ROSEMARY
S U L L I VA N
SZTÁLIN
lánya
A Kreml hercegnŃjének élete, aki a szabadságot választotta
PROLÓGUS A disszidálás
Szvetlana 1967. március 6-án lépett be ebbe az épületbe – az Egyesült Államok delhi nagykövetségére –, és kinyilvánította disszidálási szándékát.
1967. március 6-án reggel 7.00-kor egy taxi közeledett Újdelhiben, a Shantipath Avenue-n magasodó amerikai nagykövetség nyitott kapujához. Lassan haladt, követve az út kanyarulatát, az indiai őrszem árgus tekintetétől kísérve. A hátsó ülésen helyet foglaló utas kipillantott a nagy, kör alakú tóra, melynek tükre derűsen csillogott a gyérülő fényben. Néhány réce és lúd még mindig ott lebegett a szökőkút vízsugarai között. A nagykövetség külső falait lyukacsos betontömbök alkották, ami világos, légies megjelenést kölcsönzött az épületnek. Mennyire más, gondolta az utas, mint a lélektelen szovjet nagykövetség. Ez hát Amerika. Szvetlana Allilujeva fellépdelt a széles lépcsősoron, és az üvegajtóba ágyazott amerikai sasra meredt. Az élete összes fontos döntését kapkodva hozta. Tudta, hogy miután átlépi ezt a küszöböt, a régi életét visszavonhatatlanul el fogja veszíteni. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy hamarosan a fejére zúdul majd a Kreml haragja. Dacot érzett magában. És rémületet. Meghozta élete legfontosabb döntését; megszökött, de hogy hová, arról fogalma sem volt. Nem habozott. Kicsiny bőröndje fogantyúját szorongatva megnyomta a csengőt. Danny Wall, a recepciónál ügyeletben lévő tengerészgyalogos kinyitotta az ajtót. Lepillantott az előtte álló apró termetű nőre: középkorú, jól öltözött, átlagos külsejű asszony. Wall épp közölni akarta vele, hogy a nagykövetség zárva van, amikor a nő átadta neki az útlevelét. Wall elfehéredett. Bezárta a nő mögött az ajtót, és egy kis helyiségbe vezette. Aztán telefonált Robert Rayle-nek, a nagykövetség másodtitkárának: ő intézte a menedékkérő disszidensek ügyeit. Rayle tíz perccel később visszahívta Wallt, aki megadta neki a titkos kódot, miszerint a követségre
SZTÁLIN LÁNYA
A DISSZIDÁLÁS
egy szovjet disszidens érkezett. Rayle erre számított a legkevésbé egy csendes hétfő estén India fővárosában. Rayle 7.25-kor érkezett meg a nagykövetségre, majd egy szobába vezették, ahol egy asszony ült, és George Huey konzullal beszélgetett. A nő Rayle felé fordult, és jószerével ez volt az első dolog, amit mondott neki: „Nos, valószínűleg nem hiszi el, de Sztálin lánya vagyok.”1 Rayle szemügyre vette a komoly, vonzó, rőt hajú és halványkék szemű nőt, aki állta a tekintetét. Nem ilyennek képzelte Sztálin lányát, bár nem tudta volna megmondani, milyennek is képzelte. Sorra vette a lehetőségeket. A nő lehet szovjet titkos ügynök, akit kémkedni küldtek, és lehet őrült. „Tehát azt állítja, hogy az apja Sztálin volt? Az a Sztálin?” – kérdezte zavarodottan.2 Aztán a nagykövetség hírközlési központjába ment, és sürgönyözött washingtoni feletteseinek: a Szvetlana Joszifovna Allilujeváról rendelkezésre álló összes iratot kérte. A válasz egy órán belül megérkezett: „Nincs róla semmi.” Washingtonban egyáltalán semmit nem tudtak róla – se a CIA, se az FBI, se a Külügyminisztérium nem vezetett róla kartotékot. Az amerikai kormányzat még azt sem tudta, hogy Sztálinnak van lánya.3 Miközben Washington válaszára várt, Rayle folytatta Szvetlana kikérdezését. Hogyan jött Indiába? A nő azt állította, hogy december 19-én távozott a Szovjetunióból, kegyeleti céllal. A szovjet kormány különleges engedélyt adott neki, hogy Indiába utazzék, és a „férje”, Bradzses Szingh hamvait a szülőfalujában, az Uttar Prades állambeli Kalakankarban a hindu hagyománynak megfelelően a Gangeszbe szórja. Keserűen tette hozzá, hogy mivel Szingh külföldi volt, Alekszej Koszigin, a minisztertanács elnöke személyesen utasította el a kérvényét, hogy feleségül mehessen hozzá, de Szingh halála után engedélyt kapott, hogy elhozza a hamvait Indiába. A három hónap alatt, amit itt töltött, beleszeretett az országba, és engedélyt kért, hogy itt maradjon. A kérését elutasították. „A Kreml állami tulajdonnak tekint engem – jelentette ki viszolyogva. – Sztálin lánya vagyok!” Közölte Rayle-lel, hogy az indiai kormány szovjet nyomásra nem hajlandó meghosszabbítani a vízumát. De nem hajlandó visszamenni a Szovjetunióba. Határozottan nézett Rayle-re, és azt mondta, azért jött az amerikai nagykövetségre, hogy politikai menedéket kérjen az Egyesült Államok kormányától.4
Rayle azonnal megértette, milyen politikai következményei lehetnek annak, ha a nő története igaz. Ha valóban Sztálin lánya, akkor a disszidálása súlyos lélektani csapást jelentene a szovjet kormányzat számára, amely mindent el fog követni, hogy visszaszerezze. Az amerikai nagykövetség egy politikai örvény közepén találná magát.5 Rayle gyanakvó maradt. Megkérdezte a nőtől, miért nem az apja vezetéknevét, a Sztálint vagy a Dzsugasvilit viseli, mire az elmagyarázta, hogy 1957-ben Sztálináról Allilujevára, az anyja, Nagyezsda leánykori nevére változtatta a nevét. Aztán megkérdezte, hol van a szállása. „A szovjet nagykövetség vendégházában” – válaszolta a nő, mindössze pár száz lépésnyire. „Hogyan tudott kisurranni a szovjet nagykövetségről anélkül, hogy észrevették volna?” – érdeklődött Rayle. „Nagy fogadást tartanak egy szovjet katonai delegáció tiszteletére, a többiek pedig a nőnapot ünneplik” – felelte a nő. Rayle ekkor megkérdezte, mennyi ideje van, mielőtt a vendégházban észreveszik a távollétét. Úgy négy órája lehet, fejtette ki a nő, mivel mindenki részeg lesz. Még most is várják őt T. N. Kaulnak, India korábbi moszkvai nagykövetének az otthonába. Ijedten hozzátette: „Fel kellene hívnom a lányát, Prítit, hogy nem fogok menni.”6 „Rendben, hadd tárcsázzam önnek a számát” – mondta Rayle. Előkereste a számot, tárcsázott, és átadta a telefont a nőnek. Végighallgatta, ahogy az előadja T. N. Kaulnak és a lányának, hogy fáj a feje, és nem megy el a vacsorára.7 Aztán átadott Rayle-nek egy megviselt papírlapokból álló paksamétát. Egy orosz kézirat volt az, mely a Húsz levél egy jó baráthoz címet viselte, szerzőként pedig az ő neve volt feltüntetve rajta. Elmondta, hogy a személyes memoárja ez, amelyet a kremlbéli cseperedése éveiről írt. Kaul nagykövet, akivel ő és Bradzses Szingh Moszkvában baráti viszonyt ápoltak, az előző év januárjában kihozta a kéziratot a Szovjetunióból. Ez elképesztő volt: Sztálin lánya írt egy könyvet! Vajon mi derül ki belőle az apjáról? Rayle megkérdezte, készíthet-e róla másolatot, a nő pedig beleegyezett. Ezután a nő Rayle iránymutatását követve megfogalmazott egy hivatalos folyamodványt, miszerint politikai menedéket kér az Egyesült Államoktól. Amikor Rayle figyelmeztette, hogy egyelőre nem tud neki határozottan menedéket ígérni, Szvetlana tanújelét adta politikai tisztán-
16
17
SZTÁLIN LÁNYA
A DISSZIDÁLÁS
látásának. Ha az Egyesült Államok nem képes vagy nem hajlandó segíteni rajta, mondta, nem hiszi, hogy az Indiában képviselettel rendelkező országok bármelyike hajlandó lenne. Eltökélte, hogy nem tér vissza a Szovjetunióba, és nem lesz más választása, mint „maradéktalanul és őszintén” elmondani a történetét a sajtónak, abban a reményben, hogy elnyerheti a közvélemény támogatását Indiában és az Egyesült Államokban.8 Amerikában nem jól venné ki magát, ha nem adnának Sztálin lányának oltalmat. Szvetlana értett a politikai manipulációhoz. Egy élete volt rá, hogy megtanulja. Rayle egy első emeleti szobába vezette, adott neki egy csésze teát és néhány aszpirint, mivel erős fejfájás gyötörte, és azt javasolta, hogy írjon egy nyilatkozatot – egy rövid életrajzot és magyarázatot arról, miért disszidál. Ekkor ismét kimentette magát, mondván, konzultálnia kell a feletteseivel. Az amerikai nagykövet, Chester Bowles betegen feküdt aznap este, így hát Rayle a CIA helyi vezetőjének társaságában elsétált a tíz percre lévő otthonába. Bowles nagykövet később elismerte, hogy nem akart személyesen találkozni Szvetlanával, mivel lehetségesnek tartotta, hogy egyszerűen elment az esze. Bowles különleges asszisztense, Richard Celeste jelenlétében tárgyalták meg a helyzetet. Rayle és a felettesei ráébredtek, hogy nem lesz elegendő idő dönteni Szvetlana jóhiszeműségéről Újdelhiben, mielőtt a szovjetek észreveszik az eltűnését. Bowles úgy vélte, a Szovjetuniónak olyan nagy befolyása van az indiai kormányra, amelynek katonai felszerelést szállít, hogy ha rájönnek, hogy Szvetlana az amerikai nagykövetségen van, az indiai hatóságok követelni fogják a kiadatását. A nagykövetségnek ki kell juttatnia őt Indiából. Este 9.40-kor egy második sürgönyt küldtek a washingtoni központnak, részletesebb jelentéssel,9 amelyben jelezték, hogy Szvetlanának négy órája van, mielőtt a szovjet nagykövetség észrevenné az eltűnését. Az üzenet így végződött: „Hacsak nem kapunk ellenkező értelmű utasítást, megpróbáljuk feljuttatni Szvetlanát a Quantas 751-es járatára, amely helyi idő szerint hajnali 1.45-kor indul Delhiből Rómába.” Tizenegy perccel később Washington nyugtázta a sürgöny érkezését.10 A követség munkatársai meghányták-vetették a dolgot. Megtagadhatják a segítségnyújtást Szvetlanának, és azt tanácsolhatják neki, hogy térjen vissza a hazája nagykövetségére. Szvetlana azonban nyilvánvalóvá
tette, hogy ez esetben kitálalja a történetet a nemzetközi sajtónak. Tarthatják őt a Roosevelt House-ban vagy a kancellárián, tájékoztathatják az indiaiakat, hogy menedéket kért az Egyesült Államoktól, és várhatnak a bírósági határozatra. De fennállt a veszélye, hogy az indiai kormány erőszakkal viszi vissza Szvetlanát. Végül: a nagykövetség megpróbálhatja titokban kijuttatni őt Indiából. Egyik sem jó választás. Döntő tényezőnek minősült, hogy Szvetlanánál ott volt a szovjet útlevele. Ez példátlan volt, ugyanis a külföldre utazó szovjet állampolgároktól mindig elvették az útlevelüket, és csak akkor adták vissza nekik, amikor felszálltak a hazafelé tartó gépre. Aznap délután az indiai szovjet nagykövet, I. A. Benyegyiktov búcsúebédet rendezett Szvetlana tiszteletére. Különben dühös volt, mert Szvetlana jóval tovább maradt Indiában az orosz vízuma által engedélyezett egy hónapnál, és Moszkva már követelte, hogy térjen haza. Szvetlana Benyegyiktov karrierjét veszélyeztette. Úgy volt, hogy március 8-án végre fel fog szállni a moszkvai járatra. „Nos, ha muszáj távoznom – mondta Szvetlana –, hol az útlevelem?” Benyegyiktov a titkárára mordult: „Adja oda neki.”11 Ekkor Szvetlana megmutatta, hogy csakugyan Sztálin lánya. Amikor követelt valamit, nem lehetett ellentmondani neki. Benyegyiktov hatalmas hibát követett el, és később megfizetett érte. A szovjetek szempontjából Szvetlana volt a legfontosabb disszidens, aki valaha is elhagyta a Szovjetuniót. Chester Bowles a betegágyából hozta meg a döntést. A rendes indiai papírjaival és a szovjet útlevelével Szvetlana nyíltan és legálisan távozhat Indiából. Utasítást adott, hogy bélyegezzenek az útlevelébe egy turistavízumot. Megkérdezte Bob Rayle-t, kivinné-e Szvetlanát Indiából. Rayle beleegyezett, majd a társával együtt visszatért a nagykövetségre.12 Este 11.15 volt. Miközben készülődtek, hogy a repülőtérre induljanak, Rayle Szvetlanához fordult: „Tisztában van vele, mit cselekszik? Minden hidat feléget maga mögött.” Rengeteg ideje volt gondolkozni, felelte Szvetlana. Lekísérték a követség garázsába. Kicsiny bőröndjét szorongatva, melyben a kézirata és néhány ruhája volt, beszállt egy autóba. Beült mellé egy fiatal tengerészgyalogos őrmester és a nagykövetség szovjet ügyekben illetékes szakértője, Roger Kirk, aki nemrégiben tért vissza Moszkvából. Mosolyogtak. Felvillanyozó volt Sztálin lánya mellett ülni. Szvetlana eltűnődött: „Vajon miért mosolyognak olyan gyakran az amerikaiak?
18
19
SZTÁLIN LÁNYA
A DISSZIDÁLÁS
Udvariasságból, vagy mert ilyen jó kedélyűek?” Mindenesetre kellemesnek találta. Rayle telefonált a feleségének, és megkérte, hogy csomagoljon össze neki egy néhány napos utazásra, és várjon rá a Palam repülőtéren egy óra múlva. Nem mondta meg, hová megy. Aztán a Quantas Airlines irodájába ment, és vett két első osztályú jegyet az Egyesült Államokba, római átszállással. Hamarosan csatlakozott a repülőtéren lévő többi amerikaihoz – immár legalább tíz követségi munkatárs őgyelgett a viszonylag néptelen terminálon.13 Szvetlana könnyűszerrel átjutott az indiai vámvizsgálaton és útlevélellenőrzésen, és öt perc múlva érvényes indiai kilépővízummal és az amerikai látogatóvízumával csatlakozott Rayle-hez a nemzetközi indulási váróban. Amikor Rayle megkérdezte tőle, hogy ideges-e, azt felelte, hogy egyáltalán nem, és elmosolyodott. Ez jellemző volt rá: Szvetlana született szerencsejátékos volt. Egész életében a pillanatnyi hangulata szerint hozott döntéseket, majd szinte kerge szertelenséggel lovagolta meg a következményeket. Mindig azt mondta, hogy a kedvenc regénye A játékos Dosztojevszkijtől. Bár nyugodtnak tűnt, Rayle mélységesen aggódott. Meggyőződése volt, hogy mihelyt észreveszik az eltűnését, a szovjetek határozottan követelni fogják Szvetlana átadását. Ha felfedezik a repülőtéren, az indiai rendőrség fel fogja tartóztatni, és ő, Rayle nem tehet majd semmit. Úgy érezte, hogy Szvetlana számára ennek gyászos következményei lennének. A régi sztálinista módi a kivégzés lett volna, de a szovjet kormány még mindig keményen bánt a disszidensekkel, és többnyire börtönbe csukta őket. Rudolf Nurejevet, a balett-táncost távollétében hét év kényszermunkára ítélték, amikor 1961-ben disszidált. Rayle agyában bizonyára felötlött Andrej Szinyavszkij és Julij Danyiel is, akiket 1966-ban munkatáborra ítélték „szovjetellenes” írásaikért. Szvetlana esetében a Kreml nem kockáztatott volna egy nyilvános pert, de könnyen eltűnhetett valami pszichiátriai intézmény sötét bugyrában. Valószínűleg Szvetlana fejében is ez járt. Szinyavszkij bizalmas barátja volt. Abban biztos volt, hogy ha elfogják, soha többé nem engedik ki a Szovjetunióból. Rayle aggódni kezdett, amikor meghallotta a közleményt, hogy a járat késve indul. Műszaki problémák támadtak. Az indulási váróban időztek, miközben a percek órákká váltak. Rayle tudta, hogy a menetrend
szerinti Aeroflot-járat hajnali 5.00-kor érkezik Moszkvából, és a szovjet nagykövetségről mindig jókora delegáció jön ki, hogy köszöntse az érkező méltóságokat. Végül bejelentették a római járat indulását. Éjjel 2:45-kor a gép végre a levegőbe emelkedett. Épp ekkor érkezett sürgöny a disszidensről az újdelhi amerikai nagykövetségre. Washingtonban Donald Jameson, aki összekötőként szolgált a CIA és a Külügyminisztérium között, tájékoztatta a helyzetről Foy Kohler külügyminiszter-helyettest. Kohler hevesen reagált: „Mondja meg nekik, hogy dobják ki azt a nőt a nagykövetségről! Egyáltalán semmilyen segítséget ne nyújtsanak neki!” Kohler, aki korábban az Egyesült Államok moszkvai nagykövete volt, szeretett azzal dicsekedni, hogy ő alapozta meg a szovjet–amerikai kapcsolatok enyhülését. Nem akarta, hogy Sztálin lányának disszidálása megzavarja ezt a folyamatot, kiváltképp a szovjet forradalom ötvenedik évfordulóján. A nagykövetségen, miután elolvasták a sürgönyt, így válaszoltak: „Késő. Már elindultak. Úton vannak Rómába.”14 A követség dolgozói nem néztek utána, hogy a Quantas gépe felszállt-e már. Ha rájöttek volna, hogy Szvetlana és Rayle majdnem két órája ülnek a repülőtér várójában, visszavitték volna Szvetlanát a nagykövetségre, hogy „kirúgják”. Akkor minden másképp alakult volna. Igaz, mintha mindig is egy hajszálon függött volna az élete.
20
21
