Szent Mihály-templom (pasztell, 2012)

Az obsit Januárban még reménykedtem, hogy sorsom fonalát kezükben tartó párkák döntése értelmében a Művelődés 65. születésnapjára, júliusra nem kell majd nyugdíjba mennem. Nos, remélhetőleg csak lazulni fog majd jövő hónaptól a lappal való kapcsolatom, nyugdíjba igen, de nyugalomba azért tán még nem kényszerülök. Azt is mondhatnám, hogy megkaptam az obsitot, de ez csak részigazság lenne. Sietek leszögezni: semmit sem kaptam. Manapság tájainkon senkinek sem jut eszébe valahogyan lezárni egy-egy hosszabb-rövidebb szakaszt a közszolgák megbízásának lejártával. Egykor a legalább 12 esztendőt leszolgált, a tiszti állományba nem tartozó katonáknak adtak elbocsájtó levelet. Közel kétennyi szolgálat után a Kis-Szamos partján ennyi sem dukál. Még van egy aprócska különbség: pártunk és kormányunk bizalmából a Művelődésügyi Minisztériumban Horváth Andor államtitkár 1991 júniusában mielőtt rám bízta volna a Művelődés lélekvesztőjét, hogy Bukarestből az éltető közegébe, Erdélybe hazatelepítve a gazdaságilag feje tetejére állott világ szküllái és a változásokhoz – ma már tudjuk – túlzó reményeket fűző társadalom karübdiszei között elvezessem, nos előbb szóbaállt az érintettekkel, a szerkesztőség tagjaival, kíváncsi volt a véleményünkre. Ez valahogy 22 év múlva elmaradt... Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a menyas�szonyt a körülményekhez képest elég tisztességesen kistafírozták annak idején: a Művelődés és melléklete, a Könyvesház 12 munkatársnak adott kenyeret (a bukaresti és a csíkszeredai fiókszerkesztőségében akkor 3-3 szerkesztő dolgozott). Kezdetben még nagyon reménykedtünk, hogy a civil társadalom újjászerveződése jegyében a hazai magyar lapok kaleidoszkópjában előbb-utóbb az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület lapjaként találja majd meg a helyét a Művelődés és melléklete, ám hamarosan kiderült, hogy ingatlanai és egyéb bevételi források híján, állami támogatás nélkül az EMKE bizony szegényebb a(z erdélyi magyar) templom egerénél, hát még mi támogattuk rendezvényekkel, kiállításokkal, ahol és ahogy tudtuk. Aztán jöttek a megszorítások. 1997-ben lapunk önálló jogi személyiséget kapott, önálló gazdálkodású közintézményként jelenhetett meg meghatározott terjedelemben, 4 főre csökkentett személyzettel. Egyelőre még a Művelődésügyi Minisztérium költségvetésébe ennyi belefért. Kerestünk reklámokat, egyéb támogatásokat. Hirdetni senki nem akart a lapban, az RMDSZ elnöke, amikor meghallgatáson jelentkeztünk nála, közölte, hogy az RMDSZ-nek nincs sajtópolitikája, rájuk ne számítsunk akkor sem, amikor érdekvédelmi szervezetünk kormánytényező. (Fura módon akkor is amnéziában szenvedett, amikor mi adtuk a minisztert, és hat kulturális-irodalmi lapnak volt lehetősége költségvetés-kiegészítés címén egy kis apanázst adni.) A lét–nemlét határán álltunk, de szerencsére beindultak a pályázati lehető-

ségek. Idehaza csak a jászvásári Soros-fióknak esett meg rajtunk a szíve egyik évben. Magyarországról az Illyés Közalapítvány, majd a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően borotvaélen táncolva, de folyamatosan megjelentünk. A hazai Országos Kulturális Alapkezelő létrehozása évekig húzódott, s egy esztendőt leszámítva nem is sikerült támogatást kapni tőlük, hogy végül 2004-től teljesen megszűntünk szerepelni a költségvetésben, mindössze statisztikai tényező volt a lap. Két állandó alkalmazottal vészeltük át a hét szűk esztendőt (Murad Betty és Sütő Ferenc), egy továbbszolgáló nyugdíjas (Gábor Dénes) és az 1998 elejétől egyetemi vizekre áthajózott alulírott próbálta meg a lehetetlent: egy fontosnak vélt közművelődési fórumot tovább éltetni. Hogy ne jusson arra a sorsra, amire a húsos fazékhoz közel állók ilyen-olyan módon rátették a kezüket: a Családi Tükör, az Erdélyi Figyelő, a Fiatal Fórum, a Romániai Magyar Szó, a Valóság jut hirtelen eszembe. Abban is reménykedem, hogy a Művelődés nem osztozik majd a hasonlatosan RMDSZ-segédlettel révbe juttatott A Hét sorsában. A másik két kolozsvári, egykor szintén minisztériumi lapból a Korunk ügyesebben forgolódott, több lábon állt, a román Tribuna pedig egyszerűen szüneteltette a megjelenést, amíg a megyei önkormányzat a hóna alá nem nyúlt. Az ő sikerükön felbuzdulva és Kerekes Sándor akkori megyei alelnök hathatós támogatásának köszönhetően már 2008ban megszületett a megyei tanács határozata: a Művelődést is átveszik. Aztán következett a másfél éves hercehurca, lévén a minisztérium nyilvántartásában már nem szerepeltünk, de államtitkárunk és miniszterünk lazasága is oka lehetett, hogy az átadásátvétel annyit késlekedett. Közben jött a gazdasági válság, az állásokat befagyasztották, de választások után az új alelnök, Fekete Emőke talált kiskaput: egy évig a Tribuna folyósította a Művelődés Egyesületen keresztül az előbb negyedére megnyírbált, majd 2010 júliusától háromnegyedére visszaigazított költségvetési támogatást. A mandátumom lejárta előtt valahol valakik úgy döntöttek, hogy külső embert állítanak a szerkesztőség élére anélkül, hogy előzőleg tájékozódtak volna, hogy legalább a pályázót érdemben tájékoztathatták volna a tényleges helyzetről. A hírek szerint az EMKE elnökére esett a választás, ami még akár hasznára is válhat a Művelődésnek, hátha kapcsolatai révén lobbierejével a Fényes Porta orcáját a (köz)művelődés és lapja felé fordíthatja. Ebben bízva természetesen szívesen működünk együtt a közös célért, ennél jobban már csak önzetlen pártfogóink, hűséges munkatársaink, olvasóink ragaszkodásában, megértésében és további támogatásában bízunk. Nélkülük eddig sem bírtuk volna. Hálás szívvel köszönjük!

SZABÓ ZSOLT

3

Galéria

4

Balázs Ernő nemrég felkért, hogy nyissam meg a Györkös Mányi Emlékházban rendezett kiállítását. Bevallom, kissé meglepett a kérés, hiszen nem ismertük egymást, majdhogynem semmit sem tudtam róla, illetve vele kapcsolatosan. A média nem sokat foglalkozott vele, a lexikonokban nem szerepel a neve. Így hát leültünk, s faggatni kezdtem életéről, múltjáról, alkotó szenvedélyéről. Lassan, szinte mozaikkockákból kezdett összeállni a kép, s az elektronika is besegített munkái bővebb megismerésében. Majd meglepődve fedeztem fel, hogy milyen kitűnően tudja menedzselni is magát. (Csak zárójelben jelzem, hogy tudvalevőleg a történelem során az amúgy különc művészlelkekre nem volt jellemző a jó üzleti, szervezési készség.) Aztán az is kiderült, hogy azokat a Kolozsvár utcáit ábrázoló pasztellképeket, amiket sokan közülünk többször láttunk a Phoenix könyvesboltban (ahol egyébként dolgozik is), ő festette. Számomra ekkor esett le a tantusz, és eszembe jutott, hogy láttam egy kolozsvári képét a Quadro Galériában is, az augusztusi Kolozsvári Magyar Napok kiállításán. Bevezetőül hadd osszam meg mindazt, amit elárult magáról. Balázs Ernő Péter 1959-ben született Kolozsvárt. Pedagógus édesapja annak idején a Báthory Gimnázium aligazgatója volt. Ernő test-

nevelést végzett Marosvásárhelyt, majd 1990-től Magyarországon tanult vizuális kultúrát. Ezek után, mint mesélte, sok mindent tanított szatmári kis falvakban, testnevelést, rajzot, miegyebet. 2005-ben jött haza Kolozsvárra, azóta fest komolyabban, főleg városi tájképeket. De mint ezen a kiállításon is látható, újabb utakon is kísérletezik. Hogy mióta fest? Számolgat. Körülbelül 35 éve, mondja. Kérdésemre, hogy voltak-e tanítómesterei, Szederjesi András, Benczédi Sándor szobrászok nevét említi. Kedvencei: Salvador Dali, Auguste Renoir, Szinyei Merse Pál – a színek és a kompozíció nagymesterei. Az évek során készített faszobrokat, kisebb méretű fametszeteket, dolgozott olajfestékkel, akrillal, akvarellel, de a pasztell a kedvence. Saját, humoros megfogalmazásában, műterme egy takaróval beterített konyhaasztal. Fő témája a város, elsősorban Kolozsvár, de sorozatai készültek olaszországi városokról, Velencéről, Milánóról, Rómáról. Nem titkolja, hogy saját készítésű kitűnő fényképei felhasználásával festi képeit. És mostanra már az is kiderült, hogy Balázs Ernő autodidakta festő, jó értelemben vett igen tehetséges amatőr. És akkor már azt se felejtsük el, hogy ebben a Majális utcai patinás épületben egy szelet művészettörténetnek voltunk és vagyunk tanúi, ugyanis a zenei végzettségű Györkös Mányi Albert is amatőrként kezdte, és küzdötte fel magát a legnagyobb erdélyi

Szent Mihály-templom (pasztell, 2012) képzőművészek sorába. De említhetem a reklámfestő Fekete Laci bácsit, akinek képeit rendszeresen bevették a rangos megyei tárlatokra, több országos festészeti első díjat nyert, és akinek hagyatékát ma is csodálattal ápolom. De akár világviszonylatban is példálózhatunk, ha a tragikus sorsú Maurice Utrillo nevét említjük, aki párizsi képeslapok után készítette remekműveit, világhírű városi tájképeit. S akkor most szóljunk röviden Balázs Ernő képeiről. Nagyjából kis és közepes méretűek. Többnyire minőségi, durva, rücskös textúrás, sötét vagy fekete papírra dolgozik, hisz ezt kéri a pasztell technika is. Újra ki kell hangsúlyozzuk, hogy a város festője, tősgyökeres urbánus művész, munkáin a város arcai, műemlékei, patinás, történelmi házai, utcái jelennek meg, többször nosztalgikus hangulatot idézve. Komponáló-, szerkesztőkészségéről tanúskodnak képeinek gyakori mértani felépítései. Sokszor ugyanannak a témának több változatával találkozunk – ugyanaz a téma különböző napszakokban, évszakokban, időjárásokban, hangulatokban. Ezt is jól ismerjük az impresszionistáknak köszönhetően, lásd a roueni katedrális harmincvalahány változatát Claude Monet híres képein. Balázs Ernő eljutott oda, hogy a valóságot nem másolja, hanem újrateremti, átfogalmazza, átszűri

Szentegyház utca (pasztell, 2013) A Farkas utcai református templom (pasztell, 2012)

5

Sok országban vannak képei. Egyetlen eddig megrendezett egyéni tárlata Nagykanizsán volt, ez a mostani a második. Remélem, hogy ezután további sikeres kiállítások is követik ezt a kettőt. Befejezésül, hadd kívánjam, hogy szívós, kitartó munkával ő is minél magasabbra küzdje fel magát az alkotás egyáltalán nem könnyű, rögös szerpentinjén.

Orbán István (Elhangzott 2013. március 7-én, a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban, Balázs Ernő kiállításának megnyitóján.)

Kismester utca (pasztell, 2011)

Karolina tér (pasztell, 2011)

6

saját gondolati, lelkivilágán. Képein nagy, nyugodt foltok ritmikusan váltakoznak az apró részletekkel, a finom tónusos átmenetek a hirtelen zökkenő, kontrasztos ellentétekkel. Foltok, vonalak váltják egymást, de ezek nem teljesen befejezettek, csak jelzésértékűek, a többit a nézőre bízza, hogy fantáziája egészítse ki a szüneteket. Realizmusa nem szájbarágós. Sokszor a drámaiság elérésére erős kontrasztokat alkalmaz, de nem alapszíneket, hanem kevert árnyalatokat, finom tónusokat, vagy fekete-fehéret és néhány színes szürkét, így tud visszafogott is lenni. Erős fény-árnyékok töltik ki a teret. De itt vannak újabb munkái is. Szinte groteszk kompozíciói egy szürrealisztikus, másik világ képei. Erős, energikus ecseteléssel készültek. Textúrájuk, anyagszerűségük durvább, szaggatott, expresszionista drámaisággal is bőven átitatva. Lám-lám, a csendes, szerénynek tűnő ember, képeiben egészen vulkanikus is tud lenni. Balázs Ernő megtalálta felénk áradó kommunikációs nyelvezetét. Utolsó kérdésemre, hogy kinél, hol vannak képei, ez volt a válasza: „Vásároltak tőlem falusi családok, magyarországi milliomos, Las Vegas-i táncosnő, sanghaji kínai üzletember, NASA-szakértő, színházigazgató, német belgyógyász, Mihály román király veje, esperesek, Kolozsvárról elszármazottak és sokan mások”.

Enciklopédia

És a cselló életre kelt Az unitárius püspökség kolozsvári levéltárának eldugott sarkában egy nagy, szúette faláda feküdt. 2006 tavaszán szemet szúrt nekem. Megtudtam, hogy egy évszázados hangszer alussza benne csipkerózsika-álmát. Nem is akármilyen hangszer ám, hanem kegytárgy: Brassai Sámuel csellója, mely a püspökség tulajdonát képezi s a majdani múzeumban lesz – valamikor a távoli jövőben – kiállítva. Éreztem, hogy a hangszer nem kegytárgyként kell(ene) várja sorsát. Fel kell(ene) ébresztenünk, életre kell(ene) keltenünk, hogy megszólaljon, s zengő hangjával hirdesse az utókor kegyeletét… Felkértem Molnár B. Lehel levéltárost, a kegytárgy őrzőjét, hogy legyen társam a felújítási terv, az „életre keltés” megvalósításában. Tájékoztattam a Amaryllis Társaság vezetőségét, akikkel Mátyás király szellemi öröksége jegyében meghonosítottuk Erdélyben a reneszánsz táncörökséget, valamint 1993 óta évről évre megrendeztük a Kolozsvári Mátyás Napokat, mintegy spirituális védőgyűrűként mindazon érték körül, melyet Fadrusz János főtéri szobra képvisel. A restaurálási terv által azonban az eddigiektől eltérő, új Amaryllis-projekt született „historia viva – élő történelem” címszó alatt. A szerencse kedvezett nekünk. Márkus Barbarossa János Bécsben tevékenykedő híres restaurátor, európai rangú szakember városunkban is nyitott egy hangszerjavító műhelyt. 2006 őszén elvittük hozzá csipkerózsika-álmát alvó kincsünket. A mester alaposan áttanulmányozta és megvizsgálta s a következőképpen szakvéleményezte: „egy mai viszonylatban is teljes értékű és hivatásos zenész számára készült hangszerről beszélünk, minden jel és minden nyom – értem ez alatt a kopási nyomokat – kizárólag profi használatra vall… Azon ritka esettel állunk szemben, amikor eredeti címkéjéből pontosan tudjuk, hogy ezen hangszert Christian Neubauer, magyarosított nevén Neubauer Kerestély készítette Budán, 1835-ben… ezt a becsületére váló és minden szempontból tökéletes hangszert (nincs tudomásunk több mint hat-hét csellóról, ami 1800 és 1850 között minden kétséget kizáróan magyar vidéken készült volna).” Nagy örömöt szerzett nekünk, amikor Márkus Barbarossa Jánostól megtudtuk, hogy „a magyar hangszerkészítés történetének ritkán tapasztalható, korai mesterpéldánya ez a cselló. Semmiképp nem beszélhetünk egy átlagos zeneszerszámról. Különösen értékelendő zeneeszközről van szó, amilyenhez viszonyíthatót ebből a korból magyar hangszergyűjteményeink nem tudhatnak magukénak… egy alapos korszerűsítő restaurálás után… ezzel a hang-

szerrel a világ rangos zenepódiumain egyetlen szólista sem vallana szégyent.” Aztán eltelt két esztendő. A restaurátor mester a néma hangszert ízekre szétszedte, gyógyítgatta, újjá varázsolta. A XVII. Mátyás Napok keretében, 2009. március 1-jén ünnepélyes koncert során adta át Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspöknek. A hangszer használatára 2010 márciusában a tulajdonos unitárius püspökség és a felújító projektet lebonyolító Amaryllis Társaság pályázatot írt ki, melyet Kostyák Előd fiatal kolozsvári művész nyert meg. Azóta szól zengő hangon mindnyájunk gyönyörűségére a Brassai Sámuel emlékét is magán viselő, rendkívüli kultúrérték – az életre kelt cselló.

László Bakk Anikó

Unitárius templom (pasztell, 2011)

7

Brassai Sámuel, a százzal haladó

8

Az idén ugyan nincs semmilyen kerek évforduló, ami miatt Brassai Sámuelt ünnepelni lehetne vagy kellene, de úgy gondolom, hogy szellemi hagyatékán keresztül akár naponta is eszünkbe juthat a neve. Ebben az évben, de valójában három év múlva is megünnepelhetnénk Brassai születésének 216. évfordulóját, ugyanis világra jöttének pontos ideje mindmáig tisztázatlan, a lexikonokban 1797től 1800-ig több változat is található. Ami biztos: a tudós Brassai 116 évvel ezelőtt, 1897. június 24-én halt meg. Jókai a következőket írta róla: „Látod, tisztelt publikum, ezt a szép hószínű szakállat és hószín hajfürtöket? No, hát tudd meg, hogy ennek minden szála külön tudományban őszült meg” (Jókai M. 153). Nos, Brassai mindent tudott, amit tudni lehetett, csak éppen születésnapjára nem emlékezett pontosan. Elképzelhető, hogy ezzel különösebben nem is törődött és elég volt számára, hogy ő a százzal haladt, ahogy síremlékének hátsó falán olvashatjuk, vagyis a 19. századdal. Iskoláztatását szintén alig lehet nyomon követni abból a néhány szórványos adatból, ami ránk maradt. Mindenki tisztában volt azzal, hogy sokat tudott, de hogy miként szerezte tudását, arról csak halála évében nyilatkozott. „Nem arra vagyok büszke, kedves öcsém – mondta egy újságírónak –, hogy sokat tudok, hanem, hogy amit tudok, magam erejéből szereztem meg” (Mikó I. 24). Apja, Brassai Welmer Sámuel torockói, majd torockószentgyörgyi iskolamester, később unitárius pap. Egyetlen szenvedélye az olvasás volt, fiát sajátos módszereivel vezette be a tudás világába. Édesanyja, Koncz Krisztina, igen művelt asszony volt. Följegyezték róla, hogy még a tűzhely mellett is olvasott, mégsem égett oda a rántása. Hogy mások ne értsék, latinul szólt az urához. Az ifjú Samut 12 éves koráig maga az apja tanította, aztán 1813 őszén beiratkozott a kolozsvári Unitárius Kollégiumba, és ettől kezdve sorsa összefonódott az iskola történetével. Akkor a kollégiumot Molnos Dávid nagy tudású bölcsész, szigoráról is híres rektor vezette. Brassai huszonegy éves korában megszerezte az abszolutóriumot, ráadásul rendkívüli módon, mert történelmi kronológiából nem volt hajlandó felelni. Így bizonyítványa hiányos maradt, de ez nem befolyásolta további pályáját. Az 1820-as évek végére főúri körökben Brassai kezdett ismertté válni nemcsak nevelőként, hanem tehetséges fiatal tudósként is. Ennek köszönhette, hogy őt kérték fel a kolozsvári kaszinó tagjai a tervbe vett néplap, a Vasárnapi Újság szerkesztésére. Az 1834. április 6-án megindult kiadványt 1848-as megszűnéséig Brassai szerkesztette. Természetesen az Unitárius Egyház is felfigyelt a köztiszteletnek örvendő, nagy tudású Brassaira. 1836-ban meghalt Körmöczi János püspök, és ugyanabban az évben a kolera, vagy ahogy akkor

mondták, a „fekete angyal” elvitte a fentebb említett Molnos Dávid főjegyzőt, kollégiumi rektort, a földrajz és történelem tanárát. Az ő pótlásuk igen nehéz feladatnak bizonyult. Az 1837. február 8-i Főtanácson Brassait a kolozsvári Unitárius Kollégium tanárává választották, és Körmöczi helyébe Székely Sándor ült a püspöki székbe. A város és különösen a diákság egyöntetű örömmel fogadta Brassai megválasztását, aki be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Tanári beiktatása március 2-án volt, és latin helyett magyarul olvasta fel Az idő és a nemzeti karakterek befolyása a históriára című székfoglaló, a történetírás történetét az ókortól kezdve saját koráig elemző értekezését. A beiktatással Brassai életének legtevékenyebb és legtermékenyebb évtizede kezdődött el, amikor többször is az ő igazgatása alá kerül a kollégium. Új szellemi pezsgést hozott az intézet falai közé, végül megreformálta az egész unitárius tanügyet. Elvetette az addigi merev, tekintélyen alapuló, szónokias oktatást. Tanítványait barátként kezelte és óráin inkább beszélgetett, majd kérdezve vezette rá őket a tudásra. Annak ellenére, hogy eleinte latin volt a tanítás nyelve, földrajz- és történelemórákon magyarul is megszólalt. Támogatta a magyar nyelvű önképzőköri munkát, amelynek eredményeként 1839-ben megindult a Remény zsebkönyvek sorozat. Ha nem talált jó tankönyvet, maga írt egyet. Kék könyvtár címmel 1837-ben indított meg egy füzetsorozatot. Ennek minden darabja több kiadást ért meg (A számító Socrates; A kisdedek számvetése; Okszerű vezér a német nyelv tanításában; Fiatal kereskedők arany ábéczéje stb.). Tanszékét saját költségén látta el vegytani szerekkel és fizikai eszközökkel. Az Unitárius Egyházban már rég napirenden szerepelt a tanterv módosítása és a magyar tannyelv bevezetése. Az 1833-as ürmösi Zsinat és az 1837-es Főtanács egy bizottságot nevezett ki javaslattételre. Az 1840-es bölöni Zsinaton azonban meghagyták, hogy a diákok mind az iskolaépületben, mind pedig az udvaron csak deákul beszéljenek, s minden tudományt latinul tanítsanak, valamint ilyen nyelvű kézikönyveket használjanak. 1841-re nyilvánvalóvá lett, hogy ez a helyzet tarthatatlan, mert a tanulók latin tudása egyre hiányosabb, és az ezen a nyelven tartott előadásoknak nem volt meg a várt eredménye. Végül 1841 májusában Iszlai László főgondnok egy új tanterv kidolgozásával bízta meg Brassait. Ő teljes lendülettel végezte el feladatát, és az 1841. augusztus 27-i korondi Zsinat elé terjesztette bevezető indoklással ellátott „tanítási rendszerét”. Brassai szerint az iskola három tagozatot kell hogy magában foglaljon. Az első három osztály a „hungarica” elnevezést viselné, ez az eleminek felel meg, itt csak magyarul folyna az oktatás. A második

tagozat lenne a „philologica”, amely öt osztályból állna. Itt a latin volna a főtárgy, de a magyar nyelvre alapozva tanítanák. A bölcseleti tanfolyamot Brassai csak háromévesre tervezte, és a latint mint tantárgyat teljesen mellőzte volna. Itt a négy fő diszciplína a matematika–fizika, a hazai és világtörténelem, a filozófia, valamint a statisztika. Az unitárius oktatásügy történetében a magyar nyelven való tanítást érvényre juttató új tanterv 1842 őszétől került alkalmazásra. Brassainak híres az a kijelentése, amelyet a tudomány és az oktatás kapcsán így fogalmazott meg: „nekem csak egy tudományom van: a módszertan elméletben és gyakorlatban” (Gaal Gy. 263). Tanár– diák viszonyról vallott nézetei eredetiek és modernek voltak. Eszerint az oktató a feladó, a sugalló, aki ösztönző szerepet kell hogy betöltsön. A tanuló a végrehajtó, az alkotó. A tanár jellemzője az ügyesség, a diáké a figyelem és készség kell hogy legyen. Módszertani jelszava: „Keveset, jól és lassan”. Félig elsajátított ismeretekbe újat oltani vagy mindent csak megkóstoltatni igen káros – vallotta. Mindent nem lehet megtanítani, éppen ezért az elmét kell kiművelni, azaz olyan tárgyakat kell tanítani, amelyek a gondolkodást fejlesztik, erre a nyelvek és a matematika tanítását tartja a legalkalmasabbnak. A nyelvtanítást új alapokra helyezi. Az akkor divatos szótanulásos-magolós módszer helyébe a mondat tanítását állítja, mert ez a nyelv alapja. Brassai 1862-ig tanított az Unitárius Kollégiumban, és a Főtanács még abban az évben az iskola felügyelő gondnokává választotta. Rendszeresen részt vett az igazgatósági gyűléseken, és minden iskolai, valamint nevelésügyi kérdésben tanácsot adott. Közvizsgálatokon elnökölt és tanévnyitókon előadásokat tartott. Az 1876-os esztendő Brassainak az egyházzal való viszonyában némi elhidegülést hozott. Kriza János halála után a püspökválasztás kapcsán két párt alakult ki. Az egyik párt Pap Mózes kollégiumi tanárt és főjegyzőt támogatta, közéjük tartozott Brassai is, a másik Ferencz József kolozsvári papot. Brassai a főgondnoki tisztségre való megválasztására is számított. A választás eredményeképpen Ferencz József lett a püspök, és a főgondnok-választáson Brassai alulmaradt Berde Áronnal szemben. Ez annyira rosszulesett neki, hogy felügyelő-gondnoki tisztségéről még azon év szeptemberében lemondott. A Főtanács nem fogadta el Brassai lemondását, és végül az örökös felügyelő-gondnoki címmel tüntette ki. Később Brassai, főleg Boros György kérésére, újra bekapcsolódott az egyház és iskola életébe. 1885-ben elfogadta a Dávid Ferenc Egylet elnöki tisztségét, és ennek keretében összesen két beszédet mondott és kilenc felolvasást tartott. Ezeken az összejöveteleken többször foglalkozott vallási kérdésekkel. Figyelemreméltó A jövő vallása című felolvasása, amelyben kijelenti, hogy: „az a vallás tarthat leginkább számot a mívelt világ kedvezésére, amely az általános kereszténységben gyö-

kerezve ez idő szerint legtisztítottabb, de az előbb felsorolt (kijelentés supra naturalizmus, egy isten eszméje) és más rokon kellékeket nemcsak ki nem küszöbölte, hanem keblében melengeti és ápolja: az unitarizmus, vagy mondjuk nevén: az unitáriusok vallása” (Ferencz J. 18). Talán egy ember életében elegendő dolog is lenne egy olyan nagy horderejű tanügyi reform végrehajtása és az oktatásban kifejtett tevékenysége, mint amit Brassai megvalósított, de emellett a kor szinte minden tudományágában maradandót alkotott. A tanári és nevelői pálya mellett sokoldalú egyénisége mint lapszerkesztő, műkritikus, zenész, matematikus, filozófus, nyelvész, botanikus, csillagász mutatkozott meg. Írt bankismeretről, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a matematika mellett szanszkrit nyelvet tanított, a Magyar Tudományos Akadémia eredetileg a harmadik, matematika osztályba választotta be, de később áttette az első, bölcsészeti osztályba. Ő volt a maga korában a világ legöregebb rektora, hisz 80 évesen öltötte nyakába a rektori láncot. Tizenkilenc tankönyvet szerzett: aritmetikát, botanikát, francia és latin nyelvtant, s ez utóbbit német nyelvre is lefordították. Brassai munkásságáról már könyvtárnyi irodalom született, éppen ezért a következőkben mindössze néhány érdekesebb mozzanatot és anekdotaszerű jelenetet villantunk fel a polihisztor sokoldalú tevékenységéből. Az 1848-as szabadságharc híre pár nap késéssel jutott el Kolozsvárra, de Brassai megérezte azoknak a napoknak a jelentőségét, és a Kollégiumban az óráin a párizsi eseményekről beszélt, majd előadásról távozva csak ennyit mondott diákjainak: „Jegyezzék meg uraim, hogy a szabadság zászlóját elsősorban mindenütt a fiatalság ragadta meg, hordozta körül. Remélem, hogy önök miatt sem kell megszégyellnünk magunkat” (Lambrecht K. 11). Brassai is bevonult honvédnak, majd bujdosnia kellett. A Bach-korszak alatt kilenc évig Pesten lakott, és ott egy előkelő magánintézet tanára lett. Szabad idejében színikritikákat és nyelvészeti értekezéseket írt, majd Fiatalság Barátja címmel lapot indított. Pest zenei élete magával ragadta. Szinte minden hangversenyen feltűnt hórihorgas alakjával, egyéni öltözködésével, de főleg komoly zeneértésével és a koncertek után írt éles hangú kritikáival. Kolozsvárról télen is felment Pestre, pedig fáradságos volt akkoriban az utazás: Nagyváradig Biazini társas kocsiján kellett utaznia, vasút ugyanis csak onnan közlekedett Pestig. Bécsben olykor táviratilag rendelt magának koncertjegyet. Sok anekdota kering zenerajongásáról. Az 1870-es években Liszt, Reményi Ede hegedűművész és Bülow zongoraművész együttes hangversenyt adtak Budapesten. Ekkortájt Brassai beteg volt, és az orvosa megtiltotta, hogy felutazzon a koncertre. Hogy orvosa ne vegye észre, köntösét kitömte szalmával, lefektette az ágyra, és betakarta. Inasának azt parancsolta, hogy amikor orvosa jön, mondja neki, hogy az ura alszik. Amikor

9

10

visszajött Budapestről, nevetve mondta orvosának, hogy a köntösét gyógyította, ő meg zenét hallgatott. Amikor Brassainak mesélgették a róla szóló anekdotákat és megkérdezték, hogy igazak-e, egy olasz mondással felelt: „Se non e vero, e ben trovato”. (Ha nem is igaz, de találó.) (Mikó I. 182). Korának jelesebb énekesnőit és énekeseit valamint zongoravirtuózait mind meghallgatta. Szívéhez legközelebb Beethoven zenéje állott. Köztudott, hogy Brassai maga is többféle hangszeren játszott: harmóniumon, brácsán, csellón, de nevelő korában főleg zongorát tanított. Zongorázni is úgy tanult meg, hogy a billentyűzetet lerajzolta, és azon gyakorolt. Itt meg kell említenem, hogy a levéltárunkban őriztük Brassai csellóját. Kossuthnak csak élete alkonyán, emigrációja idején volt szüksége a virágok, növények, ha úgy tetszik, Flóra istenasszony vigasztalására. Vele ellentétben Brassai már fiatalon a botanika szerelmese lett. Szerette a virágokat, kutatta, tudományos vizsgálódás alá vetette őket. Brassai bevezetést nyújtott a növényföldrajzba, megírta a növények organográfiáját, útmutatást írt a növények kezeléséhez stb. Botanikai vizsgálatai olyan nagy nemzetközi sikert arattak, hogy a pozsonyi születésű Stephan Ladislaus Endlicher, a bécsi Természettudományi Múzeum botanikus professzora 1839-ben Brassairól nevezte el az egyik ausztráliai sudár növésű repkényfajt, a Brassai actinofillát, amely erdőket alkotva tenyészik. Angol nyelvből lefordította Lindley könyvét: A füvészet elveinek vázlata címmel. (Itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy Brassai tíz nyelvet tudott, amelyeket elsősorban könyvekből tanult. Amikor 1871-ben az Unitárius Egyház Brassait Jakab Elekkel együtt Londonba küldte, hogy az ottani unitáriusokat üdvözölje, beszéde után az egyik angol hitrokon megjegyezte: nem is gondolta, hogy ennyire hasonlít a magyar nyelv az angolra. Az idős Brassainak nyilván elég sajátos lehetett a kiejtése.) Fogalomszámba ment Brassai szelídsége. A béketűrésből csak akkor jött ki, amikor a kolozsvári botanikuskertjét az ifjak nem a tudomány művelésére, hanem ingyen virág szedésére használták. Finom lelke nem engedte, hogy tiltó táblákat tegyen a kertbe, helyette azt írta ki: „Mindent a szemnek, semmit a kéznek”. Egy reggel, amint szokásos sétáján volt a füvészkertben, látta, hogy a vele szembejövő fiatalember gomblyukát épp az a ritka virág díszíti, amelynek virágzását napok óta türelmetlenül várta. Megkérdezte a virágtolvajtól: tud maga olvasni? Aztán elolvastatta vele, hogy Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Az ifjú hetykén azt válaszolta: nem letéptem, hanem leharaptam a virágot. Brassai kijött a béketűrésből, mondván: nem tudtam, hogy ebbe a kertbe szarvas marhák is járnak. Sokrétű elfoglaltsága ellenére arra is maradt ideje Brassainak, hogy az 1859-ben megalapított Erdélyi Múzeum-Egyesületet élő intézménnyé tegye. Az igazgató és a természettudományi tár őre Brassai Sámuel lett, a régiségtáré Finály Henrik, a

könyvtár vezetését Szabó Károlyra bízták. Brassai a múzeumkert kis házába költözött. Ott zavartalanul hódolhatott kedvenc tudományának, a botanikának. A parkot hamarosan füvészkertté alakította át. Az Erdélyi Múzeum Évkönyveit 1859 és 1872 között ő szerkesztette. Brassai indította el tudósi pályáján a Kőszegről Kolozsvárra múzeumi segédőrnek érkezett Herman Ottót, akinek saját 1000 forintos javadalmazásából 300-at átengedett. Itt vált Herman Ottóból kiváló tudós. Az itt összegyűjtött tudásanyaggal felvértezve írta meg Magyarország pókfaunájáról valamint a magyar halászatról szóló könyvét, megszervezte a madártani intézetet, utat tört az ősfoglalkozások néprajzi és az ősemberi maradványok régészeti megismerése terén. Ha nincs Brassai, nincs Herman Ottó sem. Brassai több évtizedes tanári pályával a háta mögött, 1872 őszén tagja lett az újonnan alapított kolozsvári egyetem tanári karának. A fiatal egyetemnek fiatalok voltak a tanárai is. Egy külföldi professzor csipkelődve kérdezte: „Milyen egyetem az, ahol a tanárok nem is doktorok?” Ez alól Brassai sem volt kivétel, noha az oktatók között a legöregebb volt. Neki sem volt doktorátusa, és csak kinevezése után avatták tiszteletbeli (honoris causa) doktorrá. Sok tudománya közül végül a természettudományi karon lett az „elemi mathesis” professzora. Az egyetem prorektora és rektora, a matematikai és természettudományi kar dékánja is volt. 1883-ban nyugdíjazták, de a tanítást még azután is folytatta: a szanszkrit nyelvet adta elő. Érdekes, hogy az évszámok fordított tükre milyen is Brassai életében. 37 évesen akadémikus, 73 éves korában egyetemi tanár. Mások ilyen korban már három éve nyugdíjasok. Az örök agglegény Brassai első szószólója volt annak, hogy a nők számára is meg kell nyitni az egyetemek kapuit. Brassai naprakész volt a legfrissebb tudományos fölfedezésekkel. Voltaire egyik mondására hivatkozva azonban hasznosabbnak vélt egy hibát megtalálni, mint új igazságokat fölfedezni. Ezért írt annyi epés, polemikus cikket kortársai ellen. Mint zenész és zenekritikus egyetlen tekintélyt ismert el, Erkel Ferencet. Nagy tisztelője volt Liszt Ferencnek is, de vele vitába szállt, amikor az a cigányzenével azonosította a magyar népi muzsikát. „A »lángeszű Liszt« – írja Brassai – az ezópusi róka mintájára »sajtnak nézte a holdat«, cigány zenének a magyar zenét” (Mikó I. 179). Brassai szerint a kettő különböző forrásokból ered. Meltz Hugóval együtt 1877-ben indította meg az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokat. Ez volt a világon a legelső ilyen jellegű folyóirat. Céljuk az volt, hogy megismertessék külföldön a magyar, itthon pedig a külföldi irodalmat. Eljutott minden földrészre, közleményei tizenöt nyelven jelentek meg, nem számítva a nyelvjárásokat. Közösen kidolgozták a cigány nyelvnek a betűk magyar hangértékén alapuló latin betűs írásrendszerét. Petőfiana címmel rovatot vezettek, hogy más nyelveken is olvashassák Petőfi Sándor műveit. Mivel a kiadás

költségeit nem tudták fedezni, ezért az utolsó száma 1888 januárjában jelent meg. Brassai már életében jelképpé vált. Ő volt az utolsó polihisztor, a „Praeceptor Hungariae”, azaz Magyarország tanítója. 1897. április 16-án kelt végrendeletét így kezdte: „Egyházam és nevelésügye iránt érzett érdeklődéstől vezéreltetve egész vagyonom általános örökösévé a magyar unitárius vallásközösséget teszem”(Gaal. Gy. 265). Továbbá meghagyta, hogy vagyona mintegy felét, 12 000 forintot, a tordai Unitárius Algimnázium alapjához tegyék, a másik része pedig a kolozsvári Unitárius Főgimnáziumé legyen, és azt mindaddig tőkésítsék, ameddig az új Kollégium felépítésére sor kerül. Így épült be Brassainak nemcsak szellemi hagyatéka a szűkebb unitárius és a tágabb magyar közösség erkölcsi, társadalmi és tudományos életébe, hanem anyagi támogatása is a Berde Mózesé mellett az új, impozáns Unitárius Kollégium falaiba, mely tanintézmény már több mint 450 éve a múzsák és erények otthona.

Molnár Lehel Irodalom

Ferencz József: Brassai, a hívő. In Brassai Sámuel emlékezete. Összeáll. Gazda István. Bp., 1997. Gaal György: Brassai Sámuel és a Kolozsvári Unitárius Kollégium. In Múzsák és erények jegyében. Kolozsvár, 2001. Jókai Mór: Brassay. In Brassai Sámuel emlékezete. Összeáll. Gazda István. Bp., 1997. Lambrecht Kálmán: Polihisztorok egymás közt. In Brassai Sámuel emlékezete. Összeáll. Gazda István. Bp., 1997. Mikó Imre: Az utolsó erdélyi polihisztor. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1971.

Éjszaka (pasztell, 2012)

A polihisztor és a barátságos zenei élet Zene és barátság? Talán szokatlannak tűnik e társítás. Pedig jóleső érzéseket, pozitív asszociációk sorát ébreszti bennünk, hiszen jó esetben a barátság életünk egyik legtartalmasabb kapcsolata lehet. Zenei események kapcsán azonban hajlamosak vagyunk inkább azok művészi színvonalára, semmint bensőséges, barátságos jellegére figyelni. A társítást Brassai Sámuel sokrétű zenei tevékenysége kapcsán Lakatos István zenetörténész fogalmazta meg, megállapítva, hogy az utolsó erdélyi polihisztor barátságos zenei életet kívánt megteremteni Kolozsváron. A zenéhez fűződő kapcsolat akkoriban sokkal aktívabb volt: még természetes dolognak számított Kolozsváron (is) az, hogy a zenélési vágy, zenélési kedv és nem utolsósorban a közönség előtti megmutatkozás bátorsága nem volt a szakmabeliek kizárólagos előjoga. Egykor a polgári otthonok valamelyik szobá-

jában szinte biztosan jutott hely a zongorának is, amelyről a háziak nemcsak a port törölgették le, hanem rendszeresen meg is szólaltatták: gyakoroltak rajta, esetleg nemcsak családi, hanem, szűkebbtágabb baráti-rokoni körben is, házi összejöveteleken, az úgynevezett estélyeken, amelyek jellegüknél fogva eleve családias, barátságos hangulatot, egyszersmind elegáns keretet biztosítottak a kamarazenélésnek. Brassai Sámuel nemcsak otthonában, önmaga kedvére muzsikált, hanem kamarazenészként, szervezőként, illetve zeneíróként is tevékenyen kivette részét a város zenei életének alakításából. Ő vezette be Kolozsváron a hetenkénti, előre meghatározott napon való rendszeres kamarazenélést, és ő maga is rendezett otthonában estélyeket, amelyeken Lakatos szerint „ott lehetett találni minden érdemes kolozsvárit, aki a zene iránt érdeklődött.”

11

A gordonkázó klavírmester

Életműve kapcsán gyakran hivatkoznak tanítványa és barátja, Kőváry László történetíró, lapszerkesztő tízesekben viszonyító, elhíresült mondására a tíz nyelvet beszélő, tíz tudományágat művelő és tíz évtizedet élt polihisztorról. Mi pedig elgondolkodhatunk azon, hogyan férhetett ebbe bele a zenélés, zenei élet szervezése és alakítása, a rendszeres zenehallgatás, illetve a hallott zenék kritikája? E sokarcú, rendkívül sokoldalú, kivételesen nagy tudású egyéniség, aki a szanszkrit nyelvtől mondjuk a bankismeretekig, vagy a botanikától a nap állásának rendszeres figyeléséig, illetve a naptárkészítésig rengeteget tudott a világ dolgairól, nagyon idős korában is figyelemmel követte az újdonságokat. A zene gyakorlatilag egész hosszú életét végigkísérte. Gyermekéveinek gyakran idézett életrajzi mozzanata a sajátos hangszertanulás a torockószentgyörgyi otthonban, ahol az asztalra rajzolt billentyűzeten gyakorolt: „Ekként tanultam zenét, zene nélkül” – így emlékezett utóbb tanulmányai kezdetére, amelyeket utóbb szakszerűen a Kolozsvári Zenekonzervatórium igazgatójánál, Ruzitska Györgynél folytatott, és fiatal éveiben főúri családoknál (a Makrai családnál, illetve Hunyad megyében Bethlen Károlynál) nevelőként, klavírmesterként kamatoztatott. A klavírmester címke utóbb nemegyszer negatív kicsengéssel tért vissza pályáján: tanárrá választásakor például gondjai adódtak abból, hogy akadtak, akik úgy vélték, hogy a klavírmesterség sehogyan sem férhet ös�sze egy tudós tanár méltóságával. Kortársaktól tudjuk, hogy nappali szobájának dísze volt Bösendorfer zongorája, s kiváló hangszerén késő öregkoráig játszott is, bár nyilvánosan csak ritkán. Úgy tudták, hogy a Beethoven-szonátákat mind ismerte és kotta nélkül játszotta. Csellójáról eredeti címkéje alapján pontosan tudjuk, hogy 1835-ben készült Budán, ám hogy pontosan mikor jutott Brassai tulajdonába, és biztosan ez volt-e az a hangszer, amelyen egykor Brassai kamaraegyüttesekben gordonkázott – e kérdésekre egyelőre nincsenek egyértelmű válaszaink. Az sem kizárt, hogy a hangszer Brassai rendelésére készült, hiszen tudjuk, ha zenéről volt szó, a legjobbat igényelte és nem takarékoskodott sem pénzzel, sem idővel. A restaurátor véleményezése szerint „Különösen értékelendő zeneeszközről van szó… egy mai viszonylatban is teljes értékű és hivatásos zenész számára készült hangszer, minden jel és minden nyom – értem ez alatt a kopási nyomokat – kizárólag profi használatra vall: és nem több, hanem egyetlen muzsikus használatára.” Ennek a megállapításnak ellentmond azonban Guttman Mihály írása, amelyben a szerző beszámol arról, hogy létesülése után az első években a kolozsvári Zeneközépiskola cselló szakos bentlakó diákjai is gyakoroltak a hangszeren.

Barátságos indulatú hallgatókat gyönyörködtetni

12

Zenélés és zenehallgatási vágy egyaránt erősen élhetett Brassaiban: aktív tagja volt a Muzsikai Egyesületnek, vagyis a Zenekonzervatóriumnak, egy ideig nemcsak tagja, hanem elnöke is volt a Házi Zenekörnek, 1887-ben pedig megalapítója a Kolozsvári Zenetársaságnak.

E kolozsvári kamarazene érdekű „szövetkezések” tevékenysége is „barátságos” alaphangulatot sejtet: ez jellemezhette az 1841 tavaszán a „házi zene fejlesztésére és gyakorlására” megalakult Házi Zenekört, amelyben a tagok célja az volt, hogy „maguknak ártatlan csinos időtöltést szerezzenek”. Muzsikáltak, szaklapokat olvastak, zenei könyvekről vitáztak, ekként tehát a zenekör nemcsak az aktív muzsikálásra, hanem a zenei műveltség bővítésére, hasznos és kellemes időtöltésre is lehetőséget nyújtott. A Házi Zenekör 15 taggal indult, Lakatos István tanulmányából pontosan ismerjük az alapító tagok névsorát, Brassai ekkor még nincs közöttük. A célkitűzések megfogalmazása a Zenekörben folyó tevékenység közvetlen hangulatát, barátságos jellegét is sejteti. „Azon rég érzett hiány, hogy Beethoven, Haydn, Onslow, Spohr és több más hangszerzők remek quartettjeiket‚ s azoknak nagyobb, kisebb hangműveiket, némelyek igen ritkán, mások éppen nem hallhatták, több műkedvelőt arra indított, hogy Házi Zenekör czím alatt egy állandó társaságot, a külföldön sok városokban létezőhöz hasonlót alakítson, kitűzvén czélul általánosan: a muzsikai s éneklői műveltség szívet s lelket képező varázs erejének terjesztését...” A Házi Zenekör 1865-ös újjászervezése Bodor Pál elnökletével történt, akinek lemondását követően Brassait választották elnöknek. Ő kis kamarazenekart is szervezett. Lakatos István tanulmányából (a Kolozsvári Közlöny 1866. nov. 24. 139. száma alapján) az együttes tagjainak nevét is ismerhetjük: Mátéfi Károly és Hintz György – első hegedű, Boér Gergely és Stretzinger – második hegedű, Böhm János és Koncz Dániel – brácsa, Bodor Pál – gordonka, Geltsch – nagybőgő, Dietrich Amadé – klarinét, Bröhlich Vilmos – fuvola és zongora. A kamaraegyüttes 1865. márc. 15-én Weber Oberon-nyitányával mutatkozott be. A Házi Zenekör tevékenységével, távlati céljaival rokon koncepciót mutat a Kolozsvári Zenetársaság: 1887-ben, alapításakor Brassai maga szövegezte felhívással fordult a város zeneszerető közönségéhez: „A kamarazene kedvelése és gyakorlása hovatovább örvendetesebb haladást nyervén városunkban, alkalmat kívántunk szerezni a szépművészet gyakorlóinak és tisztelőinek, hogy munkájuk eredményeit élvezhessük. Feltettük a zenében előrehaladottakról, hogy nem kívánják gyertyájukat véka alá rejteni és örvendenek, hogy a háznép (család) és közelebbi ismerősök körén kívül gyönyörködtethetnek szakértő és barátságos indulatú hallgatókat is.” A mintegy 150 taggal működő Zenetársaság keretében általában kéthetente rendezett zenei estélyeket, amelyek számos érdeklődőt vonzottak. Az estélyeket Brassai szervezte, ő kérte fel a művészeket a közreműködésre, s ő állította össze a műsort is.

Egyetlen nap se legyen zene nélkül

A kortársak emlékezéseiből, közléseiből arra következtethetünk, hogy az utolsó erdélyi polihisztort különösen erős, már-már fanatikus zeneszeretet mozgathatta. Ma, amikor elég egy kattintás és a világhálón gyakorlatilag bármilyen zene megszólal-

hat, hozzáférhetővé válik s a válogatási lehetőség szinte határtalan, már azt sem igen tudja elképzelni az ember, hogy egy jó koncert kedvéért mondjuk, vonatra száll és pár órát utazik. Pedig, közhelynek tűnhet, de az élő előadást a legpazarabb óriásképernyő vagy HD minőség sem tudja pótolni. Brassai egykor nem órákat, hanem napokat zötyögött postakocsin azért, hogy kora egy-egy hírességét Pesten vagy Bécsben meghallgassa. Adelina Patti kedvéért például gondolkodás nélkül felutazott Pestre. A zene napi programjának is része volt. Lakatos István ír arról, hogy zenével ébredt, és azzal is zárta a napot: hajnalban kelt, első útja, papucsban, házikabátban a zongorához vezetett, esténként pedig olyan helyekre ment, ahol zenét lehetett hallgatni. A zenehallgatás igénye egész életén át kísérte. Idős korában, még akkor is rendszeresen eljárt az estélyekre, amikor hallása már gyengült. Kopogás, köszönés nélkül lépett be, leült egy karosszékbe, behunyta szemét, aztán, ha elunta, ugyanolyan észrevétlenül távozott, mint ahogy érkezett. Még a kórházban, a halálos ágyán is igényelte a zenét: a Vöröskereszt Kórházban az őt meglátogató Hubay Jenő világhírű hegedűművészt arra kérte, hegedüljön, utoljára a Bach Chaconne-t kívánta hallani. Hubay utóbb így emlékezett vissza a látogatásra: „ott feküdt az agg próféta előttem, hol csukott, hol nyitott, mélázó, könnyes szemmel, s éreztem, hogy ennek a nemes nagy embernek, akit a legzsengébb koromtól ismertem és szerettem, én játszottam el az utolsó akkordot az életében.”

A közvélemény költője

A zenei életet, eseményeket Kolozsváron jóval túlmutató perspektívákban látta, illetve láttatta: zenei élményeit ugyanis másokkal is megosztotta. Zenekritikáinak fontos jellemzője a nevelő szándékú egyenesség és a kifejezőerő, sajátos hangulat. Gondoljunk csak például Liszt kolozsvári fellépését köszöntő emlékezetes megfogalmazására: „Nálunk a zongora bájos hatalmú királya”. Lakatos István a „korszerű zenebírálat egyik első komoly egyéniségének” tartotta őt, azok közé sorolva, akik „a kritikában legelőször merték őszintén megmondani a véleményüket”. Pándi Marianne Brassai írásainak egyéni hangulatát hangsúlyozza, megállapítva, hogy kritikái a „hogyan” révén fogadtatják el a „mi” állásfoglalását. Nála a stílus, az e műfajban szokatlanul könnyed, gyakran frivol csevegés, szatirikus élesnyelvűség és pletykázó szóbőség teremti meg azt az atmoszférát, amelyben kritikai nézeteit kifejti, mint a zsonglőr, aki eleve tudja már, hogy a közönség odaadóan figyeli és megtapsolja majd mutatványait. Írásait böngészve szinte látni véljük Haydn „kedélyes” arcát, mely „nem vakít el első pillanatra, de minél tovább nézzük, annál vonzóbbá válik. (…) Kedves mosolya legfeljebb halk nevetéssé fokozódik, soha hangos kacajjá nem fajul”, Mendelssohnt, aki „furcsa bagoly vala (…), s amit zenéjével akart mondani, úgy beletette a kottáiba, hogy aki műveit szabatosan játssza árnyalatokkal és helyes hangsúllyal, az többnyire a bennük rejlő értéket is vilá-

gosságra hozza, mélyebb kutatásra ritkán van nála szükség”. Bachot, amint „fugáinak contrapunctikus szövevényén a lipcsei kántor parókás, humánus képe mosolyog”, vagy mondjuk Bellini Alvajáróját, amelyről úgy vélte, hogy „eleitől végig cukor és édesség, de émelygősség nélkül való”. Nem volt elnéző, szigorúan figyelmeztetett a hibákra, ám hitte, hogy a kritikusnak semmiképpen sem lehet feladata az elriasztás: „Kritikáim silányak, rosszak lehetnek, néha szigorúak is, de sohasem ijesztettek el senkit a muzsika élvezésétől. (...) Jó bíráló az, aki megrepedne bele, ha nem mondhatná meg bármi okból azt, amit egy műalkotásnál, vagy előadásnál kifogásol (...) A bíráló közvetítő a művész és a közönség között. (...) Mint a szépművek múzeumában a vezető, úgy kell mutassa a jó bíráló a közönségnek a helyes utat.” A különc, magányos tudós számára tehát egy életen át sokféle más tevékenysége közepette is létfontosságú volt a zene: szerette, hallgatta, művelte a zenét, és a zenei élet szervezéséből is részt vállalt. E tekintetben sokatmondó a 93 esztendős Brassai vallomása: „Még szegény agyunk is elfárad néha, és akkor egy-egy kis Chopin vagy Meyerbeer rendet teremt az összekavarodott agymolekulák között. A zenének köszönhetően nem lett belőlem rideg kabinet-tudós, a zenének köszönhetően szeretem ma is az embereket, az életemet, a környezetemet.”

Benkő Judit Farkas utcai református templom (pasztell, 2009)

13

Üzenet egy másik fekete kolostorból

14

Igen, a cím második felében olvasható utalás nyilvánvaló. Kuncz Aladár franciaországi internáltságban készített feljegyzéseinek drámai erejű irodalmi lecsapódására, a Fekete kolostor című regényére, illetve annak helyszínére céloz (Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Feljegyzések a francia internáltságból. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1996). Viszont a más, bár hasonló helyszínről küldött üzenet – a vélhetően kevesek számára ismert Simándi Tamás levele – hihetőleg kérdéseket vet fel, magyarázatra szorul. Néhány éve, mikor az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egykori levéltárának kincsei között a levél kezembe került, a párhuzam nyomban kézenfekvőnek tűnt. (Az irat lelőhelye: az Erdélyi MúzeumEgyesület Levéltára – a továbbiakban EMELvt – az Országos Levéltárak Kolozs megyei Szolgálatának megőrzésében. Fond: EME Levéltára, 285–1915. sz. csomó, 67–90. l.) A magam ellenőrzésére, de a hallgatóság irodalmi műveltségének, honismereti szintjének felmérése végett is, egy véndiák-találkozón, a meghívás viszonzásaképp, egy-két gondolatnyi tájékoztatás előrebocsátásával, felolvastam. Történt pedig az ellenőrzés a regényíró első irodalmi próbálkozásai színhelyén, egykori iskolájában, a ma Báthory István nevét viselő kolozsvári középiskolában. (Amely egyébként hajdani diákjai között egy Pázmány Pétert, Mikes Kelement is számon tart.) A levél harmadánál tartottam, amikor, a hideg–meleg–forró társasjáték módjára, jött is a biztos válasz. A hallgatóság számára az első biztos támpontot a keltezés elemei szolgáltatták. A levelet Franciaországból, a déli Aveyron közigazgatási egységbe kebelezett Rouergue történelmi táj egyik helységéből küldték, 1915 nyarán, az első világháború első esztendejének végén. A levél első mondata máris pontosít: „fogságomból [...] a mi édes anyanyelvünkön”. Tehát a levélíró francia fogságban szenvedő magyar ember volt, aki levelezésében hihetőleg csak bizonyos korlátok között használhatta anyanyelvét. Hadifogoly volt-e, avagy polgári személy? A választ a következő közlésekből tudjuk meg. Nőkkel, gyerekekkel, idősekkel együtt tartották fogságban, akiket novembertől rendre hazaengedtek. (A regény figyelmes olvasója emlékszik ezekre a részletekre.) Az elégtelen koszt bármely rabtartó hely sajátja, ezért részletes taglalása valószínűleg nem segített a tájékozódásban. Egy mondatnál – „Lakásunkat egy kolostori iskolának az internátusi helyiségei képezik” – viszont már kórusban érkezett az előbb még csak sejtett válasz. A rejtvény megoldatott: a levelet nem olvastam végig. Pedig az életfeltételekkel kapcsolatos újabb adatok sorjáznak benne: első hónapokban földre szórt szalmán feküdtek, aztán szalmazsákon, utóbb egyesek összetákolt ágyhoz jutottak, bolhák, tetvek társaságában; a koszt hetente kétszer húsételből

állt, ám egy időszakban messze a tűrhetőség szintje alá zuhant; heti egy levél küldését engedélyezték. Csupa olyan adalék, amely Kuncz internáltságának helyszínein is több-kevesebb eltéréssel előfordult, ezért a regényben visszaköszön. Ennyiben talán jogosult a regény és a levél párhuzamba állítása. A levél mintegy megerősíti Babitsnak a Kuncz-mű hiteles dokumentumregény jellegére utaló megállapítását: „átélt és visszaélt valóság” (Babits Mihály: Fekete kolostor. Erdélyi Helikon 1931/6. 419–421.) A költőtárs kimutatja a regény azon értékeit (elmélyült lélekrajz, regényszerű feszültség stb.), amelyek a Fekete kolostort „a legmélyebb értelemben vett regényirodalomhoz” csatolják, amelyek „a nagy regényekre” emlékeztetik. Pedig nem annak indult. Maga Kuncz írta a világháború irodalombénító utóhatásáról: „A háború igazi élményei még csak áloméletünknek kísértő víziói közé tartoznak. A távlat még nem elég nagy ahhoz, hogy ébrenlétünk óráiban hozzá merjünk nyúlni. A háború igazi megélői némán jöttek vissza, s egyelőre némák is maradnak. A háborút követő általános fölfordulás cseppet sem kedvező ahhoz, hogy a mély hatást tett élmények művészetté érlelődjenek. Egyelőre általános elkedvetlenedés, általános letargia mutatkozik.” (Kuncz Aladár: Az irodalom és a háború. Ellenzék 1923. augusztus 12. Újraközlése: Uő: Tanulmányok, kritikák. Összeállította, utószóval ellátta Pomogáts Béla. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973. 175–178.) Internáltságában papírra vetett benyomásai, gondolatai ugyan már a szabadulását követő esztendőben nyomdafestéket láttak (1920), ám „az élmény aránytalanul nagy hatóereje” miatt formailag kifejlett epikus átrendezésük további évtizednyi időt igényelt. Simándi Tamás levele mindössze a közlés, nem a mikesi irodalmi levél igényével íródott, botorság volna elvárni tőle az irodalmi értéket. És mégis csírájában feltalálható benne néhány olyan elem (jellem, emberi kapcsolat), melynek párja Kuncz tollán jelképpé, művészi értékűvé magasztosult. A részletezés érthető igénye nélkül említi azt a hatósági személyt („csak egy ember”), aki lelketlenül megvágta a foglyok amúgy is szegényes kosztját, aki miatt a viszonylag rövid három hónap „életemben örök nyomokat fog hagyni” – sejtette a visszaélések elszenvedője. Külső, belső jellemvonásainak remek rajzát kapjuk Kuncznál a noirmoutier-i polgármester vagy az Ile d’Yeu-i adminisztrátor alakjában. A nemzetek feletti emberi összetartás gondolata a regényen végigvonuló következetes alkotói üzenet, példái foglyoknál és rabtartóknál egyaránt kimutathatók (Az első temetés, Guillaume őrmester). Párjai a levélben is fellelhetők: „A minket őriző katonák általában nagyon jól és emberségesen kezelnek bennünket”; a magyar joghallgatónak bosnyák (Ausztria–Magyarország csatolta Boszniát!) fogolytársa

átengedte egy magyar szakkönyv német fordítását. A levélíró jövőjét céltudatosan építő ember: a fogságban nyelveket tanul, kényszerűségből megszakított jogi tanulmányait önszorgalomból igyekszik pótolni. Akárcsak Kuncz Aladár, aki internáltságában szerzett rengeteg keserű és kevés felemelő élményét azért jegyzi fel, hogy emberformáló üzenetüket átadja a jövőnek. Ki volt a levélíró Simándi Tamás? Tőle magától és a leveléhez csatolt kísérőszöveget jegyző Kelemen Lajostól tudjuk meg, hogy csegezi többgyermekes szegény „földmíves ember gyermeke” volt. Egyéb források adatai az arcképvázlatot tartalommal telítik. Aranyosszék legkeletibb fekvésű, egyben legkisebb faluja a Székelykő enyhén lejtő keleti oldalán települt, olyan földön, ahol a füvek és fák jóformán magából az anyakőzetből, a mészkőből sarjadnak. A sovány talajra szorult falu maga sem bővelkedett földi javakban, kemény munka árán kényszerítette a szűkmarkú természetet rejtett tartalékai átengedésére, és teremtette elő a mindennapit. A szerény jövedelmű, szegényesen élő családok között a Simándiakat a legrászorultabbak között tartották számon. Kiskorú tagjainak „nyomorgós” gyermekkor jutott, amelyben „csak az élet terheit és nehéz oldalát” ismerték meg. Ám az anyagiakban való szűkölködés nem lehetett akadálya annak, hogy a nagycsalád Mózes nevű tagját beválas�szák az unitárius egyházközség gondjainak intézését fölvállaló presbiterek testületébe, Lőrinc, Mihály, idősebb és ifjabb Tamás pedig az évi közgyűléseknek már-már elmaradhatatlan résztvevője volt. (A Magyar Unitárius Egyház Levéltára, Kolozsvár, a csegezi unitárius egyházköz-ség levéltára, a kebli tanács és a közgyűlések jegyzőkönyve, 1907 és 1919 közötti bejegyzések. Áttekintésük lehetőségéért, de egyéb információkért is köszönetemet fejezem ki Molnár B. Lehel levéltárosnak.) Utóbbi hihetőleg azonos a levélíróval, aki öccsével, Zsigmonddal együtt a nélkülözés, egyben a kitartó munka, a közös gondok felelős vállalásának leckéjét jól megtanulta. Tanulságait az iskolába, az életbe is magával vitte. A helybéli elemi iskola elvégzése után Tamás a kitűnő tanári karral büszkélkedő tordai négy osztályú unitárius gimnáziumban – az 1908/1909-es tanévtől magyar királyi állami főgimnáziumban – folytatta tanulmányait. A rászoruló tanulók támogatására létesített különféle alapítványoknak köszönhetően – a Koncz János alapból fizetett pénzsegély, a Berde Mózes hagyaték cipóösztöndíja stb. – sikerült eljutnia az érettségiig. Utolsó tanévben maga volt a segítőegyesület elnöke, s e minőségé-ben irányította a karácsonyi gyűjtést, a gyógyszerek beszerzését, egy-egy tanuló felruházását, illetve tanulmányúti segélyezését. Végig színjeles tanuló volt, és hasonló eredménnyel látogatta a rendkívüli tantárgyak (gyorsírás, francia nyelv, műének, egészségtan) óráit. A Pap Domokos történelem- és nyelvtanár – később Gyallay Domokos néven népszerű író – vezette, a szóbeli előadás gyakorlására alakult önképzőkörön prózából jutalomban részesült. Az évzáró vizsgák alkalmával minden tanévben jutalomban részesült: „jeles előmeneteléért és példás magavi-

seletéért”, „a latin nyelvet a legjobb eredménnyel tanulta”, „a magyar nyelvből legjobb előmenetelt tanúsítja”, vallásból jó előmenetelt tanúsít, „a rajzoló-geometriából tanúsított kiváló szorgalmáért”. A felsorolt jutalmakat bizonyos pénzösszegben nyújtották, de több alkalommal könyvjutalomban is részesült. Franciatanára, az irodalomkritikusként, műfordítóként is ismert Kemény Gábor francia nyelvű könyvvel díjazta tudását, ösztönözte érdeklődését. 1912-ben, a tiszavirág-életű főgimnázium első érettségiző osztályával, középiskolai tanulmányai végére ért. Másodmagával a kolozsvári egyetem Állam- és Jogtudományi Karára iratkozott. (Az adatok forrása: A tordai négy osztályu unitárius gimnázium – 1908/1909-től m. kir. állami főgimnázium – Értesítője 1904/1905–1911/1912.) Az egyetemi tanulmányok hátteréül szolgáló anyagi alap teljes hiányában a Mensa Academica (Egyetemi Diákasztal), a kolozsvári köznyelvben Menza néven ismert diákjóléti intézményhez fordult támogatásért. A két évtizedes múltra visszatekintő diákegyesület alakulásakor egyik fő célját így fogalmazta meg: „szegény sorsú egyetemi hallgatóknak egészen vagy félig ingyen ad eledelt”. Az első tíz év bukdácsolását követően, miután a felügyelő bizottság elnöki tisztébe Pósta Béla, a régészeti tanszék újító szellemű tanára került, a diákság étkeztetése gyökeresen megjavult, és felépült az egyesület tulajdonát képező, kolozsvári viszonylatban első egyetemi bennlakás. Hasonlóan több rászoruló társához, Simándi számára biztosított volt a mindennapi kenyér és a családi tűzhely melegét idéző diákotthon. A Menza levette válláról a megélhetés gondját, minden idejét a tanulásnak, a megálmodott pálya egyengetésének szentelhette. A hallgatók ösztönzése céljából a Szamos-parti város egyetemén is rendszeresen pályázatokat hirdettek, ám az önálló munkára szoktatásnak ez a rendszere a diákság körében nem örvendett népszerűségnek. A vasszorgalmú, kemény munkához szokott, az egyetemen is jeles diákként számon tartott Simándi Tamás ezúttal is kitűnt a hallgatóság tömegéből. Elsőévesen benyújtott pályamunkája jeligéjéből – „Nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem jogi intézményeiben is” – a nemzete jelene és jövője iránti felelősség tudata sugárzik. Az 1912/1913-as tanévre jogtörténetből kiírt pályatételre (A magyar királyi tanács története) benyújtott négy dolgozattal a bíráló egyetemi tanárok (Óvári Kelemen és Balogh Artúr) ugyan nem voltak megelégedve, jutalmazásuk elől azonban nem zárkóztak el. A három jutalmazott pályamunka közül a Simándiénak a második díj (80 korona) jutott (Acta universitatis litterarum regiae Hungaricae Francisco-Josephinae Kolozsváriensis anni 1912–1913. Beszédek... Fasciculus II. 57–60. o., a továbbiakban: Acta…) Az elsőéves hallgatónak a pályázaton és a vizsgákon bizonyított szorgalma és eredményei alapján az Egyetemi Tanács a következő tanévben neki ítélte a keresztesi Papp Miklós-féle alapítványból kiadandó 86 koronás ösztöndíj egyikét (Acta… 1913–1914. Fasciculus II. 51–53.)

15

16

Az elismerés elérte ösztönző rendeltetését: az 1913/1914-es tanévben a másodéves hallgató újabb pályamunkával jelentkezett. A római jogból kiírt pályatételre (Malafides, Culpa, Dolus a római jogban) benyújtott dolgozatának a „Nullus videtur dolo facere, qui jure suo utitur” jeligét választotta. A beérkezett hat pályamunka közül a bíráló bizottság (Farkas Lajos és Kiss Mór) Simándi dolgozatát harmadik, szorgalmi díjra (100 korona) tartotta érdemesnek. A döntés indoklásából: tartalmilag „előadása, gondolatmenete elég világos, szabatos és következetes”, és tévedései ellenére „egészében véve a dolgozat nagy szorgalommal és odaadó kedvvel van megírva”; „habár nem egyéb a vonatkozó tanelméletek ismertetésénél; a megértés és reproductio tekintetéből írójától az önállóbb szemlélést elvitatni nem lehet”; az alapfogalmak elemzését elmulasztotta, pedig az általános megjegyzésekből „kivehető, hogy pályázónak tehetsége ezekkel is megbirkózhatott volna” (Acta… 1913–1914, 57–63.) A nyelvérzék egyéniségének egyik meghatározó elemét képezte, sorsának alakulását pedig döntően befolyásolta. Otthonosan mozgott a választott pályáján olyannyira fontos klasszikus latinban, és anyanyelvén túl négy élő nyelven beszélt. Vegyes lakosságú szülőfaluja a román népnyelv ismeretével bocsátotta a világba. Az angliai testvéregyházzal fenntartott különleges kapcsolatoknak köszönhetően a magyarországi unitárius iskolák tantervében az angol nyelvoktatás kiemelt helyet foglalt el, érthető tehát, hogy egyetemi beiratkozása idején a fiatalember Shakespeare anyanyelvét is beszélte. Az elsőévesen elnyert pálya- és ösztöndíjakkal a nyári szünidőben Németországba utazott, és „megtanult teljesen németül” – értesülünk az unitáriusok közlönyéből. Lelkében a középiskolai tanárától kapott indítás, ösztönzés dolgozott, amikor – zsebében a másodévben elnyert díjakkal – nyelvtudása tökéletesítésére Franciaországba utazott. Történt ez 1914. július elején, pár nappal a szarajevói merénylet (június 28.) után, amikor a világ közvéleménye nem sejtette, mekkora hullámokat fognak verni a Balkánon eldördült pisztolylövések. A világháború kitörése (július 28.) francia földön érte, és ellenséges ország állampolgáraként internálták. Elhagyta-e szerencsecsillaga? Rabkenyérre kárhoztatták, ártatlanul, de megmenekült a front testet-lelket pusztító poklától. Az ellenséges államok polgárainak internálása ártatlan emberek meghurcolásának, megalázásának, gyötrésének országonként és egyénenként eltérő széles skáláját mutatta. Kiss Elek unitárius lelkész sorsa a kivételesnek számító emberséges eljárás ritka példája: angol barátai közbenjárása nyomán másfél hónap után szabadon engedték, és a kissolymosi szószéken elkezdhette püspöki székig ívelő szolgálatát. Az irodalmi levél műfajába sorolható naplója áttekintésének lehetőségét Kovács Sándor teológiai tanárnak köszönöm. A másik végleten Kuncz Aladár közismert esete áll: francia börtönökben elszenvedett ötévi gyötrelem után jutott haza. És mégis szerencsésnek mondhatta magát,

hiszen sok fogolytársának nem adatott meg a lelki megnyugvás, a szeretteivel való viszontlátás öröme: megkínzott testük idegen földben kapott nyughelyet. Az internáltak testi-lelki gyötrelmeit növelte elzártságuk, a kapcsolattartásnak a francia táborok esetében fokozott korlátozása. Ausztria–Magyarország és Franciaország illetékes hatóságai nem kötöttek az internáltak postai kiszolgálását megnyugtató módon rendező, más Antant-államok viszonylatában érvényes megállapodásokhoz hasonló szerződést. A francia posta csakis francia vagy német nyelven írt, közönséges leveleket és levelezőlapokat közvetített, az ajánlott küldeményeket nem vette át; a postai utalványok továbbítása nehézkesen, a cs. és kir. külügyminisztérium és az USA bécsi, illetve párizsi nagykövetsége közvetítésével történt; az értéklevelek, csomagok, táviratok küldése elképzelhetetlen volt. (A Magyar Unitárius Egyház Levéltára, Kolozsvár, a csegezi unitárius egyházközség levéltára, 1915. évi csomó, a Posta- és távirda vezérigazgatóság 773/1915. sz. Hirdetménye.) Élve a törvény adta lehetőséggel, Simándi Tamás minden bizonnyal értesítette hozzátartozóit, barátait, ismerőseit sorsa nem várt drámai fordulatáról. 1915. március idusán keltezett – a levélírás hihetőleg nem véletlenszerűen esett erre a napra, bár érthető okokból a szövegben erre nincs utalás – képes levelezőlapon tudatta helyzetét kolozsvári mentoraival, és fogalmazta meg háláját a tanulmányait lehetővé tevő támogatásért. Az Egyetemi Diákasztal felügyelő bizottsági titkárának, Buday Árpád magántanárnak címzett francia nyelvű üzenet magyar fordítását közölte az unitáriusok havi közlönye: „Titkár úr, Simándi Tamás kolozsvári joghallgató, jelenleg internált Franciaország Villefranche de Rouergue (Aveyron départm.) nevű városában, fogságából ki akarván fejezni mély tiszteletét azon intézet vezetőségével szemben, mely két éven át jóakarattal támogatta őt, – kéri titkár urat, fogadja tiszteletteljes üdvözletét, és tolmácsolni szíveskedjék dr. Pósta Béla és dr. Apáthy István professzor uraknak, a »Mensa Academica« vezetőinek, a humanizmus zászlóvivőinek. 1915. márc. 15.” (Unitárius Közlöny XXVIII. 6. szám, 1915. július, 117. l. Az adatot ifj. Vincze Zoltánnak köszönöm.) A korlátlan kapcsolattartás érdekében a foglyok a cenzúra megkerülésével, magánszemélyekre bízott levelekkel próbálták áttörni a korlátozás, a tiltás falát. Simándi Tamás nyolc hónap alatt három kimerítő, magyar nyelvű levélben tájékoztatta szeretteit helyzetéről. Kettő meg is találta a címzetteket. A levélíró egyúttal a család írás-olvasásban leginkább jártas tagjával, Zsiga öccsével tudatta a hazai hírekről tudósító levelek küldésének rendjét. Nem várt sok levelet, hiszen erősen hitte, hogy a háború rövidesen véget ér, és ő szabadul: „legkésőbb október v. novemberben kiszabadulok, mert egy második téli háború fizikai lehetetlenség volna.” Zsiga, míg tehette, minden bizonnyal eleget tett bátyja kérésének, utasításának. Nevelői, iskolatársai megbízható, lelkiismeretes diákként ismerték.

A szülőfalujában kijárt elemi osztályok után szülei, mintegy a bátyja szárnyai alá, őt is a tordai főgimnáziumba íratták (1909), a IV. gimnáziumi osztálytól pedig, mikor Tamás beiratkozott az egyetemre, a kolozsvári Unitárius Kollégium bennlakó diákja lett. Mint szegény sorsú, bátyjához hasonlóan jeles, jó magaviseletű diák, egyidejűleg több kedvezményben, ösztöndíjban és jutalomban részesült: a megszűnt tordai egyházi iskolából átirányított alapokból és vagyonból származó juttatások kiosztása alkalmával minden évben teljes kedvezményben részesült, továbbá az iskolai díjból évente 40 korona összeget elengedtek; egy-egy évben elnyerte a Mikó Imre Alapítvány kamatát, illetve erdélyi kincstári ösztöndíjat kapott; tanévzáráskor rendszeresen könyv- vagy pénzjutalomban részesült. (A kolozsvári Unitárius Kollégium Értesítője XXXIV. (1912–1913). 130, 182, 185, 189, 190.; uo. XXXV. (1913–1914). 138, 178, 180, 182, 187.; uo. XXXVI. (1914–1915). 145, 164, 167, 169, 170. l.) A boldog diákévek folyásába beleszólt a háború. A hetedik osztályt – 1916 tavaszán tett előrehozott vizsgákkal – katonaként zárta, néhány héttel később pedig, a berukkolt diákok részére sebtében szervezett előkészítő tanfolyam után, a nyolcadikos anyagból is levizsgázott. Egyetlen tanévben két osztályt végzett, természetesen távol a korábbi években megszokott színvonaltól. (A kolozsvári Unitárius Kollégium Értesítője XXXVII., 1915–1916. 75, 132, 136, 148, 150, 157. l.) A Magyar Unitárius Egyház székházának folyosói faláról letekintő tabló – „hadbavonult ifjak Baráti Emléke” – tanúsága szerint júniusban tizennyolcadmagával le is érettségizett. Az idő sürgetett. Sietni kellett a hősi pózban, egyenruhásan feszítő, kardjuk markolatán nyugvó kézzel megörökített gyerekemberek idő előtti éretté nyilvánításával. A galíciai fronton épp ezekben a napokban indult meg a mindkét részről hatalmas vérveszteséggel járó Bruszilov-offenzíva: a lövészárkok várták a pusztulásra érett újabb áldozatokat. A csegezi Simándi porta elárvult: egyik fiú rabkenyéren, internáltságban morzsolgatta, immár két esztendeje, napjait, a másik pedig nap mint nap várta a frontra, a csaknem biztos pusztulásba küldő parancsot. Nem volt, aki francia kolostorbörtönben szenvedő bátyjának beszámoljon a megfogyatkozott család csegezi mindennapjairól. A kilátástalanság ürességébe zuhant, megtört „öregek” két idegen országból várták a remény szikráját hozó üzeneteket. Amíg élt a remény, hogy van kitől. A Simándi Tamás internáltságának körülményeiről beszámoló levél – apró adalék az első világháború civil történetéhez – szövegének megmaradását Kelemen Lajosnak köszönhetjük. Az elmúlt évszázad immár legendává magasztosult termékeny történetírója, Erdély történelmi emlékeinek fáradhatatlan mentője, akkoriban a Kolozsvári Unitárius Kollégium történelemtanára, egyben az egyházi levéltár őre és az EME titkára volt. Frontra került egykori egyetemi diáktársától, barátjától, később tordai tanárkollégától, Pap Domokostól 1915-ben tábori leveleket kapott ajándékba. Így született meg e kordokumen-

tumok összegyűjtésének gondolata, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület révén szervezett mozgalommá szélesedett, és megteremtette az egyesület sok ezer darabból álló hadilevél-gyűjteményét. (Az EME választmányi üléseinek jegyzőkönyve, 1915. június 30., november 17., EMELvt 285/1915. sz. csomó, 58, 62. l.; Kelemen Lajos: Háborús levéltár Kolozsvárt. Székely Ellenzék 1918. 90. sz. Néhány éve egyetemi dolgozat vállalkozott a gyűjtemény feldolgozására. Az információt Pál Juditnak köszönöm.) Tanára felkérésére Zsiga azon nyomban elkészítette bátyja levelének másolatát, de a dicséretes gyorsaság azzal a hátránnyal járt, hogy valamiképp kifelejtődött a csak ezután szerveződő gyűjteményből. Íme a levél, a mai helyesíráshoz igazítva. Közli: Vincze Zoltán Villefranche de Rouergue (Aveyron, France) 1915. július 23-án. Drága Jó Szüleim és Testvéreim! Ez ideig két ízben volt alkalmam, hogy fogságomból Kedves Szüleimnek és Testvéreimnek a mi édes anyanyelvünkön írhassak. Első levelemet egy jólelkű, rendkívül művelt úriasszony, – kinek atyja 41 évig volt a budapesti egyetemen orvos-tanár, – amint a hazulról kapott sorokból kivettem, volt szíves hazavinni és tintával leírva Önöknek, Kedves Szeretteimnek elküldeni. Ezáltal megtudhatták címemet és nagyjában itteni helyzetemet is. A múlt év novemberében hazaküldött első női és gyermekcsoportot, melyben az említett öreg úrnő is volt, folyó év január 4-én követte a második. Akkor egy nagyon részletes magyar nyelven írott levelemet küldöttem volt egyik magyar nőtől, ki Budapestre utazott. Sajnos – Kedves Zsiga Öcsém írja –, ez a levél nem jutott haza. Lehet, hogy az illető nő restellte egy postaszekrénybe bedobni, avagy talán elvették tőle útközben. Itt ugyanis a hazamenős nőket, gyermekeket és öregeket igen alaposan kikutatják és minden levelet, vagy egyéb írást elvesznek tőlük, ami érthető is. Ez alkalommal még egyszer szerencsét próbálok, remélve, hogy talán ezek a sorok Kedves Szüleim és Testvéreim kezeibe kerülnek. Most ugyanis olyan férfiakat engednek haza, akik valami testi hiba, gyöngeség vagy betegség következtében katonai szolgálatra szigorú orvosi vizsgálat alapján alkalmatlanoknak találtatnak. Közöttük megy egy budapesti illetőségű Kolos Géza nevű fiatalember is, kivel fogságom kezdetétől fogva együtt vagyok s ki szíves lesz eme sorokat hazaérkezése után postára adni, ha esetleg kutatás alkalmával nála meg nem fogják találni. Minthogy eme levél esetleg francia hatóságok kezébe juthat, nem merek mindent a maga valóságában megírni s kerülöm minden olyan körülménynek megemlítését, amivel magamnak bajt okozhatnék. Hála Istennek, most már túl vagyok azon az időn, melyben igazán lett volna miért panaszkodnom és méltatlankodnom. Ez az idő-

17

18

szak fogságom 2., 3. és 4. hónapja volt. Bár soha életemben nem volt részem úri kényelemben, bár úgy otthon, mint földmíves ember gyermeke, valamint középiskolában és egyetemen is mint nyomorgós, de mindig jeles diák, csak az élet terheit és nehéz oldalát éreztem, mégis ez a három hónap félig sem volt tréfa s életemben örök nyomokat fog hagyni. Hanem az csak egy embernek és nem a francia kormánynak vagy éppen népnek volt a hibája. Az ő zsebére ment mindaz, amit az illető tőlünk lelketlenül megvont. Az ötödik hónapban már minden lényegesen megjavult. Tisztességes lakásba kerültünk és jóllehet a világért sem rendes időbeli és megfelelő, de a mai szomorú állapotok között teljesen tűrhető koszthoz jutottunk. Reggelre elég híg és keserű feketekávét, estére állandóan burgonya- vagy káposztalevet (úgynevezett erőleves: Kraftsuppe) kapunk. Ebédre hetenkint 4-szer húst adnak. Tekintetbe véve azt, hogy az embernek módjában áll úgy a gyenge reggelit és vacsorát, mint a hétfői és szerdai silány ebédeket (a többiek kielégítőek) valami más, itt helyben vásárolt élelmiszerrel pótolni, a jelenlegi koszt miatt a helyzet éppenséggel nem nevezhető tűrhetetlennek. Lakásunkat egy kolostori iskolának az internátusi helyiségei képezik. Az intézetben tanító pap-tanároknak kitűnő konyhájuk van, amelyben minden mondhatni elég olcsón kapható. 10 centimes (= 10 fillér)-ért vehetni reggel, délben, este egyaránt tejet, zöldbabot, szemes babot, rántott burgonyát, makarónit, sültet, sajtot, apró süteményeket, különféle lekvárokat. Különös szerencse ránk nézve, hogy minden reggel és este bőven van forralt tej, miből 10 c.-ért szinte egy fél liter kapható. Szóval az ember elég tisztességesen táplálkozhatik, csak pénze legyen. A magyar kormány, valamint az osztrák is, azokat az alattvalókat, akik még hazulról pénzt nem kaptak, s ami pénzük volt, az a hosszú fogság alatt teljesen elfogyott, havonként 5 frank (5 K) segélyben részesíti. Szerencsére én is ezek között vagyok. Éppen a tegnap (július 22-én) vettem fel már a 3-ik havi segélyt. El nem képzelik, Kedves Szüleim és Testvéreim, hogy mit jelent ez a kis ös�szeg úgy nekem, mint sok más hasonlóan szegény és nyomorúságos honfitársnak. Mivel igényeim a lehető legszerényebbek, a magammal hozott régi összegnek még meglevő csekély részéből költögetve, szinte be is érem fenti összeggel. Az első négy hónapban puszta szalmán aludtunk, november végén végre szalmazsákot kaptunk. Egy hónap óta ágyban alszom, ami itt rendkívül ritka dolog, mert a mi termünkben lakó 70 ember közül csak 7-nek van ágya. A többinek szalmazsákja a poros padlón hever s emiatt a bolhákkal szemben a legelkeseredettebb harcban állanak. Nekem is volt elég bajom velük s miattuk is készíttettem egynéhány szomszédommal rozoga 2 frankos deszkaágyat. De még így is zavarják eleget az ember nyugalmát, mely szerepet a télen át a tetűk vitték igen könyörtelen módon. Fehérneműmet ittlétem elejétől fogva mindig magam mosom, hogy lehetőleg kíméljem az elrongyolódástól, ami ugyan minden vigyázatosság

mellett is már kezd bekövetkezni, s a tű használatát minden szárítás után 4-5 óra hosszat szükségessé teszi. Türelmemet eme két körülmény (apró állatkák és rongyok mosása-varrása) már is nagyon próbára tette. De hát, ha megunom, majd újból kezdem s így lassan csak vége is lesz talán ősz utoljára ennek az igazságtalan raboskodásnak. A minket őriző katonák általában nagyon jól és emberségesen kezelnek bennünket. – Minden 2 hétben meglehet fürödni a városban (a lakásul szolgáló iskola ugyanis a városon kívül áll) 60 f[illér]ért. Csakis a fürdőbe menéskor van alkalmunk arra, hogy egy kissé megjárjuk magunkat katonák kísérete mellett, meg amikor mosni megyünk. Máskor az udvarról senki sem teheti ki lábát. Tehát úgy őriznek, mint a rabokat, avagy az igazi hadifoglyokat, sőt még szigorúbban, mert még dolgozni sem visznek. Csakis a csehek és lengyelek, meg a tiroli olaszok: szóval a franciák barátaihoz közelebb álló egyének mentek el tartózkodási engedéllyel ellátva munkába, kiknek jól is van dolguk. A többiek csak kevesen és kivételesen részesülnek ebben a kegyben. Én lehetőleg tanulok egész napon át, hogy az időm ne vesszen kárba. Mind a négy, már otthon megkezdett nyelvben nagy haladást tettem. Jelenleg abban a szerencsében van részem, hogy a magyar kereskedelmi törvényt tanulmányozhatom, melynek német fordítását egy magyarul még nehezen beszélő budapesti keleti akadémiai hallgató bosnyák születésű fogolytársam adott át használatra. Haza minden szombaton írok, mert a levelek bélyeg nélkül mennek. Egy héten csak egyszer lehet írni. Zsigának június 29-én írott levelét (valamint 24-iki lapját is) megkaptam. Ez mutatja, hogy ha Zsiga megfogadja utasításomat és anélkül, hogy bélyeget tenne a levélre egyszerűen e címfelirattal küldi: Franchise postale des internés civils. Simándi Tamás interné civil, Villefranche de Rouergue, Aveyron, France – feltétlenül eljut ide minden levél. Természetesen csak németül vagy franciául írva. Más nyelvű leveleket nem adnak ki. Minthogy nagyobb örömöt el sem tudnék képzelni, mint azt, hogy hazulról, Kedves Szüleim és Testvéreimről valami hírt halljak és mivel ez rám nézve mindig megnyugtató hatással van, nagyon kérem Zsigát, hogy legalább minden 2-ik héten írjon egy levelet a fent említett módon. Én nagyon remélem, hogy legkésőbb október v. novemberben kiszabadulok, mert egy második téli háború fizikai lehetetlenség volna. Addig még nagyon sokszor, minden héten fogok írni, csak Zsiga válaszai ne késsenek. Ezerszer csókolja mindegyiküket, Tamás. [Feljegyzés a levél hátlapján: Simándi Tamás joghallgató, Torda-aranyos megyei, csegezi szegény unitárius fiú levelének másolata, ki a francia nyelv teljes elsajátítása céljából ösztöndíjjal ment ki Franciaországba s oda rekedt. A levelet öccse, Simándi Zsigmond unitárius koll. tanuló másolta le és adta át nekem. Kelemen Lajos]

Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött! Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokausztügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni. Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai ös�szetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott. Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt). Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az

EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához. Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.” Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni. De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!” Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában? Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért

19

20

Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is. Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron). Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja. Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”. És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt. Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befeje-

zett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.) A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.” A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.” Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg. Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József

írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor ország�gyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt. A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek. Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten. Dr. Mester Miklós Budapest, 1982. VI. 19.” Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába. A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka. Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírőtemetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő vis�szaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.

Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramaros�szigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkarján felmutatni, de holokauszt-túlélőként és íróként Nuit című dokumentumkötetéért 1986-ban Nobel-díjat kapott? Aki a stockholmi díjátadáskor szembesült Grüner Miklóssal, és az nem ismerte fel benne egykori rabtársát, és egy ideig ágytársát a fogolytáborban. Aki magyarul sem tudott (de románul sem), angolul is csak gyengén és francia hangsúllyal, ám igencsak feszélyezték Grüner kérdései, s emiatt azóta is kerüli a vele való találkozást. Grüner viszont könyvet írt az ellopott identitásról: A Nobel-díjazott lopott személyazonosság-története, auschwitzi szám A-7713 címen. Szerinte a 115 oldalas Nuit című könyv, amelyet François Mauriac előszavazott és állítólag stilizált is, nem más, mint Lázár Wiesel És a világ hallgat című, Buenos Airesben 1955-ben megjelent jiddis nyelvű, eltulajdonított könyve, ami eredetiben még 224 oldalas volt. Grüner Miklós ma 85 éves, és jelenleg Svédországban, Malmöben él. Sem Izrael kormányánál, sem az USA illetékeseinél, sem az FBI-nál nem talált meghallgatásra. De a Magyar Országgyűlés vezetőségénél sem, amikor 2010 elején Elie Wiesel Köves Slomó meghívására Magyarországra érkezett, és az ország-gyűlésben is szót kapott. Az ülésvezető elnök akkor Balog Zoltán mostani miniszter volt. Akkor Grüner Miklós is leutazott Budapestre, de meghallgatásra nem talált, s mi több, Köves Slomó rabbi hazug antiszemitának és történelemhamisítónak nevezte, amiért a megrágalmazott a Budapesti Bírósághoz fordult, nem elégtételért, de azért, hogy végre kiderüljön: ki rejtőzik az Elie Wiesel név mögött. S ebben, 2012. január 24-én, az először ülésező Fővárosi Bíróság sem segített. Pedig az igazságot megelőlegezve a Wiesel-kérdésben, Grüner ügyvédje, Bősze Ferenc is nyílt levelet intézett Köves Slomóhoz a Magyar Hírlapban, és ugyanott Tarnóczky Anita is foglalkozott ezzel a „furcsasággal” S akkor ez így hogy van? címmel. Arról írt tulajdonképpen, hogy miért is hallgatnak a magyar hatóságok?! Még a kegyeletsértő, tiltakozó gesztus s a magyar állami érdemrend visszaküldése után is! Ki fog-e derülni valaha, hogy mi lett az igazi, erdélyi Elizier (Lázár) Wiesel sorsa, aki idén lenne 100 éves? S hogy hány éves is a névbitorló, egykori izraeli újságíró? Mert, hogy nem a századikat tapossa, az biztos! És az is biztos: ma még nem tudjuk, kicsoda is valójában Elie Wiesel, és ő sem tudja, hogy ki volt Nyírő József! De hogy ki volt Nyírő József, azt ma már Madridtól Székelyudvarhelyig mi, magyarul írók és gondolkodók, olvasók és beszélők, biztosan és nagyon jól tudjuk!

Kónya-Hamar Sándor

21

Emberek és embersorsok Egy művész élete és halála: Reschner Gyula (1891–1974)

22

Élt Kolozsváron egy páratlan, bámulatos természetű és romantikus életű grafikus-festőművész, akit Reschner Gyulának hívtak. Vajon ki emlékszik rá? Hosszú évekig élt köztünk, egyik közismert színfoltja volt e városnak, s hírnevéhez képest igazán nem méltó módon távozott az élők sorából. Ez a kalandos életű ember 1891-ben Gyimesbükkön született, ahol apja fővámőr volt. Erről a legendás emberről így írt 1973ban a Könyvtári Szemle (részlet Kovrig Károly tordai műgyűjtőnek az EMGE titkárához, dr. Ilyés Sándor Lászlóhoz címzett, 1937. január 6-án kelt leveléből): „Él köztünk itt Erdélyben egy művész. Azért mondom, hogy itt Erdélyben, mert lakását nehezen lehetne közelről meghatározni, mivelhogy jóformán ő maga sem tudja, mikor hol lakik, bár művészi képessége és teljesítménye biztosíthatna neki pazar életmódot, ha nem volna fanatikusa az országútnak, a hegyeknek, a függetlenségnek, az örökös harcnak önmagával és embertársaival, ha nem volna eljegyezve a szegénységgel úgy, hogy erőszakkal sem lehetne elválasztani tőle, s ha nyugtalan vérének tudna egyhelyben ülést parancsolni, s főkent, ha nem hagyná művészetét banikkal megfizettetni – azt is mosolyogva, akire ma, nyolcvankét évesen is szinte szó szerint ráillik a néhai önzetlen barát évtizedekkel korábban fogant »hátamon a házam« - jellemzése, csakúgy, mint a Tamási Áron gyártotta kedves iróniájú elkeresztelése: Reschner Vagabundus.” Ki volt ez a javíthatatlan és elnyűhetetlen örök bohém? A gyimesi elemi iskola után a századfordulót követő első két évben ott olvashatjuk nevét a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákjainak évkönyvében, azután a brassói Főreáliskola ta-

nárainak életét keserítette. Érettségit nem tett, viszont bravúros rajzkészségének korai elismerését bizonyítja, hogy már 1911ben meghívják egy szezonra a Szolnoki Művésztelepre. Később Ferenczy Károly tanítványa volt Budapesten, majd csaknem két évig Kaposvárott, Rippl-Rónai József mellett csiszolta a tudását. 1914-ben önszántából indult tanulmányi útra, és Franciaországon, Spanyolországon, Portugálián át, eljutott a Szaharáig. A maga formálta mesterségéhez, emberségéhez mindvégig hű maradt, s még a krasznojarszki orosz hadifogolytáborban is kitartóan portrézott, illusztrált, metszett, karcolt, karikatúra kiállításokat rendezett, s a lágerújság legagilisabb munkatársának bizonyult. Neki köszönhetjük Gyóni Géza egyik legsikerültebb portréját is, egy 22x15,5 cm-es pasztellt, valamint sírjának hiteles rajzát. Gyónival nemcsak a közös sanyarú hadifogság kenyerét osztotta meg, de életszemléletük is közel hozta őket egymáshoz. Az önéletrajza szerint (amely e sorok írójának gyűjteményében van) a több mint hatévi hadifogsága alatt, Kijevtől Szibériáig, húsznál több orosz hadifogolytábort járt

Reschner Gyula: Önarckép meg. 1921-ben elfagyott lábakkal tért haza. Hazatérése után 1940-ig, külső munkatársként készített rajzai és metszetei a következő lapokban és folyóiratokban jelentek meg: Brassói Sport, Futár, Székely Szó, Hétfői Brassói Hírlap, Brassói Lapok, Keleti Újság, Bánáti Sport, Aréna, Vidám Nyelvgyakorlat, Pásztortűz, Erdélyi Szemle, Cuvântul liber (Bukarest), Viaţa noastră (Kolozsvár), Garabonciás, Vörös Erdély és a budapesti Hídban stb. Kiváló, ismert karikaturista volt. A Könyvtári Szemle szerint, mappáiban közel kétszáz ismert személyiség „ceruzavégre kapott pillanatfelvételét” őrizte Lucian Blagától Victor Eftimiuig, Gorkijtól Leninig és az Erdélyi Helikon teljes írócsoportjától Móricz Zsigmondig. Móriczról köztudottan egyetlen művésznek sem sikerült jó

Varga Elek megbízólevele Reschner Gyulának a foksányban fogva tartott kolozsváriak kiszabadítására.

karikatúrát rajzolni, ám Reschnernek igen – 1927-ben. Amikor az író meglátta, így szólt: „Hogy tudta, művész úr, ilyen gyorsan, pár perc alatt kivesézni?” „Tetszik?” – kérdezte a művész. „Igen.” „Na, akkor most írja alá.” Móricz aláírta, majd így szólt: „Ha a szegény jóanyám ebben a medvepofában az egykori karcsú honvédhadnagy fiát keresné, nehezen találná meg.” Móricznak az alkotás annyira megnyerte tetszését, hogy éppen ez ihlette Karikatúra a karikatúráról című tárcájának megírására, ahol tréfás-komolyan leszögezi: „… korunk élő valóságát csak a karikatúra segít­ségével lehet megörökíteni. Ha a jövő korok meg akarják ismerni a mai életet, mindig karikaturistákhoz kell jönniök felvilágosításért.” A Turipajtásban tréfás sorok rajzoltak viszont róla portrét: „Reschner Gyula: a turisták nesztora és félvilágjáró. Barlangokban él, fákon alszik és réteken táplálkozik. Zöldevő. Őt nem a vörös, hanem a zöld szín izgatja. Csupasz fél térdével télen-nyáron óriási hatással van a női nemre – és igenre. A Garabonciás túriportere és karikatúrija. Mászásban erős, csúszásban bajnok, csúszás-mászásra nem kapha­tó. Naturista.”

Az emberi sorsok az égi nagykönyvben íratnak

Kövessük nyomon a sorsát attól a naptól, hogy e sorok író­ ja megismerte. Úgy, ahogyan azt ő élőszóval mesélgette nekem, és a nálam levő írásai és dokumen-

tumai tanúsítják. 1962 tavaszán kerültem a Kolozsvári Képzőművészeti Szövetséghez, mint adminisztratív igazgató-titkár, és így kerül­tem vele közeli ismeretségbe. Miután az orosz hadifogságból hazake­rült, Marosvásárhelyen, Brassóban, Bukarestben és Temesváron is lakott, 1929-ben pedig Kolozsváron telepedett le. Ez kiderül az 1945 utáni román és magyar nyelvű Számláló Űrlapjából, amelyen anyja neve Pataky Gizella, apjáé pedig Reschner Gyula. A vallási rubrikában ez áll: felekezet nélküli. Nemzetisége: nemzetközi. Bár a Konfirmációs Emléklapján, amely 1906. áprilisi dátumot visel, magyar evangélikus vallásúként szerepel, Brassó város pecsétjével. Amióta az orosz fogságból hazake­rült, baloldali nézeteket vallott. Kolozsvárt lakott: a Vigyázó utcában, a Deák Ferenc utcában, majd utoljára az Eperjes utca 2. szám alatt. Foglalkozása: festőművész és grafikus. Munkahelye: alkalmi munkás. Ez áll tehát a saját kezűleg kitöltött űrlapján. Tagja volt a kolozsvári Művészeti Alapnak, és annak nyugdíjasa is. Az alap tagjai nem voltak azonos szintű művészek az unió-tagokkal (Képzőművészek Szövetsége), sem anyagilag, sem hivatalos művészeti szinten. Csak másodrangú művészeknek tartot­ták őket, még akkor is, ha egyesek főiskolai végzettség­gel rendelkeztek, külön névjegyzékben szerepeltek. Így ezektől az állam a hivatalos kiállításokon

nemigen vásárolt, és a nyugdíjuk is kevesebb volt, mint az uniósoknak. Uniós nyugdíjasnak kétszer akkora volt a nyugellátmánya, ha az unión keresz­tül kapta, és nem pedig az államtól, az ottani szolgálati évei után.

Orosz front és hadifogság

Háborús tapasztalatairól így mesélt: „1914-ben kerültem ki az orosz frontra, oda, ahol a történelem a legvérzivatarosabb harcokat jegyezte fel, oda, ahol a két ellenfél halomra gyilkolta egymást, és patakokban folyt az osztrák– magyar, német és orosz vér. Tanúja voltam és szenvedő alanya a Szan folyó melletti lengyel város, a galíciai Przemyśl várerődítmény elfoglalásának az oroszok által, és annak visszafoglalásának az osztrák–­magyar csapatok által. E várerődítményt 1915. március 22-én az oroszok öt hónapi ostrom után foglalták el, és 117 ezer kiéhezett, agyon­gyötört ember került szibériai hadifogságba. A cár 130 ezer katonát ál­dozott fel a birtokba vételéért. A várat azonban 1915. június 3-án az osztrák– magyar haderő visszafoglalta. E véres, emberhúsdaráló vérontás borzal­mának látványa ihlette Gyóni Gézát a Csak egy éjszakára… című versének megírására.” 1916. június 4-én kezdődött a híres Bruszilov-offenzíva, egy átfogó orosz támadás az osztrák– magyar frontszakasz ellen. Az első tíz nap­ban az oroszok több mint kétszázezer hadifoglyot ejtettek. Ekkor in­dult el a monarchiabeli magyar fogolybakák tömeges gyalogmenete Orosz­ ország belseje felé. Aztán a foglyokat a Kijev melletti híres Darnica gyűjtő- és elosztótábortól egészen Szibéria legtávolabbi pontjáig, Vlagyivosztokig szál­lították. (A kijevi és a darnicai fogolytáborban a második világhá­ború után e sorok írója is raboskodott.) A legnagyobb gyűjtőtábor em­lékezetes neve Krasznojarszk volt. Reschner szerint Lenin és a többi bolsevik vezér felismerte, hogy a gyökértelen hadi­foglyok körében sokan egyszerű jelszavakkal manipulálhatók és természetes potenciális szövetségesek-

23

badabban fognak élni. Visszakerülnek őshazájuk közelébe. Az, különösen a művészlelkű emberre, termékenyítő hatással lesz. Ezek után kértem, engedje meg, hogy lerajzoljam. Négy perc alatt lerajzoltam, elkészültem a vázlatos rajzzal. Ezzel búcsú­zott is már, a sebesült hadifoglyok és az orosz katonák (mert ve­gyesen voltunk) ágyaikban felkönyökölve néztek vállas alakja után […] Felépülésem után a krasznojarszki gyűjtőtáborba kerültem, ahol együtt voltam Gyóni Gézával.” Önéletrajza szerint, Reschner Gyula több mint húsz orosz város hadifogolytáborának ette a sanyarú kenyerét. Reschner Gyula menetlevele Foksányba nek számíthatók a polgárháborúban. Ennek kö­vetkeztében a monarchiabeli majdnem százezernyi magyar hadifogoly hajlan­dó volt fegyvert fogni és harcolni a Vörös Hadseregben. Ezeket nevez­ték internacionalistáknak, ezekkel szimpatizált a mi művészünk is, akinek így szabad mozgást biztosítottak.

Találkozás Gorkijjal

24

Reschner emlékező írásából: „A kijevi járványkórházban feküdtem mint hadifogoly, illetve onnan szállítot­tak át a Prozovoszkája járványkórházba.” Részletesen leírta a kórház épületét, az ottani élményeit, a betegeket, majd így folytatta: „Egy napon hírül hozták, hogy délután érdekes vendégük lesz a betegeknek. Meglátogatja a kórházat Gorkij, a nagy orosz író, akinek csak a múlt évben engedte meg a cár, hogy hazatérjen Capri szigetéről, ahol száműzetésben töltött hét évet. Délután négy óra tájban idegesség támadt az ápolónővérek között, jelezvén Gorkij érkezését. Nagyon érdekelt ez az ember, aki 1892-ig, amíg első regénye meg nem jelent, csizmadiainas, hajómosó, pék, vándorszínész, ügyvédi írnok és csavargó volt.” Nem csoda, hogy érdekelte, hiszen Reschner nagyjából hasonló életállomásokat járt meg. „Gorkijnak, az elnyomottak nagy pártfogójának szálas, egye-

nes alakja nem­sokára megjelent a szemben levő ajtó keretében. Rövid időre megállott és körülnézett, körüljárta kutató tekintettel a termet. Végigjárta az ágyakat, aztán egy-két betegtől megkérdezte hová való, vannak-e hozzátartozói. Az egyiküknek ezt a kérdést tette fel: Milyen a hábo­rú? A kérdésre az ezt felelte: Nyeháráso, nem jó. Az én ágyamnál is megállott, és leolvasta a nevemet a fejtábláról, és rossz németes ki­ ejtéssel ezt kérdezte: Mi civilben a foglakozása? Grafikus – mondtam halkan. Aztán elővettem a harctéren készített rajzaimat a lövészárkok életéből, és igyekeztem a lehető legtárgyiasabban visszaadni bennük a valóságot. – Gránátbecsapódás, szanaszét repülő végtagok, csontig fogyott emberek, akiken csak lötyögött a katonaruha. Önkénte­lenül oroszul ejtettem ki, hogy ugye, szép? Aztán rögtön felajánlottam neki, hogy válasszon ki közülük néhányat; három darabot közülük el is fogadott. Aztán így szólt: Milyen rangja volt? Semmilyen. Sosem voltam barátja a hatósági intézményeknek, nem is törtem magam rang után. – Mit szól a háborúhoz? – Szerény véleményem az, hogy mindenkinek joga van természetes halállal meghalni, válaszoltam. Aztán így folytatta Gorkij: Magukat, magyarokat, Szibériába viszik felgyógyulásuk után, de ne féljen, ott sokkal sza-

Gyerünk, tovább!

Észak-Erdély visszacsatolása után baloldali nézeteiért a magyar hatóságok a szamosfalvi lágerbe internálták, de rövidesen, a kolozsvári köz­vélemény nyomására szabadon engedték. Megjegyzendő, hogy az első világháborús hadifoglyok tömeges és szervezett hazatérésére az orosz polgárháború befejezése után, 1921–1922-ben került sor. Magyaror­szágon a hazatérteket, az 1919-es véres kommün utáni években, a kommu­nizmustól rettegő magyar hatóságok alapos politikai szűrővizsgálatnak vetették alá, hogy nem hoztak-e haza felforgató eszméket. Az öt-hatéves keserves fogság után hazakeveredett volt frontharcosok csak hos�szas kihallgatás után hagyhatták el a hazai internálótáborokat. Észak-erdélyi bevonulásuk után, a magyar hatóságok Reschner Gyulának is hamar a nyo­mára akadtak, s kiderítették, hogy mint volt első világháborús ha­difogoly baloldali eszméket, nézeteket hozott magával Oroszországból, és továbbra is szimpatizánsa ezen eszméknek. A vallatás során elismerte baloldali nézeteit, de baloldali pártnak nem volt tagja. Elis­merte azt is, hogy érzelmileg a sorskivetett szegény emberek gondjaival azonosul, de nem ateista. A hatóságok azt is tudták róla, hogy nem templomjáró, amit a szemére vetettek. Erre ő ezt felelte: „Igaz, hogy nem vagyok nagy templomjáró, de az evangélikus

egyház adóját rendesen fize­tem, amelynek megkeresztelésem óta híve vagyok.” Reschner Gyulának a meg­hitt templomait, amelyeknek fanatikus híve volt, így lehet sorolni: a hegyek, az erdők, a völgyek, a végtelen vadvirágos rétek, ahol áhított főitala a kristálytiszta források vize volt, amelyekből többször ivott, mint az úrvacsora borából. Mindig jól érezte magát a végtelen természet ölé­ben. 1940 tavaszán, Kolozsvárt kiadatta a Przemyśli futár című regényét, amely kétezer példányban jelent meg, hetente háromszor 32 oldal terjedelemben, füzetenként. Ehhez a plakátot a kiadó kérésére ő szerkesztette meg. Oroszországban, a bolsevik forradalom kitöré­se idején, mint a forradalom szimpatizánsa, igazoló papírral szabad moz­gást kapott a fogolytáborokon kívül, és rajzaival illusztrálta a forradal­mi napokat. A helyi hatóságok, 1944 augusztusa után, román, magyar és orosz nyelvű igazolványt bocsátottak ki nevére, amellyel szabad mozgást biztosítottak neki az ország területén. Az igazolvány birto­kában és mivel tökéletesen beszélte az orosz nyelvet, az antifasiszta harcosok nevében a foksányi orosz hadifogolytáborból tizenhat elhurcolt ko­lozsvári polgárt váltott ki, köztük két neves kolozsvári festőmű­vészt, Takáts Zoltánt és Horák Józsefet, a magával vitt ajánlólevél névsora alapján. (A névsor e sorok írójának birtokában van.) 1944. augusztus 23. után külső munkatársa volt az Erdélynek, a Képes Újságnak és az Igazságnak. A kolozsvári Tanfelügyelőség többször is felajánlott neki orosz nyelvtanári katedrát, de nem fogadta el. Azt mondta: „Nem vagyok képes a szabadságomat feladni egy segghez kötött székért még akkor sem, ha mindjárt füven kellene élnem”. A művészi alkotása mellett két nagy örökös szenvedélye volt, amelyeknek teljes megszállottja volt: turistabotjának és a gyűjtésnek, amelyért az utolsó lejét is feláldozta. Gyűjteményei­ben nemzeti és nemzetközi szinten megtalálhatók voltak: történelem, földrajz, irodalom, képzőművészet, zene-

Pihenő az EKÉ-sekkel, a kép jobb oldalán Reschner Gyula. művészet, sport, folklór, humor, gazdaság, politika, természetrajz, filatélia – valamennyi adatolva, illusztrációkkal, neves emberek portréjával dokumentálva, magyar és német nyelvű magyarázatokkal. E bámulatos, két nyelven feldolgozott gyűjtemény, amelyet majdnem egész élete folyamán gyarapított, 92 kötet­nyi 15-20 centiméter vastagságú dossziékban volt elhelyezve a mennyezetig érő könyvespolcokon. Ezt a gyűjteményét felajánlotta a román államnak, életjáradék fejé­ben. Az ajánlatot az Állami Levéltár el is fogadta, de azzal a felté­tellel, hogy írja át román nyelvre is – mesélte e sorok írójának. Ezt azonban előrehaladott életkora miatt már nem volt ereje és ideje vállalni. Gyűjteményét több neves kolozsvári magyar, német és román szakember látogatta dokumentációs adatokért, és persze a Securitate is rajta tartotta a szemét. Egyik gyakori vendége volt dr. Xantus is, akire, miután hazament, felesége ráparancsolt, hogy menjen ki a fáskamrába és öltözzön át. Tudniillik Reschner lakásának nemkívánatos lakója is bőven volt: megszámlálhatatlan poloska. Mivel az utolsó lejét is gyűjtési szenvedélyére áldozta, öltö­zetére a művész nem sokat adott, de egy-egy öltözeti darabot a barátaitól szívesen elfogadott. Egy alkalommal, amikor másnap a templomba készült, este kimosta az egyetlen ingét, és kitette száradni, azonban azt reggelre ellopták, és nem volt, amit

magára vegyen, hogy a templomba menjen. Ezt megtudta az akkori Igazság szerkesztősége, és meg is írta. A hír, hogy a lelketlen tolvaj egy szegény embertől egyetlen ingét is ellopta, meghatotta az olvasókat: majdnem tucatszámra vitték neki másnap az ingeket. Sőt, a tolvaj is visszalopta neki az ingét. Attól a naptól, hogy kap­ csolatba kerültem vele, valami különös vonzódást érezhetett irántam, és nem csak hivatalos dolgaiban. Talán mert igyekeztem emberségesen közeledni hozzá, vagy talán azonos nézetünk, életszemléletünk okán kedvelt meg. Így aztán nemcsak élete történetét mesélte el, hanem többször kért egy kis pénzt is kölcsön szorultságában, amit az iskolás Csaba fiamnak igyekezett törleszteni régi bélyegekkel és pénzérmékkel. Olykor még magánügyeiben is eljártam, rendeztem egyes dolgait, főleg télen, amikor a szibériai fa­gyás nyomai rendszerint kiújultak rajta. Az uniós képzőművészek közül sokan értékelték alkotó munkáját, és szót is emeltek ér­te. Köztük volt Kovács Zoltán, Abodi Nagy Béla, Kós Károly, Horák József és Takáts Zoltán, de több román kolléga is. Persze, nyilvántartotta őt Kolozsvár csaknem mindegyik számottevő kultúr- és sajtóembere. Már attól a naptól kezdve, hogy a fogságból hazakerült, alkotói munkássága nyomot hagyott az orosz, magyar, német, de

25

még a román kul­túrában is. Valamikor nős volt, amiről így beszélt nekem: „Egykor színésznő feleségem volt, de nem bírta el a szegénységemet, és így elváltunk; ő sokat akart, én meg csak keveset tudtam neki adni.”

Gergely elvtárs, én most meghalok…

26

Egy őszi napon, 1974-ben, tengerész jó barátja kopogott be az iro­dámba, azzal a hírrel, hogy Reschner betegen fekszik, és kéri, hogy sürgősen keressem fel. Még aznap, Abodi Nagy Bélával, az unió vezetősége részéről elmentünk a lakására, hogy megnézzük, miben lehetünk a segítségére. Amikor beléptünk a lakásba, megdöbbenve láttuk, hogy milyen ál­lapotban van. Hiszen egy-két jó barátján kívül, senkije nem volt. Rozoga sezlonon feküdt erőtlenül, takarója agyonkopott csergepokróc, feje alatt párna helyett egy zsák, amelyben a tollút könyvek helyettesítették. A padlót ezerszámra borították a könyvek, újságok és folyóiratok. Amint ott tanakodtunk, hirtelen így szólt hozzám: „Gergely elvtárs, én meghalok, érzem, hogy végnapjaimat érem.” Abodival igyekeztünk megnyugtatni: „Nem szabad meghalnia, Reschner elvtárs, mi lesz ezzel a hatalmas, felbecsülhetetlen értékű gyűjteménnyel, amelyre az életét és a pénzét áldozta?” Legyintett, és azt mondta: „Már nem érde­kel. Az uniónak hagyom, ha kell, s ha nem, vigye el maga, Gergely elvtárs, mentse meg.” Az unió nem tartott igényt rá, mert tárolásához sem anyagilag, sem helyiség szempontjából nem volt lehetősé­ge, de a szövetség gyűjteményekkel nem is foglalkozott. Tanácstalanul és szánakozva néztük. Abodi így szólt hozzám: „Vajon hogyan tudnánk segíteni, hiszen a ta­gok egészségi állapota sem az unióra, sem a Képzőművészeti Alapra nem tartozik, az ilyesmit a családok intézik. Gergely elvtárs, ha tud, keressen maga valami megoldást a saját ismeretségein keresztül. Szóban támogatjuk.” Elmondtam Abodinak, hogy egyetlen lehetőséget látok: gyorsan beutaljuk a kór­

házba, és ha onnan kihoztuk, elhelyezzük az öregek otthonában. Más megoldás ugyanis anyagiak hiányában nem körvonalazódott, mert kis nyugdíja még a mindennapi eledelre is kevés volt. Mindezt hivatalon kívül, emberségből kellett felvállalnom. El is rendeztem a kórházba való beutalását. Másnap mentem, hogy felkészítsem a bevitelre, de meglepetésemre az ajtót zárva találtam. A szomszédjaitól érdeklődtem, hogy hova tűnt el a művész? Egyik szomszédja vigyorogva közölte: a barátai előző este beszállították a szanatóriumba, mert tehetetlen beteg lett. De azt nem tudta megmondani, hogy melyikbe. Kolozsvár minden kórházát feltárcsáztam, hogy nyomára bukkanjak. Közben el kellett végeznem a mindennapi uniós adminisztratív munkát is, mert a Reschner állapota nem tartozott bele a hivatalos ügyekbe. De ettől eltekintve, folyamatosan kerestem. Néhány nappal később kétségbeesett arccal kopogott be az irodámba a nyugalmazott tengerész, aki Reschnernek egyik legjobb barátja volt. Amint belépett, így szólt: „Reschnertől jövök, megtaláltam, hogy hol van. Akarata ellenére vitték oda, hiába tiltakozott. A kendilónai öregek szanatóriumában van, biciklin mentem odáig, és azon jöttem vissza azzal az üzenettel, hogy jöjjek olyan gyorsan, ahogy csak tudok, és értesítsem Gergely igazgató elvtársat, hogy mi történt vele. Mert őt erőszakkal ellopták a lakásából. Arra kéri, menjen gyorsan, mentse ki őt a kegyetlen fogságból.” Azonnal elkezdtem nyomozni, hogy ki vitte oda a szövetség beleegyezése nélkül, hiszen az unió nyugdíjasa volt. Kiderült, hogy azok a szomszédok vitették el a Megyei Társadalombiztosítási Hivatallal, akik már rég aspiráltak a lakására. Felelősségre vontam őket, hogy milyen alapon vitték el az unió megkérdezése nélkül, és sürgősen hozzák vissza. A Megyei TB-hivatal részéről az volt a válasz, hogy csak akkor hozhatom vissza, ha a szövetség írás-

ban vállalja a gondozását, mert tehetetlen beteg. Nehezen, de sikerült a párton keresztül elintéznem, hogy áthozassam egyelőre a kórházba, és utána a kolozsvári öregek házába. Csakhogy mire ezt elintéztem, jött a hír a kendilónai szanatóriumból, hogy Reschner Gyula már örök álomra szenderült. 1974-et írtunk. Megtudtam, hogy miután odavitték, többet nem fogadott el eledelt – éhségsztrájkba lépett –, amit legyengült szervezete nem sokáig bírt. Éhen halt. Az egyik betegápoló ekként mesélte nekem a történteket: „Attól a naptól kezdve, hogy idehozták, állandóan csak az ajtót nézte, mintha valakit várt volna. Megkérdeztem, hogy miért nézi állandóan az ajtót, és mondja magában: »Mindjárt kell érkeznie, már nem késhet soká, mert nincs sok időm. Már biz­tosan tudja, hogy engem erőszakosan elloptak, és vissza fog vinni engem oda, ahonnan elloptak.« – S ki az, aki vissza fogja vinni? – Az én igazgatóm, az én jó emberem, Gergely elvtárs, aki mindig segítségemre volt szükség esetén. Aztán egy mélyet sóhajtott, és erőtlen hangon már csak ennyit mondott: – Kell érkeznie, kell érkeznie, már biztos itt is van.” Ezzel elnémult, 83 éves korában, elhagyatva, egyedül maradva hajtotta örök álomra a fejét a vagabundus a kendilónai szanatóriumban. Az unió vezetősége Cseh Gusztáv grafikusművészt és Kancsura István festőművészt delegálta a temetésére. Jómagam éppen az uniónak egyik nagy hord­erejű programjával voltam elfoglalva, nem tudtam hiányozni, így a temetésére nem tudtam elmenni. Sajnos, amire Cseh és Kancsura megérkezett a temetésre, Reschner már el volt hantolva. Az unió virágkoszorúját a sírhantjára sem ők helyezték el, hanem a szana­ tórium egyik alkalmazottja vitte ki, így nem is tudták, nem is látták, hogy hova temették el, hogy hol van a sírja. Halálhíre ismeretében haza akartam hozatni Kolozsvárra, hogy a lutheránus temetőbe temessék el, ahol megváltott sírhelye volt. De az akkori admi-

nisztrációs költségek komoly akadályt jelentettek, s azokat az unió vezetősége nem vállalta. Emiatt ott nyugszik a kendilónai szanatórium szegények temetőjében, jeltelen sírban. Igazak a sorok, amelyeket 1973-ban a Könyvtári Szemlében írtak, és amelyeket Gábor Dénes 2005-ben megjelent Válogatott cikkek és tanulmányok című könyvében idézett: „ha nem volna eljegyezve a szegénységgel úgy, hogy erőszakkal sem lehetne elválasztani tőle...” S ha a sors általa biztosította, hogy Gyóni Géza sírjának hiteles hollétéről emlék maradjon fent, neki ugyanez nem adatott meg. Amilyen tüneményes volt az élete útja, pontosan olyan elfeledett lett e csodálatos embernek a nyughelye. S ha ezt most nem

írnám meg, talán nem maradna ember, aki hírül tudná adni, hogy hol nyugszik Reschner Gyula, és miként került oda. Ami nem történt meg vele az első világháború vérzivataros napjaiban, éveiben, a hosszú fogsága alatt, hogy sok tízezer bajtársával együtt idegen földben, közös jeltelen sírban pihenjen, az megtörtént békeidőben a szülőföldjén. Teste nyugodhat ugyan jeltelen sírban, de szelleme, neve mégis halhatat­lan. Mert alkotásait a régi magyar, német és román sajtókollekciók őrzik, és ugyanakkor a Kolozsvári Állami Levéltár is, mert a hatalmas gyűjteménye végül oda került. Miután értékes gyűjtemé­ nyeit a hatóságok elvitték, a lakása kulcsát e sorok írójának

azzal a megjegy­zéssel adták át, hogy ha az uniót az ott maradt pár darab poloskás bútor érdekli, tegyen vele, amit akar. Az írásomhoz felhasznált dokumentációs anyagot, rajzait, ex libriseit, családi levelezését, a tábori levelezőlapokat beleértve, az ott maradt szemétdombról szedegettük össze Csaba fiammal, és ezeket megőriztük, ma is a birtokunkban vannak. Ezek végleges megőrzésre talán az Erdélyi Evangélikus-Lutheránus Egyház archívumába kívánkoznának. S talán a kolozsvári lutheránus temetőben, üresen maradt sírjának fejfájára felírhatnák: „Reschner Gyula (1891–1974) grafikus és festő­művész jelképes sírja.”

Kolozsi Gergely István

A katyńi tömeggyilkosság és Orsós Ferenc igazsága 2013. április 10-én volt három éve, hogy a Szmolenszk környéki repülőgép-szerencsétlenség­ben életét vesztette Lengyelország szinte egész államvezetése, Lech Ka­czynski köztársasági elnökkel az élen. Az összesen kilencvenhat áldoza­tot követelő tragédia pontos körülményeit azóta is sűrű világpolitikai ho­mály fedi, méghozzá a moszkvai illetékesek titkolózása miatt. Az évfordu­ló alkalmából lengyel földön számos rendezvényt tartottak, de Magyarországon is több megemlékezés volt: Győrben megrázó vándor-emlékkiállítást rendeztek a katyńi mészárlás­ról és annak Szmolenszkig ívelő kapcsolódásairól, Budapesten a III. kerületben emlékezők megkoszorúzták a Katyńi emlékszobrot, melyet még Schmitt Pál köztársasági elnök avatott fel 2011-ben. A lengyel–magyar kapcsolatok évszázados múltra tekintenek vissza. 1956. október 22-én a Budapesti Műszaki Egyetemen elfogadott Szegedi MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége) által kezdeményezett 14 pont egyikében szerepel: „Az egyetemi ifjúság egyhangú lelkesedéssel nyilvánítja ki szolidaritását a varsói munkásokkal és ifjúsággal, a lengyel függetlenségi mozgalommal”. A második világháború idején a Magyarországra menekült lengyel családok gyermekeinek a kormány lengyel nyelvű iskolát létesített. Az 1848–49es forradalomban és szabadságharcban lengyel tisztek segítették a magyar csapatokat az osztrákok elleni harcokban, elég megemlítenünk Bem József (1794–1850) nevét. Erdély fejedelmeinek szoros kapcsolatát is meg kell említenünk: Báthory István

(1533–1586) mint Erdély fejedelme (1571–1586), Lengyelország királya is volt (1576–1586). A második világháború idején, 1943. április 13án, a német rádió rendkí­vüli híradásban beszámolt a Katyń környéki erdőkben felfedezett tömeg­ sírokról. A Szovjetuniónak a német megszállása idején a katyńi erdőben lévő tömegsírokban a német hadsereg több mint 4100 lengyel tiszt holttestére buk­kant. A több helyszínen végrehajtott tömeggyilkosság ezért kapta a nevét Katyńról. Ma már tudjuk, hogy a tömeggyilkosságot az SZK(b)P Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1940. március 5-én hozott döntését (aláírók: Sztálin, Molotov, Vorosilov, Mikojan, Berija) végrehajtva követték el a Belügyi Népbiztosság (NKVD) egységei a Szovjet-unió területén lévő hadi­fo­golytáborokban raboskodó lengyel tisztek és főtisztek ellen. Az áldozatok számát a különböző becslések 28 000 főre teszik. A szovjet vezetés 1943. április 15-én azt állította, hogy a lengyel tiszteket a németek végezték ki. Sikorszkij tábornok, a Londonban székelő emigráns lengyel kormány miniszterelnöke felkérte a Nemzetközi Vöröskeresztet (1943. április 17-én) a tömegsírok feltárására, s ezt e nemzetközi szervezet 1943. április 18-án visszautasította. Ezt követően a német kormány egy nemzetközi törvényszékiorvos-bizottságot kért fel a katyńi tömegsírok feltárására. E bizottság tagjai: Orsós Ferenc (Magyarország), Speelers (Belgium), Markov (Bulgária), Tamsen (Dánia), Saxen (Finnország), Miloslavic (Horvátország), Palmieri (Olaszország), Hajek (Csehország), Naville (Svájc), Subik (Szlovákia) és megfigyelőként

27

28

Costedoat (Franciaország). A bizottságnak német tagja nem volt, a bizottságot Orsós Ferenc vezette, a feltárási munkálatokra lengyel munkásokat alkalmaztak és tanúknak magas rangú amerikai és angol fogoly tisztek is részt vettek. A bizottság 1943. április 29. és június 4. között dolgozott Ka­tyń­ban. Fő fel­adata az volt, hogy megállapítsa a holttestek el­hantolásának pontos dátumát, éppen a dátumok ponto­sí­tása volt a döntő tényező abban a vitában, hogy ki a felelős a katyńi bűntényért. Orsós professzor maga 150 tetemet vizsgált meg személyesen. A kiváló patológus a tömeggyilkosság időpontját a nevéhez fűződő pollenvizsgálati eljárás, a koponyában történő mészlerakódás vastagsága, valamint a hullarovarok faja és nagysága alapján határozta meg 1940 tavaszára. A szakértők egyértelműen az alábbi következtetésre jutottak: a tetemek körül­belül három éve fekszenek a földben. Ezt bizonyítja a kalcium többrétegű lerakódása a rothadó agyvelő felszínén. Ilyen anyag a holttesteken csak akkor alakul ki, ha több mint három éve feksze­nek a földben. Akkoriban pedig semmiféle, akár a Wehrmacht, akár az SS kötelékébe tartozó német alakulat nem járhatott a helyszínen. A bizottság a jegyzőkönyvekben 1940 tavaszát jelölte meg a tömeggyilkosság időpontjának, tehát a lengyel tisztek és főtisztek kivégzéséért egyértelműen az 1940es szovjet vezetést terheli a felelősség. Az Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Franciaország vezetői tudták, hogy a Szov­jetunió a felelős a katyńi tömegmészárlásért, hiszen a nemzetközi kutatócsoportban amerikai és angol fogoly tisztek is voltak. Az amerikai és brit politikusok 1945 után mégis elfogadták a szovjetek által beter­jesztett hivatalos verziót, mely szerint a Barbarossa-had­mű­velet során a németek követték el a katyńi tömegmészárlást. Persze az Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Franciaország falaz­tak Nürnbergben Sztálinnak, noha tökéletesen tisztában voltak a valós felelősök, illetve gyil­ko­sok kilétével. Orsós Ferenc a második világháború végén (1944. december 6-án), félvén a szovjet „felszabadítástól” végleg elhagyta Magyarországot. Később Mainzban telepedett le és ott is halt meg 1962-ben. Orsós Ferenc 1945-től kezdődően óriási félelemben élt, tartott a magyar és a szovjet titkosszolgálatoktól. A Pázmány Péter Tudományegyetem 1945. július 13-án megvonta Orsós Ferenc professzor egyetemi tanári kinevezését mint háborús bűnösét. Ez jogi törvénysértés, mert Orsós Ferencet, az első számú közjogi méltóság, Horthy Miklós kormányzó nevezte ki egyetemi tanárnak, és csak a köztársasági elnök vonhatta volna vissza, de a második világháború után Magyarországnak első köztársasági elnökét, Tildy Zoltánt (1889–1961) csak 1946. február 1-jén nevezték ki. A Magyar Tudományos Akadémia 1945. július 20-án Orsós Ferencet kizárta a tagjai közül mint háborús bűnöst. Ez is jogi törvénysértés, mert az MTA törvénye nem ismerte a háborús bűnösség fogalmát, és így Orsós Ferencet nem zárhatta volna ki. A Pázmány Péter Tudományegyetem 1945. júli-

us 31-én feljelentette a rendőrségen Orsós Ferencet mint háborús bűnöst. 1945. augusztus 15-én Mikó Zoltánt kivégezték, mert azt állította, hogy az Orsós Ferenc vezette nemzetközi bizottság jegyzőkönyve a katyńi tömeggyilkosságról valós. Az egyetem 1946. július 27-én a Budapesti Népbíróságnál büntető peres eljárást kezdeményezett Orsós Ferenc – mint háborús főbűnös – ellen. Minden magyarországi lexikonban és írásban, valamint minden más nyelven íródott lexikonokban, megemlékezésekben és az interneten is, mind a mai napig az szerepel, hogy Orsós Ferencet a Budapesti Népbíróság 1946-ben háborús főbűnösként elítélte. 1990. április 13-án, pontosan 47 évvel azután, hogy a németek felfedezték a katyńi bűntényt, a szovjet vezetés elismerte – a TASZSZ szovjet hír­ ügynökségen keresztül –, hogy „mintegy 15 ezer” lengyel tisztet az NKVD szervei öltek meg, az SZKP első titkára, Mihail Gorbacsov pedig átadta a Lengyel Köztársaság elnökének, Wojciech Jaruzelskinek a három táborból – Kozelszkből, Sztarobelszkből és Osztaskovból – elszállított személyeknek a világ előtt egyébként már a háború első éveitől kezdve ismertté vált listáját. Közölte akkor Jaru­zelskivel azt is, miszerint „nem könnyű erről a tragédiáról beszélni, de meg kell tenni”, ám sem a gyil­kosság elkövetőire, sem a kivégzések helyszíneire és az áldozatok sírjaira vonat­ko­zó adatokat nem adta át. Gorbacsov elismerte, hogy az Orsós Ferenc vezette nemzetközi szakértői bizottság által aláírt jegyzőkönyvek valós megállapításokat tartalmaznak. Sajnos a gorbacsovi nyilatkozat gyakorlatilag visszhang nélkül maradt Magyarországon. Jelen cikk szerzője úgy döntött két éve, hogy a gorbacsovi nyilatkozat alapján beadvánnyal fordul Magyarország Legfőbb Ügyészéhez és kéri Orsós Ferenc professzor jogi rehabilitálását. Többszöri levélváltás alapján, a Legfőbb Ügyészség 2012 szeptemberében arról értesítette az alulírottat: „Az Ön legfőbb ügyész úrhoz intézett kérése – a jogi rehabilitáció megindítása – nem teljesíthető, elítélés hiányában rendkívüli perorvoslati eljárás tárgyában ügyészi intézkedés nem tehető”. A Legfőbb Ügyészség vizsgálata egyértelműen leszögezi, hogy Orsós Ferenc professzort sem hazai, sem nemzetközi bíróságok soha el nem ítélték. Semmilyen bíróság olyan ítéletet nem hozott, hogy Orsós Ferenc háborús főbűnös. A Fővárosi Törvényszék 2012. novemberében – 66 (!) év után – megszüntette a Pázmány Péter Tudományegyetem által 1946-ban indított pert. A végzés megfellebbezésére 8 (nyolc) napot adott a Fővárosi Törvényszék. A Legfőbb Ügyészség 2012 de­cem­berében arról értesített, hogy nem fellebbezi meg a Fővárosi Törvény­szék döntését, így a végzés jogerőre emelkedett. Következtetés: Orsós Ferenc orvosprofesszor nem háborús bűnös és sem­mi­lyen hatályos jogi eljárás nincs folyamatban ellene. Tehát mindazok, akik az elmúlt évtizedekben ilyet leírtak, azok – véleményem szerint – 1946-tól kezdődően megvaló-

sították a rágalmazás (Btk. 179 §), a kegyeletsértés (Btk. 181 §), a valótlan hírterjesztés (Btk. 270 §) és a plagizálás (Btk. 329/A) bűncselekményeit. Sajnos mind a mai napig tartja magát az a tévhit a magyar és az idegen nyelvű közleményekben és az interneten is, hogy Orsós Ferencet 1946-ban elítélték. Egy valótlan állítást 67 évre rá nagyon nehéz megváltoztatni, mert élnek a régi beidegződések, és ma is vannak, akik ezt a rágalmat folyamatosan terjesztik. A nemzetközi médiák bértollnokai tudatosan elhallgatták a katyńi borzalmas tömeggyilkosságot. Orsós Ferenc 1943-ban a tömegsírok feltárásában végzett fantasztikus patológiai mun­kássága elkendőződött, sőt! Pszichológusok tudományosan igazolták, hogy az emberek nem törekednek az eredeti tény megismerésére, hanem fel­ve­szik inputként a hallottakat, azokat a személyiségük típusa és a memóriájuk alapján átala­kítják, kibővítik, elhagynak belőle és az általuk közölt output már nagyon torzítva került input­ként a következő személyhez. Tehát a memori­zálás pontatlansága miatt gyakorta megjelenik a tájékozatlanság, s emellett dominánssá válik a konfabuláció, a meseszövés. Meglepően gyors bármely személynél annak az időnek a rö­vid­

Híres erdélyi magyarok (1000–1990)

Júniusi évfordulók Péterfi László (Sóvárad, 1788. jún. 3. – Borosbocsárd, 1848. okt.): pedagógus. Marosvásárhelyen tanult, ahol a Teleki-könyvtár könyvtárosa lett. 1810-ben Degenfeld Miksa gróf fiainak nevelőjeként németországi egyetemeken matematikát és fizikát hallgatott. 1826-ban Sárospatakon, 1829-ben Nagyenyeden tanított. 1848 októberében, amikor átment Borosbocsárdra, a felkelő románok megölték. – Fontosabb művei: Otatio de politica regnantium populorumque magistra… (Sárospatak, 1825); A polgári társaságnak megújítása és tökéletesítése… (Nagyenyed, 1831). Senn Irén (Ruszkabánya, 1883. jún. 7. – Bp., 1957. jan. 20.): zongoraművész és zongorapedagógus. Kolozsvárott Farkas Ödön, Budapesten Szendy Árpád tanítványa volt. 1903–1921 közt a Fodor Zeneiskola, 1920-tól 1937-ig a Zeneművészeti Főiskola tanára és a tanárképző tanfolyam gyakorló iskolájának zenei vezetője, 1951-től zeneiskolai munkaközösségben tanított. 1952-től Pedagógiai problémák címmel két, nyolchónapos tanfolyamot tartott a Zeneművészeti Főiskolán pedagógusok számára. – Szántó György (Vágújhely, 1893. jún. 7. – Bp., 1961. szept. 11.): író, József Attila-díjas (1959). Diákéveit Lugoson töltötte, majd beiratkozott a budapesti műegyetem építészeti karára. Tanulmányait a háború félbeszakította, a frontra került, ott homloksebet kapott, s jobb szemére megvakult. Hazatérése

sége, amely alatt a valós tények és az igazság alapján keletkezett benyomás kialszik. Ez kü­lö­nösen igaz, ha tudatosan elősegíti társadalmi környezetünk is, elsősorban a média. Az igazi tudattalan tartalmai az ellenállás legyőzése után többnyire csak analitikus beavatkozás folytán kerülhetnek a tudatba. Freud felfogása szerint a tudattalan tehát egy erős dinamikus folyamatot, lelki ellenhatást, elfojtást tételez fel, más szavakkal kifejezve: a tudattalan egyenlő az elfojtással. Az elfojtásnak a mechanizmusát a lélek egyik védőberendezésének tekinthetjük, mert nélküle akár elismerheti a tudat, ha el is ismeri az erkölcsiségünkkel összeférhetetlen torzított eseményeket, kényelmesebb állásfoglalás az elfojtás, mert a személy a saját egyik legféltettebb kincsét, a nyugalmát áldozná fel. Erre mondja azt a népi bölcsesség: „Ne szólj szám, nem fáj fejem”. Ez történt és történik Orsós Ferenc esetében is. Véleményünk szerint Orsós Ferencet a II. világháború hőseként kell tisztelnünk, mert semmilyen politikai nyomás és fenyegetés hatására nem volt hajlandó megváltoztatni orvos-szakmai véleményét a katyńi tömeggyilkosságokkal kapcsolatban.

Vincze János után festészettel foglalkozott. 1920-ban a kolozsvári román operaház díszlet- és jelmeztervezője, majd Bécsbe költözött orvosi gyógykezelésre, de hamarosan bal szemére is megvakult. 1924-ben Aradon telepedett le, 1942–44 között Budapesten élt, 1947ben végleg odaköltözött. Főként történelmi és ifjúsági regényeket írt. Regényeiben merész szerkesztésmóddal gazdag festőiség párosul. Művei: Sebastianus útja elvégeztetett (r., Arad, 1924); Schumannal a karneválban (versek, Arad, 1925); A kék lovas (novellák, Arad, 1925); Bábel tornya (r., Brassó, 1926); Mata Hari (r., Kolozsvár, 1927); A földgömb (r., Kolozsvár, 1929); A bölcső (Kolozsvár, 1929); Stradivari (Kolozsvár, 1933): Aranyágacska (Kolozsvár, 1935); Fekete éveim (önéletrajz, Kolozsvár, 1935); Sátoros király (tört. dráma, bemutatta a budapesti Nemzeti Színház, 1936); A boszorkány (Bp., 1950); Esze Tamás talpasai (Bp., 1951); Majtény után (Bp., 1953); A kastély (Bp., 1955); Csőd (r., Bp., 1955); Mozart kutyája (Bp., 1956). I. Rákóczi György (Szerencs, 1593. jún. 8. – Gyulafehérvár, 1648. okt. 11.): erdélyi fejedelem (1630–1648). Rákóczi Zsigmond fejedelem és Gerendi Anna fia. Felső-Magyarország leggazdagabb protestáns főura. Előbb ónodi kapitány, majd 1615től Borsod vármegye főispánja. Bethlen Gábor hadjárataiban előbb kassai generális, később az egyik hadtest parancsnoka. 1630. nov. 26-án a segesvári országgyűlés fejedelemmé választotta. Visszavette a magánkézre került kincstári birtokokat, s megtörte a nagybirtokos főrendek hatalmát, birtokaikat elkobozta, nagy részükkel a Rákóczi család vagyonát gyarapította. A fejedelmi birtokokra alapozta keménykezű uralmát. Szövetségben a svédekkel és

29

30

a franciákkal bekapcsolódott a harmincéves háborúba, s a magyarországi rendi jogok és a vallásszabadság védelmére 1644-ben hadat viselt III. Ferdinánd ellen. Elfoglalta az egész Felvidéket, s csatlakozott a Brünnt ostromló svéd hadsereghez, hogy együtt vonuljanak Bécs ellen. A szultán azonban letiltotta hadjáratát. 1645. szept. 16-án a linzi békében a király a hét tiszai vármegyét engedte át neki élete végéig. Uralma alatt Erdély békében fejlődött. Buzgó református volt, feleségével, Lorántffy Zsuzsannával együtt sokat tett egyháza és az iskoláztatás felvirágoztatására. A protestáns ortodoxia szellemében szemben állt a haladóbb puritán irányzattal, s ellensége volt az unitáriusoknak és főleg a szombatosoknak. Geréb Péter (? – ? , 1503. jún. 10. előtt): nádor. Apja Geréb János, anyja Szilágyi Zsófia révén Mátyás király unokatestvére, felesége Kanizsai Dorot�tya. 1447-ben tűnt fel először, 1476-tól Felső-Szilézia kapitánya, 1478-79-ben erdélyi vajda, 1486-tól 1494ig ajtónállómester, 1495-97-ben országbíró, 1499-től 1503-ig nádor. Részt vett Mátyás ausztriai hadjárataiban, Mátyás halála után Ulászlóhoz csatlakozott, 1501-ben a király csehországi útja idején annak helytartója volt. 1481-ben Mátyástól Valpó és Atya várát kapta, Valpón temették el. Fischer Miklós (Temesvár, 1893. jún. 11. – Temesvár, 1977. márc. 21.): közíró. Középiskolai tanulmányait Temesváron végezte, majd katona volt az I. világháborúban. 1919-ben a temesvári városházán kezdett dolgozni hivatalnokként. Célja a cselédek életkörülményeinek és művelődési lehetőségeinek javítása volt. Létrehozta Temesváron az első cselédotthont. Ennek mintájára más városokban is létrejöttek hasonló intézmények a 30-as években. Több cikkben és kiadványban hívta fel a figyelmet a cselédség problémáira. 1945 után részt vett a fogyasztási szövetkezetek megszervezésében; később a temesvári nyugdíjegyesület elnöke lett. Fontos munkája: Cselédek a válaszúton (Temesvár, 1933). Vásárhelyi János (Maroscsúcs, 1888. jún. 12. – Kolozsvár, 1960. dec. 11.): református püspök. Teológiát 1910-ig Kolozsvárt tanult. Előbb Kolozsvárt segédlelkész, majd 1912-ben Besztercére hívták meg lelkipásztornak. Innen ment külföldi tanulmányútra: Berlin, Jena, Weimar, Strassburg, Basel, Genf. 1918-tól dési, 1921-től kolozsvár-alsóvárosi lelkész. 1936-ban választották az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé. Tagja volt a román Nagy Nemzetgyűlésnek, ahol magyarul szólalt fel. Főbb művei: Hittem, azért szólottam (Kolozsvár, 1923); Bizonyságtétel (Torda, 1925); „Megvigasztaltatva vigasztalni” (Torda, 1926); „Tudom, kinek hittem” (Kolozsvár, 1927); Egymás között (Kolozsvár, 1927); Az életből az életnek (Kolozsvár, 1929); Református élet (Kolozsvár, 1931); A család élete (Kolozsvár, 1932); Vasárnapról vasárnapra (Kolozsvár, 1937); A református keresztyén imádságos könyve (Kolozsvár, 1938). Rotarides Mihály (Gyulafehérvár, 1893. jún. 13. – Bp., 1950. júl. 19.): zoológus, a csigák kutatója (conchyológus). A kolozsvári egyetem természettudományi karán 1920-ban doktorált. Tanári oklevelét a szegedi egyetemen 1923-ban szerezte meg, ahol

1922–29-ben az állattani intézet tanársegédje volt; Apáthy István, majd Gelei József mellett dolgozott. 1929-től a tihanyi Biológiai Kutatóintézetben volt adjunktus. 1932-ben a szegedi egyetemen magántanárrá képesítették. 1935-ben a Természettudományi Múzeum Állattárában lett múzeumi őr, majd a nápolyi zoológiai állomáson dolgozott, utóbb Frankfurt am Mainban a Senckenberg-múzeumban. Főleg a csigák és halak rendszer-, szövet- és környezettanulmányával valamint a fosszilis csigák meghatározásával foglalkozott. Tudományos cikkei bel- és külföldi szaklapokban jelentek meg. Vajda Emil (Kolozsvár, 1858. jún. 18. – Győr, 1916. okt. 8.): tanár, író, zeneíró. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte, zenei képesítését is az itteni konzervatóriumban szerezte. 1880-ban tanári, 1881-ben bölcsészdoktori oklevelet nyert. 1897-től a győri állami főreáliskola tanára. A Győri Ének- és Zeneegylet ig. karnagya volt, a Győri Torna Egylet alapítója és elnöke. Angyal Armanddal alapította és szerkesztette a Magyar Lant c. zenei folyóiratot. –Művei: Kossuth Lajos (Bp., 1892); A komáromi hős (Bp., 1893); Tell Vilmos (tanulmány, Bp., 1897); A szabadságharc vértanúi (Győr, 1898); A hegedű története (Győr, 1902). Fekete Andor (Marosvásárhely, 1883. jún. 19. – Marosvásárhely, 1951. aug. 22.): jogi szakíró. 1906ban fejezte be jogi tanulmányait a bp.-i tudományegyetemen. Haláláig Marosvásárhelyen volt ügyvéd. 1936-ban az Országos Magyar Párt városi tagozatának alelnöke lett. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak. A Bethlen Gábor szabadkőműves páholy egyik vezetőjeként a két világháború között támogatta az erdélyi magyarság demokratikus akcióit. A II. világháború alatt, a kommunista per során 27 vádlottat védett. 1945 után részt vett a Székely Színház alapításában. Vékony Antal (Tiszaújlak, 1848. jún. 20. – Máramarossziget, 1903. márc. 15.): író. 1866-ig a máramarosszigeti kollégiumban tanult, ezután Pesten teológiát hallgatott. 1870-ben tanári oklevelet szerzett, s ettől fogva haláláig gimnáziumi tanár volt Máramarosszigeten. Egy prózai és egy verses elbeszélése jelent meg: A kincskeresők (elb., Bp., é. n.); A dongó (víg elb. hat énekben, Bp., 1886). Modern nyelvre írta át Zrínyi Szigeti veszedelem c. eposzát (Sziget ostroma, Bp., 1892). Drugeth György, homonnai (? 1583 – Lengyelo. 1620. jún. 21.): Zemplén vármegye főispánja, erdélyi trónkövetelő, Drugeth Bálint unokaöccse. Fiatal korában Bocskai híve volt. 1610-ben katolizált, és a császár pártjára állt, aki kinevezte királyi főkamarásnak. 1611-ben Forgách Zsigmond seregében részt vett a Báthori Gábor elleni hadjáratban. Ettől kezdve a Habsburgok jelöltje az erdélyi fejedelemségre. 1616-ban császári támogatással sikertelen fegyveres kísérletet tett a fejedelemség megszerzésére. 1619ben, miközben Bethlen serege Pozsony körül harcolt, zsoldosokkal betört Lengyelországból. Bár Rákóczi Györgyöt, Bethlen hadvezérét Homonnánál az első összecsapásban megverte, hamarosan kiszorult Lengyelországba. Ott halt meg.

Bodor Péter (Erdőszentgyörgy, 1788. jún. 22. – Kolozsvár, 1849. aug. 17.): mechanikus, székely ezermester. A marosvásárhelyi kollégium alsó osztályainak elvégzése után eleinte erdélyi főurak szolgálatában állott, később kitanulta az asztalos-, órás-, kertész- és lakatosmesterséget. 1806-ban a bécsi politechnikumon tanult, utána a külföldet járta. 1815-ben hazatért, és Bethlen Lajos udvarházában építészműszerész. 1818-ban Marosvásárhelyen telepedett le. Megépítette a városnak a tisztán fából, vasszeg nélkül készült 8 m széles, 63 m hosszú Maros-hidat. Pénzhamisítás miatt 1820-22-ben vizsgálati fogságban, 1827-ig a szamosújvári börtönben volt. Sok eredeti gépet, többek között önműködő guzsalyt, malmokat, vízvezetékeket, szökőkutakat szerkesztett. Legismertebbé vált a marosvásárhelyi piactéren 1820-22 között felállított (1911-ben lebontott) zenélő kútja, melynek hű mását 1935-36-ban a Margitszigeten újból felépítették. Börtönbüntetése után búskomorságba esett, visszavonultan élt, és főleg orgonákat készített. Utolsó alkotása – a sokcsövű orgonaágyú láncos golyókkal – a szabadságharcból ismeretes. Kún Kocsárd, gróf (Algyógy, 1803. jún. 25. – Szászváros, 1895. jan. 11.): földbirtokos, művelődéspolitikus, országgyűlési képviselő. Tanult a szászvárosi, kolozsvári, nagyenyedi református kollégiumban, a bécsi mérnöki akadémián, 1822-ben a marosvásárhelyi királyi táblánál ügyvédi vizsgát tett. 1823-tól 1833-ig Hunyad vm.-nél tisztviselő. Az 1833-as erdélyi országgyűlésen követ, a reformok híve, a szabadelvű ellenzék tagja. 1833-tól algyógyi birtokán gazdálkodott. 1848-ban Hunyad vm. főispánja és Szászváros-szék forradalmi kormánybiztosa lett. Részt vett az 1849-es debreceni országgyűlésen. 1849 őszén elfogták. 1851. okt. 7-én kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet kegyelemből 20 évi várfogságra és teljes vagyonelkobzásra változtatták. 1856-ban szabadult komáromi várbörtönéből. Hazament Algyógyra. 1866-ban az uniós kolozsvári és pesti országgyűlésen követ, 1867-ben Hunyad vm. főispánja lett. 1868-ban visszavonult a politikai életből, s kizárólag gazdaságának, ill. művelődési és ref. egyházi ügyeknek szentelte életét. 1885-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyik alapítója. 1888-ban pedig teljes vagyonából Algyógyon földmívesiskolát alapított azzal a céllal, hogy a magyar falvaknak a modern belterjes gazdálkodáshoz jól értő mintagazdákat neveljenek. Vendrey Ferenc (Sepsiszentgyörgy, 1858. jún. 26. – Bp., 1940. júl. 4.): színész, komikus, a Vígszínház alapító gárdájának színésze. Aschermann Ferenc 1848-as honvéd ezredes fia. Kolozsvárott lépett színpadra, majd vidéki színtársulatoknál játszott. 1896-tól a Vígszínház tagja volt, 1924-ben az Unió színházaihoz szerződött, majd különböző fővárosi színházakban szerepelt. Nyugalomba vonulva vendéglőt nyitott a Vígszínház mögött, amely sokáig az író- és művészvilág találkozóhelye volt. A Vígszínház első együttesében jelentős része volt a színház stílusának kialakításában. Filmszerepeket is alakított.

Tessitori Nóra (Kolozsvár, 1884. – Marosvásárhely, 1969. jún. 26.): előadóművész, Kőmíves Nagy Lajos rendező felesége. Tisztviselőként dolgozott, közben énekelni tanult. Kolozsvárott lépett föl első ízben 1920-ban, attól fogva versműsorokkal járta az erdélyi városokat. A két világháború közti idők legjelentősebb egyénisége volt az erdélyi szavalóművészet területén, a műfaj új útjait nyitotta meg. Előadásmódját egyszerűség, zeneiség, a vers mint gondolati-hangulati egység tökéletes tolmácsolása jellemezte. Művészetét a kortárs költők méltatták, alakját képzőművészek örökítették meg. Önálló esttel utoljára 1939 júniusában lépett föl. A negyvenes évek végétől 1954-ig, nyugdíjazásáig a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beszédtechnikát tanított. V. Hegyi Lili (Dunaharaszti, 1883. jún. 27. – Kolozsvár, 1967. nov. 2.): színésznő. Eredeti nevén: Tubai Amália. Bp.-en színi- és énektanulmányokat folytatott. A pályát a Népszínházban kezdte operaénekesnőként. Később vidéken játszott, majd 1911től nyugdíjazásáig (1952) a kolozsvári színház tagja volt. Opera-, operett- és prózai szerepeket egyaránt alakított. Mailand Oszkár (Algyógy, 1858. jún. 29. – Déva, 1924. nov. 30.): etnográfus. Kolozsvárt végzett tanulmányai után 1884-től Déván a magyar nyelv és irodalom tanára. A Kisfaludy Társaság megbízásából a román folklórt, ill. a román–magyar paraszti együttélés kérdéseit vizsgálta. Fontosabb munkái: Az oláh népköltészet fő jellemvonásai (A Kisfaludy-Társaság Évkönyve, 1890); Újabb adatok az oláh nép költészetéhez (A Kisfaludy-Társaság Évkönyve, 1891); Székelyföldi gyűjtés (Magyar Népköltési Gyűjtemény. Bp., 1905). Bíró Béla (Nagyvárad, 1893. jún. 29. – Temesvár, 1975. márc. 18.): újságíró, szerkesztő. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd közgazdaságtant tanult. 1921-ben ő szerkesztette és adta ki Nagyváradon a Művészvilág c. folyóiratot. 1923 és 1925 között Máramarosszigeten a Máramaros és a Máramarosi Újság c. lapokat szerkesztette. 1926-tól 1928-ig az Újság és a Consum c. közgazdasági lap munkatársa volt Kolozsváron. 1929 és 1940 között Temesváron szerkesztett gazdasági lapokat; 1945 után a Commerz c. román és magyar nyelvű gazdasági hetilapot. 1948-tól az Agerpres temesvári tudósítója, 1949 és 1962 között a temesvári Szabad Szó belső munkatársa volt. Kruppka András (Nagyvárad, 1878. jún. 30. – 1950. máj. 24): filmtechnikus, a magyar filmvilág egyik legrégibb munkatársa és a filmtechnika úttörője. 1915-ben önálló filmlaboratóriumot alapított, amely 1949-ben az államosítás alkalmával beolvadt a Magyar Filmlaboratórium Állami Vállalatba. A Magyar életrajzi lexikon alapján összeállította:

Kuti Márta

31