Szőke László BAL-SIKER. AVAGY egy modern vallásalapítás története. Budapest, telén

Szőke László

BAL-SIKER AVAGY

egy modern vallásalapítás története

Budapest, 2005-2006 telén

Szőke László: Bal-siker, avagy egy modern vallásalapítás története Posztumusz kiadás. 2010.

Az aranyóra Dédapám meggyőződéses szocdem volt. E minőségében mélyen hívő, annak ellenére, hogy kimondottan módos, számos segéddel dolgoztató iparosember volt. Még a századfordulón, bécsi tanoncévei alatt szívta magába a Tant. Nemcsak a Népszavát, de a bécsi Arbeiter Zeitungot1 is járatta, miért is gyakran korholta őt a járási csendőrparancsnok, kivel azért egy társaságba jártak kártyázni. Volt némi '19-es múltja is. Talán jobb is, hogy azt már nem érte meg, amikor államosították volna üzemét. 1944 legvégén, mikor az oroszok gyülevész hadként kezdtek bevonulni a faluba, dédapám ünneplőbe öltözött. Elindult köszönteni a hős szocialista felszabadító testvéreket. A döbbent katonák közt csakhamar rátalált egy nem túl bizalomgerjesztő külsejű „kápitán”-ra (századosra), az egység parancsnokára. Különböző nyelvek keverékén valahogy tudtára adta, hogy ő szocialista és elvtársait jött üdvözölni. A kapitány lelkesen követte házukba. A kapitányt legszebb szobájukba vezette. Itt rejtegette féltett kincsét, egy '19-es zászlót. Senki nem sejthette, hogy e lobogót rejti az ajtófélfán lógó párna, melyre egyébként aranyóráját akasztotta. Borral kínálta a vitéz elvtársat. A kapitány huzata kiváló volt, így hát dédapámnak hamarosan el kellett indulnia a pincébe a kancsóval. Mire visszatért a borral, a kapitány eltűnt. Vele az arany zsebóra. Milyen a szocialista, a magát baloldali beállítottságúnak valló ember? Szerencsétlen idealista? Öntudatos párttag, aki a potyapia elfogyasztása után lenyúlja az aranyórát? Természetesen, ez embertől függ. De ne is ez érdekeljen bennünket. Sokkal izgalmasabb lenne végre választ kapnunk arra a kérdésre, mi is az, mit baloldalnak neveznek (vagy meri magát annak nevezni). Megvallom, személyes okom is volt a töprengésre, kutatásra. Oly sok ismerősöm vallja, vallotta magát baloldali „beállítottságúnak”, anélkül, hogy bármiféle épkézláb meghatározást adott volna erre! Emellett teljesen különböző nézeteket vallottak! 1

Szociáldemokrata orientációjú osztrák lap.

3

Őszintén szólva, megfordult bennem, talán palira vették őket, vagy csak úgy érzik, a dolognak jó az „akusztikája”. Mi lehet az a mágikus vonzerő – vagy maszlag? – ,ami több, mint kétszáz év makacs tényeinek ismerete ellenére, értelmes emberek százmillióit arra készteti, hogy balra orientálódjanak. Méghozzá mohó zsákmányszerzési vágy, vagy valamiféle személyes sértettség motivációja nélkül. Nem mind akarnak aranyórát lopni, nem mind akarják főnöküket megfojtani egy kanál vízben! Mi ez? Valami primitív vallás? Több, mint kétszáz év alatt senki, semmi jót nem kapott tőle (papjai kivételével!), ígéreteiből, próféciáiból semmi nem teljesült, mégis százmilliók hisznek benne… Hadd idézzem A Nyugat alkonya című alapmű szerzőjét, Oswald Spenglert2: „Az etikai szocializmus - a felszíni illúziók ellenére – nem a részvét, a humanitás, a béke és a gondoskodás, hanem a hatalom akarásának rendszere. Minden más – önámítás.” De hogy alakult ki ez az önámítás?! Hogy jutottunk el oda, hogy: „A szocialista parancsol. Az egész világnak az ő szemléleti formáját kell viselnie…”? Így aztán most elsősorban a tudat alakulása érdekel bennünket. Megpróbálom e kis dolgozatban összeszedni, hogy milyen következtetésekre jutottam. Sajnos, ehhez egy erősen történelmi jellegű eszmefuttatásra lesz szükség először. Megkíséreltem ezt tömöríteni, egyszerűsíteni, azon az áron is, hogy vulgarizálással vádolhatnak. Csak a legfontosabbakra koncentráltam. Akit nagyon untat a történelem, most tegye le ezt az irományt. Vagy használja altató helyett. A figyelmeztetés ellenére makacsul kitartó Nyájas Olvasót viszont tisztelettel megkérem, próbálja magát némi empátiával beleképzelni a tárgyalt korokba, és hozzám hasonlóan alulról szemlélni az eseményeket. Vágjunk bele!

2

Spengler, Oswald (1880-1936), német történet-filozófus. A Nyugat alkonya, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995. I. kötet 566-67. oldal.

4

Első rész: Előjáték A kérész röpte Baloldaliságról a nagy francia forradalom óta beszélünk. Ergo, előtte kell elkezdeni a kutatást. Az 1789-et megelőző három, de talán négy évszázad eszmetörténetileg is hallatlanul izgalmas időszak. (Azt a kort is megelőzően Európa egy évezredes – még Illig3 számítása szerint is közel évezredes – dermedtség állapotában volt. A földi lét múló szenvedésnek számított, egyetlen értelmét az adta, hogy ki lehetett érdemelni a túlvilági üdvözülést. Időnként egymást öldökölték hatalomért, némi szegényes jószágért. Néha elmentek a Szentföldre leöletni magukat. Rájöttek, hogy a boltív csúcsos is lehet. Ennyi.) Ekkor következett az a három-négyszáz év, ami fenekestül felforgatta a világot mind az öt kontinensen. Bizony ez volt a történelmileg mérve roppant rövidke, tiszavirág-életű, de annál látványosabb légiparádé. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez az időszak alapozta meg a modern civilizációt. Európa felfedezte és meghódította a világot. Gondoljunk csak bele: könyveket nyomtattak többezres példányszámokban, újságok jelentek meg! Bekövetkezett az emberiség történelmének legnagyobb tudományos robbanása Galileinek, Newtonnak, Kopernikusznak, Pascalnak és még oly sok mindenkinek köszönhetően. Ők az alapokat rakták le! A XIX. század gőzmozdonyai és távírdái, a XX. század bombái és űrhajói csupán úgy viszonyultak a már meglévőhöz, mint amikor egy csodálatosan megépített, teljesen ép kastélyt modernizálnak és légkondicionálnak. A lényeg: kijutni a patkányjárta sikátorból az elegáns sugárútra! Az útburkolat anyaga, a közlekedési eszközök és a közvilágítás jellege nem másodlagos?

3

Illig, Heribert, kortárs német történész. Elgondolkodtató elmélete szerint egy történelemhamisítás áldozatai vagyunk, és a kora középkor históriájába 297 évet utólag toldottak be. Így most valójában Kr. u. 1709-et kellene írnunk.

5

Mi is történt valójában? Fura egy módi ütötte fel a fejét úgy 1400 körül egy módos itáliai városban, Firenzében. Úgy látszik, nem fértek a bőrükbe a jómódtól azok a posztókereskedők és bankárok. Rendes, erkölcsös, kifordult tekintetű, bekötött fejű és szárazkóró testű szent leányok helyett elkezdtek hús-vér némbereket pingáltatni maguknak. És ezek még csak nem is emelték az égre tekintetüket, mint az illene. A fertőre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy nem csak az Úr házának, hanem saját otthonuknak cicomázására is rendeltek képeket, sőt, faragott képeket! Élt ott valami Brunelleschi4 nevű pallér. Épített az olyat! Ott a templomban az ember nem is félte az Urat, hanem már-már jól érezte magát. Még ez is hagyján, de ezek ispotályt raktak faragott kövekből. Minek? Ispotályt?! Az illő dolog lenne, hogy a komoly nagyurak szép házakat emeltettek. De azokat sem úgy rakták, hogy a pórnép alázattal közelítse, hanem saját kéjes kényelmükre. Belegondolni is rossz, miféle fertőben élhettek e falak között! (Tán még olvastak is…) Az új módit elnevezték reneszánsznak, azaz újjászületésnek. Pedig valójában teljesen új stílus, új gondolkodásmód és életforma született, amihez egyszerűen felhasználtak egy sor antik kelléket és megoldást díszletként. Filozófiát hozzá nagyon sokáig egyáltalán nem, később, a XVI. században sem átfogó jellegűt állítottak fel. Miért? •

• •

4

Talán eszükbe sem jutott. Elvégre ilyesmire ismereteim szerint a világtörténelemben eddig csak Kung Fu Ce, a keresztény egyház, a marxisták, a talmudista rabbik és Adolf Hitler törekedtek igazán. Lehet, hogy egyszerűen féltek az egyháztól. Viszonyulhattak hozzá úgy is, mint egészséges ember a szexhez: gyakorolni kell, nem elemezni.

Brunelleschi, Filippo (1377-1446), firenzei építész. Leghíresebb műve a firenzei dóm kupolája.

6

Próbáljuk meg rekonstruálni, mi is változhatott meg a fejekben ebben az időszakban, milyen átalakuláson ment keresztül a világról és magukról alkotott képük. Az ember felfedezte, hogy élni jó, legalábbis ha teszünk valamit ennek érdekében. Mintegy kilépve a kisgyermekkorból, rájött, van neki egoja és befolyásolhatja sorsa alakulását. Meg is kell tennie mindent, hogy élete jobb legyen. Ez nem önzés, ez a felelősség felismerését is jelentette! A tiszteletreméltó EMBER került a középpontba, az EGYÉNISÉG, nem az Úristen, de még csak nem is az uralkodó, vagy más feljebbvaló. Figyelem, jól jegyezzük meg: az ember, mint egyén, nem pedig valami közösség tagja! Ebben a korban nem foglalkoztak erkölcsi normák felállításával. Érthető. A megelőző évszázadokban oly bőséges volt a felhozatal rettenetesen szigorú tilalmakból, hogy bármiféle erkölcsi prédikáció feltehetőleg záptojásdobálásra késztette volna a nagyérdemű hallgatóságot. A végletekig leegyszerűsítve, az egyéniség tiszteletén túl, magukra nézve kötelezőnek, feltehetően csak Jézus tanítását és a Tízparancsolatot ismerték el. Ez utóbbit persze módjával, hiszen a kőtáblákon szereplő pontok némelyikét valamennyi vallás követője akkurátusan és rendszeresen megszegi a tilalom fennállása óta folytatólagosan, hiszen azokat úgy szerkesztették meg, hogy ne lehessen betartani, ergo, mindig maradjon egy kis lelkiismeretfurdalása az alattvalónak. (Ha mást nem is, de paráználkodunk és káromkodunk.) Aligha lehetne frappánsabban összefoglalni a kor erkölcsi világszemléletét, mint azt Rabelais5 regényhőse, János barát tette, aki az általa kitalált és alapított "thelemita" kolostor reguláját egy pontban fogalmazta meg: „Tégy, amit akarsz!”. Törvényszerű, hogy az ember, aki így gondolkodott, elkezdett kérdezni. Kíváncsi lett, az automatikusan felmerülő gyakorlati, azaz természettudományos jellegű kérdésekre korábban adott „hivatalos” válaszok többé nem elégítették ki. A reneszánsz kellett ahhoz, hogy Kolumbusz el akarjon és merjen indulni Amerikába. A reneszánsz kellett Arisztotelész világképének megkérdőjelezéséhez és megdöntéséhez is. 5

Rabelais, François (1494?-1553), francia szerzetes, orvos, író, filozófus.

7

A művészettörténettel foglalkozó könyvekben a reneszánsz véget ér a XVI. század utolsó negyedében. Az azutáni pompakedvelő stílust már barokknak nevezik. Én nem hiszem, hogy ez a formatervezési stílusváltás témánk, az emberek gondolkodásmódja szempontjából érdemi lenne. Ebben az értelemben viszont, a szellemi reneszánsz a nagy francia forradalom előestéjéig hatott. Olyasmi történt csupán, mint amit az autógyártók ráncfelvarrásnak hívnak. Ugye ismerik? Kicsit máshogy hajlított lemezek, új műanyag alkatrészek. Szemre teljesen új modell, valójában műszakilag az utolsó csavarig ugyanaz. Most látom csak, annyi szépet írtam a korszakról, hogy viszszaolvasva magam is meghatódtam. A végnek azért valami oka kellett, hogy legyen. A színdarabok világából háztartási használatra gyakran kölcsönözzük a mondást: „Keresd a nőt!”. Társadalmi folyamatok megértéséhez talán nem ártana ezt: „Keresd a lóvét!”. Nos, itt voltak a bajok. A klasszikus feudalizmust Nyugat-Európa legnagyobb részén 1789-re felszámolták. A rendiség tartalmilag kiürült, valójában csak csillogó titulusok halmaza maradt belőle. De nagyon is működött a pénznyelő automata! E sorok írója Vaux-le-Vicomte (település Párizstól nem messze) mesésen szép kastélyának parkjában állva döbbent erre rá. Biztos kevesen ismerik a sztorit, ezért röviden leírom. XIV. Lajos pénzügyminisztere úgy döntött, saját otthonteremtése érdekében házat épít. A beruházás megvalósult. A fészekrakó, Nicolas Fouquet 1661-ben lakásszentelő házibulira hívta ismerőseit, beleértve Őfelségét is. A Napkirály megtekintette az ingatlant, majd villámgyorsan távozott és intézkedett, fináncminiszterét rövid úton sitteljék le. (Állítólag Colbert – utódja a pozícióban – mószerolta igazán, aki maga is legalább annyit lopott, csak nem építkezett.) Jegyezzük meg, a palota nem Európa akkor legerősebb nagyhatalma uralkodójának épült, hanem egy „köztisztviselőnek”. Maga az épület is szép és impozáns. Hanem a gigantikus park! És ezt ásóval, csákánnyal, talicskával hozták össze. A szerző igazán tudja ezt értékelni, hiszen a XX. század végén egy baloldali rezsim számos ízben hasonló fizikai tevékenység végzését lehetővé tette számára. 8

Moralizálók A baloldali gondolat megjelenésének természetesen voltak előhírnökei. Jóval azt megelőzően, hogy megformáltan, rendszerezetten és a hatalom megragadásának céljából alkalmazhatóan megjelent, számos világmegváltó ötletet pendítettek meg okos és jószándékú bölcselők. A világ rossz volt. Majdnem olyan rossz, mint ma. Tommaso Campanella6, Thomas Morus7, Jonathan Swift8 és még oly sokan mások az emberiség megjavításának céljából ötletek garmadával hozakodtak elő. Az általuk elképzelt társadalmakban már kifüggeszthették volna a transzparenst: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Ma már persze tudjuk, hogy a háromból soha, sehol, semmit nem valósítottak meg. Ők, szegények, hogy láthatták volna ezt előre? Igazából náluk ez még csak felvetés. Az igazi felhomályosítók utánuk következtek. A barokk kor utópia-szerzői még nagyrészt a nevelés reformjára, az eljövendő nemzedékek befolyásolására összpontosítottak. Figyelemreméltó azonban, hogy megjelenik valamennyiüknél egy vészjósló központi elem. Az állam. A központi hatalomtól vár mindegyikük egy olyan szabályozást, ami vaskézzel tereli a világot egy idillikus állapot felé. A reneszánsz szabadosság sokkját követően, feltűnik a színen az erkölcscsőszök egy új nemzedéke is. Ezek nem az egyházat képviselik, ezek világiak. A nyárspolgárt minden korban felháborította, ha valakik nála szabadabb életet merészeltek élni. Mi sem jellemzőbb, mint Giacomo Casanova esete. Már életében legendává vált, és azóta is valamiféle polgár-borzongató bujaság jelképének tekintik. Valójában szegény afféle kóbor szakértőként járta a 6

7

8

Campanella, Tommaso (1568-1639), itáliai filozófus, fő műve a Napállam, melyben egy elképzelt, tökéletes, az egyenlőségen alapuló társadalmat álmodott meg. More, Thomas (1478-1535), VIII. Henrik angol király kancellárja. Főnöke kivégeztette. Fő műve az Utópia, melyben egy köztársaságot írt le, ahol egyenlőség és társadalmi béke uralkodik. Swift, Jonathan (1667-1745), angol filozófus. Fő műve a Gulliver utazásai, melyben élesen kritizálta kora társadalmi viszonyait, valamint bemutatott egy ideális állammodellt.

9

világot. Hazájától zűrös, valószínűleg anyagi természetű ügyei miatt volt célszerű távolmaradnia még a rá vonatkozó amnesztiát követően is évtizedekig. Szerencsejáték, korai lottó-szerűség szervezőjeként utazta be Európát Madridtól Budán át Szentpétervárig. Szakértelme abban merült ki, hogy a felkeresett fejedelmi udvarokban senkinek fingja sem volt a valószínűség-számítás alapjairól, így aztán Giacomo valamiféle mágikus high-tech letéteményeseként adhatta el magát. Eközben teljesen normális aktivitású nemi életet élt, ami azóta is izgatja mindazok fantáziáját, akik kimaradtak az ilyesmiből. Az új erkölcs prédikátorai légüres térben lebegnek. Ők nem hivatkoznak már az Ó- és Újtestamentumra. Mózes még utalt holmi csipkebokorra meg ingyenes propagandaanyagként kapott kőtáblákra. Az új erkölcs viszont Münchhausen báróként önmagát húzza ki saját hajánál fogva a romlottság posványából és himbálódzik az éterben. (Kicsit olyan a dolog, mintha a szigorú tekintetű körzeti megbízott benézne a repülőgép ablakán az óceán fölött.) Nem az Atyaúristenre hivatkoznak, hanem a Társadalomra. Sajnos, ez a megálmodott társadalom nem szuverén egyének közössége immár. Az egyén válik a társadalom cserélhető és javítandó alkatrészévé. Azt tapasztalhatjuk, hogy a XVII-XVIII. század során folyamatosan gyarapszik a világmegváltók száma. Emberi dolog ez is. Ha gyereket kérdezünk, mi lesz, ha nagy lesz, értelmes válaszokat kapunk. Tűzoltó, oroszlánszelídítő, űrhajós. Tartok tőle, hogy a felnőttek jelentős része mélyhipnózisban azt válaszolná: próféta, vallásalapító. Esetleg diktátor. Az előbbivel erősen összefügg egy másik alapvető emberi szenvedély. Imádunk megtiltani valamit embertársainknak. Tulajdonképpen egyre megy, kocsmai dohányzásról, birkabőr viseléséről, vagy a TV-ben a hősnő kicsüngő félcsöcsének megtekintéséről van-e szó. Ha sikerül valamit megtiltani, az a hatalomgyakorlás illúzióját kelti. A kezdeményező, az aktivista, a végrehajtó aktakukac úgy érzi, tett valamit az általa elképzelt és elfogadott REND megvalósulásának érdekében. Feltehetően e jellemhibának köszönhetően is mutat ilyen rendkívüli vitalitást a bürokrácia, a 10

hivatalnokállam. Ez az alantas emberi hajlam persze – sajnos – pártsemleges, de segítette a balgondolat virágának szárbaszökkenését.

Másik ízeltlábú Mármint a hangya. Arra gondolok, hogy a XVIII. század folyamán az okosok egyre gyakrabban kezdtek úgy tekinteni az emberi társadalomra, mint valami gigantikus hangyabolyra. Keresték a boly távirányítóját. Nem akarták elhinni, hogy nincs. A felvilágosodásnak nevezett kor nagy gondolkodói még kivétel nélkül tiszteletben tartották az Embert. A britek maximálisan, de ugyanez mondható el a franciákról és a németekről is. Annyit beszéltek viszont társadalmi érdekről, közjóról, közerkölcsről, egyéb közmicsodákról, hogy az egyént – ekkor még akaratlanul – kezdték a társadalom alkatrészévé degradálni. Közös még bennük – Hume-tól9 Leibnitz-en10 át Voltaire-ig11 -, hogy az irányító hatalom megürült állásának betöltésére valamiféle istenpótlót kerestek. Nekik anélkül nem ment a dolog. Hiába, mindenkinek másra van szüksége, hogy izgalmi állapotba jöjjön. Isteni hatalomtól leszármaztatva kerestek tehát valamiféle rendező elvet. Érdekes módon a legkézenfekvőbb magyarázat senkinek eszébe sem jutott. Nevezetesen az, hogy kettőnél több emberi lény az őserdőből kijőve már egyszerűen nem élhet együtt bizonyos alapszabályok betartása nélkül. Fociból vett példa: a lesszabály indokoltsága és megfogalmazása vitatható, de amellett érveket sem érdemes felhozni, hogy kell két csapat meg egy bíró, labdával játsszák és gólra megy. Ezért Mózes nem tulajdonosa semmiféle copyright-nak, főbb vonalakban ugyanazt fektették le Hammurabi kövétől a sztálini Büntető Törvénykönyvig mindenütt. Legfőbb Lény nélkül. (Jellemző módon, még a halmozottan 9 10

11

Hume, David (1711-1776), angol felvilágosító filozófus. Leibnitz, Gottfried Wilhelm (1646-1716), német filozófus. Szerinte a világmindenség "monászokból" tevődik össze, melyeket isteni harmónia szabályoz. Kár érte, mert amúgy kiváló matematikus volt. Voltaire (Eredetileg: François-Marie Arouet, 1694-1778), francia felvilágosító filozófus. Hevesen támadta az Egyházat. A természetet tekintette valami istennek.

11

hátrányos helyzetű etnikai kisebbségen belül is keményen betartatják a Ne lopj! parancsot, ha saját tulajdonukról van szó.) Máshogy nem megy! Akik megpróbálták elvetni az alapszabályokat, nem kerültek be a világtörténelembe. Idejük sem maradt beszámolni tapasztalataikról. Vannak tehát axiómák, melyek elemzésére teljesen felesleges időt pocsékolni. Ölni és lopni nem lehet, időnként pihenőnapot kell tartani. Ezek nem parancsok, ez a fennmaradás törvénye. (Minden emberi közösségben – már az őserdőben is! – talán a legnagyobb dilemma, hogy hol is vonják meg a kötelező érvényű, lehetőleg elfogadott és betartott szabályok határait. Jól tudjuk, ha túl sok a tilalomfa, senki nem fogja komolyan venni. Ha egy kereszteződésben negyven táblát kiraknak, beleértve a kézikocsik haladási sebességének korlátozására vonatkozót, úgy az elsőbbségadás kötelező! jelzést sem fogják betartani. Észre sem veszik. Van egy nagyon kedves barátom, aki abszolút rend-, mármár diktatúrapártinak vallja magát. Ezzel szemben megütközve mesélte, hogy egyszer Németországban a vendéglátó háziasszony fejgörcsöt kapott, mert a megbeszélt időponthoz képest negyedórát késett a frissensültről. Mint gyakorló szakács, a szerző a háziasszonynak ad igazat. Ugyanez a pedáns úriember egyszer egy áruházban szemem láttára kinyitott egy üveg tormát, belenyúlt, megkóstolta. Megállapította, hogy finom. Ezután elvett a polcról két másikat, az elsőt visszazárta, visszatette. Amúgy rajong a rendért.) Ami a társadalom olajozott működését illeti, valójában talán a korábbi fantasztáknak volt igazuk, még a XVII. században. Az egyetlen megoldás az, ha a közösség tagjainak intelligencia- és tudásszintje emelkedik. A gyakorlat bebizonyította, hogy a legtöbb diktatúra elképesztő szigorából végül csupán komplett kupleráj született. Napjainkig megválaszolatlan a kérdés: miért nem vállalják a nagyokosok a XVII. század óta a humanizmus, humanista kifejezések használatát magukra nézve? Moralista, deista, szocialista, kollektivista, kommunista, stb. van rogyásig. Erkölcs, Isten, társadalom, közösség, kommuna tehát oké. A 12

humánum ciki. Bizony, Kedves Olvasó, a jelek szerint nagyon nagy gáz lenne Téged meg engem felvállalni! Biztos bennünk van a hiba… A vég közeledtével a bölcsek számára az ember már csak mint egy láthatatlan, rejtélyes kéz vezérelte társadalom tagja érdekes. Nagyon izgalmas két párhuzamos fejlemény. Hadtörténeti és művészettörténeti. A barokk kor lenyűgöző látványt nyújtó (mai napig így parádéznak Európa-szerte!) hadseregei lassan már nem csak egyenruháik és menetelésük tekintetében hasonlatosak egy gyárilag előállított gépezethez. Nem sokkal később, a napóleoni háborúk korában fejlesztik tökélyre a fegyelmezett együttmozgás művészetét és „szükség esetén” egész hadtestek feláldozását, lemészároltatását. A megelőző korokban, minden embertelenségük ellenére, az európai háborúkban még meghatározó volt valamiféle egyéni vitézség. Ez ebben az időszakban kezd üres jelszóvá sülylyedni. A XVIII. század utolsó harmadának új divatja a klasszicizmus. Az épületeken görögös oszlopsorok, a festményeken szúrósan állhatatos tekintetű, felfegyverzett matrónák (vagy azt a hatást keltő leányok) tűnnek fel. Azt tetszik mondani, a reneszánsz is oda nyúlt vissza, az antik korba? Egy frászt! A reneszánsz a hedonista Rómára, ellenben a klasszicizmus Spártára és a korai, puritán Rómára tekintett nosztalgiával. A klasszicista építész egy dögös oszlopsor kedvéért gondolkodás nélkül lakhatatlanná tesz egy fél városnegyedet. A lakható, használható római boltíves téglaépítmények helyett a semmire sem jó, csak az istenek dicsőségének hirdetésére alkalmas görög templomok válnak követendő mintává. A festőnél és a szobrásznál a kivillanó testrészeknek a világon semmi közük a bűnös, fülledt erotikához, legfeljebb az átnevelendő néző figyelmét hivatottak felhívni a magasztos eszmei mondanivalóra. Talán úgy is lehetne jellemezni a korszakot, hogy míg a reneszánsz kor kedvencei Dionysos és Aphrodité voltak, most a főszerep Marsé és a haragvó (nem pedig a házasságtörő) Jupiteré. Nem lehet véletlen, hogy másfélszáz évvel később, Sztálin és Hitler ünnepelt művészei is e szellemben alkottak. Szájba13

rágós a stílus, az ember, mint egyén immár nem fogyasztója, hanem meggyőzendő tárgya a műnek. Arról már szó sincs, hogy a nézőt elgondolkoztassák, őt terelik a „helyes” irányba. Amikor színre lépett a hangya, véget ért a kérész röpte. Elpusztult szegényke. Ebben a korban követték el az alapvető bűnt. Bizony rövid ideig tartott a reneszánsz emberközpontúsága! A hangulat azóta ismét középkori, csak túlvilág és üdvözülés helyett jobbat találtak ki. Ettől kezdve már csak társadalomban gondolkodtak, az egyén puszta megemlítése is individualizmusnak, sőt, egoizmusnak számít azóta is.

Franciadrazsé (Mi a különbség a táblás csoki és a franciadrazsé között? Ha a boltban kérek egy ilyen-olyan csokit, kapok egy táblát. Egy franciadrazsé viszont nem egy bogyót jelent, hanem egy zacskónyit. Egy golyó nem számít, vevő és eladó egyaránt egész zacskós tételekben számol. A most következő korban egy ember senkit nem érdekel, csak egy zacskó, akarom mondani osztály.) Beköszöntött a nagy nap: 1789. július 14. A hatalmat birtokló elit bűnei és határtalan ostobasága saját vesztét okozták Franciaországban. Biztos vagyok benne, hogy a szellemi előhírnökséggel vádolt enciklopédisták közül senki nem akarta, hogy ez történjen és így. Pláne nem kívánhatták az ezt követő terrort, majd az önmaga paródiájának határait súroló császárságot. (Július 14-e a legnagyobb francia nemzeti ünnep. Nem kellene inkább nemzetközi gyásznappá nyilvánítani?) Más megközelítésben persze a monarchia és az arisztokrácia hülyesége nem kiváltó ok volt, hanem remek ürügy viszketeg zsarnokjelöltek egy csoportja számára, hogy a hatalom megragadásának és gyakorlásának egy új, ördögi technikáját kipróbálhassák. Az azóta mitikussá vált közhelyek burkából hámozzuk csak ki, mi is történt valójában. A középkor főnixmadara támadt fel hamvaiból. Halk szavú úriemberek helyett egészen kicsi polgárok jöttek, és kezdtek gyilkolászni. (Meg adóztatni.) Ezúttal nem az igaz hit meg az Isten kegyelméből uralkodó figura védelmében, 14

hanem a Közjólét érdekében. Mint tudjuk, a nevezett földöntúli izének bizottmánya is lett. Ott a kijelölt ellenség sorainak fogyatkoztával a derék polgártársak egymást küldözték, ezúttal nem máglyára, hanem guillotine alá. Fordulópont ez azért is, mert célzottan bevetettek egy, a hiroshimaihoz hasonlóan tömegpusztító fegyvert. A csőcseléket. A Bastille-t leromboltatták a tömeggel, de utána már csak nagyon óvatosan és korlátozottan alkalmazták. A már említett egészen kicsi polgárok ezután már főként egymás közt intézték (guillotine-) pengeváltásaikat. Forradalmi tehát a változás is. Önmagában egyik eszköz sem új. A meggyőződésért életet elvet alkalmazta az inkvizíció, a csőcselék fegyverét pedig hébe-hóba kipróbálták már a köztársasági Róma pártharcaiban is. Új azonban e kettő együttes és megideologizált felhasználása. Ha jól emlékszem, katonáéknál ezt úgy mondják: rendszerbe állítás. A nép vezérei a népet mélységesen megvetették, akárcsak utódaik. Ezt persze egyikük se merte bevallani, sem írásban, sem szóban. Tetteik bizonyítják. Ha más nem, hát a parasztlázadások könyörtelen vérbefojtása. Ismerik a viccet, amikor a jótündér a macinak és a nyuszinak felajánlja, hogy teljesíti három-három kívánságukat? A medve kér egy nagy, szőrös macilányt, majd még egyet, végül, hogy az erdő legyen tele medvehajadonokkal. A nyuszi kér motorbiciklit, hozzá benzinkutat, majd némi gondolkodás után azt, legyen a medve buzi. A forradalom vezetői is valahogy így voltak vele. Hatalom megvan, lóvé megvan, most már gebedjen meg a nép. Az istenadta nép pedig bégető birkanyájként tudomásul vette, hogy a hatalmi harcok lezárultával a győztesként kikerülő kis korzikai lényegét tekintve minden korábbit felülmúló önkényuralmat vezet be, önmagát emeli félisteni rangra. Abban a gyenge hajnali derengésben ő még megtehette, hogy nyeregbe kerülve szemétdombra vágja az egész, végső soron őt felemelő ideológiát. Utódai – az erős fényben – már sokkal görcsösebben markolták a vörös selymet. 15

George Orwell12 megpróbálta Állatfarm című regényében kifigurázni mind a Robespierre-Saint-Just-Danton-Napóleon, mind pedig a Lenin-Trockij-Sztálin halmazokat. Szerintem nem sikerült neki, minden zsenialitása ellenére. Ami eleve egy kész röhej, abból nehéz viccet faragni! Amit nevezett polgár- és elvtársak elkövettek, az önmagában akasztófahumor-illusztrációként felhasználható karikatúra. Foglaljuk most össze, mi újat hozott a Nagy Francia Izé és napóleoni lecsengése. Önmagában az, hogy egy embercsoport valamilyen ürüggyel takarózva lemészárolja a másikat a hatalom megszerzése érdekében, nem volt új. Mi az, amit az egyre nagyravágyóbb utódok később felhasználtak építőanyagként és ezáltal – sajnos – maradandónak bizonyult? •

12

13

A közjó fogalmának jolly jokerként történő alkalmazása. A köztársasági Róma pártharcaiban még a Város, tehát a törzs érdekeit emlegették unos-untalan. A jakobinusoknál13 légiessé vált közjó hatalmas találmány. Az egyén, akivel éppen kicsesznek, még bűntudatot is érezhet: az ő érdekei bizonyára ellentétesek a nagy Köz nagy Javával. (Mint amikor a gyereknek azt mondják: azért verlek véresre, mert a javadat akarom. A gyerek persze okosabb a felnőttnél és ezt úgysem hiszi el.) Megjegyzem, egyes kutatók szerint az azték, maja és Dél-amerikai kultúrákban gyakorolt emberáldozatok alapanyagául szolgáló szerencsétlenek sem feltétlenül csak a kábítószerek hatása alatt vetették alá magukat az eljárásnak. El is hihették, szívük kitépése elengedhetetlenül szükséges, hogy megszűnjön az aszály. Húsuk is a köz javát szolgálta, hiszen a párttag-

Orwell, George (Eredetileg: Eric Blair, 1903-1950), angol író. Fő műve az 1984, ami azt mutatta be, hova fejlődhetne a kommunista rémuralom. Említett, Animal Farm című szatirikus regényében az állatok elkergetik a gazdát, majd hozzálátnak felépíteni az egyenlőségen alapuló társadalmukat. A jelszó: Minden állat egyenlő, de bizonyos állatok még egyenlőbbek. A vezető pozíciókba a disznók kerülnek. gy nevezték a radikális baloldaliakat a forradalom idején. Minden halálos ítéletet ők szorgalmaztak és szavaztak meg.

16

•

•

•

•

gyűlés, akarom mondani istentisztelet végeztével azt jóízűen elfogyasztották a vezetők. Vezetők. Nem ismerős a kifejezés a közelmúltból meg a ma reggeli újságból? A születés jogán járó arisztokrata státusz eltöröltetett. Azonnal meg is született helyette az új felosztás: vannak (nem kizárólag rokonság jogán) vezetők és van az irányítandó lakosság. Ezek a vezetők saját maguknak kiállították James Bond jogosítványát: Licenced to Kill (emberölésre felhatalmazva). A tömeg tudatos, manipulált bevetése. Annyi eszük azért volt, hogy felfogják ennek veszélyeit. Tisztában voltak vele, milyen nehezen kontrollálható. Azzal is, hogy az utcára vonulásra hajlamos emberek egy jelentős részét mindig, minden korban erősen motiválta a kupadöntő-szerű balhé várható élménye, valamint a hazavihető szajré ígérete. (Egy meggyújtott autó gyönyörűen ég, a betört kirakat pedig valóságos aranybánya.) A hatalom megragadását követő leszámolósdi. Ez persze minden bűnszövetkezetnél jelentkezik a sikeres akciót követően, már csak azért is, ne kelljen oly sokfelé osztani a zsákmányt. Adott esetben azonban más szerepe is volt. A tömény vérgőzben senki nem mert felordítani: ne akarjátok már ennyire az én javamat, hagyjatok békén! Ne ti akarjátok megmondani, hogyan lesz nekem jó! Később még az is megtörtént, hogy ha nem találtatott sem külső, sem belső ellenség – hisz a nép túl engedelmes volt -, hát kreáltak. Nem hiszem, hogy Mao Ce Tung a kulturális forradalmat másért találta ki, mint a társadalom mozgásának, sokkos állapotának fenntartására. Katonáéknál ezt úgy mondták, foglalkoztatni kell az állományt, mert különben elkezd gondolkodni. Közjóról papolnak, demokráciásdit játszanak, de bekövetkezik az a pillanat, mikor nyugodtan kimutathatják foguk fehérét. Napóleon és Sztálin története a legismertebb. Ebben az a borzalmas, hogy a nép a diktátor eljövetelét még akár megnyugvással is fogadhatja, hiszen egyfajta 17

rend beköszöntét jelenti a teljes felfordulást követően. Azt sem tagadhatjuk le, hogy külső fenyegetés esetén, rövid távon valóban kiváló hatásfokkal üzemeltethető ily módon egy hadigépezet. És nemcsak a hadsereg. Gondoljunk csak bele: aligha képzelhető el hatékonyabb ösztönzőrendszer, mint amikor kedélyesen azt közlik a mérnökkel, a munkással, hogy ha a dolog nem sikerül, leviszik a gyárudvarra, oszt tarkón lövik. Kizárólag a közjó érdekében. Semmi szükség csoporttréningre, incentive tour-ra, munkavállalói részvényjuttatásra. Megszületett tehát a baloldali fordulat modellje. Bizonyos értelemben bukással végződött a próbafutam, de azért bebizonyította, hogy életképes lehet a kis szörnyeteg. Finomítások sora volt szükséges a következő száz-százötven évben, de a működési elv keveset változott. Akárcsak az autó. Szemre hatalmas utat tett meg feltalálása óta. Valójában: alul négy gumival borított kerék, rajtuk fék, elöl egy belsőégésű motor, benne négy-öt ülés, egyik előtt egy kerek dolog, amivel kormányozzák. A bécsi kongresszust (1815) követő, a Szentszövetség nagyhatalmainak korlátoltságát tükröző restauráció légkörében, a borzalmas háborúk következtében kivérzett Európában jó három évtizedig viszonylagos csend honolt, csak kisebb lángok lobbantak fel. Az 1840-es évek erjedését kísérte aztán – melléktermékként – sajátos illatú gázok felbugyogása. 1848 viharában vélhetően kevesen figyeltek fel egy furcsa kis könyvecske megjelenésére. Az ezt a címet viselte: Kommunista kiáltvány. A szerző közgazdász, és mint ilyen, egyfajta perverz vonzalmat érez a számok iránt. Ezért a folytatásban a „Das Kapital” címet viselő bestseller kiadványra koncentrál. Teszi ezt annak ellenére, hogy a nevezett művet, bár sokan megvásárolták, szinte senki figyelmesen nem olvasta el. (Marx szerint még az írása közben elszívott szivarok árát sem hozta vissza.)

18

A Szőrös A szerző nagy-nagy örömöt érez, hogy idáig eljutott és immár Marx következik. Őt roppant mód kedveli. Az eddig terítékre került bölcselők mind légiesek voltak, beléjük kötni hasonlatos egy lepke szellentésének meghámozásához. Bezzeg Marx! Őt meg lehet fogni, mint egy darab marhalábszárat, odacsapni a deszkára, lehártyázni, felkockázni, lassú tűzön porhanyósra párolni saját levében. (Az persze nagyon nagy kár, hogy ismereteim szerint orvosi szempontból eddig senki nem elemezte a Nagy Teoretikus életművét. Van egy könyvem Napóleonról, Sztálinról és Hitlerről. Címe: Diktátorok orvosi szemmel14. Valami ilyesmi nagyon elkelne a Szőrösről is. Gondolatai kialakulásában mekkora szerepet játszhattak az ánuszán időről-időre megjelenő kelések? Komoly a felvetés, hiszen Engels barátjával folytatott levelezésében is központi helyre került a rejtélyes kór. Majdnem olyan terjedelemben számol be erről, mint amekkorában Friedrich barátját arra buzdítja, sikkasszon több pénzt az Engels-rokonságtól a népes Marx família finanszírozására.15) Központi figuráról lesz most szó. Hiába próbálták a szociáldemokraták és egyéb baloldali széplelkek már a XIX. században megtagadni. Mint egy gondos kenguruanya, az előző fejezetben tárgyalt koraszülöttet igenis ő nevelte erszényében életképes szörnyecskévé. A hálátlan utódok, mármint a különböző szektákhoz tartozó szocialisták és a jóléti államnak nevezett penészvirág gondozókertészei a XX. században már kénytelenek voltak reggel, délben, este hangoztatni, hogy nem állnak rokonságban a nevezett úrral, az nem tartozik a családhoz… Hiába, Oroszországban az elvtársak túllőttek a célon, kínossá vált a dolog. A moszkvai, pekingi és Phnom Penh-i16 unokatestvérkéktől pedig úgy lehetett elhatárolódni, ha letagadták a nagypapit. 14

15 16

Neumayr, Anton: Diktátorok orvosi szemmel, Perfekt Kiadó, Budapest, 1999. Ld. Francis Wheen: Karl Marx, Napvilág Kiadó, Budapest, 2004 Ld. Francis Wheen: Karl Marx, Napvilág Kiadó, Budapest, 2004

19

Kritikus szakaszhoz értünk. Egyáltalán nem biztos, hogy a Nyájas Olvasóba is megpróbálták beleverni az üdvözítő marxizmust, úgy, mint a szerzőbe. De még ha alá is vetették az eljárásnak, azt valószínűleg átaludta, hála az egészséges elme természetes védekező mechanizmusának. Jellemző módon, még a hívő szocialistákról is, kikkel életem során találkoztam, az esetek 99%ában gyorsan kiderült, nem ismerik, nem értették meg az elméletet. Legtöbbjük csak hitt, de nem tudta, miben. Ezért most kénytelen vagyok zanzásítva leírni, miből is áll a "Tan". A dolgot megúszni nem lehet. Megpróbálom úgy elvégezni, hogy ne fájjon. Nagyon erős kávé szükségeltetik! Marx a fanatizmus határát súrolóan materialista volt. Elméletében nyoma sincs olyasminek, hogy a világot azért kéne megváltoztatni, mert csúnya és igazságtalan. Nem keres ő semmiféle felsőbb lényt sem. Azt állítja magáról, mindent fillérre pontosan kiszámított és józan kereskedői ésszel, (állítólag vas-) logikai sorrendben levezeti próféciáit. És megteszi javaslatait, hogyan kell szerinte berendezni a világot. Ezáltal az nem jobb és szebb lenne, hanem úgy lesz hatékonyabb. A Bölcs gazdasági folyamatokból vezet le mindent. A kályhától indul: mi is az az érték? Nem ő találta ki, de átvett másoktól egy hármas felosztást: használati érték, munkaérték, csereérték. Ebben már van egy logikai bukfenc. Hogy érthetőbb legyen a dolog, kicsit olyan ez, mintha tyúkocskákat aszerint értékelnénk, milyen tojásból keltek ki. Munkaértéke csak árunak lehet, azzá pedig bármely dolog csak a csere folyamán válik. Onnantól kezdve viszont csak ára van. A korábban rácsöpögött veríték mennyisége legfeljebb szánalmat ébreszthet. A kis Karl gyerekkorában túl sokat hallhatta, hogy a szorgalmas munka minden érték forrása. Később sem jött rá, hogy az izzadság piaci, forgalmi értéke vajmi csekély. Két vasdarab egymáshoz buherálása lehet baromi fárasztó, de a létrehozott kütyü attól még értéktelen. Ő ezeket a problémákat nagyvonalúan elintézi azzal, hogy a cserére felkínált dolognak legyen használati értéke, a létrehozására felhasznált munka mennyisége pedig legyen társadalmilag szükséges. Az elsővel ne is foglalkozzunk, hiszen ez színtiszta pszichológia. (Milyen hasz20

nálati értéke van A tőke négy kötetének?!) A másodikra az a megoldása, hogy holmi össztársadalmi átlagokat kíván számítani. Készül a baromfifelvágott, melybe bedarálja mind a broiler-csirkét, mind a vadászsólymot, hiszen háziszárnyas mind a kettő. Figyelem, A tőke négy kötetének majd’ háromezer oldalából már az ötödiken kezd kisiklani a logika gőzmozdonya! Ha már a húsfeldolgozásnál tartunk, lenne egy kérdésem. Van ára a karajnak, oldalasnak, csülöknek, stb. Marx elvtárs, tessék mondani, mi a felsorolt húsok munkaértéke külön-külön? Ha viszont már egy csóró disznó esetében elakad a tudomány, mit kezdünk egy ország GDP-jével, hiszen az a javak nem valamivel bonyolultabb halmaza, mint a derék, feldarabolandó négylábú? Munkaérték-elmélet nélkül persze nagyon nagy gáz lenne. Nélküle fejreállna az egész profitelmélet meg a munkások kizsákmányolásáról szóló tan. Azt ő matematikai képletek segítségével vezette le. (Mint már szó volt róla, Casanova is általános iskolai színvonalat tükröző formulákkal hozta létre a dicsfényt maga körül.) Hát, ezek a képletek nem stimmelnek, hiszen az ismeretlenek nemcsak nem ismertek, de nem is léteznek. A kizsákmányolás-elmélet enélkül is, már első pillantásra is sántítana korunk műszaki szintje mellett. Az atomerőmű-tulajdonosok nyereségüket aligha hozhatják össze a vezérlőterem néhány technikusának fékeveszett kizsákmányolásával. A fenti szemléltető ábra valószínűleg nem is a legjobb. A szerző azonban nem kívánja tucatnyi, ennél jobb példa felvonultatásával fárasztani sem a Nyájas Olvasót, sem önmagát. Nagyobb dologról van itt szó. Profit csak áru vagy szolgáltatás előállítása és értékesítése folyamatában keletkezhet. A textilgyáros nem gyűjt szövetet. Mikor vághat zsebre nyereséget? Ha eladja a szajrét. Ott, ahol a banán terem, nagyon sok szegény indián meg néger asszony él. Ennek ellenére, a gaz kapitalistának nem az ő banánmosó, -cimkéző és -csomagoló munkájukra fáj a foga. Neki a világ módosabbik felében vásárolgató elegáns és illatos háziasszony bukszája kell. Őnagysága fogja kipengetni a suskát a gyomnövény terméséért. 21

Bizony, nyereség csak akkor van, ha a pénztárgép is megcsörren. A gyári duda még hiába szól a műszak végén. A fenti megállapítás – persze más megfogalmazásban – szerepel közgazdasági szakközépiskolák első évfolyamos tankönyveiben is. Igazán kár, hogy ezeket a köteteket társadalomtudósok oly ritkán forgatják. Igaz materialista számára a kizsákmányolás borzasztóságos csúnyasága még nem indokolná a rendszer törvényszerű bukását. A rabszállító autó sem akad még el attól, hogy igazságtalanul bebörtönzöttek az utasai. Marxnak több kell. Addig számol, míg eljuttat bennünket nagy felfedezéséig, a munkásosztály elnyomorodásának törvényszerűségéig, ami a mindent elsöprő válsághoz vezet. No comment. Pedig szerinte ezért, csak ezért kell megbuknia a kapitalizmusnak. Az elnyomorodás-elmélet hiába csúcsa, záróakkordja a teóriának, annyira blőd, hogy a XX. században a szocialisták már dugdosták, mint hülyegyereket a vendégek elől. Elhallgatják, letagadják a létét, végszükség esetén, ha sarokba szorulnak, hát belemagyarázzák, hogy az relatív nyomorként értendő. Nagyon tömören ennyi, miért is kellene megbuknia a régi rendszernek. Most már csak az van hátra, kik és mit fognak létrehozni romjain. (A hogyan kérdésre majd Uljánov és Dzsugasvili17 elvtársak, illetve a nyugat-európai szocdemek adják meg a választ.) Marx felfedez egy nyilvánvaló tényt, ami addig nem igazán szúrta ki a többiek szemét. Feltűnt egy osztály. Akkor még nem sejthette, hogy jó egy évszázaddal később az szinte nyomtalanul eltűnik majd a műszaki fejlődés következtében. Az új osztály, a városi, nagyüzemi proletariátus feltartóztathatatlan áradatnak tűnt, senki nem gondolta, hogy a vízözönből csupán tócsák maradnak mára, immár másfélszáz év elteltével. Isteni ajándék hullott Marxék ölébe. A mezőgazdaságban bekövetkezett technológiai és tulajdoni változások, valamint az olcsóbb gyarmati áru beözönlése következtében fölöslegessé vált falusi tömegek az ipari közpon17

A szovjet felekezethez tartozó kommunisták is tagadják az ideológiai közösséget vezetőjükkel, Pol Pottal, pedig ők segítették hatalomra.

22

tokban, a nagyvárosokban kezdtek gyülekezni. Valami olyasmi zajlott le, mint amit ma a harmadik világ elképesztő méretű városszörnyetegeiben látunk. A felhalmozódott embertömeg nemcsak hatalmas, de koncentrált is volt, így megszervezhetőnek, pontosabban könnyen megszólíthatónak (esetleg manipulálhatónak?) tűnt. Semmilyen tulajdon, pláne ingatlan nem kötötte meg gondolkodását, nem korlátozta cselekedeteiben. Hitét és hagyományos kultúráját elveszítette. (A proletár meg fogja tenni azt, amit a paraszt soha. Ő bizony gondolkodás nélkül felkoncolja a plébános urat.) Jogosan volt elégedetlen, hiszen förtelmes nyomorban élt. Ki a rosseb tudott volna máról holnapra emberi hajlékot, egészséges élelmet, orvosi ellátást, oktatást varázsolni ekkora embertömegnek? Miként az Úr Izráel népét, úgy Marx a munkásosztályt választotta ki a feladatra. Bizony, beszédes már a név is, melyen a szerencsétleneket emlegetik. Proletariátus. Annak idején a köztársasági Rómában kapta ezt az elnevezést egy nincstelen tömeg. Ez egy akkori népességrobbanás következtében tűnt fel. Kezelhetetlennek tűnt kezdetben. Etetni kellett. A hatalmi elit különböző csoportosulásai azonban rendkívül gyorsan felismerték: viszonylag olcsón ellátható, megvásárolható. Kiváló hivatkozási alap és remekül felhasználható a hatalomért folytatott pártharcokban. Micsoda párhuzam! Erre még nagyon is visszatérünk napjaink tárgyalásánál, hiába viselnek ma álnevet a szereplők. Megvolt tehát az eszköz. Maga Marx persze alig leplezett megvetéssel közeledett a naiv kézművesekhez az egyletesdi során, ami különféle szövetségek, Internacionálék megalapításához vezetett. De muszáj volt leereszkednie a meglovaglásra kiszemelt réteghez. Fel kellett számukra állítania egy kívánatosnak tűnő célt is. Új társadalmat kell teremteni! Most következik Marx legnagyobb ötlete. Hát kell a tulajdon a hatalom gyakorlásához, a földi javak élvezéséhez? Nem!!! A tulajdon szinte csak gonddal jár. Mellesleg, az Európán kívüli civilizációk évezredekig baromi jól megvoltak tulajdoni lapok, gépjármű forgalmi engedélyek, földhivatalok és részvénykönyvek nélkül is. A szerző a XX. század '9023

es éveinek derekán jelen volt egy országos jelentőségű orosz nagyvállalat első emberével folytatott tárgyaláson. A vezérigazgató úr volt ott korábban a vezérigazgató elvtárs is. A tárgyalást követő falatozgatás és vodkázás során aztán a nagy ember az oldott légkörben már-már könnyezve emlékezett vissza, milyen élete is volt a proletárdiktatúra idején. Nem voltak neki színes papírjai, akarom mondani részvényei. A havi fix is alig volt több, mint egy szakmunkásé. Csak a munkásüdülőnek nevezett negyvenszobás dácsában18 tivornyázhatott hasonszőrű vezető cimboráival. A helyi repülőtéren készenlétben állt egy sugárhajtású gép, hátha bokros teendői más városba szólítják. Szerette a kultúrát. Rendszeresen látogatta a helyi operaházat. A páholyban ülve távcsővel választotta ki azokat a balerinákat, akik aztán visszautasíthatatlan meghívást kaptak a dácsába. De tudjuk, a társadalom igazságos volt, legfeljebb a vezetőknek adatott meg minden, ami a lakosság szakszerű vezetéséhez kellhet… A tulajdon direkt eltörlése népszerű gondolatnak bizonyult annak idején. Kielégítette széles tömegek azon, szívből jövő kívánságát, hogy a fordulat révén dögöljön meg a szomszéd tehene. (Ugye nem kell a viccet elmesélni?) Sőt, mivel a javakat nem azért szedik el egyesektől, hogy másoknak adják, elejét veszik a „Miért nem nekem?” kérdés felmerülésének. A magántulajdon eltörlése valójában minden tulajdonnak a hatalmi elit ellenőrzése alá csoportosítása. A javak az élcsapatnak kerülnek, ha nem is tulajdonába, de birtokába. A tulajdon begyűjtésére később új technikát kellett kifejleszteni. Az elnyomorodás-elmélet nem működött. Mivel egyre több lett a tehénke, a marhapestis propagálása kezdett erősen népszerűtlenné válni. Az már a XX. századi utódokra maradt, hogy jobbat találjanak ki. Sikerült, igaz, ezt már nem a vörös lobogó alatt állva hirdették meg. (Ezt még tárgyalni fogjuk. Most csak annyit, hogy a sokmillió részvényes tulajdonából mára már színes papír sem maradt, csupán letéti igazolásokra vonatkozó igazolások számlaegyenle18

A szovjet felekezethez tartozó kommunisták is tagadják az ideológiai közösséget vezetőjükkel, Pol Pottal, pedig ők segítették hatalomra.

24

gének kivonata. Az állítólag egyszerű alkalmazott, a manager ellenben talicskában tolja haza a pénzt, viselkedése pedig erősen emlékeztet a derék gépgyártóéra a proletárdiktatúra idején. A kitűzött célt így is el lehet érni.) Nem is merek arra gondolni, unalmában hány Olvasó vágta eddigre a szemétbe ezen irományt és kívánta a náthásba szerzőjét. Befejezem a Szőrmók tanának ismertetését, már csak egy – ezúttal feltehetően nem szándékos – tévedését kell érintenünk. A jövő idilli társadalmának tervezésekor, a nagy lendületben kiselejtezte a pénzt is. Öreg hiba volt. A későbbi kivitelezők, a gyakorlati megvalósítás során erre hamar rájöttek. Szegény kis pénz semmiről sem tehet. Nélküle viszont gazdasági tevékenységet folytatni képtelenség. Zollstock nélkül nem lehet építkezni. Azt az igazságtalanságot, hogy egyik ember magasra nő, másik kicsi marad, nem küszöbölhetjük ki a centiméter rendeleti úton történő betiltásával. Az elmondottak közül egyébként ennek a próféciának volna a legkisebb jelentősége. Csak azért említem, mert széles körben ez ragadt meg: a kommunizmus a pénz nélküli társadalom. Még egyszer nézzünk vissza. Milyen célközönségnek, mit hirdetett az új tan? Milyen marketing-stratégiát választott Marx? A modern társadalmakban abszolút többségbe kerülő alkalmazottak rétegének üzente: Te, mint osztály vagy minden jó és érték teremtője. Te egy magasabbrendű kaszthoz tartozol. Társadalmi státuszod révén máris automatikusan tagja vagy a Gyülekezetnek, a kiválasztott osztálynak. Rázd le a tulajdon bilincseit, és meglátod, vezetőid megteremtik minden világok legjobbikát. Ők fognak gondoskodni Rólad, hisz erre hivatottak. Akkor majd elengedheted Magad, újra boldog gyermek leszel, vezető nénik és bácsik hada fogja lesni minden kívánságodat. Szédítő perspektíva. Az istenadta népnek olyan jól esett elhinni a kemény szembedicsérést, valamint a földi paradicsom eljövetelét, hogy a túlnyomó többség nem is akarta észrevenni a már említett logikai ficamokat. Fogyasztási cikkek reklámja terén is azt látjuk, minden szart el lehet adni ezzel a jelszóval: mert "Te ezt megérdemled". Csodálkozik valaki, hogy ekkora sikersztori lett a "Tan" pályafutásából? 25

Engedékenyek és kérlelhetetlenek Most akár szusszanhatnánk is egyet, de a történelem, akárcsak Virág elvtárs agyában a nemzetközi helyzet, fokozódott. A XIX. és XX. század fordulóján bekövetkezett az "Eszme" elágazása. Mindössze az történt, hogy Nyugat-Európában, mindenekelőtt Németországban a magát szociáldemokratának nevező mozgalom vezetői rájöttek, Marx rémálma változtatások nélkül megvalósíthatatlan. Piacképesebbé kellett tenni. A meglovaglásra kiszemelt munkásosztály folyamatosan gyarapodott anyagi javakban. Emellett egy jelentős része eleve, soha nem volt a klasszikus, nincstelen proletariátushoz sorolható. (Akárcsak a szerző dédapja.) Márpedig ezekre a hadoszlopokra is szükség volt, hogy a kifejlődött pártelit komolyan remélhesse a hatalom, vagy egy szeletének megkaparintását. Lemondtak a magántulajdon eltörléséről. Ez volt a legfontosabb változás elméleti téren. Nem hangoztatták többé azt a nyilvánvaló marhaságot sem, hogy a kapitalizmus szörnyű kínok közt önnön válságába fog belepusztulni törvényszerűen. Hogy ezek után mire jó az egész szocializmusosdi? A szociáldemokrácia legnagyobb ideológusának, Bernsteinnek19 legismertebb mondata sokat elárul: „A végcél semmi, a mozgalom minden.” Kilóg a lóláb! Ezzel az elvtársak bevallják, az egész csak azért van, hogy időrőlidőre kormányra kerülhessenek. Mint tudjuk, egyes nyugat-európai országokban a XX. században évtizedekre! A hatalomért mindent. Szeretném felhívni a figyelmet egy apró mozzanatra, ami gyönyörűen illusztrálja, mennyire készek voltak a szocialisták bármikor eldobni elveiket, szembeköpni önmagukat. Kezdetben alapelveik közé tartozott egyfajta harcos internacionalizmus. Nos, eljött az 1914. esztendő. Egy elmebeteg, bizonyos Gavrilo Princip20 lelőtt egy gonosz embert, akit Ferenc Ferdinándnak21 neveztek. Ez ürügyet szolgáltatott arra, hogy az egész világ vérbe boruljon. És vajon hogy viszonyultak ehhez Eu19

20

Bernstein, Eduard (1850-1932), német szociáldemokrata ideológus. 1879től kezdve részben ő vizsgálta felül a marxi elméletet. Princip, Gavrilo, terrorista, szerb nemzeti hős. 1914-ben ő követte el a szarajevói gyilkosságot. Bár már húszas éveit taposta, gimnáziumba járt.

26

rópa szociáldemokrata pártjai? Hazafias indulók hangjára lelkesen buzdították a front vágóhídjára induló fiaikat! Később a fundamentalista marxisták – a kommunisták – még ennél is sokkal cinikusabban tagadták meg az internacionalizmus és tolerancia szocialista parancsát. Fundamentalisták. A XX. század elején Oroszország vált az ortodox marxisták Rómájává. Az orosz szocdem párt bolsevik szárnya következetesen és maradéktalanul kitartott a marxi elvek mellett. Szerintem ráéreztek, hogy ez az az ország, ahol valóban teljes egészében megvalósítható Marx álma. 1917-ben aztán sikerült megragadniuk a hatalmat. Hogy miért, azt most ne elemezzük, azért sem, mert könyvtárnyi irodalma van. Csupán annyit szeretnék halkan megjegyezni, hogy talán szerepet játszott a megelőző évtizedek viharos gyorsaságú oroszországi modernizáció is. Az orosz muzsik, aki korábban évszázadokon át zokszó nélkül tűrte rabszolgasorsát, egyszerre semmit nem értett abból, ami körülötte történt. Akár városba került proletárnak, akár falujában maradt, képtelen volt alkalmazkodni a kapitalizmushoz, a rászakadt relatív szabadság csak zavarta. Emellett bizonyosan szerepet játszott a paternalista társadalom apahiánya is. A történelem folyamán volt ilyen előtte is, utána is. Hogy mást ne is említsek, Khomeini ajatollah fordulata is felfogható egyfajta primitív reakcióként a sah erőltetett modernizációs kísérletére. Tehát Oroszországban, 1917-ben kelt ki a Marx által elvetett magból elsőnek a mérgező növény. Nem akarok többet írni a kommunizmusról, mint eszméről. Ennek van egy gyakorlati oka is. A legfontosabb forrásmunka, melyből meríthetnék, A Szovjetunió Kommunista Pártjának Története túlságosan fontos szerepet játszik életemben, immár évek óta. A vaskos kötet ágyam egy megroggyant merevítő lécét támasztja alá. Roppant nehéz lenne e szerepében helyettesíteni.

21

Ferenc Ferdinánd az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse volt, míg le nem lőtték 1914-ben. Ha trónra kerül, reformelképzelései megvalósításával világháború nélkül is szétveri a Monarchiát. A szláv népek nagy barátjukat veszítették el személyében.

27

Kommunista blokk Nem döglött oroszlán rugdosása, nem lerágott csont szopogatása visszaemlékezni egy hetvenvalahány évig fennállt, lidércnyomásszerű rendszerre. Azért fontos a visszatekintés, hogy lássuk, mik a párhuzamok a Lenin és Sztálin által alapított láger, és mai világunk között. A jólétinek nevezett állam megértése szempontjából is tanulságos a bolsevik rendszer létrehozása, struktúrája, tündöklése és bukása. A szerző mélyen megdöbbent, amikor öszszeszedte ezzel kapcsolatos gondolatait. Az a meglepő, hogy valójában milyen egyszerű is volt mindaz, ami történt. Az igazán tanulságos az lesz, ha majd a XXI. század jóléti-fogyasztói társadalmában látjuk markánsan visszatükröződni valamennyi főbb vonását. Egy embercsoport megkaparintotta a hatalmat (illetve, Közép- és Kelet-Európában megkapta a megszálló szovjet hadseregtől), kinevezte magát elitnek. Lemészárolta, elüldözte, lehetetlenné tette a korábbi elitet. Elkezdett építkezni, létrehozni saját hűséges mamelukseregét. Ez sajnos a világtörténelemben nem volt új, de Közép-Európában a XX. század derekán már több, mint bunkóságnak minősült. Az ortodox marxizmust és annak oroszországi továbbfejlesztett változatát államvallássá tették. Görcsösen próbálták a nép agyába sulykolni, roppant csekély eredménnyel. Annyit elértek, hogy soha annyi jó vicc nem született a nép ajkán, mint akkor. Országonként és korszakonként változó mértékben, de erős cenzúrát hoztak létre. Kevés dologtól féltek annyira, mint a gondolkozó és tájékozott embertől! Alapjában véve ez sem új. Az államot mindenhatóvá tették. Persze, szerepe lehetett ebben az orosz léleknek is. Nagy Péter óta az orosz cárok német hercegnő feleségeket importáltak és velük porosz regulákat, valamint hivatalnokokat minden mennyiségben, nevelési célzattal. Rend, tisztaság, szorgalom és hatékonyság vonatkozásában ez lepergett Oroszországról. Bezzeg az orosz hivatalnok! Bürokrácia tekintetében a tanítvány villámgyorsan túltett a mesteren. Tessék Gogolt olvasni. 28

A szocialista-kommunista ideológia eleve az erős hivatalnokállam létrehozását igényli. És ez orosz földön kezdődött! A szovjethatalom egyfajta önkormányzati rendszernek indult, de ennek már egy-két hónap után nyoma sem maradt. Ez persze igazolása annak a tételnek, hogy bizonyos méret fölött a helyi önkormányzat is állam, csak kicsi. Egy átlagos magyar nagyközségi önkormányzat már biztos elég nagy ahhoz, hogy bekövetkezzen az elidegenedés a választott tisztségviselők, az apparátus, és a választók között. A mindenható állam természetesen rendőrállam is volt. Mindent tudni akart, mindent szeretett volna szabályozni. Szerencsére ez sem működött, akárcsak minden más abban a rendszerben. (Még a rettegett szovjet rendőrséget is meg lehetett vesztegetni üveggyöngy értékű csecsebecsékkel.) A szocialisták határtalan cinizmusának markáns megnyilvánulása volt annak hangoztatása, hogy az állam Marx és Lenin által beígért elhalása az állam szerepének erősödése útján valósul majd meg. Kommentáljam? Pártállam. Bohózatba illő törvényhozási és önkormányzati látszat-választások. Talán leszögezhetjük, hogy önmagában a többpártrendszer hiánya csak egy szereplési viszketegségben szenvedő kisebbséget zavart, bajunk a következményekkel volt. Egyébként az állam és minden intézmény pártirányításának kialakult egy, az adott körülmények között még ésszerűnek is tekinthető szereposztása. A Kommunista Párt Központi Bizottsága, és annak apparátusa nagyjából olyan funkciókkal rendelkezett, mint egy társas vállalkozás esetében a felügyelő bizottság. Megjegyzem, a pártfunkcionáriusok sem voltak hülyébbek az állami hivatalnokoknál. A közhiedelemmel ellentétben egyébként a rettegett vállalati és területi pártszervek érdemi, pláne gazdasági kérdésekben csak korlátozott belepofázási joggal rendelkeztek. A demokratikus centralizmus elve arról szólt, hogy „észrevételeiknek” el kellett jutniuk a központi apparátusig, majd azokat ott mérlegelték, és intézkedtek, ha jónak látták. Az egész tákolmány még hamarabb összedőlt volna, ha vállalati és falusi párttitkárok közvetlenül belebarkácsolnak működésébe. 29

Állami tulajdon. Illetve, szövetkezetinek csúfolt, valójában állami tulajdon. Marx nagy találmánya, hogy látszólag senkinek semmit, valójában mindent a főelvtársaknak. A szerző az egyetemen azt tanulta, hogy Sztálin idejében a Szovjetunióban a központi költségvetésen keresztül történt a megtermelt javak, a GDP 30%-ának újraosztása. Hát nem borzalmas? Ennél már csak az szörnyűbb, hogy ma Magyarországon adók és járulékok formájában ennek dupláját veszik el tőlünk. Bezárkózás. Az elvtársak fóbiái vezettek a béketábor bezárkózásához, persze ebben szerepe volt a nemzetközi helyzet alakulásának is. Biztosak lehetünk benne, hogy a Nyugat nagyon is felmérte, milyen reakció várható az elvtársaktól, ha a rab nemzetek felszabadítását emlegeti. Tudhatta, hogy a válasz még több szögesdrót lesz. Lehet, hogy erre a magas labdára szüksége is volt Amerikának. Mellesleg, Tito Jugoszláviája például, alig zárkózott be, mégsem volt különb a többinél. Felmerül a kérdés, hogy tudott ez a rendszer fennmaradni. Valami kellett, amit a jónép, ha nem is élvezett, de elviselt, amivel megtanult egészen jól együttélni. Senki ne csodálkozzon, de újra alapvetően negatív emberi tulajdonságok nyomaira bukkanhatunk: •

•

„Megdöglött a szomszéd tehene.” Akármennyit kínlódhatott felebarátunk, aligha vitte többre, mint mi. Ugyanolyan Ladája és Videoton tévéje volt, függetlenül tehetségétől, végzettségétől, az általa végzett munkától. „Létbiztonság” Ez alatt az értendő, hogy majd’ mindenkinek volt hova bemennie „dolgozni” valami éhbérért. A legtöbb emberrel – tárgyilagosan szemlélve – egész élete során úgyse történt semmi, teljesen fölösleges volt ugrálni. Alapvetően gerontokrata társadalom alakult ki, mindenfajta előremenetel jelentős mértékben az életkor függvénye volt. E sorok írója átélte azt a sokkot, hogy a múlt rendszerben hátulgombolós pisis volt, majd egyik napról a másikra vén szar lett belőle, minden átmenet nélkül, csak azért, mert elmúlt harminc. 30

•

•

A nép megkapta a szemetelés jogát. E szabadságával ma is él. Ma már roppant nehéz elhinni, amit az öregek mesélnek, hogy ebben az országban valamikor, a háború előtt rend és tisztaság volt, a hatóságok pedig ennek fenntartásán és ellenőrzésén buzgólkodtak. Megadatott az apró lopások öröme. Azóta a közvélekedés nem tekinti bűnnek a lopást az államtól, hanem egyfajta bravúrnak. A rendkívül szigorú szabályok kijátszása is valamiféle gyönyörűséget okozott. Gondoljunk csak bele, mennyivel jobban esik valamit megszerezni ismeretség, protekció, vagy furfang révén, mint bemenni a szupermarketbe, majd kifizetni a pénztárnál. Még a nyelvhasználat is változatosabb volt: a lakást és az autót megkaptuk, a farmernadrágot és a színes tévét szereztük, magnó-, vagy videofelvételhez hozzájutottunk, Nyugatra nem utaztunk, hanem kijutottunk.

Nagyon tömören talán ennyi. E művecskének nem célja a kommunisták részletes kivesézése. Sokan megtették már ezt, hiszen a téma roppant hálás. Állítólagos bukásukról azonban még el kell gondolkodnunk. Aki azt állítja, hogy a nép szabad választások utáni heves vágyakozása söpörte el a diktatúrát, baromi nagyot téved. A népnek nem a demokrácia, hanem a hús hiányzott. Magyarországon ugyan ez speciel még megvolt, de az előrejelzések borzalmas válságot jósoltak. A '80-as évek végére napnál világosabbá vált, hogy a rendszer nem működik, a gazdaság hatékonysága a nullához közelít. Az „elit” bedobta a törölközőt a frontembereknek, hogy idejében megelőzzék a nagy balhét. És ezt sikerült úgy végrehajtani szerte az egész egykori kommunista világban, hogy nem csak a bőrüket mentették meg, de a szajré nagy részét is hazavitték! Az ortodox marxisták bukásával hatalmas kő eshetett le a mérsékelt szocialisták, szocdemek válláról világszerte. Nem kellett többé rendszeresen elhatárolódni, nem kellett letagadni a közös ősöket és múltat. Az élelmesebb kommunisták pedig a blokk 31

valamennyi országában villámgyorsan átöltöztek, és új emblémát csináltattak. Egyből szalonképessé váltak, nyugati elvtársaik azóta is fülig érő vigyorral ölelgetik őket.

Nacionalista közjáték Kérdés: milyen színű volt Hitlerék horogkeresztes zászlaja? Ami korabeli felvétel színesben rendelkezésre áll, azt is fekete-fehérben szokták vetíteni. Vajon miért? A zászló vörös volt. Mélyértelmiségi körökben, pláne Nyugaton, tiszta ciki, ha valaki nem baloldali orientációjú. Különösen igaz ez a kultúra felelőseire. Így aztán Hitler lobogóját szürkének mutatják be nekünk, nehogy mint néző, kínos következtetéseket vonhassunk le. De ne tessék azt gondolni, hogy Dolfiék véletlenül nevezték magukat nemzeti szocialistáknak. A náci Németország a szocialista rendszerek valamennyi ismertetőjegyét hordozta magán. Kétségkívül, teljes körű államosítást nem hajtottak végre, persze lehet, hogy csak azért, mert nem volt rá idejük. De rendkívül erős vonzalmat éreztek ők is a társadalminak nevezett tulajdon iránt, azt felsőbbrendűnek tekintették. Minden, ami gyűlöletes a náci rendszerben, maradéktalanul megvolt a sztáliniban is, beleértve a népirtást és az expanzív militarizmust is. Csak Oroszországban a szisztéma slendriánabbul működött. A náciktól nem csak a többi szocialista határolódott el, ők tudatosan, saját magukat zárták ki a nagy családból. Nekik nem kellett a zsidó Marx, pedig alapjában véve pontosan ugyanazt csinálták, amit a többi is szeretett volna, aki a Szőrös emlőin nevelkedett. Cinikusan fogalmazva, a nácikat talán csak az különbözteti meg más szocialistáktól, hogy legalább saját népüknek jót akartak. De Dante óta tudjuk, hogy a pokol tornáca jószándékkal van kikövezve… Hitler minden német családnak ígért egy Volkswagent. És minden családból valakit felültetett egy katonai Volkswagen terepjáróra… Hitlerék minősítése, besorolása a politikai paletta valamely szegmenséhez nem túl értelmes dolog. Ellenben ha mégis megpróbáljuk, hát egészen biztos, hogy nem a jobboldalra kerülnek. 32

A nácik kimondottan erőszakosan léptek fel a tradíciók, az egyházak, az arisztokrácia, a nagytőke (nekik nem parírozó része) ellen. Egyébként pedig a kommunista blokk egyes országaiban (Románia, Észak-Korea) is alakultak ki olyan rezsimek, melyek semmiben nem különböztek a nemzeti szocializmustól, legfeljebb egyben. Aligha lettek volna képesek olyan hadigépezet létrehozására, ami meghódítja Európa legnagyobb részét. Többet ne is foglalkozzunk velük. Elmúlt, meggyőződésem szerint örökre, bár sokan vannak, akiknek rögeszméjükké vált időnként farkast kiáltani, de valójában csak saját magukra szeretnék ezzel felhívni a figyelmet.

Virágkor A második világháború után kezdődött Nyugat-Európában a magát szocialistának nevező baloldal virágkora. Látványos nyitánya volt ennek, hogy Churchill pártja a háború megnyerését követően azonnal elvesztette a választásokat a Munkáspárttal szemben. (Öt évtizeddel később, a német újraegyesítés bajnokának, Helmut Kohlnak is pártja megbuktatásával fejezték ki hálájukat a választók.) A háború óta Nyugat-Európában, 1990 óta pedig Közép- és Kelet-Európában is szabályos váltógazdaság alakult ki, az esetek durván 50%-ában szocialisták trónolnak a bársonyszékekben. Időről-időre a győzelem feletti örömükben eléneklik az Internacionálét, majd egy-két ciklusra beszállnak a luxus limuzinokba. Egybeesett ez a jóléti állam fogalmának kialakulásával és kiépülésével. A szakszervezetekre is egyfajta aranykor köszöntött be. A gazdasági fellendülés évtizedei voltak ezek. Sem demográfiai, sem a nemzetközi munkamegosztás, világkereskedelem változásaiból fakadó problémák nem akadályozták a szocialistákat abban, hogy bizonyos mennyiségű cukorkát kiosszanak választóiknak. És a legtöbb országban volt annyi eszük is, hogy mértékkel gyakorolják e népszerű tevékenységet. Talán csak Nagy-Britanniában következett be az, hogy a Labour22 gazdaságpolitikája és a szakszervezetek áldásos tevékenysége a szakadék szélére sodorta Európa egykor legjelentősebb 22

A Brit Munkáspárt.

33

ipari hatalmát a hetvenes évekre. Margaret Thatchernek és utódjának több, mint másfél évtizedre volt szükségük, hogy az országot egyfajta konzervatív fordulat keretében gatyába rázzák, sőt, felvirágoztassák. A magukat jobboldalinak vagy konzervatívnak nevező ellenlábasaikat is belekényszerítették egy osztogatási, ígérgetési versenybe a szocialisták. Az igazi gondok már csak a XXI. század kezdetén kerültek a felszínre. Fogytán a cukorka, egyre kevesebb a kizsebelhető áldozatjelölt alattvaló, és Európának egyre keményebb nemzetközi mezőnyben kellene helytállnia. De ez már az iromány további részeinek témája.

34

Második rész: Ami nyakunkig ér Megpróbálom röviden összefoglalni, milyen világban is élünk. Témánk szempontjából ez nem kitérő, látnunk kell, mi jellemzi azt a környezetet, melyben ma a bal üzemel. Ennek a helyzetnek a kialakulásáért csak részben okolható maga a baloldal. Bűnrészessége is főként közvetett, hiszen tudatunk, értékrendünk deformálásában játszott szerepet. A legfőbb bűnösök viszont mi vagyunk. Nem a baloldal, nem az egyre mindenhatóbbá váló Állam, nem a nemzetközi nagytőke tartja üzemben a rendszert, hanem mi magunk. Az viszont biztos, hogy a kialakult helyzet, a tömeg gondolkodása talán minden korábbinál kedvezőbb táptalajt biztosít a baloldali gondolat fejlődésének és az azt meglovagló érdekcsoport uralkodásának. Legalázatosabb tisztelettel kérem a Nyájas Olvasót, próbáljon párhuzamot vonni korunk jelenségei és a kommunisták egykor kitűzött céljai között. Lehet, hogy a szerző téved, de ő majdnem teljes átfedést vél felfedezni. (Az iromány címe majdnem ez lett: A kommunizmus reinkarnációja.)

Globalizáció? Oswald Spengler a XX. század elején írta és 1918-ban jelentette meg A Nyugat alkonya című alapművet. Ebben már akkor azt a diagnózist állította fel, hogy a nyugati civilizáció a végső hanyatlás stádiumába került. Sajnos, a tények őt igazolják. A kommunizmus („létező szocializmus”) ebből a szempontból csupán egy korai – elvetélt – kísérlet volt. Az, ami ma a világban kialakult – és burjánzik tovább – nem más, mint ugyanannak a borzalomnak sokkal jobb technikával történő kivitelezése. Ez egy továbbfejlesztett, kifinomultabb változat, amit „vazelinnel” adnak be. Ez nem kapitalizmus, ez már nem a nyugati kultúra. Olyan ez, mint Egyiptom Kleopátra korában. Az egyiptomiak minden bizonnyal meg voltak győződve arról, ők folytatói a nagy dinasz35

tiák korának, holott a kontinuitást már csak az jelentette, hogy továbbra is mumifikálták a macskákat. Az igazi változás sokkal mélyebb, mint a globalizáció jelensége, ami egy évezredek óta tartó folyamat, csak most gyorsul. Annyit pofáznak róla, hogy az csak eltereli a figyelmet a lényegről. Ha valóban csak a globalizációról lenne szó, akkor a legfőbb vádlottak Gutenberg és Kolumbusz lehetnének. Jobb híján nevezzük inkább ezt totalizmusnak, de jelentkezzen, aki frappánsabbat tud. Ennek definíciója: az egyén megfosztása az önállósodás lehetőségétől. Egyébként a szó olyan szempontból jó, hogy belefér a kommunizmus is. A multinak nincs tulajdonosa. A világgazdaságot egyfajta nomenklatúra irányítja. Bill Gates csak a szabályt erősítő kivétel. A nomenklatúra hatalma egyébként nem a kommunizmussal kezdődött. A tatár, vagy az oszmán birodalom uralkodó rétege is kinevezés útján vált azzá. (Igaz, a leváltással nem végkielégítés, hanem selyemzsinór járt.) A munkavállalói tulajdonszerzés is ezt erősíti. (A titoi modell is ezt célozta meg annak idején…) A nemzetközi óriásvállalat rendkívül szervezetlen. Kísértetiesen hasonlít a szocialista nagyvállalatra. Bürokratikus, lassú, irracionális döntéseket hoz. Pocsékol, drágán termel, de drágán is adja portékáját. Profitot ő nem termel. Minek? (A termelő tőke ma már a bankokon és befektetési játékokon keresztül elvont lakossági jövedelmekből jön össze.) Ezzel szemben a multi a csillagászati árbevételt el is költi. Hogy ezek után miért marad életben? Egyszerű. Punkt ugyanolyan a konkurenciája is. A termelési, értékesítési, fejlesztési, stb. technológia olyan tőkeigényessé vált, hogy újonnan jövők, outsiderek aligha rúghatnak labdába. Az, hogy egy cég termel-e profitot, különben is csak játék a számokkal. Állítólag a vállalati mérlegkészítésnek létezik két iskolája. Az európai és az amerikai. Az első az adóhivatal elől dugdossa a profitot, a második a részvényesek előtt mellét döngetve nyereséget mutat ki. Egyébként egyre megy, mert a második esetben sem fizetnek érdemi osztalékot. 36

A fejlett világ elfogyaszthatatlan mennyiségű értéket termel. Ebből az következik, hogy a pénz önálló életet kezd, elindul és kering, mint gólyafos a levegőben. Nyugdíj- és befektetési alapok, bankok, mindenféle biztosítók reklámozzák szolgáltatásaikat. Szóval kering a pénz. „Intézményi befektetők” dominálnak a tőkepiacokon. (Ezek cinikus definíciója az lehetne, hogy ők azok, akiknek – a szakmai befektetővel szemben – fingjuk sincs róla, mit is vesznek.) Elindult a tőke inflációja. Az elfogyasztható javak és szolgáltatások drágulása ellenőrizhető, és annak határt szab a kereslet fizikai korlátja. Fogkrémet nem tudnak többet eladni nekem, hiszen csak 32 fogam – volt. Ezzel szemben fogkrémgyári részvényt tetszőleges értékben rám lehet tukmálni. Így aztán többszörösen túlértékeltté válnak az értékpapírok. Ami a világ tőzsdéin folyik, az egy világméretű pilótajáték. Már régen nem azért veszik a részvényt, hogy tulajdonosi jogokat gyakoroljanak, osztalékot kapjanak. Nem, ezen az áron már csak azért veszik meg a papírt, mert hátha jön egy következő hülye, aki még többet ad érte. Tisztára mint a bélyeggyűjtés. Közgazdasági ráció abban sincs. Még ideológiát is gyártottak a dologhoz. Kitalálták a P/E (price per earning) mutatót és akkor jó egy részvény, ha ez magas. Magyarán, jó drágán lehet megszerezni, de alig fizet osztalékot. A világon mindenütt elképesztően megnőtt a központi és helyi költségvetéseken keresztül újraosztott jövedelem aránya. Sztálin elvtárs csak fátyolos szemmel ábrándozhatott volna ilyen mértékű redisztribúcióról. Mi ez, ha nem etatizmus, az állami hatalom kiterjesztésére irányuló törekvés? Mivel a multi nem termel profitot, konkurencia híján költségeit pedig akadálytalanul átháríthatja fogyasztóira, az újraosztogatott pénzt a „középosztálytól” lopják el. A kommunizmus és az etatizmus ugyanazon az elven működik: én, az állam elveszem tőled, majd eldöntöm, kinek mire is van szüksége, mi jár neki.

Középosztály? Erre az új társadalomra azt mondják, hogy a középosztály társadalma. Köteteket írtak össze erről. Én inkább a tömeg társa37

dalmának nevezném. Kísértetiesen hasonlít a kommunista társadalomra. Akkor voltak „vezetők” és „lakosság”. Most meg vannak „managerek” és „középosztály”. (Manager alatt igazi főnököt értek. Ma Magyarországon minden nyomorult kft titkárnője annak nevezi magát, de hát tudjuk, hogy ez nem igaz.) Ez a két osztály akkor is, most is kiegészül a páriák rétegével. Ők a hajléktalanok, a tartós munkanélküliek, a kriminalizálódottak, de a kommunista társadalomban ide sorolhatók a lágerlakók is. A páriák fontos szerepet töltenek be. Létük kellőképpen sokkolja a „középosztály” tagjait. Amíg van csöves, a békásmegyeri másfél szobás panellakás lakója elégedett lehet sorával. A jóléti társadalom egy-két skandináv országtól eltekintve soha, sehol nem terjedt ki valamennyi polgárára. Egyébként, ahol csírái létrejöttek, ott is sorvadóban van, mint látni fogjuk. Ha maradéktalanul befoltoznák a szociális hálót, nem lehetne robotra kényszeríteni a „középosztálybeli” hangyák milliárdjait. Aki azt hiszi, hogy a kommunizmus egyenlősdit teremtett, téved. Bizony, mind a két véglet megvolt. Sztahanov 23, Solohov24, vagy egy országos nagyvállalat vezérigazgatója éppúgy egy másik világban élt, mint mondjuk Beverly Hills jómódú lakója. Az egyenlősdi csak a lakosságra, bocsánat, középosztályra terjed ki. A kommunizmus megfosztotta vagyonkájától a „lakosságot”. Minden látszat ellenére, a totalizmus ugyanezt tette a középosztállyal. Irracionális mértékű és struktúrájú fogyasztásra kényszeríti. (Évtizedekkel ezelőtt, a motorizáció hajnalán nagy amerikai autógyártók fizettek a városi önkormányzatoknak a tömegközlekedés felszámolásáért és lobbiztak, hogy állami és szövetségi pénzekből elővárosi autópályák épüljenek. Nem vagyok autóellenes, de napi négy-öt órát kocsiban tölteni, hát az több a soknál…) A vagyontalanítás legfontosabb eszköze egy műanyaglapocska. A hitelkártya. (A magyar olvasónak persze meg kell magyarázni, 23

24

Állítólag egyszerű munkásember, aki rendre sokszorosan túlteljesítette a normát és a tervet. A propagandagépezet országos sztárt csinált belőle, mozgalmat neveztek el róla. Ünnepelt szovjet író, fő művét, A csendes Don-t már életében kötelező olvasmánnyá tették. Rejtélyes okokból megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

38

hogy amit ő kapott a sarki OTP-ben, az csak debit card, mert ő még nem elég fejlett, hogy rábízhassák az igazit.) A vagyontalanítás adósságba kergetés útján valósul meg. A világ boldogabbik felének boldog középosztálybelije hitelbe veszi házát, kocsiját és villanyborotváját. Tehát nem az övé. Mire letörleszti, már dobhatja is ki. A házát is kezdheti bontani, mert úgy építették meg. Ha ez a polgár elveszíti állását bármilyen okból és nem tud nagyon rövid időn belül hasonlóan jövedelmezőt találni, vége. A második törlesztőrészlet elmaradása esetén szép kis házából ki kell költöznie, szép kis autóját viszi a bank. Kis motyójának piaci értéke pedig, miután hazavitte, nulla a fogyasztói társadalom játékszabályai értelmében. Máris megvan az általános munkakötelezettség. Különbözik a diktált életforma érdemben, az egyén szempontjából, a kommunista modelltől? Legfeljebb a látszat. Amerikában nincs két egyforma autó és a középosztály elővárosainak sok tízmillió családi háza is mind különböző. Valójában ugyanaz a motor, futómű, sebváltó, konyhabútor, gardróbszekrény jut mindenkinek. Végső soron jobb, mint a panellakás és a Trabant, de lényegét tekintve ugyanaz. Az utazási irodák által ajánlott olcsó tengerparti üdülés sem különbözik érdemben a szakszervezeti beutalótól. Akkor is lehetett valamennyire válogatni, most sokkal inkább, de végeredményben ugyanazt a szart kapod. Számomra a gyorsétterem sem a globalizáció jelképe, hanem az üzemi étkezde és a Móricz Zsigmond körtéri „Zöld takony” csúfnevű önkiszolgáló étterem reinkarnációja. Végső soron minden visszavezethető arra, hogy a mai műszaki fejlettség, felhalmozott termelőkapacitások mellett töredék mennyiségű emberi munkára lenne szükség, márpedig a robot kell a rendszer üzemben tartásához. Ha belegondolunk, hogy a gazdaságilag aktív népesség mekkora része állít elő valódi, szükséges értéket (terméket vagy szolgáltatást), elképesztő következtetésekre juthatunk. Mind a multi, mind az állam hihetetlen adminisztrációs terheket ró az egyénre és önmagára egyaránt. Szolgáltatássá válnak olyan tevékenységek, melyek piaci szerepeltetése ellentmond a józan észnek. Ezzel szemben bekerül a statisztikába és 39

meg lehet adóztatni. Ha én 10 dollárért megsétáltatom a szomszéd kutyáját, majd adok neki egy tízest, hogy vigye ki az enyémet, a GDP nőtt 20 dollárral és ki lehet vetni az áfát meg az szját. Minden hülyeséggel közjegyzőhöz, ügyvédhez, könyvelőhöz, könyvvizsgálóhoz és sóhivatalok százaihoz zavarják az embert. A legnagyobb multik központjaiban jól fizetett hivatalnokok tízezrei gyártják a teljesen fölösleges papírokat (legalább egyszer mindent kinyomtatnak, ami számítógépen születik). Ez nem más, mint mesterséges munkahelyteremtés. Valahogy úgy működik az egész, mint a tsz a magyarországi kommunista mezőgazdaság „fénykorában”. Akkor az alapvető ellentmondás az volt, hogy olyan birtoknagyság és nagyüzemi technológia mellett a falu határát megművelhette és az állatállományt elláthatta volna 3-4 család. Csakhogy téesztagból volt vagy kétezer. Ergo, munkát kellett adni nekik. Így aztán megépültek a többemeletes tsz irodaközpontok, adminisztrátorok és titkárnők tucatjainak elhelyezésére, néhány rozzant teherautónak pedig központi garázs, főnökkel, gépkocsi-előadókkal, szerelőkkel és éjjeliőrökkel. Csak – nem A szerző néhány éve egy húsvétot Párizsban töltött. Házigazdája – kedves jóbarátja – az érkezés estéjén egy sétát javasolt a néptelen Défense irodanegyedben. Tanulságos és elgondolkodtató volt. Nagypéntek estéjére a felhőkarcolók erdeje teljesen kihalt, alig néhány ablakban világított valami fény, azt jelezvén, volt, aki túlórázott. Akkor lehetett igazán elgondolkodni azon, hogy az ünnep elmúltával szorgos hivatalnokok tízezrei fogják megrohanni az üvegtorony-dzsungelt, elképesztő mennyiségű üzemanyag elpocsékolása árán. Ezt követően napi sok-sok órán át (hol van már a nyolcórás munkanap?) rongálják majd szemüket és gerincüket a számítógép képernyője előtt.

Állam és nagytőke Mi is az az állam? Sokan és sokféle definíciót fogalmaztak már meg. Most mégis, hadd idézzek egyet. Nem precíz, nem tudományos. De nagyon szellemes! Hamvas Béla: Államok kialakulása 40

A völgy összeszűkül, és az utasoknak, messze földről, a szoroson kell áthaladniok. A sok utasra megjelentek az árusok, a sok árusra megjelentek a zsiványok, a sok zsiványra megjelentek a rendőrök, a rendőrök törvényesítésére megjelentek a hivatalnokok, a hivatalnokok védelmére megjelentek a katonák, a sok katonára megjelentek a kurvák, a kurvák dicsőítésére megjelentek a költők.25 Bizony, az utasok mi volnánk. A XXI. században a multik az árusok, a rendőr-hivatalnok-katona csoport az állam. (Sajnos, ma már a tévék és a bulvársajtó költői sem a fent leírt feladatnak tesznek eleget, hanem végső soron az államot, a fennálló rendszert dicsőítik.) Az állam az utasokból és az árusokból tartja fenn magát. Ez utóbbiak persze a sarcot azonnal áthárítják miránk, így végső soron az egész számlát mi fizetjük. A látszólagos súrlódások ellenére a multi és az állam nagyon békésen együttélhet, sőt, együttműködhet. A multinak kell az erős állam, hiszen ő alapvetően rendpárti és minél (agyon)szabályozottabb egy piac, gazdaság, annál nehezebben rúghatnak labdába az outsiderek. Minél erősebb az állam, annál távolabb kerülünk a multi és a vállalkozó közti esélyegyenlőségtől. Az erős állam piacot is teremt, mivel megvásároltat velünk kutyának sem kellő termékeket és szolgáltatásokat. (Zenélő kulcstartót, házimozit nem kötelező venni, de egy rendelettel el lehet adni egy űrlapköteget 200 millió példányban!) 25

Hamvas Béla: Patmosz I. rész, Életünk Könyvek, Szombathely, 1992.

41

Minden korban, minden gazdálkodó tervszerűségről álmodik. A szabadverseny felmagasztalása rossz duma. Az állami megrendelés ellenben maga a tervgazdálkodás! Ebből a szempontból, minél keményebben adóztat az állam, annál több elkölthető pénze lesz. És annál többet fog rendelni! Ismét egybeesnek az érdekek. A fogyasztás általános növekedése multinak és államnak közös érdeke. Egyaránt létérdekük az is, hogy szolgáltatások és áruk minél szélesebb köre váljon piaci csere tárgyává. Ez a multinak a piac bővülését, az államnak az adóbevételek növekedését jelenti. A növénytermesztésben a fajtanemesítés egyik legfontosabb céljává meddő hibridek piacra dobása vált. Legyen steril a következő generáció, nehogy saját erőből megoldható legyen a vetőmag előállítása! Nem veszik észre, autójuk karbantartásával kapcsolatosan mi mindennel kell felkeresni a hivatalos márkaszervizt? Nem csodálkoznék rajta, ha nemsokára izzócserét is csak ott lehetne elvégeztetni. Ezért sem tekintik bajnak, hogy korunk embere egyre tehetetlenebb, kétbalkezesebb. Csak az a fontos, hogy azon a területen, amire kiképezték, el tudja végezni a kiosztott feladatot, majd a megkeresett pénzt fegyelmezetten költse el. A mi tudásunk, gyakorlati ismereteink vajon elegendőek lennének-e, hogy Robinson Crusoe-ként életben maradjunk agy lakatlan szigeten? Tartok tőle, hogy lassan már egy félreeső tanyán is nyomorultul elpusztulnánk. A maguk lábán megálló emberek és közösségek eltűntek. Maradtak a magatehetetlen hangyák, melyek az állam gondoskodása és a multik által kínált áru, szolgáltatások nélkül elpusztulnának.(Félreértések elkerülése végett, az még nem öngondoskodás, ha megtanuljuk kezelni a benzinmotoros fűnyírógépet, vagy a szupermarketben kiválasztjuk házőrzőnk kedvenc zacskós tápját, illetve szükség esetén kocsival a legközelebbi állatkórházba szállítjuk…) Ha a mindenható állam arra kényszerül, hogy valamely területen visszavonuljon, mindenképpen arra törekszik, hogy legkedvesebb tőkés köreinek engedje át a koncot. Az állami nyugdíjrendszer finanszírozhatatlansága egyfajta meghátrálásra kényszerítette a hatalmat. És nem polgáraira bízta, hogyan gondoskodjanak öreg napjaikról! Kötelezővé tette, hogy az emberek az uralko42

dó elit kedvenc fináncoligarchiája által létrehozott magán nyugdíjpénztárakba fizessék be pénzecskéjüket.

Gagyi áru Ha valaki azt hiszi, hogy a silány, rövid életű áru előállítása a fogyasztói társadalom nagy találmánya, hatalmasat téved. Más korokban is megfigyelhető volt ez a jelenség. Felütötte fejét minden esetben, ha bekövetkezett a termelő és a fogyasztó elidegenedése egymástól. Hierarchikus felépítésű társadalmakban is elég volt a valamilyen típusú „főnök” szemét kiszúrni a feladat látszólagos teljesítésével. A kínai mandarin, de még a császár is fából és papírból épült palotában laktak, csak jó sok vörös és arany festéket elhasználtak kicsicsázásukra. Minek építettek volna tartósabbat? Ha megroggyan, hát a szolgahaddal építtetnek újat. „Foglalkoztatni kell az állományt.” A szocialista tervgazdálkodás is hihetetlen mennyiségű selejtet termelt. Csak az volt a fontos, hogy az erre hivatott szervek vegyék át, és ismerjék el a terv teljesítését. A szerző találkozott olyan szovjet gyártmányú hokedlivel, amelybe kalapáccsal verték be a facsavarokat. Ez kétségkívül meggyorsítja a munkát. A bútor néhány hónapot ki is bír. Tulajdonképpen az képez kivételt, ami a történelmi közelmúltig Nyugat-Európában dívott. Ott megvolt a kapcsolat a kézműves és vevője között. Ha bóvlit sóztak a vásárlóra, az visszament, és a gyártó fejéhez vágta. Az egy idő után vevők nélkül maradt. A katedrálisokat, de még a polgárházakat is az örökkévalóságnak építették. Feltehetően nem szerettek dolgozni. Nem hiába mondják, hogy jó munkát csak lusta ember végezhet. Ő az, aki egyszer akarja azt a valamit megcsinálni, hogy aztán sokáig élvezhesse. A fogyasztói társadalom szempontjából ez a klasszikus európai modell alapjaiban véve elhibázott. Ritka vásárlás – kis forgalom. Ez kis profit, de a ritka vásárlási kényszer egyben azt is jelenti, nincs mivel a verejtékes munkára rákényszeríteni a tömegeket. És mindezek eredőjeként a beszedett adó is kevesebb, tehát Állam pajtás is rosszul jár. 43

(A gondos rabszolgatartó viszont naponta megizzasztja embereit azért a tányér ételért! A mindennapi fogyasztás parancsa kényszeríti a modern embert egy olyan létformára, melyben egész életét az elit javára végzett robot tölti ki. Magasabb életszínvonal – vagy csak fogyasztás-színvonal – mellett a proletár létformát, mentalitást terjeszti ki az egész népességre. Márpedig a proli volt a baloldal biztos támasza, ő szopta be leghamarabb a vörös transzparensek rossz dumáját. Lihegő güzükre van szükség, nem a teraszon pipázgató gazdákra.) A silány, vagy inkább rövid életű árut sokkal gyakrabban kell pótolni, a vevő pedig visszajön. Visszajön, mert jól tudja, hogy a konkurens cég terméke sem különb. De az is lehet, hogy azért jön vissza, mert képtelen megfizetni azt, ami érdemben jobb. A gagyi áru előállítása nemcsak nagyobb forgalmat generál. A bóvlit legyártani sokkal olcsóbb. A termékfejlesztés ma már elsősorban nem arra irányul, hogy valami tetszetősebb portékával felkeltsék a fogyasztó érdeklődését, lázba hozzák a szerencsétlent. Még fontosabb, nehogy már anyagot kelljen felhasználni. A marketingszakemberekre meg kiosztják a feladatot, magyarázzák meg nekünk, azért nincs benne hús, mert vigyáznak az egészségünkre, azért készült gyengébb anyagból, hogy legyen könnyebb... Amit termékfejlesztésnek neveznek, nagy része irracionális, de még nagyobb hányada nem más, mint olcsóbb, legtöbbször silányabb anyagok, összetevők keresése. A szerző egy több, mint százéves házban lakik, A falak hetven centisek. Minden nyílászáró eredeti; egyzollos kárpáti fenyőből készült. Rajtuk eredeti XIX. századi bronz kilincsek. Minden kifogástalanul működik, bár az ablakok nem nyílnak három irányba. Kíváncsi lennék, a modern csodaanyagokból épülő lakóparkok milyen állapotban lesznek, nem száztíz, csak húsz év múlva. Szolgáltatások terén is lenyűgöző az a gátlástalan „furfang”, amivel meggyötörnek bennünket. Ennek iskolapéldája a turizmus, a XX. század utolsó negyedének húzóágazata. Tízéves gyerekeknek is szűk üléssorú repülőkbe zsúfolnak bennünket, rosszabb esetben busszal zötyögtetnek ezer kilométeres távolságokra. Fe44

gyenctelepre emlékeztető ingatlanokban helyeznek el. Aki naivan étkezésre is befizet, megnézheti, mit kap. Tudom, többszörös áron van esély valami elfogadhatóra, de érzésem szerint az olvasók többsége arra nem is gondolhat.

Gagyi kultúra, gagyi oktatás Ha a hegy nem megy Mohamedhez, úgy Mohamed megy a hegyhez. A szórakoztató ipar (kultúrának többé nem merném nevezni) nem azt az utat választotta, hogy érthetőbb nyelvet beszéljen. Nem, ők inkább négykézlábra ereszkedtek. Bizony, átestek a ló túlsó oldalára. A lila ködben úszó, érthetetlen, vagy csupán a népesség törpe kisebbsége számára érthető művekről szinte átmenet nélkül váltottak át a szappanoperákra. (Egy apró példa. A többnyire állami támogatással elkészült európai "művészfilmek" egészen a közelmúltig gyakran valóban zavarosak voltak. Alkotóik egymás közt valósággal meg is szólták azt, aki valami érthetőt rendezett.) Az, hogy a tömegeknek igazából csak az olcsó bóvlit lehet eladni nagy mennyiségben, sajnos, igaznak bizonyult a kultúra területén is. Látszólag demokratikus fordulat következett be. Hőn szeretett baloldalunk mindig is törekedett az úgymond "egyszerű" embereket megszólítani. A kultúrgagyi özönvize ezt a – hatalom számára – megnyugtató félanalfabéta állapotot konzerválja. Mi több, lehúzza a mélybe azokat is, akik szívesen gondolkodnának, akik más információra, más szórakozásra vágynának. Ha máshogy nem, hát gyerekeiken keresztül. Ha a kicsik Andersen-mesék olvasása helyett ninja rajzfilmeket néznek, az előbb-utóbb hat a szülőkre is… Kereskedelmi tévék, bulvárlapok, nulla irodalmi értéket képviselő könyvek uralják a piacot. Ezek formálják az emberek tudatát, alakítják ki a világról alkotott képüket. A valódinak nevezhető kultúra nagyon nehezen találja meg a választ a kihívásra. Jó filmet készíteni nem olcsó mulatság. Ha a mű értéket hordoz, a befektetett tőke megtérülése kockázatos. A méregdrága hollywoodi szuperprodukciók ellenben biztos sikerre számíthatnak. A bulvárlapok, a limonádé-irodalom, a kereskedelmi tévék showműsorai 45

pedig fillérekbe kerülnek. Gondolom, mindenkinek feltűnt már, hogy a szappanoperákat hogy veszik fel. Mind a száz folytatás belső, műtermi felvétel, féltucat színész, három-négy berendezés váltakozik. Ez pontosan ugyanannak a kényszernek a következménye, amit a bóvli áruk gyártása terén már láttunk. Olcsón termelni! Vannak persze reményt keltő jelenségek is. Európában is, (többnyire Hollywoodon kívül) Amerikában is születnek jó filmek, az emberek ezeket meg is nézik. Irodalmi remekművek is megjelennek, a színvonalas folyóiratok sem mentek mind tönkre. Az emberek is mintha kezdenének megcsömörleni a kultúrgagyitól. Göbbels megállapítása, miszerint az emberek mindent elhisznek, ha azt elég sokszor ismételgetik, csak bizonyos határok között igaz, ha felnőtt emberekre vonatkoztatjuk. Nem mindenki hülye. Egy ponton túl a legjobb konyha főztje is hányingert vált ki. Hát még a gyorsétterem menüje! A halvány reménysugár felvillanása ellenére, a tömegek gondolkodását ma még meghatározza a kultúrgagyi. Rendkívül fontos tartóoszlopa a rendszernek. Ez az, ami belesulykolja az emberekbe a torz életérzés iránti vágyat, a követendő életmódot, a kitűzendő életcélokat. Közvetíti a világ négy sarkába a gagyi áru fogyasztásának parancsát is. Amikor a nagy amerikai gyorsétteremláncok megjelentek Magyarországon, alig kellett reklámra költeniük. A propaganda-munkát addigra már elvégezték a hollywoodi filmek. Micsoda mennyei érzés is egy rossz zsemlébe nyomott, vágóhídi nyesedékből készült fasírtot majszolni, cukros vizet inni műanyag környezetben! A „vezetők”, az uralkodó réteg, managerek és nagyhatalmú politikusok mellett a média által kijelölt csillagokból áll. Merné valaki tagadni, hogy sztárrá az a színész, sportoló, médiaszemélyiség, stb. válik, akiről sokat tudósítanak? Mindegy, hogy hisztis ribanc énekesnőről, vízilóvá hízott narkós focistáról, vagy beszédhibás tévé-bemondóról van-e szó. Ők azok, akik életének minden mozzanatáról értesítenek bennünket. A nép egyszerű gyermeke pedig szájtátva bámul, és élete céljává akaratlanul is az válik, hogy a látotthoz hasonló autót, otthont, ruhát, stb. birtokolhasson. 46

Ezért fog gürizni, és azok fogják jelenteni számára a jobb társaságot, akik ezt a lehető legnagyobb mértékben megközelítették. És milyen demokratikus dolog is a sztárcsinálás! Ugye, a mítosz majdnem mindig ugyanaz: a nép egyszerű gyermeke, sanyarú nélkülözés, de már a grundon kiütközik a rendkívüli tehetség, hiszen ő köp, vagy pisál a legmesszebbre, végül Hollywood meg a dollármilliók. Nagy találmányuk a gonoszoknak a multikulturális társadalom prédikálása. Azt akarják velünk elhitetni, ez alatt az értendő, hogy egymást tolerálva éljünk együtt egy földrajzi térben, valamint, hogy minél többet vegyünk át egymás kultúrájából. A szerző nagy tisztelője számos európai és tengerentúli civilizációnak. A jelszó emlegetésétől viszont egyfajta idegrángás vesz rajta erőt. Szegény végiggondolta, mi ellen, miért agyalták ki a dolgot. Látja, kik hirdetik. Sejti, milyen módon, hova akarnak eljutni. A szép új világ építészeinek útjukban van a nemzeti kultúra. A nyugati keresztény európai kultúra is. Nemcsak azért, mert magasabbrendű. Félve írtam le ezt a szót, de az értendő alatta, hogy mai civilizáció túlnyomórészt itt, illetve ebben a kultúrkörben alakult ki. (Még a multikulti papjai is ennek elfajzott leszármazottai.) Ennek emléke is törlendő. A múlt átírását, elhomályosítását, elbagatellizálását a korai középkor keresztény egyháza, valamint a hatalomra került kommunisták is alkalmazták. Saját kultúránk ápolását azért is veszélyesnek tekintik, mert ezt mélyebben ismerjük. Márpedig, ha egy magnószalagra új műsort akar valaki rögzíteni, az előzőt le kell törölni. A dolog hitelességét aláássa az, hogy kik hirdetik. Az a politikus, akinek csemetéi méregdrága felekezeti, vagy magániskolába járnak, milyen alapon küldené a Nyájas Olvasó gyermekét olyan osztályba, ahol tetves lesz, ám megtanul lopni és bicskázni? A zsiráfbél fogyasztásának előnyeiről miért papol az, aki csak kósert eszik? Miért Hollywoodban esélyes, hogy filmre kerüljön a néger Hófehérke, a maláj Rómeó? A multikulturális társadalom létrejöttét a legkisebb közös nevező szintjén képzelték el. A minta Amerika. Bőrszínek, felekezetek, nemzeti gyökerek kavalkádja. A papírzacskóban érkező va47

csora ma (állítólag) kínai, holnap (állítólag) olasz, holnapután (állítólag) indiai. De mi a lényeg? A családfő ledolgozta valamelyik multinál a maga 8-10-14 óráját. Autót amortizált, benzint fogyasztott. Most pedig végignéz a varázsdobozban egy remekművet arról, hogy amerikai állampolgárságú hősök hogyan oldják meg a közel-keleti válságot gonosz arabok bravúros lemészárlása útján. Minden kultúrához egyformán viszonyul. Nem részesíti előnyben az angol-amerikait, hiszen ugyanúgy nem olvas könyvet a zen-buddhizmusról, miként a Micimackót is már csak rajzfilmen látta. Ha minden gagyivá vált, miért pont az oktatás lenne kivétel? És miért ne lehetne tömegtermelésre átállított iparágat varázsolni belőle? Persze, mondhatja erre bárki azt, hogy a jelenség nem új, hiszen egy száz évvel ezelőtti gimnáziumi érettségi bizonyítvány nagyobb tudás ellenében állíttatott ki, mint ma egy főiskolai oklevél. Az utóbbi egy-két évtizedben azonban a képzés inflációja hihetetlen mértékben felgyorsult. A vízcsapból is az folyik, hogy konkrét ismertek átadása helyett a diákok probléma-megoldó képességének fejlesztésére kellene koncentrálnia az oktatásnak. Mintha egyik a másikat kizárná! Egzakt tudás nélkül viszont az egyén elveszíti önállóságát. Ha csak a felsőfokúnak nevezett képzés keretében kap konkrét, szakmai ismereteket, úgy önálló életre képtelen szakbarbár lesz belőle. Ha a pisztráng horgászatáról mindent tud, másról alig valamit, úgy kiváló vezetője lehet egy nagyáruház vonatkozó részlegének. Fizetését is fegyelmezetten elköltheti. Ő lesz a tökéletes fogaskerék a rendszer gépezetében. (Szándékosan hoztam fel ennyire extrém példát.) A rendszernek nincs szüksége okoskodó entellektüelekre. Hatalmas üzletről van szó! A ma érettségizők többsége bekerül a felsőoktatásba. Jelentős számú embernek biztosítanak ezzel munkát az oktatásban, de a diákok is három-öt évvel később jelentkeznek munkanélküli-segélyért. Hagyományos szakokon enynyi embert képezni olyan nyilvánvaló képtelenség lenne, hogy komoly agymunkára van szükség újabbak és újabbak kreálásához. Az még a legkevesebb, hogy idegenforgalmi manager képesítést 48

szereztetnek azzal a leánygyermekkel, aki aztán beáll a pult mögé prospektusokat mutogatni. Lassan a kutyasétáltatást és a salátakészítést is főiskolán tanítják. A színvonal is esik. Ez törvényszerű, a tömegtermelésre való átállás miatt, de komoly szerepet játszik az „alapanyag” színvonalának romlása is. Fizető intézményekbe szinte mindenkit felvesznek, nem válogathatnak. Világos, hogy más világ van most, mint volt akkor, amikor még nagyon komoly teljesítmény felmutatása szükségeltetett a bekerüléshez bizonyos szakokra. Az élethosszig tartó tanulás tetszetős jelszava is részben hasonló érdekek szüleménye. Rabszolgahajcsárunk, a rezsim azt találta ki, ha éppen nem tud nekünk izzasztó munkát biztosítani (nem férünk hozzá a mókuskerékhez), hát görnyedjünk az iskolapadban. A szerző barátnője egy szép napon úgy döntött, munkaerő-piaci esélyeit nagymértékben javítani fogja egy jónevű nemzetközi intézmény londoni marketing másoddiplomája. Bekérték a pénzt. Az összeg nem is tűnt horribilisnak. Hanem amit kapott érte! Küldtek egy jó nagy jegyzetet, majd pár hónap elteltével – saját költségén – a vizsgázó elrepülhetett Londonba, kitölteni a tesztet. Nos, a marketing szakkönyvben nem volt semmi, amire józan paraszti ésszel magától ne jöhetne rá bárki, ami a falusi fűszeresnek, Kohn bácsinak ne lett volna a kisujjában. A felnőttoktatási iparág növekedési üteme elképesztő. Csak remélni lehet, hogy nem érjük el azt a pontot, amikor a népesség egyik fele gördeszkázni meg jódlizni tanítja a másikat.

A fogyasztás parancsa Ha lenne Tízparancsolata a fogyasztói társadalomnak, úgy első helyre kétségkívül ez kerülne: fogyassz! A feltételek adottak. Tulajdonképpen még nagy terhet sem jelentene, hiszen, ha elemezzük kiadásainkat, rájöhetünk, látszólag megváltoztathatatlan, többé-kevésbé fix költségeink (számláink) kifizetéséhez képest nem is olyan megterhelő a sok vacak megvásárlása. Az pedig korlátlan választékban és mennyiségben rendelkezésre áll. Mivel a gagyi előállításának költségeit leszorították, azt még meg is tudjuk fizetni. És mi szófogadóan elzarándokolunk a fogyasztás 49

szentélyeibe, és üdvözülten hazahordjuk a sok szart. Értelmes magyarázata nincs, miért okoz felnőtt embereknek kielégülést teljesen felesleges, és otthonukban már el sem helyezhető bóvli hazacipelése. Először ez jut eszébe mindenkinek, ha azt hallja, fogyasztás. Agg szüleimen látom, milyen infantilis megnyilvánulásai vannak e gyűjtőszenvedélynek. Édesanyám évekkel ezelőtt vett egy kínai wokot. Soha nem használta. Gyűlnek a szakácskönyvek is, melyekből soha egy ételt el nem készített. Édesapám nemrég megvásárolta élete tizen-sokadik fúrógépét. Ez csak a legegyszerűbb, sőt, megkockáztatom, legártatlanabb módja, eszköze fogyasztásra kényszerítésünknek. Bizonyos fokú dependencia ugyan kifejlődik, de ez még nem tesz rabszolgává. Az már sokkal veszedelmesebb, hogy bizonyos javak megszerzése társadalmi elvárássá vált. A gagyi kultúra ebben játszott szerepéről már volt szó. Valaha csak a női divat terén volt tapasztalható, hogy megszólták azt a szerencsétlen hölgyet, aki nem az éppen sikkesnek kikiáltott göncben jelent meg. Ma már oda jutottunk, hogy furcsán néznek rám, ha kiderül, nincs mosogatógépem (egy egyszemélyes háztartásban!). Ha valaki szereti a Magas-Tátrát, és következetesen ott tölti szabadságát, erre az a reakció, szegény, biztos nem tudja megfizetni Mauritiust. Igazán veszélyessé akkor válik a fogyasztás parancsa, amikor a kificamodott közgondolkodás olyasmi megszerzésére kényszerít bennünket, ami megváltoztatja életmódunkat, és rendszeres „adó” fizetésére kényszerít. Közismert, hogy az autó milyen nagy mértékben változtatta meg életünket. Sok tekintetben eljutottunk oda, hogy már nem a kocsi van értünk. Mi élünk az autó megszerzéséért és fenntartásáért. Törlesztőrészletek, alkatrész és szervizelés, biztosítások és adók – ezek megfizetésért dolgozunk. De közel sem csak a kocsit kellett bevállalnunk eltartásra. Élet-, nyugdíj-, és egyéb biztosítások, számtalan előfizetési díj az, amivel rendszeresen megcsapolnak bennünket. És ez az igazi nagy üzlet, nem az áru ránk-tukmálása. Gondoljunk csak bele: műholdvevő berendezést csak egyszer adhatnak el nekünk. Kábeltévé előfizetési díjban viszont a szerkezet árának hússzorosát fogják velünk kifizettetni egy átlagos műholdvevő élettartamával azonos idő alatt. És 50

azon el tetszett már gondolkodni, miért járulnak hozzá az áramszolgáltatók nagyfogyasztású berendezések, például légkondicionáló beszerzéséhez…? Rafinált módon elérték településeink szerkezetének megváltoztatását is. Már említettem, Amerikában autógyárak és üzemanyag-forgalmazók fizettek a városi tömegközlekedés felszámolásáért. Az elővárosi autópályák kiépítésével is azt sugallták: költözz ki! Mivel az igazi belvárosok megfizethetetlenné váltak, a köztes övezetek meg lekattantak, ezt el is érték. Európában is ez történt számos (legtöbb) helyen. És a középosztály engedelmesen elindult otthont teremteni egynapi járóföld távolságra. Végig sem gondolta, hogy szabadidejének nagyobbik felét kocsiban, dugókban araszolgatva tölti majd el. Munkába, iskolába, üzletbe menet egyaránt kilométerek tucatjait kell leküzdenie. Az autókereskedők és a benzinkutasok dörzsölhették tenyerüket. A polgár meg büszkén vallhatta magát villatulajdonosnak. Egy kertes, elővárosi ház fenntartása lényegesen költségesebb, mint egy ugyanakkora városi luxuslakásé. Ez nagyobb fogyasztást jelent. Ezen túlmenően, lakójának általános vásárlási szokásai is megváltoznak, hiszen valóságos háborús tartalékokat kell otthonában felhalmoznia, valamint olyan, házzal és kerttel kapcsolatos javak fogyasztójává válik, melyeknek korábban nem is tudott a létezéséről. A rendszer így kényszerített fűnyírásra, hólapátolásra olyan embereket, akik különben talán az almafát sem tudnák megkülönböztetni a nyírfától. Míg régebben egy család meglehetett egy autóval, ma már mindenkinek, még a középiskolás gyereknek is saját jármű kell. A szerző járt Minneapolisban. A városnak szinte nincs is magja. Hatalmas területen szétszórt elővárosok és autópálya-csomópontok halmaza. Ott tán még szomszédolni is kocsival indulnak. Jártam Firenzében is. Nem tehetek róla, Firenze jobban tetszett.

Elértéktelenedés, hitetlenség? Ortega y Gasset immár nyolcvan éve, 1926-ban jelentette meg – részletekben – leghíresebb művét, A tömegek lázadását. Ebben zseniális módon már akkor észrevette, hogy egy új ember51

típus jelent meg. Ez a tömegember elvesztette erkölcsi tartását. Csak fogyasztani akar. Kötelességeket nem ismer, csak jogokat követel. "…van mersze, hogy jogot követeljen a közönségességnek, és mindenütt azt érvényesíti. …nem illik különbözni. A tömeg eltipor mindent, ami különböző, kiemelkedő, egyedi, minőségi és kiválasztott." Ő az, aki "…nem akar észokokkal érvelni, s nem akarja, hogy igaza legyen, egyszerűen csak eltökélte, hogy érvényesíti a véleményét." Látnoki gondolatok! Csak egy baj van. A diagnózis maga igaz. A következtetések vitathatóak. Ortega y Gasset szerint az ilyen emberek képezte tömeg kontrollálhatatlan, lázadásra hajlamos. Ezt nem igazolta a történelem, hanem pont az ellenkezőjét. Valójában tökéletesen manipulálható birkáknak bizonyultak! A tömegember engedelmesebb, mint a legbabonásabb középkori jobbágy! A fogyasztási szokások és a TELEVÍZIÓ hatásosabb kontroll, mint a legkegyetlenebb ó-egyiptomi rabszolgahajcsár. Látszólag központi irányítás nélkül. (Annak idején, a Szovjetunióban a legszigorúbb állami cenzúra mellett is sikerült Tarkovszkijnak néhány remek, rendszerellenes filmet készítenie. Próbálja meg valaki utánacsinálni Hollywoodban!) Ez a szisztéma kegyetlenül jól működik. Vizsgáljuk meg, miben hisz korunk embere, mik jelentenek számára értéket. A széplelkek kórusban zokognak afölött, hogy az emberek elvesztették hagyományos értékrendjüket, immár nem hisznek semmiben. A világ soha nem látott mértékben vált anyagiassá, mindent a pénz diktál, mint egyetlen érték. A sirám kétszeresen is indokolatlan. Egyrészt, mint látni fogjuk, nem igaz, másrészt sok fölös kacattól szabadultunk meg a lelki lomtalanítás során. (Egyébként az említett sirám kísértetiesen hasonlít ahhoz a szituációhoz, melyben az öregedő szépfiú saját sikertelenségéért azt kezdi okolni, hogy persze, mert a mai lányok már csak a pénzre hajtanak. Ez az élethelyzet valódi tragédia. Sokan megismertük, de nem a mai lányok az előidézői.) Az ember eredendően hinni szeretne. Így aztán hit, vagy még inkább hiszékenység van rogyásig. Korunk – állítólag – elanyagiasodott, könyörtelenül racionális gondolkodású embere a hülye52

ség határát súroló szinten naiv. A moziban beletöri a körmét a karfába izgalmában, ha a természettudományok törvényei szerint nyilvánvalóan életképtelen szörnyek számítógépes animációját látja egy nyolcéves gyerekeknek készült hollywoodi szuperprodukcióban. A gagyi tévéknek elhiszi a földevő embert, a farkasfejű asszonyt, a fában lakó remetét, a patkányrágta csecsemőt. Elképesztő tanokat hirdető szekták nyerik meg hívők millióit világszerte. A pénzt hajszoló, ésszerűen gondolkodó egyén szájából nevetségesen könnyű kiénekelni a sajtot. Kemény munkával szerzi meg, de elképesztő baromságokra könnyedén kiadja a pénzt. Hagyja magát bepalizni a legelképesztőbb befektetésekre. Beszopja azt is, hogy neki jól megy, ha munkája és életmódja által diktált kényszerből csak égeti a benzint, csak beszél a mobiljába, majd csomagtartójában a szupermarketban vételezett szajréval, hátsó ülésen a hamburgeres papírzacskóval elindul világvégi otthona felé, hogy a varázsdobozt bekapcsolva megnézhesse kedvenc show-ját. Megette, hogy ez egy korszerű, magasabbrendű életforma. Az emberek hisznek a média által piedesztálra emelt sztároknak, bármennyire is kilóg a lóláb, hogy azok csupán az éppen agyontárgyalt figurák. Kulturális vetélkedőkön feltett kérdések vonatkoznak rájuk, hiszen a közvélekedés szerint, a velük kapcsolatos ismeretek az általános műveltség részét képezik. Akármilyen elképesztő, de még a reklámoknak is van hitelük bizonyos emberek körében. Azt is elhiszik, hogy egy vásárcsarnok (plaza) ideális hely a szabadidő eltöltésére, ismerősökkel való találkozásra. A szerző nem érti, mitől elegáns egy kocsma (kávéház), ha az egész panorámát betölti egy zoknibolt, de biztos benne van a hiba. A naivitás netovábbja persze az, hogy még mindig vannak szurkolói a magyar fociválogatottnak. Racionális gondolkodást tehát ne tessék emlegetni. Hiszékenységből nem lenne hiány, csak annak fogyott el a hitele, amit a nagyokosok prédikálnak előszeretettel. Lássuk, mi is került válságba. Hát nem az egyházak. Szerintem száz éve is legalább enynyien tagadták Istent, csak nem illett bevallani. Nem is a közrend. 53

Ma sem ölnek, vagy lopnak többet, mint ötven, vagy száz évvel ezelőtt. A kultúra? Lehet, de aki keresi, ma is megtalálja. A család? Nem történt más, mint az, hogy az emberek nem tűrnek öszszeszorított fogakkal elviselhetetlen élethelyzeteket, mint régebbi korokban. (Mellesleg, tisztelettel kérdezem a XIX. század magasztos erkölcsét sirató széplelkeket, mi hiányzik nekik? A kútba ugráló megesett leányok? Bovaryné? Anna Karenina?) A hazaszeretet? Nos, e téren mély a válság. Csakhogy ez visszavezethető a politika iránti bizalom megrendülésére, sőt, megszűnésére. A politikusokkal szembeni, finoman fogalmazva fenntartások terén mi, itt, a keleti végeken, elől járunk. Nem csoda. Ami velünk a XX. században, különösen annak második felében történt, igencsak hitetlenné teszi az embert. Minket annyit buzdítottak és hitegettek, hogy egészséges immunitás fejlődött ki bennünk a politikusok megnyilvánulásaival szemben. Sajnos nemcsak a szólamokkal, de a mögöttük lévő valós értékekkel szemben is. A szerző ezt a majd’ mindenre kiterjedő hitetlenséget nem tekinti egyértelmű negatívumnak. Ellenkezőleg, ez bizonyos mértékű védettséget jelent a szép új világ hülyeségeivel szemben is. E tekintetben a kelet-európai társadalmak felnőttebbek, kevésbé infantilisak a „művelt Nyugatnál”. Érzésem szerint minden Amerika-majmolásunk ellenére azért itt kisebb hitelük van a hollywoodi baromságoknak, és a magyar ember közel sem fanatizálható anynyira, mint teszem azt, az amerikai. El lehet képzelni magyar filmben, mai magyar szereplők szájából azt a bárgyú egyenpárbeszédet, hogy „Büszke vagyok rád, fiam!” „Szeretlek, apa!”? Magamból indulok ki, de szerintem a kommunizmus idején „szocializálódottak” túlnyomó többsége hasonlóan érez. Nem tehetek róla, de ha azt hallom: sport, a moszkvai egyetem – alma materem – tornacsarnokának GTO plakátjait látom (=Munkára, Harcra Kész). Ha azt hallom: honvédelem, a Magyar Néphadsereg politikai tisztjének szavai jutnak az eszembe ("és akkor jól odabaszunk a NATO kurva anyjának!"). Ha azt hallom: nemzeti ünnep, a munkahelyi április negyedikéken eltátogott Internacionálét vélem hallani. 54

Most azonban koncentráljunk a politikusok iránt világszerte megingott bizalom kérdésére, valamint arra, mit is hoz ez a két politikai oldalnak külön-külön. Azt megállapíthatjuk, hogy mind a bal-, mind a jobboldalon félremagyarázzák a választók magatartását. (Valamit azért sejthetnek szavazóik hitetlenségéről, konkrét ígérgetéseik ezt sugallják.) Az igazi, fanatikusan hívő baloldaliak lassan kihalnak. Csak maroknyi ember dúdolgatja könnybelábadó szemmel az Internacionálét. A közjó, a társadalmi szolidaritás, a szociális biztonság általános jelszavának sincs már hitele. Ha valaki határozottan baloldalinak vallja magát, az sem más, mint jópofa társasági szólam. (Vagy egy üzleti érdekcsoporthoz tartozás bevallása.) Régebben (már a XVIII. században!) volt valami a baloldalban, ami emlékeztetett holmi szektás gyülekezetre. Napjainkra ez meglehetősen bizarrá vált. A nagytőkés szocialista politikus ugyanis kissé olyan, mint a kocsmázó mufti, a szalonnázó rabbi, vagy a kurvázó plébános. A híveket meg nem a hit köti a gyülekezethez, ők minél több ostyára, meg miseborra szeretnének szert tenni. A bal választótábora tehát kézzelfogható anyagi előnyöket remél. Hideg fejjel, fillérre pontosan utánaszámol, mit is jelent a beígért nyugdíj- és béremelés. Ingyen vonatjegyekkel, meg még csak az ördög tudja mivel, uszodabérlettel, horgászengedéllyel, soronkívüli protézissel, lúdtalpbetéttel vásárolható meg. Soha nem gondolja végig, mindez miből történik meg, mit fognak esetleg tőle is elvenni, hogy ezt fedezhessék. A jobboldali politikusok pedig hajlamosak hinni benne, hogy az általuk hangoztatott elvekkel való azonosulás a kötőanyag táborukban. Ezért szoktak néha túllőni a célon. Pedig a templomi zászlók körmenetre valók, és pátoszból is elég lenne kevesebb a XXI. század elején. Szavazótáborukat valójában a vörösökkel szembeni ellenszenv tartja össze, meg az, hogy az emberek egy jelentős része csak végiggondolja, hova vezet, és mivel jár a cukorkaosztogatás. Tudják, velük játszatják majd el a bálanya szerepét: nekik kell fizetniük a sok cukorkát, mert ők a valódi középosztály. Ők nem akarnak ostyát meg misebort szajrézni. Ellenben 55

szeretnék saját tortájukat megsütni, saját szőlőjüket békében leszüretelni, úgy, hogy azt minél kevésbé dézsmálja meg az állam holmi közérdekre hivatkozva.

Többpártrendszer Már említettük, hogy a szocialisták háború utáni térnyerése egyfajta politikai libikókát alakított ki. Ez teljes egészében kibillentette szerepéből a másik oldalt is. A választó erre hamar rájött és akaratos, mohó gyerekként kezdett viselkedni. Akár az elvált szülők csemetéje, mindig oda húz, ahonnan több játékot és édességet remélhet. Ezért kezd lassan politikailag egypólusúvá válni a fejlett világ. A politikai váltógazdaság a „választónak” nem kínál igazi alternatívákat, hiszen a háború óta megszokta, hogy azzal a cukrosbácsival menjen el, aki több édességet ígér. Az országok túlnyomó többségében két, az államból (adófizetőkből) élő hivatalnok érdekcsoport váltogatja egymást. Az egyik halvány rózsaszín, a másik törtfehér sziruppal öntötte le – magát. (A baloldal persze jelentős helyzeti előnyt élvez, hiszen állítólag valami progresszió dicsfényét üzemelteti maga körül. Emberek tíz- és százmilliói ezt látni vélik, bár tudományos magyarázata nincs.) Vihart csak az ébreszt, ha valami jöttment outsider beleköp a levesbe. Ez okozta a Haiderék hatalomra kerülése körüli felhördülést is. Ugye emlékeznek rá? Hát hogy jön Ausztriában holmi Szabadságpárt ahhoz, hogy semmibe vegye az óvodai homokozó fél évszázados szokásjogát? Hiszen 1945 óta békében adogatták egymásnak a kislapátot meg a homokosvödröt az eminens kisdedek (a Néppárt és a szocdemek) Uncle Sam óvóbácsi felügyelete alatt. (Magyarország más, hiszen itt még csak most formálódik a másik pólus és szerintem az elmúlt tizenhat év kizárólag arról szólt, hogy a kommunisták végtelen mohóságukban még a másik – látszat – pólus létrejöttét is meg kívánják akadályozni.) Egyelőre ennyi elég, ne rohanjunk előre. Ez lesz a harmadik rész témája, hogyan is kezelnek bennünket, választókat.

56

Harmadik rész: Választók és üzemeltetésük A feneketlen jólét meg az ő állama A baloldal háború utáni virágba borulása időben egybeesett a jóléti állam gondolatának megszületésével, és nyélbeütésével. Tudjuk, lényege nem más, mint az, hogy a jóságos állam bácsi majd igazságosan mindenkinek juttat annyit, amennyire szüksége van. Hogy ez milyen hatékonysággal történik, egyelőre ne is feszegessük. Elméletileg ez még hatékony is lehetne, elvégre ezt semmi sem zárja ki. Sokkal fontosabb azonban ez a kérdés: miből? A választ kórusban zengte baloldal és átlagpolgár egyaránt: fizessenek a gazdagok! Az persze már az első hevenyészett kalkulációk elkészítését követően perceken belül kiderült, hogy ennyi gazdag ember, és azoknál ennyi lé nincs. Adóztassuk meg akkor a tőkét, a vállalkozásokat! A termelő tőke és profitjának megadóztatása minden korban hasonlatos volt ahhoz, amikor Xerxes perzsa nagykirály, miután flottája elpusztult a viharban, dühében megkorbácsoltatta a tengert. Vagy még annál is rosszabb. Tudomásul kéne venni, hogy a vállalkozásokra kivetett terhek egyfajta, termelési költséghez hasonló (de a világpiacon ritkán elismertethető) koloncként jelentkeznek, végső soron az előállított javakat drágítják meg. Teljesen reménytelen dolog például, egy olajcég megterhelése. Az arra kivetett adót úgyis mi fogjuk kifizetni a benzinkútnál. Maradt tehát a középosztály, az átlagpolgár, mint tökéletes adóalany. Mind jövedelmét, mind fogyasztását meg lehetett dézsmálni. Ő az, aki látszólag teljesen védtelen, hiszen már nincs kire továbbhárítani terheit. Nos, a történelem véletlenszerű alakulása úgy hozta, hogy egy darabig volt kivel megfizettetni a kísérlet költségeit. A terhek növekedésével párhuzamosan, nem kis részben annak hatására, a nyugati világban megindult a bérek és a jövedelmek soha nem látott mértékű növekedése. Ez persze nagyot lendített a költségeken is. A jóléti állam kiépítésében jeleskedő 57

országok kivétel nélkül nyitott és exportorientált gazdasággal rendelkeztek. Technológiai fölényüknek köszönhetően termékeikért annyit kértek, amennyit nem szégyelltek. Ez a helyzet évtizedekig fennmaradt. Úgy tűnt, a német gép, a francia bor, az olasz konfekció, stb. verhetetlen, tehát mindig éppen annyiért lehet eladni, ami az árcédulán fel lett tüntetve. A világ fizette végső soron fogcsikorgatva a Nyugat-európai jóléti államok üzemeltetési költségeit. Amerikában sokkal kevésbé épült ki jóléti állammodell, de az elmúlt évtizedek a tengerentúlon is az állami költekezés drasztikus növekedését hozták. Nem volt nehéz megvalósítani. A háború után a dollárt tették egyeduralkodó világpénzzé. Csak papír kellett, hogy fedezhessék fegyverkezésüket, világuralmuk kiépítését, holdraszállásukat, csillagászati államadósságuk kialakulását. Ergo, ezt is sikerült kívülről megfinanszíroztatni. (Magyarország, meg az egész exkommunista régió egészen más. Ezek az országok ütőképes, saját termékeket nem tudnak felmutatni. Tokaji aszúval, herendi porcelánnal, cseh sörrel és kristállyal nem lehet megvágni a világot, ez ahhoz kevés. Jellemző módon más portéka nem is jutott eszembe, a világcégek által itt összerakatott termék meg nem számít, hiszen annak haszna – joggal – másutt csapódik le. Itt nincs kire továbbhárítani a felmerült költségeket. Ebben a régióban csak a középosztály kiéheztetése, a nemzeti vagyon elherdálása, az eladósodás tarthatja életben ideig-óráig a csökevényes jóléti államot.) Nyugat-Európában felépült tehát egy melegház, munkavállalóknak és nyugdíjasoknak egyaránt. És még valami született. Egy gigantikus méretű állam, messze a legnagyobb munkaadó. Ha precízek akarunk lenni, most épül fölötte még egy, az Unió szuperállama. A választópolgárok tudata is deformálódott, majdnem olyan súlyosan, mint a volt kommunista országokban. Nem csak a nyugdíjasok, de az aktív korúak is Állam bácsitól várják a jót, mint gyerek a Mikulástól. Tulajdonképpen, amennyi harácsot elszed tőlük, joggal szeretnének valamit visszakapni. (A haradzs török szó, egy adónemet jelölt a hódoltság korában.)

58

Elgondolkodtató, hogy nemigen merülnek fel elvi jellegű kifogások a közösségi juttatások rendszerével szemben. Ez NyugatEurópában is jelentős mértékben, de az exkommunista régióban maximálisan magán hordozza az alamizsna jegyeit. Márpedig kicsit olyan ez, mint amikor Kohn és Grün ádáz konkurenciaharcot vívtak egymással, minden eszközt megragadva. Végül Grün tönkrement, koldusbotra jutott. Amikor már a hitközségi szegényházba került, a gazdag Kohn boldogan adakozott javára. Minden alamizsnával az a legnagyobb baj, hogy először el kell jutni arra a pontra, amikor rászorulunk. Ebből a szempontból hajmeresztő az a mechanizmus, ami a magas közterhekkel előbb csődbe juttatja munkaadónkat, majd a beszedett adókból munkanélküli segélyt oszt nekünk. (Mellesleg, tetszik tudni, esetenként milyen következményekkel járt, ha segélyként nagymennyiségű élelmiszert juttattak el Afrika éhező vidékeire? Zuhantak a terményárak a helyi piacon. Következő évben az a paraszt sem vetett gabonát, akinél addig még termett valami…) A jóléti állam hazugságánál aljasabbat még nem találtak ki az emberiség történelmének során. Ez alattomos módon valósítja meg mindazt, amit a kommunisták nyíltan és erőszakkal tettek. A mindenható állam kiépítésével a rendelkezésre álló források minden eddigit meghaladó részét koncentrálja az uralkodó elit kezében. A népesség 99%-át a szabadság minden látszata ellenére az állam, értsd: az elit rabszolgájává teszi. Hagyományos közösségek erőszakmentes lerombolásának kiváló eszköze a jóléti állam. Az állam és intézményei teljes körű gondoskodást ígérnek polgárának, ezzel jelentős mértékben funkciójukat vesztik: a család, minden kisebb közösség, egyházközség, stb., stb. A valódi szolidaritás megszűnik, ha az állami feladat. A nemzethez tartozás érzése is elillan, helyébe holmi állampolgárság lép, melynek birtokában jobb pozíciót lehet remélni az alamizsna kiosztásakor. Az általános közhiedelem szerint a jóléti állam találmánya, egyáltalán a fogalom bevezetése a nyugatnémet szocdemek érdeme, Ludwig Ehrhardt-tal az élen, a második világháború után. Ezzel szemben lássuk, mit talált a szerző Max We59

ber-nél Feudalizmus, rendi állam és patrimonializmus című tanulmányában. Weberben az a jó, hogy földig hajolva süvegelik meg jobb- és baloldalon egyaránt… Ő patrimoniális uralomnak azt nevezi, ami a patriarchális társadalmak felbomlása után, de a rendiség kialakulása előtti rendszerek jellemzője volt. Ilyen volt a fáraók birodalma, valamint a keleti királyságok. Az idézett sorokat az 1900-as évek legelején írhatta! A Nyájas Olvasónak pusztán annyi a dolga, hogy a fejedelmet helyettesítse be a modern államszervezettel és a társadalmi szolidaritást hirdető pártokkal… "A patriarchális patrimonializmusban viszont egy valaki uralkodik a tömegeken. Az utóbbi általában rászorul a "hivatalnokokra", mint az uralom szerveire, a feudalizmus viszont minimálisra csökkenti a hivatalnokok iránti szükségletet. A patriarchális patrimonializmus, amennyiben nem idegen származású katonákból álló patrimoniális hadseregre támaszkodik, nagyon erősen rá van utalva az alattvalók jóindulatára, a feudalizmus viszont nagyon is megvan nélküle. A patrimonializmus a számára veszélyes privilegizált rendek törekvéseivel szemben ki szokta játszani a tömegeket, lévén a tömeg mindenütt a patrimonializmus odaadó híve. A patrimonializmusban nem a hős, hanem a "jó" fejedelem a tömegek legendássá magasztalt eszményképe. Ennélfogva a patriarchális patrimonializmus csak azzal tudja legitimálni magát önmaga és az alattvalók előtt, hogy valójában az alattvalók "jólétét" szolgálja. A '"jóléti állam" a patrimonializmus legendája, de ez a legenda nem a szabad bajtársiasság eszményképéből származik, nem azon alapul, hogy a szabad bajtársak egymásnak hűséget fogadnak, hanem az atya és a gyermekek között fennálló autoritáriánus viszony az alapja: a patrimoniális állam eszményi uralkodója az "országatya". A patrimonializmus tehát adott esetben sajátos "szociálpolitikát" folytathat, és azt is folytatott mindenütt, ahol sok minden szólt amellett, hogy biztosítsa magának a tömegek jóindulatát." Mi következik ebből? Derék szocdemeink nem tettek mást, mint visszanyúltak a fáraók taktikájához… 60

Most, a XXI. század elején nagy gáz van. A fiatalok majd’ harminc éves korukig különböző iskolapadokban ücsörögnek, a nyugdíjasok meg sosem akarnak meghalni. Alig van kit adóztatni. A bevétel csökken, a kiadások meg nőnek. De van ennél nagyobb baj is. Koreától Mexikóig, nagyon sok helyen, nagyon sok mindent megtanultak előállítani. És a jóléti államot felépítő országok már nem tudják érvényesíteni csillagászati költségeiket a világpiacon. Nemrég olvastam, oda jutottunk, hogy Bordeaux-ban vágják szőlőket. Dél-Amerikában, meg más tengerentúli országokban, nagyüzemi módszerekkel kifogástalan borokat készítenek az európai árak töredékéért. Lehet, hogy itt a vég?

Rétegződés és polarizáció Filozófusok és történészek, szociológusok és közgazdászok régi mániája, hogy megpróbálják csoportokra, osztályokra skatulyázni a társadalmat. Ebből a szempontból a nagy francia forradalom és előszele, valamint a marxizmus viszi el a pálmát. A szerző igazán nem kíván ezek nyomdokaiba lépni. A "nagy elődök" célja általában harcoló egységek kialakítása és ezek egymásra uszítása volt. Témánk szempontjából azonban tisztán látnunk kell, milyen (érdek)csoportok alakultak ki a fejlett társadalmakban az új évezred elejére. Ebben a tekintetben Magyarország egyértelműen a világ fejlett részéhez tartozik, hiszen válságjelenségek vonatkozásában ott vagyunk az élmezőnyben, sőt, helyezésünk legtöbbször dobogós. Mindenekelőtt ki kell selejteznünk két kategóriát. A proletárt és a középosztály tagját. A proletariátust nem csupán azért, mert a technológia fejlődésének következtében sorai döbbenetesen megritkultak. Azért is, mert az új évezred szakmunkásának gyakran nagyobb a tudása, felelőssége, mint a fehérgallérosok legtöbbjének. Az általa megtermelt érték is – ha tudnánk mérni – tetemesebbnek bizonyulna. A középosztályt is felejtsük el. Soha, senki nem állított fel konkrét kritériumokat, mi alapján sorolható be ebbe a kategóriába az egyén. Ezzel szemben, mindenki e csoport tagjának vallja magát. Még a csöves is lecsúszott középosztálybeliként definiálja önmagát. A milliárdos manager, szemét lesütve, 61

szerényen felső középosztálybeliként mutatkozik be. Igazán nem csodálkoznék, ha demokratikus közgondolkodású északi országok uralkodócsaládjainak bicikliző tagjai is oda sorolnák önmagukat. Lássunk neki a skatulyázásnak, ha már muszáj. Nem úszhatjuk meg, ha látni akarjuk, hogyan is szólítanak meg, vetnek be egy-egy szegmenset a népvezérek. Világos, hogy a felnőtt népesség kategorizálása következik. A legbriliánsabb serdülő elme sem érdekes ebből a szempontból, ellenben minden vén hülye számít. Akinek szavazati joga van! Elvégre ez az egyén három funkciójának egyike. (Létezik, hogy erről még nem is volt szó? Ha a Nyájas Olvasó belegondol, szép új világunkban ő miért fontos, rájön, csupán három szerepében nélkülözhetetlen. És tévedni tetszik, mint munkaerő bizony helyettesíthető! A rendszer három feladat elvégzését várja tőle. Fogyasszon. Adózzon. Szavazzon. Amúgy ő leginkább csak zavaró tényező.) Láthattuk, a totalizmus kiteljesedésével az állam válik a társadalom, a gazdaság legfőbb szereplőjévé. Ezért van az, hogy nem elsősorban egymáshoz viszonyulásuk határozza meg az érdekcsoportokat (a szerző nagyon rühelli az osztály kifejezést). Ma már leginkább az osztja meg a társadalmat, hogy az emberek (pénzügyi) helyzetük alapján hogyan állnak hozzá az államhoz, annak költségvetéséhez. Ezek a csoportok egymással szemben legfeljebb versenytársként, nem pedig ellenfélként lépnek fel. Sajnos, valamennyien hajlamosak vagyunk azonban megfeledkezni arról a napnál világosabb tényről, hogy az állam csak azt oszthatja el, amit valakitől elvett. (És láthattuk, nem a leggazdagabbak lesznek az áldozatok. Ha meg hitelbe osztogat, úgy a jövő generációkat lopja meg.) Most következzen a csapatok bevonulása! Uralkodó elitünket managerek, vezető politikusok, sztárok alkotják. Tulajdonképpen azok, akikkel "jobb" magazinok interjút szoktak készíttetni. Megjegyzem, igazi, klasszikus, tulajdonos tőkés alig van közöttük, és az is manager üzemmódban működik. Viszonyuk az államhoz roppant egyszerű: a költségvetés számukra piac, a legfőbb megrendelő. A manager termékét, a politikus "szakértelmét", a sztár "tehetségét" kívánja eladni. 62

Külön kell választani még egy, a sorból kissé kilógó csoportot. A páriákat. Óriási tömegről van szó, hiszen nemcsak az utcán kéregető hajléktalan képviseli őket. Ide sorolható mindenki, aki segélyből él. Számuk gyarapszik. Tartok tőle, többségük nem ebből a kategóriából akar kitörni. Nem, ők magasabb szintű ellátást várnak a társadalomtól, az államtól. Végső soron az adófizetőktől. A felsőoktatás általánossá válásával és a felnőttoktatás terjedésével párhuzamosan gyarapszik az éppen iskolapadban tartózkodó választópolgárok száma is. És nem biztos, hogy politikai nézeteiket nem ez határozza meg. Bizony, előfordulhat, hogy választói magatartásukat éppen diák voltuk fogja befolyásolni, nem pedig családi környezetük, választott szakmájuk. A közszféra alkalmazottai. A háború utáni évtizedekben robbanásszerű növekedésnek indult a közalkalmazottak seregének létszáma az egész fejlett világban. Gazdaságilag aktív népességcsoport ilyen iramú gyarapodására nem is tudok példát. A statisztika által alkalmazott kategóriák folyamatosan változnak, ezért nehéz feladat az egzakt összevetés, de becslésem szerint Magyarországon legalább 6-8-szoros a növekedés. Világos, hogy számukra az állam a kenyéradó, minden földi jó forrása. A költségvetési elvonás mértéke, az adórendszer ugyan fölöttébb izgatja a közalkalmazottat is, de nemzetgazdasági szinten, hosszú távon ez nem más, mint az állam pénzének egyik zsebből a másikba történő áthelyezése. A hatalmi elit mindig úgy tekint a közalkalmazottra, mint a "mi kutyánk kölykére", bár ez nem gátolja meg abban, hogy néha megcsapolja a neki szánt juttatásokat. Törvényszerű, hogy másként látják a világot a magánszféra alkalmazottai. Ők talán a leginkább védtelenek az állami harácscsal szemben. Ha munkaadójuk nem partner némi adócsalás elkövetésében, úgy nem védhetik ki a terhek növekedését. Mindig azt a lovat ütik, amelyik húz. Ez nem csupán a világ igazságtalanságának frappáns megfogalmazása. Szegény paci azért is kapja a csapásokat, mert a kocsis tisztában van vele, ettől a lovacskától várhat el teljesítményt. A magánalkalmazott helyzete kissé hasonlatos ahhoz a jószágtartó gazdához, aki semmilyen eszközzel nem rendelkezik az ellen, hogy néhány állatát minden éjszaka elragad63

ják a farkasok. Ez az a csoport, melynek sorai gyors fogyatkozásnak indultak. Ennek csupán egyik kiváltó oka a technológiai fejlődés. A magánszféra munkaerő-felvevő képességét mindenekelőtt az emberi munkát terhelő költségvetési elvonások vérfagyasztóan magas mértéke korlátozza. Van egy csoport, mely szembeszáll az ordasokkal, akár puszta kézzel, roppant szerény eszközökkel. Sokan azért is csatlakoznak hozzájuk, hogy megvédhessék jószágukat. Ők a vállalkozók (nem értendők ide a magukat így definiáló milliárdosok). Nem haltak ki, sőt, mintha sokasodnának, a multik, a nagytőke terjeszkedése ellenére. Miért? A nagyok tehetetlensége, vízfejűsége, a költségcsökkentés okozta minőségromlás élteti a kicsiket. A jó lacipecsenyés azért versenyképes, mert a gyorsétterem-lánc kajája ehetetlen. A jó suszter azért él meg, mert az áruházi cipőjavító által megbuherált lábbeli szétesik. Hát nem kísérteties az egybeesés? A picike magánszektort ugyanez tartotta életben a kommunista világban is. A kis- és középvállalkozók azonban helyzeti hátrányban vannak a nagyokkal szemben. És nem a technológia-, vagy tőkeigény a legnagyobb baj. Nekik sokkal szerényebb eszközök állnak rendelkezésükre, hogy kivédjék az állami elvonások csapásait, és az elhangzó szólamok ellenére ők nem részesülnek költségvetési támogatásban. Az állam is gátlástalanabbul terheli őket. Miért? Többségük nem termel külső piacokra. Ha tönkremegy, annyi baj legyen. Ha meg fogyasztóira hárítja terhei növekedését, az legfeljebb azt sújtja, akit a hivatalnokok úgyis kijelöltek megnyúzásra. Korunk talán legizgalmasabb választói csoportját a nyugdíjasok képviselik. Az orvostudomány fejlődése, az egészségügyi ellátás színvonalának emelkedése a várható élettartam jelentős kitolódását eredményezte. A jóléti állam általánossá tette a nyugdíjjogosultságot, sok országban a háború utáni évtizedekben csökkent a korhatár is. Óriási csoportról van szó, amely politikailag rendkívül aktív. Az ő szemszögükből nézve az állam nem más, mint valami gigantikus bankjegykiadó automata. Szívbemarkolóan megható, mennyire sajátjuknak érzik a költségvetés pénzét, milyen harciasan védelmezik azt, nehogy másnak is jusson belőle valami. 64

Legtöbbjük mélyen meg van győződve arról, az ő munkájuk teremtette meg az alapját mindennek. Egyébként szegények tényleg nem tehetnek róla, hogy az utánuk következő generációkra egy csődtömeget hagytak, a tőlük elszedett járulékokat meg a hatalom annak idején gonosz vagy ostoba célokra herdálta el. Nem volt szó értelmiségről. A szerző szerint ilyen csoport nem létezik. Nem csak azért, mert ma már főiskolai diplomát lehet szerezni garden party szervezésből. A gondolkodó és okos emberek köre soha nem volt azonos a pecsétes papírt lobogtatókkal. Hány félig írástudatlan, de határtalanul bölcs ember él közöttünk, ugyanakkor milyen magas a segghülye diplomások száma! Egyébként értelmiség, mint azonos érdekek által motivált, hasonló értékeket valló csoport soha nem is létezett. Ha alkalmaznánk a kategóriát, rá kellene jönnünk, ez a leginkább megosztott csoport, mind nézetei, mind érdekei tekintetében. A felsorolt embercsoportok között mára állítólag megvalósult a szabadság, az egyenlőség, a testvériség. Igazán kár, hogy sikerült mindhármat leszorítani a minimumra.

Csoportok diszkrét bája Lássuk, hogyan, milyen sikerrel szólítják meg az említett embercsoportokat a baloldali felekezet papjai és kétbalkezes ellenlábasaik. Nagyon kérem, senki ne vegye magára a leegyszerűsítő jellemzéseket. Ezek csak a többségre, nem az egyénre vonatkoznak. Meg az is lehet, hogy tévedek. A hatalmi elit politikai orientációja teljesen megváltozott az elmúlt évtizedekben. Valaha magától értetődő volt, hogy a "felső tízezer" konzervatív meggyőződésű, legfeljebb családjuk ellen lázadozó arisztokratacsemeték vallották magukat szocialistának, elsősorban rokonságuk bosszantása céljából. Mára a hatalmi elit összetétele is megváltozott, de az egykori munkásvezérek is kicserélődtek. Az új baloldal nem harap, sőt! Kiváló üzleti partnernek bizonyult. Ezek a politikusok – hiába a régiek a választóknak címzett szólamok – évtizedek óta nem utaztak villamoson, vonaton. Lakótelepet is csak akkor látnak, ha választási nagygyűlést kell ott tartaniuk. Ők bizony erősen hasonlítanak arra a pa65

rasztvezérre, aki aligha különböztetné meg a libát a kacsától, vagy az árpát a búzától. Az új elit nagyon nagy része rendkívül erősen összefonódott a balnak nevezett oldal klérusával. Rengeteg az átfedés is. Ez bizony érdekházasság a javából, bár az objektív anyagi érdekeken túl van némi szubjektív, érzelmi töltete is a vonzalomnak. A baloldal szektájához tartozást vállalni roppant trendy. Különösen az értelmiségi elit körében. Akármilyen felszínesek is ismereteik a baloldal múltjáról, ideológiájáról, ők büszkén vállalják azt, mint "meggyőződést". (Nem tehetek róla, de erről nekem mindig azok a kigyúrt, tetovált, kopaszra borotvált fazonok jutnak az eszembe, akik hatalmas keresztet akasztanak nyakukba. Mert divat. Ha nem aggódnék testi épségemért, szívesen megkérdezném valamelyiket, mit is tud a krisztusi szeretetről.) A periférián segélyből (vagy abból se) élők számára a társadalmi szolidaritást a szószékről hirdető szocialisták képviselik a reménysugarat. A bal hajlamosabb alamizsnát osztani, mint a másik oldal. Miért? A közhiedelemmel ellentétben, ez alig terheli meg a költségvetést, a tétel elenyésző. A "jobb" (értsd: nem bal) oldal sem smucigsága folytán hajlamos kevésbé az adakozásra. Inkább arról van szó, hogy a terheket cipelő választóikat köpnék le, ha azok kontójára több ingyen nyalókát ígérnének. Egykor az öregek voltak konzervatívok, az ifjak a baloldali forradalmárok. Valami megváltozott. A ma egyetemistái, diákjai mintha máshogy gondolkodnának. A baloldal szektájának hittérítői közel sem építhetnek rájuk oly biztonsággal, mint valaha. Az ifjak mások? Nem. Csak arról van szó, hogy átlátnak a luxusautókból kiszálló népvezéreken. Az elmúlt évtizedekben eljátszott szerepüket követően a szocialisták aligha tudják a friss elmékkel elhitetni, hogy ők képviselik a progressziót. A közalkalmazott gazdasági érdekei csak látszólag egyértelműek. Úgy tűnhet, munkahelyét az erős államnak köszönheti, jövedelme a költségvetés által összeharácsolt pénzhegy nagyságától függ. Ez lenne a baloldal által nagy hangon propagált jóléti állam hozadéka. A valóság persze más. A közalkalmazott a magas elvonások miatt nem talált munkát az állam által sanyargatott magán66

szférában. Ezenkívül, ő a rendszernek csak mostohagyereke. Ha az elit szükségesnek látja, zsebpénzét bizony megvonják, sőt, vacsora nélkül maradhat ő is. Ezzel tisztában is van. Ezért nem tekinthet a baloldal a közalkalmazottak seregére úgy, mint biztos szavazóbázisra. A kialakult helyzet tragikus iróniája, hogy deformálódott a baloldal viszonya a magánszféra, a valódi gazdaság alkalmazottainak irányába. Míg a kezdetek kezdetén ezek szószólójaként, érdekeik védelmezőjeként lépett fel, ma már olyan igáslóként kezeli e csoportot, amit üthet-vághat. Majd ők elhúzzák a jóléti állam rozzant szekerét. Ha e csoport tagja felismeri, milyen szerepet is szánt neki az elit, azonnal kinyílhat a bicska a zsebében a baloldal populista ígéreteit hallva. A kis- és középvállalkozók aligha viszonyulhatnak másképp a baloldalhoz. Ők is a kiszemelt áldozatok közé sorolhatók. Nekik az állam ellenségük, az annak erősítését nem mindig hirdető, de mindig megvalósító bal nemigen kelthet vonzalmat körükben. A baloldali felekezet igehirdetői néha tesznek erőtlen kísérleteket a vállalkozók megnyerésére, de ebben a jelek szerint maguk sem hisznek. A nyugdíjas egyszerre áldozata és szilárd támasza a rendszernek. A jóléti állam baloldal által kierőszakolt összekalapálása idején volt a kisöreg aktív munkavállaló, őt fosztották ki, hogy azt (is) finanszírozhassák. Aligha vannak tartalékai, a költségvetés által megrabolt családjára sem nagyon támaszkodhat. Egyetlen szalmaszálként kapaszkodik az állami nyugdíjrendszer juttatásaiba egy olyan világban, melyben az élet akkor is folyamatosan drágul, ha nincs infláció, hiszen a javak és szolgáltatások egyre szélesebb köréért kell fizetni. A baloldal mesteri taktikákat dolgozott ki arra, hogyan tetszeleghessen minden nyugdíjas Mikulásának szerepében. Szavaznak is hajlott korú honfitársaink lelkesen a jószívű szocialistákra, akik könnyű szívvel ígérgetnek az adófizetők kontójára.

67

Irigység-faktor A szomszéd tehenének pusztulása iránti heves vágy nem pusztán régiónk sajátja. Angolszász nyelvterületről származik ez a vicc: Minek a rövidítése a BMW? Break My Windows! (Törd be ablakaimat!) Az egyik legförtelmesebb emberi tulajdonságra, az irigységre biztosan építhet a politika. Ha elvonatkoztatunk abszolút elemi szükségleteinktől, mint élelem, fűtés, közlekedés, stb., úgy főként nem a javak birtoklásának hiánya fáj. Sajnos, hajlamosak vagyunk azt sérelmezni a leginkább, miért van meg másnak, ami nekünk nincs. A posztkommunista társadalmakban sem azt nehezményezte a kisember, hogy neki fordult rosszabbra a sora. (Nem fordult rosszabbra.) Neki az fájt, hogy az utcában lakó vállalkozó vett egy használt kismercit, miközben ő továbbra is öreg Trabantjában próbálta tartani a lelket. Haragja nem a milliárdosokra irányul. Azok elérhetetlen messzeségben vannak. Azokat szolgai alázattal valamiféle Übermenschnek tekinti. Ha a volt pártfunkcionárius vállalat-birodalmat kaparint meg, multimilliárdossá válik, a nép egyszerű gyermeke csak a vállát rándítja meg: "ügyes ember!". Ha viszont a szomszéd fiatalember kezd kimászni a szarból, akkor: "mit összelopott a senkiházi!". Nem kizárólag az egykori kommunista blokkra jellemző, hogy az emberek pont a legnagyobb igazságtalanságokat nyelik le szó nélkül. Ha a hatalom, a média, vagy valami szűkkörű üzleti klub dönt valakinek a felemeléséről, teszi azt nagymenővé, annak jogosságát nem kérdőjelezik meg. Amikor a rezsim csinál hívéből gazdag embert, az oké, ha magad erejéből jutsz előbbre, svindlit sejtenek. Ebben persze a szolgai alázaton túl, két másik körülmény is szerepet játszhat. A nagyon nagy nagymenőket nem látják, legfeljebb a magazinok fotóin. Az meg olyan meseszerű! A körúti vendéglőben vacsorázó tehetősebbek szájából ki lehet nézni a bélszínt. A nagyok klubjaiban felszolgált szarvasgombáról, kaviárról, osztrigáról viszont a nép egyszerű gyermeke nem is értesül, meg különben sem tudja, mi az. Ő még kirándulóként sem

68

jut el azokra a környékekre, ahol a "jobbak" palotáikat felépítették. A másik fontos tényező az, hogy a toplistán szereplő vagyonok, jövedelmek már átcsúsznak a felfoghatatlan kategóriába. Parkinson26, az örök klasszikus gyönyörűen megírta, hogy fogadja el egy pénzügyi bizottság percek alatt az atomreaktor építésének költségvetését, majd tölt órákat a kerékpárfészer létesítésére, valamint a felszolgált üdítőkre szánt összegek megvitatásával. A topmanager vagyonaként feltüntetett összeg nulláit is alig tudjuk megszámolni, a szomszéd új autóját ellenben azonnal felbecsüljük. Láthattuk, milyen fontos szerepet játszott az irigységfaktor a kommunista rendszer kialakulásában. Nos, a szomszéd tehenének pusztulása felett érzett káröröm egyik tartóoszlopa az úgynevezett jóléti társadalomnak is. A hatalom juttatásainak kedvezményezettje kétszeres örömöt érezhet. Nem csak arról van szó, hogy ő kap, de azt ráadásul valakitől elvették. És a baloldal soha nem habozott elvenni onnan, ahol sejtett valamit. Persze, nem a leggazdagabbaktól. Inkább a vállalkozótól, a tehetősebb munkavállalótól. Az nem tudta befejezni házát, lecserélni roskatag autóját, sítáborba küldeni gyerekét. Ez szerezett külön gyönyörűséget a rosszakaróknak. Tudjuk, mindig azt a pacit ütik, amelyik húz. De vajon örül-e ennek a mellé befogott rossz ló? Reméljük, az állatok nem ilyen gonoszak. Fájdalomcsillapítónak is alkalmas a felebarátunkat ért még nagyobb kár. A ma szociáldemokratái is tisztában vannak ezzel. Már kommunista elődeik is kirobbanó sikerrel alkalmazták. Ezért szerveztek annak idején a teljes egészében legatyásított parasztság szórakoztatására vidám kuláküldözéseket. (A néhai Szovjetunióban ezt kiegészítették azzal is, hogy a magasabbrendű társadalom nyilvánvaló ellenségénél, a kuláknál talált háztartási szajrét hazavihették a politikailag helyes úton járó szegényparaszt elvtársak.) A tőlem elhajtott Riska elvesztése sem fáj annyira, ha végigröhöghetem, hogy visznek el a szomszédtól húsz tehenet. 26

Parkinson, C. Northcote: Parkinson törvénye, Minerva, Budapest, 1985.

69

A magyar jóléti állam történetében volt egy roppant érdekes közjáték 1995-96 tájékán. Bokros-csomag néven híresült el. Indokolt volt-e, vagy sem, mennyit javított az ország helyzetén, ebbe most ne menjünk bele. Más az érdekes. Hogyan sikerült lenyeletni az ország népével egy békeidőben példátlan méretű nadrágszíjmeghúzást? Ördögien ügyes technikát alkalmaztak: kiszemeltek csoportokat, melyeken még nagyobbat ütöttek. A kicsit tehetősebbektől megvonták a gyermeknevelési támogatásokat. Az állami, ingyenes felsőoktatásban részt vevő egyetemistáktól (a "jövő góréitól" – sokan akkor még úgy gondolták) tandíjat szedtek. A fogászati kezelést kivonták a finanszírozott egészségügyi ellátás köréből, amin a foghíjas bunkó csak röhögött ("úgy kell az uraknak, mit cicomázzák a fogukat!"). A három kiragadott példában az a közös, hogy költségvetési hozadékuk szinte nem is volt. Ezzel szemben, az, akit a többletcsapások nem érintettek, elégedetten dőlhetett hátra: a gazdagok még többet veszítettek! És a baloldali kormány nem bukott meg. Mi több, majdnem nyert a következő választáson.

Kicsim, ugye jó volt? Ó, azok a szép napok! Kár, hogy nem mondják meg, mely napok is voltak olyan szépek. Azt sem, mi volt olyan szép. Sőt, nyíltan ki sem mondják, hogy a múltat szeretnék szépnek láttatni. Csak sejtetik. A múlt iránt mindig, mindenütt jelen lévő nosztalgia elvégzi a maradék munkát. Közhely, hogy az idő mindent megszépít. (Még a Magyar Néphadsereget megjártak is oly vidáman mesélik legrosszabb élményeiket!) Egyébként tényleg lehetett szép az a bizonyos, a tata által emlegetett május elseje. Persze, nem a Sztálin-szobor talapzatáról integető Nagy Vezér tette emlékezetessé. Ha sütött a nap, ha a tata előző nap prémiumot kapott, ha a bérszámfejtés bögyös Jucikája hagyta magát letapizni, minden oka megvan a nosztalgiára. A szerző is bizonyos nosztalgiával gondol vissza a kommunista diktatúra éveire, bár annak már csak hanyatló végéről tud érdemben beszámolni. Sokat töprengett azon, mi is volt akkor ér70

demben jobb, mint ma. Kutatásainak eredményét most nyilvánosságra hozom. A szerzőnek sokkal több haja volt! De félre a tréfával. Világos, hogy akinek felnőtt-, vagy serdülőkori emlékei vannak a kommunizmusról, nosztalgiával gondol vissza, hiszen fiatalabb volt. Ám van valami, ami ennél több. A tilalmak és megvonások szövevényében bizony sokkal jobban tudtunk örülni majd' mindennek. Mint a boldog gyermekkor karácsonyainak (mellesleg, ha tudnánk tárgyilagosak lenni: cukrozott szappanra emlékeztető ízű) szaloncukrára, úgy gondolunk vissza az akkor átélt kis örömökre. Ha sikerült eljutnunk a bécsi Mariahilfer Strasseig27, az olyan katartikus élmény volt, amihez képest ma egy déltengeri kéjutazás csak séta a városi parkban. A baloldal épít erre a természetes nosztalgiára az egykori kommunista blokk minden országában. A szociáldemokratává átigazolt pártok persze nyíltan nem merik vállalni múltjukat. Ők mindig csak homályosan utalnak bizonyos (állítólag jó) dolgok bevezetésére. Még a visszahozni igét sem merik használni. Ettől azért még mindenki tudja, miről is van szó. A bal felekezetének papjai a nimbuszteremtés mesterei, nemcsak Keleten, hanem Nyugaton is. Aki látta már például valamelyik olasz baloldali párt tüntetését, nagygyűlését, tudja, mire gondolok. A zászlók, a transzparensek, a skandált jelszavak, az elénekelt indulók valóban magukkal ragadják a szemlélőt. Mesterien el tudják hitetni az emberrel, hogy ők a kisemmizett egyszerű ember érdekeinek oroszlánszívű védelmezői. Mekkora fegyver egy jól megszervezett május elseje, ugyanakkor milyen olcsó! (Egy pár rossz virsli, egy krigli gyenge sör…) A másik oldal visszafogott, úriemberi szózatai roppant haloványak a vörös show-khoz képest.

Kicsim, majd a Mikulás meghozza Mit lehet tenni, ha gyermekünk szívósan követel valamit magának? Pláne, ha követelése jogos, csak éppen nem tudjuk teljesíteni? Láthattuk, el lehet andalítani egy szép mesével, elvégre az esetenként még az elmaradt vacsorát is feledtetheti. A leginkább hatásos módszer azonban az, ha megígérjük, kívánsága teljesül. 27

Nem túl elegáns bevásárlóutca Bécsben.

71

Mi sem egyszerűbb, mint januárban komoly képpel bejelenteni, hogy azt a valamit majd a Mikulás hozza meg. A felmerülő költség nulla, a gyerek elhallgat, ám szeme elkezd csillogni. Az ígéret nem egyszerűen a probléma elodázását jelenti, hanem akár megoldás is lehet. Decemberig: • • • • •

a gyerek el is felejtheti, mivel kecsegtették, "érdekmúlás" következhet be, a gyerek számon se kéri a dolgot, 11 hónap elmúltával szemrebbenés nélkül szemébe hazudhatunk, hogy mi ilyet nem mondtunk, vagy azt máshogy kell érteni, közölhetjük, a gyerek nem úgy viselkedett, hogy azt a valamit kiérdemelje Mikulás bácsinál, meg is üthetjük a lottó főnyereményt, és akkor mellényzsebből kifizetjük az ajándékot.

A fent vázolt technika radikális továbbfejlesztése, ha nem egyszerűen decemberre toljuk ki a teljesítési határidőt. Mondhatjuk ezt is: Drágám, te ehhez még kicsi vagy. Ha viszont ekkora, meg ekkora nagyfiú, nagylány leszel, meg fogod kapni. A hatás ugyanaz, mint a Mikulásos változat esetében, de a lauf még nagyobb. Ugye, ki tetszett találni, mi is a párhuzam a politikával? Annak idején a kommunisták is akkor regéltek a legtöbbet a felépítendő társadalom tejjel-mézzel folyó Kánaánjáról, amikor már a krumplihéj is elfogyott. Ha jól emlékszem, Lenin elvtárs az orosz polgárháború kellős közepén írta le, hogy a felépült kommunizmusban WC-csészéket fognak önteni aranyból. A ma szociáldemokratái is előszeretettel zsibbasztják a választókat hosszútávú, "ciklusokon átívelő" terveikkel. 10, 15, vagy 20 év nagyon nagy idő, márpedig ők akkorra ígérik a Mikulás eljövetelét nekünk, akiket hülyegyerekként kezelnek. Ragadjunk csak ki egy apró példát! Ha a most születő csecsemők úgynevezett "babakötvényt" kapnak, és azt nagykorúságuk pillanatában válthatják pénzre, hát az legkorábban 18 év múlva kerül pénzébe a hatalomnak. Mi min72

den történik még addig, ki lesz akkor hatalmon, mit fog az a pénz érni?

Jobb oldali bal fácánok Több, mint két évszázada folyik a gigászi mérkőzéssorozat. A magára vörös mezt öltött csapat sikert sikerre halmoz. Ezen alig változtatott az a tény, hogy a lelkes amatőröket időközben profi, csak a pénzre koncentráló játékosokra cserélték, és fanatikus szurkolók helyett is fizetett kórus buzdítja azokat. Mi a titkuk? Nem játszanak jól! Viszont mindig övék a kezdeményezés. Ők szabják meg, mikor, a pálya mely pontján, mire is menjen ki a küzdelem. Néha még a szabályokat is ők hozzák. Ellenfeleik viszont kishitűek, szervezetlenek, azt sem tudják, hogyan határozzák meg önmagukat. Ha a baloldal létező valami, úgy kénytelenek vagyunk ellenlábasaikat jobboldalnak nevezni. Ha a baloldal nem más, mint a hatalom megszerzésére szövetkezett, populista nézeteket hirdető egyének érdekszövetsége, akkor mi a jobb? Azt nem tagadhatjuk le, hogy a hatalom megszerzése, gyakorlása a cél ezen az oldalon is. De mik az értékek? És mi a harci technika? Konzervatív lenne a jobboldal, mint néha nevezik? A konzervatív jelző használata – már bocsánat! – nagy marhaság. A szocialista az, aki, ha teheti, vagy választóinak úgy imponál, bigottabb lesz egy inkvizítornál, sovinisztább egy világháborús japán vezércikkírónál. (Holmi letűnt, úri világ képviseletével, antidemokratikus magatartással sem lehet a jobboldalt meggyanúsítani. Urizálni mindig a felkapaszkodott bunkó tudott igazán. Aki találkozott annak idején fontos elvtársakkal, az tudja, mire gondolok.) Ha viszont nem a konzervativizmus az összekötő kapocs a jobboldalon, akkor mi? Bizony már a definíció megfogalmazásánál is beleütközünk abba, hogy a baloldalon van a kezdeményezés. A jobboldal ugyanis ma már nem más, mint egy szekértábor, melyben kétségbeesésükben összetömörültek mindazok, akik próbálnak védekezni a baloldali demagógia következményei, valamint a vörös elit uralma ellen. Ezért van eleve defenzívában a jobb. Már meghatározását is a baloldal diktálja! 73

A párbajban a fegyver nemét is a baloldal választja. És az hat évtizede ugyanaz. Amióta tákolgatják a jóléti államot, a küzdelem legfőbb színtere nem változik. Ki ígéri meg több ingyenes cukorka kiosztását. A választók engedelmesen tudomásul vették a fosztogató-osztogató mechanizmus első felét. Hagyják magukat kizsebelni. Elhitték, már csak az maradt nekik, eredményesen tülekedjenek a nagy kegyesen visszaosztott nyalókákért. És a jobboldal felvette a kesztyűt, próbál rálicitálni a vörösök ígéreteire. Öngyilkos dolog ez. Nem vezet sehova, de saját választótáborának kemény magját, a gondolkodó emberek sorait ritkítja. Mi lenne, ha egyszer egy párt, csupán a változatosság kedvéért, a választókat felnőtt, értelmes emberekként kezelné? Ha megpróbálná elmagyarázni, hogy a szakadék felé rohanunk? (Igaz, a hatalomgyakorlással járó kéjérzet csökkenne, ha nem lehetne a GDP nagyobbik felét uralni újraelosztás ürügyén.) Lehet, hogy éppen ez a baj, nem csupán az, hogy a bal ténykedése hajszolta bele a másik oldalt is valamiféle "jó fejedelem" szerepébe. Ma már mindkét oldalon ugyanazok az ígéretek. Ugyanazt a paternalizmust látjuk jobbról és balról. Talán csak a megcélzott társadalmi csoportok különböznek (árnyalatnyit). Ez ma már egy gigászi verseny, ki lesz a jóságosabb király, és csak a máz színe különbözik. Számos országban nem is látni jobboldali pártokat (mármint nem baloldaliakat).

Hic Rhodos, hic salta! Magyarul: itt van Rodosz, itt ugorj! A történet szerint az ókori bölcs tengeri útra indult. A hajó egyik matróza nagy hangon azzal kérkedett, hogy ő bizony átugorja a rodoszi Kolosszust, ami az akkori világ hét csodájának egyike volt. Nos, a hajó viharba került, ami eltérítette eredeti útirányától. Megmenekültek, ám Rodosz partjai előtt találták magukat. A legenda szerint a bölcs ekkor tette az idézett ajánlatot a személyzet nagyszájú tagjának. Most a jóléti állam bárkája is viharba került. Futólag már érintett problémáról van szó. Természetesen Európa van a legnagyobb gondban, hiszen itt épült ki messze legnagyobb mértékben az említett nevet viselő állammodell. Minden 74

előrejelzés azt mutatja, az állami kiadások drámai módon fognak nőni, míg a bevételek még csak nem is cammognak utánuk. A tudósok demográfiai folyamatokra hivatkoznak. Tovább tanul az ifjú, a nyugdíjasok sokkal tovább élvezik járandóságukat, a kevesebb gyerek kevesebb munkavállalót, értsd adó- és járulékfizetőt jelent a jövőben. Egyes nagyokosok, főként a tengerentúlról, bölcs és ingyenes tanácsokkal látnak el bennünket. Szerintük gyógyír lenne bajainkra, ha Európa sokkal több aktív korú afgán, szenegáli, Srí Lanka-i, stb. bevándorlót engedne letelepedni. Azok boldogan fizetnék az itteni közterheket. A gondolattól legtöbbünk hátán végigfut a hideg, ami bizonyára visszavezethető faji, nemzeti, kulturális előítéleteinkre. Van azonban két ennél nagyobb bibi is az ajánlott gyógymódban. Milyen munkát kapnának a betelepedők? Komolyan gondolja valaki, hogy a fekete bőrű munkások megérkeztével újra az európai fúrógép, nem pedig a kínai, az olasz ing és nem a thaiföldi, a német TV, nem a maláj uralná a világpiacot? Vicces az ajánlat. A másik nagy gond, hogy ez csak a krízis kirobbanásának elodázását jelentheti. A bevándorló is jelentkezik majd egyszer nyugdíjért, számos gyermekének iskolázását meg addig is finanszírozhatják az adófizetők. Az európai államok költségvetésének egyensúlyvesztése nem csak egy fiskális, a belső gazdaságot érintő probléma, és nem véletlenül esik egybe időben a világgazdasági munkamegosztásban zajló hatalmas változásokkal. Széplelkek ezeket hajlamosak úgy definiálni, hogy a globalizálódó világban a multik előszeretettel dolgoztatják éhbérért a harmadik világ nyomorultjait. (A szomorú valóság persze az, hogy az említett éhbér híján szerencsétlenek tényleg éhen halnának.) A jóléti államok mindegyikének minden baja visszavezethető arra, hogy olcsóbb konkurenciával kell szembenéznie. Ostoba dolog ilyenkor sommásan mindent arra kenni, hogy a konkurens pofátlanul olcsó. Mi van, ha mi vagyunk gusztustalanul drágák??? Márpedig egy jóléti állam polgára, mint alkalmazott, termelhet drágán akkor is, ha tényleges jövedelme siralmas. 75

Magyarország gyönyörű példája annak, hogy tehet versenyképtelenné egy gazdaságot a jóléti modell. Alig néhány éve még egészen nyomorúságos összegeket kapott kézhez egy magyar munkavállaló. A forint sem volt még túlértékelt. Mégis lebontották a melós feje felől a gyárat, a gépeket elvitték a világ túlsó felére. Az alkalmazott bérét terhelő azon elvonások tették összességében versenyképtelenné a magyar terméket, amit a munkavállaló nem is látott. Nyugat-Európa ma még állja a sarat, hiszen a világpiacon egyértelmű a technológiai fölénye, vagy legalábbis versenyképessége. E termékek köre azonban szűkül. És közeledik a nagyon nagy gubanc, ezt napjainkban már senki sem tagadja. Valamit egészen máshogy kell csinálni. Ez a földrész nem zárkózhat be, nekünk kereskednünk kell. Itt nincs se nyersanyag, se energiahordozó. (De a kávé meg az ananász sem terem meg.) Azt se felejtsük el, a még meglévő technológiai előnyt is a világkereskedelmen keresztül lehet készpénzre váltani, ezzel pótlólagos forrásokat bevonni. Ugye senki nem akarja megvárni, míg az lesz a legnagyobb dilemma, mivel ellentételezze Európa az ugandai orvosi műszert, a burmai repülőgépet, miből fizesse a vietnámi metróépítő céget? Nagyon úgy néz ki, csak a fosztogató-osztogató állam korlátozása jelenthet megoldást, csak így leszünk, maradunk versenyképesek. Hülyeséggel azért nem lehet vádolni a szocialistákat, így ezt ők is látják. De mit csinál egy cukrosbácsi, ha nem ígérhet édességet? Most ugorjatok, ha tudtok, elvtársak! Budapest, 2005-2006 tele P.S.: Majdnem megfeledkeztem a legfontosabbról. A kérész lárvája éveket tölt a föld alatt, de azután a kifejlett állatka csak kibújik, hogy megkezdje önfeledt táncát a levegőben. (Csak történelmi mércével mérve pillanatnyi, párszáz évet kérünk!) Tessék mondani, nem lehetne olyan világot teremteni újra, melyben több szó esik az EMBERRŐL, kevesebb a társadalomról? Mint akkor, ott, Botticelli mester idejében. Hadd 76

süssük meg kalácsunkat, szüreteljük le szőlőnket, hadd élvezzük azt hedonista módon!

77

Tartalomjegyzék Az aranyóra....................................................................................3 Első rész: Előjáték..........................................................................5 A kérész röpte.............................................................................5 Moralizálók................................................................................9 Másik ízeltlábú.........................................................................11 Franciadrazsé............................................................................14 A Szőrös...................................................................................19 Engedékenyek és kérlelhetetlenek............................................26 Kommunista blokk...................................................................28 Nacionalista közjáték...............................................................32 Virágkor....................................................................................33 Második rész: Ami nyakunkig ér ................................................35 Globalizáció?............................................................................35 Középosztály?..........................................................................37 Állam és nagytőke....................................................................40 Gagyi áru..................................................................................43 Gagyi kultúra, gagyi oktatás.....................................................45 A fogyasztás parancsa..............................................................49 Elértéktelenedés, hitetlenség?..................................................51 Többpártrendszer......................................................................56 Harmadik rész: Választók és üzemeltetésük................................57 A feneketlen jólét meg az ő állama..........................................57 Rétegződés és polarizáció........................................................61 Csoportok diszkrét bája............................................................65 Irigység-faktor..........................................................................68 Kicsim, ugye jó volt?................................................................70 Kicsim, majd a Mikulás meghozza..........................................71 Jobb oldali bal fácánok.............................................................73 Hic Rhodos, hic salta!..............................................................74

78