KERTÉSZ IMRE
A MAGYAR, AKI AUSCHWITZRÓL ÍRT Kertész Imre (1929-ben született Budapesten)
Kertész Imre a Nobel-díj átadási ceremóniáján, Stockholm, 2002. 12. 10. (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)
„Tehát a németek mostanában ismét a múlt feldolgozásának lázában égnek. Ezt természetesnek is tartom […] minden új nemzedéknek valamiképpen azonosulnia kell saját történelmével. Ilyen szempontból egyáltalán nem érzem magam téves helyen, amikor Németországban olvasok fel.” (1996)
1. Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. A zsidó származású fiú apai ágon Keszthely környéki (Balaton parti város) paraszti ısökkel rendelkezett, ahonnan a családi legendárium szerint nagyapja gyalog, mezítlábasan vándorolt fel Budapestre, ahol is boltot nyitott, ám az elsı világháború alatt tıkéjét hadikölcsönbe fektette, s elvesztette vagyonát. Újbóli felemelkedés ezután nem következett a család életében, sıt fokozatosan elszegényedtek. Anyai ágon kolozsvári (erdélyi város, ma Romániához
1/5
tartozik) ısökkel rendelkezett Kertész: banktisztviselı nagyapja 1917-ben, a román megszállást megelızve menekült az anyaországba, Budapestre. Kertész Imre saját elmondása szerint nagyon utálta gyermekkorát, rossz gyerek, rossz tanuló volt, „állandóan bőnök terhelték lelkét”. Származása miatt a gimnáziumba csak kitőnı bizonyítvánnyal, a zsidók számára fenntartott „B” osztályba vették fel, ráadásul még el is kellett költöznie a családnak a gimnázium kerületébe, mivel oda csak az adott kerületbıl vettek fel diákokat. A tanárok persze versengtek, hogy a „B” osztályban is taníthassanak, hiszen ott válogatott kitőnı tanulók voltak. Míg az elemi iskolát – ahogy azt egy zsidó fiútól szülei elvárták – színjelessel végezte, a gimnázium-ban bukdácsolt, fıként latinból és matematikából. „Engem egyáltalán nem érdekelt, és sokat szenvedtem, mert nem tudtam, miért nem érdekel. Kósza évek voltak, ez a 10 és 14 közötti kamaszvilág.” Gyermekkori rossz közérzetéhez nagyban hozzájárult, hogy szülei még apró gyermekkorában elváltak, s öt éves korában a Gábor Fiúnevelı Intézetbe adták, mely „óriási áldozat” volt az állandó anyagi gondokkal küzdı családnak, hiszen az intézet „úri hely”nek számított. Apja – aki fakereskedéssel foglalkozott – és anyja is hamar újraházasodott. Apja nısülése után a kis Imre hozzá került, a nyolcadik kerületi Baross utcába.
2. 1944. június 30-án, a Budapest környéki csendırpuccs következményeként munkába menet (a csepeli gyárnegyedbe kellett dolgozni járnia a belvárosi gettóból) lefogták, majd bevagonírozták és Auschwitzba szállították. Több koncentrációs tábort is megjárt, majd 1945-ben az amerikaiak által felszabadított Buchenwaldból térhetett haza Magyarországra. Bár felajánlottak neki egy esetleges svédországi letelepedést, a kamaszfiú ösztönös és természetes választása volt, hogy hazatér, hiszen látni akarta szüleit, otthonát. Apja munkaszolgálatosként, anyai nagyszülei és rokonainak nagy része haláltáborokban halt meg, csupán anyja élte túl a vészkorszakot. Apai nagyszülei is megmaradtak, s idıs koruk miatt egy zsidó felekezeti otthonba kerültek, mely azonban a háborút három évvel követı kommunista diktatúra abszurditására jellemzı módon a kitelepítés sorsára jutott: egy olyan határ menti városkába internálták szerencsétlen öregeket, ahová csak engedéllyel lehetett a rokonoknak eljutni. Kertész Imre sohasem látta újra nagyszüleit, mert nem kapott engedélyt a határövezetbe történı utazásra.
2/5
3. 1945 után Magyarországon néhány évig, bár szovjet ellenırzés alatt, de többpárti demokrácia mőködött, ahol a fiatal Kertész hamar eljegyezte magát a kommunista párttal. Kinyílt a világ elıtte, olvasni kezdett és politikai vitákba keveredett. 1948 után, mikor is a kommunista rezsim szovjet segítséggel hatalomra jutott, már újságírással kereste kenyerét, a Világosság címő lapnál. Emlékei szerint nagyon korán, már 1950 elejére kiábrándult a pártból, a rendszerbıl. Soha nem adott le idıben egyetlen cikket sem, lelkét nyomorgatta, hogy hazugságokat kellene papírra vetnie. „Ázalagéletet élt”. Akkor rúgták ki, mikor egy alkalommal úgy adott le egy kongresszusról tudósítást, hogy el se ment rá, s nem a szerint történtek az események, ahogy megírta. Szerencséje volt: csak kirúgták, pedig internálhatták is volna… Mindezek után rádióoperettek librettóit írta, melyekre nagy kereslet volt ebben az idıben. Éjszakai életet élt, a Mővész presszóban és más kávéházakban alkotta barátaival szörnyő darabjait, melyekrıl mindig is úgy beszélt, mint alja munkáról, egyszerő pénzkeresetrıl, melyekben egyetlen, valóban lelkébıl fakadó, mővészi mondat sem szerepelt: „csodálatos, teljesen felelıtlen, borzalmas, boldog élet volt”. Azután ettıl az életformából, a céltalanságból, sodródásból is elege lett. Abbahagyta a szövegírást, csak a rádiónak dolgozott, hogy fenntartsa magát, egy 28 négyzetméteres lakásban éldegélt és akkor jött 1956, a forradalom. „Valahogy átvészeltem, kuksoltam a lakásomban” – vallja meg nyíltan. De nem hagyta el az országot: „elsısorban nyelvi megfontolások alapján […] úgy döntöttem, hogy Magyarországon maradok”. A forradalom után barátai felkarolták, „hogy éhen ne haljak”, s újra operett szöveget írt: a „Csacsifogatot”, mely akkora siker lett, hogy a szerzıi jogdíjakból egész jól elboldogult. Ezt követıen további darabok születtek – sokszor nem is a neve alatt, miközben 1960-tól dolgozott leghíresebb, a Nobel-díjat meghozó regényén, a „Sorstalanságon”. Ekkor már „hivatalosan” is író volt, gyakran emlegeti, hogy kedvenc személyi igazolványába egy értetlen hivatalnok a következıt jegyezte a foglalkozás rovatba: „Önálló író”. Közben megházasodott, sokszor, mikor a librettóírás nem jövedelmezett eleget, felszolgáló felesége tartotta el, s folyamatosan írta nagy regényét, ízekre szedve újra és újra, szenvedve, hogy megtalálja a megfelelı hangot, szerkezetet. Már az ötvenes években próbálkozott megfogalmazni élményeit, átadni tapasztalatait az átélt borzalmakról, s valóban megragadni és elmondani azt, amit ı, a kamaszgyerek gondolt, tapasztalt a haláltáborokban, de nehezen talált önmagára. A Svéd Akadémia minden díjazottat rövid indoklásban méltat, az indoklás szerint Kertész Imre végül megtalálta írói hangját: „Egy írói munkásságért, amely az egyén
3/5
sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben. A díj átvételekor pedig saját maga is érintette az önmegvalósítás, írói magára eszmélése kérdését, s beszédének is erre utaló címet adott: „Heuréka!”
4. Valójában 1973-ban fejezte be fımővét, s 1975-ben adták ki. Ekkor már a Kádár János nevével fémjelzett, lazább, gúnyosan „gulyáskommunizmusnak”, avagy a „legvidámabb barakknak” nevezett, a Nyugat által leginkább látogatott kirakat-szocializmus létezett Magyarországon. A kulturális életben pedig a „Tilt, Tőr, Támogat” elv uralkodott, vagyis a kulturális bürokrácia egyes mőveket, illetve alkotókat letilthatott, másoknak lehetıséget adott legalább a megjelenéshez, s voltak, akik hosszabb-rövidebb ideig élvezhették a hatalom nyújtotta elınyöket. Kertész mővével a „Tőrtek” táborában találta magát: „megjelent a könyv és semmi sem történt”. Könyvei hamar eltőntek a boltokból, s hallomásból értesült, hogy egy raktárban porosodnak. Mivel tiszteletpéldányai már elfogytak, elment és potom összegért vett 200 darabot. Magyar irodalmár kortársai persze ismerték a mővet, s a nyolcvanas években megtörtént a Sorstalanság, illetve Kertész újrafelfedezése, fıként a népszerő Spiró Györgynek köszönhetıen. Ekkoriban “integrálódott” szervezetileg és lelkületileg is a magyar írótársadalomba, mint a hazai irodalmi utómodernség képviselıje. A rendszerváltás után nagyobb tér állt rendelkezésére, nyilvános szereplések, elıadások, esszékötetek és új regények születtek e legtermékenyebb idıszakában. Miután németre fordították (1999-ben jelentek meg összegyőjtött mővei a Rowohlt kiadónál) a Sorstalanságot, nemzetközi elismertsége, ismertsége rohamosan megnıtt. Elmondható, hogy külföldön, s fıként Németországban – a Nobel-díj elnyeréséig – elismertebb író volt, mint idehaza. Mindezt annak tulajdonítja, hogy: „…valószínőleg a németek számára van mondanivalóm. Itt könyveim betöltik azt a missziót, amire az író egész életében vágyik. Egy asszony azt mondta nekem: Ön megtalálta azt a nyelvet, amit megértünk…”
5. Miközben már az 1960-as évektıl kezdve Kertész mőfordítással is foglalkozott (többek között Freud, Nietzsche, Roth, Wittgenstein mőveit ültette át németrıl magyarra), a ’90-es években a „Sorstalansághoz” szorosan kapcsolódó regényei látták meg a napvilágot, úgymint az „Angol lobogó”, a „Gályanapló”, a „Kaddis a meg nem született gyermekért”, vagy a „Kudarc”. 1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache Dichtung tagja. 2001-ben már jelölték Nobel-díjra. 2002-ben olyan szerzıket elızött meg a díj odaítélésének versenyében, mint Updike, Llosa, Rushdie, Coetzee vagy Farah.
4/5
A „Sorstalanság” immár filmen is látható, a világhírő operatır, Koltai Lajos rendezésében. A könyv a Nobel-díj elnyerése után itthon két hónap alatt 210.000 példányban fogyott el, s ma már a 400.000 eladott darabot is meghaladta. Kertész Imre a díj odaítélésének idején éppen a berlini posztgraduális tanulmányok intézetében tartózkodott ösztöndíjasként, s ott tartotta elsı sajtóértekezletét. Azóta ingázik Németország és Magyarország között, második feleségével, Magda asszonnyal.
Kertész Imre jelentısebb elismerései József Attila-díj (1989) Az Év Könyve (1990) Brandenburgi Irodalmi Díj (1995) Márai Sándor-díj (1996) a lipcsei könyvvásár nagydíja (Literaturpreis für die europäische Verständigung, 1997) Friedrich Gundolf-díj (1997) Kossuth-díj (1997) Herder-díj (2000).
Szöveg: Gál Vilmos
5/5
