Szent-Iványi István, európai parlamenti képviselı: Az Európai Unió délkeleti kiterjesztése Strasbourgból nézve (Az elıadás 2007. szeptember 14-én hangzott el az MTA Nemzeti Stratégiai Tanulmányok Programbizottsága és az Európa Intézet Budapest által szervezett „Az Európai Unió délkeleti kiterjesztése” c. konferencián)
Elıadásomban a Balkánra szeretnék koncentrálni, pontosabban az ún. NyugatBalkánra. Vitatható európai uniós terminológiával ez a terület a volt Jugoszlávia államait jelenti, leszámítva Szlovéniát, illetve hozzávéve Albániát. A bıvítés természetesen ennél sokkal tágabb kört ölel át Törökország kérdését is beleszámítva, azonban ez utóbbival most nem kívánok foglalkozni. A Balkán válsága egyidıs az Európai Unió történetével, és az egyik legfontosabb és legsúlyosabb kihívás számára. Amikor 1991 nyarán a 12-ek fıvárosaiban lázas egyeztetések folytak az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerzıdés véglegesítésérıl, akkor Jugoszláviában már dörögtek a fegyverek. A konfliktus nem volt teljesen elızmény nélküli, mégis úgy tőnik, hogy az Európai Közösség, illetve a késıbbi Európai Unió tagállamait meglepte, és felkészületlenül érte. A balkáni válságnak nagyon egyértelmő alakító hatása volt az Európai Unió kül- és biztonságpolitikájára, késıbb a védelmi politikájára is. Nyilvánvaló kihívás volt, ami arra ösztönzött, hogy az Unió erısítse közös fellépését. Ugyanakkor ez már az elsı erıpróbán, Horvátország elismerése kapcsán megbukott. Talán emlékeznek rá, hogy két tagállam, Németország és Olaszország a többiek elıtt ismerte el Horvátországot, ami némi belsı bizonytalanságot idézett elı. A boszniai, majd az azt követı koszovói válság pedig arra mutatott rá, hogy az Európai Unió képtelen akár saját közvetlen környezetében is garantálni, illetve fenntartani a rendet, stabilitást. A frissen született Unió önbizalmára és tekintélyére nagy csapást mért, hogy a boszniai megállapodás nem Európában, hanem Daytonban, az Egyesült Államokban jött létre, és alapvetıen nem az európaiak kényszerítették ki, hanem az amerikaiak. Ez az 1999-es koszovói válság megoldására is igaz, hiszen, bár Rambouillet-ban folytak a tárgyalások, de a katonai akció döntı részét az amerikaiak hajtották végre. Nélkülük az Európai Unió tagállamai erre képtelenek lettek volna nemcsak katonai, hanem politikai értelemben is. Az Európai Unió Balkán-politikájában az elsı igazi, egyértelmő fordulat 2003-ban következett be a thesszaloniki csúcstalálkozón. Ehhez persze kellett az is, hogy a térség két meghatározó országban, Horvátországban és Szerbiában, döntı változás történjen. Tudjman halálával, illetve Milosevics bukásával a térség minden meghatározó országa egyértelmő európai orientációt vett fel, és kooperatív, együttmőködı szándékot tanúsított. Ezt honorálta 2003-ban Thesszalonikiben az Európai Unió csúcsszerve, az Európai Tanács. Ez volt az elsı olyan álláspont, amelyik kimondta, hogy a Nyugat-Balkán jövıje az Európai Unióban van, és hivatalosan potenciális tagjelöltnek minısítette az összes térségbeli országot. Valós
európai perspektívát adva az Európai Unió ettıl fogva tekint úgy a térség államaira, mint jövendıbeli tagállamokra. A csatlakozás azonban semmiképpen nem valósulhat meg addig – Horvátország esete speciális – amíg a térség alapvetı és súlyos problémáit nem tudjuk megoldani. Ebbıl a körbıl az elsı és a legfontosabb a koszovói válság rendezése, ami nélkül igazi regionális stabilitás nem elképzelhetı. Igaz, már sok határidın vagyunk túl, de tovább nem halogatható a megoldás. A nemzetközi közösségben általánosan elfogadott az az álláspont, hogy hiba volt a kérdés rendezését 1999-ben elhalasztani, amikor mindenki elfogadta volna azt, amit ma nem akar elfogadni. Akkor egy legitimációját vesztett, vereséget szenvedett Milosevics-rendszerrel állt szemben a nemzetközi közösség, ma pedig Szerbiának demokratikusan választott kormányzata van. Az a furcsa helyzet áll elı, hogy Milosevics még megtarthatta Koszovót, de a demokratizálódó Szerbia elveszíti azt. Ez nyilvánvalóan nehezen feldolgozható Szerbia számára. Ha Koszovó megkapja a függetlenséget, az stabilizálhatja Koszovó jelenleg meglehetısen bizonytalan belsı viszonyait, de destabilizálhatja Szerbiát. A két fél megállapodására valós esély nincs. Persze hitegethetjük magunkat, december 10-ig hitegetjük is, addig tárgyalhatnak Szerbia és a koszovói albánok képviselıi. Azonban, ahogy Suppan professzor úr nagyon világosan rámutatott, antagonisztikusan eltérı álláspontok feszülnek egymásnak. Szerbia bármit hajlandó megadni, ami kevesebb a függetlenségnél, a koszovói albánok viszont semmit nem hajlandók elfogadni, ami kevesebb a függetlenségnél. E két eltérı álláspont között hidat verni igen nehéz. Elvileg három megoldás adódik: az egyik a jelenlegi status quo. Ezt csak Szerbia és talán Oroszország akarja. Az Európai Unió az Ahtisaari-tervben meghatározott, felügyelt függetlenség mellett foglalt hivatalosan állást. Ez az állásfoglalás azonban aligha tekinthetı teljesen egységes és lelkes felsorakozásnak. A hétvégi portugáliai külügyminiszteri találkozón is kiderült, hogy vannak olyan tagállamok, amelyek ezzel nem feltétlenül értenek egyet: Spanyolország, Görögország, Ciprus, Románia, Szlovákia más véleményen van. Tovább gyengíti az Európai Unió álláspontját, és nagyon leszőkíti a mozgásterét az, hogy folyamatosan az ENSZ Biztonsági Tanács döntésének fontosságát hangsúlyozza. Az EU azt a látszatot kelti, hogy csak a Biztonsági Tanács döntését fogadja el. Ez Oroszország szerepét hihetetlenül felértékeli, és gyakorlatilag vétójogot biztosít számára a megoldás keresésében. Véleményem szerint ez szükségtelen önkorlátozás, és ráadásul nem is fog eredményre vezetni. Szakértıi szinten felmerül Koszovó megosztásának lehetısége is, azonban az Európai Unió nagyon idegenkedik ettıl. Attól tart, hogy ez a térség egyes területein destabilizálódáshoz, más területeken kiválásokhoz vezethet. Szerbia ezt az opciót hivatalosan soha nem vetette fel. Két nappal ezelıtt Vojiszlav Kostunica, szerb miniszterelnök Brüsszelben járt, és Jose Manuel Barrosóval, a Bizottság elnökével tárgyalt. A tárgyalási jegyzıkönyvek szerint ez a megoldás rákérdezés szintjén sem vetıdött fel. Mi várható ezek után? December 10-ét követıen a koszovói albánok minden bizonnyal arra az elhatározásra jutnak, hogy kikiáltják a függetlenségüket. Ez megint csak nagyon komoly erıpróba elé állítja az Európai Uniót, hiszen tagállamai nem vélekednek egységesen arról, miként kellene reagálni a függetlenség egyoldalú kikiáltására. Néhány tagállam az Egyesült Államokkal együtt azon az állásponton van,
hogy el kell ismerni a függetlenséget. Más tagállamok ettıl óvakodnak. Az Európai Unió külpolitikájának egy újabb kínos fiaskója elé nézünk, az iraki háborúhoz hasonló meghasonlással és bizonytalansággal. Ebben a tekintetben sajnos egyáltalán nem vagyok optimista. Megítélésem szerint Koszovó leválasztása Szerbiáról legfıképpen éppen Szerbia érdeke. Meggyızıdésem, hogy rosszabbat nem tehetnénk Szerbiával, mintha Koszovót egyszerően a gondjaikra bíznánk. Azonnal le is mondhatnának Szerbia európai perspektívájáról. Az Európai Unió azt a válságtömeget, amit Koszovó jelentene Szerbián belül, egy újabb polgárháborús helyzet kiújulásával együtt, semmilyen körülmények között nem kívánja befogadni. Óriási tehertétel Szerbia számára a koszovói helyzet. Csak akkor tud elindulni a felzárkózás útján, ha ettıl megszabadul. Vannak, akik ezt Szerbiában is látják, és négyszemközt nem kevés politikus elismeri. Nyíltan mindeddig csak a Liberális Demokrata Párt vállalta fel, hogy leszámol Koszovó illúziójával. Ez nagyon fájdalmas és traumatikus folyamat, amit mi magyarok jól értünk és átérzünk. Mindez azonban eminensen az ı érdekük. Errıl az Európai Unió is szeretné meggyızni Szerbiát. Nem véletlen, hogy Romano Prodi olasz miniszterelnök legutóbb már azt ígérte, hogy kompenzálásként "gyors vágányon" léphetnek be az Európai Unióba, ha megbékélnek Koszovó függetlenségével. 2000 októbere óta folytatjuk a Stabilizációs és Társulási Megállapodással kapcsolatos tárgyalásokat Szerbiával. Idén végre eljutottunk a technikai megállapodásig, azt azonban még nem tudni, hogyan fog ez a megállapodás a gyakorlatban mőködni. Amíg nem áll helyre az együttmőködés a hágai Nemzetközi Törvényszékkel, addig a megállapodást nem lehet megkötni. A hó végéig várjuk Carla Del Ponte új jelentését, ami errıl nyilatkozik majd. Szerbiában ma politikai instabilitás tapasztalható, és jelen vannak a szokásos, a térség államaira jobbára jellemzı problémák: korrupció, szervezett bőnözés, az igazságszolgáltatás problémája, gyenge közigazgatás, magas munkanélküliség, az uniós támogatásokra vonatkozó viszonylag alacsony abszorpciós kapacitás. Egyébként Szerbia az uniós támogatások tekintetében kivételezett helyzetben van, hiszen tavaly – a Koszovónak juttatott 100 millió eurón túlmenıen - 196 millió euró támogatást kapott - egy fıre jutóan majdnem annyit, mint Horvátország. Ez utóbbi tagjelölt ország, Szerbia pedig csak potenciális tagjelölt, tehát elvileg arányaiban lényeges különbségnek kellene lennie a két országnak juttatott támogatás között. Abban azonban politikai egyetértés látszik, hogy amennyiben a koszovói kérdésben együttmőködı magatartást mutat Szerbia, akkor európai beilleszkedését az Európai Unió anyagilag is segíteni kívánja. Horvátország sikerországnak számít a térségben. Igaz, a csatlakozási tárgyalásoknak még csak az elején jár, ráadásul saját ambícióihoz képest elég rosszul is áll, hiszen 2009-ben már csatlakozni szeretne az Unióhoz. A 35 tárgyalási fejezetbıl csak 14 nyílt meg eddig, és mindössze kettı zárult le. Ez a kettı ráadásul a két legkönnyebben lezárható fejezet: a tudomány és kutatás, illetve az oktatás és kultúra, ami jórészt nemzeti kompetencia, nagyon kevés európai uniós kötelezettséggel. Ezzel együtt szeretném, ha Horvátország 2009-re legalább a tárgyalásokat lezárná, ami gyakorlatilag 2011 januárjától jelentene tagságot, hiszen a 2009-tıl kezdıdı ratifikációs periódust is figyelembe kell venni. Ez egyáltalán nem irreális
forgatókönyv. Horvátországgal kapcsolatban szintén vannak az Európai Uniónak problémái. A korrupciót gyakran megemlítik, ha nem is ugyanazon a szinten, mint Szerbia esetében. A környezetvédelem területén nagyon sok probléma van, fıleg a szennyvíz elvezetése, tisztítása kapcsán. A közigazgatás, az igazságszolgáltatás reformja már megkezdıdött, de még akadozik. Ráadásul novemberben választások lesznek Horvátországban, január óta tartó, elhúzódó választási kampányt követıen, ami jelentısen fékezi a felkészülést. Az említetteknek köszönhetıen érzékelhetı egyfajta lassulás a folyamatban, de ez csak részben Horvátország hibája. Az európai uniós tárgyalási álláspontok is lassan készülnek el. A csúszásokat technikai, fordítási okokkal magyarázzák, de én úgy gondolom, hogy más is van e mögött. Magyarország mindent megtesz azért, hogy 2009-re az összes nyitott kérdésre (pl. határproblémák Szlovéniával, tengerjogi konfliktus Olaszországgal) megoldást találjunk. Sok még a teendı, de ezzel együtt azt mondhatom, hogy Horvátország jól halad elıre a felkészülésben, és különösebb nehézség nélkül beilleszkedik majd az Unióba. Macedónia már 2005 decembere óta a térség másik tagjelölt állama. Kérdés azonban, hogy mivel jelent ez többet a potenciális tagjelöltségnél, hiszen Macedónia még a tárgyalások kezdetére vonatkozó céldátumot sem kapott. Korábban 2007 decemberét tartották valószínő idıpontnak a céldátum megnevezésére, de most minden információ arra mutat, hogy a tárgyalások kezdetének megjelölése még tovább csúszik. Macedóniában magával a Stabilitási és Társulási Megállapodás, illetve az ohridi megállapodás - amely rendezni volt hivatott az albán és a macedón közösség közötti problémákat – végrehajtásával is problémák vannak. Az ellenzék és a kormány viszonya rendkívül kiélezett: az albán ellenzék rövid megszakítás után ismét bojkottálja a parlament munkáját. A térségre jellemzı, visszatérı problémák (korrupció, szervezett bőnözés, gyenge közigazgatás stb.) itt is fokozottan jelentkeznek. Montenegró lehet talán a következı sikerország. A Stabilitási és Társulási Megállapodás tárgyalásait lezárta, de ez mai napig nem lépett még hatályba, a hosszadalmas ratifikációs eljárás miatt. Nagy pozitívum, hogy Montenegró európai és nyugati orientációja megkérdıjelezhetetlen. Arra is emlékeznünk kell, hogy 1999 márciusában-áprilisában, a legnehezebb idıkben nagyon bátran mőködtek együtt a Nyugattal. Ez egyáltalán nem volt könnyő, hiszen akkor még közös államban éltek Szerbiával. Montenegró európai integrációjának megvan a politikai támogatottsága, azonban problémáik nekik is komolyak: gyenge államszervezet, kábítószerkereskedelem, ember- és cigarettacsempészet, korrupció stb. Bosznia-Hercegovináról tökéletes helyzetképet adott Suppan professzor úr. Én nem is mennék el vágyaimban odáig, hogy egységes nemzetet alkossanak az ott élık, mert szerintem erre nincs valódi esély. Már az is elırelépés lenne, ha létezne közös akarat az állam mőködtetésére. Nemcsak a közös identitás, de még ez a közös akarat is hiányzik. Bosznia-Hercegovina 12 éves történetében nem ért el elırelépést az állam mőködtetésében. Protektorátusként kezdte, és bár ma már nem teljesen az, mégsem látszik, hogy az államalkotó tényezık közös felelısséget éreznének az ország jövıjéért. Régóta megvan a technikailag letárgyalt Stabilitási és Társulási Megállapodás szövege, de ezt az Európai Unió nem fogja aláírni, amíg nem hajtják végre a rendırségi és közigazgatási reformot, nem oldják meg a közszolgálati médiumok problémáit, nem rendezik a menekült- és kisebbségi kérdéseket, különös
tekintettel a roma kisebbség jogaira. Koszovó után Bosznia-Hercegovina jövıjét látom a térség második legégetıbb problémájának. Albánia is a potenciális tagjelölt országok között foglal helyet. A belpolitikai helyzetet instabilitás és a kormány és ellenzék közötti erıs feszültség jellemzi, ami természetesen nem csak balkáni országokban létezı jelenség. Az országban további problémaként azonosítható a kisebbségvédelem, különösen a romaügyek állapota, a gyenge jogbiztonság, az erıs maffiabefolyás, a korrupció és a szervezett bőnözés. Az általam elıadottak alapján talán nem túl bíztató kép körvonalazódott ki a térségrıl. Viszont legyünk realisták: nézzünk szembe azzal, hogy milyen problémaköteget akarunk megoldani, és mennyit ér meg ez nekünk. Az Európai Uniónak alapvetı érdeke a Balkán stabilitása, békéje. Megpróbálta a térséget ignorálni, nem sikerült. Megpróbálta távol tartani az ott történteket határaitól, ami szintén nem sikerült, mert azok hatásai így is átszivárogtak a menekültek, bőnözés, általános instabilitás révén. Most azzal kísérletezünk, hogy integráljuk a Balkánt, és az EU-tagság perspektíváján keresztül gyakorlunk hatást a belsı folyamatokra. Ez az ún. soft power, amivel ténylegesen rendelkezik az Unió, és használhatná nagyon jól, sokkal hatékonyabban, mint eddig. Úgy befolyásolhatjuk leginkább ezeket az országokat, hogy a számukra fontos célkitőzések megvalósulását szigorúan megállapított és számon kért feltételekhez kötjük. Azonban az EU-perspektívával van egy probléma, és ezt nem tudjuk a Balkánon élı barátaink elıtt sem leplezni: a perspektíva gyengül. Ennek vannak tılük független, az Európai Unióban rejlı okai. Az európai uniós közvéleményben érzékelhetı egyfajta bıvítési fáradtság. Lelkesedés helyett egyre inkább frusztráció figyelhetı meg e téren, és a politikusokon is érzékelhetı a kiábrándultság. Az éves, általában 120 milliárd eurós költségvetésbıl 1 milliárd eurót fordítanak a bıvítési politikára. Ez az összeg 2008-ra kissé meg fog ugrani, mert Koszovóra további 180 millió eurót irányoznak elı a rendezés függvényében. Azonban a többi nyugat-balkáni államra is többet kellene fordítani. Ám nemcsak egyszerően nagyobb összeggel, hanem meggyızıdésem szerint máshogyan kellene ıket támogatnunk. Az alapvetı problémák egyike a gyenge civil társadalom, ezért sokkal többet kellene a civil társadalom építésére, támogatására fordítanunk. A független média támogatását erıteljesebbé kellene tenni, mert a térség országainak nagy deficitje van ezen a téren. Hasonló a helyzet az intézményépítés és oktatás terén. Most az EU inkább a hidak, utak és hasonló létesítmények építésére koncentrál. Ezek látványosak, át lehet adni ıket, viszont – bár egyértelmően szükség van rájuk - kevésbé járulnak hozzá a térség igazi demokratizálódásához és stabilitásához. Ha az Európai Unió komolyan veszi saját befolyási lehetıségeit, és újból hitelessé teszi az európai perspektívát, akkor sokkal pozitívabban alakíthatja a térség belsı viszonyait. Ilyen tekintetben optimizmust szeretnék megcsillantani, még akkor is, ha nem gondolom, hogy a bıvítés Horvátországtól eltekintve, a többi ország esetében a nagyon közeli jövıben be fog következni.
