Szólláth Zoltán: Hegyek fölött a nap Hajdúnánás, 2005

Szólláth Zoltán: Hegyek fölött a nap Hajdúnánás, 2005

Egy szerdai napon arra ébredtem, hogy reménytelen az életem. Kongó ürességet éreztem legbelül. Nyakig becsavartam magam a takaróba és a szempilláim mögül álmosan sandítottam az ablak felé, ahonnan a sötételő szétcsúszott szárnyai közül egy erőtlen fénypászma kacsingatott a falipolcon álló porcelánokra. Az jutott eszembe, hogy lehet ez a fénycsík egy égi jel a számomra: egy mennyei hírnök üzenete vagy maga a beteljesedett megváltás. A huncut fény azonban nem rám hullt, hanem állhatatosan világította egy kitátott szájú majolika víziló pofáját. Az ostoba cserépállat persze nem moccant meg és a szobámban sem gyúltak ki csipkebokrok, így én is hamar rájöttem, hogy ez a nap sem hoz többet, mint az a többezer társa, melyeket aljas módon megcsaltam és a szemükbe azt hazudtam, hogy ők jelentik számomra az életet. Felültem. Gerincem megfelelő ívű görbüléséről egy, az ágytámlához és a falhoz támasztott bézs színű párna gondoskodott, míg halványzöld kispárnámat mint egy kar nélküli játékmackót szorítottam magamhoz. A közszolgálatin két politikusnak tűnő férfi a kórházak éves támogatásáról vitatkozott. Tényeket sorakoztattak föl egymással szemben, a másik valótlan állításait cáfolták; a szakállas ellenzéki több pénzt követelt, míg a szemüveges a kormányoldalról azt mondta, hogy az előző ciklusban még ennyit sem kaptak a kórházak. Kissé homályos tekintetem fölött a szemhéjam le-le zárult, néhány másodpercig megpihent, majd a sötétség unalmas, ámde biztonságos birodalmát a fény sok kicsi rohammal bevette… Reggeli közben sem csillapodott, sőt erősödött az űr körülöttem. Közelítettem a fekete lyukhoz, éreztem, hogy ellenállhatatlan ereje magához húz, beszippant, megsemmisít, elemeimre szakít, hogy sok milliárd atomnyi Zoli keringjen tovább a világegyetemben, mintha egy nem is lenne elég. Nehezen csúsztak a torkomon a sajtos kifli falatjai, egy-egy korty kakaó segített őket a mélybe taszítani, házitej zamatát hagyva a számban. Benyálazott ujjheggyel szedtem fel a szurkosvászon terítőre potyogott morzsákat egyenként, lassan, ráérősen. Két hangya szaladgált előttem a zöld, ragacsos terítő kockáin az asztal sakktábláján játszva le rövid életük percnyi csatáját. A bal szélről induló, amely hangyaméretekben valamivel termetesebb volt szembejövő társánál, rutinosabbnak tűnt a zsákmányszerzés fortélyaiban. Egyenként vizsgálta meg a szétszórva heverő

morzsadögöket és a legtöbb reményt keltő, valamint a méretre is leginkább megfelelő kiflidarabkát szállította hajléka felé a hadtápútvonalon, amely az asztallábon keresztül vezetett. Csenevész társa viszont türelmetlen ifjonc módjára vetette rá magát rögtön az első morzsára, cipelte-cibálta míg gyenge erejéből tellett, majd feladva a reménytelennek tűnő küzdelmet, újabb áldozatok után kutatott, kitéve ezzel önmagát a kudarcélmények hosszú sorának. Végül egy a társaitól messzebb heverő, szánalmas méretű, alig harmadhangyányi élelmet sikerült elvonszolnia az asztalok, székek és egyéb konyhai alkalmatosságok homályába vesző csöppnyi kuckójába. Ennek a két hangyának köszönhetően sokadszor is sikerült elkésnem a munkahelyemről. Bár az éjszakás munkatársam megvárt és a gyerekek is rendben elindultak az iskolába, az éppen ott időző főnököm mégis elég nagy patáliát csapott. Őszintén szólva teljesen elfeledkeztem arról, hogy aznap minket egy gyermekelhelyezési ügy kapcsán a GYIVI-ben várnak, amit emiatt a röpke félóra miatt lekéstünk, így a főnököm főnöke is elég ideges volt és nem túl szépeket mondott az én igazgatómnak. Az én igazgatóm – 45 éves morózus férfi – lenyelt minden sértést, de lapos oldalpillantásaiból kikövetkeztettem, hogy sok jóra nem számíthatok. Talán a második közlekedési lámpáig jutottunk el a hazáig vezető úton, mikor az addig merev derékkal ülő, sülthal módjára hallgató – még dülledező szeme is hasonlított némiképp – igazgatómból ellenállhatatlan erővel kitört a mondanivaló, amelynek az előttünk álló 40 kilométeren jó, ha a feléig jutott. Vörös fejjel és egyre fokozódó hangerővel szidalmazott – néha-néha az egekbe szárnyaló hangja mélybe zuhant, majd röpke szünetet tartott – a beállt csend még félelmetesebbnek és idegesítőbbnek hatott, mint a már-már kellemes álomba zsongító kiabálása. Szerencsére nem igazán figyeltem az eszmefuttatására, mert lekötött a Mitchubishi ablaküvegén túl elsuhanó táj látványa. Elvétve az ordítozás óceánjából tudatom felszínére bukkant egy-egy szó, úgymint „munkakönyv”, „fegyelmi”, „új munkahely”, de ezek rögtön visszazuhantak a közömbösség viharverte tengerébe. „Szemét ez a világ – jutott eszembe. – Nem vagyunk egyenlőek, az erős elpusztítja a gyengét. Ha én lennék az erősebb – teszem azt a polgármester – akkor is így kiabálna velem? Kötve hiszem. Bizonyára kedvesen elbeszélgetne a legújabb kormányrendeletekről és mikor elnézést kérnék tőle a reggeli késésért, egy szerény, barátságos mosoly kíséretében csak ennyit mondana: Ugyan, nem történt semmi! Farkastörvények uralkodnak, az már biztos. „Ha a király sóhajt mindig az összes nép nyög arra jajt” – ezt már Shakespeare is tudta. A letolások mindig fentről lefelé haladnak – a GYIVI igazgató az én főnökömet tolta le, ő pedig rajtam töltötte ki a mérgét. Nincs ez így jól, nincs bizony!” Elmélkedésemen rögtön felbuzdulva el is határoztam, hogy a kapott letolás-adag köbét átadom a nevelőotthoni csoportomnak, de szerencsére a hátralévő úton

annyira elmerültem a gondolataimban, – még a jobb kéz felől jövő igen hangos korholás se zavart – hogy ez a nagymérvű emberi aljasságról tanúskodó ötlet teljesen kiment a fejemből. Akkoriban egyébként is elegem volt a nevelőotthonból. Hónapok, évek óta érlelődött, erősödött a gondolat, hogy el kell innen mennem. Ivett sem volt már ott, sőt két-három év óta nem is tudtam róla igazából semmit. Néha egy-egy visszakerült régi ismerős beszélt a lányról fájóan rosszakat, amiket nem hittem, vagy elvétve akadt egy kósza hír, miszerint Ivett üdvözöl – ezeket viszont nem mertem elhinni. Lassan kifejlődött egy állapot mely során önmagamban, bálványként imádtam Ivettet. Észvesztően kívántam lelkileg és testileg egyaránt – különböző helyeken és pózokban képzeltem el önmagunkat, ahogy szeretkezünk, hol vadul, hol szenvedélyesen, hol gyöngéden, hol durván. Néha belémvillant, hogy talán mással teszi ezt: ilyenkor ijedt gondolataim kétségbeesve próbáltak rálépni az onnan elvezető látomások sugárútjaira. Volt úgy, hogy azt képzeltem, véletlenül találkozunk, jókat beszélgetünk, szerelmesek leszünk egymásba és ő hozzám költözik. Magam előtt láttam, ahogy hűvös őszi éjszakán elcsigázottan áll az ajtómnál, bajában mentsvárként engem keres és én karjaimba zárom védtelen, fáradt testét és nem engedem el többé magam mellől. Pavlovi reflexeket fejlesztettem ki. Nem nyáladztam persze, de nevének hallatára a gyomrom olyan görcsbe rándult, hogy megszólalni is alig bírtam. Idővel ez annyira elhatalmasodott, hogy ha Ivett ismerősei vagy bármely személy, aki kapcsolatban volt vele szóba került, leküzdhetetlen menekülési kényszer vett erőt rajtam, hátha az imádott lány lesz a következő társalgási téma. Ha bent jártam Debrecenben, ahol állítólag Ivett élt, rettegő figyelemmel bámultam a szembejövők arcát, a zebránál előttem elhúzó buszon ülőket – hátha meglátom őt. Dühösen és kétségbeesve utaztam mindig hazafelé Ivett hiányának erősödő érzésével… Szerelmemet magamban hordoztam, mint egy lappangó betegséget, amiről az ember nem beszél, bár mindenki tud róla. Az én érzéseimhez senkinek semmi köze nem volt – se az ismerőseimnek, se a barátaimnak, se Ivettnek, hiszen évek óta nem láttam. Őrjítő volt az egész. Azt, hogy eljövök a nevelőotthonból óvatosan kellett adagolnom. Elsőként a barátaimat teszteltem. Akkori, szűken vett baráti körömet hárman alkották, három annyira eltérő fickó, hogy az ember csak csodálkozott, ki lehetett az az égi vagy sorsbeli pásztor, aki egy nyájba terelte őket. Vegyük elsőnek Tamást. Hármójuk közül őt ismertem a legrégebben – közös volt a gyermekkorunk. Hat évesen mindkettőnket a közeli sporttagozatos általános iskolába írattak be. Az alkalmasság elbírálása igen egyszerű módszerrel történt – a leendő elsős kissrácoknak egy jó méter magasan álló tornászgerendán kellett végigsétálniuk és a járás biztosságából következtettek sportbéli tehetségükre.

Tériszonytól gyötörve egyensúlyoztam egy darabig a gerenda tetején, mígnem a harmadik lépés után, belátva, hogy nekem ígyis-úgyis a „futottak még” kategóriát tömörítő „B” osztály jut, lemondó kis ugrással huppantam a testi épség megóvása miatt kitett szőnyegre. Tamás utánam következett. Nyápic kis testéről szinte lefolyt a három számmal nagyobb atléta, a piros tornanadrág térdeit verdeste. A gerenda végéhez tett zsámolyon nyugodtan nézegetett körbe, mintha csak egy állatkerti ketrec közepére csöppent volna és a sok egzotikus jószág neki produkálná magát. A felmérést végző testnevelő tanár öreg bagoly módjára huhogta: „Indulj már!”, a segítőnek beosztott pedagógusnők flamingócsapatként vették körül, Tamás anyukája, mint ijedt tyúkanyó térdelt mellette kopott, almazöld dzsörzéruhájában, a gyerekekből álló cinkecsapat vidáman csivitelt. Látván, hogy Tamás nem hajlandó egy lépést se tenni az érvényesülés útján, a lapra gyorsan B betű került és egy újabb, ezúttal bátrabb jelentkező a zsámolyra. Tamás egy színész méltóságával lépkedett ki a teremből, háta mögött a szürke anyukával. „Igen, látjátok, jó kis előadás volt, ugye? Tetszett? Most néztek rám tágra nyílt szemekkel, megbámultok, amint elmegyek mellettetek, összesúgtok a hátam mögött, egymást kérdezitek. Ne higgyétek, hogy zavar, már megszoktam, ez vele jár…” Hálás szívvel bámultam az eltűnő bonviván után, aki hatásos belépőjével ím elterelte a figyelmet dicstelen szereplésemről. Tamásék két utcával arrébb laktak tőlünk. Szülei elváltak, az anyuka egyedül nevelte a három gyereket. Apjuk már nem volt Magyarországon, a Közel-Keletre került – olajvezetékeket fektettek. Hébe-hóba levél érkezett – írta, hogy mennyire szereti a kölyköket és hogy nagyon hiányoznak neki. „Itt csak olaj van és homok, meg néhány csenevész fa. Alig várom, hogy hazamehessek. Állandóan rátok gondolok. Szeretnélek magamhoz ölelni benneteket.” – olvasta fel az anyuka, bár nagy hatást nem gyakorolt három gyerekére, akik elmerültek a borítékon lévő csúcsos minareteket, burnuszos férfiakat ábrázoló, mesebeli arab jelekkel feliratozott bélyegek látványában. A gyerekek nevelésében kezdetben a velük élő nagypapa is segített. Világlátott öreg volt. Már nem volt túl fiatal amikor megérte Beregszász visszatérését – a szülei onnan származtak – virágesőben masírozott be a városba. Harcolt a Donkanyarban, harcolt Erdélyben – háromszor sebesült meg. 44 nyarán mikor a nánási zsidókkal zsúfolt szerelvény az állomáson várakozott az indító sípra elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, majd szép csendben nekitámasztotta a puskáját az állomásépület falának, felhajtotta katonaköpenye gallérját és elsétált Tiszacsege felé. A szovjet csapatok bejöttéig a Varjasi-erdőben és a környéken bujdosott – egy ismerős tanyasi család etette, mosdatta, ruházta, ha alkalomadtán odamerészkedett hozzájuk. November elsején tért vissza a városba. Hamarosan a „felszabadítóktól” is ajándékot kapott: beutalót egy moldvai munkatáborba. Öt év múlva jött haza.

A nagypapa egyet mindenképpen megtanult – az élet szeretetét. Görcsösen ragaszkodott hozzá; tíz körömmel belemarni, kiszívni minden cseppjét, mint a nektárt. Vidámsága nem hagyta el. Sokszor hallották, ahogy énekel, főleg kedvenc nótája zengett: „Ferenc József csatorna, vissza lesz az csatolva, visszatér majd a Délvidék!”, mert hát arról sohasem tett le, hogy abban a Nagy-Magyarországban haljon meg, amelyben egykor megszületett. Talán Kárpátaljával is beérte volna, hiszen akkor a szívének oly kedves Beregszász is az anyaország kebelébe tartozna. A visszatérésig azonban önmagát erősítendő, továbbra is zengtek szájából az egykori revíziós dalok, melyek tetszési indexét olykor-olykor sűrű csattanások jelezték – nem a tenyerek csapódtak össze, hanem egy-egy túlbuzgó szolgálatos rendőr bírta rá a nagypapát a koncert befejezésére tapintható és fájdalmas eszközökkel. Az Erdély indulót fütyülte akkor is, amikor egy hőségtől rezgő nyári délutánon horgászni vitte unokáját, Tamást a Keletire. Rozzant kis ladikja volt az öregnek. Szorgos kézzel toldozta-foldozta, kátrányozta; ilyenkor kopasz fejebúbja tükörként csillogott, ráncos halántékáról kis patak indult borostától sercegő állkapcsa felé. Az öreg szerette a vizet, gyakran járt pecázni. Lassan tekert viharvert kerékpárján, mögötte, mint kislibák sorakoztak unokái két vagy háromkerekűjükön – volt úgy, hogy minden unokát kivitt magával. Tamást különösen szerette. Azon a délutánon is mosolygó szeretettel gyönyörködött a csónakból a kezeit a vízbe lógató kisfiúban, halkan fütyörészett, csak a mellkasában szúródó tompa fájdalom zavarta kissé. Olyan csendesen halt meg, hogy Tamás percekig észre sem vette. Kezével óvatosan pocsolta a vizet, az egyikből a másikba csorgatta, kósza, sodródó nádszálakat fogott ki és vizes tenyerét tüskehajába törölte. Mikor rájött, hogy nagyapja sokat próbált szíve cserben hagyta testbajtársát és az öreg katona megüvegesedett szeme és elszürkült arca is idegenné vált, teljesen magába zárkózott.. Begubózott, összehúzta magát a ladik végében és résnyire nyitott szemmel bámult a halott arcába, kis struccként igyekezett elrejtőzni a szembenülő nagyapa lelkét elrabló ismeretlentől. Másnap reggel találtak rá a rendőrök a nádas közé sodródott csónakban. Mélyen aludt, hiszen a virrasztás elfárasztotta. Az élete legborzalmasabb éjszakáján túl lévő anyuka először halottnak hitte. A gyereket hozó őrmester karjai közül úgy lógtak Tamás kezei-lábai, mint a rongybabáé. Mikor közelebb lépett és meghallotta fia halk lélegzetét, az édesanyát minden ereje elhagyta, leomlott az érdes fűre, bal kezére támaszkodva hálás kutyaként bámult omló könnyein át az öreg testét épp a csónakból kiemelő rendőrökre. Az elkövetkező esztendőben Tamás nem szólalt meg, így az iskolaköteles korú gyerek egy évet halasztott. Az első szót amit tizenegy hónap, huszonkét nap és körülbelül négy óra múlva elhagyta a száját a játékkatonáit szagos radírra elcserélő bátyja csalta ki. „Hülye” – fogalmazta meg tömören ellenvéleményét Tamás. A

konyhában, ahol a kisfiú éppen egy szeszélyesen bondorodó felhőt rajzolt egy hegyen álló vár fölé, egy pillanatra megállt az élet. Az anyja abbahagyva a mosogatást félénk, reménykedő mosollyal nézett rá, de Tamás ekkor már visszafordult felhőjéhez, mellé kereken kacagó napocskát rajzolva. Ezután ismét elkezdett beszélni, így az általános iskolába is sikerült beíratni, aminek a sikertelen gerendaséta lett a vége. Egy osztályba kerültünk. Bár Tamás újra beszélt, a magyar nyelv bőségszaruját mégsem nyitotta ki előttünk – kisebb csodaszámba ment, ha már két-három mondatot egymáshoz toldott. Sokan irigyelték őt, hiszen iskolaéveit felelésmentesen sikerült letudnia. Az idők folyamán a tanáraink letettek arról – néhány elvetélt kísérletet leszámítva - , hogy szórabírják, így írásbeli dolgozatokkal ostromolták barátomat. Meglepően szépen fogalmazott. Szűkszavúsága ellentétjeként hosszú, kecsesen kanyargó körmondatok születtek tollából váratlan szófordulatokkal. Szeretett írni. Egyszer megmutatta a füzeteket, melyet telekarcolt versekkel. Volt, vagy harminc. Igaz, egyetlen egyet sem engedett elolvasni. Asztalosinasnak állt és a szakmunkásképző elvégzése után egy asztalosműhelybe került. Szerette ezt a munkát, főleg a körfűrészt, ahol a maga csendességében tologathatta a deszkákat és senkihez sem kellett szólnia. Munka után vagy hétvégeken sokáig ücsörgött a többiek között, iszogatta a sörét, figyelte a beszélgetést és mint egy teniszjátszmán járt a szeme a pohár fölött ide-oda. Főleg Pétert hallgatta nagy áhítattal, aki hosszan és szívesen gombolyította az elbeszélés fonalát, nevetve, csillogó szemmel, a szék támlájának támaszkodva mesélte kifogyhatatlan történeteit. Őt egy nyáron a sportpályán ismertem meg. A betonon rúgtuk a labdát, én védekező- középpályást játszottam, ő csatárt – fél pályánál nem is volt hajlandó egyszer sem hátrább jönni. Meccs után meghívott néhányunkat egy italra, fizette ki mit kért. Ilyen olcsón szerzett magának hallgatóságot jó két órás előadásához, mert a szót csak akkor lehetett elvenni tőle, amikor jókat kortyolt az előtte pihenő nagyfröccsökből. Irdatlan egoista volt. Sztorijait egyedül a saját életéből merítette, a mellékszereplők holdként keringtek körülötte, természetesen a holdfogyatkozás tartós volt. Gyönyörű színesen tudott bármit előadni – egyszer egy történetét próbáltam ismerőseimnek elmesélni, amin az előző este halálra röhögtük magunkat. Nem ment. Csak egy mesecsontvázat örököltem tőle egy bolti bevásárlásról és csodálkoztam, hogy ezzel a hétköznapi vacakkal sikerült megnevettetnie minket. Péter szülei pedagógusok voltak és ugyanabban az általános iskolában tanítottak, ahova Péter is járt. Idővel az apukát kinevezték igazgatónak, így az egyébként is jó eszű gyerekre nyugodt évek következtek. Gimnazista lett és bekerült Debrecenbe – ekkor kezdődött menekülése a szülői befolyás alól. Mivel felmenőit itt senki sem ismerte, nem kellett mintagyerekként viselkednie és nem is viselkedett úgy. Lógott az órákról, a kollégiumból esténként a rozoga villámhárítón keresztül mászott le,

elszaladt a rendőrök elől, cigarettázott, ivott, csajozott – boldog volt. A lányok nagyon szerették – kevesen tudtak ellenállni a jóképű, vállas (akkoriban kézilabdázott), olajbarna szemű fiú jól begyakorolt mosolyának. Hamar szót talált mindenkivel, hiszen tudatában volt saját lebilincselő vonzerejének, így az ellenállhatatlanság biztos védőpajzsa birtokában indította kis támadásait a másik ember meghódításának apró zsákmányáért. Az igazi Paradicsom a főiskolán köszöntött Péterre. A vizsgák letétele különösebb gondot nem okozott számára, így elegendő ideje jutott, hogy kétpólusú érdeklődésének – mármint az ital és a lányok – teljes mértékben hódoljon. Alkalmi barátnői sűrűn váltogatták egymást és Péter is kihasznált minden alkalmat, hogy egyébként is népes lánykollekcióját tovább bővítse. Nyughatatlan vér hajtotta. Egy este, mikor három barátjával már elég mámorossá válta a bevedelt uzótól, vörösbortól és vodka-narancstól, egy lepukkant hotelszobát vettek ki. Az egyikőjüket leküldték a nem messze lévő főútvonal környékére – a nagyobb kamionok morgása áthallatszott a poros ablakon - , hogy szerezzen egy lányt. Társuk hamarosan visszatért egy fiatal prostival, aki először viccnek próbálta felfogni a dolgot. Idegesen gyűrögette selyemblúzát, festett haja, amely a tövénél láttatni engedte az eredeti színt, a homlokába hullott és egy törékeny félmosollyal a szája sarkában tudakozódott, hogy mit akarnak vele. A lány, aki alig volt 15 éves és alig volt túl az első néhány kuncsaftján – egy izzadt, büdös ukrán kamionsofőr fizetett először neki – azon az estén összetört lelke egy darabját megint elveszítette. A négy részeg újra és újra nekiesett, a megrettent, tiltakozni képtelen lány testét hol egymás közt felosztva, hol egymás után bejárták, míg italtól felgerjedt vágyaik csillapodásra nem leltek. Mikor otthagyták a szobát az utolsó közülük néhány ezrest dobott a nyöszörgő lány mellé a gyűrött, összemaszatolt lepedőre. Ezt egy júniusi kerti partyn egy őszinteségi rohamában mesélte el nekem Péter, miközben a csillagok hunyorogtak a diófa levelei között és az odébb lévő tábortűznél ülő vendégek beszédfoszlányai közül kihallatszott Péter feleségének gyöngyházfényű kacagása. „Ez volt a foglalkozása, ő választotta magának. Nem ingyen csinálta, megfizettünk neki… - mondta tágra nyílt szememnek. – Csak egy ringyó volt…” – tette hozzá halkan. Próbálta a tekintetemet elkapni, de mikor látta, hogy nem sikerül, felállt és visszament a tűzhöz, ahol épp úttörődalokat kezdtek el énekelni. Péter a főiskolán kiélte magát. Nánásra visszakerülve tanítani kezdett, folytatva a családi tradíciót. Feleségül vette egy volt diáktársát, akit még a tanárképzőn ismert meg. A lány nem volt túl szép, bár fiúsra nyírt frizurája alól gyermekien őszinte szempár csillogott és nagy szája is állandóan mosolyra állt. Péter az évek folyamán meghízott, az alkohol vörösessé és püffedté tette még mindig szép arcát. Feleségével néha színházba jártak, ritkábban koncertekre is elmentek – az asszony ilyenkor az első sorokban egy indiai táncosnő mozdulataival hajladozott, férje egy

lépéssel a háta mögött vén mackó módjára dülöngélt; szinte csak a karjai jártak, lomhán köröztek, fel-le lengedeztek, ujjai között a borosüveg langyos nyakával. Lakásuknál gyakran tartottak kerti bulikat, ilyenkor az összegyűlt ismerősök előtt szívesen eljátszották, hogy még mindig úgy szeretik egymást, mint két diák. Pétert kedvelték a tanítványai is. Igazából nem érdekelte semmi sem, így nem volt olyan dolog, amin felidegesítette volna magát. Ez a nemtörődöm nyugodtság a diákok szemében lazaságnak tűnt, közelállónak érezték magukhoz és gyakran megkereste egy-egy kamasz,, hogy lelki problémái cseperedő növényének támasztékául őt használja. Péter ilyenkor humoros, de bölcs, saját életéből vett történetekkel vigasztalta kéretlen paciensét, mely következményeként a hálás diák ezentúl a társak előtt kellőképpen visszafogott, de azért érezhető szimpátiájával tüntette ki, mely jól esett Péternek, bár nem igazán érdekelte. Pétert még Sittes is szerette, pedig róla nem igazán volt elmondható, hogy rajong embertársaiért. Ismerősei rendre meg voltak győződve, hogy Sittes hithű náci, rövidre nyírt szőke haja, szúrós, villogó kék szeme, mosolytalan arca, egyenes testtartása egy SS tiszt képzetét keltették, már csak a fekete díszegyenruha hiányzott. Ágya fölött, szemben az ajtóval Heinrich Himmler birodalmi vezető nagyméretű képe függött, alatta egy sálszerű vörös posztódarab, amibe fekete fonállal valaki a „Becsületem a hűség” feliratot hímezte. Egyszer elárulta, hogy a képet és a feliratot a lányok miatt tette ki, akiket állítólag „lenyűgöznek a tiltott dolgok és buknak az excentrikus fazonokra” – hogy élő klasszikusként Sittest idézzem. Nem tudom, mennyire vált be neki a Himmler kép, mindenesetre azok közül a lányok közül, akik őt körülvették egyikről sem tudtam feltételezni, hogy felismeri a fotón ábrázolt szemüveges férfit. Sittes egyébként nem volt fasiszta – nem gyűlölte ő se a zsidókat, se a cigányokat, pontosabban nem gyűlölte őket jobban, mint a többi nemzetet, ugyanis Sittes alapból mindenkit utált. Hihetetlen demokratikus lélek volt, fajjal, nemmel, adottságokkal nem törődve egyenlően, kivételezés nélkül lenézett mindenkit. Az embereket három csoportba osztotta: a szánalmasakra, a bunkókra és a rohadékokra. Mivel engem a legjobb besorolást jelentő „szánalmas” kategóriába helyezett és csak néha-néha tettem rövid kirándulásokat a bunkó halmazba, így barátomnak tarthattam, ami azzal a jelentős előnnyel járt, hogy ellenem csak verbális terrort folytatott. Alig tudtunk róla valamit, fogalmunk sem volt, hol született, mit csinált eddig, hány éves. Előbbi életéről különböző legendák keringtek: egyesek szerint gyermekkorában megölte a szüleit és javítóintézetben nevelkedett; volt, aki biztosan tudta, hogy felesége és gyermekei vannak a Dunántúlon, a szenzációhajhászok még azt is hozzátették, hogy a felesége egy kongói fekete nő és Sittes azért hagyta ott két világosbarna göndör lurkóját, mert nem szereti a négereket – azzal, hogy egy feketéket nem szerető férfi miért vesz el egy sötétbőrű

nőt, azzal már senki sem törődött. Terjengtek olyan hírek is, hogy régebben smasszerként dolgozott és néhány szabadult rab megígérte neki, hogy kasztrálja, ami elől ijedtében a nánási sudártoronyig menekült. Más kalandos lelkek viszont azt terjesztették, hogy Sittes valójában orosz, a KGB képezte ki és célja az, hogy Magyarországon kikiáltsa a második Tanácsköztársaságot. Ezeket a mendemondákat Sittes nem cáfolta, sőt még tett is rájuk egy lapáttal. Idővel maga is talált ki történeteket. Ezek minél elképesztőbbek voltak, annál jobban hittek benne az ismerősei. „Ekkorát csak nem hazudik!” – mondták, de sorra tévedtek. Új társaságba keveredve kedvenc bemutatkozó szövege volt az idegenlégió: - Öregem, két évet húztam le – mondta feszesre húzott arcizmokkal, miközben szúrósan bámulta az illetőt. – Kemény volt, kurva kemény! Ezt csak az tudhatja, aki ott volt. Kiöltek belőlem mindent, olyan voltam, mint egy gép, ha valamit mondtak, azt megcsináltam. Bármit, érted, bármit! Én eddig bírtam, más eddig se. Megszöktem. Egy szaros hónapon át tekeregtem Afrikában, azt hittem végem. De kibírtam és most itt vagyok… Beszélt még hosszú menetelésekről, afrikai falvak felégetéséről, éjszakai bevetésekről, kocsmai lövöldözésről. Már majdnem kezdtem bízni benne, mikor egyszer a strandon a gyógyvizes medencéből kilépve megpillantottam a betonon vizesen kirajzolódva kapitális lúdtalpától széles lábnyomát és ez bizony összezúzta bennem Sittes légióséletéről kialakult meggyőződésemet. Vállalkozóként dolgozott, sírköveket gyártott. Egyszemélyes cég volt, így a kövek pakolásában, mozgatásában borzalmasan kierősödött. Egyedül élt egy tornácos, régi parasztházban. Sokáig úgy tűnt, hogy feladja magányát, hiszen barátnőjét kéthavi ismeretség után eljegyezte. ”Beleszerettem első látásra!” – mondta mindig, de ez egyáltalán nem tűnt életszerűnek. Ez a lány a végletek embere volt: szerényebb, kedvesebb teremtést nem igen hordott hátán a Föld, de valószínűleg rondábbat se. Sittes valósággal bolondult érte – munkához szokott érdes ujjai határtalan gyöngédséggel simogatták a lány kifényesedett, pattanásos arcát, torzonborz, korpás haját. Valósággal megszelídült a közelében – többen állítják, hogy látták őt mosolyogni, sőt egy szemtanú arról is beszámolt, hogy észrevette, amint barátunk megsimogat egy macskát. Sittes gyűlölte a macskákat és kegyetlenül üldözte őket – a legvadabb inkvizíció, rúgások, téglával meghajítások, faroknál fogva kipörgetések és eldobások vártak a Sitteshez túl közel merészkedő nyávogó teremtményekre. A hír, miszerint macskát simogat azonban igaz lehetett. Saját szememmel láttam: Sittes a menyasszonyával beszélgetett a kapuban, közben a lány macskája világot látni indult és haladtában a fiú bokájához dörgölődzött. Sittes orrlyukai egy pillanatra kitágultak és a lába is megremegett, de a cica megúszta meggondolatlan kalandját. Egy időben Sittes furcsán szomorúvá vált. Bágyadt ökörként lógatta a fejét, kérdéseinkre csak trágárságokkal válaszolt, esténként a várost járta és minden

lehetséges alkalmat kihasznált, hogy a szembejövőkbe belekössön és megverje őket. Menyasszonya elhagyta – maga a lány mondta ezt először el nekem, s mikor az indokokról kérdeztem szemlesütve csak annyit felelt, hogy „Túl unalmas volt az ágyban…” és semmi mást nem volt hajlandó elárulni. Vagy két hét múlva, mikor már úgy éreztem, hogy le tudom győzni a félelmemet, erőt vettem magamon és elindultam meglátogatni Sittest – gondoltam, ápolgatom egy kicsit megsérült lelkét. Kopogtatásomra nem nyitott ajtót. Rosszat sejtve nyomtam le szobája kilincsét. Bent egy karos fotelben barátom ült lehunyt szemekkel, kezében fehér plüssmacit szorított, mely egy szívet tartott a mancsában ( a múlt évi Valentin napra kapta a lánytól ), közben egy mélabús Zámbó Jimmy dal szólt a magnóból. Szánalmas volt. Óvatosan húztam be az ajtót és próbáltam elfelejteni az elébem tárult látványt, de azt sajnos azóta sem sikerült az emlékezetemből kitörölni, pedig igyekeztem. Mindenesetre a látottakról nem szóltam senkinek, úgy érzem ez bölcs döntés volt. Sittes röpke fél év alatt rendbe jött és olyan lett, amilyen régen. Mindenkit szidott, mindenkit lehülyézett, de békében maradt – csak akkor tört-zúzott és vált veszélyessé, amikor a lány szóba került, de ennyi kilengést el tudtunk tőle viselni. Mindenesetre óvatosan bántam én is Sittessel. Finoman, lassan adagolva vezettem rá, hogy otthagyom a nevelőotthont, új munkahelyem lesz és elköltözöm Nánásról. Sittesnek meg is volt a maga határozott véleménye: - Te nem vagy normális, baszd meg! Sok hülye köcsöggel találkoztam már életemben, de te mindet vered! Nem jó neked a jó hely? Mi kell még, te barom? Utálom az ilyen taknyokat… Hol kell neked jobb munkahely?! Ülsz egész nap, nem csinálsz semmit, csak parancsolgatsz a kölyköknek. Tudod milyen az amikor az ember majd megszakad a kövektől, két óra múlva szét akar menni a karja, a dereka, estére meg örül, hogy leülhet? Az munka. De te mit tudod ezt, sose dolgoztál! Ha a helyedbe lennék leülnék a seggemre és örülnék, hogy kapom a pénzt a semmiért. Ehhez tartsd magad… Úgyhogy felejtsd el ezt a hülyeséget és maradj kussban! Számítottam erre a reakcióra, de már csak illemből se akartam kihagyni Sittest és azért sem, mert ha mástól tudja meg, tuti, hogy agyonver. Jó tanácsot igazából Pétertől vártam, aki segíteni is próbált, persze csak a maga módján: - Új munkahely? A választás nem könnyű. Választani sosem könnyű, talán legnehezebb az életben. – Kortyolt a borából. Az üvegen, amit nem régen vett ki a hűtőszekrényből, lassan elindult egy átfázott vízcsepp, végiggördült a hosszú nyakon, megsimította a boroscimke szélét és az üveg talpánál belebújt a bolyhos asztalterítőbe. – Most úgy állsz az új és régi munkahelyed között, mintha két gyönyörű lány közül választanál. Az egyiket, a régit, ismered már kívül-belül, megszoktad és unod is, de éppen azért mert ismered biztonságot ad. A másik lány viszont gyönyörű, fiatal és csillogó – azonban nem tudsz róla

semmit. A kérdés az, hogy választod a megszokottat vagy bele mersz kezdeni az újba? Mind a két lány most rád vár , de csak az egyik lehet a tiéd. Hidd el, egy is bőven elég. Egyszer én is voltam hasonló helyzetben: egy péntek esti bulin összejöttem egy nővel. Kicsit alacsony volt, de két olyan hatalmas, gyönyörű szép dudával rendelkezett, amilyeneket se előtte, se utána nem láttam, pedig a pályám során akadt már szerencsém egy-két női mellhez. Másnap én hülye, megint bulizni mentem – volt is bennem egy kicsi – akkor meg felszedtem egy magas, szemüveges csajt. Na, ezt a tyúkot még aznap sikerült megdönteni, hát az valami félelmetes volt, amit produkált az ágyban. Gondoltam, a legjobb az lesz, ha megtartom mind a kettőt, mármint a szemüvegest meg a nagymellűt. Egy darabig ment is a dolog, szépen beosztottam őket egyiket a páros, másikat a páratlan napokra. Csakhogy mind a kettő imádta a szexet – mit szépítsem, mindegyik nap kefélnem kellett valamelyiküket, volt, hogy egyiktől mentem a másikig. Pár hét alatt olyan lettem, mint az elolvadt gyertya. Rájöttem, hogy a két nő egyszerre túl sok, vagy ez, vagy az. - És melyiket választottad? - Egy hónap múlva megismerkedtem egy magas, szemüveges, nagymellű csajjal, az előző kettőt pedig dobtam. Péter elégedetten, hogy ím eljutott a csattanóig, jóízűen itta ki a poharából a maradék bort, majd töltött egy újabbat és azt is lehajtotta. Engem viszont továbbra is a saját alantas kis problémám foglalkoztatott: - Te itt tudnád hagyni Nánást? - Persze, miért ne. Egyszer nagyon szerelmes voltam egy lányba. Szép, hullámos, barna haja volt, jóval a válla alá ért le. Kecskeméten lakott, oda akartam költözni hozzá. Nagyon jó nő volt. Gyönyörű szép, kemény feneke volt. Vele próbáltam ki először az anális szexet. Nem terveztük előre, egyszerűen csak jött magától. Szerintem ő már … - és folytatta, folytatta, folytatta és folytatta. A következő órákban kivesézte volt barátnője szexuális szokásait és elhajlásait, megismertetett Kecskemét fő látnivalóival, különösen figyelmembe ajánlva a Cifra Palotát és a Széktói Stadiont, átfutottuk a magyar labdarúgó NB I utóbbi éveinek történéseit leginkább a Loki szereplésére kivetítve, majd egy merész ugrással szóba hozta a hajdúdorogi görög katolikus templom akusztikáját és végül, de nem utolsó sorban külön kitért Herman Ottó életének befejező éveire is. Tudással erősen felvértezve indultam végső mentsváramhoz, Tamáshoz. Benne tényleg bíztam. Szinte hallottam magam előtt csendes, komoly hangját, ahogy tömören, nem péteri szószátyársággal bíztat vagy éppen maradásra bír. Tamást a kertjük végében összetákolt kis asztalosműhelyében találtam meg, éppen szekrénylapokat csiszolt és lakkozott. A csiszológép zaja miatt ordítva soroltam

terveimet és minél jobban belemelegedtem, annál jobban öntöttem ki szívem összegyűlt keserűségét Tamás elé. Végül már szóba hoztam mindent – középiskolás szerelmeimet, az érettségi vizsgámat, Ivettet, a munkahelyi problémáimat – csak soroltam, soroltam régi barátomnak. Szinte meggyóntam neki, jó volt érezni, hogy fontos vagyok számára, hogy mellém áll, ha kell. - Szerinted menjek vagy maradjak? – kérdeztem végül. - Te tudod… - megvonta a vállát és visszahajolt illatozó bútorlapjai fölé. Néhány nap múlva levél érkezett a beadott önéletrajzos pályázatomra. Egy kis faluban kaptam állást, ahol a kultúrházban művelődésszervezőként dolgozhattam a következő hónaptól. Az összes pályázó közül az én benyújtott munkámat találták legjobbnak és epedve vártak, hogy felvirágoztassam a kulturális életet. A döntő lökést elhatározásomban mégsem ez a levél adta meg, hanem egy hír, ami Ivettről szólt. Györgyi cigánybarna szemébe nézve hallgattam, hogy Ivett, mivel nem szeretett dolgozni, legegyszerűbbnek azt találta, hogy a 4-es út mellett keres alkalmi munkát. Györgyi ezt egy ismerősétől tudta meg, aki még azt is elmondta, hogy volt, mikor Ivett egyszerre két hapsival is elment és ezért a szolgáltatásért negyven ezret kapott. Bár Györgyi hangsúlyozta, hogy személy szerint nem hiszi ezeket és én sem tudtam Ivettről mindezt feltételezni, mégis mélyen elterpeszkedett bennem a féltés és a kétségbeeséssel vegyes szomorúság. Ettől a perctől kezdve az egyébként is imbolygó talaj földrengésszerű rángásokkal mozdult meg alattam. Elsőként be akartam rohanni Debrecenbe, hogy megkeressem szerelmemet és ha valami mégis igaz lenne a történetből, akkor elhozzam onnan. A cselekvésben azonban kissé visszavetett az a tény, hogy fogalmam sem volt, merre találhatom Ivettet. Miután magamban kilőttem azt a megoldást, hogy a Hajdú-Bihari Napló megfelelő rovatában SMS-t adok fel, vagy a Danubius Rádión keresztül keresem meg őt, csendes apátiába zuhantam és vártam azt a megváltót, aki tud róla valamit. Napokig nem lehetett szólni hozzám, pontosabban lehetett, csak én nem válaszoltam. Legszívesebben beültem a szobámba a karos fotelbe, magamhoz szorítottam Dömi névre hallgató gyerekkori plüssmajmomat, lehunytam a szememet és Zámbó Jimmy dalokat hallgattam. Máskor tekeregtem az utcákon, bámultam fel Ivett egykor volt ablakára és próbáltam magam elé idézni őt. Egy hét múlva az önkínzás olyan magas fokára jutottam, hogy minden férfitársamról az villant eszembe, hogy talán már ő is megkereste Ivettet a 4-es út mellett, vagy ha még nem, alkalomadtán biztosan megtenné. Mielőtt eljött volna az az óra, hogy a világ nőtársadalmára is féltékeny legyek – öles léptekkel haladtam afelé – ismét levelet kaptam. A faluból írtak. Mivel a múltkori postájukra nem küldtem választ, mellékeltek egy munkaszerződés-tervezetet, amit csak alá kellett írnom és visszaküldenem, persze, ha nekem is megfelelnek a feltételek. Meglepetten vettem észre, hogy az azelőtt javasolt fizetésem megemelkedett néhány ezer forinttal – az írott indoklás úgy

szólt, hogy a polgármesternek annyira tetszett a pályázatom, hogy a bért a saját hatáskörén belül megnövelte. Viszont, ha négy napon belül nem küldöm vissza a szerződést alján az aláírásommal, akkor a jelentkezésemet semmisnek veszik és a munkát a sorban utánam következő pályázónak adják. Végiggondoltam még egyszer a dolgot: van-e erőm elhagyni Nánást? Legfőbb érvem az volt, hogy itt minden Ivettre emlékeztet, míg egy csöndes faluban remetei magányba burkolózva a feledés homályos ösvényére léphetek. Közben ugyan eszembe jutott, hogy nem is volt olyan sok hely, ahol Ivettel együtt voltam, sőt emlékezetemben kutatva talán ha kettőt össze tudtam szedni. „Viszont az a kettő tényleg mindig rá emlékeztet” – győztem meg önmagamat és aláírtam a szerződést. Mint legelőről hazatérő tehéncsorda vonultunk a vasútállomás felé. Elől Péter haladt. Peckesen lépdelt, a kabátja kigombolva, sálat nem hordott, pedig látszott rajta, hogy majd megveszi az Isten hidege. Egyik cigarettáról gyújtott a másikra, feje egy nagy füstfelhőbe bújt, csak néha köpött ki belőle nikotintól sárgás nyálat. Szorosan mögötte Sittes haladt. Szemöldökéig lehúzott sapkája alól dühösen meredt előre – a feje mintha oda lett volna csavarozva a nyakához, egy centit nem mozdult semerre. Harmadikként csoszogtam én, bensőmben a meghatottság és a düh elegyével. Melegséggel töltött el, hogy jóbarátaim félredobtak mindent azért, hogy el tudjanak búcsúzni tőlem, másrészt őrjöngtem a méregtől, hogy a három kreténből egy sem segít cipelni dögnehéz bőröndjeimet. Még Tamás se, aki a tekintetét is elfordította rólam, inkább a cipőjét nézte, amint halk csobbanással szakítja be a tócsák jégpillés tetejét. Sittes megvetően méregette Pétert, ahogy az megállt egy útkereszteződésnél, balra-jobbra tekintett és csak azután indult át. „Nézd, hogy félti a szaros életét!” – morogta hátra. Bezzeg ő sohasem nézett körül, ebből hiúsági kérdést csinált. Nagyon jó füle volt, minden neszt meghallott, így meg tudta úszni a baleseteket. Egyébként se volt benne semmi félelemérzet... Akkor is egészen közel állt a szerelvényhez mikor a masiniszta sípolt és a vonat elindult velem. Egy nyugdíjas néni segített felcibálni a csomagjaimat a peronon, de így is csak épp annyi időm maradt, hogy egy kicsit le tudtam húzni az ablakot, hogy integessek nekik. Péterék azonban már elindultak a vonat mellett és nem figyeltek rám, csak Sittes hangját hallottam még az egyre erősödő dübörgésen keresztül, amint valakiről megjegyezte, hogy: „Na, egy hülyével kevesebb van Nánáson!” Gondoltam, legalább Tamásnak lóbálom még egy kicsit a kezem, de amint észrevette hamvába holt kísérletemet, lehajtotta a fejét és elindult a többiek után. Utoljára láttam még távolodó alakjukat – kettő ment elől, egy hátul -, az állomás melletti szélsimogatta fákat, a leeresztett sorompó mögött várakozó autósokat, a

nevelőotthon egykori épületét, egy járdán szökdelő szőke kislányt és a kutyákat a sínek mellett.

Bolond áprilisi szél fújt a völgyben. Végigborzolta a hegyek zöldgyapjas üstökét, megpaskolta a bokrok serkenő rügyeit, egy-két esőcseppet szórt a felkavart porba, majd mint elkényeztetett gyerek, ezt is elhagyta. Bár a reggeli fagy eltűnt, mégis vacogtam – a nyakamat jól körbecsavartam a sálammal, fejemre húztam a sapkámat, a kabátomon a cipzárat pedig felrántottam az államig – a kezeim azonban embertelenül fáztak, kékes-lilás árnyalatban kapaszkodtak a bőröndök fogantyúiba, szinte a hangjukat is hallottam, amint szomorú nosztalgiával emlegetik otthon felejtett bőrkesztyűimet. A busz csak a kereszteződésig hozott, én ott maradtam az oldalra megdőlt közlekedési tábla mellett csomagjaim fedezékében. Fél óra múlva, látva, hogy senki nem kanyarodik a kívánt irányba egy nagy sóhajtással megragadtam pakkjaimat és határozott léptekkel elindultam a cél felé. Néhány száz métert haladtam így, aztán megtörtem a csomagok súlya alatt, rájuk telepedtem és a térképemtől kerestem vigasztalást, hátha már közel a falu. A látvány elkeserítő volt – akárhogy forgattam a kis autósatlaszt, csak az jött ki, hogy innen még bizony gyalogolni kell jó tíz kilométert. A következő órámat áthatotta a reménytelenség tudata. Rövid séták és hosszú pihenők váltották egymást. Dél is elmúlt már, gyomrom figyelmeztető korgásokkal jelezte, hogy reggel óta bizony erősen megfeledkeztem róla. Áldozatul egy májkrémet választottam – késemmel nyiszáltam fel a páncélost és kockákra vágva hajigáltam a számba, mint az öregek a szalonnát. Halk koppanások hallatszódtak távolról, pillanatról-pillanatra erősödve, majd egy lovasszekér is benyikorgott mellém. - Üldögélünk, ecsém, üldögélünk? – hunyorgott rám báránybőr kucsmája alól a kocsis. Hihetetlenül mocskos pufajkája fölött olyan simára borotvált arccal vigyorgott, mintha csak most kapta volna le a szőrt az arcáról. - Bizony bátyám, nincs is jobb, mint leülni itt az út mellett a jó meleg szélben… Csak ez a rengeteg autó ne zavarná az embert ebben a nagy nyugalomban! - Osztán mégy is valamerre ecsém, vagy tanyázol még egy kicsit? - Igen erősen kiállt a derekam a sok űlésbe, gondoltam, be kéne már nézni ide Majorba. - Nahát akkor ugorgy fel ecsém ide mellém! A cuccodat góráld fel hátra. Ide a hátam megé, itt úgy látom nem annyira ganés…

Lassan poroszkáltunk. Útitársam nem bizonyult szószátyár embernek, néha-néha félresercintett egyet a fogai közül vagy meglegyintette ostorával a muraközi ló széles farát. - Rokonokho? – kérdezte egy idő után, mintha csak akkor vette volna észre, hogy én is mellette vagyok. - Nem, nem rokonokhoz. Úgy fest, hogy itt kapok munkát Majorban. Elvigyorodott és egy jóízűt köpött az út mellett guggoló csipkebogyóbokorra. - Aztán milyen munkát szereztél te minálunk, ecsém? - A kultúrházban fogok dolgozni. - A kultúrházban? Hát te lennél az? Beszélték a faluba, hogy jön valaki, aki ott fog dógozni, oszt megint lesz kultúrház. Nem tudtam, hogy te vagy az, a fene se gondolta vóna… Rácserdített az ostorral a lóra, de a flegmatikus állat erre még lassabban szedte a lábát. - Pár éve, lehet vagy tíz, tizenöt, vót itt olyan műsor, hogy nacsak. Jöttek Ózdrul táncosok, jött valami humorista, meg ilyen szereplők is, színház vagy micsoda, de azok nem vótak olyan jók. Vót viszont egy nótaínekes, na az gyönyörűen ínekelt. Mikor elkezdte cifrázni, hogy „Károg a holló a jegenyén”, hát akkor elkezdett táncolni a fél falu. S hogy számomra is ízelítőt adjon az egykori hangulatból, maga is rágyújtott a megnevezett dalra. Hangosan, jó kedvvel énekelte, néha fél kezével verte hozzá a taktust, lábai ültében is fel-alá jártak. Ha abbahagyta, köpött-kettőt hármat, majd kezdte előlről ugyanazt. Próbáltam más nótákra is rávezetni, de mindig félbeszakított és folytatta a jegenyéset. Magamban visszasírtam azokat az időket, mikor bőröndökkel a kezemben bandukoltam; az amúgy is szürke világ még jobban elcsúfult és a szegény pára ott a szekér előtt, aki már hozzászokhatott az ilyen zenés felvonulásokhoz, szemmel láthatóan összezuhant és lekonyuló füllel, egy égboltot cipelő Atlasz fáradtságával húzta maga után a szekeret. Mikor végre elvánszorogtunk a Vígmajor határát jelző tábla mellett, két nagyon boldog élőlény volt a világon. Így esett, hogy zeneszóval vonultam be a faluba. Vígmajor apró hegyi falucska a Heves- Borsodi-dombság észak-keleti részén, Ózdtól 16 kilométerre légvonalban. A hegyek által ölelésbe fogott települést csak egy irányból lehet megközelíteni. Szilashát felől az országútból kisarjadva kanyarog egy keskeny műút telve bukkanókkal és ezek ellensúlyozására kátyukkal. Ez az aszfalt végigszalad a nyújtózkodó macska módjára végigterülő községen és az átellenben magasodó Öreg-hegy lábainál - mintha egy idők előtti óriás ráejtette volna a harci baltáját – abbamarad. Mint a kisbaba látogatói hajolnak a falu fölé a hegyek, a maguk ötszáz méter körüli magasságukból pillantanak a lent csordogáló életre: a Vajdavár magányos tömbje nyitja a sort, átnéz a kézenfogva ácsorgó

Vermes-hátra és Keselyűs-kőre, pillantása átszalad a bölcs Öreg-hegyre, hogy egyből tovább fusson az 541 méterével kimagasodó Nagy-Musakra. Őt testvérétől, a Kis-Musaktól a vidáman folydogáló Darázs-patak választja el, aki velük mit sem törődve végigcsobog a falun és Ózd felé fordulva búcsút int neki. A magaslat-sort két mogorva testőr zárja – a Szőke-hegy hosszan terpeszkedik némi árnyékot vetve a szélső házakra, a 442 méteres Nyíl-tető pedig mintegy rákattintja a Vígmajort körbezáró bilincset a falu út-csuklójára. A turistaösvények elkerülik ezt a helyet. Igaz, a Kis-Musak gerincét horzsolja egy kósza sárga jelzés, de az erre tévedő bakancsosok legfeljebb néhány pillantást vetnek a lombok közül a falura, csak a legritkább esetben térnek le valamelyik bebozótosodott csapáson a völgybe. Hogy mennyire varázslatos ez a környék, azt igazából csak a helyiek tudják, akiknek legtöbbje minden kövét ismeri a hegykoszorúnak. Alig járt vízmosások, váratlanul előbuggyanó források, denevérlakta barlangnyílások, gyenge szélben susogó bükkerdők, összekapaszkodó fák sűrűje, gyors folyású patakok egy-egy zuhogóval megszakítva – Major környéke még mindig őriz valami középkori romantikát – betyár bujkál a barlangokban, a sűrűben páncélos vitéz csörtet, boszorkányok suhannak seprűn a Hold előtt – könnyen játszik a képzelet. A csend megtelepszik a fákon, simára csiszolja a patakok köveit, beletornássza magát a legkisebb repedésekbe – leple alatt burjánzik az élet. Mert ez az erdő él. A selymes mohaszőnyeg, hosszú szárú gombák, szúrós kökény, hajbókoló páfrányok, zümmögő nagy zöld legyek, vidáman hengergőző ganajtúrók, fatörzseken sikló csuszkák, rekedt hangú mátyásmadarak, riadtan figyelő őzek, somfordáló rókák, akrobatikus mókusok, komor vaddisznók – a taplógombától a vadmacskáig, a kocsányos tölgytől a gilisztáig belemerülnek az élet nagy zöld medencéjébe és szemlecsukva mártóznak benne míg ki nem inti belőle őket a szigorú úszómester, a természet. Egykori társuk, aki valamivel kártékonyabbá vált mint ők és azóta embernek nevezi magát, látszólag nem vesz részt ebben a forgatagban, pedig ez a hely már évezredek óta lakott. Néha kivet magából a föld egy-egy cserépdarabot; az egyszerű falubeli ezt rögtön félrehajítja, az érdeklődő esetleg megnézi a bekarcolt vonaldíszeket, s csak azután dobja el a sokszor két-három évezredes tárgyakat. A falu határából kerültek már elő alföldi vonaldíszes edények töredékei, néhány péceli műveltséghez tartozó cserépdarab, szkíta hamvasztásos-urnás temetkezések. A 30-as években gödörásás közben egy szarmata lovassír is napfényre bukkant, de hogy pontosan mi volt benne, nem tudni – mire Egerből két elgyötört régész megérkezett már csak egy meghajlott fibula hevert a lókoponya egyik szemgödrében, amit egy jó szándékú kubikos tapintatból meghagyott az odalátogató archeológusoknak.

A település valószínűleg az Árpád-korban is lakott volt, bár erről eleddig nem található dokumentáció. Az első írásos említés 1221-ből származik, ahol egy lopási ügy miatt említik a falu nevét: „Homdeum villa Major et servum eusius, nomine Marcellum”, azaz egy Amadé nevű majori embert vádolnak Marcellus nevű szolgájával együtt. A tatárjárás teljesen elpusztította a települést. Egy erre kódorgó lovashorda tette tiszteletét a völgyben, s bosszúból, hogy nem találtak senkit – a lakosok már órákkal azelőtt elrejtőztek a biztonságot adó hegyi barlangüregekben – vagy csak megszokásból felégették a falut. Néhány év múlva már a korábbinál is jobban pezsgett az élet – a viskók újra álltak és a Vajdavár tetején kőváracska épült, hála IV. Béla király megváltozott politikájának. A környék Viglássy György birtokába került, köszönhetően annak, hogy menekülés közben hűségesen kitartott királya mellett. A takaros kis vár lett a Viglássyak székhelye – a bástyafokokról pöffeszkedve bámultak a lent munkálkodó jobbágyfalura és tiszta időben a távolban kanyargó szekérutat is beláthatták. Ezt a lehetőséget használta ki az egyik Viglássy-sarj, Máté, aki a nem túl dicsőséges, de annál jövedelmezőbb rablólovagi hivatást választotta magának. Vidám nótázással, tivornyákkal múlatta rövid életét, még asszonyt is rabolt magának, akire néhány együtt töltött féktelen éjszaka után ráunt és szolgáinak adott. Sejtette, hogy ő csak kurta látogatásra érkezett erre a világra, így megpróbált mindent kitapasztalni, megélni – valószínűleg nem érzett akkor sem hiányérzetet, mikor a királyi bakó pallosával lesújtott a nyakára. A török idők nem sok jót hoztak az ittlakóknak. Portyázó csapatok elől többször a hegyekbe cipelték szegényes motyóikat, majd visszaereszkedtek, hogy az üszkös romokból visszaépítsék a nyomorúságos kunyhókat. A falu fölé magasodó vár sem jelentett sok védelmet – a Viglássyak elköltöztek valahová Késmárk környékére, az itt felejtett negyven rosszul élelmezett katona pedig az első komolyabb török csapat közeledtére feladta a várat. A muzulmánok, hogy több gondjuk ne legyen vele, felrobbantották és a pusztítás többi részét a helyiekre bízták. Ők jöttek is – ki-ki taligával, szekérrel – hordták a faragott köveket házaikhoz. Az akkori harminckét porta – egy török defterből tudjuk ezt a számot – hamarosan szilárd kőalapzaton nyugodott. Békésebb évszázadok következtek. A Rákóczi-szabadságharc idején másfelé fordult a hadak járása, csak annyi katonát láttak itt, amennyit a falu adott a kurucoknak. Veszteségeket is szenvedtek – hárman Trencsénnél haltak meg Bercsényi zászlai alatt, míg egy majori kurucnak Zsibónál lőtték el a lábát, aki a helyszínen elvérzett. Lassan a népesség is növekedett. Míg az 1700-as évek végén mintegy kétszázötven lelket számlált a település, a XIX. század közepére majdnem négyszázan laktak itt. 1848-ban a megduzzadt létszámnak és az igaz magyar szívnek köszönhetően kereken 50 népfelkelőt tudtak kiállítani, akik Schwehátnál

estek át a tűzkeresztségen. Egy társuk maradt a csatamezőn – valami kósza ágyúgolyó szakította szét a gyomrát. Majori honvédek harcoltak még Isaszegnél, tartalékban voltak Szolnoknál és kitartottak a végsőkön is túl – Klapka György katonáiként védték Komárom várát. Az 1880-as években néhány zsidó család telepedett le a faluban, köztük Szüsz Miksa losonci kereskedő, aki pár évvel később megalakította híres szörpgyárát. Kezdetben csak málna ízesítésű szörpöt forgalmaztak, valamint három különféle ásványvíz is palackozásra került: a Kaiser, a Kőnig és a Sissy. Az 1910-es évek kezdetére nem csak a környéken vált ismertté a majori szörp, hanem szállítottak a Felvidék több városába is, így nem csoda, hogy a gyár működését alapjaiban rengette meg a trianoni diktátum, amely eddigi piacának mintegy 90%-át elcsatolta. Az új tulajdonost, Szüsz Manót azonban nem abból a fából faragták, hogy könnyen feladja családi vállalkozását. Kapcsolatai révén új területeket célzott meg, – elsősorban Békéscsaba környékére szállított – a málna mellett citrom és narancs ízesítésű szörppel is megpróbálkozott, a három jól bevált ásványvizet pedig Turulra, Kárpátiára és a kormányzó iránti tiszteletből Novarára keresztelte. Az ismét fellendült üzletnek a második világháború vetett véget. A súlyosan asztmás Szüsz életét egy zsúfolt marhavagon falának préselődve fejezte be, félúton egy DélLengyelországi megsemmisítő tábor felé. Nem ő volt az egyetlen áldozat a faluból. Szétszórva porladtak a majoriak csontjai az öreg Európában, a szerencsésebbek még egy fejfát is kaptak a sírjuk fölé. 67-en soha többé nem tértek haza. Egy nyirkos, hideg délelőttön a Hangya bolt felé kerekező Pelsőczy bácsit motorzúgás és hangos tülkölés riasztotta meg. Jobbnak látta, ha leszáll biciklijéről és tisztes távolból figyeli a száguldó teherautót, mely tőle néhány száz méterre, hosszas fékcsikorgás után állt meg. A platóról eddig nem látott egyenruhás katonák ugráltak le, ismeretlen nyelven ordítoztak és egy fél órán belül megtöltötték a rakteret mindenféle, a környező házakból összeharácsolt holmival. Az immáron bicikli nélkül hazafelé bandukoló Pelsőczy bácsi szomorúan bámult a távolodó autó után, nem is sejtve, hogy történelmi pillanat részese lett – a szovjet hadsereg épp most szabadította fel Vígmajort annak ellenére, hogy az utolsó német katona jó harminc éve járt itt: egy nyugalmazott főhadnagy kereste fel távoli rokonait. A szocializmus kezdeti évei itt is azt hozták, amit bárhol az országban. Tanácselnöknek egy volt ceglédi cipészt neveztek ki, aki ideérkezve gyökeresen akarta megváltoztatni a majori életformát. Elsődleges célként lebegett a szeme előtt a falu átkeresztelése; valamiért nem volt számára szimpatikus az eddigi elnevezés, de hogy a Víggel vagy a majorral volt-e inkább problémája, azt már senki sem tudja. Buzgalmában három javaslata is akadt, úgymint Rákosifalva, Vörösfalu és Vájárháza. Szerencsére falubéli elvtársai időben elmagyarázták, hogy itt sohasem bányásztak semmit, míg az első két javaslaton diszkréten átléptek. A volt cipész kissé letört, de rögtön hozzálátott másik álma, a rizstermelés megvalósításához. Az

Öreg-hegy lábánál a felduzzasztott Darázs-patak vizével egy kisebb területet elárasztott és nekilátott a gazdálkodáshoz. A segíteni kirendelt Pelsőczy bácsi pityeregve hajtotta be az ökrét a szügyig érő jéghideg patakvízbe, majd ő is utánalépett, hogy egy óra hosszat durkálják a földet, - senki sem tudta mit kell csinálni a rizzsel – amely még őrizte a víz alatt a réti virágokat, füveket. Pelsőczy bácsi jó két hét múlva meghalt tüdőgyulladásban s mivel ettől fogva egyetlen falubeli se volt hajlandó bemenni a vízbe, a rizstermelés befuccsolt. Az agilis tanácselnök számára mégis eljött az öröm napja. Az időközben államosított szörpgyárat Rákosi Mátyás Szörpüzemnek keresztelték és a névadó ünnepségre maga a bölcs vezér is hivatalos volt. Óriási sürgés-forgás támadt a hír tudomásra jutása után. A szörpök előállítását lecsökkentették, egyedül a piros színű málna maradhatott, a három ásványvizet pedig jó szokás szerint újból átnevezték, ezúttal Rákosira, Sztálinra és Ötéves tervre. Hogy a népköztársasági vezetőnek kedveskedjenek, meglepetést készítettek elő. Nagy nehezen, két nappal az ünnepség előtt sikerült a faluba csábítani egy állástalan festőt, aki némi ellenszolgáltatásért vállalta, hogy egy nagy méretű portrén megfesti a kopasz vezért. A munkájához kapott egy régi újságból kiollózott fotót – Rákosi éppen előnyös testtartásban beszélgetett az időközben már kivégzett Rajk Lászlóval – és egy rekesz vodkát az alkotás felgyorsításához. A festő, aki nagy barátja volt az alkoholnak, az utolsó pillanatban végzett is, de az elfogyasztott italok hatására egy apró hibát vétett. Az avatóünnepségen lelkes taps közepette hullt le a lepel a képről – a hatás elképesztő volt. A bevörösödött fejű Rákosi népes sleppjével kirobogott a teremből, többen életüket féltve elbújtak és csak estére kerültek haza, néhányan elájultak. A síri csendben ácsorgó tömeggel szemben ott volt a portré – az „Éljen bölcs vezérünk!” felirat alatt az egykori beszélgetőpartner, Rajk László többszörösre felnagyított képe. Még aznap este a festőművésznek, akinek agyából hamar kiszállt az alkoholgőz, sikerült összeismerkednie néhány nem túl kedves emberrel az Andrássy u. 60-ban, az öngyilkosságot fontolgató tanácselnök pedig kapott egy három évre szóló szabadjegyet a tiszalöki munkatáborba. Az 56-os forradalom olyan csendben húzott el major fölött, hogy mire az itt élők észrevették, már vége is volt. Szűkös kézzel mérték a híreket – az emberek csak lassan hitték el a pesti eseményeket, kételkedtek, tétováztak, s mire elhatározták magukat a cselekvésre, már vége is volt – szovjet tankok tiporták a magyar utakat. Vígmajorban egy fiatal kőműves lett az egyetlen áldozat – a szerelmi bánata miatt tökrészegen hazafelé tántorgó munkás veszett dühében a tejcsarnok feliratait kezdte pusztítani. A nagy tépdesésben kezei közé akadt az új Kádár-kormány egy falragasza is, ami épp úgy végezte, mint tejes társai. A részegre másnap reggel találtak rá az ide is betekintő ózdi rendőrök – a fiú hangosan horkolt a fal mellett feje alatt a Kádár-plakáttal. Nagy verést és két év börtönt kapott.

A 60-as évektől már csendesebben csordogált az élet. Épült néhány új lakás, felépült az új iskola, a tanácsház elé egy felszabadulási emlékmű került, a gyárba visszatértek a narancs és citrom szörpök, az ásványvizek nevei pedig Szputnyikra, Úttörőre és VIT-re változtak. A rendszerváltás olyan váratlanul érte a falut, mint Csipkerózsikát az a bizonyos csók – ez a királylány azonban nem tért magához, csak felült egy pillanatra, majd átfordult a másik oldalára és horkolni kezdett. Az eddig állami tulajdonban lévő erdők magánkézbe kerültek (ebből néhány embernek sikerült meggazdagodnia) , a szörpgyárat privatizálták, egy élelmes miskolci vállalkozó tudta megkaparintani. Első lépésként leépítette az üzemet, a dolgozók két harmadát elküldte, az ásványvizeket pedig Európa, Köztársaság és Tolerancia névre keresztelte. Hamarosan Európa márkanéven futtatta mindhárom termékét, egyedül a palackok címkéjének színével jelezte a különbséget és ezzel hagyott választási lehetőséget vásárlóinak. Az ezredfordulóra a falu lakossága 332 főre csökkent. Egy 2000-ben készített statisztika a következőt mutatta az itt élők koronkénti megoszlásáról: 0- 14 éves 52 fő 15- 17 éves 14 fő 18- 59 éves 208 fő 60 éves és idősebb 58 fő A munkaképesek legtöbbje az erdőből vagy a mezőgazdaságból él – a hegykoszorún innen, a bekötőút melletti területek alkalmasak a kukorica és napraforgó termesztésére. Elkülönülő kis csoportot alkot a szörpgyár 23 megmaradt dolgozója, külön klikk az értelmiség (tanárok, óvónők, polgármester, plébános) és a szolgáltatási részleg ( néhány vállalkozó, kocsmai és bolti dolgozók). Zsáktelepülés jellegénél fogva csak a legritkább esetben téved idegen Majorba. Munkahely alig van, a néhány fiatal elvágyódik. A széleslátókörű polgármester – felmérve, hogy csak a régi latin bölcsesség második felét, azaz a cirkuszt tudja biztosítani a népének, elhatározta, hogy a kultúra és szórakozás terén virágoztatja fel a falut. Alkalmas embert próbált találni aki életet lehel a már évek óta faraktárként használt kultúrházba. Pályázat útján keresett egy jól képzett, intelligens, tettre és áldozatra kész, tehetséges, ötletgazdag művelődési szakembert és meg is találta – legalább is így gondolta szegény egy gyermek naivságával megérkezésem előtt – rólam. Első utam a polgármesteri hivatalba, azaz a községházára vezetett, ahol leendő kenyéradó gazdámat, a falu polgármesterét kívántam felkeresni. A kicsiny, XIX. századi épületben csak az előszobáig jutottam. A polgármester úr pillanatnyilag nem ér rá, legyek szíves várni, foglaljak helyet – közölte velem a magas, dekoratív

titkárnő, majd hosszú, simára fésült vörös haját meglebbentve, egy kis kacagás kíséretében hozzátette, hogy addig majd ő szórakoztat engem. Miközben körbenéztem a szobában – szemem leginkább egy nagy méretű, svájci tájat ábrázoló képen pihent meg – alapos kifaggatáson estem keresztül. Kérdések áradtak felém családi állapotomról, eddigi munkáimról, Hajdúnánásról, az ideutazás viszontagságairól, a várható időjárásról, terveimről, kedvenc olvasmányaimról és filmjeimről, sőt valamilyen váratlan logikai fordulattal a tojásfőzés rejtelmeihez is eljutottunk. A harmincas évei elején járó titkárnő – a szeme körül néhány apró ráncocska és a feszességét már elvesztő, kissé szeplős arcbőre árulkodott koráról – szemmel láthatóan igyekezett jó benyomást tenni rám. Kedves volt és segítőkész – én udvariasan és diszkrét távolságtartással válaszolgattam kérdéseire, mindaddig, míg az egyik sarokban heverő iratcsomóért le nem hajolt. Megigézve bámultam a szűk farmerben izgatóan gömbölyödő fenekére és attól a pillanattól kezdve hirtelen erős késztetést éreztem, hogy alaposabban megismerjem. Pár perc múlva már elég sokat tudtam Eszterről, pl. hogy külön él a szüleitől, nagyon szereti a csokitortát, szeret táncolni, minden vágya, hogy eljusson Korzikára és ami a leglényegesebb: már nagyon régóta nincs barátja. Önmagamat felülmúlva kezdtem el bájologni – nem csak az előbb látott farmernadrág látványa lebegett a szemeim előtt, de az észveszejtően dudorodó piros pulóver is nem mindennapi szépségeket rejtegetett, erősen bíztam benne, hogy a számomra. Egész jól haladtam. Negyedóra múlva már egymás nem túl jól sikerült poénjain nevettünk s éppen a disznó viccekre akartam rátérni, mikor egy erőteljes ajtónyitást követően megjelent a polgármester és beinvitált. Először szólni akartam, hogy pár percig még várjon, de utána úgy gondoltam, hogy ez mégis csak tiszteletlenség lenne, inkább bemegyek hozzá, gyorsan lerendezem a dolgokat és visszatérek a kis vörös titkárnőhöz vezető egyre jobban betaposott ösvényre. Odabenn erős kolbász és hagymaszag fogadott, de a morzsás asztal és házigazdám zsírosan csillogó tömött bajusza is elárulta, hogy miért kellett nekem várakoznom az utóbbi fél órában. Hellyel kínált, majd megkerülve széles íróasztalát belevetette magát süppedős, karfás fotelébe és egy elégedett, jóllakott vigyorral az arcán az asztalra csapott: „Hát megérkeztél, ecsém?” Mivel ezt elég nehéz lett volna tagadni, nekilátott, hogy elrendezze a dolgaimat. Sokat nem vacakolt. Elkérte a szükséges irataimat, a diplomámba bele se nézett, csak annyit kérdezett, hogy hol szereztem. „Nyíregyházán” – feleltem neki, s ezzel a vizsgáztatás véget is ért, a bizonyítvány elsüllyedt az íróasztal egyik fiókjában. Gyorsan elsorolta a legfontosabbakat: a faluban minden hozzám tartozik a kultúra, a szabadidős tevékenységek és a sport területén. Közvetlenül neki leszek alárendelve, ha gondom adódik vagy valami kell a munkámhoz, úgymint pénz, anyag, emberek, akkor hozzá forduljak. A legsürgősebb teendőm, hogy május

elsejére megnyíljon a kultúrház, lehetőleg egy érdekes, szórakoztató, színes program keretében. „A legjobb az lesz, ha most rögtön átmegyünk és megnézzük az épületet!” – közölte. Nagy pocakjára tekintve felcsillant bennem a remény, hogy talán a csinos titkárnőt küldi át velem széjjelnézni, de szárnyaszegett vágyaimat rögtön össze is tiporta azzal, hogy az ezerfiókú asztal egyik rekeszéből előrántott egy nagy kulcscsomót és fütyörészve, egy támadó rinocérosz gyorsaságával indult meg előttem a kultúrház felé. Megcsalatottan haladtam el Eszter előtt, aki éppen felpattant a székéről és az így nyújtott látvánnyal bizonyossá tette, hogy aznap melltartója – ha hordott egyáltalán – a ruhásszekrény mélyén maradt. Méginkább megsebezve lódultam az előresiető polgármester után, magamban átkozva a sorsot amely ilyen lehetséges vizuális élvezetektől foszt meg engem. A nagydarab bajszos fickó, akit azokban a pillanatokban erősen utáltam, éppen a bejárati ajtó rácsán egy lakatot feszegetett – a berozsdásodott jószág nyeszergettnyöszörgött míg végre megadta magát és beléphettünk a kultúra vígmajori fellegvárának dohszagú átriumába. A téglalap alakú épületet valamikor a 60-as évek közepén emelték egy régi magtár helyén, melyet egykoron táncmulatságok megtartására használtak. Az akkor modernnek számító építmény tökéletesen megfelelt a kor követelményeinek és jól kiszolgálta a szép számú lakosság (több mint 600 főt számlált még a falu!) igényeit, így a mozivetítéseknek, előadói esteknek, zenés-táncos összejöveteleknek, klubfoglalkozásoknak, KISZ-, úttörő- és munkásmozgalmi rendezvényeknek mindig meg volt a közönségük. A 80-as években a lakosság csökkenésével egyenes arányban a kultúrház látogatottsága is apadni kezdett és ez oda vezetett, hogy a rendszerváltás körüli zavaros privatizációs időkben be is zárták. Az üresen árválkodó házat évek múltán egy faipari vállalkozó bérelte ki az önkormányzattól elfekvő készletei tárolására. Az időközben a polgárosodás útjára lépett helyi társadalom azonban úgy érezte, hogy többé nem élhet elmét csiszoló és lelket felemelő előadások, valamint testet és agyat züllesztő ünnepségek nélkül – leginkább ez utóbbinak akadtak szószólói. A leghangosabb a helybeli boltos volt, aki szeretett jókat enni-inni és a talpa is nagyon viszketett már, hogy mázsás asszonyát megforgassa egy bálon vagy valamilyen táncos rendezvényen. Hamarosan kis csoportot gyűjtött maga köré, akik kitartóan ostromolták a polgármestert a kulturális élet újraindítása miatt, s a jó bulik reményében még olyan kompromisszumra is hajlandók voltak, hogy a kultúrház egy-egy kiállításnak, végső esetben versmondó versenynek helyet adjon. Buzgalmuk rügyei hamarosan virágba pattantak, majd gyümölcsöt értek. A polgármester, aki alaposan végiggondolta a dolgot és úgy látta, hogy a pozitív döntéssel nem csak népszerűsége növekedhet, de némi fizetéskiegészítésre is szert tehet, beadta a derekát. Hamarosan kőművesek kezdtek kopácsolni a lerobbant

építményben: a faluvezető, akinek volt egy építőipari vállalkozása – papíron ez a felesége nevén futott – pályázatot írt ki a felújítási munkák elvégzésére és a legszimpatikusabb, bár koránt sem a legolcsóbb céggel (ami nagy meglepetésre a saját kft.-je lett) szerződést kötött, természetesen a majori önkormányzat nevében és költségére. Sajnos ennek a csupaszív, önzetlen embernek nem volt olyan cége amely szobafestéssel vagy takarítással foglalkozott volna, így ezek a munkák teljes egészében rám maradtak. Az első benyomásaim nem voltak rosszak. Körbesétáltunk a házban. A falakon a javítások nagy, kiszáradt malterfoltjai, a sarokban pedig két-három ott felejtett sörösüveg tanúsította, hogy nemrégiben itt komoly építőmunka folyt. Becsületükre legyen mondva, alapos munkát végeztek – se a két nagyobb szobában, se az öltözőben, se az irodahelyiségben, se a raktárban nem találtam javítanivalót. Az ablakkeretekben új üveg csillogott – lelkem mélyén már ekkor sejtettem, hogy a polgármester rokonságából valaki üveges lehet. A kedélyesen vigyorgó polgármester, aki épp nagy gondossággal egy elillanni igyekvő pincebogarat taposott szét, a falu szülötte volt. A keresztségben a Vedres József nevet kapta, pontosabban ezt a szülei adták rá, akik ortodox kommunista létükre nem vállalták fel ezt a feudális csökevényt, azaz a keresztelőt. Így nem Józsi baba bőrén, hanem a felnőtt József barázdált homlokán csorgott végig a keresztvíz valamikor a 90-es évek elején. Az úriember egyébként egész addigi élete folyamán egyszer sem érezte hiányát a fent említett egyházi szertartásnak, de a XX. század végi új világban hirtelen oly sok régi elvtársa változott igaz magyarrá és hívő kereszténnyé, hogy úgy érezte, neki is úsznia kell az árral. A kis Józsi – akiről a falubeli öregek úgy emlékeztek, hogy rendkívül vásott gyerek volt és a környéken tenyésző békák nagy ellensége –élete első szakaszában nem sok jelét mutatta, hogy majdan íly fényes és nagyívű politikai karriert mondhat magáénak. Általános iskolás éveit gondtalanul abszolválta – jó erős hármas bizonyítványai békés nyarakat biztosítottak számára, csak a tanév közben be-be csúszó osztályfőnöki és igazgatói figyelmeztetések, valamint az ezekből következő szülői terror sötét felhője árnyékolta be néha gyermekkora napos egét. Fantáziáját óvodás kora óta a csillagok világa izgatta leginkább – holdfényes estéken elképzelte magát amint egy űrrakéta gyomrában száguld a Neptunusz felé vagy szkafanderbe bújva lebeg az űr végtelen csendjében. Kis gyakorlópályát is épített magának a kert végében – a nagy diófa ágára kötelet kötött s másik felét derekára erősítve modern Tarzanként próbálta ki a lebegés élményét. Néhány hét múlva mikor horzsolásai már begyógyultak és újra összeforrott karjáról levették a gipszet, már óvatosabb duhajnak bizonyult – vonzódását a mindenség iránt asztronautikai folyóiratok tanulmányozásával és a Hold színházi távcsövön keresztül folytatott megfigyelésével élte ki.

Kezdetben továbbtanulását is ebben az irányban képzelte el. Több felvételi tájékoztató átlapozása után rájött, hogy a magyar középiskolai oktatás nem tud felmutatni olyan iskolatípust, ahol az űrhajózást alaptantárgyként oktatnák. Csalódva az iskolarendszerben és engedve a rendkívül erős szülői nyomásnak végül is egy rokonszakmát választott – hiszen egy szputnyikban bármely alkatrész tönkremehet – géplakatosnak állt. Hamar megérezte, hogy ez a szakma nem tölti ki egészen az életét: az első, alumíniumlemezből történő hajlítást még élvezte, a fűrészkeret készítést is tolerálta, azonban a végtelen hosszúnak tűnő kalapácsreszelés során fokozatosan és egyre erősödve irtózni kezdett a fémektől, ami odáig vezetett, hogy az első félévi bizonyítványosztáskor már gyűlölte szakmáját. Az sem tett jót a lelkének, hogy a gyárban, ahol nyári gyakorlatait töltötte, a fölé rendelt mesterek nem szívelték: megtörtént az a csúnya eset is, mikor egy morcos reggelen a kialvatlan, rosszkedvű üzemi dolgozók, akiket egy félresikerült tréfa miatt elküldött a francba, lefogták, kezeit hátrakötözték és egy félreeső, alig látogatott kis műhely satujának pofái közé szorították haját. Fél kettőkor, fájós háttal, ordenáré módon káromkodva szabadult, dühét arra a szerencsétlen első osztályos lakatostanulóra zúdítva, akit felmentésére küldtek a napot végigröhögő öreg szakik. A fiatal József, aki apjától keményvonalas kommunista nevelést kapott és a KISZ-ben is egyre tevékenyebb részt vállalt, ekkor szembesült először komolyabban azzal, milyen az, amikor a hatalom a dolgozó nép kezében van. A szocializmusért való töretlen lelkesedését azonban egy ilyen aprócska malőrnek nem sikerült megtörnie. Élete a Kommunista Ifjúsági Szövetség keretein belül teljesedett ki, ahol rövidesen titkári posztot sikerült betöltenie. A rendezvényeken ő elnökölt, beszélőtehetsége kiéléséhez teret kapott és az iskolai események sűrűjében találta magát – egyszóval boldog volt. Igazából csak egy csalódás érte: egy építőtábort szeretett volna Vígmajorban létrehozni, ami három év szomorú küzdelme árán sem sikerült. A problémák ott kezdődtek, hogy nem talált megfelelő terepet ahol a társadalom számára hasznos munkát végezhetnének. Nagy bánatára a környéken nem hevert el egy lecsapolásra váró alkalmas mocsár; aszfaltút vezetett már a faluba, azt sem kellett építeni, így találomra kiszemelt egy szimpatikus sziklás hegyoldalt, amit majd a jelentkezők apróra zúzhatnak. Pechjére, az építőtáborok iránti láz ekkor már erősen múlóban volt és a kőtörés lehetősége sem izgatta rendkívüli módon az akkori ifjúságot. Összesen négy egyetemista jelentkezett a táborba, ők is miután két napot részegen átaludtak, egy reggelen szép csendben felhúzták a sátorvasakat, s mielőtt valaki észrevenné és visszatartaná őket, odébbálltak. A középiskolák elvégzése után elkerült hazulról, Salgótarjánban kapott munkát egy zárakat gyártó üzemben. Kezdetben, maradva szakmájánál, géplakatosként alkalmazták,, majd a TMK műhely rövid, mintegy félévnyi érintésével üzemi

MEO-s lett. Ekkor hozta össze a véletlen későbbi feleségével, aki a konyhán dolgozott és egy hőségtől bágyadt nyári napon sikerült a forró babgulyást leendő férjeura legérzékenyebb pontjára löttyintenie. A sűrű bocsánatkérések és a kínos nadrágtörlések után kiengesztelésképpen egy randevúban egyeztek meg, ami még aznap este elindította a találkák végtelen sorát, később pedig házasságkötéshez vezetett. A fiatal pár előtt hamarosan az érvényesülés napsugara csillant fel: távirat érkezett otthonról, miszerint a tanácselnök súlyos beteg, feladatait már nem képes ellátni és a helyiek egyöntetűen Vedres Józsefet szeretnék erre a posztra. Persze a szűkszavú sürgöny arról nem szólt, hogy Vedres apukának jó kapcsolatai ellenére is erősen kellett lobbyznia a megyei pártbizottságon a fia érdekében, míg végül egy régi katonatársa segítségével sikerült Vígmajor egyetlen tanácselnökvárományosának jelöltetnie. A siker nem maradt el – József a környék legfiatalabb községvezetőjeként láthatott hozzá szülőfaluja gyarapításához, bár a beköszöntő jólét egyelőre csak a szűken vett Vedres családot érintette, amely hamarosan újabb taggal bővült. Megszületett a kis József, büszke édesapja, hirtelen meghízott édesanyja és a gügyörésző nagyszülei határtalan gyönyörűségére. Az így létrejött családi idillt a szocialista rendszer bukása szakította ketté. Az idősebb Vedres gyenge szíve nem bírta elviselni, hogy egész életének álmai látszanak tovatűnni és elfáradt teste inkább a majori temető hűvös, göröngyeit választotta – ő mindvégig kitartott eszméi mellett. Fia már alkalmazkodóbb típusnak bizonyult. Néhány átvirrasztott éjszaka után végigtekintett addigi életén és önmagát is meglepve arra a következtetésre jutott, hogy lényegében ő a demokrácia feltétlen híve, ki nem állhatja a diktatúrát és mindig annak a megdöntésén fáradozott. Így az első szabad választások alkalmával ő követelte leghangosabban a múlt bűneinek feltárását, a radikális változásokat, a mielőbbi felzárkózást a fejlett nyugathoz, valamint az orosz csapatok azonnali kivonását. Az erőteljes kampány meghozta a kívánt eredményt: meggyőző többséggel nyert két másik vetélytársa – elvégre demokrácia van – előtt, akik egyike legjobb barátja, az iskolaigazgató, míg a másik ellenlábas az időközben a faluba települő sógora, az üveges volt. A 94-es és 98-as választások is hasonló forgatókönyv szerint zajlottak, bár az iskolaigazgató-barát erősen előretört és az általa megszerzett 26%-os arány nagyon bántotta a régi-új polgármester önérzetét. Ezt a fájdalmat azzal próbálta enyhíteni, hogy az iskolától elvonta a homlokzati felújításra szánt pénzt, s mivel ennek jogosságát az igazgató is belátta ( az iskolában tavasszal volt igazgatóválasztás, amihez jól jöhetett a polgármester jóindulata ), háborgó lelke végül megnyugodott. Persze mindezeket ott a félig felújított kultúrház cementporos levegőjében még nem sejthettem, csak egy enyhén izzadó, testes embert láttam, aki medvetalpnyi műbőr cipőjével sikertelenül próbál eltakarni előlem egy sarokba hajított, alig használt, piros színű gumióvszert.

Szállást egy viszonylag fiatal özvegyasszonynál kaptam, néhány percnyi járásra leendő munkahelyemtől. Házigazdám leginkább egy tavaszi, virágzó gyümölcsfára emlékeztetett, melynek virágait egy kései fagy összefonnyasztotta. Az én özvegyasszonyomnak, Kanyárinénak is idejekorán hullottak le virágai. Férje jó tíz éve meghalt egy bányaszerencsétlenségben, magára hagyva csinos, kikapós feleségét. A gyermektelen, nagy életkedvvel bíró asszony a következő években bepótolta mindazt, amit a házastársi kötöttségek nem tettek számára lehetővé, illetve csak nagy körültekintéssel és óvatossággal folytathatott. Az éjszakázások, az ital, a féktelen szexuális élet megtette a hatását – tükörbe tekintve egy kiszőkített, túlfestett, fonnyadt bőrű nő nézett vissza tompa fényű szemeivel. Kapcsolatai közül csak néhány régi maradt meg, legtöbbjük masszív alkoholista. Kétségbeesve, mintegy önmagának való bizonyításféleképpen próbált új kapcsolatokat kötni bármi áron. Leginkább a fiatal tizenéves vagy húsz év körüli fiúkhoz vonzódott. Úgy gondolta, hogy a még tapasztalatlan hímpalántákat erősen fel tudja izgatni érett asszonyi bájaival, elképzelte, hogy a csillogó szemű fiúcskáknak már akkor merevedésük van mikor asztalukhoz ül, majd miután egy fülledt éjszakán sokadjára is kielégültek az ő mindenttudó combjai között, az álomszerű órák ábrándjaival szívükben, évek és asszonyok tömkelegét maguk mögött hagyva visszarévednek arra a gyönyörű nőre, aki őket tüzes testével férfivá érlelte. Fantáziálásait azonban keresztülhúzta az álmoknál valamivel ridegebb valóság. Bár néha-néha horogra akadt egy-két pattanásos, identitászavarral küzdő kamasz, a zsákmány elég elkeserítő volt: a szebb példányok egyáltalán nem kaptak a csalira. A legnagyobb ütést, ami végül is túlcsordította megkopott életének már majdnem betelt poharát egy félénk, igen komoly, szemüveges szakközépiskolás vitte be, aki egy régebben piroslámpásnak nevezett hely cigarettaszagú fülkéjében néhány percnyi erőltetett könnyedségű társalgás után némileg feloldódva azt merte kérdezni tőle, hogy „A néni itt a madám?” A padlóraküldött Kanyáriné ekkor komolyan úgy érezte, hogy elege van a fővárosból és felrémlettek előtte szülőfaluja rég látott utcácskái. Két hét múlva már Vígmajorban lakott. Megtakarított pénzéből egy cukrászdát épített fel és az idegenforgalom fellendülésében bízva hozzátoldott néhány vendégszobát és egy kisebb étkezőt. A turisták azonban továbbra is dacosan elkerülték a falut; az a néhány aki betévedt túl sokat nem lendített Kanyáriné házikasszáján. „A Szép Mara cukrászdája” – hirdette a tábla a falon, ezzel remek fejtörőt adva a falubelieknek, akik Colombo felügyelő szívósságával próbálták kideríteni a névadó kilétét. Egyesek szerint Kanyáriné lányanyaként megszült, nevelőotthonba adott gyermeke ihlette meg, mások szerint édesanyja dicsőségét hirdeti a tábla, aki volt udvarlója, Somlyói Pista bácsi szerint „ igen takaros nőcseléd volt”. Voltak olyan hangok is, melyek azt mondták, hogy Kanyáriné Budapesten egy Mara nevű nővel

folytatott természetellenes szerelmi viszonyt és ez a Mara öngyilkos lett, mert az özvegyasszony mellett még egy sokgyermekes családapának is a szeretője volt és a férfiről kiderült, hogy melegbárokban árulja a testét – ezt a variációt leginkább egy magányosan élő, középkorú nő terjesztette, akiről köztudott volt, hogy a kereskedelmi csatornákon lévő kibeszélőshow-k nagy szerelmese. A végső megoldást – amely felülmúlt minden várakozást és lepipálta a legtermékenyebb fantáziával megáldottabbakat is – egy vízvezetékszerelő szállította. Hihetetlen furfanggal szedte ki a választ a cukrásznőből – megkérdezte tőle, ki az a Szép Mara ott a kézzel festett táblán – ez a megoldás valahol elsikkadt az általános találgatások és elméletfelállítások özönében és egyébként se volt annyira szórakoztató. A vízvezetékszerelő hirtelen szerzett szellemi kincsével az akkori kulturális élet központjába, a „Fekete macska” ivóba sietett, ahol bejelentésével egy kisebb fajta Hiroshimát okozott: azt állította, hogy a Szép Mara maga Kanyáriné. A falura döbbent csend telepedett. Az emberek azt még csak-csak elfogadták, hogy Kanyáriné lehet Mara, de azt, hogy szép, azt már a szabadelvűbbek se tudták megemészteni. A radikálisok egyenesen követelték, hogy a vízvezetékszerelőt távolítsák el Majorból, hiszen aki ilyen szentségtörő, a világtól elrugaszkodott dolgokat mer terjeszteni az a gyerekekre is rossz hatással van és a vízvezetékszereléshez sem érthet. Az íly módon bűnbeesett szakember becsületét egy erre kódorgó néprajzkutató mentette meg: a tábla feliratában egy Szép Ilonka karakterű hőst sejtve faggatta a cukrásznét Szép Mara mibenlétéről. Először a tragikus sorsú szegény lány, majd a földesúr szeretője elméletet vázolta fel, majd belemelegedve áttért az elrabolt királylány ötletére, nem figyelve rá, hogy Kanyáriné pirulva, egy szerény mosoly kíséretében bevallja, hogy a felpingált hősnő ő maga. - Akkor boszorkány! – váltott át hirtelen újabb teóriájára a világról teljesen megfeledkezett tudós, csak akkor eszmélt kissé fel, mikor az addig oly kedves házigazda egy leírhatatlan szitokáradat kíséretében az ajtóig lökdöste őt és még onnan is magából kikelve kiabált utána, hogy „Akkor is én vagyok a Szép Mara!” Ezzel a rejtély megszűnt rejtély lenni, így a falusiak számára érdektelenné vált. Az utolsó hullámokat az a kéz simította el, aki egy este a felirat r és a betűje közé egy h-t belefestett. Az így keletkezett „A Szép Marha” cukrászda békés megnyugvást hozott, hiszen az előző felirat erősen megkérdőjelezhető állításával szemben ez kézzel fogható, tényszerű volt: a csordában is sétált egy-két szép marha mikor estefelé kolompoltak haza a főutcán. Az én szobám az ominózus felirattól nem messze, közvetlenül a cukrászda mellett feküdt, ahová egy kis folyosón keresztül lehetett átjutni. Kényelmemről egy ágy, kettő darab szék a közrefogott asztallal, egy régimódi nagyajtós szekrény,

cserépkályha, valamint egy Junoszty márkájú, kis képernyős, fekete-fehér, valószínűleg katonai televíziókészülék gondoskodott, amit csak feszes vigyázban lehetett nézni, ugyanis a moccanásokra érzékenyen reagált: a kép szaladni kezdett és ezt csak a nyugalmi állapot újbóli felvételével lehetett orvosolni. Miután elrendezkedtem a szobámban és a vacsorára tálalt makarónit is elfogyasztottam, Kanyáriné vett kezelésbe. Egy inkvizítor kíméletlenségével és precízségével faggatott eddigi életemről, leginkább családi állapotom és nőkkel való kapcsolataim izgatták, s mikor egy ravasz keresztkérdésére meggondolatlanul elárultam, hogy jelenleg éppen facér vagyok, szemmel láthatóan felvillanyozódott és mintha a mellei is jobban kidomborodtak volna. Veszélyt érezve egyre rövidebb mondatokban feleltem a kérdéseire és tüntetően nagyokat ásítottam – így is jó negyedórámba tellett, mire visszaengedett a szobámba. Odabent nyüzsögtek a csótányok. Nem tudom Kanyáriné hogyan csinálta, de az ő jelenlétében egyszerűen eltűntek. Több hetes megfigyelés után arra következtettem, hogy ezek a rovarok úgy vannak vele, mint sok állat a földrengéssel – jöttét előre megérzik és rettegve menekülnek biztonságosabb helyre. Sejthetően ezekben a percekben jó messzire lehetett: a falak, a bútorok, a padló repedései csak úgy ontották őket. Egy darabig vitézül küzdöttem az invázió ellen, de harcom hiábavalóságára rövidesen rájöttem: minden leütött példány helyére két másik társa állt. Végigheveredtem az ágyon és rámtört a szomorúság. Nagyon egyedül voltam, persze a körülöttem lévő néhány száz csótányt nem számítva. Igaz, a legtöbbet még ők figyeltek rám – ha a kezemet mozdítottam visszafordultak, ha felálltam, rémülten menekültek. Kezdtem megszeretni őket. Még egy kedvencem is akadt, aki nagy igyekezetében nekiment az asztallábnak és a hátára fordulva kalimpált. Hasrafordítottam, mire minden hálát és illemet nélkülözve elszelelt az egyik sarok irányába. „Hát te is magamra hagytál…” – gondoltam és visszatértem a bú süppedős habjai közé. Ivett járt az eszemben. Emlékek bukkantak fel, néhány ugyan hagyott valamennyi kellemes ízt maga után, de a legtöbb csak fájdalmat. Mélyen a szívembe nyomtam a tőrt és vadul forgattam. Az általam annyira szeretett és vágyott törékeny kis fehér testét láttam magam előtt, amint idegen férfiakkal szeretkezik, ugyanazokkal az őrjítő mozdulatokkal, ugyanazokban az ezerszer elképzelt pózokban, ahogyan velem kellene megtennie. Próbáltam elhessegetni a gondolatokat, de nem ment. Átkoztam magamat azért, mert most itt vagyok és nem őt keresem, majd elhatároztam, hogy holnap hazamegyek és a föld alól is előkerítem – persze tudtam, hogy ehhez gyáva vagyok. Bujkált bennem egy érzés is, miszerint rosszul megy a sora, szüksége van rám és várja, hogy megtaláljam őt – akik mostanában látták, azt mondták, már nem olyan szép, mint régen. Megpróbáltam magam elé képzelni az arcát és ez meglepetésemre annyira élesen sikerült, hogy még a szeplőket is

megszámolhattam volna rajta. Ahogyan rám nézett öröm csillogott a barna szemeiben, a szája apró mosolyra húzódott… Nyikorogva nyílt az ajtó és Kanyáriné libbent be rajta rózsaszín pongyolájában, már amennyire egy nyolcvan kilós testtel libbenni lehet. A pongyola egyébként csak jelképezte, hogy gazdája ruhadarabot visel – a hártyavékony szövet sajnos mindent látni engedett: tenyérnyi mellbimbóit, az elvadult szőrzetet combjai között, sőt egy vakbélműtét nyomait is felfedeztem. Az özvegy közben a nevetéstől hangosan fel-felnyerítve beszélt, szájában egy negro-cukrot cuppogtatott, majd tenyerét combomra téve bizalmasan közölte, hogy ha nem tetszene a szoba, vagy túl hideg lenne, akkor aludhatok az ő lakosztályában is, biztosan találunk valami helyet. Sietve közöltem, hogy a szobám nagyon is tetszik, kifejezetten kellemes a klímája és nagyon kedves, hogy felajánlotta a segítségét, de nagyon álmos vagyok és már alig bírok fent lenni, éppen aludni készültem amikor bejött és… - Nem kell szégyellősnek lenni – megpaskolta az arcomat és egy táncosnő lépteivel elindult kifelé. Oda se mertem nézni. Az ajtóból még visszafordult: - Holnap is nap lesz! – a mutatóujjával integetett és elvonult. Mint akit rugó lök pattantam az ajtóhoz és fordítottam rá a zárat. Néhány perc kellett hozzá, míg meg tudtam emészteni az élményt, majd úgy döntöttem, hogy az eseményekből elég mára ennyi, jobb, ha alszom. Kibámultam a felhőtlen égre. – Ezt látják a csillagok – jutott eszembe és befordultam a fal felé. Nagyon távol voltam Ivett-től. Boldog napok, hetek következtek az életemben. A szó szoros értelmében belevetettem magam a munkába, szinte minden percemet a kultúrházban és a szomszédos polgármesteri hivatalban töltöttem, ahol használhattam a telefont és a fénymásológépet mint a május elsejei programszervezés elengedhetetlen eszközeit. Mivel Esztert, a titkárnőt a polgármester a levelek gépeléséhez nagyvonalúan a segítségemül adta, erős késztetést éreztem arra, hogy munkámat precízen, írásos formában dokumentáljam és merő szívjóságból – látva a hivatal szűkös anyagi helyzetét – a telefonos költségek csökkentése mellett döntöttem: a munka ünnepére szánt műsorszámok szervezését levelezés útján bonyolítottam. Minden nap egy-két órányi diktálnivalóval állítottam be Eszterhez, s ha csak néhány sornyi írományom volt, akkor is kihúztam legalább 60 percig. Az idő nagy része természetesen azzal ment el, hogy veszettül udvaroltam neki: mindig a közelében ültem vagy álltam, s ilyenkor mintegy véletlenül hozzáértem a hajához, karjához, jobb esetben a combjához; állandóan bókokat és malacságokat sugdostam a fülébe, majd eljátszottam, hogy mindezt nem komolyan, csak szórakozásból mondom neki, közben persze izzadtam, a szívem kalimpált, a szavaim el-el fúltak és hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy kezeimnek parancsolni tudjak. Kínjaimat fokozta, hogy az időjárás szinte nyáriasra fordult, a nap szikrázott, Eszter

pedig napokon át lenge, pillekönnyű ruhákban járt dolgozni, melyeken keresztül 12 különböző színű és mintájú bugyit sikerült összeszámolnom amíg a jó idő kitartott. Egyébként úgy éreztem, hogy nyitott kapun dörömbölök nála; mindig örömmel fogadott, s mikor rosszabb kedvem volt vagy csak férfiasan úgy döntöttem, hogy nem hagyom magamat az ujja köré csavarni (nem sok ilyen alkalom volt) akkor ő kezdte a kacérkodást. Törtem a fejemet azon, hogyan tegyem meg az első kezdeményező lépést. Mivel mozirajongó volt, úgy gondoltam, a leghatásosabb az lenne (ezt egy amerikai tucatfilmben láttam) ha váratlanul elélépnék, belenéznék mélyen a szemébe, annyit mondanék, hogy „Kívánlak!”, majd az íróasztalára dönteném, ahol hosszú, szerelmes csókban forrnánk össze. Két napig készültem erre a manőverre, otthon a szobámban gyakorlatokat tartottam egy cirokseprű segítségével, hogy a derékfogás valamint a föléhajlás tökéletes legyen. Szerda délután éreztem úgy, hogy ütött a cselekvés órája. Mivel a precíz munka híve vagyok először a terep előkészítésének láttam neki. Szépen összepakoltam a cókmókot az íróasztalon – jobbra a papírokat, balra az íróeszközöket, középen elég helyet hagyva a megdöntésnek. Ezután kiszemeltem a pontot, ahonnan a legideálisabb szögben boríthatom rá az asztalra, majd nagy levegőt véve hozzáláttam az akcióhoz. - Eszter, kérlek, gyere ide, mondani szeretnék valamit ! – szóltam az addig az írógépén szorgalmasan kopogtató lányhoz. Kissé értetlenül nézett rám, főleg akkor amikor az általam kinézett helyre tuszkoltam és némi tiltakozás árán beállítottam a kívánt pozícióba. Szemben álltam vele és éreztem, hogy eljött a cselekvés pillanata. Szemébe néztem és tekintetemmel próbáltam elbűvölni. Szerettem volna, ha egy hajtincse az arcába hull, hiszen oly romantikus lett volna azt a tincset gyöngéden visszailleszteni a helyére, de Eszter alaposan meg volt fésülködve, így kénytelen voltam némi hajat az arcába libbenteni, amit rövidesen az áhított mozdulattal helyreigazítottam, bár ezután már valamivel kócosabbnak hatott. Mindkét tenyeremmel végigsimítottam az arcát, kezeimet a vállára csúsztattam, átható tekintetemet ráemeltem és annyit mondtam, hogy… - Az anyád picsája! – majd rohantam ki, hogy elkapjam azt a tizenéves suhancot, aki éppen zsírkrétával egy nagy lila szívet rajzolt a kultúrház patyolatfehér falára, amit előző nap meszeltem le. Sajnos nem csak a vadászatom volt eredménytelen, de érthetetlen módon Eszter is megsértődött, hiába bizonygattam, hogy az elébb elhangzott mondatot nem neki szántam. Mindent megtettem, hogy kiengeszteljem és fáradozásom végül is meghozta a gyümölcsét – fél óra múlva már szólt hozzám (bár ezt most nem idézném), másnap a köszönésemet is fogadta, egy hét múlva pedig majdnem úgy viselkedett, mint régen, hála annak, hogy addig a hízelgésben valószínűleg világrekordot döntöttem. A cél – mármint, hogy megszerzem Eszter magamnak –

továbbra is szemem előtt lebegett, csak a régi, megdöntéses módszert vetettem el. Új, kockázatmentes megoldáson töprengtem. Gondolkodásra egyébként lehetőségem adódott bőven. A kultúrház teljes kimeszelése, az ajtó és ablakkeretek és egyéb fa berendezések lefestése, a helyiségek alapos kitakarítása, súrolás mind-mind rám vártak. Általában reggel nyolckor nyitottam és a sötétedésig dolgoztam, leszámítva az ebédidőt, amikor hazaugrottam Kanyárinéhoz (érdemes volt, mert remekül főzött), valamint kiestek a gépelésre szánt órák, kétórák. Jól éreztem magam. Hosszú, nyeles meszelővel estem neki a falaknak, szép, szabályos csíkokban kentem a meszet, egy mártás, öt-hat súrolás, mártás, súrolás, mártás, súrolás és újra. A nyitott ablakokon beszökkent a langyos levegő, néha egy csintalan szellőcske szárítgatta a mésztől még nedves falakat. Bent az épületben is tavasz vette kezdetét: az állott, dohos szagot felcserélte a friss mész illata, az ablaküvegek csillogtak a napfényben, a falak világítottak, s mintha a padló repedései is összeszűkültek volna. A sarkokból eltűntek a pókhálók, a csapokból újra folyt a víz, a nézőtéri székek ölelésre tárták karjukat és a függöny csigája sem nyikorgott már annyira. Ha valamilyen szerszámra, festékre, tisztítószerre volt szükségem átmentem a hivatalba, amelynek raktárából bármit beszerezhettem. A polgármesterrel csak igen ritkán találkoztam, leginkább ablakpucolás vagy falfestés közben láttam, amint éppen ki vagy beszáll a kocsijába. A lábát még véletlenül sem tette be az egyre szépülő kultúrházba. Hogy ez azért volt, mert ennyire megbízott bennem, vagy ennyire nem érdekelte az egész, azt nem firtattam. Nekem így volt jó, hogy a magam nyugalmában végezhettem a munkámat és a kutya sem zavart. Pontosabban egy látogatóm mégis akadt. Épp az egyik vécékagylót súroltam, mikor hátam mögül diszkrét köhécselés riasztott meg. A klotyó ajtajában jól szituált úriember állt, kifogástalan halszálkás öltönyben, szigorúan hátrafésült ősz hajjal, deres szakállal, bajusszal, bal kezében egy kecses sétapálcára támaszkodva. - Jó napot kívánok, uram! Elnézését, hogy megakasztottam a munkájában. Tudna néhány percet szakítani rám? – halvány akcentussal beszélt, s miközben kézfogásra nyújtotta kezét ( a halványzöld gumikesztyű, amivel a WC-t pucoltam, nem volt hajlandó lecuppanni a kezemről, így végül is a csuklómat ragadta meg ) végig azon gondolkodtam, hogy nem tősgyökeres majori lehet, mert ő volt az első, aki nem „ecsém”-nek szólított. - Gustaf Schjönberg vagyok, a Vígmajori Önképző Kör elnöke. Nagy örömömre szolgál, hogy megérkezett kis falunkba, s ebbe a vén épületbe végre életet lehel. Vígmajor lakosai kitörő lelkesedéssel vették tudomásul, hogy a Művelődési Ház ismét szolgálatba áll, s a már meglévő, bár csekély lehetőségekkel bíró kulturális palettánk új, remélhetőleg vidám és ragyogó színekkel gazdagodik. Mi, akik a közjóra és a kultúrára tettük fel az életünket,

mindketten pontosan tudjuk, milyen nehéz feladat áll előttünk. A kivénhedt, táptalan talajt a Vígmajori Önképző Kör az elmúlt évek ténykedései során termővé tette, most önre vár a feladat fiatalember, hogy a tudás és a kultúra magvait elhintse és hosszú, verejtékes munka után a bő termést learassa. Készen áll ön erre, fiatalember? Meghatódva és megrendülten, bár kissé kidülledt szemmel álltam a „Férfiak” feliratú ajtó előtt, éreztem, hogy magasztos és történelmi pillanat részese vagyok, hacsak helyi szinten is. Próbáltam valami frappáns vagy magasívű választ adni, de annyira összezavarodtam, hogy csak annyit bírtam kinyögni: „Hogyne!” Ahogy álltam ott a meszes munkásruhámban és a gumikesztyűimről csorgott a víz a lábaim mellé egyébként se lehettem meggyőző. Vendégem minden esetre teljesen fellelkesült a válaszomtól és a következő félórában alaposan felpörögve ismertette velem a falut érintő elképzeléseit. Közben én a kesztyűktől igyekeztem valahogy megszabadulni, a jobb kezemre húzott végül is megadta magát, így legalább illendően, kézfogással tudtam elbúcsúzni csillogó szemű látogatómtól. Gustaf Schjönberg már túl volt hetvenötödik életévén, de a benne dolgozó életkedv legfeljebb hatvannak mutatta. Svéd őseitől állhatatosságot, kitartást, határozottságot és vakítóan kék szemeket örökölt. Enyhén Mikulás bácsis külsejével, a szeme sarkában lévő vidám ráncaival, szerény mosolyával a legtöbb emberben szimpátiát keltett, s ezt a rokonszenvet csendes modora, gyermeki lelkesedése az általa fontosnak vélt dolgok iránt, nagyfokú intelligenciája általában szeretetté változtatták. Schjönberg bácsi 1927. március 12-én látta meg a napvilágot (azaz később, hiszen azokban a napokban erős ködök ültek ott fenn északon) egy közép-svédországi kisvárosban Alvdalenben, az Österdalalven folyó partján. Szülei köztiszteletben álló polgárok voltak: édesapja mint lelkész teljesített szolgálatot, míg édesanyja a helyi iskola megbecsült tanáraként oktatott földrajzot és történelmet. A kis Gustaf gyerekévei középosztálybeli jómódban teltek s ennek hozadékaként zongoraórákat vett, nyelveket tanult, sőt, vívóleckéket is kapott. A csöndes, mintagyereknek számító kisfiúnak az iskolai szünet nyári hónapjai jelentették az igazi kalandot, az életet. Ekkor hosszú hetekre megkapta őt ajándékba anyai nagyapja, aki bár kissé kivénhedve, de hajóskapitányként funkcionált. Rozzant teherhajóján mindenüvé vitte magával szeretett kisunokáját, így a gyerek az évek folyamán beutazta Európa kikötőinek nagy részét és Észak-Afrika partjai sem voltak ismeretlenek a számára. Tengeri útjairól visszatérve ismét beült az iskolapadba és szorgalmasan tanult tovább, de a szülei által áhított életpálya, miszerint az atyai példát követve ő is lelkész legyen, egyre idegenebbé vált a számára. A gimnázium elvégzése és néhány családi veszekedés után egy későnyári estén összepakolta leglényegesebb dolgait és egy búcsúzó-magyarázkodó levél hátrahagyásával elindult élete nagy kalandjára.

Előbb Norvégiába szökött járatlan hegyi utakon – érvényes útlevéllel rendelkezett, de ez a megoldás izgalmasabbnak tűnt számára – majd, immáron útlevéllel, Dánia érintésével Németországba hajózott – ne feledjük 1944-et írtunk! Rossz nyelvek szerint itt jelentkezett a Waffen SS-be, ahonnan testi alkalmatlanság miatt kiszuperálták. Hogy mi lehetett az elutasítás pontos oka, arról nem szól a fáma, így ez az epizód bizonyára a legendák körébe sorolható, az viszont tény, hogy az itt eltöltött hetekről nincsenek adataink és Schjönberg bácsi sem beszélt soha életének erről a rövid periódusáról. A következőkben már tisztább a kép: hősünk az ott zajló hadműveletek ellenére is nyugatra igyekezett. Néhány napra amerikai fogságba esett, de svéd útlevelének hála, hamarosan szabadon engedték. Nemsokára egy francia tonhalász hajó fedélzetén találjuk. Később, egy jó év elteltével Kanadába került, ahol foglalkozások változatos sorát gyakorolta, így a tányérmosó, szobapincér, liftesfiú, hordár, favágó és újságárus szakmák szépségeivel és árnyoldalaival ismerkedett. Levelezés útján szüleit mindig értesítette, hogy éppen melyik országban mit csinál, s a havonta-kéthavonta feladott levelek meghozták gyümölcsüket: két év múlva választ kapott az időközben megbocsájtó ősöktől. Híreket hallott otthonról és a honvágy is egyre erősebben gyötörte. 1949 tavaszán szomorú levél érkezett: hajóskapitány nagyapja meghalt. Összepakolta holmijait – nem került sok időbe – és majdnem öt évnyi távollét után hazatért Svédországba. Az otthon mit sem változott az elmúlt időben, csak szülei arca vált ráncosabbá, s a hajuk őszebbé. Gustaf, aki ahhoz szokott, hogy egyedül önmagára számíthat, kínosan érezte magát a szokatlan kényelemben és a szülők által folytatott, már-már terrorszerű állandó pátyolgatásban. A belvárosban apró szobát vett ki, mely lakbérét újonnan szerzett munkája révén kívánta biztosítani: egy közeli méteráru kereskedésben segédeladóként helyezkedett el. Mikor éppen nem volt vevő az üzletben és nem volt más dolga, mint bámulni ki a vigasztalanul potyogó őszi esőbe, egyre többször érzett vágyódást távoli tájak, megmászatlan hegyek, ismeretlen tengerek iránt. Az elkövetkező nyarat várta, mikor ismét nekivághat a világnak – szorgalmasan gyűjtögette az öréket, koronákat, fokozódó izgalommal számolta vissza a napokat. Tavasszal az első rügyek kipattanásakor azonban egy megmagyarázhatatlan és váratlan esemény keresztülhúzta minden tervét, elképzelését – szerelmes lett. Ennek az állapotnak az okozója egy Dörte nevű, német származású kisasszony volt. A feltűnően szép, ennivalóan bájos és édesen buta lány néhány barna tüzű, ártatlan pillantása elég volt ahhoz, hogy az elbűvölt fiatalember számára a svédországi Alvdalen legyen a világ közepe és a bolygó összes bennszülöttektől, elveszett városoktól, lapuló vadállatoktól hemzsegő dzsungele unalmassá és érdektelenné váljon a helyi „Kőnig” étterem félhomályos ruhatárához képest, ahol a szerelmesek leginkább találkoztak. Dörte édesapja, aki mellesleg a „Kőnig” tulajdonosa volt, kezdetben bizalmatlanul tekintett a jókiállású

fiatalemberre, hozományvadászat esetére gyanakodva. A hosszú udvarlási manőver alatt azonban volt alkalma megismerkednie lánya jövendőbelijével, akinek jómodora, műveltsége és nem utolsó sorban szüleinek társadalmi rangja meggyőzték. Egyetlen feltétele volt csak a leendő frigy megkötéséhez: a vőlegénynek tisztességes, lehetőleg jól fizető állást kell szereznie. Gustaf ekkor jelentkezett az egyetem erdőmérnöki szakára, amit néhány szűkös, de boldog esztendő után sikeresen, immár házas emberként fejezett be. A fiatal pár felmenőiktől kapott támogatásból egy kis faüzemet vásárolt, amelyet Gustaf oly jó érzékkel és szakértelemmel irányított, hogy hamarosan a környék legnagyobb faipari cégévé vált. Nem csak nyers faárukat forgalmaztak, hanem fa kerti bútorok és szabadtéri fajátékok előállításával is foglalkoztak. Az Európa szerte ismert és keresett cég busás hasznot hozott. A Schjönberg házaspár életén a nagy vagyon különösebben nem változtatott, megmaradtak ugyanannak az embernek, mint megismerkedésükkor. Egyetlen szomorúságuk akadt: egy orvosi vizsgálat kiderítette, hogy Dörtének nem születhet gyermeke. Így egymás szeretetében és szorgos munkában teltek napjaik egészen egy 1988-as januári hétfőig, mikor Schjönberg bácsi kiszámolta, hogy immáron munka nélkül is betyárosan le tudják élni az életüket. Heteken belül eladta a céget, csak 40%-nyi részvényt tartott meg, aminek hasznából minden évben tekintélyes méretű pénzösszeghez jutott. Ettől kezdve életük folyamatos utazással telt. Járták a Földet – autóval, repülővel, hajóval, vonattal, ha kellett teveháton vagy gyalog az orosz sztyeppéktől az Andok vonulatáig, az Amazonastól a Kongóig, a Nagy Korallzátonytól a Buffin-öbölig. Néhol csak napokat töltöttek, néhol heteket, de egy hónapnál tovább sehol sem maradtak. Ez a hontalanság még az öreg kalandor Schjönberg lelkét is megviselte, egyre jobban vágyott egy házra valahol a tengerparton, vagy az erdő szélén. Legszimpatikusabbnak Mallorca tűnt számára, óvatosan pedzegette hitvesénél a letelepedés lehetőségét. Dörte néni vette a lapot és úgy döntött, hogy férje a születésnapján egy házat fog tőle kapni. Mivel éppen Budapesten tartózkodtak és az ünnepnap rohamosan közeledett, így az asszony egy magyar ingatlanközvetítő irodába tért be, abban a reményben, hátha hozzá tud jutni innen is egy pofás mallorcai építményhez. Egy hibát azonban elkövetett: gyenge magyar szókincse segítségével próbált érvényesülni. Így mikor nagy nehezen kimondta, hogy „En venni haz Mallorca” az ingatlanügynöknek felcsillant a szeme és reménykedve kérdezett vissza: Majorba? Vígmajorba? Dörte néni örülve annak, hogy ilyen jól megérteti magát magyarul, serény bólogatásba kezdett. Hamarosan mindketten megkötötték életük üzletét: az ügynök kezeit dörzsölte, hogy végre megszabadult egy régóta a nyakán lévő ingatlantól, az asszony pedig boldog volt, hogy milyen olcsón hozzájutott egy tengerparti házhoz.

Schjönberg bácsi természetesen egyből rájött a tévedésre. Próbálta kíméletesen elmagyarázni, hogy Mallorca és Vígmajor között a hasonló hangzás ellenére van némi különbség, mire felesége könnyek között kért tőle bocsánatot és panaszolta el, hogy nincs önmagánál butább nő a világon és bármibe kezd, az rosszul sül el, pedig ő jót akar. Schjönberg bácsinak soká kellett simogatnia síró hitvese fejét és bizonygatnia, hogy ő mindig egy ilyen házra vágyott és ki nem állja a zajos tengerpartot, míg végre Dörte néni megnyugodott. Három napra rá leutaztak Vígmajorba. Schjönberg bácsi úgy kalkulált, hogy a lelkek megnyugvása végett itt élnek néhány hónapot, aztán majd továbbállnak valamerre. A hónapokból azonban félévek, majd évek lettek és a korosodó házaspár azon kapta magát, hogy nem vágynak innen sehova. Majoriakká váltak. Schjönberg bácsi, aki szeretett az események középpontjában lenni a Műv. Ház takarítás-szépítés hetei alatt többször meglátogatott. Leült egy-egy tisztább szegletbe, kezeivel sétapálcájára támaszkodott és mesélni kezdett: bármit, ami változatos életéből eszébe jutott. Voltak napjai amikor oktatást tartott, ami azt jelentette, hogy engem, mint kívülállót próbált beavatni a vígmajori életforma rejtelmeibe, így a padló és csempesúrolások közben megismerkedtem nem csak a falu történetével és lehetőségeivel, hanem az itt élő 332 ember családi és rokoni szálaival, valamint fontosabb törekvéseikkel és viszonyaikkal. Ezeknek az elbeszéléseknek a hatására úgy viselkedtem a falu lakóival, mint a sztárokkal szokás: ha új ismerősöm akadt, már csodálkoztam is, hogy „Ó, hát maga az! Mennyit hallottam már Önről!” S ha valami bizalmasabb információt felidéztem beszélgetőpartneremről a megszerzett tudásomból, akkor az illető úgy nézett rám, mint egy jelenésre. Persze nem csak Schjönberg bácsitól szereztem be hírmorzsákat, hanem magam is jártam a falut és lett egyre több ismerősöm. A legtöbb kapcsolatra a Major központját képező Béke téren, a templom – kocsma – vegyesbolt háromszögben lehetett szert tenni. Közülük leginkább a málladozó falú boltban voltam járatos. Maga az épület a 70-es években készült el és vált a lakosság fő beszerzési centrumává ABC néven. Ez a három betű, ha megkopottan is, de még mindig a homlokzaton állt, csak egy vállalkozó kéz festett a többinél kissé halványabb B betűre egy C és D betűt, közöttük villámmal, tanúskodva ezzel az illető rockzene iránti elkötelezettségéről. A falak nyüzsögtek a firkáktól, általuk bizton követhetőek voltak az utolsó 20-30 év politikai, zenei és hangulati változásai. Az általános Anyád! ….. kurva! (több névvel), Hajrá Újpest! Fradi! Diósgyőr! (előbukkant egy Milan is) felirat között megbújt néhány lelkesítő (Jobb lesz! Mindent vissza! Sőt egy piros Viva Cuba!) néhány fenyegető (Dögöljetek meg! Rahadékok!), volt politikai (Ruszkik haza! Hazaáruló kormány!), végigkísérhettük a zene változásait ( Beatrice – Bill a király! – Első Emelet – Techno), volt amely

valószínűleg egy régi barátot búcsúztatott (Soha nem felejtünk, szeretünk Kopasz) és volt filozofikus tartalmú is (Hideg ez a világ, nincs benne szeretet.) Hasonló változatosságot rejtett a bolt belseje is. Élelmiszereken kívül árultak háztartási, papír-írószer, ruházati cikkeket, de kaphatóak voltak napilapok, könyvek, technikai eszközök, sőt a tulaj megrendeléseket vett fel áruszállításra, melyet némi jutalék ellenében kis bolti teherautóján bonyolított. Mivel szükségleteim kielégítését egyedül itt tudtam megejteni a faluban, hamarosan törzsvendéggé váltam. Irma néni, az üzletvezető, kíváncsi természet lévén minden vásárlásomkor faggatott eddigi életemről vagy a falu dolgairól, szinte fizetési eszközömmé vált a forintok mellett az általam adott információ, s ha valahogy kitértem a nyílt válasz elől, vagy feleletem nem egyezett a boltosnő ízlésével, a kiszolgálásom is automatikusan vontatottabbá vált. Ilyenkor csak Klári, a kedves boltoslány kacsingatott rám csillogó barna szemekkel, vagy ujjával mutatta cinkosan az egyezményes jelet halántékánál, pillantásával Irma néni felé csippentve. Klári mindig jóindulatúan viseltetett irántam: nála frissebb volt a gyümölcs, nagyobbak a virslik és a mérleg is valahogyan kevesebbet mért. Egy zacskó ingyen tojás után szívem annyira telítve lett hálával irányában, hogy túlcsorduló érzelmeim kifejezését egy szál virággal kívántam megjeleníteni: sajnos a kertben, ahol az említett virág tartózkodott sötétedés után eleresztették a kutyát, így éppen csak vissza tudtam mászni a kerítésen. Hja, laktak nehéz emberek Majorban… Kénytelen voltam legális virágforrás után nézni, igaz ezeket már másik leányzónak szántam. Az Eszter meghódítására tett törekvéseimben határozott irányváltás következett be: úgy gondoltam, hogy macsósról romantikusra veszem a figurát. A naponta hozzá eljuttatott ibolyák, tulipánok és általam ismeretlen vadvirágok – mikor mi nyílt az utcákon és a határban – megtették a hatásukat és az úton továbblendítették megrekedt szekeremet. Meghitt perceket, órákat töltöttünk együtt, hiszen már randevúzni is eljött velem. Sétáltunk a patakparton, hallgattuk a madarak csicsergését vagy csillagfényes éjszakákon az eget bámulva fogtuk egymás kezét. Persze az én hormonjaim egyre inkább azt parancsolták, hogy mást is fogjak rajta, de mindenféle közeledésemnek Eszter makacsul ellenállt: mikor tenyerem mintegy véletlenül combjára tévedt kíméletlen alapossággal távolította el onnan, s egyszer, mikor már nem bírtam parancsolni vágyaimnak és a fenekét kezdtem el simogatni egy akkora pofonnal mondott nemet próbálkozásomra, amilyet utoljára egy DVSC-Fradi meccs befejeztével kaptam, mikor hazai győzelem után Loki sállal a nyakamban véletlenül fradisták közé tévedtem. Az esetet követően Eszter másodperceken belül lecsillapodott, s amint egy vizes ruhával törölgette a vért az államról ami csendesen szivárgott a felszakadt számból, halkan, szinte suttogva mondta, hogy „Most még ne…”, amit én úgy értelmeztem, hogy hamarosan szabad lesz a vásár.

Megnyugodva, bár türelmetlenül vártam azt a napot, mikor végre a lány meztelen teste összefonódik az enyémmel. Az így szerzett fölös energiákat megpróbáltam a munkán keresztül levezetni, s ezt jól is tettem, mert rohamosan közeledett május elseje. Előre megtervezett munka-ütem szerint haladtam, de egy váratlan esemény miatt néhány napos csúszásra tettem szert. Történt ugyanis, hogy a polgármester a csemetéje tizennyolcadik születésnapjának a tiszteletére állófogadást adott, ahova meghívta a falu hatalmasságait és egy kevésbé illusztrisat – nevezetesen engem -, hogy megismerkedjek a majori elittel. Este nyolc felé érkeztem a polgármester lampionokkal kivilágított otthonához. A sarjadó fűbe állított kertitörpék kezeiben apró mécsesek égtek, fényük megcsillant a mindenfelé elhelyezett kerti népek, úgymint szarvasok, őzek, vaddisznók, nyulak, éti csigák gipsz testén. A fél kézilabdapályányi teremben morajlott a vendégsereg. A sarokban egy egységesen lila-feketébe öltöztetett zenekar belefeledkezve játszott: érkeztemkor éppen a „Kék a szeme” című közismert sláger taktusaira forgott előttük néhány középkorú pár. A fal melletti asztalokon sorakoztak a rogyásig megrakott tálak: egyik rántott szelettel, csirkecombbal, másik szemes hússal, fasírttal volt tele; harmadikban krumpli- vagy franciasaláta, itt-ott egy pogácsáskosár vagy süteményestál, kétméterenként közbeiktatva négyes kiszerelésben két literes üdítők, dobozos ivólevek. Fehér inges pincérek sürögtek-forogtak, mosatlan tányérokat vittek, újabb adag rántott húsokat hoztak – a jó étvágyú látogatók módszeresen tarolták le az asztalokat. A polgármester olyan hirtelen perdült elém, mint a zsivány az erdőben, aki kiugrik egy fa mögül, hogy megállítsa a robogó postakocsit. Homloka gyöngyözött, halántékáról izzadtságpatak csordogált, inge kitűrve, hónai alatt egy-egy terebélyes izzadtságfolt terpeszkedett. Mosolygott, mint a vadkörte, de véreres szemeiből látszott, hogy ennek a fene nagy jókedvnek valószínűleg nem az én látványom az okozója. „Egyél ecsém, van itt minden!” – kurjantotta felém, majd egy ötven év körüli, erősen rengő derekú, felkontyozott hajú nővel a táncparkettre vetette magát, ahol éppen a „Se veled, se nélküled” szólt. Fenemód unatkoztam. Miután végigettem a terítéket, beálltam az asztalok mögé és kóláspohárral a kezemben bámultam a forgatagba. Néha egy-egy idősebb hölgy lépett hozzám kedves mosollyal, érdeklődve a kultúrház állapota és a május elsejei program iránt. Egy kissé illuminált vállalkozóval is érdekfeszítő beszélgetést folytattam, aki felsorolta nekem a járólapok típusait és hozzávetőleges árait, majd jóindulatúan elárult vagy három címet, ahonnan feltétlenül érdemes járólapot vennem. Az est tíz óra tájban érte el csúcspontját. A polgármester megszerzett egy mikrofont a zenekartól, s egy rövidre tervezett, bár nem úgy sikerült monológban, úgy húsz perc alatt felvezette azt, hogy a fiának ma van a 18. születésnapja.

Végezetül a dobos pörgetett, egy rejtett hangszóróból megszólalt a „Happy birthday to you”, az emeletről levezető lépcső tetején megjelent az ifjú trónörökös ragyogó fehér szmokingban, napszemüvegben, majd olyan erőltetett hanyagsággal sétált le a lépcsőn, hogy biztosak lehettünk benne, ebben a spontán mozdulatsorban nagyon sok gyakorlás fekszik. Az idősebb Vedres könnyeivel küszködve ölelte át fia vállát, majd jó apához méltóan felkészítette a nagykorúsággal járó elvárásokra és kötelmekre, amely ismét jó tíz percet vett igénybe. A fiú komoly, elszánt arccal hallgatta, látszott rajta, hogy tisztában van saját küldetéstudatának jelentőségével. „Köszönöm apa – mondta mintegy zárszóként – igyekezni fogok, hogy megálljam a helyem az életben, ígérem, méltó örökösöd leszek.” Az apa és fia meghatottan borultak össze, mire ismételten megszólaltak a dobok, s a pincérek egy kissé nyikorgó kocsin betoltak egy embernagyságú óriási puncstortát gyertyákkal, csillagszórókkal és beletűzdelt kisebbfajta tűzijátékokkal. Az emberek elragadtatottan visongtak, de az igazi álmélkodás akkor tört ki, amikor a tortából előpattant egy hidrogénszőke, feltűnő idomokkal megáldott leányzó rózsaszín bikiniben, nyuszifarokkal, hatalmas nyuszifülekkel és kissé maszatosan a puncskrémtől, de nagyon bájosan és rendkívüli átéléssel előadta Szandi „Ici-pici fürdőruci” című slágerét. Dörgő tapsvihar jutalmazta a produkciót. Mellettem egy alacsony, őszülő ember, akiről később megtudtam, hogy ő a polgármester sógora, az üveges, szabályosan ujjongott: „Ez igen! Ez eredeti! Hogy juthat ilyen eszébe a Józsinak?!” – kiabálta a mellette álló nő fülébe és közben pirosra verte a tenyerét. Éreztem, hogy innen már csak süllyedhet a színvonal, ezért gyorsan megettem egy tányérnyi franciasalátát, az ínségesebb időkre gondolva zsebembe gyűrtem kéthárom rántott szeletet és diszkréten a kijárat felé vettem az irányt. Oly tapintatos voltam, hogy még az elköszönésemmel sem szerettem volna megzavarni házigazdáim mulatságát, de hiába minden empátia, az ajtótól jó két méterre a polgármester egyszerre csak előbukkant az emberdzsungelből és mint baljós hurrikán magával ragadott. Ötfős asztaltársaságba kerültem. Házigazdámon kívül ott ült az iskolaigazgató, a szörpüzem tulajdonosa kétujjnyi vastag arany nyaklánccal a nyakában és két másik fickó, akiket se előtte, se utána nem láttam. Kulturáltan diskuráltak a megengedett zajszint felett legalább húsz decibellel, mindenkinek megadva a lehetőséget, hogy szóhoz jusson, hiszen mind az öt egyszerre beszélt. Közben a zenekar valószínűleg folyamatosan játszott, legalább is én úgy láttam, hogy a gitárosnak járt a keze, a dobos püfölt valamit, az énekes tátogott és gondoltam, a táncosok sem önmaguktól ugrálnak a parketten. Velem egyébként senki sem törődött. A legtöbb figyelmet a szörpgyáros tanúsította irányomban, aki bizonyos időközönként megkért, hogy nyújtsak oda

neki a szomszédos asztalról egy-egy üveg sört. Már-már kezdtem összebarátkozni az asztaltársasággal – éjfél körül az egyik ismeretlen megkérdezte a nevemet – mikor az iskolaigazgató nagy lendületet vett, majd harmadik próbálkozására sikerült felemelkednie az asztal mellől: „Igyunk az én Józsi komám Józsi fiának az egészségére, akit úgy szeretek, mintha a saját porontyom lenne!” Öt pohár konyak egyszerre zúdult le a torkokon. Sajnos a szörpgyáros még egy üveg sört is meg akart inni, így észrevette, hogy nincs előttem pohár. „Hát te nem ittál velünk, ecsém?” – háborodott fel. Csend lett. A polgármester feje halvány lila színt öltött. „Aztán ecsém, te mért nem ittál az én fiam egészségére, he?” Magyarázkodni kezdtem, hogy én sosem iszom alkoholt, meg hogy most gyógyszert vettem be, de közbevágott: „Nem szokás ám itt mifelénk az ilyen flancolás – közben teletöltött egy poharat – Igyál, a fene essen belé! A fiam egészségére! Na!” „Nem is volt olyan rossz – gondoltam egy perc múlva, mikor már láttam a könnyeimtől – ki lehet ezt bírni.” „Ez a beszéd, ecsém! – csapott a hátamra a polgármester – Aztán azt sohase feledd el, mennyi mindent tettem érted!” Ezzel az intéssel már elkéshetett a felettesem, mert akárhogy törtem a fejem, egyetlen dolog sem jutott az eszembe abból a sok jóból, amit velem csinált. Sok időm egyébként se maradt a töprengésre, mert az asztalnál ülők vérszemet kaptak és egymás után mondtak pohárköszöntőt a fiúra, de ez már nem volt vészes, az a négy pohár konyak már egész könnyen lecsúszott. Ettől kezdve nagyon puha és zsongító lett az egész világ és a házban is bekapcsolhattak valamilyen gépet ami mozgatta a padlót, mert minden olyan bizonytalanná vált és a fűtést is feljebb csavarhatták, hiszen izzadtam, mint a ló. Homályosan emlékszem, hogy ezután már én próbáltam különböző csoportoknál tósztot mondani, de senki sem koccintott velem, mígnem egy feltűnően rücskös, vörös orrú ember megkönyörült rajtam. Azt mondta, hogy ő sose szokott inni, de most, hogy ilyen jeles ünnep van, kivételt tesz – erre kivette a kezemből a maradék fél üveg konyakomat, néhány nyelésből lehúzta, majd azt mondta, hogy ő itt a faluban a plébános, majd alkalomadtán keressem fel, biztosan jól el tudnánk beszélgetni. A továbbiakban csak az rémlik, hogy nagyon rosszul vagyok és hányok, mint a lakodalmas kutya. A mulatság hátralévő részét a kertben töltöttem egy barátságos és megértő tujabokor társaságában. A pirkadat is ott ért a tövében. Arra ébredtem, hogy kis mancsok nyomkodják az oldalamat, szőrszálak súrolnak: három kóbor eb kerülgetett, míg az egyik, egy fekete vágott fülű ki nem rántotta a zsebemből a még megmaradt utolsó rántott szeletet és elinalt vele, nyomában a társaival. A következő napokban nagyon szerencsétlennek és elhagyatottnak éreztem magamat. Bántott a zaj, bántott a gyenge napfény, nem ízlett az étel: a biciklicsengő túl hangosan szólt, az autók fékje is erősebben csikorgott, a lámpákban nagyobb teljesítményűek lettek az izzók és mintha az összes ember megőrült volna, mindenki kiabált. Reggelente magamra zártam a műv.ház ajtaját, s

dörömbölhetett bárhogy a látogató – na, ez volt aztán igazi büntetés – bebocsátást nem nyert. Egyedül Schjönberg bácsit engedtem magamhoz, aki viszonylag halkan és megfelelő frekvencián beszélt. Elég jól tolerálta ezt a néhány nehéz napomat, bár egyszer, mikor beletekintett elcsigázott, véreres szemembe, ő sem bírta megállani, hogy meg ne jegyezze: „Ejnye, fiatalember, ejnye! Hát így mutat példát a lakosságnak? A pozíció kötelez, kedves barátom!” Gyönyörű, langyos, orgonaillatú éjszakával búcsúzott május első napja. Schjönberg bácsival ültem a Fekete Macska eszpresszó kerthelyiségének egyik félreeső zugában. Az öreg egy üveg bort szopogatott, előttem üres poharak sorakoztak – mind-mind 3 dl narancslé utolsó bázisául szolgált, melyeket beszélgetőpartnerem tukmált rám az est folyamán. Mint egy teve gyűjtöttem magamba az egy hétre is elegendő folyadékot, s úgy gondoltam, hogy a tevelét sem fenékig tejfel. Álmosan, ragacsos szemmel hallgattam a történeteket Kanadáról, miközben egy kövér cserebogár igyekezett felkapaszkodni az asztal gyalulatlan deszkalapjára. Schjönberg bácsi ünnepelt. A falu ünnepelt. Mindenki ünnepelt. Úgy vettem észre, hogy a nap korszakos jelentőségét minden és mindenki átérzi: a disznók öntudatosabban visítanak az ólban, a varjak határozottabban kárognak, a dudvák az árokparton célratörőbben nyújtogatják száraikat, a lámpatestek üvegszemei büszkébben néznek le a magasból és a lovasszekerek olajozatlan kerekei is diadalmasan nyikorogják a világba: „Ide nézzen mindenki! Vígmajor újra nagy lesz! Megint van kultúrházunk!” Aznap elkápráztattam az embereket. Sztár lettem, hős, szellemi bárkás, aki az Ararát hegye helyett a kultúra csúcsán dobja ki falulakókkal zsúfolt hajójának horgonyát. Szép volt az a nap – mit is mondjak – nagyon szép. A kultúrház hófehér volt, mint egy menyasszony. Az ablakokat csillogóra pucoltam, több léből felmostam a padlót, hogy csak úgy vakított, a klubszoba polcain, szépen, magasság szerint sorba raktam a könyveket (később jöttem rá, hogy így viszont semmit sem találok meg), képeket biggyesztettem ki a falakra. Előcipeltem egy rozoga ping-pong asztalt az előtérbe és gyönyörű zöldre mázoltam. Bár pofásra sikeredett, de elég erős festékszagot árasztott, amit úgy próbáltam kompenzálni, hogy kifújtam egy fél doboz fenyőillatú légfrissítőt, ami lényegében megoldotta a problémámat: az előtérben olyan irgalmatlan büdös lett, hogy ott aztán senki sem mert levegőt venni. Szerencsére a ház megnyitása nem itt, hanem a szomszédos színházteremben történt. Elsőként a polgármester vágott át egy nemzetiszín szalagot amely a mikrofonállvány és a szemközti falifogas között feszült. A dörgő taps után a mikrofonhoz lépett, mely szárán döglötten kókadozott a kettévágott szalag, és belekezdett érdekes és hosszadalmas ( az arány 1% - 99%-ban az utóbbi felé

billent) ünnepi beszédébe. Előbb a falu erényeit ecsetelte, majd hamarosan rátért az önkormányzat eredményeire és érdemeire, ezt befejezvén pedig a helyi ellenzék ostorozására, mely szólam monológjának több mint a felét kitette. Szép és tartalmas beszéd volt, sajnos alig tudtam odafigyelni rá, mert a hátsó sorokban, közel az előtérhez, állandóan fészkelődtek. Állítólag rosszul lett négy-öt ember és őket vitték ki a friss levegőre. A nehezen szűnő taps után – a kirendelt általános iskolások kétségbeesetten néztek az igazgatójukra, mikor int már állj-t nekik – ingyenmozi következett. Elsőként a Honfoglalás című film lett bemutatva. Féltem egy kicsit, hogy a közönség veszi-e a lapot, értik-e a történelmi mondanivalót, de összességében sikeres lett az előadás, hiszen végignevették. Dél körül a Jurassic Park került a vetítőgépbe. A vásznon ordítoztak a dinoszauruszok, lent meg az ijedősebbek sikoltoztak. A film után a falu néhány középiskolás reménysége jött oda hozzám érdeklődni, hogy honnan szedtem ezt a kafa sztereo hangtechnikát. „Tök jó volt, hogy mindenfelől jöttek a neszek, be voltunk tojva, mikor hirtelen a hátunk mögül hallatszott, hogy cuppog a velociraptor a mocsárban, vagy ahogy a T-rex halkan fel-fel mordul!”lelkendeztek. Jól estek a dicséretek, de próbáltam szerény maradni, nem akartam felvágni a teljesítményemre, meg aztán fogalmam se volt, hogy miről beszélnek. Lassan kiürült a terem. Utoljára az öreg Réci bácsi maradt, akit bizony elnyomott az álom. A hatodik sorban ült, kettővel a fiúk mögött. Jólesően durmolt: itt-ott felfel horkantott, néha magához tért, cuppogott egy kicsit, krákogott egyet, majd aludt tovább. Alig volt szívem felébreszteni. Nézett rám nagy zavaros sárga szemekkel egy jó hosszú percig, s mikor el kezdtem magyarázni neki, hogy vége a filmnek, akkor megsértődött: telve öntudattal közölte, hogy azt ő tudja, csak nem hitte volna, hogy a taxisofőr a gyilkos és azon merengett idáig. Fejébe nyomta a kalapját és elcsoszogott. Odakint nyüzsgött a falunép. Egy szakadt, lepukkant láncos körhinta pörgöttforgott a kultúrház udvarán és egy Rákosi-korabeli hangszóróból szóltak a jobbnál jobb lakodalmas slágerek. Sikerült idecsábítanom egy gyorsbüfét, így az emberek legtöbbje nem ment haza ebédelni, hanem a helyszínen lakott jól a hagyományos virslivel és sörrel. Nagynak, kicsattanóan egészségesnek és fiatalnak, nagyon, nagyon fiatalnak tűnt az egész falu. A levegőben édes illat szállt – idetévedt egy vattacukorárus is -, gyerekek szaladgáltak visongva, a porba ital fröccsent, kutyák jártak falat után. A forgatagból néha előbukkant egy elegáns fehér öltöny, egy meglibbenő vörös haj, a körhintáról barna szempár nevetett rám – mint egy filmben, úgy kóválygott körülöttem a világ. Én is élvezni akartam az életet, belevetni magam a sokaságba, mígnem a közelben egy ismerős hang a „Károg a

holló a jegenyén”-t kezdte el énekelni, mire eszembe jutott, hogy még rengeteg dolgom van bent a házban. Ez így is volt. A főműsorok majd csak délután négytől következtek és sok mindent elő kellett készítenem. A későbbi szereplők is fokozatosan befutottak, s jelenlétük még tovább fokozta a várakozás izgalmát: régen fordult meg ennyi idegen Majorban. A közönség már egy órával a kezdés előtt begyűlt a színházterembe; aki le tudott ülni, az nem mozdult, hogy el ne veszítse a helyét, aki a fal mellett állt, az pedig éberen figyelt, hátha mégis felszabadul egy hely. A hangulatcsinálás végett egy 30 fős borsodi néptáncegyüttest hívtam le. A második nóta után már a színpad előtt is megindult a tánc: fent a néptáncosok ropták, lent helyi párok fordultak, magányos mozgásművészek bokáztak, sarkaltak, csapkodták a lábuk szárát, kurjantások, sikolyok úsztak a levegőben. Olyan forró lett a hangulat, hogy a következő színjátszócsoportnak szinte csak ki kellett jönni a deszkákra és olcsó kis vásári komédiájukkal learatni a babért. Hálás közönség volt a majori. Még azt a két munkást is dörgő tapssal jutalmazta akik végezetül a színpadról lehordták a díszleteket. Pedig ekkor még nem is tudhatták, hogy mi vár rájuk az elkövetkezőkben! A mikrofon mögé egy őszes úr perdült vörös műrózsával a gomblyukában és rágyújtott a „Kis kút, kerekes kút” című dalra. A közönség megőrült. Táncolni vágyók tiportak át az előttük lévőkön, a falak nótaszótól rezegtek, valaki a székére állt és ott cifrázta. Az ablakok bepárásodtak, a levegő elfogyott, az arcok kipirultak, a ruhák átnedvesedtek az izzadtságtól. Az énekest ötször tapsolták vissza és rengeteg virágot kapott, amelyek kísértetiesen emlékeztettek a műv. ház előtt tenyésző tulipánokra. Egy elszórt példánnyal ki is vonultam a ház elé összehasonlítás végett, de már nem találtam semmit, amivel összevethettem volna. Időközben kitódult a nép az udvarra, ahol még mindig agonizált a körhinta. A fal mellett a múltkori születésnapi bulin megcsodált zenekar hangolt, jelen esetben egyen vörösben. A polgármester ajánlotta nekem melegen őket, mert nagyon jók és ő már csak tudhatta, mert a dobos az unokaöccse volt. Este tízig tartott az utcabál. Eszterrel az egyik ablakból bámultuk ahogy hullámzik a tömeg. Csendben támaszkodtunk a párkányra, néztük az egyre jobban szürkébe forduló eget, a feltünedező csillagokat, az itt-ott kigyúló fényeket. Szerettem volna valami nagyon szépet, nagyon romantikusat mondani neki, de semmi sem jutott az eszembe. Mentőötletként egy papírzsebkendőt kértem tőle, azonban nem volt nála, így itt meg is akadt a beszélgetés. Röviddel ezután elindult haza és én éreztem, hogy jó lenne utánamenni. Egy kóbor kutyát figyeltem az ablakból, aki őszinte csodálkozással tekintett a mulatozókra. Elmerült a táncolók látványában én pedig a kutyáéban. Ott állt egész este ez a jószág egy csenevész gömbakác alatt, mígnem a hazainduló párok meg nem riasztották.

Nem tudom miért, de ez az állat járt egész este a fejemben. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a kutya volt a legigazibb dolog az életemben. Ültem a Fekete Macska kényelmetlen kerthelyiségében, előttem üres poharak sorakoztak, a levegő egyre hűvösebb lett és még pislogni sem volt kedvem. Szemben velem Schjönberg bácsi éppen a cethal feldolgozásának fázisait ecsetelte töretlen lelkesedéssel. Néhány nyálcsepp csillogott a szakállán, s ahogy ráhullott a csupasz villanykörte tompa fénye az az őrültség jutott az eszembe, hogy ő az az angyal akivel Jákob megküzdött annakidején. A következő héten a polgármester berendelt magához. Először is gratulált a május elsejéhez és örömét fejezte ki, hogy ilyen szép napot szereztünk a falu lakóinak. „De… - folytatta - … úgy érzem, hogy a műsornak voltak olyan részei, amelyek nem illettek oda. Most arra gondolok ecsém, hogy én már nem hívtam volna le semmiféle színházat. Hát kell az nekünk? Jó, persze, hát a színházat én is szeretem, néhány éve voltam is, de hát ez nem idevaló. Nem gondolkodni kell május elsején, hanem mulatni. Nóta, kacagás, körhinta, sör, virsli – ennyi dosztig elég!” Túl sok egyetértést nem fejezhetett ki az arcom, mert ahogy rám nézett, még ingerültebben folytatta: „A másik! Hát hogyan szólt az én mikrofonom, he!? Egy rohadt mikrofontól elvárhatom tán ha beszélek, hogy ne süvítsen meg visítson?! Aztán ez enyém hogy szólt?! Az mért nem tudott rendesen szólni?! Na, erre felelj nekem ecsém!” Közel voltam hozzá, hogy feleljek is, de nagy erőfeszítéssel nyeltem egyet és csak bámultam rá nagy halszemekkel. A polgármester tovább pörgette magát. El kezdte sorolni, hogy szerinte az egész nem véletlen volt, hanem szándékosan szabotáltam a beszédét. Mikor tiltakozni akartam, közbevágott, hogy én csak hallgassak, ő mindent tud arról, milyen kapcsolatokat tartok fel az ellenzékkel. Ezután hosszasan, őszintén és igen mocskos hangnemben gyalázta az ellenzéket és cáfolt egy tucat ellene felhozott hazug állítást. Én közben próbáltam összeszedni a gondolataimat és kideríteni, hogy ki lehet az ellenzék, akikkel ilyen alávaló kapcsolatokat ápolok. Egyedül Schjönberg bácsiból néztem ki, hogy esetleg ravaszul beférkőzött a bizalmamba. El is határoztam, hogy ha találkozom vele, kikérem magamnak, hogy a polgármester ellen uszít, bár akárhogy gondolkodtam, egyetlen konkrét eset sem jutott eszembe ennek az alátámasztására, de az óvatosság sosem árt. Közben megütötte a fülemet, hogy az én főnökön nagy hangon szidalmazza a plébánost. „Ahá! Tehát megvagyunk! Na, ez már tényleg ellenség! A fél üveg konyakomat is hogy megitta…” – gondoltam magamban. Lassan a polgármester is lecsillapodott. Mintegy zárszóként közölte velem, hogy mégegyszer ilyen mikrofonos baki elő ne forduljon és döntsem el kinek az oldalán állok, mert vele nem érdemes szórakozni.

Nem mondhatnám, hogy nyugodtan jöttem el tőle. Szegény Eszter is ijedten nézett rám amikor kiléptem az ajtón. Suttogva kérdezte, hogy mi volt odabent, mert ő csak kiabálást hallott. Mondtam neki, hogy majd elmesélem és otthagytam kétségei közepette. Eszterrel egyébként elég furcsán alakult a kapcsolatom. Rendszeresen találkoztunk, romantikus randevúkat folytattunk az irodában zárás után, ahonnan mindig nekem kellett előbb eljönnöm, mert nem akarta, hogy együtt lássanak. A kézfogásokon és egy-egy puszin kívül nem tudtam testi kapcsolatba kerülni vele. Az elején még volt néhány próbálkozásom idomai tenyérrel történő felderítésére, de olyan nagyokat tudott ütni, hogy úgy gondoltam, ennyit nem ér az egész. Egy hétvégén aztán eljött az a pillanat amire vártam. Eszter úgy látta, hogy én is komolyan gondolom a dolgot, ezért most már őt sem zavarja, ha az emberek együtt látnak minket. A kapcsolatunknak ideje továbbfejlődnie, s ha ezt én is így akarom, akkor holnap délelőtt vár engem a lakásán, mert nagyon szeretné, ha megtennék neki valamit. Akkorát csillant a szemem mint egy világítótorony lámpája. Mondtam, hogy akár most is kész vagyok megtenni bármit, de azt felelte, hogy ő holnapra tervezte a dolgot és ma inkább pihenjem ki magamat, hogy legyen elég erőm az elkövetkezőkre. Teljesen felizgult állapotban keringtem egész este a szobámban. Nagyon lassan múlt az idő, a tévéműsorok rosszak voltak, a könyvek unalmasak, a zenék pedig idegesítők. Elkezdtem fekvőtámaszokat és felüléseket csinálni, de a harmincadik után olyan émelygés tört rám az esti tojásrántottától, hogy azt hittem, ott maradok a padlón. Reggel lezuhanyoztam, fél óráig mostam a fogamat, jól befújtam magam dezodorral, amitől olyan férfiszagom lett, hogy Kanyáriné úgy kerülgetett, mint muslica a cefrét. Fütyörészve mentem Eszter házáig. Csengetésemre a lány mosolyogva nyitott ajtót és beengedett a földi Paradicsomba… A dolgok aztán némileg másképpen alakultak, mint ahogyan elképzeltem őket. A földi Paradicsomból csak a föld maradt meg számomra, ugyanis egész délelőtt a kertet ástam. Esztert alig láttam, mert ő bent mosott a házban, csak néha jött ki ellenőrizni, hogy elég szépen néz-e ki a veteményes. Kicsit panaszkodtam neki, hogy most már a derekam is fáj (a karjaimnak és a hasamnak az esti torna csukta be a kaput), de ő azt mondta, hogy ne csüggedjek, délutánra egészen más tervei vannak velem. És úgy lett! Ebéd után a tyúkólakat meszeltem, s a pihenők alatt félve néztem szét, vajon milyen munka akadhat még a kertben? Eszter őszintén hálás volt nekem, azt mondta, most már látja, hogy számíthat rám. Megpuszilta az izzadt arcomat és jó pihenést kívánt. Szerettem volna legalább lezuhanyozni nála, de kikérte magának, hogy mit gondolok én róla, hogy ilyen

illetlenséget szóba is hozok, mármint, hogy én egy lakásban vele, pucéron, és egyébként is ezzel a szexcentrikus gondolkodásommal a sírba viszem. Szomorúan, ezzel egyidejűleg porosan, mocskosan és meszesen bandukoltam hazafelé. Tegnap még milyen szép, reményteljes volt a világ, most pedig felhő takarja a napot! Nagy szükségemben még az is eszembe jutott, hogy Kanyáriné lényegében kéznél van és őt úgyse nagyon kellene nógatni egy kis együttlétre, de amint hazaértem és megláttam a szállásadónőmet amint egy latex rövidnadrágban a pultra támaszkodik, úgy véltem, hogy mégis érdemesebb lesz Eszterre várni. Több munkanapom ráment, hogy ültem a klubszoba íróasztalánál, meredten bámultam magam elé és Eszteren gondolkodtam. Néha-néha betévedt egy-két ember könyvet olvasni vagy a közmunkások csörtettek be megcsapolni a kávéautomatát. Állandó vendégeim is akadtak. Amint a templomtorony órája elkongatta a tizet, rögtön megjelent nálam két nyugdíjas sportember kezükben takaros reklámszatyrokkal. Elsőként mindig Gyula bácsi érkezett, s nem volt olyan alkalom, hogy meg ne jegyezte volna: „Látod ecsém, már megint késik az a fasiszta!” Jó két percre rá betoppant Bálint bácsi kaján vigyorral, hogy „Na vén ÁVO-s, hát tegnap óta nem vert téged agyon senki?” Délig ping-pongoztak. Vérre menő, komoly játszmák folytak. Gyula bácsi klottgatyára vetkőzött, kivörösödött fejjel ütögette vissza a labdákat Bálint bácsinak, akinek úgy meredeztek a szőrszálak a pofaszakállában, mint a sündisznó tüskéi. Minden játszma után összevesztek. Az aktuális győztes nagy hangon gyalázni kezdte ellenfelét, kihasználva a forgandó szerencse egy napnyi diadalát. Természetesen a legyőzött is visszavágott nagy malacot és csalást emlegetve, így mire összepakolták a cókmókjukat elég komolyan összekaptak. Egy íratlan szabályt azonban mindig betartottak: egymás személyiségét sohasem támadták, csak politikai nézeteit. Ordítva fasisztáztak, verőlegényeztek, kommunistáztak, zsidógyilkosoztak, pufajkásoztak, náciztak kiegészítve ezeket kevésbé szalonképes és általában halmozott jelzőkkel. A búcsúnak külön rituáléja volt: Bálint bácsi üvöltötte a távozó játszótársa után, hogy „Hova sietsz? Kezdődik a pártgyűlés?”, mire Gyula bácsi replikázott: „Megyek hozzád, oszt leszakítom a horogkeresztes zászlót a házadról!” Az ottmaradt öreg pofaszakállas ilyenkor mindig olyan őszinte csodálkozással nézett felém, mintha akkor hallotta volna először az egészet: „Hogy nem sül ki a szeme a vén marha munkásőrnek?” Bálint bácsi gyári munkás volt egész életében. Géplakatos. Családi mesterséget örökölt. A nagyapja még a Ganz gyárban dolgozott, édesapja meg Miskolcon űzte a szakmát, ahová nősülés következtében leköltözött. Öt gyereket kellett eltartania, melyek közül Bálint volt a legkisebb. Anyjuk varrásból szerzett néhány pengőt, majd forintot, amiből valamivel többet rakhatott az asztalra. Míg ő a piszkos

ablaknál vaklált kalapáló varrógépe fölött, addig eleven gyermekei a poros utcákon hancúroztak nyakra-főre: rongylabdával fociztak, birkóztak, verekedtek. Bálint különösen örömét lelte ezekben a játékokban: az erős fizikummal megáldott gyerek, igaz egy-egy vérző száj vagy orr árán, lassan az utcák elismert és rettegett bajnoka lett. Egy napon micisapkás úriember kereste fel a vasárnapi ebédjéhez készülő Tatár családot a legifjabb csemete miatt. A családfő gondolatban már oldotta is le a nadrágszíjat: nem elég, hogy a büdös kölyök már biztosan megint csinált valami rosszat, még az ünnepi ebédet is megzavarják! Ez már tényleg több a soknál! Mint a kés, olyan szemekkel nézett a dacosan maga elé meredő fiára, aki már sejtette, hogy aznap délután nem sok jó vár rá, csak azt nem tudta, hogy most éppen miért. Az idegen azonban nem azért jött, hogy felborítsa a családi békét. Birkózó edző volt, tehetségeket keresett. A leves még ki sem hűlt, mire sikerült rábeszélnie Bálintot, hogy a következő héten keresse fel őt az edzéseken. Három napra rá a fiú maszatosan és csorgó orral, bizalmatlanul körbetekintve lépett be a málló falú tornaterembe. Az első két, kijelölt edzőpartnerét semmi perc alatt földhöz teremtette, majd kihívóan nézett szét a tátott szájjal bámuló birkózótanoncokon. Évekig járt le birkózni. Előbb megyei versenyeket nyert, majd országos ifjúsági és felnőtt bajnokságot. Ismert ember lett, újságok cikkeztek róla, egyszer rádiósbeszélgetés is készült vele. Megesett, hogy szórakozóhelyen belekötöttek: fél kézzel nyújtott át az ellenfélnek egy tömör tölgyfa széket – „Tessék, ezzel üssél!” Nagyon bízott az erejében. Azt a hordót is egyedül akarta leszedni egy teherautó platójáról ami végül kicsúszott a kezéből és szilánkosra törte a sípcsontját. Először úgy festett, hogy amputálnia kell a jobb lábát, de az orvosok megmentették – a birkózásnak azonban innentől vége lett. Bálint megkeseredett. Morgolódott, zsörtölődött, mindennel elégedetlenkedett. Egyedül élt. Bár nőügyei akadtak jócskán – ilyenkor mindig simára borotválkozott, még a pofaszakállát is levágta – nem tudott kikötni senki mellett, pontosabban nem volt az a nő, aki néhány hétnél tovább bírta volna vele. Bajai fő okát a szocializmusban látta, bár azt sosem vázolta pontosan, hogy milyen módon járult hozzá az a bizonyos negyven év az ő elmagányosodásához. Viszont a kommunistákat jól lehetett szidni, a gond csak az volt, hogy igazi meggyőződéses alig akadt a környezetében, az a néhány pedig nem volt hajlandó vitatkozni vele. Mint a lottófőnyeremény, úgy jött neki Gyula bácsi faluba költözése. Mikor megszólította az új lakót, aki épp egy Lenin szobrocskát vitt a hóna alatt, hogy „Mondja komám, ki az a csúnya kopasz ott magánál?” s ezután negyed óráig szidták egymást a jövevénnyel, Bálint bácsi megérezte, hogy a tökéletes példány került ide Majorba. Gyula bácsi eredetileg rendőr volt. Nógrád megyében járta az utakat rozzant Ladájával, ahol kellő tisztelet és nimbusz övezte a gyors és keménykezű közeget. A

faluban terjengő legenda szerint a szőlőskertekben történő járőrözése folyamán krumplilopáson ért tetten egy szemrevaló cigánylányt. A nő mindenképpen szerette volna elkerülni a büntetést, ezért felajánlotta a rendőrnek, hogyha szabadon engedi, akkor egy felejthetetlen félórában részesíti. Gyula se volt fából, tetszett neki a nő, így hamar belement ő is a dologba. Félrevonultak egy elhagyatottnak tűnő kertbe és a szőlőtőkék tövében egymásnak estek. Még arra sem vették a fáradtságot, hogy a dűlőúttól egy kicsit bentebb húzódjanak és ez lett a vesztük. A csősz ugyanis csak annyit látott, hogy veszedelmesen mozognak a szőlőtőkék és már találomra lőtt is. A megriadt Gyula feledve nőt, inget, gatyát futásnak eredt, egyedül csak a derékszíját tudta kézhez kaparintani. Később, mikor már elszállt az első ijedelme, visszatért a tett helyszínére, de akkor már késő volt – a csősz hűségesen bevitt minden otthagyott holmit a kapitányságra. Gyula csak sötétedés után óvakodott elő, de ezzel csak annyit ért el, hogy legalább nem lett köznevetség tárgya, a foglalkozását már nem tudta megtartani. Az első adandó alkalommal nyugdíjazták és egy távoli faluba telepítették, amit Gyula bácsi nem is bánt, hiszen ezentúl a környékbeli rendőrök gúnyolódásának állandó céltáblája lett. Ilyen hírek keringtek az öregről a faluban, s hogy ebből mennyi az igazság és mennyi a mese, azt senki sem kutatta. Az emberek elfogadták, hogy Gyula bácsi ott van, köztük él és különben is, ami elmúlt, az elmúlt. Gyula bácsit az első pillanattól, pedig akkor még viszonylag fiatal volt, mindenki csak nyugdíjasként ismerte. Megszólaltak olyan hangok, miszerint az öregnek tanult szakmája a nyugdíjas, mint másnak az asztalos, a gépírónő vagy a könyvelő. A Fekete Macskában is a megfelelő hangulat kialakulása után rászántak néhány téli estét ennek a témának a megvitatására: éles szócsata bontakozott ki arról, hogy a nyugdíjasságot szakmunkásképzés vagy szakközépiskolai oktatás keretében lehet-e tanulni, míg a helybéli csordás arról próbált információt szerezni, hogy merre találhatóak az országban ilyen nyugdíjasképzők, mert a fia éppen továbbtanulás előtt áll. Maga az említett nem tudott felvilágosítással szolgálni, hiszen soha nem járt kocsmába. Járkált a faluban, segítkezett a boltnál, be-be nézett a szörpgyárba, vagy csak üldögélt a téren a padokon és leszólított minden arrajárót. Az ilyenformán értelmezett közéletből csak a rendszerváltás tájékán vonult vissza – nem tudta elviselni Bálint bácsi diadalmas pillantásait – de az első kormányzati hibától kezdve, az életszínvonal csökkenésével fordított arányban vetette be magát a politikai életbe. A szocialista szó olyan volt számára, mint egy virág, melyet zümmögő méhecskeként röpködhet körbe, míg öreg ellenlábasa folyton arra törekedett, hogy otromba bakancsával ezt az egyesek szerint nyíló, mások szerint fonnyadó virágot a sárba tapossa. Minden téren rivalizáltak. Ha az egyik állított valamit, a másik kapásból cáfolta, ha az egyik fel akart menni, a másik biztosan le.

A nagypolitika hintába ültette őket. Néha az egyiket repítette magasba az éppen kormányzó párthoz tartozás jóleső tudata, néha ugyanő vicsorgott és vágta a centit a négy év leteltéig. Találkozóikat időjárástól függetlenül a főtér II. világháborús emlékműve előtt szervezték meg, így a helyszín már eleve inspirált a vitára. A kultúrház megnyitása új lehetőségeket csillantott meg számukra: most már nem csak verbálisan, hanem sportsikerek révén is lealázhatták ellenfelüket. Ennek a versengésnek legnagyobb szenvedője persze én lettem. Tíztől tizenkettőig zengett a kultúrház, ami ellen legfeljebb annyit tehettem, hogy bezárkóztam a legtávolabb eső helyiségbe vagy az irodámban hangosabbra vettem a magnót. Az egyik ilyen meditatív délelőttömön a két öregúr elől a klubszoba melletti üres helyiségbe menekültem. Ezzel a szobával egyszerűen nem tudtam mit kezdeni: semmi jó ötletem nem akadt, hogy mire használjam, arra pedig, hogy raktárhelyiségként funkcionáljon túl szépnek találtam. Azon a délelőttön ragyogott a nap, az ablaküvegek szikráztak, a hófehér falak világítottak és én, mint Buddha egykoron a banyánfa alatt, megvilágosodtam. Hirtelen egy kiállítóteremben láttam magamat: jól öltözött párok sétáltak, a falaknál fiatal lányok festményeket bámultak, vakuk villantak, míg az alkotó az egyik sarokban mesélt a lenyűgözött beszélgetőpartnereinek. Még aznap délután bejelentkeztem a polgármesternél. Ebédelés után volt, és a költő szavaival élve csendesen kérődzött és ebből kifolyólag jámbor fajtának is bizonyult. Elterült a székében, nagy borjúszemekkel bámult rám olyan határtalan értetlenséggel, hogy gondolkodóba estem, vajon érthetően magyarázom-e neki az ötletemet. Vedres úr a gyakorlati oldaláról közelítette meg a problémát, már az első kérdésfeltevésnél érződött, hogy mennyire elmerült a témában: „Mit akarsz te ott kirakni?” Elmagyaráztam neki, hogy a kiállítóteremben jobb esetben festmények, szobrok, fotók, kerámiák, szőttesek stb. vannak elhelyezve, amit a látogatók megnéznek és csodálkoznak, hogy ez milyen szép, meg milyen jó. Ennél a pontnál egy kicsit fellelkesült és rögtön megkérdezte, hogy hány forint szokott a jegyár lenni. Egészen csalódottnak tűnt, mikor megtudta, hogy nem szedünk belépőt: „Hát akkor meg minek az egész?” – kérdezte. Sorolni kezdtem, hogy egy közművelődési intézménynek feladata a sokszínű kulturális igények kielégítése, melyek közé tartozik az ún. magas vagy magasabb kultúra is, mely megjelenítésének egyik lehetséges eszköze éppen egy képzőművészeti tárlat létrehozása is lehet. Itt félbeszakított – látszott rajta, hogy mennyire unja az egészet – és egy lemondó biccentéssel szabad utat engedett terveimnek. „Hogy mindig van olyan, aki megtalálja a lyukat a kanálon… Mennyi pénz kell?” Lelkesen láttam a feladathoz. Elsőként egy, a faluban élő művészhez, Bártfai Álmoshoz vezetett az utam, aki absztrakt képeket festett. Örömmel fogadta a

felkérést, aminek sajnos nem tudott eleget tenni, mert legnagyobb megdöbbenésemre a képei többségét eladta. Kárpótlásul körbevezetett a műtermén, amely egy régi istállóból lett átalakítva és megmutatta mind a négy készen lévő és az egy folyamatban lévő vásznát. Atyai büszkeséggel sétált előttük, magyarázta létrejöttüket és a technikát, melyet alkalmazott. Különösen az egyikre bámult szerelemmel, mely bemutatása előtt még egy jó perces hatásszünetet is tartott. „Na milyen?” – tette fel a kérdést olyan hangsúllyal, hogy az már a választ is magában hordozta. „Hát jó…” – nyögtem ki, de ő akkorra már úgy belelkesült, hogy észre sem vette bizonytalankodásomat, inkább az említett „A magyar jövendő” című kép életrajzába kezdett. Elég messziről vezette fel a dolgot, a magyar nép feltételezett sumér, japán vagy inka gyökereinél kezdte, utána néhány perces rögtönzést tartott a sámánizmusról, majd logikai bakugrásokkal eljutottunk a kunok letelepítésétől, a Habsburgokon és oroszokon keresztül az Európai Uniós csatlakozásunkig. Ámulva hallgattam: azelőtt el nem hittem volna, hogy ennyi mindenről szólhat két fekete nyíl vöröses-zöldes-kékes alapra festve. Bár tudásom jelentős mértékben növekedett, bemutatható kiállítással továbbra sem rendelkeztem. Kezdtem kissé kétségbeesni, mert azok a művészek, akiket telefonon felhívtam, sorra kiröhögtem az esetleges kiállítás rövid határideje miatt. Segítséget végül onnan kaptam, ahonnan legkevésbé számítottam rá. Történt ugyanis, hogy Jolán néni, az önkormányzati takarítónő éppen a kultúrházban vizitált – ő ezt takarításnak nevezte – és a kiállítóterem felmosása közben erős nemtetszésének adott hangot, hogy olyan helyeken is dolgoztatom, ahol úgysem lesz semmi. Letargikusan közöltem vele, hogy most éppen a galériát takarítja – aznap már három nemleges telefonom volt – és azért kell megcsinálni, hogy a szoba ürességét a szépségével tudjuk ellensúlyozni. Jolán néni, aki erősen vonzódott az ezoterizmus, az okkultizmus és a TV-shopok kínálata iránt, erre azt javasolta, hogy az ő unokatestvére sógorasszonyának az öccse festő, van is tőle egy képe, ami olyan gyönyörű vaddisznót ábrázol, hogy az majd elhorkantja magát, szóval, ha kell, tud vele beszélni. Gyorsan fel is hívta az említett úriembert, név szerint Frank Gedeont, aki örömének adott hangot és már kezdte is összeállítani a kiállítási anyagot. Én sem tétlenkedtem. Gyönyörűszép, kihajthatós meghívót készítettem, középen a vaddisznós kép fénymásolatával, diszkrét, halványszürke papírra. Két hét múlva a képek a falon voltak én pedig a plafonon. Az első problémák a meghívó színével adódtak, a szürke ugyanis túl gyászosnak találtatott, így, mivel az elküldött meghívókkal már nem tudtam mit kezdeni, a hasonló papírra nyomott plakátokat – szám szerint ötöt – voltam kénytelen halványkék alapra átültetni. A művész megérkeztekor kijelentette, hogy a kiállítóhely kicsi és rosszak a fényviszonyok. Ingerülten pakolta be a csomagtartóból a hozott képek felét. Egyedül dolgozott, nekem nem engedte, hogy megérintsem a festményeket – azt

mondta, ahhoz idő kell, hogy azt valaki kiérdemelje. Engem elküldött, hogy keressek lila színű kartont a képfeliratok alá és attól sem lett boldogabb, hogy csak egy sötétkékkel tudtam szolgálni. Szavunk sem volt egymáshoz munka közben: ő a képeket drótozta, én meg a képfeliratokat raggattam a falra celluxszal és mikor láttam, hogy nem figyel rám, jól megfogdostam a kezem ügyébe kerülő festményeket. Végül a megnyitóra minden szép lett. A galéria olyan volt, mint egy őszi erdő: Frank Gedeon éppen a vörös, sárga és a rozsdabarna korszakát élte és ezidőtájt nem tűrt meg más színt a vásznakon. „Hát látott már ilyen színeket? Ilyeneket senki nem használ! Megőrülök tőlük!” – súgta féltékenyen a mi falusi festőnk, akit a szakmai kíváncsiság odacsalt a megnyitóra és így az érdeklődők számát hat főre duzzasztotta. Elégedetlen arccal állt Schjönberg bácsi, Jolán néni, Eszter és a Lovász házaspár között. Míg a látogatók gyülekeztek, addig a magnetofonból lágy muzsika szólt, majd egy általános iskolás kislány verssel köszöntötte a művészt, aki rögtön átvette a szót és bemutatta mind önmagát, mind művészetét. A beszéd végére a vendégek létszáma hét főre nőtt, mert egy tévedés folytán becsoszogott az öreg Duracell is – azt hitte, hogy osztogatnak bent valamit és már szégyellt kimenni. Volt valamilyen betegsége neki, amitől állandóan gyalogolnia kellett. A nevét is innen kapta: mint a reklámban a Duracell nyulat egy rejtett elem hajtotta, s míg abban volt energia, addig nem állt le. Rendszerint délután négy-öt körül fejezte be a sétát, addig azonban szapora tyúklépésekkel, botjával kopogva tette meg kilométereit. Útja közben ha nagyobb darab papírt látott, arra teljesen begerjedt: kiforgatta a kukákat, leszaggatta a falragaszokat, természetesen az én plakátjaimat se kímélte – sorra tünedeztek le hirdetéseim a kultúrház ajtajáról. Széplélek volt az öreg, mert egyedül a színes papírokhoz nyúlt, a fehérek ott kornyadozhattak hetekig rajzszegcsapdájukban. Mivel a kiállított képek elég élénk színűek voltak, úgy véltem, jobb ha résen vagyok és szemmel tartom Duracellt, de a jelek szerint nem tervezett semmit, csak azon igyekezett, hogy mihamarabb kikerüljön a galériából. A többiek is hamar elmentek, csak Eszter maradt, hogy zsörtölődjön velem egy sort, hogy mit piszmogok itt annyit, mert mindjárt sötétedik és még nem csináltam meg a tyúkkert kerítését. Így elegáns öltönyömet munkásruhára váltottam és még szürkületben is megadóan kalapáltam a meglazult deszkákat, s közben az járt a fejemben, hogy Ivettnek biztosan nincsenek tyúkjai. Sötétben, lámpafénynél végeztem. Búcsúzóul Eszter kiszólt a konyhaablakon, hogy köszöni a munkámat és holnap is vár, mert még rengeteg a tennivaló. Azon a héten úgy éreztem magamat mint egy csapdába került róka. Magam sem tudtam, hogy mit akarok és mit miért csinálok, de éreztem, hogy nem jó ez így. A munkaidőm leteltével általában elmentem Eszterhez, s nála mindig akadt dolog - a

kert, a melléképületek, de még a kerítés előtti árok is szinte kiabált utánam: „Gyere Zoli, én is itt vagyok!” Esténként, mikor a szürkület már kezdte összemosni a világot a képzelettel, leültem egy nagy diófa alá, hátamat nekitámasztottam öreg törzsének, s hagytam magamat sodorni a langyos, nyárillatú levegővel. Volt, hogy Eszter is kiült mellém a kertbe: mint egy könyvelő leltározás közben, hosszan sorolta mindazokat a dolgokat, amiket majd egyszer, majd valamikor szeretne elérni. Sohasem használt múltidőt – nála csak jelen volt és legfőképpen jövő. Majd egyszer…, ezután…, ha elérem…, lenni fog… - duruzsolta jóllakott szúnyogokkal a feje körül. S szavai vonatkattogásából mindig arra eszméltem, hogy valahol máshol vagyok: kisgyerekként csörtettem a nádasba taposott ösvényeken, kis zöldnyelű bicskával kanyarítottam bodzagallyakat vagy a Liget öreg mozdonyának naptól hevült bőréhez bújtam. Gyakran eszembe jutott Ivett is. Néha úgy éreztem, hogy sohasem találkoztam vele, csak éppen egy szakadozott regényben olvastam róla vagy valami barokk festményen pillantottam meg valahol, valami mögött. Ilyenkor, ha visszakerültem a majori lét világfája alá, mindig rendkívüli gyöngédséget éreztem Eszter iránt. Nagyon-nagyon magányosnak tűnt lényegtelen gondjaival, egy elmetszett indához hasonlított, amely még próbál kapaszkodni a karóba amit egykoron körülölelt. „Melletted is elhúzott az élet” – gondoltam, s nagyon sajnáltam ezt az ismeretlen szép lányt, aki abban a pillanatban jövendőbeli étkezőjének leendő bútorzatát ecsetelte nekem. Ragacsos erdészutakon csörtettünk előre. A hajnali eső tócsái még ott párologtak a vaddisznók, őzek és ismeretlen párosujjúak lábnyomai között. A fák alatt kibírható volt a hőség. Nyirkos szürkeségben haladtunk, csak az ösvények végén hívogatott mint egy szikrázó aranygömb, a júniusi napfény. A Darázs-patak forrásához igyekeztünk, melyet Schjönberg bácsi jelölt meg elérendő uticélként. Tervét két nappal azelőtt fejtette ki a Fekete Macskából hazafelé menet. A szép nyári estének és a megivott három nagyfröccsnek köszönhetően erős ismeretterjesztési vágy tört rá és addig nem volt hajlandó bemenni a lakásába, amíg meg nem ígértem, hogy elmegyek vele gyalogtúrázni, amely során a környék flóráját, faunáját valamint természeti képződményeit fogja prezentálni nekem. Ahogy becsukódott mögötte a kiskapu, már éreztem, hogy baj lesz – Eszter vasárnapra közös ablakpucolást tervezett és én íly csalfa módon másfelé ígérkeztem. Eszter azonban nem veszekedett velem amikor színlelt lelkesedéssel vázoltam neki a hegyoldalon ránk váró gyönyörűségeket és hirtelen jövő ötletként, felcsillanó szemmel (sok gyakorlásom volt benne) felajánlottam, hogy menjünk el kirándulni. „Most? Mikor rengeteg dolgunk van? Nem megyünk semerre!” – törte le határozottan az elég keskeny pallón egyensúlyozó javaslatomat. „De én már megígértem, hogy megyek!” – makacsoltam meg magamat. „Vagy úgy!” – fordult

el tőlem egy trónjáról épp lemondó királynő önérzetével, melyet csak az ellenség számbeli fölénye kényszerített ki. Ettől a perctől kezdve olyan passzív ellenállásba ment át, hogy azt az egykori cinkotai 48-asok is szájtátva bámulhatták volna. Azt, hogy egy hét múlva kibékültünk, csak egy beálló szárazságnak köszönhettem, mely közepén Eszter megszólított és nagylelkűen felajánlotta, hogy meglocsolhatom a veteményeskertjét. Schjönberg bácsi jól ismerte a terepet. Rendszeres egészségügyi sétáinak köszönhetően, melyek gyakran egész naposra sikeredtek, bejárta a falu környékének zegét-zugát. Erdész, vadász, gombász és még néhány „sz”-re végződő ismerősének hála alapos tudója volt az erdőnek. Minden ösvényt ismert, a kőzetekről előadást tartott, a fákat nevükön szólította, a madarakat pedig röptük vagy hangjuk alapján latinul is meg tudta nevezni. A falu két másik madárbolondja, a Lovász házaspár is velünk tartott. Hamarosan élénk szakmai vita alakult ki közöttük – egy hangos cserregéssel felrebbenő öklömnyi kis szárnyas csalta elő belőlük a szakkifejezések garmadáját. Úgy vettem ki, hogy a kismadár szemsávját látták különbözőnek és a kézevezők mérete is a vita tárgyát képezte. A hosszan elnyúló és valószínűleg igen izgalmas véleményütköztetést végül az zárta le, hogy a Lovász család férfitagja megpillantott egy szénégető boksát és a faszénégetés folyamatának olyan részletes ismertetésébe kezdett, hogy néha-néha, mikor láttam, hogy nem figyel felém, egy-egy követ hajítottam a sűrűbe, hátha felröppen egy vitára serkentő madár. Én hátul bandukoltam Klárival, a boltos lánnyal. Szombaton reggel, mikor a hétvégi vásárlást megejtettem, Klárinak feltűnt, hogy a szokásosnál több holmit veszek. Mikor megtudta, hogy túrázni megyünk a hegyekbe, megkérdezte, hogy ő is jöhet-e, mert úgy hallotta, hogy a Darázs-patak környékén élnek vadmacskák és szeretne találkozni legalább eggyel. Vasárnap aztán ő érkezett elsőként egy akkora hátizsákkal amelyben egy négytagú család heti élelme elférne és ahogy elnéztem, ezt a lehetőséget ő ki is használta. Amíg viszonylag sík volt a terep ez nem is volt gond, de az emelkedőknél az amúgy is apró termetű Klári folyamatosan hanyatt akart vágódni a nagy súlytól. Egy jókora bükkfagally segítségével, óriási akaraterővel küzdötte fel magát méterről-méterre és szabályos harcot kellett vívnom vele, mire hajlandó volt az ő mázsás hátizsákját megcserélni az enyémmel. Ettől fogva én hallgattam, mert erősen koncentrálnom kellett az egyensúlyom megtartására, ő pedig terheitől megszabadulva egy olyan hosszú és csapongó beszédfolyamot indított el, hogy ha éltek vadmacskák a környéken, azok bizonyára a hülyébbje meg a süketebbje kivételével több kilométeres távolságra kerülték az általunk járt utat. Az egyik korhadozó fánál, ami csonka ujjakként nyújtogatta száraz ágait az ég felé, Schjönberg bácsi a bozótosba vetette magát, melynek sűrűjében egy alig járt, félig-meddig benőtt csapás vitt le minket a patakvölgybe. A víz huncutul rohant a

kövek között valahova a mélybe, habosra verte a partot, fényesre sikálta a lustán elhasaló sziklákat, lefröcskölte a nadrágunkat, átáztatta cipőinket. Nedves kődarabokra lépve jutottunk az egyik partról a másikra, majd vissza az előzőre, mert az út szeszélyes kígyó módjára hálózta át testével a patakot. Előttem a Lovász házaspár vidáman sikongott a köveken egyensúlyozva, Schjönberg bácsi ősz zergeként szökkelt ide-oda, csak Klári tekingetett kétségbeesett nagy békaszemekkel a habokra. Összeszedve bátorságát eljutott egy méteres lapos sziklára, melyet bősz lökésekkel ostromolt a víz, de aztán ott úgy lecövekelt, hogy egy hajót is ki lehetett volna kötni hozzá. Próbáltam átcsalogatni a túlpartra, megmutattam, hogy hova lépjen, átnyújtottam egy nagy botot, hogy abba kapaszkodjon, de Klári szilárdan kitartott az őrhelyén, így végső megoldásként muszáj voltam felkapni és a karomban vinni át a patakon. A következő átkelésektől számítva egyre több levegőt kaptam, ugyanis a lány fokozatosan gyengítette szorítását a nyakamon, a tizedik fuvar környékén pedig annyira tetszett már ez a megoldás neki, hogy alig volt hajlandó leszállni a földre. A többieket egy vízesésnél értük utol, mely a patak forrásától jó húsz méterre hullott alá. Lajos, a Lovász házaspár családfője vadul villantgatta a vakut, miközben a nej igyekezett változatos pózokat felvenni a vízesés közelében. Schjönberg bácsi egy termetes kockás zsebkendővel törölgette izzadt homlokát, a baljában lévő szalmakalappal pedig lassú csapásokkal legyezett hozzá. Klári megrészegülve a látványtól szaladgált ide-oda (neki maradt hozzá energiája), majd nekiesett a hátizsákjának és egy komplett ebédet tálalt ötőnknek. Kenyér, kolbász, kétfajta szalámi, vaj, trappista és edami sajt, egy megnyomorodott kenőmájas, ivólé, néhány paprika és paradicsom, egy üveg bor, valamint kettő ananászkonzerv bukkant elő az ezek szerint bőségszaruként is funkcionáló hátizsákból. Ebéd után jólesett végignyúlni a pokrócokon – Klári abból is hozott kettőt – hallgatni a csobogást, a madárdalt és Lajos részletes előadását a vályogvetés rejtelmeiről… Két huncutul mosolygó szem, egy fehéren ragyogó fogsor és csilingelő kacagás ébresztett. Klári egy fűszállal birizgálta az orromat, majd hatalmas, cuppanós puszit nyomott az arcomra. Schjönberg bácsinak annyi mondanivalója akadt a dologhoz, hogy kapásból megnevezte az említett fűszálat latinul. Vagy két héttel a kirándulás után, mikor a száraz időjárásnak köszönhetően visszaszoktam Eszterhez és lelkiismeretesen locsoltam a veteményeskertet, az egyik késő délutánon zárva találtam a lány kapuját. Furcsának találtam a dolgot, mert Eszter nem volt az az elcsellengő típus, pláne ha munkáról volt szó, főleg az enyémről. Egy darabig tébláboltam a ház előtt, egy kósza kavicsot rugdostam elmélyült figyelemmel: jobbról bal lábra vettem, hátrasarkaltam, előregurítottam és spiccel a csatornalefolyóba passzoltam – gól! Nagyarányú vezetés után végül is ott hagytam a meccset és másnap kerestem fel Esztert, ezúttal a munkahelyén. Mikor

beléptem az ajtón és megláttam őt, ahogyan nekem háttal ülve kopácsol az írógépén, már a tartásából éreztem, hogy valami nagy baj van. Kissé zavarodottan köszöntem neki, de nem válaszolt. Mellé ültem egy székre, ám ő rám sem nézett, csak a billentyűket verdeste gyilkos dühvel: fekete betűbogarak szaporodtak a fehér papíron, lassan elfoglalták a lapot, s a nagy kopogásban elképzeltem, hogy túlcsordulnak a gépen, betöltik a szobát, kiáradnak az utcákra, s hamarosan szikár Eszter-betűkbe gubódzik az egész földgolyó. Annyira magával ragadott ez a látomás, hogy észre sem vettem, mikor kezdett el beszélni hozzám, csak akkor eszméltem, mikor élesen felcsattant a hangja: „Tehát nincs semmi mondanivalód? Más legalább mentegetné magát!” Bizony mentegettem volna én is, ha tudtam volna, hogy miről van szó, de így jobbnak láttam, ha a hallgatás biztonságos várfala mögé húzódok be és kivárásra játszom. A taktika hamar eredményre vezetett: a lány szökőárként zúdította rám a panaszok tengerét, miszerint megbízhatatlan és figyelmetlen vagyok. Ezen a jelzőn annyira elgondolkodtam, hogy a következő, valószínűleg nem túl hízelgő kifejezések egyszerűen kimaradtak az életemből. Akkor kapcsolódtam vissza a monológba, mikor Eszter éppen azt hánytorgatta a szememre, hogy milyen szégyenbe hozom őt a falu előtt. Állandóan nála vagyok – „Hát ez igaz!” – gondoltam és felrémlett a szemem előtt egy szépen ápolt veteményeskert képe - és az emberek mindenfélét beszélnek rólunk, már olyan is elhangzott, hogy ő az én szeretőm. „Pedig én erre semmi okot nem adtam…” – bizonygatta Eszter, mire nekem megint csak sűrűn helyeselni kellett. Beszélt aztán még arról, hogy csak kihasználom őt, pedig neki komolyak és tisztességesek a szándékai velem , sőt a szülei már majdnem családtagnak tekintenek, ami azért volt számomra furcsa, mert összesen két alkalommal találkoztam velük, amiből az egyik a május elseje volt. Persze én meg sem érdemlem ezt a bizalmat, főleg azok után – innentől szinte kiabálva folytatta – hogy nevetségessé tettem az emberek előtt, hogy mindenféle rossz kis boltoslányokkal mászkálok az erdőbe, pedig nekünk már szinte eljegyzett a kapcsolatunk. Itt elkezdett sírni, én pedig zavaromban vigasztalásképpen a haját kezdtem simogatni, de ő dühösen ellökte a kezem. - Hát nincs benned semmi tisztesség? – nézett rám kisírt szemekkel. - Miért, mit kellene tennem? – kérdeztem egy vágóhídra menő bárány ártatlanságával. - Egy becsületes ember ilyenkor, ha szeret megkérné a kezemet, vagy végleg elköszönne… Másodpercekig csak bámultam rá, majd az agyam ismét működni kezdett: már nem is őt láttam, hanem egy kissé elhízott, rövidre nyírt hajú háziasszonyt a szája sarkában két lefelé hajló ránccal, láttam magamat este a tévé előtt kornyadozni és láttam egy hatalmas, hatalmas kertet telve mindenféle veteménnyel, jószággal és

gazdasági épülettel. Úgy gondoltam, hogy ehhez én túlságosan is fiatal vagyok és egyébként is túl megbízhatatlan és figyelmetlen a házasélethez. - Hát akkor szia Eszter… - mondtam és kisétáltam az ajtón. Kint langyos nyári szél tekergett. Néhányat beleszippantottam a levegőbe és arra gondoltam, hogy ha dohányoznék most milyen jól esne egy cigaretta. Megcsóváltam a fejemet és elindultam a kultúrház felé. Hátam mögött halkan kopogni kezdett egy írógép. Furcsa napok, hetek következtek ezután. Igyekeztem végiggondolni mindazt, ami az utóbbi időkben velem megesett. A legtöbbet természetesen Eszter jutott az eszembe, de magamnak se tudtam megmagyarázni, hogy mi is történt velünk. Nem tudtam, hogy végeredményben mi az, ami összekötött Eszterrel – bár szerettem emberileg és jó volt vele lenni, nem beszélve arról az erős testi vonzalomról, melyet iránta éreztem, nem tudtam volna megmondani, hogy miért kerültünk egymás mellé. Néha láttam őt az ablakon keresztül, amint hazaindult a munkából, egyszerkétszer pedig az utcán is összefutottunk, de nem viszonozta a köszönésemet, amitől persze nem lettem boldog. Üresnek éreztem az egész falut. Egyébként is borongós, esős idők jártak, futó zivatarokkal, melyek rövid szüneteiben olyan erővel sütött ki a nap, mintha be akarná pótolni mindazt, amit az esők idején elmulasztott. Fojtogató, fülledt meleg terpeszkedett el, ami elől a műv. házba menekültem, s szorgalmasan gyártottam az újabb és újabb aktákat, rendületlenül rendeztem át a klubszoba néhány száz kötetes állományát vagy politikai továbbképzéseken vettem részt, hol Gyula, hol Bálint bácsi vezetésével, akik egyre inkább beszoktak a kultúrházba. A két öreg teljesen kivetkőzött önmagából: az áprilisi választásokig még elvoltak egymással, mert mindkettő biztosra vette, hogy az ő pártja fog nyerni, így a „hülyegyerekre rá kell hagyni” elvet alkalmazták egymással szemben. A választások után is hónapokig megvolt a viszonylagos békesség (természetesen a már megszólítási formaként működő kommunistázást és fasisztázást leszámítva), mert Gyula bácsi, mint győztesekhez tartozó, magabiztosan mosolygott, Bálint bá pedig érthetően nem hozta szóba az eseményeket. Egy keddi napon azonban, mikor az ablaküvegen kopogó eső egyébként is nyomasztóan hatott a kedélyekre, kitört a polgárháború. A hosszan elhúzódó pingpong parti éppen 2:2-re állt és a döntő szett is vége felé közeledett, mikor Gyula bácsi egy gyilkos lecsapással fejezett be egy menetet. Azt, hogy a labda érte-e az asztal sarkát vagy sem, már sohasem fogjuk megtudni, mindenesetre Gyula bácsi boldogan kiáltott fel: ”Csusza!” Ahol Bálint bácsi állt, onnan nézve valószínűleg más lehetett a helyzet, mert ő magának követelte a pontot. Irgalmatlan vita kerekedett, mely végén, mikor már minden becsmérlő jelzőt kimerítettek, Bálint

bácsi egy kompromisszumos megoldással állt elő, nevezetesen, hogy játsszák le újra ezt az egy menetet. „Hát abból nem eszel, öcsi! – makacskodott a másik – A pont az enyém!” Erre Bálint bácsi annyit válaszolt, hogy éppen erre számított, mert a kommunisták mindig csalnak, például a választások után a szavazatokat se engedték újraszámolni. Partnerének pillanatokon belül bevörösödött a feje. Most, hogy témánál voltak, az elmúlt hónapok minden felgyűlt, visszafojtott indulatát rázúdította partnerére. Persze az öreg Bálintnak is akadt felhánytorgatnivalója, így pillanatokon belül repdestek a szakszavak, úgymint „árokásás”, „zsidóbérenc”, „az ország kettészakítása”, „titkosügynök”, hogy csak a szalonképesebbeket idézzem. Bálint bácsi az öklét rázta, Gyula bá a ping-pong ütővel hadonászott egy darabig, majd olyan dühvel vágta földhöz, hogy az onnan felpattant és nekiütődött felajzott partnere sípcsontjához, aki ezt nyílt támadásnak vette és nekirontott a volt rendőrnek. A földön hemperegtek és javában tépték egymást mikor sikerült végre két, a WC-be betévedt közmunkás segítségével szétválasztani őket és kitoloncolni a kultúrházból. Ezzel azonban csak annyit értünk el, hogy a falu változott háborús övezetté. A másnapi nyitáskor Gyula bácsi ott ácsorgott a ház előtt rám várva, kezében egy Bálint bácsit becsmérlő papírlappal és követelte, hogy azt fénymásoljam le neki több példányban. Rövid, úgy negyedórás emelt hangú vita után belátta, hogy ezt nem fogom megtenni, így fogta a cókmókját, kijelentette, hogy kár volt nekem a faluba költözni, megállapította, hogy fasiszta vagyok, majd elment. Nem telt bele egy óra, a másik öreg is megjelent hasonló céllal, majd hasonló eredménnyel és hasonló véleménnyel távozott, azzal a különbséggel, hogy ő inkább lekommunistázott. Ebéd után láttam még mindkettőjüket papírkötegekkel a hónuk alatt, amint lendületesen plakátolnak vagy méglendületesebben szaggatják le az ellenplakátokat a fákról. A munkaidőm végére papírba burkolva pompázott a falu. Elég sokan kint voltak az utcákon és jártak villanyoszlopról villanyoszlopra, hiszen minden kézzel írott üzenet mást és mást tartalmazott. Hamarosan kialakult a két szurkolótábor: szomszédok estek egymásnak, apák tagadták meg más nézeteket valló gyermekeiket és viszont, régi barátságok mentek tönkre, házasságok kerültek a felbomlás szélére. Hazaérve a szállásomra Kanyáriné azzal a rejtelmes mondattal fogadott, hogy „Nagy dolgok vannak készülőben!” és óvatosan afelől kezdett tapogatózni, hogy melyik félhez húzok. Mikor mondtam neki, hogy én pártonkívüli vagyok, hirtelen elkomolyodott és kijelentette, hogy ő sem tartozik egyik félhez sem, de amíg ez az alávaló Bálint itt van Vígmajorban, addig nem lesz béke a faluban. Ő maga a béke híve, ezért fog elmenni az esti tüntetésre a térre, ahol a józan gondolkodású

majoriak követelni fogják Bálint bácsi eltávolítását. Meg is mutatott egy félig kész transzparenset, ami egy győzelem jelét formázó kezet ábrázolt lepedőre festve, a két V alakban széttárt ujj között „Győzünk Gyula!” felirattal. Az esti demonstráció lényegében békésen lezajlott. Elsőként Gyula bácsi tartott lángoló szónoklatot a fellelkesült tömegnek, majd mind a huszonöten átvonultak az egykori szovjet emlékmű helyére, ahol Bálint bácsi egyik régi haragosa beszélt a mai világ erkölcstelenségéről és azokról a köpönyegforgatókról, akik itt élnek a faluban. A hatásos, itt-ott érvekkel is alátámasztott szónoklatot hirtelen hangos zörgés zavarta meg: egy kilenc év körüli kisfiúcska tekert arra rozzant BMX-én, akiről az összegyűltek döbbenten és egyre növekvő felháborodással ismerték fel, hogy ő bizony Bálint menyének az unokatestvérének Tibi nevű kisfia. Ez nyílt provokáció! Gyula bácsi jó népvezérhez illően felismerte, hogy itt cselekedni kell és javasolta, hogy keressék fel Bálint bácsi házát és dobálják be az ablakait téglával. A többség hajlott volna erre a megoldásra, de vagy két szélen lakó bekiabálta, hogy ők nem érnek rá, mert még a malacot is be kell hajtani otthon az ólba. Erre a többieknek is eszükbe jutott a ház körüli tennivaló, ezért kevésbé időigényes megoldás gyanánt átvonultak a II. világháborús emlékműhöz és a hősi halottak között szereplő szerencsétlen Tatár Endre neve mellé(akinek mellesleg semmi köze sem volt a névrokon Tatár Bálinthoz) egy horogkeresztet pingáltak, majd megnyugodva hazatértek. Közben a másik tábor sem tétlenkedett. Ők a polgármester háza elé terveztek fáklyás tüntetést, akivel többször látták együtt Gyula bácsit a bolt előtt, amint épp az aktuális totóeredményeket vitatják meg. Két követelést támasztottak: részint azt akarták elérni, hogy a polgármester határolódjon el Gyula bácsitól, részint pedig azt, hogy az önkormányzat hozzon létre egy vizsgálóbizottságot, amely arra hivatott, hogy az egykori rendőr múltját átvilágítsa. A nyolc elszánt tüntető este fél tíz után határozottan tört a mit sem sejtő Vedres család hajléka felé, pechükre azonban az egyik kisközben néhány szabadon engedett kutya kódorgott, így a fáklyás menetből fáklyás futás lett. S hogy a baj nem jár egyedül, az is bizonyítja, hogy eleredt az eső, s nagyhirtelen azoknak a fáklyáját is kioltotta, akik még menekülés közben nem dobták el. A megvert, csuromvizes sereg gyülekezési pontként a Fekete Macskát jelölte meg, mit sem tudva arról, hogy egy Gyula párti sejt is éppen ott szervezi a másnapi teendőket. Mikor nagy tócsákat maguk mögött hagyva bevánszorogtak a kocsmába, a sarokból felharsant a röhögés. Ezt már elgyötört lelkük nem bírta feldolgozni, így harsány „Bálint! Bálint!” csatakiáltásokkal rárohantak az asztalnál ülőkre. Irdatlan verekedés tört ki. Dőltek a poharak, borultak az asztalok, csattantak az ütések és vérzettek az orrok. Pali a kocsmáros, aki alapvetően egy csendes, visszahúzódó ember, egy darabig kiáltozott, hogy hagyják abba, majd utolsó mentsvárként elindult a telefon felé, hogy értesítse a szilasi rendőröket. Az egyik

figyelmesebb rendbontó azonban észrevette ezt a manővert, s mivel a magyarok a bajban azért mindig összetartanak, közösen verték el a már tárcsázó kocsmárost. Ekkor érkezett az ivóba Pali 190 centis és majdnem ugyanilyen széles felesége, aki elég morcos volt, mert felverték álmából. Látva, hogy ura milyen nehéz helyzetben van, segítségére sietett: a legközelebb állóknak pártállástól függetlenül kiosztott egy-egy méretes sallert, mire a többiek, belátván reménytelen helyzetüket ilyen túlerő ellen, teljesen hazáig visszavonultak. Másnap a polgármester rendkívüli ülést hívott össze a képviselőtestület részére, melyre hivatalos volt a két öreg is. A faluatyák másfél oldalas memorandumban ítélték el a történteket és felszólítottak mindenkit a békés élet folytatására. A két emblematikus hős szigorú megrovásban részesült, melyet szemlesütve, pironkodva hallgattak, csak Bálint bácsi súgta oda Gyulának a feddés közben, hogy „Legalább a korunkat tisztelnék…” A vihar így szép lassan elcsitult és a falragaszok is nagyhirtelen eltűntek, ugyanis az öreg Duracell felépült betegségéből és a szép, színes filctollal megírt transzparenseket, mint hajdanán az amerikaiak a bölényeket, mind egy szálig levadászta. Hamarosan engem is magához rendelt a polgármester. Végig gondoltam az ügyben betöltött szerepemet és kidolgoztam néhány védekezési stratégiát, hiszen ennél a Vedresnél sose lehet tudni. A főnököm azonban olyat közölt velem amelyre egyáltalán nem számítottam, így épkézláb reakcióm sem volt: elém tett egy irományt, mely tanúsította, hogy a 12 éve halott Majori Előre labdarúgócsapata feltámadt a poraiból, sőt ősztől indul a megye II. osztályban és a csapatnak én vagyok az edzője, melyhez a polgármester rögtön gratulált is. Lassan ocsúdtam a kábulatból: „De hát se csapat, se labda, se felszerelés, se pálya…” vetettem ellen, de Vedres úr megnyugtatott, hogy a pénzzel ne törődjek, azt az önkormányzat biztosítja, a csapatépítés szép feladata pedig az edző dolga. Az elvárás – folytatta – első évben egy helyi tehetségekből álló stabil középcsapat kialakítása, majd három éven belül feljutás a megye I. osztályba. Támadószellemű, látványos játékot bemutató gárdát szeretne látni, amely sok örömöt okoz a falu lakóinak. Végezetül jó munkát kívánt és figyelmeztetett, hogy két héten belül látni akarja az edzéstervet, egy részletes költségvetést a várható kiadásokról, valamint addigra fixálnom kell a játékoskeretet. Gyorsan munkához láttam. A következő hétvégére meghirdettem egy kispályás labdarúgó bajnokságot egy elég csinos pénzdíjjal, hátha arra összesereglenek a falu aranylábúi. Elsőként a pályát kellett rendbetétetnem, amihez az önkormányzat rendelkezésemre bocsátotta teljes közmunkás kapacitását. Ők mind a négyen a Kalányos család tagjai voltak, a három fiatalabb srác mindenben követte vezérét, aki Foltos becenévre hallgatott. Mivel a munka nem volt túl megerőltető, hiszen fűnyírásból, gereblyézésből, locsolásból és vonalfelfestésből állt és ehhez

biztosítottam a megfelelőnél valamivel nagyobb söradagot, a hálás Foltos kijelentette, hogy Napimádók néven indítja a családot a bajnokságban. Rajtuk kívül a szörpgyár üzemi csapata és egy, szünidőn lévő középiskolásokból álló gárda nevezett. Hogy a csapatok többet tudjanak játszani oda-visszavágó alapon zajlottak a mérkőzések, így volt időm szemügyre venni a mezőnyt és tálentumokat keresni. A szörpgyáriak közül két spíleren is megakadt a szemem: egy 45 éves targoncás káprázatos cseleket mutatott be, míg az egyik védőjük, akinek első ránézésre is jól észrevehető gerincferdülése volt, kiválóan helyezkedett. Főleg kettőjüknek köszönhetően a csapatuk simán verte a mezőnyt és 100%-os teljesítménnyel állhatott a dobogó legmagasabb fokára: a másodikak a középiskolások lettek, nekik egyszer, egy vitatható találattal sikerült legyőzniük a Napimádókat, akik csak nehezen csillapodtak a sikertelenség miatt. A díjátadás után mindhárom csapat tagjait megkíséreltem leigazolni a Majori Előrébe. Foltosék rögtön igent mondtak, a középiskolások gondolkodási időt kértek, míg legnagyobb sajnálatomra a szörpgyáriak kategorikusan visszautasítottak. Még szerencse, hogy a polgármester súgására az üzem tulajdonosa beszélt fiaival, aki jó lélekbúvárhoz méltóan hatni tudott rájuk – mindenkinek beígérte, hogy aki nem megy focizni, azt ki fogja rúgni. Most, hogy így összeállt a keret, nekikezdhettünk az edzésmunkának. 18 lelkesnek nem látszó férfi ült előttem az öltözőnek kinevezett raktárhelyiségben a vadonatúj lila-kék szerelésünkben, amit a polgármester szerzett be jutányos áron az egyik unokatestvérétől. Hamarosan – a mezeket ellenőrizendő – ő maga is megjelent közöttünk, szólt néhány percnyi lelkesítőt, majd sejtelmesnek szánt, de diadalmasra sikeredett mosoly kíséretében bejelentette, hogy szerződtetett egy remek bal lábas játékost, mire besétált a fia vadonatúj futballcsukában abban a 10es számú mezben, melyet már két napja kerestem, mert egyszerre eltűnt a többi közül. „Sőt – folytatta -, hogy az edzői stábot is megerősítsem, bemutatom az új pályaedzőt!” – mondta ezt úgy, mintha lett volna régi. Az ajtón egy piros melegítőbe burkolt egyén kacsázott be, hóna alatt egy bőrlabdával, s bennem megállt az ütő – az a Géza nevű úriember lett a pályaedzőm, aki anno szekéren hozott a faluba. Amint magamhoz tértem a rövid sokkhatás után, előbújt belőlem a kisördög: „Na, most megfizetsz a világ összes jegenyéjéért és hollójáért!” – s vártam a bosszúhoz kedvező alkalomra, ami tudtam, hogy rögvest el fog érkezni. Mit sem sejtő alárendeltem ezalatt majdnem kibújt a bőréből, hogy ilyen megtiszteltetés érte és kinyilvánította, hogy bár ő nem tudja, hogy mi a feladata egy pályaedzőnek, de ő mindent meg fog tenni, amit csak kérek tőle. „Abban biztos lehetsz!” – gondoltam magamban és megnyugtattam, hogy vakon rám bízhatja magát. Elmagyaráztam neki, hogy a pályaedző elsődleges feladata az edzői utasítások közvetítése a játékosok felé, s ennek a legjobb módja az, ha a pályaedző a játékosokkal együtt hajtja végre a feladatokat, mintegy példát mutatva

nekik. Géza egyetértőleg bólogatott oly vidáman, hogy féltem, mindjárt nótára gyújt, ezért rögtön nekikezdtem az edzés levezénylésének. Első alkalomra egy könnyed, ismerkedő, labdás foglalkozást terveztem, de úgy láttam, hogy egy ilyen kedvező alkalmat bűn lenne elszalasztani, nekiláttunk hát az alapozásnak. Nagyon nagy volt a hőség, ezért egy rövidebb, tíz-húsz kilométeres futást gondoltam ki. Lényegében körbe kellett szaladniuk a Kis-Musakon, fel a Darázs-patak völgyén, ahol tudtam, jó meredek az út, lefelé pedig a Szőke-hegy mellett, elég sziklás terepen kell haladniuk. A csapat élére Gézát állítottam és nagy komolyan felhívtam rá a figyelmét, hogy az első nap jól meg kell hajtani a népet, ezért erős tempót kell diktálnia legelöl. Szerencsétlen még el akart menni átöltözni valami könnyebb ruhába, de én ráripakodtam, hogy erre nincs idő és már sípoltam is: indulás. Három-négy óra múlva kerültek elő. Próbáltam poénkodni velük, hogy talán esett az eső a hegyen, hogy ennyire vizesek, de egyikőjük se vette a lapot, még Gézának sem állt füttyre a szája. A következő edzésen csak két középiskolás jelent meg, ők is csak azért, hogy izomláz miatt felmentésüket kérjék. Természetesen ezt nem adtam meg, viszont annyira voltam rendes, hogy számukra csak könnyed labdás gyakorlatokat vezényeltem. Miközben ide-oda pattogott a labda kettejük között, azon gondolkodtam, hogy vajon nagyon elvetettem-e a sulykot a múltkori edzéssel, de végeredményben abban állapodtam meg önmagammal, hogy Géza ideiglenes eltávolításáért nincs elég nagy ár. A játékosaim is fokozatosan visszaszoktak az edzésekre, hála a polgármester és a szörpüzemtulajdonos fenyegetéseinek, könyörgéseinek és anyagi ráhatásának. Géza is elősomfordált néhány hét múlva, azt hozva fel magyarázatként, hogy becsípődött egy ideg a derekában és így járni alig tudott, de most már szeretné tovább folytatni a pályaedzői munkát, s mivel én áldott jó ember vagyok, ezt meg is engedtem neki, hiszen gőzerővel közelgett a bajnokság. Egy keddi délelőttön Schjönberg bácsi robogott be hozzám kezeiben A/4 méretű papírokkal, melyeket elém helyezett és kikérte róluk a véleményemet. Egy újság tervezete hevert előttem. Schjönberg bácsi az utóbbi napokban felszívódott, s mint most kiderült, a visszavonultsága alatt ezen az újságon munkálkodott. Vígmajornak soha nem volt még saját lapja. Bár a 20-as években alakult egy olvasókör, ahol felmerült egy helyi újság megjelenésének ötlete, a gondolatot végül is nem követte tett. De most egy ilyen korszakos idea tárgyiasult formáját tarthattam a kezemben és engem is rögtön megcsapott az alkotás szele. Schjönberg bácsi tervei szerint a lapba a helyi értelmiség publikált volna. Az elkészített szedéstükörben – a kiadványt egyébként a hangzatos Majori Kurír névre keresztelte – több hasábot is üresen hagyott és csak a lap kb. felét töltötte meg rá

oly jellemző írásokkal, pl. egész nagy teret szentelt a bélyeggyűjtés népszerűsítésének. Úgy gondolta, hogy a kiadvány havonta jelenne meg és a helyi híreken kívül tartalmazna kulturális ajánlót, életmódtanácsokat, recepteket és helyet adna egy közéleti vitafórumnak is, amolyan „Olvasóink írták” módra. Az öreg két okból érkezett hozzám: szeretne megkérni, hogy a kultúrháznak, mint a helyi művelődés főhadiszállásának vezetője én is mártsam tintába a tollamat, valamint, hogy segítsem beprotezsálni a polgármesternél. Az előbbi felkérést lelkesen elvállaltam, azonban a másodikról megjegyeztem, hogy az kemény dió lesz, ismerve a polgármester hozzáállását. A mi Vedresünk azonban meglepően jól fogadta a dolgot, sőt talán még túlzottan is felpörgette magát. Először elárulta, hogy már ő is sokat gondolkodott egy lap indításán és lehet, hogy nem tudjuk róla, de szabadidejében szívesen írogat, s tehetségét szívesen állítja a Majori Kurír szolgálatába – már meg is fogalmazódott a fejében, hogy miről fog szólni a vezércikk. Ezt Schjönberg bácsi fanyalogva vette tudomásul, mivel a címoldalt magának tartogatta, de kompromisszumkészséget tanúsítva végül is engedett a polgármester kéréshez véletlenül sem hasonlító akaratának. Erre az megint rátett egy lapáttal, hiszen már a verseiről beszélt, amiről az egyik rokona, aki már írt egy másik helyi lapba, azt mondta, hogy nem rosszak. Erről a rokonról jutott eszébe a fia, aki rendkívül tehetséges, jó tollú író és mint a helyi élet egyik reménységének, feltétlenül teret kell adni. Ennél a pontnál Schjönberg bácsi úgy érezte, hogy már mindent megbeszéltünk, megköszönte a segítséget és a lehetőséget, a fejével intett és sietve elhagytuk a helyiséget, míg az öreg főszerkesztői helye veszélybe nem kerül. Hamarosan összegyűlt a szerkesztőség, ami kettőnkön kívül állt a Lovász házaspárból, felettesükből az iskolaigazgatóból, a két Vedresből, valamint Dörte néniből, aki a főzőcske rovatot kaparintotta meg. A helyi hírek Schjönberg bácsihoz és a polgármesterhez kerültek, a kultúrán az ifjabb Vedressel osztoztam, az életmód rész az iskolaigazgató hatáskörébe került, a Lovász házaspár pedig arról írt, amiről akart. 4:3 arányú szavazással egy tartózkodás mellett eldöntöttük, hogy Schjönberg bácsi lesz a lap főszerkesztője, a megírt cikkek hozzá futnak be és közülük majd ő szelektál, mi kerülhet be. A polgármesternek persze nem tetszett ez a megoldás, mert neki lett volna erre a posztra sokkal alkalmasabb jelöltje, így nemsoká ő és a jelölt sértődötten hazamentek, csak az iskolaigazgató maradt. Pár napra rá a megválasztott főszerkesztő feldúlva lépett be a kultúrházba, ahol én békésen egy képregényt lapozgattam. Az aktuális oldalon Rahan éppen megleckéztetni készült a gonosz törzsi varázslót, de hogy milyen módon, azt nem tudtam meg, mert Schjönberg bácsi rálökött a történetre egy papírlapot, mely eltakarta előlem a kibontakozó cselekményt. A bűnös papíron a polgármester vezércikke hevert, szépen, sorkizárva, legépelten. Az írás köszöntötte a falu lakóit, felsorolta az elmúlt évek áldásos cselekedeteit,

melyek az író szerint sorra a falu vezetésétől jöttek, végezetül mindenkinek szerető figyelmébe ajánlotta az új lapot, mint az önkormányzat legújabb szülöttét. Schjönberg bácsi dühöngött egy sort, majd beült az egyik sarokba, ahol kanyarított egy ellen-vezércikket, melyben a faluvezetést ostorozta és feltárta a lap indításának hiteles történetét. Dolgavégeztével útrakelt, hogy rábírja a Lovász házaspárt hasonló hangvételű cikkek megírására. Így az első szám tartalma elég eklektikusra sikerült. A Majori Kurír – melyet 150 példányban másoltunk le a kultúrház rozzant fénymásológépén – erős szelet kavart, mégha a Gyula-Bálint összetűzés tornádójától messze is állt. Nem lehetett találni olyan embert a faluban, aki elégedetlen lett volna a lappal, igaz olyat se, aki elégedett, hiszen mindenki megtalálta a maga véleményének megfelelő cikket, amit örömmel üdvözölt, és az ellenkezőjét is, amin fel volt háborodva, hogyan közölhetünk ilyen szennyet. A következő szerkesztőségi ülésünkön, amely az egy hónap múlva megjelenő lapszámot volt hivatott előkészíteni, ennek megfelelően puskaporos volt a levegő. A polgármester ragadta magához a szót és leplezetlen terrorba kezdett: mindenféle felforgató söpredéknek lehordott minket, akik megbontják a lakóhelyük békéjét, az írásaiban összehordott hazugságokért Schjönberg bácsit perrel fenyegette, a Lovász házaspárt figyelmeztette, hogy ha esetlegesen ősztől csak a napköziben lesz lehetőség számukra (az igazgató fenyegetően bólogatott), akkor majd elgondolkoznak rajta, hogy miket írnak, engem pedig egyszerűen talpnyalónak, az előbbi bűnözők gerinctelen kiszolgálójának nevezett és megígérte, hogy ezután majd a körmömre néz. Én persze rögvest önvizsgálatot tartottam, de nagy fejtörés ellenére sem jöttem rá, hogy mitől veszélyesen ellenzéki a lapban megjelent három cikkem, melyek a Majori előre felkészüléséről, Vígmajor természeti értékeiről, valamint két népi eledelről, a máléról és a puliszkáról szóltak. Közben valamennyi szidásból kimaradhattam, mert arra riadtam, hogy a polgármester hozzám szól, miszerint „Nagyon veszélyes, ecsém, amit csinálsz, de már nem sokáig csinálhatod!”. Na, ezen megint el kellett merengenem, hogy mi az a dolog amit csinálok is, meg veszélyes is, mígnem rájöttem, hogy az én vajszívű főnököm valószínűleg a bejárat fölötti ablak pucolásáról beszél, hiszen azt tényleg rizikós megpucolni, főleg arról a billegős létráról az én tériszonyommal. Sőt, bizonyára arról van szó, hogy ezt az a drága jó ember nem hagyja csinálnom és átküld egy takarítónőt. „De hiszen akkor félt engem! Hát csak szeret!” – világosodtam meg és elteltem hálával a még mindig szónokló Vedres iránt. Ilyen logikával végül is sikerült megnyugtatnom magamat, de azért ezzel a magyarázattal kapcsolatban legbelül csak maradt némi hiányérzetem. Schjönberg bácsi meglepően higgadtan, szó nélkül hallgatta végig ezt a kitörést. Ő ekkor már tisztában volt a válaszlépéssel: a következő szám címlapján a fentieket egy az egyben leközölte. Sőt, mint főszerkesztő a beadott anyagokat is alaposan

átrostálta: a polgármestertől mindössze egy nyolcsoros írást tett be, mely az utcák virágosításáról szólt, a fia pedig egy miskolci mozgásművészeti csoport kritikai elemzésével vétette észre magát a hasábokon. A mi Vedresünk mikor ezt meglátta, rögvest átrobogott hozzám, elémcsapta a friss lapot és csak ennyit kérdezett: „Ez mi?”. Bátortalanul magyarázkodni kezdtem a közszolgálati médiumokról, de egyből közbevágott és síri hangon ennyit mondott: „Te tudod, ecsém, hogy mit csinálsz!”, majd otthagyott engem, az ím íly zord módon otthagyott havilappal. Ekkor már nagyon untam, hogy ez az ember mindig rébuszokban beszél, inkább elővettem a polcról egy agyonhasznált Kockás képregényújságot és belemerültem Pifu és Brutus kalandjainak értelmezésébe. Rövidesen megtalálta a polgármester a megfelelő megoldást. Hívatta Schjönberg bácsit és kérte tőle a lapalapítási engedélyt. Az öreg erre csak hebegett-habogott, mert erről bizony teljesen megfeledkezett a nagy lelkesedés közepette, egyetlen mentőöve az volt, hogy a polgármester is publikált az újságban. Előbbi erre természetesen egyből nyeregben érezte magát és közölte, hogy őneki, mint egyszerű szerkesztőségi tagnak az engedélyeztetéshez semmi köze, ellentétben a főszerkesztővel. „Tudja, hogy ezért fel is jelenthetném?” – kérdezte a teljesen összezavarodott öregtől és nagy hirtelen megíratta vele a lemondását a főszerkesztői posztról. A következő napokban a szerkesztőség ellenzékinek titulált tagjai is eljuttattak egy-egy hasonló tartalmú levelet az önkormányzathoz, amelynek vezetője ezután nem sokkal elintézte a lap engedélyeztetését. Az újság külleme és tartalma ettől kezdve alaposan megváltozott és új korszakot jelezve a neve Majori Hírmondóra változott. Bár 6-7 kiadást megélt, ez a kiadvány a kezdeti schjönberges időkhöz képest alaposan elszürkült s teljesen a helyi vezetés érdekeinek rendelődött alá, annál is inkább, mert a két Vedres írta a cikkek 90%-át. Az újságírói karrierem derékba törését szinte szerencsének tartottam, bár ezt titkoltam az öreg svéd elől. Megnőttek ugyanis a teendőim, hiszen a labdarúgócsapat menedzselése mellett egy régészeti ásatás szervezési feladatai is az én nyakamba kerültek. Történt, hogy egy szépnek ígérkező nap verőfényes délelőttjén beállított az irodámba Rákócz István, a helyi tévészerelő és közölte, hogy a Vajdavár lábánál sírokra bukkant, amiről már szólt a régészeknek, akik éppen most vizsgálódnak a helyszínen, ha akarok tartsak én is vele és nézzem meg a temetőt. Kint a terepen három régész görnyedezett két, félig elhordott sír fölött. Spaklikkal és szikékkel bontogatták a megmaradt csontokat, ecsetekkel söpörték le a port róluk. Lassan egy-egy honfoglaló maradványa bontakozott ki a keményre száradt talajból, mellettük néhány nyílcsúcs és kengyeltöredék. A kis emelkedő, mely a sírokat rejtette, erősen megcsappanva szomorkodott: egy szilasi építési vállalkozó, a terület tulajdonosa hordott el belőle jó darabot házak alapozásához. A régészek fejcsóválva bámulták a megmaradt nagy gödröt, csak egyikük sütötte el gyenge

poénként, hogy az alapokból talán egy jobb temetőt össze lehetne szedni. A domb megmaradt részein azonban további sírokat sejtettek, így azzal köszöntek el, hogy hamarosan egy kisebb régészcsapat tér ide vissza és megmenti ami még megmenthető. Rákócz Pista, aki nem csak régészetmániás volt, de óriási lokálpatrióta is, magánkívül volt az örömtől, hogy két szenvedélye ilyen sikeresen egyesül Vígmajor történetének első régészeti feltárásában. Rögtön körbenyargalt a falun, szállást foglalt, az önkormányzattól pénzt csikart ki, támogatókat szerzett, hogy a régészek – előreláthatólag egy hetes – itt-tartózkodását megfelelően tudjuk biztosítani, én meg mint csendestárs és hivatalos közeg segítettem neki ebben. A propagandagépezet is beindult: az ekkor megjelenő Majori Hírmondó fél oldalas előzetesben hívta fel a figyelmet a feltárásokra, plakátok virítottak a forgalmasabb helyeken, készült egy hangoskazetta, melyet időnként bejátszottam a kultúrház hangszóróján, sőt Pistát foglalkoztatta egy, a főtéren felállítandó hatalmas óra gondolata is, mely visszafelé számolta volna az időt a nagy napig, de ez anyagi problémák miatt nem valósult meg. Végül öt régész érkezett, közülük hárman másodéves hallgatók voltak Szegeden. Hozzájuk csatlakozott még egy kisebb, helybeliekből álló segédcsapat, úgymint a Lovász házaspár, Schjönberg bácsi, Pista és én, valamint az ifjabb Vedres, aki fél nap után hazament, mert leégett a háta. Mi is erősen elviselődtünk a betonkemény talaj ásásában és abban, hogy két napig egy kutyakoponyán és némi marhacsonton kívül csak egy üres szemetesgödröt találtunk. Harmadnap azonban koppant az ásó, reccsent a csont és egy szép, viszonylag épen maradt honfoglaló került elő némileg elszántott fejjel, de vékony ezüst karperecekkel, vállánál pedig egy erősen oxidált fokossal. Volt nagy öröm és dorbézolás a sírnál – szisszentek a kóláspalackok, hasadt a dinnye, spriccelt a szódavíz, sőt néhány kissé meglágyult müzliszelet is előkerült. Ezután úgy ment minden, mint a karikacsapás. Az utolsó napokban többször felhangzott a Lovász házaspár hölgytagjának sikkantása, mely egy-egy újabb sír megtalálását jelezte és villanyozta fel újból és újból az ásatást vezető tanár urat: „No, még egy hulla!” Legtöbbjük erősen elszántva került napfényre, de volt egy ép is melyet arccal a föld felé temettek, illetve egy másik sírban a csontdarabocskák között hevert egy szép, kígyófejes karperec. Összesen kilenc sírt tártak fel a régészek, akik mindenkit megnyugtattak, hogy a leletek csak időlegesen kerülnek el innét, amint lesz Majorban múzeum, rögtön visszakaphatjuk ezeknek a másolatait. Bár ez nem tűnt valami gavalléros ajánlatnak, hiszen a múzeumalapítás még csak ötletként sem fogalmazódott meg a majori fejekben, Rákócz Pista mégis úgy megörült, mintha már a leendő látogatók is kint toporognának az ajtó előtt nyitásra várva. Kiszemelt egy kuriális jellegű épületet, amelyet a XIX. század elején egy rovott múltú, lecsúszott katonatiszt

emelt és töltötte el benne utolsó éveit, jelenleg pedig a közmunkások teljes szerszámarzenáljának tárolására szolgált. Így, helyiséggel ellátva nekiláthatott a városvezetés megpuhításához. Az ásatások zárónapján egy kis mulatsággal egybekötött záróvacsorát rendeztünk a kultúrház udvarán, ahová a régészeken és a helyi segítőkön kívül az önkormányzati dolgozók is meghívót kaptak. Egészen hangulatos este volt – a bográcsban pörkölt rotyogott, a csillagok alatt tábortűz világított, a tábortűz mellett pedig a faluban nagy népszerűségnek örvendő Kacsa Duó szolgáltatott térzenét. Pista úgy intézte, hogy a polgármester mellé kerüljön és egész este fűzte a bajuszos faluvezetőt a helytörténeti gyűjtemény ügyében, annyira sikeresen, hogy éjfél körül Vedres megkocogtatta a poharát, tósztot mondott a régészek egészségére, majd ünnepélyesen kijelentette, hogy két éven belül a falu múzeummal fog rendelkezni, amit szűnni nem akaró taps fogadott. Persze, másnapra kijózanodott, s mikor Rákócz Pista felkereste, hogy megbeszéljék a tennivalókat zavaros fejtegetésbe kezdett arról, hogy ő egész este a múzeum ügyén gondolkodott, alig aludt (ezért olyan gyűrött az arca), és arra a következtetésre jutott, hogy bár ő személy szerint majdnem meghal a vágytól, hogy a faluban létesüljön egy helytörténeti gyűjtemény, de a jelen helyzetben, mikor az embereket a mindennapi megélhetés problémái nyomasztják, fényűzésnek tűnne és rossz vért szülne, ha az önkormányzat ilyen sokadrendű feladatra költene pénzt – mondta ezeket egy szuszra, majd egy hidegvizes zsebkendőt helyezett el a homlokán. Szomorúan vettük tudomásul a döntést, de hát ha a polgármester ilyen alaposan végiggondolta, akkor bizonyára ez a helyes – bár az sehogyan sem fért a fejembe, hogy mikor volt ideje gondolkodni. Felrémlett előttem egy izzadt, kövér, bajuszos férfi képe, aki borosüveggel a kezében torkaszakadtából ordít, hogy „Mindhalálig Kacsa Duó!” és minden útjába kerülő asszonyt megtáncoltat. Valószínűleg tánc közben gondolkodhatott - nyugtattam meg magam – és biztosan attól a sok gondolattól szédült meg annyira, hogy hajnalban beleesett a még pislákoló tábortűzbe, s csak némi homok segítségével tudtuk eloltani rajta a zakót. Emlékezetes, szép este volt. Eszter is kitartott majdnem éjfélig, hiszen legnagyobb meglepetésemre eljött a buliba. Nem egyedül érkezett. Egy helyi fuvaroslegény kísérte, akivel néhány hete ismerkedett meg az autóbuszon. Mindkettőjüknek Miskolcon akadt dolga s egymás mellett ülve tették meg az utat. A hangszórókból halk melódiák szóltak, ők pedig beszédbe elegyedtek egymással. A fiú elmondta, hogy jelenleg házat keres a faluban, szép nagy kerttel, gazdasági épületekkel, ahol tarthat kecskét, disznókat, tyúkokat. A kertet ősszel felszántja, tavasszal meg majd veteményez bele borsót, sárgarépát, petrezselymet, egy kis részt pedig meghagy szamócának. Sok-sok gyümölcsfája lesz, főleg őszibarack, mert azt nagyon szereti. „Pláne ha jó lágy…” – lehelte közbe Eszter. Később, mikor már kifogytak a szóból és a fiút elnyomta a

buzgóság, Eszter továbbfolytatta az ábrándozást kertekről, szobabútorokról, háziállatokról. A fiú egyenletesen szuszogott az ülésen, nem sejtve, hogy a mellette helyet foglaló lány fokozatosan töltődik fel szerelemmel irányában miközben ő békésen cuppantott egyet-kettőt álmában. Eszter Miskolcról hazatérve sem hagyta kihűlni a bimbódzó kapcsolatot, egyremásra kereste a fiú társaságát, s az , amikor meglátta Eszter szép, nagy, ápolt, gondozott kertjét, rögtön úgy érezte, hogy megtalálta az igazit és erősen el kezdett gondolkodni a családalapításon. A záróvacsorára már kéz a kézben érkeztek. Eszter igyekezett felhőtlenül boldognak látszani s a köszönésen kívül szinte tudomást sem venni rólam. Tüntetőleg járt-kelt előttem új barátjával, s ha lehetett egy-egy tüskét belém nyomott: tánc közben a fiú vállára borult vagy combjára húzta meglepett partnere kezét. Legszívesebben elmentem volna haza, de mint házigazda, ezt nem tehettem meg – így beültem egy félreeső zugba és sötéten bámultam magam elé, s ha valaki szólt hozzám, annak nem válaszoltam. Borongós gondolatok jártak a fejemben. S hogy a baj nem jár egyedül, még a polgármester fia is mellém telepedett egy rövid időre, elújságolva, hogy szeptembertől elkezdi az egyéves középfokú művelődésszervezői kurzust, s ha jövőre végez, majd ő is szeretne valamilyen kultúrházban elhelyezkedni. Szavai nyomán sötét árny telepedett a lelkemre, de mielőtt jobban belegondoltam volna a jövőbe Eszter libbent oda hozzánk és nagy kacagás közepette felkérte az ifjú Vedrest táncolni, persze úgy, mintha én ott se lennék. Szomorú világ járt rám. Az egyik este, mikor a fülledtség annyira megtelepedett a szobámban, hogy a csótányok is csak vonszolták magukat, megelégeltem a forgolódást és a lepedő további összegyűrését, halkan, hogy az éber alvó Kanyáriné ne vehesse észre, leóvakodtam a térre. Ahogyan ültem a virágszagú estében és néhány idióta csillag hunyorgott rám, Ivett jutott az eszembe. Egyedül állt egy kosárlabdapályán, a haját a füle mögé simította, koncentrált, dobott, majd felugrott a lepattanóért. A távoli hegyekkel a háttérben magányosnak és törékenynek tűnt – legszívesebben belekapaszkodtam volna, hogy fel ne kapja és el ne vigye a szél. Lehet, hogy ezt kellett volna tennem. Akkoriban alig-alig gondoltam Ivettre. Lekötötte a figyelmemet Eszter, de akkor este úgy éreztem, hogy Ivett megint győzött felettem, mint mindig. Sokáig kint ücsörögtem még a padon, csak néhány flegmatikus béka haladt el slampos ugrásokkal a cipőim előtt. Sajnos a visszafele út már nem sikerült zökkenőmentesre. A szállásra benyitva Kanyárinéval találtam magamat szembe, aki egy kis éjszakai nassolás kedvéért ébredt fel, s most egy éjjeli lámpa fényében egy termetes sült kolbászt falatozott. Persze ő késői kimaradásomban nőügyet sejtett, amire pajzán célzásokat tett, s mikor én elhárítottam a vádakat viccbe burkolva különféle testi szolgáltatásokat

ajánlott fel a részemre. Az utóbbi időben, mikor megtudta, hogy Eszterrel megszakadt a kapcsolatom egyébként is nagy rohamokba kezdett – erősen festette magát, mélyen dekoltált blúzokat és miniszoknyát viselt magassarkú cipővel, amitől csak úgy duzzadtak a viszerek a lábán. Ha otthon voltam, állandóan mellém ült, egyre közelebb és közelebb, szájában Negro cukrot cuppogtatott, mert azt hitte, hogy az szexi és felizgatja a férfiakat, de nekem csak a szőr állt fel tőle a hátamon. Igyekeztem a legkevesebb időt otthon tölteni, életem a kultúrház, Fekete Macska, focipálya háromszögben zajlott. Az utóbbi a bajnokság közeledtével egyre hangsúlyosabb szerepet kapott – heti két edzéssel készültünk. Az edzésterven is módosítanom kellett: hanyagoltam az erősebb fizikai megterhelést, mert féltem, hogy egy hosszabb futás után már nincs az a polgármester, aki rá tudná venni a csapatot a futballozásra. Helyette technikai gyakorlatokat végeztünk, ami rá is fért az állományra, mert nem hemzsegtek közöttük a labdazsonglőrök. Egyedül a targoncás kezelte jól a bőrt – neki viszont jelentős súlyproblémái voltak – a többieknek nagyon kellett koncentrálni, hogy egy-egy labdalevétel vagy átadás elfogadhatóra sikeredjen, sajnos ez az összpontosítás többnyire hiányzott. Természetesen próbáltam a csapat technikai felkészültségén javítani, de jelentősebb javulást egyedül a partdobások helyes elvégzésénél értünk el. Sejtettem, hogy a csapat tudása kevés lesz a megye II. osztályban és ez az első edzőmérkőzésünk alkalmával be is bizonyosodott. A szomszédos Szilasháton egy középiskolásokból álló vándortábor pihente ki fáradalmait, akik egy vacsora ellenében vállalták, hogy kiállnak ellenünk meccselni. A vacsorát egyébként Kanyárinéból csikartam ki fél óra udvarlás árán – ez a 30 perc volt edzői pályafutásom legnehezebb időszaka, ráadásul ami utána következett, az sem volt kutya. A meccs már ott rosszul indult, hogy ellenfelünk majd egy órás késéssel futott be, mert az aznapi gyalogtúrájukon eltévedtek és csak 10 kilométernyi pluszgyaloglás árán jutottak el a táborig. Többeknek annyira feltörte a cipő a lábát, hogy lépni is alig bírtak, így nem tudtak kellő létszámban megjelenni. Vészmegoldásként egy vállalkozó kedvű szakácsné érkezett velük, aki a balszélső pozícióját foglalta el. A kétszer fél órás derby jól kezdődött a számunkra. Egy lecsúszott előreívelés megpattant egy göröngyön, s a jobbra mozduló kapus mellett a bal sarokban kötött ki. Ezután okosan, taktikusan próbáltuk tartani az eredményt, mely abban nyilvánult meg, hogy minden labdát a lehető legtávolabbra rúgtak a fiúk. A hősies védekezés mégsem hozta meg az eredményét: negyed óra múlva a fáradtság jelei mutatkoztak a csapaton, igaz ekkorra már fordított az ellenfél és 3:1-re vezetett. Különösen a szakácsnő volt elemében, akit egyszerűen képtelenek voltunk tartani: szerencsére beadásait a társai sorra elvétették, kétszer pedig a kapufa mentett. A szünetben a fél csapatom cserét kért, többeknek begörcsölt a lába, ketten pedig a fáradtságtól elaludtak, így a tartaléksornak is lehetőséget adtam, köztük a

polgármester fiának. Ő leginkább a partvonal mellett sétálgatott és nagyokat köpött, majd mikor a negyedik kötényét is magkapta a szemben játszó tizennégyévesforma vézna sráctól akkurátusan belerúgott minden arra járóba. Közben a szakácsnő besarkalta csapata hetedik, önmaga harmadik gólját, én pedig 25-ről 30 percre tekertem előre az időmérő órát, hogy a súlyos vereséget elkerüljük. „Itt már csak a pedagógia segíthet!” – gondoltam, s az öltözőben elkezdtem lelket önteni a fiúkba. Dicsértem a fergeteges kezdést, kiemeltem, hogy a 10. percben milyen jól sikerült egy visszapassz és örömömnek adtam kifejezést amiatt, hogy még a második félidőben is milyen nagyszerű sprinteket láttam, igaz, azt már nem tettem hozzá, hogy a labdaszedő gyerektől, akit vízért szalajtottam. Az íly módon helyrerázott csapatnak a következőkben már nem mertem edzőmérkőzést szervezni, bár mikor meghallottam, hogy a szilasháti táborban általános iskolások vannak, akkor nagy volt a kísértés. Ehelyett inkább a labdalevételt gyakoroltuk és a gyengébbekkel a szabályokat néztük át, mert ebben elég erős volt a lemaradásunk. Aztán elérkezett a nagy nap. Remegő lábakkal, görcsbe szorult gyomrokkal szálltunk be a bérelt buszba és indultunk a Kerőcei TE félelmes hírű otthonába. Ez az egyesület az előző évben a 16 indulóból az előkelő 14. helyet csípte meg miután egy csapatot kizártak a bajnokságból, egyet pedig 15 pont levonásával büntettek. Bár néhányan eligazoltak közülük, még mindig jó játékerőt képeztek, amit sajnos bizonyítottak is. Rutintalan csapatomat 8-0-ra páholták el, pedig a második félidőben felcsillant annak a lehetősége is, hogy megússzuk verés nélkül, mert eleredt az eső és csúnyán villámlott, de az aljas játékvezető nem volt hajlandó lefújni a meccset. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem érdemeltünk győzelmet, mert a félpályán csak akkor jutottunk át, mikor a kapott gólok után a kapusunk dühében elrúgta a labdát és valaki érte ment, hogy elvégezhessük a középkezdést. Ez a vereség lelkileg nem viselte meg a csapatot, mert jó sportemberekhez méltóan már a következő mérkőzésre koncentráltak: következett a harcok harca, a presztízsek presztízse, a mérkőzések mérkőzése a Vígmajor – Szilashát rangadó, méghozzá hazai pályán! A motivációval nem volt gond és irdatlan hazugságok árán még azt is sikerült elhitetnem a srácokkal, hogy van esélyünk, így tizenegy lilakékbe öltözött oroszlán szaladt ki az itt-ott kecskeganéval dúsított gyepre. A meccset sajnos már ott elbuktuk, hogy az ellenfél kezdett, így labdaérintés nélkül kaptunk gólt. Annyit viszont sikerült elérnünk, hogy a középkezdést elvégző játékos bokájára ketten rácsúsztak, így az ellenfélnek már az első percben muszáj volt cserélnie. A szurkolóink is fergeteges biztatásba kezdtek, elnyomva azt a két tucatnyi szilasit, akik átmerészkedtek. Hála a jó atmoszférának és a megfelelő koncentráltságnak a következő három percben nem kaptunk gólt, igaz, utána rögtön kettőt is. Ezután rövid ideig állt a játék, mert Bakó bácsi úgy gondolta, hogy a

málnás felé a pályán keresztül vezet a legrövidebb út és meg kellett várnunk míg végiggurul a felezővonalon – hiába, öregember lassan teker. Míg Bakó bácsi megfontoltan nyomta a pedált az erdő felé, a labda újra útjára indult. Foltos, aki kevés sikerrel próbálta kicselezni ellenfelét a középpályán elkeseredésében, hogy őt nem hagyják játszani, belekönyökölt az ellenfele arcába, akit később orrcsonttöréssel szállítottak kórházba. Az ápolás alatt a szilasiak nekiestek a bűneit bánó Foltosnak. Ő ártatlanságát bizonyítva bocsánatot kért a sértettől, bátorításként még az arcát is megpaskolta, mire az ordítani kezdett. Az ellenfél játékosai ekkor rendkívül sportszerűtlenül Foltos anyját kezdték el szidni, persze ő válaszreakcióként leköpött minden közelben állót, még a békíteni igyekvő játékvezető is kapott egy adagot. Erre a szilasiak rátámadtak Foltosra, a játékosaim a szilasiakra, a szilasi szurkolók a játékosaimra, a vendégszurkolókra meg a majoriak. Egész csinos tömegverekedés lett belőle. A rendezők – két helyi nyugdíjas – bölcsen nem avatkoztak bele, inkább eldöcögtek telefonálni a rendőröknek. Látván, hogy a helyzet hamarosan megoldódik, a meccslabdát igyekeztem kimenteni a verekedők közül. A megkaparintott játékszerrel a hónom alatt, egy sztoikus bölcs nyugalmával néztem a csetepatét. Hamarosan egy melegítős férfi állt mellém és ketten bámultunk. Mivel éreztem, hogy rokonlélekkel van dolgom, keserűen felsóhajtottam: „És mindez egy szimuláns szilasi miatt…” Honnan tudhattam volna, hogy éppen az ellenfél klubigazgatója állt oda hozzám? Jó néhány percembe telt mire sikerült leráznom az egész szakmai stábot, főleg azt az átkozott gyúrót, aki nagyon jól bírta a futást. Egy elhanyagolt udvaron belebújtam a méter magas dudvába és lihegtem, lihegtem. Annyit azért köszönhettem a szilasiaknak, hogy jó messzire kerültem a sportpályától, így a megérkező rendőrök nem gyűjtöttek be. Ez volt az utolsó meccsünk a bajnokságban. Elmentünk néhány tárgyalásra, majd az egész hercehurcának vége lett. A csapatot kizárták, a pályát betiltották. Eladtuk a szerelést, a labdát, meg a kapuhálókat – kellett a pénz a szilasiak buszának a javítására. A meccset követő hétfő délelőttjén természetesen hívatott a polgármester. Lehúzta a redőnyöket, félhomályban üldögélt, de azért így is jól látszott egy öklömnyi daganat a bal szeme helyén, tanúsítva, hogy faluvezetőnk is szurkolni volt vasárnap délután. Egészen halkan kezdte a mondanivalóját – felhívta a figyelmemet néhány kapitális szakmai hibámra, melyek legnagyobbika az volt, hogy nem játszattam a fiát. Felhánytorgatta, hogy a csapat játékán nem látszott semmiféle elképzelés, hiányzott az erőnlét, majd immár erősebb hangon rátért arra, hogy miféle söpredéket szedtem én össze, ilyen emberekkel nem képviselhetjük a falut és Vígmajor történetének szégyenfoltjai vagyunk. Nem szóltam semmit, részint éreztem, hogy van ebben valamennyi igazság, részint vártam, hogy csituljanak a hullámok.

Néhány hétig nem láttam a polgármestert, de egy szép napon szokásától eltérően személyesen keresett fel a kultúrházban. Egy darabig komoran nézelődött, majd mikor rájött, hogy csak ketten vagyunk a helyiségben, egy széles mosoly kíséretében megveregette a vállamat és cinkosan súgta: „Ecsém! Kizárták Szilast is!” Teljes gőzzel zajlott az a maratoni futóverseny, amelyen az élet napjai indultak. A több tízezernyi versenyzőből kiesett mindig egy, de a megmaradtak újra nekivágtak a kelettől nyugatig ívelő távnak. Lassan gördült az élet Vígmajorban. A két öreg visszaszokott a kultúrházba és egész délelőtt kopogott a kaucsuk labda, Eszter eljegyezte magát a fuvaroslegénnyel, aki szemmel láthatóan zárkózottabb lett, Rákócz Pista szerzett egy fémkereső készüléket és egész nap a környéket kutatta, Schjönberg bácsi pedig behúzódott a házába és régi képeslapok gyűjtésének szentelte az idejét. Egyedül az öreg Duracell tűnt el a színről, aki nem bírta a hőséget és hűvös szobájában járt körbe-körbe, mint a motolla. Csendes délelőttjeimen új látogatóm akadt. Egy halk szavú fiatalember kéredzkedett be minden nyitás után az olvasóba. Amikor beszélt lesütött szemmel, idegesen gyűrögette az állandóan nála lévő reklámtáskát. Pontosan másfél órát töltött minden nap a házban. Hallgatta a halk zenét, figyelemmel kísérte a pingpong partikat, vagy a magazinokat lapozgatta, melyek közül leginkább a Kertészet és szőlészet kötötte le. Távozás előtt általában odajött hozzám és megkérdezte, hogy milyen programok lesznek aznap a kultúrházban. „Ma semmiféle programunk nem lesz.” – feleltem neki napról napra, mire mintegy utolsó szalmaszálként visszakérdezett: „Akkor semmi nem lesz?” Ezután már csak egy rövid „nem” volt a felelet, ő még téblábolt egy kicsit reménykedő szemekkel, majd szinte észrevétlenül, köszönés nélkül elment. A faluban úgy nevezték, hogy a Szilvási fiú. Az apja fontos pozíciót töltött be – ő volt a falu bolondja, jámbor, ábrándos lélek, telve félelemmel és hittel. Zavarodott lelkiállapotában a közelállók mindig hallották, hogy valamilyen imádságot mormol, minél jobban fél, annál hangosabban. Egy régi május elsején, épp a nevezetes ügybuzgó tanácselnök uralma idején feltévedt a főtéren felállított pódiumra, mely előtt a felvonulás folyt. Mivel senki sem tartózkodott ott, a székek jó kényelmesek voltak ő pedig fáradt, hát leült az egyikre és rögtön elaludt. Míg az emelvényen, jó méterrel a falu felett álmodta álmait, a tanácselnök nagyon kínlódott és erősen izzadt. Magasrangú elvtársak érkeztek a megyétől, mindent szemrevételeztek, mindenre rákérdeztek és mindent bíráltak. A tanácselnök sürgött-forgott, kedveskedett, kávét és italt hozatott és az emelvényen is a legjobb helyre ültette a vendégeit, akik így épp a szunnyadó bolond mellé kerültek. A faluvezető, aki csak ekkor vette észre a hívatlan vendéget, nem hiába járt szemináriumra, rögtön érezte, hogy baj van. Levitetni már nem merte a halkan fel-felhorkantó Szilvásit, mert félt,

hogy az elvtársak a biztonsági intézkedések elmaradása miatt kikezdik. Így csak a jószerencséjében bízott és abban, hogy a bolond elég fáradt és végigalussza az ünnepséget. Eleinte jól indult minden. Az elvtársak kezdtek feloldódni az elfogyasztott vodkák hatására és a felvonulásra kirendeltek is szépen gyülekeztek. A baj ott kezdődött, hogy az egyik parasztbácsi, aki azt a szerepet kapta, hogy spontán legyen, a bricsesze zsebéből előhúzott egy papírcetlit, majd a rajta lévő szöveget hangosan, bár kissé tagoltan olvasva elkiáltotta magát: „Elvtársak! Énekeljük el az Internacionálét!” Erre egy emberként pattant talpra az egész emelvény, felriasztva a bolond Jóskát, aki hirtelen azt hitte, hogy újra kitört a háború és hangosan szavalta: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” A helyzetet az mentette meg, hogy a zenekar rázendített az indulóra és az általános éneklés közepette a tanácselnök hátralopózott és nyakánál fogva lerántotta a még mindig imádkozó bolondot a pódiumról. Talán én is éppen ott ültem a téren, ahol egykor az emelvény állott és két megrettent, koszos cipős bolondláb meredt az égnek zuhanás közben. Lehet, hogy éppen ott verte fel a port Szilvási Jóska elpüffenő teste valaha, ahol az a pad állt, amelyről figyeltem a majori szerda délután villanásait, különösen a lányokat, akik fiatalok voltak, vidámak és kívánatosak. Az utóbbi időkben egyre inkább elterpeszkedett bennem a magány. Elég szűkösen érezhette magát, mert hol itt szúrt, hol ott nyomott, s néha-néha megkongatta szívemet, a vén temetői harangot. Persze akadt más testrészem is amely hiányát érezte egy hű társnak és még azt se bánta volna ha az a társ nem annyira hű. Mindenestre ha a férfiembernek két ilyen lényegi szerve ugyanarra gondol, azt komolyan kell venni. Nagyhirtelen számba vettem a faluban található lányokat: az egyik azonban csúnya volt, a másik túl fiatal, amelyik tetszett, annak már volt valakije, Kanyáriné pedig csak valami katasztrófahelyzetben jöhetett számba, akkor is erős fenntartásokkal. Ahogy a nagy számítások közepette jobbra-balra járt a szemem, megláttam Bodrogi nénit, amint egy telepakolt csíkos szatyorral meg egy kétkilós kenyérrel a hóna alatt billeg hazafelé. „Istenem, fától az erdőt!” – kaptam a fejemhez és elémtűnt egy barna szempár, egy mosolygós arc, egy aprócska lány, aki mindig oly kedves volt hozzám a boltban. Egész este Klári zúgott a fejemben. A fürdőszobában hosszasan ácsorogtam a tükör előtt, igazgattam a hajamat és próbáltam valami előnyös testtartást felvenni, ami sehogyan sem ment. Kitartó kísérletezés után végre sikerült olyan pozícióba kerülnöm, hogy a fénysugár úgy világította meg az arcomat, hogy a szokottnál kevésbé tűntem csúnyának. Néhány percig ebben a beállásban maradtam, s mikor végre elég önbizalmat csepegtettem magamba végiggondoltam, hogyan valósítsam meg a Klári meghódítására indítandó manővert. A másnap reggel a boltban talált. Kihasználtam, hogy Irma néni áruért ment és lendületes udvarlásba kezdtem: olyan kapitális bókokat mondtam a zavarában a

polcra pakolgató, majd ugyanazokat az árukat leemelő lánynak, hogy még a szardíniás dobozokban is feszélyezve forgolódtak a halak. Klárinak viszont tetszett a széptevés – hol elpirult, hol viháncolt, de egy pillanatra sem szakította félbe próbálkozásaimat. Amikor már minden szóbahozható testrészének kielemeztem a tökéletességét és szemmel láthatólag Klári is nőtt néhány centit a dicshimnusz alatt, felvetettem egy randevú gondolatát. A lány nem kérette magát, így gyorsan megegyeztünk az este hétben, hogy romantikus alkonyati sétát tegyünk a környéken. Délután beültem egy kádnyi illatosított vízbe és vártam, hogy az aroma belémivódjék. Kanyáriné, akit felizgatott, hogy meztelen férfi tartózkodik a fürdőszobájában öt percenként bekopogott és érdeklődött, hogy jól vagyok-e. Csak akkor hagyta abba a járőrözést amikor énekelni kezdtem – bizony, ezt nála fanatikusabbak is nehezen tűrnék. Az óvatosság kedvéért még a mosdóból kifelé jövet is daloltam, s számításom bevált: az özvegynek nyoma sem volt, a hangom úgy taszította, mint fokhagyma a vámpírt. Klárinak hasonló lehetett a délutáni programja az enyémhez, mert őt is búraként vette körül az illatfelhő. Egy-egy arcra adott bátortalan puszi és néhány „hogy vagy” és „szép esténk van” után lassan, de biztosan elindult a társalgás. Feljöttek gyerekkori és munkahelyi élmények, történetek régi barátokról, vágyak, álmok és a szürkület beálltával egyenes arányban szexuális jellegű célzások. Nekem egy idő óta amúgy is minden célzás szexuális jellegű volt, főleg, hogy a kívánt lány jó néhány számmal szűkebb ruhákban domborodva sétál mellettem. Lépéseinket igyekeztem egy, az erdőben megbújó diszkrét kis tisztás felé terelni, ahol selymes fű és jól takaró bokrok várnak ránk. Klári, vagy mert nem sejtett semmit céljaimból, vagy mert mindent tudott, a legnagyobb természetességgel követett az egyre sejtelmesebbé váló sűrűségbe. Vicceket meséltünk egymásnak, egy szederbokorról termést szemeltünk, keresztbe fekvő ágakat ugráltunk át. Egy korhadt, vén farönkön pihegtük ki magunkat – a lány résnyire nyitott ajkakkal kapkodta a levegőt, ahogy rámnézett, szemében visszatükröződött a telehold. Egyre közelebb hajoltam hozzá, hogy magamhoz húzzam, hogy megcsókoljam, hogy beleharapjak hamvas nyakába, de hirtelen olyan erős hasfájás tört rám az úton összezabált szedertől, hogy görcsbe merevedtem. Szeretném azt az estét kitörölni az életemből. A kalandozó magyarok fújhattak ilyen gyorsan visszakozót, hogy maguk után csalogassák az ellenséget. Persze, én nem akartam senkit magam után csalogatni, legfőképpen Klárit – én csak egy nyugodt, csendes helyre vágytam némi papírral és vízöblítéssel. Irgalmatlan munkámba került a hazafelé út. Azzal a sebességgel, amivel a csodálkozó lányt magammal húztam egy közepes tájékozódási futóversenyen dobogós helyezett lehettem volna. Csak az egyre sűrűbb gyomorgörcsök idején álltunk meg, ilyenkor szűken toporogva a csillagokról hadováltam valamit elhaló hangon, majd folytattuk

tovább a száguldást. Klárit gyorsan hazakísértem, egy gyenge puszit leheltem a homlokára, majd otthagytam a kapuban, mert szemem előtt kockás zászlóként lengett Kanyáriné háza. Egy napig kerültem Klárit, de mivel a készleteim kifogyóban voltak, nem odázhattam el a boltoslánnyal való találkozást. Szemlesütve léptem be az üzletbe, fagyos hangra, gyilkos tekintetre számítva, de Klári úgy nézett rám, mint egy jelenésre és örömében majdnem a nyakamba ugrott. A váratlan sikeren felbátorodva meg is beszéltem vele egy délutáni randit, amivel már taktikusabban bántam: nem ettem előtte és nem mentünk olyan messzire. Csak ültünk a padon és nagyon-nagyon szépeket mondtunk egymásnak. Klári elmondta, hogy én voltam az első, aki nem akarta rögtön letámadni és ezt nagyon tiszteli bennem. Más fiúk, ha az erdőben sétálnának egy lánnyal, biztosan csak a szexre gondolnának, de az én félénkségem, bátortalanságom nagyon megtetszett neki. S később, ahogyan szenvedélyektől fűtött, el-elcsukló hangon beszéltem a csillagokról! Hát az olyan szép volt, hogy bizony elkönnyesedett a szeme. Tudtam, hogy nekem is valami meghatót kellene mondanom, de az elmúlt estéről nem voltak szép emlékeim, így jobb ötlet híján azt mondtam neki, hogy nagyon szeretném, ha ő lenne a barátnőm. „Már azt hittem, sosem mondod…” – válaszolta és megsimogatta az arcomat. Ezután még sokáig ücsörögtünk a pad támláján és csillaggyúlásig szorongattuk egymás kezét. Néha, nagyon ritkán a helyükre illeszkednek a dolgok. Az ember úgy érzi, hogy oda került, ahová rendeltetett és azt csinálja, amit tennie kell. Nincs elvágyódás más korokba, idegen helyre, csak örülünk annak ami van és megpróbáljuk minden percét élvezni. Valahogy ilyenre sikerült nekem az a szeptember. Kedves, muskotályillatú, lágy fényű napok jártak – néha langyos, későnyári szellő szaladt végig az utcákon, hogy bolondozzon az emberekkel: megkócolta a hajakat és játékosan rá-rápaskolt az arcokra. A falut körülvevő hegykoszorú kiszínesedett, sárga, vörös, rozsdaszín foltok virítottak a gerinceken, csak a zöldek tűntek egyre mogorvábbnak. A falusi fák szomorúan bámultak lehullott leveleik után, megkopott ágaik között fénypamacsokat festett az aszfaltra a tört, őszi napfény. Klárival minden nap találkoztunk. Munka végeztével hazakísértem és megvártam, míg rendbeszedi magát. Ezután beültünk a szobájába és órákig beszélgettünk; máskor sétálgattunk a hegyekben vagy lehevertünk a Darázs-patak mellé és hallgattuk, ahogy a víz csapdossa a köveket. Ezeket a csendes ücsörgéseket szerettem a legjobban, mikor a szavak nem ronthattak el semmit: csak ültünk egymás mellett, s mint a virágillat telepedett ránk, tekeredett körénk a szerelem. Szeptember végén szüreti bál volt a faluban. Bár Vígmajor nem tipikusan szőlőtermelő vidék, mégis sokan a lakosságból kapcsolatba kerültek a borral, leginkább úgy, hogy megitták. Néhányan házilag is kotyvasztottak mindenféle

embergyilkos lőréket, s az egyik ilyen szőlősgazda, akinek hordószám maradt nyakán a házibor, vetette fel a bál ötletét, bízva abban, hogy itt elpasszolhatja a készletet. A kezdeményezéshez csatlakoztak más hobbyborászok is. Mivel ezek a gazdák termékeiket szekérrel szállították a helyszínre, meghirdettük a „legszebben feldíszített lovaskocsi versenyt”. Fődíjként egy hordó bort lehetett nyerni, amit a kultúrház vásárolt a polgármester terméséből. Ennek a faluszerte rettegett italnak visszatartó ereje ellenére is nyolcan jelentkeztek, s jöttek krepp-papírosan, szőlőfürtösen, patacsattogással, csengőszóval. A kocsisok mögött ülő emberek füttyengettek, át-átkiabáltak a többi szekérnek, volt, ahol nótáztak. Én az első kocsin tanyáztam Klárival. Átöleltük egymás derekát és szabadon maradt kezünkkel kipirultan integettünk a menetről lemaradóknak, a kapuban állóknak vagy a lócákon ülő öregeknek. Miután kétszer is végigmentünk a főutcán, a lovaskocsik a kultúrház elé kanyarodtak és a népek ott folytatták a mulatozást. Egyedül a szekérszépségversenyen győztes gazda tűnt gondterheltnek: nem tudta, hogy mit kezdjen a polgármester megnyert borával, végül felajánlotta tombolatárgynak, de az esti sorsoláson, többszöri húzás után sem volt hajlandó értemenni a nyertes szelvény tulajdonosa. A többiek azonban remekül érezték magukat. Az olcsón mért borok töméntelen fogyasztása, a Kacsa Duó és a nótaműsor megtették a magukét – ekkor már rutinos művelődésszervezőként tudtam, hogy mi kell a majori népnek. A tánc éjfélig tartott: a cigányzenekar veszettül, gyöngyöző homlokkal húzta, lábak dobogtak, testek perdültek. Vöröslő arcok kerültek elém majd tűntek újra el; egy fiatal ácslegény kigombolt inge csapkodott nedvesen, néhány tizenéves csitri összekapaszkodva pörgött. Meleg tenyér markolta meg csuklómat és húzott ki maga után az izzadtságszagú, fülledt teremből. Szinte mindenki a kultúrházban volt, emberrel alig találkoztunk az utcán, míg Kláriék sötétben megbúvó házához értünk. A kulcs a postaláda mellett volt felakasztva, ott hagyták a szülei, amikor elindultak a bálba. Klári nem gyújtott fényt, csak a szobájában kattintott fel egy halvány éjjelilámpát. Nekem háttal állt, mikor fején keresztül lehúzta pólóját. Aztán felém fordult – karjaival takarta el nagy, kövérkés melleit. Kissé ijedten nézett rám, majd nyakamba kapaszkodott és szájon csókolt. Belemarkoltam rengő, puha kebleibe és magammal rántottam a díványra. Mohón faltuk, haraptuk egymást, tépdestük a ruhát másikunkról, forró testünk egymásnak feszült és a másikon mindent egyszerre akartunk birtokolni. Mikor a vágy már elviselhetetlenné vált, a lány fölémtérdelt és lassan, nagyon lassan mozogni kezdett, mellei ugrálva követték a ritmust. Síkos teste hamarosan megfeszült és nagyot rándult. Klári szinte hörögte: „Ecsém!” és rámzuhant. Kéz a kézben mentünk vissza a kultúrházba, ahol még hangosan szólt a zenebona. Az emberek éppen úgy ugráltak, mint mikor eljöttünk onnan és a zsúfoltság sem

lett kisebb, valami mégis megváltozott: ekkorra már csak ketten voltunk a világon Klárival. Néztem szerelmes barna szemeit és elhalkult a zene, megállt a tánc, nem volt kultúrház, nem volt Vígmajor, nem volt halál és nem volt élet. A következő hetekből nem emlékszem semmire, csak Klári testére. Minden lehetőséget megragadtunk rá, hogy szeretkezzünk, legyen az erdő, patakpart, a bolt raktárhelyisége vagy a kultúrház ping-pong asztala. Nem tudtunk egymással betelni, minden szó kedves volt a másiktól és minden mozdulat szép. A földre végül az rángatott vissza, hogy a falut megcsapta az önkormányzati választások előszele. Megint a szokott két jelölt, tehát a jelenlegi polgármester és az iskolaigazgató versengett a voksokért. Utóbbi csak vetélytársa erőteljes ráhatására indult, mert félt, hogy ismét jó eredményt ér el – jövőre a tornatermet szerette volna felújíttatni. Vedres Józsinak azonban szüksége volt másik indulóra, mégse mondja a falu, hogy ellenfél nélkül könnyű a győzelem. Így az a helyzet állt elő, hogy aki szerette az iskolaigazgatót az mind a polgármesterre szavazott, az x-et pedig az húzta be a neve mellé, aki azt kívánta, hogy a két jelölt összetűzésbe keveredjen egymással, amiből várhatóan az iskolaigazgató húzza a rövidebbet. A legtöbb szavazatot a Lovász házaspár gyűjtötte össze a főnökének, akik a zsurnalista incidenset követően valóban a napköziben találták magukat. Ténykedésük azonban nem bizonyult eredményesnek: a polgármester fölényesen 87%-13% arányban nyerte a választásokat és elégedetten dőlhetett hátra párnázott foteljében. Hogy öröme mégse legyen teljes, arról Schjönberg bácsi gondoskodott, aki az utóbbi időkben határozottan ellenzékivé vált. Egy ideig úgy tűnt, hogy ő is jelölteti magát faluvezetőnek, de utána más megoldást választott. Komoly összegekkel megvesztegette Foltosékat, akik a falu derültségére svéd identitásúaknak vallották magukat. Mivel így megfelelő létszámmal rendelkeztek, Schjönberg bácsi jelezte a községházán, hogy kisebbségi önkormányzatot kívánnak alakítani. Ehhez törvényes joguk volt, ezért a polgármester nem tehetett mást, kénytelen-kelletlen lenyelte a békát: a választások napján a svéd kisebbségi önkormányzat összetételéről is szavaztunk, melyben Gustaf Schjönberg, Kalányos Géza, Kalányos Dénes és Kalányos Zsigmond kapott bizalmat. Ettől kezdve némi beleszólással bírtak a falu ügyeibe, valamint a kultúrházat is díjmentesen használhatták rendezvényeik megtartására. Schjönberg bácsi helyén kezelte a diadalt. Az elején még próbálta Foltosékat a látszat kedvéért elsvédesíteni, ami abból állt, hogy a Kalányos családnak egy-két estén át svéd nyelvleckéket adott és a virgonc csemetéket gyerekdalokra tanítgatta, mire a családfő kijelentette, hogy ha ez így megy tovább, akkor lemondanak önkormányzati tisztségükről. Az eléggé nyers és nem túl választékos tiltakozás végül is visszakozásra bírta az öreget, aki megelégedett azzal, hogy Kalányosék a kerti WC mellett leásott dióverő rúdra kifüggesztették a svéd zászlót. Megjelent

még egy-két fénymásolt szórólap Svédországról és Schjönberg bácsi összeállított egy svéd nyelvű tájékoztatót a faluról, de ezzel nagyjából le is csengett a kisebbségi akciózás, főleg azután, hogy az öreg új feladatot talált magának – díszlettervezőként kívánt érvényesülni. Mezei R. Ibolya, aki mindeddig az általános iskola napközis pedagógusaként tengette az életét, a Lovász házaspár áthelyezésének köszönhetően a felső tagozatot kezdte tanítani és a felszabadult délutánjait arra használta, hogy megvalósítsa régi álmát és színtársulatot hozzon létre Majorban. Lelkesedése, mellyel ötletét ecsetelte annyira magával ragadott, hogy mire észbe kaptam én voltam a Pláne névre keresztelt színtársulat első igazolt színésze. Hamarosan egészen jó kis csapat összegyűlt: volt közöttünk néptáncot tanító óvónő, citerázni tudó asztalos, nyelvtanár, vőfély, de ott volt Imre bácsi, aki a temetéseket vezette le és természetesen beszállt a Kacsa Duó is. Az utóbbi páros igazi őstehetségnek bizonyult – életük volt a színpad és minden percet kihasználtak a szórakoztatásra. A próbáink úgy kezdődtek, hogy Kacsáék bemutatták legújabb jeleneteiket, melyeket rendszerint egy-egy közös főzés alkalmával, némi bor és némi marhalábszár-pörkölt társaságában találtak ki és vetettek papírra. A darabot, melyet próbáltunk Ibolya írta és rendezte. A három szabólegény történetét formálta át XXI. századira és igyekezett a szerepeket színészekre szabottan megírni, én például az egyik idióta szabólegényt játszottam, aki mindenkinél okosabbnak hiszi magát. A szereptanulást az utolsó előtti jelenettel kezdtük, ugyanis Ibolya egy kicsit túlpörgette magát és az első megírt néhány oldal után próbát vezényelt. Szövegkönyvvel egyedül ő rendelkezett: a jeleneteket egy személyben eljátszotta a színpad előtt, nekünk pedig utánoznunk kellett azt. Egyébként forgatókönyvvel se sokra mentünk volna, mert a színdarab önálló életet élt: hol a címe változott meg, hol részek íródtak hozzá vagy törlődtek ki belőle. A kezdeti lelkesedés is fokozatosan csökkent – főleg a fiatalok voltak megbízhatatlanok és észrevétlenül hagyták el a színtársulat tutaját. Ezért a kiegészítő szereplőkből hamarosan hiány mutatkozott, amit úgy próbáltunk orvosolni, hogy meghallgatást hirdettünk játszani vágyó tehetségek számára. A válogatásra egyedül a polgármester fia érkezett, ő viszont komplett produkcióval készült. Előbb a Hamletből idézett egy hosszabb részt, majd éles fordulattal a jól ismert „Jaj cica, eszem azt a csöpp kis szád” című dalt énekelte némi táncbetéttel, mely után egy csokor következett Pilinszky versekből, végül neves közéleti személyiségeket parodizált, legalábbis ő azt mondta. Lenyűgözve hallgattuk és igazán nagy tapsot kapott, mégis, érthetetlen módon, mikor közöltük vele, hogy övé az alabárdos II. szerep fölhúzta az orrát és hazament.

Más módon kellett áldozatok után nézni. Hosszas fejtörés után, melyre egy egész próbát feláldoztunk, Imre bácsiból pattant ki az isteni szikra: legyen a faluban Ki Mit Tud? – ott majd dúskálhatunk a jóban. Egy hónap múlva – addig csak a főbb szerepeket memorizáltuk – került sor a várva-várt megmérettetésre. Mivel sok indulóra nem számíthattunk, nem írtunk ki külön kategóriákat, hanem egy kalap alá vettünk minden versenyzőt, gondolván, majd a zsűri kiválasztja, ki a legjobb. A mezőny valóban színesre sikeredett. Állatprodukcióval kezdtünk: egy templomtól nem messze lakó asztalos próbálta ugráltatni Bercit, az idomított baglyot, aki a kitartó kísérletezés ellenére egykedvűen ücsörgött egy felkötözött seprűnyélen és nagyokat pislogott. Valószínűleg ő is szánhatta már tűzvörös gazdáját, mert megemelte előbb a bal, aztán a jobb lábát, így az asztalosnak már volt esélye arra, hogy ezután az apró siker után bezsebelje a gyér tapsokat. A következőkben a nyolc éves Tóth Fannika szavalt el második nekifutásra egy Zelk Zoltán verset, majd a Takács Józsi bácsi tangóharmónikán produkált néhány édesbús dallamot. Őt egy népzenekar követte, akik citera, doromb és köcsögduda segítségével próbáltak némi lelkesedést kicsiholni a nézőkből. Miután a hét éves Tóth Kitti harmadik nekifutásra elszavalt egy Zelk Zoltán verset, Kacsáék léptek deszkákra, hogy előadják friss, alig egy hetes bohózatukat. A taps csitultával egy fejhangon nótákat éneklő néni következett, majd a műsor fénypontjaként a plébános jelentkezett egy zsonglőrszámmal. Öt túlérett narancsot dobált körbekörbe és az esetek többségében el is kapta őket. A sikeren felbuzdulva egy nehezebb mutatványba kezdett, amihez nagy csendet kért – az orrára rakott másfél méteres rúdon egyensúlyozott egy virágmintás porcelántányért. Miután ennek felsepertük a darabjait azonnal folytatódott a műsor rögtön két nótaénekessel, akik közé a hat éves Tóth Evelin ékelődött, aki egy Zelk Zoltán verset próbált elszavalni, de többszöri nekirugaszkodásra is belesült. Műfajt váltva egy tizenévesekből álló rapzenekar volt a soros, kiknek rendkívül trágár szövegei miatt prűdebbek felháborodva füttyögtek, csak néhány korukbeli bakfis sikongott a gyönyörűségtől. A megpróbáltatások azonban nem értek véget, mert következett az én ex-pályaedzőm, Géza, aki ragaszkodott ahhoz, hogy elénekelje a „Károg a holló a jegenyén”-t annak ellenére, hogy előző este jéghideg sörökkel itattam a Fekete Macskában. Míg mutáló kamaszhangon szólt a nóta, azon gondolkodtam, hogy vagy öt korsóval kevesebbet vagy ugyanannyival többet kellett volna beletöltenem. Zárásként az ifjabb Vedres következett, akinek sikerült rávilágítania arra, hogy egy nagy hibát elkövettünk: nem limitáltuk a műsoridőt. A monológokból és az elméletileg eredeti nyelven előadott sanzonokból álló művészi hitvallás mindenesetre gondolkodóba ejtette a nézőket: a többség elgondolkodott rajta, hogy mit is keres ő valójában itt, mikor ezer dolga van és csendben hazament.

Míg a zsűri meghozta a döntését, a Tóth gyermekek anyukájával beszélgettem, aki boldog volt, hogy végre van Ki Mit Tud? a faluban és folyamatosan büszkélkedett a csemetéivel. „Látod Nórika – szólt a mellette álló öt éves körüli kislányhoz – tanuljad szépen a versedet, mert jövőre te is fel fogsz lépni!” Rövidesen a függöny elé lépett a polgármesterből, az iskolaigazgatóból, valamint Ibolyából álló zsűri. Az elnök – természetesen a polgármester – elmondta, hogy rendkívül nehéz dolguk volt, mert sok magas színvonalú produkciót láthattak, de a műsorszámok közül is kiemelkedett egy művészi értékével, bensőséges hangjával, így a zsűri egyhangú döntése alapján az ez évi Ki Mit Tud? győztese: ifjabb Vedres József. Később, négyszemközt Ibolya elárulta, hogy ő eredetileg Kacsáékra vagy a népzenekarra akart szavazni és véleményének hangot is adott, mire a polgármester annyit jegyzett meg, hogy „Azt hittem hölgyem, hogy szüksége lesz a színházának néhány jelmezre…”. Ettől kezdve Ibolya más szemüvegen át látta a produkciókat és néhány hét múlva szégyenkezve, de karjaiban turkálókból szerzett jelmezekkel állított be próbálni. A színház annyit profitált még a Ki Mit Tud?-ból, hogy Gézát Ibolya megnyerte a második alabárdos szerepére. Ezután erősen foglalkoztam a kilépés gondolatával, de a rendezőnő megnyugtatott, hogy Géza nem hogy énekes, de még szöveges szerephez se nagyon fog jutni a darabban, így végül is maradtam. Monoton egyhangúsággal potyogtak nyakunkba a napok. Mindegyik köszönt, körülnézett egy kicsit s olyan csendben búcsúzott el, hogy hiányát csak akkor vettük észre, mikor következő kollégája már be is lépett az ajtón. Ködös, szürke világ járt akkoriban. A tél már elküldte üdvözlőkártyáját, melyen jelezte, hogy hamarosan érkezni fog. Reggelenként kisöccsei firkáltak zúzmarabajuszt és dérszakállat a vacogó telefonpóznákra, didergő drótkerítésekre, gémberedett gallyakra. A falu kihalt. Csak a kéményekből felszálló füstkígyók mutatták, hogy itt emberek is vannak, akik tovább álmodnak, félnek, unatkoznak, gyűlölnek, szomorkodnak, vágyakoznak és ha még van erejük, akkor szeretnek. Meleg kályhák, tévékékben úszó szobák, vacsoraillatú konyhák várták munka után a családfőket, az elfáradt háziasszonyokat. Egyedül én bolyongtam hontalanul, kivert kutyaként az utcákon, megfagyott sárrögökön botladozva, szemben a csípős későőszi széllel. Történt, hogy a faluba új lakó, egy kiszuperált tengerész költözött, akin a vízen töltött hosszú évek maradandó nyomot hagyhattak, ugyanis kinézte magának Kanyárinét és hamarosan hozzáköltözött. Ettől fogva kibírhatatlanná vált az élet a Szép Marában: az ágynyikorgás, a kéjes sikolyok és nyögések mindent elnyomtak. A matrózt ráadásul kemény fából faragták: egész nap bírta a tempót, alvási időben (pontosabban mikor

aludni szerettem volna) pedig különösen elemében volt – mintha földrengés rázta volna a házat. Kanyáriné az erős igénybevételtől szemmel láthatóan fogyott, viszont sokkal kiegyensúlyozottabbá és türelmesebbé vált: mindenkihez kedves volt, mindenkihez volt egy jó szava a legtöbb persze a tengerészéhez, akinek nagyon bejött az élet. Általában a délelőtt közepén ébredt, a szőrös hasát vakargatva kitántorgott a konyhába, vizespohárból itta a kávét, s miközben csámcsogva ette a reggelijét nem mulasztotta el, hogy rá ne verjen Kanyáriné fenekére egyet-kettőt, amit az özvegy olyan elomlással fogadott, mintha éppen virágszirmok közepette kérték volna meg a kezét. Az egésztől én szenvedtem a legtöbbet, hiszen amíg a hajnalig elnyúló többmenetes társasjátékot be nem fejezték esélyem se volt az elalvásra. Véreres, kialvatlan szemekkel járkáltam nap-nap után, puha paplanok és illatos tollpárnák képe lebegett előttem. Sokszor stikában leterítettem a kiállítóterem sarkába egy pokrócot és azon igyekeztem némi alvásszükségletet bepótolni; máskor meg Kláriéknál durmoltam egy-két órát. Eleinte kedvesem is mellém feküdt és szerelmesen cirógatta a hajamat, a fülemet, mígnem egyszer hatalmasat sóztam a kezére, mert félálomban azt hittem, hogy légy szállt rám. Ettől kezdve abbamaradtak a simogatások, inkább Klári is aludt velem együtt. Édes órák voltak. Az időjárás romlásával a kultúrházba egyre kevesebben látogattak el, csak a két öreg vívta végtelen ping-pong csatáját, amiről azt hihette az ember, hogy ez a harc a kezdettől folyik és a végtelenségig tart. Azonban egy szerdai napon Bálint bácsi nem érkezett meg, csak öreg játszótársa ült az asztalon és dobálta unalmában a falhoz a labdát és halkan becsmérelte a másikat, a vén fasisztát. Bálint bácsinak erre a sértésre már nem akadt válasza. Fagyos, szeles időben temettük. Sokan eljöttek a faluból búcsút venni. A plébános hosszan beszélt Bálint bácsiról, közben gyűrött, sárga zsebkendővel törölgette borvirágos orrát. Klári szeméből könnyek folytak. A polgármester kalapját cibálta a szél, ahogyan a hátratett kezében tartotta. Jéggéfagyott göröngyök koppantak hidegen a koporsón. Schjönberg bácsi a szakállába mormolt valamit. Néztem a lehajtott, szélcsípte arcokat. Temettek. Magukból is a földbe tettek valamit ami eltűnt az öreg birkózóval együtt; egy átmulatott éjszakát, néhány közös gyermekcsínyt, egy szekérderéknyi egymásnak küldött mosolyt. Mindannyian ismerték. „Idegen vagyok…” – villant belém és már nem is tudtam miért dobom azt a szál virágot a sírgödörbe. „Visszatér abba a porba, ahonnan vétetett” – súgta mellettem egy idős asszony. Ettől a naptól fogva valami megváltozott. Mintha fotókon át láttam volna az egész életem. Ismerős volt minden, de mégsem ugyanolyan, mint addig. Az a faragvány hogy került oda az ablak felé? De hiszen ez az árok nem volt ilyen mély! Ez az utca is szélesebbnek tűnt! És Klári halántékán mióta van ott az az anyajegy?

Schjönberg bácsi észrevehette, hogy valami nincs rendben, mert az egyik este vallatóra fogott a Fekete Macskában. „Hogyan fogadták be maguk közé az itteniek?” – kérdeztem vissza. Egy kicsit eltöprengett ezen: „Az idő! Az idő az nagyon nagy úr, fiatalember!” – felelte. Egészségemre emelte a poharát és felhajtotta a benne lévő vörösbort. Klári áhítattal gyújtogatta a gyertyákat a szaloncukrok tarkaságától roskadozó karácsonyfán. Hetek óta nagy energiával készült erre az ünnepre. Ajándékokat rejtegetett mindenfelé, amiket újra és újra átcsomagolt. Egy hétvégén adventi koszorúk gyártásába kezdett és egészen nagy szériában dolgozott: a kultúrház külső és belső ajtóin, a boltban, a Fekete Macskában, Schjönbergéknél, Lovászéknál valamint a Szép Marában is Klári-féle díszek üdvözölték a látogatót. Mint egy élő kalendárium, minden találkozásunk kezdetén közölte velem, hogy hány nap van még Karácsonyig és felhívta a figyelmemet, hogy kinek kell ajándékot vásárolnom. A potenciális jutalmazottak körébe lényegében bevett minden ismerősömet, ezért azon a ponton, mikor Foltosék lehetséges ajándékán törte a fejét, kénytelen voltam leállítani. A fa körül is legszívesebben angyalszárnyakat növesztett volna, hogy virgoncan röpdössön a szülei és közöttem, embertől emberig suhanva csicseregje el mindegyikünknek: itt a Karácsony! Egy futballmezt kaptam tőle, amit már hónapok óta megvásárolt, s az ünnepig hátralévő időben olyan rejtélyesnek szánt és büszkeséggel átitatott célzásokat tett ajándékára, hogy egész Vígmajor tisztában volt vele, miszerint Karácsonyra Bayern München mezt fogok kapni. Sajnos neki minden futballcsapat egyforma volt, így nem végzett kutatásokat kedvenc gárdáim körében, akik között a bajorok a népszerűségi lista végén kullogtak. De olyan örömmel adta, hogy úgy éreztem, jobb ha nem ábrándítom ki, ezért néhányszor, mikor csak ő látta, felhúztam a mezt – bár a bőrömet szinte égette, Klári azonban határozottan boldognak tűnt. Tőlem egy hatalmas plüssmacit kapott. Imádta a játékokat – ezt a mackót is kedvtelve forgatta és azt mondta, hogy ezentúl vele fog aludni. „Azért néhány éjszakát nekem is hagyjál” – súgtam a fülébe, ő pedig kuncogott. A vacsoránál hármasban maradtam a szüleivel, csendes, szűkszavú emberekkel, Klári ugyanis magára vállalta a háziasszony szerepét és a nagy bizonyítási vágyban sürgött-forgott, mint egy pincér. A szülők próbáltak némi beszélgetést kezdeményezni, de valamilyen úton-módon eljutottunk odáig, hogy hol állt az öreg Balogh Sanyi bácsi háza és ezen erősen összekülönböztek. Utca- és szomszédnevek röpködtek és ebből a vitából Klári sem maradhatott ki – pörgő nyelvvel védelmezett egy harmadik variációt. Én akkor már nagyon távol voltam – a szüleim, a nagymamám, a bátyámék, keresztanyámék jutottak eszembe, akik talán éppen most állnak a fánál és rám gondolnak. Erre járt az agyam míg a család

hosszú-hosszú idő múlva valamiféle kompromisszumban kiegyezett. Vígmajorba csak az repített vissza, mikor Klári néha-néha rám szólt, hogy vegyek még és ilyenkor az illendőség kedvéért rágnom kellett egy kis diós bejglit. Az éjszakát Klárinál töltöttem. Éjfél körül, mikor már mindkettőnk teste lecsillapult, szorosan hozzám simult és azt suttogta, hogy most már mindörökre egymáshoz tartozunk. Szerencsére ezután hamar elaludt és nem kérdezhette meg, hogy miért csorog a szememből a könny a kikeményített párnahuzatra. Azt hiszem, nem tudtam volna mit válaszolni neki. Aztán elrepült a tél és nyakig jártunk a tavaszban. Az első friss szellővel Kanyáriné matróza elrepült a faluból. Hívták a tengerek – magyarázta a bánatos özvegy, de én tudtam, hogy egész más volt itt a baj. A hosszú és fárasztó tél alatt a hajós szabályosan összefonnyadt: órákat ücsörgött a konyhában és vederszámra itta a feketekávét. Egyetlen szórakozása az volt, hogy trágár vicceket mesélt, de a tréfáin csak ő nevetett reszelős karvalyhangon. „Csak asszonnyal ne kezdjen az ember” – mondta leginkább magának mikor rájött, hogy vicceivel egyedül maradt. Ezután pedig csak ült és bámult bele kifejezéstelen halszemekkel az üres kávéscsuporba. Márciusig bírta, aztán összeszedte szegényes motyóját kiegészítve Kanyáriné egy-két cuccával és lelépett. Még búcsúlevelet is hagyott, amiben azt írta, hogy várják őt a messzi tengerek és egyszer talán visszatér. Rossz nyelvek szerint a messzi tengerek helyett Kaposvárig jutott, ami nem egy tipikus kikötőváros, de hát az emberek irigyek és sok mindent összebeszélnek. A szélütötten tántorgó Kanyárinénak legalább némi reményt hagyott, aki ennek bűvöletében nem is foglalkozott azzal, hogy feljelentse az eltűnt ékszerek miatt. Egy másik lesoványodott ember is feltűnt a faluban. A fuvaroslegény még tavaly eljegyezte Esztert, most pedig a házasságkötés miatt kajtatott, mert a menyasszony időközben teherbe esett, állítólag ikreket várt. Most a fiú vállára szakadt minden gond és látszott rajta, hogy legszívesebben elköltözne ő is Kaposvárra a tengerész után, csakhát őt kötötte a föld és az adott szó. A plébánost időközben egy névtelen levélben feljelentették, hogy tizenéves fiúkkal fajtalankodik, de az ügy hamar elcsitult, mert az említett korosztály évek óta közelébe sem ment a paplaknak, legfeljebb festékszóróval a kézben, azért, hogy a falat összefirkálják. Az idősek valami nagy katasztrófát jósoltak arra az évre, mert áprilisban a KisMusak felett állítólag békák potyogtak az esővel együtt, a Szénásiéknak meg ötlábú borjúja született. Katasztrófa azonban nem érkezett, legfeljebb csak azok érezhettek hasonlót, akik a televízióban a magyar bajnoki labdarúgó mérkőzések megtekintését választották. Rákócz Pista közösen a Lovász házaspárral nekilátott egy helytörténeti gyűjtemény alapításához. Sorra járta a padlásokat és lehozott mindent, ami rozsdás

volt, poros vagy szétmállott a kézben. Schjönberg bácsi is beszállt a buliba és elkezdte egy vígmajori fotóarchívum létrehozását – beférkőzött a családok bizalmába és a régi fotókat amelyeken látszódott egy-egy lebontott épület vagy megváltozott helyszín, már reprózta is le. Sok időt töltöttem az öregnél, aki egyre inkább radikalizálódott. Beásta magát a magyar történelembe, eredetkutatásokat végzett, cáfolta a finnugor származásról szóló tanításokat és tisztázta Magyarország II. világháborúban betöltött szerepét. Leginkább a trianoni diktátumot tanulmányozta és szíven ütötte az igazságtalanság: memorandumokat irkált és küldözött szerte a világba, mert befolyásos emberek figyelmét akarta felhívni ezen szerződés gyalázatos voltára. Levelek keltek útra az ENSZ, a Strassbourgi Bíróság, az Európai Unió vagy a világ nagyhatalmainak vezetői felé, de választ sehonnan sem kapott. Elkeseredését színházi díszletek festésében élte ki, gyönyörű palmettás, griffes-indás háttereket mázolt számunkra. Április végén majdnem előadtuk a Három szabólegényt, amely akkor éppen a Vándorúton címmel futott. Főpróbát is tartottunk nagy technikai előkészületekkel, ugyanis Kacsáék hoztak egy videokamerát és jobb híján megbízták az állandóan ott ücsörgő Szilvási fiút, hogy vegye fel a produkciót. Az persze boldogan belement az operatőrségbe, néha még a próbát is megállította és szólt, hogy a színészek jöjjenek ki jobban a fényre; máskor pedig, amikor a dolgok klappoltak, két ujjával mutatta Kacsáéknak, hogy minden oké. Amikor azonban arra került sor, hogy visszanézzük a felvételt és kielemezzük az esetleges hibákat, a szalagon csak a Kacsa Duó tavalyi közös balatoni fürdőzését láthattuk. A műszerekhez egy kicsit is értők rögtön nekiestek a készüléknek, szétszedték, összerakták, de a hibára nem bírtak rájönni, mígnem Imre bácsiból ki nem bukott az igazság: „Aztán azt a piros gombot, amivel be kell kapcsolni, benyomtad-e, ecsém?”. A Szilvási fiú erre a provokatív kérdésre rögtön támadásba ment át, mert hát hogy nyomta volna meg ő a piros gombot, hiszen neki azt senki sem mondta. Amit ezután kapott, az még jobban megviselhette érzékeny lelkét, mert a továbbiakban elállt a próbák látogatásától és ha az utcán találkozott valamelyik színésszel, rögtön átment a túloldalra. Ibolya azonban nem a lemaradt felvétel miatt bánkódott, hanem arra jött rá, hogy bizonyos dolgok nem jó helyen vannak a darabban, ezért még azon az estén átírt két jelenetet. Mivel a Három szabólegény, akarom mondani a Vándorúton összesen öt jelenetből állt, ez a változás kissé megkavarta a társulatot, így muszáj volt még néhány hónapot rááldozni az újonnan írtak begyakorlására. Az egyik próba szünetében Klári jött be hozzám és lelkendezve előadta, hogy van egy nagyszerű ötlete, miszerint a hétvégén menjünk el állatkertbe. Olvasta valahol, hogy Jászberényben meg lehet nézni a vadmacskák etetését és ő még olyat sosem látott. Mivel nagyon fel volt ajzva és tudtam, hogy imádja a vadmacskákat, gyorsan

beleegyeztem, a fentieken kívül azért is, mert jelenetem következett a színpadon és már erősen vártak rám. A soronkövetkező szombaton buszoztunk is Jászberény felé. Szép tavaszi napnak indult az egész, de a menetrenden elnézhettem valamit, így lekéstük a csatlakozást. Míg vártunk a következő buszra Klári fel-alá toporgott és percenként az óráját nézte. Persze, az etetésről lemaradtunk. Klári pityergett, én meg nem tudtam, hogy mit kezdjek az elszomorodott lánnyal. Mondtam neki, hogy indulnunk kellene, nehogy lekéssük a vaddisznók kajáját, mire ő annyit felelt, hogy hagyjam a hülye vaddisznóimmal békén és elszaladt. Lassan sétáltam utána, sejtettem, hol fogom megtalálni. Egy ketrec előtt állt durcás arccal, a korlátra támaszkodott és nézte a bent lomhán elnyúló, jóllakott vadmacskát. Megálltam mellette és most már ketten bámultuk a rácson túl heverő boldogtalan teremtést, amely rólunk tudomást sem véve ütemesen szuszogott. Jó fél óráig csodáltuk az alvó jószágot. „Most már mehetünk” – mondta Klári és a többi szárnyas, patás vagy éppen bundás állatot nem háborgatva eljöttünk onnan. Az állatkert kapuján kilépve átkaroltam a vállát, ő pedig visszaölelt. „Legalább láttunk vadmacskát…” – mondta nekem. „A vaddisznók pedig nem hülyék…” – feleltem, aztán ennyiben maradtunk. Másnap Kláriékhoz voltam hivatalos. Az ebéd után, amely enyhe halotti tor jelleget öltött, a lány apjának segítettem az udvar sarkában felhalmozott méretes, száraz faágakat a fűrészgéphez cibálni. A nagy szél bele-belekapott a gallyakba, visszanyomta, földhözszorította őket. Izzadva, káromkodva vonszolódtunk, szó is alig esett köztünk. Az elhordott farakás alatt egy kinnfelejtett metszőollót találtunk. A hó, az eső meg a sár alaposan belemélyesztette a fogát – rozsdásan nyeszergettnyöszörgött szegény pára. „Kár érte” – mondtam és átadtam az ollót Klári apjának. Lemondóan vizsgálgatta: „Minden elnyövik egyszer, örökké semmi se tart” – fűzte az esethez, majd elindult, hogy felvagdalja az összegyűjtött rőzsét a fűrészgépen. Az egyik májusi napon, mikor a nyár pajkosan cicázott a kókadozó hársfalombok alatt, levelet kaptam. Szabályos, mindennapi küldemény volt, amely a leghétköznapibb székeket ábrázoló bélyegeket viselte a bőrén, csak a sarokban lévő Hajdúnánás feliratú körbélyegző dobogtatta meg jobban a szívemet. Györgyi írt, akiről amióta elkerültem otthonról, semmit sem hallottam. Kusza sorokban beszélt mindenről, munkahelyről, nevelőotthonról, közös ismerősökről és a lap közepe táján, oda nem illően, furcsán, szinte vacogva ott állt a bűvös szó: Ivett. Azt mesélték, ordították a nagy ovális betűk, hogy Ivett Debrecenben él, egy boltban dolgozik és üdvözöl engem. Miközben a kezemben forgattam a levelet és a papírt lassan átitatta a tenyerem izzadtsága, fájóan belémtelepedett az önvád amiatt, hogy mennyire elfeledkeztem

Ivettről. Abban a sűrűségben, melyben Eszterek, május elsejei programok, ásatások, kimittudok, focimeccsek, havilapok, színházi szereplések vagy éppen kirándulások képezték a fákat, nem jutott már napfény a lány iránti szerelmem apró virágjának. Most azonban Ivett megérkezett, s ami eddig fontos volt, az mind feleslegessé vált. Mondanom sem kell, a változást elsőként Klári vette észre rajtam. Lehet, hogy mélyen belül ráérzett arra, hogy valami visszafordíthatatlan történt, de az is lehet, hogy én játszottam rosszul a magamra osztott szerepemet, mely szerint minden maradt a régiben. Elfogytak a közös témáink és a csend sem volt már olyan jó barát, mint régen: rozsdás redőnyt engedett közibénk, melyen legfeljebb dörömbölni tudtunk volna, ha lett volna elég erőnk. Láttam Klárin, hogy nagyon szenved: érezte a bajt, de nem tudta miért van; próbálkozott, kereste a hozzám vezető ösvényt, melyet időközben tüskés, szúrós bozóttal növesztettem be. Egy este sokáig bennmaradtam a kultúrházban. A képregényeket szortíroztam és néha bele-bele olvastam a kezem ügyébe kerülő példányba: néhány kocka után azonban majdnem mindegyiket félretettem, behajtottam – lélekben máshol kalandoztam. Egyedül a Titkok bolygója című kiadvány bírt lekötni. Akkor is azt böngésztem – a főhős éppen Oberon tündérvilágába tartott és meg kellett vívnia a kaput uraló különféle szörnyűséges teremtményekkel – mikor Klári megérkezett. Nem szólt hozzám, csak az esernyőjéről csorgatta a vizet a linóleumra. „Vártalak” – mondta később cipőtalpnyi tócsája mögül, mikor már majdnem a képregény végére értem. A nyitott ajtóban ácsorgott. A háta mögött egy macska telepedett le, mely az eső elől menekült az eresz alá. Előbb precíz mozdulatokkal nyalogatta le a bundáját, majd két elülső lábára hajtotta a fejét és olyan ábrándos tekintettel bámulta a fodrozódó tócsákat, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem. Azt sem vettem észre, hogy Klári mikor hagyott ott engem. Valószínűleg beszélt hozzám és valószínűleg sírt is míg a macskát figyeltem. Valami keserű fájdalmat éreztem a lelkem mélyén, mert beugrott, hogy aznap van a születésnapja és estére vacsorával várt. Először arra gondoltam, hogy utána rohanok, de az eső esett és a képregény befejező oldalai is izgattak s így az olvasás mellett döntöttem. Aznap este nem volt kedvem hazamenni a Szép Marába, mely a matróz lelépése óta egy ravatalozóhoz hasonlított és Kanyáriné úgy járkált benne, mint egy kísértet, bár a szellemeknél valamivel ijesztőbbnek tűnt. Ráadásul esténként bejárt a szobámba, ha pedig az ajtót kulcsra zártam, addig dörömbölt, míg be nem engedtem. Magányos volt és beszélgetésre vágyott: felvetett valamilyen semleges témát, hogy abból kacskaringós úton eljussunk a tengerészhez. Hajnal felé általában a szexuális élményeiről beszélt, amiből emlékezetem szerint is akadt bőven, majd zárásként arról faggatott, hogy ugye, télen a hajók beállnak a kikötőbe? Olyan szánnivaló volt, hogy ezerszer is biztosítottam, hogy decemberben

minden befagy és a tengerészek hazatérnek, persze ő ezeregyedszer is megkérdezte ugyanezt. Ekkoriban nem csak aludni nem tudtam már, de a koszt is rohamosan romlott. Magamban visszasírtam a matrózt, mert az ő idejében legalább a gyomrom tele volt. A macskás születésnapi látogatás óta a boltba is alig jártam: kerültem a Klárival való találkozást amennyire lehetett. Ennek a táplálkozásom látta a kárát, még szerencse, hogy Schjönbergék szárnyuk alá vettek és hétvégeken rendszeresen Dörte néni főztjét ettem. Az egyik húsleveses vasárnapi ebéd után Schjönberg bácsi áthívott a dolgozószobájába és pipafüstbe burkolózva a tanácsomat kérte. Egy Trianonnal foglalkozó emlékkiállítást szeretett volna szervezni a kultúrházban és nagy lelkesedésében, gondolván, hogy ez mindenkit érintő nemzeti ügy, úgy érezte, hogy ennek apropóján ideje békejobbot nyújtani a helyi baloldalnak. Az irodájában kereste fel a polgármestert és rögtön a tárgyra tért: felkérte a megrökönyödött Vedrest a kiállítás megnyitására. A polgármester – aki kapott az alkalmon, hogy üthet egyet az öregen – persze kapásból elutasította a felkérést, sőt kijelentette, hogy a kultúrházban semmiféle szélsőjobbos, nacionalista, irredenta megmozdulás nem lesz. Schjönberg bácsi most nagy gondban volt. A kiállítás ötlete bőre alá fúródott tövisként szurkálta, nem hagyott nyugtot neki, de a kultúrház híján, amelynek a faluban egyedül volt kiállításra alkalmas helyisége, meg volt kötve a keze. Most tőlem várta az öreg a megoldást problémájára, s jobb emberhez nem is fordulhatott volna: mióta azt a levelet megkaptam, annyira érdektelenné váltam a faluban történtek és a kultúrház dolgai iránt, hogy most tiszta fejjel, érzelmek nélkül tudtam gondolkodni – nem hiába. Az ötlet pofon egyszerű volt: Schjönberg bácsi, mint a svéd kisebbségi önkormányzat vezetője díjmentesen kérheti a kultúrházat rendezvényei megtartására. Innen már csak Trianont kellett összekapcsolni a skandinávokkal és létre is jött a „Trianon svéd szemmel” című kiállítás ideája, mely megszületése után Schjönberg bácsi újult erővel vetette bele magát a munkába. Persze azt nem úszhattam meg, hogy magához ne rendeljen a polgármester. A lapalapítás óta gyűlölte az öreget és ez az ellenszenv Schjönberg bácsi minden megmozdulása kapcsán egyre inkább fokozódott. Vedres ezt a kiállítást személyes ügyként kezelte – tekintélye megcsorbítását látta abban, hogy a kiálítótermet kénytelen a svédeknek odaadni. „Nálunk fasiszta kiállítás nem lesz! – szögezte le. – Add ki a termet másnak, vagy kezdd el kimeszelni, vagy zárasd be, vagy mit tudom én mit csinálsz, de a vén hülye oda be nem teheti a lábát! Megértettél, ecsém? „ Ezen nem volt mit nem érteni. A helyzet egyértelmű volt. Nem is szóltam neki semmit, csak eljöttem és nekikezdtem a június 4-i meghívók gyártásába. Jó sokat készítettem, hogy jusson mindenkinek: a faluban minden háztartásba elküldtem

egyet, de postáztam a megyei lapok, körzeti rádiók és televíziók részére, sőt néhány kiadványban is megjelentettem pár sort fizetett hirdetésként. Fénymásoltam néhány extra példányt a meghívókból, melyekre figyelmetlenségem következtében az került rá, hogy a rendezvény fő védnöke Vedres József. Ezeket a polgármester párttársainak küldözgettem, de jutottak belőle a megyei és országos pártvezetés fontosabb figuráinak is. A kiállítás jól sikerült. Sokan eljöttek a faluból és érkeztek újságírók is, akik Schjönberg bácsit interjúvolták. Egyedül a polgármester hiányzott, akinek állítólag valami kellemetlensége akadt pártvonalon és azt utazott el tisztázni a megyéhez. A megnyitón ott volt velem Klári is, akivel ekkorra már kibékültünk. Szegény magát hibáztatta a kapcsolatunk megromlása miatt és új módszereket keresett arra, hogy magához láncoljon. Valakitől azt hallotta, hogy a férfit a gyomrán keresztül lehet meghódítani; ettől kezdve fuldokoltam a sütemények, palacsinták és sós rágcsálnivalók tengerében. Mindig, mint egy templomos lovag, felvértezve érkezett hozzám, csak nála a páncélzatot műanyag edénykékben tartott franciasaláták, nylonzacskóba csúsztatott lepcsánkok vagy félig kihűlt alufóliás melegszendvicsek képezték. Túlméretezett adagokat hordozott magánál, amiből legtöbbször csak illemből csipegettem - a maradékot, amit persze vétek lett volna kidobni ő ette meg, s ez rövidesen pluszkilókban látszódott meg rajta, főleg a feneke rengett jobban a megszokottnál. Ezen a nyáron nem ő volt az egyetlen kigömbölyödött nő a faluban. Eszter is alaposan megváltozott – gyereket várt. Az esküvői ruha alig tudta elrejteni domborodó hasát, ami érthető is, mert néhány héttel a ceremónia után ikreket szült, egészséges, szép gyerekeket. Helyére titkárnőnek egy gyönyörűséges ukrán lány került, aki néhanapján belátogatott a kultúrházba zongorázni, előcsalva ezzel Klári addig ismeretlen féltékenységi rohamait. Bizonyára még sok minden történt azon a nyáron a faluban, de én akkor már messze jártam, csak a testem leledzett még a majori porban. Ezt vehette észre Schjönberg bácsi is a kiállításmegnyitót követő estén a Fekete Macskában. Tengerészélményeit mesélte, melyek szárnyán túlrepültem a hegyeken, de nem a megadott irányba. A hullámzó sós vizek helyett napszítta debreceni utcák csalogattak, melyek valahol ott őrzik egy törékeny kis lány lábnyomait, aki oly kedves a szívemnek. Mikor az öreg észrevette, hogy kommunikációra teljesen alkalmatlan vagyok, befejezte a mondanivalóját, csak a söralátétet húzogatta ide-oda az asztalon. Mikor úgy vélte, hogy már elég időt hagyott nekem a dolgaim végiggondolására, felállt és vállamra tette a kezét: „Ideje hazamenni, fiam!”. Két homályos árnyék dülöngélt a neonfoltos majori éjszakában, csak a fény csillant meg néha valamelyikük felfelé fordított karóráján.

Furcsa pénteki nap volt, nagyon-nagyon furcsa. A nyár utolsókat rándult a gyilkosan fojtogató ősz kezei alatt: a szeptember már postára adta csomagjait, s most utazott, hogy mihamarabb ideérjen. Az éjszakák távolugróversenyt rendeztek, melyen percekben mérték a távot és mindig a soron következő győzött. Egyikük épp átsuhant az életem rövid szakaszát jelképező homokgödör fölött, mikor hosszú idő után ismét Ivett-tel álmodtam. Csak egy villanás volt: valamit mondott a számomra, amit nem értettem és kiabáltam, hogy ismételje meg, de ő már nem volt sehol, csak a ráncosra gyűrt kispárnát markolásztam azon a bizonyos pénteki reggelen. Betegnek éreztem magam. Szédültem, a világ pedig tompa volt és puha – mintha kómából ébrednék és mindent újra fel kellene fedeznem. Étvágyam nem volt, a beszéd pedig fizikailag is fájt – a kultúrházba is csak azért mentem be, mert aznap este álarcosbált tartottunk és akadt tennivaló a terem díszítésével. A nagy piszmogásban alig hallottam meg, hogy csörög a telefon – a polgármester személyesen hívott, hogy azonnal menjek át hozzá. Volt valami megmagyarázhatatlan a hangjában, amiről éreztem, hogy baj van, s mikor beléptem hozzá, már tudtam is, mi az. Az asztalon a diplomám hevert árván, magányosan, mint egy partra vetett bálna, fölötte a polgármester nézett rám szúrós szemekkel, még csak hellyel sem kínált. - Ez mi? – kérdezte az előtte fekvő bizonyítványra mutatva. Sejtettem, hogy a kérdés költői, mert annyit feltételeztem róla, hogy felismer egy diplomát, bár ennél a Vedresnél mit lehet tudni. - Mért mondtad azt nekem, ecsém, hogy Nyíregyházán szerezted? Most el ne kezdj hazudni! Ez egy rossz másolat, egy hamisítvány! Vagy nem így van? – mennydörögte. Semmit sem feleltem. Persze elkezdhettem volna, hogy igenis Nyíregyházáról származik és nem is olyan rossz hamisítvány, mert az ottani KGST piacon szép summát fizettem érte. Igen, mindezeket elmondhattam volna neki, de úgy éreztem, jobb, ha hallgatok. Így elég hamar végeztünk. Két hét határidőt adott, hogy rendezzem a dolgaimat és átadjam a kultúrházat az utánam jövőnek. Olyan határozottan, precízen sorolta hátralévő kötelességeimet, hogy érezni lehetett milyen régen készül erre. Csak akkor bizonytalanodott kissé el a hangja, mikor rákérdeztem, hogy kinek kell átadnom a munkámat és erre valamivel csendesebben azt felelte, hogy a fiának. „Amíg nem találunk más embert, addig ő vezeti a kultúrházat” - tette hozzá magyarázatként nem túl nagy meggyőzőerővel. Odakint sütött a nap, csak egy-két kósza felleg játszott fogócskát a halványkék égen. Egy hat év körüli kisfiú robogott el előttem háromkerekűjén. Zörgöttcsattogott szegény bicikli ahogy a kissrác kínozta, csak egy hosszú póznán viruló kis zászló lobogott vidáman a gépezet hátulján, meg-megcsillanva a szikrázó

napfényben. Néztem egy darabig utána, de aztán eszembe jutott, hogy milyen sok dolgom van még: krepp-papírba kell burkolnom a nagytermet, hogy az is ragyogjon a színektől – a zöldtől, a pirostól, a kéktől, a sárgától, a lilától, a narancstól, a rózsaszíntől, a barnától… Egy denevér hajolt fölém, nézett egy darabig, nagy fekete szárnyaival csapott némi huzatot, aztán elment. Láttam, hogy odébb belekarol egy jegesmedvébe és együtt táncolni kezdenek. Mindenféle lényekkel volt tele a terem, nyüzsögtek, ki-be járkáltak vidámak voltak. „Vígmajor világváros” – jutott eszembe ahogy a sarokban kucorogtam egy kopott piros karosszéken. Forgott minden velem és rázott a hideg, pedig meleg lehetett, mert csorgott az izzadtság a jelmezek alól és a testek bűze összekeveredett az erős parfümszaggal. A színpadon egy zenekar húzta egyensárgába öltözve csillogó selyemingekben, arcot félig takaró álarcokban. Úgy éreztem, valahol már találkoztam velük, de aztán elbizonytalanodtam abban, hogy valóban összefutottunk-e már. A félhomályban stroboszkóp villogott, a fény végigfutott a torz arcokon, a mozduló végtagokon, a ránduló testeken és én egyre erősebben kezdtem félni. Istenem, hol vagyok? Miért vagyok itt? Kik ezek itt körülöttem? Újabb és újabb alakok jöttek elő a sötétből: két csendőr kapaszkodott egymásba, kacagtak és megpróbálták a darutollat kihúzni a másik kalapjából; féllábú kalóz dülöngélt felém, valamit motyogott és továbbment; a halál nyakában viselte kaszáját s mikor meglátott, elegánsan emelte egészségemre poharát; a varangyosbéka tüzet kért, s végül a kéményseprő cigarettájáról gyújtotta meg a sajátját; egy boszorkány táncolni hívott, s mikor irtózva kaptam el a kezemet karmos ujjai elől, felnevetett, s csak kacagott, kacagott. Hiába vegyült el a tömegben, tudtam, hogy akkor is rajtam nevet, s éreztem, hogy egyre többen fordulnak felém, láttam kivillanó fogukat, a megfeszülő ínyeket, hallottam a nevetést és el akartam bújni, de közelebb jöttek és belenevettek az arcomba, s tisztában voltam vele, hogy itt van mindenki: Sittes nevet, Péter nevet, Tamás nevet, mindenki nevet, az egész világ nevet, egyedül csak Ivett arcát láttam komolynak, ahogy állt hátul a sarokban és bámulta a fényeket… Valaki a vállamat rázogatta, s mikor kinyitottam a szememet Zeusz arcát láttam magam előtt. „Jól vagy, fiam?” – kérdezte, majd intett az odébb ácsorgó Napnak, aki mellém térdelt és megsimította a homlokomat. „Rosszul vagy, Zoli?” – érdeklődött. „Lázas – hallottam Zeusz hangját – megkeresem az orvost. Hátha még józan…” – szólt vissza távoztában. A Nap maradt mellettem és a kezemet markolászta. Valamit beszélt hozzám és én csodálkoztam, hogy mi közös dolgom lehet nekem a Nappal. Aztán felállt ő is és otthagyott. „Hozok borogatást” – mondta, de én tudtam, hogy soha többé nem fog visszajönni. Felálltam és

elindultam, hogy megkeressem őt. A fény felé mentem, mindig csak a fény felé. Mindenki hátramaradt mögöttem és én egyre inkább fáztam. „Ez már az űr” – gondoltam. „Aszfaltút visz a Naphoz” – kuncogtam magamban. Egy sötét sarkon, kövér, bajuszos ember ült. Megkérdeztem tőle, hogy jó irányba megyek-e, de ő csak a csillagokat bámulta. „Hát ennyi volt ez az egész híres élet? Hát ennyi?” – kérdezte, s mikor rámnézett láttam, hogy a szeméből ömlik a könny és szőrös, párnás mellkasára csöpög. „Minden megfordult a világban” – jelentettem ki neki, de ő ekkor már valahol a Fiastyúk körül járhatott. Mellé ültem és csak akkor hagytam ott mikor a hajnal vacogtatni kezdett. A fejem kitisztult – Ivettre gondoltam és arra, hogy haza fogok térni és nekiindulok megkeresni őt. Tudtam, hogy megtalálom, nem úgy mint a Napot azon a bolond, nyárvégi éjszakán. Schjönberg bácsi lassabbnak tűnt mint általában. A szokottnál megfontoltabban kaptatott fel a hegyre, rá se pillantott a felröppenő madarakra és a hátizsák is úgy lógott rajta, mint egy kereszt, melyet éppen privát Golgotájára cipel. A Keselyűs-kőre mentünk, ahová az öreg még sosem vitt magával. Itt nem voltak utak, csak néhány vadcsapás szerénykedett a bokrok takarásában. Párás volt a levegő, néhol még a tegnapi eső is csöpögött a bükkfalevelekről. Csend ölelt át mindent, lélekszakító, szívbemarkoló, könnyfakasztó csend. Az ösvény, melyen nekivágtunk az útnak a temetőből indult. Sírok között kanyarogtunk – két vén autóversenyző kerülgette a bólyákat. Találkoztunk kis márványsírokkal, hallgatag kriptákkal, félénk fakeresztekkel, égrekiáltó kopjafákkal; láttunk kövér gipszangyalkákat, szemezgető kőgalambokat, csüggedt szomorúfüzeket és sok-sok nevet, kiknek viselői egykor játszottak, hazudtak, vágyakoztak és valószínűleg azt hitték, hogy övék az egyetlen valóság, amit a Jóisten megteremtett. „Egyszer eljön a napja, hogy mindenért fizetnünk kell” – dünnyögte maga elé Schjönberg bácsi és nem is szólt többet, míg fel nem értünk a tetőre. Ott egy kidőlt fára ültünk és magasan a falu fölött lóbásztuk a lábunk. Odalent emberek sétálgattak – bizonyára ismertem mindegyiket, de olyan messziről nem lehetett megkülönböztetni őket egymástól és nem is igazán érdekelt, ki-kicsoda. Helyettük egy hangyát vizsgáltam, aki nagy bátran felmerészkedett a karomra és most szőrlabirintusban keresgélt erre-arra, míg le nem sepertem a kőre. Az új helyzetben hamar feltalálta magát: tett egy tiszteletkört, majd nekiiramodott és úgy eltűnt egy repedésben, mintha sosem lett volna a világon. Schjönberg bácsi szuszogva tápászkodott fel a tuskóról, megigazította szerelvényét és intett, hogy induljunk vissza. Vadkanmódra csörtetett be a bozótba, hátra se nézett, hogy követem-e. Egyedül maradtam.

Előttem a porban fekete bogarak hancúroztak, a nagy sürgésben-forgásban néha elbújtak egy-egy rozsdavörösre szikkadt levél alá, előmásztak, fontoskodva szaladgáltak az avarban – domború testük csillogott a langyos őszi levegőben. Őket figyelve az jutott az eszembe, hogy az élet azon ritka pillanataiban mikor igazán boldognak éreztem magam, valahogy mindig sütött a nap. És a fent említett égitest, mintha csak megérezte volna, hogy milyen központi szerepbe került, egy utolsó nekirugaszkodással szórta szét szikráit a lent hasaló falu házainak tompavörös, töredezett cserepein.