54–90. o. A magyar politikai nemzet koncepciója 1848–1849 után a magyar politikai elit legjobbjai (Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös József, Teleki László és Kemény Zsigmond) újragondolták a nemzeti–nemzetiségi kérdést. Miért? Egyrészt azért, mert 1848–49 eseményei után a magyar politikai elit java rádöbbent arra, hogy a magyarság katonailag gyenge, a nemzet sérülékeny, és az nem oldja meg a nemzetiségi kérdést, ha csak a liberális elveket érvényesítik (az egyéni szabadságjogokat és a jogegyenlőséget). Másrészt (még 1848-ban) a liptószentmiklósi szlovák, a karlócai szerb és a balázsfalvi román nemzeti gyűlések határozatai, a horvát szábor felségfelirata, az erdélyi szászok emlékirata és a fegyveres összecsapássá fajuló konfliktusok megmutatták azt, hogy igen nagy ellentétek vannak. Tehát váltani kellett, nem lehetett már a magyarosítás–magyarosodás addigi politikai gyakorlatát követni. Látták, hogy az nem járható út, ha azt propagálják, hogy Magyarországon a közélet minden szintjének nyelvévé a magyart tegyék, és emellett helyenként még akár a magánéleti nemzetiségi nyelvhasználatot is támadják. A kép azonban így nem teljes, mert a nemzetiségi kérdés újragondolása már a szabadságharc idején elkezdődött: 1. Kossuth tapogatózó tárgyalásai román és szerb politikusokkal. 2. Az 1849 nyarán, Szegeden elfogadott nemzetiségi törvény, amely már kompromisszumos volt, mert országgyűlési, közigazgatási és katonai nyelvként fenntartotta a magyart, de törvényhatósági, községi, iskolai és egyházi nyelvként engedélyezte nemzetiségi nyelvek használatát is. Az 1848–49 utáni évtizedekben természetesen a politikai elit nem minden tagja látott tisztán. Voltak olyanok is, akik továbbra is elvakult nacionalisták módjára gondolkoztak, nem gondolták újra a nemzetiségekhez és a Habsburg-házhoz fűződő magyar viszonyt. Szerencsére, amíg Eötvös és Deák nemzedéke és szelleme élt, addig ők nem kerülhettek igazán felszínre. A kiegyezés után azonban Deák politikailag egyre jobban kiábrándult, és a politikától fokozatosan visszavonult. Ezután szép lassan teret kaptak a hatalmi arroganciával és illúzióval eltelt, gyorsan meggazdagodó, mohó arisztokraták a politikában, akik már nem annyira akartak a nemzetiségekkel megegyezésre törekedni. De mi most még nézzük meg azt, hogy mit is gondoltak a magyar politikai elit gondolkodói 1849 után, hiszen legalább két évtizedig az ő elképzeléseik számítottak igazán. Ekkoriban két uralkodó, de egymástól élesen eltérő elmélet volt. Az egyik az emigrációban élők (Kossuth, gróf Teleki László és Klapka György) elmélete volt. A nemzetiségekkel való összefogást hirdette, és így az Ausztriával való szembenállást elfogadhatónak, akár elkerülhetetlennek tartotta. A nemzetiségi autonómia valamilyen formájának megvalósításán és a dunai konföderáció elgondolásán alapult ez az elmélet. Ide kapcsolható fontos dokumentumok: Kossuth Lajos 1851. évi kütahyai alkotmányterve és az 1862. évi Dunai Konföderációs tervezet. Szem előtt kell tartanunk, hogy a fent nevezett három személy véleménye bizonyos kérdésekben eltért egymástól, és voltak személyes konfliktusaik egymással. Teleki már 1849 elején úgy vélte, hogy Magyarországot csak a konföderáció mentheti meg, ezért a románokkal, a szerbekkel és a horvátokkal ki kellene egyezni. A kollektív nemzetiségi jogok és az autonómia gondolatai arra utaltak Telekinél, hogy az ország belső föderalizálására van szükség. Teleki szerint Európában egyik nép sem gyakorolhat szupremáciát a másik felett. A többi térségbeli nép mégis fel fogja ismerni, hogy e konföderáció élére a magyarság való a morális túlsúlya és értelmi élénksége miatt. Magyarország válna egy jövendő dunai konföderáció központjává. Ennek biztosítéka lenne, ha a magyar nyelvű magyar országgyűlésben a nemzetiségiek is részt vennének.
Kossuth Telekinél sokkal óvatosabb volt a területi autonómia és a konföderáció kérdésében. Sokkal inkább politikai kényszernek érezte azt, mintsem történelmi szükségszerűségnek. Kossuth vérbeli liberális nacionalista politikusként ragaszkodott az individuális jogokra épülő jogrendszerhez és a teljes magyar függetlenséghez és szuverenitáshoz. Ausztriával maximum a perszonális uniót tartotta volna elfogadhatónak, de azt is csak kényszer hatására. A konföderációt végül is elfogadta, de csak úgy, mint külpolitikai és katonai szükségszerűséget, mert ezt is a nemzeti szuverenitás részleges feladásának vélte. Ez rámutat arra a dilemmára, amivel a magyar politikai elitnek a kiegyezés előtt szembe kellett néznie: a teljes függetlenség és szuverenitás nem érhető el számunkra akkor sem, ha az osztrákokkal egyezünk ki, és akkor sem, ha a hazai nemzetiségekkel és a dunai államokkal. A magyar politikai elit nagyobb része úgy vélte, hogy Magyarország területi integritását sokkal inkább az biztosítaná, ha egy európai birodalommal, a Habsburgokkal történne meg a kiegyezés, nem pedig azokkal a nemzetiségekkel, akik igényt tartanak az ország egyes területeire. A közvélemény döntő többsége elfogadta azt a Deák Ferenc által képviselt álláspontot, hogy az ország továbbra is nagyhatalmak fenyegetettségében él, és hiába szövetkezne kis államokkal, mert ez a veszély nem múlna el teljesen akkor sem, sőt ezen új szövetségeseinkkel a belső súrlódások elkerülhetetlenek lennének, amelyek tovább rontanának a helyzeten. Ennek ellenére a közvélemény érzelmileg függetlenségpárti (így Kossuth-hívő) maradt. Kossuth még az 1860-as években is úgy vélte, hogy az lenne az ideális, ha Magyarország kivívná a függetlenségét, például egy külföldről támogatott forradalom révén. Ha ez megtörténne, akkor a nemzetiségeknek csak a jogegyenlőséget biztosítaná a magyar állam. Kossuth óvva intette Deákot a Habsburgokkal történő kiegyezéstől: „mi leszünk a fáklya, amelyen az osztrák sas megégettetik, – égve magunk is”. Később, személyes kudarcként és nemzeti tragédiaként élte meg a kiegyezést Kossuth. Hazaküldött leveleiben mindig lesújtó véleményt fogalmazott meg a magyar közállapotról, és reményvesztettségének adott hangot. A deáki reálpolitikai igazság (=elkerülhetetlen a kiegyezés az osztrák féllel) és a kossuthi történeti vízió és jövőbelátás (=erkölcsi szétmállás, háborúba sodródás és végül a Habsburgokkal együtt bekövetkező bukás vár hazánkra) dichotómiája jellemzi a kiegyezés történetírói megítélését. Kossuth a nemzetiségi kérdést az egyéni szabadságjogok, és azon belül is kiemelten az egyesülés szabadsága alapján kísérelte megoldani. Kütahyai alkotmánytervében írta, hogy a nemzetiségek ún. nemzeti egyletet alakíthatnának maguknak, amelyeknek az államhoz semmi közük, és az állam is csak annyit várna el tőlük, hogy üléseik nyilvánosak legyenek. Ezek a nemzeti egyletek saját belső szerkezetüket és vezetőiket tetszés szerint választhatnák meg, általában véve azonban kerületi egyletekre osztva működnének, e kerületi egyletek pedig községi egyletekből állnának. A nemzeti egyletek saját nemzetiségi érdekeiket minden lehetséges módon szolgálhatnák adott önkormányzati szabadságuk keretein belül. Kossuth hajlandónak mutatkozott arra is, hogy itt-ott kompromisszumot kössön. Pl. több ponton tágította a nemzetiségi nyelvhasználati jogokat (szemben 1848 előtti álláspontjával): a községek egymás közötti, a községek és a megyék, valamint a községek és a kormányzat közti levelezést többnyelvűvé tette volna azzal a megszorítással, hogy ha az adott levél, folyamodvány stb. nem magyar nyelvű, akkor magyar fordítást is csatolni kellene hozzá. Emellett Kossuth úgy vélte – és ez az igazi nóvum –, hogy a megyei gyűléseken használatos nyelvről többségi szavazással döntsenek, és a kisebbségben maradtak egymás között még azután is használhassák anyanyelvüket. Továbbá a megyében a nyelvtanítás tekintetében megszüntette volna a magyar nyelv kötelező oktatását, mert Kossuth lehetővé tette volna azt, hogy a megyei iskolákban minden olyan nyelvet tanulni lehessen, amely a megyében használatos, de egyiket se legyen kötelező tanulni.
2
A kütahyai alkotmányterv a képviselőház mellé létrehozta volna a szenátust, amelybe megyénként 2–2 szenátort küldene a megyegyűlés, ez pedig szintén kedvezne a nemzetiségi képviseletnek, pláne úgy, hogy a szenátorok saját anyanyelvüket is használhatták volna. Látható, hogy Kossuth a kütahyai alkotmánytervében már újragondolta a nemzetiségi kérdést, arra is hajlandó volt, hogy kompromisszumokat kössön, de emellett több kérdést is megválaszolatlanul hagyott (pl. hogyan működött volna a szenátus és a képviselőház folyamatos tolmácsolással?). Ezt a nemzetiségi koncepciót egészítették ki Kossuthnak a Dunai Konföderációról szóló, szintén vázlatos, korántsem ellentmondásos tézisei. Kossuth rendszeres formában sohasem fejtette ki ezzel kapcsolatban a gondolatait. Egy alkalommal Canini, egy olasz újságíró, beszélgetést folytatott vele – Klapka György azonos témájú tervezete kapcsán – a konföderáció lehetőségéről, s az erről készült emlékeztetőt Kossuth aláírta. Ezt az emlékeztetőt Hefy Ignác publikálta, Kossuth saját munkájának titulálva azt. Kossuth ezek után cikkekben igyekezett pontosítani az elméletén. Kossuth úgy vélte, hogy államot csak nemzetek hoznak létre, ebből kifolyólag, meg egyébként is minden szempontból, Erdély Magyarország része. A Dunai Konföderáció tervezetének publikált változatában az volt benne, hogy Magyarország és Erdély között uniónak kell megvalósulnia, de az eredeti, nem publikált változatban Kossuth tett egy nagy engedményt: ha akarják, szavazással is dönthetnek az erdélyiek Magyarországhoz tartozásukról, de az elszakadás esetén is legalább perszonális uniónak kellene fennállnia a két különvált ország között. Kossuth ezen megoldása hasonló ahhoz, amelyet a kütahyai alkotmánytervezetében használt, amelyben megengedő volt Horvátországgal kapcsolatban: társult országként vagy független országként is létezhetne, akarata szerint. Érdekes módon az utóbbit (független Horvátország) itt is kihagyta a publikált változatból. Egyes részeket tehát kihagyott a kütahyai alkotmányterv és a Dunai Konföderáció-tervezet publikált változataiból Kossuth, de ez nem azt jelentette, hogy azokat az elemeket visszavonta volna, pusztán reálpolitikusként gondolkozva nem akart mindent a nyilvánosság elé tárni. A Dunai Konföderáció tervezetében a szerbek kapcsán is hajlott a kompromisszumra, miszerint az általuk vegyítetlenül, egy tömbben lakott területen hajlandó lett volna elismerni egy Szerb Vajdaság létrejöttét. Báró Eötvös József, báró Kemény Zsigmond, gróf Andrássy Gyula és Deák Ferenc dolgozta ki a másik elméletet. Eszerint elsősorban Ausztriával kell kiegyezni, a nemzetiségi kérdés megoldása csak azután következhet. De még ennek a koncepciónak a képviselői sem gondolták, hogy vissza lehetne térni az 1848 előtti nyelvi-nemzeti kizárólagosságot képviselő politikához, ők is valamiféle kompromisszumra törekedtek a nemzetiségekkel. Az új magyar nemzeti eszme, az úgynevezett politikai nemzet koncepcióját legpontosabban az 1868. évi XLIV. törvénycikk preambuluma fogalmazta meg: „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan, egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”. Az eötvös–deáki politikai nemzet fogalmát úgy is felfoghatjuk, mint a történeti Magyarország területén élő magyarok és nemzetiségek egy új szintézisét. Ez a szintézisteremtés azonban kudarcba fulladt, valódi politikai közösségként sohasem működött. Vitatkozni csak arról lehet, hogy volt-e egyáltalán reális esély a megvalósulásra. Ehhez legelőször nézzük meg kialakulását, tehát a politikai nemzetfogalom megalapozását, ami javarészt Kemény Zsigmondhoz és Eötvös Józsefhez köthető. 1849 után a nemzetiségi kérdés súlyát, mélységét a magyar politikai elit körében leginkább báró Eötvös József ismerte fel, ő ugyanis ezt tartotta a legfontosabb megoldandó problémának. 3
A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra c. művében Eötvös a francia forradalom hármas jelszavát megváltoztatta: szabadság–egyenlőség–nemzetiség. Eötvös szerint a magyarság történeti hivatása a haladásért küzdő népek élbolyába tartozni, a nyugati civilizáció zászlóját hordani Európa keleti felében, a szabadság szellemét terjeszteni a régióban. Az 1860-as évek elején Eötvös még optimistán ítélte meg a magyarság kilátásait, az évtized végére az optimizmusa már jelentősen csökkent. Eötvös – úgy is, mint az emberi evolúcióban vakon hívő liberális gondolkodó, de úgy is, mint kultuszminiszter – a hazai nemzetiségek kulturális-oktatási színvonalának emeléséért szállt síkra, és mindezt minden hátsó szándék vagy lenézés nélkül tette. Eötvös írásaiban elsősorban a magyar politikai elitet próbálta meggyőzni arról, hogy a nemzetiségi eszme nem holmi rosszindulatú izgatók és lázítók műve, hanem az emberi haladás, vagyis az egyre nagyobb szabadság és egyenlőség felé vezető út szükségszerű és soron következő állomása, és reménytelen vállalkozás arra törekedni, hogy a különböző nemzetiségek elveszítsék egyéniségük öntudatát, és saját nemzeti létükért ne küzdjenek. Eötvös miközben a nemzetiségi kérdés jelentőségét és meghatározó voltát a jelenre és a közeljövőre vonatkozóan felismerte, addig hosszú távon, történeti távlatokban – és ez életművének egy nagy ellentmondása és tévedése – a nemzeti eszme fokozatos megszűnésével számolt. Az okok között sorolta fel a demokrácia térhódítását, a nagy államok fennállásának szükségességét, a közlekedés fejlődését és a civilizáció terjedését. Írásainak másik címzettje a hazai nemzetiségek vezetői, illetve a lassan formálódó nemzetiségi közvélemény voltak. Őket arról igyekezett meggyőzni, hogy a nagy állami keretek nem véletlenül alakultak ki, és csakis a Monarchia részét alkotó történeti Magyarország biztosíthatja számukra a nemzeti–nemzetiségi kifejlődés feltételeit, valamint az ehhez szükséges szabadságot. Ellenkező esetben elnyeli őket valamely nagyhatalom. Eötvös a nemzetiségek területi autonómiájával kapcsolatban azt írta, hogy az politikailag és gyakorlatilag is kivitelezhetetlen. Eötvös József hitte és remélte, hogy lehetséges a történeti Magyarország egyben tartása, valamint lehetséges a nemzetiségi elv érvényesülése és az állam harmonikus működése közötti egyensúlyt megtalálni. Úgy gondolta, hogy mindkettőt arányosan kell korlátozni, például az állam hatalmát az önkormányzatiság erősítésével és a helyi autonómiák bevezetésével. A báró azonban tévedett az ország sorsával kapcsolatban, nem számolt a nacionalizmus uralomra törő, irracionális oldalával. Eötvös a közös szabadság megteremtésével és a nemzetiségi igények teljes kielégítésével számolt, s számára csupán az volt a kérdés, hogy e két feltétel mellett lehetséges-e a Kárpát-medencében egy egységes nemzet kialakulása. Eötvösnek még nem volt magától értetődő a nem válasz. Mit értett Eötvös a nemzet fogalmán? Kossuthoz hasonlóan ő sem csak a nyelvben, származásban, és különösen nem bizonyos etnikai tulajdonságokban kereste a nemzet lényegét, hanem – és ebben már eltért Kossuthtól – a nemzetet úgy határozta meg, mint olyan „egyéniséget”, amely külön öntudattal bír, és szükségét érzi másoktól eltérő egyéniségét hangsúlyozni és érvényesíteni. Más szavakkal: olyan közösséget, amely rendelkezik a történeti múlt és a jelen helyzet által meghatározott közös érdekekkel és érzelmekkel, azaz valamiféle nemzeti összetartozás-tudattal. Eötvöst nem elégítette ki sem a francia (államközpontú), sem a német (nyelvi–kulturális) nemzetkoncepció. Ő Magyarország esetében az amerikaihoz és a svájcihoz hasonló megoldást akart (de nem föderális jelleggel). Hitt abban, hogy kialakulhat egy közös magyarországi – nem magyar! – eszmeiség. 4
Eötvös 1848–49 után már nem hitt a nyelvi-etnikai asszimilálás lehetőségében, végső célnak ezért az „egyes nemzetiségek szabad kifejlődését” tekintette. A szabad kifejlődést szerinte csak az erős európai hatalomként működő monarchia, plusz egy jól rendezett helyhatósági, önkormányzati szerkezet tehetné lehetővé. Gondolatmenetének lényeges összetevője az egyéni szabadságjogokra, és nem a területi autonómiára alapozott kibontakozás. Eötvös az 1865–1868-as országgyűlésen kidolgozta saját törvényjavaslatát a nemzetiségi kérdés kapcsán, amely 5 elvi pilléren nyugodott. 1. Mindent megadna a nemzetiségeknek, ami az ország „területi és politikai szétdarabolása és törvényes önállásának kockáztatása nélkül megoldható”. 2. Magyarország minden ajkú polgára csakis egy nemzetet, az egységes és oszthatatlan magyar nemzetet alkot. 3. Eötvös felsorolta azokat a népeket (magyar, szláv, román, német, szerb, orosz), amelyek „egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők”. 4. A nemzetiségi jogok biztosításáért korlátozni kell az államhatalmat az önkormányzatiság elvének javára. 5. A nemzetiségeknek nagyon fontos megyei törvényhatóságok is a népképviselet elve alapján fognak szerveződni. A törvénytervezet szerint a honpolgároknak jogukban áll a községhez, a megyei törvényhatósághoz és az államhatósághoz intézett beadványaikat a saját anyanyelvükön megfogalmazni. Mindenki az anyanyelvén szólalhat fel a községi és a törvényhatósági gyűléseken. Minden vallásfelekezetnek és nemzetiségnek jogában áll elemi, közép- és felsőfokú tanintézeteket felállítani, és az ott használt nyelvet meghatározni, de az állami tanintézetekben a tanítási nyelvet az oktatásügyi minisztérium határozza meg, habár köteles az abban a kerületben divatozó nyelvekre tekintettel lenni. A magyar nyelvet Eötvös csak ügykezelési (az országgyűlés és államhivatalok nyelve magyar), de nem államnyelvnek szánta. Az országgyűlés előbb egy 30, majd egy 40 tagú bizottságot is kiküldött a nemzetiségi törvény előkészítésére, és így állt elő a törvénytervezet a bizottság javaslatából, amelyet aztán Deák Ferenc átszerkesztett, és az 1868. évi XLIV. törvénycikk a „nemzetiségi egyenjogúságról” lett belőle. E törvény a preambulumában meghatározta a politikai nemzet fogalmát, és lényegében véve sokkal inkább egy nyelvtörvény volt, és nem egy általános nemzetiségi törvény. Eszerint Magyarország államnyelve, az országgyűlés tanácskozási és ügykezelési, továbbá a kormány és a kormányzat minden ágának nyelve a magyar. A törvények magyar nyelven születnek, de az országban lakó minden nemzetiség nyelvén ki kell azokat hirdetni. A törvényhatósági gyűléseken és a községi bíróságokon mindenki szólhat a saját anyanyelvén, azonban a törvényhatósági bíróságokon az illető törvényhatóság nyelve az irányadó. Az egyházi bíróságok és oktatási intézmények maguk döntenek ügykezelési nyelvükről. A nemzetiségi képviselők elégedetlenek voltak ezzel a törvénycikkel, amelyet szerintük a személyi jogegyenlőségre redukáltak, és valójában csak egy egyszerű nyelvtörvény. Az általuk benyújtott törvénytervezetben a Magyarországon honos „történeti népségek” (magyarok, románok, szerbek, szlovákok, oroszok és németek) országos nemzeteiről volt szó, amelyek számára a nemzetiség és a nyelv politikai egyenjogúsása az „állam területi épségének és politikai egységének korlátai közt alaptörvényileg biztosíttatik”. Szerintük minden egyes megyében szavazásnak kellene döntenie a használandó nyelvről, persze bizonyos megyékben több nyelvet is engedélyezve. Az országgyűlés hivatalos nyelve a magyar legyen, de mindenki a saját anyanyelvén is felszólalhatna. Széles körű elismertséget akartak az oktatásban és a bíróságokon használatos nyelvekre is. E törvényjavaslatot az országgyűlés nagy többséggel elutasította. 5
A Deák halála utáni évtizedekben nem mindig alkalmazták megfelelően az 1868. évi nemzetiségi törvényt, többször is sor került annak szabotálására, a közigazgatásban és a bírósági gyakorlatban történő kijátszására. Általában véve azonban mégis el lehet azt mondani, hogy a törvény egyéni jogokat biztosító, liberális talapzata szinte érintetlenül megmaradt egészen az első világháborúig. A magyar politikai elit döntő többsége titkon reménykedett a magyarosodás–magyarosítás folyamatának előrehaladásában. Sokan úgy vélték, hogy a nemzetiségi asszimiláció egyrészt szükséges, másrészt lehetséges folyamat. Az iskoláztatás volt az, melyben a magyar politikai elit egy része a változás, változtatás lehetőségét látta. Egy 1879. évi, Trefort Ágoston minisztersége alatt megszületett törvénycikk előírta, hogy az összes nyilvános, tehát a községi, felekezeti és egyéb népiskolákban a magyar nyelvet kötelező tárgyként fel kell venni. A törvény a tanítóképző intézetekből kikerülő új tanítók számára is kötelezővé tette a magyar nyelv tanulását. Egy 1883. évi, szintén Trefort alatt elfogadott törvénycikk a középiskolákban is kötelezővé tette a magyar nyelv és irodalom tanítását. Egy 1891. évi, gróf Csáky Albin kultuszminiszter által beterjesztett törvénycikk a kisdedóvókra is kiterjesztette a magyar nyelv oktatását oly módon, hogy ezekben az intézményekben csak magyar nyelvből vizsgát tett kisdedóvónők (és kisdedóvók) voltak alkalmazhatók. Egy 1893. évi törvénycikk a községi és a hitfelekezeti iskolákban oktatók államsegélyezéséről rendelkezett, és az államsegély folyósítását megtagadta azoktól, akik az „állam alkotmánya, nemzeti jellege, egysége, különállása vagy területi épsége és az állam nyelvének törvényben meghatározott alkalmazása ellen” vétenek. Ez a törvénycikk az eötvös–deáki szellemiség teljes hiányát mutatta. Az 1907. évi XXVII. törvénycikk (az úgynevezett lex Apponyi) az államsegély kifizetésénél már egyértelműen az „állami és nemzeti érdekek megóvását” szabta feltételül. Ez a törvénycikk azt követelte a tanároktól, hogy a „gyermekek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát” erősítsék, és további külsőséges szabályokat is előírt (címer- és zászlóhasználat, magyar nyelvű feliratok, Magyarország térképe a főbejárat fölött stb.). A lex Apponyi hatására már statisztikailag is kimutatható csökkenés indult el a nemzetiségi iskolák számában, de a törvénycikknek jogállami keretek között csak korlátozott hatása lehetett, ezért látványos változás nem következett be. A nemzetiségiekkel ellenben nagyon megrontotta a viszonyt a lex Apponyi. Az iskoláztatáson kívül néhány kiemelt ügy és per is hozzájárult a magyarság és a nemzetiségek közötti viszony végletes megromlásához és az ellentétek kiéleződéséhez, és nem utolsó sorban Magyarország nemzetközi presztízsének tragikus elvesztéséhez: 1874: három szlovák középiskola bezárása 1875: a szlovák Matica Slovenská betiltása, amelyet Tisza Kálmán miniszterelnök hajtott végre 1876: a szerb Svetozar Miletić parlamenti képviselő bebörtönzése (felségsértés és hazaárulás vádja) 1891: a Replika-ügy (a román Liga Culturală emlékiratára magyar főiskolai hallgatók válaszoltak, erre született a román sérelmeket felsoroló viszontválasz [Replica], amely aláíróit fogházra ítélték) 1892: a Memorandum-per (a Román Nemzeti Párt Központi Bizottsága a hazai románságot ért sérelmeket taglaló memorandumot juttatott el az uralkodóhoz, a kabinetiroda a memorandumot átküldte a magyar kormánynak, a kormány az aláírókat hazaárulás vádjával perbe fogta) 1897: az aninai sortűz (a sztrájkoló aninai bányászok közé lövetett a csendőrség, kb. 10 halott volt) 6
Voltak olyanok, akik Magyarország területi integritása érdekében már a jogállam felfüggesztésétől sem riadtak vissza. Ezek közül a korszakunkban hatalmi kisebbségbe szorult, azonban a politizáló közvéleményre jelentős hatást gyakorló politikusok közül báró Bánffy Dezső egykori magyar miniszterelnök (1895–1899) volt a legnevezetesebb. Bánffy Dezső A magyar nemzetiségi politika című könyvében meghirdette a soviniszta magyar nemzetiségi politikát. Bánffy úgy vélte, hogy ha mi magyarok a jogállam ideálját keressük (jogállamot akarunk), akkor jogállam lehet ugyan, de nem lehet egységes magyar nemzeti állam. A jogállamot végcélként nem utasította el Bánffy, de az írta, hogy azt mindenesetre időlegesen fel kell függeszteni, és csakis akkor szabad újra bevezetni, ha az egységes magyar nemzeti államot már megalkottuk és bebiztosítottuk. Bánffy szerint a hazai nemzetiségek meg akarják akadályozni az egységes magyar kultúra és társadalom kialakulását, egy életképtelen poliglott államot kívánnak létrehozni, hogy aztán az így meggyengült magyar államot feloszlathassák. Bánffy Dezső szerint e folyamatban a nemzetiségek számára a nemzetiségi törvény egy fontos eszköz, ezért a törvényt fel kell függeszteni. Bánffy emellett egy sor javaslatot is tett: a névmagyarosítás elősegítése, a zsidóság és a németség beolvadásának meggyorsítása, a gazdasági különválás Ausztriától, a magyar ipar és kereskedelem fejlesztése, a felekezeti oktatás eltörlése és az állami közoktatás bevezetése, cenzusos választójog bevezetése, tervszerű telepítési program, a nemzetiségi aspirációk és a pánszlávizmus letörése stb. S hogy meddig mentek el a nemzetiségi törvény tagadásában, a nemzetiségi törekvések meg nem értésében, a helyzet totális félreértésében, továbbá az ostoba sovinizmusban a magyar politikai elit egyes tagjai, arra jó példa a Függetlenségi Párt másodvonalához tartozó Baloghy Ernő, aki már a századforduló után írta meg könyvét a nemzetiségi kérdésről. A műben különös figyelmet fordított az 1868. évi nemzetiségi törvényre Baloghy, aki szerint Magyarországot leginkább a nemzetiségi törvény, illetve Deák Ferenc „kényelmes, szemet hunyó, bátortalan, a nemzetiségieket simogató” politikája tette tönkre. „Ebben a törvényben meg van védve a nemzetiségi érdekcsoportok nyelve, de nincs megvédve a magyar nyelv, meg van védve a felekezetek, de nincs megvédve a magyar állam.” (sic!) – írta Baloghy Ernő. Baloghy Ernő a nyílt, megalkuvás és kompromisszumok nélküli soviniszta politikát ajánlotta a művében.
7
