„SZERETETT NEMZET BETSES NYELVÉNEK PALLÉROZÁSA” – AVAGY: A MAGYAR ORVOS NYELVÚJÍTÓK MUNKÁSSÁGA Vizi E. Szilveszter A középkorban a latin volt a tudomány nyelvezete. Európában latinul írtak és beszéltek a tudósok. Latin volt a kor lingua francája. Ez tette lehetõvé Erasmus gondolatának megvalósulását, a „res publica litteraria” létrehozását, amely a kor tudományának fejlõdése szempontjából is fontos volt: a tudósok latinul egymást megértve könnyen kicserélhették gondolataikat. Ez persze azt is jelentette, hogy a tudás csak néhány ember számára volt hozzáférhetõ, monopólium volt. Magyarországon azonban még a 19. század elejéig az államigazgatás nyelvezete is latin volt. A magyar orvostársadalom viszont még a mai napig is részben megõrizte azt a gyakorlatát, hogy a diagnózisokat, gyakran a kórfolyamatok leírását is latinul írja. Sõt nálunk ellentétben sok nyugati országgal a vényeken a gyógyszerek és a használati utasítások is latin nyelvezetûek.1 A 16. században kezdõdik el az a folyamat, amely a magyar mint szakmai nyelv térhódítását eredményezte. Ezzel a társadalom lényegesen nagyobb része számára vált lehetõvé, hogy kora tudományos eredményeit megismerje. Egyébként ez azt is eredményezte, hogy megszokottá vált a magyar nyelv használata. Mivel a nyelv mindig kulcs szerepet játszott egy nemzet fennmaradásában így vált fontossá azoknak a tudósoknak, bele-
1
E témakörhöz kapcsolódóan lásd az alábbi publikációkat: Grétsy László: Globalizáció és anyanyelv. Magyar Orvosi Nyelv 2001. No. 1. pp. 20–23. Grétsy Zsombor: Egy izgalmas gyógyszerleírás. Magyar Orvosi Nyelv 2001. No. 1. p. 46. Györffy Sándor: Nem magyarkodunk, hanem magyarul beszélünk. Magyar Orvosi Nyelv 2001. No. 1. p. 24. Kapronczay Katalin: Orvosok és természettudósok szerepe a nyelvmûvelésben a 18. századi Magyarországon. In: Tanulmányok a természettudományok, a technika és az orvoslás történetébõl. Szerk.: dr. Vámos Éva, dr. Vámosné dr. Vigyázó Lilly. Bp., MTESZ, 2001. pp. 241–245. Michelberger Pál: Nemzeti nyelv a tudományban: múlt-jelen-jövõ? Magyar Orvosi Nyelv 2001. No. 1. pp. 30–33. Szabó István Mihály: A szaknyelv jelentõsége az ezredforduló Magyarországán. Magyar Tudomány 2002. No. 2. pp. 171–173. Vizi E. Szilveszter: A magyar nyelv szerepe a tudományban és az ismeretterjesztésben. Magyar Tudomány 2002. No. 2. pp. 174–176.
401
401
értve az orvosoknak a tevékenysége, akik kiemelkedõ szerepet játszottak a szakmai nyelv magyarításában, azaz a magyar nyelv térhódításában. A 16. században Nádasdy Tamás által alapított sárvári iskolában, ahol nyomda is volt dolgozott Sylvester János. Sylvester úttörõ munkát végzett az Új Testamentum fordításával,2 és a vele párhuzamosan készülõ, de az elõbbi megjelenését két évvel megelõzõ Grammatica HungaroLatina címet viselõ tankönyvvel. Ezek voltak az elsõ magyar nyelvû botanikai, geográfiai, matematikai szövegeket is tartalmazó kiadványaink. Váradi Lencsés György (1530–1593) tekinthetõ az elsõ olyan nyelvújítónak, aki az orvosi szakmai nyelvet megpróbálta magyarítani. A fiatal Váradi Lencsés György a Padovai egyetemen – ahol Vesalius is tanított – részesült orvosi képzésben. Innen került Erdélybe. Egész orvosságról való könyv azaz az Ars Medica kiadását Heltai Gáspár készítette elõ, de végül is kiadatlan maradt a kézirat, amely a 16. századi erdélyi nyelvben használatos szakszavakkal van tele. Varjas-féle 1943-as kiadás után Szabó T. Attila dolgozta fel, ezzel mindenki számára hozzáférhetõvé tette a 16. sz. magyar orvosi szaknyelv megismerését. A most megjelent CD lemez kiadásában Szabó T. Attila az eredeti szöveget ma használatos betûkkel helyettesítette, hogy könnyebben olvasható legyen! Csak érdekességképpen a következõ fejezetek foglalkoznak például a kor által ismert nõgyógyászati megbetegedésekkel: Az asszonyállatnak madrájáról [méhérõl3], madrának tüzelésérõl madrának gennyetsége madrának sebseülésérõl Madrának fájásáról, madrának szorulásáról madrából való vérfolyásról madrának hidegségérõl madrának hévségérõl Folyásokról Havivérfolyásról, Madra leszállásáról, leesésérõl, Meddõségrõl, fogantatásról, gyermekvesztésrõl, Három dolgok az nehézkesüléshez, közösülésnek elõtte, az közösülés korán, ha azt akarod, hogy fiú vagy leány legyen Fogantatásnak jeleirõl, férfiú-e vagy leány fogantatott, 2 3
Új Testamentum Magyar Nyelven, 1541. A szerzõ megjegyzése
402
402
gyermekvesztésrõl, hogy gyermeket ne veszítsen az asszonyállat Terhességrõl, szülésrõl, ha gyomrában ételnek kévánsága megveszne, ha valamit kívánna enni Az szülésrõl, A 17. században élt Pápai Páriz Ferenc (1649–1716) tudós, orvos, kollégiumi professzor és költõ. A latin címmel megjelent Pax corporis c. könyve, amely „Az emberi testnek belsõ Nyavalyáinak Okairól, Fészkeirõl és azoknak Orvoslásának módjáról való Tracta” teljes egészében magyarul íródott. Ezzel Pápai Páriz megalkotta az elsõ, teljes átfogó magyar nyelvû orvosi munkát, amely egyébként Kolozsváron jelent meg. Weszprémi István orvos 1776-ban Debrecenben adja ki az elsõ magyar nyelvû szülészeti tankönyvet („Bába mesterségre tanító könyv”), amely valójában Crantz bécsi szülész professzor tankönyvének fordítása.4 Benkõ Sámuel a leydeni bölcsész diploma után Pesten szerez orvos-doktori oklevelet 1781-ben és Kassán adta ki magyar nyelven „A’ hójagos himlöröl való tanáts-adás, Miképpen kelljen a’ nyavalyába esnek, orvosolni, hogy mind testeknek szépségekben és épségekben meg-maradjanak, mind pedig igen kevés számmal haljanak meg” c. könyvét, amely még a himlõoltás hazai bevezetése elõtt jelenik meg. Nyelvészeti szempontból nagyon jelentõs Rácz Sámuel (1744–1807) orvosprofesszor munkássága, aki „Orvosi tanítás” címmel 1778-ban Budán kiadatja magyar fordításban az osztrák Stöck professzor könyvét hadi és mezei borbélyok számára. Érdekesség, hogy Rácz könyvében a Váradi Lencsés György által 16. században honos „asszonyállat” kifejezést az „asszonyemberrel” váltotta fel. Madra helyett nadráról ír, de az uterusra már a méh kifejezés is megtalálható nála „Az Asszonyok nyavalyáiról” c. fejezetben: „Némellykor á fejér folyás egyedül csak á Nádrának vagy-is szülõ anya-méhnek különös meg-taknyosodásától függ; ebben az állapotban á No. 215. le-írt orvosság igen hasznos”.5 A menstruális ciklust „asszonyi hószám”-nak nevezte el. Rácz, aki egyébként a pesti egyetem dékánja, majd rektora lett 1789-ben kiadott „A Physiologiának rövid sommája” c. tankönyvében saját magáról a következõket írta, a „Szabad mesterségeknek, philosophiának és orvosi tudományok doctora; és Pesten a királyi universitásban a physiologiának közönséges, és rendes tanítója”. Ebben a tankönyvben kora legkorszerûbb orvosi gondolkodását közvetíti magyar nyelven, és ezt akkor teszi, amikor Európában még fõleg latin nyelvû tankönyveket használnak. Ezen kívül még két magyar nyelvû könyve is megjelenik „Fizio4 5
Weszprémi István: Bába-mesterségre tanító Könyv. Debretzenben, 1766. Lásd p. 121.
403
403
logia, anatomia, materia medica [gyógyszertan – a szerzõ megj.], sebészet és bába…” (1794) valamint az „Orvosi Praxis” (1801). Nem véletlen, hogy 1793-ban a magyarul verselõ fiatal Csokonai Vitéz Mihály lelkesen üdvözli az orvosprofesszort „A híres Rácz Sámuel Úrhoz” c. versében: „Uram! Örvendez a magyar Haza, hogy a mostani Esculap fiait hallja Magyar hangon szólani; Hogy görög-módi ruháit Hyppokrates letette S magyar köntösre váltotta S már azt is megszerette. Galenus már Pestet lakja, Szólván magyar nyelven a, hangzik a Dunának mindkét partjain Avicenna”6 Nagyon jelentõs volt a „Beszéd a nemes magyar nemzethez, hogy Magyarországban lehet, s kell is a magyar nyelvet és a magyar tanításokat felállítani és hogy az Universitásnak Pest a legjobb hely” c. 1790-ben közölt írása, amely komoly szerepet játszott abban, hogy latin helyett magyarul és nem németül kezdtek oktatni az egyetemeken. Földi János, Szalontán született, ott ahol Arany János. 1788-ban avatják orvosdoktorrá. Ugyanekkor kezdi levelezését Kazinczy Ferenccel, verseket küld neki, munkatársi kapcsolatba került vele.7 Weszprémi István fõorvos Juliska nevû leányával 1790-ben kötött házasságot. Hajdúhadházban fõorvosi kinevezést nyert, hogy közel Debrecenhez kapcsolatba kerül Fazekas Mihállyal, Diószegi Sámuel prédikátorral, és Csokonai Vitéz Mihállyal. Elsõ mûve ’Rövid Kritika és Rajzolat a Magyar Füvészet-tudományról’, amelynek függeléke 289 magyar növénynevet sorol fel. Következõ mûve a „Természet históriája Linné systémája szerint” (Pozsony, 1801). Ez 1118 új magyar állatnevet tartalmaz. Például: bélféreg, czinke, futrinka, galandféreg, leveli béka, ponty, termesz, teknõsbéka, végbél kukac. Két orvos, Földi János és Gyarmathy Sámuel nevéhez fûzõdik az ún. „Debreceni-Grammatika” néven ismertté vált magyar nyelvtan, amelyet 1795-ben Bécsben adtak ki.8 A könyvet erõsen kritizálták, 6 7
8
Csokonai Vitéz Mihály: „A híres Rácz Sámuel Úrhoz” Benkõ Lóránt: Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében. Bp., Akadémiai Kiadó, 1982. (Nyelvtudományi Értekezések 113.) Magyar Grammatika, mellyet készített Debreczeben egy Magyar Társaság. Béts, a Magyar Hírmondó Íróinak Költségével – Alberti betõivel, 1795.; lásd még: Gyarmathy Sámuel: Vocabularium… Szótár, mellyben sok magyar szókhoz hasonló hangú idegen nyelvbeli szókat rendbe szedett… Béts, Zwack, 1816.
404
404
mert a szerzõk maguk is alkottak új szavakat és Toldi Ferenc szerint „…a szótár … csak gyûjtõje lehet … egy tudományos irodalom által teremtett mûnyelvnek…”. Egyébként Földi János is 1779-ben idõmértékes verssel köszöntötte Rácz Sámuel magyarul írt „A borbélyi tanításoknak elsõ darabja” c. könyvét: „Olly ember pedig, á ki bóldogítja Ezzel Nemzetedet; ki Bontzolást – is, Testünkben magyaros nevén nevezve Minden részt, Magyarúl íra.” Egyébként szükséges megjegyezni, hogy a 17–18. században az orvosokat és a sebészeket, bábákat külön oktatták és a magyar nyelvû tankönyvek fõleg a sebészek és szülésznõk számára íródtak. Gyarmathy Sámuel (1751–1830) orvosdoktort kell még megemlítenünk, akit orvosi végzettsége ellenére elsõsorban nyelvészeti kutatásai révén méltat a 18. századi mûvelõdéstörténet. Õ maga írta le egyik munkája elõszavában, hogy a gyógyítás mellett megmaradt szabad idejében kezdett el „a szeretett Nemzet betses Nyelvének pallérozásával” foglalkozni, 1788-ban látott hozzá „Okoskodva tanító magyar nyelvmester”-ének megírásához, azonban csak 1794-ben valósult meg a mintegy 650 oldal terjedelmû mû kinyomtatása. Ugyanebben az évben jelent meg ennek a kiegészítéseként az „Új próba a magyar írás módjában” c. írása is, amelyben egy új, egységesített helyesírás bevezetését javasolta. Élete fõmûvét az „Affinitas linguae Hungaricae cum linguis fennicae originis grammatica demonstrata” c. 400 oldalas könyvet (Göttinga, 1799). A könyv sikerét jelzi, hogy elismeréseképpen a Göttingeni Tudós Társaság tagjai közé választotta. Ezzel a munkájával Gyarmathy egyébként megalapította a finnugor összehasonlító nyelvészetet.9 Bene Ferenc tanítványa Gebhardt Ferenc (1791–1869) 1823-ban lett a „különös kór- és gyógytan” rendes tanára. Egyébként gyógyszertant is õ adja elõ. Õ volt az elsõ aki 1823-ban magyarul tartotta meg a székfoglaló elõadását. Az Orvosi Hetilapban megjelent nekrológjában10 kiemelték, hogy „fiatal korában a magyar irodalommal buzgón foglalkozott … ekként ma magyar orvosi irodalom terén az elsõ kezdeményezõk közé tartozott …” „A különös orvosi nyavalya és gyógytudományos alapvonaljai” c. kétkötetes munkája (1828/30) magyarul íródott. Kovács Pál, Gyõrött praktizáló orvos, 1833-ban kapott orvosi diplomát Pesten. Novelláival Kisfaludy szerkesztette Aurórá-ban jelentkezett 9
10
Lásd részletesebben: Buzinkay Géza: Gyarmathy Sámuel (1751–1830). Orvosi Hetilap 1970. pp. 1529–1532. Orvosi Hetilap 1869. 747. has.
405
405
elõször. Hatalmas érdemei vannak, Gyõr (Raab) a német kultúrájú város elmagyarításában. Késõbb az MTA tagja lett. Barna Ignác, a 13. huszárezred fõorvosa elsõ verseskötetét 1846-ban jelentette meg. Akadémiai tagságát viszont Vergillius fordításokért kapta. Bene Ferenc (1775–1858) orvosprofesszor, 1831-tõl akadémiánk tagja, a „Magyar Orvosok és Természetvizsgálók” vándorgyûléseinek életre hívásában jelentõs szerepet játszott. Indítványát a Budapesti Tudományegyetem orvosi kara 1840. július 25-én fogadta el. 1841. májusában tartották elsõ vándorgyûlésüket, amelynek programját Bugát Pállal együtt készítették elõ. Bugát Pál (1793–1864) a pesti egyetem elméleti orvostan tanszékvezetõ professzora. 1831-ben Schedel Ferenccel (azaz Toldyval) együtt megindította az elsõ magyar nyelvû orvosi folyóiratot, az Orvosi Tárt. Az Orvosi Tár, bár elsõ sorban a „gyakorlati orvostudomány tárháza” kívánt lenni, megtartotta a kapcsolatot a többi természettudományokkal: közölt természettudományi cikkeket is. Sõt megjelenése elsõ öt éve alatt a Természettudományi Társulatnak, amelyet 1841. május 28-án javaslatára akadémikus társaival alakítottak meg, is a folyóirata volt. Magyar és külföldi orvosok cikkeit közli. Könyvismertetés vegyes tudósítások, álláshirdetések, pályázati kiírások szerepelnek: Pl. „A deákul írt pályaírásoknak …”.11 Bugát 1848-ban Magyarország tisztifõorvosa lesz. Még ebben az évben javaslatot tesz „Egy népszerüsítõ folyóirat” megindítására. Javaslata, elképzelése 1869. január 1-vel valósult meg, akkor indult el a Természettudományi Közlöny, amely ma is megjelenik Természet Világa címmel és fontos szerepet játszik az ismeretek terjesztésében. Bugát az uralkodónak ajánlotta a „Természettudományi Szóhalmaz” címû könyvét, amely 40000-nél több, részint magától Bugát-tól és részben nyelvújító társaitól származó mûszót tartalmaz. Munkásságát értékes királyi gyémántgyûrûvel jutalmazták. A túlzásba vitt nyelvújítói tevékenységet kortársai közül sokan kritizálták. Toldy Ferenc rövid, meleghangú nekrológgal így búcsúzott Bugáttól, az akadémikustól az Akadémia 1865. július 11-i ülésén, magyarul „helyesen szólni Révai; szépen Kazinczy; mûszabatosan Bugát tanította e nemzetet”.12 A magyar orvostudomány és a nyelvészet jelentõs alakja Schedel (Toldy) Ferenc orvosprofesszor, aki a diétetika területén dolgozott. Késõbb lesz az irodalomtörténet, valamint a magyar nyelv és irodalom mûvelõje.13 A reformkor szellemi életét irányítja Bajzával és Vörösmartyval 11 12
13
Orvosi Tár 1833. p. 240. V. ö. Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története a legrégebbi idõktõl a jelen korig, rövid elõadásban. 2. köt. Pest, Emich, 1865. Irodalomtörténetének idevágó részei a következõk: Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története a legrégebbi idõktõl a jelen korig. Pest, Emich, 1864–1865. p. 32., pp. 35–37, 113–114, 150–164, 178–180.
406
406
együtt. Egyébként õ írta az elsõ monográfiát a mûfordítás elméletérõl is. A Kisfaludy Társaság megalakításának kezdeményezõje. Toldy a Magyar Mûnyelvi Bizottmány elnöke a következõ levelet írta Jedlik Ányosnak: „…A magas közoktatási ministerium rendeletébõl egy, a gymnasiumi tanítás körül az illetõknek zsinórmértékül szolgálandó magyar mûnyelv kidolgozására bizottmány lévén rendelve, a Tekintetes Úr egyik tagjául neveztetett ki. Megkülönböztetett tisztelettel vagyok a Tekintetes Úrnak alázatos szolgája Toldy Ferenc mint A magyar mûnyelvi bizottmány elnöke.” Ennek a Bizottmány tagja volt még Pólya József, orvosprofesszor. A Bizottmány feladata az volt, hogy a magyar mûnyelv kialakításával egyre könnyebbé tegye a tudományok megértetését és megértését: „a magyar nyelvet az idegen szók nem csak kellemetlenül zavarják, mint a melynek hangzásától lényegesen elütnek, de … felette nehezen kezelhetõk is, miután származékokat csak bajjal és darabosan képeznek. Nem vegyülvén a magyar elõadással … mindannyi foltok gyanánt ennek tiszta folyását elidomtalanítják”. Meg kell említeni Almási Balogh Pál, orvost, a Magyar Tudományos Akadémia tagját, aki egyébként Széchenyi háziorvosa is volt. Szintén nyelvújító volt és akadémiai aranyérmet kapott a filozófia nyelvének magyarításáért. Amíg a 16. századtól kezdve az orvosok a magyar nyelv „megalapozásában” jeleskedtek az elmúlt évszázadban már nem, mint nyelvújítók, hanem feltûnõen sokan vannak, akik orvosi tevékenységük mellett, verset, novellát, regényt írnak és ezzel szerepet játszottak a magyar nyelv pallérozásában. Az orvos Csáth Géza, Földi Mihály, és a hatalmas Németh László mellett Ágai Adolf, Peterdi István, Salgó Ernõ, Tömörkény István, Töltényi Szaniszló, Hugó Károly, Osvát Kálmán, Sztankovics Kornél, Forbáth Imre, Sebes Ernõ, Fábián Dániel, Pude Sándor, Mária Béla, Magyar Imre, Benedek István igényességgel használták a magyar nyelvet verseikben, regényeikben.14 Álljon itt befejezésképpen Szent-Györgyi Albert verse a Psalmus Humanus ötödik zsoltára: „Uram! E drága bolygót adtad nekünk lakóhelyül Rejtett titkos kincsekkel tele. Képessé tettél mûvedet megérteni. Könnyítsd meg hát munkánk, ûzd el a éhséget és a kórt, 14
Lásd e témakörrõl részletesebben: Szállási Árpád: Magyar írók orvosai és a magyar orvosírók. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba, 1998.; Lázár György: Népi írók – Orvos írók – Recipe. In: Magyar Orvosírók és Képzõmûvészek Köre XXV. jubileumi antológia. Szerk.: dr. Barta Kálmán. Békéscsaba, Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház, 2001. pp. 53–59.
407
407
Kiássuk a kincset, hogy elherdáljuk, Hogy megalkossuk a pusztulás iszonyú gépezetét, Mely most azt pusztítja, amit mások építettek, Mely majd ellen fordul, elpusztít engem s gyermekeim. Uram! Legyünk társak az alkotásban. Dolgozzunk tovább mûved nyomán, hogy bolygónk a bõség, a boldogság És az összhang erõs otthona legyen.” Szent-Györgyi Albert, aki egyébként irodalmi lapot is szerkesztett Szegedi Hét címmel, amelyben verseket is közölt, a következõt írta Selye János In vivo c. könyve elé: „…az életet csak az értheti meg, aki egy kicsit költõ is”. Talán ez lehet az oka, hogy oly sok orvoskolléga volt nemcsak az irodalom élvezõje, de mûvelõje is.
408
ADATOK A SZEMÉSZETI PLASZTIKAI SEBÉSZET TÖRTÉNETÉHEZ Zajácz Magdolna
Tudjuk azt, hogy amióta az ember gyógyító tevékenységet folytat, azóta a gyógyítást köztiszteletben álló orvosok végzik. A sebészkedés hosszú ideig alantasabb tevékenységnek számított és a sebészeknek sem volt igazán tekintélyük. Már a hippokratészi eskü megígérteti az orvosokkal, hogy mûtéteket (hólyagkõmetszés) nem végeznek, hanem ezek elvégzését olyanokra hagyják, akiknek ez a foglalkozása. Érdekes a szöveg, mert nem tiltja a sebészeti beavatkozást, csak kinyilvánítja, hogy méltóságon alulinak tartja. A hippokratészi eskü az orvosi magatartással kapcsolatos részekben feltûnõ hasonlatosságot mutat az indiai Susruta irataihoz. Utóbbiak azonban lényegesen több sebészeti kérdéssel (kõmetszés, császármetszés, hályogmûtét, plasztikai mûtétek, pl. arcplasztika, egyes testrészek mûvi pótlása, stb.) foglalkoztak.1 Szemészeti témájú írásból lehetetlen kihagyni Aulus Cornelius Celsus2 De medicina c. könyvét, amelyben már mûtéteket (hályog, entropium, ectropium stb.) írt le. Ez a nem orvos szerzõ még egyes mûtétek apróbb, technikai fogásait is leírta. Témánk szempontjából fontos, hogy már megjelentek a szemészeti plasztikai mûtétek. A Celsus által leírt és ajánlott mûtétekkel tulajdonképpen a sebészek és a szemészettel is foglalkozók elégedettek is voltak mintegy 1800 évig. Kevés kivételtõl eltekintve szinte nem is ajánlottak új módszereket. A szemészeti sebészet fejlõdése a 16. században kezdõdött. Ekkor már voltak olyan orvosok, akik összeszedték és leírták az addig összegyûlt tudásanyagot. Fontos segítséget nyújtott az anatómia és az optika fejlõdése. Nagyon fontos szerepet játszott továbbá az ügyes, képzett sebészek számának a növekedése is. A külsõleg jól látható szembetegségeket általában sebészek kezelték. Csak a látható külsõ jelek nélkül fellépõ látásromlások kezelése maradt az orvosokra. Aki ebben az idõben mint szemorvos híressé vált, az szinte kivétel nélkül chirurgus volt.3 A sebészet 1 2 3
Münchow, W.: Geschichte der Augenheilkunde. Stuttgart, Enke, 1984. Celsus, A. C.: De medicina libri octo. Leiden, Bevelaqua, 1516. Münchow, W.: Geschichte der Augenheilkunde. Stuttgart, Enke, 1984.
409
409
megújulása Franciaországból indul. 1545-ben az I. Ferenc király (1494– 1547) akadémia fokozatot, a „Doctor chirurgiae”-t is megalapította. Feltétlenül meg kell említenünk Ambroise Paré-t4 (1510–1590), aki már olyan mûtéteket csinált, amiket csak a 19. századtól kezdtek plasztikai sebészeti mûtéteknek nevezni. Õ volt az elsõ, aki a mûszemet megemlítette, de nem õ fejlesztette ki. Már Egyiptomban és az antik Rómában is készítettek mûszemeket drágakövekbõl és fémekbõl, mégpedig fõként a múmiák és szobrok számra. Viszont õ fedezte fel és írt le legelõször egy ectoprothesist. Taft anyaggal bevont egy hajleszorító drótot, a végére illesztett egy szem alakúra hajlított részt. Ezt finom bõrrel bevonta, a másik szemhez hasonlóra festette és a dróttal a fül fölött vezetve a szemgödör elé hajlította. Kétségtelen, hogy a reneszánsz idejébõl a legszebb és legbõségesebb szemészeti mûtéttani és plasztikai sebészeti anyagot felölelõ könyv Georg Bartisch5 Augendienst vagy Ophthalmoduleia c. könyve. A könyvet elõször 1583-ban adták ki Drezdában. Számos szép fametszet található benne Bartisch6 1535-ben Königsbrüch mellett egy igen kis településen, Gräfehainben, született. Innen származott és e kis faluról nevezték el Albrech von Graefe7 családját (Gräfe majd von Graefe) is. Bartisch sebész volt, de szívesen foglalkozott szemészeti problémákkal is. Könyvében számos mûtétet leírt. Új mûtétnek számított a pillaszõrök lemetszése trichiasis esetében. Mûtéti megoldást ajánlott blepharochalasis és ptosis, azaz „nehéz és hosszú szemhéjak ellen”. Igen eredeti gondolat a satuszerû kis mûszer, amellyel az általa feleslegesnek tartott szemhéjbõrt pár nap alatt a leszorítás fokozása által elhalásra késztette. Õ volt az is, aki leírta és mûszereket is készített az orbita teljes kiürítéséhez. Ez volt tehát az elsõ exenteratio orbitae. Bartisch könyvébõl egy példányt August von Sachsen hercegnek dedikált és saját kezûleg kifestett. Ez a példány sajnos a II. világháborúban elveszett. A könyvet 1686-ban Nürnbergben újra kiadták. E könyvbõl készíttetett facsimile példányokat a Julius Hirschberg Társaság és ajándékozta tagjainak. E sorok írója is abban a szerencsében részesült, hogy kaphatott egy példányt. A sebészet a 18. század végéig minden operatív szakmát magában foglalt, így a szemészetet is. A 19. században kezdõdött az elkülönülés. Bécsben például 1812-ben alapították az elsõ szemklinikát és kezdõdött el a kizárólagosan szemészeti mûtéti tevékenység. A sebészet fejlõdése is 4
5 6 7
Paré, Ambroise: Opera Ambrosii Parei. Paris, Dv-Pvys, 1582. cit.: Münchow, W.: Geschichte der Augenheilkunde. Stuttgart, Enke, 1984. Bartisch, G.: Augen-Dienst, Scheuerer Nürnberg, 1686. Uo Graefe, A. von.: cit.: Münchow, W.: Geschiche der Augenheilkunde. Stuttgart. Enke, 1984.
410
410
tovább folyt. Alágazatok alakultak ki, amelyek közül jelen témáink szempontjából csak a plasztikai sebészet érdekes. Már évezredekkel Kr. e., majd az azt követõ évszázadokban is a sérülések legfrekventáltabb területe a fej különösen pedig az arc volt. De a korabeli törvények is gyakran büntették csonkítással a különbözõ bûnöket. Így volt ez Európában is, de különösen gyakori volt ez a módszer a keleti országokban. Ezek mellett a szifilisz is károsodásokat okozott az arcon. Tehát a helyreállító sebészeti tevékenységre nagy igény volt. A 16. századtól már virágkorát élte ez a Chirurgia curtarum néven nevezett sebészeti tevékenység. Megjelent a prosthesis fogalma is. Gaspar Tagliacozzi8 (1546–1599) a felkarról vándoroltatott bõrlebenyt az arcra. Ezzel kezdetét vette a más testrészekrõl, távoli elfordított és hídlebenyek alkalmazása. Ugyanabban az évben (1818) közölt a sebész Carl Heinz Dzondi9 az arcról vett bõrlebennyel képzett szemhéjat és Carl Ferdinand von Graefe10 hasonló típusú orrmûtétet. Az orvostörténelemben Dzondi teljesítménye kissé háttérbe került, pedig nagyjelentõségû volt. Graefe elõnye viszont abból származik, hogy õ alkotta a rhinoplastica és a blepharoplastica szavakat. 1838-ban ezek alapján vonult be a „plasztikai sebészet” kifejezés is az orvostudományba. A 19. században nõtt az érdeklõdés a plasztikai sebészet, de legfõképpen az arc helyreállító sebészete iránt. Új eljárások születtek. Az elsõ monográfiát Carl Georg Fricke,11 hamburgi sebész írta 1829ben a blepharoplasticaról. Friecke Graefe tanítványa volt. A halánték területérõl vett torziós lebenyét ma is használják a szemhéj bõrdefektusainak a fedésére. Johann Friedrich Dieffenbach12 (1792–1847) német sebész, berlini egyetemi tanár fektette le korának plasztikai sebészeti követelményeit ugyancsak szemhéjképzõ mûtéte kapcsán. Carl August Burow13 (1809–1874) königsbergi sebész, egyetemi tanár többek között ugyancsak a szemhéjak plasztikai sebészete terén jeleskedett. Szemhéjképzõ módszere lényegében az íves plasztika elveit rögzítet8
9
10
11
12 13
Tagliacozzi, G.: cit.: Münchow, W.: Geschichte der Augenheilkunde. Stuttgart, Enke, 1984. Dzondi, C. H.: Bildung eines neuen unteren Augenlides aus der Wange. J. pract. Arzneik. u. Wundarzneik. (Hufeland) 47, 99, 1818. Graefe, C., F.: Rhinoplastik, oder die Kunst den Verlust der Nase organisch zu ersetzen, in ihren früheren Verhältnissen erforscht und durch neue Verfahrenweisen zu höherer Volkommenheit gefördert. Berlin, Reimer, 1818. Fricke, J., C., G.: Die Bildung neuer Augenlider (Blepharoplastic) nach Zerstörung und dadurch hervorgebrachten Auswärtswendungen derselben. Hamburg, Perthes u. Besser, 1929. Dieffenbach, J., F.: Die operative Chirurgie, 2 Bde. Leipzig, Brockhaus, 1845–1848. Burow, A.: Zur Blepharoplastic. Mschr. Med. Augenhk. u. Chir. (Ammon) 1, 57, 1838.
411
411
te. Az eltolást segítõ, késõbb Burow-féle háromszöget 1838-as közleményében nem emelte ki, csak végezte. Az 1855-ben megjelent monográfiájában írta le jelentõségét és azt, hogy már tizenhét éve végzi. Az íves eltolás a háromszöggel ideális eljárás. Módszereit késõbb Imre József jun. (1884–1944) dolgozta ki. Ma is jól alkalmazható módszer. A szemhéjak területén végzett szabad bõrátültetést kezdeményezõjének J. R. Wolfe14 (1824–1904), skót sebészt tartják. Õ 1893-ig Glasgowban élt, majd Ausztráliába vándorolt. 1877-ben közölte az alkarból vett szabad bõr átültetésével végzett mûtétét. Valójában azonban nem övé a prioritás. Alexander Auvert15 (Moszkva) már 1848-ban leközölt egy esetet. Egy nagy szemhéjdaganatot exstirpált, majd a hiányt a felkarról vett bõrrel fedte. Jaques-Louis Reverdin16 (1842–1929), (Genf) módszerét 1869-ben közölte. Ez a módszer azonban nem honosodott meg a blepharoplastica területén. Spencer Watson17 (1836–1906) angol sebész és szemész pedig pillaszõrsor transzplantációt ajánlott. A félvastag bõr átültetésének történetérõl magyar vonatkozásai miatt a késõbbiekben emlékezünk meg. A 19. században, noha a sebészet és a szemészet is nagyot fejlõdött, tekintélyéért nemcsak a lakosság körében, de az egyetemeken is küzdeni kellett. Ausztriában például, bár mindkét szakmában katedrát alapítottak, valójában a görögöktõl fennmaradt „Chirurgiá”-t továbbra is kézmûves mesterségnek tartották és alsóbbrendûnek is az ún. akadémikusokénál. Elõször Poroszországban, majd Szászországban (1750) tették kötelezõvé a sebészet tanulmányozását. Aki vidéken akart praktizálni, részt kellett venni Drezdában egy kurzuson és eredményesen kellett vizsgáznia anatómiából és sebészetbõl. 1794-tõl Franciaországban is ugyanazt a sebészeti képzést kapta minden hallgató, függetlenül attól, hogy késõbb sebész vagy mediciner lett. Ennek ellenére mindkét szakma tagjai szigorúan ragaszkodtak a merev munkamegosztáshoz, azaz ahhoz, hogy a sebész végezze az „alacsonyabb rendû” mûtéti tevékenységet, a tudós mediciner a „magasabb rendû” orvosi feladatokat. Jól jellemzi ezt a helyzetet az alábbi történet. William John Little18 (1810–1894) aki késõbb a Little betegség (cerebralis diplegia – gyermek14
15
16 17
18
Wolfe, J., R.: Plasztische Operation zur Bildung des Augenlides. Med. Times a. Gaz. 1876. Cit.: Münchow, W.: Gesichte der Augenheilkund. Stuttgart, Enke, 1984. Auvert, A.: Selecta praxis medicochirurgiae quam Mosquae exercet Alaxander Auvert. 2. Bde. Paris, Bailliere, 1848. u. Moskau, Urbain-Renaud, 1848. Cit.: Münchow Reverdin, J., L.: Greffes cutanées on autoplastiques. Paris, Bull. Soc. Chir., Ann. 1869. Watson, S.: Über Operation der Distichiasis. Ophth. Hosp. Rep. 1873. Cit.: Münchow, W.: Geschichte der Augenheilkund. Stuttgart, Enke, 1984. Little, W., J.: cit.: Münchow, W.: Geschichte der Augenheilkunde. Stuttgart, Enke, 1984.
412
412
bénulás) névadója lett Németországba ment, hogy a dongalábat tanulmányozza. Mivel azonban maga is ebben az elváltozásban szenvedett, meg is akarta operáltatni magát. A mûtétet (subcutan Achilles ín átvágás) a híres hannoveri Stromeyer végzte el. Little késõbb saját esete kapcsán errõl a témáról írt disszertációt. Londonba hazatérve Little megalapította orthopediai klinikáját, ahol természetesen operált is. A sebészek azonban beperelték ez irányú tevékenysége miatt. Little-t nem ítélték el, mivel bizonyította, hogy az ínátvágást egy olyan finom késsel, ami alig vastagabb, mint egy kiélezett tû, subcutan végzi. Nincs bõrmetszés, nincs vérzés, tehát az egész nem is sebészeti beavatkozás. Nem állítom, hogy napjainkban is, de a 20. század közepén még mindig fennállt bizonyos ellenszenv sebészek és belgyógyászok között. Jól példázza ezt az alábbi történet. Werner Forssmann19 német sebész, aki 1956-ban Nobel díjat kapott, egy kongresszus alkalmával egy híres brit sebésszel találkozott. Az meghívta õt Angliába és kapott tõle egy névjegykártyát is. A névjegyen a név elõtt csak az állt hogy „Mr”. Forssmann egy ismerõs kollégát megkérdezett errõl. Konkrétan azt szerette volna tudni, hogy a híres professzor miért nem tünteti fel névjegyén az õt megilletõ címeket. A válasz a következõ volt. Egyáltalán nem régen a belgyógyászok még olyan önteltek voltak, hogy ha konzíliumba hívták bármely híres sebészt, nem voltak hajlandóak, csak „Mister”-nek titulálni. Ezért a sebészek e provokációra a következõképpen válaszoltak: „And they are very, very proud to be called Mister”. („Nagyon, nagyon büszkék arra, hogy Misternek nevezik õket”), másképp megfogalmazva: igen büszkék arra, hogy sebészek. Az általános sebészekre is persze jellemzõ volt az elfoglalt pozíciók féltése. Védekeztek az ellen is, hogy részterületeket elveszítsenek. Igen jellemzõ az Albrech von Graefe20 (1828–1870) élete és pályafutása. Mindössze 42 évet élt és 19 év terjedelmû a szakmai pályafutása. Miután szemészeti praxisát megkezdte, három év alatt ismert lett Európában és hat esztendõ alatt világhírû. „Iskolájában” évente kb. 300 fiatal orvos fordult meg és tanult, akik közül többen késõbb a nemzetközi szemészet vezetõ egyéniségei lettek. Mûtéti tevékenysége jellemzésére megemlíthetõ, hogy több mint 10000 hályogmûtétet végzett, igen jó eredményekkel. A plasztikai sebészet nem volt fõ erõssége, pedig a fia volt az elõbbiekben említett híres plasztikai sebésznek, Carl Ferdinand von Graefenek. Érdemei ellenére az egyetemi pályafutás el volt zárva elõle. Ennek oka az volt, hogy csak a szemészet ordinariusa volt, az általános sebészeté nem. A sebészek pedig ellenálltak, nem engedték ki kezükbõl a katedrákat. A ké19 20
Forssmann, US: Selbstversuch. Droste. Düsseldorf, 1972. Graefe, A. von.: cit.: Münchow, W.: Geschiche der Augenheilkunde. Stuttgart, Enke, 1984.
413
413
sõbbiekben kiderült, hogy a speciális tanszékek felállításához hozzájáruló törvények megalkotását a parlamentben fõként Rudolf Virchow21 (1821– 1902) akadályozta, nyilván valamiféle meggyõzõdésbõl, hiszen mint patológusnak még érdeke sem fûzõdött hozzá. Ezek után nézzük a magyar plasztikai sebészet, ezen belül a szemészeti plasztikai sebészet, azaz az arc és periorbitális részek plasztikai sebészetének a történetét! Igen sok mindent megtudtunk Zoltán János22 összefoglaló és a lényeges dolgokat kiemelõ cikkébõl. A 19. század nagy egyéniségei, akik plasztikai sebészeti mûtétekre is vállalkoztak, mind általános sebészek voltak. A legtöbb, késõbbi pesti professzor Bécsben végezte az orvosi egyetemet. Ez magyarázza a következõ évtizedek osztrák, majd ezen keresztül német szakmai kötõdéseit. Az elsõ plasztikai sebészettel foglalkozó könyv 1838-ban Récsey Imre tollából jelent meg. A könyv jól összefoglalta a korabeli és a saját tapasztalatokat. A következõ könyvet Lumniczer Sándor23 (1821–91) írta Dermatochirurgica plastica címmel. Arra tanította a fiatalokat, hogy a módszereket természetesen ismerni kell, de képesnek kell lenni – ha a helyzet úgy megkívánja – a mûtét során bátran változtatni. Egy szemész számára érdekes, hogy sokat említik ezekbõl az idõkbõl a nyúlajak, szájpadhasadék, az orr mûtéteit, relatíve keveset viszont a szemhéjmûtéteket. A szemhéjplasztikák nehézségeit igen találóan Dieffenbach24 jellemezte 1845-ben: „Az újdonképzett orr sikeresnek nevezhetõ, ha egy orrhoz hasonlóan néz ki, legyen az kicsi vagy nagy. Az új száj megfelelõ, ha az ajkak a fogakat fedik és a nyál nem csordul ki. Egy károsodott vagy hiányzó szemhéjat azonban a mûtéttel teljesen az eredetihez hasonlóvá kell tenni. A szemhéjnak kell tudni mozogni, a szemrést zárni, a bulbust fedni, akkor eredményes a mûtét.” Igen, Dieffenbach jól látta másfél évszázaddal ezelõtt – a szemhéjak plasztikai mûtéteinél egyaránt kell funkcionális és esztétikai eredményekre törekedni. Nagyon érdekes a plasztikai mûtétek múlt századbeli klasszifikálisa. Az Orvosegylet 1872-ben kategóriákat állított fel és árakat szabott meg.25 A kategóriákba azután beosztotta a különbözõ mûtéteket. Szájpadhasadékot nem is említett. A nyúlajak az I. csoportba került és 1–20 forintba került. A III. csoportba a trachea és a pharingx fistuláinak mûtéti ellátása 21 22
23
24 25
Virchow, R.: cit.: Münchow, W.: Geschichte der Augenheilkunde. Stuttgart, Enke, 1984. Zoltán, J.: The History of Plastic Surgery in Hungary, Plastic and Reconstructive Surgery. 610, 1988. Lumnitzer S.. Orvos-sebészi értekezés a képlõ sebészetrõl, általános szempontból. Pesten, Landerer és Heckenast, 1844. 48 p. (Latin címlapja: De chirurgia plastica dissertatio inauguralis.) Dieffenbach, J., F.: Die operative Chirurgie, 2 Bde. Leipzig, Brockhaus, 1845–1848. Lásd Zoltán id. mûvét
414
414
került (21–50 forint). A III. csoportba tartozott a teljes szemhéjrekonstrukció, totális rhinoplastica és a vesicovaginális fistula zárása (51–100 forint). Szilágyi Ede26 1873-ban írt egy cikket az Orvosi Hetilapban, kiterjed tumor eltávolítás után együlésben a szemhéjat és az orrot is rekonstruálta, saját bevallása szerint is nem túl kielégítõ eredménnyel. A magyar plasztikai sebészetrõl nem lehet beszélni Balassa János27 (1814–1869) említése és méltatása nélkül. Általános sebész volt, de több jelentõs eredményt ért el a plasztikai sebészet területén is. Fõleg az orr és a száj plasztikai sebészete érdekelte, de általános elvei mindenki számára útmutatóak és megszívlelendõek. A defektusok formában és nagyságban annyira különbözõk, mondta, hogy nincs általános séma a megoldásukhoz. A sebésznek mindig új technikákat kell találnia. Másik híres elve az, hogy az arc egyetlen esztétikai egység, ezért a lehetõségeket ebbõl szempontból kell analizálni. Érdekes, hogy a 20. század elején képzõ mûtétek-nek nevezték a plasztikai sebészeti mûtéteket. Mutschenbacher Tivadar28 (1881–1965) 1912-ben a következõképpen jellemzi ezeket, a hazánkban szerinte Balassa által meghonosított mûtéteket: „A képzõ mûtétek, mint olyan mûtétek, amelyek nem sablonszerû technikával bírnak, fõleg a gyakorlatban sajátíthatók el és itt a casuistica még több oktató értékkel bír, mint más mûtéteknél”. 20 év alatt a Réczey Imre29 professzor által vezetett 2. sz. egyetemi sebészeti klinikán 318 képzõ mûtétet végeztek. „Ebbõl 35 blepharoplastica, 83 rhinoplastica, 106 cheiloplastica, 29 meloplastica [ma az arcbõr liftinge] és 65 különbözõ plasticus mûtét.” Mutschenbacher idézi Eduard Sonnenburg30 (1848–1915) berlini sebészt is. „Mann muss etwas von Künstler haben, um als Chirurg plastische Operationen, besonders im Gesicht mit Erfolg ausführen zu können.” „Nem véletlenség, hogy a sebészet subtilis mûvészi ágának, a plasztikus sebészetnek fejlõdése összeesik a mûvészet renaissence-ával, a formaérzék és az emberi test szépségébõl ûzött cultus újjáéledésével, tehát körülbelül Donatello korával a XV. század kezdetén.” Mutschenbacher31 cikkében szép rajzok is vannak. A II. III. és IX. ábra rajzai különösen érdekesek a szemész operatõrök számára, mert 26
27
28
29
30 31
Szilágyi, E.: Szemhéjképzések hámrákos újképletek kiirtása után (Recontruction of the eyelid after excission of planocellular carcinoma). Orvosi Hetilap 17, 28, 1873. Balassa, J.: A képzõ mûtétek. Operationes plasticae (Operations of plastic surgery). Pest, G. Emich, 1861. Mutschenbacher, T.: Újabb haladások a képzõ mûtétek során (New achievements in reconstructive surgery). Orvosi Hetilap 56, 980, 1916. Réczey, I.: Thiersch-féle bõrátültetés esetei (Some cases of skin transplantation with the method of Thiersch) Orvosi Hetilap 38, 94, 1894. Sonnenburg, E.: cit.: Mutschenbacher.: Orvosi Hetilap 56, 980, 1916. Mutschenbacher, T.: Újabb haladások a képzõ mûtétek során (New achievements in reconstructive surgery). Orvosi Hetilap 56, 980, 1916.
415
415
szemhéjképzést, illetve a periorbitális régió hiányainak fedését mutatják. A sokkal elõbb (Celsus) és késõbb (Imre) kitalált és továbbfejlesztett mûtétek a szükségletnek megfelelõ módosításai ezek. Az elsõ plasztikai sebészeti osztály Magyarországon 1953-ban alakult meg Érczy Miklós igazgatósága alatt, majd a második egy év múlva Zoltán János vezetésével. Utóbbi intézetben kezdték képezni a szakembereket egyénileg és szervezett tanfolyamok formájában. E sorok szerzõjét is Zoltán Jánoshoz küldte továbbképzésre a DOTE Szemklinikájának akkori igazgatója, Kettesy Aladár (1893–1983). A sebészetre ráépített plasztikai sebészeti szakvizsga 1978 óta lehetséges. Akkor 23 plasztikai sebészi címmel rendelkezõ kolléga volt az országban. A Magyar Sebésztársaság plasztikai sebészeti szekciója 1985-ben alakult meg 32 taggal. A szemhéjak és a periorbitális régióban végzett plasztikai sebészeti mûtétek végzését a szemészek mindenütt, így Magyarországon is feladatuknak tartották. A szemhéjdefektus nemcsak súlyos esztétikai hibát jelent, hanem a szem funkcióit is károsíthatja. Ez pedig az emberi élet szempontjából nem közömbös. Nem túlzás, azt állítani, hogy a világról a legtöbb információt szemünkkel szerezzük. A látószerv épsége szinte minden munka elvégzéséhez nélkülözhetetlen. Ha ez a fontos szerv nincs kellõképpen védve, tönkremegy. Ha a szemrést szemhéjprobléma miatt nem tudjuk nyitni, nem látunk, szûkül a látóterünk, stb. Ha viszont nem tudjuk a szemet becsukni, a szaruhártya kiszárad, kifekélyesedik, perforáció, belsõ szemgyulladás, vakság következhet be. Már tönkrement szemet sem tudunk megfelelõen funkcionáló szemhéjak nélkül megmenteni. Súlyos vegyi sérülés után például technikailag csak akkor végezhetõ el a látást visszaadó keratoplastica, ha fel tudjuk tárni a szemrést, ami sokszor csak mûtéti úton lehetséges. Nagyon ajánlatos a szemhéj és periorbitális régió mûtét elõtti alapos szemészeti vizsgálatát végezni, az esetleg rejtett hibákat feltárni. Még jóindulatú beteg esetében is elõfordulhat, hogy mûtét után jobban figyelve magára, esetleg felfedez olyat, ami addig elkerülte a figyelmét. Egy sebésznek sem öröm, ha egy esetleges esztétikai mûtét után pl. szemszáradás, zöldhályog stb. derül ki. Több szempontból fontos tehát, hogy ezek a plasztikai sebészeti beavatkozások jól képzett szemész operatõrök kezében legyenek, és szemészeti vizsgálat elõzze meg õket. Mi magyar szemészek szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert több mint egy évszázad óta a plasztikai sebészet terén kiváló elõdeink tevékenykedtek, akik nemcsak ragyogó operatõrök voltak, hanem sok új mûtéti eljárást is kidolgoztak. Kiemelkedõ plasztikai sebészeti teljesítményük miatt négy nagy elõdünk munkásságát óhajtom kiemelni. E négy nagy egyéniség ezen a területen: Blaskovics László, ifj. Imre József, Csapody István és Kettesy Aladár. 416
416
Tevékenységük és tanítványaik révén õk szabták meg a magyar szemészeti plasztikai sebészet fejlõdését. Blaskovics László (1896–1938) mindenek fölött és elsõ sorban operatõr volt. Kortársai a „szemoperálások nagymesteré”-nek nevezték. Türelem és nyugalom jellemezték; szívesen foglalkozott máshol rosszul végzõdött mûtétek helyrehozatalával is. Szívesen tanított és szívesen operált. A kedvenc szakterülete azonban egész életében a szemhéjak mûtéttana volt, azaz a szemhéjak és a periorbitális régió plasztikai sebészete. E területen is kiemelkedõ teljesítmény a ptosis mûtéte. Ez tekinthetõ a világon az elsõ, jó izomrövidítõ, szemhéjemelõ mûtétnek. A szemhéjemelõ musculus levator palpebrae-t a szemhéj belsõ fele felõl kereste fel. A mûtét igen szellemes és logikus. Azt azonban el kell ismerni, hogy ha valaki nem látta a mûtét menetét, a leírás vagy az egyébként jó rajzok alapján nehezen tudja elvégezni. Ma sincs a világon olyan mûtéttani könyv, amely meg ne említené Blaskovics nevét és ezt a mûtétet. Ennek ellenére kevesen végzik. Inkább a bõr felõl végzett levator rövidítõ mûtétek terjedtek el, amelyekkel nagyobb izomkimetszés érhetõ el. Blaskovics a ptosis mûtéten kívül még számos jó mûtétet alkotott. Összesen 68 cikke jelent meg, ebbõl 14 német és 4 pedig angol nyelven. Fõ mûve az Eingriffe am Auge c. mûtéttankönyve, ami Kreikerrel (késõbb Kettesy) társszerzõségben jelent meg elõször 1938-ban. Blaskovics32 élete folyamán 27 eredeti mûtéti eljárást dolgozott ki, ebbõl 18 plasztikai sebészetû jellegû. Mûtéteihez mûszereket is tervezett. Ha még valamit szívesen kiemelek mûtétei közül, az a teljes felsõ szemhéj pótlása. Igen jó funkcionális és kozmetikai eredmény érhetõ el vele. Blaskovics debreceni tanszékén Kettesy Aladár, budapesti tanszékén pedig Imre József jr. lett az utódja. Blaskovics mûtétei között nem szerepel az íves eltolás, mert az Imre névéhez fûzõdik. Az alapmûtét köztudottan Celsustól származik. Az évezredek folyamán mások is alkalmazták. 1916. június 12-én azonban egy Budapesten tartott kongresszuson, az arcon és szemhéjakon való számos alkalmazási lehetõségérõl Blaskovics és Imre is beszámolt. Az elõadásokat a német Klin. Monatsblätter is referálta. A prioritás kérdése 1922-ben merült fel, amikor is egy kongresszuson mindketten elismerték az egyidejûséget, és megegyeztek abban, hogy Imre–Blaskovics plasztikának fogják nevezni. Imre késõbb a kettõs elnevezés ellen mégis szót emelt. Blaskovics békés természetének megfelelõen hozzájárult a helyesbítéshez, amely Imre prioritását elismeri. Hazai szemorvos körökben gyorsan kialakult a Blaskovics iskola fogalma, ahol meg lehet tanulni operálni. Ez természetesen nemcsak a plasztikai sebészeti mûtétekre vonatkozott, hanem meghatározó elveire, 32
Blaskovics, L., Kreiker, A.: Eingriffe am Auge. Bearbeitet von A. Kettesy. Stuttgart, Enke, 1959.
417
417
az intézet légkörére. Egyik fõ elve az volt, hogy „önbizalom nélkül nem lehet operálni”. Ezért kerülni kell mindazt, ami a kezdõ önbizalmát csökkenthette volna. Kiment például a mûtõbõl, ha egy kezdõ operált. További generációk tõle tanulták meg azt az elvet, hogy ha egy kezdõ operatõrnek meglehetõsen rosszul ment egy mûtét, nem azzal kell büntetni, hogy hosszú ideig nem kap mûtétet. Ellenkezõleg, 1–2 nap múlva újra ugyanolyan mûtéteket kellett végeznie, nehogy rögzüljön benne az önbizalom hiánya. Blaskovicsnak az élete volt az operálás, különösen a szemészeti plasztikai sebészeti mûtétek. Sõt, halála is összefügg a mûtétekkel. 1938. szeptember 20-án több mûtétet is végzett. Kimelegedett s a mûtétek közötti szünetekben szokása szerint nyitott ablaknál hûtötte magát. Harmadnapra lázas lett, ágynak esett. Szeptember 25-én szívmûködése fokozatosan gyengült és szeptember 26-án rövid agónia után, 69 éves korában meghalt. Imre József junior (1884–1945) szemészcsaládba született. Apja idõsebb Imre József szintén a szemészet professzora volt. Az apának is igen széleskörû szakmai és általános érdeklõdése volt, sok területen végzett kiváló és úttörõ munkát. A szemészeti plasztikai sebészet azonban nem tartozott a kedvenc tevékenységek közé. A fia azonban egészen kiváló volt ezen a területen, ezért témánknak megfelelõen a továbbiakban az õ tevékenységével foglalkozunk. Imre József Kolozsvárott, Budapesten és Freiburgban tanult. 1918ban Pozsonyban lett a szemészet professzora, majd a város Csehszlovákiához való csatolása után az egyetemmel együtt Budapestre, 1924-ben Pécsre, majd 1929-ben vissza Budapestre költözött. 1939-ben lett az akkor egyedüli szemklinika professzora. Nemzetközileg ismertté fõleg a szemhéjon végzett és alkotott plasztikai sebészeti mûtétei révén lett. Az íves plasztikáról és a prioritási problémákról már a Blaskovics Lászlóról szóló részben megemlékeztünk. A késõi utódok nem illetékesek arra, hogy e kérdésben döntsenek. Én, mint a Blaskovics iskola késõi tagja azonban készségesen elismerem, hogy e mûtét számos változatának kidolgozásában Imre33 munkássága meghatározó. A mûtétet íves plasztikának, Imre-féle plasztikának és 1928 óta34 magyar plasztikának is nevezik. Azt azonban mindig hangsúlyoznunk kell, hogy az íves eltolás ötlete legelõször Celsus könyveiben jelent meg. Imre volt az egyetlen nem német szemész, aki egy részt írt Thiel35 1942-ben megjelent szemészeti mûtéttan könyvében. Ebben az íves lebeny számtalan felhasználási módját, variációját ismertette kifogástalanul 33
34 35
Imre, J.: New principles in plastic operations of the eyelids and face.. J. Am. Med. Ass. 76, 1293, 1921.; Imre, J.: Lidplastik und plastische Operationen anderer Weichteile des Gesichts. Budapest, Studium, 1928. Szokolik, E.: Ungarische Augenlidplastik. Klin. Mbl. Augenhk. 80, 652, 1928. Thiel, R.: Ophthalmologische Operationen. Leipzig, Thieme, 1942.
418
418
megrajzolt ábrákon és jó minõségû fényképeken. Kezdetben Imre az ív végén Burow-féle háromszög alakú kimetszést alkalmazott. Késõbb rájött arra, hogy a szögletes hegnél szebb az enyhén kanyarodó, ezért áttért saját találmányára, a sarló alakú kimetszésre. Természetesen Imre más mûtéteket is kifejlesztett. Jó használható még ma is a teljes vastagságú szemhéjhiányt (coloboma) megoldó mûtéte, a lépcsõs plasztika, amelyet késõbb Kettesy módosított. Az íves plasztika azonban valóban kiemelkedõ teljesítmény. Ezt a mûtétet ma is használjuk. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az arc területén a legtöbb bõrhiány megoldható íves eltolással. A szemészek teljes vastagságú, szabad bõrtranszplantátumot szívesen nyernek a bõr jó minõsége miatt a fül mögül. A keletkezett, általában nagy, ovális alakú hiány is jól megoldható dupla ívvel. Imre beutazta szerte a világot, járt például Amerikában is. Személye és munkássága nemzetközileg is ismertté vált. Mégis napjainkban már inkább a német nyelvû irodalom emlegeti. Az amerikai szerzõk feledékenyebbek. Példaképpen megemlítem Hatt36 svájci-német szerzõ szemészeti plasztikai sebészeti tárgyú könyvét. A szerzõ hosszasan mûködött Amerikában, ott vett részt plasztikai sebészeti képzésben. A könyve is „amerikai”. Szinte csak az utolsó 10 év amerikai szerzõinek munkáját ismerteti és citálja. Leír egy Tenczel és Stewart féle íves plasztikát, amit 1978-ban közöltek. Imre neve azonban az egész könyvben nincs megemlítve. A kölni Neubauer37 professzor angol, majd németre lefordított mûtéttani könyvet szerkesztett. Engem kért meg arra, hogy Blaskovics és Imre munkásságáról és külföldi kapcsolataikról írjak neki. Azért kéri ezt, – írta – mert a szemhéjmûtétekrõl szóló fejezete bevezetésében udvarias megjegyzést óhajt tenni amerikai kollégái rossz történelmi emlékezetére. Hiszen a magyar iskola szolgáltatott a legfontosabb adatokat ebben az évszázadban, ehhez a témához – írta végezetül. Csapody István (1892–1970) egyenesági szemészdinasztia középsõ tagja. Apja, Csapodi István (1856–1912) a legkülönfélébb témakörökkel foglalkozott. Könyveket írt, megszerkesztette a látásvizsgálatnál használatos elsõ magyar olvasópróbákat (1886). Nyelvészkedett, sokat tett az orvosi nyelv magyarosításáért. 1905-ben nemességet kapott, akkor került nevükbe az „y”. Unokája, a legifjabb Csapody István ugyancsak szemész. Szemészeti traumatológiával foglalkozott, fõleg az orbitasérülések elsõdleges és helyreállító mûtéteivel. Témáink szempontjából a középsõ Csapody István38 tevékenysége a 36
37
38
Hatt, M.: Augenärzliche plastische und Wiederherstellungschirurgie. Stuttgart – New York, Thieme, 1984. Neubauer, H.: In: Mackensen, G., Neubauer, H.: Augenärzliche Operationen. Berlin – Heidelberg –New York – London – Tokyo, Springer, 1988. Csapody, I.: Augenhöhlenplastik. Bp., Akadémiai Kiadó, 1956.
419
419
legfontosabb. Egyedülálló szemészeti plasztikai sebészeti jellegû mûtétet dolgozott ki szívós munkával. Sõt a legideálisabb mûszereket is megtervezte és elkészítette mûtétéhez. 1953-ban megjelent Szemüregi plasztikák c. könyve ezzel a mûtéttel foglalkozik. A német nyelvû kiadás Augenhöhlenplastik 1956-ban jelent meg. Csapody mûtéte abban különbözik a szemészeti plasztikai mûtétek elõbbiekben ismertetett céljától és feladatától, hogy nem a látás megóvása vagy helyreállítása szolgálatában áll, hanem kizárólag esztétikai jellegû mûtét. Vannak betegek, akiknek a szeme valami miatt eltávolításra kerül. Ha lehetséges, az operatõrök a kötõhártyát megtartják. A kötõhártyával kibélelt szemgödör alkalmas a mûszem befogadására és szerencsés esetben a szem hiánya fel sem tûnik. Elõfordulnak azonban olyan esetek, amikor kötõhártya sem marad meg, vagy teljesen összezsugorodik. Mûszem (prothesis) ilyenkor nem hordható, s az esztétikai hiba feltûnõ. Mit lehet ilyenkor tenni? A hibás oldalon lehet kötést hordani. Lehet féloldali fekete szemtakarót viselni. A történelembõl több hadvezér ismeretes, akik ezt tették (az orosz Kutuzov marsall, az angol Nelson admirális és az izraeli Dajan tábornok stb.). És létezik az ún. ectoprothesis. Mûanyagból elkészített, a másik oldaléhoz hasonló színûre festett szem és szemhéjak. Ezeket a szemüveg belsõ oldalában lehet rögzíteni. A keret tartja a prothesist az eltakarandó szemüreg elõtt. Az elõzõekben már megemlítettük az elsõ ectoprothesist megalkotó Paré nevét. Ezeken kívül meg lehet operálni a beteget: a hegeket kiirtani, az üreget felszabadítani és valamivel kibélelni. A 19. század végén sok mindennel próbálkoztak. Wolfe39 nyúl kötõhártyát, Pannas40 kutyakötõhártyát, Haltenhoff41 békabõrt próbált ki, természetesen eredménytelenül, hiszen az immunológiai reakció kivédhetetlen volt. Lassan világossá vált, hogy az ember saját bõrét kell felhasználni. Elõször nyeles lebenyekkel próbálkoztak. Felhasználták a Filatov-féle hengerlebenyt is. Csapody mûtétének a lényege az, hogy az orbitát kibélelõ anyag saját, szabad bõrtranszplantatum. Elõször az alkar bõrétõl teljes, vastag, majd Kettesy tanácsára félvastag (irhafelezett) bõrt használt. Hosszas, kitartó munkával – cadaverek és koponyák szemüregeinek a vizsgálatával – megállapítva a bõrlebeny ideális formáját és nagyságát. A kimetszéshez pillangó alakú fémsablont készített. A bõrt pedig félgömb (2 egymástól eltolható negyedgömb) alakú eszközre varrta és ezzel együtt vitte be a hegektõl megtisztított szemgödörbe. Ideálisnak tekinthetõk azok az esetek, 39
40 41
Wolfe, J., R.: Plasztische Operation zur Bildung des Augenlides. Med. Times a. Gaz. 1876. Cit.: Münchow, W.: Gesichte der Augenheilkund. Stuttgart, Enke, 1984. Pannas.: cit.: Csapody, I.: Augenhöhlenplastik. Bp., Akadémiai Kiadó, 1956. Haltenhoff.: cit.: Csapody, I.: Augenhohlenplastic. Bp., Akadémiai Kiadó, 1956.
420
420
ahol a szemhéjak formája szépen megtartott. Ilyen esetekben kiváló kozmetikai eredmény érhetõ el. Jó üreg alakul ki, amely magába tudja foglalni a megfelelõ méretû, alakú és színû prothesist. Bátran állíthatom, hogy egyetlen olyan módszer sem ismeretes, amely felülmúlná a Csapody-módszer viszonylagos egyszerûségét és eredményességét. Az elõbbiekben említett kölni Neubauer42 professzor is a legnagyobb elismeréssel említi mûtéttan könyvében. A debreceni szemklinikán megvannak a mûszerek (máshol aligha), végezzük a mûtéteket, amik mint említettem „csak” esztétikai mûtétek. Én magam többre értékelem, mert szerintem a megfelelõ eredmény gyógyítja a súlyos, torzító hiba miatt károsodott emberi lelket is. Egyik szép esetemrõl videofilmet készítettem és beneveztem 1996ban Németország operáló szemorvosainak Nürnbergben tartott kongresszusára. A film és a Csapody-módszer megnyerte a nagydíjat. Az indoklás az volt, hogy ilyen mûtétet a jelenlévõ kb. 2000 szemorvos közül feltehetõen még senki nem csinált, de valószínûleg nem is látott. Kettesy (Kreiker) Aladár (1893–1983) a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán kezdte tanulmányait, majd ezt megszakítva az I. világháborúban 4 évig mint egészségügyi altiszt teljesített szolgálatot. Az egyetemi tanulmányokat Pozsonyban folytatta, itt volt tanítómestere Imre József. A diploma megszerzése után ismét Budapestre ment és az Állami Szemklinikában kezdett dolgozni, amelynek a vezetõje Blaskovics László volt. Biztos, hogy e két nagy egyéniség plasztikai sebészet iránti vonzódása befolyásolta Kettesyt – akkori nevén, még mint Kreikert – arra, hogy kedvvel és tudással mûvelje ezt a területet. Amikor Blaskovicsot 1921. november 1-én a debreceni Szemklinika igazgatójának nevezték ki, Kettesyt is magával vitte. A továbbiakban az egyszerûség kedvéért Kettesynek nevezzük, noha névváltoztatás csak 1939-ben történt. A debreceni Szemklinikát valójában mindig Kettesy vezette a sokszor távol lévõ Blaskovics helyett; 1926-tól pedig õ lett az Intézet kinevezett igazgatója. Kettesy tulajdonképpen a szemészet minden területét magas szinten mûvelte. A szemészeti plasztikai sebészeti problémákkal írásban is, de a mûtõasztalon is szívvel-lélekkel foglalkozott. Több új mûtéti eljárás és logikus módosítás fûzõdik a nevéhez. Nagy jelentõségû a szabad bõrátültetés során végzett munkája. Tulajdonképpen felfedezte a félvastag (irhafelezett) bõrlebenyt. Mivel azonban Blaskovics nem látott benne fantáziát, módszerét nem közölte idõben és nemzetközi fórumokon. 1942-ben a következõket írta: „Tudtommal ezt a félírha módszert még 42
Neubauer, H.: In: Mackensen, G., Neubauer, H.: Augenärzliche Operationen. Berlin – Heidelberg –New York – London – Tokyo, Springer, 1988.
421
421
senki nem ajánlotta”. Sajnos ekkor ez már nem volt igaz. Az amerikai Blair és Brown43 1929-ben ajánlották a módszert. Az viszont elvitathatatlan, hogy a lebeny készítésének Kettesy által kidolgozott módszere valójában új. A plasztikai sebészek, bõrgyógyászok régen és most is dermatommal nyerik a félvastag bõrt. Az így lemetszett téglalap alakú lebenybõl formálják a fedendõ terület alakjának megfelelõ bõrdarabot. Kettesy44 felfedezte, hogy szikével is felezhetõ a bõr. Pontosan a fedendõ hiány nagyságának és alakjának megfelelõ bõrdarab nyerhetõ ilyen módon. E sorok írójának abban a szerencsében volt része, hogy Kettesy plasztikai sebészeti mûtéteit láthatta és tõle tanulhatott. Fantasztikus biztonsággal operált, mégpedig nemcsak a szemhéjak területén, hanem az egész arcon, fejen. Ha szükség volt rá, segédmetszésekkel széttrancsírozott arcokat fedett a mûtét végén tökéletes, feszülésmentes bõrtakaró. A debreceni Szemklinika jelenleg fellelhetõ legrégibb mûtéti naplója 1941-bõl származik. Eszerint az 1941 és 1951 eltelt 10 esztendõ alatt 6697 mûtét történt, ebbõl 828 (azaz 12,3%) szemészeti plasztikai sebészeti jellegû mûtét volt. Kettesy azonban plasztikai sebészeti mûtéteket nem csak a szemhéjakon és a periorbitális régióban végzett, hanem az arc más területein is. A következõ példák a ritka mûtéteket mutatják: cheiloptosis elleni mûtét, excissio rudimetrum auriculae, tetoválás eltávolítás, excissio tu. dorsi nasi, rhinomatoplastica stb. A mûtéti naplókból világosan kiolvasható Kettesy mûtéti iskolájának egyik fõ elve, az oktatásra való törekvés. A kétoldali ptosis mûtétek például szinte kivétel nélkül úgy történtek, hogy az egyik oldalt operálta Kettesy, a másik oldalt valamelyik fiatal beosztottja. Az oktatásra való törekvés mellett látható az is, hogy a betegek kisajátítására sem törekedett. Eléggé nagy egyéniség volt ahhoz, hogy a betegnek megmondhatta, hogy a másik oldalt nem õ csinálja. Az általa nevelt tanítvány a mûtétet ugyanúgy jól végzi majd el, mint õ. A szemészeti plasztikai sebészetnek nagy elõdeink jóvoltából nemcsak múltja van, hanem aktív jelene is. Mûtéteket végzünk, nagy hallgatói részvétel mellett szemészeti plasztikai sebészeti továbbképzéseket tartunk. Más egyetemek hasonló érdeklõdésû orvosaival együttmûködünk. Az elmúlt pár évben felhõtlen az együttmûködés a plasztikai sebészekkel is. És ez mindnyájunk tudását fejleszti és a betegek érdekét szolgálja.
43
44
Blair, V. P., Brown, J. B.: The use and uses of large split skin graft of intermediate thickness. Surg. Gynec. Obstetr. 49, 82, 1929. Blaskovics, L., Kreiker, A.: Eingriffe am Auge. Stuttgart, Enke, 1945.; Blaskovics, L., Kreiker, A.: Eingriffe am Auge. Bearbeitet von A. Kettesy, Stuttgart, Enke, 1959.
422
422
RECENZIÓK SCHULTHEISZ EMIL KÖTETEIRÕL
Schultheisz Emil – Tardy Lajos: Fejezetek az orosz–magyar orvosi kapcsolatok múltjából. Medicina Könyvkiadó. Bp., 1960. 199 p., 21 t. (Orvostörténeti könyvek) Az orosz–magyar kapcsolatok történetének kutatására már a magyar polgári történetírás tett egy-két félénk lépést, a felszabadulás után pedig egész természetesen jelentõs mértékben megnövekedett az érdeklõdés a téma iránt. Meg kell mondanunk, hogy történetírásunk sajnálatos módon messze elmaradt az e téren fellépõ igények mögött, a kapcsolatok történetének nemhogy tudományos igényû és alaposságú feldolgozása nem történt meg, hanem még nagyobb lélekzetû népszerû szintézis sem látott napvilágot. Nem egy részletkérdésre persze már vannak feldolgozásaink, külön kötet jelent meg a kapcsolatok egyes fontosabb fejezeteirõl, de mindez még igen kevés a teendõkhöz képest. Annál nagyobb örömmel kell ezért üdvözölnünk a két szerzõ munkáját, amely a tudománytörténet korábban teljesen elhanyagolt, most viszont nálunk is, mint világszerte egyre fontosabbá váló területén az orosz–magyar tudományos kapcsolatok egyik eddig jóformán teljesen ismeretlen és így igen sok meglepetést tartogató részletét tárta fel igen alapos es bámulatosan sokoldalú kutatás alapján. A könyv bevezetõ fejezetei rövid áttekintést adnak a XVIII. századi magyar és orosz egészségügy, orvosképzés és orvosi gyakorlat történetérõl, áttekintik az orosz-magyar orvosi kapcsolatok múltját, hogy azután néhány Magyarországról Oroszországba került és ott jelentõs szerephez jutott orvos életrajzán keresztül mutassák be a kapcsolatok kiemelkedõ állomását. A változatos életpályát befutott Gyöngyössi Pál 1753-ban került Oroszországba és itt az udvari orvosi címet nyerte el, orvostudományi munkássága mellett még filológiával is foglalkozott. Az orvoscsaládból származó Peken Keresztély 1755-ben került Oroszországba, és 8 évvel késõbb már a birodalmi Orvosi Kollégium, a legfõbb egészségügyi hatóság tagja, késõbb pedig tudományos titkára. Õ írta az elsõ széles körökben elterjedt és nagyhatású, népszerû orvosi könyvet, amely arra volt hivatott, hogy orvosok hiányában laikusok maguk is gyógyíthassanak egyszerû betegsége423
423
ket. Fia, Peken Mátyás már Oroszországban született és szintén magas állásokat töltött be az orosz egészségügyi szervezetben. Kereszturi Ferenc 1762-ben tûnt fel Oroszországban, jelentõs szerepe volt az 1770– 71-es pestisjárvány leküzdésében, késõbb egyetemi tanár lett. Egészen regényes életpályát futott be a szászországi származású Reineggs Jakab, aki szinészként kezdett foglalkozni orvostudománnyal, Koháry János gróf jóvoltából a nagyszombati egyetemen szerezte meg orvosi oklevelét, s aztán pártfogójával együtt elindult Keletre, a grúz királyi udvarban mûködött eredményesen mint orvos, de egyúttal mint diplomata is, részben õ folytatta azokat a tárgyalásokat, amelyek során Grúzia Oroszország védnöksége alá helyezte magát. Az egykori piarista tanár, Orlay János 1791-ben megy Oroszországba, õ is udvari orvos lesz, és õ az, aki sok más magyarországi tudóst hív meg Oroszországba és egyengeti ottani érvényesülésük útját. Késõbb a nyezsini, majd az odesszai gimnázium igazgatója, államtanácsos, aki élete végéig megtartja tudományos kapcsolatait Magyarországgal és szolgálja a kölcsönös tudományos információ ügyét. Koritáry György 1806-ban ment Oroszországba s 1810-ben bekövetkezett haláláig a harkovi egyetem tanára volt, ahol különösen orvostörténeti elõadásaival tûnt ki. A sort a szerzõk Hamburger Jenõvel, a Magyar Tanácsköztársaság népbiztosával zárják le, aki a Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióban a röntgenológia egyik vezetõ szakembere lett és általában jelentõs tevékenységet fejtett ki a szovjet egészségügy szervezésében. A szerzõk életrajzaikban hõseik magyarországi és oroszországi pályafutását egyaránt részletesen ismertetik, s ezzel mindkét ország kultúrtörténetének egyes mozzanatait világítják meg igen érdekes adatokkal. Az egyes orvosok tudományos munkásságának, az orvostudomány fejlõdésében játszott szerepüknek bemutatásával a szorosabban vett orvostörténet terén is sok újat hoznak. A szerzõk külön érdemeként könyvelhetjük el azt is, hogy fáradságosan felkutatott részletadatokból egységes, színesen és érdekkeltõen megírt összképet tudnak megrajzolni, úgyhogy munkájuk nemcsak tudománytörténeti, hanem általában kultúrtörténeti szempontból is jelentõs alkotás és az orosz–magyar kapcsolatok történetének egészét is néhány új vonással gazdagítja, mert felhívja a figyelmet azokra a magyar orvosokra, akik a hazai szegényes viszonyok közt nem tudtak érvényesülni, az orosz állam viszont értékes munkásságukat erkölcsi és anyagi téren egyaránt méltóan jutalmazta. Bármennyire is részletkérdésnek látszik a könyv témája, eredményeit az orosz–magyar kapcsolatok történetével, sõt általában a magyar történelemmel foglalkozó szakembereknek alapos figyelemre kell méltatniok Niederhauser Emil * 424
424
Schultheisz Emil: Traditio renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról. Communicationes de Historia Artis Medicinae. Supplementum 21. Bp., 1997. 225 p. Schultheisz Emil professzor hosszú ideig vett részt az egészségügyi államigazgatásban, tíz évig volt egészségügyi miniszter is, sikeres belgyógyász, neve jól ismert hazánkban. Azt már kevesebben tudják róla, hogy ritka humán mûveltséggel is rendelkezik, ami arra predesztinálja, hogy a medicinának nemcsak magas szintû gyakorlati mûvelõje, hanem igényes tudományos kutatója is legyen. Biztos kézzel nyúl a régi korok orvosi anyagaihoz – ehhez a pesti fasori, majd a soproni evangélikus fõgimnáziumi, ill. líceumi és az esztergomi bencés gimnáziumi évek és az egykori Kolozsvári I. Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészkarán (1941–1942) gyarapított ismeretek teremtették meg az alapot – sõt a forrásokig is lemerül és a felszínre hoz új kéziratokat, megvilágít összefüggéseket, megkeresi az európai tendenciákra választ adó magyar vonatkozásokat és sohasem felejt el rámutatni arra, hogy évszázadokon át milyen hátrányos helyzetben kellett a magyar orvosoknak helytállni és egyben a tudományos haladást is szolgálni. Munkássága révén világossá válik az is, hogy mindig voltak diákok, a gyógyítás elkötelezettjei, akik az itthoni orvosi fakultás hiányában külföldre kényszerültek, akik közül sokan külhonban öregbítették hírünket és olyanok is, akik hazatérve, a mostoha viszonyokkal szembeszállva kamatoztatták tudásukat és felvették a harcot a betegségekkel és az elmaradottsággal. Aki kézbe veszi Schultheisz professzor kötetben összegyûjtött mûveit, több mint négy évtizedes (1952–1996) munkásságának válogatását, sommás képet nyerhet arról a tudáshalmazról, amelybõl a mai orvostudomány kialakult és amelynek a határain belül a szerzõ biztosan mozog. A kötet jegyzetapparátusa pedig meggyõz bennünket arról, hogy szerzõje egyaránt tájékozott a régi és legújabb szakirodalomban, különös hangsúllyal a legutolsó évek irodalmában: E munkáknak nemcsak hazai, hanem külföldön élõ szerzõit jelentõs részben személyesen is ismeri. Schultheisz professzor kutatási területe a középkori és reneszánsz, latin nyelvû orvosi irodalom. A kötetben minden tanulmány azon a nyelven jelenik meg, amelyen a szerzõ eredetileg írta és ahogy azokat a hajdani és nemzetközi periodikák elsõ ízben közölték. Kronológiai sorrendet követ a kötet, a változatos tartalmú, tárgyú és nézõpontú munkák egyetlen gondolatmenetet követnek: a 14–16. századi orvosi gondolkodást kívánják bemutatni. Ha a középkor kutatója anyagot keres, a kéziratokig kell visszanyúlnia. Nyelvük többségében latin, de nemzeti nyelveken: olaszul, franciául, németül is íródtak jelentõs mûvek, ezek ismerete is elengedhetetlen. Ha még mélyebbre akar ásni a tudós, a görög és arab medicina ismerete is nélkülözhetetlenné válik, hiszen a középkori orvoslás elsõdlegesen az antik filozófiára és természettudományra épül, melynek gyökerei is ebbõl a talajból fakadnak. Nem lehetett jó orvos, aki nem volt jó filozófus és ter425
425
mészettudós is egyben. Constantinus Africanus, a középkori medicina egyetlen szerzõjén és munkásságán keresztül Schultheisz bemutatja, mit kell értenünk recepción, asszimiláción, kompiláción és mit jelent a középkorban keletkezett fordítás, hogyan tekint a középkori orvos az ismeretanyagra, amit tanulmányoz. Nem az eredetiség érdekelte, hanem a tudás egésze, amit minden orvos ellenõrizhetett, saját tapasztalatával kiegészített, kibõvített avagy éppen megkérdõjelezett, esetleg meg is cáfolt. A fordító tehát egyben szerzõ is volt, mert saját tapasztalatait is beírta a mûbe. A tanításban is tükrözõdik ez a teljességre való törekvés. A középkori egyetemek az ókorban felhalmozott tudás megõrzött részét nyújtották, kiegészítve gondolataikkal és tapasztalataikkal. Mivel a tudomány bizonyos mértékig a teológia szolgálóleánya volt, a teljes tudományt be kellett illeszteni a teológia rendszerébe. Így találkozott az elmélet és a gyakorlat, amely többszörösen ellenõrzött és korrigált formában élt tovább és hagyományozódott az utókorra. Kéziratokban fennmaradt kanonizált tankönyvek mutatják, mit tanítottak Salerno, Toledo (13–14. sz.), Bologna, Montpellier és Párizs (14–15. sz.) orvosi fakultásain, amely tananyag mérvadó volt egész Európa számára. Egy-egy feldolgozásban utolérhetõ a klinikai és nem klinikai tudományágak fejlettsége is: pl. a pszichoszomatika Avicenna révén, a balneológia Pythia thermái-nál, a higiénia és geomedicina Albicusnál, a quantificatio kezdetei Nicolaus Cusanusnál, a terápia Albicusnál, a középkor félelmetes betegsége, a pestisrõl írott mûvek közül Bartholomaeus Squarcialupis egyik mûvén keresztül, a materia medica és az antidotariumok ugyancsak a plumbinói mester, Bartholomaeus tolla által ismerhetõk meg. A nyomdászat megjelenésével új lehetõségek nyílnak meg. Az elsõ incunabulumok már világosan megmutatják, milyen új ismeretek fogalmazódtak meg, amelyek a középkori kéziratokban még nem voltak jelen, és ezek a novumok már átvezetnek bennünket a fejlõdés következû szakaszába, a reneszánsz korba, bár szigorú határok e korszakok között nem húzhatók meg. A humanista és reneszánsz tudós filozófus és természettudós, aki jóllehet a keresztény eszméket is adaptálta, elvetette a középkori „bûn-bûnhõdés” komplexumot, a betegség pontos megismerésére törekedett, gyógyítás céljából. Ezzel szabaddá tette az utat a fejlõdés számára, vagyis megteremtette a „modern medicina” alapjait. Új természetfogalom alakult ki, amely bár nem mentes a mágia és misztika elemeitõl, mégis a gyakorlati orvoslás révén a realizmus felé mutat. A reneszánsz orvos már nem lelkész vagy kézmûves jó mesterségbeli tudással, hanem olyan tudós, aki a betegséget kutatja és gyógyít. Magas szintû szakmai tudás és általános mûveltség jellemzi. Ez tükrözõdött az oktatásban is, amelynek formája ugyan nem változott, anyaga annál inkább, mert kibõvült, szakmailag árnyaltabb, precízebb lett és hangsúlyosabban jelentkezett a tudományos elmélyültség és igényesség. 426
426
A magyar orvoslásnak az európai színvonallal való összehasonlítását nyújtják a következõ tanulmányok, amelyek a hazai orvosképzés és oktatás történetét mutatják be a nagyszombati kar felállításáig. Ezek a tanulmányok biztosan örökké forrásértékûek lesznek az orvosegyetemek történetét kutatók számára. Láthatóvá válik, hogy Zsigmond (1361–1437) és Mátyás (1458–1490) uralkodása alatt hazánk fontos tényezõ volt és élénken bekapcsolódott a kultúra és tudomány vérkeringésébe. Jelentós külföldi orvosok és tudósok jártak a királyi udvarban, a magyarok pedig megfordultak minden jelentõs európai egyetemen és központban. J. von Watt (Vadianus) kétszer is járt Mátyás híres, reneszánsz könyvtárában kéziratokat keresvén és felfigyelt Paracelsusra, aki akkor szintén Magyarországon tartózkodott. A. Gazius jeles magyar személyiségekkel: Szatmári György és Thurzó Zsigmond püspökökkel, majd Thurzó Jánossal tartott kapcsolatot, aki késõbb Zsigmond lengyel király, majd II. Ulászló magyar király (1490–1516) orvosa lett. Mátyás király udvarában járt egy zsidó orvos és diplomata, Izsák bég, aki szövetségest keresett a török ellen és az európai medicinát közvetíthette Kis- és Közép-Ázsia felé. A magyar J. A. Cassoviensis, Erasmus egyik gyógyítója svájci orvosokkal és humanistákkal tartott kapcsolatot és szimpátiát ébresztett Magyarország iránt. Végül pedig Zsámboky János (Sambucus) a legismertebb magyar tudós, akit egyaránt becsültek Franciaországban, Itáliában, Németföldön és a Habsburg udvarban, általa a 16. sz. második felében a legmagasabb szinten tartotta a kapcsolatot Magyarország Európával a súlyos mohácsi vereség után is. Angol tudósok, orvosok (John és Arthur Dee, valamint Sir Philip Sidney) 16–17. századi magyar orvosi kapcsolataival foglalkozik egy tanulmány. Juan Huarte egyik mûve révén elemzi a korabeli pszichiátria fejlettségét. A balneológia és hidroterápia bibliográfiája pedig számba veszi a Magyarországon gazdagon elõforduló gyógyvizek leírását és azok gyógyítás céljaira történõ hasznosítását a tárgyalt korszakban. Nem a reneszánszkor ismertetõje a záró tanulmány, amiben az 1831. évi, nagy kolerajárvány leírása alkalmat ad az epidemiológia helyzetének jellemzésére. A kötet cikkei elsõsorban szakemberek számára íródtak, keresztmetszetet adnak az orvostörténelem egészérõl, amelyek nemcsak a szûkebb szakmát érintik, hanem tárgya a kultúrával és mûvelõdéssel is összefonódott. A felsorolt témákból részletes, tudományos információkat kaphat az olvasó, és bepillantást nyerhet az egészségügyi államigazgatásban megismert szerzõ tudományos teljesítményérõl is. Schultheisz professzor annak a napjainkban már ritka, nagy humán mûveltségû orvosnemzedéknek a képviselõje, aki ismereteit még híres elõdök eredeti munkáiból is meríthette. Honti József * 427
427
Schultheisz Emil: Az orvoslás kultúrtörténetébõl. Sajtó alá rendezte: Gazda István. Közread.: Tájak – Korok– Múzeumok Egyesület, Magyar Tudománytörténeti Intézet. Bp. – Piliscsaba, 1997. 323 p. Schultheisz professzor új kötete olvasmányos formában, élvezetes stílusban megírt esszék gyûjteménye, de ez sem nélkülözi a tudósi elmélyülést; ezt bizonyítja a kötet végén összegyûjtött négy és félszáz lábjegyzet. A szerzõ nem tesz engedményt a hitelesség, a szigorú tárgyilagosság rovására. Témagazdagsága, pedagógiai célkitûzése révén a szerzõ ezzel a kötettel egy szélesebb olvasótábort, így egyetemi hallgatókat is megszólít. A nagyobb közönség számára írt tudományos irodalom kitágítja a tudományos kereteket, bepillantást enged a tudós mûhelyébe, ahol egy téma boncolása során a nem mindenki számára nyilvánvaló összefüggésekre is fény derül. A szerzõ elsõdlegesen orvos – aki a testi gyógyítás mindennapi gyakorlatával ugyanúgy tisztában van, mint annak tudományos alapjaival –, ezért minden elemzésének középpontjában a medicina valamely aspektusa áll. A feldolgozás módja azonban azt is láttatja, hogyan válik egy tudományág kultúrává, hogyan gazdagítja az egész emberiséget úgy, hogy az egyes ember is részesülhessen a tudásból, a felismerésekbõl. Aki a könyvet olvassa, abban könnyen tudatosodik, hogy a medicina milyen sokféleképpen termékenyíti meg környezetét, legyen az képzõmûvészet, irodalom, nyelvészet vagy éppen filozófia, ugyanakkor felvesz impulzusokat és a saját rendszerébe állítja azokat. Így születnek olyan értékek, amelyeket egy szóval kultúrának nevezünk. Az 52 tanulmány 6 fejezetben rendezõdik. I. Orvostörténet-kultúrtörténet. II. Az orvosképzés történetébõl. III. Középkori medicina. IV. Humanisták és orvosok. V. Magyar orvosok idegen földön. VI. A XVIII–XIX. századi orvoslás történetébõl. Bevezetõként az orvostörténelem szükségességérõl, valamint a mûvészet és a medicina viszonyáról szól nagyon meggyõzõen. Jelentõs orvosok (Galénosz, Avicenna, Harvey, Morgagni és az orvostudomány más nagyjai) és fontos könyvek, mûvek (A Hippokratészi Gyûjtemény és a fenti jelentõs orvosok híres könyvei) kiemelkedõ szerepet kapnak a kötetben. Az olvasó általános mûveltsége felelevenítését szolgálja, hogy az adott személyeket a történelmi háttérben mutatja be. Legyen erre példa Hippokratész. Periklész kora volt ez, amelyben a görög orvos élt, a polgári jólét és a mûvészi alkotások ideje, a filozófusok: Szókratész, Platón, a költõk: Euripidész, Szophoklész, Arisztophanész, a szobrászok: Pheidiasz, Polükleitosz, a történetíró Thuküdidész korszaka. Máshol a bibliophil orvosokról olvashatunk. Szellemes a bevezetõben az a magyarázat, ahogyan a bibliomán, bibliophil, biblioklast és bibliotaph fogalmakat tárgyalja (utóbbiak a könyveket halmozzák, vagy szinte eltemetik, tekintet nélkül azok belsõ értékére). Itt is nevel és a jóra buzdít a szerzõ. Magyarország és a környezõ országok (Ausztria, Lengyelország) egyetemtörté428
428
nete, tudománytörténete széles olvasótábor érdeklõdésére tarthat számot. Az angol–magyar orvostörténeti kapcsolatok alapját képezhetik “A két Dee és Magyarország”, valamint “Richard Bright M. D. Egy angol orvos Magyarországon” c. tanulmányok. Egy-egy közlemény önmagában is érdekes egész, de egy-egy nagyobb fejezet a teljességre törekvés érzését kelti az olvasóban. A szerzõ igazi kutatási területe a középkori medicina, amelyben általa megtalált és publikált kéziratok kerülnek ismertetésre. Valamint a humanisták és az orvosok szellemi kapcsolata. Többek között az arabizmus, az iszlám világában történõ tájékozódás alapjaihoz kaphatunk ismereteket. Tárgyalja a magyar orvosok tevékenységét idegen földön a 18. században, a peregrinációt és emigrációt, azokat az orvosokat, akik így országok feletti látókörhöz jutottak. Igazi kuriózumokat (pl. „A legrégebb magyar nyelvû orvosi vény” vagy: „Testi orvosságok könyve”) és nagyobb, összefoglaló jellegû tanulmányokat (pl. „A magyarországi járványok történetébõl”, vagy: „Hadegészségügyünk helyzete Buda visszafoglalása idején”) is olvashatunk. A közel 300 oldalas tanulmánykötethez mintegy 25 oldalon jegyzetek kapcsolódnak, amelyekben a szerzõ forrásokat idéz, máshol megjelent téves állításokat korrigál és egyes témakörök bõvebb irodalmát adja. A kötetet a tudománytörténet világában és a médiumokból is jól ismert és értékelt Gazda István rendezte sajtó alá. A Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára sorozatban jelent meg a válogatott írásokat tartalmazó mû. Tanulmányozása – akár alkalmanként csak egy-egy írás olvasása is – megkönnyíti az ezredfordulón egyre inkább gépiesedõ és komputerizált, szükségképpen adathalmazok tengerében dolgozó orvos munkáját, ha szellemét felfrissítendõ, e kötetbõl megismeri a medicina gyökereit is. Honti József * Schultheisz Emil: Az európai orvosi oktatás történetébõl. Stúdiumok a középkorban és koraújkorban. A Galenos szövegrészt fordította: Magyar László András. Az elõszót írta és a kötetet sajtó alá rendezte: Gazda István. Magyar Tudománytörténeti Intézet – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár. Piliscsaba – Bp., 2003. 201 p. Hézagpótló könyv. A kijelentés banálisnak tûnik, de messzemenõen igaz. Az európai orvosi oktatás történelmének újkori vonatkozásaival ugyan sokan foglalkoztak, de a középkor, majd a humanizmus és reneszánsz 15–16. századi idõszakát homály fedi. Schultheisz professzor az ókor és középkor klasszikus, eredeti munkáinak áttanulmányozásával megvilágítja ezt a történelmi periódust. Rá429
429
mutat az ókori görög, római, arab, korai keresztény orvosi kultúra történelemalakító szerepére és befolyására az európai orvosi oktatás kezdeteire. Állást foglal olyan alapvetõ kérdésekben, mint pl. a tankönyvírás fejlõdése, avagy a filozófia milyen szerepet töltött be az európai orvosi oktatás korai szakaszában. Megállapítja, hogy az európai orvosi mûveltségben a fõ szerep az egyetemeké volt, továbbá, a magyar orvosok felkészültségérõl – minthogy a hazai orvoskarok a reneszánsz korban igen rövid ideig állottak fenn – csak külföldi egyetemeken végzet stúdiumaik tanulmányozása ad felvilágosítást. Konklúzió: a kor mesterei, élükön a humanista-reneszánsz Vesalius a természettudomány új értelmezését adja, amely Erasmus révén pedagógiai tartalmat is kap és ezzel egyben a késõbbi „újkori” történelem megjelenésének alapja lesz. Óriási jelentõségû a filozófia és a logika szemlélet meghatározó szerepe az orvosi curriculumban. Ezen önálló tárgyak tartalma három zseniális polihisztor munkáiból (Arisztotelész, Galénosz, Avicenna) táplálkozik. Megszívlelendõ gondolat: „Nem lehet jó orvos az, aki egyszersmind nem természetfilozófus.” Érdekesek azok a példák, melyekkel Schultheisz bizonyítja, hogy a studia humanitatis és a studium medicinae között fennálló feszültségek végül egymást kölcsönösen jótékonyan befolyásolták. Számosan a medicina doktorai, egyben a studia humanitatis tanárai lettek. Így pl. C. Bartholinus Nápolyban anatómus, majd Montpellier-ben az egyetemen a görög nyelv tanára volt. A kor tankönyvei teljes mértékben új szemléletet közvetítenek, ezeket a didaktikai szükséglet hozza létre. Elég ehelyütt Fallopius anatómiáját említeni, mely már a funkcionalitás kérdéseit feszegeti (V. Coiter kiadása, Nürnberg 1575). A középkorban a tankönyvek egyik formája a kommentár. Ez, mint irodalmi forma a 12. század óta minden tudományágban megtalálta a helyét és mintegy a 17. századig virágzott. Anyaga többnyire az elõadásokból született, majd azok kiegészítõje lett, így tankönyvként is használták. Sok esetben jó alkalmat adott teóriák kifejtésére is. Schultheisz professzor munkájának értékes fejezete a 16. századi orvosi oktatás megismeréséhez a curriculum tanulmányozása, mely egyben a kötelezõen elõírt és ajánlott könyvek listáját tartalmazza. Számunkra elgondolkodtató kell, hogy legyen: a 16. században a medicina hallgatásának feltétele a befejezett artis studium, azaz egy elvárt, megkövetelt alapmûveltség, ide értendõ a terminológiai, a nyelv problematikájának ismerete is. Utóbbiakhoz kívánatos Galénosz, Hippokratész, Epheszoszi Ruphosz mûveinek eredetiben való olvasása. Mind a tankönyvekbõl, mind a curriculumból a reneszánsz egyeteme430
430
inek orvosi fakultásai tradíciót õrzõ, de egyben új hatások befogadó szemlélete tûnik ki. Az újkor medicinájának ez lett a megalapozója. Schultheisz professzor az ókeresztény irodalom (2–8. század) – nem orvos és nem természettudós – íróinak, az ún. egyházatyáknak a munkásságát is mérlegre teszi és értékeli, amennyiben õk voltak azok, akik az antik tudomány eredményeit megõrizték, továbbvitték, ill. közvetítették. Munkásságuk – ez originális megállapítás – új betegszemlélethez, egy új orvoskép kialakulásához vezetett. Az egyházatyák és az általuk fémjelzett patrisztikai irodalom szerint a gyógyászat és a vallás olyan kontextusban jelenik meg, mely szerint a középkor orvosának imágója Krisztus, a betegség a bûn büntetése, de egyben a megtisztuláshoz vezetõ út egyik állomása. Ezzel a kórtan, a patológiai a teológia szolgálatába került. Az orvosi oktatásban a kis számú tankönyv nem biztosította a tanulást, így formákat és módszereket kellett keresni. A memorizálás elõsegítésére, a már említett kommentárok mellé megszülettek a tanköltemények (ars memorativa, poema didacticum, poema medicum), betegségek (pl. pestis) vagy eljárások (flebotómia) hexameteres, verses megfogalmazásai. A vizuális memória erõsítésére szolgáltak a synopsisok, a nagy terjedelmû munkák rövid, tartalmi áttekintései. E korszak európai orvosi oktatásának legfõbb gondolata az, hogy a medicina nem feltétlenül egyenlõ az orvoslással, ezt tükrözik a tankönyvek, a curriculum. Tudása az egyetemes tudás része. Ebbõl következõleg, senki nem lehet a természet és filozófia ismerõje, aki a medicinát alapjaiban nem ismeri. Ennek az elméletnek elsõ szövegbe foglalója Aurelius Cassiodorus (Kr. u. 544 körül). A két fõ szellemi központ ebben az idõszakban a salernoi és a párizsi egyetem – nem csökkentve Montpellier, Toledo, Bologna jelentõségét – a leggazdagabb szellemi forrás pedig a görög és római elõdök mellett, a középkor arab tudósai. Schultheisz professzor konklúziója: a középkor egyetemeinek orvosi fakultásai mind a curriculumot, mind a tankönyveket illetõen a kor tudásának maximumát nyújtották hallgatóinak. Így az ezeken nevelkedett orvosok (ideértve a magyar peregrinusokat is) általános és szakmai mûveltsége magas volt, melynél fogva avantgarde szerepet töltöttek be, a medicina határain túl is, a tudomány közvetítésében. Az európai orvosi oktatás korai szakaszára talán legjellemzõbb a medicina és a filozófia elválaszthatatlan evidenciája, ahogy a Corpus Hippocraticumból idézhetõ: „Az orvos, ha filozófus, az istenekhez hasonló.” Ez az együttgondolkodás érvényesül a középkorban, sõt a 15–16. században, a humanizmus korában, amikor a dolgok természete felöl a gondolkodás az ember természetére irányul, az ember önértékelésével foglalkozik a világgal való párbeszéde során. Schultheisz professzor jelen munkájának páratlan értéke, hogy az eu431
431
rópai orvosi oktatás történetét nemcsak a korszak nagy orvos-személyiségeinek munkásságán keresztül mutatja be, hanem – tekintettel a filozófia és a medicina szoros kapcsolatára – a filozófiai stúdiumok párhuzamos bemutatásával teszi teljessé az aktuális orvosi szemlélet képét. Donáth Tibor * Schultheisz Emil: Az európai orvosi oktatás történetébõl. Stúdiumok a középkorban és koraújkorban. A Galenos szövegrészt fordította: Magyar László András. Az elõszót írta és a kötetet sajtó alá rendezte: Gazda István. Magyar Tudománytörténeti Intézet – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár. Piliscsaba – Bp., 2003. 201 p. „Kézügyesség és alapos elméleti tudás együtt teszi a jó orvost”, idézték évrõl évre a középkori egyetemeken tartott orvosi tanfolyamok megnyitó elõadásaiban az Európában Joannitiusként ismert híres arab orvostudós, Hunain ibn Iszhák al-Ibádi (809–877) bölcs tanácsát. Valóban: a betegvizsgálat, a gyógyszertan és gyógyszeres gyógyítás, a kísérletezés, sõt, a sebészet terén is kimagasló eredményeket felmutató arab orvosok a matematika, alkímia, csillagászat, csillagjóslás, filozófia, költészet, zene, nyelvismeret, földrajz és más tudományok terén is jeleskedtek. Tevékenységüknek meghatározó szerepe volt abban, hogy az arab birodalom fennhatóságát – életerõs, egészséges harcosai által – India határaitól Észak-Afrikán keresztül a Pireneusokig kiterjeszthette. A mûvelt, jól képzett orvosok – ennek megfelelõen – nagy tiszteletben álltak: Avicenna például tudományával vezíri (miniszteri) méltóságra emelkedett. A Salernón és Toledón keresztül Európába behatoló greko–arab tudomány hatására Bolognában (1111), Montpellier-ben (1187), Párisban (1200), Nápolyban (1224), majd másutt is sorra megalakuló studium generalékon kezdetben csak a „szabad mûvészetek”-et oktatták, majd a Szentszék legfõbb felügyelete alatt álló universitas magistrorum et scholariumokon a teológia, az egyházjog, végül a medicina is a fakultás rangjára emelkedhetett. Az öt évre terjedõ orvosi tanulmányokat hároméves filozófiai elõkészítõ tanfolyam vezette be, csak ez után tértek rá Hippokratész, Galenus, Joannitius és Avicenna tanításainak ismertetésére. Az orvosképzés fejlõdésének történetírói természetszerûleg kiemelten ismertetik az orvosi diszciplínák (anatómia, sebészet, érvágás, dietetika, gyógyszertan, pulzus- és vizeletvizsgálat, a „lázak”) ismeretanyagának és egyetemi oktatásának fejlõdését, az artesnek nevezett bölcseleti szak tananyagával azonban kevesebbet foglalkoznak. Az egyetemtörténészek viszont többnyire csak említik az orvosi fakultás létét, az ott oktató híres professzorok nevét, ám az orvostudományi tananyagra, annak a böl432
432
cseleti fakultáson oktatott tárgyak fejlõdésére gyakorolt befolyására nem fordítanak kellõ figyelmet. A különbözõ tudományszakok kölcsönhatásainak tudománytörténeti jelentõsége azonban vitathatatlan. Ennek bemutatása a szintézisre törekvõ orvostörténelem feladata. Évszázados mulasztást pótol Schultheisz Emil professzor, amikor mondanivalójának célját könyvének legelején, a Filozófia az orvosi stúdiumban címû fejezetben felvázolva világítja meg e fontos kérdést. Ezek után elemzi a medicina helyzetét a skolasztika és a humanizmus ellentéteinek korában, a patrisztika spiritualizmusával szembeállítja a humanizmus befolyását az orvosi tankönyvirodalom fejlõdésére, s elismeréssel szól J. Cornarius Universae rei medicae epigraphe seu enumeratio címû könyvérõl (Frobenius, Bázel, 1529), amely – megállapítása szerint – az elsõ valóban orvostudományi tankönyv. Méltatja a kommentárok és a kéziratos mûvek oktatástörténeti értékét, élvezetes áttekintésben taglalja az orvosi tanköltemények mnemotechnikai szerepét, majd a filozófia és a medicina kapcsolatának ürügyén rátér a „hit és a tudás” régi (és örök) vitás kérdéseinek feszegetésére. Tudománytörténészek általában nem tudnak kielégítõ választ adni arra a kérdésre, hogy mi lehetett az a hatalmas erõ, amely a középkori „Mennyei Királyság” hierarchiáját, valamint a skolasztika hatalmas épületét megingatta, s a humanizmus, a reneszánsz, sõt, a reformáció kialakulását is megindította. Netán a tudományok immanens fejlõdése foszlatta szét az egyház uralma alatt álló filozófia korlátlan befolyását az orvostudományra? Nem. Amint azt a Tanköltemény az orvosi oktatásban címû fejezet is tanúsítja, a pestis hatására szorult háttérbe a dogmatizmus, s nyílt tág kapu a természettudományok alapjaira helyezett orvostudomány fejlõdésének. A pestist – kegyetlen pusztításai következtében – a liturgikus könyvekben is megemlítik, s magyarázattal szolgál arra, hogy – miután sem a vallás, sem a filozófia nem nyújtott védelmet a „fekete halál” pusztításai ellen – a hatalmában és saját hitében is megrendült klérus az orvostudományt sem tudta tovább a kezében tartani. Savonarolával 1498-ban máglyán hamvadt el a középkor szelleme, s a máglya lángját még magasabbra szította a szifilisz, amely Európában 1495 óta nemcsak áldozatokat szedett, hanem hatalmas társadalmi átalakulásokat idézett elõ. A történészek általában kevéssé méltatják figyelemre, hogy a szifilisz terjedése változtatta meg az emberek életmódját, szokásait, öltözködését, sõt, kedélyállapotát is: e hosszú idõn át gyógyíthatatlan betegség következtében költözött zárkózottság, bizalmatlanság, gyanakvás a korábbi vidám tarkaság helyébe. Paracelsus (1493–1541) gyógyszertani, Vesalius (1515–1564) anatómiai és Harvey (1575–1657) élettani kutatásainak nagyszerû eredményei más oldalról meghatározó módon járultak hozzá a filozófiának az orvosi, a medicinának pedig a filozófiai oktatásból való sajnálatos kiszorulásához. A XIX. század nagy hírû német fiziológusa, Du Bois-Reymond (1818–1896) 433
433
szerint „senki sem okozott annyi kárt a medicina fejlõdésének, mint a filozófusok”. Igazát – a múltat tekintve – nem vitatjuk. A régi korok iatrosz filoszofosz iszotheoszát azonban már csak az orvostörténelem lapjairól ismerhetjük. Ugyanakkor – a mechanisztikus szemlélet erõsödésével – az orvostudomány túlspecializálódását, a legjobb szakorvosok egyetemes orvostudományi tájékozottságának beszûkülését tapasztalhatjuk. A gyakorló orvosnak azonban – a járványveszélyre tekintettel – az új betegségek felismerése is feladata. Az elmeorvoslás sem illeszthetõ be maradéktalanul a mûszeres és laboratóriumi vizsgálatok leleteit jól felhasználni tudó szomatikus orvostudomány ismeret- és feladatkörébe. A rutin-betegvizsgálatot végzõ orvos ugyanakkor mégsem nélkülözheti legalább a pszichoszomatika ismeretanyagát. A holisztikus ismeretek halmazát viszont csak a logikai rend teszi tudománnyá. Az akadémikus és alternatív (racionális és irracionális) eszmék és irányzatok kaotikus keveredésének korában, integratív filozófiai (ismeretelméleti, logikai, esztétikai, etikai, kritikai stb.) tájékozottság hiányában, az alkotó mûvészet szintjérõl „ma” központú prakticizmusba taszított és ezáltal mintegy „költség/haszon” szemléletû vállalkozó kisiparossá degradált orvosok hivatástudatának gyengülését, ennek következtében az orvosi „foglalkozás” társadalmi elismertségének csökkenését, az orvosi kar általános tekintélyvesztését tapasztalhatjuk. Ennek veszélyére mutat rá Schultheisz professzor könyvében, amely klasszikus szerzõk eredeti írásmûvei anyagának kritikai elemzésével és hatalmas jegyzetapparátusával a filozófusok számára is a forrásmunka rangját éri el, ezért érdemesnek látszik arra, hogy képekkel és ábrákkal kiegészítve idegen nyelven is hirdesse az európai kultúra, ezen belül az európai orvostudomány történelemformáló jelentõségét. Karasszon Dénes * Schultheisz Emil: A nagyszombati egyetem orvostanárai. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. Bp., 2004. 99 p. (Mesterek és tanítványok. Sorozatszerkesztõ: Jáki László) A felvilágosodás korának abszolutista uralkodói – Mária Terézia és II. József – megkülönböztetett figyelemmel fordultak az oktatás, nevelés kérdésének rendezése felé, de hasonló fontossággal bírt az alattvalók egészségének védelme, a betegségek, járványok elhárítása, megelõzése is. A közhasznú ismeretek elsajátítását biztosító alsó és középszintû tanintézetekrõl csakúgy, mint a felsõfokú tanulmányokat lehetõvé tevõ egyetemi háttérrõl való gondoskodás az uralkodó kötelezettségei közé tartozott a felvilágosult abszolutista állammodell-elmélet értelmében. A két kérdés434
434
kör – oktatás és egészségügy – gyújtópontjában, elodázhatatlan feladatként állt a magyarországi orvosi fakultás létrehozásának ügye. Az 1635-ben, Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetem ugyanis sem jogi, sem orvosi karral nem rendelkezett. Az ország – túlzásoktól mentesen – katasztrofálisnak mondható orvoshiánya mindenképpen ebben keresendõ. A gyógyítás tudományával évszázadok óta külföldi egyetemeken ismerkedhettek meg orvosaink. Korábban a nagy múltú itáliai egyetemeken voltak a legnagyobb hallgatói létszámú „Natio Hungarica”-k, no meg a közeli Bécset is sokan látogatták, bár a császárváros egyeteme a magas tandíjak és a vallási diszkrimináció miatt sokak számára nem jöhetett számításba. A protestánsok ugyanis a Habsburg-országok egyetemein sokfajta akadályba ütköztek, megkülönböztetéseknek voltak kitéve, ezért a 18. század során a német nyelvterület protestáns egyetemei váltak egyre vonzóbbakká (pl. a pietizmus fellegvára: Halle, vagy a nem régen alapított, hamarosan rendkívül népszerûvé vált göttingeni). A korszerû szellemû oktatás varázsa mellett nem volt elhanyagolható szempont az a sokfajta anyagi könnyítés (ösztöndíjak, csökkentett tandíj, ingyenes ellátás), amit a magyar hallgatóknak nyújtottak. Mindez azonban nem pótolta a hazai képzés hiányát. A külföldi tanulmányokra már jó elõképzéssel indultak a magyarok, köszönhetõen az ún. – fõként felvidéki – orvosi magániskoláknak, ahonnan szinte „semimedicusok”-ként, kiválóan megalapozott tudással kerültek ki, ezáltal jelentõsen le tudták rövidíteni külföldi tanulmányi idejüket. A legjelentõsebb a besztercebányai ún. „Academia Molleriana” volt, a sokoldalú munkásságot kifejtõ Moller Károly Ottó (1670–1747) vezetése alatt, aki nem csak az orvosi diploma megszerzése elõtt tartotta rajta szemét hallgatóin, de késõbbi pályafutásuk során is tanácsaival és minden rangú segítséggel támogatta õket. Gerard van Swietennek (1700–1772), az uralkodónõ holland polgári származású udvari orvosának – és még hosszasan sorolhatnánk a mûvelõdés és oktatás területén betöltött fontos tisztségeit – köszönhetõ a magyarországi orvosképzés megszervezése, az elsõ orvosi fakultás létrehozása a nagyszombati egyetemen. A sokak által nagyhatalmúnak nevezett Van Swietent szerencsésebb talán a nagy befolyású jelzõvel felruházni, hiszen tevékenységét legkevésbé a tartalmatlan hatalmaskodás, inkább az a jótékony bölcsesség irányította, amelyet – Mária Terézia feltétlen bizalmát bírva – a köz javának, a tudomány és az egészségügy fejlesztésének szolgálatába állított. A nagyszombati orvosi kar létrehozásának elõzményei közé tartozott a tanulmányi rend fokozatos megreformálása az egyetem már meglévõ karain, ez a tendencia az 1760-as évek közepétõl figyelhetõ meg. 1768-ban készült el a tervezet a Helytartótanács és az udvari tanulmányi bizottság közremûködésével a nagyszombati egyetem kibõvítésére. Az orvosi karral kapcsolatban azonban hosszadalmas viták voltak, mégpedig annak székhelyét, 435
435
valamint az egyetemhez fûzõdõ kapcsolatát illetõen. Egyesek ugyanis nem a nagyszombati egyetem részeként, hanem attól függetlenül, Budán, Pesten, Pozsonyban, esetlen Óbudán képzelték el az orvosi fakultást, sõt a dilemma odáig fokozódott, hogy egyáltalán van e szükség a magyarországi orvosképzés megvalósítására. Az elméleti vitákat sok esetben a financiális nehézségekkel támasztották alá. Van Swieten azonban – lévén jól tájékozott minden ügyben – megtalálta a pénzügyi alapok elõteremtésének lehetõségét is. Ilyen módon elhárult minden – valós, vagy csak annak feltüntetett – akadály, Van Swieten uralkodói megbízást kapott a szervezõmunkára. Az 1769. december 19-i dátumot olvashatjuk a császári és királyi szándéknyilatkozaton és utasításon, amely az 1770–71-es tanévvel kezdõdõen rendelkezik az oktatás beindításáról. A materiális feltételeken – épület, felszerelés stb. – túlmenõen a legfontosabb feladat a tanári kar tagjainak kiválasztása volt. A kari professzorok számát öt fõben állapította meg a rendelkezés, ami a bécsi négyhez képest még elõnyösebb helyzetnek is tûnt. A hazai orvosi kar egyébként – az alapító iratok és szabályok értelmében – mindenben „conformateur” volt a bécsivel: a tanrend, a tankönyvek, a vizsgarend, az órabeosztások és az elõadások menetének módjában egyaránt. Egyetlen – ám lényegét illetõen cseppet sem jelentéktelen – kérdésben maradt a bécsi mögött, a diploma érvényességét illetõen, ugyanis a Nagyszombatban szerzett oklevél csakis Magyarországon jogosított fel a gyógyító munkára. Visszatérve a tanári kar megszervezésére, a korabeli iratok tanúsága szerint 18-an pályáztak az öt állásra. A döntés joga természetesen Van Swietent illette meg, aki a legjobb szakmai tudású tanítványait választotta ki erre a feladatra. Trnka Vencel (1739–1791) birodalmi lovag, törzsorvos, a bécsi katonai kórház orvosa került az anatómiai tanszék élére, Schoretics Mihály (1741–1786), Veszprém vármegye fõorvosa a belorvostanira a kórtan és az orvosi gyakorlat elõadására, Prandt Ádám Ignác (1739–1817) lett az élettan és a materia medica elsõ professzora, Winterl József Jakab (1739–1809) a kémia és botanika oktatója, a nagyhírû Plenk József ((1739–1807) pedig a sebészeté. Az idegen csengésû nevek viselõirõl a kortárs Kovachich Márton György így nyilatkozott a Merkur von Ungarn hasábjain: ,,...neugestellte Lehrer waren gebohrne Ungarn, ausser von Winterl, Trnka, der sich aber seit seiner Jugend in Ungarn gleichsam nationalisiert hatte, und Plenck”. Valamennyien a bécsi egyetem, Van Swieten neveltjei voltak, tudásuk, szemléletük jó idõre meghatározta a hazai orvosképzés szellemét, színvonalát, nem kevésbé a gyakorlati orvoslást. Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum „Mesterek és tanítványok” c. sorozatának legújabb kötetében az orvostörténelem nemzetközi szaktekintélye, Schultheisz Emil megismertet a nagyszombati orvosi kar 436
436
létrejöttének körülményeivel, Gerard van Swieten és az elsõ hazai orvosprofesszorok életútjával, munkásságával, a magyarországi orvosképzés hõskorának hiteles történetével, nehézségeivel és becsülendõ értékeivel. A hét fejezetbõl álló kötet minden egyes tanulmánya önállóan is megállja a helyét, valamennyihez a felhasznált irodalom bõséges jegyzéke csatlakozik. Kapronczay Katalin * Schultheisz Emil – Magyar László András: Orvosképzés a Nagyszombati Egyetemen. 1769–1777. Az elõszót írta: Vizi E. Szilveszter. Sajtó alá rendezte: Gazda István. Magyar Tudománytörténeti Intézet. Piliscsaba, 2005. 403 p. A magyarországi egyetemek (hányatott) története mindmáig érdekfeszítõ téma értelmiségünk körében. Hogyan vette kezdetét? Mik voltak azok az elõzmények és szemléleti irányok, amelyeken mai felsõoktatásunk alapul, és amelyek az európai áramlatba kapcsoltak bennünket? Kik voltak azok a meghatározó személyiségek, akik (mindig) erejükön és anyagi lehetõségeiken felül, egészségüket sem kímélve küzdöttek a hazai orvosképzés megteremtéséért és fennmaradásáért? Milyen volt az ország egészségügyi helyzete és orvosi ellátottsága? Milyen javaslatok és rendeletek születtek a problémák megoldására? Ezekre és a velük kapcsolatos további kérdésekre kapunk választ a magyar orvostörténet-tudomány doyenje, Schultheisz Emil professor emeritus és Magyar László András, az orvostörténeti könyvtár vezetõje munkájából, amely 403 oldalon, 706 magyarázó lábjegyzetével a vonatkozó szakirodalom eddig megjelent legbõvebb összeállítása, számos, magyarul elõször hozzáférhetõ, eredetileg latin és német nyelvû korabeli dokumentum közreadásával. A könyv, amelyet ajánlásával Vizi E. Szilveszter, a MTA elnöke vezet be, öt részre oszlik: az elsõ (I.) Orvosképzés a nagyszombati kart megelõzõ idõszakban, amit (II.) Az Orvosi kar Nagyszombatban, (III.) Tanszékek és professzorok, (IV.) az Orvosi fakultás hallgatói és (V.) Az Orvosi kar áthelyezése Budára c. rész követ, illetve a Névmutató zár. I. „Amikor Nyugaton a szellemi élet a humanizmus és a reformáció hatására új lendületet vesz és az egyetemek a virágzás új korszakába jutottak, a tragikus sorsú magyarságnak a puszta létért kellett küzdenie. … Egy évszázadnak kellett eltelnie Mohács után, hogy tartósan fennálló egyetem létesüljön Magyarországon, a Pázmány Péter által 1635-ben Nagyszombatban alapított, akkor még nem tejes egyetem”. Miután a pécsi (Nagy Lajos), az óbudai (Luxemburgi Zsigmond) és a pozsonyi/budai (Hunyadi Mátyás) fõiskolák rövid regnálásuk után hamvaiba hulltak, Ma437
437
gyarországon az ez irányú képzés lehetõsége megszûnt, mindössze a harci zajoktól távoli nagyszombati jezsuita papneveldében folyhatott némi hittudományi nevelés. Pázmány ezen utóbbi egyetemi szintre emelésén fáradozott, melyet végül is nagyrészt saját vagyonának, nagyszombati házának, valamint pártoló fõnemesek alapítványainak felajánlásával sikerült a nagyszombati jezsuita kollégium alapjain létrehoznia. Az egyetem a bölcsészeti és jogi karral a késõbbiek során, Lósy Imre és Lippay György, a Pázmányt követõ prímások idejében bõvült. Ebben az idõben a betegeken a „paporvosok” segítettek, akik (elsõsorban bencés) kolostorok népi gyógyítási hagyományait mûvelték, és csak a fõúri udvarokban alkalmaztak néhány világi (tudomásunk szerint számuk a tizet sem érte el), részben osztrák/német, részben olasz és francia, elvétve egy-egy magyar származású orvost. Az Egyház esetenként támogatta a külföldi (fõleg olasz) egyetemek látogatását, Bethlen Gábor idejében pedig a reformációval elsõsorban Erdélybõl indult meg a peregrináció a protestáns német és holland egyetemek felé. „Az orvosi kar felállítását megelõzõen a legjelentõsebb tervezet Perlitzi János Dánieltõl származik. 1751-ben Mária Teréziához nyújtotta be, melyben orvosi egyetem, tudományos akadémia és országos könyvtár szervezésére tett javaslatot”, de ez eredménytelen maradt. „Az elsõ nyilvános akadémiai jellegû orvosképzõ iskola Magyarországon az 1769-ben Egerben létesített ’püspöki orvosi iskola’. A Schola Medicina szervezõje és vezetõje Markhot Ferenc, Szolnok és Heves vármegyék fõorvosa. aki egyben az irgalmasrendi kórház fõorvosa volt. Orvosi diplomáját a bolognai egyetemen szerezte /és fizetség nélkül/ tíz hallgatót oktatott. A /nagyszombati/ egyetem orvosi fakultásának felállításával az egri orvosi iskola elsorvadt és 1774-ben megszûnt”. A sebészet Galenus óta kezdett különválni a belorvoslástól. „A szakadást az egyház kijelentése: ecclesia abhorret a sanguine (az egyház iszonyodik a vértõl) teszi teljessé.” A sebészek szakmáját oly lealacsonyítónak tartották, hogy a céhek sem vették fel õket maguk közé, mígnem a XVI. században meg nem alakult a sebészborbélymesterek sajátja. A képzés négy évi sebészi inaskodásból állt, melyet ha sikeres vizsga követett, a jelölt felszabadult, legénnyé vált. „ Az egyetem orvosi karának megnyitása után az ott megindult külön seborvosi tanfolyam vette át a sebészek képzését” (Generale Normativum in Re Sanitatis, 1770). „Kisebb városokba, falvakba nem jutott orvos, csak borbély-sebész, akiket az orvosi kar felállítása elõtt sebészcéhek képeztek ki. Számuk hazánkban 1747-ben 187-re rúgott”. „A sebészképzés hazai történetében a nagyszombati orvosi kar felállítása hoz fordulatot: két szigorlat letételével egyetemi képesítést nyerhetnek”. „A 17. század közepén Angliából kiinduló racionalizmus, mely Európa protestáns egyetemein. … Virágzott, furcsa ellentétben állott… az egyre 438
438
nagyobb tért hódító pietizmussal. Ez az ellentét végül nem is terméketlen kompromisszumban oldódott fel: a vallásos színezet biztosította a tudományok szabad szárnyalását. … Az egyre szabadabb gondolkodás vezetett bizonyos saját felfogású tanrendhez”. A drága egyetemi vizsgadíjak mellett ez is hozzájárult az orvosi magániskolák elterjedéséhez, a praegradualis orvosképzéshez, melyekben a hallgatók kellõ elméleti és gyakorlati felkészítést kaphattak az egyetemi stúdiumok elkezdéséhez és „az egyetemre mint semimedicusok iratkozhattak be”. Hazai vonatkozásban Moller Károly Ottót (1670–1747) kell kiemelni, aki Besztercebányán nyitotta meg magániskoláját (Academia Molleriana). Az oktatáson kívül számos tudományos munkát ír, és olyan hírnévre tesz szert, hogy „Weszprémi István magyar Hippocratesnek nevezi”. „Híre Bécsbe is eljut, két ízben hívják Erzsébet császárné betegágyához.” „Állandó tudományos kapcsolatban áll a hallei egyetem orvosi karának professzoraival.” „1713-ban megvásárolta Schnee András (besztercebányai) gyógyszertárát”, ahol az oktatás mellett kiterjedt kutatásokat végez többek között a hazai gyógyvizek analízise, a bányászat, kohászat és ásványtan iránti tudományos érdeklõdésének kielégítésére. E korból még Fischer Dániel (1695–1746) nevét kell megemlíteni, akinek orvosi magániskolája szintén ismert volt és „nevéhez fûzõdik az elsõ magyar orvosi folyóirat terve.” II. ,,A felvilágosult abszolutizmus kormányrendszere ismerte fel elõször azt a nagy fontosságot, amellyel a közoktatás az állam szempontjából bír. … Az uralkodó kötelessége az államnak hasznos polgárokat nevelni, akik hivatásuk gyakorlásában az állam érdekeit szolgálják. Mária Terézia nagyszámú újítása közé tartozik… a királyi gondoskodás kiterjesztése az iskolákra.” „A 18. század második fele a felvilágosodás jegyében alakuló magyar medicina nagy korszaka. Az új szellemet a medicinában elsõsorban a klasszikus klinikus, Boerhaave „egész Európa tanítója”, és közvetlen tanítványai, Gerard van Swieten, Albrecht von Haller és Anton von Haer képviselték. … Hazánk egészségügyére és orvostudományára a legnagyobb befolyással a leydeni Gerard van Swieten (1700–1772) volt. Fontos szerepe volt a magyar egészségügyi szervezet megalapozásában, a közegészségügy, az egészségügyi közszolgálat megteremtésében. Egyedülálló az, amit a magyar egyetem orvosi karának megteremtése, majd megszervezése érdekében tett. … Az angol és a németalföldi felvilágosult világképet hozta magával Bécsbe… Newton híveként.” A reformokat a bécsi egyetemen kezdte (1749–1756), „majd rábírta az uralkodónõt (akitõl szabad kezet kapott), hogy a többi egyetemen is elrendelje keresztülvitelüket, hogy az egész birodalom területén egységes orvosi iskolát teremt. … Így került sor a Pázmány Péter alapította nagyszombati egyetemen … az orvoskar felállítására”. Az 1769. december 14-én kelt alapítólevél kimondta: „…a nagyszombati egyetemen mindennemû tanulmány (az orvosi karon) a bécsi egyetemen bevezetett módszer és szabály szerint szabályoztassék (per omnia confor439
439
mare tenebitur). Ennek megfelelõen az új fakultás teljesen a bécsi kar mintájára jött létre. A teljes studium generalévá alakult egyetemen az orvoskar öt tanszékkel rendelkezett (institutiones medicae [physiologia, pathologia, diaetetica], materia medica [gyógyszertan], praxis medica [belgyógyászat], anatomia, chirurgia, botanica ad chymia), a professzorok Van Swieten tanítványai voltak. „Van Swietennek a magyar orvosi oktatás megindításán kívül különös érdeme az elsõ magyar egészségügyi jogszabály, az 1770. évi Generale Normativum in Re Sanitatis kidolgozása.” A nagyszombati egyetem orvosi karán az elsõ, 1770/71. tanévet november 8-án nyitották meg, a tanítást november 29-én kezdõdött. „Voltaképpen nem ’elõadásokat’, hanem helyesebben szólva ’felolvasásokat’ (praelectiones) tartottak”; mert a tananyagot csak engedélyezett szerzõk könyveibõl volt szabad elõadni. „A tanítás ingyenes volt (csak II. József hozta be a tandíjfizetési kényszert).” Megjegyzendõ azonban, hogy a különbözõ vizsgadíjak igen tetemes összeget tettek ki. A tanév megkezdését követõen a professzorok felirattal folyamodtak a királynõhöz. A kérések között szerepelt, hogy a hivatali állásokat (tisztiorvos stb.) betöltõ orvosok, valamint a sebészek is vizsgák letételére köteleztessenek, hogy a kar tagjainak olyan fizetést állapítsanak meg, hogy az oktatás mellett ne kelljen praxist folytassanak, megfelelõ összeg álljon rendelkezésre a tanszerek (laboratóriumi anyagok, sebészi mûszerek/kötszerek, halotti tetemek stb.) beszerzésére, hogy a gyakorlatok számára biztosítsanak megfelelõ helységeket, hogy az átadott épületek folyóvízzel legyenek ellátva, hogy az orvosi kar saját pecséttel bírjon, valamint panaszt emeltek az ellen, hogy az anatómia és sebészeti elõadásokat az apja mesterségét gyakorló hóhér fia is látogatja, „s attól lehet tartani, hogy az amúgy is kevés hallgató emiatt el fog maradni.” A kéréseket a Helytartótanács a Statua Universitatis Tyrnaviensis alatt 1771. május 6-án kiadott rendeletében akceptálta, sõt, a dékáni epomis (köpeny) és jogar beszerzését, valamint a biretum (orvosi kalap) viselését is engedélyezte. Mindezzel szemben azonban, míg a bécsi diploma a monarchia minden országában, a magyar csak Magyarországon volt érvényes. Van Swieten bekövetkezett halálával (1772) a nagyszombati orvosi kar elvesztette alapítóját és nemes támogatóját. Az utódjául kinevezett Anton Störck közönye és rosszindulata, mely a császárnõt is ellenünk hangolta, a gyakorlati oktatáshoz nélkülözhetetlen botanikus kert és fekvõbeteg-részleg kialakításának késleltetésével nagyban elõsegítette az éppen éledõ nagyszombati orvosi kar lassú ellehetetlenülését. Mindehhez az állatorvosi iskola sürgõs felállításának szükségessége is hozzájárult, amelynek helyéül Mária Terézia Ó-Budát jelölte ki, úgy hogy „az egyetem Nagyszombatról való elhelyezésének szándéka 1776-ban már meglehetõsen meg volt érlelõdve…” 440
440
III. Az orvosi kar öt tanszékének élére Van Swieten saját tanítványait nevezte ki: Michael Schoretics a patológia és az orvosi gyakorlat (medicina practica et theorica, belgyógyászat), Adam Ignaz Prandt az élettan és gyógyszerisme, Jakob Joseph Winterl a kémia és gyógynövénytan, Wenzel Trnka von Krzowitz az anatómia, Joseph Jakob Plenk pedg a sebészet és a szülészet tanára volt. „Az oktatói tevékenység … annál is inkább fontos, mert … több orvosgeneráció szemléletét alakította, és így ultima analysi, az egész ország egészségügyi képének bizonyos mértékû formája volt.” Az elsõ professzorok között „három (Plenk, Trnka és Winterl) olyan volt, akiknek tudományos és irodalmi munkásságát nemzetközi elismerés fogadta”. Schoretics Mihály, az orvosi kar seniora, önálló klinikája nem lévén, belgyógyászati gyakorlatait a városi kórház, majd a szegényház (xenodochium) néhány ágyán tartotta. „Önálló kórteremhez csak az egyetem Budára való áthelyezés után jutott a budai polgári (a régi Szt. János) kórházban…”, amelyrõl a királyhoz intézett feliratában jelezte: „olyan rossz, egészségtelen helyen fekszik, hogy … itt mindenki betegebb lesz”. Magas színvonalú elõadásai Boerhaave és Van Swieten tanain alapultak, és így „a nagyszombati orvosi fakultáson a belorvostan tanítása nem maradt a bécsi szint alatt”. Prandt Ádám Ignác a nagyszombati orvosi karon az élettan elsõ tanára volt, késõbb a patológiai, majd a gyógyszertani, illetve a belgyógyászati tanszéket vette át. Neki köszönhetõ, hogy a Haller által önálló diszciplínává fejlesztett élettan a nagyszombati egyetemen is megjelenhetett. „Én, Prandt Ádám Ignácz, a physiologia és a materia medica tanára a Boerhaave-féle Institutiok kommentárjaiban írottak szerint tanítok, amely rendszer szerint magam hallottam elõadni a nagyhírû bécsi egyetemen, mellyel a nagyszombati egyetem azonossá tétetni rendeltetett” – írta Störck támadására adott válaszában. A kémia és a botanika tanára Winterl Jakab József tudományokban maradandót alkotott: kinevezését követõen „a magyar botanika története egyúttal a botanikus kert és a tanszék története”. Nemzetközileg elismert tudását az a kivételezés is jellemzi, hogy a nagyszombati egyetemre vonatkozó, még a Van Swieten által kiadott utasításban „a hivatalosan elõírt tankönyvek között sem botanikai, sem kémiai tankönyv címe nem olvasható”, vagyis „Winterl saját rendszerét követheti, azaz legjobb tudása és meggyõzõdése szerint adhat elõ”. Ennek ellenére, Winterl tanszéke volt a legrosszabbul felszerelt. „Egyetemünk régi, úgynevezett kémiai laboratóriuma egy konyhából áll, melyhez egy szertárnak használt elõszoba vezetett, asszisztencia híján feleségével és szolgálójával végezte laboratóriumi munkáját”. Botanikus kertje nem volt. És hiába írta felterjesztéseit, egyiket a másik után, azokra Störck megalázóan válaszolt: „…számos egyetemen nem fordítanak annyi pénzt a vegytanra, mint a nagyszombatin … a meg441
441
gondolatlan és haszontalan kísérletezést kerülik. … Jól felszerelt botanikus kert szinte sehol sincsen, igaz, nincs is rá feltétlenül szükség, hiszen az elõrelátó természet mindenütt elegendõ növényt és füvet terem.” „Mint kémikus, nagyon sokat tett hazánk természeti kincseinek, fõleg a gyógyászatban használható ásvány- és gyógyvizek megismerése érdekében.” Dékánsága és rektorsága idején az egyetemmel kapcsolatban számos posztulátuma született a tanszékek betöltésével, a vizsgarenddel, a tanárok helyzetével kapcsolatban. A késõn érkezett elismerés (királyi tanácsosi kinevezés) már megtörten, elszegényedve, halála elõtt érte. Az orvosi kar elsõ anatómiatanárát, Krzowitzi Trnka Vencelt „még avatásának évében (1770), a nagyszombati egyetem akkor megnyílt orvosi karának professzorává nevezik ki”. „Polihisztor típusú, minden iránt érdeklõdõ, hallatlan szorgalmú ember volt. Igyekezett a medicina minden ágát áttekinteni. … Az anatómiai katedrát elõbb a patológiai tanszékkel cserélte fel, majd a gyakorlati orvostan – praxis medica – és a belgyógyászat tanítását is átvette.” Hatalmas szakirodalmi anyaga még feltárásra vár. Bár a magyar nyelvet szerette és beszélte, mûvei (pl. az intermittens lázról, a tetanuszról, a vakság okairól, az aranyerekrõl, a gyermekgyógyászat történetérõl) német nyelven jelentek meg. Nagy könyvtárát halála után a budapesti Egyetemi Könyvtár vette meg. Plenk József Jakabról mint „Magyarországnak korunkban legszorgalmasabb sebészdoktora a nagyszombati, majd a budai tudományegyetemen a sebészet, anatómia és szülészet professzora” emlékezik róla Weszprémi István. „Az egyetem orvosi karán a sebészetnek már induláskor a másik néggyel egyenrangú és jogú nyilvános és rendes tanára lett. Nagyszombat ezzel Bécset is megelõzte, ahol csak négy tanszék volt.” Plenk négy évet Bécsben, a nagyhírû Retter sebészorvos mellett töltött. 1774-ben a hadsereg legfõbb sebészévé nevezték ki. Számos tankönyvet írt, a szifiliszrõl, a daganatok osztályozásáról, a törvényszéki orvostanról és sebészetrõl; a Bevezetés a szülészetbe c. mûve több kiadást ért meg. Figyelemre méltó, hogy „nõgyógyászati vizsgálatok kapcsán kesztyû használatát javasolta.” A bõrbetegségekrõl írott könyvében a bõrelváltozások elsõ rendszertanát adta, amely „a bõrgyógyászat történetében mérföldkõ” azt még kínaira is lefordították. „Jelentõs szerepe volt az oktatás újraindításában (Budán) és abban, hogy a sebészet egyetemi stúdiuma magas nívóra emeltessék.” Hatására II. József felkarolta a sebészet ügyét és „a sebész-képzést négy évben határozta meg.” „A gyógyszerészet iparszerû foglakozás volt” de akadtak kivételek. Így pl. montpellieri és a prágai egyetemen gyógyszerészeket is graduáltak, Bécsben pedig az Ordo pharmacopoeorum Viennensium (1644) már egyetemi vizsgára kötelezi a helybeli gyógyszerészeket (bár a vizsga értéke igen kétséges volt). Van Swieten 1749. reformtervezetét 1759-ben uralkodói rendelet erõsítetve meg, „mely szerint a hazai gyógyszerészek a hatósági 442
442
orvosok elõtt kötelesek vizsgát tenni.” Az 1770. október 4-én napvilágot látott Constitutio normativa rei sanitatis „az elsõ Magyarországon érvényes átfogó egészségügyi rendelkezés … elõször utalta a gyógyszertár-tulajdonosokat egyetemi vizsgára és a nagyszombati egyetemhez köti a magyarországi gyógyszereszek oktatását. Winterl beadványainak van szerepe abban, hogy a gyógyszerészjelöltek számára megszületett a Störck-féle tervezet (1775), mely a vizsgakötelezettségen kívül kötelezõvé tette három szaktárgy, a botanika, a kémia és a materia medica hallgatását. A két féléves tanfolyam nyári idõszakában a botanikát, a téliben a kémiát adták elõ és a sikeres vizsgák letételét követõen kaptak oklevelet (magister pharmaciae). Így a gyógyszerésznövendékek is „teljesjogu egyetemi polgárokká váltak”. IV. A hallgatókról (studiosi) és a végzett doktorokról (doctores) „A nagyszombati orvosi kar orvostanhallgató Urainak … anyakönyve” (Matricula) és az osztályozási könyv (Liber classificationis) megmaradt kötetei szolgálnak korabeli adatokkal a hallgatók származási helyérõl (négyötödük az anyaországból került ki), számáról (1771–1777 között átlagban évi 8–10), a beiratkozásról, az oktatás módjáról, a tananyagról/könyvekrõl, a kötelezõ tanulmányi idõrõl (5 év), a (magas) vizsgadíjakról, a nem katolikus végzõsök diplomájáról (licenciátus), a „szabadgondolkodású” (külföldi egyetemekrõl átiratkozott) hallgatókról, a Nagyszombatban orvosdoktori disszertációjukat megvédõ személyekrõl, az orvoskar „sub auspiciis” hallgatóiról stb. Az egyetemi statútumokból és szokásokból bõ részleteket ismerhetünk meg Linzbauer Xavér Ferenc okiratközléseibõl Magyar László András fordításában. V. „Az 1769. évi alapítás óta öt év telt el, s a kar még mindig nem rendelkezett a legszükségesebb segédeszközökkel (kémiai, sebészeti eszközök, kórház, kollégium klinikum/ambulancia, füvészkert stb.)”. A mostoha körülmények mellett a magas vizsgadíjaknak is volt tulajdonítható a hallgatók alacsony létszáma (1770–77 között mintegy 70 orvos, 32 gyógyszerész, 9 szülésznõ került ki az egyetemrõl). A hiányosságok orvoslása egyre késett és a trón várományosa (II. József) 1774. évi magyarországi körutazása kapcsán tett nagyszombati látogatásakor megerõsítette azt a véleményt, hogy a megoldást az egyetemnek központi helyre (in meditullio Regni) történõ átköltöztetése jelenti. Ezeknek az elõzményeknek köszönhetõ az a bizottsági (Ürményi József, Niczky Kristóf) javaslat, hogy az egyetemet Budán kell újjászervezni, amit az államtanács 1777-ben hagyott jóvá, és amire 1780. június 25-én került sor. A Diploma Inaugurale kimondta, hogy „a budai egyetemen a bármely akadémiai rangfokra felavatottak épp úgy bocsátandók az összes tudományok többi (területére) … mint hogyha akármelyik legõsibb és leghíresebb egyetemen nyerték volna el az akadémiai rendfokozatokat”. Schultheisz Emil és Magyar László András nemzetközileg ismert orvostörténészek nagyszerû munkája a hazai orvosképzés megszületésé443
443
nek körülményeirõl olyan ismeretanyaggal szolgál, amely a témával kapcsolatos alapmûvek (Weszprémi István, Demkó Kálmán, Frankl Vilmos, Hõgyes Endre, Fináczy Ernõ, Magyary-Kossa, Gyõry Tibor, Schultheisz Emil, Kapronczay Károly stb.) summáját is nyújtja. Értékét és közérthetõségét növeli, hogy a fejezeteket képezõ szerzõi és idézett tanulmányok egy része magyar nyelven most férhetõ hozzá elõször. Stílusa rendkívül élvezetes, az olvasót élményszerûen vezeti vissza a múltba. A könyv nemcsak orvos/mûvelõdéstörténeti szempontból hiánypótló alkotás, de egyetemi tankönyvként (!) is nélkülözhetetlen. Lozsádi Károly A FENTI KÖTET FEJEZETCÍMEI ORVOSKÉPZÉS A NAGYSZOMBATI KART MEGELÕZÕ IDÕSZAKBAN
Orvosok és orvosképzés a nagyszombati orvosi kar felállítása elõtti idõszakban (Schultheisz Emil) Orvosi magániskolák a 18. században (Schultheisz Emil) Perlitzi János Dánielnek, a bölcselet és az orvostudomány doktorának, Nógrád megye physicusának tervezete magyarországi orvosi és sebészeti fõiskola alapításáról (1742) (Ford.: Vida Tivadar) Perlitzi János Dánielrõl (Antall József – R. Harkó Viola – Vida Tivadar) A nagyszombati orvosi kar felállítása elõtti idõszak (Gyõry Tibor) Anton Störck a Bécsi Egyetem orvosi karának mûködésérõl 1774-ben (Ford.: Magyar László András) AZ ORVOSI KAR NAGYSZOMBATBAN
Van Swieten és a nagyszombati orvosi fakultás megalapítása (Schultheisz Emil) Õfelsége, Mária Terézia megújítja a Pázmány Egyetemet és Orvosi Karral egészíti ki (Fejér György – Linzbauer Xavér Ferenc alapján ford.: Magyar László András) Linzbauer Xavér Ferencrõl (Magyar László András) A nagyszombati orvosi kar megindulásáról (Gyõry Tibor) Az orvosi tudományok õstelepítõi hazánkban (Fináczy Ernõ) Rupp N. János visszaemlékezése az orvosi kar nagyszombati idõszakára A Nagyszombati Egyetem statútumai: az Orvoskar (1771) (Linzbauer Xavér Ferenc alapján ford.: Magyar László András) Az orvosi kar statútumai (1773) (Linzbauer Xavér Ferenc alapján ford.: Magyar László András) Az 1773-as tanulmányi év kezdete az orvoskaron (Linzbauer Xavér Ferenc alapján ford.: Magyar László András) 1774-tõl valamennyi tanszéki professzori állást meg kell pályáztatni (Linzbauer Xavér Ferenc alapján ford.: Magyar László András) A Mária Terézia által kegyesen meghatározott tanári fizetések (Fejér György alapján ford.: Magyar László András)
444
444
Rendelet az orvosi, sebészi és bábavizsgákról (1774) (Linzbauer Xavér Ferenc alapján ford.: Magyar László András) Fekete György és Ürményi József kérései és javaslatai a nagyszombati egyetem bõvítésére vonatkozóan (1774) (Ford.: Magyar László András) TANSZÉKEK ÉS PROFESSZOROK
Az orvoskari tanárokról (Ford.: Magyar László András) A belorvostan tanítása a nagyszombati egyetemen. Schoretics Mihály elõadásai (Schultheisz Emil) Gyászbeszéd, amelyet Michael Shoreticsnek, a gyakorlati orvostan professzorának, a Pesti Tudományegyetem által celebrált gyászszertartása alkalmából tartott Wenceslaus Trnka de Krzowitz, a Szent Római Birodalom lovagja, a patológia nyilvános és rendes tanár (Ford.: Magyar László András) Az orvosi kar elsõ anatómia tanára: Trnka Vencel (Schultheisz Emil) Az élettan elsõ tanára: Prandt Ádám Ignác (Schultheisz Emil) A kémia és botanika tanára: Winterl Jakab József (Schultheisz Emil) A nagyhírû sebésztanár, Plenk József Jakab (Schultheisz Emil) Plenk József Jakab: Az anatómia alapvonalai elõadásokhoz való használatra. Elõszó (1775) (Ford.: Magyar László András) Plenk József Jakab: A bõrbetegségek tana osztályok, nemek és fajták szerint. Elõszó (1777) (Ford.: Schultheisz Emil) Plenk József Jakab: Elõszó a Materia Chirurgica 1777-es kiadásához (Ford.: Magyar László András) Plenk József Jakab: A gyakorlati sebésztudomány tantételei. Elõszó (1780) (Ford.: Schultheisz Emil) Plenk József Jakab: Sebészeti gyógyszertan (1780) (Ford.: Magyar László András) Plenk József Jakab tanítása a nemibetegségekrõl. Elõszó (1787) (Ford.: Schultheisz Emil) Plenk József Jakab: A törvényszéki orvostan alapjai. Elõszó (1793) (Ford.: Schultheisz Emil) Beszéd az elhunyt császári-királyi tanácsos és professzor, a nemes Joseph Jacob von Plenk emlékünnepélye alkalmából, melyet Ferdinand Joseph Zimmermann doktor, császári-királyi tanácsos és professzor tartott (Ford.: Magyar László András) Gyógyszerészképzés a nagyszombati egyetemen (Perényi Frigyes) AZ ORVOSI FAKULTÁS HALLGATÓI
A nagyszombati orvostudományi kar hallgatói (Duka Zólyomi Norbert) Rendelet az orvosdoktorátus vallási különbségek nélküli megadásáról (1772) (Linzbauer Xavér Ferenc alapján ford.: Magyar László András) Orvosdoktori ügyekben a Bécsi Egyetem szabályainak kötelezõ betartásáról (Linzbauer Xavér Ferenc alapján ford.: Magyar László András) Az egyetemi doktori vizsgák és az egyéb vizsgák díjai 1775-tõl (Linzbauer Xavér Ferenc alapján ford.: Magyar László András) A Nagyszombatban orvosi disszertációjukat megvédõ személyek (Dörnyei Sándor) Reineggs Jakab, az orvosi kar elsõ „sub auspiciis” doktora (Schultheisz Emil – Tardy Lajos) Az orvosi kar neves promoveáltja, Fuker Frigyes Jakab (Schultheisz Emil)
445
445
AZ ORVOSI KAR ÁTHELYEZÉSE BUDÁRA
Diákdal az egyetem Budára költözésekor (Ford.: Magyar László András) A nagyszombati egyetem újjászervezésének szükségességérõl (1777) (Fináczy Ernõ) Az orvosi kar Budára helyezése (Gyõry Tibor) A Budai Királyi Tudományegyetem avatása (Linzbauer Xavér Ferenc alapján ford.: Magyar László András) Az 1780. március 25-én kelt Diploma Inaugurale (Ford.: Papp József) Az orvosi oktatás koordinálása. – Az orvosok kiválasztása és a természettan alaposabb mûvelése (1784) (Linzbauer Xavér Ferenc alapján ford.: Magyar László András)
* Schultheisz Emil: Fejezetek az orvosi mûvelõdés történetébõl. Az elõszót írta: Sótonyi Péter. Sajtó alá rendezte: Gazda István. Magyar Tudománytörténeti Intézet. Piliscsaba, 2006. 416 p. Az ismertetendõ mû hiánypótló tanulmánykötet. Hiánypótló azért, mert még mindig hiányzik az orvostudomány, az orvoslás, valamint az egészségügyi ellátás történetének átfogó, magyar nyelvû összefoglalója. Az ismertetendõ mû ezt a hiányt részben pótolja, részben hangsúlyozza. Hiánypótló azért is, mert a napjaink technicizáló és egzakt természettudományos irányba forduló orvosi gondolkodását mûvelõket e mû arra készteti, hogy újra gondolják át a filozófiai gondolkodás és az orvoslás közös mûvészetének jelentõségét, amely az emberek egészségének megtartása, baj esetén annak idõbeni felismerése, a lehetõ legeredményesebb gyógyítása, gondozása, rehabilitálása következetes megvalósítását egységes szemléletben teszi lehetõvé. A tanulmánykötet hét fejezetben foglalja össze a jeles szerzõ tanulmányait. Az orvostörténet-írásról szóló fejezet a már fent jelzett eszmefuttatás, az orvostudomány és az orvoslás történeti kutatásának jelentõségét és egyetemi oktatásának fontosságát hangsúlyozza. Felvázolja az adatok rögzítése mellett a tudomány fejlõdéstörténetének és az adatok mögötti gondolkodás, oknyomozás, valamint a felhasználható örökség ismertetésének fontosságát. Állást foglal abban a kérdésben, hogy az orvoslás története arra tanít minket, mai gyakorló orvosokat, hogy megszerzett tudásunk gyakorlása nem pusztán alkalmazott tudomány, hanem mûvészet, amit mindig az ember érdekében kell alkalmazni. „A mesterek és tanítványok” fejezet kilenc tanulmányt foglal magában, „A kolostori medicina és a természettudományok alakulása a középkorban”-tól „A fiziológiai irodalmunk kezdete Rácz Sámuel”-ig spektrumban. E tanulmányokból megtudhatjuk, hogyan alakult a medicina az empirikus megfigyelések, valamint a filozófiai ismeretek ötvözésével, fõleg a 17–18. században, képet kapunk arról, milyen volt a Bécsi Egyetem 446
446
orvosképzése Van Swieten korszakában, igen érdekes a „Közegészségügyi államorvostani irodalom a felvilágosodás körében” címû tanulmány, amely felhívja a figyelmet a törvényszéki és államorvostanban akkoriban nemzetközileg elismert, de hazánkban mellõzött és még ma sem ismert Huszty Zakariás Teofil tevékenységére. A könyv következõ fejezete: „Híres könyvek, híres kéziratok”, tizenkilenc klasszikus, az orvostudomány története szempontjából alapvetõ mû 20. századi értékelése. Közülük irodalmi ritkaságra hívja fel a figyelmet a „Késõ középkori orvosi kézirat fragmentum” címû. Igen tanulságos a filozófus René Descartes: „Tractatus de homine” mûvének orvosi elemzése is. „A magyar medicina klasszikus századaiból” fejezet hét tanulmánya képet ad a hazai orvostudomány kezdeteirõl, a magyarországi járványok történetérõl, a bányaorvostan hazai kezdeményezéseirõl. Schultheisz professzor felkutatta a hazai fellelhetõ legrégibb recepteket is. Így a 15. század végérõl való fogfájás ellen való orvosság leírását, majd egy három évtizeddel késõbbi sérv elleni kenõcsöt, és a 17. század elejérõl származó görcsoldó fürdõ összetételét is megadja. Képet kapunk e fejezet tanulmányai között a hadi egészségügy helyzetérõl Buda visszafoglalása idejébõl, és egy 18. századi magyar orvos-természettudományi folyóirat kiadásának tervérõl is. A tanulmánykötet következõ fejezete a „Kapcsolatok és irányzatok” címet viseli. E fejezetben a szerzõ tizenkilenc tanulmányt közöl, és bemutatja, hogy a 16., 18. század során Magyarországról származó orvosok, illetve Magyarországon mûködõ orvosok milyen tevékenysége hagyott nyomot az orvostudomány hazai és nemzetközi történetében. „A mûvészek és orvosok” fejezet bevezetõ tanulmánya újra állást foglal amellett, hogy az orvostudomány és a különbözõ mûvészetek gyakorlása azonos tõbõl fakad, mindkettõ támaszkodik az alkalmazó objektív ismeretei mellett az individuális szubjektum ítéleteire, megérzéseire. A fejezet többi tanulmánya között kiemelkedõ mûvészek, mint Händel, Haydn, Mozart és Goya betegségeinek patográfiái is megtalálhatók, amelyek a történelmi tények mellett a szerzõ széles körû belgyógyászati ismereteit is tükrözik, de megtudhatjuk ebbõl a fejezetbõl azt is, hogy a kiváló író, Schiller, hányszor próbálkozott – fõleg a lélek megbetegedéseivel kapcsolatos diszszertációkkal – elnyerni az orvosi tanulmányok abszolutóriumát. A fejezetbõl a detektívtörténetek kialakulásában szerepet játszó 19. századi orvosok közül a Sherlock Holmes-t megalkotó orvos, Arthur Conan Doyle élettörténetét és általában a detektívsztorik orvostörténeti vonatkozásait is megismerhetjük. E tanulmány elolvasása talán magyarázatot ad arra is, hogy miért népszerûek napjainkban is a detektívtörténetek között az orvos szereplõk, illetve e történetekben az orvosi mûködés helyszínei közül a kórházak. 447
447
Mindenkinek, aki orvosnak készül, és mindenkinek, aki akár elméleti, akár gyakorlati orvostudományt mûvel, hasznára szolgálhat ez a tanulmánykötet, mivel arról próbál keresztmetszeti képet adni, hogy honnan, hogyan, hová indult és tart ma is az emberek egészségét megtartani kívánó, illetve annak visszaadására törekvõ orvosi tudomány. Simon Tamás A FENTI KÖTET FEJEZETCÍMEI AZ ORVOSTÖRTÉNET-ÍRÁSRÓL
De medicohistoriographia avagy az orvostörténelem szükségességérõl MESTEREK ÉS TANÍTVÁNYOK
A kolostori medicina és a természettudományok alakulása a középkorban A scholaristól a doctorig A historia naturalistól a biológiáig – a természetismeret tantárggyá alakulása Peregrináció és emigráció A bécsi egyetem Ausztria és Magyarország medicinájának történetéhez Az Institutum Medico-Chirurgicum Josephinum Közegészségügyi–államorvostani irodalom a felvilágosodás korában Fiziológiai irodalmunk kezdete – Rácz Sámuel HÍRES KÖNYVEK, HÍRES KÉZIRATOK
Az orvostudomány nagyjainak könyveirõl A Hippokratesi Gyûjtemény A Corpus Medicorum Syriacum A Corpus Galenicum Abulcasis sebészeti mûve Ibn Szína (Avicenna) lélektana Egy orvosi tanköltemény, a salernói ’Regimen sanitatis’ Késõközépkori orvosi kéziratfragmentum Cornelius Agrippa Leonhardus Fuchsius Carolus Clusius Atrebatis Juan Huarte könyve a tehetségrõl René Descartes: Tractatus de homine Jan Swammerdam munkái Carolus Linnaeus, medicus et botanicus A felvilágosodás könyvei Magyarországon Auenbrugger Inventum Novuma Carl Gustav Carus mûvei Bibliofil orvosok
448
448
A MAGYAR MEDICINA KLASSZIKUS SZÁZADAIBÓL
Orvoslásunk a kezdetektõl 1769-ig Magyarországi járványok történetébõl A bányaorvostan kezdetei A legrégibb magyar nyelvû orvosi vény Testi Orvosságok Könyve Hadegészségügyünk helyzete Buda visszafoglalása idején Magyar orvos-természettudományi folyóirat kiadásának terve a XVIII. századból KAPCSOLATOK ÉS IRÁNYZATOK
Olasz orvosok Magyarországon a XVI. század végéig A lengyel–magyar orvosi kapcsolatok a reneszánsz idején Rotterdami Erasmus és magyar orvosa Theophrastus Bombastus ab Hohenheim dictus Paracelsus Antonius Gazius Vadianus, az orvos és humanista Purkircher György A két Dee és Magyarország Bánfihunyadi János az újabb adatok tükrében Jeszenszky (Jessenius) János Christoph Wilhelm Hufeland, medicus et praeceptor populi Georg Ernst Stahl és magyar követõi Egy magyar karanténorvos a XVIII. században Kereszturi Ferenc és a medicina Oroszországban Széky János Károly és a késõi vitalizmus Segner János András Mesmer és a mesmerizmus Richard Bright, egy angol orvos Magyarországon Josephus Hyrtl, anatomiae professor ordinarius MÛVÉSZEK ÉS ORVOSOK
Mûvészet és medicina Georg Friedrich Händel betegsége Haydn és az orvosok Mozart betegsége és halála Goya betegsége Schiller mint orvos Pitavaltól Conan Doyle-ig ZÁRSZÓ HELYETT
Mirõl írnak az orvostörténészek ma?
*
449
449
Emil Schultheisz: Kunst und Heilkunst. Medizinhistorische Fragmente. Hrsg.: S. Gazda. Institut für Geschichte der Ungarischen Wissenschaften. Piliscsaba, 2007. 280 p. Az orvostörténelem látszólag egyetlen tudományág, a gyógyítás tudományának története. Csakhogy a medicina sosem volt csupán tudomány – ars volt, tekhné, vagy Kunst a szó eredeti értelmében, olyan mesterség vagy mûvészet, amelyben a gyógyító gyakorlat és a gyógyítás elméleti háttere, filozófiája egyaránt fontos szerepet játszott – és játszik ma is. Az orvosoknak az ókortól fogva elsõrendû törekvése ugyan, hogy tekhnéjüket ars mechanikából ars liberalisszá emeljék, minthogy azonban az, amivel nap mint nap foglalkoznak, nagyon is testi valóság, a hivatás kettõs kötése, az anyag legsötétebb, dionüszoszi mélységeivel és a szellem apollóni fényével való kapcsolata, mindmáig fennmaradt, sõt manapság a mérleg nyelve ismét egyre inkább az mesterség anyagi-mechanikus oldala felé billen. Mindig is akadtak azonban orvosok, akik önmagukat elsõsorban filozófusoknak és csak másodsorban mesterembereknek tekintették, és mindig közülük kerültek ki azok is, akiknek figyelme hivatásuk múltja és a múltra irányuló figyelemmel szoros összefüggésben, szellemi aspektusa felé fordult. Az orvostörténelem lényege ugyanis, véleményem szerint, az orvoslás szabad emberhez méltó, vagyis liberalis, filozófiai aspektusainak kutatása. S ebbõl a szempontból lényegtelen, mi a vizsgálódás, a kutakodás tárgya: proszópográfia-e, szociológia, tárgytörténet, intézménytörténet, a materia medica, avagy az egészségügyi törvények históriája. Hiszen az igazi orvostörténész figyelmének középpontjában valójában sosem a vizsgált tárgy áll: az csupán közvetítõ, médium, amelyen át az élet legfontosabb kérdéseire kereshetõ válasz: miként létesül, hogyan mûködik a világ és benne miként létesülünk, hogyan mûködünk mi, emberek. Schultheisz Emil ebben a kötetében az utolsó 50 évben idegen nyelven, angolul, németül, franciául, olaszul írott s kiadott cikkeibõl, elõadásaiból ad közre, 31 tanulmányból álló válogatást. A kötet írásai – és erre a szerzõ, elõszavában maga is felhívja figyelmünket – sem tartalmi sem formai tekintetben nem egységesek, még a könyv hét fejezetébe is nehezen rendezhetõk. Hiszen olvashatunk itt biográfiákat, a reneszánsz vagy a felvilágosodás gondolatvilágáról szóló körültekintõ eszmefuttatásokat, oktatástörténeti elemzéseket, terápiatörténeti analíziseket vagy éppen szövegkritikai tanulmányokat egyaránt. Ám mint azt korábban már említettem, a kutatás tárgya mindig másodlagos marad: a lényeges csupán a kutató szelleme, szemlélete, attitûdje. Márpedig ezek az írások egytõl-egyig annak bizonyítására törekszenek, hogy az orvostörténelem elsõ látszatra mellékesnek tûnõ tárgyaiból is kibontható valami általános érvényû, olyasmi, aminek segítségével viselkedésünk, gondolatvilágunk, gondolkodásmódunk, vagyis emberi mivoltunk jobban és teljesebben megért450
450
hetõ. A szerzõ figyelme nem véletlenül irányul elsõsorban azokra a korszakokra, a reneszánszra és a felvilágosodásra, illetve e korszakok elõzményeire, amelyekben az orvosi gondolkodás nem csupán mesterségbeli problémák megoldására, egyes tünetcsoportok kezelésére, adatok halmozására, hanem szintézisre, a szakma határain túlmutató tanulságok levonására, tehát – talán olykor túlságosan is féktelenül – igazi szellemi kalandra törekedett. A szerzõhöz nem véletlenül állnak olyan alkotók a legközelebb – Albicus, Vadianus, Picus, Abraham Vater, Zsámboky János, Joannes Antonius Cassoviensis és mások – akik nem csupán orvosok (hiszen a valódi orvos nem csupán orvos!), hanem koruk tükrei és értelmezõi, sõt olykor formálói is voltak. Schultheisz professzor szemléletére azonban nem csupán a medicinának ez a szinte kozmikus kiterjesztése jellemzõ. Ha ugyanis az orvostudomány gondolatvilága általános érvényû és a szó szoros értelmében határtalan, az orvostörténész legfontosabb feladata kétség kívül a medicina külsõ és belsõ kommunikációjának bemutatása és elemzése. Ez a kommunikáció számtalan formát ölthet. Megtestesülhet könyvekben, emberekben, peregrinálókban és oktatókban-szervezõkben, a nemzetek közti kapcsolatok, vagy éppen eszmék vándorlásának történetében. E tanulmányok olvastán gyakran támad az a benyomásunk – és ezt az impressziónkat a szerzõ olykor saját szavaival is megerõsíti – mintha az orvostudomány, illetve a mûveltség matériája éppen ez a párbeszéd lenne, s mintha a tudomány sem lenne egyéb emberek és könyvek párbeszédénél, vagyis emberi viszonynál. A „határtalan medicina” és a „kultúraformáló párbeszéd” mellett a harmadik vezérfonala e kötetnek a nevelés, az oktatás. Érdekes módon, ám korántsem véletlenül, a kötet írásainak zömében valamilyen módon szó kell essék az oktatás történetérõl, hiszen éppen az imént említett párbeszéd segítségével válik a medicina világnevelõ eszközzé és kapcsolódik össze a tudás átadásának humanista vágyával és szent kényszerével – ami egyébiránt a szerzõre is oly jellemzõ, lényével oly rokon vonás. A szerzõ által sugallt, és mélyen átérzett orvostörténet-szemlélet szerint tehát e diszciplína lényege a kapcsolatokban, a tradícióban és a gondolkodásban, leginkább pedig a kat’exokhén gondolkodásban, a medicinát meghaladó, ám arra a hétköznapi gyakorlatban is szüntelenül visszaható filozófiában rejlik. A Kunst und Heilkunst orvostörténeti jelentõségét ezért – összefoglalva az eddigieket – magam abban látom, hogy mondanivalója és tárgya pontosan megfelel az orvostörténet lényegének: az általános érvényû gondolatnak, a tradíciót fenntartó tanításnak és a kultúrát formáló párbeszédnek. Az pedig, hogy e remek és különbözõségükben is olyannyira összhangban álló tanulmányokat ezúttal az európai olvasó is megismerheti, nem csupán a hasonló nyelvi-gondolati színvonalú munkákban saj451
451
nos nem túl gazdag magyar orvostörténet-írásnak hozhat dicsõséget és elismerést, hanem a helyes irányt keresõ, és e tekintetben manapság kissé tanácstalannak tûnõ nemzetközi orvostörténeti kutatásnak is kétség kívül hasznára válhat. Magyar László András * Emil Schultheisz: Kunst und Heilkunst. Medizinhistorische Fragmente. Hrsg.: S. Gazda. Institut für Geschichte der Ungarischen Wissenschaften. Piliscsaba, 2007. 280 p. Az episztemológia tanítása szerint minden tudomány fejlõdésének elmaradhatatlan velejárója az ismeretek túlhalmozódása következtében kialakuló krízis. Az orvostudomány fejlõdése azonban – sajátos módon – nem immanens, hanem betegségek idéznek elõ krízist: ezek leküzdése az a kényszerítõ erõ, amely a fejlõdést motiválja. Az orvostudomány történetében ezért a mikor (quando), kicsoda (quis) és hogyan (quo modo) után különösen a miért (quare) megválaszolására kell külön figyelmet fordítanunk. Sokan igyekeznek megfejteni pl. az európai civilizáció nagyszerû felemelkedésének és uralomra jutásának titkát. A történészek a királyok és háborúk-, a filozófia-történészek a keresztény kultúra szellemi és erkölcsi hatása-, a tudomány-, a mûvészet-, a technika-, a közgazdaságtan-, a társadalom- és politika történetírói ugyancsak mind a maguk szakmai ismeretei alapján és saját felfogásuk szerint magyarázzák ezt a jelenséget, eközben keveset, vagy egyáltalán nem foglalkoznak a betegségek, közöttük a járványosan terjedõ és tömegesen pusztító fertõzõ betegségek-, ill. az azok ellen küzdõ orvostudomány történelemformáló jelentõségével. Az orvostudomány fejlõdése ugyanis sem az idõben egymást követõ évezredek, évszázadok-, sem a történelmi események rendjéhez nem igazodik. Az orvostudomány speciális szakágazatai eszmetörténeti fejlõdésének bemutatása ezért – a regényes mûfajt ezúttal figyelmen kívül hagyva – témacsoportok szerinti autonóm periodizációt és külön-külön monografikus feldolgozást igényel. Schultheisz Emil: „Kunst und Heilkunst” c. könyve az európai civilizáció fejlõdéstörténetének azt a korszakát tárja az olvasó elé, amelyben a középkor Égre tekintõ spirituális világnézete a Földre terelõdött és humanistává, azaz ember-központúvá vált. A betegségek elleni küzdelemben ekkor lépett a misztikus csodavárás helyére a tudományos szemlélet és gondolkodásmód.. A paradigmaváltás okát a szerzõ az orvostörténész szemével vizsgálja. Az itt ismertetett monográfia – az orvostörténet-írás forráskritikai módszerét használva – elemzi és értékeli a kötet címében megadott témakört. A Budapesti Tudományegyetemi Könyvtár Középkori Kézirattárában 452
452
ugyanis a szerzõ 1959-ben mindaddig ismeretlen, a késõ középkor pestis-irodalmának értékes példányainak bizonyult kéziratokat fedezett fel. Szerzõjük Sigismundus Albicus (1360–1427), a kor igényeinek megfelelõen a teológia és a medicina doktora, volt prágai érsek, Wenceszláv cseh-, majd Zsigmond magyar király és német-római császár udvari orvosa, egyetemi tanár, a „Bambergi kézirat” híres „poema pesticumának” szerzõje. A kéziratok eredetiségét Schultheisz a Bázel, Bécs, Berlin, Krakkó, Lipcse, London, München, Prága, Wroc³aw könyvtáraiban õrzött Albicus-kéziratokkal egybevetve igazolta. Kiderült, hogy a megfelelõ szakmai felkészültség ezúttal is sikert hozott a klasszikus és modern nyelvekben, valamint a filozófia történetében egyaránt imponálóan tájékozott kutatónak. Ennek köszönhetõ, hogy nem csupán a késõ középkor pestis-irodalmának értékes példányaira bukkant; nem csupán magát kötelezte el életre szólóan a közép-, és reneszánszkori orvosi kéziratok tanulmányozásával, hanem árnyaltabbá tette Arnoldus Villanovanus salernói „Regimen sanitatisról” hirdetett nézeteinek megítélését és – nem utolsó sorban – új megvilágításba helyezte Luxemburgi Zsigmondnak a történelmünkben Mátyás király fénye által elhomályosított emlékét. Zsigmondról megemlékezve felidézi, hogy budai palotájában összegyûjtötte az akkori Európa legkiválóbb orvosait, köztük a fentebb említett Albicust is. Félszáz éven át tartó uralma, a „Zsigmond kor” hazánkban és egész Európában a humanizmusnak egyetemtörténeti, könyvtártörténeti és orvostörténeti szempontból egyaránt fényes korszaka. A késõ középkor pestis-irodalmának felsorolása után megismerjük azok szerzõit, Luxemburgi Zsigmond király és császár udvari orvosait, a késõ-középkori orvoslás helyzetét Magyarországon, a középkori magyar egyetemeket, Rotterdami Erasmus magyar orvosát. A kor tudós – többnyire klérikus – orvosainak felsorolása – köztük a híres magyar Sambucusnak méltatása – alapján az olvasó megállapíthatja, hogy az orvos ez idõszakban is a legmûveltebb tudósnak számított a civilizált országokban. Uralkodók – köztük Zsigmond – diplomáciai követségbe is széleskörû nyelvismerettel rendelkezõ orvosokat küldtek. Szerzõnk könyvében – orvos-humanisták és humanista orvosok ismertetése, majd a késõ középkor pestis irodalmának feldolgozása kapcsán – bemutatja az egyetemek, az orvoslás és orvostudomány helyzetét a késõ középkori Magyarországon. Az orvosi psychológia egyik úttörõjének:, a XVI. században élt Juan Huartes-nek mûködését ismertetve értékeli az orvostudománynak, valamint egyes orvostudósoknak a tudományok eszmetörténeti fejlõdésére gyakorolt hatását; felidézi Antonius Gaziusnak (1461–1530) a gerontológia és geriatria története jelentõs alakjának emlékét. A humanizmus korának filozófiai stúdiumait elemezõ értekezések alapján leszögezhetjük, hogy nem az emberiség értelmi képességei fejlõdtek az évszázadok folyamán; nem az ismeretek halmozódása-, nem is a tudósok rivalizációja vitte elõre 453
453
az orvostudományt, hanem az Európában mintegy 25 millió áldozatot követelõ „fekete halál”: a pestis volt az a hatalmas erõ, amely a XVI. század utolsó harmadáig folyamatosan pusztítva krízis helyzetet teremtett és az orvostudományban paradigmaváltást kényszerített ki. Cusanus (1401– 1464), valamint Pico della Mirandola (1463–1494) herceg, firenzei humanista, akinek a misztikum volt az éltetõ eleme, még megkísérelte összeegyeztetni a vallás tanításait korának forrongó filozófiai nézeteivel, de utóbbi maga vált eretnekké. Olvashatunk a híres Conrad Celtis humanistaként nevet szerzett tanítványának, a Szent Gallen-i Vadianus orvosdoktornak magyarországi utazásairól; a reneszánsz korának orvos-diplomatáiról, Zsámboky János (Sambucus) német kapcsolatairól, a humanizmus korának filozófiai tanításairól. A kora-középkortól a felvilágosodásig terjedõ idõszak orvosképzésének helyzetét elemezve, világossá válik, hogy a vizsgált kor az orvostudomány történetében a skolasztika tanításait háttérbe szorító, az európai orvostudomány alapeszméjévé váló anatómiai gondolkodásmód megjelenésének idõszaka. Az „anatómiai gondolat” szilárd természettudományos alapjaira épült fejlõdés hozta meg Európa számára a járványosan pusztító, mint késõbb kiderült: fertõzõ eredetû betegségek elleni specifikus védekezés lehetõségét és módszereit és vezetett az európai civilizáció élre töréséhez. Ennek a fejlõdésnek voltak úttörõi és elõrevivõi azok az orvosok, akik a járványosan terjedõ és tömegesen pusztító betegségek okozta krízis-helyzetekbõl kivezetõ utat megmutatták és a védekezés módszereit kidolgozták. A spekulatív filozófia hatalmát ugyanis az Európában tomboló pestis után véglegesen az 1495 óta tomboló syphilis, majd a XVI–XVIII. században a haláloki statisztika adatainak élére kerülõ fekete himlõ törte meg. Végsõ soron a reformáció terjedése is ugyanezen okokra vezethetõ vissza. Paracelsus (1493–1541) tanítása szerint „ha egy orvos nem filozófus, úgy nem is orvos”, ugyanakkor õt – a syphilis és más betegségek elleni gyógyszeres kezelés terén elért sikerei alapján – már a „gyógyszertan reformátoraként” tartja számon az orvostörténelem. Az orvostudományban az iatrobotanika, iatrokémia, majd Boerhaave (1668–1738) fellépése jellemzik a kort. A hazai viszonyokat olvasva az orvosi magániskolát fenntartó késmárki Fischer Dániel (1695–1746) mûködésének, majd Boerhaave kitûnõ magyar tanítványa, Gyöngyössi Pál (1707–?) – II. Katalin orosz cárnõ udvari orvosa – fényes pályafutásának ismertetése köti le figyelmünket. Ezek után nem éri váratlanul az olvasót annak felismerése, hogy a himlõ elõidézte krízis-helyzetbõl sem a spekulatív elméleteket gyártó filozófus orvosok-, hanem a vakcináció felfedezésével és bevezetésével a járvány leküzdését lehetõvé tevõ praktikus Jenner mutatta meg a kivezetõ utat. Jenner (1749–1823) eredetileg sebészmesterséget tanult a híres John Hunter mellett, amikor a Londonban tomboló és a lakósság mintegy20 454
454
%-át megbetegítõ himlõjárvány alkalmával – a legenda szerint – a piacon járva figyelt fel egy fiatal tejeskofa szavaira: „I shall never have smallpox for I have had cowpox; I shall never have an ugly pockmarked face”. Amikor az ellesett szavakról beszámolt mesterének, Hunter azt válaszolta: ez csupán hipotézis; bizonyítsd be! Ekkor lépett a teoretikus alapokon álló spekulatív filozófia könnyen dogmává merevedõ tézisei helyére a kutatást kikényszerítõ hipotézis. E kor hazai orvostudományának és orvosképzésének helyzetét a német és angol viszonyokkal egybevetve bemutató fejezet az „összehasonlító orvostörténelem” szempontjából is kellõ súllyal méltatja a magyar Weszprémi István XVIII. században végzett pestis elleni védõoltási kísérleteinek jelentõségét. Járványok tombolása vezetett a XVIII. századi felvilágosodás korában – hazánkban Huszty Teofil Zakariás (1754–1803) mûködésének köszönhetõen – az orvosrendészet, államorvostan, majd az ebbõl kifejlõdõ közegészségtan kialakulásához A magyar–olasz, magyar–angol és magyar–osztrák orvosi kapcsolatok áttekintése után, könyvének záró fejezetében Schultheisz – mint az oknyomozó történetírás minden igényét kielégítõ könyvének címe mutatja – az ókor „isteni”-, a középkor „csodatevõ”-, a humanizmus „filozófus”-, az újkor „kutató” orvosa után az alkotómûvész-orvosban keresi a választ. Így találjuk meg legújabb korunkban is a orvostudományban szorgos kutatók kísérletsorozatok fáradságos munkájával elért eredményei mellett az orvostudomány géniuszainak agyából a „Múzsák csókjának” köszönhetõen kipattant, eredeti ötletnek köszönhetõ alkotómûvészi felismeréseket, amelyekkel Leonardo da Vincihez hasonlóan Vesalius, Harvey, Jenner, Semmelweis, Pasteur, Fodor, Fleming, Crick és Watson és mások az európai orvostudományt magasra- és általa az európai tudományt, kultúrát és mûvészeteket vezetõ pozícióba emelték. Az európai mûvelõdés egyik jelentõs korszaka eszmetörténeti fejlõdésének mélyreható forráskritikai elemzése útján a szerzõ azokat az okokat is feltárta, amelyek a tudományok, a mûvelõdés és a társadalom fejlõdését meghatározták. Az élõvilágot folyamatosan támadó és pusztító, a tudományok eszmetörténeti fejlõdésében a paradigmaváltást kikényszerítõ betegségek szerepének megvilágítása újból tanúsítja az orvostudomány történelemformáló jelentõségét. A címe után orvostörténeti témakörbe tartozó, hézagpótló értékû könyv forgatását – eredeti felfogása, élvezetes, ugyancsak eredeti német és angol nyelvû stílusa, bõséges szakirodalom-jegyzéke és jegyzet-apparátusa; nem kevésbé a kiadót dicsérõ szép kiállítása alapján – az orvosok, orvostörténészek mellett a történelem, a filozófia, valamint az egyetemes tudomány- és mûvelõdéstörténet kutatóinak figyelmébe melegen ajánlom. Karasszon Dénes 455
455
A FENTI KÖTET FEJEZETCÍMEI PARERGA MEDIAEVALIA ¨ DIE ALBICUS – HANDSCHRIFTEN
Über die Werke des Albicus Beitrag zur Pestliteratur des Spätmittelalters PARALIPOMENA INFIMAE MEDII AEVI ¨ ÄRZTE UND ARZTTUM DES SPÄTMITTELALTERS
Colcodei seu liber de peste des Bartholomaeus Squarcialupis de Plumbino Die Ärzte des Kaisers Siegmund aus dem Hause Luxemburg Spätmittelalterliche Medizin in Ungarn Mediaeval universities in Hungary with special relations to Cracow MEDICINA HUMANITATIS ¨ ÄRZTEHUMANISTEN UND HUMANISTENÄRZTE
Der ungarische Arzt des Erasmus – Joannes Antoninus Cassoviensis „Prüfung der Köpfe zu den Wissenschaften” Antonius Gazius und die humanistische Medizin Vadianus in Ungarn A physician-diplomat from the time of the renaissance Johannes Sambucus (Zsámboky) und seine deutschen Freunde STUDIUM PHILOSOPHIAE-STUDIA HUMANITATIS ¨ BILDUNG UND AUSBILDUNG
Giovanni Pico della Mirandolas Bedeutung für die Medizin Die Bedeutung der Philosophie des Giovanni Pico della Mirandola für die paracelsische Medizin Zur Geschichte des medizinischen Unterrichts in Ungarn vom frühen Mittelalter bis zur Aufklärung On the Beginnings of Quantitative Thinking in Medicine Studia humanitatis – studium philosophiae in der Ausbildung der Ärzte im Renaissance-Humanismus SAPERE AUDE ¨ MEDIZIN UND MEDIZINER DER AUFKLÄRUNG
Ein Wegbereiter der klinischen Medizin im 18. Jahrhundert Ein Vergessener Boerhaave – Schüler Ein Mediziner im Zeichen der Aufklärung Zur Geschichte der Pestinokulation im 18. Jahrhundert Literature on public health and state medicine in Hungary in the age of enlightenment VIA PATRUM ¨ DIE ZUSAMMENARBEIT
Medici Italiani in Ungheria fino al 1512
456
456
English–Hungarian medical relations in the XVI–XVII century Zur Geschichte der medizinischen Beziehungen zwischen Österreich und Ungarn ARS ET SCIENTIA ¨ BETRACHTUNGEN
Les Thermes de Pythie Liturgische Bücher als Medizinhistorische Quellen Kunst und Heilkunst Der ungarische Arzt Orlay und seine Beziehungen zu Goethe „Hin ist alle meine Kraft…” Medizin und die Tradition des Auslandstudiums
457
457
Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára orvostörténeti sorozata Sorozatszerkesztõ: Gazda István SCHULTHEISZ EMIL: FEJEZETEK AZ ORVOSI MÛVELÕDÉS TÖRTÉNETÉBÕL SCHULTHEISZ EMIL: AZ EURÓPAI ORVOSI OKTATÁS TÖRTÉNETÉBÕL SCHULTHEISZ EMIL – MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS: ORVOSKÉPZÉS A NAGYSZOMBATI EGYETEMEN (1769–1777) SCHULTHEISZ EMIL: KUNST UND HEILKUNST DITOR UT DITEM. TANULMÁNYOK SCHULTHEISZ EMIL PROFESSZOR 80. SZÜLETÉSNAPJÁRA BIRTALAN GYÕZÕ: KLASSZIKUSOK AZ ORVOSLÁSRÓL PATAKI JENÕ: AZ ERDÉLYI ORVOSLÁS KULTÚRTÖRTÉNETÉBÕL SZÁLLÁSI ÁRPÁD: MAGYAR ÍRÓK ORVOSAI GAZDA ISTVÁN (SZERK.): A MÚLT MAGYAR ORVOSTÖRTÉNÉSZEI DADAY ANDRÁS: KURIÓZUMOK AZ ORVOSTUDOMÁNY MAGYARORSZÁGI TÖRTÉNETÉBÕL DADAY ANDRÁS: ÚJABB KURIÓZUMOK AZ ORVOSTUDOMÁNY MAGYARORSZÁGI TÖRTÉNETÉBÕL DÖRNYEI SÁNDOR: A MAGYAR ORVOSTÖRTÉNETI IRODALOM 1715–1944 DÖRNYEI SÁNDOR: A MAGYAR GYÓGYSZERÉSZETTÖRTÉNETI IRODALOM 1944-IG V. MOLNÁR LÁSZLÓ: ÉLETUTAK TALÁLKOZÁSA, 1703–1848 A MAGYAR–LENGYEL TUDOMÁNYOS KAPCSOLATOK MÚLTJÁBÓL TAKÁTS LÁSZLÓ: A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC EGÉSZSÉGÜGYE WESZPRÉMI ISTVÁN (1723–1799) EMLÉKEZETE BALÁZS PÉTER: MÁRIA TERÉZIA 1770-ES EGÉSZSÉGÜGYI ALAPRENDELETE I–II. PACZOLAY GYULA: MAGYARORSZÁG ÉS ERDÉLY GYÓGYVÍZ-TÖRTÉNELMÉBÕL V. MOLNÁR LÁSZLÓ: ERNYEY JÓZSEF ÉLETMÛVE. GYÓGYSZERÉSZETTÖRTÉNET – MÛVELÕDÉSTÖRTÉNET VEKERDI LÁSZLÓ: A TUDOMÁNYNAK HÁZA VAGYON KAPRONCZAY KÁROLY (SZERK.): AZ 1848–49-ES SZABADSÁGHARC EGÉSZSÉGÜGYE ÉS HONVÉDORVOSAI I–II. SEMMELWEIS IGNÁC EMLÉKEZETE I–II. EGY HALHATATLAN ERDÉLYI TUDÓS, BOLYAI FARKAS (orvosi kutatásaival) EMLÉKKÖNYV AZ ORVOSI HETILAP ALAPÍTÁSÁNAK 150. ÉVFORDULÓJÁRA SZÁZHUSZONÖT ÉVE NYÍLT MEG A KOLOZSVÁRI TUDOMÁNYEGYETEM SZÁLLÁSI ÁRPÁD: FEICHTINGER SÁNDOR (1817–1907) DOKTOR NAPLÓJA LUKÁCS GÉZA – SZÁLLÁSI ÁRPÁD (SZERK.): 100 ÉVES A MAGYAR SEBÉSZ TÁRSASÁG ROMICS IMRE (FÕSZERK.): 85 ÉVES A SEMMELWEIS EGYETEM UROLÓGIAI KLINIKÁJA KAPRONCZAY KÁROLY (FÕSZERK.): AZ ’56-OS FORRADALOM EGÉSZSÉGÜGYE PACZOLAY GYULA: A MAGYAR KÉMIAI SZAKNYELV TÖRTÉNETÉBÕL (orvosi vonatkozásokkal) BECK MIHÁLY: THAN KÁROLY ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA KARASSZON DÉNES: A MAGYAR ÁLLATORVOSTUDOMÁNY KULTÚRTÖRTÉNETE I–II. NEMES CSABA: ORVOSTÖRTÉNELEM. AZ EGYETEMES ÉS A MAGYARORSZÁGI MEDICINA KULTÚRTÖRTÉNETI VONATKOZÁSAIVAL
458
458
