SZOVJET UTÓDÁLLAMOK EURÓPÁBAN

T

Á

R

S

A

D

A

Ár: 300 Ft

Bereczki András egyetemi adjunktus (Bp., ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet) Deák András tudományos munkatárs (Bp., Közép-Európa Egyetem (CEU) Európai Unió Bôvítési Tanulmányok Központ) Fedinec Csilla tudományos munkatárs (Bp., MTA Kisebbségkutató Intézet) Hódi Sándor nagykövetségi másodtitkár (Moszkva, Magyar Nagykövetség) Karácsonyi Dávid tudományos munkatárs (Bp., MTA Földrajztudományi Kutatóintézet) Lengyel Gábor doktorandusz (Pécsi Tudományegyetem Történettudományi Intézet, MOSZT tudományos titkár) Ludvig Zsuzsa tudományos fômunkatárs (Bp., MTA Világgazdaság Kutatóintézet)

A Limes tudományos szemle „Szovjet utódállamok Európában” címû tematikus számának összeállításával az volt a célunk, hogy bemutathassuk a Szovjetunió néhány európai utódállamának (Oroszország, Ukrajna, Belorusszia, Észtország, Moldávia) jelenlegi legneuralgikusabb politikai, társadalmi és gazdasági problémáját, illetve az elôttük álló legsúlyosabb geopolitikai és nemzetpolitikai kihívásokat. A Szovjetunió szétesése (1991) óta eltelt pontosan két évtized akár egy önálló történelmi periódusnak is tekinthetô, amely már valamelyest elegendô rálátást biztosít ahhoz, hogy higgadtan és a tudományban kellô távolságtartással megvonjuk ennek az idôszaknak a mérlegét, elemezzük a Szovjetunió széthullásának közvetett vagy közvetlen geopolitikai, gazdasági és társadalmi hatásait abban a tág földrajzi régióban, amely lefedi a szovjet egységállam egykori európai területét. Mindezt kifejezetten sajátos magyar szemszögbôl kívánjuk megvizsgálni, tehát egyrészt elsôsorban magyar kutatókat, politikai elemzôket és szakembereket kértünk fel arra, hogy tegyék közzé legújabb vizsgálati eredményeiket, másrészt olyan témaköröket választottunk ki, amelyeknek a közép-európai térségre vonatkozó konzekvenciái is lehetnek, illetve a Magyarország szempontjából is releváns és húsbavágó kormányzati strukturális kérdéseket boncolgatnak, továbbá geopolitikai, nemzetpolitikai és energiapolitikai-energetikai horizonttal bírnak. (Seres Attila)

O

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S

2011.3 2011.3 SZOVJET UTÓDÁLLAMOK EURÓPÁBAN

SZERZÔINK

L

TUDOMÁNYOS SZEMLE

SZOVJET UTÓDÁLLAMOK EURÓPÁBAN

Nyikiforov, Konsztantyin igazgató (Moszkva, Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézete)

TUDOMÁNYOS SZEMLE

Póti László nagykövetségi tanácsos (Moszkva, Magyar Nagykövetség)

Komárom-Esztergom Megye Önkormányzata Virág Jenô L. Balogh Béni Csóti Csaba, Csortán Ferenc (Marosvásárhely), Hamberger Judit, Ress Imre, Seres Attila, Vesztróczy Zsolt, Zeidler Miklós M Û S Z A K I S Z E R K E S Z T Ô Modrián Vilmos B O R Í T Ó T E R V Sellyei Tamás Ottó

ALAPÍTOTTA: FÔSZERKESZTÔ FÔSZERKESZTÔ-HELYETTES MUNKATÁRSAK

Seres Attila tudományos igazgatóhelyettes (Moszkvai Magyar Kulturális és Tudományos Intézet) Weiner Csaba tudományos fômunkatárs (Bp., MTA Világgazdasági Kutatóintézet)

BEVEZETÔ: Seres Attila: A posztszovjet térség a magyar stratégiai kutatásokban • KÜLPOLITIKA, GEOPOLITIKA: Póti László: Két Putyin között: adalékok a Medvegyev-korszak stratégiai gondolkodásának fejlôdéséhez; Lengyel Gábor: Oroszország Afganisztán-politikája és a regionális vonatkozások; Hódi Sándor: Orosz geopolitikai játszma napjainkban Moldávia területén • TÁRSADALOM, NEMZET- POLITIKA: Fedinec Csilla: Állampolgársági határok Ukrajnában; Bereczki András: Az észt állam és az orosz kisebbség; Karácsonyi Dávid: A csernobili baleset hosszú távú demográfiai hatásai a Poleszje területén • GAZDASÁG, ENERGIAPOLITIKA: Deák András: Az orosz energiapolitika elmúlt 30 éve; Ludvig Zsuzsa: Ukrajna orientációs dilemmája gazdasági megközelítésben: Weiner Csaba: Az orosz gázipar helye a világban a 2010-es évek elején • DOKUMENTUM: Konsztantyin Nyikiforov: Oroszország Balkán-politikája az 1990-es években

X X I V . É V F O L Y A M 91 . S Z Á M M E G J E L E N I K N E G Y E D É V E N T E . E SZÁMUNK A NEMZETI ERÔFORRÁS MIN ISZTÉR IUM , A NEMZETI KULTURÁL IS ALAPP ROGRAM, KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYE KÖZOKTATÁSÁÉRT KÖZALAPÍTVÁNY, VOSZ KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYEI SZERVEZETE, A KOM ÁR OM-ESZTERGOM MEG YEI ÖNK ORM ÁNYZAT ÉS TATABÁNYA VÁR OS ÖNK ORM ÁNYZ ATA TÁMOGATÁSÁVAL JELENT MEG. KIADJA A KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT LEVÉLTÁRA 2500 ESZTERGOM, VÖRÖSMARTY U. 7. Szerkesztôség: 2800 Tatabánya, Fô tér 6. – Városháza Telefon: 34/515-700/344, 06-30/747-7890; Fax: 34/311-283 E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu; www.artlimes.hu Levélcím: 2801 Tatabánya, Pf. 1244 Nyomda: Alfadat-Press Kft., Tatabánya HU ISSN 0238-9266 Nytsz.: 13/SZI/1207/K/91.

T

Á

R

S

A

D

A

Ár: 300 Ft



O

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S


SZERZÔINK

L

TUDOMÁNYOS SZEMLE



TUDOMÁNYOS SZEMLE







T

Á

R

S

A

D

A

Ár: 300 Ft



O

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S


SZERZÔINK

L

TUDOMÁNYOS SZEMLE



TUDOMÁNYOS SZEMLE







LIMES 2011.3 TUDOMÁNYOS SZEMLE SZOVJET UTÓDÁLLAMOK EURÓPÁBAN TATABÁNYA

TARTALOM

Szovjet utódállamok Európában Szerkesztette: Seres Attila BEVEZETŐ Seres Attila: A posztszovjet térség a magyar stratégiai kutatásokban..................

5

KÜLPOLITIKA, GEOPOLITIKA Póti László: Két Putyin között. Adalékok a Medvegyev-korszak stratégiai gondolkodásának fejlődéséhez ........................................................... Hódi Sándor: Orosz geopolitikai játszma napjainkban Moldávia területén ........ Lengyel Gábor: Oroszország Afganisztán-politikája és a regionális vonatkozások . ............................................................................

7 13 27

TÁRSADALOM, NEMZETPOLITIKA Fedinec Csilla: Állampolgársági határok Ukrajnában ......................................... Bereczki András: Az észt állam és az orosz kisebbség ....................................... Karácsonyi Dávid: A csernobili baleset hosszú távú demográfiai hatásai a Poleszje területén ............................................................................................

43 55 71

GAZDASÁG, ENERGIAPOLITIKA Deák András: Az orosz energiapolitika elmúlt 30 éve . ....................................... 85 Ludvig Zsuzsa: Ukrajna orientációs dilemmája gazdasági megközelítésben ...... 103 Weiner Csaba: Az orosz gázipar helye a világban a 2010-es évek elején ............ 121 DOKUMENTUM Konsztantyin Nyikiforov: Oroszország Balkán-politikája az 1990-es években... 141 Információk .......................................................................................................... 150

Limes

5

Bevezető

Seres Attila

A posztszovjet térség a magyar stratégiai utatásokban

A Limes tudományos szemle „Szovjet utódállamok Európában” című tematikus számának összeállításával az volt a célunk, hogy bemutathassuk a Szovjetunió néhány európai utódállamának (Oroszország, Ukrajna, Belorusszia, Észtország, Moldávia) jelenlegi legneuralgikusabb politikai, társadalmi és gazdasági problémáját, illetve az előttük álló legsúlyosabb geopolitikai és nemzetpolitikai kihívásokat. A Szovjetunió szétesése (1991) óta eltelt pontosan két évtized akár egy önálló történelmi periódusnak is tekinthető, amely már valamelyest elegendő rálátást biztosít ahhoz, hogy higgadtan és a tudományban kellő távolságtartással megvonjuk ennek az időszaknak a mérlegét, elemezzük a Szovjetunió széthullásának közvetett vagy közvetlen geopolitikai, gazdasági és társadalmi hatásait abban a tág földrajzi régióban, amely lefedi a szovjet egységállam egykori európai területét. Mindezt kifejezetten sajátos magyar szemszögből kívánjuk megvizsgálni, tehát egyrészt elsősorban magyar kutatókat, politikai elemzőket és szakembereket kértünk fel arra, hogy tegyék közzé legújabb vizsgálati eredményeiket, másrészt olyan témaköröket választottunk ki, amelyeknek a közép-európai térségre vonatkozó konzekvenciái is lehetnek, illetve a Magyarország szempontjából is releváns és húsbavágó kormányzati strukturális kérdéseket boncolgatnak, továbbá geopolitikai, nemzetpolitikai és energiapolitikai-energetikai horizonttal bírnak. Szeretnénk kiemelni, hogy a tematikus számunk összeállítása és megjelentetése egyáltalán nem öncélú, s – noha az itt közölt tanulmányok mindegyike a tudományos igényesség talaján áll, higgadt és elfogulatlan elemzés –, nem csupán a posztszovjet térséggel kapcsolatos tudományos (politológiai) ismeretek tárházát kívántuk gyarapítani. Reméljük, hogy a fentebb felvázolt szerkesztői koncepció és megközelítési keret miatt a tanulmányok közzétételének gyakorlati haszna is lesz, s a kutatók – akik a szakmájuk legkiválóbbjai és a legjobban elmélyültek az adott témakörben – egyes meglátásai, megállapításai véleményformálók lesznek, s nemcsak a szűkebb tudományos közvélemény vagy a szélesebb értelemben vett, de a tudomány iránt érdeklődő társadalmi közvélemény fog felfigyelni ezekre a kutatási eredményekre, hanem esetleg a politikai és gazdaságpolitikai döntéshozatalban szerepet játszó tényezők is hasznosítani tudják majd őket.

Limes

6

Limes

Kiss Ilona: Oroszország. Mindenki szellemi kalauza. Vaszilij Popov fotóival. Jószöveg Műhely Kiadó, 2011

Limes

7

Külpolitika, geopolitika

Póti László

Két Putyin között: adalékok a Medvegyev-korszak stratégiai gondolkodásának fejlődéséhez

Korszakhatárhoz közeledünk az orosz politikában, decemberben parlamenti, majd jövő tavasszal elnökválasztások lesznek, és ez mindkét hatalmi ág tekintetében lezár, valamint vélhetően újra megnyit egy korszakot a 21. századi Oroszország politikatörténetében. A 2000-es évektől kezdődően a Medvegyev-korszak volt a legrövidebb, hiszen négy évet ölelt fel, míg Putyin elnöksége két terminussal nyolc évet fogott át. A megváltozott törvényeknek megfelelően viszont a következő elnök eleve hat évre kap megbízást (amit persze meg is hosszabbíthat még egy terminusra), illetve a parlament is növeli egy évvel (ötre) ciklusának idejét. Így tehát a két Putyin (2000–2008) és a várhatóan 2012-ben újra az elnöki posztra lépő Vlagyimir Vlagyimirovics közötti időszak – a Medvegyevkorszak – jó eséllyel csak rövid epizód marad a putyini életműben megbújva. Tovább relativizálja ennek az időszaknak a jelentőségét az a tény, hogy bár az orosz alkotmány szerint a külpolitika az elnök hatáskörébe tartozik,1 a tandemben továbbra is Putyin miniszterelnök kezében maradtak az érdemi (külpolitikai) döntések. Ezzel együtt, itt és most ez a mini-korszak is egy olyan szakasza az orosz politikai fejlődésnek, amivel kapcsolatban érdemes feltenni a kérdést, hogy mennyire képvisel önálló értéket az orosz kül- és biztonságpolitikában, és mivel járult hozzá az orosz biztonságpolitikai stratégia ívének megrajzolásához – ez az írás ezekre a kérdésekre keresi a választ. Az orosz kül- és biztonságpolitika állapota Medvegyev elnökké választása idején Dmitrij Medvegyev hivatalba lépésekor az orosz külpolitika határozottan új minőségi fázisába került. Az új minőségű orosz külpolitika új tartalmi elemeit három területen lehet megragadni: a formálódó új nemzeti ideológiában, az orosz globális külpolitika új hangsúlyaiban és a regionális, a Független Államok Közössége (FÁK) szintjén gyakorolt politika fordulatában. A formálódó új nemzeti ideológia alapjait orosz értelmiségiek egy befolyásos csoportja fektette le, az orosz nemzeti eszme definíciójuk szerint egyfajta „dinamikus konzervativizmus”-ként jellemezhető, az orosz nemzet, valamiféle „nemzetek feletti” képződmény (azaz saját etnikai határain is túlmutató befolyással és kompetenciával bír), központi eleme az erős állam, saját demokráciamodellel rendelkezik, a nemzetközi kapcsolatokban pedig küldetése van: Oroszország a „szélsőségek ellensúlya”, s egyfajta visszatartó erő szerepét kell játszania. A 2000-es évek második felére a

Póti László

8


globális külpolitika terén Moszkva politikájának új elemei közé az alábbiak tartoztak: új erőviszonyok kialakításának igénye az Egyesült Államokkal; a katonai erő szerepének további felértékelése; Oroszország energia-nagyhatalmi státuszának elismertetése. Ezeknek az erőfeszítéseknek a része volt Putyin elnök nagy visszhangot kiváltó 2007. januári müncheni beszéde, a nagy fegyverzetfejlesztési programok bejelentése, új fegyverek tesztelése, a stratégiai bombázók rendszeres őrjáratainak felújítása, amelyek éles, széleskörű nemzetközi kritika tárgyává váltak, és a megerősödött gazdasági alapokra támaszkodva Oroszország hatékony, globális katonai nagyhatalmi szerepét voltak hivatottak demonstrálni. Az orosz FÁK-politikában 2008-ra fordulat zajlott le, mégpedig a posztszovjet térség ún. befagyasztott konfliktusai terén. A hagyományos orosz politika azt célozta, hogy fenntartsák a konfliktust és a status quo-t, mert Moszkva leghatékonyabban így tudta befolyásolni a kérdéses államok politikáját. A Koszovó státuszával kapcsolatos fejlemények előrehaladtával, illetve Montenegró függetlenné válásával viszont a Kreml részéről először került nyílt megfogalmazásra, hogy ezeket a konfliktusokat ki kellene mozdítani befagyasztott állapotukból. A Medvegyev-korszak kül- és biztonságpolitikai stratégiájának formálódása A Medvegyev-korszakban került sor az orosz kül- és biztonságpolitikát meghatározó összes fontos dokumentum megújítására. A dokumentumok sorát a 2008 nyarán elfogadott külpolitikai koncepció2 nyitotta meg, amely, bár jelezte a megelőző időszakban formálódó új hangsúlyokat, nem hozott érdemi változást az orosz felfogásban, de minden korábbinál egyértelműbben rögzítette az ország nagyhatalmi igényeit: az „új Oroszország szilárdan nemzeti érdekeinek talaján állva, teljes értékű szerepet tölt be a globális ügyekben”. Oroszország, mint a nemzetközi kapcsolatok 1991-ben a Szovjetunió felbomlásával létrejövő új alanya, több hullámban fogadott el a biztonsággal kapcsolatos alapdokumentumot: 1993-ban – az alkotmányon kívül – került elfogadásra a külpolitikai koncepció és a katonai doktrína; 1997-ben Jelcin elnök jóváhagyta a nemzeti biztonsági stratégia koncepcióját; 2000-ben, Putyin startévében három dokumentum került elfogadásra: a nemzeti biztonsági stratégia, a külpolitikai koncepció és a katonai doktrína. Medvegyev elnök hivatali ciklusának második évében, 2009-ben került sor az új nemzeti biztonsági stratégia3 elfogadására. A 2009-es dokumentum nem a 2000-es stratégia „újraszerkesztett” változata, hanem új, önálló stratégia. A mostani dokumentum először rögzíti címében az érvényesség időhorizontját – 2020 –, és teszi ezt összhangban az ország hosszútávú társadalmi-gazdasági fejlődésének koncepciójával. Új elem, hogy a dokumentum bevezetőjében egy sor alapfogalmat – nemzeti biztonság, nemzeti érdek stb. – tételesen definiál. Az új stratégia más kiindulópontot rögzít a 2000-es dokumentumhoz képest. Míg az utóbbi két egymást kizáró nemzetközi tendenciával indít – a multipoláris világ szemben az USA-dominanciával –, addig a 2009-es dokumentum konstatálja, hogy Oroszország lezárta a válságok időszakát, és egy optimista jövőképet vázol. A világot illetően a globalizációt tekinti a legáthatóbb folyamatnak, és az új erőközpontok kialakulásával – érdekes módon kerüli a multipolaritásra való utalást – „minőségileg új geopolitikai helyzet” létrejöttéről beszél. Az új koncepció első alkalommal legitimálja a legfelsőbb szintű dokumentumban Oroszország energia-nagyhatalmi státuszát, és eddig

Póti László

9


soha nem dokumentált nyíltsággal szól az energia külpolitikában játszott szerepéről: „Oroszország erőforrás-potenciálja és annak pragmatikus felhasználása kiszélesítették az Oroszországi Föderáció lehetőségeit befolyása megerősítésére a világban”. Vadonatúj elemként az energia összefüggésében értelmezi fegyveres konfliktus lehetőségét, amikor úgy fogalmaz, hogy a nemzetközi politikában hosszú távon nő az érdeklődés az erőforrások iránt, ami „nem zárja ki katonai erő alkalmazását” sem. A biztonságot veszélyeztető tényezők sorából – a 2000-es stratégiával összevetve – látványosan hiányzik vagy leértékelődött az államhatalmi rendszer hiányosságainak problémája, a szervezett bűnözés vagy a terrorizmus kérdésköre. A stratégiában megjelenik a rakétavédelmi rendszer problémája is, mint amely „lényegesen szűkíti a globális és regionális stabilitás fenntarthatóságát”. Az EU leértékeléseként fogható fel, hogy az unióval foglalkozó rövid bekezdés nem fogalmaz meg új elemeket vagy távlatos célokat, csupán az együttműködési mechanizmusok fejlesztését tűzi ki célul, és figyelemre méltó módon kerüli a „stratégiai partner” EU vonatkozásában eddig használatos kifejezését. A NATO kiemelt problémaként jelentkezik, két konkrét, Oroszország számára elfogadhatatlan fejleményt kiemelve: a szövetség katonai infrastruktúrájának a határokhoz történő közelítését, illetve a globális funkciók felvállalását (ez eltér a 2000-es stratégia NATO-kritikájától, amelyben elsősorban a hatókörön kívüli műveleteket, és az ENSZ BT felhatalmazásának hiányát rótták fel). Moszkva elvárásaként jelenik meg, hogy a szervezet vegye figyelembe az orosz érdekeket a katonai-politikai tervezésben, a további átalakulásban. Az Egyesült Államok viszont Oroszország stabil referenciapontja a dokumentumban, amellyel Moszkva „stratégiai partnerségre” törekszik. Az orosz-amerikai kapcsolatok beígért újraindításának szellemében a stratégia ezen a ponton a közös érdekeket sorolja fel (leszerelés, non-proliferáció, terrorizmusellenes harc, regionális konfliktusok), és taktikusan csak más helyütt (a katonai veszélyek sorában), név nélkül tesz említést azokról a – Washingtonnak tulajdonítható – törekvésekről, amelyeket Moszkva veszélyesnek ítél meg. A nukleáris fegyverek bevethetőségét illetően a dokumentum nem hoz változást, de a „stratégiai stabilitás és egyenrangú stratégiai partnerség” elnevezésű 9. pontban a szintén a gorbacsovi új gondolkodáshoz visszanyúló atomfegyvermentes világ ideája jelenik meg. Az új nemzeti biztonsági stratégia mindamellett, hogy egy sor új hangsúlyt tartalmaz, megőrzi a kül- és biztonságpolitika folyamatosságát, és jól tükrözi azokat a változásokat, amelyek a már a Medvegyev-korszak előtt új minőségi szakaszába lépett orosz kül- és biztonságpolitikát jellemezték. A független Oroszország történetének sorrendben harmadik katonai doktrínája 2010 februárjában lépett életbe4 (az elsőt 1993 októberében, a másodikat 2000-ben fogadták el). A dokumentum bevezető részében – eltérően a korábbitól, de a nemzeti biztonsági stratégiával összhangban – egy sor fogalmat definiál (katonai biztonság, katonai veszély, katonai fenyegetés, katonai konfliktus, fegyveres konfliktus, helyi háború, regionális háború, nagyméretű háború stb.). Figyelemre méltó, hogy a bevezető részből hiányzik – a korábbi dokumentumban meglévő – utalás a doktrína „védelmi jellegére”. A „katonai veszélyek és fenyegetések” részben az anyag úgy jellemzi a nemzetközi helyzetet, mint amelyben „gyengül az ideológiai konfrontáció”, egyes államok, államcsoportok befolyása csökken, másoké – amelyek „átfogó uralomra törekednek” – nő, de a többpólusosság és a különféle globalizációs folyamatok is ott vannak a jellemzők között. Továbbra is jelen van az a tendencia, hogy a regionális konfliktusokat erőszakos úton oldják meg. A létező biztonsági architektúra „nem biztosít egyenlő biztonságot minden

Póti László

10


állam számára”. Végül megállapítást nyer, hogy annak ellenére, hogy a nagyméretű, hagyományos fegyverekkel vívandó háború valószínűsége csökken, „az Oroszországi Föderációt érintő katonai veszélyek egy sor irányban erősödnek”. A „külső katonai veszélyek” sorában tizenegy tényezőt sorol fel a doktrína. Az első helyen a globális funkciókra törekvő NATO áll, amely egyre közelebb tolja katonai infrastruktúráját Oroszországhoz, többek között a bővítés útján. A második helyen a kissé talányos „egyes államok és térségek destabilizációja”, valamint a stratégiai stabilitás aláásása szerepel, harmadik helyen katonai kontingensek telepítése Oroszország vagy szövetségesei szomszédságában, negyedik helyen pedig a hadászati rakétavédelem áll. A „belső katonai veszélyek” rész rövidebb a 2000-es dokumentumban szereplőnél, és az abban szintén szereplő, az alkotmányos renddel, valamint a területi egységgel szembeni fellépést és az államhatalmi szervek működésének „dezorganizálását” nevezi meg fenyegetésként (kimaradt az illegális fegyveres alakulatok, az illegális fegyverforgalmazás, valamint a szervezett bűnözés és terrorizmus tétele). Korunk háborús konfliktusai jellemzői között a doktrína a következőket sorolja fel: a katonai erő komplex alkalmazása, az atomfegyverrel összevethető hatékonyságú, új fizikai törvényszerűségeken alapuló fegyverzetek bevezetése, a légtérben és az űrben működő csapatok és eszközök egyre szélesebb körű alkalmazása, az információs hadviselés erősödése, a bevethetőség idejének lerövidülése, az operativitás növelése a „szigorúan vertikális irányítási rendszerről a globális automatizált network-típusú irányítási rendszerre való átállás eredményeként”. Az atomfegyver bevethetőségéről két helyen tesz említést a doktrína. Először általánosságban állapítja meg, hogy a nukleáris fegyver továbbra is az atom- vagy hagyományos fegyverrel vívandó konfliktus megelőzésének eszköze marad, de ha egy akár hagyományos fegyver bevetésével vívott konfliktus az atomfegyverrel bíró állam létezését fenyegeti, akkor az a nukleáris fegyver bevetéséhez vezethet. A 22. bekezdésben az atomfegyver bevethetőségét tárgyaló mondat gyakorlatilag szóról-szóra megegyezik a 2000-es verzióval, amely szerint az „Oroszországi Föderáció fenntartja magának azt a jogot, hogy atomfegyvert vessen be válaszul az ellene és (vagy) szövetségesei elleni atomfegyver vagy más tömegpusztító fegyver alkalmazása esetén”, míg a mondat második fele a 2000-es változattal azonos tartalmú, de annak pongyola megfogalmazása helyett úgy folytatódik, hogy „és ugyancsak abban az esetben, ha hagyományos fegyverrel követnek el agressziót az Oroszországi Föderáció ellen, amikor ez magának az államnak a létét fenyegeti”. A vonatkozó bekezdés azzal bővült a megelőző doktrínához képest, hogy kifejezetten leszögezi: a nukleáris fegyver bevetéséről az elnök dönt. Figyelemre méltó különbség még, hogy az új dokumentumból hiányzik az a bekezdés, amely meghatározza, mely államok ellen nem vet be atomfegyvert Moszkva (a 2000-es doktrínában ide sorolták az Atomsorompó Szerződés részes államait, valamint a nukleáris fegyverrel nem rendelkezőket). Az új katonai doktrína nem tekinthető a 2000-es dokumentum módosításának, szemben a megelőzővel már nem az „átmeneti időszak dokumentumának” definiálja magát, hanem a belső átalakulást befejező, és a nemzetközi kapcsolatokban teljes értékű szereplőként résztvevő állam dokumentumaként jelenik meg. Összhangban áll a 2009 májusában elfogadott nemzeti biztonsági stratégiával, bár hiányzik belőle az ott szereplő ésszerű elégségesség elve és az atomfegyvermentes világ víziója. A 2000-es dokumentummal összehasonlítva az a leginkább szembetűnő, hogy a NATO az első helyre került a katonai

Póti László

11


veszélyek között, míg a 2000-es doktrína csak közvetve, általánosságban utalt a Szövetségre. Ugyancsak új elem a rakétavédelem kérdése a fenyegetések sorában. Az Egyesült Államok nem jelenik meg explicit ellenségként, csak áttételesen a NATO-n keresztül. Az atomfegyver elsőkénti bevetésének doktrínája nem újdonság, ezt már az 1993-as katonai doktrína is tartalmazta, a 2000-es változat pedig szinte szó szerint ugyanúgy fogalmaz, mint a most hatályba lépő dokumentum. Hiányzik viszont belőle a preventív (nukleáris) csapás opciója, ami valószínűsíthetően a doktrína nem publikus részébe került be. Az orosz biztonságpercepció és a NATO új stratégiai koncepciója A 2009-es orosz nemzeti biztonsági stratégia és a NATO 2010-es új stratégiai koncepciójának összehasonlítása fontos jellemzőket jelenít meg a két versengő politikai-katonai entitás stratégiai gondolkodásának irányairól. A két dokumentum a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó elvek szintjén nagyfokú összhangot mutat. Mindkettő hangsúlyozza a nemzetközi jog és az ENSZ fontosságát, és a Biztonsági Tanács elsődlegességét a nemzetközi biztonság fenntartásában, ami viszont a leginkább figyelemre méltó, az az, hogy mindkét dokumentum síkra száll az atomfegyvermentes világ eszméjéért. A fenyegetettség-percepció is döntően azonos tényezőkre irányul, és hasonló hierarchiába rendezi azokat. Így a tömegpusztító fegyverek és azok elterjedése, a terrorizmus, a regionális instabilitás, az energiabiztonság, az informatikai biztonság és az ismert nem hagyományos veszélyek szerepelnek a felsorolásban. Ugyanakkor van bizonyos aszimmetria a két dokumentum között. Míg a szövetségi koncepció úgy fogalmaz, hogy a „NATO nem jelent veszélyt Oroszország számára ... (és) igazi stratégiai partnerséget” akar teremteni, addig az orosz dokumentum keményebben írja le viszonyulását a NATO-hoz, és feltételeket fogalmaz meg. Az orosz nemzeti biztonsági stratégia „elfogadhatatlannak” nevezi a szövetség katonai infrastruktúrájának közelítését az orosz határokhoz, és azt, hogy globális funkciókat lásson el. A nemzetközi kapcsolatok elméletének fogalmi készletével élve a két entitás nagyon különböző biztonságpercepcióval rendelkezik a szövetség alkotás terén is. Míg a NATO a neorealista iskola jegyében a kollektív védelemmel írható le, azaz egy olyan szövetségként, amelynek tagjai külső támadással szemben egyesültek, addig az orosz elképzelésekben a neoliberális kollektív biztonság szerepel, amelyben a tagok egy másik tag részéről induló agresszió ellen lépnek fel közösen. Összegzés A Medvegyev-korszak első három évének mindegyikében elfogadtak egy-egy új stratégiai dokumentumot, így a stratégiai gondolkodást és cselekvést meghatározó dokumentumok teljes felső hierarchiája megújult. Tartalmilag a megújulás egy a 2000-es éveket megelőző időszaktól lényegesen eltérő Oroszország képét rajzolja fel. Ez az ország lezárta saját átalakulásának átmeneti időszakát, véglegesen túllépett a hidegháborút követő illúziók korszakán, és megerősödött gazdaságával a nemzetközi kapcsolatok erős, meghatározó, globális ambíciókkal rendelkező szereplőjeként tekint magára, olyan aktorként, amely nagyhatalmiságának katonai pillére mellé félig-meddig felépítette energiapillérét is. Ez az önpercepció lesz az új Oroszország meghatározó jellemzője a

Póti László

12


következő egy évtizedben, aminek eredményeként egy a nemzetközi ügyekben sokkal aktívabb és erősebb szereplővel kell számolnunk. Ugyanakkor ez az új Oroszország nem a hidegháborús atmoszféra újrateremtését tűzte ki célul, hanem egy normális nagyhatalmi versengés meghatározó szereplője kíván lenni. Jegyzetek Az alaptörvény 80. cikke 3. bekezdése szerint az elnök „határozza meg a bel- és külpolitika alapvető irányait”, a 86. cikk alapján pedig „irányítást gyakorol az Oroszországi Föderáció külpolitikája felett”. 2 http://www.mid.ru/bdomp/ns-osndoc.nsf/osndd!OpenView&Start=1&Count=30&Expand=2#2 3 http://www.mid.ru/bdomp/ns-osndoc.nsf/osndd!OpenView&Start=1&Count=30&Expand=4#4 4 http://www.mid.ru/bdomp/ns-osndoc.nsf/osndd!OpenView&Start=1&Count=30&Expand=5#5 1

Limes

13


Hódi Sándor

Orosz geopolitikai játszma napjainkban Moldova területén*

I. Moldova történelmének áttekintése Ahhoz, hogy megérthessük azokat az alapvető konfliktusokat, amelyek Moldova mai geopolitikai helyzetét jellemzik, szükségszerű történelmi kontextusba helyezni a térségben megjelenő szereplőket. Az 1806–1812 között zajló török–orosz háborút lezáró bukaresti békében rögzítettek szerint az oroszok megszerezték Besszarábiát (javarészt a mai Moldovát) az Ottomán Birodalomtól. A terület önálló közigazgatási egységként viszonylagos autonómiát élvezett 1828-ig, amikor a konzervatív nézeteiről ismert I. Miklós orosz cár rendeletben írta elő az orosz, mint kötelező állami nyelv használatát a térségben. A krími háborút lezáró 1856-os párizsi békében Besszarábia két déli körzetét elveszítették, azonban ez csupán átmenetinek tekinthető, ugyanis az 1877–78-as újabb orosz–török háború következtében a török birodalom végleg vereséget szenvedett, az ezt lezáró berlini békében Románia függetlenné válik, az oroszok pedig visszakapták a korábban elveszített dél-besszarábiai területeket. 1812–1914 között az orosz hatóságok betelepítéseket végeztek, illetve adminisztratív eszközökkel igyekeztek az orosz nyelvet általánossá tenni (főleg oktatási és vallási területeken). A végeredmény az lett, hogy 1920ra a szlávok aránya elérte a népesség egyötödét, illetve a moldovaiak száma bizonyos források szerint1 52%-ra csökkent az összlakossághoz viszonyítva (86%-ról). Az 1917-es októberi orosz forradalmat követően felerősödtek a román nemzeti mozgalmak, amelynek eredményeképpen kikiáltották a Moldovai Demokratikus Köztársaságot, de még az Orosz Köztársaság keretein belül, majd megalakították a moldovai kormányt. 1918. január 26-án román csapatok érkeztek Besszarábiába, hogy „segítsenek fenntartani a rendet”, amely elsősorban az orosz csapatoktól dezertált katonai elemek miatt vált veszélyeztetetté. 1918. február 6-án kiáltották ki hivatalosan az immáron független Moldovai Demokratikus Köztársaságot, majd két hónappal később a Nemzeti Tanács elfogadta a döntést Besszarábia és Románia uniójáról. Az aktust elismerte Olaszország, Anglia és Franciaország, de a formálódóban lévő szovjet kormányzat sohasem. Arra * A kézirat szerkesztése 2011. november 15-én lezárult. A korrektúra és a nyomdai munkálatok miatt a tanulmány a benne említett politikai események után jelenhetett csak meg, ezért az időközben beállt változásokra és politikai folyamatokra nem reflektálhatott. (A szerk.)

Hódi Sándor

14


hivatkoztak, hogy az unióról szóló döntést román katonai megszállás alatt egy olyan tanács hozta meg, melynek tagjait nem a nép választotta meg közvetlenül választások útján. A szovjet tiltakozások ellenére a következő 22 évben a terület román fennhatóság alatt állt. Ezt a tényt az 1920-as párizsi béke erősítette meg, amely azonban – miután Japán nem ratifikálta – soha nem lépett hatályba. Az új kommunista Oroszország sem ismerte el a román fennhatóságot Besszarábia felett, sőt úgy értelmezték, hogy az orosz terület idegen erők megszállása alatt. Számos diplomáciai erőfeszítést tettek a terület visszaszerzésére annak ellenére, hogy 1934-ig nem állt fenn közvetlen diplomáciai kapcsolat az érintett felek között. A románok erőteljes románosításba kezdtek. A Szovjetunió megalakulása után nem sokkal, 1924. október 12-én az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság keretein belül létrehozták a Moldovai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot, amelynek fővárosa az „ideiglenesen megszállt” Kisinyov lett, „provizórikus” központja kezdetben a mai Ukrajna területén található Balta, majd 1929-től Tiraszpol. Létrehozásának egyértelműen az volt a célja, hogy növeljék itt a szovjet befolyást és megerősítsék területi igényüket Besszarábiára. Az 1939-ben megkötött német–orosz megnemtámadási szerződés Molotov–Ribbentropp-paktum titkos záradékának rendelkezései szerint Németország kijelentette, hogy nincs politikai érdeke Besszarábiában, így az a szovjet érdekszférába került (vissza). Sok minden mást is kérhettek volna cserébe, mégis kifejezetten a következőket kérték az alábbi geopolitikai megfontolásokból: 1) Besszarábia keleti határa 50 km-re feküdt az akkor szovjet fennhatóság alatt álló Odessza tengeri kikötőjétől, amely a Szovjetunió egyik legfontosabb kijárata volt a Fekete- és a Földközi-tengerekre, 2) az akkori időben a szovjet stratégák úgy vélték, hogy a Dnyeszter folyó jól védhető természetes határt jelenthet, 3) Besszarábia megszerzésével olyan elővédet teremtettek, amely jelentősen hozzájárult Kijev stratégiai védelméhez. Sztálinnak akkor határozott szándéka volt Ukrajna biztonságának erősítése. 1940. június 26-án a szovjet kormány ultimátumot intézett Romániához, hogy azonnal adják át Besszarábiát és Észak-Bukovinát, majd két nappal később (Németország és Olaszország diplomáciai támogatásával) a szovjet csapatok átlépték a Dnyeszter folyót és elfoglalták a területet, melyen létrehozták a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaságot. 1941-ben a Szovjetunió megtámadásához csatlakozott román csapatok visszafoglalták Besszarábiát és Észak-Bukovinát, azonban sikerüknek nem örülhettek sokáig: 1944 augusztusára a Vörös Hadsereg a teljes területet fennhatósága alá vonta. Az 1947 februárjában aláírt párizsi béke az 1940. júniusi határokat állította vissza. A szovjet időkben meglehetősen nagy volt az elnyomás, működött a titkos rendőrség, a megtorlások célpontjai a háború után is Moldovában maradt román intelligencia képviselői voltak, akik fenyegetést jelentettek a kommunista rezsimre. 1991-ben a Szovjetunió széthullásával kezdődik Moldova történelmének újabb fejezete, az önállóság útja. 1991 májusában kapta meg az ország mai hivatalos elnevezését, és lett Moldovai Köztársaság. Függetlenségét a Szovjetuniótól végül 1991. augusztus 27-én kiáltotta ki. Ezt megelőzően 1990. szeptember 2-án a tiraszpoli helyi hatóság kikiáltotta a Dnyeszter-melléki Szovjet Szocialista Köztársaságot, amely jelentősen hozzájárult a belső feszültségek kiéleződéséhez. Alapvető félelmük volt, hogy Moldova egyesül Romániával. 1991–92 telén összecsapások törtek ki a moldovai rendőrök és a transznyisztriai erők között, amelyek katonai hadműveletekké fejlődtek. Végül az oroszok intervenciója akadályozta meg a további vérontást. 1992. július 21-én megkötötték a moszkvai békét,

Hódi Sándor

15


amely óta újabb összecsapások nem történtek. Moldova azonban elveszítette a teljes irányítást a szakadár köztársaság felett. A történelem folyamán, ily módon a románok meglehetősen rövid ideig tarthatták fennhatóságuk alatt Besszarábiát (az oroszokhoz viszonyítva), amely gyakorlatilag mindösszesen a két világháború közötti időszakra, illetve a második világháború alatt egy rövid időre korlátozódik. II. Moldova sajátságos geopolitikai helyzete Moldova sajátságos geopolitikai helyzetét a rá ható külső erők iránya határozza meg. Az orosz és a román érdekek történelmileg vannak jelen a térségben, míg mások fokozatosan jelentek meg, de ezen külső érdekeknek közös tulajdonságuk, hogy a legritkább esetekben esnek egybe az önállóságra törekvő moldovai nemzeti érdekekkel. Mára elmondható, hogy geopolitikai értelemben az ország küzdőtérré változott. Moldova stratégiai jelentősége ennek köszönhetően túlmutat valós paraméterein. Pontosan úgy, ahogyan az orosz és a török birodalom, vagy Hitler és Sztálin idején. Az egyidejűleg rá ható erők két nagy csoportra oszthatók. Nyugatról: az Európai Unió bővítésének folyamatával Európa geopolitikai térképe jelentősen átrajzolódott. Azoknak az „ütköző zónáknak” a határa, amelyek a Nyugat és a Kelet közötti stratégiai játszmában húzódtak, keletebbre került. Amikor Moldova határára megérkezett a modern kori integráció egyik legnagyobb vívmánya, az Európai Unió Románia 2007. január 1-jén taggá válásával, az EU által kifejtett „vonzerő” – köszönhetően egy hathatós lobbinak – jelentősen megnövekedett. Ebben a folyamatban kulcsfontosságot látszik betölteni a 2009-ben meghirdetett Keleti Partnerség (KP) programja, amelynek célja az EU keleti bővítése. Ez lehetőséget teremtett a román vezetésnek arra, hogy Moldova irányában tervezett stratégiai lépéseiket az EU által használt demokratikus értékrendet és jelszavakat felhasználva, óvatos politikai nyomásgyakorlást fejtsenek ki a két ország EU-n belül történő egyesítése érdekében. A KP keretei között a legnagyobb eredményeket vitathatatlanul Chişinau érte el, amelyet mind a magyar, mind az azt követő lengyel EU-elnökség is hangsúlyozni igyekezett, példát állítva a programban részt vevő többi államnak. Megfigyelhető a nyugati értékrendet képviselő államok csoportjának geopolitikai célazonossága: e csoporton belül mindenki Moldova nyugati érdekszférába történő bevonására törekszik. Napjainkban Moldova elsősorban az orosz–román geopolitikai játszma küzdőtere, amelyben azonban különleges szerepet kap még Németország és az USA is. Keletről: Oroszország modern kori történelmére is jellemző egyfajta kettősség: miközben számos integrációs kezdeményezést indított el Moszkva, kevés olyan volt közöttük, amelyek sikeresek lettek az idők folyamán. A sok geopolitikai iniciatíva ellenére Moszkva sokáig nem rendelkezett átfogó FÁK-koncepcióval sem (a leginkább életképességét bizonyító multilaterális keret), azonban a cél mindig is a Szovjetunió egykori birodalmi státuszának, az ország nagyhatalmi pozíciójának reszurrekciója volt. A Kreml számára így a legfontosabb érdek a nyugati FÁK-államokkal, mint ütközőzónákkal való biztos és kiszámítható kapcsolat megteremtése, az orosz hatalmi befolyás megőrzése és növelése lehetett. A Kijevben 2004. év végén történt ún. „narancsos forradalom”, majd az azt követő Juscsenko-éra e terveket jelentősen visszavetette. Viktor Janukovics 2010-es hatalomra

Hódi Sándor

16


kerülésével az orosz geopolitikai elképzelések azonban újabb lendületet kaptak. Moldova helyzete nagymértékben függ az orosz–ukrán kapcsolatoktól is. A FÁK-országokkal való kapcsolatok a mai orosz külpolitikai stratégiában egyfajta prioritást élveznek. Az orosz külpolitikára napjainkban az ad hoc reagálás jellemző leginkább, a kihívásokra folyamatosan igyekeznek válaszolni, de úgy tűnhet, hogy mindezt nem egy átfogó, határozott külpolitikai irányvonal mentén teszik. A külső szereplők érdekeinek egyre markánsabb megjelenítése odáig fajult, hogy bizonyos szakértők felvetették Moldova, mint önálló állam létezésének jogosultságát is. Ezek a hangok főleg a 2009. évi áprilisi zavargások után voltak hangosak, mára elcsendesedni látszanak. Moldova önálló államiságának kiépítése jó úton halad, amelyet alátámasztani látszik az amerikai Fund for Peace (Alapítvány a békéért) gondozásában publikált ún. failed state index2 is: Moldova 2008-ban az 50., 2009-ben már csak az 54., egy évvel később 58., míg a 2011. évi statisztikák alapján – nyolc helyet javítva 2010. évi pozícióján – már csak a 66. ország. A 2009-es kormányváltás után létrejövő, Szövetség az Európai Integrációért elnevezésű blokk által kitűzött, nevében is megfogalmazódó stratégiai tervek realizálására nem állt rendelkezésre eddig túlzottan sok idő, azonban a folyamatos bizonytalan belpolitikai légkör ellenére a jelek szerint eddig sohasem látott eredményeket értek el. Vannak olyan szakértők is, akik a „semi-failed state” kategóriába kívánják sorolni Moldovát, utalva arra, hogy önállósága korlátozott. Stratégiai szempontból kétségtelen, hogy Chişinau lehetőségeit, külpolitikai mozgásterét jelentősen korlátozza a transznyisztriai konfliktus. Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy geopolitikai Achilles-sarok e térség Moldova számára, e probléma megoldása nélkül ugyanis nem lehet teljes a szuverenitása. Szeretnék visszakapni a területet, amely jelentős ipari potenciálokkal rendelkezik, s hozzájárulhatna Moldova fejlődéséhez. Moldova mostani viszonylagos függetlensége azzal is magyarázható, hogy Oroszország geopolitikailag annyira legyengült, hogy nem képes befolyási övezetében tartani a területet, míg Románia még nem erősödött meg annyira, hogy ismét annektálja.3 III. Moldova geopolitikai helyzetét befolyásoló egyik legfontosabb tényező: Oroszország III. 1. Az orosz–moldovai viszonyrendszer A 14. szovjet, majd orosz hadsereg 1956 óta folyamatosan állomásozik Tiraszpolban (ma békefenntartó erőknek hívják őket), amely a jelenleg érvényben lévő nemzetközi egyezmények értelmében (de iure) Moldova fennhatósága alá tartozik. Fontos ismételten hangsúlyozni, hogy a történelem folyamán a mai szakadár köztársaság területe túlnyomó többségében orosz (szovjet) fennhatóság alatt állt, ott a szláv hatások sokkal erőteljesebbek, mint Moldova nyugati felében. Mielőtt Oroszország szerepét közelebbről is megvizsgáljuk, látnunk kell, miért és hogyan fogalmazódik meg Moszkva részéről a történelmi hagyományokra alapozott igény a Dnyeszter-melléki Köztársaságra, mint geopolitikai érdekeik legfőbb védelmezőjére, előbástyájukra. Ügyük minden körülmények között külön kezelendő Moldovától. Ha az oroszok Moldovát említik, abba sohasem értik bele az Igor Szmirnov-vezette, egyetlen ország által sem elismert szakadár köztársaságot.

Hódi Sándor

17


A Moldovával kapcsolatban folytatott orosz politikát az Elnöki Adminisztrációból irányítják. Jellemző, hogy az oroszok számára csupán „alig létezik” Moldova, számukra annyira kicsi, annyira jelentéktelen ország ez, hogy gyakran hajlamosak elintézni egy kézlegyintéssel a kétoldalú ügyeket. Geopolitikai, stratégiai szempontból azonban annál komolyabb és egyre növekvő szerepet tölt be Moldova. Moldova Oroszországgal fennálló viszonya tradicionálisan igen erős volt, mindaddig, amíg Vlagyimir Voronyin, a kommunista párt (PCRM) vezetője állt az ország élén. Voronyinra, aki sokáig megőrizte az ország kommunista berendezkedését és szoros kötelékeit Oroszországgal, ugyanolyan erős emberként tekintettek, mint Vlagyimir Putyin akkori orosz elnökre. A 2009-ben történt moldovai kormányváltás előtt a Kreml azonban jelentősen túlbecsülte a PCRM politikai tőkéjét: hiába nyerték a legtöbb mandátumot, a demokratikus pártok alakíthattak koalíciót (AEI-1), az addig favorizált Voronyin ellenzékbe került. Ezzel Moldova addig változatlan geopolitikai vektora ellentétes irányúvá vált. Moszkva azóta többször tett kísérletet egy számára kedvezőbb konstellációjú belpolitikai helyzet kialakítására: visszajuttatni a hatalomba a még mai is népszerű kommunistákat (körülbelül 40%)4. Moldova így – kicsit megkésve – csak 2009-ben fordult a Nyugat felé és kezdte meg mai napig tartó sikertörténetét. Általánosságban véve az orosz–moldovai bilaterális viszonyrendszer nem mondható rossznak. Chişinau nagyon szeretné, ha a két ország alapvető paraméterei között meglévő egyértelmű különbségek nem képeződnek le külpolitikai szinten, szeretnének a nemzetközi jog szerinti egyenlő partnerei lenni Oroszországnak, azonban törekvéseik kevés megértésre találnak. Moszkva továbbra is igyekszik kihasználni az ország területéből és gazdasági potenciáljából fakadó előnyeit, és vezető szerepre törekszik a posztszovjet térségben. A gazdasági kapcsolatok élénkek, Moldova számára továbbra is Oroszország az egyik legfőbb kereskedelmi partner, exportbevételeinek jelentős része a borkészítmények orosz piacra szállításából származik. Kulturális és humanitárius szférában alapvetően az egyensúlytalanság jellemző, Oroszországnak sokkal szélesebb lehetősége van az érdekérvényesítésre Moldovában, mint fordítva. III. 2. Orosz geopolitikai érdekek a térségben 1. Moldova szuverenitását meg kell őrizni. Értelmezhető úgy is, hogy alapvető céljuk Moldova nyugati érdekszférába történő folyamatának megakasztása, de legalább – a körülményekhez képest történő – lassítása, még inkább saját befolyási övezetükben való megtartása. Az e jelszavak mögé rejtett orosz politika valódi célja, hogy minden erejével törekedjen megakadályozni Moldova Romániával való unióját. Úgy vélik, hogy Besszarábia sohasem volt önálló, mindig valakinek a fennhatósága alatt állt, s ha nem ők, akkor Románia fogja előbb-utóbb magába olvasztani. A Kreml értékrendje szerint nem engedhető meg egy ilyen terület egyszerű átengedése, amelyhez orosz (szovjet) történelem fűződik. Ugyanakkor érdekes, hogy vannak bizonyos hangok a Kremlen belül, amelyek úgy vélik, hogy ezen geopolitikai érdek feladásával megnyílhatna az út a Dnyeszter-melléki Köztársaság formális elszakítására, valamint legitimálni lehetne az orosz jelenlétet. Moldovának hasonló szerepet szántak a történelem folyamán a Balkánon, mint Belarusznak Lengyelországgal és Karéliának a Finnországgal való kapcsolatok

Hódi Sándor

18


vonatkozásában: politikai és propagandanézetek terjesztése, figyelemfelkeltés, az orosz érdekek érvényesítésének elősegítése. 2. Moldova semlegességét meg kell őrizni. Ez a szándék alapvetően arra irányul, hogy megakadályozza az ország NATO-csatlakozását. Elképzelhető, hogy ebből a célból (is) állomásoztathat csapatokat itt Moszkva, amelyek jelenléte egyértelműen szélesíti az orosz manőverezési mozgásteret. Katonai egységek térségben tartása lehetőséget teremthet arra is, hogy egy esetleges amerikai rakétavédelmi rendszer romániai telepítése esetén biztosítsa a feltételeket egy „adekvát” orosz válaszlépés kidolgozására. Amennyiben a Dnyeszter-melléki Köztársaság területére hasonló orosz rendszerek kerülnének felállításra, egész Európa teljes légterének ellenőrzése válna lehetővé Moszkva számára Tiraszpolból. 3. Moldova, mint geopolitikai kártyalap. Napjainkban Moszkva igen aktív dialógust folytat a Nyugattal. Gondoljunk itt elsősorban a Washingtonnal megkezdett „reset” politikára, vagy az Európai Unióval folytatott vízumdialógusra, vagy a Merkel–Medvegyev (mesebergi) megállapodásra. Ezekben a játszmákban nem nehéz belátni, hogy Moszkva – amely a külpolitika terén hagyományosan „csomagokban” gondolkodik – miket várhat el a geopolitikai küzdelem során a Nyugattól cserében. Geopolitikai kártyalapja azonban nem csupán a Nyugattal szemben érvényesíthető, hanem Ukrajnával és Moldovával szemben is, ehhez a 4. pontban leírt érdek megvalósítása szükséges. 4. A Dnyeszter-mellék különleges státuszának megőrzése. Az elmúlt időszakban, bár úgy tűnhet, hogy a Moszkva által folytatott, megújult külpolitikai vektor Moldova területi egységének visszaállítására törekszik (mint ahogyan azt sokszor, magas szinteken is hivatalosan megerősítették) a befagyott konfliktus megoldásában, elképzeléseik szerint azonban csak olyan megoldás képzelhető el, amelyben Chişinau és Tiraszpol egyenlő felekként vesz részt. A rendezés – formáját tekintve – az oroszok számára lehet úgy föderáció, mint konföderáció, amennyiben a Dnyeszter bal partján élők jogai és az (orosz) érdekérvényesítő képesség garantálva lesz. Komoly problémát jelent, hogy szeretnék elérni a blokkoló kisebbség státuszát, amelybe azonban Chişinau nem fog beleegyezni. Geopolitikai értelemben úgy kívánják rendezni a már lassan 20 éve fennálló konfliktust, hogy az orosz stratégiai érdekek ne csorbuljanak, ne szoruljanak ki a térségből. Ha sikerül az ebben a pontban megfogalmazott célt elérni, az lehetőséget teremt arra is, hogy Kijevet is és Chişinau-t is sakkban tartsák a további geopolitikai játszmákban. Egyes források ezt durvábban fogalmazzák meg: Moszkva minimum célja egy második Kalinyingrád létrehozása, a maximum cél pedig teljes kontroll Moldova felett, amely egyben újabb front lehetne az Ukrajnával folytatott geopolitikai küzdelemben. 5 III. 3. Az orosz geopolitikai érdekek érvényesítéséhez rendelkezésre álló eszközök Moldova vonatkozásában Általánosságban elmondható, hogy az orosz külpolitika, s ezzel együtt az orosz érdekek érvényesítése jelentősen megerősödött az elmúlt 10 évben, mindazonáltal befolyási övezetének folyamatos zsugorodását láthatjuk. Putyin elnökké választásával, valamint az új hatalmi struktúra felállításával újjászülettek az orosz „birodalmi” ambíciók is, amelyeknek értelmében Oroszországnak vezető szerepet kell betölteni a posztszovjet térségben. Megteremtették az ehhez szükséges komplex eszközrendszert is. Moldova vonatkozásában az alábbi eszközök állnak Moszkva rendelkezésére:

Hódi Sándor

19


1. A Dnyeszter-melléki Köztársaság. Egyértelműen a nem hagyományos érdekérvényesítő eszközökhöz sorolható, jelentősége nagymértékben túlmutat az általánosokon. Olyan hídfőállás ez Moszkva számára, amely lehetővé teszi, hogy „bent legyenek” Moldovában és részben Ukrajnában is. Egyben olyan pozíciót biztosít, amellyel geopolitikai érdekeik érvényre juttatása az egész régióban lehetővé válik, Oroszország ezáltal megkerülhetetlen játékossá válik. Önmagáért beszél a tény, hogy míg Moszkva nem hajlandó elismerni függetlenségüket, addig a térségre irányuló stratégiai fejlesztési koncepcióik 2025-ig tartanak.6 Ezen a területen komplex erőforrások koncentrálódnak, amelyeknek a felhasználása a Kreml szabad belátására van bízva: mind bel-, mind külpolitikai eszközök, jelentős ipari potenciálok, katonai erő, logisztika stb. Mindaddig, amíg Moszkva számára Tiraszpol „saját” város, és felette teljes körű irányítást élvez, a geopolitikai játszmákban egyértelműen kedvezőbb a helyzete. Azonban az utóbbi időben a jelek arra engednek következtetni, hogy a Kreml kezdi elveszíteni befolyását Transznyisztria felett. Amen�nyiben ez igaz lenne, az jelentős erő-átrendeződést eredményezhetne a régióban azzal, hogy Tiraszpol egyetlen és hatalmas támaszát elveszítené (vagy másra cserélné). 2. Politikai eszközök. Jelen helyzetben itt mind bel-, mind külpolitikai eszközöket kell érteni, amelyeket további alcsoportokba oszthatunk. A) Belpolitikai eszközök. Moszkva igyekszik a moldovai belpolitikai élet szereplőivel kapcsolatot fenntartani. Történelmi hagyományai miatt jobban szimpatizál a Voronyin vezette kommunistákkal, a Szövetség az Európai Integrációért (AEI) pártjaival azonban kevésbé. Kifejezetten ellenséges a viszonya azokkal a pártokkal, amelyek a Romániával való unió mellett nyíltan kiállnak. Az AEI tagjai közül Vlad Filat jelenlegi miniszterelnök – pragmatikus külpolitikájának köszönhetően – nyitott leginkább keleti irányba, igyekezvén egyensúlyozni az európai integráció és a keleti biztos piac között. Emellett rendszeresen utaznak be Moldovába magas rangú orosz politikusok és tisztviselők, amennyiben szükség van a támogatás demonstrálására (mint ahogyan az történt 2010 decemberében Szergej Nariskin, az orosz Elnöki Adminisztráció vezetőjének chişinaui látogatása alkalmával, amelynek célja egy Moszkva számára megfelelő kormánykoalíció megalakítása lett volna). B) Külpolitikai eszközök. a) Bilaterális eszközök. Ide értendőek a hagyományos diplomáciai keretek között alkalmazandó eszközök. A chişinaui orosz nagykövetség igen élénken dolgozik, amelynek kihelyezett konzulátusa működik Tiraszpolban. Tevékenységükkel Moszkva számára kedvezőbb politikai légkör megteremtésén fáradoznak. A moszkvai moldovai nagykövetség is meglehetősen aktív, rendszeresen folytatnak konzultációkat az Elnöki Adminisztrációban és a Külügyminisztériumban. A két ország között a diplomáciai érintkezések gyakoriak, a külügyminisztériumok közötti megállapodás biztosítja a lehetőséget a rendszeres konzultációkra. Az együttműködés minden területre, a politikai, gazdasági, kulturális, humanitárius szférára egyaránt kiterjed. A transznyisztriai konfliktus kezelésére az oroszok külön rendkívüli elnöki meghatalmazott nagykövetet jelöltek ki Szergej Gubarev személyében. b) Multilaterális eszközök. Moszkva tudatosan használja ki az általa kezdeményezett, multilaterális fórumokat arra, hogy kapcsolatait ápolja Chişinauval, a rendszeres találkozók és diplomáciai érintkezések útján érdekeinek megfelelően alakítsa a bilaterális kapcsolatokat. A legjobb kereteket természetesen a Független Államok Közössége (FÁK) biztosítja, amelynek kezdetektől fogva tagja Moldova is. Az ilyen típusú ren-

Hódi Sándor

20


dezvények lehetőséget teremtenek a magas szintű konzultációkra. Moszkva törekszik arra, hogy további integrációs projektjeibe is bevonja a moldovaiakat, így például a Belarusz–Oroszország–Kazahsztán alkotta Vámunióba. Azonban e tekintetben ellenállásba ütközik a határozott álláspontot képviselő Chisinau-val, amelynek doktrínája szerint csak olyan gazdasági, kulturális és humanitárius kezdeményezésben vesznek részt, amely nem ellentétes az európai integrációs célkitűzéseikkel. Katonai és politikai szövetségektől pedig kategorikusan elzárkóznak. 2011. október 18-án Szentpétervárott Moldova csatlakozott az újonnan létrehozott FÁK Szabad kereskedelmi övezetéhez, amely lebontotta az egymás közötti vámkorlátokat. C) Gazdasági eszközök. A gazdasági nyomásgyakorláshoz is megfelelő eszközök állnak Moszkva rendelkezésére. Az energetikai „fegyver” alkalmazásának lehetősége is adott, hiszen a moldovaiak is Oroszországból importálják a földgázt, azonban ezzel eddig még sosem éltek az oroszok e relációban. A témában két érdekesség: a MoldovaGas tulajdonosa 62%-ban az orosz Gazprom. A moldovaiak által felhalmozott tartozások nagy része Transznyisztriában keletkezik, azonban a Gazprom nem igyekszik azt minden áron behajtani. Filat 2010-ben kezdeményezte a tartozások megosztását Moldova és Transznyisztria között, amellyel – egyes szakértők szerint – elismerte a terület önállóságát. Chişinau számára jelentős problémát okozna a mintegy 2,8 milliárd USD-ra rúgó tartozás átvállalása, kiegyenlítése. A gáz ára az európai standardoknak megfelelő (2011 harmadik negyedévében 367,67 USD/1000m³ volt, a negyedik negyedévben meghaladta a 400 USD/1000m³-t7), tekintet nélkül arra, hogy Moldova az egyik legszegényebb európai állam. Moldova gazdasága nagymértékben támaszkodik a borkészítmények exportjára, amelynek jelentős része Oroszországba irányul. A két ország között működő gazdasági vegyes bizottság eddig elért eredményei nyomán immáron 5 vámpont működik Oroszország területén, amelyeken keresztül érkezhet a moldovai export. Moszkva tisztában van azzal, hogy e szegény állam költségvetésében milyen szerepet tölt be a moldovai termékek behozatala, ezért – amennyiben geopolitikai érdekei úgy kívánják meg – különböző okokra való hivatkozással megtilthatja azt. E tekintetben az unikális „fegyvert” a Gennagyij Onyiscsenko nevével fémjelzett Rospotrebnadzor, az orosz fogyasztóvédelmi felügyelet biztosítja, amely 2006-ban és 2009-ben is – egészségügyi standardok megsértésére hivatkozva – importkorlátozást vezetett be a moldovai borkészítményekkel szemben. D) Katonai eszközök. Elvben szintén rendelkezésre áll a Tiraszpolban állomásoztatott orosz békefenntartói kontingens (illetve a fegyverraktárak őrzői), amelynek létszáma körülbelül ezer fő. Jelenlétük garantálja a fegyveres konfliktus kiújulásának megakadályozását, amelyre egyébként az elmúlt 20 évben nem volt példa. A második világháború idejéből itt maradt, jelentős háborús készletek is vannak a térségben, amelyeknek elszállítására elvben garanciát vállalt már Moszkva. A katonai helyzet 2010 első felében éleződött ki utoljára, amikor bejelentették, hogy az amerikai rakétavédelmi pajzsot Romániába telepítik. Válaszképpen Igor Szmirnov, a Dnyeszter-melléki Köztársaság elnöke kérte Szergej Lavrovtól az ott állomásozó csapatok megerősítését, s kifejezte, nem lenne ellenére, ha további orosz csapatokat állomásoztatnának a térségben. Moszkva, azzal, hogy Tiraszpolban működtetett konzulátusán folyamatosan orosz útleveleket ad a kérelmezőknek, megteremtette a közvetlen katonai beavatkozás elvi lehetőségét, mint azt Grúzia esetében alkalmazásra is került, „orosz állampolgárok védelmére” való hivatkozással. Az orosz békefenntartók jelenléte Transznyisztriában akadályozza Moldova

Hódi Sándor

21


minden irányú integrációját. Amíg ezt a kérdést nem oldják meg, tagságról nem lehet szó sem az EU-ban, sem a NATO-ban. E) Titkosszolgálati eszközök. Az orosz speciális szolgálatok igen aktív tevékenységet fejtenek ki a térségben, amelyhez jó bázisnak számít a Tiraszpol központú szakadár köztársaság területe. (A transznyisztriai titkosszolgálat gyakorlatilag az orosz titkosszolgálat, az FSZB helyi irodájaként működik.) Innen kiindulva jelentős hatásokat tudnak kifejteni Moldova területén is. A sajtónyilvánosságot kapott esetek közül (aktív) kiemelkedik Eduard Bagirov orosz író és blogger esete, akit azért tartóztattak le a moldovai hatóságok, mert részt vett a 2009. évi április zavargások szervezésében. Amint a bíróság előzetes letartóztatását házi őrizetre változtatta, Bagirov Tiraszpolon keresztül – a hivatalosan tagadott, feltételezhető segítséggel – Oroszországba szökött.8 Egy másik napvilágra került ügy (passzív) fejleményei szerint 2010-ben őrizetbe vettek egy örmény származású moldovai állampolgárt és tiraszpoli újságírót, akit az országa ellen elkövetett kémkedéssel vádoltak a saját országában. A legfrissebb és egyben a legérdekesebb esetben (aktív) a dnyeszter-melléki rendvédelmi hatóságok őrizetbe vettek egy olyan csoportot, amelynek tagjai Anatolij Kaminszkij érdekében szerveztek a többi elnökjelölttel szemben lejárató kampányt. A rendőri beszámolók alapján 200 ezer USD készpénzt és számos már elkészített propagandaanyagot találtak a házkutatás alkalmával. A csoportban moldovai, ukrán állampolgár mellett orosz is volt. Ezzel a lépéssel Szmirnov üzent a Kremlnek: felveszi a kesztyűt. F) Médiaeszközök. Moldova sajátos helyzete, kétnyelvűsége igazán kedvező Moszkva számára. A nagyszámú oroszajkú kisebbség tájékoztatására számos orosz nyelvű médium működik Moldovában, amely – természetes módon az érdekeiknek megfelelően – az orosz álláspontot hivatott ismertetni, terjeszteni, elfogadtatni, erősíteni. Moszkva tudatosan törekszik Moldova megosztására: aki nem oroszpárti, az csak oroszellenes lehet. Az ennek érdekében kifejtett tevékenységének célja meggyőzni a világot arról, hogy csak az oroszajkúak lehetnek az orosz érdekek képviselői és védelmezői Moldovában. Oroszország az utóbbi években elkezdte az EU taktikáját alkalmazni („soft war”): igyekszik vonzónak beállítani az orosz értékeket, azonban nem tud olyan példával szolgálni, mint az EU. Kudarcából fakadóan sok esetben a „hard war” játékszabályaira kényszerül, és gazdasági kényszerintézkedéseket hoz. Igyekszik az általa finanszírozott, „független” nem kormányzati szervezeteken (NGO-k) keresztül is érvényre juttatni érdekeit, továbbá gomba módra szaporodnak az új oroszpárti moldovai politológusok is. III. 4. Az orosz–moldovai viszonyrendszer jövője A jelenlegi bilaterális kapcsolatokra, valamint a transznyisztriai konfliktus rendezésének menetére jelentős hatással lesznek az ez évi, valamint a következő év első felének eseményei. 1) 2011. november 18-án Moldovában ismételten megkísérlik megoldani a két éve húzódó elnökválasztási problémát, amelynek sikere esetén (ugyan kevés az esély rá) fontos és gyakran hangoztatott érvtől, kommunikációs elemtől foszthatnák meg a Kremlt: a transznyisztriai konfliktus – orosz megítélés szerint – mindaddig nem oldható meg véglegesen, ameddig Moldovának nincs törvényesen megválasztott államfője, hiszen addig „nincs kivel megkötni a nemzetközi szerződést”. Orosz részről igyekeznek ezt olyan

Hódi Sándor

22


hátránynak beállítani, amelynek megoldásáig nincs esély a transznyisztriai rendezésre. Ez a status quo megőrzésében érdekelteknek megfelelő politika. Sok múlik természetesen a megválasztandó új moldovai elnök személyétől is. Az AEI vezetői közül a leginkább oroszellenesnek tekinthető Mihai Ghimpu magas közjogi pozícióból sokat árthat a kétoldalú kapcsolatoknak nacionalista és pro-román kijelentéseivel, Marian Luput, az AEI elnökjelöltjét nem fogják orosz részről támogatni, mert nem tudják megbocsátani neki a kommunista pártból történt kilépését. Filat elfogadható jelölt lehetne Moszkva számára, amennyiben garantálni tudná néhány nagyon fontos orosz geopolitikai érdek érvényesítését. Két alapvető probléma van vele kapcsolatban: a jelen körülmények között nem szándékozik megmérettetni magát az elnökválasztásokon, ha meg is választanák, az általa folytatott pragmatikus külpolitika alapján Moldova alapvető stratégiai vektora a nyugati integráció marad, amely orosz szempontból vereségnek tekinthető. A kommunisták elnökjelöltjének megszavazására kevés esély mutatkozik, bár az Igor Dodon vezette, PCRM-ből kivált képviselőcsoport új helyzetet teremtett. Oroszország számára továbbra is a legfájóbb probléma, hogy a jelenlegi parlamenti koalíció tagjait nehezére esik stratégiai partnerként kezelni: a meghatározó moldovai politikai erők nyugati orientáltságúak, és értékelésük szerint inkább románpárti pozíciót foglalnak el. (Lehetne árnyalni a képet azzal, hogy a PCRM milyen eredményeket ér el az EU-val folytatott tárgyalásaikon, míg hatalmon voltak.) 2) 2011. december 11-én a Dnyeszter-melléki Köztársaságban elnökválasztásokat tartanak. Ez év elején a Kreml úgy döntött, hogy megérett az idő a változásra és – a modernizáció jegyében megszületett döntésük értelmében – a szakadár köztársaság megalapítója, a „függetlenségük” kivívója, az orosz érdekek eddigi megtestesítője Igor Szmirnov lecserélendő. Az utóbbi időszakban ő képezte akadályát a transznyisztriai rendezést célul kitűző 5+2 formátumú hivatalos tárgyalások felújításának, s még Moszkva sem tudta igazán jobb belátásra bírni őt. Szmirnov egyértelműen kiállt a Dnyeszter-melléki Köztársaság függetlensége mellett, amely retorika szemben áll az orosz külügyminisztérium által egyre gyakrabban hangoztatott, Moldova területi egységének helyreállítását célzó törekvéseivel. Oroszország érdekelt abban, hogy Chişinau viszonya javuljon Tiraszpollal, ugyanis ebben látja a befagyott konfliktus megoldásához vezető utat, éppen ezt várják a jelenleg általuk támogatott Kaminszkij győzelmétől. Azonban Szmirnov – a Kremllel folytatott békés politikai konzultációkon elhangzott „jó tanácsok”, majd a pszichikai nyomásgyakorlás (nyomozást indítottak családtagjai ellen az Orosz Föderációban sikkasztás vádjával) ellenére – úgy döntött, hogy a Kreml ajánlásait figyelmen kívül hagyva jelöltetni fogja magát ötödik elnöki ciklusára is. E lépésben egyes szakértők és újságírók a Transznyisztria feletti orosz politikai kontroll elvesztését látják.9 Azt, hogy ez a vád valóban igaz-e, csak 2011. december 11-én fogjuk megtudni, de minden lehetséges forgatókönyv szerint számíthatunk valamilyen változásra, amely magában hordozza az esélyt a befagyott konfliktus ügyének előmozdítására. A) Amennyiben Kaminszkij nyerné a választásokat (amelyre a jelek szerint egyelőre kevés esély mutatkozik), úgy az előzetes információk szerint az új orosz pragmatikus álláspontot képviselné Tiraszpol is a tárgyalások során, mellyel új szakasz vehetné kezdetét. Ez pozitív hatással lehetne az orosz–moldovai kapcsolatrendszerre is. B) Ha a megmérettetésből Szmirnov kerül ki győztesen, az egyrészt nagyon negatív színben tűntetné fel az egész orosz diplomáciát (és közvetve hatással lenne Dmitrij Medvegyev elnökre is), másrészt megmerevednének a mostani álláspontok a tárgyalá-

Hódi Sándor

23


sokon. Véleményem szerint ezt a kockázatot nem engedheti meg magának Moszkva a nemzetközi színtéren, ezért két lehetséges út áll előtte: vagy már most elkezdi keresni a Szmirnovval való ismételt együttműködés lehetőségeit, vagy tovább keresi a szakadár köztársaság vezetője elmozdításának módját. (például Igor Nyikolajevics Szmirnovnak orosz állampolgársága van, amely azt jelenti, hogy valamennyi apparátus eljárhat ellene, mert az Orosz Föderáció joghatósága alá tartozik.) C) Esélyes még Jevgenyij Sevcsuk, Igor Szmirnov korábbi ellenlábasa és a dnyesztermelléki törvényhozás ukrán nemzetiségű elnöke 2005–2009 között, akivel éppen azért számolt le a jelenlegi vezető, mert Sevcsuk kezdett elnöki ambíciókat fontolgatni és kritikával illette Szmirnovot. A jelenlegi népszerűségi adatok szerint megelőzi a listán Kreml favoritját, Kaminszkijt. Nyugati, pragmatikus reformer gondolkodású, „narancsos szellemiségű”, az európai demokratikus értékek megtestesítőjeként számíthat a választások során nyugati támogatásra. Az egyetlen elnökjelölt, aki szabadon utazhat Európában. 3) 2011. december 4-én orosz duma-választásokat is tartanak, valamint 2012. első felében orosz elnökválasztások is lesznek. Az előre borítékolható eredménytől, vagyis Vlagyimir Putyin hatalomba való visszatérésétől az orosz diplomáciai kar egy része nagy horderejű döntéseket vár, többek között e befagyott konfliktus ügyében képviselendő álláspont kapcsán is. Az orosz külügyminisztérium ilyenkor szokásainak megfelelően kissé passzívabbá szokott válni, befelé fordul. Annyi már most biztosnak látszik, hogy a 2011. szeptember 22-én Moszkvában megtartott, 5+2 formátumú tárgyalásokon kialakult pozitív hangulatot a litván EBESZ-elnökség valószínűleg nem tudja tovább folytatni, a transznyisztriai konfliktus ügye pedig akár közel egyéves csúszást is elszenvedhet. A moldovai és transznyisztriai elnökválasztások aktivizálták az orosz külpolitikát. Moszkva arra számít, hogy 1) az általa támogatott új politikai figura és a majdan általa kötött megállapodások erősíteni fogják az orosz térségi pozíciókat (ennek az új megközelítésnek az alapja a tavaly októberi Putyin–Filat megállapodás, amelynek során Oroszország jelentős engedményeket tett Chişinaunak, azzal, hogy támogatná a jelenlegi miniszterelnök államfővé választását megfelelő politikai változtatások kieszközölésének fejében), és 2) ezek lehetővé fogják tenni a kétoldalú kapcsolatok javítását, s ezáltal az orosz érdekeknek megfelelően módosítható lesz Moldova politikai fejlődési pályája. Azonban azzal, hogy Filat tartózkodik az elnökválasztásokon való megmérettetéstől, alapjaiban veszélyezteti az orosz stratégiát, ami alapvetően nem helytelen: amennyiben valóban geopolitikai cél Moszkva számára Moldova függetlenségének megőrzése, Filat jó választás lehetne: a szóban forgó elnökjelöltek közül leginkább ő alkalmas arra, hogy a moldovai nemzeti érdekeket érvényre juttassa, ha úgy tetszik, a független és szuverén Moldova legfőbb garantálója legyen. A függetlenségért folytatott országon belül harc is nyerésre áll: a szuverén állam és az unionizmus hívei között zajló küzdelemben az előbbiek állnak jobban (körülbelül 80%–20% az arány). Mindkét csoportnak megvannak a külső, nemzetközi támogatói. Orosz feltételezés szerint a politikai együttműködés szélesíthető a gázszerződésben adható kedvezményekkel, vagy például a moldovai borok orosz piaci részesedésének bővítésével. Ezek a stratégiai jellegű taktikai lépések azonban önmagukban nem alkalmasak arra, hogy megváltoztassák Moldova külpolitikai vektorát. Mindezek ellenére jelenleg ennek vagyunk tanúi: Oroszország csökkenti a Moldovába szállított földgáz árát 2012. január 1-jétől, Moldova cserébe orosz befektetőket enged be az ország straté-

Hódi Sándor

24


giai szektoraiba, további öt évvel meghosszabbították az egyik oroszországi moldovai vámpont működését, Szergej Lavrov 2011. november 22-én Chişinauba érkezik hivatalos látogatásra, stb. Az orosz álláspont nem minden esetben tesz különbséget Moldova nyugati orientáltsága és a Romániával való egyesítése között. Azzal vádolják Chişinaut, hogy az általa folytatott, transznyisztriai rendezést célzó politikája Janus-arcú: míg a meghatározó pártok hangoztatják a rendezés szükségességét, ezzel egyidejűleg olyan külpolitikát folytatnak, amelynek célja a Romániával való reintegráció. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy Románia és Moldova uniójának gondolata csupán hangzatos eszme, amelynek tényleges megvalósítása nem érdeke sem Bukarestnek, sem Chişinaunak. IV. Az orosz geopolitikai érdekekre ható egyik legfontosabb tényező: az EU A geopolitikai versenyfutásban az EU–moldovai kapcsolatokra is érdemes egy pillantást vetni, hiszen a Chişinauért folytatott versenyben a másik oldalon (Moszkvával szemben) a területileg illetékes EU áll, amelynek legaktívabb tagjai az EU „motorjaként” aposztrofált Németország, illetve Románia (egyesek szerint mint Moldova „ügyvédje”). Aktív fellépésükkel gyakran lépéskényszerbe hozzák Moszkvát. Érvek és ellenérvek Moldova integrációjával kapcsolatban az EU szemszögéből: 1) Kontra. Az EU alapvetően megfeledkezett Moldováról, s meglehetősen későn kezdett el érdeklődést mutatni a térség iránt. Jól példázza ezt a befagyott konfliktus esete is, amelyről Európa hosszú évekig nem vett tudomást. Jelenlegi EU tagsági perspektíváik nem határozott körvonalúak: az EU figyelmét most más, jövője szempontjából nagyobb horderejű ügyek kötik le, például az euro zónában kialakult válság rendezésének körülményei. Brüsszel ezen felül már több ízben nyilvánvalóvá tette, hogy nincs szüksége határain belül még egy befagyott konfliktusra, (egy második „Ciprusra”), ezért annak megoldásáig Moldova nem reménykedhet tagság elnyerésében, amellyel teljesen tisztában vannak a moldovaiak is. Az EU számára – Oroszország pozíciójához hasonlóan – a dnyeszter-melléki konfliktust hivatalosan lezáró megállapodás hiánya azt jelenti, hogy továbbra is lehet tere a politikai manőverezéseknek, szélesítheti a politikai nyomásgyakorlás eszköztárát nem csak Tiraszpollal és Chişinauval, de adott esetben akár Moszkvával szemben is. Egy instabil, államiságát kereső Moldova csatlakozásával felerősödhetnek Romániában a nacionalista-unionista felhangok, amely nem érdeke az EU-nak. 2) Pro. A másik oldalról ugyanakkor az EU nem kívánja elveszíteni a Moldovában rejlő lehetőségeket azt követően, hogy az Ukrajna és Belarusz vonatkozásában kifejtett, hasonló célú politika (Keleti Partnerség) eredményei erősen megkérdőjelezhetők. A megkezdett politikai és diplomáciai dialógus helyes úton halad, amelyet jól szimbolizálnak a 2011. évben tett diplomáciai erőfeszítések és látogatások Moldovában. Az Európai Unió számára egy stabil, független Moldova több szempontból is kívánatos lenne. A 21. sz. hajnalán, az egyre inkább globalizálódó és szövetségkereső világban a nemzetállami elképzelések már-már rendszeridegennek tűnnek, habár – a válság óráiban – egyre gyakrabban üti fel a fejét az EU-n belül is a nacionalizmus. Ilyen környezetben egy kiszámítható, multietnikumú, problémamentes, gyorsan fejlődő kis ország olyan példával járhatna elől, amely egész Európa számára követendő lehetne, s mint ilyen, az

Hódi Sándor

25


eddigi integrációs eszme továbbvivőjeként jelenhetne meg. Az önálló, szuverén Moldova stabilizálhatná az egész régiót. Tekintettel arra, hogy az EU-ban – Moldova vonatkozásában legalább is – a két legfontosabb szerepet betöltő állam közül az egyikkel kifejezetten rossz viszonyt ápol jelenleg Moszkva, így Moldova sorsának (vagyis a konfliktus megoldásának) szempontjából megítélésem szerint fontosabb a német–orosz viszony alakulását és az ebben rejlő lehetőségeket megvizsgálni. „Németországot és Oroszországot stratégiai partneri viszony köti össze.”10 Az utóbbi időben szembetűnően egyre több orosz szakértő és újságíró foglalkozik egy esetleges Berlin–Moszkva tengely létrejöttével, illetve a két nép közötti közös vonások, történelmi párhuzamok ismertetésével. Németország elhelyezkedésénél és az általa betöltött szerepnél fogva az Európai Unió legfontosabb vezető államának számít, amelyet Oroszország nagyon helyesen ismert fel. A kétoldalú kapcsolatok alakításában alapvetően sikeresebb Moszkvának sikerült megtalálni a közös hangot az exportorientált, de nyersanyag importra szoruló Berlinnel, amely cserébe technológia transzfert, illetve az orosz és európai álláspontok közötti szakadékok csökkentését, a lehetséges együttműködési területek feltárását vállalta magára. Ideálisnak is mondható ez az egymásra találás, amely dimenzió további mélyülése esetén, hosszú távon lehet képes meghatározni az európai geopolitikai helyzetet. Angela Merkel német kancellár személyes jó viszonyt ápol Dmitrij Medvegyev orosz elnökkel. A két ország közötti gazdasági együttműködés is kiváló, a napokban átadott Északi Áramlat projekt példázza ezt a legjobban. A 2010. évi mesebergi német–orosz kezdeményezés legfontosabb eleme, hogy a transznyisztriai konfliktus végleges rendezését az orosz fejlesztési stratégiában szereplő közös (európai–orosz) kül- és biztonságpolitikai struktúra létrehozásának előfeltételévé tette. Ezzel a lépéssel Berlin a nemzetközi politika porondjára emelte Moldova ügyét, s hosszú csend után ismét impulzust kapott a folyamat. A németek elképzelése szerint az államegyesítésben szerzett tapasztalataikat osztanák meg a moldovaiakkal, amely egyértelműen az oroszok által favorizált, már az ún. Kozák-tervben (2006) is vázoltjavasolt föderalista megoldást vetíti előre. Akárhogyan is alakul ez a vektor, még ha megállapodásra is jutnak, az oroszok akkor sem szeretnék elveszíteni a Dnyeszter keleti partja feletti kontrollt11. Sajnálatos módon a fentebb már részletezett okok miatt a német diplomácia erőfeszítéseit aligha tudja mostanában Moldova irányába fókuszálni, így rövidtávon ebből az irányból kezdeményezésre kevés az esély. Konklúzió A történelmi szokásjogon alapuló orosz geopolitikai érdekekből kiindulva kevésbé valószínű, hogy Moszkva feladja térségbeli stratégiai jelentőségű pozícióját. Napjainkban számos olyan esemény van a horizonton, amelyek újabb lendületet adhatnak mind a kétoldalú moldovai–orosz kapcsolatoknak, mind a transznyisztriai konfliktus rendezési folyamatának, azonban azok hatása – a pozitív várakozások szerint is – csak középtávon fog érvényesülni. A jelenleg fennálló status quo sokak érdekének megfelel, a változáshoz paradigmaváltások szükségesek. Ebben most Moszkva jár az élen, ha valóban elhisszük, amit látunk, és a Kreml valóban le kívánja cserélni Szmirnovot. Mindeközben a mol-

Hódi Sándor

26


dovai belpolitikában igyekeznek megtalálni azt a személyt, formációt, amely leginkább alkalmas lehetne az orosz érdekek érvényesítésére. Az általuk jelenleg folytatott külpolitika sikere pengeélen táncol, az EU jelentős versenyelőnyben van. Csak ki kell tudnia használni ezt. Jegyzetek Flavius Solomon: Die Republik Moldau und ihre Minderheiten (Länderlexikon). In: EthnodocDatenbank für Minderheitenforschung in Südostosteuropa. http://www.classicbeetles.com/ moldova/encyclopedia.htm 2 http://www.fundforpeace.org/global/?q=fsi-grid2011 3 Dmitrij Szonyin: Szozdanyie Moldavszkoj Avtonomnoj Reszpubliki kak vizov. http://www.politcom. ru/10250.html 4 A magas szám oka: Moldova szavazati joggal rendelkező állampolgárai közül sokan tartózkodnak vendégmunkásként Nyugat-Európa különböző államaiban, akik általában a nehézségek miatt nem élnek ezen jogukkal. 5 Vlad Spânu: Residents of Moldova’s Transnistria are geopolitical hostages. President of the Moldova Foundation in Washington, D.C. http://politicom.moldova.org/news/vlad-spnu-residentsof-moldovas-transnistria-are-geopolitical-hostages-221884-eng.html 6 Nataliya Novakova: Moldova in the front line (Penta Center for Political Studies). http://www. bunews.com.ua/index.php?option=com_content&view=article&id=634:moldova-in-the-front line&catid=24:geopolitics-&Itemid=33 7 http://www.regnum.ru/news/polit/1460871.html 8 http://regnum.ru/news/1458453.html 9 Vlagyimir Szolovjov: Igorja Szmirnova szlivajut bukvalno. Kommerszant. 10 Angela Merkel német kancellár szóvivőjének, Steffen Seibertnek a 2011. szeptember 26-i nyilatkozata. 11 George Friedman: Geopolitical Journey. Moldova (Stratford). http://www.stratfor.com/ weekly/20101118_geopolitical_journey_part_4_moldova 1

Limes

27


Lengyel Gábor

Oroszország Afganisztán-politikája és a regionális vonatkozások

A kétpólusú világrendszer megszűnése, a Szovjetunió összeomlása nemcsak a világpolitika addig fennálló rendszerét, a nemzetközi kapcsolatok fundamentumait változtatta meg, hanem egyben az egész posztszovjet térség geopolitikai arculatát is átalakította. A vörös birodalom felbomlása után független országok sora jelent meg a legnagyobb utódállam, Oroszország környezetében. Ezek között stratégiai, gazdasági, biztonságpolitikai, civilizációs szempontból különálló csoportot képeznek az úgynevezett közép-ázsiai utódállamok (Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán), amelyek jelentősége – elsősorban az afganisztáni események miatt – az utóbbi időben a legtöbb nagyhatalom számára egyre inkább felértékelődik. Afganisztán ugyan nem volt szovjet tagállam, de szerves részét képezi ennek a régiónak. Az ország sorsa az elmúlt évtizedben alapvetően meghatározta nemcsak a szorosan vett közép-ázsiai régió életét, de a nemzetközi politika legfontosabb területeit is. A 2001. szeptemberi terrortámadásokra adott amerikai válaszlépések − melyek az afganisztáni tálib rendszer felszámolását célozták −, a fegyveres beavatkozás, a tartós katonai jelenlét felpezsdítették a régió egészének addig sem nyugodt életét. Közép-Ázsiát már földrajzi elhelyezkedése is évszázadok óta arra predesztinálja, hogy az ütközőzóna szerepét töltse be, s nincs ez másként a 21. század elején sem. A térségben jelenlévő nagyhatalmak mindegyikét olyan gazdasági, biztonsági, civilizációs stb. érdekek fűzik a régióhoz, amelyek miatt mindegyikük egyre nagyobb befolyás kialakítására törekszik. Közép-Ázsia és Oroszország viszonyának alakulása több szempontból is érdekes kérdés. Egyrészt azért, mert közös határszakasza tulajdonképpen csak a térség legnagyobb államával, Kazahsztánnal van. A térképre pillantva tehát azt az elhamarkodott megállapítást tehetjük, hogy a régióban zajló folyamatok orosz szempontból elszigeteltek, s hogy közvetlen fenyegetést nem jelentenek Moszkva számára. Ám ha kicsit részletesebben vizsgáljuk a térség viszonyait, azt állapíthatjuk meg, hogy Afganisztánból kiindulva, észak felé, a térség államain keresztül az egyik legnagyobb fenyegetést jelenti Oroszország biztonságára és mindennapi életére nézve. Az orosz gazdasági és stratégiai érdekek szempontjait figyelembe véve pedig azt láthatjuk, hogy a régió államai fokozatosan az egyik legfontosabb partnerei lettek Moszkvának. Másrészt azért sincs könnyű dolgunk, mert nagyon nehéz kizárólag bilaterális alapon vizsgálni Oroszország és Afganisztán, illetve a térség többi államának viszonyát. Ez elsősorban abból adódik, hogy egy olyan sokszereplős geostratégiai játszma bontakozott ki a régióban, amelyben a térség országai mellett, a legtöbb érdekelt nagyhatalomnak jól meghatározott érdekei vannak (csak

Lengyel Gábor

28


a legfontosabbakat említve: USA, Oroszország, Kína, India), s ezeknek az érdekeknek mind igyekszik a lehető legteljesebb mértékben érvényt szerezni. Oroszország a régióban meghatározó nagyhatalmak sorában az egyik legfontosabb szereplő. Attól függetlenül, hogy katonailag közvetlenül nincs jelen Afganisztánban, több szempontból is a leginkább érdekelt abban, hogy az ország sorsa mielőbb rendeződjék. Természetesen az Afganisztánban zajló események, s a régió többi országának belső folyamatai nagyban eltérnek egymástól, azonban az orosz szempontból távolinak tűnő országban jelentkező problémák, a volt közép-ázsiai szovjet tagköztársaságokon keresztül könnyen közvetlen fenyegetést jelenthetnek. Tanulmányunkban a régió stabilitásának orosz szempontjait vesszük górcső alá, rávilágítva azokra a komponensekre, amelyek Moszkva számára a legnagyobb kihívást jelentik. Előzmények Nem térhetünk ki részletesen a térségbe irányuló orosz külpolitikai aktivitás több évszázadon keresztül átívelő történetére, annyit azonban mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a déli határvidék, a délről jelentkező különböző kihívások (például a tatárjárás) tulajdonképpen az orosz történelem kezdeteitől, a Kijevi Rusz időszakától kezdve meghatározó jelentőséggel bírtak, s hatást gyakoroltak a politikai fejlődésre is. A 18–19. századi orosz gyarmatosítás1, a 19. századi nagyhatalmi versengés, a szovjet időszak fejlődése a jelenlegi közép-ázsiai viszonyok távoli előzményeinek tekinthetők. Orosz–afgán viszonylatban pedig közvetlen előzményként meg kell említenünk az 1979-es szovjet intervenciót.2 Igaz ugyan, hogy a szovjet katonai beavatkozás egy olyan sajátos hidegháborús légkörben zajlott, amit a két szuperhatalom meglévő szembenállása alapvetően determinált és sajátos összefüggésrendszerbe helyezett, de mind orosz, mind afgán szempontból máig ható következményei vannak. Nem áll módunkban részletesen értékelni a szovjet–afgán háború eseményeit és kimenetelét, annyit azonban leszögezhetünk, hogy az szovjet szempontból egyértelműen katonai és diplomáciai vereséggel végződött. A hidegháborús logika szabályai szerint az afgán hadszíntér tulajdonképpen másodlagosnak számított, s elsősorban a szocialista ideológia extenzív terjesztését, valamint a Szovjetunió katonai fölényét volt hivatott bizonyítani. A kommunista vezetésnek azonban hamar be kellett látnia, hogy egy olyan tűzfészekbe nyúlt bele, amelyből nem tud jelentős veszteségek nélkül szabadulni. Mihail Gorbacsov realitásérzéke, illetve a szovjet külpolitikai gondolkodásban beálló szemléletváltozás kellett ahhoz, hogy felismerje: a háborút nem lehet megnyerni, az egyetlen járható út a mielőbbi kivonulás.3 A tízéves, szovjet részről több mint 14 000 halálos áldozattal járó afganisztáni kudarc máig ható, súlyos tanulságokkal szolgált a mindenkori orosz vezetés számára. A szovjet kivonulás után, majd pedig a hidegháború befejezését követően egy új korszak kezdődött. Nyugodtan mondhatjuk, hogy 1989-et követően Afganisztánt bizonyos tekintetben magára hagyták a nagyhatalmak, aminek következtében a 20. század utolsó évtizedében az ország súlyos polgárháborús válságba zuhant. Ez a „világpolitikai horizonton” kívüli helyzet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a több mint harminc éve zajló afganisztáni vérontás ne csak az ország belső viszonyait határozza meg, de globális szinten is súlyos következményekkel járjon.

Lengyel Gábor

29


Miután a szovjet katonák elhagyták az országot, az 1986 óta regnáló Nadzsibullahkormány a Kreml anyagi támogatásával vívta harcát a megdöntésére törekvő mudzsahedin csoportok ellen. 1991 augusztusát követően azonban alapvetően megváltozott a szovjet belpolitikai helyzet. A végső stádiumban lévő Szovjetunió semmilyen külső teher vállalására nem volt már képes, aminek bizonyítékául szolgált, hogy James Baker amerikai és Borisz Pankin szovjet külügyminiszter aláírt egy megállapodást, amely szerint 1992. január elsejétől a szovjet kormányzat mindenféle támogatást megszüntet, amit az afgán pártok részére biztosított.4 1992 áprilisától, miután a Nadzsibullah vezette afgán kormány a teljes ellehetetlenülés következtében feloszlatta önmagát, Afganisztán az egymással harcoló mudzsahedin fegyveres csoportok martaléka lett. Ebben a négy évig tartó polgárháborús ingoványban jelent meg, s vált meghatározóvá az azóta nagy karriert befutott tálib mozgalom, amely az afgán emberek szempontjából viszonylagos stabilitást jelentett a kaotikus állapotok közepette.5 Az iszlám fundamentalista tálib vezetés azonban nem tudott szalonképessé válni a nemzetközi politikai életben, s mindvégig elszigetelt maradt.6 A híres szaúdi terrormilliárdos, Oszama bin Laden befogadása, illetve terrorszervezetének, az al-Kaidának nyújtott támogatás szinte előre megjósolhatóvá tette az ország későbbi sorsának alakulását. A 2001. szeptemberi merényletek pedig, amelyeket az afganisztáni hátországgal rendelkező al-Kaida tervezett meg és hajtott végre, végképp megpecsételték Afganisztán sorsát. A kilencvenes évek első fele az orosz külpolitika számára is a bizonytalanság időszakát jelentette. A szovjet romokon épülő új orosz diplomácia önmagát kereste. Ebben a korai időszakban, a „normális nagyhatalommá válás” diplomáciai ars poeticája jegyében Moszkva elsőszámú prioritása az lett, hogy a Nyugat (elsősorban az USA) rokonszenvét elnyerje.7 Ez a korábbi szovjet külpolitikától való teljes elhatárolódást jelentette, és Moszkva minden törekvése arra irányult, hogy a befolyásépítés legkisebb látszatát is elkerülje, bizonyítva azt, hogy nem törekszik nagyhatalmi státusz kialakítására. Amíg például Kelet-Közép-Európa tekintetében viszonylag könnyen kivitelezhető volt a távolságtartó attitűd az „első a Nyugat” doktrína jegyében, addig a közép-ázsiai térség kapcsán ez nem mondható el. Az egyértelműen nyugati orientációt mutató, s viszonylag rendezett belpolitikai helyzetben lévő európai államok semmilyen komolyabb biztonságpolitikai kihívást nem jelentettek Moszkvára nézve. A déli periférián elhelyezkedő országok azonban ezer szállal kötődtek korábbi központjukhoz, és sajátos belső viszonyaik miatt is közvetlen fenyegetést jelenthettek Oroszország biztonságára. Az egységes szovjet keretek lebomlása után több olyan probléma került felszínre, amelyek − a rendszer lényegéből fakadóan − korábban évtizedekig háttérbe szorultak. A kilencvenes évek első felében Moszkvának sem volt világos közép-ázsiai politikája. Sőt, azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy egyáltalán nem alakult (nem is alakulhatott) még ki semmilyen koherens külpolitikai elképzelés. A túlzott nyugati elköteleződésen kívül az orosz diplomácia nem igazán tudott jelentősebb sikereket felmutatni. A Szovjetunió helyébe lépő Független Államok Közössége sem feltétlenül egy új integrációs szervezet szerepét volt hivatott betölteni, sokkal inkább a kulturált elválás körülményeinek feltételeit teremtette meg. Kezdetben Közép-Ázsia irányában is jelentkezett az említett érdektelenség, amellyel Moszkva azt a vádat szerette volna elkerülni, hogy akár csak regionális szinten is, de újra nagyhatalmi szerep kialakítására törekszik. Még a térségben élő, az orosz határokon kívül rekedt 10 milliós orosz kisebbség sorsa iránt sem mutatott

Lengyel Gábor

30


különösebb érdeklődést, s visszautasította azt is, hogy a formálódó orosz intézményekbe (például iskolák, egyetemek, média stb.) jelentős összegeket ruházzon be.8 A Nyugat iránti külpolitikai elkötelezettséget azonban hamar felülírta a posztszovjet valóság. Olyan változások zajlottak le mind a régióban, mind az orosz belpolitikában, amelyek az 1992-es év végétől egyre inkább pragmatista irányba tolták az orosz külpolitikai tevékenységet.9 Közép-Ázsia és Oroszország déli perifériájának vonatkozásában több olyan, egymással részben összefüggő kihívás jelentkezett, ami megteremtette a fokozottabb orosz aktivitás szükségességét a térségben. Az egyik legfontosabb a Csecsen Köztársaság 1991 őszétől jelentkező szeparatista törekvése. A csecsen térség persze nem tartozik szorosan a régióhoz, de az iszlamista veszélyre mindenképp felhívta a figyelmet, ami a közép-ázsiai országok tekintetében is jelentkezett. Az iszlám fundamentalizmus erősödése, keveredve a térség sajátos nemzeti-civilizációs sajátosságaival, komoly fenyegetést jelenthetett volna akár Oroszország területi integritására nézve is. Ennek egyik következményeként, az 1992 és 1997 között zajló tádzsik polgárháború idején Moszkva a közvetlen katonai beavatkozás mellett döntött, ami abban nyilvánult meg, hogy egy egész hadosztály állomásozott Tádzsikisztánban az afgán határ biztosítására, tulajdonképpen egy biztonsági ernyőt vonva Közép-Ázsia köré.10 Moszkva perspektívájából nézve a kaotikus afgán és tádzsik polgárháborús viszonyok könnyen válhattak volna egy olyan detonátorrá, amelyek az egész térséget lángba borítják. Egy szélesebb konfliktus kialakulása pedig elsősorban olyan humanitárius katasztrófával fenyegetett, amely nem csak a közvetlen régióban, hanem főleg a nagyszámú bevándorló miatt Oroszország határain belül is komoly gondokat okozhatott volna. Az évtized második felében az orosz külpolitikai gondolkodásban is változások jelentkeztek. A kilencvenes évek elejének identitásválsága után az orosz külpolitika kezdett magára találni, s újból megjelent a befolyási övezetekben való gondolkodás. A Jevgenyij Primakov külügyminiszter nevével fémjelzett irányvonal egy pragmatistább, a Nyugattal szemben konfrontatívabb külpolitikát irányzott elő. Ennek egyik fontos eleme volt, hogy Oroszország mielőbb visszanyerje regionális nagyhatalmi státuszát, illetve, hogy újra központi szerepet játsszon a posztszovjet térségben. A határozottabb retorika azonban nem találkozott a reálpolitikai helyzettel.11 Oroszország a kilencvenes évek második felében sem volt még abban a helyzetben, hogy érdekeit a magától elvárt módon érvényesítse. Kívülről szemlélve persze nagyhatalom volt – regionális értelemben mindenképp –, de a belpolitikai, gazdasági nehézségek nem teremtették meg a sikeres külpolitika feltételeit. Az ezredfordulótól, Vlagyimir Putyin elnök első elnöki terminusától kezdődően indultak meg azok az alapvető orosz belpolitikai és nemzetközi változások, amelyek Afganisztán és a teljes közép-ázsiai régió vonatkozásában is döntő fontossággal bírtak. Nemzetközi szempontból a 2001. szeptemberi események mindenképp vízválasztónak tekinthetőek. Ekkor szembesült a világ közvéleménye minden kétséget kizáróan azzal, hogy az iszlám fundamentalizmus, a terrorizmus veszélye nemcsak elszigetelt, távoli országok belső problémája, hanem globális jelenség, ami rájuk nézve is közvetlen fenyegetést jelent. Az orosz diplomácia szempontjából viszont az Egyesült Államokat ért sokkhatás egy remek kitörési lehetőséget is kínált. Az 1990-es évtized végére ugyanis elsősorban a NATO-bővítés vitája, illetve a Nyugat jugoszláviai fegyveres beavatkozása miatt egyre inkább kihűltek az orosz–nyugati kapcsolatok. Nagyban hozzájárult a viszony

Lengyel Gábor

31


megromlásához, hogy a 2001. szeptember 11-i eseményeket megelőzően a nemzetközi közvélemény rengeteget bírálta Moszkvát az 1994-ben kirobban csecsen háború jogtalanságai miatt. A terrormerényletek után azonban a nyugati országok szemében is alapvetően megváltozott a csecsen konfliktus értékelése. Putyin elnök ügyesen kihasználva a lehetőséget, elsőként biztosította támogatásáról George Busht, Oroszországot pedig igyekezett úgy reprezentálni, amely kezdetektől fogva az iszlám veszély ellen visel hadat Csecsenföldön, s amely már korábban felhívta a figyelmet a közép-ázsiai térségből kiinduló iszlám radikalizmus erősödére. A formálódó érdekszövetség egy rövid időre felvetette annak a lehetőségét, hogy a két katonai nagyhatalom (illetve szövetségeseik) innentől kezdve egymást feltétel nélkül támogatva, kéz a kézben fognak harcot folytatni az immáron közösnek tekintett ellenség legyőzése érdekében. A különböző külpolitikai és stratégiai érdekek azonban hamar háttérbe szorították az illúziókat. A harmadik évezred első évtizedének Oroszországa már más kondíciókkal rendelkezett, mint egy évtizeddel korábban, s a határozottabb retorika már nem csak üres frázisként jelentkezett, hanem fokozatosan tartalommal is telítődött. A kilencvenes évek orosz külpolitikai tétovázása után, az ezredfordulót követően, egy jóval pragmatistább, a nagyhatalmi törekvéseit érvényesíteni egyre inkább képes, jóval határozottabb nagyhatalom jelent meg Eurázsiában. Ez a változás pedig azt is jelentette, hogy az USA és a NATO közvetlen katonai jelenléte Oroszország déli holdudvarában az iszlám fundamentalizmus elleni közös harc mellett számos stratégiai jellegű kérdést is felvet. Az Afganisztán-probléma orosz szempontjai A Nyugat fokozódó katonai-politikai jelenléte a régióban persze nem a legfontosabb, elsőszámú problémát jelenti Moszkva szempontjából nézve. A jelenleg kialakult helyzetet, a közép-ázsiai régióban jelentkező főbb kihívásokat orosz perspektívából alapvetően két csoportra oszthatjuk. Az elsőbe tartoznak a közvetlen, az ország mindennapi életére, alapvető biztonsági helyzetére nézve jelentkező veszélyforrások (drogcsempészet, terrorizmus stb.). A másik csoportot azok a szélesebb, nemzetközi összefüggésrendszerben értelmezhető, főleg geopolitikai, diplomáciai kihívások alkotják, amelyeket inkább közvetett, vagy másodlagos, stratégiai kihívásoknak tekinthetünk. Ez utóbbi alatt azt a geopolitikai játszmát értjük, amelynek a keretein belül, a legtöbb érdekelt nagyhatalom igyekszik a lehető legnagyobb befolyásra szert tenni a térségben. Oroszországra nézve a közvetlen fenyegetések halmazán belül első helyen a drogfogyasztás, a drogcsempészet problémája áll. Az Afganisztánból kiinduló drogcsempészet az 1990-es évtizedtől jelentkezett igazán jelentős problémaforrásként. Ekkor vált ugyanis az ország a világ legnagyobb drogellátójává, a világ összes ópiumszármazékainak 75–80%-át állítva elő.12 Ez a szám a 2000-es években stabilan 90% fölött maradt, s lett a világ elsőszámú előállítója.13 Az Afganisztánból Oroszországba tartó csempészútvonalat nevezi a szakirodalom az Északi Útnak (Northern Road). A hagyományosabbnak nevezhető balkáni útvonal mellett ez viszonylag újnak számít, hiszen mai formájában a kilencvenes évek első felében alakult ki. Megszületése a Szovjetunió szétesésével van összefüggésben, hiszen a területen ekkor létrejövő új államoknak szinte a semmiből kellett megszervezni a határvédelmüket.14 Ez a szervezetlen állapot 1993/94-ig azt jelentette, hogy a csempészek tulajdonképpen csak

Lengyel Gábor

32


egy virtuális határvédelemmel számolhattak, ami nagyban megkönnyítette a szállítás körülményeit. Az Északi Útvonal nagyvonalakban úgy írható le, hogy Afganisztán északi tartományain keresztül először bejuttatják a drogot a közvetlenül határos közép-ázsiai országokba (Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán), innen halad tovább a szállítmány észak felé, s Kazahsztánon keresztül jut el Oroszországba. Itt nem minden esetben ér véget az út, hiszen sok esetben Belorusszián, illetve Ukrajnán keresztül eljut az Európai Unió országaiba is.15 A probléma súlyosságát az ide vonatkozó statisztikai adatok is alátámasztják. Az ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatalának (UNODC) legfrissebb kimutatásait figyelembe véve, a számok nyelvén a következő a helyzet. Évente nagyságrendileg 380 tonna heroint állítanak elő Afganisztánban. Ebből a mennyiségből csak körülbelül 5 tonna marad az országon belül, azaz vagy elkobozzák, vagy belső fogyasztásra használják fel. Az exportra kerülő 375 tonnából 95 jut el az említett közép-ázsiai országokba, innen pedig Oroszországba vagy tovább.16 Ez az export 25%-át jelenti, s a heroin mellett még 120-130 tonna ópium is ezen az útvonalon éri el célját. Közép-Ázsia országaiban és Oroszországban az ópiumszármazékok becsült forgalmának értéke 13-15 milliárd dollár körül van17, amivel Oroszország a világ második legnagyobb kábítószerpiacának számít Európa után. Ha a kábítószer-kereskedelemre vonatkoztatott adatokat az orosz társadalomra kifejtett hatás viszonylatában vizsgáljuk, akkor még katasztrofálisabb a helyzet. A drogfüggők számára vonatkozó becslések nagyon széles skálán mozognak, a legelterjedtebb becslések 3 és 8 millió közé teszik a számukat. Nem valószínű azonban, hogy a 8 milliós szám a valós képet tükrözi, az orosz tömegmédia ugyanis hajlamos eltúlozni a reális adatokat, ezzel is hangsúlyozva a probléma súlyosságát. Erre vonatkozólag az orosz Szociális és Egészségügyi Minisztérium adatai lehetnek irányadóak, amely a 2000-es évek közepén 1,5 millió drogfüggővel számolt18, illetve 6 millió olyan emberrel, akik valaha használtak drogot. Ezekkel az adatokkal Oroszország az első helyen áll a világon az Afganisztánból származó heroin fogyasztásának tekintetében, évente pedig hozzávetőleg 30 000 ember (túlnyomórészt 30 év alatti fiatal) veszíti életét kábítószer-túladagolás következtében.19 Szorosan kapcsolódik ehhez a HIV- és AIDS-fertőzések problémája, hiszen a regisztrált 250 ezer HIV-fertőzött 80 százaléka intravénás drogfogyasztó.20 Az Afganisztán felől érkező illegális drogcsempészet az egyik legsúlyosabb fenyegetést jelenti az orosz társadalomra nézve. Nem újdonság, hogy az ország demográfiai mutatói az elmúlt két évtizedben jelentős csökkenést mutatnak, s a legfrissebb adatok szerint az összlakosság már a 140 milliót sem éri el. Természetesen nem csak a drogfogyasztás áll a népességcsökkenés hátterében, de az orosz külpolitika egyik elsőszámú prioritása, hogy minél sikeresebben vegye fel a harcot a beáramló illegális narkotikumokkal szemben. A drogcsempészet nem egyedülálló jelenség, hanem több egyéb dologgal is összekapcsolódik. Szomália után Afganisztán a második legkorruptabb ország a világon. Ez nem csak az országban zajló újjáépítési projektek, befektetések sikeres kivitelezését nehezíti meg, de egy olyan jelenség, amely határokon átível, s a szomszédos közép-ázsiai országokon keresztül Oroszországra is hatást gyakorol.21 A közvetlen kihívások közé sorolhatjuk az illegális fegyvercsempészetet is, amelynek felszámolása szintén jelentős kihívás elé állítja a hatóságokat. A csempészetből, szervezett bűnözésből, a különböző

Lengyel Gábor

33


bűncselekményekből befolyó összegek pedig sok esetben terrorista csoportok bevételeit növelik, akik azt akár merényletek előkészítésére is fordíthatják. Az Afganisztán – Közép-Ázsia – Oroszország háromszögben az iszlám fundamentalizmus terjedésének veszélye jelenti a másik legnagyobb kihívást. Tanulmányunk keretei között most nem vállalkozhatunk a térségben jelentkező iszlám radikalizmus mélyreható elemzésére, néhány alapösszefüggést azonban mindenképp szükséges megemlíteni. Az iszlám mozgalmak veszélyének erősödése alapvetően összefügg a Szovjetunió szétesését követő ideológiai vákuum kialakulásával. Ezt a kialakuló űrt próbálta betölteni az iszlám ideológia néhány radikális változata. Az egyik legfontosabb volt ezek közül a vahhabita, amely nyíltan hirdette a dzsihádot, a hitetlenek elleni szent háborút, valamint azok meggyilkolását, akik sértik az iszlám hit tisztaságát.22 Azonban a közép-ázsiai országok jelentős részében nem váltak meghatározó tényezővé a radikális nézetek. A vezető politikai elit részéről nem kapták meg a kellő támogatást az iszlamista mozgalmak, s legnagyobb részt ellenzékinek számítanak, mégis jelentős veszélyforrást jelentenek az egész régió biztonságára nézve.23 A Tádzsikisztánban zajló polgárháború (1992–1997), a terrorista merényletek növekvő száma Üzbegisztánban és Kirgizisztánban már a kilencvenes években figyelmeztettek a probléma súlyosságára. Afganisztánban pedig 1996-ra a tálib mozgalom vette át a hatalmat az ország csaknem teljes területe felett, ami alapvetően új helyzetet teremtett, hiszen az ország közelsége, a terrorista kiképzőbázisok, az erősödő befolyás a térség országaira – vagy akár távolabbi területekre is – csak tovább fokozta az iszlám radikalizmus terjedésének valószínűségét. Helyesen mérte fel az afganisztáni tálib uralom lehetséges hatásait Igor Ivanov akkori orosz külügyminiszter is, amikor már 2000 májusában, az orosz−csecsen háború kapcsán kilátásba helyezte: az is lehetséges, hogy Oroszországnak légicsapásokat kell mérnie Afganisztánra a csecsen felkelőknek nyújtott támogatás miatt.24 A tálib mozgalom jelentette veszély nem csökkent a 2001 októberében indult terrorellenes háború után sem. Annak ellenére, hogy az amerikai és NATO csapatok nagy számban vannak jelen az országban, a Nyugat támogatását élvező Karzai-kormányzat rendkívül alacsony hatásfokkal működik. Becslések szerint 2008-ban Afganisztán 52%ában, míg 2010-ben már 72%-ban tartotta fenn katonai jelenlétét a Talibán.25 Emellett az ország 34 tartománya közül szinte mindegyikben működik ún. tálib „árnyékkormány”.26 A Talibán újfent erősödő befolyása pedig jelentős hatással bír az ország határain túl is, elsősorban azért, mert a tálibok szoros kapcsolatot ápolnak főleg az üzbegisztáni és a tádzsik iszlám fundamentalista mozgalmakkal. Elsősorban az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalmat (IMU, Islamic Movement of Uzbekistan) és a Hizb út-Tahrirt említhetjük. Nagyrészt az üzbég és tádzsik rendőrség, illetve katonaság erőfeszítéseinek következtében a terroristák jelentős részét sikerült kiűzni ezekből az országokból, azonban a menekülésre kényszerült iszlám radikálisok nagy számban csatlakoznak a Talibánhoz vagy az al-Kaidához, s főleg pakisztáni kiképzőtáborokban készülnek az újabb akciókra.27 Az afgán és a közép-ázsiai iszlám mozgalmak közötti szoros kapcsolat Oroszországra nézve is súlyos kockázatokat jelent. Nem csak a szorosan vett régióban, de a Kaukázus térségében is, ahol Moszkva a biztonság elsőszámú garantálójának szerepében igyekszik feltűnni. Mint korábban említettük, az afgán felkelők a csecsen radikálisok támogatásában is fontos szerepet játszanak. Az elmúlt időszakban szaporodó oroszországi merényletek pedig véres bizonyítékát adják annak, hogy milyen jelentős mértékben orosz érdek is az iszlám radikalizmus terjedésének visszaszorítása.

Lengyel Gábor

34


Elsősorban ezek azok a konkrét veszélyek, ami miatt Oroszország egyre aktívabb szerepet próbál játszani az afganisztáni rendezésben és a közép-ázsiai országokban. A közvetlen fegyveres beavatkozás, azaz orosz katonai egységek Afganisztánba küldésén kívül az orosz vezetés tulajdonképpen minden lehetséges módon igyekszik támogatni a nemzetközi erőket az afgán háborúban. Hivatalosan Oroszország a NATO stratégiai partnerének számít. Ebből következően az orosz vezetés arra törekszik, hogy a nemzetközi erőket a lehető legnagyobb mértékben támogassa. A két fél együttműködésének az afganisztáni szerepvállalás egyértelműen az egyik fundamentuma, meghatározó terepe. Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár úgy foglalta össze az együttműködés szükségességét, hogy „NATO-katonák harcolnak és halnak meg Afganisztánban az extremizmus, a terrorizmus, a kábítószer-kereskedelem visszaszorítása érdekében. Ha ez nem így lenne, ezek a fenyegetések tovább terjednének Közép-Ázsia, illetve Oroszország felé. Mindnyájan megfizetnénk az árat, ha nem járnánk sikerrel. Ezt mi is tudjuk, és Oroszország is tudja.”28 Nyilvánvalóan Moszkvában is tisztában vannak azzal, hogy ki kell venni a maguk részét az afgán rendezésben. A súlyos történelmi tapasztalat, s a stratégiai érdekek azonban csak korlátozott mértékben adnak lehetőséget a beavatkozásra. Mindezek függvényében tehát valamiféle áttételes megoldást kell találni az elhivatottság bizonyítására. A kétoldalú orosz−afgán viszonyban ez úgy valósul meg, hogy Oroszország segítséget nyújt azokban a rekonstrukciós beruházásokban, amelyek még annak idején szovjet technikai és gazdasági segítséggel indultak (ez mintegy 140 projektet jelent, köztük földrajzi feltárásokat, személyi kiképzést, főleg rendőrök és kábítószer-ellenes egységek felkészítését).29 Moszkva egyre aktívabbnak mutatkozik regionális, többoldalú együttműködések támogatásában is. Tádzsikisztáni vezetéssel, de jelentős orosz anyagi támogatással készül a SONGTUDA névre keresztelt vízerőmű, amely a térség legnagyobb energia-előállító létesítménye lehet, s képes lesz energiát biztosítani Afganisztán, illetve később Pakisztán számára is.30 Az orosz szerepvállalás területei a konkrét fegyveres beavatkozás elkerülése mellett is több dimenzióban jelentkeznek. Az ország földrajzi elhelyezkedése, s az ebből fakadó előnyök önmagában támogatást nyújtanak. Megegyezés született arról, hogy az amerikai vezetésű nemzetközi erők használhatják az orosz légteret, mint utánpótlási útvonalat, amin keresztül fegyvereket s különböző felszereléseket juttathatnak el a harcoló erőknek.31 (Ez elvileg 4500 átrepülést jelent évente.) Mindenképpen kulcskérdés az orosz terület használata, hiszen az alternatívaként meglévő Pakisztán felőli útvonalon közlekedő konvojok sok esetben tálib támadások áldozatául esnek, ami nem csak a veszteségeket növeli, de siker esetén jelentős munícióhoz is juttathatja az ellenséget. Az aktívabb orosz szerepvállalásnak igazából két jelentősebb területe van. Az egyik a kiképzésben való részvétel, ami azt jelenti, hogy az afgán hadsereg, illetve főleg kábítószer-ellenes erők kapnak felkészítést orosz szakemberektől. (Arra azonban vigyáznak Moszkvában, hogy ez Oroszország területén történjen.) Ennél egy fokkal még jelentősebbnek tekinthető, hogy közös orosz−amerikai akciókat is végrehajtanak elsősorban afgán droglaboratóriumok ellen, ami a legfőbb ellenség, a kábítószer-kereskedelem visszaszorítását célozza.32 Az első ilyen akciót 2010 októberében hajtották végre, azóta pedig rendszeressé váltak. Fontos részét képezi az orosz hozzájárulásnak az afgán helikopter-infrastruktúra fejlesztése. A Nyugat elkötelezettségének tudatában ez elsőre furcsának tűnhet, azonban több

Lengyel Gábor

35


szempontból is teljesen ésszerű lépés az orosz Mi-17-es helikopterek vásárlása. A jelenleg szolgáló afgán pilóták jelentős része 40 év fölött jár, ami azt jelenti, hogy az állományban lévő 92 pilóta többsége még szovjet repülőkiképzésben részesült. Őket felkészíteni az amerikai haderőben rendszeresített Chinook vagy Black Hawk helikopterek használatára, legalább két évvel hosszabbítaná meg azt a periódust, amire az afgán légierő önállóan képes lenne ellátni feladatát.33 Az amerikai vezetésnek köztudottan jelentős összegeket kell a háborúra fordítani, így az is fontos szempont, hogy az USA 15-18 millió dollárért tud vásárolni egy Mi-17-es helikoptert, ez az összeg pedig körülbelül a fele az említett amerikai típusok értékének. 2010 októberében pedig megegyezés született arról, hogy Moszkva a lengyel NATO-csapatoknak is biztosít öt Mi-17-est.34 A fentiek mellett az orosz támogatásnak van egy inkább retorikai szintűnek nevezhető szegmense is. Ezek alapján az orosz vezetés felajánlotta, hogy minden rendelkezésére álló információt hajlandó átadni a NATO nemzetközi erőinek, illetve a szovjet−afgán háborúban harcoló veteránok terepen szerzett tapasztalatait is szívesen megosztják szövetségeseikkel. Már a 2001. szeptemberi merényletek után – amikor az amerikai katonai vezetés az afganisztáni hadműveletet készítette elő – a Pentagon képviselői kérték orosz kollégáikat, hogy osszák meg velük bin Laden tartózkodására vonatkozó információikat.35 Azóta is többször hívtak meg washingtoni konzultációra olyan magas rangú orosz tiszteket, akik a szovjet−afgán háború kapcsán jelentős tapasztalatokkal rendelkeznek. Nem hivatalos értesülések szerint pedig a két fél együttműködése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a terroristavezér végső pakisztáni (abbottabadi) tartózkodási helyét meghatározzák, mielőtt az amerikai különleges alakulatok 2011. május másodikán sikeres akcióban likvidálták. Közép-Ázsia és a stratégiai dimenzió A fentiekben áttekintett, „kézzel foghatónak” nevezhető kihívások konkrét válaszokat igényelnek az orosz külpolitikától. Emellett azonban az egész Afganisztán-problémának, illetve Közép-Ázsia-politikának van egy szélesebb, másodlagosnak tekinthető dimenziója, amely inkább stratégiai, geopolitikai érdekek mentén rajzolódik ki, s amelynek bemutatása egy tágabb, nemzetközi összefüggéseket is figyelembe vevő értelmezést igényel. Alapvetően földrajzi elhelyezkedéséből adódóan Oroszországnak mindig is szem előtt kellett tartania, hogy mi zajlik déli határai mentén. A 2001. szeptemberi események után az USA, illetve a NATO közvetlen katonai jelenléte egy olyan sajátos mederbe terelte a térség viszonyainak alakulását, ami egyre inkább egy nagy geopolitikai sakkjátszmává szélesült. Az elmúlt évtizedben egyre erősödő nyugati befolyás Oroszország saját érdekszférájában olyan komplex kihíváscsomagot jelent Moszkvának, amelyre úgy kell megtalálni a megfelelő válaszokat, hogy közben az érdekelt felek között is egyensúlyozzon, s elkerülje a nagyobb konfliktusok kialakulását. Az alábbiakban ennek a politikai, gazdasági, geostratégiai játszmának a főbb elemeit, meghatározó területeit vesszük sorra. Bizonyos tekintetben egyszerű meghatározni Oroszország érdekeit a tágabb középázsiai régióban, hiszen tulajdonképpen maguktól adódnak: legfontosabb a politikai stabilitás folyamatos fenntartása, mindennemű destabilizáló hatás kiküszöbölése (főleg az iszlám fundamentalizmus vonatkozásában), illetve Moszkva érdekeit sértő hatalmi

Lengyel Gábor

36


átrendeződés elkerülése. Gazdasági tekintetben pedig a legfontosabb cél, hogy a KözépÁzsiából érkező olaj- és gázexportot minden problémától mentesen fenntartsa, s ezáltal is minél szorosabban magához láncolja a régió országait. Sőt, Moszkva egyértelműen arra törekszik, hogy a régióból érkező szénhidrogének felvásárlásában egyre nagyobb, s ha lehet, kizárólagos szerepet töltsön be. Egészen biztos sértené az érdekeit, ha például a régió államai Oroszországot háttérbe szorítva tudnának exportálni Törökország, Pakisztán vagy India felé.36 Az energiaexport folyamatos biztosítása a térségbe irányuló orosz külpolitika egyik legfontosabb prioritása, az a fundamentum, amely nagyban meghatározza az egész Közép-Ázsia-stratégiát. Oroszország és a régió államainak gazdasági kapcsolatai a számok tükrében is sokat mondóak. 2003 és 2007 között a kereskedelmi forgalom megtriplázódott, 7 milliárd USD-ről 21 milliárdra emelkedett, s ennek az összegnek az egyharmadát a szénhidrogén-kereskedelem teszi ki.37 Az energiaforgalom tekintetében azonban kölcsönös egymásrautaltságról beszélhetünk. A közép-ázsiai régió országai már a szovjet időszakban is fontos beszállítónak számítottak, s szovjet tagállamként nem igazán rendelkeztek külső piacokkal.38 Ez azt jelenti, hogy a Szovjetunió felbomlása után is létezik egy infrastrukturális függőségnek nevezhető jelenség, aminek következtében a térség országai legkönnyebben még mindig Oroszország irányában tudják eljuttatni termékeiket az európai fogyasztókhoz. Az orosz piac csak nagyon csekély mennyiségben használja fel ezeket belső fogyasztásra, sokkal inkább az jellemző, hogy magasabb áron újraexportálja Ukrajna és Nyugat-Európa felé.39 Fosszilis energia-előállítás tekintetében Türkmenisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán számít meghatározónak a térségben. Ezek közül is kiemelkedik Türkmenisztán, amely becslések szerint a világ ötödik legnagyobb földgáztartalékával rendelkezik (28 billió köbméter).40 A türkmén példán keresztül jól megragadhatóak a szénhidrogén-kereskedelem regionális sajátosságai, azaz az említett infrastrukturális kényszerek hatásai. A türkmén gáz felvásárlási ára miatt kialakult vita során a kilencvenes években Oroszország leállította a beszállítást, arra hivatkozva, hogy az adott áron nem éri meg. A körülmények kényszerítő ereje miatt azonban Türkmenisztán arra kényszerült, hogy 2003-ban egy 25 évre szóló megegyezést írjon alá a Gazprommal arról, hogy Oroszországon keresztül Ukrajnába és Európába juttatja készleteit.41 Ezt a szerződést 2008-ban megújították a vezeték által érintett Kazahsztánnal, Türkmenisztánnal és Üzbegisztánnal, hogy 2009-től kezdődően a Gazprom világpiaci áron veszi át tőlük a gázt a 2008 végén érvényes 150 USD 1000 köbméterenkénti ár helyett.42 (A stratégiai cél pedig az volt ezzel, hogy Oroszország megkerülhetetlen legyen az európai gázszükségletek kielégítésében, vagyis az EU által tervezett Nabucco-projekt megvalósítását egész egyszerűen azzal lehetetlenítse el, hogy a Gazprom felvásárolja azt a mennyiséget, amivel a vezetékeket feltölthetnék. Egyértelmű szándék volt ez arra vonatkozólag, hogy az Európai Unió diverzifikációs törekvéseit gátolja Moszkva, s még hosszú ideig Európa elsőszámú beszállítója maradjon.) A Közép-Ázsiából érkező szénhidrogén-szállítások biztosítására irányuló orosz erőfeszítések nem magyarázhatóak kizárólag gazdasági érdekekkel. Ez is szerves részét képezi a regionális befolyásért vívott stratégiai küzdelmeknek. Annál is inkább, mivel az Egyesült Államok is törekszik arra, hogy diverzifikálja energiabeszerzéseit. Egy 2007es interjúban Condoleeza Rice, akkori amerikai külügyminiszter a következőképpen nyilatkozott erről: „jómagam és a kormányzat nézete nagyon határozottan az, hogy az ellátásban diverzitásra van szükségünk, az útvonalakban diverzitásra van szükségünk,

Lengyel Gábor

37


annyi csővezetéket és szállítási útvonalat kell kialakítanunk, amennyi csak gazdaságosan lehetséges.”43 A Baku–Tbiliszi–Ceyhan (BTC), a Transz-Afganisztán–Pakisztán (TAP) és a Transz-kaszpikumi Vezeték (TCP) útvonalak kiépítése lehetőséget adnának Kazahsztánnak és Türkmenisztánnak, hogy Oroszország elkerülésével juttassanak gázt és olajat a nyugati, vagy akár az ázsiai piacokra.44 Nagy kérdés persze, hogy ezek a vezetékek mekkora kapacitással tudnak majd működni, illetve fel tudják-e tölteni elegendő mennyiséggel a vezetékeket, ha az érintett országok a forrásaik nagy részét Oroszországba, valamint azon keresztül Európába exportálják. Már csak azért is döntő kérdés ez, mert Türkmenisztán már most közvetlenül exportál Iránba, és egy megegyezés szerint Kína is importál gázt 2009-től kezdődően 30 éven keresztül 30 milliárd m3/év mennyiségben. Az egyre energiaéhesebb regionális vetélytársak felemelkedése, növekvő befolyása a térségben egyre nagyobb stratégiai kihívásként jelentkezik Moszkvában. A közép-ázsiai országok is kezdik belátni, hogy az exportútvonalak gyarapítása nagyobb mozgásteret jelent számukra is. Egyrészt azért, mert az olyan folyamatosan növekvő nagyhatalmak, mint Kína, India vagy Irán, hajlandóak magasabb áron is felvásárolni az energiát, mint a Gazprom. Másrészt a diverzifikáció szempontjából az is egyre inkább meghatározóvá válik, hogy a hagyományosnak számító földalatti szállítás központi szerepét már a közeljövőben átveheti a vízi és a vasúti szállítás, megkönnyítve ezzel az alternatív piaci lehetőségek kihasználását. A gazdasági és egyúttal politikai befolyás fenntartása tehát alapvető stratégiai érdeke Moszkvának. Ez rögtön felvet egy további kérdést is. A 2001 októberében induló afganisztáni misszió azzal az alapvető következménnyel járt együtt, hogy a NATO-csapatok felvonulási útvonala, első számú bázisa, háttérországa lett a közép-ázsiai régió. A két legjelentősebb amerikai légi bázis a dél-üzbegisztáni Karshi-Kanabad-ban, illetve a kirgizisztáni Manaszban található. Ezek a létesítmények főleg az afganisztáni hadműveletek logisztikai támogatásában vesznek részt, az aktív katonai jelenlét azonban maga után vonta azt is, hogy a Nyugat politikai-ideológiai jelenléte is megerősödött, ami a demokratikus értékek terjedésével is együtt járt. Ezzel összefüggésben az alapvető kérdés az, hogy mennyire áll valóban érdekében Moszkvának a térség demokratikus átalakulása. Teljesen egyértelmű, hogy semennyire. (Az orosz vezetés több alkalommal is hangot adott ellenérzésének a közép-ázsiai amerikai támaszpontok létezése kapcsán.) A korábbi kommunista elit vezető szerepének fenntartása, lojalitása, sajátos (több esetben klán alapokra épülő) politikai berendezkedése jobban szolgálja az orosz politikai és gazdasági érdekeket. A régióra jellemző autoriter berendezkedésű államok kevésbé befolyásolhatók a tömegek által nemzeti vagy nemzetközi ügyek kapcsán.45 A demokratikus berendezkedés, a verseny alapú piacgazdaság meghonosodása a térségben jobban szolgálná a nyugati befolyás érdekeit, nagyobb teret nyitva ezzel a behatolásnak a közép-ázsiai országok gazdaságába. Nem véletlen, hogy Oroszország a nyugati értékek terjesztése mögött csak az USA és európai szövetségeseinek geopolitikai motivációit látja, és saját érdekeit érzi veszélyeztetve. Hogy Oroszország mennyire érdekelt a jelenlegi helyzet fenntartásában, illetve gazdasági befolyásának növekedésében, jól példázza a következő eset. 2006-ban az EU megtiltotta a türkmén gáz közvetlen beszerzését, mégpedig amiatt, hogy az országban nem tartják be az emberi jogokat. Nos, ettől függetlenül az EU államai Oroszországon keresztül közvetetten jutottak a türkmén gázhoz, amit a Gazprom vásárolt fel.46 Ezzel persze akaratlanul is az orosz gazdasági érdekeket szolgálták.

Lengyel Gábor

38


Az USA, illetve a NATO közvetlen katonai jelenléte elvezet a stratégiai játszma egy újabb területére. A kilencvenes évek orosz külpolitikai „ténfergése” után Putyin elnökségével a diplomáciában is új korszak kezdődött. Alapvetően két jól megragadható alapeleme van azóta az orosz külpolitikának. Az egyik, hogy Oroszország erős, magabiztos nagyhatalomként szilárdítsa meg helyzetét a nemzetközi életben, amely képes érdekei érvényesítésére, s meghatározó (egyben megkerülhetetlen) szerepet játsszon a világpolitikai folyamatokban. Ezzel szorosan összefügg a másik alapvető cél, amely arra irányul, hogy a határozottabb fellépés semmiképp se vezessen olyan komolyabb konfliktusokhoz, amit Oroszország esetleg már nem lenne képes kézben tartani. Ez a két fundamentum a régió és Afganisztán vonatkozásában is megragadható. Az előzőekben leírtak alátámasztják, hogy Oroszországnak meghatározó érdekeltségei vannak a térségben, azonban a viszonylagos ellentmondások is egyértelműek. Fentebb azt is láthattuk, hogy Afganisztán vonatkozásában Moszkva jelentős erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy nyugati partnereit támogassa a misszió sikerre vitelében. Ez elsősorban abból adódik, hogy a nemzetközi erők tálib ellenes harca, az iszlám fundamentalizmus visszaszorítása, a kábítószer-kereskedelem megfékezésére tett erőfeszítései ugyanannyira szolgálják Moszkva érdekeit is, mint a nyugati közösség szempontjait. A terrorellenes háborúban való együttműködés azonban kimondva-kimondatlanul egy háttérben meghúzódó stratégiai küzdelmet is jelent. A megerősödő Oroszország olyan „image” kialakítására törekszik, amely nem csupán egy másodrangú hatalom szerepében tünteti fel az USA oldalán, hanem szuverén világpolitikai aktorként. Az együttműködés és a támogatás hangoztatása mellett ez a határozottabb attitűd sok tekintetben az amerikai külpolitika nyílt bírálatát is jelenti. Kissé leegyszerűsítve a helyzetet, Moszkva szempontjából a mérleg egyik serpenyőjében ott van az iszlám fundamentalizmus fenyegető veszélye, a másik oldalról viszont Amerika háborús szerepvállalása egy lehetőséget is jelent az orosz diplomáciának, hogy elnyerje az iszlám országok, a muzulmán emberek szimpátiáját. Jól érzékelteti ezt a paradox hozzáállást a szélsőségesen orosz nacionalista Vlagyimir Zsirinovszkij megnyilvánulása, aki az Irak elleni háború 2003-as megindítását követően nyíltan Amerika támogatására szólított fel, mégpedig attól a hátsó szándéktól vezéreltetve, hogy Oroszországnak mindenképp előnye származik abból, ha az USA meggyengül, s az ellene irányuló ellenszenv csak növekszik.47 Zsirinovszkij hozzáállása jól szemlélteti a „kvázi” partnerség ellentmondásosságát. Egyrészről tehát azt mondhatjuk, hogy az USA és a NATO nemzetközi erőinek afganisztáni „küszködése” hosszú távon bizonyos stratégiai előnyt jelenthet Oroszországnak mind elméleti, mind gyakorlati szempontból. A másik oldalról azonban egyértelműen stratégiai kihívást is hordoz magában a Nyugat tartós jelenléte. Mint láthattuk, Moszkva igyekszik minél inkább kulcsszerepet játszani a régió gazdasági és politikai életében. Az erősödő nyugati térnyerés a térségben viszont felvet egy elméleti kihívást is az orosz külpolitika számára. Már a kilencvenes évek nemzetközi kapcsolatainak folyamatait is alapvetően meghatározta a NATO keleti bővítésének vitája, pedig akkor még csak nem is közvetlen orosz befolyási övezetről beszélhettünk, hanem Csehország, Lengyelország és Magyarország integrációs törekvései álltak a középpontban. Ezek az országok sosem képezték szerves részét Oroszország vélt vagy valós legközvetlenebb befolyási övezetének. A transzatlanti katonai szövetség nagyarányú jelenléte a közép-ázsiai régióban egy minőségileg más kihívást jelent. Való igaz, hogy a hidegháború befejeztével egy új korszak kezdődött, s Oroszország a NATO stratégiai partnerének számít, az afganisz-

Lengyel Gábor

39


táni fejlemények miatt azonban Moszkva több évtizedes félelme vált valóra azzal, hogy NATO-katonák masíroznak déli határai és természetes befolyási övezete közelében. A legszélsőségesebb nézőpont szerint az egész Afganisztán-misszió másodlagos célja tulajdonképpen az, hogy az Egyesült Államok tartósan megvesse lábát a régióban, s geopolitikailag elszigetelje Oroszországot. Vlagyimir Putyin elnök úgy fogalmazta meg ezt a passzív stratégiai kihívást, hogy „az USA jelenléte olyan fenyegetést jelent Oroszországra nézve, mint egy hívatlan vendég feltűnése egy party-n.”48 Globális nézőpontból tekintve a közép-ázsiai régióban zajló hatalmi vetélkedés csak az egyik – de mindenképp – meghatározó részét képezi a stratégiai küzdelemnek. Több olyan terület is van, amely a NATO (Nyugat) és Oroszország kapcsolatában vitás kérdésnek számít. Ennek érzékeltetésére elegendő megemlíteni a Cseh- és Lengyelország területére tervezett amerikai rakétavédelmi rendszer telepítésének, vagy a NATO további keleti irányú terjeszkedésének orosz elutasítását. Az orosz diplomácia úgy tekint ezekre a próbálkozásokra, amelyek egyértelműen ellene irányulnak, s az ország geopolitikai elszigetelését célozzák. Az idő múlásával az orosz külügy hajlamos ebbe a trendbe illeszteni a közép-ázsiai eseményeket is. A kezdeti összefogás, a terrorizmus elleni közös fellépés eufóriájának enyhülése után Oroszország egyre inkább stratégiai és gazdasági érdekei mentén igyekszik alakítani Közép-Ázsia-politikáját. Ez a megváltozott attitűd azonban egyértelmű veszélyeket is hordoz magában, ami abban teszi érdekelté az orosz diplomáciát, hogy egyensúlyt teremtsen a stratégiai érdekek és a biztonsági szükségletek között. Az orosz stratégiai és biztonsági szempontokat figyelembe véve az a látszólag ellentmondásos helyzet áll fenn, hogy a NATO-nak a puszta létezése, s regionális jelenléte is egy teoretikus fenyegetést jelent Oroszország szempontjából, azonban a szövetség kudarca az afganisztáni misszióban, illetve a közeljövőben tervezett kivonulása még jelentősebb veszélyeket hordozhat az egész közép-ázsiai régió stabilitására, s ezzel összefüggésben akár Oroszországra nézve is.49 Jegyzetek Az orosz gyarmatosítás sajátosságait ld.: Bebesi György: Az orosz gyarmatosítás néhány elméleti kérdéséhez, és az orosz kolonizáció korai szakasza. In: Nemzetek és birodalmak. Diószegi István 80 éves. [Szerk.: Háda Béla − Ligeti Dávid − Majoros István − Maruzsa Zsuzsa − Merényi Krisztina] Budapest, ELTE, 2010. 27–40. 2 A szovjet intervenció körülményeit részletesen tárgyalja: Kolontári Attila: Az afganisztáni szovjet beavatkozás külső és belső körülményei. In: MOSZT Könyvek 4. Afganisztán 1979–89–99–2009. Előadások és tanulmányok az afganisztáni események hármas évfordulója alkalmából. [Szerk.: Dávid Ferenc − Kolontári Attila − Lengyel Gábor] Pécs, 2010. 27–51. 3 A szovjet–afgán háború értékelését, a kivonulás részleteit ld.: Lengyel Gábor: A szovjet csapatok kivonulása Afganisztánból – a vereség főbb okai, a háború mérlege. In: MOSZT Könyvek 4. Afganisztán 1979–89–99–2009. Előadások és tanulmányok az afganisztáni események hármas évfordulója alkalmából. [Szerk.: Dávid Ferenc − Kolontári Attila − Lengyel Gábor] Pécs, 2010. 84–105. o. 4 Vyacheslav Belokrenitsky: Russian–Afghan relations. In: Russia and Asia. The Emerging Security Agenda. [Ed.: Gennady Chufrin] SIPRI Books, 1999. 197–206. 198. (továbbiakban: Belokrenitsky, 1999.) (http://books.sipri.org/files/books/SIPRI99Chu/SIPRI99Chu13.pdf) 1

Lengyel Gábor

40


A mudzsahedinekről és a tálib mozgalom születéséről lásd részletesen: Bebesi György: Néhány adalék az afganisztáni iszlám fundamentalizmus kérdésköréhez 1979–1989 között – Mudzsahedek és tálibok. In: MOSZT Könyvek 4. Afganisztán 1979–89–99–2009. Előadások és tanulmányok az afganisztáni események hármas évfordulója alkalmából. [Szerk.: Dávid Ferenc−Kolontári Attila−Lengyel Gábor] Pécs, 2010. 106–130. 6 A Tálib rendszerről ld.: Bebesi György−Lengyel Gábor: Adalékok az afganisztáni tálib rendszer születéséhez és sajátosságaihoz. In: Fejezetek a hadtörténelemből I. [Szerk.: Bene Krisztián – Dávid Ferenc – Sarlós István] Magyar Hadtudományi Társaság, Pécs, 2011. 15–32. o. 7 Az Andrej Kozirjev külügyminiszter nevével fémjelzett „atlantista” kurzus alapvetően abból a premisszából eredt, hogy az orosz politikai és gazdasági stabilitás nem jöhet létre, ha a Szovjetunió felbomlását követően megmaradt egyetlen szuperhatalommal nem a legjobb viszonyokat alakítja ki az orosz diplomácia. Azaz csak az USA, illetve a Nyugat gazdasági támogatásával lehet sikeres az orosz átalakulás. Azonban főleg a Jegor Gajdar miniszterelnök szorgalmazására bevezetett gazdasági sokkterápia okozta csalódottság miatt, már néhány hónap után megjelent a Nyugat irányában elkötelezett külpolitikai kurzus felülvizsgálatára való törekvés. 8 Marléne Laruelle: Russia in Central Asia: Old History, New Challenges? EUCAM Working Paper 3. 2009. September. 4. (http://www.ceps.eu/book/russia-central-asia-old-history-new-challenges) (továbbiakban: Laruelle, 2009.) 9 Az orosz belpolitikában főleg a Gajdar miniszterelnök nevével fémjelzett, Nyugat által erőltetett gazdasági sokkterápia csődje jelentette azt a kezdeti lökést, aminek hatására a nyugati segítségbe vetett hit fokozatosan háttérbe szorult, s más területeket is kezdett felfedezni az orosz diplomácia. 10 Belokrenitsky, 1999. 201. 11 Jól példázza ezt a kilencvenes évek diplomáciatörténetét meghatározó, a NATO keleti bővítéséről szóló évekig tartó vita. A kezdeti támogató hozzáállás után (az esetleges orosz csatlakozás perspektíváját sem kizárva), az orosz külpolitika a kilencvenes évek közepétől a kelet-középeurópai országok integrációját teljesen elutasította. Több szempontból is patthelyzet alakult ki. Oroszország kezében semmi olyan hatásos eszköz nem volt, amivel érdemben avatkozhatott volna bele a folyamatokba, nyugati szempontból pedig az orosz bilaterális kapcsolatok sínylették volna meg, ha Moszkva véleményét és érdekeit teljesen kizárják a döntéshozatalból. Ezért tulajdonképpen az 1999. márciusi NATO-bővítésig keresték a megfelelő kompromisszumot. (Az 1990-es évtized hazai és nemzetközi szakirodalma jelentős mennyiségben dolgozta fel a témát. Az egyik legjobb hazai összefoglalás: Valki László: Szeret, nem szeret… A NATO-kibővítés kérdőjelei. In: Külpolitika, 1995/3. 97–125.) 12 Serghei Golunov: Drug-trafficking as a Challenge for Russia’s Security and Border Policies, Policy Papers, 2006. (http://www.policy.hu/golunov/policypaper_Golunov.pdf) (továbbiakban: Golunov, 2006.) 13 2001 és 2008 között például 150 %-al emelkedett az afgán kábítószer-előállítás mértéke. (http:// en.rian.ru/world/20081120/118431526.html) 14 UNODC World Drug Report 2010, 48. o. (http://www.unodc.org/documents/wdr/WDR_2010/ World_Drug_Report_2010_lo-res.pdf) 15 Golunov, 2006. 16 UNODC World Drug Report 2010, 46. o. 17 UNODC World Drug Report 2010, 53. o. 18 Ez a szám megegyezik az UNODC 2010-es adataival is. 19 Victor Korgun: The Afghan Problem from a Russian Pespective. In: Russian Analytical Digest № 80. june 2010. 2-5. o. 3. o. (http://www.res.ethz.ch/analysis/rad/details.cfm?lng=en&id=117218) (továbbiakban: Korgun, 2010.) 20 UNODC World Drug Report 2010 52. o. 21 Barack Obama az új Afganisztán-stratégia egyik központi elemévé tette a korrupcióellenes harcot. KORGUN, 2010. 3. o. 5

Lengyel Gábor

41


Gregory R. Sarafian: Islamic Extremism in Former Soviet Republics. In Military Review, MayJune, 2001. 64–70. 64. o. (továbbiakban: Sarafian, 2001.) 23 Makkay Lilla: Élénkülő forgalom a Selyemúton, avagy a „Nagy Játszma” újabb fejezete KözépÁzsiában. In: Külügyi Szemle, 2009/1. 144–165. 156. o. (továbbiakban: Makkay, 2009.) 24 Sarafian, 2001. 67. o. 25 Korgun, 2010. 3. o. 26 Az árnyékkormány azt jelenti, hogy a központi közigazgatás mellett a tálibok is fenntartják a hatalmukat. Ezt többnyire a háttérben maradva, az adott térség lakosainak erőszakos kényszerítésével, megfélemlítésével érik el. 27 Korgun, 2010. 3. o. 28 Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár beszéde 2009. december 17-én, Moszkvában: http://www. nato.int/cps/en/SID-91E3B928-0196A966/natolive/opinions_60223.htm 29 Korgun, 2010. 4. o. 30 Mihaiu Mărgărit: The issue of Afghanistan seen from Moscow. (http://www.worldsecuritynetwork. com/showArticle3.cfm?article_id=18435&topicID=54) Elsősorban azért fontos egy ilyen létesítmény, mert egy olyan országról van szó, ahol a csapvíz és az elektromos áram is luxusnak számít. Teljesen egyértelmű, hogy a legfontosobb kihívások, mint például a biztonsági helyzet, vagy a drogcsempészet megoldása prioritást jelent (főleg nyugati szempontból), de amíg a munkanélküliség 80% fölött van, a mindennapi életkörülmények katasztrofálisak, az afgán emberek megélhetése nem biztosított, addig hosszan tartó rendezés nem jöhet szóba Afganisztánban. 31 Who got what out of the US-Russia summit in Moscow? The Telegraph, 2009. augusztus 11. (http://www.telegraph.co.uk/sponsored/russianow/6010119/Who-got-what-out-of-the-US-Russiasummit-in-Moscow.html) 32 Orosz-amerikai drogfogás Afganisztánban. HVG, 2011. április 7. (http://hvg.hu/vilag/20110407_ afganisztan_kabitoszer_rendorseg) 33 US to buy Russian helicopters for Afghan air force. The Telegraph, 2010. július 8. (http://www. telegraph.co.uk/news/worldnews/asia/afghanistan/7879915/US-to-buy-Russian-helicopters-forAfghan-air-force.html) 2009-ig már 648 millió dollárt költött az USA civil Mi-17-esek vásárlására, amelyeket át kellett alakítani úgy, hogy képesek legyenek csapatszállításra is, azaz katonai szolgálatba állíthassák. 34 Afhanistan: Russia steps in to help NATO. The Independent, 2010. október 27. (http://www. independent.co.uk/news/world/politics/afghanistan-russia-steps-in-to-help-nato-2117468.html) 35 Az oroszok is segíthettek bin Laden likvidálásában. HVG, 2011. május 4. (http://m.hvg.hu/ vilag/20110504_bin_laden_oroszok) 36 Roj Sultan Khan Bhatty: Russia: The Traditional Hegemon in Central Asia. In: Journal of International Affairs. Autumn, 2008. (http://www.sam.gov.tr/perceptions/volume13/autumn/ RojSultanKhanBhatty.pdf) 49. o. (továbbiakban: Bhatty, 2008.) 37 Laruelle, 2009. 5. o. 38 Dobrovits Mihály: Közép-Ázsia a XXI. Század elején. MKI-tanulmányok, 2011/5. (elérhető: http:// www.kulugyiintezet.hu/pub/default.asp?y=2011&t=1) 10. o. 39 Laruelle, 2009. 6. o. 40 Makkay, 2009. 151. o. 41 Bhatty, 2008. 49. o. 42 Makkay, 2009. 152. o. 43 Idézi: Makkay, 2009. 151. o. 44 Bhatty, 2008. 50. o. 45 Bhatty, 2008. 54. o. 46 Bhatty, 2008. 55. o. 47 Bhatty, 2008. 57. o. 22

Lengyel Gábor

42


Adi Ignatius: A Tsar is Born. In: Time, 2007. december 19. (http://www.time.com/time/ specials/2007/personoftheyear/article/0,28804,1690753_1690757_1690766-1,00.html) 49 Natasha Khurt: Afghanistan’s Significance for Russia: Regional or Global Strategy. In: Russian Analytical Digest № 80. june 2010. 5–8. o. 8. o. 48

Limes

43

Társadalom, nemzetpolitika

Fedinec Csilla

Állampolgársági határok Ukrajnában

Szovjet paszport, ukrán paszport Iskolai kötelező tananyag volt, így minden szovjet állampolgár ismerhette Vlagyimir Majakovszkij versét a szovjet útlevélről: „Bár pofozna / pokolra / ördögcsorda / minden papírost, / Csak ezt nem… / Ezt / széles zsebemből / kihúzni jó, / nincs ennél / öröm / nagyobb. Olvassátok, / irigyeljétek: / én / a Szovjetunió / polgára vagyok!” (Képes Géza fordítása) Útlevele csak annak volt ebben a szovjet időszakban, akit kiengedtek külföldre, mint például Majakovszkijt is. És politikai okokból akár megvonhatták az állampolgárságot, mint például Alekszandr Szolzsenyicintől. De sajátos, országon belüli útlevélként működött a szovjet személyi igazolvány is – a paszport, amely által komoly korlátozásokhoz volt kötve a tulajdonosa. Az 1917-es fordulat után, mint burzsoá csökevényt, megszüntették a személyi igazolványokat, és csak 1932-ben vezették be ismét, mégpedig a lakosság pontos nyilvántartása és lakhelyhez kötése érdekében. A szovjet törvényeknek mindig volt egy csak belső használatra szánt, titkos végrehajtási rendelete, amely arról szólt, hogyan történjen a végrehajtás a gyakorlatban. Így a személyi igazolványokkal kapcsolatos 1933-as végrehajtási rendelet meghatározta azokat a kiemelt zónákat (25 nagyváros és a Szovjetunió nyugati határa mentén 100 kilométeres körzet), ahol tilos volt személyi igazolványt kiadni, lakcímet bejegyezni, azaz az adott településen való lakhatást lehetővé tenni azoknak, akiknek körét a rendelkezés szintén pontosan meghatározta (pl. volt kulákok, munkanélküliek, egyházi személyek, volt elítéltek stb.). 1953-ban a kiemelt települések körét 340-re bővítették, illetve a speciális zónát kiterjesztették a teljes határszakaszra 15-től 200 kilométerig terjedően. Kárpátalja, Kalinyingrád megyék, valamint Szahalin és Kamcsatka teljes egészében a zónába tartozott. A személyi igazolvány nélkülieket megfigyelte a rendőrség, s lakhelyet csak a személyi igazolvány megszerzése után változtathattak.1 1970-ben módosították a ki- és beutazásról szóló szabályokat, az 1974-es új törvénnyel pedig 1976-tól vált kötelezővé, hogy minden szovjet állampolgár rendelkezzen személyazonosítóval. Ekkor vezették be a munkakönyvet is, s így a munkaviszonyról szóló bejegyzések kikerültek az új típusú személyi igazolványokból. Határ menti területeken ekkor is csak ilyen azonosító felmutatásával lehetett jegyet venni az egyes települések között közlekedő autóbuszokra, vonatokra, s csak olyan személyeknek, akiknek a személyi igazolványában a céltelepülés szerepelt állandó lakhelyként. Külföldre magáncélból kétévente, csak közeli rokonhoz engedték az utazást. Akinek nem volt külföldön rokona,

Fedinec Csilla

44


az sportolóként, művészeti együttes tagjaként, vagy diplomata útlevélre jogosult személyként juthatott el külföldre, illetve szervezett turistaúton vehetett részt. A külföldi utakra vonatkozó korlátozásokat 1987-ben oldották fel, az útlevelekbe bekerült a pecsét, hogy a világ összes országába érvényes.2 Ez persze ebben a formában korántsem volt igaz, hiszen többnyire vízum szükségeltetett, de valóban megnyílt az út mindenki számára, hogy utazzon. A Szovjetunió felbomlásával automatikusan ukrán állampolgárságot azok a szovjet állampolgárok kaptak, akik 1991. augusztus 24-én, a függetlenség kikiáltásának napján Ukrajna területén éltek, illetve azok, akik az (első) állampolgársági törvény 1991. november 13-i életbe léptetésének napján Ukrajna területén éltek és nem rendelkeztek más állampolgársággal. Ez persze még nem oldott meg automatikusan minden helyzetet, mert például a visszatelepedő – a sztálini repressziók következtében erőszakosan kitelepített – krími tatárok nem kapták meg automatikusan az ukrán állampolgárságot. „Az 1990es években visszatért mintegy 260 ezer krími tatárból 108 ezren 1991. november 13-a után tértek vissza, amikor életbe lépett az immár független Ukrajna állampolgársági törvénye. Ezért ők már nem kapták meg automatikusan az állampolgárságot, hanem végig kellett csinálniuk a honosítási procedúrát, mint bárki másnak. […] A helyzet 1998 augusztusától változott meg, amikor az ukrán és az üzbég állam egyezményt írt alá a korábban deportált személyek állampolgársági ügyének könnyített rendezéséről.”3 A törvény betűje Ukrajnában az állampolgársággal kapcsolatos kérdéseket az alkotmányon (1996) kívül az állampolgárságról (1991, 2001), a külföldiek és a hontalanok státusáról (1994), az emigrációról (2001) és a menekültekről (2001) szóló törvények, az állampolgársági törvény végrehajtási rendelete (2001), valamint a vonatkozó nemzetközi szerződések szabályozzák. Az alkotmány 4. cikkelye kimondja: „Ukrajnában egyetlen állampolgárság létezik. Az ukrán állampolgárság megszerzését és elvesztését törvény szabályozza.” A 25. cikkely szerint: „Az ukrán állampolgárt nem lehet megfosztani állampolgárságától és attól a jogától, hogy megváltoztassa állampolgárságát. Ukrán állampolgárt nem lehet kiutasítani az ország határain kívülre vagy kiadni más országnak. Ukrajna szavatolja, hogy a határain kívül tartózkodó állampolgárairól gondoskodik és megvédi őket.”4 Az alkotmány tehát, bár egyetlen állampolgárságról rendelkezik, tételesen nem zárja ki az egyéb eseteket. Mind az 1991-ben, mind a 2001-ben elfogadott, hatályos állampolgársági törvény egyetlen állampolgárságot ismert el. Az 1991-es törvény5 megengedően fogalmazott, amikor azt mondta ki, hogy Ukrajna állampolgára esetében nem ismeri el a külföldi állampolgárságot. A hatályos törvény6 szerint az ukrán állampolgárság „jogi kötelék fizikai személy és Ukrajna között, ami kölcsönös jogokban és kötelezettségekben nyilvánul meg” (1. cikkely). Az állampolgársági törvényben meghatározott alapelvek: egyetlen (ukrán) állampolgárság; a hontalanná válás megelőzése; az ukrán állampolgárságtól való megfosztás tilalma; az állampolgárság megváltoztatásához való jog elismerése; az ukrán állampolgárság házastársi alapon való automatikus megszerzésének kizárása; a törvény előtti egyenlőség függetlenül az állampolgárság megszerzésének mikéntjétől; az állam-

Fedinec Csilla

45


polgárság megőrzése függetlenül az ukrán állampolgár lakhelyétől. A 2. cikkely szerint az egyetlen állampolgárság jelentése: „ukrán állampolgárság, amely kizárja Ukrajna bármely közigazgatási egységéhez kötött külön állampolgárságot. Amennyiben Ukrajna állampolgára megszerezte valamely más ország vagy országok állampolgárságát, úgy az Ukrajnával való jogi viszonyában csak ukrán állampolgárnak számít. Amennyiben a külföldi ukrán állampolgárságot szerzett, az Ukrajnával való jogi viszonyában csak ukrán állampolgárnak számít”. A második esetben az ukrán állampolgárság megszerzésének egyik feltétele, hogy dokumentáltan le kell mondani az előző állampolgárságról vagy állampolgárságokról. Az első eset a törvényben nincs részletezve. A 17. cikkely rendelkezik az állampolgárság megszűnésének három esetéről: az állampolgárságról való önkéntes lemondás; az állampolgárság elvesztése; Ukrajna által aláírt nemzetközi szerződésekben szabályozott feltételek alapján. A 19. cikkely részletezi az állampolgárság elvesztésének alapjául szolgáló eseteket, melyekből szintén három van: ha az ukrán állampolgár önként felveszi valamely más ország állampolgárságát; ha az ukrán állampolgárságot tudatos hazugsággal, hamis iratokkal szerezte meg; ha belép egy olyan ország hadseregébe, ahol a törvények nem írnak elő hadkötelezettséget vagy alternatív (nem fegyveres) szolgálatot. Önkéntes állampolgárság-szerzésnek számít, ha ezt az adott személy az adott országban hatályos törvényeknek megfelelően maga kérelmezte. Nem számít önkéntes állampolgárság-szerzésnek, ha a gyermek születése jogán szerzi meg az ukrán állampolgárságot és más ország vagy országok állampolgárságát; ha a gyermek örökbefogadás révén szerez állampolgárságot; ha külföldivel való házasság révén automatikusan megkapja az állampolgárságot; ha a nagykorúvá válással együtt automatikusan szerzett állampolgárságot, s erről az adott ország nem állított ki az állampolgárságot alátámasztó okiratot. A hatályos, 2001-es állampolgársági törvényt azóta négy ízben módosították. 2005ben, az első módosítással a 15. életévről a 14. életévre szállították le a kiskorúak (18 év alattiak) esetében azt az életkori határt, ami fölött mind az ukrán állampolgárság felvételekor, mind az arról való lemondáskor kötelező módon ki kell kérni az érintett kiskorú beleegyezését. Ugyanebben az évben pontosították a más ország vagy országok állampolgárságáról való lemondás körülményeit az ukrán állampolgárság felvételekor, illetve a gyermekekre vonatkozó szabályozást. 2007-ben a hadkötelezettséggel és a katonai szolgálattal kapcsolatos szabályozás megváltoztatása kapcsán lényeget nem érintő módon változott az állampolgársági törvény is, és végül 2011-ben a legutolsó változtatás arra vonatkozott, hogy megtagadható az állampolgárság megadása „nemzetbiztonsági kockázat” (az eredeti megfogalmazásban: „súlyos bűncselekmény elkövetése”) esetén. Az állampolgársági törvény tehát meghatározza azokat az eseteket, amikor elvehető az állampolgárság, de a végrehajtást homályban hagyja – az állampolgárság elvételének csak egyetlen esete van szabályozva: ha valaki törvénytelenül jutott az ukrán állampolgársághoz – a következő, fent már idézett megfogalmazással: „Amennyiben Ukrajna állampolgára megszerezte valamely más ország vagy országok állampolgárságát, úgy az Ukrajnával való jogi viszonyában csak ukrán állampolgárnak számít.” Ezt érthetjük úgy is, hogy amennyiben az ukrán hatóságok nem ütköznek a kettős vagy többes állampolgárság nyilvánvaló tényébe, akkor egyelőre nem létezik eljárás ennek a ténynek a felderítésére, csak az állampolgár hibázhat, ha nem tanúsít úgynevezett jogkövető magatartást. A jogkövető magatartás azt jelenti, hogy az ország területén és az állam-

Fedinec Csilla

46


határon a törvény betűjének megfelelően ukrán állampolgárként nyilvánul meg, s egyéb állampolgárságát, annak minden rekvizitumával együtt csak külföldön érvényesíti. A gondot éppen ez a körülmény okozza. Vegyük példának Magyarország esetét. Az emberek fent ecsetelt jogkövető magatartása nem csak az elhatározásukon, tudatosságukon múlik, hanem azon is, hogy külföldi állandó lakcím esetén az útlevélkérelem tartalmazza azt az elemet, amivel a kettős állampolgárság kiszűrhető, és az adott ország (Magyarország) is kiszolgáltatottá teszi az érintetteket, mert az idegenrendészeti eljárást az új ukrán útlevél érvényesítésével kapcsolatban – ami feltétlenül szükséges lenne – már nem vonatkoztatja azokra, akik saját állampolgárai (is) lettek. Ugyanígy az ukrajnai állandó lakcímmel rendelkező, de már magyar állampolgárság birtokában is levő (főként kárpátaljai) személyek pedig, ha kettős állampolgár mivoltukat nem szeretnék az ukrán hatóság tudomására hozni, és ezért ukrán útlevéllel szeretnének közlekedni az államhatár ukrán szakaszán, most már mint magyar állampolgárok, nem jogosultak magyar (schengeni) vízumra, így aztán az ukrán útlevéllel nem léphetnek ki Ukrajna területéről, hiszen nem teljesítik a feltételeket. Az érintettek vagy mozdulatlanok maradnak, vagy pedig határátlépéskor nyilvánvalóvá teszik kettős állampolgár mivoltukat. Ezzel a helyzettel ma, tehát 2011 októberében még viszonylag kevesen szembesülnek, hiszen az egyszerűsített honosítási eljárás csak néhány hónapja tette lehetővé a magyar állampolgárság felvételét korlátlan létszámban, azok számára is, akik nem kívánják elhagyni szülőföldjüket, de az idő telik. Az egyszerű polgár, amikor lejár a még szabályos ukrán útlevelének az érvényessége, és kéri az új útlevelet, akkor döbben rá arra, hogy az apró betűsről nemcsak hogy nem világosították fel, hanem oda se írták az új állampolgárság megszerzésekor, egyszemélyi felelőssé téve őt magát ebben az egyébként nagypolitikai játszmában. Az ukrán állam, amikor időről időre kilátásba helyezi a kettős vagy többes állampolgársággal kapcsolatban a törvényi szankcionálást, távolítja magától a polgárait, a polgárok viszont, vállalva a kockázatot, ragaszkodnak eredeti állampolgárságukhoz, azonban élnek a joghézaggal, mégpedig, ahogy a szakértők nagy része is hangsúlyozza, élethelyzetük megoldása érdekében. Mértékadó vélemények arra helyezik a hangsúlyt, hogy nem az egyes polgárokat kell fenyegetni vagy büntetni, hanem az érintett államok közötti viszonyban szükséges rendezni az áldatlan ex lex állapotot. A felelősség-klauzulának ezt az elemet is tartalmaznia kell, pláne ha a honosítással kapcsolatos morális felelősségről beszélünk. Nem lehet csak bizonyos szempontból erkölcsösnek lenni. Az ukrán alkotmány nem zárja ki a kettős állampolgárság intézményét, csak nem ismeri el, ami lényeges különbség. Megfosztani valakit állampolgárságától még akkor is akadályokba ütközik, ha az illető önként felvette egy másik állam állampolgárságát, mivel az esetet dokumentálni kell, ami azt jelenti, hogy a másik államnak kell hivatalosan igazolnia, hogy felvette állampolgárának az illetőt, és az önként kérte ezt. Egyetlen állam sem szolgáltat ki adatokat saját állampolgárairól, kivéve jogsegélykérelem keretében, azonban mint láttuk, ezzel még korántsem oldódik meg a helyzet. Tényleges számadatok a kettős állampolgárságról a helyzet és az adatok nem hivatalos jellegéből eredően nincsenek, csak a legkülönfélébb becslések léteznek. Összességében többszázezer főről beszélnek – azonban ez így is Ukrajna lakosságának legfeljebb 1%-át éri el. Ezért összességében aligha áll meg a nemzetbiztonsági kockázatra való hivatkozás, az ördög azonban a részletekben rejlik, s itt a fontos részlet, hogy a feltételezett érintettek zöme jól behatárolható régiókhoz köthető (többek között Kárpátalja, Bukovina, Krím stb.), kompakt lakosságot érint (az egyszerű emberek tekintetében, plusz a feltételezett

Fedinec Csilla

47


politikai és üzleti elit vélelmezett tagjai). A legmagasabbra az orosz és a lengyel kettős állampolgárok számát taksálják. Az ukrán média tényként kezeli, hogy Ukrajnában a politikai és az üzleti elit, valamint az egyszerű polgárok is nagy tömegével rendelkeznek második útlevéllel, az utóbbiakat mindenekelőtt gazdasági megfontolások mozgatják – elsősorban a könnyebb munkavállalás. Miközben az ország lakossága drasztikusan csökken, ezen felül csak az 1990-es években évente mintegy 5 millió ukrán állampolgár ment külföldre munkavállalóként.7 Az ország lakosságának több mint 12%-át tették ki azok, akik valamennyi időt már dolgoztak külföldön. Az ezredforduló után lassult ugyan, de nem állt meg a folyamat, 2007-ben például mintegy 3 millióan voltak a külföldön munkát vállalók, ami azt jelenti, hogy az ukrajnai családok 15,7%-ának dolgozott már valamelyik tagja külföldön.8 A külföld gyakorlata Nézzünk meg néhány Ukrajnával szomszédos és néhány távolabbi ország gyakorlatát. Az európai uniós országok esetében a nemzeti állampolgárság egyben uniós állampolgárságot is jelent. Ukrajna 2003-ban aláírta és 2006-ban ratifikálta az állampolgárságról szóló Európai Egyezményt, amely ismeri a többes állampolgárság fogalmát, ugyanakkor a 7. cikk 1. rész a) pontja azt mondja ki, hogy egy másik állampolgárság önkéntes megszerzése olyan eset, amikor a részes állam rendelkezhet belső jogában az állampolgárság ex lege vagy a részes állam kezdeményezésére történő elvesztéséről.9 2007-ben fogadta el a lengyel törvényhozás és 2008-ban lépett életbe az a törvény, amely alapján a határon túli lengyelek etnikai származás alapján lengyeligazolványhoz (Karta Polaka) juthatnak.10 A kártya birtokosát az alábbi jogosítványokkal ruházza fel: többszöri beutazást lehetővé tevő vízum ingyenesen; legális munkavállalás; vállalkozói tevékenység az állampolgárokkal azonos feltételek mellett; ingyenes hozzáférés az oktatás minden szintjéhez az állampolgárokkal azonos feltételekkel; ingyenes sürgősségi orvosi ellátás; vasúti utazási kedvezmény; az állami múzeumok ingyenes látogathatósága; elsődleges hozzáférés a határon túli lengyelek számára kiírt pályázati támogatásokhoz. Akárcsak a magyar állampolgárok, a lengyelek is szabadon beutazhatnak Ukrajnába, míg az ellenkező irányba vízumra van szükség, amelynek megszerzése nem egyszerű és nem olcsó procedúra, így a kivételezett helyzet miatt az ukrán sajtóban gyakran adnak hangot elégedetlenségnek, s persze rendre teret kap a harcias retorika amiatt, hogy Lengyelország útlevelet is ad ukrán állampolgároknak. Az állampolgárság megadásának leggyakoribb módja a repatriálás a 2000-ben elfogadott törvény alapján.11 2010-ig Szlovákia elismerte a kettős vagy második állampolgárságot, ha azt a másik ország törvényei megengedték. Így többek között kizárta a kettős állampolgárság lehetőségét Ukrajnával kapcsolatban. Ha az állampolgárságért olyan személy folyamodott, melynek eredeti állampolgárságát adó országa kizárta a kettős vagy második állampolgárság lehetőségét, az állampolgárság megadása előtt Szlovákia megkövetelte az adott állampolgárságról való lemondást. Amikor azonban a magyar parlament elfogadta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, Szlovákia úgy módosította saját állampolgársági törvényét, hogy az immár kizárta a kettős állampolgárság lehetőségét. Azok a személyek, akik önként szereznek egy másik állampolgárságot honosítás útján (és nem automatikusan, születéssel vagy házassággal) azonnal elveszítik a szlovák állampolgárságot. Szlovákia

Fedinec Csilla

48


legfőbb kifogása, hogy Magyarország alanyi jogon, az egyén és az állam közötti tényleges kapcsolat nélkül akarja megadni az állampolgárságot. Rainer Bauböck szerint itt elsősorban politikai és nem jogi vitával állunk szemben, felhívja a figyelmet arra, hogy az európai országok különbözőképpen kezelik a kettős állampolgárság kérdését, többek között azért is, merthogy ebben a problémakörben meg kell különböztetni a bevándorlók és a határon túli etnikai kisebbségek problematikáját. Szerinte jól kezeli a problémát többek között Ausztria, amikor védhatalmat gyakorol az olaszországi dél-tiroli területi autonómia keretében, de nem ad osztrák állampolgárságot az olaszországi német ajkú kisebbségnek.12 Ukrán oldalról nézve Magyarországgal kapcsolatban borzolja a kedélyeket, hogy a magyarigazolvány után –, amelyet a nagypolitika, szemben a szlovák és román reakciókkal, megértően fogadott, azonban az ukrajnai média- és közpolitikai diskurzusnak része volt a félelem a kvázi-állampolgársági igazolvány lehetséges hatásaitól –, immár itt van a módosított állampolgársági törvény, amely értelmezésükben igencsak képlékenyen fogalmazza meg, hogy kik is jogosultak kedvezményes honosítással a magyar állampolgárság megszerzésre: a magyar származást elegendő magyar állampolgárságú felmenőkkel igazolni, ez pedig kis túlzással a kárpátaljaiak java részére igaz. Nacionalisták kirohanásai már a vereckei honfoglalási emlékmű kapcsán arra vonatkoztak, hogy az nem pusztán kulturális-történelmi emlékhely, hanem a történeti magyar határt jelző monumentum. Ráadásul csak Magyarország fogalmazza meg kormányzati törekvésként a határon túli területeken – ahol az egyszerűsített honosítás következtében egy idő után bizonyos hányadban saját állampolgárai élnek majd – az autonómia különböző formáinak megvalósulását. Az is problémaként merül fel, hogy a magyar konzulátusok kihelyezett kormányhivatalokként működnek. Valeriy Chaly, a tekintélyes Razumkov Központ vezérigazgató-helyettese a témával többször foglaló Deny című lapban többek között kifejtette, hogy megítélése szerint az egyszerűsített eljárással történő honosítás nem is annyira Ukrajna, mint inkább Románia, Szlovákia, sőt Szerbia számára jelenthet problémát, ahol sokkal több a kérelmező, mint ahányan Ukrajnában lehetnek. Az ukrajnai ellenzők főleg szeparatizmusra hivatkoznak, azonban Magyarországnak nincsenek ilyen szándékai, Ukrajna nemzetbiztonságát nem fenyegeti veszély. Éppen ezért ebben a tekintetben visszafogottságra int. A szakember azt is elmondta, hogy az ukrajnai magyaroknak nem az emigráció a célja, hanem egyszerűen szabadabban szeretnének közlekedni az EU-ban. A megoldás a széles körű párbeszéd, az információcsere az ukrajnai, magyarországi és EU-s törvényeknek megfelelően, valamint általában az ukrán állampolgárok EU-s országokba való utazásának megkönnyítése, egyszerűsítése. A párbeszédnek biztosítani kell a széles nyilvánosságot, hogy ezzel elejét vegyék a politikai félelmek túlburjánzásának.13 Túl azon, hogy Románia nem tiltja a kettős állampolgárságot, könnyített eljárással szerezhetik meg a román állampolgárságot azok az ukrán állampolgárok, akik három nemzedéken belül fel tudnak mutatni valakit a családban, aki rajta kívülálló okokból vesztette el az állampolgárságát (azaz 1940 előtt román állampolgár volt). Ez esetben a román útlevél megszerzését elegendő kérvényezniük, amit otthonról megtehetnek, ezért nem kell Romániába utazniuk. Bukarest nem szerepelteti a hivatalos adatok között a honosított állampolgárainak a számát. Tetyana Starodub biztonságpolitikai szakértő megítélése szerint ennek rendkívül nagy a nemzetbiztonsági kockázata, hiszen ő úgy látja, a román sajtó nyíltan és folyamatosan napirenden tartja Nagy-Románia kérdését. A

Fedinec Csilla

49


román politikusok sem mindig kímélik Ukrajnát, bár Ukrajna igyekszik nem észrevenni a kirohanásokat. Ukrajna közel 135 ezres román lakosából feltételezések szerint már mintegy 50 ezernek lehet két útlevél a zsebében.14 Az ukrán hatóságok szerint az ukrajnai román és magyar nagykövetségek és konzulátusok hivatalból végzik az állampolgárok toborzását.15 Az Ukrajnába akkreditált román diplomaták ugyanakkor azt hangsúlyozzák, hogy az egyszerűsített honosítási eljárás humanitárius cselekedet, történeti léptékű morális kötelezettség.16 A FÁK-országok állampolgárai vízummentesen utazhatnak Belaruszba. Az ország az egészségügyi turizmusról nevezetes a térségben, nemcsak a komplikáltabb betegségek, kórházi kezelések vonzzák ide az embereket, hanem az egyszerűbb ellátásokért is szívesen jönnek ide a külföldiek, a legtöbben Oroszországból, a második helyen az ukránok vannak, de az EU-s állampolgárok is felfedezték már maguknak ebből a szempontból az országot. Az árak kedvezőbbek, mint bármely környező országban, nem beszélve Nyugat-Európáról. Igazodva a helyzethez, 2011-től a külföldieknek valutában kell fizetniük a szolgáltatásokért, az egészségügyi intézmények felkészültek a számlaadásra. A nyomott árak ellenére az egészségügyi szektor rentábilis és a külföldiek ellátása nem veszélyezteti a hazai ellátást – hangsúlyozta Vasil Zharko egészségügyi miniszter. Ugyanígy valutában kell majd téríteniük a külföldieknek a tandíjat az egészségügyi szakokon.17 Állampolgársági ügyekben azonban Belarusz épp olyan kérlelhetetlen, mint Ukrajna: egyetlen állampolgárságot ismer el és elvehetik annak az állampolgárságát, aki másik állampolgárságot szerez. Mindazonáltal különböző internetes portálokon előszeretettel megy a csetelés arról, hogy vannak-e kiskapuk a kettős állampolgárság irányába, az emberek megosztják egymással a tapasztalatokat, melyik országban mi a helyzet ezzel kapcsolatban. A 2002-ben elfogadott állampolgársági törvény egyébként ugyancsak ismeri az állampolgárság megszerzésében az egyszerűsített eljárás fogalmát.18 Oroszország állampolgársági törvénye szintén az egységes állampolgárság fogalmával operál, tehát az ország területén az adott személynek csak az orosz állampolgárságát ismeri el, azonban nem veti el a kettős állampolgárságot. A 2002-ben elfogadott törvény 6. cikkelye kimondja: „1. Az Orosz Föderáció állampolgárát, aki egyidejűleg egyéb állampolgársággal is rendelkezik, az Orosz Föderáció kizárólag saját állampolgáraként ismeri el, kivéve azokat az eseteket, amelyeket az Orosz Föderáció által aláírt nemzetközi szerződések vagy föderatív törvények másként szabályoznak. 2. Amennyiben az Orosz Föderáció állampolgára más állampolgárságot szerez, ez nem vonja maga után az Orosz Föderáció állampolgárságának elvesztését.” A 11. cikkely harmadik pontja szerint az állampolgárság honosítással is megszerezhető. A 14. cikkely részletezi, kik jogosultak egyszerűsített feltételekkel megszerezni az állampolgárságot, közte többek között azok, akik a közeli rokonságban fel tudnak mutatni orosz állampolgárt; szovjet állampolgárok voltak, de a szovjet utódállamokban nem kaptak állampolgárságot; szovjet utódállamok állampolgárai, akik Oroszországban közép- vagy felsőfokú végzettséget szereztek; bárki, aki szovjet utódállamból érkezik, ideiglenes tartózkodási engedéllyel vagy bejelentett lakcímmel rendelkezik stb.19 A kettős állampolgárság intézményét Türkmenisztán és Tádzsikisztán esetében ismerik el, minden más esetben második állampolgárságról beszélnek. A liberális állampolgársági politikát a szomszédok elsősorban azért nézik rossz szemmel, mert attól tartanak, hogy Oroszország „állampolgárai védelmében” beavatkozik, mint tette például Grúzia esetében. Ukrajna félelmei főleg a Krímre vonatkoznak.20 Megint csak sajtóértesülésekre hivatkozhatunk, éppen a Krímben például a Fekete-ten-

Fedinec Csilla

50


geri flotta megosztása után alakult ki az a helyzet, hogy az ott állomásozó katonaság soraiban a helyben állomásozó katonák egy része orosz és ukrán állampolgársággal is rendelkezik.21 Felvetődik a kérdés, hogyan lehetséges katonák kettős állampolgársága? A Szovjetunió felbomlása után automatikusan megkapták az orosz állampolgárságot, illetve az ukrán állampolgárságot is, hiszen életvitelszerűen Ukrajna területén éltek, alapvetően szevasztopoli lakosok voltak. Viktor Haljuk, Szevasztopol ügyészhelyettese 2008-ban azt nyilatkozta, hogy 27 tengerészt már megfosztottak ukrán állampolgárságától. A városban egyébként Haljuk szerint ügyészi vizsgálat nyomán 1595 személyről derítették ki, hogy kettős állampolgár.22 Leonyid Csernoveckij kijevi főpolgármester feltételezett izraeli állampolgársága alaposan felkavarta a kedélyeket 2011 nyarán, amikor az IzRus nevű orosz nyelvű izraeli portál dokumentumot is bemutatott állításának bizonyítására.23 Csernoveckij tagadott, az izraeli hatóságok pedig ilyen jellegű információkat semmilyen módon nem adnak ki. Az izraeli törvények a zsidó származásúaknak harmadfokú rokonságig lehetővé teszik a repatriálást és az állampolgárság megszerzését. 2011 februárjában egyébként életbe lépett a két ország között a vízummentes utazásról szóló megállapodás.24 A kanadai állampolgárság megszerzése viszonylag egyszerű: tartós letelepült státus, három év tényleges kanadai tartózkodás, az egyik államnyelv ismerete, büntetlenség, állampolgársági vizsga alapján lehet kérelmezni. Figyelemre méltó, hogy az Ukrainian Canadian Institute for Research and Consulting elemzői szerint ezzel az ukrán állampolgár nem kettős állampolgárságot, hanem második állampolgárságot szerez, mivel a két országban eltér a jogi szabályozás: az 1977-es kanadai állampolgársági törvény hivatalosan engedi, az 1996-os ukrán alkotmány pedig nem ismeri el a kettős vagy többes állampolgárságot. A kanadai hatóságok azt tanácsolják állampolgáraiknak, hogy ne keressék fel azt az országot, amelyiknek szintén állampolgárai, ha ez bármiféle fenyegetettséggel jár.25 Ukrajna esetében ez arra vonatkozik, hogy az ország területén az ukrán állampolgár semmilyen más állampolgárságára nem hivatkozhat, rá ott kizárólag ukrán állampolgárként tekintenek. Állam, haza, identitás A huntingtoni elmélet a hasadó államokról és az Ukrajnán belüli lehetséges törésvonalakról nem egyszerűen elméleti filozófiának bizonyult, hanem rendkívüli módon megmozgatta az ukrajnai gondolkodókat (is), s bár az elég nyilvánvaló, hogy az elmélet megalkotója nem találta el a törésvonalak eredőjét, rátapintott a kérdés lényegére, hogy valóban léteznek törésvonalak, aminek tartalmi kibontásáról tekintélyes szakirodalom keletkezett. A különböző módokon megközelített regionális törésvonalakat különösen kiélezte, hogy a 2004-es, az. ún. narancsos forradalomba torkollott elnökválasztási kampány a kérdést politikai síkra terelte és sikeresen vitte be a politikai közbeszédbe. Az általánosan elismerten létező törésvonalak is indukálják az állandó félelmeket az állam széthullásától, a nacionalista retorika minden a normától való eltérésre rányomja a szeparatizmus bélyegét, főleg az autonómia – regionális különbözőségeket alátámasztandó – bármiféle formájának hangoztatásával kapcsolatban. A függetlenedés óta eltel két évtizedben a ruszinok, a magyarok, a románok, a krími tatárok és az oroszok is fogalmaztak meg ilyesfajta igényeket, sőt Ukrajnában létezik autonóm terület,

Fedinec Csilla

51


amely státusszal a Krím-félsziget bír, azonban a krími alkotmányból nem derül ki az autonómia mibenléte; egyetlen dolgot tudunk meg mind az ország, mind az autonóm köztársaság alkotmányának szövegéből, hogy a Krím Ukrajna elidegeníthetetlen része. Egy 2009-es szociológiai felmérésben, amit a Razumkov Központ végzett, az derült ki, hogy az emberek körülbelül fele-fele arányban osztják meg az Ukrajna szempontjából biztonsági kockázatot jelentő külső és belső tényezőket, s a belső tényezők közül a legnagyobb veszélyt a regionális szembenállásban látják, közel ugyanolyan, 35% körüli arányban, mint egyébként a külső tényezők közül a legveszélyesebbnek ítélt nemzetközi terrorizmus hatását.26 Ez az eredmény nyilván nem független a politikai közbeszédből leszivárgó hangulattól. Nézzünk meg néhány elgondolkodtató véleményt a Razumkov Központ által végzett, módszertanilag korrekt szociológiai felmérésekből. Ha választhatna, mely országban szeretne élni? (2008) 27

8,40%

18,20% Uk rajna Oros zors zág E urópai Unió 57,00%

Nehéz m egm ondani

16,40%

Szeretné-e, hogy a megyéje kiváljon Ukrajnából és egy másik országhoz csatlakozzon? %-ban (2007)28

Igen Nem Nehéz megmondani

Nyugati

Központi

3,4 91,3 5,3

1,4 93,1 5,5

régió

Déli

Keleti

11,6 75,1 13,3

10,4 77,9 11,7

Fedinec Csilla

52


Mit tekint elsősorban otthonának? %-ban (2005)29 Nyugati A települést, ahol él A régiót, ahol él Ukrajnát egészében Európát Az egész bolygót Nehéz megmondani

39,4 15,4 34,8 2,4 4,0 4,0

Központi Déli régió 43,1 29,8 22,9 24,5 25,2 35,8 1,8 3,3 5,7 5,6 1,4 1,0

Keleti 37,0 19,1 32,0 0,2 8,3 3,3

Orszá gosan 38,2 20,4 30,7 1,6 6,2 2,9

Ugyancsak a Razumkov Központ által 2010 végén végzett felmérés szerint az ukrán állampolgárok 49,4%-a venné fel szívesen más ország állampolgárságát az ukrán megőrzése mellett, 13,7% egy másik ország állampolgárságának elnyerése érdekében kész lenne lemondani az ukrán állampolgárságról, 13,6% bizonytalan, 40,9% pedig semmilyen körülmények között nem szeretne más állampolgárságot. A legkevesebben a nyugati régióban (43,5%), a legtöbben pedig a keleti régióban (58,4%) voksolnak a kettős állampolgárság mellett. A nyugati és a középső régióban 10% körüli, a déli és a keleti régiókban pedig 17%-ot meghaladó azoknak az aránya, akik készek lemondani ukrán állampolgárságukról, ha megszerezhetnék egy másik ország állampolgárságát. A vágyott állampolgárság tekintetében a nyugati régióban az USA (10,9%), Németország (7,2%) és Kanada (6%), a déli és a keleti régiókban pedig Oroszország (31% és 31,7%) áll az élen.30 Politikai reakciók Ukrajnában a média és a közpolitika szintjén is állandó téma a kettős állampolgárság kérdése. Törvényerőre azonban 2011 októberéig egyetlen szigorító előterjesztés sem emelkedett. A törvény-előkészítés legfőbb fóruma a parlament emberi jogi, kisebbségi és nemzetiségi kapcsolatok bizottsága,31 amely rendszeresen foglalkozik az állampolgárságra vonatkozó kérdésekkel is. Az eddigi legsúlyosabb előterjesztés az volt, amelyik 2009 nyarán azt célozta, hogy amennyiben valaki 30 napon belül nem értesíti a hivatalos szerveket valamely más ország állampolgárságának a megszerzéséről, az 5 évig terjedő börtönbüntetéssel legyen büntethető. A Julia Timosenko pártja által beterjesztett törvényjavaslat azonban csak első olvasatig jutott el. Ma még tehát Ukrajnának nincs hivatalos válasza a kérdésre. Az okok nyilvánvalóan összetettek. Ott van például Transznyisztria kérdése. Igor Szmirnov, a kvázi-állam elnöke32 2010 elején sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a lakosok – mintegy 550 ezer fő – közül 120 ezren orosz, 96 ezren pedig ukrán állampolgársággal is rendelkeznek.33 Nehéz megmondani a történet végkifejletét, lemond-e Ukrajna lakosságának (a becslések szerint) 1%-áról? Bár szuverén döntés, a felelősségi klauzula azokat a – főként szomszédos – államokat is érinti, amelyek szintén szuverén döntésre hivatkoznak. Mivel Ukrajna csak egyetlen állampolgárságot ismer el, ezért a területén eszerint járhat el állampolgárával szemben – s itt elsősorban gondolni kell arra, hogy bár két évtized alatt nem született ilyen, de ez nem zárja ki a jövőben az elmarasztaló értelmű törvénykezést,

Fedinec Csilla

53


különösen választási kampányidőszak hevületében, mint történt az például a narancsos forradalom időszakában a regionális különbözőségek politikai érdekek mentén való meglovagolásával –, s a második állampolgárságot adó ország ez esetben nem védheti meg állampolgárát. Ezzel egyébként minden szereplő tisztában van, s mindent feltesznek a vélelmezetten állandó politikai józanság lapjára. Jegyzetek Popov, V.: Pasportnaja sistema v SSSR (1932–1976). Sotsiologicheskije issledovanyija, 1995, № 9. 3–13. o. 2 Razvitije pasportnoj sistemy v uslovijah ukreplenyija administrativno-komandnoj sistemy v SSSR i v period perestrojki v Rossii. http://www.fms.gov.ru/about/history/history04.php (2011-09-28) 3 Sevel, Okszana: A krími tatár kérdés: politika, jogalkalmazás és retorika. Fedinec Csilla, Szereda Viktória (szerk.): Ukrajna színeváltozása, 1991–2008. Politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdök. Kalligram, 2009. 370–373. o. 4 Konstytucija Ukrajiny. Vidomosti Verkhovnoji Rady Ukrajiny, 1996, № 30. 5 Zakon Ukrajiny „Pro hromagyanstvo Ukrajiny”. Vidomosti Verkhovnoji Rady Ukrajiny, 1991, № 50. 6 Zakon Ukrajiny „Pro hromagyanstvo Ukrajiny”. Vidomosti Verkhovnoji Rady Ukrajiny, 2001, № 13. 7 Brajcsevszka, Olena, Malinovszka, Olena: „Nem hagyományos” bevándorlók Kijevben. In: Fedinec, Szereda (szerk.) i. m. 204. o. 8 Pribitkova, Irina: Az ukrajnai munkaerőpiac migrációs potenciálja. Társadalmi körkép szociológiai felmérés alapján. In: Fedinec, Szereda (szerk.) i. m. 193., 202. o. 9 Az állampolgárságról szóló Európai Egyezmény szövegét magyar fordításban lásd: http://www. complex.hu/kzldat/t0200003.htm/t0200003_4.htm (2011-09-29) 10 Ustawa z dnia 7 września 2007 r. o Karcie Polaka http://isap.sejm.gov.pl/DetailsServlet?id=WDU 20071801280 (2011-09-29) 11 Ustawa z dnia 9 listopada 2000 r. o repatriacji. http://lwowkg.polemb.net/files/repatriacja.pdf (2011-09-29) 12 Bauböck, Rainer: How to respond to the Hungarian-Slovak tit-for-tat. Dual citizenship for transborder minorities? How to respond to the Hungarian-Slovak tit-for-tat. Ed. Rainer Bauböck. EUI Working Papers RSCAS 2010/75. 9-11. o. 13 Valeriy Chaly: Vydacha uhorskykh pasportyiv ukrajintsam ne zahrozhuje natsionalnyij berpetsi, ale vimahaje reaktsii. Deny, 8.08.2011. http://www.uceps.org/ukr/article.php?news_id=913 (201110-05) 14 Starodub, Tetyana: Problemni pytannya ukrajinsko-rumunskoji vzajemogyiji u humanitarnij sferi: pohljad z Ukrajiny. http://www.bigyalta.com.ua/story/8926 (2011-09-28) 15 Potyiha, A.: Problema podvijnoho hromagyanstva v Ukrajini. Ukrajina: podiji, fakty, komentari, 2011, № 8. 37. o. 16 Potyiha: i. m. 39. o. 17 Zarubezhnyje patsienty budut oplachivaty meduslugi v Belarusi iskljuchitelyno v valjute. http:// www.sb.by/print/post/117988/ (2011-09-29) 18 Zakon Respubliki Belarus „O grazhdanstve Respubliki Belarus”. http://www.pravo.by/webnpa/ text.asp?RN=h10200136 (2011-09-29) 19 Federalnyj zakon „O grazhdanstve Rossijskoj Federatsii”. http://www.mid.ru/dks.nsf/ mnsdoc/04.03.02.02 (2011-09-29) 20 Potyiha: i. m. 36. o. 1

Fedinec Csilla

54


Kovalenko, Natalka, Laschenko, Oleksandr: „Podvijne hromadjanstvo”. Desjatky tysjach ljudej meskajuty v Ukrajinyi z dvoma pasportamy, hocha ukrajinski zakopny tse zaboronyajuty. 12.09.2008. http://www.radiosvoboda.org/content/article/1199620.html (2011-10-06) 22 27 vijskovykiv CHF RF pozbavili hromadjanstva Ukrajiny. Personal plyus, № 37 (289) 24– 30.09.2008. http://www.personal-plus.net/289/3784.html (2011-10-11) 23 Falkov, Mihail: Izraelskoje udostoverenije lichnosti mera Kyiva. http://izrus.co.il/oligarhi/ article/2011-08-03/15117.html (2011-10-05) 24 Visa-free travel between Ukraine and Israel to start on Feb.9. KyivPost, feb 8, 2011. http://www. kyivpost.com/news/nation/detail/96649/ (2011-10-05) 25 Kostyuk Serhiy, Kostyuk, Nataliya: Ukraine–Canada: Dual Citizenship? UCC-SPC Visnyk, spring 2009. 14–15. o. 26 Bezpeka ochima hromagyan: vid natsionalynoji do osobystoji. Natsionalyna bezpeka i oborona, 2009, № 2. 48. o. 27 http://www.uceps.org/ukr/poll.php?poll_id=411 (2011-10-06) 28 Déli régió: Krími AK, Odesza, Herszon, Mikolajiv megyék; Központi régió: Kijev város, Vinnica, Zsitomir, Kijev, Kirovohrad, Poltava, Szumi, Hmelnickij, Cserkaszi, Csernyihiv megyék; Nyugati régió: Voliny, Kárpátalja, Ivano-Frankivszk, Lemberg, Rivne, Ternopil, Csernyivci megyék; Keleti régió: Dnyipropetrovszk, Doneck, Zaporizsja, Luhanszk, Harkiv megyék. http://www.uceps.org/ ukr/poll.php?poll_id=318 (2011-10-06) 29 http://www.razumkov.org.ua/ukr/poll.php?poll_id=279 (2011-10-10) 30 Ukrajincy mechtajut o dvojnom grazhdanstve? http://for-ua.com/ukraine/2006/07/06/144154.html (2011-10-10) 31 http://kompravlud.rada.gov.ua/kompravlud/control/uk 32 http://president.pmr-gov.org/index.php?option=com_frontpage&Itemid=1 (2011-10-10) 33 96 tysjach zhyteliv Prydnistrovja majuty ukrajinske hromadgyansztvo. 16.02.2010. http://www. unian.net/ukr/news/news-362975.html (2011-10-10) 21

Limes

55


Bereczki András

Az észt állam és az orosz kisebbség

Észtország 2011 augusztusában ünnepelte függetlensége helyreállításának 20. évfordulóját. A kis balti állam 2011 januárjától bevezette az eurót, 2004 óta NATO- és EU-tag – utóbbi két évtizedének története tehát egyértelműen sikertörténetnek tűnik. A fokozatosan javuló statisztikai mutatók, a szinte töretlen gazdasági fejlődés (2011-ben például 8%-os), az egyre stabilabb belpolitikai élet, az információtechnológia – világviszonylatban is kiemelkedő – bevonása a mindennapi életbe lépésről lépésre javított az ország külső megítélésén is. Akad azonban egy téma, amellyel kapcsolatban igen sok nemzetközi kritika és támadás érte a nyelvrokon népet és vezetését: az észtországi oroszok helyzetének alakulása. Ha az említett kritikákba keveredett is néha politikai szándék (az éppen aktuális orosz–észt kapcsolatok függvényeként), az kétségtelen, hogy egy létező, megoldatlan problémával foglalkoztak. Az utóbbi két évtizedben hazánkban is szép számmal jelentek meg e témával kapcsolatos írások1, amelyek nem ritkán itthoni – belpolitikai indíttatású – mondanivalót is hordoztak. Akadtak félreértések, a tények hiányos ismeretéből adódó tendenciózus beállítások vagy erőltetett párhuzamok is: például az észtországi oroszok és a határon túli magyarok, vagy Észtország és Észak-Írország helyzete között. Az alábbi áttekintés azonban nem az észtországi nemzetiségi politikáról magyarul megjelent több tucat cikket és tanulmányt próbálja elemezni, hanem az észtországi orosz kisebbség helyzetének alakulását, az integrációs politika nehézségeit és ellentmondásait próbálja feltárni a tények és az eltérő álláspontok tükrében, az előzményeket és a jelenlegi helyzet kialakulásához vezető utat helyezve a középpontba. Történelmi előzmények2 A geopolitikai elhelyezkedésük és kereskedelmi jelentőségük miatt frekventált, keleti és nyugati civilizáció mezsgyéjén elhelyezkedő – észtek által lakott – területek a 13. század elején lezajlott hódítások következtében a nyugati kultúra részévé váltak. Több kisebb feudális állam jött létre, amelyek a 14-15. századtól kezdve laza konföderációt alkottak. A 16. században kezdett terjedni a protestantizmus, a lakosság döntő többsége lassanként evangélikus vallásúvá vált. A század második felében az északi rész svéd, a déli pedig lengyel fennhatóság alá került, majd a 17. század első felében közel egy évszázadra mindkettő a svéd állam része lett. A balti német vezető réteg (földbirtokosok, kereskedők, kézművesek) megőrizhette irányító szerepét és rendi autonómiáját a terület fölötti fennhatóság változásától függetlenül. Nagy Péter orosz cár a 18. század elején szerezte meg a svédektől a Baltikum északi részét Oroszország számára („ablakot vágott Európára”),

Bereczki András

56


de a két kormányzóság belső berendezkedése nagyrészt változatlan maradt a 19. század végéig, a 20. század elejéig. Észtország elhelyezkedése, viszonylagos gazdasági, társadalmi és kulturális fejlettsége lehetővé tette előbb az etnikai határokon belüli autonóm kormányzóság felállítását 1917-ben, majd a független állam megteremtését 1918-ban. A Vörös Hadsereg és a német erők elleni sikeres függetlenségi háborút követően 1920 februárjában kötötték meg Szovjet-Oroszországgal a tartui békét, amelyben ez utóbbi örökre lemondott minden Észtországgal kapcsolatos jogáról és követeléséről, továbbá 15 millió aranyrubel jóvátételt fizetett Észtországnak, ahol a liberális demokrácia korszakát 1934-től tekintélyelvű diktatúra váltotta fel. Az ún. Molotov–Ribbentrop-paktum következtében 1939 őszén Észtország a szovjet érdekszférába került, így előbb kölcsönös segítségnyújtási szerződést kényszerült kötni a Szovjetunióval, szovjet katonai bázisokat hoztak létre a területén, majd 1940 júniusában a Vörös Hadsereg megszállta az országot. Augusztus elején pedig hivatalosan is a Szovjetunióhoz csatolták. Államosították a magánszférát, letartóztatásokra, kivégzésekre, a szovjet hadseregbe való kényszersorozásra és deportálásokra került sor. A szovjet megszállást német követte (1941–1944), mely ugyancsak szigorú diktatúrát eredményezett (közel 8000 civil kivégzése, sorozások stb.), folytatódott az ország gazdasági kirablása, szó sem lehetett a függetlenség helyreállításáról. 1944 őszén a Szovjetunió visszafoglalta Észtországot, és ismét megkezdődtek a letartóztatások. Körülbelül 70–80.000 ember emigrált nyugatra, vidéken pedig évekig tartott a fegyveres ellenállás (1944 és 1953 között az aktív ellenállásban részt vevők számát 16.000–30.000 főre becsülik). Észtország lakosságának körülbelül 17,5%-át3 veszítette el a második világháborúban és az azt követő repressziókban (1945-ben az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság [Észt SZSZK] lakossága 850.000 fő, 97,3%-uk volt észt). Az ország elveszítette kisebbségeinek nagy részét is. Mindkét totális diktatúra a saját céljaira használta fel az észteket, a háború végén nem állították helyre az önálló észt államiságot, hanem a nem észtek tömeges betelepítésével-betelepülésével járó, közel fél évszázadig tartó szovjet megszállás kezdődött. A kolhozosítás 1947-ben indult be, melynek felgyorsítására és az ellenállás letörésére újabb tömeges (körülbelül 20.000 embert érintő) deportálást hajtottak végre 1949-ben; rajtuk kívül 1944 és 1953 között további 25–30.000 észtet küldtek munkatáborokba. Vezető pozíciókba nagyrészt a Szovjetunió más területeiről érkezett észtek kerültek; az oroszok és az oroszországi észtek 1986-ig többségben voltak az Észt Kommunista Párt Központi Bizottságában. Az észtek aránya a teljes lakosságban is 61,5%-ra csökkent. Mihail Gorbacsov hatalomra kerülését követően 1987-ben korábban elképzelhetetlennek tartott, országos méretű tiltakozás kezdődött az új foszforitbányák megnyitása ellen, augusztusban pedig már nyilvános politikai tüntetésre került sor. Ekkor kezdődött az új nemzeti ébredésnek nevezett mozgalom Észtországban, mely 1988 folyamán szélesedett az ún. daloló forradalommá. A gazdasági önállóság megteremtését lassanként a politikai önállóság követelése váltotta fel. Megalakult az Észtországi Népfront, 1988 novemberében az Észt SZSZK Legfelsőbb Tanácsa szuverenitási nyilatkozatot fogadott el, a következő évben pedig – az észt nyelv védelmét szolgáló – nyelvrendeletet. Együttműködés kezdődött a Legfelsőbb Tanács és a második világháború előtti észt állampolgárokat és leszármazottaikat képviselő Észt Kongresszus között. Az 1991-es népszavazás eredményeként (a lakosság 77,8%-a támogatta a függetlenedést), a moszkvai konzervatív kommunista puccs másnapján, augusztus 20-án helyreállították az Észt Köztársaság függetlenségét. Ezt a Szovjetunió szeptember 6-án ismerte el, amit szeptember 17-én követett az ENSZ

Bereczki András

57


hasonló lépése. A Magyar Köztársaság Országgyűlése már szeptember 2-án jóváhagyta a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a balti államokkal. Az ismét a Nyugat felé fordult Észtország nem csatlakozott a FÁK-hoz, hanem megkezdte integrálódását a nyugati politikai, gazdasági és biztonsági struktúrákba. 1992-ben új alkotmányt fogadtak el, saját konvertibilis valutát vezettek be, majd ősszel országgyűlési (Riigikogu) és köztársasági elnöki választásokat tartottak. Az orosz katonaság 1994 nyarán vonult ki Észtországból. Szoros együttműködés kezdődött Lettországgal és Litvániával, de feszült maradt a viszony Oroszországgal az állampolgársági törvény és a rendezetlen határkérdés miatt. Az orosz kisebbség története és az etnikai viszonyok változásai 2011-ben az oroszok a teljes észtországi lakosság (1.340.194 fő) 25,5%-át (341.450 fő) tették ki, akik így az ott élő ukránokkal (2,1% – 27.530 fő) és fehéroroszokkal (1,2% – 15.315 fő) együtt a lakosság közel egyharmadát alkotják.4 Ez utóbbi két nemzetiség közül egyébként sokan az oroszt használják a legtöbbet a mindennapi életben, hasonlóan több más – az egykori Szovjetunióból érkezett – kisebbség képviselőihez. Az orosz terjeszkedés első említése az óorosz krónikák tanúsága szerint Bölcs Jaroszláv kijevi orosz fejedelem 1030-as erődépítése (Jurjev) a mai Tartu helyén, ahonnan az észtek 1061-ben elkergették a hódítókat. Orosz kereskedők raktárakkal rendelkeztek a középkori livóniai rendi államalakulatban Tallinnban, Tartuban és Narvában, de az első kisebb, valóban orosznak tekinthető települések csak a középkor végén jelentek meg Északkelet-Észtországban, s a 16. század második felében Narva városában is megnövekedett az orosz jelenlét. A 17–18. század fordulóján óhitű orosz menekültek telepedtek meg a Pejpusz- (Peipsivagy Csúd-) tó nyugati partjain, akik az 1730-as évek végén hoztak létre állandó településeket. Elsősorban zöldségtermesztéssel és halászattal foglalkoztak, de szívesen vállaltak alkalmi munkát is. Az óhitű oroszok izolált közösségekben éltek, és vallási meggyőződésükhöz ragaszkodva a 20. század közepéig csak egymás között házasodtak. 1846-ra 4600-ra növekedett a számuk, mely a második világháborút megelőzően kb. 8000 lehetett.5 Az utóbbi évtizedekben egyértelműen csökkent ugyan az aktív gyülekezeti tagok száma, de az óhitűek és leszármazottaik számát napjainkban is 15.000-re becsülik.6 Nagyjából 50%-uk tud jól észtül, de szinte mindannyian beszélik a nyelvet, tehát a kétnyelvűség7 tömegesnek mondható. Az ott töltött évszázadok során – a 20. század második felében érkezettekkel ellentétben – integrálódtak az észt társadalomba, hagyományos kisebbségnek tekinthetők. Az észt területeket a 18. század elején csatolták az Orosz Birodalomhoz, ahonnan katonák, kereskedők, hivatalnokok és kézművesek költöztek be. 1782-ben az oroszok aránya elérhette a 2%-ot is Észtország jelenlegi határain belül.8 A 19. századtól elsősorban az észt városokban növekedett az orosz lakosság száma, a tartui egyetemen kimagasló tehetségű orosz értelmiségiek tanultak, Tallinnban pedig egy orosz nyelvű folyóirat is megjelent 1832-1833-ban (Raduga). A 19. század második felétől Narva is orosz kulturális központtá vált, a város lakosságának közel felét már az oroszok tehették ki.9 Az 1880-as években kezdődött oroszosító politika nem járt ugyan együtt orosz telepesek érkezésével, de – elsősorban az ipar fejlesztésének köszönhetően – az oroszok aránya a századforduló táján növekedésnek indult. A központi hatalom határvidékekkel

Bereczki András

58


kapcsolatos politikája tehát közvetve éreztette a hatását. Az 1897-es népszámlálási adatok alapján az oroszok aránya (4,5%) ekkor haladta meg először a németekét (3,5%), és a városokban már a lakosság közel 11%-át alkották (Narvában 43,9%).10 A 20. század elején tömegesen áramlott be az orosz munkaerő, különösen az észtországi hadiiparba. Egyes becslések alapján 1917-ben a civilek száma elérhette a 100.000 főt is, de az 1918-as német megszállás idején körülbelül 40.000-en elhagyták Észtországot.11 Az észtországi oroszok számának és arányának változása12 évszám 1881 1897 1922 1934 1941 1945 1959 1970 1979 1989 2000 2010 2011

oroszok száma 29.385 38.375 91.109 92.656 72.848 20.000 240.227 334.620 408.778 473.834 351.178 342.379 341.450

A két világháború között

oroszok aránya (%) nincs adat 4,5 8,2 8,2 nincs adat 2,3 20,1 24,7 27,9 30,3 25,6 25,5 25,5

A korábban már említett tartui békében (1920. február 2.) megtörtént az államok közötti határ kijelölése is. Észtországhoz került a Narva folyótól keletre lévő körülbelül 10 km széles sáv, és Észtország délkeleti határánál az egész ún. Setuföld összesen több tízezer pravoszláv orosz lakossal. Narvában az oroszok a lakosság közel 30%-át alkották. Észtország ekkoriban viszonylag homogén nemzetállam volt, legalábbis számos kelet- és kelet-közép-európai országhoz képest. 1922-ben az észtországi lakosság etnikai megoszlása a következő volt: észt 87,7%, orosz 8,2%, német 1,7%, svéd 0,7%, zsidó 0,4%, egyéb 1,3%.13 A túlnyomó többségében ortodox vallású oroszok (az ortodox észtekkel együtt) az Észt Apostoli Ortodox Egyház tagjai lettek, mely 1923-tól a konstantinápolyi ortodox egyház részévé vált. 1924-ben hozták létre a 31 orosz gyülekezetet egyesítő narvai püspökséget, amelynek 1940-ben már 37 orosz és 14 vegyes lakosságú gyülekezet volt a tagja.14 Az óhitűek 12 gyülekezete az Észt Óhitűek Szövetségébe tömörült. Az orosz kisebbség szociális összetétele nem volt egységes. Több mint 71%-uk vidéken lakott, közel 23%-uk az iparban dolgozott, míg a kereskedelemben körülbelül 6%-uk helyezkedett el. Nagyjából 20.000-re volt tehető a polgárháború elől Észtországba menekültek száma, de Nyikolaj Jugyenyics fehér tábornok több ezer katonája is ott települt le.15 A korábban ott élők és a határmódosulásokkal odakerültek automatikusan észt állampolgárságot kaptak, de a forradalmak és a polgárháború idején odakerültek kezdetben csak az ún. Nansen-útlevéllel16 rendelkeztek. 1934-re azonban már 8000-re

Bereczki András

59


csökkent a számuk. Az orosz kisebbség döntő többsége a szegényebb rétegekhez tartozott, az értelmiségieknek pedig nem volt könnyű képzettségüknek megfelelő munkát találniuk. Az Észt Köztársaság politikai életében – heterogén összetételük, megosztottságuk és passzivitásuk miatt – nemigen vettek részt, ha néhány képviselőjük be is jutott az észt országgyűlésbe.17 A két világháború közötti orosz kisebbség – jórészt az emigránsoknak köszönhetően – komoly értelmiségi réteggel rendelkezett, és éppen ezért művelődési intézményeket hívtak életre, sokoldalú és intenzív kulturális életet éltek.18 Az észtországi németektől és zsidóktól eltérően nem tudtak ugyan élni a kisebbségek számára kulturális autonómiát biztosító 1925-ös19 törvény adta lehetőségekkel, de az olyan önkormányzatokban, ahol a kisebbségek többséget alkottak, jogukban állt nemzeti intézményeket életre hívni, és az önkormányzatok vezetése is őket illette. 1930-ban 104 általános iskolában, 7 magángimnáziumban és egy (műszaki) főiskolán folyt orosz nyelven az oktatás.20 Tallinnban és Narvában működött félig hivatásos orosz színház. E korszakban 60 újság és közel 20 folyóirat jelent meg orosz nyelven, bár jó részük csak kérészéletűnek bizonyult. Évente átlagosan 20 orosz könyv jelent meg, működtek orosz könyvtárak is, és körülbelül 30 ismertebb orosz író és költő élt ekkoriban Észtországban. Szergej Iszakov szerint az orosz kulturális élet szempontjából ugyan periférikus volt Észtország, de még így is a külföldi orosz irodalom egyik központjának számított.21 A második világháború után 1940-ben a Szovjetunió elfoglalta és tagköztársaságként magához csatolta Észtországot, ahol megszüntették az összes orosz újságot és szervezetet, véget vetettek a korábbi sokoldalú kulturális életnek, és – az észtekhez hasonlóan – sok oroszt is repressziók értek. 1944–45-ben az Orosz Föderációhoz csatolták az 1920-ban Észtországhoz került területeket, így 1945-re az észtek tették ki a lakosság 97,3%-át, csak körülbelül 20.000 orosz maradt.22 A nem észtek ekkor kezdődött tömeges bevándorlásának köszönhetően azonban 1989-re az észtek aránya 61,5%-ra csökkent. Az első nagyobb orosz beköltözési hullámmal (1945–1950 között 241.000 fő) nagyjából pótolták a háborús emberveszteséget. Kezdetben elsősorban a közelebbi területekről vándoroltak be (pszkovi, leningrádi és novgorodi körzet), majd egyre távolabbról is érkeztek. Egy részük toborzott munkaerő volt, mely az építkezéseken és a nehéziparban talált munkát, más részük már korábban ott élő rokonaik hívására érkezett. A bevándorlási folyamat mindenesetre a központi hatalom támogatását is élvezte. Ez utóbbit támasztotta alá többek között az is, hogy az újonnan épített összkomfortos lakások többségét (körülbelül 70%) a beköltözőknek utalták ki. Az oroszok elsősorban városokban éltek. Az északkeleti városokban (Narva, Sillamäe, Kohtla-Järve) abszolút többségbe kerültek (Narvába a háború után észtek nem is települhettek be), míg Tallinnban nagyjából a lakosság felét tették ki. Szembetűnően magas volt az észtországi oroszoknál a kizárólagos orosz nyelvűség (98,6%), 82,5%-uk nem is beszélt más nyelven.23 1989-ben további 12 nemzetiség képviselőinek a száma érte el az 500 főt, akik anyanyelvi oktatással nem rendelkezve lassanként beolvadtak az orosz kisebbségbe, s így együttesen alkották az ún. orosz nyelvű népességet, mely 1989-re megközelítette a 40%-ot.

Bereczki András

60


Oktatás és kultúra a szovjet korszakban A Szovjetunió különböző területeiről származó beköltözöttek több szempontból is heterogén tömeget alkottak, mely leginkább kulturális tekintetben különült el teljesen az őslakos észtektől. A régebbi orosz népesség igen gyorsan kisebbségbe került, a szovjet korszak átideologizált kulturális élete nem a korábbi hagyományokra épült. Az előző korszakhoz képest most jóval szerényebb volt az értelmiség aránya, és csak minimális mértékben érkezett utánpótlás. Orosz nyelvű általános és középiskolákat, az egyetemeken és a főiskolákon pedig orosz nyelvű tancsoportokat hoztak létre, de sokan a Szovjetunió felsőoktatási intézményeiben folytatták a tanulmányaikat. A felsőfokú művészeti képzés terén azonban igen szerények voltak a lehetőségek. Az észt nyelvről és kultúráról a diákok általában csak minimális ismereteket szereztek a kis óraszám és a motiváció hiánya miatt. Tallinnban 1948-tól tevékenykedett orosz színház, az 1970-es 1980-as években két irodalmi folyóirat is indult, orosz könyveket is kiadtak. Ezekben az évtizedekben körülbelül 20 orosz nyelvű újság jelent meg az Észt SZSZK területén (például Szovjetszkaja Esztonyija, Mologyozs Esztonyii), de elérhetőek voltak a Szovjetunió más részein megjelenő újságok és folyóiratok is. Orosz nyelvű szerkesztőségek működtek az Észt Televízióban és az Észt Rádióban is, de sokan nézték és hallgatták (akkor is) a központi moszkvai csatornákat. Orosz tudósok, írók és költők (például Jurij Lotman, David Szamojlov, Szergej Dovlatov, Mihail Veller) is költöztek be Észtországba, amit bizonyára elősegített a – sok más tagköztársaságnál – szabadabbnak tűnő szellemi légkör és a viszonylag erős kapcsolat a Nyugattal.24 A független Észtországban A rendszerváltozás idején egyértelművé vált az észtországi oroszok ideológiai megosztottsága. Egy részük támogatta a függetlenedési törekvéseket (például az Észtországi Népfront orosz szekciója), míg az Észt SZSZK Internacionalista Mozgalma és az Észt SZSZK Munkakollektíváinak Tanácsa az egységes és szocialista Szovjetunió fennmaradását kívánta.25 Az egyébként is szűknek nevezhető helyi orosz elit komoly hányada elkötelezte magát ez utóbbiakkal kapcsolatban, kompromittálódott, s így részben ki is esett a későbbiekben a vezetésből, az események és folyamatok irányításából. Különböző orosz pártok keletkeztek az átmenet és a függetlenség idején, némelyik kezdetben be is került az észt parlamentbe, de – Lettországtól eltérően – itt nem tudtak egységes erőt felmutatni. A politikai inaktivitás mellett az eltérő ideológiai beállítottság és a széthúzás eredményezte azt, hogy lassanként a legtöbb észtországi nem észt Edgar Savisaar Centrumpártjára szavazott, és fokozatosan más pártokban is fel-feltünedeztek orosz politikusok. Természetesen az is hozzájárult a politikai megosztottsághoz, hogy csak észt állampolgárok vehettek részt a választásokon és lehettek a pártok tagjai, és 1992-ben a lakosság 32%-a nem rendelkezett észt állampolgársággal. A függetlenség visszaállítása után az 1940 előtt észt állampolgársággal rendelkezők és utódaik azonnal megkapták az állampolgárságot (nemzetiségre való tekintet nélkül), több mint 100.000-en azonban inkább az Orosz Föderáció állampolgárságáért folyamodtak. Az oroszok, ukránok és fehéroroszok közül legtöbben kezdetben mégis a meghatáro-

Bereczki András

61


zatlan állampolgársággal rendelkezők, pontosabban nem rendelkezők voltak, akiknek állandó tartózkodási engedélyük volt. Több tízezren voltak sokáig olyan „illegálisak”, akiknek semmilyen hivatalos okmányuk sem volt. Nagy felzúdulás követte az 1993-as idegenrendészeti törvényt, melynek értelmében az észt állampolgársággal nem rendelkező személyeknek egy éven belül tartózkodási engedélyért kellett folyamodniuk. Az észt államnak rendeznie kellett valahogy a helyzetet, és több százezer egykori vendégmunkást a helyi nyelvet és kultúrát is ismerő lojális kisebbséggé változtatnia, hiszen ők is a sztálinizmus áldozatainak tekinthetők. Ezt szolgálta többek között az 1993-ban ismét elfogadott kulturális autonómia törvény, mely a 3000 főt meghaladó nemzeti kisebbségek számára lehetővé tette kulturális önkormányzati szervek felállítását a nemzeti nyelv és kultúra fenntartása érdekében. Fennmaradtak az orosz általános- és középiskolák, orosz tancsoportok működtek továbbra is különböző egyetemeken és főiskolákon, orosz magániskolák is létrejöttek, de a tanulmányok Oroszországban történő folytatása már jóval bonyolultabbá vált. Folytatta tevékenységét az orosz Drámai Színház Tallinnban, orosz kiállítások rendezésére is rendszeresen sor kerül. 1997-ben alakult meg az Észtországi Orosz Írók Szövetsége, irodalmi folyóiratok is megjelennek (a napilapok és folyóiratok mellett), és szerény keretek között működik könyvkiadás is.26 Az 1990-es években több mint 100.000-en27 hagyták el Észtországot, elsősorban katonák és családtagjaik, de sokan voltak közöttük olyan értelmiségiek, akik nem tudtak, vagy nem akartak integrálódni az észt társadalomba.28 Áttelepedésük érzékenyen érintette az amúgy is csak szűk értelmiségi réteggel rendelkező orosz nyelvű kisebbséget, de az egész észt társadalmat és gazdaságot is. Identitás Az 1980-as évek végén az Észtországban élő nem észtek közel 80%-a elsősorban szovjetnek érezte magát.29 Ahogy azonban teltek az évek, és a szovjet rendszer nem tért többé vissza, lassanként kezdett átértékelődni azok identitástudata is, akik odaköltözésük után nem, vagy alig kötődtek a függetlenségét helyreállított kis országhoz. Az 1990-es évek második felétől kezdve az észtországi oroszok nagy része nem kívánt visszatelepülni Oroszországba, és egyre lojálisabbá vált az államhoz. Persze a többségnek nincs is hová visszatelepülnie. Egy felmérés szerint már az 1990-es évek közepén az észtországi oroszok 62%-a érezte úgy, hogy oroszországi honfitársaik különböznek tőlük.30 Szergej Iszakov szerint az oroszok többsége többnyelvű és multikulturális Észt Köztársaságot szeretne, és kétségtelenül elindult az a folyamat, melynek során az észtországi orosz kisebbség (ismét) etnokulturális csoporttá kezd válni, mint a két világháború közötti korszakban. Iszakov az 1990-es évek második felében úgy gondolta, hogy az oroszok többsége támogatja az integrációt, fokozatosan javul majd az oroszok észt nyelvtudása és a honosítás útján észt állampolgárságot szerzők száma is.31 Jóslatai jórészt be is igazolódtak, de a sikeres integráció megteremtése rendkívül sok tényezőn múlik. Észtországban az az érdekes helyzet állt elő, hogy a többség sokkal jobban beszélte a kisebbség nyelvét, mint a kisebbség a többségét. 1993-ban az ország lakosságának 83%-a beszélt jól oroszul, míg észtül csak 77%-uk. A nem észtek észt nyelvtudása – az államnyelv ismerete – a későbbiekben is csak lassan javult. Egy saját bevallás alapján készült felmérés alapján az észtországi orosz népesség 9%-a tartotta nagyon jónak észt nyelvtudását,

Bereczki András

62


17%-a viszonylag jónak, 49%-a gyengének, 25%-a pedig semmilyen nyelvtudással sem rendelkezett.32 A vidéken élő oroszok észt nyelvtudása a legjobb, Tallinnban már kevésbé kedvező a kép, és Északkelet-Észtországban tudnak a legkevesebben észtül. Kapcsolatok Oroszországgal33 Észtországban, mely korábban majdnem fél évszázadon át a Szovjetunió része volt, 1991 a függetlenség helyreállításának éve. Oroszország ettől eltérően továbbra is szovjet utódállamként tekint Észtországra, mely 1940-ben maga kérte a csatlakozását a Szovjetunióhoz. Nem ismeri el, hogy megszállás és annektálás történt. Észtország a két ország közötti kapcsolatok alapjának az 1920-as tartui békét tekinti, míg Oroszország a békét olyan történelmi dokumentumként értékeli, mely Észtország Szovjetunióhoz történt csatlakozásával elveszítette érvényét.34 Ebből adódnak a két ország közötti legfőbb konfliktusok is. A történelem átértékelését Oroszországban belpolitikai és ideológiai okok is gátolják. Amennyiben elfogadnák az észt álláspontot, amit egyébként rajtuk kívül szinte az egész világ (beleértve a nemzetközi szervezeteket is) elismer, át kellene értékelni a Szovjetunió második világháború alatti és utáni egész politikáját. A balti államok álláspontja szerint természetesen felmerülhetne a politikai felelősségen kívül az anyagi kárpótlás kérdése is a helyi lakosság ellen elkövetett atrocitásokért, a gazdasági kifosztásért, a környezeti katasztrófákért stb. A felelősség elismerése az egykori szovjet veteránok, de a fiatalabb nemzedékek számára is nagy csalódást jelentene, mivel az egy olyan – évtizedeken keresztül sérthetetlennek számító – ideológiai alaptézist kérdőjelezne meg, mely napjainkban gyakorlatilag az orosz identitástudat fontos forrásává vált. Az észt kormányfő egyébként többször is hangoztatta 2006–2007-ben és később is, hogy Észtország hajlandó lenne lemondani a kárpótlásról, ha az orosz vezetés elismerné a történelmi felelősséget. Néhány orosz történész szerint csak idő kérdése, hogy ez mikor történik meg, másrészt viszont a jelenlegi oroszországi tendenciák nem éppen erre utalnak. Az orosz–észt államközi kapcsolatok gyakorlatilag az Észt Köztársaság függetlenségének 1991-es helyreállítása óta feszültek. Oroszország – az észt állampolgársági politika visszásságaira hivatkozva – már 1992 januárjában leállította az Észtországba irányuló energiaszállítást, és ugyanebben az évben hirdette meg az ún. közeli szomszédos országok doktrínáját, amelynek alapján az egykori Szovjetunió területén különleges érdekekkel rendelkezik, és jogot formálhat arra, hogy beavatkozzon többek között a balti államok belügyeibe is. Mai napig tartó propagandaháború kezdődött Észtország ellen, az ottani orosz kisebbség jogainak csorbítására hivatkozva, az oroszok védelmezőjeként lépve fel. A tallinni vezetés szerint Moszkva minden tekintélyét latba vetette, hogy lejárassa a balti országokat a nemzetközi szervezetekben, az otthoni és a külföldi médiában. A gyakran belpolitikai célokat szolgáló harcos orosz retorika nem segített eloszlatni az észtek bizalmatlanságát. Gyakorta szélsőséges nacionalistának tüntették fel az észteket, nácinak35 és antiszemitának, és ezeket az állításokat a magyarországi sajtó egyes képviselői szinte szó szerint, minden kritika nélkül át is vették. Szinte egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy valamelyik prominens orosz politikus ne illetné valamilyen súlyos váddal Észtországot. Az utóbbi több mint másfél évtizedben többször is első számú közellenségnek nyilvánították

Bereczki András

63


Észtországot Oroszországban, többek között azzal is vádolva őket, hogy gyakorlatilag az orosz tranzitforgalom hasznából élnek. A gazdasági kapcsolatokra is jellemző volt az orosz nyomásgyakorlás állandósulása mind az energiahordozók kivitele, mind például az észt termékekre kirótt dupla vámok tekintetében. A nyomásgyakorlás motívuma fel-feltűnt az Oroszország és Észtország között 1996-ban és 1999-ben parafált határegyezménnyel kapcsolatban is. Moszkvában – nem hivatalosan – sokáig arra hivatkoztak, hogy azért nem lehet azt az Állami Duma elé terjeszteni, mert a kommunista többségű duma úgysem hagyná jóvá. 2005 májusában végül is sor került az egyezmény aláírására, az észt parlament azonban elfogadásakor kiegészítette egy néhány soros preambulummal, amelyben utalás történik a megszállásra és az annektálásra. Oroszországban ezt a vitatható, belpolitikai indíttatású észt nyilatkozatot annyira barátságtalan lépésként értékelték, hogy visszavonták az orosz aláírást. Észtországban egyértelműen nem az 1920-as, hanem az 1945-ös határvonalat fogadták el, így valószínűleg – kicsit kedvezőbb politikai légkörben – megkötik majd a szerződést. A két ország közötti feszültség fennmaradásához ugyancsak hozzájárult a konstantinápolyi és a moszkvai központú ortodox egyházak közötti vita az észtországi ortodox egyházi javakról. Ezt a kérdést hosszú tárgyalásokat követően csak a 2000-es évek elején sikerült megnyugtató módon lezárni. A 2007. április végén az egykori szovjet katonai emlékmű (Bronzkatona) – Tallinn központjából egy külvárosi katonai temetőbe történt – áthelyezésével kapcsolatos botrány nemcsak az észtek és az oroszok közötti bizalom gyengülését hozta magával, és ébresztette rá az észteket a sikeresnek hitt integrációs politika gyengéire, de éreztette a hatását az államközi kapcsolatokban is. Oroszország kétségtelenül szerepet játszott az indulatok szításában, a feszültség gerjesztésében (a moszkvai észt nagykövetség blokádja, és az ún. szájberháború), de sok kritika érte az észt vezetést is a megoldás halogatása és a megfelelő előkészítés hiánya miatt. Etnikumok közötti konfrontáció azonban nem volt korábban sem, és napjainkban sem jellemző. Állampolgárság és jogvédelem Az állampolgárság kérdésében egy olyan precedens nélküli problémát kellett kezelni, amelynek megoldására a Nyugat sem rendelkezett egyértelmű, kész javaslatokkal. Szovjet utódállamként azonnal észt állampolgárságot lehetett volna adni az oda a második világháború után betelepült oroszoknak, ukránoknak, fehéroroszoknak stb., ahogyan azt a Szovjetunió, majd Oroszország követelte is. A nyelvük, kultúrájuk fennmaradásáért aggódó, már hosszú évek óta a nemzethalál közeli bekövetkeztétől tartó észtek, akik nem voltak meggyőződve a nem észtek Észtország iránti lojalitásáról, nem voltak hajlandók a litvániaihoz hasonló megoldást bevezetni az állampolgárság kérdésében. A jogfolytonosságot szintén hangsúlyozó Litvániában ugyanis sokkal kisebb arányban voltak a szovjet korszakban bevándoroltak, így az megadta az állampolgárságot minden letelepedett lakosának. Az Észtországba bevándorló oroszok és utódaik sokként élték meg, hogy a birodalomban egykor többséget alkotó vezető nemzetiségből az észt nyelvű nemzetállamban egyszerre kisebbséggé, külföldiekké, állampolgársággal nem rendelkező tömeggé váltak. A jogfolytonosságra, a megszállásra és az észt nép önrendelkezési jogára hivatkozva az

Bereczki András

64


újjászületett észt állam – az 1992. február 26-án elfogadott állampolgársági törvényében – nem adott automatikusan észt állampolgárságot minden ott-tartózkodónak, hanem csak azoknak, akik (vagy szüleik) a két világháború közötti Észt Köztársaság állampolgárai voltak (1940. június 16. előtt). Kezdetben 2 év helyben lakás volt előírva azok számára, akik honosítás útján kívántak észt állampolgárságért folyamodni, amelyet az 1995-ös új törvény 5 évre emelt. Szükség volt továbbá sikeres alapfokú észt nyelvvizsgára, és állampolgári ismeretekből36 is vizsgázni kellett. Ez utóbbinál az állami berendezkedéssel (alkotmány és állampolgársági törvény) kapcsolatos 20 kérdésre kell írásban válaszolni. A törvények szövege és szótárak rendelkezésre állnak. A nyelvi követelmények az 1990-es évek közepén szigorodtak ugyan, de a 2000-es években többször is könnyítettek rajtuk. Csak az 1930 előtt született vizsgázók vannak felmentve az írásbeli vizsga alól, de sikeres vizsga esetén a nyelvtanfolyamokra fordított összeg 100%-át vissza lehet igényelni. 1992-ben a körülbelül másfél milliós lakosságnak csak a kétharmada rendelkezett észt állampolgársággal. Az állampolgársággal nem rendelkezők több százezres tömege 2011 szeptemberére fokozatosan körülbelül 95.000-re csökkent, 32%-ról 7%-ra, de ez még mindig nagyon sok embert jelent. Honosítás útján több mint 153.000-en szerezték meg az észt állampolgárságot, míg Moszkvából származó adatok szerint 117 ezer szavazati joggal rendelkező orosz állampolgár él Észtországban (2003-ban 107.000, 2007-ben 114.000).37 Amennyiben a legalább 5 éve helyben lakó, észt állampolgársággal nem rendelkező szülők kérik 15 év alatti – 1992. február 26. után született – gyermekeik számára az észt állampolgárságot, akkor azt honosítás útján (automatikusan) megkaphatják 1998 óta.38 Ez utóbbi törvénytervezet beterjesztése és elfogadása hozzájárult ahhoz, hogy Észtországgal is megkezdődhettek az EU-s csatlakozási tárgyalások. Az állampolgársági arányok változása Észtországban (1989–2011)39

Az észt kormány 1996-tól adott ki – utazás céljára – ún. hontalanútleveleket azok számára, akik nem rendelkeztek semmilyen állampolgársággal sem. Más államok tartózkodási engedéllyel Észtországban élő állampolgárai és a hontalanok 1996 óta szavazhatnak a helyhatósági választásokon40, ha betöltötték 18. életévüket. Ennek a jognak a létezését Moszkvában41 rendszeresen kétségbe vonják, de a magyar sajtóban is jelent már meg ilyen állítás.

Bereczki András

65


Nemzetközi szervezetek észtországi tevékenysége Az 1990-es évek közepéig az észtországi törvényhozás elsősorban az észt nép, nyelv és kultúra megmaradásának biztosítására összpontosított. Sok kritika is érte ezért őket a nemzetközi szervezetek részéről, melyek több tekintetben is kirekesztőnek nevezték az észtországi gyakorlatot. Az alapvető álláspontokból ugyan nem engedtek az észtek, de a végrehajtással kapcsolatban igyekeztek egyre inkább figyelembe venni a nemzetközi szervezetek ajánlásait. Az észt vezetés egyrészt nagyobb védelmet remélt a Nyugattól a nyílt és burkolt orosz fenyegetésekkel szemben, másrészt már egyértelmű célként merült fel az Európai Unióhoz történő csatlakozás lehetősége, amelynek jogharmonizációval is együtt kellett járnia. A különböző nemzetközi szervezetek közül az EBEÉ (1994-től EBESZ) játszotta a legfontosabb szerepet, mely 1993 februárjától 2001 decemberéig állandó missziót tartott fenn Észtországban. Érkezésükkor 13 ajánlást fogalmaztak meg. Deák András helyesen utalt arra42, hogy a nyugati államok jelenlétükkel egyrészt igyekeztek tompítani a térség konfliktusait, a viszonylagos nyugalom megőrzésére törekedtek, másrészt az észt álláspontot sem lehetett figyelmen kívül hagyni, nem volt lehetőség azonnali gyors megoldásra. Orosz részről sokat bírálták e szervezetek tevékenységét arra hivatkozva, hogy nem tesznek eleget az általuk jogfosztónak ítélt észt politika megváltoztatására. Észt oldalról pedig kettős mérce alkalmazásával vádolták őket arra utalva, hogy olyan dolgokat követelnek az észtektől, amelyeket ők maguk sem tesznek meg vagy tartanak be. Mindesetre kétségtelen, hogy különösen az EBESZ-misszió tevékenysége számos területen hozzájárult ahhoz, hogy az észt törvények – és a törvények alkalmazása – kedvezőbbé váljon a nem észtek számára. Ilyen volt például a már korábban említett törvény elfogadása 1998-ban, melynek alapján a 15 évnél fiatalabb gyermekeket szüleik kérésére automatikusan honosítottak, de szerepük lehetett abban is, hogy külön miniszter foglalkozott a nem észt népesség problémáival, integrációjával. A nemzetközi szervezetek állandó kritikai megnyilvánulásaik mellett azonban azt is egyértelművé tették, hogy nem találtak az emberi jogok tömeges és szisztematikus megsértésére utaló jeleket.43 Később, mintegy ellensúlyozásként, Észtországban szigorítottak a parlamenti és a helyhatósági választásokat szabályozó törvényeken: a megválaszthatóságot észt nyelvtudáshoz kötötték. A bel- és külföldi nyomás miatt 2001 novemberében eltörölték a rendelkezéseket, s mivel az EBESZ teljesítettnek látta egykori ajánlásait, a következő hónapban a szervezet be is fejezte észtországi működését. Az észtek kezdettől fogva talán a nyelvi követelményekhez ragaszkodtak a legszilárdabban. A nyelvtörvény 1989-es44 meghozatalától kezdve rengeteg indulatot ébresztett a nem észtekben, akiknek a többsége kétnyelvű államban szeretett volna élni, úgy, mint a rendszerváltást megelőzően. Az észtek azonban arra hivatkoztak, hogy képtelenség az az elvárás, hogy saját szülőföldjükön ne tudják megértetni magukat az anyanyelvükön az orvosnál, a fodrásznál vagy hivatali ügyintézéskor. Több nyugati állam kezdettől fogva hozzájárult észt nyelvtanfolyamok tartásához. Az orosz nyelvet természetesen széles körben használják a mindennapi életben, a bankokban, az orvosnál, a hivatalokban stb. is. Az olyan önkormányzatokban például, ahol az oroszok alkotják a többséget, van lehetőség – belső ügyintézési nyelvként – az orosz használatára is a nyelvtörvény legutóbbi (2011. március 18.) változtatása értelmében (11.§).45 Az észt nyelv védelmével és fejlesztésével kapcsolatban stratégiák is készülnek.46

Bereczki András

66


A kisebbségvédelemmel kiemelten foglalkozó Európa Tanács szintén eljuttatta már többször is az ajánlásait Tallinnba, miután 1998-ban Észtországban is hatályba lépett a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezménye, és a fővárosban emberi jogokkal foglalkozó információs központ is működik. A 2011 nyarán nyilvánosságra került adatok alapján a legutóbbi ajánlások többek között a következőket tartalmazzák: az állampolgárság megszerzését tegyék lehetővé nyelvvizsga nélkül is; nem állampolgárok is lehessenek tagjai a pártoknak; a helységnevek legyenek cirill betűkkel is kiírva, és a hivatalos iratokban szerepeljen az apai név is.47 Az Európa Tanácsban Oroszország rendelkezik a legnagyobb delegációval, az orosz az egyik hivatalos nyelv. Észtországban sejtetni engedték, hogy azért kezelik fenntartásokkal ezeket az ajánlásokat, mert olyan észtországi szervezetektől származó információra épülnek, amelyeket feltételezhetően Moszkvából finanszíroznak.48 A minisztérium a hatályban lévő alkotmányra hivatkozva nem tarja lehetségesnek, hogy lemondjanak a nyelvvizsgáról, vagy az állampolgársággal nem rendelkezők is tagjai lehessenek a pártoknak. Cirill betűs helynevek feltüntetése annak a 4 járásnak a falvaiban lehetséges, ahol 1939 szeptemberében is az orosz anyanyelvűek éltek többségben. Az apai név használatával kapcsolatban pedig az volt a hivatalos válasz, hogy a hatóságokat még egyetlen egy személy sem kereste meg ezzel a kéréssel.49 Integráció és félelmek A 20. század második felében Észtországba bevándorolt személyek és utódaik egyre inkább belátják, hogy a Szovjetunió már nem tér vissza, Észtország nem omlott össze, és a nemzetközi érintkezés nyelve már nem az orosz. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy megerősödjön a motiváció a nyelvtanulással és az integrációval kapcsolatban.50 Egy 2011 nyarán megjelent felmérés azt bizonyítja, hogy pártszimpátiától függetlenül mind az észtek, mind az észtországi oroszok döntő többsége azt tartja helyesnek, ha minél fiatalabb korban és minél intenzívebben kezdik el az észt nyelv oktatását.51 Az 1990-es évek második felétől az észteknek is be kellett látniuk, hogy az előző évtizedekben beköltözöttek nagyobbik része nem hagyja el az országot, az integráció az egyetlen járható út. Átfogó integrációs programok52 készülnek, komoly apparátus foglalkozik a kérdéssel, az ezzel kapcsolatos párbeszéd egyre jellemzőbbé válik. A programok szervezői nem „elésztesíteni” szeretnék az oroszokat, hanem az észt nyelvtudás javításával azonos feltételeket teremteni a munkaerőpiacon, az egyéni érvényesülésben, hogy ne legyen megosztott a társadalom, hogy otthon érezze magát mindenki, hogy egyre jobban kötődjenek Észtországhoz a nem észtek is. Vannak már kézzelfogható eredmények, de a nem észtek észt nyelvtudása csak igen lassan javul, és az integráció sok oroszban félelmet is ébreszt, mert kísérleti alanynak érzik magukat.53 Ugyanakkor a legtöbb orosz továbbra sem az észtországi – észt vagy orosz nyelvű – médiából tájékozódik, hanem az oroszországiból. Ilyen például a Kreml szócsövének tartott Pervij Baltyijszkij Kanal elnevezésű tévécsatorna, mely sok észtországi orosz elvárásainak felel meg.54 Ennek ellenére Észtország fokozatosan eltávolodik Oroszország befolyási övezetéből, egyre több – észtül is jól beszélő – orosz fiatal tűnik fel az észt politikai és társadalmi életben, és az ő tekintetük már inkább nyugat felé fordul.

Bereczki András

67


A nyelvtanulás elősegítése része az integrációs programoknak. Az orosz nyelvű középiskolákban 2007-től kezdődően fokozatosan áttértek arra, hogy a 10. osztálytól kezdve – egyes tantárgyak esetében – az oktatás 60%-a észt nyelven történjen. 2011-ben érték el a 60%-ot. Sok vita kísérte ezt a döntést is, még 2011 őszén is voltak Tallinnban kisebb tiltakozó demonstrációk. Narvában 5, Tallinnban 11 gimnázium kapott felmentést a megosztott nyelvű oktatás alól. Észtországban egyébként 2011-ben 84 általános iskola és 58 gimnázium orosz tannyelvű, 55 nagyjából az észtországi diákok 23%-a részesül így orosz nyelvű oktatásban.56 Sok szó esik az ún. nyelvi megmerítkezési módszerről és programról, melynek az a célja, hogy az észt nyelv minél jobb elsajátítása mellett anyanyelvi kultúrájukat is magas szinten ápolhassák. 2011-ben 4500 diák és 600 tanító vett részt a programban.57 A nemzeti kisebbségek kulturális társaságai (több mint 200) állami támogatásban részesülnek. 34 újság és 20 folyóirat jelenik meg orosz nyelven. Az orosz nyelvű rádióadások száma 6, de az Észt Televízióban nincs külön orosz csatorna, csak egyes műsorok.58 Észtország gazdasági eredményei mellett sikereket könyvelhetett el az utóbbi években az integráció terén is, de – reálisan szemlélve a nehézségeket – még sok a tennivaló. A gazdasági fejlődés jótékony hatást gyakorolhat a többség és a kisebbség viszonyára is, de egy esetleges recesszió veszélyeket rejthet magában. A kölcsönös bizalmatlanság légkörének lebontásához és az észtországi orosz identitás megerősödéséhez időre van még szükség. Ahogyan láthattuk, itt döntő többségében nem egy hagyományos (történelmi) kisebbségről van szó. Sok függ természetesen Oroszország jövőbeli szándékaitól és lehetőségeitől is. Az észtországi orosz Szergej Ivanov szerint, ha az észtek és az oroszok nem képesek egyenlő partnerekké válni, akkor nemsokára Moszkvából vagy Brüsszelből fogják irányítani őket.59 Ivanov úgy véli, hogy a nemzetiségek közötti viszonyban fel kellene hagyni a nemzetállamiság több száz éves vágyálmaival.60 Ugyanakkor Max Jakobson, az ismert finn politikus és történész, az európai integrációval kapcsolatban az 1980-as évek végén megfogalmazott gondolatai a jelenlegi Észtországra is érvényesek: „Nincs alternatívája az integrációnak, mint ahogy nincs alternatívája a nemzetállamnak sem. Az ellentmondás feloldhatatlannak látszik, meg kell hát tanulnunk együtt élni vele.”61

Bereczki András

68


Jegyzetek Erről részletesebben: Bereczki András: Mítoszok és sztereotípiák. Észrevételek az észtországi kisebbségi politika magyarországi sajtójáról. Regio, 1998/2. 192–199. o. 2 Észtország történetéről ld.: Raun, Toivo U.: Észtország története. Debrecen, 2001. Csokonai Kiadó.; Laar, M. – Vahtre, L. – Vahtre, S. – Valk, H.: Észtország története. Folia Estonica VII. Szombathely, 1999. BDTF.; Rauch, Georg von – Misiunas, Romuald J. – Taagepera, Rein: A balti államok története. Budapest, 1994. Osiris-Századvég–2000.; Bojtár Endre: Európa megrablása. Budapest, 1989. Szabad Tér Kiadó.; Bereczki András: Az észt történelem tanulságairól. Finnugor Világ, 2008/1. (március) 3–11. o. 3 The White Book. Losses inflicted on the Estonian Nation by occupation regimes 1940-1991. Estonian State Commission on Examination of the Policies of Repression. Tallinn, 2005. Estonian Encyclopaedia Publishers. 25. 4 URL: http://www.stat.ee/34267. 2011.11.02. 5 Berg, Eiki: Peipsivenelased. In: Eesti rahvaste raamat. Rahvusvähemused, -rühmad ja ‑killud. Koostanud ja toimetanud: Viikberg, Jüri. Tallinn, 1999. Eesti Entsüklopeediakirjastus. 362. 6 URL: http://estonia.eu/about-estonia/society/russian-old-believers-in-estonia.html. 2011.09.26. 7 Külmoja, Irina: Vene keel Eestis. In: Eesti rahvuste raamat. Rahvusvähemused, -rühmad ja -killud. Koostanud ja toimetanud: Viikberg, Jüri. Tallinn, 1999. Eesti Entsüklopeediakirjastus, 518. 8 Issakov, Sergei: Venelased. In: Eesti rahvuste raamat. Rahvusvähemused, -rühmad ja -killud. Koostanud ja toimetanud: Viikberg, Jüri. Tallinn, 1999. Eesti Entsüklopeediakirjastus, 526. o. 9 Issakov: i. m. 527. o. 10 Uo. 11 URL: http://www.estonica.org/et/Vene_kultuur_Eestis/Vene_kogukond_Eestis/. 2011.09.26. 12 Issakov i.m. 532.; URL: http://www.stat.ee/34267. 2011.11.02., URL: http://www.slideshare.net/ Statistikaamet/eesti-statistika-aastaraamat-2011-statistical-yearbook-of-estonia. 2011.11.02. 13 Bereczki András: Az észt történelem kronologikus áttekintése. In: Laar, M. – Vahtre, L. – Vahtre, S. – Valk, H.: Észtország története. Folia Estonica VII. Szombathely, 1999. BDTF. 251. o. 14 Issakov: i. m. 529. o. 15 URL: http://www.estonica.org/et/Vene_kultuur_Eestis/Vene_kogukond_Eestis/. 2011.09.26. 16 Menekültek és hontalanok számára – a Népszövetség által – kiállított útlevél. 17 Erről bővebben: Bereczki András: Az észt állam megszületése és a kisebbségek (1917–1920). Pro Minoritate. 2005/Ősz. 3–17. o. 18 Erről bővebben: Iszakov, Sz. G.: Russzkie v Esztonii 1918-1940. Isztoriko-kulturnie ocserki. Tartu, 1996, Kompu. 19 Bereczki András: Az észtországi és finnországi nemzetiségi politika tükröződése a két világháború közötti Magyarországon. Kisebbségkutatás, 2003/4. 733–764. o. 20 Issakov: i. m. 531. o. 21 Issakov: i. m. 532. o. 22 Berg, Eiki – Kurs, Ott: Viron vähemmistökansoja. In: Viron perinnekulttuuri. Toim.: Vesterinen, Ilmari. Jyväskylä, 1997. Gaudeamus. 38. o. 23 Issakov: i. m. 533. o. 24 Issakov: i. m. 534. o. 25 Erről bővebben: Sinilind, Sirje: Malomkövek között. Följegyzések az észtországi szovjet nemzetiségi politikáról, 1940–1984. 1988. AB Független Kiadó.; Bereczki András – Bereczki Urmas: A nemzetiségi kérdéstől az önrendelkezésig. In: Észtország a fordulat előtt. Folia Estonica T. 1. Szombathely, 1992. BDTF. 101–113. o. 26 Issakov: i. m. 537. o. 27 1990–1998 között 113 000-en hagyták el Észtországot, akiknek a többsége nem ott született. URL: http://estonia.eu/about-estonia/society/citizenship.html. 2011.09.26. 1

Bereczki András

69


Berg, Eiki – Kurs, Ott: i. m. 41. o. Bereczki András – Bereczki Urmas: i. m. 103. o. 30 Issakov: i. m. 537. o. 31 Issakov: i. m. 538. o. 32 Kirch, Aksel: The Integration of Non-Estonians into Estonian Society: History, Problems and Trends. Tallinn, 1997. Estonian Academy Publishers. 31. o. 33 Ez a rész elsősorban a következő cikk megállapításain alapul: Bereczki, 2008. i. m. 8–9. o. 34 Erről bővebben: Mälksoo, Lauri: Illegal Annexion and State Continuity: The Case of the Incorporation of the Baltic States by the USSR. Leiden/Boston, 2003. Martinus Nijhoff Publishers. 35 URL: http://www.delfi.ee/news/paevauudised/eesti/medvedev-eestis-toimuvad-natside-massilisedvaljaastumised.d?id=45895211. 2011.05.13. 36 Kodaniku käsiraamat. Tallinn, 2007. Mitte-eestlaste Integratsiooni Sihtasutus. 22. o. 37 URL: http://www.delfi.ee/news/paevauudised/eesti/moskva-andmetel-elab-eestis-117-000-valimi soiguslikku-vene-kodanikku.d?id=59289838. 2011.10.07. 38 URL: http://estonia.eu/about-estonia/society/citizenship.html. 2011.09.26. 39 URL: http://estonia.eu/about-estonia/society/citizenship.html. 2011.09.26. 40 URL: https://www.riigiteataja.ee/akt/28535. 2011.10.29. 41 URL: http://bhr.balanss.ee/index.php?option=com_content&view=article&id=4206:moskva-prits ib-taas-sappi-eesti-suunas&catid=5:sappi-pritsiv-venemaa&Itemid=44. 2011.09.28. 42 Deák András: Többségben és kisebbségben: az észtországi oroszok jogi helyzete a kilencvenes években. Magyar Kisebbség, 13–14. sz. URL: http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index. php?action=cimek&cikk=m980319.htm. 2011.09.26. 43 Jurado, Elena: Liberalizing Estonia’s Citizenship Policy: The Role of the Europian Union, the Organisation for Security Cooperation in Europe and the Council of Europe. In: John McGarry and Michael Keating (eds.): European Integration and the Nationalities Question. London, 2006. Routledge. 263. o. 44 URL: http://homepage2.nifty.com/kmatsum/seadus/keel1989.html. 2011.10.21. 45 URL: https://www.riigiteataja.ee/akt/118032011001. 2011.11.10. 46 Erről magyarul: Az észt nyelv fejlesztési stratégiája 2004–2010. Szombathely, 2005. BDF Uralisztikai Tanszéke. 47 Kahro, Ilmar – Sikk, Rein: Soovitus: isanimed passi ja kodakondsus tulgu keeleeksamita. Eesti Päevaleht, 2011.07.08. URL: http://www.epl.ee/news/eesti/taismahus-soovitus-isanimed-passi-jakodakondsus-tulgu-keeleeksamita.d?id=51299605. 2011.07.25. 48 Uo. 49 Uo. 50 Raun, Alo: Eesti oma venelased. Postimees, 2011.07.12. URL: http://www.postimees.ee/495828/ alo-raun-eesti-oma-venelased/. 2011.07.30. 51 Uo. 52 Erről bővebben: http://estonia.eu/about-estonia/society/integration-in-estonian-society.html. 201 1.10.26.; URL: http://www.kul.ee/webeditor/files/integratsioon/state_programme111.pdf. 2011.10.2 6.; URL: http://www.kul.ee/webeditor/files/integratsioon/Loimumiskava_2008_2013.pdf. 2011.1 0.26.; 53 Az orosz fiatalok egy része az állami integrációs politikát nyomásgyakorlásként éli meg, de ennek ellenére erősödik a kötődésük Észtországhoz. Erről bővebben: Tamm, Merike: Doktoritöö: osa vene noori tajub integratsiooni survena. Postimees, 2011.06.05. URL: http://www.postimees. ee/458938/doktoritoo-osa-vene-noori-tajub-integratsiooni-survena/. 2011.10.26. 54 Tänavsuu, Toivo: Raul Rene: Eesti väljub tasapisi Venemaa mõjusfäärist. Eesti Ekspress, 2011.07.14. URL: http://www.ekspress.ee/news/paevauudised/eestiuudised/raul-rebane-eesti-valjub-tasapisi-v enemaa-mojusfaarist.d?id=49510687. 2011.11.02. 55 URL: http://www.kul.ee/index.php?path=0x1424x1592x1872. 2011.10.26. 28 29

Bereczki András

70


URL: http://www.kul.ee/index.php?path=0x1424x1592x1597. 2011.10.26. URL: http://www.kul.ee/index.php?path=0x1424x1592x1872. 2011.10.26.; URL: http://www.hm.e e/index.php?046943. 2011.10.26. 58 URL: http://www.kul.ee/index.php?path=0x1424x1592x1597. 2011.10.26. 59 Ivanov, Szergej: Eesti välispoliitika kahe kivi vahel. Postimees, 2009.10.22. URL: http://www. postimees.ee/178418/sergei-ivanov-eesti-valispoliitika-kahe-kivi-vahel/. 2011.11.02. 60 Uo. 0 Jakobson, Max: Finnország: Mítosz és valóság. Budapest, 1990. Minerva Kft. 132. o. 56 57

Limes

71


Karácsonyi Dávid

A csernobili baleset hosszú távú demográfiaiszociális hatásai a Poleszje területén

Bevezetés A csernobili baleset témája igen bőséges tudományos és még bőségesebb kevésbé tudományos szakirodalommal rendelkezik, amelyek részben tudományos népszerűsítő, ismeretterjesztő írások1, részben téves információkon vagy a tények elferdítésén alapuló publicisztikák. A baleset lefolyása, annak technológiai problémája, környezeti, ökológiai, sugárbiológiai, egészségi hatásai nem ennek a cikknek a témája. Geográfusként nem szeretnék az általános, a baleset következményeinek földrajzi szemléletű, ám egyoldalúan természetföldrajzi, esetleg leíró jellegű megközelítésénél sem megragadni.2 E tanulmány a baleset következményeinek társadalomföldrajzi térre gyakorolt hatásait igyekszik feltárni makroszinten a statisztikai adatok, társadalomföldrajzi adatbázisok elemzése segítségével, illetve mikroszinten egy lokális esettanulmány bemutatásával, ottani terepbejárás és az elkészített mélyinterjúk, kérdőívek segítségével. E cikkben bemutatott részeredmények két projekt eddigi eredményeként születtek. Egyrészt a lipcsei Regionális Földrajzi Intézet (Leibniz Institut für Länderkunde, Leip zig) gondozásában megjelent Weißrussland Aktuell kiadvány – ebben személyemben az MTA Földrajztudományi Kutatóintézete is részt vett – foglalkozik több helyen a csernobili baleset hosszabb távú következményeivel, másrészt az ukrajnai vonatkozások feltárásához egy fél éves kijevi kutatómunka segített hozzá, amely egy visegrádi ösztöndíj keretében valósulhatott meg. Emellett a Magyar Tudományos Akadémia és a Belarusz Nemzeti Tudományos Akadémia közötti cseremegállapodás is jelentős mértékben hozzájárult az eddigi eredményekhez, illetve hozzá fog járulni a kutatómunka továbbviteléhez. A kutatás fontosabb kérdései közé tartozik, hogy a baleset hogyan befolyásolta a leginkább érintett három ország, Ukrajna, Belarusz és Oroszország regionális struktúráit, és az egyes országok regionális politikájában hogyan jelenik meg a baleset következményeinek leküzdése. A rendelkezésre álló statisztikai adatok és a regionális politika intézkedéseinek elemzésén túl azonban fontos feltárni a helyi lakosság és a kívülálló népesség szubjektív hozzáállását is a kérdéshez. Hogyan élik meg a helyiek a szubjektív és objektív hatásokat, annak leküzdését mindennapjaikban, hogyan hat a baleset és annak következménye társadalmi térhasználatukra? Fontos kérdés a távolban élők viszonya e térséghez és problémáihoz. Milyen befolyással van ez a viszony a régió eddigi és további fejlődésére például a demográfiai folyamatok, a tőkebefektetések vagy akár a turizmus

Karácsonyi Dávid

72


terén? A baleset következményei hatalmas terhet rónak az örökös államok költségvetésére nem csak a rövid és hosszú távú elhárítás, vagy az ott élő lakosság szociális-egészségügyi támogatásának többletköltsége nyomán. A régió rossz külső imázsa miatt elmaradt beruházások, vagy az elmaradt turisták által okozott gazdasági veszteség, továbbá a pszichológiai következmények miatt elmaradt gyermekvállalások sokszor nem csak országrészeket, de egy egész országot is sújthatnak, amelyek hatása ráadásul rendkívül hosszú távú, össztársadalmi ára szinte felbecsülhetetlen. A témából adódóan e cikk nem a lakatlan, kitelepített térségekre fókuszál, hisz ott társadalmi folyamatokról aligha beszélhetünk. A vizsgált térség a kitelepített övezet – a Zóna – közvetlen szomszédsága és tágabb régiója, ami magába foglalja Ukrajnában a kijevi, a zsitomiri, a csernyihivi, Belaruszban a homeli és mahiljovi, Oroszországban pedig a brjanszki oblasztyokat (főként annak nyugati része, Novozubkov és Sztarodub környéke), a helyi kutatók által csak „pokoli háromszögnek” nevezett Brjanszk-HomelCsernyihiv térséget. A tanulmány aktualitását részben az adja, hogy ezen új területi struktúrák negyed évszázaddal a katasztrófa után mára elmélyültek, kikristályosodtak, és statisztikai adatokkal jól dokumentálhatók (többek között népszámlálás 1989, 1999/2001/2002). Emellett úgy tűnik, az ilyen jellegű problémákkal az emberiségnek sajnos a vártnál gyakrabban kell szembenéznie, amire immár az ENSZ főtitkára, Ban Ki Mun is felhívta a figyelmet a 2011 tavaszán Japánban zajló események kapcsán. A téma hazánkban is aktuális, hisz a Paksi Atomerőmű bővítése állandóan napirenden van, így lényegesek az ilyen irányú kutatások. Csernobil, ha közvetve is, de elsodorta a világ egyik szuperhatalmát, a Szovjetuniót, a japán katasztrófa összességében a világ egyik legfejlettebb, legerősebb gazdaságát is képes volt megroppantani – habár ott a szennyeződés nagy része a Csendes-óceánt, azaz nem a lakott japán szárazföldet érintette. Kérdés, hogy 10 millió lakosú, 93 ezer km2 területű hazánk Európa közepén képes lenne-e túlélni gazdaságilag vagy akár nemzetpolitikailag egy hasonló megrázkódtatást, megéri-e a dolog, még akkor is, ha a kockázat minimális. Különösen aggasztó az a tény, hogy míg nyugaton a nukleáris veszélytől tartva (például Németországban) leépítik az atomerőművi kapacitásokat, addig Európa keleti felében ezen kiesés pótlására nagy ívű atomerőművi exportkapacitás-fejlesztésbe akar kezdeni Ukrajna, Belarusz és Oroszország, de még hazánkban is felröppentek ilyen sajtóhírek. Belaruszban elsődleges a nyomasztóan egyoldalú orosz importenergia-függés mérséklése, ám Ukrajna eddigi exportkapacitásai mellett a bővítésen túl újabb telephelyek kialakításában is gondolkodik (például Csihirin mellett). A keleten előállított atomenergia olcsó alternatíva a Nyugat számára, a Kelet számára pedig csábító gazdasági kitörés – mindez talán a biztonság rovására? A földrajzi szakirodalomban relatíve kevés társadalomföldrajzi forrás áll rendelkezésre a téma kapcsán. A publikációk java része az egészségügyi és ökológiai következményekkel foglalkozik,3 míg a szociális, gazdasági következményekről4 kevesebben írnak a nemzetközi szakirodalomban. A társadalmi-gazdasági depresszióba süllyedt térség legkiválóbb ukrajnai szakértője, Mikola Baranovszki, aki több tanulmányában, önálló kötetében5 ismerteti a térséget. Baranovszki, mint ukrán vidékkutató, legújabb munkájában áttekinti az ukrán Poleszje – a volhíniai, rivnei, zsitomíri és csernyihivi oblasztyok – általános belső társadalmi-gazdasági viszonyait, majd a vidéki térségek belső struktúráit, és egy tipológiát kísérel meg adni

Karácsonyi Dávid

73


a térség rajonjaira a gazdasági fejlettség és a szociális infrastruktúra tükrében. A munka legfőbb érdeme6, hogy kitér a regionális politika elemzésére is a térséget illetően. A nyugati szakirodalomban a katasztrófa földrajzi vonatkozásaival a német Günter Friedlein7, a lipcsei Regionális Földrajzi Intézet egykori munkatársa foglalkozott sokat. 1996-ban, a csernobili baleset tízéves évfordulóján a lipcsei intézet egy nemzetközi konferenciának is otthont adott a téma kapcsán, aminek eredményei az Europa Regional hasábjain jelentek meg.8 A baleset általános hatásainak bemutatásán túl a különszám foglalkozik az Ukrajnában kibontakozó társadalmi-gazdasági következményekkel is. Lettország esetében az egykori ún. likvidátorok helyzete kapcsán a szociális hatásokról ír. Belarusz vonatkozásában egy tanulmány a népesedésben és a településhálózatban bekövetkezett változásokat tekinti át a katasztrófa nyomán. Az Eurasian Geography and Economics (az egykor Soviet majd Post-Soviet Geography) a kérdést a klasszikus gazdaságföldrajz szemszögéből közelíti meg.9 Pryde és Bradley10 ugyancsak a Post-Soviet Geography hasábjain egy kiváló összefoglalást ad az egykori Szovjetunió területén fekvő, radioaktív szennyezés által érintett területek földrajzáról. A terjedelmes, 37 oldalas cikk alapos, kataszterjellegű leírás, ami térképekkel, táblázatokkal gazdagon illusztrált. A megjelenés évében a téma igen újszerű lehetett, hisz az információforrások nagy része addig titkos volt. A cikkből egyértelművé válik, hogy Csernobil – Majak/Kisztyim, Tomszk-7, Zovaja Zemlja, a Kara-tenger, SzemipalatyinszkKurcsatov mellett, hogy csupán a közismertebbeket említsem – csak egy a nukleáris balesetek és a szennyezés által érintett területek sorából. A tudományos folyóiratokban megjelent publikációk persze csak a jéghegy csúcsát jelentik. Számos dokumentum, több ezer oldalas jelentések foglalkoznak a katasztrófa következményeivel, amelyek egy jó része mindmáig levéltárak mélyén hever. A baleset körülményeit övező titokzatoskodás és állami szintű titkolózás például csak az 1990-es évektől tette lehetővé, hogy Ukrajnában nyíltan, tudományos konferenciák és publikációk keretében foglalkozhassanak a kérdéssel.11 Sok dokumentum azonban valószínűleg még sokáig várhat arra, hogy napvilágra kerüljön. A társadalmi-szociális hatások kapcsán említést kell tennünk a médiáról is, amelynek nem csak hírközlő, de jelentős véleményformáló szerepe is van, így közvetve óriási hatást gyakorol a tágabb térség külső megítélésére, további fejlődési lehetőségeire és irányaira. A dokumentumfilmek széles sora Volodimir Sevcsenkótól (Nehéz hetek krónikája, 1986) a Panoráma riportjain át egészen a National Geographic-ig terjed. A baleset pszichotikus hatásai idővel a tömegkultúra szerves részévé is váltak nem csak a babonás kelet-európai, de a nukleáris krízisekre oly érzékeny nyugati társadalmakban is. A kiürített, halott „Zóna” kapcsán ide sorolható Tarkovszkij Sztalker című filmje 1979-ből (Moszfilm), ami a katasztrófa szomorú következményeinek pszichológiai előképét adta egy művész vízióján keresztül. A harrisburgi baleset előtt pár nappal Hollywoodból kikerült Kínaszindróma (The China Syndrome) pedig nem kevésbé járult hozzá az USA-ban kialakult legnagyobb nukleáris pánikhangulathoz. Paul Dobraszczyk12 is hosszasan foglalkozik a kulturális-pszichológiai hatásokkal, megemlítve például a STALKER nevű orosz számítógépes játékot, amelynek elképzelt helyszíne a kiürített „Zóna”, vagy az amerikai Élet az ember után (Life After People) című tudományos-ismeretterjesztő filmsorozatot, ami külön foglalkozik a „modern Pompei”-vel, Pripjaty városával is.

Karácsonyi Dávid

74


A „Csernobil-szindróma” mint társadalmi térszerkezeti torzító erő? A kérdés ilyen jellegű megközelítése némileg furcsán hathat a hazai olvasóra, aki eddig főként csak a baleset ökológiai vagy egészségügyi kérdéseiről tájékozódhatott, netán csak a tévé képernyőn láthatott egy-két hajmeresztő, a valóságot nem sokban közelítő riportot. Pedig, ha belegondolunk, helytálló a felvetés, hogy egy ilyen baleset következményei hosszabb távon kihatnak egy tágabb régió, országrész vagy egy egész ország regionális struktúráira. Nem csak arról van itt szó, hogy a kiürített területek lakatlanná váltak, azaz a társadalmi térben egy üres, fehér folt, ha úgy tetszik, egy „fekete lyuk” keletkezett. A kitelepített embereket egyrészt el kellett helyezni valahol, ami egyes helyeken rövid ideig ható demográfiai deficitet, máshol többletet jelentett, ráadásul a szomszédos térségek is jelentős károkat szenvedtek ökológiai vagy gazdasági téren. A tágabb környezetben a negatív hatású piaci folyamatokon túl az államilag szabályozott gazdasági korlátozások – például a mezőgazdaság vagy a nagyobb ipari beruházások terén – is befolyásolják a fejlődést, részben emiatt is magas a munkanélküliség, jelentős a további elvándorlás. Fontos megjegyezni azonban, hogy a térség „Csernobil-szindróma” nélkül is félreeső, periférikus, az elvándorlás által sújtott depressziós térség volt, illetve lenne. A Poleszje mocsaras erdővidékén már a korábbi időkben is nehéz volt az élet. Nagyobb városok csak a Poleszje kelet-nyugati tengelyét jelentő Pripjaty folyó mentén sorakozó árvízmentes homokhátakon jöttek létre, mint Mazir, Turav vagy Pinszk. A közlekedés főútjait jelentő folyóktól távolabb a mocsarakkal, lápokkal szabdalt erdőrengeteg mindig is alkalmatlan volt a megtelepedésre, így a települések eloszlása is sajátos képet mutat. Egy-egy homokháton egymás mellett sorakoznak a széles, silókukoricával, hajdinával, rozzsal bevetett sovány szántókkal, legelőkkel körbevett nagyobb falvak, míg a köztes erdőségek sokszor teljesen lakatlanok. A Poleszje nyugati részén elterülő Pripjaty-mocsárvidék ráadásul javarészt alkalmatlan a szántóföldi művelésre. A Poleszje térsége azonban nem egységes, a Dnyepertől keletre eső, gombát, erdei bogyókat, vörös és kék áfonyát, málnát adó erdővidékek kevésbé vízjárta térségek, ahol a nagyobb települések helyett sűrű szövedékként rendkívül apró falvak sorjáznak a piciny irtásföldeken, a Deszna, a Szojm és a Szozs folyók mentén. A térség legnagyobb városai, mint Homel, Brjanszk és Csernyihiv is e folyók mentén fekszenek. A régiónak a fa, illetve a ma már kevésbé értékes tőzeg mellett semmilyen jelentős ásványkincse sincs, különösebb ipar se telepedett meg. A szovjet korszakban épp ezért volt rendkívül fontos a térség erőltetett iparosítása, ami a területfejlesztés legfontosabb eszköze volt azokban az időkben. Ennek keretében vált a régió a szovjet polgári atomerőmű-építési program súlyponti területévé, aminek első telephelye a Csernobil mellett az 1970-es években életre hívott Pripjaty szocialista szovjet újváros volt, a mellette épülő, teljes megvalósítás esetén 6 GW-ra tervezett atomenergetikai kapacitásokkal. Pripjaty városát az 1973-ban alapított Kuznecovszk követte, ami a rivnei atomerőmű telephelye lett. A fejlesztési törekvés azonban – sok más szovjet nagyberuházáshoz és ötlethez hasonlóan – épp a visszájára fordult, és a baleset következményeként csak fokozta a régió depressziós jellegét. Szerencse a szerencsétlenségben épp a régió alulfejlettsége, aminek következtében a népsűrűség (30-40 fő/km2) is alacsony volt. A három keleti szláv nép között történelmi távlatokban is határterületet jelentő Poleszje mocsárvidékének elválasztó, barrierjellege csak tovább fokozódott a Szovjetunió, illetve az Orosz Birodalom széthullásával. A három országot a Poleszje tengelyében elválasztó új

Karácsonyi Dávid

75


határ immár nem csak természetfölrajzi, hanem adminisztratív választóvonal is, emellett a korábbi lokális, településközi kapcsolatok, vonzáskörzetek teljesen szétszakadoztak, sok település közlekedési összeköttetése radikálisan megváltozott, vagy elérhetősége megnehezült. A különutas fejlődés ráadásul közel két évtized elteltével a korábban egységes térség három zónájában gyökeresen eltérő társadalmi struktúrák kialakulásához vezetett. A régió periférikusságára, a sajátos problémákra adott regionális politikai válaszok is eltérők, amelyek alapvetően befolyásolják az egyes utódállamokba eső térrészek további fejlődését. A problémát a posztszovjet térség társadalomföldrajzosai is egyre inkább felismerik, ahol szerencsére a korábbi tudományos kapcsolatok – politikától függetlenül – nem szakadtak meg. A három ország határvidékének problémáival külön projektek foglalkoznak. Az alapvetően amúgy is periférikus, gazdaságilag, iparilag alulfejlett, határok által szétszabdalt térség problémáit tehát csak tetézte a csernobili baleset. Ennek következtében még azokat a komparatív előnyöket sem lehet helyben kihasználni, amelyek más periférikus, ám természeti értékekben, tradicionális élet- és gazdálkodási formákban gazdag vidékeken rendelkezésre állnak. Kelet-Európa vidékein ezek a tradicionális formák a piaci gondolkodás (a vidék, mint termék) megerősödése nyomán posztmodern, posztszovjet elemekként lassan újjáélednek, és a fellendülő vidéki, netán falusi turizmus, az ökológiai gazdálkodás – vagy akár a vidék teljes gazdaságának – alapjait képezik. Hajdú-Moharos József13 ugyan még csak a mezőgazdasági exportban okozott károknál említi meg az ún. „Csernobil-imázst”, ám a Poleszjében – képletesen fogalmazva – az ilyen, sokszor nagy gonddal elvetett új kezdeményezések a „nukleáris apokalipszis” szindrómájával sújtott talajon a legtöbb esetben ki sem tudnak csírázni. A törekvés és az adottságok – egyes térségekben bizonyos egészségügyi korlátozásokkal – ugyan még meglennének, ám a régió külső negatív megítélése, rossz imázsa a gazdasági élet minden szegletét áthatja. A baleset által érintett terület lehatárolása különböző szempontok szerint A csernobili baleset következményei által érintett terület jóval nagyobb, mint általában más ipari balesetek által okozott szennyezés esetében – a következmények felszámolása is jóval nehezebb, költségesebb. A legnagyobb területet a baleset során a megsérült reaktorból kiszabadult Cs-137-es izotóp szennyezte be, amely zömmel a légkörből mosódott ki a csapadék által bizonyos helyek fölött a robbanás utáni kilenc napban, ameddig az atommáglya romjai lángoltak. A baleset következtében fellépő és máig ható egészségügyi problémák jó része a gyorsan lebomló I-131-es és egyéb rövid felezési idejű izotópoktól (például xenon) származott. Emellett Cs-137 szennyezéshez mérten kisebb területeket – nagyjából a reaktorbaleset környékének 30-km-es zónáját – a Sr-90 és Pu-239, Pu240 szennyezett be, utóbbiak felezési ideje ráadásul rendkívül hosszú. A 37 kBq/m2-nél magasabb aktivitást mutató Cs-137 szennyezés által érintett régiók két Magyarországnyi (190 ezer km2) területet tesznek ki Európában, benne Belaruszban, Ukrajnában és Oroszországban fél-fél-fél Magyarországnyi területtel, míg a maradék zömmel Svédország, Finnország, Ausztria és Norvégia, továbbá hat másik európai ország között oszlik meg. 185 kBq/m2-nél magasabb aktivitást mutató Cs-137 által szennyezett területek kizárólag Belaruszban (16 ezer km2), Oroszországban (8 ezer km2) és Ukrajnában (5 ezer km2) találhatók – összesen mintegy harmad Magyarországnyi régió (IAEA 2006).

Karácsonyi Dávid

76


A céziumszennyezettség mértéke a csernobili baleset által érintett területek lehatárolására egy nemzetközileg is elfogadott, egzakt mutatószám, amely nem csak az egészségügyi, hanem a különböző társadalmi-gazdasági intézkedések alapjául is szolgál. Mértékétől függ egy-egy régió zónabesorolása, így összesen négy zóna került kialakításra. Míg az egyes zóna – „10 km-es körzet”, >1480 kBq/m2 – mindmáig teljesen lakatlan – itt található Pripjaty városa, illetve maga az atomerőmű is –, addig a kettes zónába speciális esetekben – például idősek esetében – engedélyezik a visszatelepülést, ám a belépés engedélyhez, a kilépés pedig szigorú ellenőrzéshez kötött (1380-555 kBq/m2, itt van például maga Csernobil városa is). A hármas zóna (555-185 kBq/m2) az az övezet, ahol a lakosság szabadon eldönthette, hogy marad-e, vagy távozni kíván. A négyes zónában a – hármashoz hasonlóan – fokozott egészségügyi kontroll mellett gazdasági korlátozások is életben vannak, azonban innen már kisebb mértékű volt a kitelepülés (37-185 kBq/ m2, ide tartozik például a régió legnagyobb városa, Gomel, vagy a kijevi agglomeráció egyes részei is). A Cs-137 szennyezettséget egész Európára felmérték, amelyet többek között az „Atlas of Caesium Deposition on Europe After the Chernobyl Accident” című kiadványban publikált 1998-ban az Európai Bizottság. A Cs-137 felezési ideje körülbelül 30 év, ami azt jelenti, hogy 30 évvel a baleset után az 1986-ban kikerült izotópmennyiség már nagyjából a felére csökken, ezért a sugárzási szintek is számottevően csökkennek idővel. Ennek a természetes elbomlásnak, megtisztulásnak az eredményeként a zónák kategorizálása is időről időre változik, gazdasági szigorításokat feloldanak, illetve az egyes zónák területét csökkentik. A baleset következtében fellépő különböző sugárzási szintek lakosságra gyakorolt élettani hatásairól azonban mindmáig komoly tudományos és politikai viták folynak. Hasonlóan nehéz meghatározni azt a határértéket, amekkora szennyezés már az egészségügyi következményeken keresztül a társadalmi és gazdasági élet egyéb területeire is kihat. Sőt, a szennyezés társadalmi életre való hatása több tényezőn, több hatásláncolat egymással való bonyolult összefüggésrendszerén keresztül valósul meg. Ezeknek egyik része a közvetlen egészségügyi folyamatokon keresztül hat, amelyek érintik, érintették a civil lakosságot,illetve az elhárításon dolgozó ún. likvidátorokat, akik legtöbbször távoli régiókból érkeztek. A megromlott egészségi állapot problémát okoz a munkaerő-piaci integrációban, a hosszú távú kudarc megélése (sikertelen gyermekvállalás, egészségügyi problémák, idő előtti halál) pedig társadalmi devianciákhoz (például alkoholizmus), össztársadalmi szinten pedig demográfiai depresszióhoz vezet. Másik része a következmények központi beavatkozással történő kezelése, így a lakosság kitelepítése, gazdasági korlátozások bevezetése, amelyek közvetlenül kihatnak a demográfiai és munkaerő-piaci viszonyokra, továbbá a gazdasági helyzetre. Harmadik fontos szereplő az emberi szubjektivitás, ami az írott, elektronikus és nyomtatott sajtón keresztül is megjelenik, ám a média az imázsalakítással a spontán elvándorláshoz vezető pszichikai hatásokon túl a régió – piaci viszonyok közepette rendkívül sebezhető – gazdasági helyzetét (negatív externáliák) is alapvetően befolyásolja például a külföldi tőkebefektetések tükrében. A társadalmi hatások mérésére tehát egzakt mutatószámot kidolgozni vagy többváltozós módszerrel lehetséges, vagy önkényesen kell kiválasztani valamely karakteres társadalmi-demográfiai, esetleg szociális indikátort. Ennek segítségével aztán a baleset következményeként a társadalmi folyamataikban is érintett térségek lehatárolhatók. Előbbi módszerre legalkalmasabb például a főkomponens analízis, ami azonban a megfelelő területi szinten mindhárom országra hozzáférhető kevés statisztikai információ miatt

Karácsonyi Dávid

77


nehézkes. Utóbbi módszer kapcsán több mutató is szóba jöhet, így például valamely demográfiai mutatószám. Mivel a demográfiai mutatók viszonylag részletesen, területi szinten, időben és országok szerint is egységesen hozzáférhetők, ezért ezeket a mutatókat választottuk ki a kutatás során a csernobili baleset által társadalmi folyamataikban is alapvetően érintett területek lehatárolására. Demográfiai folyamatok a Poleszje területén A demográfiai tendenciák mérésére alapvetően a népszámlálásokból állnak rendelkezésre adatok megfelelő területi – rajon, kistérség szintű – bontásban. A két utolsó szovjet népszámlálás (1979, 1989) adatai mellett kisebb késéssel az első önálló népszámlálások is lezajlottak az utódállamokban, sőt Belaruszban már kettő is (1999, 2009). Ezekből az adatokból látható, hogyan alakult a népesség az egyes rajonokban, de az egyes városokra külön adat áll rendelkezésre. A millennium utáni első évtized végén Ukrajna és Oroszország népességére csak becslésekkel dolgozhatunk, mivel a cenzusokra csak 2011-2012 táján kerül sor. A három évtizedre terjedő adatsorból (1979–2009) kitűnik, hogy a csernobili baleset következményei a legkarakteresebben az 1990-es évek regionális demográfiai folyamataiban mutatkoztak meg, habár már az 1980-as évek kitelepítései is nyomon követhetők az evakuáció területén. A 2000-es évekre a demográfiai hullámok elcsendesedtek, sőt némi visszavándorlás is detektálható, főként Belaruszban, ahol állami segítséget kapnak a visszatelepülők, illetve a kijevi agglomeráció egyes térségeiben, amely a szuburbanizációs folyamat részeként zajlik. A jelentős arányú poleszjei népességvesztés nem új, vagy csak a „Csernobil-szindrómához” köthető jelenség, hisz már az 1970-es években, a baleset előtt is jelentős, a természetes fogyás és az elvándorlás együttes következményeként kimutatható népességszám-csökkenés jellemezte a Poleszje Dnyepertől keletre eső, aprófalvas térségeit. A negatív természetes szaporulat azokban az időkben még csak a falvakat sújtotta, ami a szovjet időkre jellemző faluról városba vándorlással párosulva idézett elő jelentős népességszám-csökkenést már az 1980-as évek első felében. A katasztrófa idején tehát a gyors népességnövekedést, a vidékhez képest fiatalos korösszetételt mutató városokat – ilyen volt az 1970-ben alapított, különösen fiatalos lakosságú szocialista újváros, Pripjaty is – az elvándorlás és a természetes népességfogyás által lassan elöregedő falvak vették körül.14 A baleset évében először Pripjaty városából több mint 50 000 embert telepítettek ki, majd további 20 000 embert az érintett ukrajnai, 100 000 embert a belarusz és 50 000 embert az orosz területekről, azaz összesen 220 000 embert.15 1986 után további majd 100 000 ember hagyta el az érintett ukrán területeket, míg a belarusz térségekből további 25 000, az orosz területekről további 5 000 ember költözött el. A népességmozgás az 1990-es évekig összesen 350 000 embert érintett, de a források ennek kapcsán is rendkívül eltérő számokat adnak meg (250 000 kitelepített ember).16 Figyelembe véve azt, hogy Ukrajna éves népességtöbblete az 1980-as években már évi alig 200 ezer fő volt, így egy ilyen mértékű áttelepítési hullám, ami pár év leforgása alatt 170 ezer embert érintett, rövid időre komolyan átszabta Ukrajna regionális demográfiai arculatát. Ez a hatás Belaruszban még drámaiabb volt, ahol a népességszám az 1980-as

Karácsonyi Dávid

78


években évi 30 ezer fővel nőtt, míg a baleset következtében 125 ezer embert telepítettek át az alig 10 milliós országban, azaz az evakuáció a teljes lakosság majd 1,3%-át érintette – ezzel szemben Ukrajnában csak a teljes lakosság 0,4%-át, Oroszországban pedig 0,04%-ot. Mindebből következik, hogy míg a baleset következményei Oroszországban „szinte észrevehetetlenek” össztársadalmi szinten – nem beszélve az ország területét sújtó egyéb környezeti krízisekről – addig Belarusz esetében ez a probléma a legmélyebb szinten érinti az ország egészét. A következőkben éppen ezért egy, a baleset által érintett belarusz járást vizsgálunk meg közelebbről. Lelcsici rajon – egy potenciális turisztikai régió Csernobil árnyékában? A Lelcsici rajon Belarusz délkeleti felében, a homeli területen, a Pripjaty folyótól délre, közvetlenül az ukrán határon, a Poleszje szívében fekszik. A rajontól délkeletre alig 70-80 kilométerre a csernobili katasztrófa helyszíne található, míg északnyugati részén a Pripjaty Nemzeti Park egy része terül el, amelynek központja Laszkavicsi (Petrikav rajon) közkedvelt üdülőtelep, ahol többek között a belarusz elnök is saját rezidenciával rendelkezik. A sajátos fekvésből adódóan egyrészt a térségnek van egy negatív külső imázsa Csernobil miatt, másrészt viszont kedvező adottságokkal bír a természeti viszonyok terén, ami a „szindróma” leküzdésében is segíthet. A rajonban csupán egyetlen város jellegű település fekszik, maga a rajonközpont, Lelcsici, mintegy 8900 lakóval. Az itt található összes többi település vagy falu, vagy szórvány. Az urbanizációs ráta (34%) jóval elmarad a belarusz átlagtól, az urbánus központok sűrűsége is a legalacsonyabb ezen a vidéken. A rajon 17 400 főnyi falusi lakossága összesen 73 falu között oszlik meg, így az átlagos településméretek nagyobbak az országos átlagnál, viszont a településsűrűség elmarad attól, így nem olyan szétszórt a településhálózat, mint más térségekben, habár a falvak mérete így is elmarad a magyarországitól. A rajon területe alapján a második legnagyobb Belaruszban, csupán a szintén a Poleszjében fekvő Pinszki rajon előzi meg. A népsűrűség alapján a Lelcsici rajon a negyedik legritkábban lakott Belaruszban, a Csernobil miatt részben kitelepített Brahin és Narovlja és az északon, az orosz határ mellett fekvő, eleve ritkán lakott Rosszoni rajon után. Már a csernobili baleset előtt is rendkívül alacsony volt a népsűrűség, csak Rosszoni rajon előzte meg Szovjet-Belaruszban az 1979. évi népszámlálás adatai alapján. A központi település, Lelcsici népessége egészen 1999-ig növekedett, majd lassú fogyásba váltott át, míg a rajon többi települése már régóta erős népességcsökkenést mutatott. A csernobili baleset után nem volt számottevő kitelepítés a rajonból, mivel területének nagy része olyan zónába esett, ahol az elköltözés önkéntes alapú volt. „Csupán” két kisebb falu tűnt el a térképről a rajonban, Kalinyino és Boronovo, amelyek lakosságát ki kellett telepíteni a magasabb sugárzási értékek miatt, majd a településeket ledózerolták, eltemették, a helyüket pedig beerdősítették. Ennek ellenére a rajon 73 településéből 61 településen számottevően megnőttek a sugárzási értékek 1986 után, ahol a rajon népességének 95%-a él, kitéve mind a mai napig a megnövekedett egészségügyi kockázatnak. A Cs-137 izotóp bomlása által keltett sugárzási értékek 37 és 185 kBq/m2 között mozognak a rajon nagy részében, azaz a rajon zömében a „négyes zóna” része. A sugárzási értékek a rajon területének nagy részén azonban így sem magasabbak, mint

Karácsonyi Dávid

79


az ausztriai Dachsteinben vagy Skandinávia egyes részein, ahová minden évben turisták ezrei érkeznek. A rajon délkeleti felében – Csernobilhoz közeledve – azonban a sugárzási értékek egyes pontokban drámaian megnövekednek, mint például ahol a két kitelepített falu is feküdt (555-1480 kBq/m2), viszont a rajon északkeleti felét semmilyen szinten sem érintette a csernobili baleset. A rajon rendkívül periférikus fekvésű, sem országos jelentőségű főútvonal, továbbá semmilyen vasútvonal nem halad át területén. A legközelebbi nagyvárosi központ a 80 km-re fekvő Mazir. Nyugati irányban az Almanszki-mocsárvilág terül el, ami a legnagyobb kiterjedésű a Pripjaty-vidéken, így a Breszti oblaszty felé semmiféle közvetlen közlekedési összeköttetés nincs. A Gomeli terület más rajonjaiba is csupán a Pripjaty folyó két hídján át, Turavon és Maziron keresztül lehetséges eljutni. Délről az ukrán államhatár zárja a rajont, ahol csupán egyetlen határátkelő működik Hluskavicsi mellett, ami a még depressziósabb ukrán Poleszje felé nyújt összeköttetést. A belső gazdasági adottságok sem túlságosan kedvezők. Ugyan van néhány fontosabb nyersanyag, mint a gránit (Hluskavicsi), a szapropél (Pribulovicsi) vagy a barnaszén (Bukcsa) és a tőzeg. A legfontosabb nyersanyag azonban a fa, amelynek szállítása vasúti összeköttetés híján csak a költségesebb közúton lehetséges – épp úgy, mint a gránit esetében. A rajon kétharmadát erdők borítják, a mezőgazdaságilag hasznosított terület alig több mint a rajon tizede, a szántóföldek csupán 6%-on terülnek el – azok is inkább homokos váztalajok. A kedvezőtlen agroökológiai adottságokat csak tetézte a megnövekedett sugárzás. A mezőgazdasági termékeknek ugyan sugárellenőrzésen kell átesnie, ahol a szigorú határértékek papíron az EU értékeinél is magasabbak, ám az élelmiszeripar így is meghatározó gazdasági és exporttényező a rajonban. A régióban előállított mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek 60–70%-a exportra kerül. A radioaktivitásra oly érzékeny erdei terméknek, mint a különböző gombák és bogyós gyümölcsök (málna, áfonya, vörösáfonya), hatalmas a gazdasági jelentősége. Egy cég, amelynek telephelye Lelcsiciben működik, a különböző erdei bogyósgyümölcsök feldolgozására szakosodott, gyümölcsleveket és gyümölcsborokat állítanak elő. Az erdőgazdasági vállalatnak Lelcsici mellett pedig egy nagyobb új telepítésű (2006) tőzegáfonya ültetvénye van, amely évente 20 tonna tőzegáfonyát terem. Az erdei bogyósgyümölcsök exportjának fő felvevőpiaca Lengyelország. A szántóföldeken főként rozs, repce, hajdina és takarmányfélék osztoznak. Speciális repcefajtákat a talaj radioaktivitásának csökkentésére ültetnek, ahol a növény zöld részeiben raktározódnak el a sugárzó céziumizotópok, míg a biodízel-előállításra használt magvakban kevésbé. A növény zöld részeit aztán külön kell költséges eljárással kezelni, raktározni. A burgonya és zöldségtermesztés főként a háztáji kiskertekben jelentős, habár a csernobili baleset után sehol sem hajtottak végre talajcserét a térségben. Az állati termékek is nagyobb gazdasági jelentőséggel bírnak, így főként tejet és vajat állítanak elő. A mintegy 100 km-re fekvő kalinkavicsi tejkombinát külön fióküzemmel rendelkezik Lelcsiciben, sőt a szektor 2007-ben és 2008-ban hatalmas állami támogatásban is részesült. A rajonban összesen tíz mezőgazdasági szövetkezet működik, a fő mezőgép- és szerelőállomás Lelcsici csekély iparát gyarapítja. A rajon 10,8 ezer gazdaságilag aktív lakójából 10,6 ezer foglalkoztatott, azaz a hivatalos statisztikák szerint 2008-ban szinte teljes foglalkoztatottság volt. A belarusz sajátosságoknak köszönhetően a munkanélküliség szinte elenyésző a periferikus fekvésű rajonban.

Karácsonyi Dávid

80


A dolgozók csupán 16%-a volt agrárkereső, a többi az élelmiszeripar, az erdőgazdaság, a bányászat és a szolgáltatási szektor között oszlott meg. A szolgáltatási szektor főként a rajonközpontban fejlődik nagyobb ütemben, ahol a különféle üzletek mellet bankfiókok, posta (például EMS szolgáltatással), hotel és több iskola működik. A gazdasági szolgáltatások mellett – mint Belaruszban általában – a társadalmi, kulturális és egészségügyi szolgáltatások is viszonylag jól kiépítettek. A rajonközpontban több könyvtár, kultúrház működik. Rendszeresek a kulturális és sportesemények – néptáncfesztiválok, szüreti, aratási fesztiválok, búcsúk, a kultúrházban fellépő színi csoportok, együttesek – amelyek azonban főként a helyi lakosság kultúra és mozgás iránti igényeit szolgálják ki, azaz például Nyugat-Európával ellentétben kevésbé a turisták idecsalogatására kitalált programok. A népszerű tömeg- és a versenysport – az ún. fizkultura – kiemelt helyet tölt be mind a rajon, mind általában Belarusz életében. A főként állami kézben lévő lakásépítés a rajonközpontban és a négy kijelölt agrárvároskában – agrogorodokban, egykori falvakban – (például Sztodolicsi, Milosevicsi) koncentrálódik. Előbbiben többszintes blokkházak épülnek a fiatal lakók számára, utóbbiakban kisebb kerttel körbevett apró családi egyenházak – és azonnali munkalehetőségek – várják a városokból vidékre költöző fiatalokat. Persze sok lakás és házikó üresen áll, főleg az agrárvároskákban, ami megkérdőjelezi az állami pénzköltés értelmét. A nagy távolságok ellenére a tömegközlekedési összeköttetés és a járatsűrűség a főbb útvonalak mentén megfelelő – sőt Ukrajnával vagy Oroszországgal összehasonlítva kiváló. Azon túl, hogy Mazir vagy Zsitkavicsi irányába rendszeresen járnak buszok, a rajon napi két buszpárral Minszk felé is közvetlen összeköttetéssel bír. Az aprófalvak iskolásait külön iskolabuszpark szolgálja ki. Lelcsici központi buszpályaudvara – a számos más infrastrukturális elemet érintő állami rajonközpont revitalizáció keretében – 2007-ben teljes rekonstrukción esett át, és új, rendezett, modern külsőt kapott. Az utak jó állapotban vannak, az utcák még sokszor a kisebb falvakban is le vannak aszfaltozva. Ennek oka részben a sugárvédelem, kevesebb por kerül így a levegőbe. A függetlenné válás óta Lelcsiciben épp úgy, mint Belarusz más térségeiben reneszánszukat élik a különböző vallási csoportok, felekezetek. Az ortodoxok mellett a katolikusok is külön templommal rendelkeznek, ahol ráadásul a mise is lengyel nyelven zajlik, annak ellenére, hogy a templomba járók magukat belarusznak vallják. A szovjet időkben illegálisan terjedő, alternatívát nyújtó protestáns csoportok – akiknek nem volt szükségük templomokra – megnövekedett vallási jelentőségét az elmúlt húsz esztendőben kezdték csak igazán felismerni. A felekezeti sokszínűség ellenére a rajon etnikai összetétele viszonylag homogén, a lakosság 95%-a belarusz, az ukránok és oroszok alig több mint 2-2%-ot tesznek ki. A nagyfokú homogenizálódás nem csak a második világháború, a szovjet korszak, de a csernobili baleset következménye is. A különböző etnikai szórványok közül sokan éltek az önkéntes kitelepülés során a „hazatérés” lehetőségével, így az oroszok és ukránok mellett többek között magukat zsidónak, lengyelnek, németnek, sőt csehnek vallók hagyták el a Poleszje ezen szegletét, és tértek vissza anyaországukba 1986 után. Mivel a rajon nagy része az ún. négyes zónába esik, ezért az egészségügyi szolgáltatások rendszere is viszonylag jól fejlett, Lelcsiciben önálló kórház is működik. A radioaktivitás által érintett települések lakossága évente esik át egészségügyi kivizsgáláson. A nagyobb mértékben szennyezett települések lakossága számára a gyógyszerek államilag támogatottak, részben ingyenesek. Az állam mellett az ENSZ is jelentős összegeket költ

Karácsonyi Dávid

81


a térségben megvalósuló programokra. Az iskolákban külön orvosi-ökológiai oktatás zajlik arról, hogy a fiatalok hogyan tudnak együtt élni a baleset következményeivel, és tudatosan elkerülni az egészségügyi kockázatokat. Az ún. „csernobilgyerekek” számára minden évben többhetes táborokat szerveznek ökológiailag tiszta területeken, sokszor külföldi segítséggel külföldön, Németországban, Olaszországban, Angliában, Írországban, Spanyolországban vagy akár Kanadában is. A gyerekeket sokszor ottani családoknál helyezik el, így a táboroztatáson keresztül az idők során a családok között számos személyes, baráti kapcsolat is kialakult. Mindez hozzájárul nem csak a gyermekek egészségesebb környezetben való felnövéséhez, de a régió média által táplált negatív imázsát is tompítják. Az ismeretségek keretében több külföldi is felkeresi a környéket – ami egyébként egy-két hetes tartózkodás esetében semmilyen egészségügyi kockázatot nem jelent –, sőt a nők körében külföldiekkel kötött házasságok aránya is magasabb. Utóbbi jelenség viszont az elvándorlást segíti. A régió állami támogatásának – szociális lakásépítés – ellenére erőteljes az országon belüli elvándorlás is. A fiatalok főként Minszkbe, a fővárosba költöznek, ahol külön, költséges állami beruházások keretében megvalósult új lakónegyedek várják a sugárterhelt térségből érkezőket. Lelcsici és az agrárvároskák helyzetével ellentétben a falvak teljesen más képet nyújtanak. Nem csak az elöregedés és a gyors népességfogyás, de a gyermekek körében különösen nagyarányú megbetegedések (például leukémia) is terhelik a települések szociális életét, a lakosság szociális, pszichológiai állapotát. A problémák ellenére a helyi lakosság pozitívan tekint a jövőbe. Az emberek számára a széleskörű állami támogatások egyrészt szociális biztonságot nyújtanak, másrészt a csernobili baleset következményeibe az emberek már beletörődtek, számukra ez semleges, vagy passzívak, vagy kételkedőek a „láthatatlan” sugárszennyezés problémája kapcsán. Ez egy magától értetődő pszichológiai reakció: az emberek a jövőre kíváncsiak, nem akarnak folyton csak a bajokra gondolni, az elmúlt negyed évszázadban beleuntak már abba. Meglepő módon a falusi turizmus fejlesztése is gyakran előkerül, amire Belaruszban is egyre inkább a vidék problémáinak megoldásaként tekintenek. A magánvállalkozások gyorsan fejlődnek e téren, Szvidnoje falu mellett egy nagyobb falusi turisztikai központ is megvalósult tisztán magántőkéből, habár nemhogy külföldi befektetők, de még külföldi turisták is alig érkeznek. A horgász-, agro- és vadászturizmus kedvező feltételei ellenére a régió negatív imázsa nem kedvez a szektor fejlődésének, ahol még a turisztikai képzés sem indult meg. Következtetések Egy-egy régió megítélése teljesen más lehet „kívülről”, mint ahogy azt a helyiek megélik. Különösen igaz ez egy olyan régió esetében, amely negatív imázsát egy olyan balesetnek köszönheti, amelynek következményei „láthatatlanok”, ezért a szélesebb közvéleményt (akik nem élnek együtt napi szinten a problémával) sokkal inkább óvatosságra intik. Az egyes emberek szintjén a következmények megélése hasonló, ám ezek a következmények másként hatottak az egyes országok egészére, sőt a válaszok is eltérők nem csak ennek, hanem a társadalmi-politikai berendezkedés következtében is. Egy

Karácsonyi Dávid

82


kutatás köztes állomásáról kaphatott itt képet az olvasó, a kérdéskör további feltárása a későbbi kutatómunka feladata. Jegyzetek Dobraszczyk, Paul: Pripjat und der Tod der Stadt. Stadtbauwelt, 2010. 101/48, 14–19. o. Karácsonyi Dávid: Sugárzó mosoly helyett... élet a „zóna” mentén. A Földgömb, 2010. 12/8, 72–83. o. 2 Rudenko, Leonid G. (1993): Das Kernkraftwerksunglück von Tschernobyl : Geographische Aspekte der Folgen in der Ukraine. Europa Regional, 1993. 1/1, 31–37. o. Linnik, V. G.: Landshaftno-radioehkologicheskie issledovanija v svjazi s avariejj na Chernobyl’skojj AES. Vestnik Moskovskogo Universiteta. 1996, Serija 5, Geografija. 1. 38–44. o. Šestopalov, Vjačeslav M.: 20 let posle černob’yl’skoj avaryy. Ukraïns’kyj heohrafičnyj žurnal, 2006. 2, 3–8. o. 3 Lásd például: Scherb, Hagen; Sperling, Karl: Heutige Lehren aus dem Reaktorunfall von Tschernobyl. Naturwissenschaftliche Rundschau, 2011, 64/5, 229–239. o. 4 Lakiza-Szacsuk, N. N.–Omel’janec, N. I.: A csernobili katasztrófa társadalmi-demográfiai következményei Ukrajnában. Demográfia, 1991, 34. évf. 216–222. o. Hartung, Arno – Potajew, George – Jazuchno, Valentin: Bevölkerungs- und Sielungsentwicklung in den radioaktiv belasteten Gebieten Weißrußlands. Europa Regional, 1997, 5/3. 21–28. o. Gorlenko, Inga – Starostenko, Anna – Friedlein, Günter: Die Tschernobyl-Katastrophe in der Ukraine – Soziale und wirtschaftliche Folgen. Europa Regional, 1997. 5/3, 5–11. o. Krisjane, Zaiga – Churbakova, Elvira: Soziale Auswirkungen der Tschernobyl-Katastrophe in Lettland. Europa Regional, 1997. 5/3. 16–20. o. 5 Baranovszki, M. O.: Depresiwnist rehioniw Polissja: metodika wisnatschennja, konkreti resultati, cinniki formuwannja. Lwiw, Rehionalna Ekonomika, 2007, H. 1, 116–127. o. Baranovszki, M. O.: Naukowi sasadi suspilno-geografitschnowo wiwtschennja silskih depresiwnih teritorij Ukrajini. Kiewski Nationalni Universitet im. T. Sevchenka, 2009, Kiew, 394. o. Baranovszki, M. O.: Szilszki depreszivni teritoriji Polisszja: oszoblivoszti rozvitku ta szanaciji. Nyizsini Gogol Állami Egyetem, Nyizsin, 2011, 315. o. 6 Baranovszki: Szilszki depreszivni teritoriji Polisszja: oszoblivoszti rozvitku ta szanaciji. I. m. 7 Friedlein, Günter: Die Katastrophe von Tschernobyl und ihre Folgen: Die Ukraine setzt trotzdem weiter auf Kernkraft. Praxis Geographie, 1994, 24/10, 23–27. o. Friedlein, Günter: Die TschernobylKatastrophe, Auswirkungen auf den geografischen Raum in Osteuropa. Europa Regional, 1997. 5/3. 8 Gorlenko, Inga – Starostenko, Anna – Friedlein, Günter: Die Tschernobyl-Katastrophe in der Ukraine – Soziale und wirtschaftliche Folgen. Europa Regional, 1997, 5/3, 5–11. o. Hartung, Arno – Potajew, George – Jazuchno, Valentin: Bevölkerungs- und Sielungsentwicklung in den radioaktiv belasteten Gebieten Weißrußlands. Europa Regional, 1997, 5/3, 21–28. o. Jakowlew, Jewgen – Potschtarenko, Viktor – Friedlein Günter: Ökologische Beziehungen zwischen geologischer und biologischer Umwelt in der Ukraine, 10 Jahre nach der Kraftwerkskatastrophe von Tschernobyl. Europa Regional, 1997, 5/3. 12–15. o. Krisjane, Zaiga – Churbakova, Elvira: Soziale Auswirkungen der Tschernobyl-Katastrophe in Lettland. Europa Regional, 1997, 5/3. 16–20. o. 1

Karácsonyi Dávid

83


Marples, David R.: Chernobyl and Nuclear Power in the USSR. St. Martin’s Press, New York, 1986. Marples, David R.: The Social Impact of the Chernobyl’ Disaster. St. Martin’s Press, New York, 1988. Marples, David R.: Post-Soviet Belarus’ and the Impact of Chernobyl. Post-Soviet Geography, 1992, 33/7. 419–431. o. Marples, David R.: The Post-Soviet Nuclear Power Program. Post-Soviet Geography, 1993, 34/3, 172–184. o. Marples, David R.: A Correlation Between Radiation and Health Problems in Belarus? Post-Soviet Geography ,1993, 34/5 281–292. o. Marples, David R.: Environment, Economy, and Public Helath Problems in Belarus. Post-Soviet Geography, 1994, 35/2. 102–112. o. Marples, David R.: Nuclear Power in Ukraine in the Late 1990s. Post-Soviet Geography, 1998, 39/6. 359–369.o. Marples, David R.: Chernobyl: a reassessment. Eurasian Geography and Economics, 2004, 45/8, 588–607. o. Marples, David R.: The Energy Dilemma of Belarus: The Nuclear Power Option. Eurasian Geography and Economics, 2008, 49/2, 215–227. o. 10 Pryde, Philip R. – Bradley, Don J.: The Geography of Radioactive Contamination in the Former USSR. Post-Soviet Geography, 1994, 35/10. 557–593. o. 11 Friedlein, Günter: Die Tschernobyl-Katastrophe, Auswirkungen auf den geografischen Raum in Osteuropa. Europa Regional, 1997, 5/3. 2–4. o. 12 Dobraszczyk, Paul: Pripjat und der Tod der Stadt. I. m. 13 Hajdú-Moharos J.: Ukrajna, Fehéroroszország, Moldávia. Egyetemi jegyzet. ELTE, Budapest, 1995, 38. o. 14 V. Sevcsenkó 1986-os filmje (Nehéz hetek krónikája) érdekes kordokumentum az 1980-as évek második felének Szovjet-Ukrajnájából abból a szempontból is, hogy a riportok során megszólaló pripjatyi – zömmel fiatal – kitelepített lakosok orosz, míg a környező falvak főként idős lakói ukrán nyelven nyilatkoztak, azaz a város-vidék dimenziónak volt egy sajátos etnikai aspektusa is. 15 Diercke Weltatlas 2008. Westermann, Braunschweig, 2009, 96. o. 16 Hajdú-Moharos J.: i. m. 35. o. 9

Limes

84

A GAZPROM székháza

Limes

Limes

85

Gazdaság, energiapolitika

Deák András

Az orosz energiapolitika elmúlt 30 éve

Tanulmányomban röviden áttekintem a szovjet és orosz energiapolitika kereteinek az elmúlt 30 évben történt változását. Három komolyabb szempont alapján vizsgálom a szektor működését: 1. Szektorális célrendszer. Az ágazat fejlesztésének főbb szempontjai jelentősen változtak az elmúlt három évtizedben. Legfontosabb ezek közül, hogy egy erősen autarkiás modell helyett egy kifejezetten exportvezérelt és nemzetközileg nyitottabb szemlélet vált meghatározóvá az olaj- és – mérsékeltebb szinten – a gázszektorban. 2. Intézményi felépítés. Ezen belül is meg kell különböztetni a tulajdonviszonyokat és az állami szabályozáspolitika intézményi adottságait. A kettő között kevés különbség volt a korszak elején, minthogy az állam, mint kizárólagos tulajdonos, magától értetődően nem szorult a szektorális politika más szereplőkkel történő érdemi koordinációjára. Ugyanakkor, legkésőbb a kilencvenes évek közepétől, az olajiparban az oligarchikus tulajdonviszonyok kialakulásával felmerült a tulajdonosi és szabályozáspolitikai szempontok különválasztásának és összehangolásának kérdése. Ez a folyamat leginkább az ezredfordulót követően, a tulajdonosi és politikai reprezentáció szétválásakor gyorsult fel mérvadóan. Bár a putyini időszak leglátványosabb eseményei az ágazatban zajló részleges újraállamosítások voltak, a szabályozáspolitika intézményi kereteinek megerősítése és koncentrációja nem kevésbé jelentős fejlemény a szektor életében. 3. A szektor nemzetgazdasági és politikai jelentősége. Tekintettel az ágazat funkcióváltására, a szénhidrogén szektor nemzetgazdasági jelentősége egyértelműen nőtt és ezen túlmenően megváltozott a szerepe. Jelenleg a szektor működőképességének fenntartása eminens gazdaságpolitikai kényszer, ami sok tekintetben megváltoztatta mind a kormányzati beavatkozás lehetőségeit, mind a nemzetközi érdekérvényesítés szempontjait és korlátait. A kései szovjet rendszer 1965 és 1985 között a Szovjetunió intenzív energiaipari beruházásokat hajtott végre. Az olajtermelés 243 millió tonnáról 1980-ra 603 millió tonnára, a gáztermelés az 1970-es 179 milliárd köbméterről 1985-ig 582 milliárd köbméterre nőtt.1 A növekedés mértékére jellemző, hogy a térség olajtermelése az ezt követő 30 évben, 2008-ig csak 6%-kal, a volt szovjet gáztermelés is csak 36%-kal emelkedett. Ebben a szűk két évtizedben lépett a szovjet blokk a szénhidrogén-korszakba, ment át társadalma egy széleskörű motorizáción és cserélte le korábbi szénerőműveinek jelentős hányadát gáz- és olajtüzelésű egységekre. Ennek megfelelően a növekmény túlnyomó része – az eredeti terveknek megfelelően – a szovjet blokk iparosítási és fejlesztési igényeit volt hivatott kiszolgálni. A főleg nyugat-

Deák András

86


szibériai fejlesztések meghatározó mozgatórugója a korábbi lelőhelyek kimerülése és a belső energiafogyasztás dinamikus növekedése volt. A belső kereslet kielégítése ugyanakkor nem volt kizárólagos szempont. Nem dokumentálható, de életszerű, hogy a drága és körülményes nyugat-szibériai olajipari fejlesztéseknél már eleve elvárás volt, hogy a beruházások egy része exportbevételekből térüljön meg.2 A Szovjetunió az 1950-es évek végétől újra kilépett az exportpiacokra és ekkor még kismértékben, de értékes devizabevételekhez jutott ebből a forrásból. Az viszont nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a korai fejlesztési fázisban megfogalmazott hangsúlyok a hetvenes évek alatt fokozatosan az export irányába tolódtak el. A gázipar fejlesztési elképzeléseit legkésőbb az 1980-as évek elejétől kifejezetten a szovjet blokkon belüli olajkereslet kiváltásának rendelték alá, nem kis mértékben azért, hogy az így felszabaduló volument a nemzetközi piacokra juttassák. Ennyiben a szénhidrogénszektor fejlesztési stratégiája nem illeszkedett teljes mértékben a szovjet antimerkantilista kereskedelempolitikába. Az sokkal inkább egyfajta hibrid volt, amelyben az exportbevételek növelésének ugyan csak másodlagos, de így is jelentős szerepe volt. A teljes keményvalutás olajtermék-bevétel dinamikusan nőtt az időszakban. Az 1972-es olajárrobbanás előtti utolsó évben még csak 781 millió amerikai dollár (USD), az 1984-es csúcson már 16,5 milliárd USD származott ebből a forrásból. Ugyanakkor az exportcélok értelmezésekor figyelembe kell venni más szempontokat is. Egyrészt a növekedés döntően a nemzetközi árak emelkedésének volt köszönhető. Az exportvolumen alig kétszeres emelkedést mutatott. A szovjet vezetés tett ugyan lépéseket a volumen növelésére, illetve a nyolcvanas években az árcsökkenésnek a kivitel növelésén való kiváltására is, ezek jellemzően azonban taktikai és rövidtávú célok maradtak, nem formálták újra a távlatosabb fejlesztési terveket. Nem véletlenül a nyersolaj-kivitel a teljes termelés 8%-a körül maradt és az olajtermék-kivitel sem múlta ezt érdemben felül. Másrészt nem szabad alulbecsülni az iparág importigényét sem. A hirtelen felduzzadt szektor technológiai igényét jelentős részben nyugati importból fedezték. A szektor mérete és importigénye közt erős sztochasztikus összefüggés volt, amelynek aránya a könnyen elérhető geológiai tartalékok kimerülésével párhuzamosan egyre inkább növekedett.3 Paradox, de az ágazatnak részben azért kellett exportálnia, hogy biztosítsa saját technológiai igényeit és ezen keresztül a belső ellátást is. Ez fordítottan is igaz. Amennyiben a szektor bármilyen okból, akár a nemzetközi cserearányok változása miatt képtelen fenntartani a meglévő exportbevételt, elapadhat technológiai utánpótlása, ami már középtávon is jelentősen korlátozhatja a termelést, és ezen keresztül fokozott mértékben a kivitelt. Az iparági stratégiába beépült egy visszacsatolási folyamat, amely aztán a nyolcvanas évek második felétől öngerjesztő módon elősegítette a termelés összeomlását. Az energiaiparra vonatkozó átfogó fejlesztési elképzelések legfelső és szinte egyetlen szintje a tervhivatal (röviden Goszplan) volt. Kétségtelen, hogy az ötéves terveket alkotó mintegy 1500–2000 árucsoport közül mind az olaj, mind a gáz kiemelkedett mind fejlesztési igényeivel, mind az értéklánc alsó szintjén betöltött szerepével. Ennek megfelelően a Goszplan ezt a szektort a Politikai Bizottság kiemelt felügyelete mellett koordinálta, és külön figyelmet fordított arra. Ugyanakkor a nagy fejlesztések jól illeszkedtek mind az ötéves, mind a 15 éves tervezési logikába és valós népgazdasági koordinációt igényeltek, ami legitimálta a Goszplan törekvéseit. A lelőhelyek feltárása több szektor együttműködését igényelte. A nyugat-szibériai termeléshez utakat, vasutat, városokat kellett felépíteni, a kohászati és gépipari kapacitásokat megfelelő szintre hozni mintegy

Deák András

87


két évtizeden keresztül. Ilyen típusú kihívások jól illeszkedtek a tervhivatali logikába, a 30-as évek nagy iparosítási terveihez voltak hasonlíthatók. Ezt követően azonban a végrehajtás meglehetősen fragmentált intézményi csatornákon zajlott. A tervelőirányzatokat a szektorral foglalkozó meglehetősen nagyszámú minisztérium kapta meg, amelyek azokat tovább bontották a regionálisan tagolt nagyvállalatok számára.4 A nyugati típusú iparági vertikális logika ennyiben egyáltalán nem érvényesült a végrehajtás során. Eleve különválasztották a gáz- és olajipart, illetve utóbbinak az egyes műszaki fázisait, külön minisztériumhoz tartozott a szektor gépipara és legfőképpen a külkereskedelme, amelyet kizárólagosan a Külgazdasági Minisztérium, illetve annak pénzügyeit a Vnyestorgbank bonyolította. Mindez rontotta a végrehajtás hatásfokát, ami eleve állandó beavatkozási kényszereket váltott ki a Goszplan és a Minisztertanács részéről.5 Tovább növelte az ad hoc intervenciós kényszert, hogy az olajipar meghatározó szerepet játszott a keményvaluta-állomány kiegyensúlyozásában. Ez volt a Szovjetunió legkön�nyebben mobilizálható árucikke, amit különösebb kötöttségek és előkészítés nélkül eladhatott a nyugati piacokon. A nem tipikus, csúcsévnek számító 1984-ben a teljes exportvolumen majdnem 80%-a származott energiaipari cikkekből, döntően olajból. Érthető okokból sem a cserearányok jelentős romlásának esetén, sem a belső egyensúlytalanságok kialakulásakor nem nagyon maradt más választás, mint a termelési és exportvolumen növelése. Értelemszerűen ezek a kérdések a szűken értelmezett tervgazdasági rendszeren kívül bonyolódtak. Normál esetben a Goszplan a Külkereskedelemi Minisztériummal közösen elkészített egy külkereskedelmi tervet, és ebben szerepelt az energiaexport. Ennek hagyományos tervezési logikája az importigények és a potenciális belső termelési többlet egymással párhuzamos felmérésén, majd azok összehangolásán alapult. Már ebben a fázisban is volt egy informális döntéshozatali kényszer, miszerint a Goszplan az importigények fájdalmas visszaszorítása helyett az exportvolumen, magától értetődően elsősorban az energiaexport növelésén keresztül hozza egyensúlyba a külkereskedelmi mérleget. Azonban érthető okokból egy ötéves terv nem volt képes előre jelezni a nemzetközi cserearányokat. Így a terven belüli „finomhangolás” is újabb nyomást helyezett az iparágra anélkül, hogy az ilyen ad hoc igények akár középtávú költségei a fragmentált döntéshozatali rendszerben a legfelsőbb szinteken jelentkeztek volna. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy amennyiben pótlólagos importszükséglet adódott, a Politikai Bizottság vagy a Goszplan egyik vezetője megkérte a minisztériumot, hogy az elkövetkező pár hónapban termeljenek egy kicsit többet.6 Nyilvánvaló az ilyen irányítási mechanizmus és rendszeren kívüli instrukciók elharapózásának a veszélye. Nem lehet véletlen, hogy a nyolcvanas évekre a szovjet olajmezők legnagyobb hányadát kíméletlenül „letermelték”. Az optimális kitermelési szintekre vonatkozó, a vállalatok szintjén jelentkező tervek a döntéshozatal fragmentáltsága miatt nem jutottak el a legfelső tervezési szintekre. Az ad hoc, és tipikusan a termelés növelését előirányzó beavatkozások tovább rombolták az ipari bázist. A mezők elvizesedése miatt a hosszabb távon potenciálisan kitermelhető mennyiség jelentősen csökkent. 1984-től kezdődően a meglévő termelési szintek csak aránytalan erőfeszítések révén és átmenetileg voltak tarthatóak. Mindez éppen akkor, amikor a nemzetközi olajárak is összeroppantak, erősen korlátozva mind a gorbacsovi politika lehetőségeit, mind az iparág technológiai ellátását. Külgazdasági jelentősége ellenére az energiaipar nem volt kiemelt területe a szovjet politikának. Képviselői nem voltak érdemben reprezentálva a legfelső politikai szinte-

Deák András

88


ken, az iparági döntéshozatal szigorúan a Goszplannak és a Minisztertanácsnak alárendelve működött. Ennek egyik nyilvánvaló oka az iparági szegmentáció és az egységes szektorális döntéshozatali intézményrendszer hiánya volt. Ennek megfelelően nagyon nehéz egységes energiapolitikáról beszélni. A Goszplan tervezési irányszámai – az erre tett kísérletek ellenére – képtelenek voltak energiahatékonysági kategóriákat leképezni,7 és csak mérsékelten tudtak szektorális optimalizációs programokat végigvinni. A tervezés szempontjából a növekedési tervhez tartozó várható energiakereslet, a meglévő nyersanyagbázis és esetleg a beszerezhető technológiaimport jelentette a fő tervezési paramétereket. Nem véletlenül az egész szektor alárendelt szerepet játszott a döntéshozatalban és az iparág korlátjai nem jelentkeztek a legfelső szinteken. Az átmenet, 1989–1994 Az 1989 és 1994 közötti korszakban az iparági környezet radikálisan megváltozott. A Szovjetunió mind földrajzi, mind gazdaságpolitikai értelemben megszűnt létezni. A posztszovjet államok a gazdasági mélyrepülés korszakába léptek, jelentősen csökkentve ezzel a térség energiakeresletét. Ugyanakkor a gajdari sokkterápia sok vonatkozásban nem érintette az energiaszektort. Itt is bekövetkezett egy széleskörű kommercializáció és nyugatosodtak a gazdaságpolitikai eszközei, azonban ez a folyamat elhúzódott és sosem vált teljessé. Exportra ítélve. 1989 és 1994 között az orosz olajtermelés összeomlott, 552 millió tonnáról 317 millió tonnára csökkent. Négy, egymással összefüggő tényező játszott meghatározó szerepet ebben: 1. az orosz olajtermelés felélte korábbi termelési bázisát, a meglévő technológiai szintje mellett a mezők hozama esett, 2. megszűnt a központi gazdaságirányítás és koordináció, majd ezt követően magát az olajszektort is feldarabolták vertikális vállalati szeletekre, 3. a tranzit- és exportszempontból egyaránt fontos volt szovjet tagállamokban nem voltak egyértelműek az üzleti feltételek és importrezsimek, 4. a belső fogyasztás összeroppant anélkül, hogy lett volna a belső keresletcsökkenést kiváltó, az exportot kiszolgálni képes infrastruktúra. A fenti szempontok kiváltképp fontosak, amennyiben a gáziparban nem volt hasonló termeléscsökkenés. A fenti periódusban a gáztermelés stagnált. Későbbi feltárásuk miatt a gázmezők ekkor még nem merültek ki, a Gazprom megőrizte az egységes irányítási struktúrát, részben betöltve ezzel a Goszplan megszűnése miatt támadt űrt, sikeresen kezelte kapcsolatait a volt szovjet tagállamokkal, és a megdrágult olajjal szemben kívánatos alternatív fűtőanyaggá vált az orosz hő- és villamosenergia-termelésben. Ez utóbbi szempont kiváltképp jelentős tényezővé vált a későbbiekben. A kilencvenes évektől kezdődő orosz olajexport növekedését lehetővé tévő egyik ok a bőséges belső gázforrások megléte volt. A gajdari ár- és külkereskedelmi liberalizáció nem vonatkozott az energiaiparra, a folyamat itt csak lassabban és mérsékeltebben bontakozott ki. Míg a gázszektor mindkét vonatkozásban külön tárgyalásokat folytatott a kormánnyal, addig az olajipari vállalatok számára az Energiaipari és a Külkereskedelmi Minisztérium árdirektívái, illetve exportlicenszei voltak a mérvadóak. Ugyanakkor 1992-től kezdődően mindkét szektor cégei közvetlenül kiléphettek és exportálhattak külső piacokra, még ha ehhez szövetségi engedélyre is volt szükség. A termelő egységek szintjén elsőként jelentkeztek a profitabilitás szempontjai. A belső piac a hiperinfláció, a központi árszabás és az export-

Deák András

89


kvóták szűkössége miatt mindkét ágazatban veszteséges volt, nem véletlenül törekedett minden cég az exportpiacokra. Ugyanakkor a belső tulajdonviszonyok tisztázatlansága és az oroszországi devizaszabályozás kötött volta miatt a bevételek jelentős része nem került vissza Oroszországba.8 Ellentétben tehát a szovjet tervezésnek a belső ellátást prioritizáló, és ezt a szempontot az egész népgazdaságra rákényszerítő magatartásával, a cégek agresszív exportpolitikát kezdtek el folytatni, amelyet a központi minisztériumok voltak hivatva kordában tartani. Ez nem volt egyensúlyi állapot, és minthogy a vállalati menedzsmentek messzemenően képesek voltak érdekeiket a minisztériumokon keresztül érvényesíteni, a központi szabályozás fokozatosan leépítette a korábbi exportkorlátokat. Tekintettel a meglévő belső termelési kapacitások és a recesszió miatt összeroppant belső fogyasztás közti aránytalanságra, nem is nagyon volt más választás. Képlékeny tulajdonosi és irányítási viszonyok. Mivel a tervezési folyamat megszűnt és a Goszplan a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján viszonylag gyorsan elvesztette korábbi jogosítványait, a korábbi irányítási struktúrát lefejezték. Automatikusan a következő, a minisztériumi szintekhez kerültek az operatív irányítási jogok és tulajdonosi jogosítványok. Ez egyben a technokrata menedzsmentstruktúrák felértékelődését is jelentette. Minthogy a minisztériumi szint főleg korábbi vállalati vezetőkből állt, a felsőszintű politikai ellenőrzés gyengülését követően a szektorális minisztériumok jogosítványai és érdekérvényesítő képessége jelentősen megnőtt. Ezt a folyamatot gyorsította, hogy 1990 elejétől a Jelcin fémjelezte orosz tagköztársasági szervek igyekeztek a területükön található termelés felett átvenni az irányítási hatásköröket a Gorbacsov vezette szovjet struktúráktól. Ennek első lépcsőjében, 1991 folyamán az orosz Fűtőanyag- és Energetikai Minisztérium magához vonta a több mint fél tucat szovjet minisztériumhoz tartozó jogosítványt a Föderáció területére vonatkozólag. A „kettős hatalom” értelemszerűen kedvezett a vállalati vezetőknek, akiknek támogatásáért „mind a két Moszkva” aktívan versengett. A helyzet lassú konszolidációjával csak 1993 elejétől lehet számolni, ekkor konszolidálódtak az új minisztérium működési keretei. Ebben is jelentős szerepet játszott az 1993. áprilisi, a minisztériumra vonatkozó törvény. Azonban még ekkor sem lehet egységes gazdaságpolitikai struktúráról beszélni, amennyiben a korábbi szektorális fragmentációkat láthatóan nem sikerült meghaladni és a legtöbb terület igyekezett kivonni magát a minisztérium felügyelete alól. Magától értetődően ilyen volt a gázszektor, 1993tól a Gazprom, amelynek saját döntéshozatali csatornája volt a miniszterelnök, korábbi gázipari miniszter, Viktor Csernomirgyin személyén keresztül. De a korábbi regionális olajcégek, a szénbányászat vagy a villamosenergia-szektor is megtartotta relatív autonómiáját, míg az atomenergia felügyelete eleve nem került át a minisztériumhoz. Az ilyen képlékeny irányítási és tulajdonosi helyzetnek érthető módon a vállalati menedzsmentek és az egyes szektorokat irányító, minisztériumi vezetés volt a haszonélvezője. A megváltozott helyzetet jól leírja Vagit Alekperov visszaemlékezéseiben: „A szovjet benzin «olcsósága» révén a Minisztertanács eltartotta az összes veszteséges és nem nyereséges termelőt, kifoltozta a népgazdaság összes hiányát. A brezsnyevi «fejlett szocializmus» az olajdollárokra épült. Az egész az olajmunkások verítékén alapult. És mi azt mondtuk – ennyi! Most mi, olajipariak vesszük a saját kezünkbe az olajfinomítást és a -kereskedelmet, mi határozzuk meg az árat, természetesen a piaccal összhangban, és mi döntjük el, hogy mire költjük a nyereségünk. A Lukoil megalapítása a szovjet gazdaság több kapitányát sokkolta. És még most is többen a «korábbiak» közül odamondogatnak

Deák András

90


a kapualjból, hogy «újgazdagok», burzsujok, kizsákmányolók. Hallgatjuk ezt a zenét… De idézhetném a keleti bölcsességet: a kutya ugat, a karaván halad.”9 A szituáció kedvezett mind a technokratikus jellegű átszervezési kísérleteknek, mind a menedzsment kiszervezési törekvéseinek. Például az olajiparban az 1991–92 folyamán létrehozott mindhárom vertikális olajvállalatnak, a Lukoilnak, a Szurgutnyeftegaznak és a Jukosznak korábbi vállalatvezetők váltak a vezetőivé. Ezek közül Vagit Alekperov egyenesen az első miniszterhelyettesi székből érkezett ebbe a pozícióba, míg Mihail Hodorkovszkij, akkori miniszterhelyettes is ekkor került közelebb kapcsolatba a Jukosszal. Ezekben az esetekben a döntéshozatal intézményi szintje átkerült a vállalatokhoz. Az 1993 elején lezajlott részvénytársasági átalakulások során mindegyik olaj-, illetve gázipari cégben maradt a korábbi vezetés, megnyitva ezáltal az utat a magánosításban való részvételük előtt. Ezt a befolyást a menedzsment már ebben a fázisban is elkezdte tulajdonosi jogokká konvertálni a vócseres és különböző munkavállalói részvényprogramok révén. A korszakot a privatizáció második, centralizáltabb lépései zárták le 1993 folyamán. A vagyongazdálkodási kérdések fokozatosan a Kreml, illetve más, központi szervezetek formális vagy informális befolyása alá kerültek, jelentősen leértékelve a minisztérium szerepét a döntéshozatalban. Ez a központosítás nem volt teljes körű és konfliktusoktól mentes. Ekkor vált el egymástól véglegesen a gázipar és az olajipar fejlődési útja. Bár a Gazprom-részvények 60%-át elvileg privatizálták az első szakaszban, a menedzsment ellenérdekelt volt a túlzott magánosításban. Támaszkodva Csernomirgyin miniszterelnöki befolyására az állami tulajdon nagyobb biztonságot ígért. A Gazprom nem került felosztásra, a maradék részvényhányadot nem privatizálták és gyakorlatilag a menedzsment rendelkezett vele.10 Hasonlóképp a szénbányászat esetében a centralizáció nehézségekbe ütközött. A helyi regionális elit és vállalatvezetők főleg a helyi bányászsztrájkokra támaszkodva sikeresen konfrontálódtak Moszkvával és a minisztériumi vezetéssel. Ebben szerepet játszott, hogy a széntermelés továbbra is központi szubvenciókra volt utalva és nem vált exportiparággá az időszak folyamán. Az energiaszektoron belül csak az olajipar esetében lehet nem tisztán menedzsmentalapú privatizációról beszélni. A politikai vezetés ugyan elfogadta a minisztériumi menedzsmentcsoportok megszerzett pozícióit, de a maradék állami vagyon magánosításába már más csoportokat is bevont. Ez bizonyos mértékig közös érdeke volt mindkét félnek. A menedzsmentek politikai garanciákat kaptak tulajdonjogaik érinthetetlenségére vonatkozólag, míg az új, szektoron kívüli oligarchák nagyobb szervezeti és irányítási káosz nélkül vehették át az ágazatot. Összességében az olajipar privatizációja, minden ellentmondás ellenére, még mindig relatíve transzparens folyamat volt a többi szektorhoz képest. Konszolidációs politikai szerep. A korai jelcini időszakban a korszak pénzügyi egyensúlyának megteremtése és a szociális viszonyok pacifikálása kiemelt politikai szempont maradt. Mind a kettő felértékelte egyrészt a gazdaságpolitika súlyát a teljes döntéshozatali rendszerben, másrészt a keményvaluta bevételeket termelő ágazatok szerepét. Ez bizonyos mértékig magyarázza, hogy a szektort miért érintette csak kisebb mértékben a gajdari gazdaságpolitika, illetve hogy miért válthatta a gazdaságért felelős, liberális kvázi miniszterelnököt az iparág hagyományos népgazdasági vonalát reprezentáló szereplője, a gázszektorért felelős Viktor Csernomirgyin. Önmagában nem is annyira a megválasztásának körülményei – egy, a liberális gazdaságpolitikát ellenpontozó, kompromisszumos

Deák András

91


figura iránti igény – hanem az azt követő, öt és fél éves töretlen miniszterelnökség ténye árulkodó a szektor jelentőségének megértésekor. Jelcin különböző korszakokban, különböző okokból volt ráutalva Csernomirgyin támogatására. Azonban volt néhány olyan szempont, amelynek a korszak folyamán végig eleget tett. Egyrészt a gáz-, és kisebb mértékben az olajszektor komoly donorpozíciókkal bírt, amelynek révén a régiókkal és az iparvállalatokkal szemben elégséges alkuerőt tudott biztosítani a politikai jellegű tárgyalásoknál. Ez nem feltétlenül pénzt jelentett. Adott esetben naturáliákban, a téli fűtési szezonra való felkészülésnél az energiaszektor megkerülhetetlen, és a hadsereget leszámítva utolsó szövetségi hálózat volt, amelynek révén érdekeket lehetett érvényesíteni. Ez nem volt lebecsülendő szempont 1993 elején, amikor a szövetségi rendszer az összeomlás szélén állt. Másrészt hatékony adórendszer és pénzügyi ellenőrzés híján, kénytelen volt alkut kötni a szektor képviselőivel, ha részesülni akart annak jövedelmeiből. Nem volt alternatív energiaipari elit, amely átvehette volna az iparág feletti hatékony irányítást. Viszont a felpuhult és Jelcin által már csak megörökölt gazdaságpolitikai mechanizmusok nem tették lehetővé, hogy önállóan kontrollálja ezeket a csoportokat. Ki kellett velük egyeznie, és ez sok vonatkozásban megmagyarázza az ágazati kontinuitást is. Harmadrészt a későbbi időszakban, az oligarchák felemelkedésével párhuzamosan Jelcinnek egyre inkább szüksége volt egy szektorális alternatívára, amely adott esetben hozzá lojális, és képes iparági szinten is nyomást gyakorolni, vagy adott esetben szert tenni az ágazat exportbevételeire. Nem véletlen, hogy Csernomirgyin leváltásakor is a korábbi energiaipari minisztert, Szergej Kirijenkót bízta meg kormányalakítással, részben éppen az oligarchák visszaszorításának szándékával. Az oligarchák kora, 1995–2004 Bár nagy a csábítás, hogy az energiaipar oligarchikus berendezkedését egységesként kezeljük, valójában a magánosítás szinte a legtöbb tényező szempontjából vegyes eredményeket hozott. Legfőképpen azért, mert maga a privatizáció sem járt a korábbi menedzsmentek teljes körű lecserélésével, illetve a magánosított vállalatok sohasem szakadtak el végérvényesen attól a politikai közegtől, amely létrehozta őket. Az olajcégek nagyon is vegyes képet mutattak, eltérő stratégiákat követtek az érintett időszak folyamán, ennek megfelelően különböző módon is fejezték be a periódust. Az exportoffenzíva. Az orosz olajipar 1999 és 2004 között mintegy 50%-os növekedést mutatott fel, termelése 459 millió tonnára bővült. Ez a mennyiség teljes egészében exportra került. Az 1999-et követő nyolc évben Oroszország kínálatának növekedése meghaladta a korszak teljes kínai keresletnövekményét. Ez az eredmény részben a meglévő mezők technológiai modernizációjának, kisebb mértékben új lelőhelyek feltárásának, illetve az exportinfrastuktúra kiépítésének volt betudható. Míg az előbbi nem igényelt érdemi koordinációt a piaci résztvevők között, addig az utóbbi az állami monopólium, a Transznyeft részvételével és az olajvállalatok kifejezett támogatása mellett valósult meg. Kiemelt szerepet játszott a balti olajvezeték (BTSZ), amelyet 1999-től kezdődően mintegy 72 millió tonna/év kapacitásra fejlesztettek, és jelenleg a legnagyobb exportterminál Oroszországban. Mindez az iparági konszolidáció eredménye. A piaci szereplők képesek voltak helyreállítani a termelési struktúrákat és konszenzusos alapon kiépíteni az exporthoz szükséges infrastrukturális és intézményi csatornákat.

Deák András

92


Még fontosabb azonban, hogy ezek a fejlesztések már kifejezetten az export növelésének szándékával születtek. A fejlesztéspolitika makroszinten, de az egyes cégekre lebontva is szinte kizárólagosan az exportvolumen növelését célozta és csak másodlagos bevételi forrásként tekintett a belső piacokra.11 Ezzel párhuzamosan jelent meg a külföldi terjeszkedés, illetve az iparági szinergiák kiterjesztésének a szándéka is. Korábban csak a pénzügyi aktívák és folyamatok külföldre való kiszervezése volt jellemző egyértelműen tőkekimenekítési célzattal. Azonban ezek a szempontok az oroszországi tulajdonszerzést és konszolidációt követően kiegészültek az iparági profitmaximalizáció és bevételnövelés szándékával is. Nem véletlenül a Lukoil jelentős benzinkúthálózatot szerzett Kelet-KözépEurópában és finomítókat a Balkánon, miközben a Jukosz is sikerrel pályázott a litvániai finomítóra. Ezek a befektetések már egy vállalati stratégia elemei voltak és nem pusztán tőkekimenekítési céllal születtek. Privatizált iparpolitika. A magánosítás nemcsak megoldotta a korábban bizonytalan tulajdonosi viszonyokat, de beágyazta az új tulajdonosokat a szektorális politikába is. Valójában inkább az előbbi bírt forradalmi jelentőséggel, az utóbbi tekinthető hangsúlyeltolódásnak is. Míg korábban a minisztériumok és a menedzsmentek összefonódása képezte a döntéshozatal gerincét és biztosította a szabályozás alárendelődését a kvázi tulajdonosi szempontoknak, addig ezt követően a magántulajdonosok politikai befolyása képezett olyan védőernyőt, amely mellett a vállalatok szabadon érvényesíthették az érdekeiket. A magánvállalatok tulajdonosi viszonyai sem mentek át radikális változáson. A Lukoil és a Szurgutnyeftegaz esetében a korábbi menedzsment legalizálta és transzformálta korábbi befolyását tulajdonná, a Jukosz esetében egyfajta szimbiózis jött létre Muravljov és Hodorkovszkij között. Csak a Szibnyeft és a TNK esetében beszélhetünk radikális cseréről, ahol politikai támogatással rendelkező pénzügyi csoportok szereztek támogatást.12 Ugyancsak nehéz értelmezni a privatizációs folyamatot a Gazprom és menedzsmentjének kapcsolata vonatkozásában, amennyiben itt nem került sor utóbbinak jelentős és a későbbiekben visszafordíthatatlan tulajdonszerzésére. A Gazprom minőségileg megragadt az 1995 előtti, a „menedzsment által irányított állami cég” kategóriában. A rendezett tulajdonviszonyok a jelcini rezsim átmeneti konszolidációjával megteremtették a nagyobb mérvű beruházások lehetőségét. Nem mindegyik vállalat élt ezzel a lehetőséggel. A stratégia nagyrészt aszerint különbözött, melyik menedzsment, milyen mértékben őrizte meg korábbi, szektorális jellegét. Mind a Szibnyeft, mind a TNK, amelyekbe kizárólag az ágazaton kívülről érkeztek az új tulajdonosok, extrém pénzügyi orientációt folytatott és csak kis mértékben forgatták vissza a nyereséget az iparágba. Kiegyensúlyozott, a belső növekedésen és külpiaci terjeszkedésen alapuló politikát folytatott a Lukoil, míg a vegyes menedzsmentű Jukosz agresszív befektetési megoldásokat és növekedési utat választott. Összességében a makroszinten elért látványos növekedés ezeknek a meglehetősen vegyes megoldásoknak az eredője volt. A privatizáció lefolytatásának mikéntje, legfőképpen a zálogos privatizáció hosszú időre erős politikai kontextusba helyezte az iparpolitikát is. A magántulajdonosi csoportok Jelcinnek nyújtott politikai támogatása torzította a szektorális adó- és szabályrendszert. Elképzelhetetlen volt az ágazat bevételeinek hatékony adóztatása egy olyan helyzetben, amikor Jelcin politikai túlélése ezen csoportok összehangolt támogatásának volt a függvénye. A kilencvenes évek második felének Anatolij Csubajsz fémjelezte liberális technokrata kísérletei értelemszerűen kudarcba fulladtak egy ilyen összefonódás mellett.

Deák András

93


Jelcin idején a szektorális adók bonyolult és egyedi alkufolyamatok eredményei voltak, semmint egy egységes és normatív adórendszer befizetései. Ugyanakkor az iparpolitika volt az az átfedő felület, ahol a későbbiekben nem volt egyértelmű a feltörekvő putyini és az oligarchikus ómoszkvai csoportok konfliktusának elkerülhetetlensége. Formailag ez a terület a politika és a gazdaság köztes mezőjében feküdt, mindkét fél joggal tekinthette azt a saját felségterületének. Továbbá a kérdés kiegyensúlyozott erőviszonyok esetén pusztán járadékelosztási kérdésként is felmerülhetett volna, széles teret nyitva a kompromisszumok előtt. A konfliktus a Hodorkovszkij-ügy kapcsán kulminálódott, nem lebecsülendő szerepet játszva abban. Harc a járadékért. A jelcini időszak második fele, illetve annak a Putyin korszakba nyúló négy éve hozta el az első komoly politikai küzdelmet a szektorból származó járadékért. Leszámítva a korai, bakui olajtermelést, ilyen jellegű küzdelmek értelemszerűen nem jelentkeztek Oroszország korábbi történelmében. Az orosz kormányzat rivális nélkül kontrollálta az olajjövedelmeket. Azonban az ágazat mind jövedelmezősége, mind függetlensége miatt is nagyon jól leválasztható volt az orosz „gazdaságtól”. A legtöbb orosz exportágazat valamilyen szinten ki volt téve akár a szabályozási, akár más piaci kockázatoknak. Ezzel szemben az olajiparnak nem voltak komoly belső inputjai, a cégek a teljes vertikum felett rendelkeztek, az alapanyagok beszerzésétől az értékesítésig. Bár állami kézben, de egy viszonylag kontrollálható vállalaton, a Transznyeften keresztül zajlott az export. A gáziparral ellentétben mérsékeltek voltak a belföldi szociális feladatok. A többi szektorhoz képest relatíve stabil és kiszámítható volt a külpiaci konjunktúra is. A tulajdonosi pozíciók egyetlen érdemi kihívója a kormányzati oldalról érkezhetett. Az 1995-ös zálogos privatizáció annyiban nem jelentett teljes körű magánosítást, hogy a tulajdonosi jogokat a jelcini rezsim „túszává” tette. Magának a magánosításnak is az volt a funkciója, hogy biztosítsa az új tulajdonosi osztály támogatását az 1996-os elnökválasztáson és lehetőleg azt követően is. Jelcin volt az egyetlen potens politikai személyiség, akiről bizonyossággal állítható, hogy nem akarta, és egy idő után feltehetően nem is tudta volna felülvizsgálni az új tulajdonosi viszonyokat. Az olajipar privatizációja így olyan konszolidációs tényező maradt, amelyben a járadék jelentős részét – még ha nem is feltétlenül pénz formájában – az oligarcháknak saját, jól felfogott érdekükből kifolyólag is a rezsim fenntartására kellett fordítaniuk. Ezt a mechanizmust értelemszerűen már elnöksége elején felülírta a putyini berendezkedés. Minthogy nem kívánt az oligarchák támogatására szorulni és a média-, a regionális politika, a pártpolitika vonatkozásában hamar megszüntette azok befolyását, tehát logikusan merült fel a járadékelosztás kérdéseinek újraszabályozása is. Mind az új politikai és a régi tulajdonosi osztály részéről megszűnt a korábbi ráutaltság, ami egyben elültette a kísértést előbbiek esetében a járadékviszonyok, utóbbiak körében a politikai viszonyok újraosztására. Főként azért, mert 2000-től mindkét csoport úgy érezhette, hogy megerősödött. A lassan növekvő nemzetközi olajárak és a bővülő volumen mellett a járadékkifizetések még inkább a tulajdonosi csoportok javára tolódtak el. Csak 2000 és 2003 között 56%-kal nőtt a nyersolajexportból származó makroszintű bevétel13. Eközben a Putyin által a hatalomba emelt csoportok eddigre már berendezkedtek, további terjeszkedésük csak az oligarchák „ómoszkvai” körének rovására történhetett volna. Ugyanakkor érdemes differenciálni a kérdés gazdasági jelentőségének értékelésekor. Az olaj, olajtermék és gázexport teljes értéke még a 2007-es csúcsévben sem érte el a 300 milliárd USD-ét, a GDP 25%-át. Jellemzően 15–20% között mozgott a 2000-es években.

Deák András

94


Ez feltehetőleg még az alacsony belső energiaárak által nyújtott implicit szubvenciók figyelembe vételével is elmarad a meghatározó OPEC- vagy közel-keleti országokban az ágazat részesedétől. Ugyanakkor az itt keletkezett jövedelmek meghatározóak voltak költségvetési szempontból. A szövetségi központ adóbevételei Putyin hatalomra kerülésekor, 2000-ben, a nemzeti össztermék 13,2%-ra rúgtak, és 2003-ban is alig érték el a 18%-át. Összességében tehát csak az öt-hat nagyobb magán energiacég bevételei a szövetségi büdzsé mértékével vetekedtek annak finanszírozási kötelezettségei nélkül. Értelemszerűen a jelcini adóengedmények rendszerét nehéz lett volna fenntartani hos�szabb távon, és a szektorra vonatkozó járadékelosztási kérdéseket valamilyen formában újra kellett szabályozni. Az iparpolitikában a két putyini célkitűzés mentén konfrontálódott a régi és az új elit. Az egyik a 2001-es adóreform teljes körű megvalósítása, az iparági kiskapuk bezárása, a másik a többségi tulajdonrészek vagy a meghatározó döntési jogosítványoknak orosz – magán vagy állami – kézben való tartása. Ami az első célkitűzést illeti, privatizált – és ebben az esetben pár kivételt leszámítva kizárólag orosz jogi és magánszemélyek számára magánosított – iparági tulajdonosi struktúrában gyakori és értelemszerű a járadékoknak az adórendszeren keresztül történő elvonása. Amennyiben az állami tulajdon kicsi, mint ahogy Oroszországban 2004 előtt 5% körül maradt az állami vállalatok részesedése az olajtermelő aktívákban, akkor ez az egyetlen mód a viszonyok újrarendezésére. Az ómoszkvai csoportok egy része értelemszerűen aktívan lobbizott ezen törekvések ellen és tekintettel a kormányban, illetve a törvényhozásban meglévő pozícióikra, ezek a törekvések sokáig sikeresek voltak. Jellemző az oligarchák gazdaságpolitikában élvezett kiváltságos pozícióira, hogy 2000 és 2003 között, a dinamikus növekedés éveiben a nyereségadó-bevétel a GDP 5,4%-ról 4%-ra süllyedt, de Hodorkovszkij letartóztatása után és a kiskapuk törvényi megszüntetését követően egyetlen év alatt újra 5,2%-ra emelkedett14. A külföldi tulajdonszerzés korlátozása, illetve pár szahalini projekt esetében a többségi részesedés külföldi nagyvállalatoktól való meglehetősen agresszív visszavétele 2004 után, a stratégiai lelőhelyekről szóló törvényi szabályozás, amely kormányzati döntéshez kötötte az azokban való külföldi befektetéseket, inkább tekinthető egyfajta politikai biztosíték képzésének. Szemmel láthatóan a putyini vezetés nem kívánt a tulajdonjogi, és ezen keresztül a járadékelosztási ügyekbe külföldi szereplőket bevonni, orosz belügyként definiálta azokat. Ez ugyan inkább egy „rentier” állam jellemző vonása, ugyanakkor még mindig viszonylag puha korlát és széleskörű lehetőségeket kínál a magántulajdonosi csoportok érdekérvényesítésére.15 Természetszerűleg magában hordja egy állami expanzió lehetőségét az iparágban, a hatalmi csoportok számára örökös csábítás a jövedelmek informális elosztására és azok újraszabályozására. Ezek ellen értelemszerűen külföldi részvényesek nagy tömege nyújthatna némi garanciát, amit a vonatkozó törvény, ha nem is formailag, de a gyakorlatban kizár. Nem meglepő, hogy mindez hosszabb távon az államilag is beágyazott vállalatok érdekérvényesítését segíti, hiszen azok nagyobb eséllyel, kevesebb áttétel révén képesek a készletekhez való hozzáférést biztosítani. A putyini korszak járadékelosztási konfliktusa nem független a korszakban folytatott anticiklus-gazdaságpolitikától. 2003-tól kezdődően a putyini gazdaságpolitika kinyilvánított módon is törekedett az olajárrobbanás következményeinek ellensúlyozására, a beáramló külföldi forrás sterilizálására, a költségvetési szufficit megőrzésére és egy tartalékpolitika kialakítására. Minden lehetséges módon meg kívánták őrizni a belső

Deák András

95


egyensúlyt és meg kívánták akadályozni a „holland kór” kialakulását. Minden ellentmondásossága ellenére 2007-ig ez maradt a gazdaságpolitika fő iránya. Az oroszhoz hasonló szigorú fiskális és monetáris rezsim csak nagyon kevés olajexportőrnél került megvalósításra és alapjaiban ellentmond az „olajállamokról” kialakult általános képnek. A megnövekedett exportjövedelmek nem épültek be a kiadási oldalba, nem történt visszafordíthatatlan fiskális expanzió, ami kifejezetten meglepő épp az olajárak felívelő szakaszában, amikor a fiskális politikák jellemző módon el szoktak szabadulni. Ennek egyik oka az orosz elit azon törekvése volt, hogy visszaszerezze pénzügyi függetlenségét. Jelcin időszakában az orosz gyengeség legszembetűnőbb eleme volt, hogy minden egyes csúcstalálkozón kölcsönökért és pénzügyi engedményekért kellett folyamodnia a nyugati partnereknél, ide értve az IMF-programjait is egyes időszakokban. A külföldi adósságállomány leépítése és lejárat előtti visszafizetése a gazdaságpolitika egyik prioritása maradt a korszakban, és 2007-re lényegében sikeresen le is zárult16. Ugyanakkor az a tény, hogy a járadékokat a Kremlnek nem a szűken értelmezett putyini vezetéstől, hanem az azon kívül álló, oligarchikus ómoszkvai csoportoktól kellett megszereznie, jócskán megkönnyítette a feladat politikai kivitelezését. A politikai elit kétosztatúsága, és a felek egymással szemben táplált ellenérzése nyitotta meg átmenetileg a teret az ilyen technokratikus, leginkább a pénzügyminiszter, Alekszej Kudrin által fémjelzett megoldásoknak. A jelcini tulajdonosi elit már nem volt képes megvédeni pénzügyi pozícióit, a putyini új tulajdonosi csoportoknak még nem igényelték annak jelentős részét. A józan fiskális politika a korai putyini időszak azon túlnyúló eredményének tekinthető. Valószínűtlen, hogy ezen politikai egyensúly nélkül, akár az oligarchikus menedzsmentek megkapaszkodása, akár egy markánsabb renacionalizációs forgatókönyv esetén a technokrata mértékletesség ilyen mértékben érvényesülhetett volna. Az új egyensúly, 2004–2011 Bár a putyini energiapolitika hagyományos értelmezési kerete elválaszthatatlan a renacionalizációs trendektől, főként a belső viszonyok tekintetében célszerűbb arra egyensúlyi helyzetként tekinteni, amelynek hangsúlyeltolódásai nem függetlenek a külső környezetben bekövetkező, esetenként radikális változásoktól. A putyini struktúráknak a 2008-as válság során újra szembesülniük kellett az ország sebezhetőségével és Gorbacsov óta első alkalommal kellett ráébredniük a szektorális exportfüggés megnövekedett voltára. Ezeket figyelembe véve a belső iparági viszonyok meglepő, egyes vélemények szerint talán túlzott stabilitást is mutattak. A konszolidációs folyamat véget ért és az iparág újra a stabilitás versus reform dilemmája felé látszik sodródni. Stabilizációs kényszerek a termelésben és az exportban. A korszak folyamán az olajiparban majdnem teljes mértékben befejeződtek a kései Jelcin-korszakban elkezdődött fejlesztési politikák. Az európai tranzitdiverzifikáció érdemi része lezárult17, megépült az ázsiai exportot kiszolgáló hatalmas, 80 millió tonnás kapacitású Keleti Vezetékrendszer, a renacionalizáció látványos szakasza a Jukosznak és a Szibnyeftnek a Rosznyefthez, illetve a Gazpromhoz kerülésével véget ért. A felhozatal napi 10 millió hordó/nap szinten stabilizálódott. A korábbi napirend utolsó pontjaként a nyersolaj- és olajtermék-kivitel arányának az utóbbi javára való növelése, a finomítói kapacitások modernizációja maradt, amelynek azonban következetes megvalósítása kérdéses az iparági konjunktúra

Deák András

96


fényében.18 A 2008-as válság a szűken értelmezett szektorban nem vált trendfordítóvá, amennyiben az OPEC képes volt a nemzetközi árszintet stabilizálni és így biztosítani azok pár éven belüli helyreállását. Az iparág előtt álló feladatok legfontosabbikává a termelési bázis megújítása vált. Ez tekintettel a készletek szűkösségére és a termelésbe vonandó lelőhelyek nehéz viszonyaira, egyszerre követelnek a korábbinál léptékekkel nagyobb forrásokat és az arktikus off-shore esetében a hiányzó technológiák miatt a nyugati cégekkel való, korábban nem szükségszerű együttműködést. Ehhez képest a gáziparban az exportorientáció és a diverzifikációs folyamatok kezdete leginkább ezen periódushoz köthető. A Gazprom első alkalommal ebben a korszakban próbált megszabadulni a hazai ellátás veszteséges, a korszak késői korszakában kevésbé nyereséges nyűgétől, és forrásait az export növelése szempontjának alárendelni. Az Alekszej Miller fémjelezte menedzsment 2004-ben hirdette meg programját, amelyben egy diverzifikált, nemzetközi energiacéggé való átalakulást tűzött ki célul.19 Ezt a törekvést érdemben kérdőjelezte meg a 2008-as válság. A krízis nem is annyira a többnyire az olajhoz kötött orosz exportárakat törte le, hanem a globalizálódó gázpiac dinamikája révén jelentős piacvesztést okozott a Gazpromnak. Ez ellentétben az olajpiaccal, nem feltétlenül áll helyre a közeljövőben.20 A Gazpromot a korábbi árszintjei mellett a globális piacain komoly kereslethiány fenyegeti, ami eddigi stratégiáját kérdőjelezi meg. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a Gazprom már a korszak második felében nagyarányú befektetéseket kellett, hogy végrehajtson a termelési bázisába, amelyek megtérülését részben az exportbevételeire alapozta. A Gazprom exportstratégiája így nem várt akadályokba ütközött. Összességében a korszak elején úgy tűnt, hogy kisebb fáziskéséssel a gázipar is az olajipar által választott exportorientációt fogja követni. Azonban a 2008-as válság, illetve a globális gázpiac folyamatai ezt a stratégiát erősen megnehezítették és jelenleg a két ágazat dinamikája újból szétválni látszik. Míg az olajiparban az exportpiacok stabilnak tűnnek, jelentős erőfeszítésekre lesz majd szükség a termelés stabilizálásához. Ehhez képest a Gazprom kibővítette belső termelési kapacitásait, de most külföldi piaci eladásait kellene konszolidálnia. Mindkét esetben a korábbi növekedés elérte külső korlátait és további bevétel növekedés csak a piaci konjunktúrának vagy a belső megtakarításoknak és ésszerűsítéseknek köszönhető. A korszak első felére jellemző magas növekedési ráták nem fenntarthatóak. Ez értelemszerűen következményekkel jár mind a szektor, mind az annak jövedelmeiből leginkább részesülő orosz kormányzat és társadalom számára is. Iparpolitikai centralizáció. Mind a szovjet, mind az orosz történelem folyamán első alkalommal került olyan egységes minisztériumi irányítás alá a szektor, amelynek gyakorlati felügyelete Igor Szecsin miniszterelnök-helyettes révén magas szinten be van ágyazva a politikai döntéshozatalba. Ez potenciálisan még akkor is növeli az érdekérvényesítés és a szektorális politikák hatékonyságát, ha hatásköreit értelemszerűen kikezdik mind a gáziparban, mind a nukleáris területen tevékenykedő állami holdingok. Ellentétben a Jelcin-korszakban széttagolt, ágazati politikákkal és a szovjet Tervhivatal, a szektorális összefüggéseket leképezni kevésbé bíró nominális előirányzataival, az orosz vezetés igyekszik a szektort egységes egészként, annak kontextusában kezelni. Erre utal a 2003ban első alkalommal elfogadott Energiastratégia is,21 amely minden hiányossága ellenére is kifejezi az egységes keretek kialakítására vonatkozó igényt. A szektorális politika értelemszerűen nem független a tulajdoni viszonyoktól. Bár a Jukosz-ügy kapcsán elindult renacionalizációs hullám hamar véget ért, a készletekhez

Deák András

97


való hozzáférés, az állami támogatás jobban kijár az állami vagy a politikai szinten magasabban képviselt magáncégeknek22. Ennek az olajiparban egyértelmű haszonélvezője a Rosznyeft, míg olyan, korábban vezető nagyvállalatok, mint a Lukoil, szép lassan a háttérbe szorulnak. Azonban így is csak a teljes olajtermelés mintegy harmada van állami kézben, a többi a magáncégek irányítása alatt áll. Érdekes módon ezzel ellentétes trend van kibontakozóban a gázpiac területén. Míg az olajiparban 5-6 nagyvállalat közt oszlanak meg a járadékok és jövedelmek, kellően rugalmas közeget biztosítva a politikai jellegű háttéralkuknak, addig a Gazprom monopóliuma nehezebben képes allokálni a szükséges politikai tőkét. Egyre több csoport kíván részt hasítani az ágazat bevételeiből, ami felpuhítja és adminisztratív védekezésre kényszeríti a Gazpromot. Nem véletlenül a korszak folyamán került kodifikációra a konszern exportmonopóliuma, miközben a belső termelésben a tőle független termelők aránya 1998 óta folyamatosan nő és már eléri a teljes volumen negyedét.23 Ezek közt olyan, az elit szintjén mélyen beágyazott cégek is találhatók, mint a Rosznyeft vagy a Novatek. Mindezek alapján a korábbi putyini és jelcini elit közötti járadékelosztási konfliktus kiegészült az előbbi diverzifikálódó csoportjainak versengésével. Ma már a konfliktusok fő forrását nem annyira a korábbi privatizációból fakadó, egyenlőtlen elosztási viszonyok képezik, hanem a politika magas szintjén beágyazott, Putyinnal érkező vezetők rivalizálása. Így a Gazprom és a Rosznyeft ellentéte, a Gazprom és a Novatek óvatos versengése vagy a Basnyeft és Tatnyeft körüli nomenklaturális küzdelmek konstituálják igazán az energiapolitikát. Ezek a konfliktusok értelemszerűen kezelhetőek maradnak addig, amíg a politikai osztály képes megőrizni az egységét. Ugyanakkor a szabályozás- és a tulajdonosi politikák közötti viszonyok a kettő közötti átfedés ellenére is megőrizték dualista jellegüket. Nem állítható, hogy a szabályozáspolitika pusztán a belső érdekkonfliktusok derivátuma, a hatalmi játszmák eszköze. Az még mindig leképezi a politikai osztály egységes akaratát és törekszik az iparág egészének, illetve azzal szemben a társadalmi érdekek képviseletére. A privát szereplők továbbra is támogatást kapnak a kormányzattól, amennyiben külső szereplőkkel kerülnek konfliktusba vagy nemzetközi aktívákért versengenek. A TNK számíthatott a kormány csendes segítségnyújtására a BP-vel való viszályában, miközben a Lukoil továbbra is Putyin vagy Medvegyev tárgyalási napirendjére bírja tűzni külföldi terjeszkedési terveit. Ugyan ezt csak másodlagos szereplőként, a Rosznyeft vagy a Gazprom mögött tehetik meg, korlátozva növekedési lehetőségeiket, de nem veszélyeztetve puszta létezésüket. A mai orosz energiapolitika egyszerre hatékonyabb elődeinél, és folytat lassú, evolútív államosítást a szektorban. Az energiaexport varázsában. A korszak folyamán, főként 2007-től kezdődően egyre inkább fellazult a korábban szigorú fiskális fegyelem. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott a 2008-as válság is, amely közel 9%-os GDP visszaesést okozott. A kormányzat a szociális szempontokra helyezte a hangsúlyt és rögzítette a korábbi kiadási szinteket. Mindez egyrészt a korábban a tartalékalapban felhalmozott 140 milliárd USD legjavának elköltését, és ami ennél is fontosabb, az újra 80-100 dolláros szinten stabilizálódó nemzetközi olajárnak a kiadási oldalba való beépülését eredményezte24. Ellentétben a Jegybank tartalékaival, amelyek „visszahíztak” a válság előtti 500 milliárd USD fölé, a fiskális politikában ma nincsenek pufferek. Egy esetleges visszaesés közvetlenül érintené az orosz kormányzatot, és nehéz lenne korrekció, kiadáscsökkentés vagy adóemelés nélkül fenntartani a költségvetést.

Deák András

98


Azonban nem a válság volt a felpuhuló fiskális politika egyetlen oka. Moszkva nem alkalmazkodott a lassuló növekedési trendek és stabilizálódó kitermelés jelentette fiskális kényszerekhez. Ugyanazt a fiskális expanziót akarták fenntartani, amit az olajtermelés évi 10%-os volumennövekedése és az évtized első felének árrobbanása mellett még tartalékok képzésére is elegendőnek bizonyult. Kiváltképp, mivel a szociális paternalizmus szempontjai kétségtelenül erősebben jelentkeznek a politikai ciklus második felében, mint a népszerűbb elsőben. Ennek következményeként Oroszország költségvetési struktúrája ma inkább hasonlít egy „olajállaméra”, mint 2006-ban. Ebben nem lebecsülendő szerepet játszott, hogy a putyini elit elfoglalta a gazdasági pozíciók jelentős részét. Az olajiparnál markánsabb volt ez a folyamat a nem túl versenyképes gépiparban, védelmi iparban, a feldolgozó szektor egyes szegmenseiben, amelyek hagyományosan rászorulnak az állami szubvenciókra. Míg az ilyen igényeknek korábban a politikai megosztottság miatt a pénzügyminisztérium sikerrel ellen tudott állni az ilyen jellegű igényeknek, a gazdasági és politikai pozíciók újbóli összefonódása szűkítette a fiskális politika játékterét. Az állami olajipar ugyanilyen nyomást helyezett a bevételi oldalra, amennyiben ha nem is egységesen, de bizonyos kivételek és adómentességek révén csökkentette befizetési kötelezettségeit. Ezek az intézkedések ugyan publikus szinten is ellenkezést váltottak ki a pénzügyminisztérium részéről, de már nem volt kellő lobbiereje törekvéseinek végig vitelére. Ebben a folyamatban a 2008-as válság egyszerre volt kényszer és alkalom, az akkor adott engedmények és szubvenciók nehezen visszavehetők a kedvezményezett és a politikai döntéshozatalba mélyen beágyazott csoportoktól. A magasan monopolizált orosz gazdaságszerkezetben egy-egy ilyen ellenőrző vagy tulajdonosi pozíció nagyon erős alkupozíciót jelent. Jelenleg a Rosznyeft a teljes termelésben betöltött arányánál jóval nagyobb súllyal bír a mezőfejlesztések területén. Így az elkövetkező időszak termelési szintjeinek kialakítása ma már a korábbi tervhivatali alkukra emlékeztető adópolitikai konzultáció függvénye, amelynek kedvezőtlen kimenetele esetén az olajvállalat akár a lelőhelyek lassabb vagy elégtelen fejlesztése mellett is dönthet. A Gazprom hosszasan halogatta a Jamal-félsziget tartalékainak feltárását, miközben gázhiányról és a belföldi árak megemelésének szükségességéről beszélt. A diverzifikáció örve alatt a legtöbb állami gépipari cég jelentős szubvenciókat kapott mind a költségvetésből, mind az állami bankszektorból. Az állami cégek egyre inkább puha költségvetési korlátokkal szembesülnek, ami nem tesz jót sem a versenyképességnek, sem a makrogazdasági egyensúlynak. Moszkva számára a válság alatt nem is annyira a költségvetési helyzet, hanem a bankrendszer és az állami vállalatok magas külföldi eladósodottsága jelentette a rendszerszintű kihívást. Amennyiben a fiskális politika nem képes ezt a trendet megfékezni, annyiban a nemzetközi környezet negatív folyamatai fognak sokkal fájdalmasabb restrikciót kikényszeríteni. Konklúzió Amennyiben az elmúlt három évtized energiapolitikájának az ívét az elemzés három tényezőjén keresztül vizsgáljuk, bizonyos meghatározó trendek körülírhatók. Egyrészt a szektor fejlesztési logikája eljutott az önellátástól az exportdominanciáig. Ez sokkal magasabb szintű interdependenciát és a világpiacra való ráutaltságot eredményez, mint amit bármikor a Szovjetunió korábbi időszakában tapasztaltunk. Ez, bár minőségi változást

Deák András

99


jelent a korábbi időszakhoz képest, nem biztos, hogy az energiapolitikai döntéshozatalban is leképeződtek az ebből fakadó következmények. Az orosz az egyik legmagasabb önköltségű konvencionális olaj- és gáztermelés. Ehhez képest a világ legnagyobb olajtermelője és gázexportőre. Nehéz túlbecsülni az ebből fakadó kiszolgáltatottságot, ár- és keresleti érzékenységet. Ehhez képest az orosz energiapolitika nagyon sok vonásában továbbra is a szovjet tradíciókat folytatja. Árelfogadó (price-taker), nem kívánja aktívan befolyásolni a nemzetközi árszinteket, nem működik együtt az OPEC-kel. A többi termelőhöz képest még mindig erős pénzügyi orientációval bír és korlátozottabb befektetési tevékenységet folytat a piacain. Ugyanakkor továbbra sem is nyitotta meg teljes mértékben a nyugati befektetők előtt energiaiparát. Még így is messzemenően Oroszország a legfontosabb és legnagyobb nem OPEC-termelő, ahol korlátozott mértékben ugyan, de külföldi beruházók lelőhelyekhez juthatnak. Az orosz energiapolitikai profil nehezen besorolható a globális termelők hagyományos csoportjaiba. Nem véletlenül tekintenek sokan Oroszországra, mint az egyik olyan meghatározó energetikai nagyhatalomra, amelynek elköteleződése ma még nyitott kérdés, külpiaci stratégiája csak most van kialakulóban. Másrészt a korábbi szovjet tervgazdaság és állami tulajdon mára átadta a helyét a szabályozáspolitikának és hazai oligopol tulajdonosi struktúráknak. Főleg ez az utóbbi igen ritka nemzetközi összehasonlításban, az oroszhoz hasonlítható léptékben pedig teljesen egyedi. Külföldi tulajdonosokat nagy arányban sosem engedtek be az orosz energiaiparba. A privatizáció idején nem a bevételmaximalizálás volt a szempont, az oligarchák megerősödésükig és a szektor teljes felosztásáig nem kívánták a tőkeerősebb, külföldi vetélytársakat. Amikor megkésve, a 2000-es évek elején erre törekedtek volna, az orosz kormányzat saját felügyelete alá vonta ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor nem is zajlott le teljes renacionalizáció, nem emelkedett ki egy meghatározó állami olajipari cég, amely a termelési kapacitások döntő hányadát kontrollálná. Egyetlen cég sem bír egyharmados aránynál nagyobbal. Még a trendek sem egyértelműek: ahogy a Rosznyeft lassan növeli részesedését a teljes termelésen belül az olajpiacon, úgy csökken a Gazpromé javarészt magántulajdonosi termelők javára a gázszektorban. Nehéz megmondani, mennyire fenntartható egy ilyen rendszer. Nyilvánvalóan szerepet játszott ebben az, hogy rendelkezésre állt a szovjet gépipari bázis és szektorális know-how, amely nem tette végletesen ráutalttá az orosz cégeket a nyugati támogatásra. Valamilyen oknál fogva a politikai elit megtartotta az olajiparban a magáncégek autonómiáját és a Jukoszt leszámítva nem sajtolta be azokat. Azonban nehéz áttekinteni, hogy melyek azok a peremfeltételek, amelyek változása különböző kimenetelekhez vezethet a jövőben. Végezetül a szovjet időszakban az energiapolitika távolról sem tartozott az eminens politikai kérdések közé, lényegében csak a gazdaságpolitikára szűkült le az ágazati ügyek megvitatása. A külpolitikában másodlagosak, míg a belpolitikában alig észrevehető az energetika reprezentációja. Ehhez képest a szektor mára messzemenően a kül-, bel- és gazdaságpolitika egyik meghatározó kérdésévé vált. A legfelsőbb szintű vezetés eminens tagjai alá tartoznak az iparág ügyei, kiemelt ügyekben és a nemzetközi együttműködés kérdéseiben maga az elnök bír informális döntéshozatali jogokkal. Némi túlzással, ami a szovjet vezetőknek a hadiipar és a védelempolitika volt 30 évvel ezelőtt, az az orosz elitnek az energetika ma.

Deák András

100


Jegyzetek BP, Statistical Review of World Energy, Historical Data, Internet: http://www.bp.com/ sectiongenericarticle800.do?categoryId=9037130&contentId=7068669 2 Azért az export szerepének a fejlesztéspolitikára gyakorolt értékelésekor komoly hangsúlybeli eltérések vannak különböző szerzők között. Néhány amerikai szerző mélyebb összefüggéseket vél kimutatni az export- és fejlesztési politikák között (ld. Robert North: The Impact of Recent Trend sin Soviet Foreign Trade on Regional Economic Development int he USSR. In: Robert Jensen; Theorodore Shabad; Artur W. Wright (eds): Soviet Natural Resources in the World Economy. The University of Chicago Press, Chicago-London, 97-124. o.), míg mások egyértelműen másodlagosnak látják ezt a tényezőt (M. V. Szlavkina: Triumf i Tragedija – Razvityije Nyeftegazovovo kompleksza SZSZSZR v 1960-1980-e godi. Nauka, Moszkva, 2002, illetve Thane Gustafson: Crisis Amid Plenty – The Politics of Soviet Energy under Brezhnev and Gorbachev. Princeton University Press, New Jersey, 1989.). 3 Így például az olajfúró-berendezések importja 1975 és 1983 között kilencszeres, a nyolcvanas évek fejlesztési hullámában a gázszektor importja mintegy ötszörösére nőtt. 4 A gazdaságirányítás részletes leírásához ld. Alan Smith: Russia and the world economy. Routledge, London-NY, 1993, 36–51 és 72–91. o. 5 „A Szovjetunióban csak egyetlen vállalat létezett – a Minisztertanács. Az összes vállalat és a hatóság csak az ő céhei voltak. A mi vertikumunk nem illeszkedett a Goszplan rendszerébe.” Vagit Alekperov visszaemlékezései, In: Nyikolaj Csernyikov: Vertikal Alekperova, Makcentr, Moszkva, 2005. 62. o. 6 Iparági visszaemlékezések szerint Koszigin, a Minisztertanács elnöke adott hasonló utasításokat a Glavtyumennyeftegaz vezeőjének: „Rosszul állunk a kenyérkével – adj 3 millió tonnát a terv felett!”. Idézi: Szlavkina: Triumf i Tragedija. I. m. 143. o. 7 Jellemző módon erre külön hatóságot hoztak létre, ami presztízsében hamar a többi minisztérium alá sorolódott be. 8 Russian Energy Prices, Taxes and Costs, IEA, Párizs, 1993. 9 Csernyikov: Vertikal Alekperova. I. m. 62. o. 10 Pauline Jones Luong; Erika Weinthal: Petroleum Rents without Rentierism: Domestic Private Ownership in the Russian Federation, In: Oil is not a Curse – Ownership Structure and Institutions in Soviet Successor States, Cambridge University Press, NY, 2010, 121–181. o. 11 John D. Grace: Russian Oil Supply: Performance and Prospects, Oxford Institute for Energy Studies, Oxford, 2005. 12 Mindazonáltal a folyamat a korszak viszonyainak megfelelően nem volt véres leszámolásoktól mentes. Csak 1994 januárja és szeptembere között négy magas rangú olajipari menedzsert gyilkoltak meg és többjük ellen kíséreltek meg merényleteket. In: Komu prinadlezsit Rosszija – Nyeftjannij szektor, 1991–2000, Kommerszant. 13 Orosz Nemzeti Bank, Internet: http://www.cbr.ru/eng/statistics/?Prtid=svs, Letöltés ideje: 2011.11.01. 14 J. Gajdar, Sz. Szinyelnyikov-Muriljov, Ny. Glavackaja (eds): Rosszijszkaja Ekonomika v 2004 godu, Insztyitut ekonomiki perehodnovo perioda. Moszkva, 2005. március, 62. o. Internet: http:// www.iep.ru/files/text/trends/2004/2004.pdf, Letöltés ideje: 2011.11.01. 15 Állítólag Putyin engedélyezte Hodorkovszkijnak, hogy eladja a Jukosz 25%-át az Exxon-nak, de utóbbi titokban a többségi részesedés távlati átadását is megígérte az amerikai cégnek. Ez Putyin és Lee Raymond, Exxon igazgató magánbeszélgetésén derült ki, felettébb kellemetlen helyzetbe hozva az orosz elnököt. Tom Bower: The Squeeze – Oil, Money and Greed in the 21st Century. Harperpress, London, 2010. 1–17. o. 16 A külföldi orosz adósságállomány az 1999-es 133 milliárd USD-ről 2007-re 40 milliárd USD alá süllyedt, miközben a GDP majdnem a duplájára nőtt. Forrás: Orosz Nemzeti Bank. 1

Deák András

101


A Balti Vezeték Rendszer 2. lépcsőjét, amely főleg a belarusz tranzit csökkentését szolgálja, a közeljövőben adják át. 18 A finomítói marzsok olyan alacsonyak magas olajáraknál, legfőképpen a motorizáció szempontjából telített piacokon, hogy pénzügyileg nem nagyon érdemes ide jelentős forrásokat juttatni. Azonban egy termelő esetében, ahol bizonyos inputok nagyon olcsók, és a finomítói szektor még jelentős hatékonyságjavítási tartalékokat rejt, kifizetődő lehet egy ilyen stratégia. Továbbá ha az orosz kormányzat úgy dönt, adó- és vámpolitikán keresztül elősegítheti ezeket a fejlesztéseket. 19 http://www.gazprom.com/press/news/2004/june/article62769/ 20 Miközben 2008 után az orosz nyersolaj- és termékexport volumene nőtt, addig az európai piacain a Gazprom 10%-nál nagyobb piacvesztést könyvelhetett el, ami a korábbi fogyasztási szint helyreállásával sem nőtt vissza eredeti értékére. 21 http://www.energystrategy.ru/projects/docs/ES-2030_%28Eng%29.pdf 22 Az orosz gazdaság irányítási viszonyaihoz ld.: J. Pappe; J. Galuhina: Rosszijszkij krupnij biznisz – pervije 15 let. Moszkva, GU VSE, 2009. 96–197. o. 23 Részletesebben: James Henderson: Non-Gazprom Gas Producers in Russia. Oxford, Oxford Institute for Energy Studies, 2010, 252. o. 24 Az orosz válságkezelésről részletesebben: Weiner Csaba: A válság hatása az orosz gazdaságra és államra, In: Ludvig Zsuzsa; Meisel Sándor (szerk.): Gazdasági válság a posztszovjet térségben, Kelet-Európa Tanulmányok VIII. Budapest, VKI, 2011. 44–113. o. és J. Gajdar (szerk.): Finanszovij krizisz v Rosszii i v mire. Proszpekt, Moszkva, 2010. 93–163. o. 17

Limes

102

Az orosz külügyminisztérium épülete

Limes

Limes

103


Ludvig Zsuzsa

Ukrajna orientációs dilemmája gazdasági megközelítésben

Bevezetés Ukrajna a posztszovjet utódállamok egyik legígéretesebbjeként indult el a politikai és gazdasági függetlenedés útján. Azóta tudjuk, az ország igen rögös utat járt be. Sem a politikai függetlenedés és a nemzetállam megteremtésének folyamata, sem a gazdasági önállósodás nem bizonyult könnyűnek. A kilencvenes években Ukrajnát posztszovjet összehasonlításban is kiemelkedően gyenge gazdasági teljesítmény, elhúzódó és mély recesszió, hiperinfláció jellemezte, amely helyzetet csak az új évezredben váltotta fel a gazdaság konszolidációja és növekedése. A gazdasági sikerek azonban törékenynek mutatkoztak, a gazdaság egy sor területén mind a mai napig strukturális problémákkal küzd, s az országot a világgazdasági válság is különösen mélyen sújtotta. Várat magára a politikai stabilitás is, ami a gazdasági problémák következetes kezelhetőségét is erősen csökkenti. A gazdasági átalakulás és nyitás részeként a külgazdasági tevékenységek a régió egészében felértékelődtek. Éppen ezért nem volt mellékes, hogy ebben az új „versenyben” egy-egy ország milyen adottságokkal indul. Ami Ukrajna külgazdasági potenciálját illeti, a kilencvenes évek elején nyugati elemzők egyenesen a legkedvezőbb adottságú posztszovjet gazdaságként tekintettek rá, megelőzve a Baltikum és Oroszország külgazdasági adottságait is.1 Ukrajnának előnyös geopolitikai fekvése (hídfőállás Kelet és Nyugat között), igen kedvező mezőgazdasági adottságai, a népességszáma miatt jelentékeny belső piaca, valamint viszonylag képzett munkaereje és fejlett ipara alapján jósolhattak sikereket a gazdasági önállósodás, ezen belül a külgazdasági kapcsolatok rendszere kiépítésének folyamatában. Ukrajna maga is nagy reményekkel indult el a gazdasági függetlenség útján. Az elmúlt két évtized azonban nem igazolta ezeket a várakozásokat. A külgazdaságilag – és általában gazdaságilag – legsikeresebbnek tekinthető utódálla mok egyértelműen az olaj- és gázkincsekben bővelkedők közül kerültek ki. Ukrajnával szemben a kilencvenes években mindvégig bizalmatlanok voltak a külföldi befektetők, s a korábbinak a töredékére zuhant a külkereskedelmi áruforgalom értéke is. Írásunk a gazdasági élet ezen, Ukrajna számára különösen fontos, ugyanakkor nehéznek bizonyult szegmensével, az ország külgazdasági eredményeivel, s azon belül elsősorban a külgazdasági orientáció témakörével foglalkozik. Természetes, hogy egy ország legjelentősebb külgazdasági kapcsolatait a közel fekvő térségekkel és a szom-

Ludvig Zsuzsa

104


szédos országokkal alakítja ki. Mindezt erősen befolyásolják a múltban kialakult szálak is. Nem történt ez máshogyan Ukrajna esetében sem, azonban éppen a posztszovjet térségen belüli relatíve meghatározó súlya és különleges geopolitikai fekvése folytán mindez nem éppen problémamentes folyamatként indult el és zajlik ma is. Ráadásul az ukrán gazdaság szerkezeténél fogva erősen külpiaci orientáltságú, így a külgazdasági vonatkozások súlya még jelentékenyebb. A multivektoros politika és annak külgazdasági vetülete a kilencvenes években A független Ukrajna a kilencvenes évek elején kezdte el kiépíteni külpolitikai kapcsolatait mindazon államokkal, amelyeket fontosnak ítélt. Nyugati szomszédjainak példáját követve törekedett nyitni Európa, az európai integráció felé. E törekvéseit példázza a már 1995-ben megszerzett Európa Tanács-beli tagság, és Ukrajna európai uniós tagságának 1998-as felvetése. Igyekezett minél több olyan szervezetben is megvetni a lábát, amelyben a szomszédos, a rendszerváltásban valamivel előrébb tartó közép-kelet-európai államok részt vettek.2 Ugyanakkor természetes módon nem fordíthatott egyik pillanatról a másikra hátat a közös múltat képviselő posztszovjet államoknak (s szervezeteiknek sem), élükön Oroszországgal, legnagyobb szomszédjával. Mivel Ukrajna már az önállósodási időszak legelején is Nyugat felé kacsingatott, az új szerveződésben, a szovjet utódállamok együttműködésére hivatott FÁK-ban az ország a visszafogott, tartózkodó részvétel mellett döntött. Így nem vált részesévé az 1992 májusában aláírt, de csak 1994 áprilisában életbe lépett védelmi és biztonsági egyezménynek, a Kollektív Biztonsági Szerződésnek, s a teljes jogúval szemben a társult tagság mellett döntött a FÁK gazdasági együttműködési intézményében is. Ukrajna számára számos – politikai és gazdasági jellegű – okból kifolyólag kulcsfontosságú az Oroszországgal való konstruktív viszony megtartása. Természetesen a kétoldalú kapcsolatápolás a posztszovjet térség többi államára is kiterjedt. Emellett a nemzetközi életben vezető szerepet betöltő Amerikai Egyesült Államokkal, s ezen kívül még egy sor fontos (például Kína) vagy nemzetközi szerepét betöltve kevésbé jelentős (például fejlődő) állammal is kiegyensúlyozott, gyümölcsöző kapcsolatok kiépítésére tört. Ezt a sokirányú külpolitikai törekvést tükrözi Ukrajna kapcsán a sokat emlegetett, s elsőként Leonyid Kucsma ukrán elnök nevéhez kapcsolt „multivektoros” jelző. Az egészen a kétezres évek elejéig folytatott multivektoros külpolitikát általában sikeresként szokás jellemezni. Valóban, a független Ukrajnának sikerült úgy közelednie Európához, kiegyensúlyozott viszonyt megteremtenie az Amerikai Egyesült Államokkal, hogy nem sérültek különösebben a posztszovjet térség vezető hatalmához, Oroszországhoz fűződő szálak sem. Igaz, ez utóbbiakra mindvégig erős hatást gyakorolt néhány speciális szovjet örökség, többek között a fekete-tengeri flotta ügye. A több lábon állásra való törekvés nem meglepő módon a külgazdasági kapcsolatrendszer formálásában is leképződött már a kilencvenes évek elejétől. Ebben a kezdeti időszakban, tömeges és nagy volumenű külföldi befektetések híján, elsősorban a külkereskedelem képezheti az elemzés tárgyát. Hasonlóan az átalakuló országokban tapasztalt általános jelenséghez, Ukrajnában is drasztikus mértékben esett vissza a külső áruforgalom szintje. Ezt a forgalmat ekkoriban alapvetően még külön kezelték: a posztszovjet térségen belüli (orosz szóhasználattal „közel-külföldi”) és az azon kívüli („távol-külföldi) országokkal való áruforgalomként. A meglehetősen bizonytalan lábakon álló statisztikák alapján a

Ludvig Zsuzsa

105


legnagyobb törés a külkereskedelmi áruforgalomban 1993-ban következett be.3 Ebben az évben a távol-külföldi kereskedés az előző évinek a felére-harmadára esett vissza, de a közel-külföldi relációban is drasztikus hanyatlás állt be. Mindezzel együtt az ukrán külső árucsere túlnyomó része a kilencvenes évek elején még a szovjet utódállamokkal folyt. Azonban az ezen kívüli forgalomban ekkoriban még kiemelkedő szerep jutott a három „különutas”, Ukrajnához földrajzilag közel eső szovjet utódállamra is a Baltikumban: 1992-ben mindhárom az első hat nem FÁK-partnerország között szerepelt mind export, mind pedig import vonatkozásban, olyan nagyok mellett, mint Kína és Törökország a kiviteli oldalon, vagy Olaszország, Dél-Korea és Németország a behozatalén.4 1993-ban már Németország mögött az Amerikai Egyesült Államok állt a második helyen a fejlett piacgazdaságok közül. A volt szocialista, nem posztszovjet országok közül ebben a kezdeti időszakban Bulgária emelkedett ki legjelentősebb exportpiacként, őt követte Románia, Lengyelország és Magyarország. Importoldalon az utóbbi két ország vezetett a térségből, de az abszolút első helyre, túlnyomó fölénnyel Németország került. Ebben az évben az ekkori európai integrációval realizált áruforgalom értéke az ukrán hivatalos statisztikák alapján 1,2 milliárd dollárt tett ki. Ugyanebben az időszakban a FÁK-országokkal folyó árucsere a teljesnek még mintegy 80-85 %-ára rúgott, nem utolsósorban a hatalmas energiabeszerzéseknek köszönhetően. Már ezeket a korai éveket is megterhelték az orosz (és türkmén) relációban az ukrán energiaszámla ellentételezésének nehézségei.5 A FÁK-országok részaránya a teljes külkereskedelmi áruforgalomból azonban fokozatosan csökkent, és az évtized derekán (1996-ban) az ukrán kivitelben már csak 51%-ot, a behozatalban 63 %-ot ért el. Egy évvel később a megfelelő részarányok már csak rendre 39, illetve 58%-ot tettek ki.6 1998-ban, az orosz pénzügyi válság régiószerte jelentkező hatásaként a FÁK-on belüli árucsere tovább szűkült, azonban Ukrajna esetében az orosz dominancia megőrződött. A többi posztszovjet partner súlya ebben az időszakban meglehetősen csekélynek volt mondható.7

Ludvig Zsuzsa

106


Ukrajna legfontosabb külkereskedelmi partnerei 1998-ban helyeország zés

Export

%-os érték (millió részesedés a USD) teljesből 1. Oroszország 2905 23,0 2. Kína 737 5,8 3. Törökország 696 5,5 4. Németország 639 5,1 5. Olaszország 550 4,4 6. Belorusszia 548 4,3 7. USA 502 4,0 8. Lengyelország 313 2,5 9. Magyarország 263 2,1 10. Szlovákia 245 1,9 11. Bulgária

205

1,6

12. Szíria

204

1,6

13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20.

Pakisztán Tajvan Egyiptom Moldova Csehország Románia Üzbegisztán India Összesen EU27 összesen FÁK összesen

195 193 187 180 171 161 140 138 12637 3855 4171

1,5 1,5 1,5 1,4 1,4 1,3 1,1 1,1 100,0 30,5 33,0

1. táblázat

Import érték %-os ország (millió részesedés USD) a teljesből Oroszország 7064 48,1 Németország 1264 8,6 USA 590 4,0 Lengyelország 486 3,3 Olaszország 409 2,8 Belorusszia 353 2,4 Kazahsztán 346 2,4 Franciaország 300 2,0 Litvánia 240 1,6 Csehország 209 1,4 Egyesült 205 1,4 Királyság Koreai 196 1,3 Köztársaság Ausztria 194 1,3 Magyarország 194 1,3 Szlovákia 170 1,2 Hollandia 161 1,1 Svédország 149 1,0 Belgium 138 0,9 Törökország 136 0,9 Kína 123 0,8 összesen 14676 100,0 EU27 összesen 4829 32,9 FÁK összesen 7889 53,8

Forrás: Sztatyisztyicseszkij jezsegodnyik ’98, FÁK Államközi Statisztikai Bizottság

Ukrajna az európai irányban többféle úton is törekedett a kapcsolatrendszer intézményes kereteinek minőségi javítására. Egyrészt, egyébként Oroszországhoz hasonlóan, tárgyalásokat folytatott az Európai Közösséggel (majd Európai Unióval) egy átfogó jellegű politikai és gazdasági megállapodás megkötéséről. A Partnerségi és Együttműködési Megállapodás aláírására a posztszovjet térségben elsőként Ukrajnával került sor 1994 júniusában.8 Másrészt, a szomszédos közép-kelet-európai, ekkor már EU-tagságra aspiráló országokkal szeretett volna szabadkereskedelmi megállapodást kötni a kilencvenes évek folyamán. Erre azonban nem került sor, mivel ezen országok úgy ítélték meg, hogy egy olyan állammal való kereskedelemliberalizációs egyezmény, amely magával az EU-val nem rendelkezik szabadkereskedelmi megállapodással, csak nehezítő körülmény lenne az amúgy is problematikus és szövevényes uniós csatlakozási folyamatban.9 Ukrajna

Ludvig Zsuzsa

107


legjelentősebb közép-kelet-európai külkereskedelmi partnereként már ekkoriban is Lengyelország, valamint Magyarország emelkedett ki. Ugyanebben az időszakban Ukrajna – igaz társult tagként, de – részese volt az oroszközpontú FÁK-on belüli gazdasági együttműködésnek, a hosszabb távon közös piaci célkitűzéseket dédelgető, valóságban azonban csak korlátozott, kivételek sokaságával tarkított szabadkereskedelemig eljutó FÁK-országok Gazdasági Uniójának. Az integrációs csoportosulás 1993-ban jött létre és tíz évre szóló programmal indult. Ukrajna következetes távolságtartását példázza, hogy ezen kívül – egészen 2003-ig – nem vett részt Oroszország-központú FÁK-on belüli gazdasági együttműködésben. 1997-ben viszont részese lett az orosz hegemóniát kifogásoló, Oroszországgal szemben távolságtartásra törő GUAM-csoportnak, amely ugyan elsősorban politikai jellegű együttműködésnek indult, azonban gazdasági célkitűzései is voltak, leginkább az energetika és az infrastruktúra-fejlesztés területén.10 Jól látható tehát, hogy Ukrajna már a kilencvenes években is párhuzamosan, mindkét irányú kapcsolatrendszer megtartására-fejlesztésére tört, s bár az évtized végén már megjelent az ország retorikájában az európai integrációs prioritás, ezzel együtt is mindkét kapcsolati rendszer fontos és erős maradt politikai és külgazdasági síkon egyaránt. Amint az 1. számú táblázat mutatja, lényegében erre az időre már ki is alakult – legalábbis a külkereskedelemben – az ukrán gazdaság kettős külső kötődése, azaz a két, közel azonos súlyú külkereskedelmi partnercsoporttal való rendelkezés. A multivektoros politika módosulásai a kétezres években A 2003–2005 közötti időszak kulcsfontosságú eseményeket hozott a korábbi multivektoros külpolitikában, s annak potenciális és közvetlen külgazdasági leképeződéseiben is. 2003-ban, hosszú idő után először vállalta Ukrajna vezetése, hogy országa belép egy fontos orosz kezdeményezésű gazdasági integrációs projektbe, mégpedig a posztszovjet térség négy legjelentősebb gazdaságát (Oroszország, Kazahsztán, Belorusszia és Ukrajna) egyesítő, hosszabb távon ambiciózus gazdasági uniós terveket szövő Egységes Gazdasági Térség (EGT4) csoportosulásba. Bár az ukrán lépés egyértelműen gazdasági együttműködésre vonatkozott, politikai jelentősége vitathatatlan. A döntést akár a multivektoros politika orosz irányba való billenéseként lehetett értelmezni a korábbi határozott ukrán tartózkodások fényében. A Kucsma elnök által elfogadott megállapodásra azonban hamarosan árnyék borult. A 2004–2005-ös narancsos forradalmat követően hatalomra került új elit számára már terhessé vált az ukrán elköteleződés, és a Juscsenko-féle vezetés már az abban való korlátozott ukrán érdekeltséget hangoztatta, amely a szabadkereskedelmi formában merül ki, távol tartva magát minden ennél szorosabb integrációs formától. Ukrajnában ettől az időszaktól kezdve a korábbinál lényegesen nagyobb jelentőségre tett szert az európai integrációs szándék, az ország első számú külpolitikai prioritásaként, az euroatlanti együttműködés égisze alatt.11 Ennek megfelelően Ukrajna már nem mutatott érdeklődést az EGT4 továbbfejlesztése iránt, s így annak többi három tagja már nélküle vágott bele a vámunió megteremtésébe. Az inga igen rövid időn belül mindkét irányba is kilengett tehát a korábbi, kvázi egyensúlyi helyzethez képest. Az ukrán kül- és gazdaságpolitika orientációjának kérdése a 2005-ös fordulatot követően mindvégig az ukrán belpolitika fontos problematikája maradt. Habár az európai

Ludvig Zsuzsa

108


integrációs prioritást a lényegesebb politikai erők egyike sem kérdőjelezte, kérdőjelezi meg, annak árnyalataiban, a részletekben, s magának az orosz kérdésnek a megítélésében már annál jelentősebbek az eltérések. Különösen kiélezte ez utóbbi kérdést a 2006-os, majd a 2009-es orosz–ukrán gázválság, amelynek hatásait csak tetézte a világgazdasági válság drámai begyűrűzése. Ukrajna számára ugyanis az orientációs válasz napi szintű pénzügyi kérdésekkel folyik egybe. Egy Oroszországtól elforduló Ukrajna egyre inkább, s egyre hirtelenebbül világpiaci árakon számolt gázárakkal szembesül, ami a kétezres évek első évtizedének végén mély depresszióba jutott ukrán gazdaság számára életbevágó kérdésként merült föl. Az ukrán gazdaság ugyanis – a szovjet érából örökölt strukturális okokkal magyarázhatóan – nem pusztán óriási energiaigénnyel (és emellett energiapazarló módon) működik, hanem annak exportjára nézve is meghatározó súlyú a beépülő energiaárak ügye. Az ukrán kivitel mintegy harmadát adó kohászat külpiaci sikereit alapvetően befolyásolják az energia bekerülési költségei, de nincs ez másképpen a szintén jelentős részarányt képviselő vegyiparban sem. A 2005 utáni időszak azonban nemcsak a gázárak kérdését élezte ki. A két ország között különböző – gyaníthatóan inkább politikai indíttatású – termékháborúk is dúltak. Ukrán termelőket, termékeket célzó orosz protekcionista intézkedések – és hasonló ukrán válaszlépések – a jövőben sem zárhatók ki, nyilvánvaló negatív hatással az ukrán gazdaságra. A 2003-as év Ukrajna számára uniós oldalról is új ajánlatot hozott. Ekkor kezdett el formálódni a ma már európai szomszédságpolitika néven közismert új uniós politika, amelynek a kezdetektől az egyik kiemelt, úttörő szerepű keleti célpartnere Ukrajna. Az ország a szomszédságpolitika célországai közül elsőként kapta meg az EU-tól a szabadkereskedelmi ajánlatot, méghozzá a számára megformázott mély és átfogó szabadkereskedelemként, ami az egyszerű szabadkereskedelmi formán lényegesen túlmutat, hiszen az uniós joganyaghoz való ukrán közeledés célkitűzését is tartalmazza. A felgyorsult ukrán–EU közeledési folyamat (s általában Ukrajna javuló nyugati megítélése) részeként Ukrajna 2008-ban WTO-taggá vált, amely szabad utat nyitott az Unióval való szabadkereskedelmi tárgyalások megkezdéséhez. Ezek lendülete azonban az utóbbi időkben megtört. Ukrán részről újabban megkérdőjelezik, hogy az Unióval kötendő mély és átfogó szabadkereskedelmi megállapodás mérlege az ukrán gazdaság számára valóban pozitív lesz-e. Miközben ugyanis az uniós joganyaghoz való ukrán közeledés fájdalmas és költséges folyamat, s ráadásul csak hosszabb távon kecsegtet érdemi előnyökkel – a tőle várt strukturális hatások révén –, a gazdasági válság utáni Ukrajna komoly, rövid távon kezelendő gazdasági problémákkal küzd. A WTO-tagság ugyanakkor intézményes oldalról is problémássá teszi az orosz fél által egyre erősebben szorgalmazott ukrán tagságot az időközben megalakult orosz–kazah–belorusz vámunióban. Az EU–ukrán kapcsolatoknak természetesen csak egy vetülete a külgazdasági-kereskedelmi kérdés, az egy átfogó politikai társulási koncepcióhoz társul, azaz Ukrajna külpolitikai orientációjához kapcsoltan jelenik meg. Nem véletlen, hogy Oroszország a kezdetektől nem nézett jó szemmel az EU és Ukrajna között szövődő új típusú kapcsolatra12, s Ukrajna igen nehéz, szinte lehetetlen egyensúlyozásra kényszerült két meghatározó súlyú szomszédja között. A továbbiakban mindennek gazdasági vetületével, az ukrán gazdaság legfontosabb külgazdasági területeivel foglalkozunk.13 Kiinduló hipotézisünk szerint Ukrajna kettős gazdasági kötődésű ország, azaz egyszerre két meghatározó jelentőségű külgazdasági partnerrel-partnercsoporttal rendelkezik.14 Ezen kívül, az ország számára kedvező módon,

Ludvig Zsuzsa

109


további partnerek súlya (például Kína, Törökország) is jelentős, ami némileg enyhíti a kettős szorítás problémáját. A kettős kereskedelmi kötődés a kétezres években Az ukrán gazdaság kettős külgazdasági kötődésének legnyilvánvalóbb területét a külkereskedelem jelenti. A kétezres években mindvégig megfigyelhető, hogy mind a FÁK-országcsoport, mind pedig az EU27-ek egyaránt kiemelkedően fontos külkereskedelmi partnerei az országnak. Azonban, míg 2004-ig erősödő uniós dominancia volt megfigyelhető, a trend 2005-től megfordult. Ez a fordulat éppen ellentétes azzal, ami a narancsos fordulat után várható lett volna, s ez a tény jelzi, hogy mennyire erősen kapcsolódik az ukrán gazdaság az oroszhoz, minden politikai motivációtól függetlenül is. Bár az állami szintű külpolitikai kapcsolatok nyilvánvalóan hatnak egy ország – így Ukrajna – külgazdasági prioritásaira is, az üzletek a vállalati szinten köttetnek, amelyek Ukrajna és Oroszország esetében sajátosak: oligarchikus jellegűek és egymásba erősen beágyazottak. Az alábbi ábrák a gazdaság kettős kötődését még országcsoport szinten jelzik, azonban keleti irányban ez a kapcsolódás elsősorban Oroszországra vonatkozik. Uniós oldalon nincs ilyen egyedi ország-dominancia, bár Németország egyértelműen az első helyen áll a 2010-es adatok alapján mind a kivitel, mind pedig a behozatal vonatkozásában. 1. ábra A FÁK-országokba és az EU27-ekbe szállított ukrán export (milliárd dollár), 2000–2010 25 20 15 CIS FÁK 10

EU27

5 0 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010

Ludvig Zsuzsa

110


2. ábra A FÁK-országokból és az EU27-ektől érkező ukrán import (milliárd dollár), 2000–2010 40 35 30 25

FÁK

20

EU27

15 10 5 0 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010

A FÁK-partnereken belül Oroszország szerepe nemcsak hogy kimagasló, hanem az utóbbi években még növekvő is. S mindez nemcsak az időnként meglóduló világpiaci energiaárakkal van szoros összefüggésben, hanem az ukrán kivitel orosz piaci sikereivel is: 2003 és 2010 között az orosz piacra érkezett ukrán export értéke majdnem megháromszorozódott. Ráadásul Ukrajna további legfontosabb FÁK-partnerei, Belorusszia és Kazahsztán részesei az orosz vezetésű vámuniónak, ami szintén az orosz faktor jelentőségére hívja fel a figyelmet.

Ludvig Zsuzsa

111


2. táblázat Oroszország súlya Ukrajna FÁK-on belüli kereskedelmében (milliárd dollár) EXPORT FÁK Oroszország egyéb FÁK Oroszország részaránya a teljes FÁK relációs külkereskedelemből (%) IMPORT FÁK Oroszország egyéb FÁK Oroszország részaránya a teljes FÁK relációs külkereskedelemből (%)

2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 6,0 4,3 1,7

8,6 10,7 12,7 18,7 23,8 13,5 18,7 5,9 7,5 8,6 12,7 15,7 8,5 13,4 2,7 3,2 4,1 6,0 8,1 5,0 5,3

71,7 68,6 70,1 67,7 67,9 66,0 63,0 71,7 11,5 14,9 17,0 20,2 25,6 33,4 19,7 26,7 8,6 11,8 12,8 13,8 16,8 19,4 13,2 22,2 2,9 3,1 4,2 6,4 8,8 14,0 6,5 4,5 74,8 79,2 75,3 68,3 65,6 58,1 67,0 83,1

Forrás: Ukrajna Állami Statisztikai Bizottsága

Az Oroszországgal való külkereskedelmi partnerség jelentősége azonban a forgalom áruszerkezete fényében világlik meg legjobban. Az ukrán kivitel szerkezete jóval kedvezőbb és diverzifikáltabb is az orosz relációban, mint az uniósban. Az agrártermékek közel azonos súlyt képviselnek mindkét irányban, a vas és acélkivitel súlya azonban már az uniós piacokon jóval nagyobb, habár az orosz piacon is ez a második legjelentősebb ukrán kiviteli árucsoport. Míg azonban az EU-t célzó kivitelben az egyik legfontosabb termékcsoport – a kohászati termékekkel közel azonos mértékben – az ásványi anyagok csoportja, addig a legkiemelkedőbb jelentőségű ukrán kiviteli árukategóriát orosz viszonylatban a gépek és közlekedési eszközök adják. Az ukrán gépipari termékek legjelentősebb felvevőpiaca nyilvánvalóan Oroszország, hiszen 2010-ben a teljes ukrán exportnak mindössze 17,3%-át adta ez a csoport, míg orosz relációban a megfelelő arány 36%.15 Az energetikai és vegyi jellegű ukrán kivitel (valamint behozatal) relatíve nagy súlya az orosz gazdasággal való ágazati összefonódások egyik jele. (3. táblázat) Importoldalon közismert az ukrán gazdaság energetikai függése Oroszországtól, és az is, hogy ezen az ország más posztszovjet energiaszállítókkal (például Kazahsztán, Azerbajdzsán, Türkmenisztán) való kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésével és különböző infrastrukturális elképzelésekkel kíván enyhíteni. Az energetikai függetlenedési törekvések sorába illeszkedik Ukrajna nemrégiben elnyert tagsága az Energia Közösségben, melynek alapvető célja az uniós integrált piacok és egységes szabályozás kiterjesztése az uniós tagságra váró dél-kelet-európai országokra. Az Európai Unió jelentősége – amellett, hogy szintén az ukrán gazdaság kulcságazatai (kohászat, energetika, mezőgazdaság) termékeinek fontos felvevőpiaca – általában abban ragadható meg, hogy innen érkeznek az ország számára meghatározó modernizációs hatások. (3. táblázat) Emellett az uniós cégek jelentősége számottevő a vegyipari termékek és a különböző fogyasztási cikkek

Ludvig Zsuzsa

112


behozatalában is. Németország és Olaszország mellett Ukrajna legjelentősebb uniós partnerei között találjuk térségünkből Lengyelországot és Magyarországot. 3. táblázat Az ukrán külkereskedelem fontosabb termékcsoportjai az EU27, illetve Oroszország vonatkozásában (%-os részarány), 2010 EXPORT IMPORT EU Oroszország EU Oroszország agrártermékek 16,4 14,1 10,0 2,5 ásványi fűtőanyagok és egyéb 27,4 9,2 6,9 66,0 bányászati termékek* vas és acél és ebből készült 28,2 18,9 2,1 4,7 termékek gépek és közlekedési eszközök 10,9 36,0 33,9 10,3 vegyipari termékek 4,1 8,5 19,9 8,6 fentiek együtt 87,0 86,7 72,8 92,1 Forrás: saját számítások az Eurostat adatbázis és orosz vámstatisztika alapján * fűtőanyagok és energia az Oroszországgal való kereskedelemben

Ukrajna számára kedvező, hogy a fentiekben elemzett két nagy partnercsoporton kívül több más állammal is igen jelentős külkereskedelmi kapcsolatokat épített ki, illetve tartott meg. Így kiemelkedő partner az ukrán kivitel számára egy sor Európán kívül fekvő ország is, mint például Kína, India, Egyiptom, Libanon vagy Törökország. Importoldalon az első tíz behozatali forrásország között található a már említett Kína és Törökország mellett az Amerikai Egyesült Államok is. Azonban, mint arról már volt szó, nem ezen országok okoznak az ország vezetésének szinte feloldhatatlan dilemmát. Az Oroszország illetve az Európai Uniótól származó intézményes ajánlatok párhuzamos volta hozza Ukrajnát igen nehéz döntési helyzetbe.

Ludvig Zsuzsa

113


Az ukrán export legjelentősebb 10 célországa, 2010 (%-os részarány)

Libanon; 2,0

Törökország; 5,9

3. ábra

Egyiptom; 2,6

India; 2,8 Kazahsztán; 2,5 egyéb; 44,3

Belorusszia; 3,7 Oroszország; 26,1 Kína; 2,6 Németország; 2,9

Olaszország; 4,7

4. ábra Az ukrán import legjelentősebb 10 forrásországa, 2010 (%-os részarány) Franciaország; Törökország; 1,8 2,1 USA; 2,9 Magyarország; 2,0 Kína; 7,7 Lengyelország; 4,6 Németország; 7,6

egyéb; 28,2

Belorusszia; 4,2

Olaszország; 2,3 Oroszország; 36,5

Ludvig Zsuzsa

114


Külföldi tőkebefektetések – újabb kettős kötődés Bár a külföldi tőkebefektetések az átalakulási időszak elejétől kezdve kiemelten kezelt kérdéskört jelentettek a kelet-közép-európai térség egészében, mint a szűkös vagy éppen hiányzó belső forrásokat pótló fontos lehetőség, a téma súlya a kétezres évekre nagyságrendileg nőtt meg a külföldi tőkeáramlásokban résztvevő tőkék megsokszorozódása folytán. Emiatt jelen írás a tőkebefektetések irányultságát részletesen csak a kétezres évekre lebontva vizsgálja. Hozzá kell azonban tennünk, hogy az átalakulási időszak első periódusában külföldi tőkebeáramláson elsősorban nyugati, azaz fejlett gazdaságból érkező tőkét értettünk Ukrajna esetében is. A kilencvenes években hosszú ideig még az Amerikai Egyesült Államok vezette az országlistát. A közép-kelet-európai régióból, s a fejlődő országokból kifelé áramló tőkék igazán markáns megjelenése inkább a kétezres évekre tehető. Ehhez annyi kiegészítést kell fűznünk, hogy a befektető cégek számát tekintve a térségünkben is igen élénk tőkemozgások voltak jellemzőek már a kilencvenes években is, ezek makrogazdasági jelentősége a későbbi tőkeáramlásokhoz viszonyítva azonban csekély volt. Ezekben a korai, a kivitt tőke nagysága szerint szerényebb Ukrajnát célzó tőkemozgásokban aktív szerepet játszottak a magyar vállalatok, vállalkozások is, elsősorban kárpátaljai ügyleteikkel. Térségünkből rajtuk kívül a lengyel cégek aktivitása emelendő ki mind a mai napig. A kétezres évektől, az orosz cégek egyre aktívabb tőkebefektetéseivel és az ukrán tőkekihelyezések megjelenésével szoros összefüggésben az Ukrajnát érintő tőkeáramlási folyamatokban is jól megragadható a gazdaság kettős kötődése. A rendelkezésre álló statisztikák alapján egyértelmű, hogy a befelé irányuló tőkemozgásokban az Európai Unió viszi el a pálmát az elmúlt évtized egészét tekintve is. Az Ukrajnában eszközölt külföldi tőkebefektetések (FDI) állományának közel 80%-a mögött (2011 féléves adatok szerint) uniós cégek állnak, míg Oroszországra ennek mintegy 7,2%-a jut. A 4. és 5. táblázatok kapcsán, Ciprus kiemelkedő jelentőségével kapcsolatban azonban fontos felhívni a figyelmet egy sajátos jelenségre, az ún. round-trippingre. Ez alatt azt értjük, hogy különböző haszonmaximalizálási (többek között adóelkerülési), esetleg kockázatcsökkentési célokkal igen jelentős nagyságú ukrán tőke hagyja el az országot, amely ciprusi köntösben, azaz FDI-ként érkezik oda vissza. Mivel ezzel a technikával az orosz cégek is előszeretettel élnek, valamint az ukránok által Ciprusba kivitt tőke (OFDI) állománya lényegesen kisebb, mint az onnan beérkezetté, nem kizárt, hogy a Ciprusból érkező tőke mögött orosz (esetleg más) eredetű tőkék is vannak.16 A ciprusi adat azonban minden kétséget kizáróan lényegesen torzítja az FDI és OFDI adatokat, így a reálisabb kép kedvéért érdemes kivenni a vizsgálódásból. Ciprust elhagyva azt látjuk, hogy a harmadik helyre feljövő Oroszország súlya már a hivatalos statisztikai adatok alapján is megközelíti a tíz százalékot a beáramlott tőkét tekintve. Tudnunk kell azonban azt is, hogy az Ukrajnában befektetett orosz tőkék igazi nagysága korántsem tükröződik a statisztikákban. Az orosz cégek a ciprusi köntösön túlmenően más módokon rejtőzködve is jelen vannak az ukrán gazdaság kulcságazataiban. Meghatározó a jelentőségük a kohászatban, olajiparban, alumíniumiparban, vegyiparban, távközlésben stb. Jelentős a részvételük továbbá a pénzügyi szolgáltatási szektorban, mezőgazdaságban, de még a gépgyártásban is. 17 Az orosz cégekre jellemző, hogy Ukrajna kulcságazatait célozzák meg, olyanokat, amelyek saját országukban is meghatározó fontosságúak, s amelyek gyakran még a korábbi szovjet birodalmon belüli munkamegosztásra építenek, tehát lényegében

Ludvig Zsuzsa

115


konzerválják a meglévő gazdasági struktúrát. Az uniós cégek ukrajnai jelenléte szintén része az EU Ukrajna-beli modernizációs szerepének. Ők elsősorban a feldolgozóipar, a pénzügyi és egyéb szolgáltatói szektorok területén fektetnek be. Ukrajna számára más a jelentősége egy orosz és más egy nyugat-európai bázisú letelepült transznacionális társaságnak. Míg az előbbiek az ország gazdasági függetlenségét veszélyeztető orosz eszközként jelenhetnek meg, s oligarchikus jellegüknél fogva az országban a kevéssé átlátható struktúrákat és folyamatokat erősítik, az utóbbiaktól Ukrajnában sokan a nemzetközi munkamegosztásba való szerves bekapcsolódást, pótlólagos tőkét, s nem utolsósorban a fejlettebb technikák, technológiák, vezetési módszerek stb. behozatalát várják. 4. táblázat Közvetlen tőkebefektetések állománya Ukrajnában, 2011. július 1.

EU27 Ciprus Németország Hollandia Ausztria Franciaország Egyesült Királyság Svédország Olaszország Lengyelország Magyarország fenti 10 EU-tag együtt Brit Virgin-szigetek Svájc Oroszország USA Egyéb Összesen EU26 Oroszország Összesen

millió dollár 37686 11619,6 7365,5 4779,5 2855,8 2384,8 2347,6 1758,2 945,6 894,4 727,2 35678,2 1524,2 872,3 3386,1 1087,5 4657,4 47205,7 Ciprus nélkül 26066,4 3386,1 35585,9

forrás: Ukrajna Állami Statisztikai Szolgálata

%-os részarány 79,8 24,6 15,6 10,1 6 5,1 5 3,7 2 1,9 1,5 75,5 3,2 1,8 7,2 2,3 9,9 100,0 73,2 9,5 100,0

sorrend 1. 2. 3. 5. 6. 7. 8. 11. 12. 9. 13. 4. 10.

3.

A kifelé történő ukrán tőkemozgások alapvetően szintén kétirányúak. Az adatokat Ciprustól megtisztítva szinte egyenlő a súlya az Európai Unióba és Oroszországba mindezidáig kivitt ukrán tőkéknek, az utóbbi kisebb fölényével. Oroszország egyértelműen a legjelentősebb célpontja az ukrán tőkekivitelnek, ami újabb jele a két gazdaság közötti igen szoros vállalati összefonódásoknak! A politikai kapcsolatoktól teljesen függetlenül a

Ludvig Zsuzsa

116


vállalati szint üzleti döntései erről szólnak. A további előkelő helyek között találunk több posztszovjet államot, valamint a szintén szovjet utódállam Lettországot, ami a szovjet birodalom gazdasági örökségének részeként értelmezhető. A fejlett nyugat-európai országokba irányuló ukrán tőkemozgások ezekhez képest szinte marginális jelentőségűek! 5. táblázat Közvetlen tőkebefektetések állománya Ukrajnából külföldre, 2011. július 1. EU27 Ciprus Lettország Lengyelország Németország Ausztria Brit Virgin-szigetek Oroszország Grúzia Kazahsztán Egyéb Összesen EU26 Oroszország Összesen

forrás: Ukrán Statisztikai Hivatal

millió dollár 6574,0 6389,3 87,0 51,1 9,9 5,1 25,8 205,0 32,9 27,4 100,6 6934,1 Ciprus nélkül 184,7 205 544,8

%-os részarány 94,9 92,1 1,3 0,7 0,1 0,1 0,4 3,0 0,5 0,4 1,5 100,0 33,9 37,6 100,0

sorrend 1. 3. 4. 6. 2. 5. 7.

1.

Gazdasági migrációs folyamatok Ukrajna az európai migrációs folyamatok egyik fontos, gyakran emlegetett országa, küldőként és befogadóként egyaránt jelentős szereppel. Ukrajna, mint migrációs forrás az Unió számára fenyegetettségként jelenik meg, nagyrészt ezzel függ össze az igen vontatottan haladó vízumliberalizációs folyamat is a két partner között. Az ukrán migránsok fő célországa Németország, ahol gyakran hosszabban maradnak, nem egy esetben akár évtizeden túlmutatóan is, valamint az újonnan csatlakozott, vele szomszédos országok köre, ahol viszont a rövidebb tartózkodások is jellemzőek. Mivel a kivándorlók gyakran a tanultabb, fiatalabb rétegekből kerülnek ki, a jelenség, összekapcsolódva a legképzettebbekre vonatkozó „brain drainnel”, komoly gondot okoz össztársadalmi szinten is.18 Újabban a migráció is fontos összekötő láncszem az orosz és ukrán gazdaság között. Míg ugyanis a kilencvenes évek posztszovjet migrációs folyamatait elsősorban etnikai és politikai okok jellemezték, a kétezres években már a gazdasági indíttatású, munkavállalási céllal történő migráció dominál térségszerte, így ukrán–orosz viszonylatban is. A FÁK-on belül egyértelműen Oroszország a legfontosabb célpont az ukrán migrációban, s

Ludvig Zsuzsa

117


a bevándorlók szerepe az orosz gazdaságban egyre növekvő. A posztszovjet bevándorlók között 2008-ban az ukránok – közel 15%-os részesedéssel – a második helyen álltak Üzbegisztán mögött. Azonban a migráció orosz viszonylatban egyre inkább kétirányú folyamat, nagy számban érkeznek Ukrajnába is bevándorlók Oroszországból.19 Összességében a migráció, amely ma már egyértelműen munkavállalási célú (be- és) kivándorlás, szintén a kétféle orientációt megtestesítő jelenség, folyamat. Összeköt Oroszországgal is és Nyugat-Európával is. Ráadásul újabban már mindkét helyen tartanak is tőle. Míg korábban egyértelműen Nyugat-Európára volt jellemző a keleti irányból történő bevándorlás elleni védekezés, néhány éve Oroszországban is fontos, a posztszovjet térségen belüli egyik legsúlyosabb, kezelendő kérdésként tekintenek a migrációs mozgásokra. Ukrajnát egy restriktív orosz migrációs politika éppolyan kedvezőtlenül érintheti, mint ugyanez Nyugatról. Az orosz–ukrán politikai kapcsolatok megromlásának azonban egyenes következménye lehet az ukrán bevándorlókkal szembeni – akár diszkriminatív – jellegű orosz fellépés. Következtetések – az ukrán gazdaság a „nagypolitika” árnyékában? Ukrajna a kilencvenes évektől kezdődően ún. multivektoros politikát folytató országként könyvelődött el. Keletre és Nyugatra egyaránt kiegyensúlyozott kapcsolatok kialakítására tört, hiszen mindkét irányból fontos pozitív hozadékokat remélt. Geopolitikai fekvése is erre a szerepre predesztinálja: összekötő, ráadásul nagyságánál fogva jelentős állam Európa keleti és nyugati fele között, szomszédokkal mind az Európai Unióban, mind pedig a posztszovjet régióban s az azt szimbolizáló FÁK-ban. Ukrajna az elmúlt években mindkét irányból fontos „meghívást” kapott. Egyfelől az Európai Unió Keleti Partnerség elnevezésű szomszédságpolitikai kezdeményezésének fontos célországa, de már ezt megelőzően is az európai integráció – Oroszország mellett vagy után?20 – legkiemeltebben kezelt posztszovjet partnere. Másfelől Oroszország szempontjából az újraformálódó, formálni szándékozott posztszovjet integrációs csoportosulás számára is kulcsország. Bár témánk elsősorban a gazdasági vonatkozásokra korlátozódott, egyértelmű, hogy mindkét meghívásnak fontos politikai vetülete is van. Ukrajna egyfajta orientációs dilemma előtt áll: Nyugat felé, az Európai Unió irányába integrálódjon és mozduljon közép-kelet-európai szomszédjai nyomán, vagy a szovjet örökség talaján keressen új partnerséget korábbi szövetségeseivel a posztszovjet térségen belül. A döntés pusztán politikai okokból sem könnyű, hiszen bár az uniós tagság igen vonzó lehet, az ahhoz vezető út még igen bizonytalan, az Unió maga sem tudja, mit kezdjen hosszú távon Ukrajnával, s nem kész még a tagsági ígéret akármilyen céldátumot nélkülöző megajánlására sem. A rövid- és középtávon nyújtott ajánlat, amit jelenleg a Keleti Partnerség kezdeményezés képvisel, viszont nem eléggé vonzó, vontatottan halad előre, kevés a kézzel fogható eredménye. Annak legfontosabb gazdasági eleme, a mély és átfogó szabadkereskedelmi megállapodás is sok kérdőjelet vet fel, hiszen leginkább hosszabb távon kínál pozitív hozadékokat, szemben a már azonnal és középtávon is folyamatosan vállalandó áldozatokkal. Ukrajna nem szeretné magát újra szorosan keleti nagyhatalmi szomszédjához kötni, azonban az orientációs kérdésben a társadalom véleménye korántsem egyértelmű. A lakosság széles körében, – és nemcsak a nyugatbarát - oroszbarát vonal mentén elkülönül-

Ludvig Zsuzsa

118


ten – egyszerre jelentkezik vonzóként az uniós alternatíva és a kapcsolatok szorosabbra fűzése Oroszországgal. A kérdésnek igen súlyos külgazdasági – orientációs – vonatkozásai is vannak. Ukrajna ugyanis nem lehet egyidejűleg az uniós ajánlatban – kissé hosszabb távlatban szereplő – egységes piac része, s ugyanakkor az orosz kezdeményezésű vámunió részese is a jelenlegi körülmények között. (WTO-tagsága eleve megnehezít bármiféle újabb vámuniós részvételt, hiszen a szervezethez való csatlakozása során a tárgyalások nem ilyen szellemben folytak.) Az orosz felvetés azonban igen komoly: amennyiben Ukrajna nem kíván a továbbiakban sem szorosabb gazdasági kapcsolatra lépni keleti szomszédjaival, annak orosz oldalról kemény gazdasági következményei lehetnek, amit az orosz gazdasághoz ezer szállal kötődő ukrán gazdaság – különösen a válság utáni, még mindig igen kedvezőtlen helyzetben – nem képes elviselni. Ukrajna számára a jelenlegi külgazdasági (kereskedelmi, befektetési és migrációs) feltételrendszerből kiindulva, az lenne kedvező, ha mindkét fontos partnerével, az Európai Unióval és Oroszországgal egyaránt fejleszthetné külgazdasági kapcsolatainak intézményes kereteit. Ezt az utóbbi években leginkább az akadályozza, hogy az ország – és az egész közös szomszédságot jelentő térség – felett az Európai Unió és Oroszország rivalizál, mindkettő szeretné ezen államokat maga felé vonni. Az erre két oldalról kínált utak azonban ütik egymást, Ukrajna egy „vagy-vagy” döntési helyzetbe került, amelyből saját erejéből semmiképpen sem jöhet jól ki. Egyedül a két európai nagyhatalom közötti, az érintett térségre vonatkozó „kiegyezés” kínálhatna megoldást. A nagypolitika azonban nem ilyen irányú megoldások felé halad, szemben a 2002–2003-as évekkel, amikor az Európai Unió és Oroszország még képes volt egy olyan nagy közös európai gazdasági térségben gondolkodni, amelyben az Unió mellett egyaránt helyet kap Oroszország és a köztes posztszovjet térség. Felhasznált irodalom Libanova, Ella (2010): Migratory process transformation under conditions of a global crisis. In: Economic Crisis and Political Turmoil in Ukraine, East European Studies No. 2. (Szerk.: Gábor Fóti – Zsuzsa Ludvig), Budapest, Institute for World Economics of HAS, 139–152. o. Ludvig Zsuzsa (1994): Ukrajna külkereskedelme és a magyar–ukrán kapcsolatok. Kereskedelmi Szemle, 1994. 12. sz. 43–48. o. Ludvig Zsuzsa (2003): Ukrajna európai ambícióti és a realitások. Kihívások sorozat 166. szám. Budapest, MTA Világgazdasági Kutatóintézet Ludvig, Zsuzsa (2007): Ukrajna – a gazdaság kettős kötődésének dilemmája. In: Európa peremén: új tagok és szomszédok, Kelet-Európa Tanulmányok I. (Szerk.: Novák Tamás – Szemlér Tamás), Budapest, MTA Világgazdasági Kutatóintézet, 130–147. o. Simon, Tünde (2011): Migrációs folyamatok a posztszovjet térségben – Oroszország mint vonzásközpont. In: Gazdasági válság a posztszovjet térségben – Oroszország, Belorusszia és Közép-Ázsia, Kelet-Európa Tanulmányok VIII. (Szerk.: Ludvig Zsuzsa – Meisel Sándor), Budapest, MTA Világgazdasági Kutatóintézet, 209–242. o.

Ludvig Zsuzsa

119


Szabó, István (2009): Az ukrán-orosz gazdasági kapcsolatok az ukrán euroatlanti integráció tükrében. In: Oroszország, az Európai Unió és a közös szomszédság, KeletEurópa Tanulmányok V. (Szerk.: Ludvig Zsuzsa – Novák Tamás), 35–88. o. Sztatyisztyicseszkij jezsegodnyik ’98, (1999) FÁK Államközi Statisztikai Bizottsága, Moszkva Vnyesnyaja Torgovlja, 1993. 5–6. sz. Tamozsennaja sztatyisztyika vnyesnyej torgovlji Rosszijszkoj Federaciji, 2010. Godovoj szbornyik (2011). Moszkva, Szövetségi Vámszolgálat Eurostat adatbázis (http://trade.ec.europa.eu/doclib/html/111613.htm) Ukrajna Állami Statisztikai Szolgálata (http://www.stat.gov.ua) Jegyzetek A Deutsche Bank szakértői szerint. (Lásd: Vnyesnyaja Torgovlja 1993/ 5–6. sz. 42. o.) Ukrajna a kialakított 12 tényezős vizsgálati keretben 83 ponttal a maximálisan elérhető 120-ból a legsikeresebbnek mutatkozott, őt a Baltikum térsége követte 77, majd Oroszország 72 ponttal. 2 Érdekes módon ukrán oldalról ilyennek tekintették az egyébként regionális együttműködést célzó Kárpátok Eurorégiót is, amelyben kezdetben egy, később négy ukrán oblaszty vett részt magyar, lengyel, szlovák és román partnerek mellett. 3 A megbízható külkereskedelmi adatok hiánya több lényeges tényezőre vezethető vissza: 1. 1993ig egyáltalán nem léteztek határok a FÁK-on belül, így az egyes utódállamok külkereskedelmi áruforgalmának szétválasztása nem volt megoldott; 2. nehezítő tényező volt a barterügyletek igen magas aránya; valamint 3. a feketekereskedelem elterjedtsége. 4 Ludvig (1994) 5 U. o. 46. o. 6 Sztatyisztyicseszkij jezsegodnyik ’98, (1999) 7 1998 tekinthető az utolsó mérvadó évnek a kilencvenes évtizedben, mivel az oroszországi pénzügyi válság térségbeli hatásaként 1999-ben a külkereskedelem drámai módon visszaesett. (A hanyatlás természetesen már 1998-ban is megmutatkozott.) A következő évtized már a forgalombővülés és gazdasági növekedés jegyében indult el. 8 Figyelemre méltó fejlemény, hogy a megállapodás életbe lépésére csak 1998 márciusában kerülhetett sor, a hasonló, Oroszországgal kötött uniós megállapodás hatályba lépését követően. 9 Ukrajna Magyarországgal, Szlovákiával, Csehországgal és Lengyelországgal memorandumot írt alá kereskedelemliberalizációs szándékairól, s szeretett volna a CEFTA (Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás) tagjává válni, azonban ehhez akkor még a már önmagukban is problémás kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodásokon túlmenően a másik két csatlakozási alapfeltétel is hiányzott: 1. a WTO-tagság, 2. társulási megállapodás az EU-val. (Ludvig, 2003) 10 A GUAM mozaikszó. Tagjai: Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán és Moldova. (A későbbiekben egy ideig Üzbegisztán is csatlakozott.) 11 Ebben az időszakban az EU-integráció mellett még szinte egyenrangú kérdésként szerepelt Ukrajna NATO-tagságának kérdése is, ami a későbbiekben módosult, míg az európai integrációs prioritás lényegében mind a mai napig fennáll. 1

Ludvig Zsuzsa

120


Ami ráadásul a későbbiekben más közös szomszédokra, azaz a posztszovjet térség még további öt államára is kiterjedt a Keleti Partnerség kezdeményezés elindulásával. 13 Jelen cikk nem foglalkozik részletesen Ukrajna kényes energetikai helyzetével, s az orosz energetikai függés problematikájával. Elismerve a téma óriási súlyát mind a politikai, mind pedig a gazdasági viszonyrendszerek alakulásában, a kérdést részben tematikai, részben terjedelmi okokból csak a kereskedelmi vonatkozásokba beágyazottan tárgyalja. 14 Ez sajátos helyzet Ukrajna szomszédjaihoz, a 2004–2007-ben az EU tagjává vált államok helyzetéhez képest, amelyekben már jóval tényleges tagságuk előtt markánsan megjelent az Európai Unió elsöprő külgazdasági dominanciája. 15 http://www.ukrstat.gov.ua/ 16 Vélhetően hasonló a helyzet a Brit Virgin-szigetekkel is. 17 Szabó (2009) 18 Az EU-n kívüli fejlett országok közül leginkább az Amerikai Egyesült Államokat, Kanadát és Izraelt célozzák az ukrán kivándorlások. 19 Simon (2011) 20 A kérdésben az EU 27 tagállama erősen megosztott. A közép-kelet-európai országok, Ukrajna szomszédjai, így Lengyelország, Magyarország vagy Szlovákia azonban Ukrajna és az EU közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése mellett, s az ukrán tagsági ambíciók támogatóiként lépnek fel az EU-n belül. 12

Limes

121


Weiner Csaba

Az orosz gázipar helye a világban a 2010-es évek elején*

Bevezetés: globális gázpiaci változások és Oroszország A gazdasági válság a tüzelőanyagok közül a gázt sújtotta a legerőteljesebben a világon. A gázfelhasználás 2009-ben mind az OECD-ben, mind az OECD-n kívül esett, jóllehet Kínában, Indiában, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában erőteljesen nőtt. Az OECD-n kívüli térség gázfogyasztása 2008 óta nagyobb, mint az OECD-é, 2010-ben már 51 százalék felett volt a részesedése. A BP olaj- és gáztársaság statisztikái szerint 2009-ben Kína a legnagyobb ázsiai gázpiac lett (megelőzve Japánt), s e helyét 2010-ben tovább erősítette. Kína az Egyesült Államok, Oroszország és Irán után a világ negyedik legnagyobb gázfogyasztója, s a 2011 márciusában elfogadott 12. ötéves terv az eddigieknél sokkal jelentősebb szerepet szán a gáznak.1 A 2009-es gyenge globális gázkereslet közben a kínálati oldalon két területen – a földgáz-cseppfolyósító kapacitásokban és a nem konvencionális gáztermelésben – is forradalmi változások következtek be, amelyek globális túlkínálathoz vezettek. A palagáz-forradalomnak köszönhetően a palagáz részesedése az amerikai gáztermelésben a 2005-ös 5 százalékról 2010-re 23 százalékra emelkedett. 2009-ben az Egyesült Államok gáztermelése – 2001 óta először – meghaladta az oroszországit, s ez 2010-ben is így maradt. Észak-Amerika mára nagyrészt önellátóvá vált a gáz terén, drasztikusan beszűkültek a lehetőségek az ide irányuló cseppfolyósított földgáz (LNG) exportja előtt, ami az orosz tervekre komoly hatással van.2 A nem konvencionális gáztermelés az egész világon a figyelem középpontjába került, óriási, gyakran túlzott várakozásokkal övezve. A kétezres évek közepén megkezdett cseppfolyósító projektek még részben az amerikai kereslet növekedésére építettek. Alapvetően Katarról van szó, amely ma a világ LNGexportjának negyedét adja. A többlet LNG-t más piacokra kellett átirányítani, amelyben Európa fontos szerepet kapott. Megkezdődött a reexport is az Egyesült Államokból. Az elsőre 2009 decemberében került sor: Dél-Koreába. Az Egyesült Királyságba 2010 novemberében érkezett meg az első reexport. A folyamat itt nem áll meg: 2011 májusában az egyik amerikai LNG-fogadó és -újragázosító terminál már feltételes engedélyt kapott az

A tanulmányt 2011. október 3-án zártuk.

*

Weiner Csaba

122


amerikai energiaügyi minisztériumtól cseppfolyósító és exportterminállá való átalakításra (pontosabban: a létesítmény exportra és importra egyaránt alkalmas lesz).3 Az elmúlt öt évben az LNG-export összesen 58 százalékkal nőtt a világon (a BP adatai szerint). A – Katar, Indonézia és Malajzia után – jelenleg negyedik legnagyobb LNGexportőr Ausztrália 2016-ra Katar mögé zárkózhat fel.4 A túlkínálat közvetlen következménye volt a spot piaci gázárak összeomlása 2009ben. A túlkínálat jelentős mennyiségű olcsó gáz megjelenését tette lehetővé. Eközben a hosszú távú szerződések főként olaj(termék)árakhoz kötött gázárai – természetesen – nem a gázpiaci viszonyok szerint mozogtak. Mint ismeretes, Észak-Amerika és az Egyesült Királyság kivételével a nemzetközi gázkereskedelemben a gázárakat hagyományosan az olajhoz kötik: Európában az olajtermékekhez, Ázsiában a nyersolajhoz. 5 A közelmúltban azonban a kontinentális Európában a gázkereskedelmi csomópontok, azaz a hubok és az itt kialakult árak szerepe növekedésnek indult. 2008 végétől egy kétáras vagy hibrid áras piac jött létre. 2008 és 2010 között előbb nőtt, majd csökkent az olajtermékárakhoz kötött gázárak és a hubárak közötti különbség. 2008 vége és 2010 közepe között a spot árak Északnyugat-Európában olykor akár 50 százalékkal voltak az olajtermékárakhoz kötött gázárak alatt.6 Az amerikai és az európai spot árak közötti különbség 2010 elején növekedésnek indult, mára a két térség két külön világ lett.7 Az orosz és algériai vezetékes exportnak az LNG és a norvég vezetékes gáz térnyerésével kellett szembesülnie Európában.8 Az orosz gázexport9 2009-ben élesen esett, amelyben a kereslet és a magas szerződéses árak mellett a 2009 eleji orosz–ukrán gázválság is szerepet játszott. A hosszú távú, olajtermékárakhoz kötött, take or pay (vedd át vagy fizess) kötelezettséget tartalmazó szerződések erőteljes nyomás alá kerültek. A világ gázfogyasztása 2010-ben meglepő módon megugrott, s már a 2008-as szint felett volt. A növekedésben a gazdaság mellett azonban az időjárás is szerepet játszott. Bár az európai gázfogyasztás összességében nézve a vártnál sokkal gyorsabban helyreállt, számos országban még nem érte el a 2008-as szintet. Az orosz gázexport a volt Szovjetunión túli Európába eközben 2010-ben – igaz, kismértékben, de – tovább csökkent. 2010 végén és 2011 elején bebizonyosodott, nincs garancia arra, hogy a spot árak ismét nem kerülhetnek a Gazprom szerződéses árai közelébe vagy fölé.10 2011-ben három új tényező merült fel a gázpiacon, amelyet egyesek hármas sokknak ítéltek meg.11 Az első történés a Líbiából Olaszországba menő – 2010-ben az olasz gázimport 12 százalékát adó – Greenstream gázvezeték 2011. februári leállása volt. A vezetékes exporton kívül Líbia kisebb mennyiségben exportál LNG-t (Spanyolországba), amely szintén kiesett.12 A második és harmadik történés: a japán katasztrófa és ennek németországi következménye. Mindhárom esemény lehetőségeket teremtett Oroszország számára. Alapvető kérdés, hogy meddig tart a túlkínálat a gázpiacon. A 2011-es események előtt úgy tűnt, hogy két különböző álláspont él erről. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) és az E.ON Ruhrgas (Németország legnagyobb gázvásárlója és a Gazprom legnagyobb vevője) hosszabb távú történetnek ítélte meg a kérdést. 2010 novemberében Fatih Birol (IEA) azt állította, hogy a túlkínálat még 10 évig „velünk marad”, Klaus Schäfer (E.ON) pedig leszögezte, a következő évtizedben is túlkínálat lesz. Jóllehet utóbbi 2010 augusztusában azt mondta, hogy 3–5 év múlva véget ér az európai túlkínálat. Mások úgy vélték, hogy a túlkínálat 2015 előtt eltűnik. Az Oxford Institute for Energy Studies szakértői – akik szerint az IEA összekeverheti a gáz túlkínálatát a szállítási kapacitások

Weiner Csaba

123


túlkínálatával – arra jutottak, hogy 2012–2014 között vége lesz a túlkínálatnak, míg szintén 2010-ben a francia GDF Suez (a legnagyobb európai gázvevő), a Total (a hat supermajor olajcég egyike) és a katari olajminiszter arra, hogy a piac 2013-ra felszívja a túlkínálatot. Az utóbbi előrejelzések nem állnak távol a Gazprom 2010. októberi véleményétől, miszerint a túlkínálat 2012-re megszűnhet. Az IEA időközben módosított nézetén: a 2011 júniusában ismertetett „GAS” szcenáriójában úgy látta, hogy a túlkínálat 2015 előtt eltűnik. Az IEA ezen kiadványa sokkal jelentősebb szerepet jövendöl a gáznak, mint a 2010-es forgatókönyve: a gáz aranykorát sejti. Jó azonban előre hangsúlyozni: az európai OECD-országok alkotta térség az egyedüli, ahol a 2035-ig vizsgált időszakban a gáztermelés csökkenni fog.13 Az orosz gázmérleg és az emblematikus 2011-es év a válság előtt A gazdasági válságot megelőző években a Gazprom még a világ legnagyobb gáztermelőjeként (és a legjelentősebb gázkészletek birtokosaként) állandó össztűz alatt volt azért, hogy képes lesz-e teljesíteni az európai ellátási kötelezettségeit.14 A gázmérleg összetettsége okán – amelynek egyik fontos lába a közép-ázsiai gázbeszerzés (reexport) – nehéz volt bármilyen előrejelzést adni. A válság előtt emblematikusnak számított a 2011-es év. Egyrészt a Gazprom elismerte, hogy a Jamal-félszigeten a Bovanyenkovszkoje mezőn a gáztermelésnek már 2011-ben el kell kezdődnie, különben a gáztermelése erőteljes esésnek indul. Másodszor, az orosz kormány a 2011-es évet határozta meg, amikorra az európai gázértékesítéssel azonos jövedelmezőséget kell elérni belföldön a nem lakossági fogyasztók esetében a Gazpromnak. Harmadszor, a Gazprom számára a FÁK-ban is a 2011-es azonos jövedelmezőség lett a cél, amely tisztán gazdasági szempontból is érthető törekvés volt. Negyedszer, Vlagyimir Putyin még elnökként 95 százalékos hasznosítási arányt tűzött ki 2011-re a kőolajjal együtt termelt kísérőgáznál. Ötödször, a Kínába haladó vezetékes gázexportnak a nyugati vonalon (a tervezett Altaj vezetéken) eredetileg 2011-ben kellett volna megkezdődnie. Gyakorlatilag az összes cél esetében valamilyen jellegű korrekció történt, valahol már a válság (oroszországi) begyűrűzése előtt. 2. Gáztermelés és -felhasználás Oroszországban A 2009-es év fordulópont volt az orosz gázszektor számára. Az orosz gáztermelés 12 százalékkal (664,9-ről 582,9 milliárd köbméterre15) esett, ám ez nem a beruházások elégtelensége miatt következett be: a gázdeficites várakozások helyét a túlkínálat vette át. Miközben a Gazprom gáztermelése 2009-ben 16 százalékkal (549,7-ről 461,5 milliárd köbméterre) zuhant, a Gazpromon kívülieké – a Gazprom 2009-es várakozásaival szemben – tovább nőtt. A Gazprom 1996 óta 2006-ban termelte a legtöbb gázt, 556 milliárd köbmétert, 2010-ben 508,6 milliárd köbméterig növekedett (miközben az oroszországi gáztermelés 650,8 milliárd köbméterre rúgott16). A Gazprom 2013-ban érné el a válság előtti kitermelési szintet.

Weiner Csaba

124


A Gazprom gáztermelési tervei, előrejelzései (milliárd köbméter) 2008 2009. jún. 2010. jún. 2011. febr. 549,7 2011. jún. 1. 2011. jún. 29.

2009

2010 507,50e

461,5

508,6

461,5

508,6

2011e 2012e 2013e 510,55 523,75 528,6 542,4 565,5 505,6 531,4 558,3 519,0 521,0 549,2 517–519 521–531 549–558

1. táblázat 2014e

570,0

e – előrejelzés. Forrás: A Gazprom éves júniusi sajtótájékoztatói és a Gazprom 2011. februári befektetői napja.

A Gazprom részesedése folyamatosan csökken az oroszországi gáztermelésből, 2010ben már közel 22 százalékot értek el a Gazpromon kívüliek (140 milliárd köbméter fölött jártak), miközben a 2009-ben elfogadott, 2030-ig szóló orosz energiastratégia szerint részesedésük a 2008-as 17 százalékról 2013/2015-re 20 százalékra, 2020/2022-re 25–26 százalékra, 2030-ra pedig 27 százalékra nő. Oroszországban a gáztermelés a nyugat-szibériai Nadim-Pur-Taz régióban összpontosul, ahol a Gazpromnak komoly kihívás lett a három szovjet, úgynevezett unikális mező – az Urengojszkoje, a Jamburgszkoje és a Medvezsje – csökkenő kitermelésének a kompenzálása. Ennek érdekében a Gazprom 2001 és 2010 között összesen évi több mint 224 milliárd köbméternyi kitermelési kapacitást hozott létre a térségben, a korábbiakhoz fogható unikális mezőt viszont csak egyet állított termelésbe: a Zapoljarnojét 2001-ben.17 A könnyen és olcsón kitermelhető készletek ideje leáldozott: újabb, távoli gázrégiókat kell termelésbe állítani, illetve mélyebb és bonyolultabb rétegeket kell leművelni. A Gazprom kitermelési költsége a kétezres években így is többszörösére nőtt. 2010-ben ezer köbméter gáz kitermelési költsége átlagban már 581 rubel, vagyis 19,14 dollár volt, s 2011-ben további emelkedés következett (Mihail Korcsomkin elemző gyűjtése szerint).18 Eközben a kizárólagos exportjoggal bíró Gazprom 2010-ben belföldön átlagosan 2345,5 rubelért (77,0 dollárért), a volt Szovjetunióban átlagosan 6416,5 rubelért (210,5 dollárért), a volt Szovjetunión túl pedig átlagosan 7420,7 rubelért (243,5 dollárért) értékesítette a gázt áfa, jövedéki adó és exportvám nélkül számolva.19 A Gazprom szerint a Jamalnak nincs alternatívája. A legfontosabb feladat most a Bovanyenkovszkoje mező termelésbe állítása, amely 2012-re várható, a korábban meghatározott emblematikus 2011-es év helyett; a Gazprom a túlkínálattal (legalább) egy évet nyert. A 2009-es energiastratégia szerint a Jamal – felfutása után – a második legjelentősebb oroszországi gáztermelő régió lesz (2030-ban 185–220 milliárd köbméterrel), a Nadim-Pur-Taz régió (2030-ban 317–323 milliárd köbméterrel) mögött. A Gazprom 2011–2013-ra és esetleg részben 2014-re számol komoly beruházásokkal: ahogy a Nadim-Pur-Taz régió felől a Jamal felé fordulnak.20 Éppen eközben nőne a gáz kitermelési adója, amely 2006 és 2010 között nem változott, majd 2011-ben 61 százalékkal emelkedett, s további igen jelentős növelés van kilátásban a Gazprom számára. Látható, hogy a Gazprom most már nem szent tehén, de legalább a társaság majd tud erre a teherre hivatkozni a belföldi gázáremelésnél.21 A Gazprom szerint, ha az adónövelés bekövetkezik, akkor annak negatív következményei lesznek a kitermelésre. A Gazprom

Weiner Csaba

125


differenciált megközelítésre törekedne: a gazdasági és földrajzi feltételek, a mezőfejlesztés fázisa (illetve a telep leművelési foka), valamint a telep mélysége alapján. A gáztermelési mixben ugyanis elmozdulás következik be.22 Fontos szerepet szánnak a jövőben a kontinentális talapzatnak. A Gazprom igazgatótanácsa által 2011 áprilisában elfogadott program 2030-ra nulláról évi több mint 200 milliárd köbméter gáz termelésével számol a selfen (természetesen a Szahalin–2 nélkül értve). A 2011. júniusi éves tematikus sajtótájékoztatón 192,4 milliárd köbmétert ismertettek (a tervezett teljes 650 milliárd köbméteres kitermelésből).23 A keleti gázprogramot 2007 szeptemberében fogadta el az orosz ipari és energetikai minisztérium. A Gazprom 2007 előtt nem játszott fontos szerepet a keleti kutatás-termelésben és vezetéképítésben Oroszországban, ebben azonban változások indultak meg. A Gazprom előbb belépett a Szahalin–2 projektjébe (50 százalék mínusz egy részvénye van a projekt fejlesztéséért felelős Sakhalin Energy társaságban), majd az Irkutszk megyei Kovikta mező licencének megszerzése és – a belföldi igények kielégítéséhez – a Szahalin–1 tervezett második fázisa összes gázának felvásárlása következett volna. Utóbbihoz máig nem jutott hozzá, de sikeresen akadályozta meg a Szahalin–1 kínai vezetékes törekvéseit. (A Gazprom szerint 2016/2017-re, de inkább 2017-re várható gáz a Szahalin–1 második fázisából, majdan mintegy évi 8 milliárd köbméter.) A Koviktával végül csak sikeres volt – közel négy évvel az után, hogy 2007 júniusában megállapodás született arról, hogy a TNK-BP olajvállalat értékesíti részesedését a Kovikta mező licencét birtokló Ruszia Petroleum társaságban. A Gazprom a csődbe ment Ruszia Petroleumtól 2011 márciusában vásárolta meg a mezőhöz tartozó vagyont, amelyben a licenc nem volt benne, a Gazpromnak kérnie kellett a licenc újrakiadását a felvásárlást követően. Chris Weafer stratéga szerint a Kovikta megszerzése erős jele annak, hogy az állam a Gazpromot gázbajnoknak, a Rosznyeftyet olajbajnoknak, a Novateket (a legjelentősebb Gazpromon kívüli gáztermelőt) pedig LNG-bajnoknak tekinti.24 A Gazprom szerint a Kovikta „mindössze” évi 40 milliárd köbméter gázt adhat, míg a Szaha Köztársaságban (Jakutföldön) található Csajangyinszkoje évi 25 milliárd köbmétert. A Csajangyinszkoje mezőn 2016 végén, 2017 első negyedévében kezdődne meg a gáztermelés. A Koviktára 2017 után számítanak (leghamarabb 2017-re). A Szahalin–3-ban a Kirinszkoje mezőn a vártnál korábban, 2012-ben indítja a gáztermelést a Gazprom, 2014–2015-re évi 4,5 milliárd köbméterrel számolnak. A Szahalin– Habarovszk–Vlagyivosztok vonal 2011 szeptemberében lett megnyitva (egy része már korábban meglévő szakasz). A Jakutföld–Habarovszk–Vlagyivosztok vonal kiépítése 2012-ben kezdődhet, a projekt a Csajangyinszkoje mezőhöz kapcsolódik, a vezetéken 2017 elején érkezhet meg az első értékesítésre szánt gáz.25 A Gazprom állítja: jelenleg nincs szüksége külföldi partnerekre a Szahalin–3 vagy a Kovikta projektjében a mezőfejlesztéshez, szüksége van viszont rájuk a vegyipari beruházásokhoz. Megoldásra vár a hélium ügye a kelet-szibériai és kontinentális távol-keleti kitermelés előtt; a Csajangyinszkoje és a Kovikta mező felel az oroszországi héliumkészletek 80 százalékáért.26 A Gazprom szerint 2009 volt az első év, amikor már nyeresége volt a belföldi gázértékesítésen. Az európai értékesítéssel azonos jövedelmezőséget a 2010. decemberi tervek szerint 2015-re éri el a Gazprom (de a lakosságra ez továbbra sem vonatkozik). A 2010. december 9-i kazah–orosz–belorusz egyezmény szerint az egységes gazdasági térség tagállamaiban 2015 januárjától biztosítani kell a piaci (azonos jövedelmezőségű)

Weiner Csaba

126


gázárakat. A 2011-es és 2012-es évek azonban választási évek. 2011. szeptember végén úgy néz ki, hogy a 2012-es gázáremelésre csak júliusban kerülhet sor. A kitermelési adó tervezett növelése miatt ez különösen nem mindegy a Gazpromnak, jelentős veszteség számára.27 Kevés figyelmet kap az a tény, hogy a Gazprom fő piaca a belföld (az LNG-értékesítést nem számítva 2010-ben 55 százalékos részesedéssel). A Gazprom 2011. júniusi közlése szerint a belföldi értékesítés részesedése a bevételekben a 2010-es 29 százalékról 2015-re 37 százalékra nőne. A Gazprom korábban azt állította, hogy a végső cél az, hogy a belföldi piacon versenyezni tudjanak a többi tüzelőanyaggal, a szabadáras szénnel és olajjal.28 A belföldi gázfogyasztás nemcsak 2009-ben, hanem már 2008-ban is csökkent (2008-ban a válság begyűrűzése mellett az időjárás is szerepet játszott ebben). 2010ben a 2008-as szint közelébe került. Az IEA „GAS” szcenáriója szerint az oroszországi (elsődleges) gázfelhasználás 2035-ig évi átlag 0,6 százalékkal fog nőni, miközben a termelés évi átlag 1,1 százalékkal. A Gazpromnak eddig két erős érve volt a kizárólagos exportjog mellett (emeli ki James Henderson). Az egyik, hogy nem lenne bölcs dolog, ha az orosz társaságok versenyeznének egymással. A másik pedig, hogy a magas exportárak kompenzálták azért a támogatásért, amelyet a belföldi piacon az alacsony szabályozott gázárak révén nyújtott a fogyasztóknak. Az azonos jövedelmezőség elérése esetén azonban ez az érv megszűnik.29 2010 végéig a Gazprom volt a legnagyobb részvényese a Novateknek. A Gazprom részesedése ekkor 19,4 százalékról 9,4 százalékra csökkent. A Novatek a közelmúltban jelentős felvásárlásokat hajtott végre. A Gazpromon kívüliek ambiciózus tervekkel rendelkeznek, amelyeket főként a vezetékekhez való hozzáférés akadályoz meg. Tatyjana Mitrova orosz szakértő 2011. márciusi állítása szerint 1-1,5 éven belül 30-40 milliárd köbméterrel képesek növeli a termelésüket.30 Ami a kísérőgáz-hasznosítási arányt illeti, a 2012 januárjától érvényes 95 százalékos célt aligha tudja mindenki teljesíteni. A nagy olajtársaságok közül a TNK-BP például biztosan nem. A szintén nagy Szurgutnyeftyegaz már most is megfelel az elvárásnak, a közepes Tatnyefty pedig már majdnem.31 Az oroszországi kísérőgáz-feldolgozásban több mint 50 százalékos részesedéssel bíró Szibur petrolkémiai vállalatban a Novatek vezére és részvényese, Leonyid Mihelszon által ellenőrzött társaság egy 2010. végi megállapodásnak megfelelően 50 százalékos részesedést szerzett (két lépésben), amelyet 100 százalékra növelhet. 3. Gázvásárlások Közép-Ázsiából és a Kaukázusból A túlkínálat beköszöntével a Gazpromnak nem volt szüksége sok és megemelt árú közép-ázsiai gázra. Gázfelvásárlása 2009-ben drasztikusan visszaesett: a 2008-as 66,2 milliárd köbméterről 37,3 milliárd köbméterre; 2010-ben 37 milliárd köbméter volt az átvett gázmennyiség. A 2009. áprilisi tisztázatlan vezetékrobbanást követően – bár időközben a vezetékszakaszt rendbe hozták – a türkmén szállítások egész évben nem újultak meg, hatalmas veszteséget okozva ezzel Türkmenisztánnak. 2009-ben mindössze 11,8 milliárd köbméter türkmén gázt vettek át, 2010-ben 10,7 milliárd köbmétert, szemben a 2008-as 42,3 milliárd köbméterrel.32 Ebben a helyzetben az Oroszországba menő Kaszpi menti gázvezeték fejlesztése nem lépett előre, 2010 októberében befagyasztották.33

Weiner Csaba

127


Türkmenisztán ez idő alatt nem tétlenkedett. 2009 végén megindult a gázszállítás a türkmén–kínai (Közép-Ázsia–Kína) vezetéken és elkészült az új türkmén–iráni vezeték is, amelyet 2010 elején nyitottak meg. Ezután újult meg az Oroszországba menő türkmén gázexport 2010 januárjában. Türkmenisztán még 2007 júliusában állapodott meg Kínával évi 30 milliárd köbméter gáz exportjáról, majd 2008 augusztusában további évi 10 milliárd köbméterre született megállapodás, s 2011 márciusában újabb évi 20 milliárd köbméter lehetősége merült fel. Üzbegisztán – amely 2009-től a Gazprom legnagyobb közép-ázsiai gázforrása – 2010 júniusában írt alá Kínával keretegyezményt évi 10 milliárd köbméter gázra. Az orosz gázmérleg szempontjából szintén fontos, Kazahsztánban a közelmúltban kezdődött el a Bejneu–Simkent gázvezeték lefektetése, amely Simkentnél csatlakozik a türkmén– (üzbég–kazah–)kínai gázvezetékhez, s amely a délkazah igények kielégítése mellett Kína felé nyit új exportutat.34 2010. május végén megkezdődött a Türkmenisztán legnagyobb mezőit (DélkeletTürkmenisztánból) a Kaszpi-tenger keleti partjával (a Kaszpi menti gázvezeték és a régi Türkmenisztán–Irán gázvezeték kiindulópontjával) összekötő Kelet-Nyugat gázvezeték építése is (végül türkmén kivitelezéssel és finanszírozással). A tervek szerint 2015-re készül el, s 30 milliárd köbméteres éves kapacitású lesz. Fontos előzmény a 2009. március 25-i elmaradt türkmén–orosz egyezség Moszkvában a Kelet-Nyugat gázvezetékről. 2009. március 27-én Gurbanguli Berdimuhamedov türkmén elnök utasította a kormányt, hogy írjanak ki nemzetközi tendert a gázvezetékre. Ezt követően történt a vezetékrobbanás Türkmenisztánban.35 A Kelet-Nyugat gázvezeték a transzkaszpi vezetékprojektnek és az európai vásárlásoknak újabb reményt ad. Az Európai Bizottság 2011. szeptember 12-én mandátumot kapott arra, hogy tárgyalásokat folytasson a transzkaszpi gázvezeték megépítéséről szóló, az EU, Azerbajdzsán és Türkmenisztán közötti szerződésről. A Bizottság „Uniós energiapolitika: partnerkapcsolatok fenntartása határainkon túl” című, 2011. szeptember 7-én elfogadott közleménye szól az efféle mandátum lehetőségéről. Oroszország természetesen ellenzi a kezdeményezést. Az azerbajdzsáni Sah-Deniz–236 fejlesztéséért felelős konzorcium a 2011. október 1-jei határidőre várta az egymással versengő európai vezetékprojektektől az ajánlatot a kitermelendő gázra (a déli folyosó mindhárom főbb projektje be is jelentkezett). 2010-től a Gazprom attól az Azerbajdzsántól is vásárol kis mennyiségben gázt, amely 2006-ig még a Gazprom-csoport vevője volt, ám az áremelési igények hatására beszüntette az orosz importot. 2010-ben Azerbajdzsán (illetve az azeri állami olajtársaság, a SOCAR) 800 millió köbméter gázt értékesített Oroszországnak. 2011 elején az azeriek 2011-re 1,5 milliárd köbméteres szállításról szóltak (2010-ben 2011-re 2 milliárd köbméterig szerződtek le).37

Weiner Csaba

128


4. A Gazprom jelenlegi és jövőbeni exportpiacai 4.1. Gázexport Európába Az európai OECD-térségben a gázfogyasztás 2009-ben 5,6 százalékkal csökkent. Eközben a Gazprom százszázalékos leányvállalatán, a Gazprom Exporton keresztüli orosz gázexport a volt Szovjetunión túli Európába 11,5 százalékkal, a 2008-as 158,8 milliárd köbméterről 2009-re 140,65 milliárd köbméterre zuhant. A vevőknek kevesebb és olcsóbb gázra volt szükségük, take or pay gondokkal s annak következményeivel szembesültek. Pedig a Gazprom a 2009. januári orosz–ukrán gázválság miatt 2009-ben 4,5 milliárd köbméter gázt „írt le”. Ennyit nem sikerült a gázvita során az európai vásárlóinak eljuttatnia. Ebben a helyzetben az európai vásárlók engedményekért fordultak a Gazpromhoz. A take or pay klauzula a hosszú távú gázellátási szerződések alapja (nem csak a Gazpromnál), amely szerint a vevőnek egy minimum (take or pay) mennyiséget mindenképpen át kell vennie a leszerződött éves mennyiségből, vagy – ha a vevő a minimum mennyiség alatt vesz át, akkor – az át nem vett gáz árának bizonyos részét (de általában nem az egészét) ki kell fizetnie büntetésként, illetve ha másképp nézzük: előlegként. A szerződések ugyanis biztosítják az úgynevezett make-up gáz lehetőségét: a vevő a részben kifizetett, de az adott gázévben át nem vett gáz átvételét – meghatározott feltételek mellett – egy későbbi időszakra halaszthatja. (Továbbá egyes esetekben rugalmas take or pay-t is biztosítanak a szerződések.) Érdemes tudni, hogy a hosszú távú szerződések ár-felülvizsgálati záradéka szerint a formulát háromévenként felülvizsgálhatják, ha a piaci körülmények jelentősen megváltoznak.38 A Gazprom hosszú ideig nem engedett az európai vevőknek. Csak 2010 elején születtek meg az első megállapodások bizonyos ideiglenes engedményekről. Míg az európai gázfogyasztás 2010-ben szárnyalt, a Gazprom volt Szovjetunión túli európai exportja 140,65 milliárd köbméterről 138,6 milliárd köbméterre csökkent. A Gazprom három legnagyobb vásárlója közül 2010-ben a legelőnyösebb áron Németország jutott a gázhoz (átlagosan 271 dollárért), majd Törökország (átlag 328 dollárral) és Olaszország (átlag 331 dollárral) következett. Legolcsóbban természetesen Nagy-Britannia vásárolt (átlag 191 dollárért). Forrásunk szerint a 15 legnagyobb volt Szovjetunión túli vevő közül a legtöbbet feltehetőleg Szlovákia fizetett, az előzetes adatok átlagosan körülbelül 370 dollárról szóltak. Ezután jött Görögország (átlag 357 dollár) és Magyarország (átlag 348 dollár).39 A Eurogas szerint Oroszország 2010-ben az EU gázfelhasználásának már csak 23 százalékát adta. Az uniós termelés 34, Norvégia 19, Algéria 10 százalékot, Katar pedig már 6 százalékot képviselt.40 A Greenstream gázvezeték 2011-es kiesése lehetőséget nyújtott a take or pay gondokkal küzdő olasz ENI-nek.41 Az oroszok 2011 februárjában azonnal reagáltak az észak-afrikai helyzetre: az export növelésének lehetőségét hangsúlyozva. A Gazprom 2011. márciusi közlése szerint csak Olaszország kérte a szállítások emelését.42 2011-ben folytatódtak az egyeztetések a szerződésekről. A választás nagyon egyszerű (miként Jonathan Stern professzor összegzi): magasabb árak, alacsonyabb kereslet vagy alacsonyabb árak, nagyobb kereslet.43 A Gazprom számára a bevétel a prioritás és nem az exportvolumen. Úgy vélik, az eredmények őket igazolják: bár 2010-ben kevesebb gázt adtak el, mint 2009-ben, a bevétel nőtt.44

Weiner Csaba

129


Megegyezés híján egyesek választott bíróság elé vitték az ügyet. Az olasz Edison 2010 novemberében jelentette be, hogy választott bírósághoz fordult a Gazprom és az ENI közös vállalatával (Promgas) szemben, végül azonban sikerült megállapodni.45 A német RWE cseh leányvállalata, az RWE Transgas 2010 decemberében vitte választott bíróság elé a Gazprom Exportot; a kereskedelmi tárgyalások azonban folytatódnak.46 2011. augusztus elején kiderült, hogy az E.ON Ruhrgas is választott bíróság előtt zárja le a hosszúra nyúlt vitát. A Gazprom 2011. februári állítása szerint az E.ON azt kérte, hogy minden szerződését a spot árakhoz kössék, az E.ON azonban cáfolta ezt.47 Az E.ON Ruhrgas 2011 nyarán 2011-re 1 milliárd eurós veszteségre számított, kizárólag az orosz kérdés miatt.48 Az RWE kereskedelmi és gázmidstream-üzletága 2011 első felében 598 millió eurós üzemi veszteséget produkált.49 A lengyel PGNiG 2011. augusztus végi közlése szerint legalább 10 százalékos engedményt akar a Gazpromtól, visszamenőlegesen. A tárgyalások határideje 2011. október, különben a választott bíróság következik.50 Lengyelország – miközben más országok a felesleges leszerződött gázmennyiségek miatt aggódtak – a közelmúltban a negatív gázmérlegét igyekezett egyensúlyba hozni. Az orosz–ukrán Rosukrenergo közvetítő 2009 eleji kiesésével erősödött a Gazprom szerepe a lengyel gázellátásban: a Gazprom Export előbb rövid távú szerződéssel értékesített pótlólagos mennyiséget, majd 2010 októberében megszületett a megállapodás a gázmennyiség növeléséről. Horvátország a másik véglet, ahol a 2010 végén kifutó hosszú távú gázbeszerzési szerződést nem újították meg a Gazprom Exporttal. Az oroszok helyett az ENI-vel és az E.ON Ruhrgas társaságokkal szerződtek le. 2011 júniusában a Gazprom bizakodóan ismertette a 2011-es exporteredményt. Mindez azonban nagyon csalóka lehet. A Trojka Gyialog elemzői szerint a példátlan mértékű betárolás Európában 2011 áprilisától azt jelentheti, hogy a vevők egyszerűen csak magas árakat várnak az év második felére. (Azt azért a Gazprom feje, Alekszej Miller is elismerte, hogy nem Líbia és Japán voltak a fő tényezők az exportnövekedésben.) Nem véletlen, hogy a 2011. augusztusi gáztermelés az eddigi legrosszabb augusztusi adat a Gazprom történetében (állítja Mihail Korcsomkin, felhívva a figyelmet a belső és külső keresleti problémákra). 2011 júliusában az orosz gáz a német határon (403 dollár) átlagosan negyedével (80 dollárral) volt drágább, mint a spot ár az angol NBP-n (átlag 319 dollár), valamint a holland TTF és a belga Zeebrugge hubokban (átlag 324 dollár).51 Nemcsak a rövid, hanem a hosszabb távú következményei is meglehetnek a Gazprom makacsságának. Ha a Gazprom nem ad kedvezményeket, akkor nem fog tudni pótlólagos mennyiséget értékesíteni, amire a németországi döntések lehetőséget teremtenek (állítja Jonathan Stern). Alekszandr Medvegyev (Gazprom/Gazprom Export) 2011 júliusában úgy vélte, hogy egyenesen évi 15–20 milliárd köbméteres pótlólagos gázmennyiségre lehet szüksége a németországi erőműveknek. Putyin kormányfő néhány nappal később egy harmadik vezetékszál lefektetésének a lehetőségét említette az Oroszországot Németországgal a Balti-tenger fenekén összekötő Északi Áramlat projektjének keretében. Angela Merkel német kancellár azonnal jelezte, hogy bár pótlólagos gázra van szükségük, nem fogják kontroll nélküli növelni a vásárlásokat a Gazpromtól; csak ésszerű mértékben. Merkel szerint úgy tűnik, Németországtól azt várták, hogy hatalmas mennyiségű gázra lesz szüksége. Ám nem Oroszország az egyedüli partner [lásd például az LNG lehetőségét Rotterdamból], továbbá Németország számít a megújulókra és jelentős eredményeket várnak az energiatakarékosság révén is.52

Weiner Csaba

130


A német döntést Václav Klaus cseh elnök 2011. június elején abszurdnak nevezte, Franciaország aggodalmát fejezte ki.53 Németország azonban nincs egyedül: Olaszország és Svájc is lemond az atomenergiáról (illetve előbbi nem tér vissza rá). Németország Európa legnagyobb árampiaca, Franciaországot megelőzve. Áramtermelése elsősorban a szénre, másodsorban az atomenergiára épült. A Gazprom 2010. november végi alaptájékoztatója szerint a Gazpromnak minimálisan évi „mindössze” 158 milliárd köbméterre van szerződése (a volt Szovjetunión kívüli) Európával a 2020 és 2025 közötti időszakra. Korábban ennél nagyobb számokkal találkozhattunk. A Gazprom 2009. július végi alaptájékoztatójában az állt, hogy a leszerződött minimum mennyiség 2010-re 160, 2020–2025-re 168 milliárd köbméter, ám ebben még nincs benne az Északi Áramlaton keresztüli pótlólagos gázmennyiség, valamint az a pótlólagos gázmennyiség, amelyre az európai vevőknek lehetőségük van a jelenlegi szerződések alapján. A 2030-ig szóló orosz gázipari fejlesztési terv 2008 őszén megismert változata a 2007-es 153,7 milliárd köbméterrel szemben 2020-ra 220–225, 2025-re pedig 220–227 milliárd köbméteres vezetékes gázexportot prognosztizált a volt Szovjetunión túli Európába. A Gazprom 2011 februárjában 2020-ra 31,5, 2030-ra pedig 32,1 százalékos részesedést vetítettek előre az „európai” gázfelhasználásban.54 Günther Oettinger, az EU energiaügyi biztosa 2010 júliusában azt nyilatkozta, hogy az orosz részesedés az uniós gázfelhasználásban középtávon 30–35 százalék lehet.55 Egy 2011 nyarán ismertetett amerikai elemzés szerint nagyon hosszú távon a palagáznak köszönhetően az orosz részesedés jelentősen csökkenni fog a volt Szovjetunión túli Európában: (a tanulmány szerinti 2009-es 27 százalékról) 2040-re 13 százalékra.56 4.1.1. A harmadik energiacsomag hatása a kelet- és közép-európai orosz érdekeltségekre A 2009 júliusában elfogadott harmadik uniós energiacsomag komoly konfliktusforrás lett a szétválasztás kérdésében 2010–2011-ben. A három balti ország közül Litvánia kapva kapott a lehetőségen a Lietuvos Dujos gáztársaságnál, amelyben a Gazprom 37,1 százalékos részesedéssel bír. A jelenlegi litván kormányfő szerint nagy hibát követett el az akkori kormány a privatizáció során, ezért határozott lépéseket tettek a szállítóvezetékek visszaállamosítása érdekében: a litván parlament 2011. június végén megszavazta a tulajdonosi szétválasztást. A tulajdonosi szétválasztás 2010 tavaszi bejelentése óta meglehetősen élénk vita zajlik. 2011-re a Lietuvos Dujos nem kapott gázárkedvezményt a Gazpromtól, miközben Lettország és Észtország 15 százalékos mértékben – a válság előtti, 2007-es volumen eléréséért cserébe. A Gazprom a litván piaci szabályozást kritizálta és azt hangsúlyozta, hogy nem fizettetett Litvániával büntetést azért, mert a leszerződöttnél kevesebb gázt vett át, pedig joga lett volna hozzá. A litván energetikai minisztérium előbb 2011 januárjában panasszal fordult az Európai Bizottsághoz, hogy vizsgálja meg, a Gazprom visszaél-e az erőfölényével, majd 2011 márciusában a vilniusi körzeti bíróságtól kérte, hogy kezdeményezzen vizsgálatot a Lietuvos Dujosszal és menedzsmentjével szemben. A litvánok a gázárak mellett a Kalinyingrádba menő gáztranzit díjának kérdését feszegették. Az eljárást a Gazprom 2011 júniusában a Stockholmi Kereskedelmi Kamara Választottbírósági Intézeténél

Weiner Csaba

131


sikertelenül próbálta megakadályozni, majd augusztusban ismét választott bírósághoz fordult: immár kártérítésért.57 A derogációval rendelkező Észtországban az Eesti Gaas gáztársaság esetében 2010 őszén 2013 elejére ígérték a tulajdonosi szétválasztást, 2011 májusában azonban két évvel – 2015 januárjára – halasztották el. Lettország nem jelentett be a litvánhoz és a tervezett észthez hasonló lépéseket. A Gazprom részesedése az Eesti Gaasban 6,4 százalék, a lett Latvijas Gāze társaságban 34,0 százalék.58 Ami Lengyelországot illeti, az orosz–belorusz–lengyel–német vonalon haladó JamalEurópa (Jamal–1) gázvezeték lengyelországi szakaszának üzemeltetése 2010 végén kikerült a Gazprom tulajdonosi részesedésével működő EuRoPol GAZ kezéből, s független rendszerirányítója lett a lengyel állami Gaz-System személyében.59 4.2. Gázértékesítés a FÁK-ba, gázszállítások FÁK-tranzittal és a nélkül A kétezres években négyszer volt fennakadás az orosz gáz tranzitjában Európa felé: 2004 februárjában és 2010 júniusában Belaruszban, 2006 januárjában és 2009 januárjában Ukrajnában.60 2010-ben mindössze 95,4 milliárd köbméter gázt szállítottak Ukrajnán át, ebből 92,8 milliárd köbmétert a FÁK-on túli Európába. Bohdan Szokolovszkij, Viktor Juscsenko volt ukrán államfő hajdani energiaügyi megbízottja szerint 2010-ben 3 milliárd dolláros tranzitbevétel keletkezett, ebből azonban 1,6 milliárd dollárt gáz vásárlására fordítottak a kompresszorállomások számára. Kérdés, hogy a szükséges beruházások nélkül a tranzitkapacitás hogyan alakul. Jurij Bojko ukrán tüzelőanyag- és energiaügyi miniszter 2010. augusztus végén azt állította, hogy az elkövetkező öt évben mintegy 2 milliárd dolláros beruházásra van szükség az ukrán vezetékekbe a megbízhatóság növelése érdekében.61 2008-ban még 51,4 milliárd köbméterre rúgott a belorusz tranzit. 2010-ben 43,2 milliárd köbméter gázt tranzitáltak, amely 3,1 százalékkal kevesebb, mint 2009-ben. A belorusz Beltranszgaz rendszerén évi 15–16 milliárd köbméter gáz tranzitja valósul meg (a vezetékek Lengyelországba, Ukrajnába és Litvániába vezetnek), a többi a JamalEurópa gázvezetéken.62 Az Északi Áramlat első vezetékszála elkészült, 2011 novemberében megkezdődhetnek a kereskedelmi szállítások, míg a most épülő második szálon 2012 végén. Nem valószínű, hogy a teljes évi 55 milliárd köbméter pótlólagos export lesz. Ezt támasztja alá Alekszej Miller 2011. májusi közlése, miszerint Oroszország 20 milliárd köbméter gázt terel át Ukrajnából az Északi Áramlatba.63 Kérdés, hogy az ukránok mit tehetnek a tranzit csökkentése ellen, hiszen az orosz–ukrán tranzitszerződés nem tartalmaz úgynevezett ship or pay (szállíttass vagy fizess) kötelezettséget. Jurij Bojko közlése szerint azonban az ukrán Naftohaz olaj- és gáztársaság 2010 decemberében „részleges garanciát” kapott a Gazpromtól arra, hogy az elkövetkező öt évben legalább évi 112 milliárd köbméter gázt tranzitál Ukrajnán keresztül.64 Bár 2011 júliusában meglebegtették az Északi Áramlat harmadik vezetékszálának a lehetőségét, a Gazprom állítja: ennek ellenére nem függesztik fel a fekete-tengeri Déli Áramlat projektjét. 2011 márciusában LNG-opciók is felmerültek a Déli Áramlattal kapcsolatban. Ami biztos: nincsenek könnyű helyzetben a török engedélyezéssel a török kizárólagos gazdasági övezetet illetően.65 A szállítások kezdetét 2015 decemberére teszik: évi 15,75 milliárd köbméter kezdő kapacitással. Az évi 63 milliárd köbméteres szintet

Weiner Csaba

132


(minekután négy szál lefektetését tervezik) 2018 végére érnék el. A 2011. május 25-i brüsszeli projektbemutatón kiderült: a 63 milliárd köbméter kétharmada átterelés lenne, harmada pótlólagos szállításokat jelentene. 2011. október 3-i Gazprom-hír, hogy elkészült a konszolidált megvalósíthatósági tanulmány. A francia EDF és a német Wintershall Holding 2011 szeptemberében szállt be a projektbe. Ezt megelőzően Günther Oettinger kemény hangot ütött meg a Déli Áramlattal és Oroszországgal szemben, hangsúlyozva, hogy az oroszok a projekttel kísérletet tesznek a (kiemelt jelentőségű) déli folyosó megakadályozására.66 Oettinger 2011 januárjában azt állította, hogy nem lesz szükség a belorusz és az ukrán tranzitra az Északi Áramlat és a Déli Áramlat üzembe helyezése esetén, míg Alekszej Miller a 2011. június végi éves Gazprom-sajtótájékoztatón külön hangsúlyozta, hogy a két projekt révén teljesen ki szeretnék zárni a tranzitkockázatot.67 A posztszovjet tranzitországok azonban aligha iktathatók ki totálisan a rendszerből. Az Északi Áramlat már 2011/2012 telén fontos szerephez juthat, ha például az orosz– ukrán árvita nem oldódik meg.68 Mikola Azarov ukrán miniszterelnök 2011 májusában jelentette be, hogy már formális tárgyalásokat kezdeményeztek egy új árformula érdekében. Az ukránok nem fogadják el, hogy az árfelülvizsgálat érdekében a Naftohaz egyesüljön a Gazprommal (az egyesülés gondolata még 2010 tavaszán merült fel), s az orosz–belorusz–kazah vámunióhoz sem csatlakoznak. A közös ukrajnai vezetékkonzorcium kérdését azonban ismét felhozták. A 2009-es tíz évre szóló szerződés nagyon előnytelen volt Ukrajnának, 2010-től drámaian magas gázárakkal szembesült, így volt miből engedni 2010 áprilisában (a 30 százalékos exportvámot engedték el bizonyos korlátokkal).69 De nem csak Ukrajnában van rendeznivaló ügy 2011 végéig: a belorusz és a moldovai szerződések 2011-ben futnak ki. Miller 2011 júniusában azért panaszkodott, mert a fehérorosz fél szeretné a Beltranszgazban történő újabb 50 százalékos orosz részesedésszerzést és az új szerződés megkötését összekapcsolni. Putyin 2011 augusztus közepén Oroszország és Belarusz Államszövetsége Minisztertanácsának ülésén azt mondta, hogy Oroszország 2012-től „integrációs [ár]csökkentő koefficienst” fog a gázárképletbe bevezetni, s arra számítanak, hogy az ármegállapodást összehangolják a fennmaradó Beltranszgáz-részesedés értékesítésével. Dmitrij Medvegyev orosz elnök hasonlóan szólt a Gazpromhoz.70 Belarusz 2011 második negyedévében 244,8 dollárt fizetett ezer köbméter gázért (Belarusznak nincs exportvám), Ukrajna 295,6 dollárt, Moldova 316,71 dollárt.71 Moldova, ha már „európai átlagárat” fizet (legalábbis ezt állítja a moldovai gazdasági miniszter és miniszterhelyettes), akkor a tranzitdíjat is európai szintre növelné.72 A tranzitdíj egyébként hosszú idő után 2011-ben nőtt Moldovában.73 Örményországnak nem emelkedett a gázár 2011-ben, 2010 áprilisa óta mindössze 180 dollárt fizet ezer köbméter gázért. Örményországnak – szemben Belarusszal, Moldovával és Ukrajnával – nem az olajtermékárak mozgása alapján számláznak. 4.3. Az orosz gázexport diverzifikációja Az orosz gázkivitel diverzifikációját egyelőre az LNG jelenti, a keleti vezetékes export megvalósítása még várat magára. A Kínába menő vezetékes gázexportról a Gazpromnak továbbra sincs szerződése. A 2006. márciusi jegyzőkönyv a nyugati irányból évi 30

Weiner Csaba

133


milliárd köbméteres, a keleti irányból évi 38 milliárd köbméteres orosz gázszállítást rögzített. A legnagyobb probléma változatlanul a gázár. 2010 őszére kiderült: 100 dollár a különbség a kínai és az orosz elképzelés között ezer köbméter gázra.74 2011 júliusában egy forrás 65 dolláros árkülönbségről szólt.75 Tény: Kína aligha akar a közép-ázsiai gáz áránál többet fizetni.76 Oroszország viszont érvényesnek tartja az azonos jövedelmezőség „elvét” nemcsak belföldön és a FÁK-ban, hanem az ázsiai csendes-óceáni piacokra is. A Gazprom úgy érvel, hogy ugyanazokról a mezőkről fogják értékesíteni a gázt a nyugati vonalon, mint Európába, ezért nem lehet a jövedelmezőség rosszabb.77 A másik alapelv szintén áll: amíg a Gazprom nem adta el a gázt, addig nem építi ki a kitermelési kapacitásokat. Kérdés, hogy az orosz előlegigény hogyan hat a tárgyalásokra: 2011 júliusában egy forrás a kínai állami olajtársaságtól, a CNPC-től 25 milliárd dollárról adott hírt, míg orosz kormány-, illetve Gazprom-közeli forrás 40 milliárd dolláros ös�szegről beszélt.78 A Kínába menő közvetlen vezetékes olajexport körüli olajárvita viszont biztosan nem előnyös az oroszoknak. A Gazprom elnöke 2011 júniusában kijelentette: kizárólag a nyugati irányról tárgyalnak, a keletiről nem.79 A gázforrás Nyugat-Szibéria. A Gazprom szerint négy évvel a szerződés megkötését követően kezdődhet a szállítás.80 Fontos, hogy megfelelő vezetékes kapacitások is rendelkezésre álljanak Kínában (a Nyugat-Kelet gázvezetékekben). A közép-ázsiai kínai térnyerés fényében azonban Kína nem különösen akarhat a nyugati irányból orosz gázt (mutat rá Julian Lee elemző).81 A Kovikta megszerzése jelzésértékű lehet. Jonathan Stern úgy véli, hogy a kínaiak világossá tették: a keleti irányból szeretnének orosz gázhoz jutni, amelyhez pedig a Kovikta mező a legalkalmasabb. Szerinte ez lehet az egyetlen oka annak, hogy a Kovikta-ügylet létrejött: „A kínaiak vannak a vezetőülésben.” Valerij Nyesztyerov orosz szakértő szerint a Gazpromnak az exportmonopóliumát is meg kellett védenie az ügylettel.82 A Rosznyefty ugyanis szintén részt venne a kínai exportban. Az orosz exporttörekvésekhez rossz hír: a felfutó kínai LNG-import, a kínai nem konvencionális gáztermelés jövője és az épülő Mianmar–Kína gázvezeték. Dél-Korea 2008. szeptember végéig csak egy együttműködési megállapodásig jutott a Gazprommal, amely 2015-től évi 10 milliárd köbméter Észak-Koreán keresztüli földgázexportról szólt 30 éves időtartamra. A projekt politikai kockázatai kezdettől fogva nyilvánvalóak voltak, előrelépésről a közelmúltig nem lehetett szólni, a 2015-ös dátum is időközben 2017-re finomodott. Három évvel később, 2011 nyarán megjelent a reménysugár. A két Korea közötti 2011. júliusi indonéziai találkozók után 2011 augusztusában a Burját Köztársaságban Dmitrij Medvegyev fogadta Kim Dzsongilt, aki zöld utat adott a transzkoreai vezetéknek.83 2011. szeptember közepén a Gazprom elnöke és az észak-koreai olajipari miniszter együttműködési megállapodást írt alá.84 Nem lesz azonban könnyű sorsa ezután sem a projektnek. Nem véletlen, hogy a dél-koreai Kogas gáztársaság vezére külön klauzulába foglalná: teljes felelősséget vár az orosz féltől, vagyis ha a vezetékes gázszállítások megszakadnak, akkor a Kogas arra kérheti Oroszországot, hogy küldjön LNG-t.85 Alekszandr Medvegyev 2011. szeptember végi közlése szerint évi 10 milliárd köbméterről 12 milliárd köbméterre fog nőni a tervezett vezetékes exportgázmennyiség.86 A Gazprom a kétezres évek közepén kezdett el kereskedni a nem saját kitermelésű és cseppfolyósítású gázzal. A Szahalin–2 termelésmegosztásos projektben 2009 eleje óta cseppfolyósítanak, 2009-ben 5,2 millió tonnára rúgott az LNG-export. A létesítmény 2010-ben érte el a tervezett évi 9,6 millió tonnás kapacitást, 2010-ben 10 millió tonna

Weiner Csaba

134


felett termeltek. (A cseppfolyósító kapacitás bővítését a projektpartner Shell erősen szorgalmazza.) A legfőbb vásárló Japán. A japán katasztrófára reagálva 2011 márciusában Putyin miniszterelnök sajátos swapajánlattal állt elő: növeljék az oroszok a vezetékes gázexportot Európába, miközben az Európát célzó LNG-tankereket Japán felé irányítsák át.87 A Szahalin–2-ből legalább két módon lehet pótlólagos mennyiséget szállítani Japánba: a Sakhalin Energy, továbbá a Gazprom 2008-ban létrehozott LNG-leányvállalata, a Gazprom Global LNG (GGLNG) révén. A japán katasztrófa ösztönzőleg hatott a vlagyivosztoki LNG-tervekre. 2011 áprilisában a Gazprom egyezményt írt alá a japán konzorciummal közös tanulmány elkészítéséről a vlagyivosztoki gázfelhasználásról (az LNG-re, a sűrített földgázra, vagyis a CNG-re, valamint egy vegyipari komplexumra), amelynek 2011 végére kell elkészülnie. Az LNG esetében egy évi 10 millió tonnás kapacitású cseppfolyósítóról készül előzetes FEED (Front End Engineering and Design). A kísérleti CNG-projektnél – 2011. júniusi információk szerint – az előzetes megvalósíthatósági tanulmány évi 1,5 milliárd köbméter gáz szállítására történik. Szintén egy előzetes tanulmányt várunk a vegyipari komplexumra.88 Jelenleg 2017-re teszik az LNG-termelés kezdetét, kapcsolódva ezzel a Csajangyinszkoje mezőn való gáztermelés megindulásához. Az LNG-re ugyanazon elv vonatkozik, mint a vezetékes gázra: a gázt előbb el kell adni, s csak azután jöhet a termelés. Egy 2011. májusi Gazprom-forrás még arról szólt, hogy Japán évi 7 millió tonna LNG-t kapna, a többi DélKoreába menne.89 Egy 2011. augusztusi Gazprom-forrás pedig egyenesen arról számolt be, hogy megduplázhatják a kapacitást (évi 20 millió tonnára), ha sikeresek a tárgyalások Dél-Koreával.90 Dél-Korea már 2008 szeptemberében felvetette a vezetékes gázszállítások alternatívájaként az LNG-t (és a CNG-t), ha nem jönne össze az Észak-Koreán keresztüli vezeték terve, ám 2011 nyarán–őszén talán előrelépés következett be. Oroszország európai felén jelenleg három LNG-projekt van napirenden, különböző esélyekkel. Közülük láthatóan a Novatek projektjének, a Jamal-félszigeti JuzsnoTambejzskoje mezőre épülő Jamal SzPG-nek (Jamal LNG)91 van primátusa. A másik két projekt: a Barents-tengeri Stokman mezőre épülő LNG és a Pecsora LNG a Nyenyec Autonóm Körzetből. A Stokman a Gazprom projektje lenne a Total és a Statoil részvételével, a Pecsora LNG a Gazpromtól független Alltech-csoporté (Alltek). A Total 2011-ben 20 százalékos részesedést vásárolt a Jamal SzPG társaságban és 12,1 százalékos részvényese lett a Novateknek.92 A Gazprom és a Novatek még 2010 júniusában írt alá együttműködési megállapodást az LNG-létesítmény megvalósításáról, a Gazprom Export és a Jamal SzPG vállalat pedig hosszú távú ügynöki megállapodást kötött az LNG-exportra a Juzsno-Tambejzskoje mezőről. A Stokman-projekt LNG-értékesítése Észak-Amerikára épült volna. 2009 októberében a Gazprom amerikai illetékese még azt állította, hogy az LNG 80–90 százaléka ÉszakAmerikába kerül. 2010 februárjában a vezetékes gázra 2013-ról 2016-ra, az LNG-re 2014-ről 2017-re csúsztatták a kezdést. Szakértői körökben meglehetősen pesszimisták a projekt kezdésével kapcsolatban. Chris Weafer szerint a Totallal való stratégiai partnerség elismerése annak, hogy a Stokman sokkal lassabban haladhat előre és kiszámíthatatlan a jövője.93 2011 februárjában az orosz természeti erőforrások és környezetvédelem minisztériuma illetékes ügynökségének helyettes vezetője jelezte, a kormány 2018-ra halaszthatja a gáztermelés kezdetét.94 A Novatek a Jamal LNG-re a 2016-os céldátumot adta meg, ám Putyin 2011 júliusában 2018-ról beszélt.95 A Jamal LNG fő piaca Európa

Weiner Csaba

135


lenne. Fontos szerepet kaphat a jövőben az ázsiai csendes-óceáni exportban az északi tengeri útvonal (az északkeleti átjáró), amelyet a Novatek 2010 nyara óta gázkondenzátum szállításával tesztel. A Pecsora LNG projektje a 2009. decemberi debütáláskor főként az ázsiai csendes-óceáni régiót célozta meg, Vietnamot, Indiát, Kínát és Dél-Koreát nevesítve, s a 2015-ös kezdést tűzte ki maga elé.96 A Stokmannál a végső beruházási döntést 2011 decemberére tervezik, a Jamal LNG esetében a Novatek 2011 márciusában 2012 végére ígérte (a Total stratégiai vezetője 2011 júniusában 2013-ra tette), míg a Pecsora LNG a kizárólagos exportjoggal bíró Gazprom áldására vár a döntéshez (amit 2011 vége előtt szeretett volna meghozni),97 ám ez ennél jóval összetettebb kérdés. A Stokman-projektben évi 7,5 millió tonnás cseppfolyósító kapacitást hoznának létre (a Gazprom 2008-ban ennek négyszereséről szólt a későbbi fázisokra), a Jamal LNGben évi 15 millió tonnást, míg a Pecsora LNG az első fázisban évi 2,6 millió tonnás, a másodikban pedig 5,2 millió tonnás kapacitással működne. Végül érdemes megemlíteni, hogy szakmai körökben nagy figyelmet kapott 2011 nyarán az, hogy a GGLNG, pontosabban a szingapúri leányvállalata, a Gazprom Marketing and Trading Singapore (GM&TS) együttműködési megállapodást kötött négy indiai társasággal egyenként évi 2,5 millió tonna LNG szállítására 25 évre. Összegzés Globális kontextusban nézve az orosz úgynevezett tüzelőanyag-energetikai komplexumból a legtöbb kérdés a gáz jövőjével kapcsolatban merül fel. 2010-ben csökkent az Egyesült Államok és Oroszország gáztermelése között a különbség, az Egyesült Államok vezető szerepe csak ideiglenes. Az IEA 2011 júniusában ismertetett „GAS” szcenáriója 2015-re Oroszországban 706 milliárd köbméteres gáztermelést vár, miközben az Egyesült Államokban „csak” 608 milliárd köbmétert (a közbülső időszakra nem ad meg adatokat). A Gazprom fő feladata most a jamali kitermelés megindítása a Bovanyenkovszkoje mezőn és a szükséges infrastruktúra, különösen a szállítóvezetékek kiépítése. A Gazprom képességeit kétségbe vonó nyugati megnyilatkozások ellenére úgy néz ki, hogy a Gazprom külföldi befektető nélkül valóban megvalósítja ezt.98 Mindenesetre nem szándékolt csúszás esetére az egyik biztosíték, hogy a Gazpromon kívüli termelők jelentős növekedésre képesek. A Gazprom két elvet követ a gázértékesítésben: az európai értékesítésével azonos jövedelmezőség elérését az egyes piacokon, valamint azt, hogy a gázt előbb el kell adni, és csak azután kell a kitermelési kapacitásokat kiépíteni. Tisztán gazdasági alapon nézve a belföldi gázárak növekedésével leértékelődik az európai export súlya. Európában az árazás fő kérdés lett. A mesterséges indexálás következtében a gáz iránti kereslet és kínálat alakulásának nem lehetett hatása a Gazprom szerződéses gázáraira. A központi probléma nem az árszint, hanem az árképzés (miként arra Jonathan Stern és Howard Rogers rámutat). Az európai importőrök nehézségeik közepette kereskedelmi tárgyalásokat folytatnak a Gazprommal, illetve egyesek választott bíróságok elé vitték az ügyüket. Magyarországnak is figyelnie kell, hogy hogyan alakulnak ezek a folyamatok.

Weiner Csaba

136


Nincsenek könnyű helyzetben a közeljövőben kifutó Gazprom-szerződésekkel rendelkező közép- és kelet-európai országok. Elsősorban Bulgáriáról van szó. Látni kell, hogy valójában mennyi orosz gázra lesz szükség hosszabb távon, s hogy hogyan halad a diverzifikáció. De a jobb alkupozíció érdekében is mindenképpen szükséges felmutatni előrehaladást a diverzifikációs projektekben. (Mindezek miatt például a késői magyar újraszerződés még előny is lehet.) Nem véletlen, hogy Bulgáriában (2011 májusában) felmerült a rövid távú szerződések kötésének a lehetősége. A legfrissebb fejlemény, hogy a török Botas társaság nem hosszabbítja meg az egyik, 2011 végén kifutó orosz szerződését.99 A Gazpromnak az EU-ban viselnie kell a harmadik energiacsomag következményeit, amely nem csak a szétválasztás kérdésére korlátozódik. 2011. szeptember végén az Európai Bizottság tíz tagállam több mint húsz vállalati helyszínén razziázott versenyellenes tevékenység után kutatva, ami komoly jelzés a Gazprom számára.100 Korábban – a piaci, „tiszta” alapokra való átállás érdekében – jó megoldásnak tűnt a kontinentális Európában szokásos olajtermékárakhoz kötött szerződésekre való átállás, illetve a kedvezmények megszüntetése (az „európai netback ár”) a FÁK-ban. Csakhogy közben az olajárak emelkedése óriási terhet okozott a vevőknek, még úgy is, hogy az európai szerződéses árak alatt fizetnek.101 Normális esetben pedig a tranzitdíj és a tárolási díj nem lehet kompenzáció a megemelt gázárakért, ezt két külön dologként kell kezelni, illetve más elv miatt kell esetlegesen emelni.102 Veszélyt jelent, hogy a Gazpromnak nagyon rövid időn belül mindhárom nyugati FÁK-tranzitállammal egyezségre kell jutnia: Ukrajnával a gázbeszerzési szerződés módosításáról, Belarusszal és Moldovával pedig új ellátási és tranzitszerződéseket kell kötnie 2011 végéig. Ha Belarusz eladja a Gazpromnak a Beltranszgazban megmaradt 50 százalékát, akkor a nyugati FÁK-tranzitállamok közül már csak Ukrajnában nem fogja ellenőrzi a szállítóvezetékeket (illetve a moldovai helyzet ennél bonyolultabb). A tranzitállamoktól való jövőbeni függés mértékéhez alapvető kérdés, hogy hogyan alakul az orosz export, s az Északi Áramlatot mikor követi a Déli Áramlat. Miközben Európa a diverzifikációs törekvésektől lett hangos, a Gazprom a keleti vezetékes gázexporthoz nem tudott szerződéseket aláírni. Míg a Kínába irányuló csővezetékes olajszállítás megvalósításánál Kazahsztán előzte meg Oroszországot Közép-Ázsiából, addig a vezetékes gáznál Türkmenisztán. Az orosz olaj- és széniparral szemben az orosz gázipar csupán minimálisan tudott a kínai importnövekedésből profitálni: csak az LNGszállítmányok jelenhettek meg Kínában.103 Az orosz gázértékesítés diverzifikációját egyelőre az LNG jelenti. A Gazprom az elmúlt években meglehetősen ambiciózus LNG-terveket ismertetett, a saját LNG-re azonban csak a Szahalin–2-be való belépéssel tett szert. Máig egyetlen oroszországi LNG-projektnél sem született meg a végső beruházási döntés, s egyetlen esetben sincs a kezdés dátuma kőbe vésve.

Weiner Csaba

137


Jegyzetek BP Statistical Review of World Energy 2009, 2010, 2011. (és Christof Rühl szokásos bemutató előadásai); Medium-Term Oil and Gas Markets 2010, 2011. IEA, 2010, 2011. 2 BP Statistical Review of World Energy 2011. (és Christof Rühl bemutató előadása); Medium-Term Oil and Gas Markets 2010. IEA, 2010. 3 Natural Gas Imports and Exports, Fourth Quarter Report 2009. U.S. Department of Energy (DOE); Platts, 2010. november 19.; Fossil Energy Techline, U.S. DOE, 2011. május 20. 4 Az IEA szakértőjének 2011. szeptember 6-i közlése szerint (http://www.iea.org/index_info. asp?id=2067). 5 Stern, Jonathan: Oil-based pricing represents a drag on the industry. Financial Times, 2010. május 25., 2. o. 6 Stern, Jonathan – Rogers, Howard: The Transition to Hub-Based Gas Pricing in Continental Europe. Oxford Institute for Energy Studies, NG 49., 2011. március. 7 U.K., U.S. spot natural gas prices diverging. Today in Energy, U.S. Energy Information Administration, 2011. április 7.; ZsZs Mihaila Korcsomkina, 2011. július 2. 8 Medium-Term Oil and Gas Markets 2010. IEA, 2010. 9 Itt jegyezzük meg, hogy az orosz Gazprom Európa alatt a volt Szovjetunión túli Európát érti. 10 Stern – Rogers: i. m.; East European Gas Analysis, 2011. július 8.; Alekszandr Medvegyev előadása a Gazprom 2011. június 20-i sajtótájékoztatóján. 11 Lásd Robert Johnston (Eurasia Group) előadását a PwC 2011. május 11-i vancouveri konferenciáján. 12 Az IEA adatai szerint: Monthly Natural Gas Survey. IEA, különböző számok. 13 Reuters, 2010. augusztus 25., november 1., 9.; Gas Connections, 2010. július 15.; Bloomberg, 2010. október 14., november 11.; Stern – Rogers: i. m.; Are We Entering a Golden Age of Gas? Special Report. World Energy Outlook 2011. IEA, 2011; European Energy Review, 2011. augusztus 19. 14 Jonathan Stern ezeknek a vádaknak az alapját vizsgálja: Stern, Jonathan: The Russian gas balance to 2015: difficult years ahead. In: Pirani, Simon (ed.): Russian and CIS Gas Markets and their Impact on Europe. Oxford University Press for the Oxford Institute for Energy Studies (OIES), Oxford, 2009, 54–92. o. 15 Az Oroszországban használt standard eltér az IEA vagy a BP által alkalmazottétól. 16 A Gazprom közlése szerint. A Roszsztat 2008-ra 666, 2009-re 584, 2010-re 649 milliárd köbmétert ismertetett. 17 Gazprom news, 2011. április 7. 18 East European Gas Analysis, 2011. augusztus 30. 19 Gazprom in Figures 2006–2010. Factbook. Gazprom, Moszkva, 2011, 57. o. 20 Alekszandr Ananyenkov válasza a Gazprom 2011. június 1-jei sajtótájékoztatóján. 21 Valerij Nyesztyerov elemző megjegyzése. (Reuters, 2011. június 1.) 22 A Gazprom 2011. június 1-jei sajtótájékoztatóján Alekszandr Ananyenkov válasza, illetve a 2011. június 29-i sajtótájékoztatón Andrej Kruglov előadásanyaga szerint. 23 Gazprom news, 2011. április 19., illetve a Gazprom 2011. június 29-i sajtótájékoztatóján Andrej Kruglov előadásanyaga. 24 Weiner Csaba: Az orosz gázipar helyzete a világgazdaságban és hatása a nemzetközi együttműködésre. Doktori értekezés, SZE RGDI, Győr, 2010. április.; The Moscow Times, 2011. március 2.; NewEuropeOnline.com, 2011. március 6.; a Gazprom 2011. június 1-jei és 21-i sajtótájékoztatóján elhangzottak. 25 A Gazprom 2011. június 1-jei és 21-i sajtótájékoztatója alapján. 26 Alekszandr Ananyenkov válasza a Gazprom 2011. június 1-jei sajtótájékoztatóján. 1

Weiner Csaba

138


A 2010. december 31-i 1205. számú kormányhatározat; a Gazprom 2011. június 29-i és 30-i sajtótájékoztatói; Rosszijszkaja gazeta, 2011. július 18.; Prezigyent Rosszii – Novosztyi, 2011. július 16.; ZsZs Mihaila Korcsomkina, 2011. augusztus 6.; Quote.rbc.ru, 2011. szeptember 28. 28 Elhangzott a Gazprom 2010. február 9-i londoni befektetői napján. 29 Henderson, James: Non-Gazprom Gas Producers in Russia. OIES, NG 45., 229. o. A belföldi szabályozott nagykereskedelmi gázárak – nagyon alacsony szintről indulva – már így is jelentősen nőttek. 30 Mitrova, Tatiana: The Domestic Context: Russian Gas Production. Előadásanyag, London, 2011. március 28. 31 Prime-Tass, 2011. július 20.; RIA Novosztyi, 2011. szeptember 25. 32 Gazprom Annual Report 2007, 2008, 2009, 2010. 33 RBK, 2010. október 23.; Rosszijszkaja gazeta, 2010. október 25. 34 The Moscow Times, 2008. augusztus 11.; The Times of India, 2008. augusztus 29.; Reuters, 2010. június 10.; Bloomberg, 2011. március 3.; CNPC – News Releases, 2010. december 22.; KazMunajGaz – Pressz-relizi, 2011. szeptember 6.; Itar-Tassz, 2011. augusztus 11. 35 turkmenistan.ru, 2009. március 29.; OSW EastWeek, 2010. május 26.; Eurasia Daily Monitor, 2010. június 8. 36 A Kaszpi-tengeri Sah-Deniz mező fejlesztésének második fázisa. 37 Bloomberg, 2011. január 19. 38 The Moscow Times, 2010. január 27., továbbá a Gazprom éves júniusi sajtótájékoztatói, a Gazprom alaptájékoztatói, negyedéves pénzügyi jelentései, valamint Szergej Komlev (Gazprom) 2011. május 11-i és június 10-i amszterdami, illetve frankfurti előadásanyagai alapján. 39 Informacionno-analityicseszkij obzor osznovnih szobityij na enyergetyicseszkih rinkah. Fevral 2011. INEI RAN, Moszkva, 2011. március. 40 Natural Gas Consumption in the EU27 and Switzerland in 2010. Eurogas, Brüsszel, 2011. március 7. 41 A Société Générale szakértőjének megjegyzéseiért lásd: Reuters, 2011. február 28. 42 The Wall Street Journal, 2011. március 22. 43 Bloomberg, 2011. július 8. 44 Alekszandr Medvegyev előadása a Gazprom 2011. június 20-i sajtótájékoztatóján. 45 RIA Novosztyi, 2010. november 3.; ICIS Heren, 2010. november 3.; a Gazprom 2011. június 20-i sajtótájékoztatója. 46 FSU Energy, 2011. április 29.; OSW CeWeekly, 2011. május 11. 47 Reuters, 2011. február 21., március 9., augusztus 1. 48 ZsZs Mihaila Korcsomkina, 2011. augusztus 6.; Deutsche Welle, 2011. augusztus 1. 49 Platts, 2011. augusztus 9. 50 Reuters, 2011. augusztus 31. 51 RIA Novosztyi, 2011. május 25.; Bloomberg, 2011. július 8.; ZsZs Mihaila Korcsomkina, 2011. augusztus 9., 24., szeptember 2. 52 The Moscow Times, 2011. július 11.; RIA Novosztyi, 2011. július 15.; finance.ua (az InterfaxUkraina alapján), 2011. július 19.; Rosszijszkaja gazeta, 2011. július 24.; Roszbalt, 2011. július 29.; ZsZs Mihaila Korcsomkina, 2011. július 20., 26. 53 Reuters, 2011. június 7.; Bloomberg, 2011. június 10. 54 Gazprom Investor Day, 2011. február. 55 Kommerszant, 2010. július 30. 56 Medlock III, Kenneth B. – Jaffee, Amy Myers – Hartley, Peter H.: Shale Gas and U.S. National Security. James A. Baker III Institute for Public Policy, Rice University, 2011. július, 13. o. 27

Weiner Csaba

139


Gazprom news, 2010. június 11.; RIA Novosztyi, 2010. december 24.; Ministry of Energy of the Republic of Lithuania – News, 2011. január 25., február 8., március 3., 17., 24.; The Baltic Course, 2011. április 7., június 15., 16., augusztus 24., 30.; The Lithuania Tribune, 2011. június 25.; AK&M, 2011. június 27.; Reuters, 2011. június 30.; Argus, 2011. augusztus 30.; The Voice of Russia, 2011. augusztus 31. 58 Baltic Reports, 2010. július 30.; Bloomberg, 2010. október 22., 2011. május 25.; ICIS Heren, 2011. január 28.; a Gazprom negyedéves pénzügyi jelentései. Az Itera orosz független gáztermelőnek is van részesedése az Eesti Gaas és a Latvijas Gāze társaságokban. 59 Gaz-System – News, 2010. november 22. 60 Lásd ehhez a kérdéshez Katja Yafimava munkáit. 61 Naftohaz Ukrajini; Reuters, 2011. május 27.; Platts European Gas Daily, 2010. szeptember 2. 62 BelTA, 2009. augusztus 24.; Interfax.by, 2011. március 9. A Jamal-Európa belorusz szakasza a Gazpromé. 63 Reuters, 2011. május 25. Az átterelésre utalhat a 2008-as szlovák tranzitszerződés (East European Gas Analysis, 2011. február 15.) és az Északi Áramlathoz kötött gázbeszerzési szerződések eddigi nagysága. 64 Vremja novosztyej, 2010. december 6.; Nyezaviszimaja, 2010. december 6. 65 Eddig csupán a kutatómunkára adtak engedélyt (2011. áprilisi bejelentés). Az LNG felvetése csak nyomásgyakorlásra szolgálhatott. 66 Kommerszant, 2011. szeptember 15. 67 Vzgljad, 2011. január 26.; Alekszej Miller válasza a Gazprom 2011. június 30-i sajtótájékoztatóján. Utóbbi kijelentésre Mihail Korcsomkin elemző feljegyzése hívta fel a figyelmem. 68 Katja Yafimava megjegyzése. (Bloomberg, 2011. szeptember 5.) 69 Egyes vegyipari társaságok kedvezményes áron (170 dollárért) való gázvásárlásának kérdésére most nem térünk külön ki (ez egyébként már 2011-es kérdés). 70 Alekszej Miller közlése a Gazprom 2011. június 30-i sajtótájékoztatóján; RIA Novosztyi, 2011. augusztus 15.; The Moscow Times, 2011. augusztus 16. 71 A Gazprom 2011. második negyedéves pénzügyi jelentése; Kyiv Post, 2011. június 7. A Gazpromcsoport gázértékesítése a volt Szovjetunióban 2008-ban 96,5, 2009-ben 67,7, 2010-ben 70,2 milliárd köbméterre rúgott. 72 Nem európai átlagárról, hanem netback árról van szó. Moldova és Belarusz 2008-tól fizet árformula alapján évente egyre csökkenő kedvezménnyel. De például a válság miatt Belarusz 2009-ben a 2008-as (vagyis nagyobb) kedvezmény alapján fizetett. A 2006 végi szerződések szerint 2010 volt az utolsó kedvezményes év. 73 www.AllMoldova.com, 2011. március 18. 74 Reuters, 2010. november 18. 75 The Moscow Times, 2011. július 11. 76 FSU Oil & Gas Advisory, 2011. június. 77 Alekszandr Medvegyev válasza a Gazprom 2011. június 20-i sajtótájékoztatóján. 78 The Moscow Times, 2011. július 11. 79 Alekszej Miller válasza a Gazprom 2011. június 30-i sajtótájékoztatóján. 80 Bloomberg, 2010. június 25. (korábban: Reuters, 2007. november 17.) Kínai oldalról ugyanakkor öt év hangzott el. (People’s Daily Online, 2010. június 25.) 81 Bloomberg, 2011. március 4. 82 Financial Times, 2011. március 1. 83 MTI, 2011. július 23.; The Moscow Times, 2011. augusztus 25. 84 Gazprom news, 2011. szeptember 15.; Bloomberg, 2011. szeptember 15. 85 Bloomberg, 2011. szeptember 26. 86 RIA Novosztyi, 2011. szeptember 27. 87 Reuters, 2011. március 19. 57

Weiner Csaba

140


Inpex Corporation, 2011. április 26.; Alekszandr Ananyenkov válasza a Gazprom 2011. június 21-i sajtótájékoztatóján. 89 Reuters, 2011. május 26. 90 Reuters, 2011. augusztus 19. 91 A társaság és a projekt neve. Az SzPG az LNG orosz nyelvű betűszava, a cég neve így angolul: Yamal LNG. 92 Előbbi tranzakció a tanulmány lezárását követően zárult le. 93 Bloomberg, 2011. március 9. 94 Bloomberg, 2011. február 28. 95 The Moscow Times, 2011. július 21. 96 Press service of CH-Oil&Gaz, 2009. december 3.; Reuters, 2009. december 3.; 2009. decemberi bemutató anyag a társaság honlapjáról. 97 FSU Energy, 2011. május 6. 98 Stern, Jonathan: Future gas production in Russia. In: 2010 Gas Industry Report. Figures, Facts, Forecasts. E.ON Ruhrgas, 2010, 20–27. o. 99 A nem konvencionális gáztermelés jövőbeni európai szerepére terjedelmi korlátok miatt külön nem tértünk ki. 100 Reuters, 2011. szeptember 27., 28.; BruxInfo, 2011. szeptember 29.; The Moscow Times, 2011. szeptember 29. 101 Mitrova, Tatiana – Pirani, Simon – Stern, Jonathan: Russia, the CIS and Europe: gas trade and transit. In: Pirani, Simon (ed.): i. m. 395–441. o. 102 Lásd erről Andrej Konopljanik munkáit. 103 Weiner Csaba: Oroszország a világ átalakuló energiagazdálkodásában. Az orosz gáz-, olaj- és szénipar a XXI. század első évtizedének végén. In: Simai Mihály (szerk.): Oroszország két világ között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 357–431. o. 88

Limes

141

Dokumentum

Konsztantyin Nyikiforov

Oroszország Balkán-politikája az 1990-es években*

Annak érdekében, hogy megértsük Oroszország Balkán-politikáját a legújabb időkben, néhány szót kell szólni a korabeli orosz külpolitika egészéről is. Ismert, hogy az új Oroszország önálló külpolitikája az elmúlt évszázad 90-es éveiben bontakozott ki és Borisz Jelcin személye testesítette meg. Ismert az is, hogy Jelcin sok tekintetben Gorbacsov ellenlábasaként került hatalomra. Az a paradox helyzet alakult ki ugyanakkor, hogy a külpolitikában ez éppen fordítva történt. Jelcin és Kozirjev a nemzetközi porondon lényegében véve Gorbacsov és Sevarnadze kurzusát folytatta. Ráadásul létezett egyfajta konkurencia is a két csoport között, abban a tekintetben, hogy ki tud szert tenni a Nyugat nagyobb támogatására. Úgymond „győzelmet” Jelcin aratott. A pragmatikus nyugati vezetők, akik tegnap még szerelmet vallottak „Gorbinak”, mindenki csodálkozására hirtelenjében a legfőbb ellenfele felé kezdtek orientálódni. Igaz, a szélesebb nyugati közvélemény felfogásában ez másként alakult. A Jelcin iránti viszony továbbra is óvatos maradt. Ha Gorbacsovra úgy tekintettek Oroszország határain kívül, mint egy civilizált és intelligens politikusra, akkor Oroszország elnöke teljes mértékben a „titokzatos orosz lelket” testesítette meg. Az igazi, kiszámíthatatlan, impulzív, sőt néha agresszív „orosz medvére” hasonlított. Különösen a legkésőbbi időszakban, amikor a mindig is simulékony Gorbacsovtól eltérően, hirtelen ismét kemény hangnemet ütött meg, majd ugyanolyan váratlanul ismét „diplomatikussá” változott. Egyre nyilvánvalóbban jelentek meg más különbségek is. Így például Jelcin számára a külpolitika azok után sem került a figyelme középpontjába, hogy hatalomra jutott, miközben Gorbacsov kiemelt jelentőséget tulajdonított neki. És minél rosszabban haladtak otthon a dolgok, Gorbacsov annál inkább a nyugati vezetők karjaiba omlott, és annál inkább vonzotta a nyugati közvélemény tapsa. Később, igaz csak kisebb mértékben, ilyen hangolás volt megfigyelhető Jelcinnél is.

A szerző a történettudományok doktora, jelenleg az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézetének igazgatója. Az esszé a 2007. június 18-án, az MTA Történettudományi Intézetében, az „Oroszország Balkán-politikája” című kerekasztal-beszélgetésen elhangzott előadás szerkesztett változata. A szerző az 1990-es években Borisz Jelcin orosz államelnök adminisztrációjában dolgozott, maga is az orosz delegáció tagja volt az 1995. évi daytoni béketárgyalásokon. Esszéje akár visszaemlékezésként vagy kordokumentumként is felfogható, ezért döntöttünk a publikálása mellett. (A szerk.)

*


142

Dokumentum

Egy másik fontos körülmény. A gorbacsovi peresztrojka idején mégis csak kísérletet tettek arra, hogy megragadják a világban zajló változásokat és a Szovjetunió helyét ebben a folyamatban. Mindenhol ismerik az SZKP főtitkárának a „Peresztrojka és új gondolkodás országunkban és a világon” című könyvét. Jelcinnek sem a korábbi, sem a későbbi könyveiben még csak hasonlót sem találunk. Még az a kevés is, amit Jelcin a külpolitika szférájáról ír, nagyon felületesnek, sőt primitívnek tűnik. Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy Oroszország külpolitikájának akkoriban nem volt semmilyen eszmei alapja. Éppen fordítva, gyakorlatilag a külpolitika ideológiamentessé tétele helyett az egyik ideológiát a másikra cserélték fel. A kommunista ideológia és a világ legfőbb vezető hatalmának szerepére törő ország helyett a külpolitikában egyre inkább kezdtek megjelenni a hidegháború győztesei előtt kapituláló és már mindenbe beletörődő ország komplexusai. Bár a kommunizmus összeomlása után az orosz felfogásban eredetileg egészen más dominált, mégpedig a győzelem és a normális fejlődési útra való visszatérés lehetőségének érzése. Érdekes egy másik tényező is. Kozirjev nemcsak, hogy nem próbálkozott meg azzal, hogy más hatalmi és társadalmi struktúrákkal együttműködve egy össznemzeti külpolitikát dolgozzon ki, hanem még nagy hévvel be is kapcsolódott az akkor Oroszországot megrengető belpolitikai küzdelmekbe. Részben éppen neki tulajdonítják azt a jellemző kifejezést, hogy a „háború pártja”, amellyel gondolkodás nélkül bélyegezte meg a politikai ellenfeleit. Természetesen ez az álláspont kizárta annak lehetőségét, hogy legalább valamilyen együttműködés alakulhasson ki a törvényhozó hatalommal, a társadalmi szervezetekkel és a szakértői karral. Egy klasszikus példa: Oroszország csatlakozása a szerbellenes szankciókhoz a jugoszláv válság elején. Ezt a lépést mindenekelőtt ideológiai motívumok befolyásolták. A szerb vezetés Kozirjev szemében csak egy „nemzeti kommunista” vezetés volt, és nem állt szándékában engedékenynek lenni vele szemben. A bonyolult geopolitikai folyamatok és Oroszország nemzeti érdekei ebben az esetben nem érdekelték. Kozirjev még azt is megengedte magának, hogy enyhén bírálja az Egyesült Államokat, amiért az túl későn ismerte el a független jugoszláv köztársaságokat. „Eleinte – írja, még Jugoszlávia szétesése előtt, az Egyesült Államok makacsul nem akart tudomást venni Bosznia és más szövetséges köztársaságok szuverenitásra vonatkozó követeléséről, a végsőkig az egységállam megőrzése mellett foglaltak állást, a kommunista jellege ellenére. Vajon nem azért olyan erős Washingtonban a jugoszlávellenes fűtöttség, mert lelkiismeret-furdalásuk van?” Annak érdekében, hogy jobban megértsük az orosz külügyminisztérium akkori álláspontját, megemlítünk egy epizódot. Az Egyesült Államok ex-elnöke, Richard Nixon, egyszer megkérte Kozirjevet, hogy ismertesse, melyek az új Oroszország érdekei. Az orosz külügyminiszter azt mondta neki: „[…] a Szovjetunió egyik problémája az volt, hogy túlságosan ügyelt a nemzeti érdekekre. Most viszont jobban ügyelünk az általános emberi értékekre. De ha van valamilyen ötletük és meg tudják mondani, hogyan határozzuk meg a nemzeti érdekeinket, akkor nagyon hálás leszek önöknek”. Nixon később már a következőképpen kommentálta az orosz miniszter válaszát: „Amikor alelnök voltam, majd elnök, azt akartam, mindenki tudja, hogy «csirkefogó» vagyok, és az amerikai érdekek nevében teljes erőmből küzdeni fogok. Kissinger is ilyen «csirkefogó» volt, de ebben egyelőre még nem tudom utánozni. Ő pedig akkor, amikor


143

Dokumentum

a Szovjetunió épp hogy szétesett, amikor az új Oroszországot védeni és erősíteni kell, mindenkinek azt akarja bebizonyítani, hogy milyen figyelemreméltó, kellemes ember.” Az idő múlásával a koncepcionális és elvi megközelítés hiánya egyre erősebben érződött. Az, hogy nem tudták és nem akarták megérteni a dolgok reális állását, oda vezetett, hogy hosszú ideig a nyugati demokráciák altruizmusába vetett naiv hitet táplálták, hitték azt, hogy megfeledkezve a saját nemzeti érdekeikről, széttárt karokkal fogadják majd Oroszországot az „élenjáró demokratikus államok családjában”, és baráti módon megosztják vele az átalakulások terhét. Amikor Oroszországtól engedményeket követeltek, készséggel megtette azokat. Oroszország még olyan engedményeket is tett, amilyeneket nem is követeltek tőle. A legfontosabb az volt számára, hogy bármibe kerül is, meg tudja szilárdítani a kapcsolatait a vezető nyugati államokkal, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal. Az orosz diplomácia lépésről lépésre úgy követte az Egyesült Államokat, mint a vezérét, igyekezve az engedékenységével megváltani a belépőt a „civilizált világba”. Úgy tartják, hogy 1991 elejétől egészen 1993 végéig Oroszország külpolitikájában a „csalódások” ideje következett, meghosszabbodtak a „mézeshetek”, pontosabban a „mézesévek”. De ez semmi mással nem végződött, mint azzal, hogy döntöttek a NATO keleti bővítéséről még ugyanabban az évben, 1993-ban. Éppen a NATO keleti bővítése és a jugoszláv konfliktus sokban befolyásolta az észak-atlanti szövetség valódi stratégiai céljait. A NATO éppen ebben a konfliktusban lépett először saját hatáskörén kívülre. És nem védelmi, hanem támadó jelleggel, a katonai erő teljes arzenáljának felvonultatásával. Világossá vált, hogy nemcsak a demokrácia övezetének, hanem a demokratikus értékek, az emberi jogok stb. kiterjesztéséről van szó. Az Egyesült Államok rövid ingadozás után gyakorlatilag a hidegháború egyetlen, a „hadizsákmányra” jogot formáló győztesének nyilvánította magát, vagyis befolyásának látható kiterjesztését, sőt hegemóniáját hirdette a modern világban. Erről volt szó nemrég Vlagyimir Putyin nagy port felverő müncheni beszédében. A beszéd igen élénk reakciókat váltott ki. A 90-es évek engedékenységének nyilvános elutasítása, a nyílt párbeszéd arról, amit korábban jobbnak láttak elhallgatni, valóságos sokkot okozott: kiderült, hogy Oroszország „nemet” is tud mondani. Úgy tűnik továbbá, hogy egyes dolgokra, például a jugoszláv válságra másként tekintenek Oroszországban és Nyugaton. Számos példát hoz erre a könyvében Sarah MacArthur skót kutató. Oroszországban például egyértelműen negatívan értékelik a független horvát állam létét a második világháború idején, a boszniai muzulmán közösség vezetőjének, Alija Izetbegovićnak az ismert „Iszlám deklarációjára” pedig úgy tekintenek, mint a fundamentalizmus példájára, s a boszniai háború egyik okára. A nyugatiak ugyanakkor, persze nem igazolva a horvát fasisztákat, úgy vélik, hogy a független horvát állam a lakosság önállóság iránti vágyát fejezte ki. Még feltűnőbb a különbség az „Iszlám deklaráció” megközelítésében. Nyugaton még a politológiai órákon is úgy tanítják, mint a demokrácia példáját. Ezeket a példákat lehetne még folytatni. Még meg kell tanulnunk meghallgatni és tisztelni egymást. És ebben a nem egyszerű dologban fontos szerepet játszhatnak az úgynevezett „új européerek”. Hiszen Közép- és Délkelet-Európa lakóinak mentalitása sokkal közelebb áll a kelet-európaihoz, mint a nyugat-európaiaké. Sajnos a kölcsönös meghallgatás és tisztelet egyelőre nem megy. A NATO és az EU egyes új tagjai közül egyesek még nehezítik is az összeurópai dialógust.


144

Dokumentum

Mindenesetre a NATO Oroszország nélkül nem dönthet több problémában, például az afganisztáni vagy a balkáni helyzet rendezésében. Oroszországnak a jelenlegi feltételek mellett együtt kell működnie a NATO-val. De a kapcsolatoknak nem kirakatjellegűeknek, hanem mindennaposaknak, munkakapcsolatoknak kell lenniük. A legfontosabb pedig az, hogy ennek az együttműködésnek mindkét oldalról őszintének kell lennie. De térjünk vissza a 90-es évekhez. Lényegében Oroszország pozícióinak gyengülése a nemzetközi porondon a Szovjetunió szétesése után az átmeneti gazdasági nehézségek miatt elkerülhetetlen volt. Csak az a kérdés, hogy meddig kell terjednie ennek a meghátrálásnak? Hiszen a Nyugat sem azonnal fogalmazta meg a céljait. Ezek a célok Oroszország álláspontjától is függtek. Oroszország állandó engedményei csak növelték a másik fél igényeit. És nem Oroszország véleményének a semmibevételéről volt szó. Oroszországnak ugyanis gyakran nem is volt véleménye. Elég megemlíteni, hogy a számos ígéret ellenére, az orosz külügyminisztérium soha nem is dolgozta ki a saját cselekvési programját a jugoszláv válság rendezésére. A 90-es évek közepére Oroszország külpolitikai sikertelenségei egyre nyilvánvalóbbá váltak. A külügyminisztérium politikájával szemben most nem csak az ellenzék lépett fel, hanem majdnem a teljes politikai elit és majdnem az összes szakértő. Annak a véleményüknek adtak hangot, hogy Oroszországnak saját arculattal és saját hellyel kell rendelkeznie a világpolitikában. Természetesen, korántsem azt akarták, hogy Oroszország mindenáron vitatkozzon, vagy netalán konfrontálódjon a Nyugattal. De semmi szükség nem volt arra, hogy folyamatosan bólogasson, néha a saját érdekei kárára. Egyébként a külpolitikai kudarcokért nemcsak a külügyminisztériumot terhelte a felelősség, hanem az ország vezetését is, amely létrehozta ennek a rendszernek az alapjait, amelyben a külügyminisztérium majdnem teljes monopolhelyzetet élvezett és senki sem kontrollálta a tevékenységét. Ennek a rendszernek a legfőbb fogyatékossága a döntéselőkészítés és döntéshozatal kollegiális mechanizmusának hiánya volt. A régi struktúrákat, mint például az SZKP Központi Bizottságát, megszüntették, de az újakat még nem alakították ki. Az a benyomás alakult ki, hogy Jelcin, aki nem különösebben merült el a részletekben, mindenféle szakértői konzultáció nélkül aláírt mindent, amit Kozirjev „elébe tolt”. Vagyis a külügyminisztériumtól és bármely más állami szervtől külpolitikai koncepciót várni lehetetlen lett volna, s még csak nem is azért, mert a minisztérium vezetésének valamiféle gonosz szándékai lettek volna. Ennek teljesen objektív jellegű korlátai is voltak. Hagyomány szerint a diplomaták nem alkotnak eszméket, hanem inkább az eszmék végrehajtóiként tevékenykednek. Ebben a diplomaták sajátos módon hasonlítanak a katonákra. A nekik adott direktívákat hajtják végre a képességeiktől függően többkevesebb sikerrel. De felülről jövő stratégiai útmutatások ekkor majdnem egyáltalán nem voltak. Ez sokaknak feltűnt. Jelcin elnöksége idején kísérletet tettek arra, hogy megteremtsék a külpolitika tárcaközi koordinációjának sajátos mechanizmusát. Igaz, ez nem járt eredménnyel, sok tekintetben a külügyminisztérium vezetésének erőteljes ellenállása miatt. Kozirjevnek sikerült két elnöki rendeletet elfogadtatnia, amelyek jóváhagyták a külügyminisztérium koordináló szerepét külpolitikai kérdésekben. A harmadik ilyen rendeletet Jelcin alatt már a következő külügyminiszter, Jevgenyij Primakov írta alá. A külügyminisztérium magának adott feladatot, maga koordinált és kontrollált.


145

Dokumentum

Mindez az egész Európa és az egész világ számára átmenetinek számító 90-es években történt. Az európai biztonság régi bipoláris rendszere összeomlott, s egy új alakult ki. A kialakulására pedig a jugoszláv válság volt nagy hatással. Sajnos az orosz külügyminisztérium ezt sokáig nem értette. 1996 elején Kozirjevet menesztették. Jellemző, hogy Jelcin két dologgal vádolta: a NATO keleti bővítésével és a „precizitás” hiányával a Jugoszlávia-politikában. A diagnózist helyesen állapította meg, de későn. Primakov már nem szégyellt az orosz nemzeti érdekekről beszélni. Oroszországnak nemcsak a Nyugattal erősödtek meg a kapcsolatai, hanem a Kelettel is. A külpolitikát egyre inkább úgy határozták meg, mint többtényezős politikát. Beszélni kezdtek a többpólusú világról is. Ennek ellenére az orosz diplomáciának nem sikerült megállítania a negatív tendenciákat és nem sikerült elérnie, hogy a kapcsolatai a Nyugattal egyenrangúak legyenek. Ennek megfelelően a korabeli orosz külpolitika két hibás vonását kell kiemelnünk: a túlzott lelkesedést az új ideológia iránt a teljes ideológiamentesítés helyett, illetve a döntéshozatalban az állami diplomáciai szerv monopóliumát. Most térjünk át a Balkánra. Meg kell értenünk, hogy mi a Balkán manapság, és mi zajlott ott a múlt század 90-es éveiben. Nem puszta kíváncsiságból kell megértenünk a Balkánt, hiszen Oroszország Balkánpolitikájáról csak abban az esetben beszélhetünk, ha a Balkán megmaradt egységes régiónak. A kételyeink teljesen megalapozottak, mivel a szocializmus bukásával egy időben eltűnt az egykori Kelet-Európa is. Pontosabban csak Oroszország, Ukrajna és Belorusszia maradt meg Kelet-Európaként. A másik része ismét kettévált Közép- és Délkelet-Európára (Balkán). Nem is beszélve az NDK-ról, amely Nyugat-Európa része lett. De már a Balkán is kezd szétesni két részre. Szlovénia és Horvátország szégyellik balkáni gyökereiket, és Közép-Európa részeként próbálják pozícionálni magukat. Ugyanakkor Nyugaton, sőt az egész világon, bevetté vált egy nem egészen korrekt terminus, mégpedig a „Nyugat-Balkán” fogalma, amely alatt a posztjugoszláv államokat értik Szlovénia nélkül és Albániával. De nekünk mégis úgy tűnik, hogy mindezek ellenére a Balkán önálló régió maradt. Saját történelme, földrajza, kultúrája, mentalitása stb. van. Annak azonban, hogy a balkáni államok többsége a „keleti táborba” tartozott, most pedig az Európai Unióba és a NATO-ba lépett vagy lép, nincs döntő jelentősége. A klasszikus példa Görögország. Annak ellenére, hogy Görögország már majdnem fél évszázadot a NATO és az EU keretein belül fejlődött, tipológiailag balkáni ország maradt, és semmi jel nem mutat arra, hogy a közeljövőben a többi balkáni országgal ez másként lesz. Most pedig pár szóban arról, hogy mi zajlott a Balkánon a 90-es években. Úgy tűnik, hogy ott legalább három folyamat zajlott, amelyek egymással összefonódva, bonyolult helyzetet teremtettek. Az első folyamat a szemünk előtt zajlott. Ez volt a jugoszláv válság, ami más KeletEurópában zajló eseményekkel is összefüggésben volt, a Szovjetunióban zajló peresztrojkával, a Szovjetunió szétesésével és a kelet-európai szocialista országok úgynevezett „bársonyos forradalmaival” 1989-ben. Igaz, ezek a forradalmak nem mindenütt nevezhetők „bársonyosnak”. Ez a folyamat Jugoszláviában volt a legvéresebb és egy teljes évtizedig tartott, ami végül a számtalan komoly belső probléma által feszített soknemzetiségű föderáció széteséséhez vezetett. Jugoszlávia úgy esett szét, hogy az érdekelt felek nem kötöttek előzetes megállapodásokat, ami sok tekintetben ürügyet szolgáltatott a háborúra.


146

Dokumentum

Pontosabban háborúk sorozatára, amelyek az egykori Jugoszlávia északnyugati feléből délkeleti felére terjedtek. A második folyamat, ami a Balkánon zajlott, a jugoszláv konfliktus nemzetközivé válása volt, vagy az úgynevezett „nemzetközi közösség” beavatkozása a konfliktusba. Ez a beavatkozás – az új államok sietett elismerése, a konfliktus egyes résztvevőinek pártfogolása a másik kárára stb. – bizonyos mértékben provokálta is az évtized háborúit. A nemzetközi beavatkozást a jugoszláv válságba mi magunk leginkább a Balkán „NATO-sítása” folyamatának neveznénk. És ez csak egy része volt a NATO keleti bővítési folyamatának. Valahol ez a bővítési folyamat békésen zajlott, úgy, hogy a volt szocialista országok önkéntesen csatlakoztak a blokkhoz, máshol, például Jugoszláviában katonai úton. De mindenhol betöltötte azt a vákuumot, ami a bipoláris világ szétesése után keletkezett. A NATO keleti bővítésének folyamata, ahogy erre már utaltunk, szorosan összefüggött egy még általánosabb folyamattal, az európai és nemzetközi biztonság új modelljének kialakulásával. A jugoszláv válság elviekben éppen ebben különbözik a közelmúlt többi európai konfliktusától, például az észak-írországi vagy a ciprusi eseményektől. És éppen a jugoszláv válság éveiben, az új európai biztonsági rendszer alapjain szilárdult meg a NATO. Meg kell említeni még egy lényeges mozzanatot. A Balkán mindig is inkább objektum volt a nemzetközi kapcsolatokban, mintsem szubjektum. És a Balkán „NATO-sításának” folyamata csak igazolja ezt a megállapítást. A Balkán története szempontjából ebben semmi különös nincs. Sőt, ezt a Balkán történetének utóbbi évtizedei is igazolják. Az események a korábbiakban ugyanúgy zajlottak ott. Így például a 20. század 40-es éveit a balkáni államok fasizációjával jellemzik. Azután egy majdnem fél évszázados időszak következett, amit a Balkán szovjetizációjának lehetne nevezni. És végül a legutóbbi időszak a „NATOsítás”. Érdemes megjegyezni, hogy a Balkánon mindhárom említett folyamattal szemben a legerőteljesebb ellenállást ugyanaz az ország, Jugoszlávia fejtette ki, s mindenekelőtt a szerb lakosság. Ennek a jelenségnek a magyarázata, vagyis, hogy a szerbek miért voltak mindig is ennyire engedetlenek, külön téma lehetne. Mindössze annyit kívánunk megjegyezni, hogy a szerb egy kis nép nagy lélekkel, és ez sok mindent megmagyaráz. A közös sorsot a többi balkáni országgal csak Görögország tudta elkerülni valamilyen mértékben. Ugyanakkor még itt is hasonló folyamatoknak lehetünk a szemtanúi: a megszállás és a fasizáció időszaka, aminek utórezgése volt a „fekete tábornokok” hétéves uralma (1967–1974), a szovjetizálási kísérlet az 1946–1949. évi polgárháborúban, s végül Görögország belépése a NATO-ba még 1952-ben, elsőként a balkáni államok közül. Úgy véljük, hogy mindezek helyett a Balkán számára a legoptimálisabb lenne a vis�szatérés a régi jelszóhoz: „A Balkán a balkáni népeké!”. Igaz, a jelenlegi körülmények között ez egyelőre utópisztikusnak tűnik. Végül a Nyugat beavatkozásának egyik következménye az lett, hogy megsérült a Balkán törékeny erőegyensúlya. Annak érdekében, hogy megtörjék a szerbek ellenállását, a nyugati közvetítők a szerbiai albán kisebbséget kezdték támogatni. Ugyanakkor éppen a szerbek jelentették az egyetlen olyan erőt a Balkánon, amely képes útját állni az albán expanziónak. Végeredményben, ahogy ezt megmutatták a 2004 márciusában Koszovóban zajló események, a Nyugat teljesen elvesztette a kontrollt a koszovói albánok felett.


147

Dokumentum

Csak emlékeztetnénk rá, hogy Koszovóban akkor mindössze három nap alatt részben vagy teljesen 35 keresztény templomot romboltak le. És akkor még nem is beszéltünk az emberi áldozatokról. Ha az Ahtisaari-terv értelmében tényleges függetlenséget adnak Koszovónak, nem fogja megoldani a szerb–albán szembenállás problémáját. A harmadik folyamat az albán expanzió erősödése, amely manapság a Balkánon zajlik. És ez egy objektív folyamat. Jelenleg az albánok minden kétséget kizáróan a legaktívabb, növekvő és egységre törekvő balkáni etnikum. A „legújabb feltámadó”, ahogy Lev Gumiljov orosz néprajzkutató mondaná. Figyelembe véve, hogy magán Albánián kívül albánok élnek még Szerbiában, Montenegróban, Macedóniában és Görögországban is, ez egy új balkáni osztozkodással fenyeget. És ebben általánosabb folyamatok is megfigyelhetők. Az albánok expanziója jól illik az instabilitási folyamatnak abba a „déli vonulatába”, ami most a Balkánról Albánián keresztül tör utat magának Európa felé. És ha a Balkán „NATO-sítása” már kész ténynek számít, és a jugoszláv válság legvéresebb szakasza már véget ért, az albán tényező még akkor is hallathat magáról. Kifejezetten azt akartuk bemutatni, hogy mennyire kusza és sokrétű volt, és mennyire jelentősnek bizonyult az egész földkerekség sorsa szempontjából a jugoszláv válság. És rögtön meg is jegyezzük, hogy Oroszországban a 90-es évek elején a közelébe sem értek annak, hogy megértsék a Balkánon zajló események lényegét. És Oroszország balkáni politikája már ennek folytán sem lehetett adekvát. A jugoszláv válság, ami rendkívül erőteljesen befolyásolta a nemzetközi kapcsolatok alakulását, és az új geopolitikai konstelláció kialakulását, az orosz kormányzat számára eleinte egy bosszantó akadályt jelentett a „civilizált világ” felé vezető úton. Oroszország ezért is ismerte el az elsők között Szlovénia, Horvátország, és Bosznia-Hercegovina függetlenségét, még mielőtt bármilyen belső megállapodás létrejött volna a jugoszláv tagköztársaságok között. A jugoszláv rendezés ügyében Oroszország ezért fogadta el szívesen a nyugati játékszabályokat: a nagyhatalmak rákényszerítik az akaratukat a jugoszláviai népekre, akiknek ellentmondás nélkül szót kell fogadniuk. Oroszország, kihasználva, hogy a szerb fél különleges viszonyban állt vele, éppen a szerbekre kényszerítette rá az úgynevezett „nemzetközi közösség” akaratát. Az orosz tömegkommunikációs eszközök eleinte szintén a konfliktus nyugati látásmódját közvetítették, ami az orosz közvéleményre is hatott. Igaz, néhány évvel később az orosz közvélemény átesett a ló másik oldalára. Kiderült, hogy mekkora ára van a reformoknak, és a nyugati demokráciák nem kívántak komoly segítséget nyújtani Oroszországnak. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy azokat a nehézségeket, amelyeken átment Oroszország, éppen ellenkezőleg, arra akarják felhasználni, hogy tovább gyengítsék és kiszorítsák a Balkánról és egész Európából. Ennek legmeggyőzőbb példája volt a NATO keleti bővítésének kezdete. Ennek következtében Oroszország erőfeszítései az új összeurópai biztonsági rendszer létrehozására az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) keretén belül, teljes kudarcot vallottak. Ez az EBESZ kudarca is volt. Véleményünk szerint manapság ez már egy majdnem teljesen marginális, de mindenesetre nem önálló szervezet. Körülbelül 1994-től kezdődően az orosz diplomácia igyekezett jobban megfelelni a közvélemény elvárásainak. Annál is inkább, hogy a jugoszláv válság Oroszország számára nemcsak egy külső, hanem egy belső problémává is kezdett válni. Igaz, a külügyminisztérium aktivitása egyelőre csak a hivatalos nyilatkozatok frazeológájának és stílusának megváltozásában jutott kifejezésre. Elkezdtek olyan frázisokat hangoztatni,


148

Dokumentum

hogy a konfliktus minden szereplőjéhez egyenlően kell viszonyulni, el kell ismerni, hogy a Balkán orosz érdekövezet stb. Egyes megfigyelők siettek úgy értékelni ezt, mint Oroszország áttérését a szerbbarát álláspontra. De valójában semmi ilyenről nem volt szó. Oroszország például továbbra is a szerbellenes szankciók politikáját folytatta, többször a szigorításukra szavazva. A boszniai etnikumközi polgárháború befejező szakaszában a NATO nyíltan beavatkozott a háborúba, szerbellenes alapon. Először a történetében. Oroszországot pedig már mindenféle látszat nélkül szorították háttérbe, a továbbiakban nem volt szükség a szolgálataira. Csak a rendezés egyik kellékeként volt rá szükség, annak érdekében, hogy nagyobb legitimitása legyen a rendezésnek és már hagyomány szerint nyomást gyakorolhassanak a szerbekre. Tisztán csak ilyen mellékszerepet játszott Oroszország a daytoni béketárgyalásokon is, és a béketeremtésben a háború utáni „daytoni Boszniában”. A legérthetetlenebb az volt, hogy az orosz diplomácia nyilvánosan is hihetetlenül sikeresnek deklarálta a politikáját, újabb és újabb győzelmeket jelentett be arról, hogy Oroszország befolyása a jugoszláv eseményekre folyamatosan erősödik. A valóságban ugyanakkor minden pontosan fordítva történt. A koszovói válság aligha változtatott valamit a külső beavatkozás és Oroszország álláspontjának szempontjából. Az események ismét a NATO agressziójához vezettek a szerb-montenegrói Jugoszlávia ellen 1999 márciusában. És sok tekintetben éppen az orosz különmegbízott, Viktor Csernomirgyin erőfeszítései révén a Nyugatnak sikerült lefogni a szerbeket és megtörni az ellenállásukat. Ezután és majdnem a legutóbbi időkig Oroszország számos sebet szerezve a jugoszláv rendezés miatt, gyakorlatilag kiszorult a Balkánról, s majdnem demonstratívan nem avatkozott a balkáni ügyekbe. Manapság orosz diplomáciai körökben már nem beszélnek győzelmekről. Oroszország viszonyulását a Balkánhoz jól mutatja, hogy kivonta kis létszámú békefenntartó egységeit Boszniából és Koszovóból. A balkáni országokkal fennálló kapcsolatokban az úgynevezett „adagolt politikai dialógus” kurzusa érvényesült, annak függvényében, hogy a balkáni államok milyen kapcsolatokat tartottak fenn Oroszországgal. Érthető, hogy ez az álláspont egyáltalán nem kezdeményező jellegű. Az utóbbi évek egyetlen orosz kezdeményezése a regionális balkáni konferencia megszervezése volt, amelyen a határok sérthetetlenségének és az emberi jogoknak a kérdését vitatták volna meg. Igaz, ez a kezdeményezés semmilyen visszhangra nem talált. Az utóbbi években azonban az orosz Balkán-politika ismét aktivizálódni kezdett Koszovó státuszával kapcsolatban. Ennek okaként egyrészt azt szokták megnevezni, hogy Oroszország az utóbbi években elért gazdasági sikereit politikai súlyra szeretné konvertálni, másrészt azt, hogy a posztszovjet térségben léteznek oroszbarát, kikiáltott, de el nem ismert államok. De véleményünk szerint a lényeg az, hogy Oroszország nem szeretné megengedni, hogy ismét megsértsék a nemzetközi jogot. Ebből fakad az összes olyan nyilatkozat, amely sürgeti, hogy a hasonló konfliktusok megoldására dolgozzanak ki „univerzális elveket”, amelyeket minden helyzetben alkalmazhatnak, tehát nem csak Koszovó esetében. Azt mondják, hogy a független Koszovó elismerése, még ha ezzel meg is sértik a nemzetközi jogot, véget vet a balkáni konfliktusoknak. De aki ismeri a Balkánt, tudja, hogy ott semmi nem fejeződik be ennyire egyszerűen. Annál inkább, hogy ezek után


149

Dokumentum

a Balkánon legalább három megoldatlan nemzeti kérdés marad, mégpedig a szerb, az albán és a macedón. Úgy véljük, hogy teljesen elrugaszkodunk a realitásoktól, ha idealistán azt hisszük, hogy az összes probléma majdnem automatikusan megoldódik, mihelyt az úgynevezett „Nyugat-Balkán” az EU vagy netalán a NATO tagjává válik. Oroszról fordította: Seres Attila Jegyzetek A. V. Kozirjev: Preobrazsenyije. Moszkva, 1995. 125. Idézi: J. M. Primakov: Godi v bolsoj polityike. Moszkva, 1999. 210–211. 3 Sarah MacArthur: Kogda k stiku priravnyjali pero. Gyejatyelnoszty SZMI po oszvescsenyiju bosznyijszkovo krizisza. (1992–1995 gg.). Moszkva, 2007. 1 2

INFORMÁCIÓK

*** Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség címén: 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus 2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe; 2008/2–3. sz.: Magyarságkép a 20. században 2008/4–2009/1. sz.: Aktuális Balkán; 2009/2–3. sz.: Délvidék 1941–44. I–II. 2009/4. sz.: Nemzet és nacionalizmus + melléklet; 2010/1. sz.: Revízió, propaganda, kisebbségi kérdés 1938–1944; 2010/2. sz.: Nemzetiségpolitika a két világháború között; 2010/3. sz.: Ideológia és politikai gyakorlat 1989 után I.; 2010/4. sz.: Magyarország felbomlása és a Trianoni békeszerződés… I. rész; 2011/1. sz.: Magyarország felbomlása és a Trianoni békeszerződés… II. rész; 2011/2. sz.: Dél-Erdély 1940–44. *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében: a LAPKER hírlapárusítóinál Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Madách Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700 (Városháza, Virág Jenő), vagy 06-30/747-7890, E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu

Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp. , Váci u. 19.)

T

Á

R

S

A

D

A

Ár: 300 Ft



O

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S


SZERZÔINK

L

TUDOMÁNYOS SZEMLE



TUDOMÁNYOS SZEMLE







T

Á

R

S

A

D

A

Ár: 300 Ft



O

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S


SZERZÔINK

L

TUDOMÁNYOS SZEMLE



TUDOMÁNYOS SZEMLE







SZOVJET UTÓDÁLLAMOK EURÓPÁBAN

Recommend Documents