is csökken (5,9%-tól 2,5%-ig). Jelentősen felemelkedik azonban az 1986-os csoportban (16,8%-ra), majd ezután fokozatosan mérséklődik a nulla értékig. Az 1996-os évjáratban ismét növekszik a bevándorlók száma, és ezzel együtt a pályaelhagyás is. Itt azonban bármilyen következtetés levonása előtt kétszeresen is óvatosság ajánlott. Egyrészről kis számokról van szó, másrészről a migrációs mozgás még egyáltalán nem fejeződött be, és túlságosan sok a bizonytalansági tényező a jövőt illetően. Ha egymás mellé helyezzük az egyes évjáratokon belül a 2003-ra kialakult hazai veszteséget és a szomszédos országokból a nettó migrációs nyereséget, egyetlen kivétellel negatív eredményt kapunk.

____________________________________ 42 _____________________________________


4. ábra: Hazai veszteség és a működő bevándorlók száma évjáratonként 2003-ban Hazai veszteség

Működő bevándorlók száma

fő 140 120 100 80 60 40 20

1999

1998

1997

1996

1995

1994

1993

1992

1991

1990

1989

1988

1987

1986

1985

1984

1983

0

évek

A kivétel az 1983-as évjárat oszlop párja. Egyedül itt látható egy évfolyam szintű bevándorlási többlet, amely csaknem bizonyosan az 1989-1992-es bevándorlási csúcs következménye. Abból adódik, hogy ezek a migráns orvosok a csúcsidőszak éveire vetítve az emissziós ország területén már 6-9 évet töltöttek el a szakmában. Szakmai gyakorlattal, sőt már szakvizsgával is rendelkeztek, családi, pénzügyi, és egyéb szempontból pedig a leginkább mobilis életkorban voltak. Kérdések egy modell-számítás kapcsán Az évjáratonként történő feldolgozásra azért volt szükség, mert a korábbi rendszerű migrációs adatok nem álltak rendelkezésünkre. Fordítva azonban a módszer alkalmazásának nincs semmilyen elvi akadálya. Tehát elvégezhetünk egy olyan modell-számítást, amely a disszidenseket évjáratonként csoportosítja, és a halmozott veszteséget 1989-re állapítja meg. Ezzel lényegében azt mutathatjuk ki, hogy a rendszerváltozás utáni hazai veszteségek milyen arányban állnak a disszidens időszak hasonló számaihoz viszonyítva. Módszertanilag ehhez az szükséges, hogy megvizsgáljuk az 1969-1985-ös évjáratok 1989-re kialakult veszteségét, és az 1983-1999-es évjáratok mellé állítsuk (5. ábra).

____________________________________ 43 _____________________________________


5. ábra: Veszteségek a hazai orvoslétszámban a rendszerváltás előtt és után fő 140

Disszidensek 1989-re halmozottan

Veszteség 2003-ra halmozottan

120 100 80 60 40 20 0 '69 '83

'70 '84

'71 '85

'72 '86

'73 '87

'74 '88

'75 '89

'76 '90

'77 '91

'78 '92

'79 '93

'80 '94

'81 '95

'82 '96

'83 '97

'84 '98

'85 '99

évek

Csak véletlenszerű lehet, hogy az 1968-as, illetve az 1983-as évjárat nem mutat lényeges különbséget, ugyanis az összes többi esetben az eltérés legalább kétszeres, vagy másfélszeres szorzószámmal fejezhető ki. A veszteségek pótlása a szocializmusban is a képzési keretszámok módosításával, és a bevándorlással történt. Amint láttuk, ez a korszak jelentős negatívummal zárult. A rendszerváltozás után a keretszámok fokozatosan csökkentek, a bevándorlás soha nem tapasztalt méreteket öltött, de ez a jelleg a pályaelhagyásban is érvényesült. Sőt az 1983-1999-es diplomások részletesen megvizsgált csoportjában még további veszteségekre számíthatunk az Európai Unióhoz történő 2004. évi tényleges csatlakozás következtében. Kérdés ezek után, hogy továbbra is a jelenlegi mechanizmus szerint kezeljük-e a működő orvosok számának problémáját. Pontosabban az a gond, hogy a veszteség-oldalon várható gyors változásokra nincs válaszlépés lehetőség, ha az orvosok számának csökkenése egy kritikus tömeg határához érkezne.

i)

Az egészségügyi dolgozók rendtartásáról szóló 11/1972. (VI. 30.) EüM rendelet.

ii)

A népjóléti miniszter 9/1991. (V. 7.) rendelete, az egészségügyi dolgozók rendtartásáról szóló 11/1972. (VI. 30.) EüM rendelet módosításáról.

____________________________________ 44 _____________________________________


____________________________________ 45 _____________________________________


____________________________________ 46 _____________________________________

Szerkesztette: Dr. Varga Piroska január

Recommend Documents