Szent István Egyetem. Gödöllő A KÖRNYEZETKÍMÉLŐ ÖKOLÓGIAI GAZDÁLKODÁS LEHETŐSÉGEI ÉS GYAKORLATA A KÉRŐDZŐ ÁLLATOK TARTÁSÁBAN

Szent István Egyetem Gödöllő

A KÖRNYEZETKÍMÉLŐ ÖKOLÓGIAI GAZDÁLKODÁS LEHETŐSÉGEI ÉS GYAKORLATA A KÉRŐDZŐ ÁLLATOK TARTÁSÁBAN

Írta: Nyárai Horváth Ferenc, Póti Péter és Tasi Julianna Szerkesztette: Tasi Julianna

2005

TARTALOMJEGYZÉK Cím 2. AZ ÖKOLÓGIAI GAZDÁLKODÁS ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI (TASI JULIANNA) 2.1. Az ökológiai gazdálkodás alapelvei 2.2. Az ökológiai gazdálkodás magyarországi helyzete 3. SZÁNTÓFÖLDI TÖMEGTAKARMÁNYOK ELŐÁLLÍTÁSA KÖRNYEZETKÍMÉLŐ GAZDÁLKODÁSI FORMÁKBAN (NYÁRAI HORVÁTH FERENC) 3.1. Évelő pillangósok az ökológiai gazdálkodásban 3.1.1. LUCERNA 3.1.2. VÖRÖSHERE 3.1.3. BALTACIM 3.2. Két- és egyéves szálas takarmánynövények 33.2.1. Tavaszi vetésűek 3.2.1.1. FACÉLIA 3.2.1.2. SZUDÁNI FŰ 3.2.2. Nyári másodvetésűek 3.2.2.1. OLAJRETEK 3.3. Őszi- és tavaszi takarmánykeverékek. Zöld futószalag 3.3.1. Tavaszi vetésűek 3.3.1.1. ZABOS BÜKKÖNY 3.3.2. Nyári vetésűek 3.3.3. Őszi vetésű, áttelelők 3.3.3.1. ROZSOS SZÖSZÖS BÜKKÖNY, ŐSZI BÚZÁS PANNON BÜKKÖNY 3.3.3.2. KESZTHELYI KEVERÉK 3.3.3.3. LEGÁNY-FÉLE HÁRMAS KEVERÉK 3.3.3.4. LANDSBERGI KEVERÉK 3.3.3.5. VARSÁNYI PILLANGÓS KEVERÉK 3.4. Csalamádék 3.5. Lédús takarmányok 3.6. Silótakarmányok 3.6.1. SILÓKUKORICA 3.6.2. SILÓCIROK 4. ÖKOLÓGIAI GYEPGAZDÁLKODÁS (TASI JULIANNA) 4.1. A takarmányozásra alkalmas gyepnövényzet kialakítása 4.1.1 Természetes gyepek növényzete 4.1.1.1. A gyepalkotók csoportosítása és értékelése 4.1.2. Telepített gyepek növényzete 4.1.3. A természetes gyepek növényállományának minőségjavítási lehetőségei ökogazdálkodásban 4.2. A gyepen előállítható takarmány mennyisége, minősége és annak szabályozása az ökológiai gazdálkodásban 4.2.1. A nitrogén-trágyázás lehetőségei, a nitrogén-tápanyag hatásai a termés mennyiségére és minőségére 4.2.2. Az ökogyepgazdálkodásban alkalmazható trágyák 4.2.3. A víz szerepe és hatása a termésmennyiségre és –minőségre 4.3. Az előállított takarmány hasznosításának lehetőségei

Oldalszám 4. 4. 7. 9. 9. 10. 14. 16. 17. 17. 17. 18. 19. 19. 20. 20. 20. 21. 21. 21. 22. 22. 23. 23. 23. 23. 24. 24. 25. 27. 27. 27. 28. 31. 32. 38. 39. 39. 41. 41. 2

4.3.1. Gyephasznosítási módok 4.3.1.1. A legeltetéses gyephasználat módszerei és hatása a növényzetre, valamint a takarmányminőségre 4.3.1.2. A szakaszos legeltetés tervezése 4.3.2. A kaszálásos gyephasználat és a tartósítási lehetőségek 5. SZARVASMARHA TENYÉSZTÉS ÉS –TARTÁS AZ ÖKOLÓGIAI GAZDÁLKODÁSBAN (PÓTI PÉTER) 5.1. A termelési cél és a fajtamegválasztás 5.1.1. Az ökológiai gazdálkodásban rejlő lehetőségek 5.1.2. Az ökológiai gazdálkodás szempontjából fontosabb értékmérő tulajdonságok 5.2. Szarvasmarha tenyésztés az ökogazdaságban 5.2.1. Szarvasmarha fajták értékelése az ökológiai termelés szempontjából 5.2.2. A tenyészcél meghatározása 5.2.3. A tenyésztési eljárások megválasztása és a teljesítményvizsgálatok 5.3. Tartástechnológia 5.3.1. Az állatok elhelyezése 5.3.2. Takarmányozás 6. JUHTENYÉSZTÉS ÉS –TARTÁS AZ ÖKOLÓGIAI GAZDASÁGBAN (PÓTI PÉTER) 6.1. A termelési cél és a fajtamegválasztás 6.1.1. Az ökológiai gazdálkodásban rejlő lehetőségek 6.1.2. Az ökológiai gazdálkodás szempontjából fontosabb értékmérő tulajdonságok 6.2. Juhtenyésztés az ökogazdaságban 6.2.1. A juhfajták értékelése az ökológiai gazdálkodás szempontjából 6.2.2. Tenyésztési eljárások és tenyésztés-ellenőrzés 6.3. Ökotartás és -takarmányozástechnológia 6.3.1. Báránynevelés és –hízlalás 6.3.2. Az anyajuhok és kosok takarmányozása 6.3.3. Tejtermelés 6.3.4. A juhok tartástechnológiája 6.4. Juhlegeltetés 6.4.1. A juhok gyepigénye 6.4.2. A juhlegeltetés irányelvei 6.4.3. A legeltetés technológiája 7. KECSKETENYÉSZTÉS ÉS –TARTÁS AZ ÖKOLÓGIAI GAZDASÁGBAN (PÓTI PÉTER) 7.1. A termelési cél és a fajtamegválasztás 7.1.1. Az ökológiai gazdálkodásban rejlő lehetőségek 7.1.2. Az ökológiai gazdálkodás szempontjából fontosabb értékmérő tulajdonságok 7.2.Kecsketenyésztés az ökológiai gazdaságban 7.2.1. A kecskefajták értékelése az ökológiai gazdálkodás szempontjából 7.2.2. A tenyésztési cél meghatározása 7.2.3. Tenyésztés-szervezés, tenyésztési eljárások 7.3. Tartás- és takarmányozás technológia 7.3.1. A kecsketejtermelés 7.3.2. Húshasznú kecsketartás

42. 42. 43. 49. 54. 54. 54. 55. 56. 56. 58. 58. 60. 62. 66. 78. 78. 78. 78. 79. 79. 83. 85. 85. 87. 90. 90. 95. 95. 95. 97. 100. 100. 100. 102. 103. 103. 105. 106. 110. 110. 112. 3

2. modul: AZ ÖKOLÓGIAI GAZDÁLKODÁS ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI Az ökológiai gazdálkodás összetett, egymással szorosan összefüggő és egymásra épülő elemekből álló folyamat. A folyamat egészét –az alapelveket és eljárásokat– rendeletek szabályozzák. A magyarországi jogi szabályozás az EU megfelelő, az ökogazdálkodást szabályozó rendeleteire épül. Hazánkban az első, a mezőgazdasági termékek és élelmiszerek ökológiai követelmények szerinti előállításáról, forgalmazásáról és jelöléséről szóló rendelet a 140/1999-es kormányrendelet volt. Ezt követte a 2/2000. (I. 18.) FVM-KöM együttes rendelet, melyet a 82/2002. (IX. 4.) FVM-KvVM együttes rendelettel, majd a 3/2004. (I. 9) FVM-KöM együttes rendelettel módosítottak. A 2005-ös szabályozás annyiban tér el ettől, hogy a 74/2004. (V. 1.) FVM rendelet pontosít egyes eljárási szabályokat, úgymint az ökológiai gazdálkodás ellenőrzéseinek számát termelőegységenként, valamint a hatósági eljárás díjtételeit. A rendeletek szerint az ökológiai termelés „a környezeti adottságok harmonikus használatán alapuló termék-előállítási műveletek összessége a vonatkozó szabályoknak megfelelően végrehajtva.” 2.1. Az ökológiai gazdálkodás alapelvei Az ökológiai gazdálkodás a következő alapelveken nyugszik: 1. Helyi források felhasználásán alapuló gazdálkodási rendszer, melyben a lehető legkisebbre kell csökkenteni az energia- és anyagfelhasználást, valamint a veszteségeket. Ezt szolgálja a biológiai nitrogénmegkötés, a saját termesztésű takarmányok felhasználása, a gazdaságban és a háztartásban keletkező hulladékok és növényi maradványok kezelése. 2. Meg kell tartani a talajok termékenységét hosszútávon is. Meg kell óvni a talajok szerkezetét, szervesanyag-tartalmát, biológiai aktivitását. Ennek főbb elemei a vetésforgó alkalmazása, mélyen gyökerező növények, pillangósvirágúak és zöldtrágyanövények vetésforgóba illesztése, ökológiai gazdálkodásból származó komposzt, vagy érett istállótrágya felhasználása. 3. A lehető legkisebbre kell csökkenteni a mezőgazdasági tevékenységhez kötődő szennyezéseket, vagyis az eróziót, a tápanyag-kimosódást és a növényvédőszermaradványokat. Ennek érdekében –ahol lehetséges– egész évben gondoskodni kell a talajtakarásról, rétegvonalas művelést kell alkalmazni. A tág térállású növények termesztésénél is törekedni kell a talajtakarásra, pl. alávetéssel. A rendelet szerint a kártevők, betegségek és gyomok elterjedését a következő módszerek kombinálásával lehet megakadályozni: –géntechnológiával nem módosított rezisztens, toleráns fajok és fajták kiválasztásával, –vetésforgó kidolgozásával, –talajműveléssel, –a károsítók természetes ellenségeinek védelmével, számukra előnyös körülmények biztosításával, –gyomperzseléssel, gyomszabályozással, fizikai módon történő gyomirtással. 4. Nagy tápértékű élelmiszerek előállítása az ökológiai gazdálkodás fő célkitűzése. Ez csak akkor valósulhat meg, ha a gazdálkodás során biztosítjuk a különböző káros anyagok (nehézfémek, növényvédőszer-maradványok, hormonok, antibiotikumok stb.) élelmiszerbe jutásának elkerülését. A jogi szabályozás pontosan tartalmazza az erre vonatkozó előírásokat. Az ökotermékek ellenőrzésének alapelve, hogy a végterméket csak szúrópróbaszerűen 4

vizsgálja, a termelési folyamat egészének ellenőrzésével igyekszik garantálni a nagy tápértékű, egészséges élelmiszerek, ill. élelmiszer-alapanyagok előállítását. 5. A megújuló energiaforrások használatának elsőbbsége, a fosszilis energia alkalmazásának minimalizálása. Ebbe a körbe tartozik a szél-, nap-, geotermikus energia használatának előtérbe kerülése. Az energiafű, a faforgács, venyige, kukoricaszár és egyéb mezőgazdasági hulladékok felhasználása. Csökkenteni lehet az energiafelhasználást azzal is, ha növeljük a termékek helyi értékesítését, csökkentjük a szállítási távolságokat. A gazdálkodás folyamatában kerüljük a szintetikus anyagok alkalmazását. 6. Az ökogazdálkodásban biztosítani kell a termelők és családjuk megélhetését. Beleértendő a jövedelem mellett a stressz-mentes környezet, a természeti környezettel harmóniában élő család. Ennek feltétele a talaj, a növények és az állatok egészsége, ezt biztosító gazdálkodás megteremtése. 7. Meg kell óvni a vidéki környezetet és a nem mezőgazdasági élőhelyeket is. Ennek érdekében áll az erdősítés, fásítás, sövények, vízi élőhelyek kialakítása, fenntartása és megóvása. 8. Az ökológiai gazdaságban az állattartás a gazdálkodás szerves részét képezi. Az érvényes rendelet ezt is pontosan szabályozza: „Az állattartással hozzá kell járulni a környezeti elemek védelmét biztosító módon a mezőgazdasági termelési rendszer egyensúlyának fenntartásához, a talaj szervesanyagtartalmának növeléséhez és a növények tápanyagigényének kielégítéséhez, így biztosítva a talaj-növény, növény-állat és az állat-talaj kapcsolatrendszer kialakítását és fenntartását.” Az állattartás szabályozása kimondja, hogy „az ökológiai állattartás termőföldhöz kapcsolódó tevékenység. Az állatoknak biztosítani kell a szabadban való mozgás lehetőségét. A termelőnek úgy kell korlátozni a tartott állatok számát, hogy a gazdálkodási egységen belül biztosítva legyen a növénytermesztés és az állattenyésztés egysége, egyúttal ez megakadályozza a környezetszennyezés bármilyen formáját, különösen a talaj, valamint a felszíni és a felszín alatti vizek szennyezését. Az állatok számának szoros összefüggésben kell lenni az általuk termelt trágya elhelyezésére alkalmas terület nagyságával, hogy elkerülhessék a környezetre gyakorolt kedvezőtlen hatásokat.” Ökológiai állattartás esetén az egy gazdálkodási egységben lévő összes állatot a rendelet követelményeinek megfelelően kell tartani. A rendelet meghatározza az ökológiai gazdálkodásra való átállás szabályait is. Szabályozza az állatok származását, megszabja a nem ökológiai gazdaságból származó állatok lehetséges arányát a létszám növelésekor. Szabályozza a takarmányozást. Az állatok takarmányának ökológiai termelésből kell származni. Az állatok kényszertáplálása tilos. A kérődzők takarmányozását –amikor az időjárás és a legelők állapota megengedi– legeltetésre kell alapozni. A napi takarmányadagnak a szárazanyag-tartalom arányában hatvan százalékban szálas, friss vagy szárított tömegtakarmányból vagy silózott takarmányból kell állni. Ez csak a laktáció első három hónapjában csökkenthető 50 százalékra az ellenőrző szervezet engedélyével. Az ökológiai állattartásban tilos a kötött tartás. A rendelet szabályozza az állattartás körülményeit, a férőhelyminimumokat, a hízlalási időszak maximális hosszát, a betegségmegelőzés és állatorvosi kezelés mikéntjét. Az ökológiai állattartásban a betegségmegelőzés alapelvei a következők: –a megfelelő fajta, vagy törzs kiválasztása a származásra vonatkozó előírások szerint, –minden állatfaj számára az etológiai és élettani igényeinek megfelelő tartási mód alkalmazása, az erős ellenállóképesség kialakítása a fertőzések terjedésének megakadályozása céljából, 5

–jó minőségű takarmánnyal való etetés, rendszeres mozgás és legeltetés biztosítása, amely erősíti az állat természetes ellenállóképességét, –az optimális állatsűrűség betartása, így elkerülhetőek a túlzsúfolt tartásból eredő megbetegedések. A fenti alapelvek betartásával az állategészségügyi problémák jelentős része elkerülhető. Legeltetéses hasznosítás a Nemzeti Parkokban Nemzeti Parkjaink eltérő ökológiai környezetben, más és más adottságokkal rendelkeznek. Ennek megfelelően megőrzendő növénytársulásai eltérőek, így mindig az adott terület ökoszisztémájának védelmére, fenntartására, vagy egy korábbi helyreállítására van szükség. Ezért az adott Nemzeti Parkra, esetleg azon belül is egyes területekre külön hasznosítási tervet kell kidolgozni. A Nemzeti Parkok nagy területein rétek, legelők, illetve ligetes társulások vannak. Ezek legeltetéses hasznosítása több szempontból is szükséges: -Legeltetés hiányában a területek elgyomosodnak, kultúrállapotuk romlik, allergén növények szaporodhatnak el rajtuk. -A nem legeltetett, kaszált területeken a fűtermés elszárad és aszályos időben könnyen meggyullad, amelynek következtében jelentős környezeti károk keletkeznek (állatokban, védendő növényekben, létesítményekben). Bizonyos esetekben ez hozzátartozhat az eredeti ökoszisztéma fenntartásához. -Legelőhasználat hiányában a terület kultúrállapotának fenntartása jelentős költségeket igényel. -Sok esetben, legeltetés hiányában nem tartható fenn a kívánt flóra és erre alapuló fauna. -Az adott területre jól megtervezett és végrehajtott legelőhasználat során árbevétel is keletkezik (területalapú támogatás, előállított piacképes hús és tej, növeli a turisztikai értéket, stb.). -A Nemzeti Parkok nagy része gazdaságilag elmaradott térségekben fekszik, így ezeknek a területeknek a hasznosítása megélhetést és perspektívát biztosítana hosszútávon számos hátrányos helyzetű családnak. A Nemzeti Parkok arra alkalmas területeinek legeltetése így mindenféleképpen indokolt. A sikeres kivitelezéshez számos kérdést kell megoldani. A feladatok között vannak általános érvényűek, és az adott terület specifikusságából adódóan olyanok, amelyeket mindig a Nemzeti Park konkrét sajátosságainak figyelembe vételével kell megoldani. Általános érvényű kérdések lehetnek: -a központi szabályozás, -a rendszer beindításához szükséges pénzügyi források biztosítása, -az integrálás és a működtetés formája, -érdekeltség megteremtése, -a programban résztvevők szakképzettsége és szaktanácsadással történő ellátása, -az előállítandó termékek iránti piaci kereslet. Az adott területhez, Nemzeti Parkhoz kapcsolódóan megoldandó feladatok: -az adott területen lévő növénytársulás speciális igényei (védendő növényfajok, azok virágzásának időpontja, taposás érzékenysége, stb.), -a domborzati viszonyok figyelembevételével a természetes itató-, etető- és pihenőhelyek kijelölése stb., -mennyi időn keresztül lehet a területről az állatok szükségletét biztosítani, csak a legeltetés lehetséges, vagy kaszálás is megengedett, -milyen állatfaj(ok) legeltetése lehetséges a legelő növényzetének figyelembevételével, -egy vagy több állatfaj (vegyesen) hasznosítsa a legelőt,

6

-milyen takarmánytermő, vagy egyéb más hasznosítható (árterület, töltés stb.) terület van a Nemzeti Park közvetlen közelében, -milyen hasznosítási irányt (tej, hús, kettős) célszerű alkalmazni, -és melyik a legkedvezőbb legeltetési mód. Mindezek alapján megállapítható, hogy az ökológiai gazdálkodás a termelés olyan rendszere, amely kizárja a szintetikus szerek (műtrágyák, növényvédőszerek), növekedésszabályozók (állattenyésztésben hormonok és antibiotikumok) használatát. Ebben a gazdálkodási rendszerben alapelv, hogy a talaj egy élő rendszer, a gazdálkodás a talaj-növény-állat rendszer egységén nyugszik. Az ökológiai gazdálkodásnak szerves része az állattartás. Az ökológiai gazdálkodás alapelveinek figyelembe vételével a világ egyes részein speciális gazdálkodási formák is kialakultak, melyeket ma ugyancsak ökológiai gazdálkodásnak nevezünk. Ilyen a biodinamikus gazdálkodás, a permakultúra, a fenntartható gazdálkodás. A biodinamikus gazdálkodás figyelembe veszi az asztrológiai ismereteket, a vetést, betakarítást a csillagképeknek megfelelően időzíti. A biodinamikus minősítés feltétele a biodinamikus preparátumok rendszeres használata a gazdálkodásban. A minősített termékek a DEMETER-logót használják. A permakultúra célül tűzte ki a saját létezésünk és annak fenntarthatósága iránt érzett és vállalt felelősségtudat elérését. Felfogása szerint az emberi viselkedést az együttműködés jellemzi, nem agresszív versenyszellem. Elvei alapján a gazdálkodásban a fenntarthatóság biztosítása, az értékmegőrző használat vezérli a permakultúrát. Ennek az elvnek rendeli alá a mezőgazdálkodást. 2.2. Az ökológiai gazdálkodás magyarországi helyzete Az ökológiai módon művelt hazai területeket és az ökotermékeket előállító feldolgozókat a Biokultúra Egyesület ellenőrző szervezete a Biokontroll Hungária Kht. ellenőrzi. A jelenlegi jogi szabályozás szerint köteles valamennyi termelőegységet a helyszínen teljeskörűen ellenőrizni évente legalább egyszer, az átállás alatt lévő egységeket pedig évente legalább kétszer. Az ellenőrzött ökotermékeket jelölni kell, az ellenőrző szervezet nevének és kódszámának feltüntetésével. Jelenleg ez a következő: Biokontroll Hungária Kht. HU-ÖKO01. Az ellenőrző szervezet adatai szerint 2004-ben 128690 ha mezőgazdasági területet ellenőriztek. Az előző évhez képest –a 2001 óta tartó dinamikus növekedést folytatva– 13 %al nőtt az ökológiai gazdálkodásban művelt földterület és 23 %-al az ilyen módon gazdálkodó vállalkozások száma. 2004-ben 1420 vállalkozást ellenőrzött a szervezet. Az 1. ábra mutatja az ellenőrzött területek hasznosítás szerinti összetételét. Láthatóan két művelési ág uralta a gazdálkodást, a szántó és a gyep. A kérődző állatállomány tömegtakarmány-ellátását jelentős terület szolgálta, hiszen az átállt és átállás alatt lévő, összesen 59644 ha gyepterület mellett 19774 ha szántóföldi tömegtakarmány-termőterületet és 518 ha silókukoricát ellenőrzött a szervezet 2004-ben. Ezek az ellenőrzött mezőgazdasági termőterület 62 %-át tették ki. Az adatokból következik, hogy jelentős az ökológiai gazdálkodásban a kérődző állatok tartása. 160 gazdaság foglalkozott 2004-ben ökológiai állattartással, összesen 12254 számosállattal. Ebből számosállatban kifejezve 8419 szarvasmarha, 2122 juh, 327 bivaly és 253 kecske volt. Jelentős a ló, szamár és öszvér állománya is, 247, 33 és 1,5 számosállatnak megfelelő. Az állattenyésztés szerkezetét számosállatban kifejezve a 2. ábra mutatja.

7

1. ábra: Az ellenőrzött területek megoszlása Magyarországon (2004) (forrás: Biokontroll Hungária Kht. éves jelentése) friss zöldségek

ipari növények fehérje növények gabonafélék

gyep

silókukorica halastó, erdő, nádas gyümölcs és bogyós ugar tömegtakarmány

egyéb

gyep

egyéb

tömegtakarmány

ugar

gyümölcs és bogyós

halastó, erdő, nádas

silókukorica

gabonafélék

fehérje növények

ipari növények

friss zöldségek

2. ábra: Az ellenőrzött állattartás szerkezete (2004) (forrás: Biokontroll Hungária Kht. éves jelentése)

bivaly

sertésló, öszvér, szamár

juh baromfi kecske

szarvasmarha

juh

baromfi

kecske

szarvasmarha

bivaly

sertés

ló, öszvér, szamár

8

3. modul: SZÁNTÓFÖLDI TÖMEGTAKARMÁNYOK ELŐÁLLÍTÁSA KÖRNYEZETKÍMÉLŐ GAZDÁLKODÁSI FORMÁKBAN A környezetkímélő gazdálkodás olyan termesztési módszerek alkalmazását feltételezi, amelyek lehetővé teszik a növénytermesztés alapvető közegének, a talajnak (és a talajvizeknek) a megőrzését, megóvását. Az ilyen gazdálkodást folytatók elsődleges célja a talaj szerkezetének, a talajéletnek és a talajban lévő minden struktúrának a fenntartása. Ez a tevékenység áthatja a gazdálkodás teljes körét, megvalósítva a környezet és a termelés harmóniáját. Nem létezik környezetkímélő takarmánytermesztés, hanem csak környezetkímélő gazdálkodás létezik, amelynek szerves része lehet a tömegtakarmány termesztés. Szálastakarmányok termesztése ökogazdálkodásban Az ökológiai gazdálkodás harmóniát teremt a növénytermesztés és az állattenyésztés között is. Az elsődleges energiamegkötő folyamatok, az asszimiláció kiegészül az állati termék előállítást szolgáló transzformációval és a keletkezett melléktermék a trágya, az ökológiai gazdálkodásban a talajerő visszapótlás egyik legfontosabb eleme. A növénytermesztés és az állattenyésztés szerves kapcsolata, a felépítés és a lebontás körfolyamatában tökéletesen kiegészítik egymást. A teljes értelemben vett ökológiai gazdálkodás csak növénytermesztés és állattenyésztés egyidejű jelenlétével képzelhető el. Ezért az ökológiai gazdálkodásban nagyon fontos szerepet tölt be a takarmánynövények termesztése. Ez a növénycsoport összességében kedvező hatást fejt ki a talaj állapotára is. 3.1. Évelő pillangósok az ökológiai gazdálkodásban Az évelő pillangósvirágú növények az ökológiai gazdálkodásban alapvető szerepet játszanak. Szakszerű termesztésükkel gazdagítják a talaj tápanyagtartalmát, kedvezően alakítják a talaj szerkezetét és gazdagítják a talajéletet. Termesztésük az előállított termék értékén túl a talajerőgazdálkodásban, a talajélet fenntartásában és a talajvédelemben jelentős szerepet játszik. Nélkülük pozitív tápanyagmérleg nehezen érhető el. Számos fajuk közül az alábbiak termesztése terjedt el Magyarországon a különböző természeti adottságú vidékeken. Lucerna, vörös here, baltacim, tarka koronafürt, fehér somkóró, bíborhere, görög széna, nyúlszapuka, szarvaskerep, perzsahere (fonákhere), fehér here, szöszösbükköny, pannonbükköny, tavaszi bükköny, őszi borsó

9

3.1.1. LUCERNA Származása, története, jelentősége A lucerna (Medicago sativa) a közel keleti géncentrumból származik. Vad fajai Dél-nyugat Ázsiában élnek. Legtöbb változata Észak-nyugat Iránban őshonos. Innen terjedt el Európába is. Számos faja közül a legjelentősebb a kék virágú lucerna (Medicago sativa L.), de termesztik még a sárkerep lucernát (Medicago falcata), a tarkavirágú lucernát (Medicago varia) és a komlós lucernát (Medicago lupulina). A későbbiekben a kékvirágú lucernát fogjuk ismertetni. Ezt a növényt már a régi görögök is termesztették, felismerték kedvező hatását a talajerőgazdálkodás területén. A görögök után a Római Birodalom területén is elterjedt, amelyet írásos emlékek bizonyítanak. Magyarországra Tessedik Sámuel 1768-ban hozta be először Szarvas környékén termesztették. A lucerna vetésterülete az egész világon meghaladja a 20 millió hektárt, Magyarországon jelenleg 200 ezer hektár területen termesztik. A növény jellemzése Gyökérzete főgyökér rendszer, a főgyökér orsó alakú, igen erős, karógyökér. Többnyire 2-4 m mélyre hatol, de a többéves lucerna alkalmas helyen 10-20 m mélyre is képes lehatolni. Gyökerei függőlegesen megdrénezik a talajt. A szik alatti szár erősen megvastagodik, belőle a főgyökér folytatásaként rövid szártagú, földalatti szár fejlődik. Egyre vastagabb és mind több elágazást fejleszt. Ez a gyöktörzs, vagy más néven rizóma, amely raktározó szerv és a hajtásrendszer kifejlesztője. Szára dudvás szár, amely többnyire elágazik. Levélzete hármasan összetett. Virágzata fürt, rendszerint 8-25 virággal. A virág jellegzetes pillangós szerkezetű, termése hüvely, amely a kéklucerna esetén egy-kétszer csavarodott. Az ökológiai igénye Igényes növény, a mészben gazdag, mély termőrétegű, középkötött talajokat kedveli. Megfelelnek számára a vízrendezett réti- és öntéstalajok. Kedveli a jó kultúrállapotú, humuszos homokot is. A tartósan magas vízállást nem tűri. A mély termőréteg és a mély talajvíz biztosítja a gyökérzet szabályos fejlődését. A talajvíz legalább 3-4 m mélyben legyen. A szélsőséges hőmérsékleteket is kibírja, hó alatt -30-40 oC-ot is elvisel. Néhány cm-es növedékkel a fagyokat jobban bírja. Bőséges vízellátást kíván, a csapadéknak való kiszolgáltatottsága viszont kisebb, mert a mélyebben levő talajvízből részben képes szükségleteit kielégíteni. Elővetemény igénye Igényes az előveteményekre, jó előveteményei a kalászosok. Ezek a növények gyom- és kártevőmentes talajt biztosíthatnak a lucerna számára, bőséges idő jut a talaj előkészítésére. Ne legyen előveteménye burgonya, cukorrépa, napraforgó, kukorica, pillangós és hüvelyes növény, valamint szántóföldi zöldség. Az elővetemények helyes megválasztása az ökológiai gazdálkodás feltételrendszerében, a konvencionális gazdálkodásnál sokkal nagyobb jelentőségű. A kártevők és kórokozók elleni védekezés első és legfontosabb lépése a megelőzés. Helyes elővetemény választással nagyon sokat segíthetünk a megelőzés terén. A lucerna évelő növény, számára a talajművelés alapvető jelentőségű. Alkalmas elővetemény esetén bősége idő áll majd rendelkezésünkre a helyes talajművelés végrehajtásához.

10

Talajelőkészítés Mélyen gyökerező, évelő, aprómagvú növény, ezért alapos talajmunkát igényel. Hosszú életéhez biztosítani kell a megfelelő talajállapotot, mély gyökérzetének kiváló feltételeket kell biztosítani, a nitrogén fixáció megvalósításához, levegős, szellőzésre képes talajszerkezetet, apró magjának kiváló magágyat, veszteségmentes betakarításához sík talajfelszínt kell létrehozni. A talajelőkészítés munkáit meghatározza a telepítési idő. A lucernát tavasszal és nyár végén telepíthetjük. A két időpont nagyon eltérő feltételeket jelent, ezért a két esetet külön kell tárgyalnunk. Talajelőkészítés tavaszi telepítés előtt Az alapozó talajművelés az elővetemény tarlóhántásából, tarlóápolásból és őszi szántásból áll. A legtöbbször előforduló búza elővetemény betakarítása után könnyű tárcsával tarlóhántást végzünk, amelyet gyűrűshengerrel lezárunk. A tarló kizöldülése után ismét tárcsázunk és gyűrűshengerrel zárunk. Ezzel a munkával elpusztítjuk az árvakeléseket, a kelő gyomokat és nagyban hozzájárulunk a talaj tisztulásához. Az előzetes gyomirtásnak az ökológiai gazdálkodás keretei között nagy jelentősége van, hisz a későbbiekben nagyon korlátozottak lehetőségeink. A jól végzett tarlóhántás és tarlóápolás lehetőséget biztosít a talajélet beindítására, a talajba kevert szerves anyagok átalakításához, a talaj beéréséhez. Mindezek mellett törekednünk kell a művelet szám csökkentésére és a gép kapcsolásokkal a taposás mérséklésére. A lucernának őszi szántásra, esetenként mélyszántásra van szüksége, amit tömörödött talaj esetén közép mély lazítással is ki kell egészíteni. A szántás a talaj vízbefogadó képességének javítását, a gyökérzóna szerkezetének javítását és a gyomok irtását biztosítja. A forgatás nélküli (szántás nélküli technológiák) növényvédelmi szempontból, elsősorban a gyomosodás miatt nem váltak be az ökológiai gazdálkodás keretei között. Az őszi szántást munkáljuk el! A magágy készítést kora tavasszal végezzük. Szükség szerint simítózzunk, majd kombinátorral készítsünk jó magágyat, lehetőleg egy menetben. A talajműveléssel javítjuk a talaj szerkezetét, növeljük a víz befogadó képességét, gyérítjük a gyomokat, hozzájárulunk a talajélet fellendítéséhez és aláforgatjuk azokat a növényi részeket, amelyek betegséget és kártevőt terjeszthetnek. Mindezeknek az ökológiai gazdálkodás keretei között, mint a megelőzést szolgáló lépéseknek nagyon nagy a jelentősége. Talajelőkészítés nyárvégi telepítés előtt Nyárvégi telepítés esetén augusztus végére kell vetésre alkalmas talajt létrehozni. A legkedvezőbb kalászos elővetemény után is nehéz ezt a feladatot elvégeznünk, hiszen kevés idő áll rendelkezésünkre, miközben általában száraz viszonyok között kell dolgoznunk. Nyárvégi telepítés előtt már az elővetemény talajelőkészítésénél gondolnunk kell arra, hogy a talajt olyan állapotba hozzuk, hogy a lehető legkevesebb munkával alkalmas legyen a lucerna telepítésére. Javasolható a búza elővetemény előtti középmély lazítás. Az elővetemény betakarítása után több menetben fokozatosan mélyítve tárcsáznunk kell, amellyel lazítjuk és keverjük a talajfelszínt. Ennek a művelésnek el kell érnie a 10-12 cm mélységet. A tárcsázást követően gyűrűs hengerrel lezárjuk a talajt. Két-három héttel később nehezebb tárcsával 2-3 menetben 20 cm-ig munkáljuk át a talajt, amely után szintén gyűrűs hengerrel zárjuk a felszínt. A magágyat kombinátorral készítsük el úgy, hogy a felső 5 cm-es réget finom, morzsás szerkezetű legyen. Száraz és kötött talajon a fentiekben leírt talajművelés nem végezhető el. A mélyebb művelés rögösít, a sekély és gyakori művelés pedig porosít. Száraz és kötött talajon ha nem rendelkezünk öntözési lehetőséggel hagyjunk fel a nyár végi telepítés kísérletével. Az ökológiai gazdálkodás keretei között gyakoribb a tavaszi telepítés. 11

Tápanyagellátás A lucerna tápanyagigényes növény. Ellátását az a körülmény is nehezíti, hogy telepítése után 3-4 évig szeretnénk termesztésben tartani és ez alatt az idő alatt a talaj mozgatásáról le kell mondanunk. 1 tonna légszáraz lucernaszéna az alábbi tápanyag mennyiségeket veszi fel a talajból. nitrogén (N) 27 kg/t mész (CaO) 35 kg/t foszfor (P2O5) 7 kg/t magnézium (MgO) 3 kg/t kálium (K2O) 15 kg/t Jó adottságú termőhelyeken 6-8 t szénatermésre számíthatunk, így a felvett tápanyagmennyiség a fentieknek 6-8 szorosa. Természetesen ezt a tápanyagmennyiséget nem kell a lucernának kiadnunk, hiszen a talaj jelentős tápanyagkészlettel rendelkezik. A talaj felvehető tápanyagkészletét talajvizsgálattal határozhatjuk meg. Csak azt a mennyiséget kell kijuttatnunk, amennyivel a növény igénye meghaladja a talaj felvehető tápanyagkészletét. Az ökológiai gazdálkodás keretei között szintetikus műtrágya kijuttatására nem kerülhet sor. A jelentkező tápanyagigényt csak szerves trágya formájában adhatjuk ki. Ennek részleges, vagy teljes hiányában juttathatunk ki olyan baktérium készítményeket, ill. a talajéletet felpezsdítő anyagokat, amelyek segítségével növelhetjük a talajban a tápanyag feltáródás folyamatait, aminek eredményeként megnövekedhet a talaj felvehető tápanyagkészlete. Abban az esetben, ha istállótrágyát (vagy egyéb szerves trágyát) juttatunk ki nem léphetjük túl a 170 kg/ha-os nitrogén adagot évenként. Szervestrágyázás esetén lehetőség van az elővetemény trágyázására is. Fajtamegválasztás, telepítés A fajtamegválasztás során ne a termőképesség legyen az elsődleges szempont, hanem a betegségekkel és a kártevőkkel szemben fennálló rezisztencia, esetleg tolerancia. Fontos a természeti adottságokhoz való alkalmazkodás és a szélsőségesebb viszonyok közötti stabilitás is. Magát a telepítést két időszakban hajthatjuk végre, az egyik a tavaszi, a másik a nyár végi (augusztusi). Időben először az első lehetőség a nyár végi, de sokkal gyakoribb a tavaszi. A tavaszi telepítés március 10. és április 10. között esedékes, többnyire gabona sortávolságra (12 cm), esetleg szórva vetve, 1-2 cm mélyre, 12 millió csíraszámmal. A nyár végi telepítés augusztus 10-25. között esedékes, szintén gabona sortávolságra, ill. szórva vetéssel 1-2,5 cm mélyre, 13 millió csírával. A magvak lehetőleg fémzároltak legyenek, átlagos ezermag tömegük 2-2,4 g, csírázóképességük legalább 80%-os, tisztasági %-uk 98%-os legyen. Nagyon fontos szabály, hogy a fémzárolt mag ökológiai gazdálkodásból származzék. Ez a feltétele annak, hogy a termék ökotermék minősítést kaphasson. Természetesen a magvak szintetikus csávázószerekkel nem csávázhatók. Leggyakrabban tiszta telepítéseket alkalmaznak, de a Dunántúlon kisebb mértékben terjed a tavaszi árpával történő takarónövényes telepítés is. A fűkeverékes telepítés nagyon kevés helyen használatos. A füvek okozhatják ugyanis a lucerna idő előtti kiritkulását. Ápolás Kora tavasszal a könnyű fogasolás serkentheti a rizóma hajtásképzését. Gyomirtás 12

A lucernában sokféle gyom előfordulhat, így megkülönböztetünk ízrontó gyomokat, mint pl. a lósóska, a pongyolapitypang, vagy a pásztortáska, továbbá mérgező gyomokat, mint a csattanó maszlag, fekete ebszőlő, beléndek, vagy a kutyatej fajok és az aranka. Az ökológiai gazdálkodásban szintetikus növényvédőszer sem vetés előtt, sem azután nem alkalmazható. A gyomfésű károsíthatja a rizómát, ezért ez sem ajánlatos. Az aranka fertőzés esetén foltszerű perzseléssel védekezhetünk, minden más esetben csak a kaszálás segíthet. Mindenek előtt törekedni kell a jó kultúrállapot megvalósítására és a gyomosodás megelőzésére. Betegségek A betegségek között vírusok, baktériumok és gombák fordulnak elő. A vírusok közül a mozaik vírus, a baktériumok közül a hervadás és a szárfoltosság a leggyakoribb. A gombák közül a fuzáriumok, a gyökérfekély, a rhizoktónia, a peronoszpóra és a lisztharmat a leggyakoribb. Ellenük csak a fajta rezisztenciájával és a megelőzéssel védekezhetünk, ill. az engedélyezett szerek listáján szerepel néhány mérsékelten hatékony réz- és kén készítmény, ami ökológiai gazdálkodásban is alkalmazható. Kártevők A kártevők között a lombkártevők a gyakoribbak, így a lucernabogár, a csipkéző barkók, a bagolylepkék hernyója, a lucerna poloska, a lucernaböde, a lucerna ormányos, stb. A virág- és magkártevőknek takarmánytermesztés esetén nincs jelentőségük. Védekezésre szintetikus növényvédőszer nem használható, csak az engedélyezett készítmények alkalmazására van mód. Ezek azonban rendkívül korlátozott hatékonysággal rendelkeznek. A védekezés eszköze a kaszálás és a megelőzés kell, hogy legyen. A vetésváltás és a rezisztens fajták alkalmazása sokat segíthet. Az ökolucernát öntözni nem szokták. Betakarítás Az álló (nem új telepítésű) lucerna vegetatív növekedése 32-38 napig tart. Öntözetlen körülmények között évente négy kaszálás várható. Az első május elején, a második június közepén, a harmadik július végén, augusztus elején, a negyedik szeptember közepén, végén. Az egész évi szénatermés 40%-át az első, 30%-át a második, 15%-át a harmadik és szintén 15%-át a negyedik kaszálás adja. A kaszálások közötti idő növelésével növelhetjük az adott kaszálás termésmennyiségét, de rontjuk annak minőségét a kisebb fehérjetartalom és a nagyobb rosttartalom miatt. A lucerna életteljesítményét a rövid időközönkénti gyakori kaszálás csökkenti. Évente legalább egyszer a kék bimbós állapotig meg kell hagyni és csak azután lehet kaszálni, hogy a rizómák kellőképpen feltöltődhessenek. A betakarítás leggyakoribb célja a szénakészítés. Ennek érdekében az első munkafolyamat a kaszálás, amelyik rendre vágást jelent. Ezt követi a rendsodrás, szükség szerint a rendforgatás. Törekedni kell a kíméletes munkavégzésre, hogy a száraz levelek ne peregjenek le. A megszáradt lucernaszénát bálázzuk és ilyen módon szállítjuk el. Törekedni kell a menetszámok és a taposás mértékének csökkentésére.

13

3.1.2. VÖRÖSHERE A vöröshere Eurázsiából származik. Néhány évtizede vetésterülete megközelítette a lucernáét, de ma már jóval kisebb. A jobb csapadékellátású területek takarmánynövénye, a legtöbb gyepterületen előfordul. Hazánkban a vörösherét 1796 óta termesztik, főként a Dunántúlon és Észak-Magyarországon terjedt el. Vad alakja is előfordul ezeken a területeken. Erős karógyökér jellemzi, amely 60-70 cm mélyre hatol, de jobb talajokon 1-2 m mélységet is elér. Erős, dús mellékgyökérzete van, jól hasznosítja a talajvíz és tápanyagkészletét. A mélyebbre hatoló gyökerek, oldalgyökeret kevésbé fejlesztenek. A föld feletti hajtásrendszer 40-100 cm-re nőhet. A szára felálló, belül üreges, néha piros színezetű és gyéren szőrözött. Levelei hármasan összetettek. Virágzata összetett gombvirágzat, egy virágzatban a 30-90 virág található. Termése egymagvú hüvelytermés. Már évtizedek óta a tetraploid változatok termesztése jellemző, ezek 40-60 %-kal nagyobb méretűek a diploid változatoknál. A csapadékosabb és a kiegyenlített vízellátású területek takarmánynövénye, csak ott érzi magát igazán jól, ahol az éves csapadékmennyiség meghaladja a 600-650 mm-t. Igényli a nagy páratartalmat az ún. üde fekvésű helyeket. Már 1906-ban Cserháti a vörösherét a nyirkos klíma növényének nevezte. Hőigénye mérsékelt, a téli fagyokat akár -20 oC-ig is károsodás nélkül elviseli. A semleges, az enyhén lúgos és a savanyú talajok egyaránt megfelelnek termesztésére, a szikes és az erősen savanyú talajok, valamint a rossz vízgazdálkodású laza homok talajok kivételével mindenhol termeszthető. Elsősorban a talaj kultúrállapota iránt érzékeny, a talajféleséggel szemben jórészt közömbös. Magyarországon azokon a területeken, ahol számára a klímaviszonyok kedvezőek, barna erdőtalajok és sekély termőrétegű, erodált talajok találhatók. Az utóbbi évtizedekben a legjobb cukorrépa- és burgonyatalajokról a lucerna kiszorította. A klasszikus Norfolki négyes vetésforgó alkalmazása idején a legjobb talajok takarmánynövényeként volt közismert. Az ökológiai gazdálkodás feltételrendszerének megfelelő vetésforgókban jelentős szerepet tölthet be a jövőben is. A vöröshere előveteménye kalászos legyen, utónövénye szintén kalászos lehet. Sem előtte, sem utána pillangós növényt nem termeszthetünk. Önmaga után legkorábban négy évre kerülhet vissza. Egyes termőhelyeken, ill. többszöri, hosszabb termesztés után felléphet a hereuntság veszélye. Ez fejlődési és növényvédelmi problémák jelentkezésében nyilvánul meg. Ilyen területekre hat évnél korábban nem kerülhet vissza. A vöröshere gyökérzete sekélyebb a lucernáénál, ezért a felszín közeli talajréteg művelésére gondot kell fordítani. Az elővetemény tarlóját tárcsával hántjuk, majd gyűrűshengerrel lezárjuk. A hántott tarlót ősszel középmélyen felszántjuk. Később betakarított növény esetén az elővetemény szármaradványainak aprítása után szintén őszi szántást végzünk. A szántásnak az ökológiai gazdálkodás keretei között nagy a jelentősége, mert kedvező a hatása a gyomosodásra és a betegségeket, valamint a kórokozókat hordozó szármaradványok aláforgatásával javítja az utónövény egészséges fejlődésének esélyét. A vöröshere jó minőségű magágyat igényel, sík talajfelszínnel. Telepítése után évekig nem végezhetünk talajmunkát, ezért kora tavasszal simítózás után nagy gonddal, kombinátorral végezzük el a magágykészítést. Tömött, de szerkezetes magágyra van szüksége. Az 1 tonna légszáraz vöröshere széna az alábbi tápanyagmennyiségeket vonja ki a talajból.

14

nitrogén (N) 23 kg/t mész (CaO) foszfor (P2O5) 5 kg/t magnézium (MgO) kálium (K2O) 20 kg/t

25 kg/t 5 kg/t

Tápanyagigényét a 4-6 t/ha várható szénatermésnek megfelelően a fenti fajlagos igény alapján számolhatjuk ki. Talajvizsgálattal győződhetünk meg arról, hogy mekkora az adott terület tápanyagszolgáltató képessége. Két utóbbi információ alapján meghatározható a kijuttatandó trágya mennyisége. Az ökológiai gazdálkodás feltételrendszere a műtrágyák használatát nem teszi lehetővé, ezért kizárólag szervestrágyák kijuttatásáról lehet szó. Használhatunk olyan baktériumkészítményeket, amelyek mobilizálják a talaj tápanyagkészletét és növelik a felvehető tápanyagok mennyiségét. Az a módszer a leghelyesebb az ökológiai gazdálkodásban, ha olyan vetésforgót alkalmazunk, amelyben a pillangósvirágú növény számára közvetlen tápanyagkijuttatásra nincs szükség. A vöröshere telepítését két időszakban lehet elvégezni. Az egyik a nyárvégi telepítés, amelynek az a feltétele, hogy a korán lekerült elővetemény után, még nyár végén kellően nedves talajon jó magágyat tudjunk készíteni. Ezek a feltételek kevés helyen állnak elő, ezért a nyárvégi telepítés meglehetősen ritka. A nyárvégi telepítés ideje augusztus 1-20. között van. A tavaszi telepítés március 1-április 15. között lehetséges. Alkalmazhatunk tiszta és takarónövényes telepítést is. Korábban széleskörben alkalmazták a tavaszi árpa takarónövényt, amely újabban háttérbe szorult. A tavaszi árpa betakarításának korszerű technológiái nagyon megviselik a vöröshere állományát, ami miatt ma már a takarónövényes telepítés nem javasolható. A tiszta telepítés majdnem egyeduralkodóvá vált. A vörösherét gabona sortávolságra (12 cm) 1-2 cm mélyre, 8 millió csírával telepítjük. A tavaszi árpás takarónövénnyel való telepítés esetén 10 millió/ha csírát használunk, 2,5 millió/ha árpával. Fűkeverékes telepítés is szóba jöhet. Ebben az esetben 12 millió/ha csíra kivetésére van szükség, 15 millió csíra/ha réti komócsinnal, vagy 10 millió csíra/ha olaszperjével. A manapság használt tetraploid fajták magjának ezermag tömege 2,6 g átlagosan. A vöröshere csírázóképessége legalább 80, tisztasága legalább 98% legyen. Csávázni nem szabad! A használható magvak kizárólag ökogazdálkodásból származhatnak, csak ilyen feltételekkel számítható ökológiai takarmánynak az előállított széna. Kora tavasszal a könnyű fogasolás segíti a tavaszi sarjadást. Kötöttebb talajon jelentkező tavaszi felfagyást hengerezéssel orvosolhatjuk. A vörösherében számos gyom fordulhat elő, ezek némelyike káros gyomként ismert. Ezek az útszéli zsázsa, a vándorvirág, a porcsin keserűfű, a lósóska, valamint a tarka koronafürt. Szintetikus növényvédőszerekkel sem vetés előtt, sem vetés után gyomirtást nem végezhetünk. A gyomfésű megsértheti a rizómát, alkalmazása szintén nem javasolható. A talaj jó kultúrállapotának fenntartása és a gyommentes viszonyok megőrzése biztosíthat védelmet. A kaszálás maga is gyomirtó hatású. A vöröshere gyakori betegsége a virágzöldülés, amellyel helyes vetésforgó alkalmazásával védekezhetünk. A lisztharmat mint közönséges gomba ellen kénporos készítménnyel korlátozottan még az ökológiai gazdálkodás keretei között is védekezhetnénk, de inkább a korai kaszálást válasszuk, mint a vegyszerhasználatot. A herefoltosság, a rozsda csak kaszálással előzhető meg, ill. helyes vetésforgó alkalmazása esetén elkerülhetjük a fertőzést. Az állati kártevők között a csipkéző bogarak, a lucernaböde, a vincellér bogár és a somkóró bagolylepke a leggyakoribb, de ellenük is csak a vetésforgó helyes alkalmazásával és korai kaszálással lehet. A vöröshere évente kétszer kaszálható, az első kaszálást bimbózás idején, a másodikat virágzás elején végezhetjük el. Sikeres termesztés esetén nagyon nagy zöldtömeg keletkezik, 15

amelyből szénát készíteni komoly feladatot jelent. A kaszálást követő rendsodrást és rendforgatást kíméletesen kell végezni, hogy elkerüljük a levelek lepergését. Száradás után a szénát bálázva takarítják be. A szénakészítést, ill. annak száradását megkönnyítheti, ha szársértővel felszerelt kaszát alkalmazunk. 3.1.3. BALTACIM A baltacim a lucernát megközelítő takarmányértékű növény. A meszes, sekély termőrétegű, száraz fekvésű talajok pillangósvirágú szálastakarmánya. Olyan helyeken termesztik, ahol a lucerna és a vöröshere nem termeszthető. Erős karógyökereivel, fejlett oldalgyökér hálózatával gazdagítja a talajokat. Először Dél-Franciaországban terjedt el a termesztése az 1500-as évek második felében. Magyarországon csak az 1800-as években terjedt el. Rossz minőségű, meszes, silány gyeptakarójú területeken volt képes adni jelentős mennyiségű értékes takarmányt. Talajjavító hatását sok helyen alkalmazzák. Rendkívül szívós, évelő növény, gyenge talajokon 4-6 évig termeszthető, de jobb adottságú területeken is megterem, ahol akár 10-15 évig él. Európában és Ázsiában ősidők óta előforduló növény, főként a Kaukázusban, az Alpokban, a Pireneusokban és a Kárpátokban ismert. Számos vad faja él. Legnagyobb értékét az adja, hogy sekély termőrétegű területeken, ahol 40 cm mélyen már tömör kőzet található, ott is sikeresen termeszthető. Szára kör keresztmetszetű, 60-80 cm magasra nő, virágzata füzéres fürt. Egymagvú hüvelytermése van. Hámozatlan magját berének nevezik. A baltacim meszes talajt kíván, de jóval igénytelenebb, mint a lucerna. Mély és sekély termőrétegű talajon egyaránt termeszthető. Észak-Magyarország és a Dunántúl gyenge, sekély termőrétegű talajain van termesztésének jelentősége. Elsősorban erdő talajokon és sekély termőrétegű, váz talajokon termesztik. Éves szénatermése 2-8 tonna között változhat. Kalászos gabona legyen az előveteménye, önmaga után 3-4 éven belül ne kerüljön vissza ugyanarra a helyre. Utónövénye a pillangósok kivételével bármi lehet. A sekély rétegű talajokon jó gyökér, ill. magágyat igényel, a talajműveléssel ennek a létrehozása a cél. Az elővetemény tarlóhántása és lezárása után ősszel egy 20-25 cm-es szántást kell végeznünk, amennyiben a talaj ezt lehetővé teszi. Az elmunkálatlan talajon tavasszal simítóval és kombinátorral készítünk jó magágyat. 1 tonna baltacim széna a következő tápanyagmennyiségeket veszi fel a talajból. nitrogén (N) 25 kg/t mész (CaO) 35 kg/t foszfor (P2O5) 9 kg/t magnézium (MgO) 4 kg/t kálium (K2O) 17 kg/t A tervezhető termésátlag és a fenti fajlagos igény alapján számítható tápanyagszükséglete. Ez a tápanyagszükséglet mérlegre kerül a talajvizsgálat eredményeként születő tápanyagszolgáltató képességgel. Célszerű olyan vetésváltást alkalmazni, amely nem teszi szükségessé a baltacím számára közvetlenül tápanyag kijuttatását. Ökológiai gazdálkodás keretei között műtrágya alkalmazására nem kerülhet sor. Csak szervestrágya, ill. baktériumkészítmény adagolható ki. Az utóbbi feltárja a talaj addig fel nem vehető tápanyagkészletének számottevő részét. Telepítésére tavasszal kerül sor. Hámozott magját március 15-30. között, hámozatlan, hüvelyes (bere) változatát, március 1-15. között kell vetni.

16

Gabona sortávolságra (12 cm) 2-3 cm mélyen, 8 millió csíra/ha vetőmag mennyiséggel telepítjük. A felhasznált vetőmag csak ökológiai gazdálkodásból származhat. Csávázni nem lehet! A gyomok elleni védekezés során korlátozott lehetőségekkel rendelkezünk a lucernánál leírtak az irányadóak.. A baltacim betegségei között a lisztharmat, a szürke penész, a verticillium, valamint a levél- és szárfoltosság a leggyakoribbak. Helyes vetésváltással és rezisztens fajták alkalmazásával védekezhetünk. Kártevői lehetnek a csipkéző bogarak, a levélgubacs szúnyog, a vincellér bogarak, a poloskák, valamint a fehérgyűrűs csüngő lepkék. Ellenük kizárólag a helyes vetésváltás szabályainak betartásával és a jó agrotechnika betartásával védekezhetünk. A telepítés évében egy kaszálást, a további években akár három kaszálást is adhat. Gyengébb adottságú helyeken csak két kaszálást ad, de a második növedék legeltethető is. Virágzás elején kaszálható, szára vastag, lassan szárad, ezért a hagyományos szénakészítés során nagy levélpergésre lehet számítanunk. 3.2. Két- és egyéves szálas takarmánynövények 3.2.1. Tavaszi vetésűek A szálastakarmány termesztés az ökológiai gazdálkodásban jelentős szerepet játszik, mert az állattenyésztés tömegtakarmány szükségletének számottevő részét elégíti ki. A talajok kultúrállapotát javítják, serkentik a talajéletet, tarlómaradványaikkal gazdagítják a talajt. Magyarországon az alábbi növényfajok termesztése terjedt el. Közönséges mohar, pirosszemű óriás mohar, csumíz, répa repce, facélia (közönséges mézontó fű), szudáni fű, tavaszi takarmány repce 3.2.1.1. FACÉLIA A facélia termesztés az utóbbi időben fellendülőben van. Az ország északi területeit kivéve a legtöbb területen termeszthető középkötött és kissé laza talajokon szinte mindenhol megterem. Főként zöld és szálastakarmány termesztés céljára vetik, de nagyon jó mézelő, ezért akként is hasznosítják. Jól megterem kalászos gabonák után, de a rostnövények is lehetnek előveteményei. Rossz kultúrállapotú termőhelyeken nem szabad kísérletezni vele. Pillangósok ne legyenek előveteményei, a többi növény szerepelhet előtte. Takarmányként való hasznosítása, ill. méhlegelőkénti használata meglehetősen más irányú használatát jelenti. Talajművelésre mérsékelten igényes, az alapozó talajmunkák mélysége és alapossága iránt nem támaszt különösebb igényeket. Kedveli a jó kultúrállapotú, tömött magágyat. 1 tonna zöld takarmány a következő tápanyagmennyiségeket veszi ki a talajból: nitrogén (N) 2,3 kg/t mész (CaO) 1,0 kg/t foszfor (P2O5) 1,5 kg/t magnézium (MgO) 0,4 kg/t kálium (K2O) 3,2 kg/t A talajvizsgálat fényében elkészíthető a tápanyagmérleg és meghatározható az átlagosan 2040 tonnás zöld termés számára kijuttatandó tápanyagszükséglet. Műtrágyák szükségletének kielégítésére nem használhatók. Célszerű olyan vetésszerkezetet kialakítani, amely biztosítja a talaj tápanyagkészletének feltöltődését és ezáltal elkerülhető ezen takarmánynövény közvetlen trágyázása. Fővetésként március 15. és 30. között, őszi vetésként pedig szeptember 10. és 30. között vetjük 12 cm-es gabona sortávolságra 2-3 cm mélyen, 4,5-5,0 millió/ha csíraszámmal. 17

Ezermag tömege 1,4-1,8 g, csírázóképessége legalább 85%, tisztasága legalább 96%-os legyen. Méhlegelőnek sokkal ritkábban kell vetni. Csak ökológiai gazdálkodásból származó, lehetőleg fémzárolt vetőmagot használjunk, amelyet csávázni a hagyományos készítményekkel nem szabad. Gyomosodásra a kezdeti fejlődés lassúsága miatt érzékeny, ezért a megelőző védekezésre, jó kultúrállapotra törekedni kell. Betegsége, kártevője nem ismert. Takarmánynak való betakarítására a virágzás kezdetéig alkalmas. 3.2.1.2. SZUDÁNI FŰ A szudáni fű nagy termések előállítására képes, széles körben használt takarmány növény. Jobb termőhelyeken 30-60 tonna zöldtermésre is képes, de szerény körülmények között is teremhet 20-25 tonnát. Szárazságtűrő, hőigényes növény. A cirokfélék közé tartozik, de azok között a legigénytelenebb. Nem javasolható szélsőséges termőhelyekre, futóhomokra, nyirkos, nehéz talajokra, de minden más helyen sikeresen termeszthető. Előveteményekre nem igényes, ezért bármilyen növény után termeszthető lenne, de ökológiai gazdálkodás körülményei között okosan meg kell választani a lehetséges elővetemények körét. Azonos betegséget hordozó, vagy azonos kártételnek kitett növények ne legyenek előveteményei. Egyéb cirokfélék és a kukorica, mint elővetemények mellőzendők. Rossz előveteménye a kalászosoknak és minden apró magvú növénynek. Talajelőkészítésénél a kevés menetszám, a talaj kímélése az irányadó szempont. Mindenképpen végezzünk őszi szántást, de a korábban lekerült elővetemények után tarlóhántásra és szántásra is szükség van. Tavasszal símítózzunk és szükség szerint tartsuk gyommentesen a területet. Magágykészítésre eléggé későn kerül sor, mert késői vetésű növény. Vetés előtt 8-10 cm mélyen kombinátorral aprómorzsás szerkezetű magágyat kell készíteni. Tömött magágyat kíván, amit lehetőleg egy menetben, kombinátorral készítsünk. 1 tonna zöldtermés a következő tápanyagmennyiségeket veszi ki a talajból. nitrogén (N) 2,6 kg/t mész (CaO) 1,0 kg/t foszfor (P2O5) 1,2 kg/t magnézium (MgO) 0,5 kg/t kálium (K2O) 3,5 kg/t A talajvizsgálat eredménye alapján megállapítható a talaj könnyen felvehető tápanyagkészlete, amely összevethető a 30-60 tonna termés kalkulálható tápanyagigényével. Műtrágyákat nem használhatunk. A tápanyag utánpótlás egyetlen lehetősége a szervestrágya, esetleg a baktériumtrágyázás, amellyel a talaj tápanyagkészletének mobilitását növelhetjük. Helyes vetésforgóban a szudáni fű trágyázására nem kell gondot fordítani. Vetésére április 25. és július 10. között kerülhet sor, 12-24 cm-es sortávolsággal. Legelőnek sűrűbben, zöldtakarmánynak ritkábban vetik. A vetés mélysége 2-4 cm, legelőnek 2 millió, takarmánynak 1 millió hektáronkénti csíraszámmal vetik. Ezermag tömege 20-22 g, a mag csírázóképessége legalább 80%, tisztasága legalább 98%-os. Konvencionális csávázószerek alkalmazása tilos. Lehetőleg szabadon elvirágzó fajtái közül válasszunk, de lehet hibridet is termeszteni. Vetőmagja ökológiai gazdálkodásból származzon. E nélkül a termés nem minősül ökoterméknek, és így az ökológiai állattenyésztés nem tekintheti öko takarmánynak az előállított zöld tömeget. A gyomok kezdeti lassú fejlődése miatt gondot okozhatnak, ezért törekedni kell a tiszta, jó kultúrállapotú talajra és a kiváló minőségű vetőágyra. Szárbaindulás és a talajtakarás után gyomproblémával nem kell számolni. A fedett üszög és a porüszög gyakran károsítja, de előfordulhatnak a cukorcirok betegségei is. A gyakorlatban ezek ellen nem védekeznek. Válasszunk olyan előveteményt, amely nem 18

jelent fertőzési forrást a cirok számára. Alkalmas elővetemény, ill. helyes növényi sorrend használata esetén elkerülhetők az állati kártevők okozta károk is. Gyakran előfordul a drótféreg, a kukoricamoly és a bagolylepke hernyója. Betakarítása közvetlenül bugahányás előtt végezhető el. Kaszálással takarítjuk be 15-18 cm tarlómagassággal, amely az újrasarjadás feltétele. Általában két kaszálást ad, harmadik sarjú növedéke pedig legeltethető. Zölden és szénaként is etethető és jól silózható. 3.2.2. Nyári másodvetésűek A nyáron másodvetésként termeszthető takarmánynövények biztosítják a folyamatos zöldtakarmány ellátást és hozzájárulnak a zöld futószőnyeg kialakításához. Hazánkban leggyakrabban az alábbi növényeket termesztik. Olajretek, fehér mustár 3.2.2.1. OLAJRETEK Az olajretek a laza, homoktalajokon és a középkötött talajokon terjedt el, elsősorban a DunaTisza közén, belső Somogyban és a Nyírségben termesztik, ott ahol a kettős termesztés feltételei megvannak. Jellemzője a rövid tenyészidő, a gyors fejlődés. Vízigénye mérsékelt, fagytűrő képessége jó, akár -7 oC-ot is elvisel. Középkötött mezőségi és erdőtalajokon, valamint laza homoktalajokon termesztik, 10-40 tonna közötti zöld termésekre képes hektáronként. Előveteménye kalászos legyen. Középkötött talajokon más is szóba jöhet. A keresztes virágú növények egyáltalán nem lehetnek előveteményei. Önmaga után két éven belül ne kerüljön vissza ugyanarra a helyre. Nemcsak takarmánynak, hanem zöldtrágyának is használják és nematicid hatása is közismert. Ezért a burgonya és cukorrépa jó előveteménye. A kalászosok betakarítása után sekély tarlóhántással és lezárással kezdjük a talajmunkát. A tarlót ápolva, a művelést egyre inkább mélyítjük. Úgy végezzük el a hántást, hogy a hántott tarló egyben magágy is legyen. 1 tonna zöld az alábbi tápanyagmennyiségeket vonja ki a talajból. nitrogén (N) 2,9 kg/t mész (CaO) 2,8 kg/t foszfor (P2O5) 1,6 kg/t magnézium (MgO) 0,6 kg/t kálium (K2O) 3,2 kg/t Talajvizsgálattal megismerhetjük a talaj tápanyagszolgáltató-képességét és a fenti fajlagos igény alapján tervezhetjük a 10-40 tonna közötti zöldtermés trágya szükségletét. Kizárólag szervestrágyát juttathatunk ki, ill. baktérium készítménnyel (BACTOFIL) serkenthetjük a tápanyag feltáródást. Az ökológiai gazdálkodás feltétel rendszerét kielégítő vetésforgó alkalmazása esetén ennek a növénynek az esetek többségében tápanyag kijuttatásra nincs szüksége. A vetésre augusztus1-15. között kerüljön sor, gabona sortávolságra (12 cm) 1-3 cm mélységben, 2,6-3,0 millió csíra/ha-os adaggal. Az ezermag tömeg 8-11 g, a csírázóképesség legalább 85%, a tisztaság legalább 98% legyen. Feltétlenül augusztus közepe előtt kell vetni, mert vegetatív típusú fejlődésre a későbbiekben már nem számíthatunk. Kizárólag ökológiai gazdálkodásból származó vetőmag használható, lehetőleg fémzárolt szaporító anyagot használjunk, mert csak ilyen feltételek mellett nyilvánítják öko takarmánynak a termést.

19

Betegsége a gyakorlatban nem fordul elő, kártevők azonban vannak, ezek közül a legjelentősebb a repce fénybogár lárvája. Védekezni csak időbeli és térbeli izolációval lehet, más keresztes virágú növényektől való távoltartással. Betakarítására szeptember közepétől kerülhet sor az erősebb fagyok beálltáig. -7oC-ig életben marad. Kaszálható és legeltethető. A juhok elfagyott állapotában is legelhetik. 3.3. Őszi- és tavaszi takarmánykeverékek. Zöld futószalag A takarmánytermesztésben nagy népszerűségre tettek szert a takarmánykeverékek. Ezen keverékekben kettő, vagy több növényfaj egyidejű termesztéséről van szó, amelyek agrotechnikailag összeilleszthetők, tápanyagszolgáltató-képességük alapján pedig kiegészítik egymást. Az ilyen takarmányokkal sokszínűvé, teljesebbé tehetjük a takarmány beltartalmát és jobban meg tudunk felelni az egyes állattenyésztési ágazatok igényeinek. Vannak tavasszal és ősszel vethetők, az utóbbiak áttelelnek és a következő évben biztosítják a termést. Általában széles időtartományban vethetők és így termésük is széles időskálán takarítható be. Vetésidejük alkalmas megválasztásával folyamatos zöld termés ellátást biztosítanak, s ezzel megvalósítható a zöld futószalag, vagyis az állattenyésztés folyamatos zöldtakarmány ellátása. A tavaszi, a nyári és az őszi vetésű takarmánykeverékek az alábbiakban láthatók. 3.3.1. Tavaszi vetésűek Zabos bükköny, zabos borsós tavaszi bükköny 3.3.1.1. ZABOS BÜKKÖNY A tavaszi vetésű keveréktakarmányok között a leggyakoribb a zabos bükköny termesztése. Egynyári, csak egyszer kaszálható keveréktakarmány. Termőhely igénye nem jelentős, csupán azt a feltételt kell kielégíteni, hogy kora tavasszal, márciusban vetésre alkalmas állapotban legyen a talaj. Azok a területek, ahol ez nem lehetséges, termesztésére nem kerülhet sor. Gyakorlatilag minden termőhelyen előfordulhat 12-20 tonna közötti zöldtermésre képes. A legjobb termést a csernozjom, a barna erdőtalajon és a nem túl kötött réti talajon adja. Előveteményre nem érzékeny, konvencionális termesztésben csak a szermaradvány érzékenység a szempont, amely ökológiai gazdálkodás esetén természetesen nem létező probléma. Pillangós előveteménye ne legyen. Talajelőkészítése a zab igényei szerint történik, az alapozó talajmunkákat ősszel, ill. nyár végén végezzük. Az ökotermesztés köreiben a szántást javasolják kedvező gyomirtó hatása és a betegséget hordozó növénymaradványok aláforgatása miatt. Tavasszal korán kell magágyat készíteni, lehetőleg gépkapcsolással, simítózást és kombinátorozást végezzünk. 1 tonna zöld zabos bükköny az alábbi tápanyagmennyiséget veszi fel a talajból. nitrogén (N) 2,5 kg/t mész (CaO) 1,1 kg/t foszfor (P2O5) 1,2 kg/t magnézium (MgO) 0,6 kg/t kálium (K2O) 3,5 kg/t A 12-20 t/ha-os várható termés alapján számítható tápanyagigénye. Talajvizsgálattal meghatározhatjuk a könnyen felvehető tápanyag készletet és összevethetjük az igényekkel. Az ökogazdaságra jellemző vetésforgóba illesztve a zabos bükköny számára tápanyagot kijuttatni nem szükséges. Amennyiben mégis negatív a tápanyagmérleg úgy, vagy szervestrágyát, vagy baktérium készítményt juttathatunk ki a talaj tápanyagkészletének jobb feltárására.

20

A vetésre március 1-31. között kerüljön sor. Az ország nyugati szélén április 10-ig is vethető. Gabona sortávolságra (12 cm) 4 cm mélyre, 2,5 millió/ha zab és 2 millió/ha tavaszi bükköny csírát kell kivetnünk. Mindkét komponens vetőmagja legalább 85%-os csírázóképességű és 99%-os tisztaságú legyen. A zöldtermést, ha azt ökológiai takarmánybázis részeként kívánjuk elszámolni, akkor a felhasznált vetőmagnak ökológiai gazdálkodásból kell származnia. Nem csávázható! Ápolásra nem szorul, betakarítására június közepén, végén kerülhet sor. Az optimális betakarítási idő a tavaszi bükköny teljes virágzásakor van. A gyakorlatban májusban és júniusban folyamatosan takarítják be. 3.3.2. Nyári vetésűek Keszthelyi keverék (rozs + takarmány repce) 3.3.3. Őszi vetésű, áttelelők Az őszi vetésű áttelelő takarmánykeverékek választéka bőséges. Ezek az alábbiak. Rozsos szöszös bükköny, búzás szöszös bükköny, őszi búzás pannon bükköny, őszi búzás pannonbükkönyös őszi borsós keverék, őszi árpás pannonbükköny, őszi árpás pannonbükkönyös ősziborsós keverék, őszi zabos pannonbükköny, Keszthelyi keverék (őszirozs + őszi káposztarepce), Legány-féle hármas keverék (búza, vagy rozs + szöszös bükköny + bíborhere), Landsbergi keverék (olasz perje + szöszös bükköny + bíborhere), Varsányi pillangós keverék (szöszös bükköny + bíborhere) 3.3.3.1. ROZSOS SZÖSZÖS BÜKKÖNY, ŐSZI BÚZÁS PANNON BÜKKÖNY A rozsos szöszös bükköny a lazább, homokos, gyengébb víz- és tápanyagszolgáltatóképességű területeken termeszthető őszi vetésű takarmánykeverék. Az őszi búzás pannon bükköny a jobb adottságú, mélyebb termőrétegű, kedvezőbb víz- és tápanyagszolgáltató talajok őszi takarmánykeveréke. Mély fekvésű, vizenyős területekre nem tehető. Az őszi vetésű takarmánykeverékek, különösen a rozsos szöszös bükköny, laza talajokon talajvédelmi szerepet is betöltenek. Nyáron korán betakarított kalászosok, nyár végéig betakarított keresztesvirágúak, rostnövények és korai kukorica lehetnek előveteményeik. A talajelőkészítés jó kultúrállapotú talajon tarlóhántásból és tarlóápolásból áll, amely után szeptember közepén kombinátorral magágyat készítünk. Augusztusban betakarított elővetemények után több menetben tárcsázunk, majd ezt követően magágyat készítünk. Szeptemberben betakarított elővetemények után tárcsázunk, és ha elég nedves a talaj, sekélyen szántunk. A szántás után azonnal magágyat készítünk. Száraz talajon tárcsával és gyűrűshengerrel járatjuk a talajt, és ezzel készítünk magágyat. 1 tonna zöldtermésre vonatkoztatott tápanyagigényük az alábbiak szerint alakul. nitrogén (N) 4,5 kg/t foszfor (P2O5) 1,4 kg/t kálium (K2O) 3,7 kg/t Amennyiben meggyőződtünk talajunk tápanyagszolgáltató-képességéről, a fentiek alapján kalkulálhatjuk a trágyaigényt, rozsos szöszös bükköny esetén általában 18-25 t/ha, őszi búzás pannon bükköny esetén 20-30 t/ha zöld terméssel számolva.

21

Csak szervestrágyát és engedélyezett baktáriumkészítményeket használhatunk, pozitív tápanyagmérleget biztosító vetésforgó esetén a takarmánykeverékek számára tápanyagot nem juttatunk ki. A rozsos szöszös bükkönyt szeptember 5-15. között gabona sortávolságra (12 cm) 3-4 cm mélyre vetjük. Rozsból 2, szöszös bükkönyből 3 millió csírát juttatunk ki ha-onként. A vetőmag ezermagtömege 30, ill. 35 g. Legalább 85%-os csírázóképességű és 99 ill. 98%-os tisztaságú magot használjunk fel. Őszi búzás pannon bükkönyt október 1-11. között gabona sortávolságra (12 cm) 4-5 cm mélyre vetjük, búzából 3, pannon bükkönyből 2 millió ha-onkénti csíraszámmal. A vetőmag ezermag tömege 42, ill. 40 g, legalább 90, ill. 85%-os csírázóképességű és 99, ill. 98% tisztaságú vetőmagot használjunk. Kizárólag ökológiai gazdálkodásból származó vetőmag alkalmas az ökológiai takarmány előállítására. Javasoljuk fémzárolt vetőmag alkalmazását konvencionális csávázószerek alkalmazására nem kerülhet sor. Ápolásra nincs szükségük, jó kultúrállapotú talajokon a gyomokkal sincs probléma. Tavasszal a kalászolást követő 5., 10. napig számíthatunk zsenge takarmányra, szecskázva azonban később is etethetők. A rozsos szöszös bükköny optimális betakarítási ideje május 5-15. között, az őszi búzás pannon bükköny legkedvezőbb betakarítási ideje május 5-30. között van. Kaszálva, szecskázva, zölden etethetők, vagy silózhatók. Szárítva nem használják őket. 3.3.3.2. KESZTHELYI KEVERÉK Az őszi Keszthelyi keverék jellemző őszi vetésű takarmány. Termesztésének feltételei hasonlóak a rozsos szöszös bükköny termesztéséhez. Vetésére szeptember 5-25. között kerüljön sor, gabona sortávolságra (12, vagy 15,2 cm) 2-4 cm mélyen. Rozsból 2,5, őszi káposztarepcéből 2 millió csírát kell kivetnünk hektáronként. Ezermag tömegük 30, ill. 5 g, legalább 85%-os csírázóképességű, és legalább 99, ill. 98%-os tisztaságú magot használjunk. A vetőmag ökológiai gazdálkodásból származzon, konvencionális csávázószerekkel nem kezelhető. Optimális betakarítási ideje a repce szárbaindulásától a rozs kalászolásának kezdetéig tart, március 25. és április 20. között. Várható zöldtermése 18-25 t/ha. Kaszálással, vagy szecskázva takarítjuk be. 3.3.3.3. LEGÁNY-FÉLE HÁRMAS KEVERÉK Ennek a keveréknek a termesztési feltételei hasonlóak a rozsos szöszös bükköny, ill. a búzás pannon bükköny termesztéséhez. Vetésére augusztus 20. és szeptember 10. között kerüljön sor, gabona sortávolságra (12 cm) 2-3 cm mélyre. Búzából, vagy rozsból 1,5, szöszös bükkönyből 2,5, bíbor heréből 5 millió csírát vessünk ki ha-onként. Az ezermagtömegük 42, vagy 30 g, ill. 35 és 5 g. Legalább 90, 85 ill. 80%-os csírázóképességű és 99, 98, ill. 98%-os tisztaságú magot használjunk. A vetőmag minden komponens esetén ökológiai gazdálkodásból származzon, konvencionális csávázószerekkel nem kezelhető. A búzás keverék a bíborhere virágzása előtti 10. napban takarítható be, a rozsos keverék a rozs virágzásáig alkalmas zöldtakarmánynak. Optimális betakarítási ideje április 20.., május 20 között van. Várható zöld termése 25-30 t/ha. Kaszálással, vagy szecskázva takarítjuk be.

22

3.3.3.4. LANDSBERGI KEVERÉK Ennek a keveréknek a termesztési feltételei hasonlóak. a búzás pannon bükköny termesztéséhez. Vetésére augusztus 20-30.. között kerüljön sor, gabona sortávolságra (12 cm) 1-2 cm mélyre. Olasz perjéből 5 millió, szöszös bükkönyből 700 ezer, bíborheréből 5 millió csírát vessünk ki ha-onként. Az ezermagtömegük 2,2, 35 g, ill. 4 g. Legalább 75, 85 ill. 80%-os csírázóképességű és 96, 98, ill. 98%-os tisztaságú magot használjunk. A vetőmag minden komponens esetén ökológiai gazdálkodásból származzon, konvencionális csávázószerekkel nem kezelhető. Betakarítására a bíborhere virágzása előtti 10 napban kerüljön sor. Optimális betakarítási ideje április 25.., május 20 között van. Várható zöld termése 12-16 t/ha. Kaszálással, vagy szecskázva takarítjuk be. 3.3.3.5. VARSÁNYI PILLANGÓS KEVERÉK A Varsányi pillangós keverék ritkábban használt őszi vetésű takarmány. Termesztésének feltételei hasonlóak a búzás pannon bükkönyéhez. Vetésére szeptember 1-15. között kerüljön sor, gabona sortávolságra (12 cm) 2-3 cm mélyen. Szöszös bükkönyből 3 millió, bíborheréből 3 millió csírát kell kivetnünk hektáronként. Ezermag tömegük 35, ill. 4 g, legalább 85, és 80%-os csírázóképességű, és legalább 98, ill. 98%-os tisztaságú magot használjunk. A vetőmag ökológiai gazdálkodásból származzon, konvencionális csávázószerekkel nem kezelhető. Optimális betakarítási ideje május 5-25 között van. Várható zöldtermése 15-30 t/ha. Kaszálással, vagy szecskázva takarítjuk be. 3.4. Csalamádék A csalamádék termesztése főként abban különbözik a szálastakarmány termesztés eddig megismert eljárásaitól, hogy igényesebb vízellátást biztosító talajokon, jobb tápanyagszolgáltató-képesség feltételei között termesztik ezen növényeket. Takarmányozási szempontból a szálastakarmányok közé sorolhatók, de termesztésük feltételei igényesebb közegben teljesülnek. Az alábbi csalamádé-féleségeket termesztjük. Kukoricacsalamádé, borsós kukoricacsalamádé, nyári másodvetési borsós kukoricacsalamádé, lóbabos kukoricacsalamádé, tavaszi fővetésű szudáni füves kukoricacsalamádé, nyári másodvetésű szudáni füves kukoricacsalamádé, napraforgócsalamádé, borsós napraforgó-csalamádé, napraforgós cukorcirok-csalamádé, nyári másodvetésű borsós napraforgó-csalamádé 3.5. Lédús takarmányok A lédús takarmányok termesztése az utóbbi évtizedekben háttérbe szorult a konvencionális termesztésben. A növénytermesztés és állattenyésztés „távolságának” növekedésével kezelhetetlenné vált ezen termékek folyamatos felhasználása. Az ökológiai gazdálkodás keretei között megvalósul a növénytermesztés és állattenyésztés harmonikus egysége és természetes közelsége. Ez lehetővé teszi a lédús takarmányok egyre nagyobb termesztését és felhasználását. Egyes állatcsoportoknál ez a takarmányféleség nagyon hasznos és értékes. 23

Az utóbbi évtizedekben sokat fejlődött ezen növények termesztését biztosító speciális géprendszerek alkalmazása is. Az ökológiai gazdálkodásban az alábbi lédús takarmányok termesztése jellemző. Takarmányrépa, takarmány sárgarépa (murok répa), tarlórépa, takarmány tök, takarmány káposzta 3.6. Silótakarmányok A silótakarmányok termesztése nagy múltra tekint vissza. Az utóbbi évtizedekben jelentős változások következtek be ezen növénycsoportok termesztésében. Egyre nagyobb szárazanyag- és cukortartalommal rendelkező növények silózása vált jellemzővé. Ma már elvárás, hogy a silótakarmányok jelentős keményítőtartalommal a számottevő cukortartalommal rendelkezzenek, könnyen silózhatók és nagy takarmányértékűek legyenek. Ezek a változások az ökológiai gazdálkodás keretei között is bekövetkeztek. Hazánkban az ökológiai gazdálkodásban az alábbi növények termesztése vált széleskörűvé ebből a növénycsoportból. Silókukorica, szójás silókukorica, silókukorica és silócirok ikersoros vetése, silócirok 3.6.1. SILÓKUKORICA Hazánkban az egyik legjelentősebb tömegtakarmány a silókukorica. Gyakorlatilag az egész ország területén termeszthető. A silókukorica termesztés technológiája az utóbbi évtizedekben valamelyes közeledett a takarmánykukorica termesztéséhez. A silózott takarmány beltartalmi értéke egyre inkább növekedett és megközelítette a takarmány kukoricáét. A silókukorica nagy zöldtömeget ad, jelentős keményítő tartalommal. Nagy tömegű és jó beltartalmú silókukorica kiegyenlített hő- és vízellátású területeken érhető el. Ettől függetlenül gyakorlatilag az ország egész területén termesztik. A tábla legyen homogén a bőséges tápanyag- és vízszolgáltatással rendelkezzen. Szélsőségesen laza, rossz vízgazdálkodású, nagy sótartalmú talajokon, valamint sekély termőrétegű, erodált termőhelyeken gyenge termést szolgáltat. Májusban, júniusban és júliusban egyenletes, bőséges csapadékot igényel. Előveteményei a takarmány kukoricáéval közel azonosak. Az előveteményre nem érzékeny, a legtöbb növény szóba jöhet számára előveteményként a konvencionális gazdálkodásban! Az ökológiai gazdálkodás feltételrendszerének megfelelően önmaga után, vetésváltás nélkül nem termeszthető. Folyamatos termesztése esetén a talaj kultúrállapotának romlása, káros gyomosodást, és a betegségek előretörése következne be. Az ökológiai gazdálkodás keretei között ez a gyakorlat nem folytatható. Meg kell említenünk, hogy gyakran használnak sikertelen takarmánykukorica termő területeket silózásra. Ilyenek a kiritkult, aszálykáros, elgyomosodott, hiányos fejlődésű táblaszegélyek alkalmazása, amelyek rontják a siló takarmányértékét és a bennük levő szennyeződések folytán kedvezőtlenek az állatok egészségére is. Jó minőségű silókukoricát csak jól megválasztott területen, alkalmas agrotechnika használata mellett lehet előállítani. Talajelőkészítése a nyáron betakarított elővetemények után, sekély tarlóhántással és annak gyűrűshengeres lezárásával kezdődik. A talajfelszín kizöldülése, gyomosodása után tarlóápolásként ismét tárcsázunk, majd gyűrűshengeres lezárást alkalmazunk. Ősszel, október közepéig őszi szántást végzünk, amellyel befejezzük az alapozó talajmunkákat. Tömörödött talajréteg kialakulása esetén, középmély lazítást is célszerű 24

végezni a szántás előtt. A téli csapadék befogadására alkalmassá kell tennünk a területet, mert a kukorica jelentős vízigénnyel rendelkezik. A silókukorica 1 tonna zöldtermése az alábbi tápanyagmennyiségeket tartalmazza. nitrogén (N) 3,5 kg/t mész (CaO) 2,0 kg/t foszfor (P2O5) 1,5 kg/t magnézium (MgO) 0,7 kg/t kálium (K2O) 4,0 kg/t A tervezhető termésmennyisége szántóföldi termőhelyenként különbözik. A sekély termőrétegű, erodált területeken, ill. az erősen szikes talajokon mindössze 10-20 tonna között változhat az elérhető termés. Réti talajokon, barna erdőtalajokon, valamint a legjobb mezőségi erdőtalajokon akár 40-50 tonna terméssel is számolhatunk. A tervezhető termés és a fenti fajlagos igény alapján meghatározható az összes tápanyag igény. A talajvizsgálat eredményeként megnyilvánul előttünk az adott terület tápanyagszolgáltató-képessége. A szükséges tápanyagmennyiség és a talaj tápanyagszolgáltató-képessége közti pozitív különbség a kijuttatandó tápanyag mennyiségét jelenti. Az ökológiai gazdálkodásban csak istállótrágyát, vagy baktérium készítményt használhatunk. Silókukorica termesztés céljára széles fajtaválaszték (hibrid választék) áll a termesztők rendelkezésére. A silóhibridek abban különböznek a takarmányhibridektől, hogy nem feltétlenül jó a vízleadó képességük és számottevően nagy lehet a cukortartalmuk. A nagy szem- és keményítőtermés vonatkozásában hasonlítanak a takarmánykukoricákra. Génkezelt hibridek nem használhatók! Tenyészidő hosszúságuk nagyobb lehet az ugyanazon a területen termesztett takarmánykukoricákénál. Nagyobb vetésterület esetén célszerű különböző érésidejű hibrideket választani. Azonos érésidejű hibrid alkalmazása esetén is lehetséges a szakaszos vetés, amely a folyamatos betakarítást állandó minőségben teszi lehetővé. A silókukoricát április 15. és május 15. között vetjük, 70 cm sortávolságra, 5-8 cm mélységre. A rövidebb tenyészidejű, a FAO 200-300-as hibridekből 80-100 ezer csírát, míg a hosszabb tenyészidejű, FAO 400-500-as hibridekből 55-90 ezer csírát vetünk. Az alkalmazott vetőmag ökológiai gazdálkodásból kell, hogy származzon és hagyományos, konvencionális csávázószerekkel nem kezelhető. A silókukorica gyomviszonyai a takarmánykukoricáéhoz hasonlóan alakulnak. Szintetikus növényvédőszerekkel nem kezelhetjük. Jó kultúrállapotú területeken a fiatal növények sorközművelésével megfékezhető a gyomosodás. Betegségei és kártevői hasonlatosak a takarmánykukoricánál lévőkkel, de a gyakorlati silókukorica termesztés esetén védekezést nem kell terveznünk. Az előveteményekre vonatkozó szabályok betartása silókukorica termesztés esetén is érvényes. A silókukorica betakarítására augusztus végén, vagy szeptember hónapban kerülhet sor a viaszérés állapotában. Szecskázásra képes, silókombájnokkal takarítható be, amelyek lekaszálják a föld felett a növény szárát és az egész növényt csövestől szecskázzák. Figyelmet kell fordítani a betakarítás, a szállítás és a silókészítés összehangolására. Az erjesztett silótakarmány az összetett gyomrú állatok tömegtakarmány ellátását biztosítja. 3.6.2. SILÓCIROK Az utóbbi évtizedben néhány kivételtől eltekintve jellemzően aszályos éveket éltünk át. Az ország egyes területein, főleg az Alföldön a szárazság szélsőséges jelentkezése drámai következményekkel járt. Az aszály által sújtott térségek némelyikében a silókukorica termesztés kérdésessé vált. Az aszály hatására hiányos virágképződés és termékenyülés

25

következtében esetenként katasztrofális termésekkel találkozhattunk. Ilyen területeken célszerű más növényfajhoz folyamodnunk. Régóta ismert növényünk a cirok, amely Afrika száraz övezetében és India aszály-sújtotta területein is kiválóan képes teremni. A legjelentősebb aszály-sújtotta térségekben célszerű a kukoricát a silócirokkal felváltani az ökológiai gazdálkodás keretei között is. Melegigényes növény lévén elsősorban az Alföldön, ill. a Dél-Dunántúlon termeszthető. Az ország északi területein elhúzódó érése bizonytalanná teszi a termést. Minden szántóföldi termőhelyen termeszthető, a sekély termőrétegű erodált talajoktól kezdve a mezőségi talajokig. Zöld silótermése megközelíti a kukorica termését 10-45 tonna közötti zöldtömeggel számolhatunk. Beltartalma a kukoricáéhoz hasonló, cukortartalma silózhatóságát csak javítja. Önmaga és a kukorica kivételével bármilyen előveteménye lehet. Önmaga után 2-3 éven belül nem kerülhet vissza ugyanarra a területre. Nyáron betakarított elővetemények után tarlóhántás és tarlóápolás után őszi szántást végzünk, amelynek kedvező hatását a gyomosodásra és a növény kórtani helyzet alakulására más művelési móddal nem pótolhatjuk. Tavasszal simítózunk, majd áprilisban, ill. május elején kombinátorral magágyat készítünk. Az 1 tonna zöld silócirok az alábbi tápanyagmennyiségeket veszi fel a talajból. nitrogén (N) 3,1 kg/t mész (CaO) 1,5 kg/t foszfor (P2O5) 1,4 kg/t magnézium (MgO) 0,5 kg/t kálium (K2O) 3,2 kg/t A tervezhető termésmennyiség és a fajlagos tápanyagigény alapján meghatározható a tápanyagszükséglet. Ezt összevetjük a talajvizsgálat eredményeként megnyilvánuló tápanyagszolgáltató-képességgel és a kettő különbözete, amennyiben pozitív érték jelenti a kijuttatandó trágya mennyiségét. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy az ökológiai gazdálkodás keretei között olyan vetésforgó, ill. vetésváltás alkalmazása célszerű, amely nem teszi szükségessé ezen növény számára a közvetlen tápanyagkijuttatást. A tarlóhántás és tarlóápolás után őszi szántást végzünk! Kora tavasszal simítózunk, április végén pedig magágyat készítünk kombinátorral. A silócirkot május 1-15. között vetjük, melegigényes növény, csírázásához 12-16 oC-os talajhőmérsékletre van szükség. Sortávolsága 50, vagy 60 cm, mélysége 3-5 cm. A kivetendő csíraszám 200-300 ezer/ha. Legalább 80% csírázóképességű és 98% tisztaságú, lehetőleg fémzárolt, mindenképpen ökológiai gazdálkodásból származó vetőmagot használjunk fel. Ezermag tömege 30 g körüli. A silócirok termesztésében az egyik legnagyobb gond a kezdeti fejlődés lassúsága miatt bekövetkező gyomosodás. Az ökológiai gazdálkodás keretei között a helyes vetésforgó alkalmazásán és a kultúrállapot fenntartásán kívül sok lehetőséggel nem rendelkezünk a gyomok irtására. Jó talajelőkészítéssel némileg gyorsítható a kezdeti fejlődés! A megelőzés a legfontosabb feladat. A vetőmagot csáváznunk sem lehet, ezért baktériumos és gombás fertőzés is előfordulhat a csíranövények esetén. Kukoricamoly, drtótféreg, vetési bagolylepke hernyója, valamint a cserebogár pajor a leggyakoribb kártevő. Ellenük nem védekezünk, kártevője általában jelentéktelen. A termesztés legnagyobb kockázata a kezdeti fejlődéskor jelentkező gyomosodás, ill. a fiatal növények kártevői és kórokozói által jelentett veszély. Jó kultúrállapotú talajon, megfelelő elővetemények alkalmazása esetén sikeresen átvészelhetjük ezt az időszakot. Ezen időszakon túljutva sikeresen hajthatjuk végre a termesztés folyamatát. A silócirok buga virágzata egyeletlenül érik. A termés kétharmadának viaszérésében hajtható végre a betakarítás. Silókombájnnal, szecskázva takarítjuk be, majd folyamatosan beszállítjuk, a silózás helyén pedig alaposan tömörítjük. Értékes tömegtakarmányt ad.

26

4. modul: ÖKOLÓGIAI GYEPGAZDÁLKODÁS A gyepgazdálkodás füves területek művelése és hasznosítása tömegtakarmány előállítása céljából. Gyepnek akkor nevezhetünk egy területet, ha a talajt többségében pázsitfűfélék borítják. A természetes (ős)gyepek olyan évelő növénytársulások, amelyekben az uralkodó pázsitfűfélék mellett pillangósvirágú- és más kétszikű, lágyszárú növények is borítanak. Helyenként bokrok, cserjék is megtalálhatók a természetes gyepekben (vadrózsa, galagonya, bodza). A telepített gyepek olyan évelő növénytársítások, amelyekben a létrehozásukkor csak pázsitfűfélék és pillangósvirágúak, vagy csak pázsitfüvek vannak és a fajok száma töredéke a természetes gyepen átlagosnak tekinthető 40 körüli fajszámnak. A gyepek hasznosítása többféle lehet. Az ökológiai gazdálkodás szempontjából a takarmányozást szolgáló gyepek elsődlegesen fontosak, ezért csak azokat értjük a továbbiakban gyep alatt. A takarmánygyepeket lehet kizárólagos legeltetéssel hasznosítani, ez elsősorban a száraz fekvésű, kis mennyiséget termő, természetes gyepekre jellemző. Ilyenkor legelőről beszélünk. A gyep másik típusa a kaszáló, melynek hasznosítása –a termés betakarítása– kaszálással történik és valamilyen tartósítási eljárás (Magyarországon rendszerint szénakészítés) után használják fel a termését. Nálunk elsősorban a csapadékos Alpokalja térségében, a hegy- és dombvidékek nyári harmatképződésre hajlamos tájain találunk kizárólagos kaszálókat, melyek többnyire egy-, vagy két kaszálással hasznosulnak. A háromszori kaszálásra ritkán adódik lehetőség, hiszen legalább egy kilogramm fűnek kell lenni négyzetméteren, ahhoz, hogy kaszálni érdemes legyen. Magyarországon gyakori a réthasznosítás. Adott gyepterületen a tavaszi és nyáreleji, csapadékosabb időszakban a nagyobb fűtermés lehetőséget ad a kaszálásra. Ugyanazon a területen nyáron és ősszel a kevesebb termés miatt csak a legeltetés útján való betakarítás éri meg. Ez tehát adott területet tekintve kombinált hasznosítást jelent, ami jó mind a takarmánytermesztés, mind a gyepnövényzet fejlődésé szempontjából. A hasznosítható termés kiinduló alapja a gyep növényzete. Annak összetétele meghatározza a szükséges műveleteket és a takarmány –a végtermék– minőségét egyaránt. 4.1. A takarmányozásra alkalmas gyepnövényzet kialakítása Magyarországon a jelenleg (2005-ben) valószínűsíthető 1 millió ha körüli nagyságú gyepterületen belül döntő a természetes gyepek aránya. Ebből kiindulva először foglalkozzunk a természetes gyepek növényállományának összetételével és minőségével. 4.1.1 Természetes gyepek növényzete A természetben a különböző hatások (éghajlati tényezők, taposás, hasznosítási mód és gyakoriság stb.) hatására kialakult növénytársulások sokfélék. A kialakulásukra ható ökológiai tényezők közül a víznek, a tápanyagnak és a fénynek van legfontosabb szerepe. A talaj vízgazdálkodása alapvetően meghatározza a természetes gyepek növényzetének összetételét, az ún. természetes, vagy másképpen nevezve alaptermés mennyiségét és minőségét. A gyep emberi beavatkozás (pl. öntözés, tápanyag-utánpótlás) nélkül is terem valamennyit. Ezt a mennyiséget nevezzük természetes (alap)termésnek. A talajban a pórusokban a növények számára felvehető vízmennyiség nagyon különböző talajtípusonként és a vegetációs idő egyes szakaszaiban is. A pázsitfűfélék sekély gyökerezésük miatt nagyon vízigényes kultúrának számítanak. Gyökértömegük több mint 90 százaléka a talaj felső 10 cm-es rétegében helyezkedik el. Döntő befolyással bír a talaj felvehető víztartalma a fűfélék 27

fejlődésére, földfeletti zöldtömegük mennyiségére. A gyep alatti talaj vízgazdálkodását a fekvés fogalmával jellemezzük. Fekvés alatt a talaj pórustérfogatának vízzel való telítettségi százalékát értjük. Különböző kategóriákat különítünk el, úgymint: aszályos fekvés: 20-30% száraz fekvés: 31-60% üde fekvés: 61-80% nedves fekvés: 81-100% vizenyős fekvés: >100% Az aszályos és száraz fekvésű gyepeken alacsony fűre, kis mennyiségre (2-6 t/ha zöldfű termés) számíthatunk, ezért ezeket főként legeltetni érdemes, méghozzá nem tejtermelő állatállománnyal. Az üde fekvés általában optimális a pázsitfű fajok fejlődése szempontjából. Az ilyen gyepeken alaptermésként 10 t/ha körüli, vagy annál is több zöldfűre lehet számítani. Ezeket lehet legeltetni, de rétként is hasznosíthatók. A nedves és vizenyős fekvésű gyepeken nagyobb fűmagasságra és termésmennyiségre lehet számítani. Elsősorban kaszálóként érdemesek hasznosításra, figyelembe véve a nedves, vizes, tocsogós foltok állategészségügyi hatásait. Nedves talajú gyepet akkor sem szabad legeltetni, ha az egyébként legelőként használt, hiszen ilyenkor az állatok kárt tesznek a gyepnemezben. A természetes gyepek növényállománya akkor a legjobb összetételű, ha borítottsága legalább 90 % körüli és abban 60-80 % pázsitfűféle, 20 % körüli pillangósvirágú és max. 20 % egyéb, nem mérgező és nem szúrós lágyszárú növény van. A mérgező és szúrós növények jelenléte kerülendő, optimális esetben 0 %. Természetes gyepben ilyen gyakorlatilag nem fordul elő. Nem kell törekedni az ilyen növények teljes kipusztítására, hiszen az idetartozó növényfajok többsége a társulások természetes alkotója, vagy kísérő faja. Ezért idővel mindenképpen megjelennek a társulásban. Arra kell törekedni az ökológiai gyepgazdálkodásban, hogy a mérgező- és szúrós növények (összefoglaló nevükön feltétlen, vagy abszolút gyomok) borítottsága ne haladja meg az 5 %-ot. Legyen elegendő legelhető növény a gyepben, hogy az állatok ne kényszerüljenek a káros növények megkóstolására. 4.1.1.1. A gyepalkotók csoportosítása és értékelése A természetes gyepekben három nagyobb csoportot érdemes elkülöníteni: 1. pázsitfűfélék 2. pillangósvirágúak 3. egyéb lágyszárúak A pázsitfűfélék jellemzése A jellemzés során röviden áttekintjük azokat a tulajdonságokat, melyeknek kihatása van a gazdálkodásra. Termesztésre, vagy hasznosításra. Alapvető hatása van annak, hogy a pázsitfű lazabokrú, tarackos, vagy tömöttbokrú. A csoportosítás és jellemzés áttekinthetősége miatt az 1. táblázat összefoglalóan mutatja be a csoportosítási szempontokat. Takarmányozási értéke annak a növénynek van, amelynek tápanyagtartalma megfelelő, mennyisége legalább megfelelő takarmányozás céljára és az állatok el is fogyasztják. Ennek alapján az elsőrendű füvek termésmennyisége telepítésre is alkalmassá (gazdaságossá) teszi azokat, tápanyagtartalmuk miatt minőségük jó és az állatok megeszik.

28

A másodrendű füvek ugyanilyenek, kivéve a kisebb termésmennyiséget. Emiatt az ide tartozó fajokat gyeptelepítésre nem használjuk. A harmadrendűeket valamilyen ok miatt nem fogyasztják el az állatok (többnyire erőteljes toklászuk miatt), vagy nem évelők, ezért a termésmennyiség csak egy rövid időszakban jelenik meg. Utóbbiakat emiatt gyomfüveknek is szokás nevezni. 1. táblázat: A pázsitfűfélék csoportosítása takarmányozási érték alapján bokrosodási csomó elhelyezkedése alapján elsőrendű → tarackos → lazabokrú másodrendű → tömöttbokrú harmadrendű

legeltetés tűrése alapján → → →

szálfű aljfű

Az ökológiai gyepgazdálkodás folyamatát úgy kell megszervezni és irányítani, hogy az elsőrendű füvek uralkodjanak a gyepben. Vannak olyan termőhelyek (szikes, vagy sekély termőrétegű gyepek), amelyekben a másodrendű füvek dominálnak. Ezek az aprócsenkeszek (pl. Hortobágy). Az ilyen gyepek átalakítására nem kell, nem szabad törekedni. Többnyire védett területeken találhatók. Hasznosításuk jó legelőkészségű, edzett, lassúbb fejlődésű, az ilyen gyepek legelése során létrejött őshonos magyar állatfajokkal és -fajtákkal oldható meg, úgymint magyar szürke marha, bivaly-, ló-, juh fajták. A bokrosodás alapján az elsőrendű füvek között találunk tarackos fajokat, melyek hosszú élettartamúak és terjedésük folytán egyenletes, zárt gyepet képeznek, valamint lazabokrúakat. Utóbbiakra 3-6 éves élettartam jellemző és többnyire buckásodó gyepet képeznek önmagukban. Nagyon fontos más tulajdonságaik a gyeptelepítéskor lényegesek, ezért azokat abban a fejezetben tárgyaljuk. A tömöttbokrú füvek bokrosodási csomója a talajfelszínen található, ezért az ilyen fajok szorosabb térállásban képezik az oldalhajtásaikat a bokrosodás során. A természetes gyepek hasznosításában döntő szerepe van a legeltetésnek, ezért a legeltetést, méghozzá az állandó taposást, rágást jól tűrő aljfüveknek nagy jelentősége van. Kedvező, ha a pázsitfű-borítottságon belül az aljfüvek aránya az ilyen hatásoknak kitett legelőkön (pl. szabad legeltetési mód) legalább 60 %. A szálfüvek ugyanis az aljfüvekkel szemben kevesebb tőlevelet fejlesztenek és inkább kaszálásra valók. Mindkét csoportban találhatunk a bokrosodás szempontjából lazabokrúakat és tarackosokat. A tarackos füvek között vannak a másik szempont alapján aljfüvek is, szálfüvek is. Ugyanígy a lazabokrúaknál is. A tömöttbokrúak mind jól tűrik a legeltetést. A legfontosabb pázsitfűféléket fekvés és hasznosíthatóság alapján a 2. táblázat foglalja össze.

29

2. táblázat: A pázsitfűfélék csoportosítása és vízigénye bokrosodás alapján

lazabokrúak

tarackosok lazabokrúak

tarackosok lazabokrúak

tarackosok

tarackosok

legeltetés tűrése alapján aljfüvek szálfüvek taréjos búzafű csomós ebír sziki mézpázsit nádas csenkesz sudár rozsnok vörös csenkesz magyar rozsnok keskenylevelű réti perje angol perje réti csenkesz nádas csenkesz francia perje aranyzab olasz perje széleslevelű réti perje nádas csenkesz réti komócsin tarackos tippan zöld pántlikafű sovány perje hernyópázsit réti ecsetpázsit tarackos tippan zöld pántlikafű sovány perje hernyópázsit

vízigény (fekvés) kategória

száraz

üde

nedves

vizenyős

A pillangósvirágúak jellemzése A pillangósvirágúak nagyobb fehérje-, ásványianyag- és vegetatív víztartalmuk miatt nagyon fontos gyepalkotók. Az ökológiai gazdálkodásban van még egy kiemelkedő szerepük is. Nagyobb pillangósvirágú-borítottsággal ill. termésrészesedéssel nitrogén-műtrágyázás nélkül növelni lehet a takarmány fehérjetartalmát és a gyep összes termésmennyiségét, így a hektáronkénti fehérjehozamot is. Biológiai nitrogén-megkötő képességüket használjuk ki ilyenkor. Jelenlétüknek legeltetéses hasznosítás és a friss-etetés (zéró legeltetés) esetében felső határa is van, mert felfúvódást okozhatnak. Növényi ösztrogén tartalmuk is jelentős, ezért sem szabad nagy arányban etetni a pillangósvirágúakat. Különösen a tavaszi időszakban, az első legeltetéskor jelentkezhet laxáns hatásuk, mert dús levélzetűek és nagy a nedvességtartalmuk. Ilyenkor az állatok nem tudják szárazanyag-igényüket kielégíteni, ha sok a pillangósvirágú gyepalkotó. A tavaszi időszakban 10-20 %-os, később 20-30 %-os borítási arányt tekintünk kedvezőnek. Természetes gyepekben 5-8 %-os borítottság jellemző Magyarországon. Legfontosabb fajok a száraz gyepekben a szarvaskerep, sárkerep lucerna és komlós lucerna. Valamennyi mészkedvelő. Üde és nedves fekvésű gyepekben fehér here, évelő vörös here, korcs here, mocsári kerep elterjedésére számíthatunk. A herefélék inkább a az enyhén savanyú, mészmentes talajokon fordulnak elő és több nedvességet, párásabb levegőt igényelnek. Nagyobb borítottságra inkább a Dunántúlon és a hegyvidéki gyepekben tehetnek szert. A lucerna a legfontosabb szántóföldi pillangósvirágú növény hazánkban, ám természetes gyepekben nem fordul elő. Nem bírja a legeltetéssel járó igénybevételt.

30

Az egyéb lágyszárú gyepalkotók jellemzése Az egyéb lágyszárú növények mindig jelen vannak a természetes gyepekben. Meg kell különböztetni közöttük a káros gyomokat, melyek a mérgező- és a szúrós növények közül kerülnek ki, valamint a közömbös növényeket. Utóbbiakat feltételes (relatív) gyomoknak is szoktunk nevezni. A mérgező- és szúrós (abszolút gyom) növények elviselhető arányáról már írtunk. A közömbös növények többsége biológiailag aktív gyógyhatású anyagokat tartalmaz kis mennyiségben, vagyis gyógynövények. Az állatok a legelés során válogatnak a növények között (ha van elegendő kínálat) és bizonyítottan fogyasztják a közömbös növényeket. Azért kapták a közömbös megnevezést, mert kárt nem okoznak az állatoknak, hasznukkal pedig régebben nem voltak tisztában. Ma inkább használjuk a feltételes gyom kifejezést ezekre a növényekre. Az állatok akkor sem fogyasztanak belőlük 20-30 %-nál többet, ha túl nagy arányt érnek el, nagy helyet foglalnak el a gyepben. Akkor már elfoglalják a teret az értékes gyepalkotó füvek és pillangósvirágúak elől. Optimális arányukat ezért 10-20 % körüli borítottságban szabjuk meg. Ha 20-30 %-nál több van belőlük, már gyomnak tekinthetők, ezért feltételes gyom a nevük. Az ökológiai gyepgazdálkodásban el kell érni, hogy 20-30 % fölé ne emelkedjen a borítottságuk. Ha ennél nagyobb, akkor vissza kell szorítani azt. Ennek a lehetőségeit tárgyalja a minőségjavítás lehetőségeivel foglalkozó (4.1.3.) fejezet. A természetes gyepek közül a száraz fekvésben található legelőkön a szúrós gyomok terjednek el nagyobb mértékben. Ismert fajok a tövises iglice és a mezei iringó, valamint a bogáncsok. A mérgező növények nagyobb arányú borítására főleg üde-, nedves- és vizenyős fekvésben lehet számítani. Legismertebbek közülük a zsurló-fajok. Ezeket vízrendezéssel lehet legkönnyebben kiszorítani. Száraz legelők legveszélyesebb mérgező növényei a kutyatej-félék, melyek ellen tápanyagellátással hatásosan lehet küzdeni. 4.1.2. Telepített gyepek növényzete A telepített gyepek növényállománya a vetést követő 1-2 évben közelíti meg leginkább a telepítéskor tervezettet. A vetés évében többnyire gyomos, később megkezdődik az átalakulás természetes folyamata. Az ökológiai környezetre jellemző, az adottságoknak leginkább megfelelő fű- és nem fűféle növények jelennek meg a gyepben. Az átalakulást a gyepgazdálkodás különböző eljárásaival befolyásolni tudjuk és szakszerű gazdálkodás esetén kedvező összetételű gyepet tudunk fenntartani, amely azonban nem lesz teljesen azonos a telepítéskor kialakítottal. Telepítéskor pázsitfűféléket és pillangósvirágúakat teszünk a keverékbe. Ökológiai gazdálkodásban mindig keveréket kell vetni. A nemzeti támogatási programok szakszerűen az ökológiai gazdálkodás körében csak keverékgyepek telepítésére adnak anyagi támogatást. A keverék-összeállítás szabályaival külön fejezetben foglalkozunk. A telepített gyepekben a fűfélék közül a gyors kezdeti fejlődésű, agresszív növekedésű lazabokrú fajoknak nagy jelentősége van, mert gyorsabb keléssel és a gyomnövényekkel nagyobb eséllyel versenyezve, képesek biztosítani a telepítés sikerességét. Rövidebb élettartamuk és tágabb térállású oldalhajtásaik következtében kialakuló lazább gyepszerkezetük miatt általában nem célszerű csak lazabokrúakból gyepet telepíteni. Társítani kell őket tarackos füvekkel. Ezek lassabban kelnek ki, a gyomokkal folytatott versenyben – sőt a lazabokrú füvekkel szemben is– alulmaradnak. Hosszú élettartamuk és egyenletes gyepképzésük miatt fontos alkotói a telepített gyepeknek. Teljes termőképességüket a 2.-3. évben érik el. Ekkor kezdik átvenni a vezető szerepet a visszaszorulás kezdetén lévő lazabokrúaktól.

31

4.1.3. A természetes ökogazdálkodásban

gyepek

növényállományának

minőségjavítási

lehetőségei

A természetes gyepek növényállománya hazánkban az utóbbi 15 évben bekövetkezett állatállomány-csökkenéssel párhuzamosan, főként a hasznosítatlanság miatt erősen leromlott. Minősége a legtöbb helyen beavatkozás nélkül nem teszi alkalmassá az ökológiai állattartás megkezdésére. Javítása az átállás megkezdése előtt könnyebb és sok esetben célszerűbb. Ilyenkor közvetlen, gyors hatású beavatkozások még elvégezhetők. Ezek drágábbak, de egy év alatt jelentősen javítják a növényállomány minőségét. Védett területeken azonban ilyen közvetlen hatású beavatkozások nem végezhetők. A legdrágább és a természetet jelentősen átalakító beavatkozás a gyep feltörése és a helyén új gyep kialakítása. Gyeptörést csak az ökológiai gazdálkodásra való átáll megkezdése előtt és csak olyan gyepek esetében szabad végezni, amelyek nem védett területen helyezkednek el. Gyeptörésre csak akkor lehet gondolni, ha a talajviszonyok megengedik a forgatásos talajművelést. Meredek lejtő, erózióveszély, szikes talaj, köves, sekély termőrétegű talaj esetén nem szabad feltörni a gyepeket. A növényállománynak erőteljesen leromlott állapotban kell lenni, amely más eljárásokkal gazdaságosan már nem javítható. A takarmányozásra alkalmas füvek és pillangósvirágúak borítottsága 50 %-nál kevesebb, mérgező- és/vagy szúrós gyomok nagy borítottsággal vannak jelen a gyepben. A gyeptörés mikéntjét és módját nem tárgyaljuk részletesen, mert az ökológiai gazdálkodásra átállt gazdaságokban ez a megoldás nem választható. A közvetlen hatású beavatkozások között lehetséges új gyep telepítése. Az ökológiai gazdálkodásban ez akkor képzelhető el (gyeptörés híján), ha szántót alakítunk gyeppé. A 150/2004. (X.12.) FVM rendelet szerint agrár-környezetgazdálkodási támogatás vehető igénybe „szántó fajgazdag gyeppé alakítása” jogcímen. Egy hektárnál nagyobb területet szükséges legalább 6 fajból álló keverékkel telepíteni. Hasznosítani legeltetéssel vagy kaszálással kell, legalább 0,2 állategység (számosállat)/ha terheléssel. Az állatsűrűség felső határa homoki- és szikes termőhelyeken 0,5 állategység, a többi helyen 1,0 számosállat/ha. Az új gyep növényzetének kialakítását meg kell tervezni. A keverék összetételét a következő tényezők befolyásolják: 1. fekvés (a talaj vízgazdálkodása) A korábban tárgyalt fekvés-kategóriák megszabják a választható fajokat. Száraz fekvésben pl. nem tervezhető vízigényes fűfaj telepítése, csak ha folyamatos öntözéssel lehet annak vízigényét kielégíteni. Üde fekvésben szárazságtűrő még vethető, de nedves fekvésbe már nem érdemes, mert nem adja meg a jó vízellátás mellett elvárható termésmennyiséget. 2. hasznosítási mód A gyep hasznosításának módja alapvetően meghatározza a keverékek összetételét. Egyrészt figyelembe kell venni az aljfüvek és a szálfüvek optimális arányát. Irányadónak tekinthető a 3. táblázat ennek megállapításakor. 3. táblázat: A gyep hasznosítási módjának hatása a keverék összetételére hasznosítás legelő kaszáló* rét

aljfű % 60 20

szálfű % 20 100 60

pillangósvirágú % 20 20 32

*A kizárólagos kaszálók keverékébe is tervezhető pillangósvirágú növény, a takarmány fehérjetartalmának növelése érdekében. A közölt arányoktól más szempontokat is figyelembe véve el lehet térni. 3. a legeltetett állat faja, fajtája Legelők tervezésénél gondolni kell arra, hogy az állatfajok legelési módjában és a gyeppel szemben támasztott igényeiben jelentős különbségek vannak. Szarvasmarha-legelőkön 2030 cm-es fűmagasságot kell biztosítani és a szarvasmarha legelési módja miatt főleg széleslevelű növényeket kell telepíteni. Tejtermelő állatokat kis hozamú, száraz fekvésű területen legeltetni nem érdemes, ezért azokat üde fekvésű vagy öntözött legelőre tervezzük. A hasznosítás módjának és az állatfajoknak, fajtáknak a keverékek összetételére gyakorolt hatását a 4. táblázat foglalja össze.

33

4. táblázat: A gyephasznosítási mód hatása a keverék összetételére

élettartam (év)

tejhasznú állatoknak 6-10

hasznosítási mód legelő húshasznú állatoknak juhoknak 8-10 8-10

(2)-4

takarmány minőség

jó-kiváló

közepes

közepes

jó-közepes

takarmány mennyiség

nagy (>20 t/ha zöldfű)

nagy-közepes

közepes-kicsi

nagy

termésmegoszlás

egyenletes (üde fekvés, v. egyenetlen (kisülés van, de egyenetlen (kisülés van) öntözés) a II. növedék nagy) 5-7 (1)-3-5 3-5

tulajdonság

fajok száma a keverékben ajánlott fajok neve

réti perje, angol perje, tarackos tippan, réti csenkesz, csomós ebír, réti komócsin, magyar rozsnok, fehér here, szarvaskerep

réti perje, vörös csenkesz, angol perje, taréjos búzafű, magyar rozsnok, csomós ebír, nádas csenkesz, zöld pántlikafű, szarvaskerep, fehér here

réti perje, vörös csenkesz, angol perje, taréjos búzafű, magyar rozsnok, csomós ebír, szarvaskerep, fehér here

kaszáló

egyenetlen kaszálás) 1-3

(1;

2;

(3)

gyors fejlődésű, agresszív szálfüvek (lazabokrúak) csomós ebír, nádas csenkesz, angol perje, olasz perje (1-2 éves)

34

A keverékek összetételének megtervezése után következő lépés a szükséges vetőmag mennyiségének kiszámítása. Ennek részleteivel a gyakorlat során lehet megismerkedni, ill. ajánlatos a gyepgazdálkodással (akár a szokványos gazdálkodással) foglalkozó szakkönyvekben elolvasni (pl. Barcsák Zoltán: Biogyepgazdálkodás. Biogazda kiskönyvtár sorozat, Mezőgazda Kiadó, Bp. 2004.) A fűmagok vetéséhez a talajt alaposan elő kell készíteni. Apró magokról van szó, ezért nagyon fontos az ülepedett, aprómorzsás, gyommenetes magágy. A magok vetése 1-1,5 cm mélyre történjen. Fontos elv, hogy a fűmagot „két henger közé” kell vetni, vagyis a vetés után is hengerezni kell. Ezzel tudunk biztosítani némi talajtakarást a szórvavetés (pl. kézzel) esetén is. A kelés fajtól és a talaj felső rétegének nedvességétől függően 7-15 nap múlva várható. A kelés után nagy versenyre kell számítani a gyomok és a füvek között, különösen tavaszi telepítéskor. Ekkor fokozottan ügyelni kell a gyomirtó kaszálások rendszeres elvégzésére és a lekaszált gyomtömeg mielőbbi eltávolítására. A gyeptelepítés ideje március közepe-április eleje (kora tavaszi), vagy nyár vége (augusztus közepe-szeptember közepe) lehet. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, melyeket az 5. táblázat foglal össze. Magyarországon a nyár végi telepítés jár kisebb kockázattal. 5. táblázat: A gyeptelepítési időszakok előnyei és hátrányai tavaszi telepítés könnyebb magágykészítés előnyök

hátrányok

gyomosodás veszélye nagy féltermés abban az évben magfogás csak a következő évben lehetséges nyári kiszáradás veszélye fennáll

nyár végi telepítés gyomosodás veszélye kisebb teljes termés az első termőévben magfogási lehetőség az első termőévben biztonságosabb telepítés nehéz a magágykészítés

A közvetlen, gyors hatású növényállomány-átalakító beavatkozások közül a harmadik lehetőség –mely általában olcsóbb is– a felülvetés. Felülvetéskor megmarad a gyep eredeti növényállománya, de a hézagokat, növénymentes foltokat az új állománnyal kívánjuk kitölteni. Nagyon elgyomosodott gyepen azonban szükséges a gyomborítottság előzetes csökkentése. A növényzet ilyen átalakítását könnyebb az ökogazdálkodásra való áttérés előtt elvégezni. Erős, 30-50 %-os (vagy még nagyobb) mérgező és/vagy szúrós gyomjelenlét esetén és a legelőn gazdag cserjésedés mellett (korábbi, éveken át tartó hasznosítás-hiány, vagy rossz hasznosítás miatt) sok esetben vegyszeres irtás nélkül nagyon lassú, sok éves folyamattal lehet a gyepösszetételt megjavítani, de lehetséges. Még a szokványos gazdálkodás esetén egyszeri vegyszerezéssel és az azt követő felülvetéssel gyorsan lehet jó minőségű és megfelelő hozamot –állateltartó-képességet– biztosító legelőt kialakítani. Az átállás megkezdését követően az ilyen legelőket csak jó legelőkészségű, extenzív termelésre beállított állatok legeltetésével, gyomirtó kaszálások rendszeres – magpergetés előtti– elvégzésével és a füvek tápanyagigényének kielégítésével (a megengedett anyagokkal) lehet fokozatosan átalakítani. Ennek részleteit később tárgyaljuk.

35

Az engedélyezett felülvetést a hazai éghajlat mellett legtöbbször ősszel (szept. közepe-vége) érdemes elvégezni. A gyep lekaszálása után meg kell bolygatni a talajfelszínt, ha gabonavetőgéppel akarjuk a magot elvetni (tárcsa, nehéz fogas). Direktvetőgép alkalmazásakor a felszín bolygatása nem szükséges. A felülvetéskor 1-3 fajt célszerű használni, ezek gyors fejlődésű, lazabokrú füvek legyenek elsősorban. A termőhelynek (fekvésnek) és a célnak feleljenek meg, ugyanúgy, mint új gyep telepítésekor. Sok fajból álló keverék vetése költségnövelő és nem sikeresebb. Eredményes lehet a legelők, rétek felülvetése pillangósvirágúakkal. Főleg a szarvaskerep és a fehér here alkalmas és beszerezhető erre a célra. A párás, csapadékosabb dunántúli- és a dombvidéki (nem déli kitettségű) gyepek felülvetésére alkalmas és hasznos lenne az évelő vörös here is. Jelentősen növelné a termés mennyiségét. Magyarországon csak a kétéves vörös here magja szerezhető be, ami csak átmeneti megoldást jelenthet és inkább szántóföldi herefüves keverékeknek való. Felülvetéskor a szükséges magmennyiség az új gyep telepítési-szükségletének fele, kétharmada lehet. Befolyásolja az eredeti növényzet zártsága és a felülvetés módja (direktvetőgép esetén kevesebb is elég). Az ökológiai gazdálkodásra való átállás után külön engedély nélkül általában csak közvetett gyepjavítási módszereket lehet választani, hiszen gyakran védett területen folyik az ökogazdálkodás. A közvetett módszerek hatása nem jelentkezik egy év alatt, hanem több év (3-4) szükséges a növényállomány átalakulásához. A közvetett módszerek közül önmagában egyik sem hozza meg a várt eredményt. Akkor hatásosak, ha együtt alkalmazzák őket. Ez egybevág az ökológiai gazdálkodás alapelveivel. A közvetett gyepjavítási módszer részei: ♦ vegyszermentes gyomirtás (kaszálások magpergetés előtt, foltok acatolása, fizikai megsemmisítése) ♦ gyomszabályozás, ♦ a füvek tápanyagigényének műtrágyák nélküli biztosítása (szerves trágyák, fektetéses trágyázás, engedélyezett szerek), ♦ szakszerű hasznosítás. Valamennyi lépés célja az, hogy a takarmányozásban értékes füvek és pillangósvirágú gyepalkotók fejlődését serkentsük, számukra biztosítsuk az igényeiknek megfelelő, lehető legjobb feltételeket. Ezzel érhető el, hogy az értékes gyepalkotók fokozatosan kiszorítsák az értékteleneket (főleg a feltétlen gyomokat) és 20 %-os borítás alá szorítsák a közömbös (feltételes gyom) növényeket. Gyomirtási és gyomszabályozási lehetőségek az ökológiai gyepgazdálkodásban A gyepek veszélyes mértékű, a gazdálkodást zavaró elgyomosodása több okra vezethető vissza: • tápanyagszegény, gyenge adottságú termőhelyeken maradtak gyepek, a jobb talajokon szántóföldi művelést folytatnak, • évtizedek óta elhanyagolták a gyepek okszerű művelését, főleg a tápanyagellátást és a gyomok elleni védekezést, • évszádok óta legelőként használt területeken levegőtlenné vált a talaj, ezért lecsökkent biológiai aktivitása, ami fokozta a tápanyaghiányt, • rendszertelen legeltetés (időnkénti hasznosítás- elmaradás), vagy túllegeltetés. 36

Mindezek az értékes növényeknek kedvezőtlen körülményekhez vezettek, melyek között a gyomnövények jobban bírják a versenyt és nagy mértékben el tudnak szaporodni. A már nagyon elgyomosodott területen először a gyomok visszaszorítását kell elérni (a teljes kiirtás nem lehet cél), majd ezután a gyomszabályozási módszerekkel kell fenntartani az elfogadható állapotot. A gyomok irtására a gyepgazdálkodásban vegyszerek nélkül kevés lehetőség van, mert évelő kultúra lévén a gyomok is évelők. Valamilyen áttelelő szervük van a talajban (tarack, gyöktörzs, karógyökér), amelyet mechanikai úton nehéz elpusztítani. Ezért a mechanikai gyomirtás (kaszálás) a magról történő terjedésüket tudja megakadályozni, ill. a legsérülékenyebb fejlődési szakaszban, a java virágzásban elvégezve gyéríti jelenlétüket. A gyomirtó kaszálások időpontját a legveszélyesebb, nagy borítottságú gyomok virágzására kell időzíteni. A lekaszált növényeket –különösen nagy tömeg esetén– el kell távolítani a területről. Természetvédelmi területen a hatóság megszabja az első kaszálás legkorábbi időpontját, ez előtt gyomirtási céllal sem lehet kaszálni. Az ilyen gyepeken a fészkelő madarak, mezei nyulak és más állatok védelmében riasztóláncot kell szerelni a kaszára és belülről kifelé haladva kell kaszálni. A szegélyek kaszálása maradjon utoljára. Kis területen, vagy foltokban megjelenő –különösen szúrós– gyomok esetében lehetséges a kézzel végezhető acatolás. Az éles pengéjű eszköz segítségével a talajban lévő áttelelő képlet elpusztítására törekszünk, mely a növény kipusztulásához vezet. Szúrós gyomok jelenléte esetén eredményes lehet a gyomok fiatal korában, virágzás előtt végrehajtott erőteljes legeltetés kecskékkel, juhokkal. Ez különösen a tövises iglice (Ononis spinosa) irtásában vezethet sikerhez. A közvetett gyomirtás eszközei a fűfélék megerősítése által biztosítják a gyomok visszaszorítását a gyepből. Ezek egyúttal az eredményes gyomszabályozás eszközei is, úgymint: ♦ tápanyagellátás (főleg nitrogén), ♦ vízellátás (felesleges víz elvezetése, vízhiány pótlása), ♦ mechanikai gyepápolás (fogasolás, hengerezés, gyepszellőztetés, talajlazítás, gyomirtó- és tisztogató kaszálás), ♦ a talaj pH-értékének változtatása (pl. meszezés) A tápanyag- és vízellátás kérdéseivel részletesen foglalkozik a 4.2. fejezet, mert azok egyúttal a termésmennyiség és az állateltartó-képesség növelésének legfontosabb eszközei. A gyepek mechanikai ápolása Az itt felsorolt műveletek közül nem mindegyik végezhető korlátozás nélkül. Az Érzékeny Természeti Területeken a túzok és haris élőhely-fejlesztési programban fogasolás nem engedélyezett. Más élőhely-fejlesztési programokban a felesleges víz elvezetése tilos. Fogasolás Egyike a legrégebb óta alkalmazott gyepművelési eljárásoknak. A füvek bokrosodásának megindulása előtt lehet elvégezni, később károsítja a gyepet. Kárt tesz az indás herefélékkel benőtt gyepben is. A fogasolást kora tavasszal lehet elvégezni, a következő célokból: ♦ ♦ ♦ ♦

a gyep bundájának (előző évi, elszáradt növényi részeinek) kifésülése, a víz által lerakott hordalékok alól kiszabadítani a növényeket, vakondtúrások és talajegyenetlenségek elsimítása, legeltetések után a trágyalepények szétteregetése (ez nem tavaszi feladat).

37

A mohás gyepeket fogasolással nem lehet javítani, sekély termőrétegű, homokos, laza talajokon felesleges és nem szabad fogasolni. A túl nedves, vagy túl száraz talajon egyaránt rossz munkát végez a fogas, ezért nem szabad alkalmazni. A gyep talajának levegőztetésére a fogasolás nem alkalmas, azt rétszellőztető hengerrel kell végezni. Hengerezés Természetes gyepeken, főleg az évszázados legeltetés következtében tömődött a talaj, ezért további tömörítésre, hengerezésre nincs szükség. Legelőhasználat esetén csak laza szerkezetű homoktalajokon lehet szükséges a hengerezés, ahol az állatok taposásukkal inkább felvágják, mint tömörítik a talajt. A hengerezés nagyon fontos lehet a kizárólagos kaszáló hasznosításnál, ahol hiányzik a talajfelszínt egyenletessé tevő taposás. A hengerezés javítja a talaj víz- és hőgazdálkodását is. Fiatal telepített gyepeknél lehet még szükség hengerezésre, melynek célja a cserepesedett talajfelszín megtörése. Tél végén gyakori a felfagyás. A fiatal növények ekkor még sekélyen gyökereznek, ezért a felfagyást is hengerezéssel kell orvosolni. A talaj szellőztetése Alkalmas eszköze a rétszellőztető késes henger. Használata főleg ősszel, nyirkos talajállapotban javasolható. Munkamélysége 8-12 cm. Talajlazítás Tartós legeltetés mellett a gyep talaja a mélyebb rétegekben is tömötté válik. Altalajlazítással jól levegőztethető és javítható a talaj szerkezete. Eredményeként erőteljesebben nőnek a hasznos gyepalkotók, megnövekszik borítottságuk és termésmennyiségük. Köszönhető ez egyrészt a talaj vízgazdálkodásában bekövetkezett javulásnak, másrészt a levegőháztartás javulása növeli a talaj biológiai életét, jobban feltáródnak a tápanyagok. A növények gyökerei is mélyebbre tudnak hatolni a lazított talajban. Egyetlen hátránya van az altalajlazításnak, nagy vonóerő-igénye miatt drága. Viszont ritkán kell elvégezni, ezért a költségek 6-10 évre is eloszthatók. Gyomirtó kaszálás A gyomirtó kaszálás a gyomszabályozásnak is fontos eszköze. Ismereteit már korábban tárgyaltuk. Meg kell azonban különböztetni a tisztogató kaszálást, amelyet a legeltetési idény végén kell elvégezni. Ennek célja nem a gyomirtás, hanem az, hogy csökkentse a gyep bundáját és elősegítse következő tavasszal a füvek korai sarjadását. A gyepbunda égetése tilos, ezért az őszi tisztogató kaszálás és a kora tavaszi fogasolás áll rendelkezésünkre a korai sarjadás elősegítésére. A talaj pH-értékének megváltoztatása (pl. meszezés) a természetvédelem alatt álló területeken tilos. Ezzel a lehetőséggel akkor kell/lehet élni, ha olyan gyomfajok terjedtek el nagymértékben, amelyeknek nagyon szűk a pH-tartománya, a savanyú-, vagy lúgos talajt egyáltalán nem tűrik. 4.2. A gyepen előállítható takarmány mennyisége, minősége és annak szabályozása az ökológiai gazdálkodásban A gyepek termésének mennyiségét döntően 2 tényező határozza meg: ♦ nitrogén-ellátottság ♦ vízellátottság. 38

Takarmánytermő gyepeken a vegetatív növényi részek mennyiségének növelése a cél, ezért a tápanyagok közül a nitrogénnek van legnagyobb szerepe. 4.2.1. A nitrogén-trágyázás lehetőségei, a nitrogén-tápanyag hatásai a termés mennyiségére és minőségére A nitrogén szerepének pontos megértése nagyon fontos, ezért először tekintsük át milyen hatással van a gyep termésének mennyiségére és minőségére. 1. Mennyiséget növelő hatás A gyep akkor is terem, ha nem adunk semmilyen tápanyagot. Az így nyerhető mennyiséget – az előző fejezetben már tárgyaltnak megfelelően– természetes- vagy alaptermésnek nevezzük. Ennek nagyságát a talaj természetes, aktuális tápanyagszolgáltató-képessége határozza meg. A nitrogén-trágyázást bevitt (külső) nitrogénnek is nevezhetjük. Hatására keletkezik a terméstöbblet, az így kialakuló összes termést tervezett termésnek nevezzük, hiszen a trágyázással elérni tervezett mennyiségről van szó. A tervezett termés gyeptípusonként eltérő mennyiséget jelent. A száraz fekvésben lévő ősgyepek alaptermése mindössze 2-6 t/ha körüli zöldhozam. N-trágyázással ez hatékonyan növelhető, a trágya formájától függően kb. megduplázható. Műtrágyázással megháromszorozható lenne. Üde fekvésű, vagy telepített gyepeknél a természetes, trágyázás előtti termés is lehet 10-15 t/ha zöldfű. A kijutatott N-trágya mennyiségének tervezésekor figyelembe kell venni, hogy az ökogazdálkodásban használható szervestrágyák termésnövelő-képessége kisebb a műtrágyákénál, ill. a hatás hosszabb idejű. A vonatkozó rendelet szerint 170 kg/ha Nhatóanyagnál több nem juttatható ki az ökogazdálkodásban. Gyepgazdálkodásban nincs is szükség ennyire. A „gödöllői trágyázási módszer” szerint ugyanis öntözés nélkül a legtöbb gyeptípuson 100 kg/ha N-hatóanyag körüli mennyiség bizonyult gazdaságosnak. 15 t/ha-nál kevesebb zöldhozam tervezése esetén ennél kevesebb hatóanyag-kijuttatás is elegendő, azonban 50 kg-nál kevesebbet nem érdemes kiszórni. 2. A nitrogén minőségre gyakorolt hatása A növényállományt átalakító hatásáról már szóltunk. Közvetett gyomirtó hatásánál azt használjuk ki, hogy a pázsitfüvek aránya nő, a többi fajok borítottsága és száma csökken. Végeredményben csökken az összes fajszám, a gyep biodiverzitása. Ez a hatás azonban 100150 kg/ha hatóanyag mennyiség felett válik erőteljessé. Száraz fekvésben kisebb, nedves, vagy öntözött gyepen nagyobb dózisnál. A takarmány minősége nemcsak azáltal változik meg, hogy a gyepösszetétel módosul, hanem a tápanyagtartalom változása miatt is. Jellemzően nő a takarmány nitrogén-tartalma és a szerves anyagok emészthetősége, csökken a szárazanyag- és rosttartalom. 4.2.2. Az öko-gyepgazdálkodásban alkalmazható trágyák A trágyaszereknek alapvetően két csoportja van, szerves- és szervetlen trágyák. A szervetlen – másképpen mű– trágyákat az ökogazdák nem használhatják, hiszen az ellentétes lenne az ökológiai gazdálkodás alapelveivel. A szervestrágyáknak sokféle változata van. A legismertebb közülük az almozott állattartásban keletkező istállótrágya. A gyepeken használata nehézségekbe ütközik, mert szerves anyagai akkor tudnak a növények által könnyen felvehetővé válni, ha be van dolgozva a talajba. Ezt a gyepgazda csak telepítés előtt tudja megtenni. A beállt gyepen csak akkor lesz hatása az istállótrágyának –károkozás nélkül– ha az földszerűvé vált, teljesen beérett. Az ilyen, könnyebben szétteríthető anyagot is csak a vegetációs időn kívül szabad kiszórni. Néhány cm 39

vastagságban is beboríthatja a növényeket, az intenzív fejlődési szakaszban a fény- és levegő hiánya miatt károsítja azokat. Erőteljes hézagosodást, ritkulást eredményez a gyep vegetációs idő alatti istállótrágyázása. Ennek megelőzése miatt célszerű az érett, vagy komposztált trágyát kijuttatás után alaposan a fű közé dolgozni seprű- vagy rétboronával. Az istállótrágyában lévő tápanyagokat csak a csapadék tudja bemosni a talajba. Ez a hólé lassú beszivárgása során biztosított. Az istállótrágyák tápanyagtartalma állatfajtól függően nagyon különböző. A szükséges mennyiség kiszámításakor ezt figyelembe kell venni. Baromfitrágyát legjobb komposztálás után kijuttatni. A lassúbb, fokozatos feltáródás és felszívódás miatt általában háromévente elegendő a trágyázás megismétlése. A gyepek szervestrágyázására felhasználható a komposzt is. Előállítása drágává teszi, ezért alkalmazása intenzívebb, nagyobb jövedelmet biztosító kultúráknál szokásos (pl. kertészet). A komposzthoz hasonló, földszerű szerves anyag a karámtrágya. A legelőn- vagy az istálló mellett található pihenőhelyeken vastag trágyaréteg gyűlik össze, mely a csapadék és az állatok taposása hatására teljesen földszerű anyaggá válik. Ezt az érett istállótrágyához hasonlóan használhatjuk fel. A szervestrágyázás nagyon egyszerű módja a fektetéses trágyázás. Ilyenkor nincs kijuttatási költség, ugyanis a legelőn az állatok delelő- és hálóhelyének 1-2 hetenkénti megváltoztatásával, 100 számosállattal, kb. 10 hektárt lehet megtrágyázni egy legeltetési idényben. A pihenőhelyhez kötött a nyalósó elhelyezése –mobil itatóhely esetén az is–, ezért ezek változtatásával könnyen megszokják az állatok az új pihenőhelyet. Fontos művelete a fektetéses trágyázásnak, hogy a lepényeket be kell boronálni a fű közé. Elmulasztásakor buja foltok keletkeznek a lepények helyén, melyeket nem legelnek le az állatok. Bármelyik szilárd trágyaformát választja a gazdálkodó, figyelemmel kell lennie a „Helyes Gazdálkodási Gyakorlat” tápanyag-gazdálkodásra vonatkozó előírásaira, melyeket a 4/2004. (I.13.) FVM rendelet fogalmaz meg. Nem szabad trágyát kijuttatni dec.1. és febr. 15. között, de más időszakban sem, ha a talaj felső 5 cm-es rétege, vagy akár annál mélyebben, tartósan fagyott. Összefüggő hótakaróra sem szabad trágyát kiszórni. Trágya nem juttatható ki vízforrástól, kúttól 10 m-es sávban, hullámtereken, vízjárta területeken és parti sávokban. Be kell tartani a trágya kezelésére vonatkozó szabályokat is, mert a csurgaléklé szennyezheti a vizeket és a talajvizet. A szervestrágyák között említhető a hígtrágya (gülle) is. Almozás nélküli állattartásban keletkezik. A trágyát és a vizeletet vízzel mossák le a trágyaaknába, ahonnan nagy befogadóképességű (legalább 4 havi mennyiség tárolására alkalmas) szivárgásmentes, szigetelt tartályba vagy medencébe kerül. Hígított anyag lévén, tápanyagtartalma kisebb, általában 2 kg nitrogénre számíthatunk 1 m3 hígtrágyában. A gyepeken kijuttatás után nem tudjuk bedolgozni a talajba, ezért tápanyagveszteségre is kell számítani. A gyepre hektáronként 20-30 m3 adható ki egy-egy alkalommal. Vegetációs időben a kaszálást, vagy a legelőszakasz legeltetését követően, tehát általában háromszor történhet a kiszórása. Ezt egészít(he)ti ki az utolsó legeltetés/kaszálás után, de még a fagyok előtt kiszórt hasonló mennyiség, valamint a tavaszi, hóolvadás utáni szórás. Naptári évet tekintve ez mintegy 100120 m3 hígtrágya kijuttatását jelenti. Ennél többet még a veszteségek figyelembevételével sem tervezhetünk, mert annak N-tartalma meghaladná az engedélyezett 170 kg/ha-t. A gyepek tápanyagellátásakor érdemes gondolni a légköri nitrogén megkötésének lehetőségére is. A pillangósvirágú gyepalkotók –főleg a szarvaskerep és a fehér here– alkalmasak erre. Kaszálók esetében a lucerna is szóba jöhet, mely a rendszeres legeltetéskor hamar kipusztul. Ezek a növények felülvetésre alkalmasak. Megnövelik a gyep termésének és

40

különösen fehérjetermésének mennyiségét. Borítási arányuk legelőhasználatkor ne haladja meg a 30 %-ot. Ökológiai gazdálkodásban –a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv ökológiai gyepgazdálkodási célprogramját kivéve– lehetséges a gyeptelepítés. Előtte érdemes gondolni a talaj szerkezetének javítására és tápanyaggal való feltöltésére. Az istállótrágyán kívül alkalmas megoldás a zöldtrágyázás is. Megfelel erre a célra valamennyi rövidéletű pillangósvirágú növény (somkóró, csillagfürt, vörös here, bíborhere, bükkönyök), rövid életű, lazabokrú füvek –olasz perje, angol perje– de nagyon jó hatású a talajéletre az olajretek és a mézontófű (facélia) is. Ezek virágzás előtti alászántásával nagy szervesanyag-tömeg kerül a talajba. Természetesen alkalmazásukhoz időre van szükség, a gyeptelepítést ilyenkor több évre előre tervezni és ütemezni kell. 4.2.3. A víz szerepe és hatása a termésmennyiségre és –minőségre A gyepről elmondhatjuk, hogy vízigényes kultúra. Ez több okra vezethető vissza. Egyrészt fontos szerepet játszik ebben a füvek sekély gyökerezése. Korábban már írtunk erről. A talaj felső 10 cm-es rétege hamar kiszárad, különösen, ha a gyep szerkezete nem megfelelő, nincs nedvszívó gyepnemez. Az alsóbb talajrétegek levegőtlensége miatt sokszor nem tud a csapadék mélyen leszivárogni és tározódni. Nagy szerepe van a gyepek vízigényében annak, hogy tavasztól a tél beálltáig hatalmas párologtató felületen veszítenek vizet, ill. a vegetációs idő alatt a többszöri hasznosítás következtében többször megújulnak, újrasarjadnak. Új növedékek keletkeznek. Ezek képződéséhez sok víz (és tápanyag) szükséges. A kísérletek alapján megállapítást nyert, hogy egy kg szárazanyag előállításához 600-800 l vizet használ fel a gyep növényzete. Ezt az értéket transpirációs koefficiensnek nevezzük. A vízfelhasználást befolyásolja a rendelkezésre álló N-tápanyag mennyisége. A víz és a nitrogén bizonyos határok között helyettesítik egymást. 800 l-ről 600 l-re levihető a transpirációs koefficiens, ha a növények igényeiknek megfelelő mennyiségű nitrogént tudnak felvenni. A víz úgy képes helyettesíteni a N-t, hogy az igényeket kielégítő vízellátás (öntözés) esetén ugyanannyi N-felhasználásával nagyobb mennyiségű (és jobb minőségű) termés érhető el. Például 150 kg/ha N-hatóanyag kijuttatása esetén öntözés nélkül legfeljebb 25-30 t/ha fűhozam tervezhető, míg öntözéskor ugyanennyi nitrogénnel 35-40 t/ha. A talaj vízgazdálkodása is meghatározó a hozam alakításában. Ezt a fekvés fogalmának magyarázata során tárgyaltuk. Az alaptermés –másképpen a gyep természetes termése– kialakításában a talaj víz- és tápanyag-gazdálkodása meghatározó szerephez jut. A száraz fekvésű gyepek alaptermése csak mintegy fele az üde fekvésben elterülőkének (l. 4.1. fejezet). 25-30 t/ha fűhozamnál több termés előállításához már általában öntözés szükséges az ökológiai gyepgazdálkodásban, és többnyire telepített, vagy felülvetett növényállomány. Mindez a természetvédelem alatt álló gyepeken nem engedélyezett. Öntözéses gazdálkodásban alapelv, hogy egy-egy öntözési fordulóban 80-100 mm vízhiányt legalább pótolni kell. Felületi öntözési mód mellett ennél nagyobb vízadagra is szükség lehet. Évente legalább három öntözési fordulót kell tervezni, ha kora tavasszal is vízhiány van, akkor négyet. Így az évente kijuttatott vízmennyiség legalább 3-400 mm. További alapelv, hogy a trágyát az öntözésekkel együtt, vagy megelőzően, több adagra osztva kell kiszórni. Ökológiai gazdálkodásban ez elsősorban hígtrágyázás esetén alkalmazható. 4.3. Az előállított takarmány hasznosításának lehetőségei A gyepen termelt tömegtakarmányt elsősorban kérődzőkkel etetjük. Ökológiai állattartásban fontos szerephez jutnak a gyepek. A szabadtartásos baromfi- és sertéstartásban is, főleg 41

őshonos fajták tartása esetén. Erre is meg vannak a lehetőségek, és a rendeletek szabályozzák is. A jegyzet témája azonban kizárólag a kérődzők tartása, ezért a továbbiakban csak azokról a gyephasznosítási lehetőségekről szólunk, amelyek kérődzőkkel lehetségesek és javasolhatók. 4.3.1. Gyephasznosítási módok Alapvetően háromféle módot különíthetünk el, ezek a legeltetés, a kaszálás és a zéró legeltetés. 4.3.1.1. A legeltetéses gyephasználat módszerei és hatása a növényzetre, valamint a takarmányminőségre A legeltetési mód megválasztásának nagyon sokrétű hatása van. Kihat a növényállomány összetételére, a taposás mértékén keresztül az aljfű-szálfű arányra, pillangósvirágúak elterjedésének mértékére és a gyepek gyomosodására. A taposás kihat a talaj víz- és tápanyag-gazdálkodására. Mindezek együtt erőteljesen befolyásolják a gyep hozamát –és azon belül a hasznosítható termést–, valamint a takarmány minőségét. Nagyon fontos tehát olyan legeltetési módot választani, amelynek a legkevesebb kedvezőtlen hatása van és a legeltetési veszteség –amely főleg a válogatva legelés miatt van, és ezzel együtt szorosan összefügg a gyomok mennyiségével– is a legkevesebb. Ilyen legeltetési mód csak az lehet, amely lehetőséget ad a füveknek a zavartalan újrasarjadásra, vagyis van annyi ún. regenerációs idő, mely alatt nem történik legelés az adott területen és a fű újra olyan magasságot érhet el, amely alkalmas a következő legeltetésre. Kevés állat esetén ilyen legeltetési mód a pányvás legeltetés, juhoknál a kosarazás. A régi, hagyományos paraszti gazdálkodásban ezek alkalmazott módszerek voltak. A nagyüzemi gazdálkodásban a sok állat egy üzemen belüli tartása miatt ezeket nem lehet használni. Nagy egyedszám mellett is van erre a célra alkalmas legeltetési mód, ez a helyesen kivitelezett szakaszos legeltetés és annak változatai, az adagoló, sávos adagoló legeltetés is. A gazdálkodók körében általánosan ismert legeltetési mód a szabad legeltetés és annak változata, a lábalóli legeltetés. Ezek a pásztorkodó népeknél megszokott legeltetési módok. Gyakorlatilag az egész legelőterületre egyidőben elterülnek az állatok és szabadon válogatva a növények között –nagyon nagy legelési veszteséggel– legelnek. Április végétől május végéig ez többnyire nem jelent problémát, mert van elegendő fű. A nyári- és őszi időszakban már nem sarjad olyan gyorsan a fű, az állatok takarmányigénye viszont nem csökken, sőt a borjak is legelni kezdenek, vagy növendék állatoknál a testtömeg gyarapodásával nő a napi fűigény. Ez fűhiányhoz vezet, különösen nyár közepén-végén. Magyarországon ugyanis a július és augusztus hónapok különösen csapadékszegények, de a levegő forró, ezért a gyep nem sarjad, sőt elszáradnak a levelek, szakkifejezéssel élve, kisül a gyep. A kisülési időszak után, az aug. 20-át követő esők miatt és a levegő hőmérséklet-csökkenésének hatására újra sarjadni kezd a fű. Ősszel azonban már nincs akkora mennyiség –növedék– mint májusban. Ha az állatok állandóan bejárják az egész legelőt, akkor mindig a fiatal, sarjadó részeket legelik le a nekik legjobban ízlő növényekről. Emiatt azok kipusztulnak, a gyep kiritkul, hézagosodik. A talajfelszínt napfény éri, hatására robbanásszerűen kikelnek a gyommagok, melyek erőteljesebben csíráznak a fűmagoknál, és hosszabb ideig tartják meg csírázóképességüket. A legelő elgyomosodik. A szabad legeltetés egyrészt gyomosítja a legelőt, másrészt az állatoknak sem jó, mert nincs elég ízletes takarmány. A legelő nyáron és ősszel túllegeltetett, túlterhelt. A lábalóli változat esetén a pásztor és a kutyák nem engedik szétterülni az állatállományt, mintegy a lábuk alól engedik számukra a legelőt. Tapasztalt, lelkiismeretes pásztorok ezzel a 42

módszerrel sokat javíthatnak a legeltetés hatékonyságán, csökkenthetik a legeltetési veszteséget. Nem oldható meg ezzel sem a nyári zöldtakarmányhiány, a legelő nyári-őszi túlterhelése. A Nemzeti Agrár-környezetgazdálkodási Célprogramokban támogatási feltételként előírták, hogy egy terület legeltetési ideje ne haladja meg a 10 napot. Ezzel próbálják a szakszerű szakaszos legeltetés irányába szorítani a gazdálkodókat. A legeltetés tervezéséhez ismerni kell bizonyos alapelveket. Nagyon fontos ezek közül a legeltetés idejének, a regenerációs időnek és a rotációs időnek a meghatározása. Állatfajonként különbség van az optimális legelési fűnagyságban. A szarvasmarhák a növények felső harmadát legelik, nyelvükkel körülkanyarítva azt. Mélyen nem képesek legelni. Számukra a 20-30 cm-es fűmagasság optimális. A juhok viszont ajkaik gyors mozgatásával a talajfelszín közelében is le tudják csípni a füvet. A lovak hasonlóképpen. Mindegyik állatfajra igaz, hogy nem szeret belemenni az olyan fűbe, amely eléri a hasát. Ezért a juhok számára a 10-20 cm-es fű optimális. A legelő állateltartó-képességének tervezése nagyon fontos annak érdekében, hogy elkerüljük a túllegeltetést, mindig legyen elegendő tömegtakarmány, és alullegeltetés se forduljon elő. Ez ugyancsak hátrányos a gyepnek. A legelő állateltartó-képessége azt mutatja meg, hány számosállat (állategység) tömegtakarmányát tudjuk a legelőn megtermelni. A legelő terméshozamának egyenetlensége és az állatállomány takarmányigénye azonban nehezen hozható összhangba. A szabad legeltetési módoknál nem különülnek el egymástól a növedékek, ezért csak átlagos eltartó-képességet tudunk becsülni az átlagtermés alapján. Az átlagtermést a vegetációs időben havonta elvégzett mintavétellel (nyírási-, vagy kaszálási próba), vagy a növényállomány cönológiai felvételezésén alapuló számításokkal lehet becsülni. Három év becsült termésadatai alapján már képet lehet kapni a legelő termőképességéről. A szabad legeltetéssel hasznosított gyep átlagos állateltartó-képessége a következőképpen becsülhető meg: éves átlaghozam (t/ha) 1 számosállat legeltetési idény alatti fűszükséglete (t/számosállat) A legeltetési idény állatfajonként különböző hosszúságú, ezt a szakaszos legeltetés tárgyalásakor részletezzük. Az állatok napi fűigénye (a kettő szorzata adja az idény alatti szükségletet, tehát a nevezőt) szintén fajonként eltérő, általánosságban a testtömeg 10 %-ában becsülhető. Pontos adatokat a szakaszos legeltetés tervezéséhez adunk. Az átlagos, becsült állateltartó-képesség a fűtermés kiegyenlítetlensége miatt soha nem a valós képet mutatja. A többi fogalom főleg a szakaszos legeltetés tervezésekor fontos. 4.3.1.2. A szakaszos legeltetés tervezése A szakaszos legeltetés lényege, hogy biztosítsuk a növények újrasarjadásához szükséges, legeltetés-mentes időt. Ezt regenerációs időnek nevezzük. Optimálisan növedékenként különböző hosszú időre van szükség a regenerálódáshoz, hiszen eltérnek az időjárási körülmények (csapadék, hőmérséklet, páratartalom). Leggyorsabban májusban nő a fű, fajtól függően naponta 1,5-2,5 cm-t. Áprilisban ennél lassabban, de a legeltetést rendszerint már megkezdjük. Nyáron, a kisülési időszakban akár 30-40 napig sem nő a fű, ha aszály van. Az optimális regenerációs idő figyelembevétele megnehezíti a tervezést. Ezért az átlagos időt szoktuk használni, ez 30 nap. Májusban, valamint öntözött gyepeknél engedünk meg legkevesebb 25 napot. Később a 30 napot minimumnak tekintjük. Mindez szarvasmarhalegelőre igaz. Juhlegelőn a kisebb optimális fűnagyság miatt rövidebb a regenerációs idő.

43

A legeltetési idény –a kihajtástól a behajtásig eltelt idő– alatt a fű többször újrasarjad, több növedéke hasznosítható. A legelőt több, kisebb részterületre, szakaszra, osztjuk és az állatok egy-egy időszakban csak ezt a kisebb részt legelik, a 3. ábra szerint. A többi szakaszon közben zavartalanul nő a fű. Egy szakasz lelegelése után áthajtják a jószágot egy másikra. Az összes szakasz lelegeltetéséhez szükséges időt rotációnak nevezzük. Általában 40-45 nap. A rotáció tehát az az idő, amely alatt a legelő teljes területét egyszer lelegeltetjük. Két részből adódik, egyrészt a regenerációs időből, másrészt a szakasz legelési idejéből. Utóbbi szakszerű megvalósítás esetén nem több 10 napnál. Így tehát 30 nap + 10 nap adja ki a 40 napos rotációs időt. 3. ábra: A szakaszos legeltetés módszere Az állatok mozgását a legelőn nyilak jelzik

A legeltetési idény hossza állatfajonként különböző. A nem tejtermelő-, ill. nem fejt állatok legeltetésekor éppen az a célunk, hogy minél hosszabb ideig lehessenek a legtermészetesebb és nekik legjobb, legolcsóbb takarmányt biztosító legelőn. Az ilyen állomány legeltetését már 10-15 cm-es fűnagyságnál –rendszerint április közepe táján– elkezdjük. A legeltetési idény a nagyobb fagyok, vagy a hótakaró megjelenéséig tart. Az ilyen hosszú legeltetési idény során szarvasmarháknál 5, juhoknál 6 rotációban történik a legeltetés. Az idény szarvasmarháknál 200-225 napos, juhoknál 35 napos rotációkkal számolva 210 nap körüli. Az egy rotáció alatt rendelkezésre álló fűmennyiséget növedéknek nevezzük, ezért a szakaszos legeltetéskor annyi növedék van, ahány rotáció. A növedékek mennyiségi eloszlása –a termésmegoszlás– a legeltetési idény alatt egyenetlen, még öntözéssel sem lehet teljesen kiegyenlítetté tenni. Nem számíthatunk arra, hogy öt rotáció esetén az egyes növedékek az éves termés 20-20 %-át adják. Ugyanígy 4 rotációnál sem 25-25 %-os a termésmegoszlás. A négy rotációs legeltetési idény a fejt állatoknál tervezendő, hiszen ezeknél nem megengedhető, hogy kis fűmagasság esetén is a legelőn keressék meg napi zöldtakarmány-szükségletüket. Ezért az ilyen jószágok legeltetését nagyobb fűben, Szent György nap (IV. 24.) után kezdjük meg és Szent Mihály napjáig (IX. 29.) legeltetünk. Így a 4 rotációs idény 160-180 napra tervezhető (4x40 nap, ill. 4x45 nap). A termésmegoszlás függ a legelő fekvésétől, a csapadék- és páraviszonyoktól. A hajnali harmat képződésére hajlamos völgyi legelők nyár közepén sem sülnek ki, ősszel is többet teremnek. Alapvető szabálynak kell tekinteni a termésmegoszlás tervezésekor, hogy korai 44

kihajtás esetén a legnagyobb termés nem az első, hanem a második rotáció idején van, hiszen az első rotáció zöme áprilisra esik. A legnagyobb hozam pedig mindig májusban van. A kisülési időszak július végétől augusztus közepéig, végéig szokott tartani. Ősszel ismét nagyobb hozam várható. Az adott legelőre vonatkozó termésmegoszlást mindig termésbecsléssel kell megállapítani. Az állateltartó-képesség tervezéséhez szükséges az állatok napi fűigényének ismerete. Kiszámítása az állat szükségleteit fedező mennyiséget jelenti, tehát a takarmányozási táblázatok segítségével kell megadni azt. Ezt kell összevetni a gyeptakarmány tápanyagtartalmával. Ekkor kapjuk meg a nettó fűigényt. Pl. kifejlett tehénnél 50 kg, amely az életfenntartó- és a legelőmunka szükségletén felül naponta 10 liter 4 %-os zsírtartalmú tej termelését fedezi. A bruttó szükségletet, amellyel a tervezéskor számolunk, a legeltetési veszteség figyelembe vételével kapjuk meg. Szakaszos legeltetéskor lehet a legkisebb veszteséggel számolni, hiszen a szakasznagyság kialakítása a termésmennyiség és az állatok szükséglete alapján történik, úgy, hogy 1 szakasz legelése ne tartson tovább 10 napnál. Így csökkenthető a legnagyobb növedékben is a túlkínálatból adódó veszteség. Ezért számolhatunk 20 % legeltetési veszteséggel. Ezt hozzáadva a nettó napi szükséglethez, kapjuk meg a bruttót. Kifejlett tehénnél tehát 60 kg/nap adódik. Húshasznú teheneknél tejtermeléssel ugyan nem számolunk –ill. csak a borjú által szopott mennyiséggel– de később a borjak is legelnek, ezért az anya szükségletét ezzel megnövelve 80 kg-os bruttó napi igénnyel számolunk. Növendék szarvasmarháknál 40 kg/nap/db, anyajuhoknál 7-8-10 kg/nap/db kalkulálható. Juhoknál a fajták testtömegében, ezért szükségletében is, nagy eltérések vannak. A napi fűigényt is ehhez kell igazítani. Mindezek ismeretében a legelő állateltartó-képessége a következőképpen számítható ki: alapul vett növedék (t/ha) 1 állat rotációs fűigénye (t/db) Példa a számításra: A legelő tervezett termése egész évre 16 t/ha (száraz fekvésben, trágyázva). Húsmarhákat legeltetünk, tehát 5 növedékre számolunk. Száraz fekvésű legelőn kisülési időszakra számítva és figyelembe véve, hogy május-június hónapokban az ilyen legelő leadja éves termésének többmint felét, 25-35-20-0-20 %-os termésmegoszlással tervezhetünk. A növedékek közül azt célszerű alapul venni, amelyik biztosítja, hogy ősszel teljes egészében lelegeltetjük a termést, és a lehető legrövidebb ideig kell kiegészítő zöld- ill. tömeg-takarmányozásról gondoskodni. Olcsóbbá teszi a téli tartást, ha minél több szénát vagy fűszilázst/szenázst tudunk a legelőn megtermelni. Mindezek alapján a 20 %-os növedék, tehát 3,2 t/ha alapulvétele indokolt. A húsmarhák borjaikkal együtt napi 80 kg füvet (benne a legeltetési veszteség) igényelnek és 40 napos rotációval kalkulálunk. A 3,2 t/ha-t 40 nap alatt legeltetjük le. 40 nap x 80 kg/db/nap = 3200 kg/db=3,2 t/db. Ennyi egy állat és borja rotációs fűigénye. Az osztás elvégése után az eredmény hektáronként 1 húsmarha eltartó-képesség. Ezzel az ökológiai gyepgazdálkodási célprogram állatsűrűségre vonatkozó előírása (0,2-1,0 állategység/ha) akkor teljesíthető, ha a legeltetett fajta testtömege nem több 500 kg-nál. Nagy rámájú fajták esetén ez már nem fér bele a támogatási előírásokba. Ha a gyepet nem trágyázzuk –hiszen a célprogram csak a legeltetett állatok trágyájára alapozott tápanyag-utánpótlást engedélyez–, akkor a száraz fekvésű legelőkön nem számíthatunk 5-8 t/ha-nál nagyobb hozamra. 8 t/ha-t figyelembe véve az alapul vett növedék 1,6 t/ha-ra csökken és az állateltartó-képesség is fele az előbbinek. Szikes- és homoki gyepeken a természetes termőképesség (trágyázás nélkül) 2-6 t/ha. Így még kevesebb állat legeltetése tervezhető. Az ilyen legelőkön a támogathatóság feltételeként is kisebb állatlétszámot –0,2-0,5 állategység/ha– adtak meg. 45

A szakaszok kialakításakor stabil, fából készült határokra és mozgatható, villanykarámos rendszerre, valamint a kettő kombinációjára gondolhatunk. A stabil szakaszhatárokkal maximum 30 hektáros szakaszok kialakítása gazdaságos. A néhány hektáros szakaszokat érdemes inkább villanykarámmal határolni. Minél kisebb a növedék, annál nagyobb szakaszra van szükség. Állandó szakaszméret esetén rövidebb idő alatt legelnek le egy szakaszt. A 10 napos legelési idő rövidül. A szakaszos legeltetés megvalósításához legkevesebb 4 szakaszra szükség van, másként nem lesz meg a 30 nap regenerációs idő. A szakaszok kialakításakor mindig figyelembe kell venni a természet által szabott határokat, erdősávot, patakot, nagyobb árkot, csatornát, közutat stb. Egyforma nagyságú szakaszok ritkán alakíthatók ki. A szakaszolás után ki kell számítani, hány napig legeltethető 1 szakasz a különböző rotációkban. A 8 t/ha-os termésű húsmarha legelő példájánál maradva 6. táblázat szemlélteti a tervezést. A legelő állateltartó-képessége 0,5 hústehén+borja/ha. A gazdálkodónak 50 tehene van, melyhez 100 ha legelő szükséges. Az 50 tehén naponta 4 t füvet igényel (50 db x 80 kg/db/nap). A 100 ha legelőt nem lehetett egyforma méretű szakaszokra osztani. A szakaszhatárok nem mozgathatók. Tized-napokat nem legeltetünk, egyik szakaszon felfelé, másikon lefelé kerekítve tervezzük a legeltetési időt. Az első két növedék nagyobb mennyisége célszerűvé teszi a 42 napos rotációt a tervezett 40 nap helyett. Így is marad egy, ill. három szakasz, aminek a termését le kell kaszálni, mert a legelőfű-igényhez képest felesleges. A harmadik és ötödik rotációban 40 napig elegendő a növedék. A negyedik rotációban az adott legelőn nincs mit legeltetni a kisülés miatt. Ha nincs a gazdálkodónak pl. olyan ártéri rétje, amelyet május-júniusban kaszált, augusztusban legeltethetne, akkor a szántóföldeken kell megtermelnie a 40 napra elegendő mennyiségű tömegtakarmányt. Ezt nevezzük kiegészítő takarmányozásnak, ami nem ugyanaz, mint a póttakarmányozás! A tervezett szakaszos legeltetés időbeli ütemezését, megvalósíthatóságát mutatja be a 100 ha legelő hasznosítási diagrammja (4. ábra). Az ábrán látszik, hogy a szakaszok legeltetési sorrendje időnként eltér a táblázattól. Ennek a min. 30 nap regenerációs idő az oka. Kis hozamú legelőkön ugyanazon a szakaszon (a példában a 8. számún) nem lehet kétszer kaszálni. A kaszáláshoz szükséges nagyobb fű ugyanis mégegyszer már nem tud megnőni. Legalább 40 nap regenerációs idő kellene hozzá. Az első kaszálást a száraz fekvésű ősgyepeken május második felére lehet tervezni, tehát június végén-július elején kellene mégegyszer kaszálni. Addigra azonban nem képes elég nagyra megnőni, ezért a két kaszálás helyett csak egy valósítható meg.

46

6. táblázat: A szakaszok legeltetési idejének számítása 100 hektár húsmarha-legelőn szakasz I. rotáció száma területe(ha) termés(t) nap 1. 12 24 6

II. rotáció termés(t) nap 33,6 8 (8,4)

IV. rotáció termés(t) nap 0 0

2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. összesen kieg.tak.

33,6 33,6 33,6 33,6 33,6 33,6 44,8 280

0 0 0 0 0 0 0 0

12 12 12 12 12 12 16 100

24 24 24 24 24 24 32 200

6 6 6 6 6 6 Kaszálás 42

III. rotáció termés(t) nap 19,2 4 (4,8) 8 19,2 5 9 19,2 5 8 19,2 5 9 19,2 5 Kaszálás 19,2 5 Kaszálás 19,2 5 Kaszálás 25,6 6 42 160 40

0 0 0 0 0 0 0 0 40

V. rotáció termés(t) nap 19,2 4 (4,8) 19,2 5 19,2 5 19,2 5 19,2 5 19,2 5 19,2 5 25,6 6 160 40

összesen termés(t) nap

800

164

Termésmennyiség 8 t/ha Termésmegoszlás: I. növedék 25% = 2 t/ha II. növedék 35% = 2,8 t/ha II. növedék 20% = 1,6 t/ha IV. növedék 0% = 0 t/ha V. növedék 20% = 1,6 t/ha Állatállomány: 50 hústehén a borjakkal Napi fűigény: 50 x 80 kg/nap/db = 4000 kg = 4 t A legeltetési idény 164 legeltetési nap + 40 nap kiegészítő takarmányozás = 204 nap

47

4. ábra: 100 hektár legelő hasznosítási diagrammja

legeltetés

kaszálás

kiegészítő takarmányozás

48

A gyephasznosítási tervet a legeltetési naptár egészíti ki, melyben megtervezzük, melyik napokon történik majd az állatok áthajtása egyik szakaszról a másikra. Feltüntetjük a kaszálások tervezett időpontját is, valamint a kiegészítő takarmányozás időszakát. A gyepgazdálkodási tervnek része még a hasznosítási terven kívül a termesztési terv is, melyben megtervezzük a trágyázás, szükség esetén felülvetés, vagy gyeptelepítés, valamint a gyepápolási munkák (fogasolás, gyomirtó- és tisztogató kaszálások, trágyalepények szétteregetése) idejét, eszközeit és anyagszükségletét. A gazdálkodási tervnek nagyon fontos része a költségterv. Ebben szükséges a megvalósítási változatok költségeinek kimunkálása és összehasonlítása. Ennek alapján lehet dönteni a változatok közül. Többek között a kiegészítő takarmány biztosításának többféle módja lehetséges, ezek közül feltétlenül a költségek alapján kell dönteni. 4.3.2. A kaszálásos gyephasználat és a tartósítási lehetőségek A kaszálásos gyephasználatra sor kerülhet a kizárólag ilyen módon betakarított gyepeken – ezekből van Magyarországon kevesebb. A réthasználatkor szintén kaszálunk, de csak az első és második növedéket. A további növedékeket legeltetéssel takarítjuk be a réteken. Kaszálunk azonban a legelők bizonyos részein (szakaszain) az első és második növedékben, ahogy azt a szakaszos legeltetés tervezését bemutató példában láttuk. A lekaszált fű többféle formában kerülhet az állatok elé. Frissen is feletethetjük, ekkor az istállóba behordva az állatok a jászolból, etetőútról fogyasztják el. Zéró legeltetésnek szoktuk nevezni ezt a betakarítási módot. A tejtermelő tehenészetekben szokásos, főleg telepített gyepek és szántóföldi herefüvesek termését etetjük ilyen módon. Öntözött gyepek is alkalmasak erre a módszerre. Feltétele a nagy termőképesség. Magyarországon a természetes gyepek vannak túlnyomó többségben, ezek lekaszált termését tartósítani szoktuk. Szárítással vagy erjesztéssel lehet a füvet tartósítani. Első esetben szénakészítésről beszélünk, második esetben silózásról. A silózás végterméke szilázs, vagy szenázs lehet. A kaszálás optimális ideje nagyon fontos szerepet játszik két szempontból is. Egyrészt az elvirágzott fű lekaszálás után nagyon lassan sarjad, hosszú idő kell az új növedék kifejlődéséhez. Másrészt minél öregebb, elvénült a fű, annál rosszabbul emészthető, vagyis kevés tápanyagot tudnak belőle hasznosítani az állatok. A rostnövekedés és a fehérjetartalom csökkenésének üteme meghatározza az emészthetőség csökkenési ütemét. Különösen fontos a rostalkotók közül az emészthetetlenek arányának növekedése (5.-7. ábrák). A fűfajok eltérő ütemben vénülnek el, a pillangósvirágú- és egyéb kétszikű gyepalkotók a füveknél lassabban rostosodnak. Az időjárás is hatást gyakorolhat a takarmány minőségének romlására. Mindezek alapján a gyep kaszálásának optimális ideje az első növedékben akkor van, amikor a füvek virágzata már megjelent (bugahányás kezdete), de még nem kezdődött meg a virágzás, a portokok még nem jelentek meg. Röviden a bugahányás kezdetétől a virágzás kezdetéig. A virágzás előtti kaszálás azért is nagyon fontos, mert több fűfaj pollenje erős allergén (pl. angol perje, csomós ebír, nádas csenkesz). A túl korai kaszálás két okból nem hasznos. Jelentősen csökkenti a betakarítható termés mennyiségét, valamint túl nagy a nedvesség- és fehérjetartalma. Utóbbiak emésztési rendellenességeket okoznak és a szárítást is zavarják.

49

5. ábra: A szerves anyagok emészthetőségének változása

Réti csenkesz

Fehér here 80 70 60 50 %

%

100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 120

y = -0,4943x + 153,35 R2 = 0,8447

40 y = -0,5924x + 147,61 R2 = 0,8815

30 20 10

130

140

150

160

0 120

170

130

140

80

80

70

70

60

60

50

50

40 y = -0,625x + 156,94 R2 = 0,8376

20

y = -0,5079x + 130,14 R2 = 0,9151

20 10

130

140

150

160

0 120

170

130

80

70

70

60

60

50

50

40

%

%

80

160

170

40 30

y = -0,8191x + 175,36 R2 = 0,9581

20

150

Zöld pántlikafű

Magyar rozsnok

30

140 nap

nap

y = -0,6925x + 154,53 R2 = 0,9499

20

10 0 120

170

40 30

10 0 120

160

Nádas csenkesz

%

%

Angol perje

30

150 nap

nap

10 130

140

150 nap

160

170

0 120

130

140

150

160

170

nap

50

6. ábra: A magassági növekedés üteme 35 nap alatt a vizsgált aljfű fajoknál (Boldva, 1980. V. 4. - VI. 10.)

cm

Angol perje 80 60 40 20 0 120

y = 0,8781x - 93,231 2 R = 0,9786

130

140

150

160

170

nap

cm

Vörös csenkesz 100 50 0 120

130

y = 1,2245x - 135,08 2 R = 0,9292 150 160 170

140

nap

cm

Réti perje 100 50 0 120

130

140

y = 1,4446x - 163,36 2 R = 0,9665 150 160 170

nap

51

7. ábra: A magassági növekedés üteme 35 nap alatt a vizsgált szálfű fajoknál (Boldva, 1980. V. 4. - VI. 10.)

cm

Zöld pántlikafű 120 100 80 60 40 20 0 120

y = 2,0607x - 225,43 2 R = 0,8993 130

140

nap

150

160

170

cm

Csomós ebír 120 100 80 60 40 20 0 120

y = 2,4641x - 283,42 2 R = 0,9715 130

140

nap

150

160

170

cm

Réti komócsin 120 100 80 60 40 20 0 120

y = 1,2197x - 130,28 2 R = 0,9915

130

140

nap

150

160

170

52

A második növedék kaszálási idejét már nem köthetjük a virágzáshoz, ill. fejlődési szakaszhoz (fenofázis). A füvek többször nem mennek magszárba, nem fejlesztenek virágzatot, legalábbis nem állomány-szinten. Az olasz perje, francia perje és aranyzab jelentek kivételt ez alól. A második növedék kaszálási idejét úgy kell meghatározni, hogy az előző hasznosítás óta legalább 40 nap regenerációs idő teljen el, ill. min. 1 kg zöldfű termésnek lenni kell négyzetméterenként. A tarlómagasság hatást gyakorol a betakarítható hozamra, mert 1 cm fű 1 hektáron kb. 400 kg tömegű. A legjobb, ha 5-6 cm-es tarlót hagyunk, mert az biztosítja a füvek jó sarjadását is. Kaszáláshoz alternáló és rotációs elven működő gépek egyaránt rendelkezésre állnak, vásárolhatók. A vízvesztés meggyorsítása és a veszteségek csökkentése érdekében a rendeket kezelni kell, szétteríteni, forgatni, összesodorni. Többféle gépsor segíti ezeket a munkákat, jó minőségben elvégezhetők. A füvek levele nem pereg könnyen, mert nem levélnyéllel, hanem a szárat teljesen körülölelő levélhüvellyel csatlakoznak a levelek a szárhoz. Fontos kérdés, hogy melyik növedéket hogyan tartósítsuk. Hazánkban a szénakészítésnek vannak hagyományai. A silózás berendezéseit és a silóteret létrehozva nagyon jó minőségű takarmány állítható elő erjesztéssel is. Ma már a fóliázásos technikákkal sok lehetőség közül választhatnak a gazdák, a költségek és a pénzügyi lehetőségek figyelembe vételével. Az eredményes és jó minőségű silózáshoz nagyobb termésmennyiség szükséges, mint a szénakészítéshez. Nem kell a vizet elpárologtatni (vagy nem olyan sokat, mint szénakészítéskor). Ebből kiindulva a nagyobb hozamot biztosító és több vizet tartalmazó első növedék ajánlható silózásra. A második növedékből érdemesebb szénát készíteni. A jó minőség megőrzéséhez a szénakészítéskor feltétlenül érdemes fedett tárolótérről (szénapajta) gondoskodni. Silózáskor pedig tudni kell, hogy fonnyasztás nélkül a füvek csak közepesen erjednek, tehát adalékanyagokkal célszerű a tejsavas erjedést segíteni. Az FVM rendelet szerint ökológiai gazdálkodásban a következő segédanyagok használhatók fel a silótakarmány-készítéskor: tengeri só, durva kősó, enzimek, élesztők, tejsavó, cukor, cukorrépapép, gabonafélék lisztje, melasz, tejsav-, ecetsav-, hangyasav- és propionsav-termelő baktériumok. Ezekre azért lehet szükség, mert a tejsavas erjedéshez szükséges min. 6 % cukor nem mindig van meg a gyeptakarmányban. Elérhetjük adalékok, segédanyagok nélkül is a jó minőségű erjedést. Ekkor fonnyasztással relatíve megnöveljük az erjeszthető cukortartalmat. Ezt nevezzük szenázskészítésnek. Kétmenetes betakarítást jelent. Első menetben a lekaszált fű a renden marad és kb. 1-2 napig fonnyad, majd felszedik, szecskázzák és a silótérbe hordva tömörítik. Nehezebben tömöríthető a friss anyagnál, ezért rövidebbre szecskázzák (2-3 cm). A tömörítés nagyon fontos az anaerob körülmények biztosítása miatt. Tápanyagveszteség mindegyik tartósítási módnál van. Főleg légzési-, enzimatikus-, kilúgzási és rothadási veszteségekkel kell számolni. Jó esetben is a fehérjékből legalább 15-20 %, szénhidrátokból 30-40 % veszteség keletkezik, főleg szénakészítéskor. Minél gyorsabban lezajlik a betakarítás és szénakészítésnél minél jobbak a tárolási körülmények, annál kevesebb lesz a veszteség. Az ökológiai gyepgazdálkodás egyértelműen szolgálja a kérődző állattartáson keresztül az egészséges élelmiszerek előállítását és a környezet egészségének megóvását. Fontos része a fenntartható mezőgazdaságnak és alapja az ökológiai állattartásnak.

53

5. MODUL: SZARVASMARHA TENYÉSZTÉS ÉS -TARTÁS AZ ÖKOLÓGIAI GAZDASÁGBAN 5.1. A termelési cél és a fajtamegválasztás 5.1.1. Az ökogazdálkodásban rejlő lehetőségek Szarvasmarha-állományunk nagysága több európai országhoz hasonlítva relatíve kicsi, amely kifejezésre jut például a 100 ha mezőgazdasági területre jutó szarvasmarha egyedek számában is: Magyarország (27), Hollandia (254), Belgium (210), Németország (130), Ausztria (76), Románia (48) stb. Hazánk szarvasmarha-állománya 1990-ben 1571 ezer, még 2000-ben csak 845 ezer volt. Ez a jelentős létszámcsökkenés természetesen a tehenek számában is megnyilvánult (8. ábra). 8. ábra

egyedszám (1000)

A tehénállomány létszámának változása 1991-2000 között

600

559

497

450 415 410 400 403 406 399 390

400 200 0 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000

Forrás: KSH, 2000. 2000-ben a 390 ezer tehénből 64,8 % holstein-fríz fajtájú, 3,7 % húshasznosítású, 17,7 % kettőshasznosítású, 6,6 % keresztezett fekete-tarka és 7,2 % egyéb, ill. ismeretlen genotípusú egyed volt (KSH, 2000). A tejhasznosítású állományon belül 67 % nagyüzemben, 33 % pedig kisüzemben kb. 60 ezer gazdánál található. A nagyüzemi állomány szinte egésze (98,1 %) teljesítményvizsgálat alatt áll. A teljesítményvizsgálat alatt álló telepek 61%-ánál kötetlen, 39 %-ánál viszont még kötött tartást alkalmaztak. Hazánkban az 1 tehénre jutó átlagos tejtermelés 1990-ben meghaladta a 4900 litert, ezzel szemben 1999-ben ennél nagyobb átlagos tejtermelés volt tapasztalható (5311 liter). 1999-ben az ellenőrzött állományok átlagtermelése 6523 l, 2000-ben pedig 6773 l volt. Magyarország napjainkban mintegy 1,9 milliárd l tej termelésére képes. A magyar tejtermelés döntő hányadát a tejtermelésre specializálódott vállalkozások teszik ki. A kistermelőktől csak a termelés kisebb (15-20 %) hányada származik. A tehéntejtermelés az elmúlt évtizedben csak minimális mértékben emelkedett, ugyanis a fizetőképes kereslettel bíró fejlett országokban a tej- és tejtermék fogyasztás növekedése megállt. Az EU tagországokban a tejtermékek iránti kereslet 5-6 %-os csökkenését prognosztizálják 1995-2005 közötti időszakban. Az egy főre jutó tej- és tejtermék-fogyasztásunk jelentősen csökkent 1990-1997 között: 190 kg/év-ről, 136 kg/év-re. Az egy főre jutó marhahús-fogyasztásunk színvonala ugyanebben az időszakban 6,5 kg/év-ről, 5,0 kg/év-re változott. A vágómarha-termelésben jelentős volumen csökkenést figyelhettünk meg: 1990-ben: 250 54

ezer t, 1999-ben: 96 ezer t. Az EU tagországokban ma átlagosan 19 kg marhahúst fogyasztanak, ami jóval nagyobb a hazai belső fogyasztásunktól. Az uniós tagországok termelésének és felhasználásának prognózisát a 9. ábra mutatja, amely egyértelműen utal arra, hogy az önellátási szint 102 % körül mozog. 9. ábra

termelés/felhasználs %

A marhahús-termelés és belső felhasználás prognózisa az EU 15 országában

115 110 105 100 95

110

104

102

1989

1994

2002

107

2005

Vita folyik arról, hogy hazánk alacsony belső fogyasztása mellett van-e a termelés növekedésének valós alapja. A vágómarha-termelésünk jelenlegi szintjén még a kedvezményes beviteli kvótánkat sem tudjuk kihasználni. A tejelő fajtájú vágómarhák (selejt tehenek) az EU minőségi követelményeit nem érik el. A hazai fejlesztés lehetséges irányai A tejtermelésben egyik lehetséges fejlődési irány a tömegáru előállítását célzó intenzív tejtermelés. Ebben az esetben a fajlagos hozamok növelése lehet a megoldás iparszerű termelés mellet. Ez intenzív fajtákkal, zárt rendszerű tartósított tömegtakarmányozásra alapozott. Magas technológiai fejlettség, gépesítés esetén valósítható meg versenyképesen. A másik lehetséges fejlődési irány az ökotejtermelés, amelynek során nagyobb biológiai /nagyobb telítetlen zsírsav, ásványianyag, vitamin, terpén stb. tartalom/ és élvezeti értékű tejet, illetve tejterméket állítunk elő természetközeli tartásmód mellett. Erre a szarvasmarha fajban a kettőshasznosítású, kevésbé intenzív fajták alkalmasak. A húsmarha tartásban, valamennyi esetben törekedni kell helyzetéből adódóan az ökogazdálkodásra. 5.1.2. Az ökogazdálkodás szempontjából fontosabb értékmérő tulajdonságok Az értékmérő tulajdonságokat a hasznosítási típusok (hús, kettőshasznosítású) jellemzőit figyelembe véve általában a következők szerint csoportosítják: • Minden hasznosítási típusban fontos értékmérők: egészség, konstitúció, ellenálló képesség, hasznos élettartam, termékenység, növekedési erély és kapacitás, ivari koraérés, takarmányfogyasztó és értékesítő képesség, legelőkészség, hasznosítási iránynak megfelelő küllem, kondíció stb. • A hústermelő típus fontos értékmérő tulajdonságai: - A hízlalóalapanyag előállítása szempontjából: szaporaság, nevelőkészség, legelőkészség, igénytelenség, gulyakészség. - A végtermékhízlalást befolyásoló jellemzők: hízékonyság (súlygyarapodás, hízlalási 55

végsúly, takarmányértékesítés), húsformák (az értékes húsrészeket adó testtájak izmoltsága), vágóérték (vágási %, faggyú %, hús-csont arány, hússzín, faggyúszín, hús márványozottsága). • A kettőshasznosítású típus esetében a hústermelő típusoknál említett értékmérő tulajdonságokon kívül a tej mennyisége (napi tejmennyiség, kg; laktációs tejtermelés, kg; 305 napra korrigált laktációs tejtermelés, éves termelés, életteljesítmény), a tej alkotórészei (szárazanyag, tejzsír-, tejfehérje-tartalom, %; ill. tejzsír-, tejfehérjemennyiség, kg; fehérjefrakciók, pl. K-kazein variánsai: AA, AB, BB; perzisztencia, gépi fejhetőség: tőgykapacitás, tőgy termelési részarány, fejési sebesség egyidejűleg játszanak szerepet a gyakorlati munkában. Ki kell hangsúlyozni, hogy ökogazdálkodás során nem elsősorban a mennyiségi, hanem a beltartalmi mutatók a fontosabbak. • A tejtermelő típus ökotermelésben való értékelésénél különös hangsúlyt kapnak a tejbeltartalmi mutatók a kettőshasznosításuakhoz hasonlóan, a mennyiségi mutatókkal szemben. 5.2. Szarvasmarha tenyésztés az ökológiai gazdaságban 5.2.1. Szarvasmarhafajták értékelése az ökológiai termelés szempontjából /Fajtákkal szembeni követelmények ökogazdálkodás esetén/ A kettőshasznosítású fajták jellemzői Fajta neve

Szimentáli

Magyar tarka

Színeződés vörös-sárga tarka vörös-sárga tarka Tehén élősúlya, kg 650-750 600-700 Bika élősúlya, kg 1100-1300 900-1300 Tehén marmagassága, cm 138-142 135-140 Származási helye Svájc Magyarország Üsző tenyésztésbevételi időpontja (hó) és súlya (kg) Tejtermelés, kg Tejzsír % Tejfehérje % Gépi fejésre való alkalmasság Ellés lefolyása Növekedési erély, g/nap Vágási %

Feketetarka lapály feketetarka 600-700 1000-1200

Vöröstarka lapály vöröstarka 550-650 900-1000

140 Keleti-tenger partvidéke

140 Keleti-tenger partvidéke

20-22 380-400 4500-5000 3,7-4,4 3,1-3,4 Jó

18-22 400 3500-4500 3,7-4,6 3,2-3,5 Közepes

17-18 330-340 5500-6000 3,8-4,5 3,2-3,3 jó

16-18 320-340 5000-5500 4,0-4,7 3,3-3,4 Jó

Közepes 1200-1300

közepes-nehéz 1200-1300

közepes 1000-1150

közepes 1200-1300

60-63

60-62

59-60

60

56

A tejtermelő fajták jellemzői az ökotermelésben Fajta neve Színeződés

Holstein-fríz feketetarka

Tehén élősúlya, kg Bika élősúlya, kg Tehén marmagassága, cm Származási helye Üsző tenyésztésbevételi időpontja (hó) és súlya (kg) Tejtermelés, kg Tejzsír % Tejfehérje % Gépi fejésre való alkalmasság Ellés lefolyása Növekedési erély Vágóérték

Ayrshire sötét pirostarka

650-750 900-1200

Jersey egyszínű szürke-barna 350-500 600-700

450-550 650-750

Hungarofríz feketevöröstarka 550-600 800-900

140-145 USA, Kanada

120-125 Jersey szigete

125-130 Skócia

Magyarország

16-18 360-380 5500-6000 3,7-4,0 3,3-3,6 kiváló

13-14 250-290 3000-4000 5,0-6,5 3,8-4,5 kiváló

16-17 290-300 4000-5300 4,3-5,0 3,2-3,6 Kiváló

16-17 350-370 4500-5000 4,2-4,5 3,4-3,6 kiváló

közepes nagy közepes

Könnyű Kicsi Gyenge

könnyű kicsi gyenge

könnyű közepes közepes

A húsfajták jellemzői Fajta neve Színeződés Tehén élősúlya, kg Bika élősúlya, kg Tehén marmagassága, cm Származási helye Üsző tenyésztésbevételi időpontja (hó) és súlya (kg) Tejtermelés, kg Ellés lefolyása Növekedési erély, g/nap Izmoltság Vágási % Igénytelenség Hasznosítás

Charolais egyszínű tejfölsárga 700-800 1000-1400

Limousin egyszínű barnásvörös 600-700 950-1100

Angus egyszínű fekete, vagy vörös 450-550 700-800

Hereford szabályos vöröstarka 500-600 900-1000

135-138 Franciaország

130-140 Franciaország

130 Skócia, Anglia

130 Anglia

22-24 500-550 800-1000 közepes-nehéz 1400-1500

18-20 360-400 1200-1400 közepes 1300-1400

13-15 300-340 800-1000 könnyű 1100-1300

13-14 300-350 600-800 könnyű 1100-1300

kiváló 68-70 igényes apavonal

kiváló 66-68 igényes apavonal

jó 64-65 igénytelen anyavonal

Jó 63-65 igénytelen anyavonal

57

5.2.2. A tenyészcél meghatározása Tejtermelésre specializált állományban: 5000-6000 kg tej, 4,5-5,0 % zsírtartalom, 3,4-3,6% fehérjetartalom, jó gépi fejhetőség, szilárd szervezet. Kettőshasznosítású állományban: 4500-5500 kg tej, 4,0-5, % zsírtartalom, 3,2-4,3 % fehérjetartalom, jó húsformák és húsarányok, nagy növekedési erély. Húsmarha állományokban: • Anyai vonalnál: 500-600 kg tehénélősúly, könnyű ellés, szezonális szaporaság, jó húsformák, 140-160 kg választáskori borjúsúly. • Apai vonal esetében: 600-700 kg tehénélősúly, könnyű ellés, nagy növekedési erély és kapacitás, jó húsformák, jó vágóérték. A fajta, ill. genotípus kiválasztása A tenyésztőnek a tenyésztési célok és egyéb szempontok (pl.: anyagi lehetőségek, takarmányozási feltételek stb.) alapján el kell dönteni, hogy milyen fajtával, ill. genotípussal kívánja megvalósítani céljait. A tejtermelés még a legegyszerűbb esetben is beruházás igényes, nagy szervezettséget és folyamatos munkaerő lekötést igényel. Takarmány bázis biztosításánál annak ellenére, hogy legelőre /gyep, vagy más telepített/ alapozott, külön gondot kell fordítani arra, hogy a téli tömegtakarmány szükséglet részben, vagy egészben szántóföldi növénytermesztés keretében oldható meg. 5.2.3. A tenyésztési eljárások megválasztása és tejesítményvizsgálatok A fajtatiszta tenyésztés céljai napjainkban a következők: árutermelés, fajtamegőrzés, keresztezési partnerek a keresztezési programok számára. A fajtatiszta tenyésztésen belül ismeretes a rokontenyésztés, a családtenyésztés, a vonaltenyésztés és a vérfrissítés. A fajtatiszta tenyésztés és a keresztezés egymást kiegészítő, sőt feltételező tenyésztési módszerek. Az ökogazdálkodásban a márkázott, speciális minőség előállítása érdekében a fajtatiszta tenyésztés jöhet elsődlegesen számításba. A génmegőrzés, őshonos állatfajták megtartása, a biológiai sokszínűség (diverzitás) fenntartása és védelme miatt kiemelt fontosságú. Vitathatatlan, hogy a magyar szürke marha szorosan hozzátartozik hazánk természetföldrajzi környezetéhez, ill. tartásának és tenyésztésének történelmi hagyományai vannak. A védett fajták, fajok génkészletének megőrzése - jogszabályban meghatározott módon és feltételek mellett - állami támogatást élvez. A magyar szürke fajtát elsősorban eredeti környezetben tartjuk fenn (nemzeti parkok), amely egyben idegenforgalmi látnivaló szerepét is betölti. A megőrzés másik lehetősége a sperma- és embrióbankokban történő fenntartás. Sajnos ezt a módszert sem lehet teljes egészében kiküszöbölni, még ökogazdálkodás esetén sem, mivel a fajta jelenlegi létszáma kicsi, és így feltehetően homozigozitása magas fokú. A magyar szürke fajta tudományos szempontból sem jelentéktelen, ugyanis jó kombinálódó képességet mutat a magyar tarka és a charolais fajtákkal. A hazai gyakorlat igazolja, hogy extenzív körülmények között a magyar szürkére alapozva - terminál fajtákkal történő keresztezéssel - lehetséges "bioborjúhúst" előállítani, amelyet a külföldi piac magas felvásárlási árral ismer el. A keresztezés során különböző fajtákhoz tartozó állatokat párosítunk egymáshoz, abból a célból, hogy új tulajdonságkombinációkat hozzunk létre. A keresztezési eljárásoknak két csoportja ismert: tenyészállat- és haszonállat-előállító keresztezés. ♦ A tenyészállat-előállító keresztezésekben (cseppvér, nemesítő, fajtát előállító, fajta58

átalakító) a tenyészállat- és haszonállat-állomány nem különül el egymástól. Akkor használjuk ezeket az eljárásokat, ha genetikai beszűkülés miatt a fajtatiszta tenyésztéssel már nem tudunk jelentős előrehaladást elérni. ♦ A haszonállat-előállító keresztezésekben a tenyészállat- és a haszonállat-állomány részben, vagy egészben elkülönül. Ennek két változata létezik: a folytatható (váltogató és rotációs), és nem folytatható (közvetlen: kétfajtás; kombinatív: 3-, vagy 4-fajtás) haszonállatelőállító keresztezés. A folytatható keresztezés esetében a keresztezett nemzedék egy része tenyésztésben marad, míg a nem folytatható keresztezésnél a keresztezett utódok ivartól függetlenül haszonállatként értékesülnek. Ennek a módszernek az alkalmazása indokolt lehet, környezet és természetvédelmi területeken, pl. magyar szürke /anyai populáció/ x charolais /terminál fajta/, ugyanis őshonos fajták tartása történik úgy, hogy közben piacképes vágómarhát állítunk elő. Teljesítményvizsgálatok és tenyészértékbecslés A minőségi árualapok előállítása szempontjából a termelésellenőrzést és a tenyészértékbecslést is a nemzetközi gyakorlattal összhangban - International Committee for Animal Recording javaslatait figyelembe véve - indokolt végezni. Hazánkban a tej- és húshasznosítású tenyészállatok termelésellenőrzését - az állattenyésztési törvény értelmében - az OMMI által kiadott megbízás alapján a fajtaegyesületek önállóan, vagy más egyesülettel, ill. szervezettel (ÁT Kft., OMTV Rt.) közösen végzik. A teljesítményvizsgálatok közhitelűségét az biztosítja, hogy az egyesületek tenyésztési programjukban igazodnak a "Szarvasmarha Teljesítményvizsgálati Kódex" előírásihoz. A termelésellenőrzés és a tenyészértékbecslés egyik alapvető, kiemelt fontosságú eleme a megbízható származás. A vércsoportvizsgálattal történő származásellenőrzésnek eddig is kiemelt szerepe volt az ún. nem árutermelő állományok nemesítésének megvalósításában. Az egyedi megjelölés nemcsak az Állattenyésztési törvény, hanem a minőségi márkázott „öko” termék előállítás szempontjából is döntő fontosságú. Ez az alapja a „farmtól az asztalig” történő minőségbiztosításnak, illetve márkázott termék előállításnak. Az egyedi jelölés: műanyag füljelzővel történik a borjú születését követő 15 napon belül. A borjak mindkét fülébe ún. ikerpáros műanyag füljelzőt helyeznek, amelyen lézertechnikával előrenyomtatott 10 jegyű szám, az egyed ENAR-száma (Egyed Nyilvántartási és Azonosítási Rendszer), a számot kifejező vonalkód és az ún. 4 jegyű használati szám található. A használati szám a 10 jegyű nyilvántartási szám utolsó számjegy előtti 4 számjegye. Az egyedileg megjelölt állatokat a megfelelő nyilvántartásokba (Tenyésztési napló stb.) ennek alapján kell bevezetni. A szarvasmarha ENAR működésének jogszabályi hátterét az FM 62/1997. (IX.10.) rendelete adja. Az ENAR egyébként szerves részét képzi a Szarvasmarha Információs Rendszernek (SzIR), amely a termékenyítései, a törzskönyvezési, a tenyészbika, a tejtermelési-ellenőrzési, a tenyészérték-becslési és a küllemi bírálati alrendszerekre tagozódik. A termelésellenőrzés: • A tenyésztési tulajdonságok vizsgálata: havonta gyűjtik és rögzítik a tehenek és az üszők termékenyítésének és ellésének időpontját, a termékenyítésre felhasznált sperma adatait, az ellések lefolyására és a született borjúra vonatkozó információkat. Ezek alapján kiszámítják az alábbi mutatókat: két ellés közötti idő, szervizperiódus (az ellés és az újrafogamzás között eltelt idő, napban), termékenyítési index, ellési %. • A tejtermelés vizsgálata: az Állattenyésztési Teljesítményvizsgáló Kft. szolgáltatásként hitelesített készülékekkel (pl.: Tru-test), a nagyüzemekben az ún. Av-módszer szerint végzi: - havonkénti 24 órás ellenőrző fejés (tejmennyiség-mérés), - váltogató arányos tejmintavétel a laboratóriumi vizsgálatok számára (tejzsír %, tejfehérje 59

%, tejcukor %), - adatrögzítés és részbeni feldolgozás (fejési átlag, istálló átlag, termelési rangsor), - az Országos Szarvasmarha Adatbázisból (OSZA) a tenyésztőhöz kerülő információk az alábbiak: minden hónapban havi jelentés, lezárt laktációk listája, tehén egyedi lap, év végi zárási adatok, - egyéb adatok: egyedi tej szomatikus sejtszáma, tej karbamid-tartalma, tőgyegészségügyi javaslatok. A kistermelőknél 1998 óta vezették be a saját mérésen alapuló termelésellenőrzést (B típusú), amely kb. 700 gazda, 8000 tehenét érinti. • A hústermelés vizsgálata a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a B típusú ellenőrzés alapján az alábbi tulajdonságokra irányul: húsmarha szaporasága, borjúnevelő képessége, ivadékok növekedése és hizodalmassága. Az alapadatok a következők: ellés dátuma, születési súly, választási kor és súly, hízlalási adatok (kezdő és végsúly, súlygyarapodás), és esetleg vágási és húsminőségi adatok. Ezekből az adatokból különböző indexszámokat számítanak, pl. 205 napos borjúsúly. • Küllemi bírálat minden hasznosítási irányban fontos részét képezi a termelésellenőrzésnek. A tejelő tehénnél az első laktáció 2-5. hónapja között, a hústehénnél a 2. ellés után kell elvégeztetni a küllemi bírálatot adott fajtaegyesület által megbízott hivatásos bírálóval. A küllemi bírálati eredményeket (részpontszámok, összpontszám) is figyelembe vesszük a tenyészérték-becslésnél. 5.3. Tartástechnológia Az állattenyésztésben a tartástechnológia alatt olyan, több részből álló (komplex) szakmai fogalmat értünk, amely a következőket foglalja magába: • Elhelyezés (épületek tájolása, izolácó, telep, telepméret, belső légtér, padozat, almozás, férőhely kialakítás, kifutók létesítése) • Istállóklíma kialakítása (megvilágítás, légcsere, párásítás) • Takarmányozási technológia (takarmányok tárolása, takarmánykeverés- és kiosztás, ivóvízellátás) • Gondozás (szőrápolás, csülökápolás, szarvtalanítás) • Állategészségügyi ellátás (megelőzés, gyógyítás) Általános javaslatok különböző szarvasmarha-tartástechnológiák alkalmazásához A haszonállatokkal szembeni etikus magatartás a jó közérzet biztosítása, melyre az "állatjólét" (animal welfare) kifejezést használják az EU-jogszabályok. Az állategészségügyi statisztikák szerint a veszteségek döntő részét nem a különféle pathogén, hanem a helytelen tartási, takarmányozási és egyéb környezeti ártalmak, illetve ezek hatására felszaporodó kórokozók okozta betegségek idézik elő. Fontos megemlíteni, hogy az állatkímélő tartástechnológiák bevezetése más országokban sem tette tönkre a termelőket, hiszen ezek a változtatások végül is a veszteségeket mérséklik. Nagyon fontos tudni azt is, hogy amennyiben a termelő állat nem érzi jól magát, stresszhelyzetbe kerül, amelynek étvágycsökkenés, fokozott energia felhasználás, stb. lesz a következménye! Ebben az esetben még optimális takarmányozás esetén sem fog megfelelően termelni az állat. A hasznosítási célból tartott háziállatoknak – az egyik legfontosabb alapelv szerint – nemcsak haszonértékük van, hanem ugyanúgy részei az élővilágnak, mint az ember, akivel kölcsönhatásban élnek. Az állatoknak saját értékük van, ezért alapjában véve bizonyos jogokkal is rendelkeznek: mozgáshoz, élettérhez, öntisztításhoz, szaporodáshoz, kíméletes halálhoz stb. A fontosabb alapelveket a következőkben foglaljuk össze: 60

Általános irányelvek: • Az állatokat olyan személynek kell ellátni, aki megfelelő elméleti és gyakorlati ismeretekkel rendelkezik és képes annak felismerésére, hogy az állat egészséges-e vagy sem. • Az állatokat legalább naponta egy alkalommal teljes ellenőrzésnek kell alávetni, amely ki kell, hogy terjedjen a következőkre: kondíció, mozgás, élénkség, testtartás, szőrzet, bőr, szemek, fülek, farok, lábak és lábvégek állapota. A teljes körű ellenőrzés természetesen nem azt jelenti, hogy minden állatot egyedileg megvizsgálnak. • A nem egészséges állat esetében késedelem nélkül indokolt megkeresni a kiváltó okokat, s azokat megszüntetni. Ezután szükséges elvégezni - esetleg az állatorvos bevonásával - a gyógyító tevékenységet. Erről egyébként az állategészségügyről szóló 1995. évi XCI. törvény részletesen rendelkezik. Épületek és berendezések: • Az istálló kialakításánál figyelembe kell venni a külső környezeti tényezők zavaró hatását (fény, zaj, rezgések, légköri szennyezés stb.) is. • Alapvetően fontos az istállók tervezésénél, berendezésénél, valamint az üzemeltetésnél a megfelelő higiénés körülmények fenntartása, annak érdekében, hogy minimálissá tegyék a traumás betegségek, sérülések kockázatát, valamint figyelembe vegyék a tűzesetek megelőzésének és a tűz elleni védelemnek a biztonsági követelményeit. A folyosók és az ajtónyílások biztosítsák az állatok sérülésmentes, szabad mozgását. • Az épület tegye lehetővé az állatok minden nehézség nélküli alapos megfigyelését. • Az alkalmazott tartási rendszer biztosítsa az elégséges, szabad mozgási lehetőséget, az etető-itató berendezésekhez való akadálytalan hozzáférhetőséget, a megfelelő alapterületű fekvőhelyet, ill. fekvési helyzetet, valamint a végtagok akadálytalan kinyújtását és a kényelmes fekvési lehetőséget. • A kötött tartás alkalmazása esetén a lekötés nem okozhat fájdalmat az állatnak. • Fontos, hogy az állatok láthassák egymást és legyen módjuk társas kapcsolataik, viselkedési szokásaik ápolására. • Az istállópadozat ne legyen csúszós, s ne okozzon az állatnak kényelmetlenséget, sérülést. Az ürülék, csurgalékvíz könnyen eltávolítható legyen. • A beteg, vagy sérült állat elkülönítésére, kezelésére külön helyet kell biztosítani. Tartástechnológia-üzemeltetés: • Csoportos tartás esetén a csoportnagyság kialakításakor figyelemmel kell lenni a következőkre: fajta, kor, ivar, élősúly, viselkedési szokások. A zsúfoltságot, mint stressztényezőt indokolt kiküszöbölni. • Az állatokat - tartási módtól függetlenül - mindig tisztán kell tartani. • Az állomány betelepítése előtt az istállót és berendezési tárgyait tisztítani és fertőtleníteni szükséges. • Minden állatnak naponta hozzá kell jutnia a számára szükséges táplálóanyag-mennyiséget tartalmazó, teljes értékű takarmányhoz és egészséges ivóvízhez. • A légköri viszonyok (hőmérséklet, páratartalom, mérgező gázok stb.) ne befolyásolják károsan az állatok egészségi állapotát. • A külső és belső trágyatároló és -kezelő berendezéseket, létesítményeket úgy kell megtervezni, kivitelezni és üzemeltetni, hogy az állatok ne legyenek kitéve az egészségükre veszélyes koncentrációjú gázok káros hatásainak. • Zárt létesítménynél a szellőzési rendszer meghibásodása esetén is gondoskodni kell a friss levegőről. • Az állatokat tilos kitenni állandó, tartós vagy hirtelen zajhatásoknak. • Az állatok nem tarthatók sem állandó erős megvilágításban, sem állandó sötétségben. A 61

mesterséges fényforrás nem okozhat az állatnak kényelmetlenséget, illetve egészségkárosodást. A mesterséges megvilágításnak legalább ugyanolyan intenzitásúnak kell lenni reggel 9 óra és 17 óra között, mint a természetes fénynek. • Kerülni kell az állatok áramütésének veszélyét. • A fenotípus megváltoztatásával kapcsolatban az állatorvosi-gyógyászati célú, az állat érdekében, vagy az állattal foglalkozó ember védelmében végzett bizonyos beavatkozások szakképzett személyek által elvégezhetők, például: szarvtalanítás, orrkarikázás, ivartalanítás stb. Környezetterhelés megítélése Módosulni látszik az a korábbi nézet, hogy az állatok által termelt ürülék és a járulékos vizek keveréke, a hígtrágya környezetszennyező, az almostrágya viszont nem. Halmazállapottól függetlenül minden trágya lehet környezetszennyező, ha abból a talajba, vízbe, levegőbe jelentős mennyiségű káros anyag jut. Mindkét trágyakezelési módszert lehet szakszerűen, ill. környezetszennyező módon alkalmazni. Környezetszennyező az az almostrágya, amelyet nagy mennyiségben szállítanak ki és borítanak le valamilyen helyre, és éveken keresztül nem használják fel. Az ilyen almostrágyából ugyanúgy kimosódnak vagy levegőbe kerülnek a károsító anyagok, mint ahogy a hígtrágya esetén lehetséges. 5.3.1. Az állatok elhelyezése A borjúnevelés elhelyezési módszerei A borjúnevelési módszereket alapvetően két csoportba oszthatjuk: • szoptatásos, • itatásos felnevelésre. A húsmarhatartásban alkalmazott szoptatásos borjúnevelési technológia esetén a borjak téli elhelyezése mélyalmos épületben, annak egy részét lekerítve, s búvórésekkel ellátva, ún. borjúóvoda kialakításával történik. A nyári szálláson is szükséges száraz, fedett pihenőhelyet létesíteni a borjak számára. A borjúóvodában célszerű elhelyezni az abraketetőt, valamint a szénarácsot is. Az itatásos borjúnevelést az elhelyezés szempontjából szakaszokra oszthatjuk: • az újszülött borjakat a szabad levegőn az ökogazdaságban csak kis csoportokban, borjúistállókban, s a hozzá tartozó kifutókban ajánlatos elhelyezni, • a választott (50-60 napos korú) borjakat (a tejtáplálás megszüntetése után) pedig kis csoportokban, a kifutóval ellátott, utónevelő istállóban helyezzük el. A tejtáplálás idején a borjakat így kis csoportokban helyezzük el. Ennek során mélyalmos pihenőtér kialakítása szükséges az újszülött borjak számára (minimum 1-1,5 m2/állat férőhelyigény figyelembevételével). Csoportosan tartott borjak esetében a minimális fekvőtér nagysága 150 kg élősúlyig 1,5 m2 legyen állatonként, valamint biztosítani kell elegendő szabad területet ahhoz, hogy a borjak akadályoztatás nélkül megfordulhassanak, lefekhessenek. Külön etetőteret azért célszerű kialakítani, mert a tejitatás során a tejmaradványok, valamint a mosóvíz egyaránt nedvesítik, szennyezik az almot. Az abrakos vályúkat, szénarácsokat is az etetőtéren ajánlatos elhelyezni, hogy a táplálkozó, valamint a közlekedő borjak ne zavarják pihenő társaikat. Az etetőtér gyakori, vízzel történő lemosása a páratartalom növekedését, illetve a legyek, rovarok elszaporodását segítik elő. A fedetett etető- és pihenőtérhez számos esetben burkolatlan kifutó vagy karám tartozik. Az utónevelő istállóban kevesebb, de nagyobb testű, választott borjú elhelyezése lehetséges (2,5-3 m2 férőhely/állat). A tejitatók felszerelése helyett is további jászlakat ajánlatos kialakítani a tömegtakarmányok etetésére. 62

Az utónevelés egyes időszakaiban az etetés történhet a kifutóban elhelyezett jászolból is. A kiscsoportos borjúistállókban szinttartós önitatókkal megfelelően megoldható a borjak állandó, jó minőségű ivóvízzel való ellátása. Az üszőnevelés elhelyezési módszerei A növendék üszők téli elhelyezésére az olcsó, egyszerű építészeti megoldású, természetszerű tartást lehetővé tevő istállók, fészerek a legalkalmasabbak. Az elhelyezésre szolgáló épületek tartástechnológiája egyszerre legyen egyszerű és minimális munkaigényű. Az olcsó épületek szerkezetének anyaga lehet fa, vas vagy vasbeton. A tetőzetük mindig szigetelés nélküli, főként hullámpala, esetleg cserép. Az üszők elhelyezésére a legmegfelelőbbek a nyitott, kötetlen tartású istállók. Az ilyen istállók tervezésekor egy növendék üszőre 2,5-4 m2, egyes újabb etológiai vizsgálatok szerint 5-6 m2 alapterületet számolnak. A téli elhelyezésre szolgáló épületekhez rendszerint kifutó csatlakozik. Kedvező esetben a kifutó alapterülete meghaladja az istállóét, de minimálisan, legalább azonos területű szükséges. Az istállók tájolásánál ügyelni kell, hogy az épület hossztengelye az uralkodó szélirányra merőleges legyen. Leggyakrabban mélyalmos rendszerű, ritkán pihenőbokszos pihenőteret alakítanak ki. Mivel a növendéküszők téli időszakban sok tömegtakarmányt fogyasztanak, a jászlak hosszát annak megfelelően kell meghatározni. A jászlak elhelyezése lehetséges az istállóban, de jobb megoldás a kifutóba való telepítésük. Nyáron elegendők a szinttartós önitatók, télen viszont, a nyitott istállókban a temperáló önitatók használata elengedhetetlen. Az állatok alomszalma-igénye általában 3-5 kg/állat/nap. Nagy vastagságú mélyalom esetében az alomszalma-igény megkétszereződhet. A növendék üszők az év legnagyobb részét a legelőn töltik. A legeltetéskor kialakított nyári szállásnak karámot, hozzá tartozó befogófolyosót, olcsó épületet, továbbá széna- és abrakkiosztásra alkalmas jászlakat, szénarácsokat, vályúkat szükséges tartalmaznia. Ivóvíz biztosításához nagy vízhozamú vízforrásra is szükség van. A növendék üszők tavaszi kihajtásakor, valamint őszi behajtásakor az állatok permetezése, porozása, az ektoparaziták elleni prevenció és beavatkozás miatt feltétlenül szükséges. A növendék bikák elhelyezése A növendék bikákat hizlalásuk során ökogazdálkodást folytató gazdaságban csak csoportosan helyezhetjük el. A növendék bikák elhelyezési megoldásainak megválasztásánál még ma is az élőmunka-igény, valamint az alomfelhasználás a legfontosabb szempontok. A csoportonként 10-15 állat elhelyezése esetén 4-5 m2 férőhely-igénnyel szükséges számolni. Az alomszalmafelhasználás 3-5 kg körül alakul naponta, állatonként. A szinte 100 %-ban félintenzív hizlalást alkalmazó telepeken a hízóbikák etetése többféle jászol-elrendezéssel oldható meg. Kötetlen tartásmódok kialakításakor a karámban (kifutóban) a jászlak elhelyezése éppoly gyakori, mint a fedett, mélyalmos pihenőtéren. A zárt-kötetlen tartásmód alkalmazása esetén a szinttartós önitatók használata a legelterjedtebb. A nyitott istállóban elhelyezett állományok egyedeit téli időszakban fűtőszállal ellátott temperáló önitatókból itatják. A kötetlen, mélyalmos tartás alkalmazásakor az élőmunka hatékonysága eléri a 20-30 egyedet is, sőt jól szervezett munkafolyamatokban ez az érték még növekedhet. A kitrágyázás pedig évi 2-3-szori alkalomra csökken. A hízóbikák hizlalásakor a gondozói, ápolási munkák szerepe megnő, hiszen kötött tartás alkalmazásakor az állatok komfortérzete döntően ettől függ.

63

A tehenek elhelyezése, gondozása A tehenek elhelyezési módja hasznosítási iránytól függően választható meg. A húshasznú (nem fejt) állományok egyedeit egész évben gulyákba (azonos biológiai fázisban lévő tehenek) csoportosítják, és így helyezik el. Mivel a húshasznú tehénállományok az év legnagyobb részét a legelőn töltik, ezért tartásukat (tavasztól őszig) a minimális költségszint jellemzi. A hústehenek legelőn kialakított nyári szállása egyszerű – elsősorban borjak számára létesített – épületből, karámból, valamint etető-itatóhelyből és borjúóvodából áll. Az épület mélyalmos rendszerű. A hústehenek teleltetési feltételeit a legszükségesebb beruházási igény jellemzi. Éppen ezért számos eltérő változatot alkalmaznak az üzemek. A legolcsóbb megoldások az épület nélküli teleltetési módszerek (a telelőkertes, a szélvédett völgyben, valamint az erdősávok által szélvédett helyeken kialakítottak). Az épületben történő teleltetés esetén az épületek lehetnek szerfavázasak, fészer és hangárszerűek. Minden változatban a mélyalmos technológiát alkalmazzák széleskörűen. Az épületekhez kifutók és karámok tartoznak. A hústehenek kisebb részét ma is lekötve elletik, zöme azonban napjainkban már „csikóbokszokban” ellik. A tejelő, kettőshasznú tehenek ökológiai gazdálkodásban történő tartása esetén nyáron (a vegetációs időben) telepített legelőn, illetve legelési időn kívül, valamint a téli időszakban mélyalmos, nyitott vagy zárt istállóban vannak kötetlen tartásban. Az istállóépületek könnyű szerkezetűek, mélyalmosak vagy pihenőbokszos megoldásúak. Az etetőteret és a pihenőteret különválasztják. A szigeteletlen, zömében hullámpala tetőzetű épületek nagyobbik fele téliesíthető. A pihenőtér alomszalma-borítású a technológiai változattól függetlenül. A jászlakat, etetőasztalokat a kifutókba, karámokba, vagy az épületek peremére építik be. A telepeket burkolt közlekedő- és felhajtóutak hálózzák be. A tehenek kezelőistállói (pl. inszemináló egység) lehetnek kötöttek, s kötetlenek is. A legfontosabb, hogy a betelepítési sűrűség vegye figyelembe az állatok egyedi igényeit. Az ellés előkészítése és az ellés A borjúnevelés közvetlen munkái az ellési előkészületekkel és az elléssel kezdődnek. Az ellés helyes előkészítése kihat a borjú egészségére, fejlődésére, így az egész nevelés sikerére. Az ellés előtt a teheneket – fertőtlenítés után – az elletőbe kell áthajtani. (Az elletőn ma már nem csak a hagyományos elletőistállót értjük.) Az ellető az állategészségügyi helyzettől függően különböző lehet. Brucellózistól nem mentes állományban elletőállásokkal ellátott istállót kell létesíteni. A brucellózistól mentes állományokban megfelelő a csoportos elletés is az ún. csoportos elletőben. Ehhez azonban nemcsak a brucellózistól való mentesség szükséges, hanem olyan kedvező állategészségügyi helyzet – csíraszegény környezet – is, amely szinte kizárja a fertőződés lehetőségét. A borjak fertőzéses megbetegedéseinek megelőzése céljából – mind az elletőállásban, mind az elletőbokszban – a következő technológiai rendszabályokat kell megvalósítani, illetve megtartani. • az elletőbokszot előzetesen fertőtleníteni kell és tiszta szalmával bőségesen be kell almozni; • a tehenet, mielőtt az elletőbokszokba beengedjük, a csípőszöglettől hátrafelé egy ezrelékes nitrogenolos oldattal (vagy hasonló fertőtlenítőszerrel) mossuk le; a farokredő, a farok, a végbélnyílás és a péra környékének megtisztítására különös gondot kell fordítani, a lemosásra használt szivacs másra nem használható; • az ellésben segédkezők folyóvízzel, szappannal és körömkefével mossák meg a kezüket, majd fertőtlenítőoldattal öblítsék le; a fertőtlenítésre formalinos vagy nitrogenolos oldatot 64

használjunk; a kéz tisztítása és fertőtlenítése akkor is szükséges, ha az elléskor nem kell beavatkoznunk, csak az újszülött borjút kell ápolnunk; köldökfertőtlenítés után a borjút az anyja elé tesszük; • az elletéshez használt elletőkötelet fertőtlenítőoldatban kell áztatni; • ne siettessük az ellést, csak fekvési rendellenesség esetén szabad beavatkozni. Ha az elléshez emberi beavatkozás szükséges, használjunk felfogóponyvát. A borjú a szülőútból erre kerüljön és ebben vihető el a tehén farától. Az elletőbokszban való elletés lehetővé teszi a föcstej kiszopását. A szopás lehetősége kedvezőbb a föcstejfogyasztásra, a méh-visszaalakulásra (gyorsabb az involúció) és csökkenti a borjak hasmenéses megbetegedését. Csoportos elletés. Kedvező állományhigiénia és fertőzésmentesítés esetén annak sincs akadálya, hogy a teheneket ne egyedileg helyezzék el az elletőbokszokban, hanem 4-6 tehén egy közös bokszba kerüljön. Erre a célra jól átalakítható a hagyományos elletőistálló, ha 7-10 négyzetméter alapterületet juttatunk egy tehén és borjú számára. A tehén az elléskor elhúzódik, így a borjak egymástól távol jönnek a világra. Az ellés megindításakor ne zavarjuk a tehenet, mert ez megnehezíti az ellést. Az újszülött borjú ápolása Abban az esetben, ha az állategészségügyi helyzet megengedi, hagyjuk, hogy az anya nyalja szárazra a borját. Az anya nyelvének szárító, masszírozó hatása a legelőnyösebb ahhoz, hogy a borjú lábra álljon, és mielőbb szopni kezdjen. A tehén az újszülött lenyalását az esetek túlnyomó részében a fején kezdi, majd a nyak kerül sorra és így halad hátrafelé. Ezekkel a mozdulatokkal nemcsak a kültakarót szárítja, hanem a borjú normális vérkeringésének megindulását is segíti. Amint az anya a borját szárazra nyalta, fejével szelíden bökdösve készteti a felállásra és arra, hogy megtalálja a tőgybimbót. Az újszülött borjú gyors ütemben való felszárítása azért szükséges, mert a magzat a tehén méhében 38 ºC-os hőmérsékleten tartózkodott. Amikor a világra jött, az istállóban jóval alacsonyabb hőmérséklet fogadja. Ezt az újszülött, ha magára hagynánk, nehezen tudná kivédeni. Az újszülöttnek 20 ºC-os, sőt gyakran ennél nagyobb hőmérséklet-különbséget kell elviselnie. Ehhez járul még az is, hogy a nedves test erőteljesen párolog, sok meleget veszít megszáradása közben, s így könnyen megfázik. Ennek elkerülése céljából tehát a nedves borjút, amilyen gyorsan csak lehet, meg kell szárítani, és vérkeringését fokozni kell. Csak így tudja az újszülött az anya teste és az istálló hőmérséklete közötti nagy különbséget elviselni. Miközben a borjút szárazra dörzsöljük, végezzük el a köldökzsinór kezelését. A köldökzsinór csonkja általában arasznyi hosszú. Ellés alkalmával rendszerint ebben a hosszúságban szakad el, mert itt a sejtek elvékonyodnak, hogy az összeköttetés könnyen megszűnjön. Így csak igen ritka esetben kell ollóval a hosszabb köldökzsinórt levágni. Ha ollót kell használnunk, így először mártsuk fertőtlenítőszerbe, és a hasfaltól egy tenyérnyire vágjuk el a köldökzsinórt.

65

5.3.2. Takarmányozás Borjúnevelési szakasz A borjú táplálása a föcstejes időszakban Az újszülött borjú gyomrának kicsi a befogadóképessége, ezért egyszerre csak kevés tejet tud elfogyasztani. Az oltógyomor a születés utáni első-második napon csak 0,5-1 l tejet képes befogadni. Az első itatás után két óra múlva a borjút ismét meg kell itatni a föcstejjel. A két tejitatás között mérjük meg a borjú születési testsúlyát és jegyezzük fel. Ugyanakkor a származás megjelölésére szolgáló táblát kössük a nyakába. A borjút az első héten naponta négyszer-ötször itassuk meg. A napi ötszöri tejitatás még kedvezőbb a borjak testsúly-gyarapodásának és ellenálló képességének alakulására. Mivel a borjú oltógyomra csak kevés tejet képes befogadni, jobban megközelítenénk a természetes táplálást, ha többször kapna tejet. A négy-öt alkalommal való föcstejitatást meg kell oldani, mert a borjúnevelés sikerét elsősorban az határozza meg, hogy az első két napon mennyi frissen fejt föcstejet tudunk a borjúnak adni. A születés után az első két napon a föcstejben levő ellenanyagok a bélhámfalon keresztül, lebontatlanul, közvetlenül felszívódnak a szervezetbe. Így kapja meg a borjú azt a passzív védettséget, amely ellenálló képességét növeli. A föcstej-itatással kapcsolatos megjegyzések: a) A föcstejben levő ellenanyagok csak az első két napon jutnak lebontatlanul a borjú szervezetébe és alakítják ki a passzív védettséget; b) a néhány napos borjakkal ne itassunk frissen ellett tehén föcstejét; c) a borjú csak saját anyjának tejét kapja minél nagyobb mennyiségben; a saját borjú számára fölösleges föcstejet hígítva – egy rész föcstejhez két-három rész fölözött tej, vagy víz – célszerű más borjakkal megitatni (7. táblázat). 7. táblázat Tejitatási előirányzatok a föcstejitatás időszakában A borjú kora, Nap 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10

A föcstej itatásának száma naponta és az egy itatásra adott mennyiség 30-35 35-45 kg testsúly esetén 5x2,0 kg 3x1,5 kg 5x2,0 kg 6x1,5 kg 4x2,0 kg 4x2,0 kg 4x2,5 kg 4x2,5 kg 4x2,5 kg 4x2,5 kg 4x2,5 kg 4x2,5 kg 4x2,5 kg 3x2,5 kg 3x2,5 kg 3x2,5 kg 3x2,5 kg 3x2,5 kg 3x2,5 kg 3x2,5 kg

Vigyázni kell arra is, hogy a borjú a föcstejet tőgymelegen (38-39 ºC) kapja. A borjú elhelyezése az ellés után Az újszülött borjú érzékeny a levegő hőmérsékletére, páratartalmára és szennyezőanyagtartalmára. Az újszülött borjú hőmérsékleti igénye 17-22 ºC, átmenetileg 10 ºC engedhető meg mint legalacsonyabb hőmérséklet. Az optimális relatív páratartalom nyáron 60 %, télen 85 %. 66

Minden valószínűség szerint az egyes fajták között különbség van a tekintetben, hogy borjaik mennyire tűrik a klimatikus hatásokat. A borjak életük első két hetében jól tűrik a mozgáshiányt, s így nincs különösebb akadálya annak, hogy egyedi ketrecekben (profilaktóriumi) helyezzük el őket, amelyek alapterülete 0,7 m2. A borjú elhelyezése a tejtáplálás idején A profilaktóriumból a nevelőépületbe átszállított borjak csoportos vagy egyedi elhelyezésű borjúnevelő istállóba kerülhetnek. Egyedi elhelyezésű borjúistálló. A fertőző betegségek elleni védekezés egyik módja, hogy a borjakat egyedi ketrecekben helyezzük el. A lekötés nélküli ketrecek nagy méretűek, amelyekben a borjak szabadon mozoghatnak. Az ökogazdálkodásban ez a módszer csak állategészségügyi szempontból lehet indokolt. Csoportos elhelyezésű borjúistálló. A csoportos borjúketrecek kétféle rendszerben készülnek. Az emelt padozatos ketrecekben 6-8 borjú helyezhető el. A padozaton elhelyezett rekeszek 10-12 borjú részére készülnek. Ezek a borjúnevelő istállók középső etetőúttal készülnek. Hátrányuk, hogy kifutó csak a déli oldalon alakítható ki, ellenkező esetben az istálló huzatos lesz. Az ilyen típusú épületekben ezért az üszőborjakat a déli, kifutós oldalon, a hizlalásra szánt bikaborjakat az északi oldalon helyezik el. A borjúrekeszek pihenőterét almozzák. Elterjedt az épület nélküli, egyedi ketrecekben való borjúnevelés. Az egyedi ketreces elhelyezés számos változata ismert. Az ún. kaliforniai ketrecek (a Steinmann-ketrec továbbfejlesztett változatai) két fő részből állnak. Készíthető fából, fémből vagy műanyagból. Az egyedi bokszoknak (kivéve a beteg állatok elkülönítésére szolgálókat) nem lehet tömör oldalfala, hanem csak olyan hézagos szerkezetű, amely lehetővé teszi az állatok közötti vizuális és fizikális kontaktust. A pihenőtér aljzatának kialakításakor olyan kavicságyat célszerű létesíteni, amely a vizeletet, valamint a csapadékvizet egyaránt gyorsan és biztonságosan elvezeti. Erre almoznak vastagon, főkén búzaszalma felhasználásával. A pihenőtér tetőzete főként szigeteletlen, de igen változatos kialakítású lehet. Téli időszakban, a borjak hideg szelek elleni fokozott védelme érdekében, a ketreceket szalmabálákkal érdemes körbe rakni. Az almozott, fedett pihenőtér ajtónyílásának belső felületén célszerű rögzíteni az abrak etetésére szolgáló vödröt, megelőzve azzal a kiosztott abrakféleségek gyors erjedését, átnedvesedését, megfagyását. A pihenőtér előtti kifutó 100-120 cm széles és hosszú legyen, biztosítva ezzel a ketrecben elhelyezett borjú számára a minimális mozgásteret. A kifutó rácsos kerítésén ajánlatos rögzíteni a tejitatásra szolgáló vödröt, illetve itatóedényt, a szénarácsot, valamint a borjak számára állandóan ivóvizet tároló vödröt. A fertőzés elkerülése céljából a ketreceket 3-6 hónaponként más-más helyre kell telepíteni. Állategészségügyi szempontból az a megoldás a legkedvezőbb, ha egy-egy borjú tejitatásának befejezésével a ketrecet fertőtlenítik, és más helyre telepítik. A borjú táplálása tejjel és tejpótló tápszerekkel Az itatásos borjúnevelésnek számos előnye van a tejelő és kettőshasznosítású ökotehenészetekben. Ezek az előnyök bár ismertek, mégsem hiábavaló, ha röviden összefoglaljuk őket: • a borjak nem tehetik tönkre anyjuk tőgyét, • nem alakul ki tejvisszatartás a teheneknél, • a teljes tejen kívül olcsóbb /2 % zsírtartalomra beállított tejet/ itathatunk, • lehetőség nyílik a tejtáplálás korai megszüntetésére és a borjak könnyebb – kisebb stresszt okozó - elválasztására, • sikeresen védekezhetünk a fertőző betegségek ellen. 67

Tejféleségek és tejpótló készítmények A borjak táplálására mind a különféle elegytejek (teljes és fölözött tej keveréke), mind a különböző tejpótló tápszerek alkalmasak. A korai elválasztás ugyanis nem a tej- vagy a tápféleségektől függ, hanem az alkalmazott tejitatási technológiától. A tejféleségek vagy a tejpótlók használatát tehát általánosságban a költségtényezők dönthetik el, de az ökogazdálkodásban tejpótlók alkalmazása nem ajánlott. A teljes és fölözött tej keveréke. A föcstejes időszak után a teljes tej és a fölözött tej keveréke már alkalmas a borjú itatására. Ez a tejkeverék – amelyet csökkentett zsírtartalmú tejnek nevezünk – az egész tejtáplálás alatt azonos összetételű legyen, vagyis a teljes és fölözött tej aránya ne változzék. A borjúnak már az első hetekben is elegendő, ha napi tejadagja 2 % tejzsírt tartalmaz. A borjú növekedése, testtömeg-gyarapodása, a csökkentett zsírtartalmú tej itatásának hatására sem lesz kevesebb. A borjak választása /tejitatás befejezése/ ennek a módszernek a segítségével hamarabb megtörténhet. Mesterségesen megalvasztott keveréktej. A 2 % zsírtartalmú keveréktejet is itathatunk savakkal vagy tejsavkultúrával mesterségesen megalvasztva a borjúval. Erre ott van szükség, ahol nem tudunk friss tejről gondoskodni, vagy nincs kizárva annak a lehetősége, hogy a tej, mire itatásra kerül, savanyodásnak indul. Már az a tej is emésztési zavarokat okozhat, amelyen ezt a folyamatot sem ízleléssel, sem szaglással nem érzékeljük. A megalvasztott, savanyított tej itatása azért előnyös, mert így az esetleg nem elég meleg tej itatásából adódó emésztési zavarok is elkerülhetők. Ez főleg télen fordul elő, amikor a tej kiméréskor, illetve itatás alatt gyorsan kihűl. Ha nem elég meleg a tej, akkor a borjú gyomrában az alvadás csak tökéletlenül és nem elég gyorsan megy végbe. Tejpótló borjútápszerek itatatása, ahogy a korábbiakban már közöltük az ökogazdálkodásban nem ajánlott. /A tejpótló borjútápszerek növényi zsírokat, mikrobiális eredetű fehérjéket, ezen kívül tejipari termékeket, vitaminokat, ásványi anyagokat és különböző hatóanyagokat tartalmaznak./ A tej előkészítése az etetésre A kifejt tej csak rövid ideig tartható el friss állapotban, mert a gyorsan szaporodó tejsavbaktériumok hamar megsavanyítják. A tejet ezért fejés után a legrövidebb időn belül 4-6 ºC-ra le kell hűteni, és így kell tárolni az itatásig. Az itatásra kerülő tej előkészítésének egyik igen fontos művelete a teljes és fölözött tej megfelelő arányban való keverése. A tej 2 %-os zsírtartalomra a következő képlet segítségével állítható be: a hígítandó teljes tej mennyisége x (tejzsír százaléka – 2) 2 - a fölözött tej zsírszázaléka Ha abból a tejmennyiségből indulunk ki, amelyet egy alkalommal a borjúnevelőben meg akarunk itatni, akkor a teljes és fölözött tej arányát a következőképpen állapítjuk meg: 1.) A fölözött tej zsírszázalékát levonjuk a teljes tej zsírszázalékából. Pl. ha a teljes tej zsírszázaléka 3,8, a fölözött tejé 0,1, akkor 3,8 – 0,1 = 3,7. 2.) Az itatásra kerülő, 2 % zsírtartalmú, illetve ezzel tejzsírban egyenlő értékű tejzsírmennyiségből kivonjuk a fölözött tejre számított, ill. azzal egyenértékű tejzsírmennyiséget. Pl. 100 liter 2 % zsírtartalmú tejet akarunk megitatni, akkor annak zsírmennyisége 100 x 2 = 200, ebből levonjuk a fölözött tej zsírmennyiségét a 100 x 0,1 = 10, azaz 200 – 10 = 190. 3.) A tejzsírmennyiség alapján egyenértékű két tej különbségét osztjuk a teljes és fölözött tej százaléka közötti különbséggel. Ez adja azt a mennyiséget, amely szükséges az ismert zsírtartalmú teljes tejből ahhoz, hogy a fölözött tejet a kívánt mennyiségre kiegészítsük. 68

Pl. 190 : 3,7 = 51,3, vagyis az adja a szükséges teljes tej mennyiségét. Ha ezt 100 literből, az itatandó összes tejmennyiségből levonjuk (100 – 51,3 = 48,7), megkapjuk a keverékhez szükséges fölözött tej mennyiségét. A 100 liter 2 %-os zsírtartalmú tejhez tehát kereken 51 liter kell a 3,8 % zsírtartalmú teljes tejből, és 49 liter 0,1 % zsírtartalmú fölözött tejből. A borjakkal tőgymeleg (38-39 ºC) tejet itassunk. A tej hőmérsékletét hőmérővel kell megállapítani. Kézzel a tej hőmérsékletének ellenőrzése nem biztos, de nem is higiénikus. Ajánlatos ezért néhány hőmérőt tartalékban is tartani. Vigyázzunk arra, hogy a tej éppen akkor legyen tőgymeleg, amikor a borjú a szoptatókészülékből megkapja. Ez úgy érhető el, ha télen 5-6 ºC-kal, ősszel és tavasszal 3-4 ºC-kal, nyáron 1-2 ºC-kal magasabb hőmérsékletű tejet öntünk az edénybe, mert mire a borjú kiszopja, vagy kiissza, néhány fokot hűl. Tejitatási előirányzatok Ma már nemcsak a kísérletek, hanem a gyakorlat is igazolja, hogy azok a tehenek tarthatók hosszabb ideig tenyésztésben, fogamzanak biztosabban, amelyeket borjúkorban mérsékelten takarmányoztak, vagyis nem sok tejjel itattak. Ha nem itatunk a fiatal borjúval sok tejet, akkor testsúly-gyarapodása kisebb lesz, de ez a növekedés végső eredményét, a kifejlettkori testnagyságot nem befolyásolja. A bőséges tejitatással elérhető testsúly-többlet nem áll arányban a ráfordított költségekkel, s így az élettani megfontolásokon túlmenően, a gazdaságosság miatt is célszerű a mérsékeltebb ütemű (rövidebb ideig tartó, kevesebb tejjel való) takarmányozás mellett döntenünk. A tejtípusú, egyoldalú tejhasznosításra nevelt borjak korán elválaszthatók. Elméleti megfontolások és gyakorlati tapasztalatok alapján 40-50 napos korban a tejitatás megszüntethető. A kettőshasznosítású, magyar tarka fajtájú borjak tejjel való itatása 10-15 nappal később hagyható abba. Erre az időre már annyi szilárd takarmányt tudnak megenni, amennyi a növekedésük táplálóanyag-szükségletét fedezi. A hizlalásra szánt borjak növekedési képességét akkor lehet kihasználni, ha intenzív hizlalásra és a vágósúly mielőbbi elérésére törekszünk. Ebben az esetben nemcsak a tejadagokat kell 600-700 literre megnövelni, hanem a tejitatás idejét is célszerű 90-100 napra kiterjeszteni. Nem hagyható azonban az sem figyelmen kívül, hogy a bőséges takarmányozással elért gyorsabb növekedés megdrágítja a hizlalást. Ha a tejtáplálás időszakában az átlagos napi testsúly-gyarapodást kb. 10-15 %-kal növeljük, így például 700 g helyett 800 g-ot akarunk elérni, akkor a takarmányozási költség nem 10, hanem 20 %-kal lesz nagyobb, mert a testsúly-gyarapodás nem nő egyenes arányban a felhasznált tej mennyiségével. A következő táblázatban csökkentett zsírtartalmú (2%) tejre alapozott, korai elválasztásra kidolgozott tejitatási előirányzatot mutatunk be (8. táblázat).

69

8. táblázat Rövidített tejitatási előirányzat különböző típusú borjak számára (2 % zsírtartalomra egalizált édes vagy megalvasztott tej) A borjú kora Napokban 1-10 11-20 21-30 31-40 41-50 51-60 Összesen:

Tejelő típus liter/nap föcstej 6 6 5 3 200

Kettőshasznosítású típus liter/nap föcstej 6 6 5 5 3 250

Itatások száma naponta 2x 2x 2x 2x 2x 2x

A borjak etetése szilárd takarmányokkal A borjú - etetésének első és második hetében, az egygyomrú (monogosztrikus) állatokhoz hasonlóan - csak a tejet hasznosítja. A második héten már kóstolgatja az eléje tett abrakot és szénát. A 2-3 hétig is eltart azonban, amíg a bendő és a recés gyomor kifejlődik, működni kezd, és a borjú hozzászokik a szilárd takarmányok rendszeres fogyasztásához. Mivel a szilárd takarmányok evése élénkítőleg hat a bendő térfogatának nagyobbodására, nyálkahártyájának kialakulására és fokozza az emésztőnedvek elválasztását, a borjú előtt a második héttől kezdve mindig legyen abrak. A fiatal borjú abrakfogyasztása 3-4 hetes kor után annál nagyobb, minél kevesebb tejet kap és minél étvágygerjesztőbb számára az abrak. A szilárd takarmányok fogyasztása tehát elősegíthető azzal, hogy a napi tejadagok nagyságát mérsékeljük (9. táblázat). 9. táblázat A borjak napi takarmány-felvétele A borjú kora napokban 10-20 21-30 31-40 41-50 51-60 61-70 71-80 81-90

Napi abrak (borjútáp-) fogyasztás, kg 0,05-0,06 0,15-0,20 0,30-0,40 0,60-0,70 0,80-0,90 1,00-1,20 1,20-1,50 1,50-1,80

Napi szénafogyasztás, Kg 0,06-0,10 0,10-0,15 0,20-0,30 0,30-0,40 0,40-0,50 0,50-0,60 0,60-0,80 0,80-1,00

70

10. táblázat Egy borjúra jutó takarmány-felhasználás előirányzata Takarmány megnevezése Kolosztrum, liter Tejpótló tápszer, kg Borjúindító-táp, kg Borjúnevelő táp, kg Lucernaszéna, kg Silókukorica-szilázs, kg

Életkor 90 nap 30-50 23 85 15 85 30

112nap 30-50 23 85 75 100 50

A borjú ivóvízfogyasztása: A takarmányban felvett táplálóanyagok csak vízben oldott állapotban szívódnak fel a gyomorés bélszöveteken át a szervezetbe. A nyirok- és véráramban is a víz szállítja a táplálóanyagokat. A szervezetbe naponta bekerülő víz felszívódása után alkotórészévé válik az emésztőnedveknek. Elősegíti a takarmányok emésztését, mert részt vesz a takarmány falattá való átalakításában, lenyelésében, megpuhítja a bendőben a szilárd takarmányt, elősegíti a kérdőzést és a takarmányoknak az egyes gyomorrészekbe és belekbe való továbbjuttatását. Az anyagcsere bomlástermékeit, salakanyagait a vesék ugyancsak vízben oldva választják ki. A jó ivóvíz tiszta, színtelen, szagtalan, 10-15 ºC körüli hőmérsékletű, és nem tartalmaz betegségeket okozó anyagokat, fertőző csírákat, sem szerves, sem káros szervetlen anyagot. A túl hideg víz könnyen idézhet elő bélhurutot, a langyos vízből a borjú nem iszik eleget. A víz kellemes íze a benne oldott sók és az elnyelt gázok mennyiségétől függ. A sókban szegény, lágy vizet nem szívesen issza a borjú. Amint a borjú szilárd takarmányt eszik, a tej, mint folyadék egymagában már nem helyettesítheti a vizet, mert a tej közvetlenül az oltóba jut, és így nem pótolja a bendőben az emésztési folyamatokhoz szükséges vizet. A borjúnak a napi tejadagján kívül annyi vizet kell adni, hogy az 1. hónapban 8-9 l 2. hónapban 10-12 l 3. hónapban 13-15 l folyadékhoz jusson. Ez például azt jelenti, hogy az egyhónapos borjúnak, ha napi 6 liter tejet kap, még 2-3 liter vizet is kell adni. A nedvdús takarmányokból (szilázs, répa) ebben a korban még nem sok vizet kap a borjú, mivel a napi adagok nem számottevőek. A választott borjak takarmányozása és tartása A téli takarmányadagokban a jó minőségű zöldtakarmányból készített szilázs, esetleg répafélék alkossák a nedvdús takarmányokat. Törekedjük arra, hogy ezekből a takarmányokból a szárazanyag- és a táplálóanyag-szükséglet figyelembevételével minél többet megetessünk. A választott borjak legeltetése előnyös lehet, ha a legelő a borjúistállóhoz csatlakozik. Nem tanácsos azonban a borjút választás után minden átmenet nélkül a legelőre hajtani. Miután a borjú az istállóban etetve már jóllakik, és a tejtáplálék elvonását nem sínyli meg, fokozatos szoktatással kihajtjuk a legelőre. Eleinte délután eresszük ki néhány órára, azután fokozatosan tovább kinn hagyhatjuk, majd pedig délelőtt is kihajthatjuk. Ajánlatos a borjakkal ilyenkor reggel és este az istállóban szénát etetni.

71

A növendék és felnőtt állatok takarmányozása A következőkben borjak és növendék marhák, valamint különböző korú és hasznosítású szarvasmarhák ajánlott napi takarmányadagjait ismertetjük (11.-15. táblázat). 11. táblázat Megnevezés Lucernaszéna Borjútáp, abrak Silókukorica-szilázs Réti széna Legelő

Ajánlott takarmányok és takarmánykombinációk (Választástól – 4 hónapos korig) 1 2 3 4 ad lib. ad lib. ad lib. 1-2 1-2 1-2 1-2 2-4 ad lib.

5 1-2 ad lib. 12. táblázat

Megnevezés Abrakkeverék Lucernaszéna Réti széna Lucerna és fűszenázs Lucerna és szilázs Silókukorica-szilázs Legelő

Ajánlott takarmányok és takarmányadagok (4 hónapos kortól – 1 éves korig) 1 2 3 4 1 1-2 2 1 2-4 ad lib. ad lib. ad lib.

5 1-2

6 1-2

ad lib.

1

4-6 ad lib.

6-10

6-10 ad lib. 13. táblázat

Megnevezés Abrakkeverék Réti széna Fűszenázs Fűszilázs Silókukorica-szilázs Cirokszilázs Legelő

Ajánlott takarmányok és takarmányadagok (1 éves kortól – 8 hónapos vemhességig) 1 2 3 4 0-1 0-1 1-15 0-1 ad lib. ad lib. ad lib. ad lib. 5-15 8-12 8-12 10-16

5 1 1-2

6 1 4-6

ad lib.

ad lib. 14. táblázat

Tejelő típusú üszők ajánlott napi takarmányadagja Életkor Abrakkeverék Réti vagy lucernaszéna

9-12 hó 1,7 3,5

13-18 hó 1,6 6,5

19-22 hó 0,5 6,5

72

15. táblázat Szarvasmarhák napi takarmányfogyasztása (kg) Napi takarmányadagban (kg) Megnevezés Fejőstehén alaptakarmány télen nyáron Szárazonálló tehén télen nyáron Tenyészbika télen nyáron 1 éven aluli üszők télen nyáron 1-2 éves üszők télen nyáron 1 éven aluli bikák télen nyáron Növendék hízóbika 100-200 kg-os 300-400 kg-os 500-600 kg-os Húshasznú anyatehén télen nyáron Selejt tehén feljavítva

legelőfű v. termesztett zöldtak.

pillangós zöldtak.

20-30

15-20

szilázs

pillangós széna

15-20

3-7

réti széna

takarmány-répa v. murokrépa

abrak (táp)

só (g)

10-15

11 1

50 50

10-15

1 1

50 50

6-10

3-5 3-4

50 40

4-8

1,5-2 1-1,5

20-30 10-20

10-15

0,5-1

4-6

2-2,5 2-2,5

20-30 20-30 10-15 10-15

búzaszalma

répaszelet

1-3 3-5

10-15

5-7 3-4

6-10

3-5 5-8

30-40 10-20 2-3

1-2 2-3

6-12 3-4 15-20

4-8 3-4 2-3

5-10 5-10 20-25 25-30 35-50

15-20 v. fűszenázs 10-15

1-2 1-2 2-3

2-2,5 3-3,5 4-4,5 3

2-4

2 1-2

10-15

1-2

10-20 40-60 70-80 50 50 50

73

Szarvasmarhák tömegtakarmányai Zöldtakarmányok A zöldtakarmányok a kérdőző állatok legtermészetszerűbb takarmányai. Tejtermelésre gyakorolt kedvező hatásuknál fogva a tavaszi és nyári időszakban a legáltalánosabban etetett takarmányok. Laktogóg hatásuk nagy vegetációs víztartalmukkal, jó emészthetőségükkel, kedvező étrendi hatásukkal, valamint a karotin-ellátásra gyakorolt kedvező befolyásukkal magyarázható. Tartósítási költség nem terheli őket, így viszonylag olcsó takarmányozás valósítható meg velük. Napjainkban ismét előtérbe került etetésük olyan nagyobb állatlétszámú, szakosított telepeken is, ahol korábban a monodiétás takarmányozási módszert részesítették előnyben. Ma egyre több üzemben térnek át a kombinált takarmányozásra, amely lehetővé teszi a zöldtakarmányok kedvező hatásainak kihasználását. A fűféle zöldtakarmányok közül a réti fű, a zöld rozs, a zöld silókukorica, a cukorcirok, a szudáni cirokfű azok, amelyeket kaszált zöldtakarmányként a leggyakrabban etetnek. Sok üzemben kedveltek az őszi és tavaszi takarmánykeverék is. Az egyéb takarmánynövények közül gyakran etetett zöldtakarmány a napraforgó-csalamádé. A pillangós zöldtakarmányok közül a lucerna, a vörös here és a baltacim a legelterjedtebb. Nagy a fehérjekoncentrációjuk, ezért ha nagyobb mennyiségben etetjük őket, jelentős fehérjetöbblet áll elő, ami túl azon, hogy pazarlás a fehérjével, a korábban leírtak értelmében rontja a termékenységi eredményeket is. A pillangós zöldtakarmányok, de a fűfélék takarmányértékét is jelentősen befolyásolja a kaszálás időpontja. A vegetáció előrehaladásával nyersrost-tartalmuk megnő, aminek következtében a szárazanyag keményítőértéke és em. nyersfehérje-tartalma folyamatosan csökken. A kaszálás időpontjának meghatározásakor a mennyiségi és a minőségi szempontokat kell megfelelően összeegyeztetni. A napi zöldtakarmány-szükséglet különböző korcsoportokban: • Tehén, bika, üsző 40-50 kg • Egy évnél idősebb növendék marha 25-30 kg • Egy évnél fiatalabb borjú 13-18 kg A zöld futószalag legállandóbb növényei – havonkénti csoportosításban – a következők: • Április-május: zöld rozs, rozsos szöszösbükköny, rozsos vagy búzás pannonbükköny, rozsos bíborhere, lucerna, vörös here, somkóró, csibehúr, baltacim, bíborhere, repcésrozs. • Június: borsó, lucerna, egyéb tavaszi keveréktakarmányok, zabosbükköny. • Július: kukoricacsalamádé, borsós csalamádé, mohar, köles, kukorica, cukorcirok szójával, lucerna, vörös here, csillagfürt. • Augusztus: szudánifű, cukorcirok szójával, lucerna, kukorica, vörös here, csillagfürt, hajdina, mohar, köles. • Szeptember: édescirok csalamádé, mohar, köles, hajdina, kukoricacsalamádé, csillagfürt. • Október: csalamádé, tarló csillagfürt, kukoricacsalamádé másodvetésben, fehérmustár. • November: répafej, cirokcsalamádé, fehérmustár. • December: takarmánykáposzta, takarmánytök. • Január: takarmánykáposzta. Silózott takarmányok A szilázs lényegében csak abban különbözik a zöldtakarmányoktól, hogy erjedési savakat tartalmaz. A szerves savak a kérődző állatok anyagforgalmának normális termékei, 74

amelyeket a szarvasmarha szervezete mind energiaszükségletének fedezésére, mind termékelőállításra fel tud használni. Az erjesztett takarmányok jelentős szerepet töltenek be a kérődző állatok takarmányozásában. Megnövekedett jelentőségük azzal áll összefüggésben, hogy mind a monodiétás, mind a félmonodiétás takarmányozási módszer szilázs etetésére alapoz. A szilázs ennek következtében fontos a takarmányozás folyamatosságának fenntartásában. A jó tömegtakarmány-ellátás szempontjából lényeges, hogy a szilázsból elegendő szárazanyagot vegyenek fel a tehenek. A szárazanyag-felvételt részben a szilázs minősége – amit elsősorban a szervessav-összetétele szab meg -, részben pedig szárazanyag-tartalma határozza meg. A különböző szárazanyag-tartalmú és eltérő minőségű szilázs etetésekor a 16. táblázatban közölt szárazanyag-felvétel várható. 16. táblázat Várható szárazanyag-felvétel a takarmány szárazanyag-tartalmának függvényében Tartósítási mód Szilázs - friss, - gyengén fonnyasztott, - erősen fonnyasztott. Széna

Szárazanyag-tartalom, %

Várható szárazanyag-felvétel, kg jó minőség gyenge minőség Esetén

20

4,0-4,5

2,0-2,5

25-30

6,0-8,0

4,0-6,0

35-40

9,0-11,0 10,0-12,0

6,0-8,0 9,0-11,0

A silózott takarmányok közül a tehenek takarmányozásában a silókukorica-szilázs jelentősége a legnagyobb. A silókukorica-szilázs táplálóértékét és minőségét a besilózáskori szárazanyagtartalom határozza meg. A legjobb minőségű szilázst akkor nyerjük, ha a silókukoricát 30-35 % körüli szárazanyag-tartalommal silózzák. Ez a szárazanyag-tartalom a viaszérés végén várható. Ha ennél kisebb szárazanyag-tartalommal silózunk, kisebb lesz a szilázs energiakoncentrációja, és az ecetsavhányad megnövekedése folytán a minőség is romlik. 3538 % szárazanyag-tartalom fölött az erjeszthetőség - és ezzel együtt a minőség – fokozatosan romlik, mert a növényben csökken a könnyen oldható szénhidrátok mennyisége. 40 % szárazanyag-tartalom fölött már a tömöríthetőség is romlik. Mindezek a táplálóanyagveszteség növekedését is okozzák. Jelentős gyepterülettel rendelkező üzemben a fűszilázs is képezheti a tömegtakarmány-ellátás alapját. Természetes erjedő képessége nem teszi lehetővé, hogy eredeti szárazanyagtartalommal (18-22 %) jó minőségű szilázst tudjunk belőle előállítani. Természetes erjedő képessége fonnyasztással vagy silózási segédanyagok felhasználásával javítható. Azt, hogy melyik módszert alkalmazzuk, az dönti el, hogy milyen mennyiséget kívánunk a fűszilázsból etetni. Ha a fűszilázs képezi a tömegtakarmány-ellátás alapját, akkor előfonnyasztott, 30 % fölötti szárazanyag-tartalommal célszerű a füvet besilózni. Ez ugyan nagyobb veszteséget, valamint az időjárástól való nagyfokú függőséget jelent, de a nagyobb szárazanyag-fogyasztás végett ezt vállalni kell. Ha nem a fűszilázs képezi a tömegtakarmány-ellátás bázisát, ha belőle 4-6 kg szárazanyag-felvétel is elegendő, akkor a kisebb táplálóanyag-veszteséggel terhelt egymenetes silózási eljárások valamelyikét célszerű alkalmaznunk. A pillangós virágú takarmányokból készült szilázs jelentős a tehenek fehérjeellátása szempontjából. A pillangósok természetes erjedő képessége még a fűfélékénél is rosszabb, ezért ezek is csak fonnyasztott állapotban vagy segédanyagokkal silózhatóak eredményesen. 75

A módszer megválasztását illetően ebben az esetben aszerint kell döntenünk, hogy a pillangós-szilázs milyen funkciót tölt be a takarmányadagban. Ha kielégítő az adag strukturális hatékonysága (jó minőségű, nagy szárazanyag-tartalmú silókukorica-szilázsra alapozott adag, ha van elegendő széna az adagban), és a pillangós-szilázsra csak a fehérjeellátás feladata hárul, nem szükséges a szenázskészítés jelentős táplálóanyagveszteségét vállalni, ezért inkább valamelyik egymenetes eljárást kell megvalósítani. Ha a pillangós-szilázsnak az adag strukturális hatékonyságának kialakításában is közre kell működnie, úgy kénytelenek vagyunk vállalni a 30-45 % szárazanyag-tartalommal besilózott szenázs nagyobb táplálóanyag-veszteségét. Az egymenetes silózással készített szilázsok előnyei között kell megemlíteni, hogy jelentős a karotintartalmuk, ami a téli takarmányozási időszakban fontos szempont. Szénafélék A szénafélék elsődleges funkciója a takarmányadagban az, hogy az állatok kielégítő nyersrost-ellátását és ezen keresztül a bendőfolyadékban megfelelő ecetsav-koncentrációt, illetve a tejtermeléshez szükséges ecetsav-propionsav-arányt, valamint a bendő normális működéséhez szükséges struktúrát adják. A szénák nyersrost-tartalma, minőségüktől függően, a szárazanyag 30-38 %-át teszi ki. Bár a széna elsődleges funkciója a kielégítő nyersrost-ellátás, valamint az adag strukturális hatékonyságának biztosítása, jelentősége a táplálóanyag-ellátás szempontjából sem hanyagolandó el, hiszen 3-5 kg pillangós szénával 30 kg-os tejtermelés esetén is a fehérjeszükséget 15-25 %-a fedezhető. A szénafélék karotin- és D2-vitamin-tartalma nagyon ingadozó. A karotintartalom a napon tartózkodás idejétől függően általában 20-50 mg/kg és ez az érték a tárolás folyamán még tovább csökkenhet. A D2-vitamin-tartalom a fűfélék szénáiban 100-400 NE, pillangósszénában pedig 200-1000 NE kg-onként attól függően, hogy mennyi ideig érte napsütés a takarmányt. Takarmányozási módszerek tejelő tehenek részére Monodietikus takarmányozási módszerek: • szilázsra és szénára, • szilázsra és szenázsra, • tisztán szilázsra, valamint • egész éven át száraz takarmányokra alapozott. A komplett takarmány olyan takarmányozási rendszer, amely tartalmazza az abrakkeveréket, valamint a szálas- és tömegtakarmányt is. Ezt olyan állományokban alkalmazzák, amelyek különböző termelési csoportokba oszthatók. Az eddig felsorolt takarmányozási módszerek alkalmazása ökogazdálkodásban nem ajánlott! A kombinált takarmányozási mód alkalmazása esetén egy alaptakarmány-komponens – rendszerint kukoricaszilázs – télen-nyáron szerepel az adagban. A nyári időszakban kiegészítésül zöldtakarmányokat (legeltetnek), télen szénát etetnek. Legelőre, zöld futószalagra alapozott nyári takarmányozás, amikor a vegetációs időben a tehenek jó minőségű telepített legelőn legelnek, vagy folyamatosan különböző termeszett zöld takarmányokat kapnak (lásd. korábban) szükség szerinti széna kiegészítéssel.

76

Tejelő tehenek négyfázisú takarmányozási rendszere Az első fázis: a laktáció korai fázisa, amely alatt a tehén maximumra növeli tejtermelését. E periódusban az állat azt a tartalékot, melyet a szárazonállás időszakában képezett, mobilizálja és a tejtermelésre hasznosítja. Ez az az idő, amikor az energia- és fehérjetartalomnak is az átlag felett kell lennie, hogy az állat elérje, és bizonyos ideig tartsa a maximális tejtermelést. Ebben a szakaszban a tehénnek legalább testsúlya 3-4 %-át kitevő mennyiségű tömegtakarmányt kell felvennie. A második fázis a laktáció középső szakasza, mely alatt a tejtermelés csökken. A tehén táplálóanyag-szükséglete fokozatosan csökken, következésképpen a takarmánykeverék fehérje- és energiatartalma is csökkenthető. Ez lehetővé teszi a nagyobb mennyiségű tömegtakarmány adagolását. A harmadik fázis a laktáció késői szakasza, amikor a tehén a tejelés végén van és a tejtermelés igen alacsony. Ekkor tovább csökkenthető a takarmány fehérje- és energiatartalma. Ám elegendő takarmányt kell etetni ahhoz, hogy az állat a termelést fenntartsa, hogy elvesztett testsúlyából valamit visszanyerjen, hogy testtartalékait újraképezhesse. A negyedik fázisban, a szárazonállás időszakában a tehén fehérje- és energiaszükséglete igen csekély. A takarmányadagban a fehérjeszint csökkenthető annyira, hogy a tömegtakarmányokkal biztosítsuk a tehén fehérjeszükségletét. A szárazonállás időszakának utolsó két hetében az abrakkeverék arányát fokozatosan úgy kell növelnünk, hogy az a borjazás idejére elérje a testsúly kb. 1 %-át. A kalciumtartalmat is csökkentenünk kell 0,2 %ra, hogy az állatot saját mésztartalékainak mobilizálására kényszerítsük, s ezzel hozzásegítsük az ellési bénulás kialakulásának megelőzéséhez.

77

6. JUHTENYÉSZTÉS ÉS -TARTÁS AZ ÖKOLÓGIAI GAZDASÁGBAN 6.1. A termelési cél és a fajtamegválasztás 6.1.1. Az ökogazdálkodásban rejlő lehetőségek Az állattenyésztési ágazatok közül a rendszerváltás óta a juhászat szenvedte el a legnagyobb veszteséget, noha ezt az ágazatot nem sújtotta a keleti piacok elvesztése - mint a sertéstenyésztést- hiszen régebben is az EU piacaira szállítottunk. A mai napig nem tudtuk megvalósítani a termelő- feldolgozó- kereskedelmi tevékenység összhangját, a különböző támogatások ellenére sincs meg az ágazat megbízható, tervezhető, hosszabb távú jövedelmezősége, nem ment végbe a kívánt szakmai, technológiai előrelépés. A juhlétszám a termelési rendszerek változása és a farmok csökkenése miatt a nagy hagyományokkal rendelkező juhtartó országokban is csökkent. Magyarországon a juhállomány létszáma 2004 decemberében mintegy 1,4 millió volt, ebből az anyajuhok létszáma 1.088.000 (KSH, 2005). A hazai juhállományok nyilvántartásba vételének kezdetekor, 1995-ben, az anyajuh létszám 740 000 körüli mélyponton volt, a támogatások eredményeképpen az anyajuh és nőivarú létszám 1999-ig dinamikusan növekedett –több mint 300 000 egyeddel–, majd 2000-től létszámcsökkenést tapasztaltunk. 2003-ban –valószínűleg az EU támogatások felső határának várható megállapítása miatt– újra emelkedés mutatkozik. 2004-ben még sok új tenyészetet vettünk nyilvántartásba: 1010db-ot, ugyanakkor sok tenyésztő hagyott fel tevékenységével: 835 személy, de összességében nőtt az aktív tenyésztők létszáma. Az elmúlt években teljesen új típusú és struktúrájú törzskönyvezési és nyilvántartási rendszert alakítottak ki, mely megfelel a nemzetközi és EU előírásoknak is. A tenyésztés alapja a fajtatiszta tenyésztés lett (a megelőző évtizedek keresztezési hulláma után), melyből kiindulva természetesen tervszerű végtermék-előállító keresztezési programok bevezetése ajánlott. A világ juhállománya 2004-ben 1.058.600.770 db volt (FAOSTAT, 2004) A legnagyobb állománnyal Kína rendelkezik (155.731.223 db), utána Ausztrália következik majdnem százmilliós juhállományával (94.500.000 db). A sorban a következő India (62,5 millió), majd Irán (54 millió), Szudán (48 millió), Új-Zéland (40 millió), Egyesült Királyság (35,5 millió), Dél-Afrika (29 millió), Törökország (25 millió) és Pakisztán (24,7 millió) volt. A Világ hústermelésében a juhhús 3,2%-ot tett ki 2004-ben, a fogyasztás a felsorolt országok közül csak Új-Zélandon előzi meg más állatfajok fogyasztási értékét. A teljes húsmennyiség többségét a fejlődő országokban állítják elő, a világkereskedelem mégis csak a fejlett országok közt zajlik, a piac erősen koncentrált. A juhhús-export 80%-át mindössze két ország: Ausztrália és Új-Zéland adja, az import egyharmadát az EU országai bonyolítják le. Ausztrália jelentős szerkezet-átalakításon ment át, ugyanis a korábbinál nagyobb arányban vannak a húshasznú fajták. A Világ juhhús fogyasztása csekély, 2002-ben a fejlett országokban csökken 1,8 kg/fő/év, a fejlődő országokban, mint pl: Afrikában a teljes húsfogyasztás 16%-át a juhhús tette ki 2002ben. 6.1.2. Az ökogazdálkodás szempontjából fontosabb értékmérő tulajdonságok A hústermelés értékmérő tulajdonságai közül a legfontosabbak a hízlalás alatti napi súlygyarapodás, a húsformák, a szaporaság, a báránynevelő képesség. Vágás utáni minősítésnél a S/EUROP minősítést célszerű alkalmazni. A tejtermelésre utaló legfontosabb értékmérő tulajdonságok a laktációs tejtermelés (tej és tejzsír, valamint fehérje kg), mely a próbafejésekkel jól becsülhető. Napjainkban döntő 78

fontosságú a termelékenységen túl a tej, illetve tejtermék minősége szempontjából a gépi fejhetőség (a tőgy és a tőgybimbók alakulása). A gyapjútermeléssel kapcsolatos legfontosabb értékmérő tulajdonságok a szálfinomság, a fürtmagasság, a gyapjú színe és fénye, tömöttsége, kiegyenlítettsége, rendement (1 kg zsírbannyírt gyapjúból mennyi 17 % víztartalmú tiszta gyapjú lesz) , a lenyírt zsírosgyapjú súlya. Egyéb értékmérő tulajdonságok közé tartozik a szervezeti szilárdság és konstitúció megítélése - a küllemi bírálat során - amely a hosszú hasznos élettartam szempontjából döntő fontosságú. Ide tartoznak a reprodukcióval összefüggő tulajdonságok is a hústermelő képességnél már említett - szaporaság, valamint báránynevelő és termékenyítő képesség. 6.2. Juhtenyésztés az ökológiai gazdaságban 6.2.1. A juhfajták értékelése az ökológiai gazdálkodás szempontjából Finomgyapjas fajták (merinó fajtacsoport) általános jellemzése Közös jellemzőjük, hogy folyamatosan növő fehérszínű, finom gyapjút (16-25 µ ) termelnek. Alkalmazkodó képességük, legelőkészségük jó. Fontos jellemzőjük, hogy egész éven át rendszeresen ivarzanak, így termékenyíthetők. Magyar fésűsmerinó, (Magyar merinó) a magyar juhállomány több mint 90%-át teszi ki. Kétféle hasznosítási típusra osztható gyapjú-hús, és hús-gyapjú. A gyapjú-hús típusúak finomabb, magasabb fürtmagasságú és több gyapjút termelnek mint a hús-gyapjú típusúak. A hús-gyapjú típusúak nagyobb testtömegűek, nagyobb növekedési erélyűek, jobb húsformákat és vágóértéket (S/EUROP minősítés) mutatnak, mint a gyapjú-hús típusúak. Ellésenkénti átlagos bárányszám 1,2-1,3. Gyapjútermelés 5-7 kg, fürtmagasság 6-8 cm, szálfinomság 2225 µ, rendement 42-46 %. Hízlalás alatti tömeggyarapodása 260-340 g/nap. Tejtermelésre nem szelektált anyák laktációs tejtermelése 30-40 kg. Fontosabb finomgyapjas fajták: Ausztrál merinónak három fajtáját különböztetjük meg a „finomgyapjast”, „középfinomgyapjast”, és „durvagyapjast”. Az idézőjel arra utal, hogy mindhárom finomgyapjas fajtata (merinó), de az ausztrál merinókon belüli megkülönböztetésük érdekében használják ezeket az elnevezéseket, amely a fajták gyapjú minőségében való eltérésre utal. Mindhárom a gyapjú-hús típusba tartozik, rendkívül jó a szervezeti szilárdságuk, legelőkészségük, ellésenkénti bárányszaporulatuk átlagosan 1,3-1,5. Gyapjújuk rendementje 57-65 %. A „finomgyapjas” szálfinomsága 19-20 µ, fürtmagassága 7-9 cm, nyírósúlya 4-5 kg, a „középfinomgyapjas” szálfinomsága 20-24 µ, fürtmagassága 8-10 cm, nyírósúlya 5-6 kg, a „durvagyapjasé” szálfinomsága 23-26 µ, fürtmagassága 9-12 cm, nyírósúlya 6-7 kg. Hazai jelentőségük az alacsony gyapjú világpiaci árak miatt napjainkban csekély. A magyar merinó gyapjú irányú nemesítésére lehet használni. Német húsmerinó, annak ellenére, hogy a finomgyapjas fajtákhoz tartozik, növekedési erélye, húsformái, vágóértéke stb. alapján egyhasznú húsfajtának is tekinthető. A magyar merinóhoz hasonlóan egész éven át termékenyíthető, ellésenkénti átlagos bárányszáma 1,2-1,5, gyapjútermelése 5-6 kg, fürtmagasság 7-10 cm, szálfinomság 24-28 µ, rendement 42-46 %. Hízlalás alatti tömeggyarapodása 350-400 g/nap. Magyarországion a magyar merinó húsirányú nemesítésére használják, amely nemcsak jó nagy növekedési erélyének, vágóértékének, hanem jó alkalmazkodó képességének, és legelőkészségének is köszönhető. Crossberd-gyapjas fajták általános jellemzése

79

Merinók és angol hosszúgyapjas húsfajták felhasználásával állították elő az ebbe a fajtacsoportba tartozó fajtákat úgy, hogy körülbelül fele-fele arányban tartalmazzák valamely merinó, illetve hosszúgyapjas fajtacsoportba tartozó fajta vérhányadát. Valamennyi közös jellemzője, hogy egész testfelületükön fehérek, fehér, középfinom 27-36 µ,-os 7-15 cm közötti fürtmagasságú gyapjút termelnek. Szervezeti szilárdságuk, legelőkészségük rendkívül jó. Fontosabb Crossberd-gyapjas fajták: Corriedale újzélandi eredetű nagytestű (kosok 110-115, anyák 60-70 kg), rendkívül jó alkalmazkodó képességű, jó húsformákat és vágóértéket mutató fajta. Gyapjú termelése 4,5-6 kg, szálfinomsága 25-32 µ, fürtmagassága 10-14 cm, rendementje 50-55 %. Ellésenkénti átlagos bárányszaporulata 1,2-1,3. Magyarországon korábban nagyobb, napjainkban kisebb számban elsősorban tiszta vérben, télen-nyáron szabadon (épület nélkül) tartják. Évente egyszer tavasszal elletik. Ile de france rendkívül jó húsformákat, vágóértéket mutató és nagyon jó alkalmazkodó képességű fajta. Nagy testsúlyú (kos 100-130kg, anya 75-90 kg), növekedési erélye nagy 400 g/nap körüli hízlalás alatt. Ellésenkénti átlagos bárányszáma 1,3-1,6. Évi 4-5 kg, 7-10 cm fürtmagasságú, 23-26 µ vastagságú gyapjút termel, 50-55 %-os rendementel. Hosszúgyapjas húsfajták általános jellemzése Angliában kitenyésztett nagytestű (a kosok 100 kg, az anyák 60 kg felettiek), hosszú (15 cm-t meghaladó) fehérszínű, durva gyapjút (32-42 µ,) termelnek. Magyarországon jelenleg és várhatóan a közlejövőben sincs jelentősége a juhtenyésztésben az ebbe a fajtacsoportba tartozó fajtáknak. Ide tartozó ismertebb fajták border leicester, kékfejű leicester, lincoln, romney. Magyarországra romney-t hoztak be (800 anyát), amelyet napjainkig jóval kisebb számban elsősorban tisztavérben tenyésztenek tovább. Fontosabb hosszúgyapjas fajták: Kent (romney) Angliában a Kent grófság lápos területein évszázadokkal ezelőtt kialakított fajta. Az őszi, télvégi tenyészidényen kívül nem termékenyíthető, szaporasága közepes, (ellésenkénti átlagos bárányszám 1,2-1,4), báránynevelő képessége jó. Körmeik ellenállók, újzélandi változata - romney - nagyobb mennyiségű, de durvább gyapjút termel. A kosok testsúlya 100-120 kg, az anyáké 65-80 kg, 4-4,5 kg, 15-20 cm-es, 32-38 µ-os gyapjút termelnek 60-65 %-os rendementtel. Magyarországon télen-nyáron szabadban legelőn tartják (épület nélkül) tartják, évente egyszer tavasszal legelőre elletik. Angol rövidgyapjas húsfajták általános jellemzése Angliában kitenyésztett húsfajták. Jellemzőjük, hogy fehérszínű, rövid (15 cm fürtmagasság alatti), középfinom (26-32 µ) gyapjút termelnek, kistestűek (a kosok 70-90 kg, az anyák 50-60 kg). Annak ellenére, hogy gyapjújuk mindig fehér, fedőszőrrel borított testrészeik - láb, fej mindig pigmentáltak. Az ebbe a fajtacsoportba tartozó valamennyi fajtára a rövid lábak jellemzők. Fontosabb rövidgyapjas fajták: South down 200 éves múlttal rendelkező fajta. Az 1900-as évek első felében volt először divatos, majd második népszerűsége az 1960-as és ‘70-es évekre tehető. Korai faggyúsodása miatt napjainkra a húsirányú keresztezésekből kiszorították. Az ebbe a fajtacsoportba tartozó 80

fajták közül is a legzömökebb. A szaporasága jó, ellésenkénti bárányszáma 1,5 2,0. Ökogazdálkodásra Magyarországon kévésbé ajánlhatók. Suffolk angol (1810-ben ismerték el először fajtaként) és amerikai változatát különböztetjük meg, mivel a két változat értékmérőiben lényegesen eltér egymástól. Magyarországi jelentősége az amerikai változatnak van ezért csak ennek ismertetésére kerül sor. Az 1800-as évek végén került a fajta (angol változat) az Amerikai Egyesült Államokba, ahol a szárazabb klímát jobban elviselő, nagyobb távolságok bejárására képes, kifejezetten nagytestű fajtát, illetve változatot állítottak elő. Így az amerikai változat nagyobb testű lényegesen hosszabb törzsű. Rendkívül jó húsformákat mutat, vágási százaléka kiváló (60 %-körüli), vágás utáni minősítése jó (S/EUROP minősítés), növekedési erélye kiváló. Hízlalás alatti súlygyarapodása 400-600 g/nap. Azokban az országokban közkedvelt ahol nagyobb, legalább 30 kg-ig, illetve azt meghaladó testsúlyig hizlalják fel a bárányokat. Szaporasága jó, ellésenkénti bárányszáma 1,2-1,5, de vannak olyan tenyészetek ahol 1,7-1,8. Magyarországon elsősorban a közvetlen és közvetett haszonállat-előállító keresztezésekben, pl. magyar merinó anyai típus x suffolk, (magyar merinó x booroola) x suffolk, illetve a hibridizációban lehet, illetve van szerepe. Egyéb fontosabb húsfajták Texel Hollandia Texel nevű szigetén kialakult fajta, amelynek története a római időkig nyúlik vissza. A Holland szárazföldön az elmúlt 100 évben nyerte el az a formáját, amely rendkívül népszerűvé tette. Népszerűségét az utóbbi évtizedben az is fokozta, hogy húsformáira konformáció - építették fel (ez a fajta volt a standard) az EU-ban a juhfajban érvényes S/EUROP minősítési rendszert. Időközben kialakították a belga változatát is, amely az amúgy is kiváló hústermelő képességgel, húsformákkal és vágóértékkel rendelkező holland változatot is túlszárnyalta valamennyi felsorolt tulajdonságban duplafarúsága („culard jelleg) révén. Nemzetközi tapasztalatok szerint a texel bárányok a legszigorúbb minősítési rendszerekben is 90-95 %-ban az első helyre kerülnek. A kifejlett kosok 100-130 kg-osak, az anyák 70-85 kgosak, az egész testfelületükön fehérek, így 36-38 µ vastagságú, 10-15 cm fürtmagasságú fehér színű 4,5-5 kg gyapjút termelnek. Szaporaságuk jó az első elléskori átlagos bárányszaporulat 1,2, a kifejlett kori 1,5-1,8. A bárányok születési súlya nagy egyes elléskor 6-7 kg, ikerelléskor 4-5 kg. Hízlalás alatti napi súlygyarapodásuk 400-600 g/nap, vágási százalékuk a 60 %-ot is meghaladhatja. Ökogazdálkodásra igényessége miatt kevésbé ajánlható! Német feketefejű húsjuh erős csontozatú nagy testsúlyú (anyák 65-80 kg, kosok 100-120 kg), nagy növekedési erélyű (hízlalás alatti súlygyarapodás 300-500 g/nap), jó húsformákat mutató fajta. Fehérszínű 32-36 µ vastagságú 9-12 cm fürtmagasságú gyapjút termel. Ellésenkénti bárányszáma 1,2-1,5. Magyarországon tisztavérben is tartják, de haszonállat előállító (közvetlen és közvetett) keresztezésekben, valamint hibridek előállításában terminál fajtaként is használható. Fontosabb tejtermelő fajták Keletfríz robosztus, nagytestű (kos 100-120 kg, anya 70-90 kg), tipikusan tejelő fajta. Magyarországon többször próbálkoztak fajtatiszta tenyésztésével, és különböző keresztezésekben való felhasználásával. A jövőben intenzív, tartósított tömegtakarmányra alapozott tejtermelésre szakosodott gazdaságban van helye. Ökogazdálkodásra igényessége miatt kevésbé ajánlható! Awassi az arab félsziget és Mezopotámia területéről származó zsírfarkú fajta. Nagy tömegben való zárttartást jól viseli, takarmányozása a tejelő szarvasmarhákéhoz hasonlóan, tartósított tömegtakarmányra alapozott, abrak kiegészítéssel. Magyarországon a jövőben intenzív, 81

tartósított tömegtakarmányra alapozott, épülethez kötött, tejtermelésre szakosodott gazdaságban van helye. Ökogazdálkodásra igényessége miatt kevésbé ajánlható! Lacaune legismertebb francia fejtermelő fajta /van húsváltozata is/, amelynek tejtermelésére alapozták a híres „Roquefort” sajtot. A tejváltozat (van hús fajtaváltozata is) laktációnként 250-350 l tejet termel. A kosok testsúlya 90-110 kg, az anyáké 60-70 kg, átlagos nyírósúlyuk 1,5-2 kg, finomsága 28-38 µ, fürtmagassága 6-8 cm. Szaporasága, báránynevelő-képessége jó, tejesbárány-előállításra kifejezetten alkalmas! Magyarországon a legelőre alapozott tejelő juhászatokban lehet szerepe. Ökogazdálkodásra kifejezetten ajánlható! Tejelő cigája ez a cigája csaknem önálló fajtának tekinthető, tulajdonságaiban annyira eltér az őshonosnak mondott cigájától. Edzett, ellenálló fajta, igen élelmes és mozgékony. Nagy lógó fülei, domború orrháta van, fej, lábvégek általában pigmentált, mindkét nemben szarvatlanok. Gyapjútermelésük 4-6 kg, 25-35 µ vastagságú, 8-15 cm fürtmagasságú, fehérszínű. Átlagos bárányszaporulata ellésenként 1,2-1,6. Laktációs tejtermelése legelőre alapozottan 110-120 l, de vannak egyedek, amelyek ennek dupláját adják. Ökogazdálkodásra kifejezetten ajánlható! Őshonos fajták A hortobágyi racka /fekete és fehér változat/ rendkívül jó alkalmazkodóképessége és kultúrökölógiai jelentősége miatt ökogazdálkodásra javasolható, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy kis növekedési erélye, és alacsony szaporasága miatt tartásához külön támogatás szükséges. Piacképes termék előállítására csak feldolgozott formában márkázott termék „hungarikum” előállítása során lehet alkalmas! Cigája a tejelő fajták részben látható, hogy kiváló példáját mutatja annak, hogy jól megfogalmazott tenyészcél, és hozzá kapcsolódó tartás és takarmányozás technológia esetén, kiváló piacképes márkázott ökotermék előállítására alkalmas. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy tejtermelésre nem szelektált állományokban is jelentős mennyiségű tejet termel, így báránynevelő képessége jó. Rendkívül jó alkalmazkodó és legelőkészsége, valamint nagy növekedési erélye és rámája lehetővé teszi nagytestű vágóbárány előállítását. Ezt vagy úgy érjük, hogy anyai típusnak tartjuk és végtermék előállító keresztezést alkalmazunk (apai fajtának a suffolk és német feketefejű kiválóan alkalmas) és a keresztezett F1 bárányokat ivartól függetlenül vágóbárányként értékesítjük, vagy következetes nemesítő munkával fajtatiszta formában is elérhetjük hosszútávon. Mindezek alapján az ökológiai gazdálkodás egyik legígéretesebb juhfajtája! Cikta fajtafenntartása indokolt, mivel Magyarországon található már csak meg ennek a fajtának az egyedei. Kis növekedési erélye, szaporasága és tejtermelése miatt azonban ökogazdálkodásba, termelésbe való bevonása csak speciális márkázott termék előállítás esetén, erőteljes támogatás mellett lehet gazdaságos.

82

6.2.2. Tenyésztési eljárások és tenyésztés-ellenőrzés Adatgyűjtés, törzskönyvezés Alapvető fontosságú a tenyésztőmunka szempontjából - árutermelő juhászatokban a hús származásának igazolása miatt is, amely EU-előírás - az egyedi megjelölés. Az egyedek kizárólagos megkülönböztetését kell, hogy biztosítsa. Erre a célra az ENAR-rendszer tízjegyű számjegy mind két fülbe tetoválása, illetve a fülkrotáliákra való felírása vonalkóddal együtt, sorszám szerinti elosztásban - alkalmas. Döntő fontosságú, hogy milyen adatokat, értékmérő tulajdonságokat gyűjtünk, illetve használunk fel a tenyészállat-kiválasztás során. Nagyon fontos arra felhívni a figyelmet, hogy sok tulajdonság - gyapjú értékmérői, szervezeti szilárdság stb. - csak a küllemi bírálat (bonitálás) során állapítható meg. Tenyésztési eljárások A tenyésztési eljárásokon belül megkülönböztetünk fajtatiszta tenyésztést (amikor az anyákat ugyanazon fajtába tartozó kossal fedeztetjük, illetve termékenyítjük), és keresztezési eljárásokat (amikor az anyákat eltérő fajtájú kosokkal fedeztetjük, illetve termékenyítjük). A fajtatiszta tenyésztés alkalmazása a juhtenyésztésben is elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy a fajtastandardnak megfelelő, konszolidált állományuk legyen, amely így mind habitusában, mind értékmérő tulajdonságaiban - a megengedett határokon belül - egységes. Ennek tükrében állapítható meg, hogy egy fajta adott körülmények között mire képes, és milyen irányba célszerű továbbtenyészteni. Amennyiben egy fajta az adott környezeti körülmények között nem képes gazdaságosan termelni, illetve e szelekcióval - az adott fajta genetikai korlátai miatt - nem lehet megfelelő módon javítani, jöhetnek szóba a különböző keresztezési eljárások. Hangsúlyozni kell azonban, a keresztezések is csak akkor lehetnek eredményesek, ha a keresztezési partnerek - fajták - konszolidáltak. A fajtatiszta tenyésztésen belül megkülönböztetünk rokontenyésztést, beltenyésztést, vonaltenyésztést stb. A juhtenyésztésben elsősorban a vonaltenyésztés alkalmazása terjedt el, illetve javasolható, mivel egy anya után csak kisszámú utód nyerhető, ezzel szemben egy kos után lényegesen több utóddal - több százzal, illetve ezerrel - lehet számolni termékenyítési módtól függően. A vonaltenyésztés előnye a homozigozitás növelésén túl az, hogy lehetőséget ad kis létszámú populáció - fajta - esetén a beltenyésztésből fakadó leromlás elkerülésére, másrészt a hibridizációra. A keresztezés a tenyésztési eljárások olyan csoportja, amely egy populáció heterozigozitásának növelésére irányul az additív génhatások, illetve a heterózis kiaknázásával. A legfontosabb szempontok, amelyek alapján választhatunk a keresztezési eljárások közül: − a fajták közötti átlagos termelési különbség, − a heterózis hatás nagysága, − a rekombinációs veszteség nagysága. Ezek mellett figyelembe kell venni a környezeti tényezőket, ugyanis egy nagy teljesítmény elérésére képes keresztezett populáció kiindulási fajtákkal szembeni fölénye csak megfelelő környezetben realizálható. A juhtenyésztésben (ökogazdálkodás folytatása esetén) a következő keresztezési eljárások alkalmazhatók: − fajtaátalakító keresztezés, − nemesítő keresztezés, − közvetlen végtermék-előállító keresztezés, 83

− közvetett haszonállat-előállító keresztezés. Fajtaátalakító-keresztezés, amikor egy helyi fajtát több - minimum öt - generáción keresztül egy másik fajta kosaival fedeznek, illetve termékenyítenek. Az ötödik generáció után gyakorlatilag a nemesítő fajtával azonos fajta lesz az eredmény. Ennek a módszernek az alkalmazásánál a lehető legnagyobb mértékben figyelembe kell venni a nemesítő fajta igényeit, mivel az új környezetben amennyiben az lényegesen eltér az eredetitől a termelési eredmények számottevően elmaradhatnak a várttól, sőt szaporasági és egészségügyi problémák is előfordulhatnak, illetve fordulnak. Nemesítő keresztezést akkor alkalmazzák, ha egy adott fajtát, annak értékes tulajdonságait meg akarják őrizni és csak néhány (egy-két) tulajdonságban akarnak genetikai előrehaladást elérni, és ez már fajtán belül szelekcióval nem lehetséges. Ebben az esetben egy alkalommal termékenyítenek az egy-két tulajdonságra javító hatású fajta kosaival, majd az F1 nemzedéket egymás között párosítják, és szigorú szelekciót fojtatnak a javítani kívánt tulajdonságokra. Egy speciális esete is van a nemesítő keresztezésnek, amikor szintén egy alkalommal termékenyítenek a javító hatású fajta kosaival, majd a további nemzedékeket ismételten saját a nemesítendő - fajta kosaival párosítják. A nemesítő keresztezésnek napjainkban rendkívül nagy a jelentősége, mivel a jelenleg rendelkezésre álló magyar fésűsmerinó húsirányú nemesítésében - hízlalás alatti napi tömeggyarapodás növelésében, húsformák és a vágóérték javításában - a korszerű húsfajtáknak döntő szerepe van. A magyar fésűsmerinó nemesítéshez olyan fajtákat indokolt felhasználni, amelyek a hazai tartási és takarmányozási viszonyokhoz tudnak alkalmazkodni. Ugyan ez vonatkozik a magyar merinó tej irányú nemesítésével kapcsolatban is. Húsirányú nemesítés szempontjából szóba jöhető fajták, pl. a német húsmerinó, az ile de france, a berrichon du cher stb., a tejirányú nemesítés céljára, pl. a lacaune. Cigája esetében a hústermelő képesség javítására suffolk és német feketefejű fajták is alkalmasak. A közvetlen végtermék-előállító keresztezés azt jelenti, amikor a meglévő anyaállományt egy terminál - a pillanatnyi piaci igényeknek legjobban megfelelő nagy növekedési erélyű, jó vágási minősítést mutató - fajtával fedeztetetik és az F1 nemzedéket teljes egészében húsra értékesítik, tehát további tenyésztői munkát nem folytatnak vele. Ebben az esetben folyamatosan fenn kell tartani tisztavérben a nemesítő fajtát. Ennek az eljárásnak is rendkívül nagy jelentősége van napjainkban, ugyanis a rendelkezésre álló merinó állománytól származó bárányok jelentős része az S/EUROP minősítés alapján erősen kifogásolható, nem megfelelő minősítést kap. Ez már napjainkban is, de a későbbiek folyamán még nagyobb problémát jelent, mivel az EU-on belül ez határozza meg a bárányok piaci értékét. Ez is indokolja a magyar merinó hústermelés irányba történő nemesítését - pl. az előzőekben ismertetett húsirányba történő nemesítő keresztezések alkalmazását -, de az ilyen irányú nemesítő munka lassú, csak több generáción keresztül lehet jelentősebb előrehaladást elérni. Annak érdekében, hogy a közeljövőben is jobb minőségű, piacképesebb bárányt tudjunk előállítani a közvetlen haszonállat előállító keresztezés alkalmazása indokolt, ahol az anyai populáció a magyar merinó, vagy cigája. Apai fajtaként a legpiacképesebb fajták alkalmasak, mint például a texel, suffolk, német feketefejű stb. A közvetett haszonállat-előállító keresztezés abban különbözik az előzőtől, hogy mielőtt a terminál fajtával keresztezik a merinó állományt végtermék előállítás céljából, közbeiktatnak egy szapora fajtával történő keresztezést és az ebből a keresztezésből származó F1 jerkéket párosítják a terminál kosokkal. Ennek az eljárásnak az a célja, hogy a lehető legolcsóbban a lehető legtöbb piacképes bárányt állítsanak elő. Az első keresztezéskor olyan fajták kosaival kell termékenyíteni, amely fajtákra a jó anyai tulajdonságok - nagy szaporaság, jó báránynevelő képesség, - a jellemző. Erre alkalmas fajta a booroola, finn és svéd landrace, romanov, keletfríz. Ezt követően kerül sor a második keresztezésre, amelynek során az első 84

keresztezésből származó F1 jerkéket párosítják a terminál kosokkal. Az első keresztezésből született F1 kosbárányokat teljes egészében húsra értékesítik. 6.3. Ökotartás- és takarmányozás technológia 6.3.1. Báránynevelés és -hizlalás Ellés és az ellés utáni teendők A magyar merinó bárány születésekor 2,5-4,0 kg élősúlyú. A kosbárányok mintegy 0,5 kgmal nehezebbek a jerkéknél. Az ikerbárányok 0,8-1,0 kg-mal könnyebbek az egyes bárányoknál. A hármas ikrek súlya között nagy eltérések lehetnek. Előfordul, hogy hármas ikrek születése esetén 1,2-2,5 kg születési súlyú bárányok jönnek a világra. Hazai viszonyok között a 2 kg-nál kisebb élősúlyú bárányt nem, vagy csak nagy nehézségek árán tudják felnevelni. Nem lehet azonban az életképességet kizárólag a születési súly alapján megítélni. Különösen vonatkozik ez a szapora fajták bárányaira. Ellést követően az anya akkor engedi először szopni bárányát, ha testének nagyobb részéről a magzatmázat már lenyalta, amennyiben a bárány korábban feláll, és szopni akar, nem engedi. A bárányt az anya mintegy 15-30 perc időtartam alatt tudja felszárítani. Amennyiben az anya nem nyalja szárazra bárányát, abban az esetben a gondozónak kell szalmával szárazra törölnie. Az anyajuh a szopás alatt több ízben figyeli bárányát, hogy a saját báránya szopik-e. Ha idegen bárány akarná szopni, elugrik. Az elléssel kapcsolatos munkák befejezése után a bárányokat szoptassuk meg, hogy azok mielőbb hozzájuthassanak a föcstejhez (kolosztrum), amely életük első 1-2 napján nélkülözhetetlen – immunanyagot és táplálóanyagot tartalmazó – takarmány számukra. Abban az esetben, ha a bárány ellés után 2 órán belül nem szopik, segítsük hozzá a szopáshoz. Az első napon a báránynak legalább 0,2 liter föcstejet kell szopnia. Az anyajuh föcstejének összetétele változó, átlagosan: 24-40 % szárazanyagot, 10-25 % nyersfehérjét, 02-20 % nyerszsírt, 0,3-3,0 % tejcukrot, 0,7-1,6 % hamut, valamint A-vitamint, karotint, D-, E-, K-vitamint és immunglobulinokat tartalmaz. Bárány nevelés A báránynevelés célja, hogy a tenyésztésre szánt jerkék és kosbárányok igényeit - tenyésztési és gazdaságossági szempontból egyaránt - optimálisan elégítsük ki. Ennek megfelelően nem a maximális napi súlygyarapodásra kell törekedni, hanem arra, hogy mérsékelt növekedés mellett minél előbb szilárd takarmányra szoktassuk a bárányokat. Fogadtatóra azért van szükség, mert közvetlenül az ellést követően a magyar merinó anyák sok esetben - különösen a fiatal előhasi anyák - nehezen fogadják el bárányaikat. A fogadtató egy 1,2-1,5 m2 alapterületű, fából vagy fémrudakból és dróthálóból készült rekesz, amelyben az anya bárányával az ellés után 3-6 napig tartózkodik. Az anya és a bárány közötti kapcsolat a fogadtatóban tartás idején jön létre. Ez az időszak döntően befolyásolja a bárányok növekedését és fejlődését, az életképesség alakulását. Bárányóvoda a hodály azon elkerített része ahol a fogadtató (3-6 nap) után 30 anyát bárányaikkal együtt, a bárányok 3-4 hetes koráig csoportosan tartják. Az óvoda úgy van 85

kialakítva, hogy azon belül egy részt elkerítenek úgynevezett bújóráccsal, amelyen csak a bárányok tudnak átmenni, kizárólag a bárányok számára. Az anyák elől elzárt területen báránytápot és nagyon jó minőségű un. bárányszénát helyeznek el, hogy a bárányok megszokják, kóstolgassák azokat. Az óvodában tehát a bárányok tetszés szerinti időben szophatnak, ehetnek (kóstolgathatnak) tápot és szénát. Bárányiskolában a bárányok 3-4 hetes koruktól választásig (a tejitatás megszűnéséig), általában 6-8 hetes korukig vannak. Az iskola abban különbözik az óvodától, hogy itt már több anya (60-70) van együtt a bárányával, és a bárányok nem tetszés szerinti időben szopják az anyjukat, hanem a nap meghatározott időszakában. Ezt úgy oldják meg, hogy a bárányokat naponta növekvő időtartamban (általában naponta egy-egy órával növelve az elkülönítés idejét) elzárják az anyjuktól. Az elkülönítés ideje alatt a bárányok tetszés szerint fogyaszthatnak báránytápot és jó minőségű bárányszénát. Ennek előnye az, hogy a bárányok bendője azok optimális növekedését, fejlődését fenntartva a lehető leghamarabb kialakul. A magyar merinó anyák 0,6-0,7 liter napi tejtermelése mintegy 120 g napi súlygyarapodást tesz csupán lehetővé. A bárányok, amikor már szilárd takarmányt is fogyasztanak (tehát 3-4 hetes kor után), naponta 200-250 percet töltenek evéssel. A szilárd takarmányt is fogyasztó bárányok naponta 320-460 percet kérődznek. A fiatal állatok naponta 8-12 alkalommal esznek és 12-15 a kérődzési időszakok száma. Az elválasztás (a tejitatás megszüntetése) akkor következhet be, ha a bárányok táplálóanyag szükségletüknek mintegy 70-75 %-át már szilárd takarmányokból veszik föl. A bárányhizlalás módszerei: - tejesbárány hizlalás, - intenzív (expressz) pecsenyebárány hizlalás, - félintenzív pecsenyebárány hizlalás, - éves pecsenyebárány hizlalás. Tejesbárány-hizlalás A Magyarországon a leggyakrabban alkalmazott bárányhízlalási módszer, mivel a magyar merinó bárányok ebben a kategóriában versenyképesek, illetve az Olasz piac ezt igényli. Ez a hizlalási mód adja a legkisebb súlyú hizlalt bárányt. A tejesbárány-hizlalás az anyák tejének felhasználásával, tehát szoptatással történik, vagy 1-2 napos, illetőleg korai választás után tejpótlóval hizlalják a bárányokat. A tejesbárány-hizlalás során a fiatal állatokat 6-8 hetes korban 14-18 kg-os élősúlyban értékesítik. Táplálóanyag-szükségletük jelentős részét tejjel fedezik, így a bárányok húsa általában „fehér” (halvány rózsaszín) színű, mivel a tej kevés vasat tartalmaz és a mioglobinképződés az izomrostot nem sötétíti. Intenzív pecsenyebárány-hizlalás A 6-8 hetes korban 16-18 kg-os élősúlyban leválasztott bárányokat koncentrált abraktakarmánnyal (táppal) hizlalják – a piac igényeitől függően – 24-40 kg-os élősúlyig. A hízóbárányok ivara és napi takarmányfelvétele között szoros az összefüggés. Az intenzív hizlalás során a kosbárányok élősúlyuk 4 %-át veszik fel hizlalótápból, míg a jerkék testsúlyuk 4,7-5,2 %-át. Ez abból adódik, hogy a jerkék fejlődése során az emésztőszervek gyorsabban fejlődnek, mint a kosoknál. A nagyobb takarmányfelvételből és a kosokhoz képest kisebb növekedési kapacitásból eredően az izomképzés erőteljesebb szakasza hamarabb fejeződik be, és a zsírszövetképzés intenzívebb lesz. Ez elsősorban, az életkor előrehaladásával kapcsolatos, mérséklődő napi súlygyarapodásban észlelhető. Ilyen esetben 1 kg súlygyarapodásra a jerkebárányok 4,7-5,2 kg hizlalótápot, a kosok pedig 4,3-5,0 kg hizlalótápot használnak fel. 86

Félintenzív pecsenyebárány-hizlalás A bárányok hizlalásának ez a módszere azt jelenti, hogy a hízóbárányoknak naponta korlátozott mennyiségű hizlalótápot, valamint tömegtakarmányt – szénát, szilázst – adnak. A félintenzív bárányhizlalás során a kor előrehaladásával, illetőleg az élősúly növekedésével együtt az abrak napi mennyiségét növelni kell. A 8 hetes korban 17-18 kg-os élősúllyal választott bárányoknak a hizlalás első hónapjában 800-900, a második hónapban 1000-1100, a hizlalás harmadik hónapjában pedig 1200-1300 g hízótápot kell adni naponta. A hízótápot 200-300 g réti szénával, illetőleg 600 g kukoricanövény-szilázzsal kell kiegészíteni. Az így hizlalt bárányok átlagosan naponta 250-340 g súlygyarapodást érnek el. Ez azt jelenti, hogy az intenzív hizlaláshoz hasonló súlygyarapodást lehet elérni kevesebb hízótáp felhasználásával. A hízótáp megtakarítás bárányonként mintegy 2-3 kg. A bárányok számára ez a hízlalási mód azért is kedvező, mert a szálastakarmányban biztosított nyersrost élettanilag kedvező, így a súlygyarapodás és a takarmányértékesítés a tömegtakarmányt is fogyasztó bárányoknál kedvezőbb, mint a tömegtakarmányt nem fogyasztó, kevés nyersrosttal hizlalt egyedeknél. További előnyt jelent, hogy a faggyúsodás később kezdődik a kisebb energia felvételnek köszönhetően. Éves pecsenyebárány hizlalás A bárányhízlalás technológiája az okögazdaságban A bárányokat mélyalmos istállóban lehet hizlalni. A mélyalom előnye, hogy nem környezet szennyező, nem kell beruházni a beszerzésekor, nem korrodálódik és a bárányok komfortérzete jó. A bárányokat a hizlalás idején 30-50-es csoportokban tartják. Egy hízóbárány férőhely-igénye 0,5-0,7 m2. Amíg a bárányok kisebb élősúlyúak a megfelelő alapterület 0,5 m2, amikor nagyobbak, kedvezőbb a hizlalási eredményekre a 0,7 m2 férőhely biztosítása. 6.3.2. Az anyajuhok és a kosok takarmányozása Az anyajuhok táplálóanyag-szükséglete mind energia, mind pedig nyersfehérje tekintetében az élősúllyal együtt változik mind a nyári, mind a téli időszakban. Az üres anyajuhok táplálóanyag-szükségletét április közepétől október végéig a legelőfű biztosítja. Aszályos időjárás esetén július közepétől augusztus végéig kiegészítő takarmányról kell gondoskodni. Ez naponta 0,5-1,0 kg réti széna legyen. A téli időszakban a takarmányszükségletet aszerint kell biztosítani, hogy mennyi téli legelő áll rendelkezésre. (Október végétől rozs, őszi árpa, illetőleg repce vagy rozsos repce.) Ezek a legelők nem teljes mértékben, de részben biztosítják az anyajuhok táplálóanyag-szükségletét télen. Ezért naponta 2-3 órán át legeltessük az anyákat. A téli időszakban 2-3 kg jó minőségű fonnyasztott fűszilázst, vagy kukoricanövény-szilázst, 1 kg szénát adjunk az üres, illetőleg a vemhesség kezdetén lévő anyáknak. A termékenyítési időszak előtt az anyajuhokat intenzívebb táplálóanyag-ellátásban kell részesíteni, hogy az ovulációt, a petesejt megtermékenyülését elősegítsük. A termékenyítésre való előkészítést a kondíciótól függően kell elvégezni. Gyengébb kondícióban lévő anyákat intenzívebben, a jobb kondícióban lévőket pedig kisebb intenzitású táplálóanyag-ellátással készítsük elő. A jó kondícióban lévő egyedeknél az előkészítést nem szükséges alkalmazni. Az előkészítés időszakában nő az anyák testsúlya és javul a kondíció. A túl hosszú ideig tartó előkészítés nem növeli az ovulációs rátát. Így az előkészítés megfelelő időtartama 4-6 hét, a kondíciótól függően. Az előkészítés idején célszerű az anyáknak napi 0,2-0,4 kg szemes rozsot adagolni, a jó minőségű tömegtakarmányozás mellett, mert a rozs kedvező hatású az ivari tevékenységre. 87

A termékenyítés után még 2-4 hétig takarmányozzuk bőségesebben az anyákat. A vemhesség első 3 hónapjában az anyák takarmányozása nem tér el az üresen álló anyákétól. A vemhesség előrehaladásával nő a táplálóanyag-szükséglet, fokozódik az állatok étvágya. Ezért a legelőn tartott állatok legeltetési idejét növeljük meg legalább napi 12 órára, hogy a vemhesség 4., 5. hónapjában lévő anyajuhok takarmányfelvétele növekedjen. Az ellésre való előkészítést a várható ellés előtt 6 héttel kell megkezdeni. A vehemépítés koncentráltabb táplálóanyag-tartalmú takarmányozást igényel. A tömegtakarmányok energiaés fehérjekoncentrációja nem elegendő a megnövekedett táplálóanyag-szükséglet kielégítésére, mivel az anyák takarmányfelvétele a vemhesség utolsó 3-4 hetében csökken. Ez a vemhet hordozó megnövekedett méh bendőre gyakorolt hatásának tudható be. Az előkészítés során az abrakhányad növelését indokolja egyrészt az egyre növekvő táplálóanyag-szükséglet, másrészt a takarmányfelvevő képesség csökkenése. Az előkészítés időszakában tehát napi 0,3-0,5 kg abrakkeverék adagolása szükséges, aminek nyersfehérjetartalma 14 % legyen. Amennyiben az anyajuhok nem kapnak megfelelő előkészítést, csökken a bárányok születési súlya, életképessége, rosszabb az anyák báránynevelő képessége, és kevesebb lesz a termelt gyapjú mennyisége is. Az ellés után az anyajuhokat úgy kell takarmányozni, hogy azok minél több tejet, minél hosszabb ideig termeljenek. A bárányt szoptató anyák testsúlya az ellés után mintegy 50-60 napig csökken. Ennek oka a tejtermelés. A szoptató anyáknak intenzív táplálóanyag-ellátást kell biztosítani a tejtermelés miatt. Az anyák tejtermelésétől függ a bárányok növekedése, fejlődése. A juhok fejése esetén az anyáknak jó minőségű legelőfüvet, illetőleg kiegészítő takarmányt kell adni. A legelőfű fejlődési állapotának előrehaladásával együtt csökken a fű táplálóértéke, amit 0,5-1,0 kg szénával kell kiegészíteni. A tejelő juhoknak a tömegtakarmány minőségétől függően 0,3-0,6 kg abrakkeveréket kell adni. A tejtermelés fehérjeigényes, ezért a tejelő juhok fehérjeszükségletét nemcsak abrakból kell fedezni, hanem részben tömegtakarmányokból kell biztosítani, így a napi adagban 0,5-1,0 kg lucernaszéna etetése előnyös hatású a tejtermelésre. Nyári időszakban a tejelő juhokat minél hosszabb – 12 óra – ideig legeltessük. A kora reggeli legeltetést csak a harmat felszáradása után kezdjük el. Arra kell törekedni, hogy az anyák minél több legelőfüvet vegyenek fel. A legeltetés után etessük az abrakot az anyákkal. A vemhes, szoptató és tejelő anyákat olyan legelőn tartsuk, amelynek fűhozama szénaértékben hektáronként eléri, vagy meghaladja az 1,8-2,0 tonnát. A folyamatos legeltetés, illetőleg a táplálóanyag-szükséglet minél nagyobb arányú kielégítése legelőfűvel, szükség szerint előírja, hogy a juhok részére legelőt telepítsünk. Telepítésre legalkalmasabbak a szárazságtűrő fűfajok. A telepített legelők füve főleg csapadékosabb időben gyorsan nő. A 10 cm-nél nagyobbra nőtt füvet már juhokkal nem szabad legeltetni, mivel a hosszúszálú füvet a juh nem szívesen eszi, abban csak járkál, apró füvet keres, így nagy lesz a taposási veszteség. Az ilyen füvet le kell kaszálni, és szénát vagy szilázst kell belőle készíteni. A merinó anyák fűfelvétele - a fű szárazanyag-tartalmától és az anya élősúlyától függően - 58 kg naponta. A táplálóanyag-szükséglet kielégítése és a termék-előállítás zavartalansága miatt a legelőnek ezt a fűfelvételt biztosítania kell. Az anyajuhokkal etethetők melléktermékek is. A tarlólegeltetés, mint melléktermékhasznosítás, jelentős az anyák takarmányozásában, azonban a táplálóanyag-szükséglet kielégítésére nagy gondot kell fordítani. A juhok napi takarmányfogyasztását a 17. táblázat tartalmazza.

88

17. táblázat Juhok napi takarmányfogyasztása (kg) Megnevezés Üres anyajuhok Vemhes anyajuhok Szoptatós és fejős anyajuhok Tenyészkosok Választott jerkebárányok Jerke toklyók Választott kosbárányok Kostoklyók Hagyományos (éves) pecsenyebárány-hizlalás Expressz pecsenyebárányhizlalás kezdete Hizlalás vége Kifejlett ürük hizlalása Idős selejtjuhok feljavítása

nyári téli nyári téli nyári téli nyári téli nyári téli nyári téli nyári téli nyári téli

Legelőfű v. termesztett zöldtak. ad libitum

Pillangós széna

Napi takarmányadag Búza-szalma Pillangós szalma 1,5-1,5

0,5-1

Abrak (táp) Répa-szelet

Réti széna

Takarmányrépa v. murokrépa

1,0-1,5 0,1-0,3

ad libitum 0,5

1,5

1

0,5

1,5

1

1,0-2,0

1-1,5

ad libitum

0,5-1,0 0,5-1,0

ad libitum 0,5-1,0

1,0-1,5

0,2-0,5

0,5 1,0-1,5

0,5-1

0,5-1,0 ad libitum 0,5 ad libitum 0,5-1

0,5

0,5

ad libitum 0,5-0,8

0,5 0,1-0,3 0,2-0,3

ad libitum 0,5 ad libitum 0,5 ad libitum

0,5-1,0

0,5 0,5-1,5 1,5-2,5

0,2-0,4 0,4-0,6 0,4-0,6 0,5-1,0 0,4-0,6 0,4 1,4

0,1 0,1-0,3 2,0-3,0

0,4-0,6 0,3-0,4

1,0-1,5 1,0-1,5

89

6.3.3. Tejtermelés Az intenzív tejelő fajták (keletfríz, awassi) egyedeinek tejtermelése 220-300 napos laktáció alatt 600-1000 l. Az ökogazdálkodásra, gyepre alapozott tejtermelésre alkalmas fajtáké 100300 nap alatt 150-300 l között változik (18 . táblázat). A laktációban termelt tej mennyiségét a genetikai képességen kívül jelentősen befolyásolja a takarmányozás. A tejtermelő fajták egyedei genetikai képességüket nem tudják kibontakoztatni a gyengébb takarmányozási viszonyok között. Éppen ezért a gazdasági számításoknál, stratégiák kialakításánál, illetve tartás- és takarmányozástechnológiák megtervezésénél ezt figyelembe kell venni! A tejtermelés a 3-4. laktációig növekszik, majd az 5-7. laktációig az anyák a genetikai és környezet adta lehetőségek szerint a legtöbb tejet termelik. Ezután a tejtermelés fokozatosan csökken. A tejhozam jelentős csökkenése az anyajuhok elöregedése esetén (foghullás, kondícióromlás) következik be. 18. táblázat A különböző juhfajták egyedeinek átlagos tejtermelése *

A fajta megnevezése

Cigája Awassi Pleveni feketefejű* Keletfríz Lacaune* Húsmerinó Magyar merinó * ökotejtermelésre alkalmas fajták

Egy anya tejmennyisége, l 98-150 240-300 172-240 280-300 220-300 70-95 40-120

6.3.4. A juhok tartástechnológiája Szempontok a telep helyének kijelölésekor ♦ A domborzati viszonyok megfelelőek legyenek. Építkezésre mélyfekvésű terület, ahol gondot okoz a csapadék, a szennyvíz, a trágyalé elvezetése állategészségügyi okok miatt alkalmatlan. ♦ Az északi, észak-keleti tájolású, vagy 15 %-nál meredekebb lejtésű terület úgyszintén nem felel meg a célnak. ♦ A talaj minősége meghatározza, hogy szükséges-e burkolt kifutókat létesíteni, vagy elkerülhetők ezek a költségek. A sáros, kötött talaj elősegíti a büdössántaság kialakulását. ♦ A víznyerési lehetőség létfontosságú. ♦ Fontos szempont a lakott területtől való távolság, a szálas- és tömegtakarmányok, valamint a szalma szállítási távolsága, a megfelelő útviszonyok, a közművesítés megléte vagy lehetősége. ♦ Elengedhetetlen, hogy megfelelő nagyságú és lehetőleg közeli legelőterület álljon rendelkezésre. A legelő hiánya csak abban az esetben lehet közömbös, ha istállózáshoz kötött, speciális termelésről van szó (pl. pecsenyebárány-hizlaló telep, mesterséges báránynevelés). Az akol általában kelet-nyugati hossztengellyel épül, és a karám a déli oldalon helyezkedik el. Ezt az uralkodó szélirány úgy befolyásolhatja, hogy a hodály hossztengelynek mindig a szélirányra merőlegesnek, illetve a kifutónak vagy nyitott oldalnak ebben az esetben a szélvédett oldalon kell lennie. 90

A juhtartó épületekkel szembeni igények Az épületek egyrészt ki kell, hogy elégítsék az állatok termeléséhez szükséges elemi, környezeti igényeket, másrészt a korszerű (könnyebb) munkavégzés követelményeinek is meg kell, hogy feleljenek. Az etetés, az almozás és kitrágyázás gépesítési lehetősége meghatározza, hogy az épület belső szabad magassága legalább 3,2 - 4,0 m legyen. A természetes szellőztetési módszerek 12 m körüli fesztávolságig kielégítők. A 60 m-nél hosszabb épület huzatos és munkaszervezési szempontból sem előnyös. Állategészségügyi prevenciós okok miatt a bejárati kapuk előtt kialakított fertőtlenítő medencét higított formalinnal, kreolinnal átitatott pelyvával kell megtölteni. Az épületen legalább két - kétszárnyú és kifelé nyíló - kapu legyen. A kedvező kapumérete (főleg a kitrágyázás gépei miatt) 3 × 3 m körüli. Általában 250-300 állatra számítanak egy kaput. A bunda megóvása érdekében kétoldalt, alul 0,1-1,5 m magasságig, henger alakú görgőkkel kell ellátni a kijáratot. Ha az istálló 12 m-nél nem szélesebb, elég a nyílászáró szerkezeteken, valamint a szabályozható nyílású gerincszellőzőkön keresztül biztosított légcsere. A frisslevegőutánpótlás huzatmentesen történjen. A 12 m fesztávolságot meghaladó épületben mesterséges szellőztetést kell beiktatni. Az ablakok területe az alapterület 1/15-1/20-ad része legyen, mélyalmos istállóban azokat a fal felső harmadán kell elhelyezni, könnyen le lehessen szerelni. Kellő megvilágítás érdekében a túl széles (12 m-nél szélesebb) épületben tetővilágításra is szükség van. A rossz istállóklíma kedvezőtlen hatással van az állatok egészségi állapotára és termelésére. A levegő magas relatív páratartalma (75 % fölött), ammóniatartalma rontja a gyapjú minőségét. Az ammónia levegőbe jutását csökkenteni lehet szuperfoszfát alomra szórásával (kétnaponként 50-60 g/m2). Az élettérben a káros gázok eltűrhető határértéke a levegőtérfogat %-ában: CO2 - 0,35; NH3 0,03. A termelést erősen befolyásoló környezeti faktor a hőmérséklet. Magyarországon - középeurópai ország lévén - a hőmérsékleti ingadozások elég markánsak, nem mindig tartoznak az állat komfortzónájába. Legnagyobb figyelmet az újszülött bárány hőmérsékleti igényére kell fordítani. Felszáradás és a magzatmáz lepergése előtt az újszülöttek érzékenyek az alacsony hőmérsékletre. Télen a 1820 oC-os hőmérséklet biztosítására 4-5 napig indokolt infravörös lámpa beállítása is. Juhakolban tartott bárányos anyák (3 hetesnél idősebb báránnyal) esetén a légtér optimális hőmérséklete 10-12 oC. Az anyajuhok és a növendék állatok alacsonyabb hőmérsékletet is jól bírnak, de az anyával tartózkodó fiatal bárány a túlzottan alacsony hőmérséklet hatására nem szopik, az anyja mellett „eléhezik”. A fagypont alá süllyedő hőmérséklet károsítja az önitatókat. A télen történő bent itatás nemcsak a dolgozók kényelmét szolgálja, de az állatok termelése érdekében is követelmény. Amennyiben a hőmérsékletet nem lehet megfelelő szinten tartani (szigeteletlen istálló), úgy fagymentes itató-berendezést (temperált vizű itató) kell alkalmazni. A férőhelyigény a fajta, a kor, az ivar szerint és a termelési szakasztól függően is változik. (19. táblázat)

91

19. táblázat Az állatonkénti férőhelyszükséglet az istállózás alatt A termelési szint, illetve Férőhelyszükséglet az etető- Férőhelyszükséglet etetőtermelési irány rácsokkal együtt, m2/állat rácsok nélkül*, m2/állat 0,70 1,00 Anyajuh bárány nélkül 1,20 1,50 Anyajuh egy báránnyal 1,50 1,75 Anyajuh két báránnyal Itatásos bárány (anyajuh nélküli 0,25 felnevelés) 0,40 Hízóbárány (rácspadlón) 0,50 Növendék bárány 0,50 0,70 Toklyó tenyésztésbevételig 3,00 Kos egyedi elhelyezésben 1,50 Kos csoportos elhelyezésben *Központi etetőhelyen történő takarmányelosztás esetén, a takarmány-felvételi idő biztosítása céljából egy helyen, egymás után legfeljebb két csoport etethető. 20. táblázat Javasolt csoportnagyság Termelési csoport Anyajuh elléskor, elővárakozó egyedi fogadtató Anyajuh bárányaival: - az ellés utáni 2. hétig - az ellés utáni 3. hétig Itatásos bárány (anya nélküli felnevelés) Hízóbárány (rácspadlón vagy mélyalmon) Választott bárány

Egyedszám 20-50 1-3 15-30 75-100 10-20 30-50 100-250

Az istállók hazánkban általában mélyalmos rendszerűek. Padozatuk kialakítása úgy történik, hogy 25-30 cm vastagságú döngölt agyag felületre 10 cm-es rétegben homokot hordanak fel, amelyre az alom kerül. A homokréteg a nedvességet felszívja és a trágya eltávolítását könnyebbé teszi. A mélyalom akkor megfelelően kezelt, ha nem melegszik, nem sárgítja, és nem szennyezi a bundát. Túl bő almozás következtében aerob erjedés, felmelegedés következik be. Ha kevés az alom, abban az esetben a mélyalom megfelelően tömörített lesz ugyan, de szennyezi az állatot. Az alom felületének szuperfoszfáttal történő beszórása megköti az ammóniát, így „karban tartja” az istállóklímát. A juhtartó épületek és telepek berendezései A hagyományos juhhodályok belső terének tagolását elválasztó rácsok (más néven: rekesztékek, drankák) és etetőrácsok segítségével alakítják ki. Különböző hosszúságú elemek összekapcsolásával, építőkockaszerűen ellető- és nevelőrészek határolhatók el. Az elválasztó rácsok készülhetnek fából és fémből. Méretük változó: 1,00-1,50 m magasak, hosszúságuk általában 2,50-4,00 m. 4 m-nél a mozgathatóság érdekében ritkán hosszabbak. A hodályon belüli munkát nagyban megkönnyíti a rekesztőkapu. Segítségével az épületben kialakítható a középső etetőutas istálló-berendezéshez hasonló elrendezés.

92

A mélyalom szintjének növekedésével együtt kell a rácsokat, kapukat feljebb állítani, megóvni azokat a „benövéstől”. A rácsoszlopokat nem szükséges az aljzathoz rögzíteni, betonfuratba állítják vagy talplemezzel látják el. Ellés után az olyan anyajuhokat, melyek ikerbárányokat ellettek, vagy gyenge a bárányuk, illetve olyan előhasi anya, amely nem akarja vállalni bárányát stb., 1-5 napra bárányával együtt fogadtatókba helyezik. A fogadtatók lehetnek előre gyártottak, készülhetnek fából és fémből, 1,20-1,50 x 1,20-1,50 m-es mérettel, de ki lehet azokat alakítani etetőrácsokhoz kapcsolt rekesztékekkel, ideiglenes kezelőfolyosó mentén is. A „fogadtatózás” időszaka után bárányóvodát, illetve bárányiskolát kell kialakítani. A bárányiskola a 20-30 anya és báránya részére biztosított területből egy olyan rész, amely bujtatóráccsal van elválasztva a többi területtől. A bújtatórács nyílásai 30 cm magasak, 20 cm szélesek, hogy csak a bárányok férnek át rajtuk. A nyílások lengőráccsal lezárhatók, ilyenkor a bárányok bentrekednek a bárányiskolában. A nyílások zárhatóságának főként a választás lebonyolításában van szerepe. Az etetés hagyományos, nagy élőmunka-ráfordítást kívánó megoldása, amikor a hodályban a takarmányok szétosztása villázással, kosarazással, vödörrel, vagy zsákból történik. Etetőúttal rendelkező épületekben takarmánykiosztó járművek használata ajánlott. Etetőút kialakítása csökkenti a férőhely területét, de a takarmányozás, az almozás fizikai munkaigényét is lényegesen csökkenti. A szálas takarmány ebben az esetben is csak kézi erővel adagolható szét kocsiról szénarácsra. A szálas takarmányokat egy- vagy kétoldalas etetőrácsból, az abrakot és tömegtakarmányokat vályúból etetik. Az abrak etetésére használatosak még – főként hizlaló épületekben – az abrak-önetetők. Szálas takarmányoknál (de almozásnál is) fontos megjegyezni, hogy amikor a kiosztás (almozás) történik, az állatok ne tartózkodjanak a hodályban, mivel szennyeződne a bundájuk. A szénarács olyan típusú legyen, hogy a bunda nyaki, fari részét ne szennyezze, a takarmányos gyapjú az osztályozásnál külön választandó és textilipari értéke erősen csökken. Az itatást nyáron, legeltetési idényben a legelőn kút mellett oldják meg, ha kút és tiszta felszíni víz (patak, tó) sem áll rendelkezésre, akkor lajtkocsival szállítják a vizet, és vályúból itatják. Télen szigeteletlen hodályban temperált vizű itatóval, szigetelt istállóban önitatókkal végzik az itatást. Az önitatókat az istállóban a hosszanti falra, vagy a tartóoszlopokra szerelik. Új és rendkívül praktikus a „labdás önitató”. Ez egy szigetelt falú tartály, amelybe vezetékes víz van bevezetve (lehet az állandó vízszintet más módon is biztosítani), és az itató nyílásokat a víz felszínén úszó gömbök elzárják. Ivás alkalmával az állat az orrával arrébb tolja a labdát és könnyedén mindig tiszta, üde vizet iszik. További előnye ennek az itatási módnak, hogy a víz nem fagy meg benne mivel szigetelt, és a környezet sem sárosodik, mivel nem keletkezik csurgalékvíz. Trágyaeltávolítás A juhtartó épületekben és etetőtéren termelődő trágyát bizonyos időszakonként el kell távolítani. A mélyalmos istállókból évente egyszer vagy kétszer kerül sor kitrágyázásra. A 6080 cm vastagságú, tömör trágyaréteg felszakítására, pótkocsira rakására traktorra szerelt markolórakodó, homlokrakodó szolgálhat. Az elszállítás egy- vagy kéttengelyes pótkocsival történik. Szilárd burkolat esetén traktoros tolólappal lehet a trágyát letisztítani. Fürösztő-berendezések A juhtartásban fontos, nem elhanyagolható állategészségügyi művelet az ektoparaziták, különösképpen a rühatka elleni védekezés. Magyarországon elsősorban fürdetéssel védekeznek ellenük, de ritkán a permetezős és porozós eljárást is alkalmazzák. A juhok fürdetésére elterjedt a beton fürösztőmedencék létesítése, ill. használata. A fürdetést nyírás

93

után célszerű végrehajtani (maximum 6 hétig), amíg a bundatarló rövid és a kontakt rovarölőszer eljuthat a parazitákig. A fürdetést kellemes, napfényes időben kell végezni, 20 oC körüli vízben. Hűvös időben az állatok megfázhatnak. A betonmedence bejárati, merőleges oldalán a juhok teljesen bemerülnek a fertőtlenítő folyadékba, úszva eljutnak a rézsutos kaptatóig, ahol kijutnak a csepegtető tálcára, ill. a karámba felszáradásig. Permetező fürösztő-berendezés alkalmazásakor annak szelepeit úgy kell beállítani, hogy az állat áthaladásakor a fertőtlenítő folyadék minden testrészére eljusson. A porozási módszert abban az esetben használják, amikor kieső helyeken egy-egy állomány fürösztése nem lehetséges, pl. nem lehet megfelelő mennyiségű vízhez jutni. Állatkezelő karámrendszer Juhászatokban olyan osztályozó, válogató, kezelő karámrendszert létesítenek, amelynek tartozéka lehet betonfürösztő medence a csurgatóval, vagy szárítókarámmal, a körömfertőtlenítő folyosó, vagy tálca és a mérleg. Jó, ha a felhajtóút kétsávos (kezelőút és fertőtlenítő űr), itt helyezik el az áthajtó ketreccel ellátott mérleget is. Amennyiben a stabil válogatófolyosó nincs külön kiépítve, úgy alkalmazhatók mobil új-zélandi típusú karámrendszerek is. Csülökápolás A panaritium (büdössántaság) merinó juhfajták gyakori és nagy gazdasági kárt okozó betegsége. Különböző fokozatai vannak, lehet a lábvég bőrének, bőralatti kötőszövetének gyulladása, gennyesedése, de átterjedhet az ízületekre, a csontra is (bunkóssántaság). Ha kialakult a betegség, akkor a gennyes, elhalt szövetrészeket el kell távolítani és az állatorvos által rendelt gyógyszert alkalmazni. A kezelt állatokat gyógyulásig száraz, puha almon elkülönítetten szükséges tartani. Nagy gondot kell fordítani a prevencióra. Hajlamosító környezeti tényezők a sáros-agyagos talaj, rosszul kezelt mélyalom, nagy állománysűrűség, a nedves, meleg időjárás és a rendszeres csülökápolás elmaradása. A sáros-agyagos talaj bejut a körömhasítékba, ahol megszárad és nyomja, gyulladásba hozza a környező szöveteket. Fertőtlenítő körömfürdő oldja a bekeményedett sarat és fertőtleníti a gyulladt lábvéget. A körömfürösztő betoncsatornát az állatkezelő karámrendszer kezelőútjának egy részébe, karám, hodály ajtaja elé lehet építeni, így az állatok kénytelenek rajta keresztülmenni. Mobil kivitelű kádakat legelőre is ki lehet vinni. A lábfürösztők kialakításánál lényeges, hogy mind a stabil, mind a mobil kádak alja hosszanti bordázatú legyen, hogy a csülkök szétnyíljanak rajta. Körömfürösztés alkalmával fontos az is, hogy az 1 %-os rézgálicot vagy formalint tartalmazó fertőtlenítő folyadék legalább 10 cm magasságú legyen. A laza mélyalomban aerob erjedés, felmelegedés megy végbe, ez a köröm felpuhulását okozza. Megelőzhető kevesebb alom felhasználásával (jobban tömörül), vagy szuperfoszfát alomra szórásával. Nedves, meleg időjárás esetén a bőr, a szarutok megrepedezik, utat nyit a fertőző kórokozók bejutásához. Rendszeres körömápoláshoz tartozik, hogy évente legalább kétszer: legelőre való kihajtáskor és behajtáskor, vagy választáskor a körmözést elvégezzék, a sánta egyedeket külön válasszák és kezeljék. A hagyományos körmözési művelet nehéz fizikai munkát jelent. A csülökápolási segédeszközök könnyíthetik a munkát, erre a célra fejlesztettek ki rotációs marókéses készüléket is, amellyel a túlnőtt csülökszarut el lehet távolítani.

94

6.4. Juhlegeltetés 6.4.1. A juhok gyepigénye Az évtizedek során hagyományosan kialakult juhlegelők a száraz fekvésű, alacsonyra növő, kevés termést, de jó minőségű és beltartalmi értékű gyepnövényeket és legelőket jelentették. A magyarországi aprócsenkeszes, sziki legelőkön kialakított legeltetési szokások is bizonyítják azok kiváló takarmányozási értékét, mert úgy mondják, hogy „az alföldön a juhok csak a sziksót nyalják, és mégis híznak tőle”. Ez természetesen nem így igaz, hanem a kiváló beltartalmi értékű, de szemmel alig látható, csak néhány cm-es hajtást hozó sziki csenkeszeket legelik le a juhok, és attól gyarapodnak. A száraz legelők egy másik jellegzetes tulajdonsága, hogy a nyári kisüléses időszakban az alföldi és a hegyvidéki aprócsenkeszes juhlegelők kisülnek, növényzetük nagy részben elszárad, innen a név, hogy „veresnadrág”, vagyis áljuhcsenkesz az ilyen legelők vezérnövénye. A juhok közül, pl. a merinók szívesebben legelik az apró füvű, kevés vizet tartalmazó gyepnövényeket, mint a nagylevelű, magasra növő, esetenként durva minőségű gyepfajokat. Természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy a húsmarha legelőkhöz hasonlóan a juhok legelőjének talaja is rendszerint kedvezőtlen adottságú, általában sekély termőrétegű, szántóföldi művelésre alkalmatlan terület. Ebből adódik az is, hogy a juhok legelőjének létesítésére elsősorban az igénytelen, külterjes viszonyokhoz jól alkalmazkodó, alacsonyra növő, de folyamatosan sarjadzó növények alkalmasak. A juhlegelők létesítésére tehát a vörös csenkesz, a réti perje, a taréjos búzafű, a barázdált csenkesz, a magyar rozsnok és a réti csenkesz alkalmasak. A pillangósok közül mind a fehér here, mind pedig a szarvaskerep telepíthető a juhok legelőjére. Természetesen ezekkel a fajokkal célszerű az aprócsenkeszes vezérnövényű ősgyepeket is felülvetéssel javítani. A magasra növő, durva minőségű nádképű csenkesz, zöld pántlikafű stb. fajok juhlegelők létesítésére és javítására nem alkalmasak. 6.4.2. A juhlegeltetés irányelvei A tömegtakarmányokat fogyasztó állatfajok közül a juhot célszerű a leghosszabb ideig gyepre alapozva takarmányozni és tömegtakarmányát a lehető leghosszabb ideig – mind a nyári, mind a téli időszakban – legelőről biztosítani. A vegetációs időben a gazdaságos tömegtakarmányozást telepített vagy természetes legelőkről 200-240 napig, vagyis minél hosszabb ideig kell végezni. Célszerű, ha a téli időszak tömegtakarmány-ellátását is minél nagyobb mértékben a gyepekről származó szénával vagy szilázzsal, szenázzsal tudjuk biztosítani. A juhok legeltetése során fontos figyelembe venni, hogy – a szarvasmarhák legeltetésétől eltérően – az optimális legeltetési fűnagyság 10-15 cm. Ez egyben azt is jelenti, hogy kedvező tápanyag- és vízellátás esetén a gyepek fejlődési (regenerációs) ideje lényegesen rövidebb, mint a szarvasmarha hasznosítású legelőké. Ebből következik, hogy a legelő egyszeri lelegeltetése, vagy rotációs ideje átlagosan 35 nap körül alakul. A legeltetési idő és az évi legeltetési idény alakulása jelentősen függ a mindenkori időjárástól, de elsősorban a csapadék mennyiségétől és megoszlásától. Az átlagosan 210 napos legeltetési idény során a legelőt 6 alkalommal, vagyis 6 rotációban lehet hasznosítani. Ez a következők szerint tervezhető: I. rotáció április 10 - május 15. 35 nap II. rotáció május 16 - június 20. 35 nap III. rotáció június 21 - július 26. 35 nap IV. rotáció július 27 - augusztus 31. 35 nap V. rotáció szeptember 1 - október 5. 35 nap 95

VI. rotáció október 6 - november 10. 35 nap Összesen: 210 nap Ezek alapján tehát optimális esetben 35 napos legeltetési rotációkat alapul véve 210 napos legeltetési idényt célszerű tervezni. A fűtermés megoszlása A juhok legeltetését tervezve fontos figyelembe venni az évi fűtermés növedékenkénti megoszlását, ami hazai viszonyok között igen nagy eltérést mutat. A szárazfekvésű aprócsenkeszes vezérnövényű juhlegelőkön - sokévi átlagban - a következők szerint alakul a termés rotációnkénti megoszlása: 1. fűnövedék 25 % 2. fűnövedék 30 % 3. fűnövedék 20 % 4. fűnövedék 5% 5. fűnövedék 10 % 6. fűnövedék 10 % A fűtermés növedékenkénti megoszlása mutatja, hogy a legeltetési idény elején jelentős fűtermés-többletre, míg a nyári (kisülési) időszakban és a legeltetési idény végén fűhiányra kell számítani. A többletet vagy nagyobb létszámú állatállomány legeltetésére, vagy pedig tartósítással, téli takarmányozásra lehet felhasználni. A legelőfű-hiányt kiegészítő legeltetéssel, vagy kiegészítő takarmányozással szükséges pótolni. Rendkívüli szárazság esetén az is előfordulhat, főleg a júliusi-augusztusi időszakban, hogy a 4. fűtermésre egyáltalán nem lehet számítani. Az átlagos években azonban a nyári szárazság idején a szárazságtűrő fajok kevés, de a juhok legeltetésére alkalmas fűtermést adnak. A juhlegelők fűtermésének növedékenkénti megoszlását öntözéssel megközelítően egyenletessé lehet tenni. Az öntözött legelőkön a nedvesség és a tápanyag hatására a fű folyamatos sarjadzásra képes. A gyepek öntözése drága, ezért a juhlegelőket többnyire nem öntözik. A juhlegelők állateltartó képessége A száraz fekvésű, rendszerint aprócsenkeszes vezérnövényű juhlegelők növedékenkénti fűtermése az időjárástól, elsősorban a csapadék mennyiségétől és eloszlásától függően nagymértékben eltérő lehet. Az állateltartó képesség tehát fűnövedékenként változik. Ennek ellenére az állateltartó képességet azonos létszámú juhállományra kell meghatározni, vagyis megállapítani az egységnyi legelőterületre optimálisan terhelhető állatlétszámot. Egy anyajuhra – bruttó fűtermésben számítva – átlagosan napi 6-8 kg zöldfüvet lehet tervezni, ez függ természetesen az állat termelésének szakaszától, testnagyságtól, a fű szárazanyagtartalmától stb. Egy anya évi (210 nap) zöldfű-igénye, a legelő összes fűtermése ismeretében kialakíthatjuk az optimálisan eltartható állatlétszámot. Az eltérő növedékenkénti fűtermés miatt a vegetációs idő elején terméstöbbletre, a kisülési időszakban pedig takarmányhiányra kell számítani. A kialakult gyakorlatnak megfelelően az aprócsenkeszes, javítás nélküli juhlegelők állateltartó képessége gyenge, de a javított legelőké már megfelelőnek mondható. A javítás nélküli aprócsenkeszes legelők 3-6 juhot, a javított legelők 8-10 anyajuhot tartanak el hektáronként. A legeltetés szervezése, kivitelezése

96

A juhok legeltetését egy vagy több évre szóló gyepfejlesztési terv alapján célszerű megtervezni és a legeltetési terveket a mindenkori környezeti viszonyoknak megfelelően kivitelezni. A legeltetés szervezését és a legelők hasznosítását az előzőekben leírt fűtermés megoszlásának és a legelő állateltartó képességének ismeretében kell megtervezni. A juhok legeltetésénél az optimális csoportonkénti állatlétszám 300-600 anyajuh körül alakul. A rendszeres legeltetésnél a legelő területét szakaszokra osztva kell hasznosítani, hogy a fűtermés a pihentetési időszak alatt jól tudjon regenerálódni. Ez azt jelenti, hogy megfelelő hasznosítás mellett a legelő szakaszainak rendszeres ápolásáról, műtrágyázásáról is gondoskodni kell. A legelők területét (10-15 ha) célszerű stabil rendszerű karámmal körbekeríteni és a minden szakasz megközelítését szolgáló fölhajtó utakat ugyanilyen módszerrel kiépíteni, ami 4-6 méterenként faoszlopokra rakott 3-4 sor sima dróttal megoldható. A fölhajtó utakról a szakaszokat kapukon keresztül lehet megközelíteni. A stabil karámrendszert villanykarám is helyettesítheti, a szakaszok határát jelölhetjük 50 méterenként lehelyezett, fehérre festett karóval is, melyen belül a szakasz legeltetése villanykarámmal történhet. A legelő szakaszainak száma 4-nél kevesebb nem lehet, de 8 szakasznál többet nem célszerű kialakítani. Tételezzük fel, hogy egy 120 ha területű, szárazfekvésű, javított, aprócsenkeszes legelő legeltetési tervét kell elkészíteni. A gyepterület fűhozama alapján 1200 anyajuh legeltetését lehet tervezni. A 120 ha legelőt 8 - egyenként 15-15 ha-os - szakaszra lehet osztani. A legelőt 6 rotációban, tehát 6 fűnövedék legeltetésével ajánljuk hasznosításra, amikor is a fűtermés várható megoszlása sorrendben 25-30-20-5-10 és 10 %-ot jelent növedékenként. Az első és a második fűnövedék egy részét kaszálással kell betakarítani, míg a nyári és az őszi legeltetés során kiegészítő legelőről kell gondoskodni. A legelő fűtermése 163 napos legeltetést biztosít, ezen kívül 50 napig kiegészítő legelőkről kell folyamatosan megoldani a takarmányellátást. Ennek módszere az üzem adottságaitól és lehetőségeitől függően többoldalúan megvalósítható: leggyakrabban a kaszálók legeltetésbe vonásával, a tarlók, a melléktermékek legeltetésével, vagy szükség esetén a legelőn termett, vagy a szántóföldön előállított takarmányok etetésével. Egy rotációra tervezett legeltetési idő átlagosan 35 nap, de az első és a második fűnövedék 36, illetve 37 napig legeltethető, a többlettermés kaszálással betakarítható. A harmadik fűnövedéket – figyelemmel annak kisebb tömegére – kaszálni nem érdemes, ezért az 40 napig csak legeltetéssel hasznosítható. A további fűnövedékek – elsősorban csapadékhiány miatt – 1-3 napig legeltethetők szakaszonként. Ez pedig azt jelenti, hogy a tervezés szerint is a 4. növedékben 25, az 5. növedékben 15, a 6. növedékben 10 napos kiegészítő legeltetést kell végezni. A legeltetési tervet természetesen a konkrét helyi viszonyoknak megfelelően kell megvalósítani. 6.4.3. A legeltetés technológiája A juhok legeltetését a kitavaszodástól és a legelő füvének növekedésétől és megerősödésétől függően rendszerint április elején meg lehet kezdeni. Arra azonban vigyázni kell, hogy sáros talajú legelőt ne használjunk és túlságosan fiatal, néhány cm-es hajtást ne legeltessünk, mert ezzel igen nagy kárt okozhatunk a gyep növényállományában. A korai legeltetéskor ugyanis az anyahajtásokat a juhok mozgékony ajkaikkal tövig lerágják és a gyep megkésve, és hosszan sarjadzik újra. Az optimális legelőfű juhok legeltetésére 10-15 cm-es fűmagasságú. Természetesen ettől a legeltetést korábban meg lehet kezdeni és a magasabb füvet is eredményesen lehet legeltetni. Magasra nőtt, elöregedett füvet juhokkal nem szabad ily

97

módon hasznosítani, kaszálással kell azt betakarítani. A legeltetést késő ősszel – az időjárástól függően – általában november végén célszerű befejezni. A napi legeltetés menetére a hagyományos legeltetési forma alapján is az a módszer alakult ki, hogy a reggeli, délelőtti napszakban 3-4 órát, majd a késő délutáni, esti időben szintén 3-4 órát töltenek a juhok a legelőn. Ebből a tiszta legelési idő mintegy 3-6 órát jelent. A legeltetés során arra is figyelemmel kell lenni, hogy a túlságosan nagy fűben és a kopáros legelőn a juhok nem tudják az optimális fűmennyiséget felvenni, hiszen a juhok legeltetése szempontjából az optimális fűmagasság 10-15 cm. A téli legelők telepítése rendkívül fontos, egyrészt takarmányozási szempontból táplálóanyag-, vitamin- és karotin-ellátás -, másrészt az állatok szabadban való jártatása felbecsülhetetlen értékű. Leggyakrabban rozsot vagy repcét vetnek a juhteleptől nem távoli területen, de téli legelőnek jó a takarmánykáposzta, őszi árpa, káposztarepce, réparepce stb. is. Téli legelő hiányában fővetésű rozstáblákat, jól megerősödött őszi vetésű kalászosokat, a szabályok betartásával (csak fagyos napokon lehet járatni, megfelelő nagyságú terület álljon rendelkezésre a kártétel megelőzésére), legeltetni lehet. Tarlók legeltetése gazdaságos, kihagyása kárbaveszett takarmányozási lehetőség. Számításba jöhetnek még a kukorica-, gabona-, hüvelyes-, répa-, burgonya-, és zöldségtarlók. Kényszervágás, elhullás elkerülése érdekében a tarlók legeltetésének szabályait azonban be kell tartani. Gondoskodni kell a legeltetett állatok ivóvízellátásáról. Az optimális legeltetés - fűfelvétel szempontjából döntő fontosságú a juhok megfelelő módon, és minőségben történő vízellátása. Az ideális állapot az, amikor a legelő juhok tetszés szerinti időben - korlátozás nélkül - tudnak jó minőségű ivóvizet felvenni. Ebben az esetben a vízhiány - szomjúság - nem korlátozza a fűfelvételt. Ezért, amennyiben lehetséges, állandó jelleggel kell az állatok számára a legelőn ivóvíz tisztaságú, lehetőleg 12-18 oC hőmérsékletű vizet biztosítani. A vízellátás történhet gémeskutakból vagy fúrt kutakból, az itatás pedig vályúból történik. Ilyen esetben ügyelni kell arra, hogy a vályúban mindig legyen tiszta ivóvíz. Nagyon gyakori, hogy az említett lehetőségek nem állnak rendelkezésre, ebben az esetben lajtkocsikkal szállítják legelőre a vizet. A lajtból vagy csapon át vályúba engedik a vizet, és onnan történik az itatás, vagy a lajtra felszerelhetők szinttartó önitatókból. A tetszés szerinti vízfogyasztás lehetőségét csak szakaszos legeltetés estén lehet megvalósítani a helyszínen szakaszonként - állandó, vagy alkalmi jelleggel - kialakított itatóhelyekkel. Felszíni vizekből csak akkor szabad itatni, ha azok a higiénés szabályoknak megfelelnek. A juhlegelők a téli szállástól, vagyis a juhászat központjától gyakran távolabb, több kilométer távolságban találhatók. Ilyen legelőegység hasznosításakor célszerű nyári szállást, olyan egy, vagy több oldalról nyitott fészerszerű épületet kialakítani, ahol a legelési időn túl az állatok pihenhetnek és éjszakára zárt helyen tartózkodhatnak. Távoli kisebb legelőterületen elég karámot létesíteni. A juhlegeltetés szabályai ♦ A tavaszi legeltetés kezdését, tarlólegeltetést átmeneti idővel, szoktatással kell megoldani. ♦ Kihajtás idején hasmenés elkerülésére, a gyapjú koloncosodásának megelőzésére szalmát, szénát, száraz répaszeletet etessünk. ♦ Mélyen fekvő, pangóvizes legelőket juhokkal endoparazitás fertőzés (májmétely, tüdő-, gyomor- és bélférgesség) elkerülése érdekében ne legeltessünk. ♦ A harmat felszállása utáni legeltetéssel kisebb a parazitás fertőzés veszélye. ♦ A juh a déli meleg órákban nem legel, a legeltetési időt a reggeli-délelőtti és késő délutáni órákra kell szervezni. 98

♦ Legelőn tartott állatoknak hozzáférhető helyen nyalósót kell biztosítani. ♦ Ha pásztorkutya zaklatja az állatokat, a többletmozgás rontja a termelési eredményeket. Szabadlegeltetést alkalmazva a kutyát évente két alkalommal – márciusban és októberben – féregteleníteni kell. ♦ Legkedvezőbb a stabil kerítéssel kialakított szakaszos legeltetés. ♦ Távoli legelőkön – a több kilométeres út napi megtételének elkerülése érdekében – nyári szállást kell létesíteni. ♦ Tűző napon, árnyékot adó fa vagy építmény nélkül ne deleltessünk. ♦ Gondoskodni kell a gyomok, bogáncsok irtásáról, a takarmányos, bogáncsos gyapjú csökkent értékű. ♦ Csírázó gabonatarlót, kukoricatarlót és cukorrépatarlót sokáig ne legeltessünk, előtte szalmát, szénát etessünk, vagy száraz legelőn jártassunk. ♦ A kukoricatarlók legeltetésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a takarmányozás fehérjehiányos. ♦ A pillangósokat fokozatosan, szoktatva legeltessük. Eső után pillangósokat nem szabad legeltetni, legeltetés befejeztével pedig közvetlenül nem szabad itatni.

99

7. modul: KECSKETENYÉSZTÉS ÉS –TARTÁS ÖKOLÓGIAI GAZDASÁGBAN 7.1. A termelési cél és a fajtamegválasztás 7.1.1. Az ökogazdálkodásban rejlő lehetőségek A magyar parlagi kecske múltjára, és a hazai kecsketenyésztésre rányomta bélyegét a kecsketartással szemben több évszázaddal ezelőtt kialakult előítéletes hozzáállás és a kecsketartást tiltó, korlátozó rendszabályok. A jelenlegi állapot létrejöttében sok minden közrejátszott. Talán elsősorban a kecske faji sajátosságaiban kell keresni az okot. A kecske ugyanis rendkívül falánk, így gyakorlatilag mindent megeszik, ami növényi eredetű. Takarmánybázisa ezért rendkívül nagy. A kecske mindezeken túl szapora fajta, így rendkívüli módon el tud szaporodni, és amennyiben nem kellő gonddal tartják, nagyobb létszámban minden növényi vegetációt (szántóföldi-, kertészeti-, erdészeti kultúrát) megritkít, meggyengít, sőt ki is pusztít. Ezen tulajdonságainak két következménye volt Magyarországon, de másutt a világon is. Az egyik, hogy a legszegényebb emberek is hozzájutottak a számukra létfontosságú tejhez és húshoz, így sok esetben létük, egészségük függött a kecsketartástól. A másik, hogy időnként egyes területeken rendkívül nagy károkat okoztak a különböző mezőgazdasági és erdészeti kultúrákban. Ezért a szegény emberek között kedvelt, a nagyobb gazdálkodók, földbirtokosok körében pedig nem kedvelt, sőt sok esetben üldözendő állatfaj volt a kecske. Így alakult ki az a nézet, hogy a kecske a “szegény ember tehene”, és lenézett, sok esetben nem kívánatos állatfaj, illetve állattartási forma volt. Ezek következtében csak a szegény embereknek engedélyezték sok esetben a kecsketartást. Ugyanakkor itt kell megjegyezni, hogy a legfejlettebb európai országok nagy kecsketenyésztési hagyományokkal rendelkeznek (Svájc, Németország, Franciaország stb.). Ezt az ellentmondást, illetve a kecske termékei iránti növekvő keresletet felismerve már az 1900-as évek elején többen (Kovácsy 1904, Rodiczky 1911, Kovárzik 1915) sürgették a magyar kecskeállomány céltudatos nemesítését. Az I. Világháború idején 1915-ben létre is hozták az első kecsketörzstenyészeteket Nádasladányban, Szentmártonkátán és Szilágysomlyón. A tenyészeteket a környéken, helyben talált jó tejelő őshonos kecskékből alakították ki. A tenyésztőmunka alapját itt az őshonos kecskék szelekciója jelentette, mivel a tőkehiány akadályozta a tenyészállatok importját. Ezek a tenyészetek rövid, hároméves működésük után megszűntek a mostoha gazdasági körülmények miatt. Ennek következtében az őshonos kecskeállomány túlnyomó többsége a II. Világháborúig eredeti állapotában maradt meg. Gosztonyi Nagy 1943-ban vetette fel ismét a kecske törzsnyájak létesítésének gondolatát. Fáy András még ebben az évben kezdte megszervezni a kecsketörzstenyészeteket Kőkút és Óhát (Hortobágy) állami uradalmakon. Az állományokat a környékről felvásárolt, jól tejelő (őshonos) egyedek alkották. A II. világháború alatt az Országos Nép és Családvédelmi Alap vásárolt őshonos kecskéket, hogy tagjai között kedvezményesen szétoszthassa. A háború elején néhány kecskét Svájcból, majd a háború utolsó évében 209 tenyészkecskét Németországból hoztak be, amelyek azonban elkallódtak, de nyomot hagytak a hazai kecskeállományban. Ezzel lassan megindult a magyar parlagi kecske átalakítása. Ezek a kecskék legtöbb esetben hátulsó lábukon, főleg a combokon hordozzák az őshonos eredetükből megmaradt hosszú szőrüket. Ezeket a parlagi kecskéket a tenyésztők “gatyásoknak” nevezik. A test egyéb részein is előfordulhat hosszú szőr, de inkább a rövid dominál. A II. világháború alatt alakult kecsketörzstenyészetek néhány éves fennállásuk után ismét megszűntek és nemesítés hiányában az őshonos kecskék olyan zárt településeken maradtak meg, amelyek kiestek a gazdasági vérkeringésből. Az őshonos kecskék száma annyira 100

megcsappant, hogy számuk ma már csak néhány tucatra, esetleg néhány százra tehető. Az őshonos kecskeállomány aggasztóan lecsökkent száma indokolja azt, hogy megmentsük az utókor számára génbank létrehozásával. A II. világháború után hosszú ideig ismét magára hagyták a kecsketenyésztést. Bodó Lajos az 1960-as években a Hidasháti Állami Gazdaságban gyűjtött össze jól tejelő egyedeket törzstenyészet kialakítása céljából. A kezdeményezést azonban nem támogatták, ezért az állami gazdaság a tenyészetet felszámolta. Az 1970-es években néhány mezőgazdasági üzem próbálkozott a kecsketenyésztés nagyüzemi meghonosításával. A kezdeti nehézségek után jó tenyésztési program született Turán, Sárváron és Szigetcsépen. Valamennyi üzem magyar parlagi kecskéket vásárolt össze kistenyésztőktől, s azokat nyugati importból származó bakokkal keresztezte. Sárváron kezdetben a német nemesített őzbarna, majd később anglo-núbiai és holland tarka bakokat használtak keresztezésre. Szelestén a Sárvárról származó nemesített kecskéket Svájcból behozott őzbarna bakokkal keresztezték. Turán a parlagi állományt német nemesített őzbarnával és anglo-núbiai kecskével párosították. Szigetcsépen a parlagi kecskéket szánentáli bakokkal keresztezték. Szigetcsépen a keresztezett egyedekből számos kihelyezésre került a kistenyésztőkhöz, ami a nemesítés árutermelő gazdaságokban való kezdetét jelentette. A 80-as években ezeket az állományokat felszámolták. A turai állomány az állatkerti ragadozók táplálékává vált. A sárvári, szelestei, szigetcsépi kecskék árverésre kerültek, így jutottak a kistenyésztőkhöz. Az 1990-es évek elejétől újból érdeklődés mutatkozik a kecsketenyésztés, illetve tartás iránt. A napjainkban a kecsketartás és tenyésztés iránt mutatott érdeklődés számos okra vezethető vissza: - Megnőtt a fizetőképes kereslet az “új” választékot bővítő élelmiszerek iránt. - Környezeti feltételeink kedvezőek a kecsketartás számára (a meglévő legelők tovább gyomosodása mérséklődik). - Megélhetési, foglalkozási problémák megoldására kívánják használni (látszatra kis beruházás igényű, gyorsan megtérülő, piacképes beruházásnak tűnik). A felsorolt valamennyi lehetőség kihasználására alkalmas a kecsketenyésztés, tartás, illetve termék-előállítás. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a kecskével kapcsolatos tevékenység csak akkor lehet nyereséges, hosszútávon működőképes, ha egyértelműen meg van határozva az elérni kívánt cél. A kecske ágazatban is döntő fontosságú a specializáció az elsődleges célnak megfelelően. Külön kell választani a törzsállat előállítást az árutermeléstől. Az árutermelés esetében az elsődleges cél a tejtermelés vagy a hústermelés. Nagyon fontos, hogy árutermelés esetén eldöntsük, hogy a tejet és a gidákat közvetlenül vagy feldolgozva kívánjuk-e értékesíteni, mert teljesen más stratégiát, illetve eszközrendszert igényel mindegyik. Elengedhetetlen, hogy a helyi sajátosságokat figyelembe véve azokkal összhangban hozzuk meg döntésünket. Így döntő szempont lehet a környezetvédelem, a környezet kultúrállapotának fenntartása, a kuriózum jelleg kihangsúlyozása. A magyar parlagi kecskének, illetve változatainak fennmaradása a jövőben csak akkor lehetséges, ha lesz(nek) olyan gazdaság(ok), vagy állami intézmény(ek), amelyek génmegőrzés céljából ezt felvállalják, összekapcsolva a környezetvédelemmel és a turizmussal, valamint a termék (lehetőleg kuriózum) előállítással, állami támogatás mellett. Mivel ez a fajta rendkívül ellenálló, jó alkalmazkodó képességű, legelőkészségű, szaporaságú és viszonylag szerény termelésű (tej, hús) csak legelőre alapozottan, extenzív körülmények között tartható. Jelentősebb beruházást csak a fejéssel, a termékfeldolgozással és idegenforgalommal kapcsolatos tevékenységek igényelnek. Ez teljes összhangban van a fent leírt kívánalmakkal. Ehhez elengedhetetlenül fontos a tudatos tenyésztői munka, a fajta

101

jelleg, – amennyiben lehetőség van rá – a fajtaváltozatokat jól mutató bakok kiválogatása standard alapján, a bakok tenyészérték becslése és a fajtán belüli vonalak kialakítása. A magyar nemesített kecske kialakításához szükség van egy jól megfogalmazott tenyészcél meghatározásához, ehhez kapcsolódóan egy fajta standard megállapításához, mind a fenotípusos (küllemi), mind a termelési paramétereket figyelembe véve. A magyar nemesített kecske fejlesztési iránya a legelőre alapozott tejtermelés és az ehhez kapcsolódó kistestű tejes gida-előállítás lehet. Magyarországon a jelenlegi kecskeállomány rendkívül heterogén, mind fenotípusosan, mind a termelés szempontjából (300-800 kg-os laktációs tejtermelés). A tej beltartalmára vonatkozó adatok (az adatok még napjainkban is hiányosak), illetve a származás ellenőrzés és az állategészségügyi helyzet sem egyértelmű, sok kívánnivalót hagy maga után. Ezért két koncepcionális megoldás lehetséges. Az egyik a meglévő kecskeállományból jól megválasztott fajtastandard és tenyészcél alapján, figyelembe véve a korábbi hazai kecske leírásokat, szelekcióval egy magyarfajta, illetve ezen belül fenotípus (küllem) alapján fajtaváltozatok kialakítása. Ez hosszú és rendkívül munkaigényes folyamat. A másik egy fajtaátalakító, esetleg a későbbiek folyamán az eredményektől függően, egy újfajta előállító keresztezés alkalmazása, amelyhez – a magyarországi viszonyokhoz jól alkalmazkodó – külföldi kecskefajtát(kat) használnánk fel. A fajta megválasztásánál a jó adaptációs képességen kívül nem elsősorban a kiugróan magas tejtermelés az elsődleges szempont, hanem a megbízható termelés, a tej nagyobb szárazanyag (zsír és fehérje) tartalma és a jó gépi fejhetőség. 7.1.2. Az ökológiai gazdálkodás szempontjából fontosabb értékmérő tulajdonságok A tejtermelésre utaló legfontosabb értékmérő tulajdonság a laktációs tejtermelés (tej és tejzsír, valamint fehérje kg), amely a havonkénti (30 naponkénti) próbafejésekkel jól becsülhető. Napjainkban döntő fontosságú a termelékenységen túl a tej, illetve tejtermék minősége szempontjából a gépi fejhetőség (a tőgy és a tőgybimbók alakulása), amelyet a küllemi bírálat során kell elbírálni, illetve az első 3 perc alatt kifejt tejmennyiség alapján. A hústermelésre utaló értékmérő tulajdonságok közül az egyedire vonatkozóan a legfontosabbak a hízlalás (vizsgálat STV, ITVhús) alatti napi súlygyarapodás (g/nap), a húsformák (pont), amelyet a húsfajták küllemi bírálata során – a későbbiek folyamán kerül kidolgozásra - kell megítélni. Fontos értékmérő tulajdonságok még a hús ITV alkalmával – amely a későbbiek folyamán kerül kidolgozásra – mért vágási %, életnapra jutó csontos hústermelés (g/nap), hús-csont (kg/kg) és hús-faggyú (kg/kg) arány, valamint az a vágás utáni S/EUROP minősítés (pont). A csoportos hústermelő képesség megállapításánál tenyésztésbevételi idő (nap), ellésenkénti ollószám (db/ellés), az ollónevelő képesség az ellésenkénti választott ollók súlya alapján (kg/nap). A gyapjútermeléssel kapcsolatos legfontosabb értékmérő tulajdonságok vizsgálata jelenleg nem történik. Egyéb értékmérő tulajdonságok közé tartozik a szervezeti szilárdság és konstitúció megítélése - a küllemi bírálat során -, amely a hosszú hasznos élettartam szempontjából döntő fontosságú. Ide tartoznak a reprodukcióval összefüggő tulajdonságok is, a hústermelő képességnél már említett szaporaság, valamint báránynevelő és termékenyítő képesség.

102

7.2. Kecsketenyésztés és –tartás az ökogazdaságban 7.2.1. A kecskefajták értékelése Magyar parlagi kecske A parlagi kecskének nem voltak hivatalosan elismert tájfajtái, de különbséget tettek a tájakra jellemző kecskék szerint. Újhelyi (1906) a „jászsági” kecskék tejzsírját vizsgálta, amelyek leírása szerint szürke színűek voltak. Ebből a parlagi típusból ma már csak elvétve lehet találni egyet-egyet. Az Alföldre általában jellemző volt a fehér színű parlagi kecske feltehetően azért, mert a napsütést jobban bírták, mint a tarkák. A fehér színűekből főleg a sutákat részesítették előnyben. Ezzel szemben Nógrád, Heves és Borsod megyében a szarvalt változat volt a kedvelt. Mind az alföldi, mind az észak-magyarországi fehér parlagi kecskék száma annyira lecsappant, hogy ezek is kihalásra vannak ítélve. A hegyes vidékekre a tarka színű kecske volt a jellemző. Ebben feltehetően szerepet játszott az is, hogy a tilosban (az erdőben) a színes kecskét nehezebben lehetett felismerni. Ebből a csoportból határainkon kívül Erdélyben és a Délvidéken található nagyobb létszám. Határainkon belül elszórtan található a Dunántúl erdős vidékein és Békés megyében a folyók árterületén. Az erdős, bokros területen általában nagyobb testűek alakultak ki, ami annak köszönhető, hogy a fák levelei és fiatal hajtásai, amelyek a táplálék zömét jelentik, fehérjében és ásványi anyagokban gazdagabbak, mint a rét, legelő füvei. A magyar tincses kecske ma már csak eldugott településeken, tanyákon bukkan fel. Szélsőséges viszonyokhoz való jó alkalmazkodóképességében nagy szerepet játszik hosszú szőrzete és vastagabb bőre is. Nemcsak a hidegtől és a melegtől, hanem a bögölyök, szúnyogok csípése ellen is védi az állatot. A durvább takarmányokat jól értékesíti. Hátránya, hogy hosszú szőre miatt kézi fejésnél a higiéniai követelményeknek nehéz eleget tenni, továbbá nyáron a hosszú szőr között lévő faggyúmirigyek váladéka bomlik, avasodik, s ezt a kellemetlen szagot a tej átveheti, ezért romlik a tej fogyasztói értéke. Gépi fejés, illetve a tej feldolgozása, pl.: sajtgyártásra ezeket a hátrányokat csökkenti. A magyar parlagi kecske tejtermelése széles határok között változik, tejének beltartalmára vonatkozó adatok is hiányosak még napjainkban. Szervezeti szilárdsága, alkalmazkodó képessége jó. Szánentáli kecske Magyarországon a legismertebb külföldi kecskefajta. Változatai: brit saanen, ausztrál saanen, francia saanen, német nemesített fehér. Vékony bőrű, finom fehér szőrű. Kívánatos a selymes, fehér szőr. Az állat tisztántartása, valamint a tej „bakízűségének” csökkentése érdekében a hosszabb szőrzetű állatok tenyésztésben tartása nem kívánatos. Tőgye széles, formás, gépi fejésre alkalmas. A tej zsírtartalma legelőn tartás mellett 3-4 %, száraz takarmányon tartva 56,5 %. Akklimatizációs készsége nagyon jó. A hazai állomány nemesítésre alkalmas. A szánentáli anyakecskék fontosabb jellemzői: marmagassága 70-80 cm, testtömege 50-55 kg, tejtermelése 800-1200 kg/305 napos laktáció, átlagos szaporasága 1,8-2,2 gida/ellés. 2.3. Bajor barna kecske (német nemesített vagy őzbarna fajta) Mindig őzbarna színű, fejtől a farokig a gerincen fekete sáv (hátszíj) húzódik végig. Szikár, vékony csontú, de szilárd szervezetű. Jellemző a fajtára a szarv nélküli fej, de tenyésztésből nem kizáró ok a szarv megléte. Alkalmazkodóképessége jó. Igényesebb hazai viszonyok között jól termel. Az anyakecskék fontosabb jellemzői: marmagassága 70-75 cm, testtömege 40-50 kg, tejtermelése 600-900 kg/305 napos laktáció, átlagos szaporasága 1,8- 2,1 gida/ellés. Toggenburgi kecske 103

Barna színe a világos vadastól a csokoládébarnáig terjedően változhat. A fejen fehér csík húzódik végig a pofán a szemektől a szájig. Szőrzete rövid vagy közepes hosszúságú. Színük javarészt őzbarna, testmagasságuk kisebb, mint a bajor barna kecskéké, így azoknál jobb húsformákat mutatnak. Kissé félénk állatok. Hazai viszonyok között jól termelnek. A takarmányozással szemben igényesebb fajta. Az anyakecskék fontosabb jellemzői: marmagassága 65-75 cm, testtömege 45-55 kg, tejtermelése 600-900 kg/305 napos laktáció, átlagos szaporasága 1,7-1,9 gida/ellés. Anglo-Núbiai Igen jellemzően hosszú, lelógó fülek helyezkednek el a „római sas” orron. Magas testalkatú, kimondottan nemes megjelenésű, csillogó, selymes szőrű állat. Színe vörösbarna, barna vagy fekete. A tej zsírtartalma magas: 4,5-5,3 %, ezért keresztezésekben a zsírtartalom javítását várják a fajtától. A tej fehérjetartalma 3,8 %. Jól alkalmazkodó fajta. Az anyakecskék fontosabb jellemzői: marmagassága 75-85 cm, testtömege 55-60 kg, tejtermelése 600-750 kg/305 napos laktáció, átlagos szaporasága 1,7-1,8 gida/ellés. Alpesi A fajta kialakításánál fő szempont volt a termelés. Így kevés gondot fordítottak a szőr színére. Leggyakrabban előforduló szín a barnásvörös, a háton végighúzódó fekete csíkkal és fekete lábvégekkel. Nem kizáró ok a szürke, a vörös, a fehér és a vadas szín sem. A fajtához tartozó állatokat valamennyi fajtabélyeg alapján, együttesen kell elbírálni. Az egyedek nagy testűek. A jól tartott alpesi kecske fénylik. Törzse mély, háta egyenes, medencéje széles és kicsit ferde. Tőgye terjedelmes, arányos, fejér után is jó a formája. A bimbók fejlettek, többékevésbé párhuzamosan állnak. Mindkét ivarban jellemzően szarvaltak, de nem kizáró ok a sutaság. Igényes fajta. Megfelelő takarmányozási és tartási körülmények között hazánkban jól termel, keresztezésre alkalmas. Az anyakecskék fontosabb jellemzői: marmagassága 70-80 cm, testtömege 58-60 kg, tejtermelése 600-1000 kg/305 napos laktáció, átlagos szaporasága 1,8-2,0 gida/ellés. Búr A nemesített búr kecske egy egyhasznú húskecske, mely az egész világon elterjedt fajta. DélAfrika Eastern Cape partvidékén alakították ki a területen található őshonos kecskefajták szelektálásával. A búr (boer) elnevezés egy holland szóból ered, melynek jelentése „farmer” vagy „farm”, mely a Dél-Afrikában letelepedett holland bevándorlókra utal. A búr kecskének öt típusát ismerik el Dél-Afrikában: 1. Közönséges búr kecske: rövid szőrű, kedvező húsformákkal, ideálishoz közeli testfelépítéssel és tulajdonságokkal rendelkezik, de a testfelépítés, gyors növekedés és egyöntetűség tekintetében javításra szorul. Színezete rendszerint tarkafoltos, sötét barna és fehér esetenként barna fejjel és nyakkal. 2. Hosszú szőrű kecske: a legkevésbé kívánatos típus. Nagyobb testű és nehezebb a búr kecskénél, és kifejlett korban csak vágóállatként értékesíthető a piacon. Későn érő típus. A húsa és bőre értéktelenebb. 3. A szarvatlan búr kecske: rövid szőrű, szarvak nélküli típus. Kevésbé kívánatos testfelépítésű. A közönséges búr kecske és a tejelő típusú kecske keresztezéséből származik. 4. Az őshonos kecske: hosszú lábú, gyenge testfelépítésű és változatos színű. 5. A nemesített búr kecske: kiemelkedik testfelépítésével, jó tulajdonságaival, gyorsan növekvő utódaival, termékenységével, a szín és típus egyöntetűségével, ellenálló képességével és alkalmazkodó képességével.

104

Az öt változat közül jelentősege a nemesített változatnak van, ezt a fajtát tenyésztik világszerte. A nemesített búr kecske fehér szőrű, vörösesbarna foltokkal a fején és a nyakon. Szőre rövid, sima. Mindkét neme szarvalt, szarva rövid. Felálló, széles lelógó fülű. Nagy testű, jól izmolt, az anyák kifejlettkori testtömege50-75 kg, a bakoké 80-130 kg közötti. Rövid, egyenletes szőrű és jó szervezeti szilárdságú. Korán érő fajta, 10-12 hónaposan vehető tenyésztésbe. Kétévente háromszor ellethető (sűrítve). Általában a többes ikerellés jellemző a fajtára, hármas vagy négyes ikerellések eléggé gyakoriak a fajtánál. Ellésenkénti szaporulata 1,6-2,2. Napi súlygyarapodása kiváló, az első 100 napban a gidáké 203g, a nő ivarú ivadékoké 180g. Húsa jó minőségű, alacsony a kalória tartalma, alacsony a telített zsír tartalma, magas a fehérje és vas tartalma, valamint porhanyós és ízletes. A vágási kitermelése 50 % fölötti, húsformái kiválóak. Kiválóan alkalmazható keresztezési partnerként a kisebb hústermelésű kecskéknél a hús termelés javítására. Kamerúni törpe Egyhasznú húskecske, Nyugat-Afrikában tenyésztették ki. Erős, jól izmolt törzs, aránytalanul rövid lábak jellemzik a fajtát. Feje széles és rövid, gyakran előfordul a csukaszáj. Mindkét nem lehet szarvalt, ahol a nőstények szarva gyengébben fejlett, és lehet szarvatlan is mindkét ivar. Színe fekete vagy fehér, foltokkal, de lehet barna, sárga és szürke színű is. Hús típusú kecske, de tejtermelése is jó, 210 napos laktáció alatt 200-400 kg. Testtömege 24-30 kg, marmagassága 45-50 cm. 7.2.2. A tenyésztési cél meghatározása A tenyésztés célja, hogy meghatározott szempontból jobb minőségű utódgenerációt állítsunk elő. A kecske tenyésztése fokozott figyelmet igényel, mivel a termékek igen széles skáláját állítja elő (tej, hús, gyapjú, bőr). Mindenekelőtt meg kell fogalmazni, hogy a termelés folyamán mely termékek előállítására akarunk hangsúlyt fektetni. A tenyésztési cél meghatározásánál gondosan kell mérlegelni a rendelkezésre álló, illetve beszerezhető kecskeállomány adottságait, genetikai potenciálját, a környezeti lehetőségeket és az egyes termékek piaci helyzetét. A kecsketej, illetve a kecsketej termékek iránti kereslet mind hazánkban, mind Európában fokozatosan nő. Kecsketejre, gyors érlelésű sajtokra elsősorban Magyarországon, speciális igényeket kielégítő kecsketej termékekre, pl. tájjellegű speciális sajtokra, „gyógy” sajtokra, stb. (hungarikumokra) megfelelő marketing esetén az EU-ban van igény. Ez utóbbiak lényegesen magasabb áron és biztonságosabban értékesíthetők, mint a „kommersz” kecsketej termékek. Ezért a hazai igények kielégítésén túl, célszerű speciális igényeket kielégítő adott tájegységre „jellemző” tájjellegű tejtermékek előállítása. Az egyik tenyészcél az anyakecskék által egy laktációban termelt tejszárazanyag (zsír, fehérje) mennyiségének növelése lehet, mivel elsősorban a tejtermék (sajt, joghurt stb.) előállítása a legjövedelmezőbb és legbiztonságosabb. A tenyészcél megválasztásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy milyen körülmények között akarjuk tartani, termeltetni az anyakecskéket. A bevezetőben már szó volt róla, hogy Magyarországon a meglévő legelőterületek hasznosítására is nagyobb gondot kell fordítani. Napjainkban így a legelőre alapozott koncentrált kecsketej előállítása látszik a legcélszerűbbnek. Ugyanakkor nem szabad hosszabbtávon kizárni az intenzív (alapvetően épülethez kötött, tartósított tömegtakarmányra alapozott) kecsketejtermelést sem. A gidahús iránti piaci igény az EU-ban elég sajátságos. A dél-európai, elsősorban olasz piacon a kissúlyú gidák - általában 16 kg élősúlyig az ünnepekhez kötötten (húsvét, nagyboldog asszony, karácsony, stb.) keresettek. Ez azzal magyarázható, hogy az olaszok egyben sütve (a bárányhoz hasonlóan) készítik el ünnepi ételeiket. Erre a célra az egyhasznú 105

tejtermelő és kettőshasznosítású fajták gidái is alkalmasak megfelelő takarmányozás és tartástechnológia esetén. Napjainkban azonban a gidahús iránti piaci igény az EU-ban bővül. Ennek oka az, hogy az Unióban egyre nagyobb a mohamedán vallásúak (török, arab, stb.) aránya (létszáma). Ez a népesség az előzőektől eltérően, teljesen más módon – nem egyben sütve – készíti el a gidahúst, ezért a gidahússal szemben is teljesen más igényeket támasztanak. Igényeiknek a nagy testsúlyban levágott gidák felelnek meg. Erre a célra a tejtermelő fajták gidái nem megfelelőek, ilyen célra elsősorban hústermelő fajták (pl. boor) alkalmasak. A kecskegyapjú (moher és kasmír) rövid és hosszú távú ellentmondásos piaci helyzete, valamint az ebben rejlő nagy kockázat, nem indokolja jelenleg a gyapjútermelő fajták behozatalát, illetve az ilyen irányú nemesítést. 7.2.3. Tenyésztés-szervezés, tenyésztési eljárások A sikeres kecsketenyésztési program/ok, illetve a termék-előállítás csak akkor lehet sikeres, ha ebben az ágazatban is megtörténik a specializáció, valamint különválik a tenyészállat előállítás és az árutermelés. Kialakulnak a kifejezetten kecsketenyésztéssel, tenyészbak előállítással foglalkozó törzstenyészetek és az árutermeléssel (tej, vágógida) foglalkozó, árutermelésre szakosodott gazdaságok. A szétválasztás nemcsak tenyésztési szempontból nagyon fontos, hanem gazdaságossági szempontból is, mivel teljesen más eszközrendszert, illetve tenyésztési és tartási technológiát igényel a törzs-, és az árutermelő tenyészet. Ez magától értetődőnek tűnik, de sajnos napjainkban ez nem így van, és ez is az oka a jelenlegi alacsony termelési színvonalnak, a rendkívül heterogén állatállománynak és nem utolsó sorban annak, hogy nem lehet megbízható tenyészbakhoz (se fajta, se örökítő képesség tekintetében) hozzájutni. Nagyon fontos az is, hogy a törzstenyészetek, árutermelő – a későbbiek során az állatállomány növekedésével – szaporító tenyészetek egy meghatározott program szerint egymásra épüljenek. A meghatározott program alapja egy adott régióban egy, esetleg két fajtára alapozott szakosodott termelés, szigorúan előírt termeléstechnológia mellett. Ennek segítségével megteremthető a fajta-környezet-piac összhangja, amely a gazdaságos termelés alapja. Tenyésztési eljárások A tenyésztési eljárásokon belül megkülönböztetünk fajtatiszta tenyésztést (amikor az anyákat ugyanazon fajtába tartozó kossal fedeztetjük, illetve termékenyítjük), és keresztezési eljárásokat (amikor az anyákat eltérő fajtájú kosokkal fedeztetjük, illetve termékenyítjük). A fajtatiszta tenyésztés alkalmazása a kecsketenyésztésben is elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy a fajtastandardnak megfelelő, konszolidált állományuk legyen, amely így mind habitusában, mind értékmérő tulajdonságaiban - a megengedett határokon belül - egységes. Ennek tükrében állapítható meg, hogy egy fajta adott körülmények között mire képes és milyen irányba célszerű továbbtenyészteni. Amennyiben egy fajta az adott környezeti körülmények között nem képes gazdaságosan termelni, illetve a szelekcióval - az adott fajta genetikai korlátai miatt - nem lehet megfelelő módon javítani, jöhetnek szóba a különböző keresztezési eljárások. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a keresztezések is csak akkor lehetnek eredményesek, ha a keresztezési partnerek - fajták - konszolidáltak. A fajtatiszta tenyésztésen belül megkülönböztetünk rokontenyésztést, beltenyésztést, vonaltenyésztést, stb. A kecsketenyésztésben elsősorban a vonaltenyésztés alkalmazása javasolható, mivel egy anya után csak relatíve kisszámú utód nyerhető, ezzel szemben egy bak után lényegesen több utóddal - több százzal, illetve ezerrel - lehet számolni 106

termékenyítési módtól függően. A vonaltenyésztés előnye a homozigozitás növelésén túl az, mely döntő fontosságú az „őshonos” kecskeállomány kialakításában, illetve a külföldről behozott fajták biztonságos keresztezési partnerként való felhasználásához nélkülözhetetlen -, hogy lehetőséget ad kis létszámú populáció (fajta, fajtaváltozat) esetén a beltenyésztésből fakadó leromlás elkerülésére, másrészt esetleges hibridizációra. A keresztezés a tenyésztési eljárások olyan csoportja, amely egy populáció heterozigozitásának növelésére irányul az additív génhatások, illetve a heterózis kiaknázásával. A legfontosabb szempontok, amelyek alapján választhatunk a keresztezési eljárások közül: − a fajták közötti átlagos termelési különbség, − a heterózis hatás nagysága, − a rekombinációs veszteség nagysága. Ezek mellett figyelembe kell venni a környezeti tényezőket, ugyanis egy nagy teljesítmény elérésére képes, keresztezett populáció kiindulási fajtákkal szembeni fölénye csak megfelelő környezetben realizálható. A kecsketenyésztésben a következő keresztezési eljárások alkalmazása célszerű: − fajtaátalakító keresztezés, − nemesítő keresztezés, − közvetlen végtermék-előállító keresztezés, − közvetett végtermék-előállító keresztezés, − rotációs keresztezés, − szintetikus fajta-előállító keresztezés. Fajtaátalakító-keresztezés, amikor egy helyi fajtát több - minimum öt - generáción keresztül egy másik fajta bakjaival fedeznek, illetve termékenyítenek. Az ötödik generáció után gyakorlatilag a nemesítő fajtával azonos fajta lesz az eredmény. E módszer alkalmazásánál a lehető legnagyobb mértékben figyelembe kell venni a nemesítő fajta igényeit, mivel az új környezetben - amennyiben az lényegesen eltér az eredetitől - a termelési eredmények számottevően elmaradhatnak a várttól, sőt szaporasági és egészségügyi problémák is előfordulhatnak, illetve fordulnak. Napjainkban ez lehet az egyik járható út, vagyis a törzstenyészetekből származó bakokkal, ahol importból származó fajtákat tenyésztenek tovább a hazai (regionális) adottságoknak és a korábban meghatározott tenyészcélnak megfelelően, a termelő üzemekben lévő heterogén állományt, szigorú és következetes szelekció mellett át kell keresztezni. A szóbajövő fajtákat lásd. A 2. fejezetben. Nemesítő keresztezést akkor alkalmazzák, ha egy adott fajtát, annak értékes tulajdonságait meg akarják őrizni és csak néhány (egy-két) tulajdonságban akarnak genetikai előrehaladást elérni, és ez már fajtán belül szelekcióval nem lehetséges. Ebben az esetben egy alkalommal termékenyítenek az egy-két tulajdonságra javító hatású fajta bakjaival, majd az F1 nemzedéket egymás között párosítják és szigorú szelekciót fojtatnak a javítani kívánt tulajdonságokra. Egy speciális esete is van a nemesítő keresztezésnek, amikor szintén egy alkalommal termékenyítenek a javító hatású fajta bakjaival, majd a további nemzedékeket ismételten saját - a nemesítendő - fajta bakjaival párosítják. A nemesítő keresztezésnek napjainkban csak a leendő törzstenyészetekben lehet szerepe, elsősorban a magyar őshonos kecske tejtermelésének, gépi fejhetőségének javítása céljából. A magyar őshonos kecskenemesítéshez olyan fajtákat indokolt felhasználni, amelyek a hazai tartási és takarmányozási viszonyokhoz jól tudnak alkalmazkodni. A közvetlen végtermék-előállító keresztezés azt jelenti, amikor a meglévő konszolidált, jó szaporulati mutatókkal rendelkező tejelő anyaállomány egy meghatározott (genetikailag 107

kisebb értékű) részét (az anyaállomány genetikailag értékesebb hányadát tisztavérben tartava) terminál - a pillanatnyi piaci igényeknek legjobban megfelelő nagy növekedési erélyű, jó vágási minősítést mutató - fajtával fedeztetetik és az F1 nemzedéket teljes egészében húsra értékesítik, tehát további tenyésztői munkát nem folytatnak vele. Ez csak árutermelő állományokban valósítható meg. Ebben az esetben is a törzstenyészetekben folyamatosan fenn kell tartani tisztavérben a terminál fajtát. Erre a célra rendkívül alkalmas fajta a búr kecske. Ennek a keresztezési módszernek az alkalmazása lehetővé tenné számunkra az Európai Unión belüli piacbővítést. A közvetett haszonállat-előállító keresztezésnek jelenleg nincs jelentősége a hazai kecsketenyésztésben, mivel a szaporulati mutatók javítása a fajtatiszta tejelő és kettőshasznosítású állományokban fontos tenyészcél. Rotációs keresztezés árutermelő tenyészetekben alkalmazható, amelynek alkalmával két vagy több fajta bakjait váltogatva használják egy keresztezett populációban, így az anyaállományt nem kell külön előállítani, viszont a heterózis hatás nagy része állandósítható. A bakok előállítása természetesen ebben az esetben is a törzstenyészetekben kell, hogy történjen. Alkalmazása a kecsketenyésztésben ritka, de megfelelő kísérletekkel alátámasztott keresztezési program, valamint homogén anyai populáció esetén távlatilag elképzelhető. Szintetikus fajtát úgy állítanak elő, hogy két vagy több fajta értékes tulajdonságait egyesítik keresztezés révén és szigorú - a célul kitűzött új fajtának megfelelő - szelekció alkalmazásával egy teljesen új fajtát állítanak elő. Ez is elképzelhető a későbbiek folyamán, de ezt is széleskörű kutatómunkának kell megelőznie. Termelés ellenőrzés Egyedi azonosítási és nyilvántartási rendszer Alapvető fontosságú a minden kétséget kizáró egyedi megjelölés a kecsketenyésztésben és tartásban a tenyésztőmunka és az árutermelés (a kecsketej- és húskészítmények származásának igazolására, minőségbiztosítási és állategészségügyi) szempontjából egyaránt. Ezen túlmenően nem megkerülhető ennek alkalmazása mivel EU. előírás is, és a piacra jutás feltétele is. Erre a célra az ENAR-rendszer - tízjegyű számjegy mind két fülbe tetoválása, illetve a fül krotáliákra való felírása vonalkóddal együtt, sorszám szerinti elosztásban alkalmas. Adatgyűjtés és törzskönyvezés Törzskönyvezés A törzskönyvezést az ide vonatkozó törzskönyvezési szabályzattal és az érvényes jogszabályokban rögzített elvekkel összhangban a következő szakmai követelményeknek betartásával kell végezni: Magyar parlagi (őshonos) kecske 1. A jelenlegi magyar parlagi (őshonos) kecskeállomány rendkívül heterogén, mind fenotípusában, mind teljesítményében, valamint korrekt teljesítmény adatok sem állnak rendelkezésre, ezért indokolt két egymással összefüggő „A” és „B” törzskönyv bevezetése. 2. A törzskönyvbe 5 éven át minden olyan egyed besorolható, amely sem fenotípusában, sem származását tekintve más fajtához nem tartozik. 108

3. A törzskönyvbe színváltozatra való tekintet nélkül, életkortól függetlenül származásuk alapján sorolhatók be az egyedek. A törzskönyvön belül három színváltozatot kell megkülönböztetni: egyszínű fehér, tarka, és szürke. 4. Csak azon egyedek törzskönyvezhetők, amelyek az egyedi nyilvántartási rendszerben szerepelnek, egyedei azonosításuk megtörtént és tulajdonosuk kéri a törzskönyvi besorolást. Külföldi fajták 1. Napjainkban Magyarországon megtalálható külföldi kecskefajták kisebb-nagyobb mértékben keveredtek egymással, ezért ebben az esetben is indokolt két egymással összefüggő „A” és „B” törzskönyv bevezetése. 2. A törzskönyvbe 5 éven át minden olyan egyed besorolható, amely fenotípusában és származását tekintve (min. 50 %-ban) az adott fajtához tartozik. Törzskönyvből kizáró ok az adott fajtától lényegesen eltérő színezet. 3. Csak azon egyedek törzskönyvezhetők, amelyek az egyedi nyilvántartási rendszerben szerepelnek, egyedei azonosításuk megtörtént és tulajdonosuk kéri a törzskönyvi besorolást. „A” Törzskönyv Az „A” törzskönyvbe az az egyed kerülhet, amely: ♦ származása (pedigréje) legalább négy ősi sorig ismert, ♦ génaránya az adott fajtára vonatkozóan 87,5 %, ♦ nyilvántartása megtörtént, ♦ tulajdonosa kéri a törzskönyvezését. Az „A” törzskönyvben rögzíteni kell: ♦ tulajdonos adatait, ♦ tenyésztő adatait, ♦ fajta kódját, fajta változat kódját, ♦ nagyszülőkig bezáróan ősei fülszámát, ♦ születés dátumát, ♦ hányas ellésből származik, ♦ választási súlyát, ♦ küllemi bírálati pontszámot, ♦ a hasznosítási iránynak megfelelő értékmérő tulajdonságokat „B” Törzskönyv A „B” törzskönyvbe az az egyed kerülhet, amely: ♦ származása (pedigréje) legalább egy ősi sorig ismert mindkét szülőre ismert, ♦ génaránya az adott külföldi fajtára vonatkozóan 75 %, magyar parlagi esetében 50 %, ♦ mutatja az adott fajtára jellemző fenotípust, ♦ nyilvántartása megtörtént, ♦ tulajdonosa kéri a törzskönyvezését. Az „B” törzskönyvben rögzíteni kell: ♦ tulajdonos adatait, ♦ tenyésztő adatait, ♦ fajta kódját, fajta változat kódját, ♦ legalább egyik nagyszülőkig bezáróan ősei fülszámát, ♦ születés dátumát, ♦ hányas ellésből származik, 109

♦ ♦ ♦

választási súlyát, küllemi bírálati pontszámot, a hasznosítási iránynak megfelelő értékmérő tulajdonságokat

Alkalmazott szelekciós módszerek Direktszelekció amikor közvetlenül a javítani kívánt (javítandó) tulajdonságra szelektálunk. Ezt abban az esetben célszerű alkalmazni, amikor a javítandó tulajdonság jól mérhető, és/vagy öröklődhetősége (h2) magas, pl. tej kg, tejzsír kg, napi súlygyarapodás. Indirekt szelekció ezzel ellentétben azt jelenti, amikor a javítandó tulajdonság nem jól mérhető és/vagy öröklődhetősége (h2) kicsi, de van egy másik tulajdonság, amelyik jól mérhető és/vagy jól öröklődik, valamint a javítandó tulajdonsággal szoros korrelációban van. Erre példa a küllemi bírálat, amelynek során közvetve a hosszú hasznos élettartamra (ezen kívül a tejtermelő képességre tejelőjelleg, hústermelő képességre a húsformák, termékenyítő/termékenyülő képességre az elsődleges és másodlagos nemi jellegek alapján) történik a szelekció, ugyanis a szervezeti szilárdságból lehet fiatal (7 hónapos) korban erre következtetni. Ezért mindkét szelekciós formát a törzs és árutermelő állományokban is alkalmazzák. Egyirányú szelekció alkalmával csak egy értékmérő tulajdonságra szelektálunk. Ez az adott tulajdonságra nézve nagyon hatékony de a többi javítandó értékmérő tulajdonságban nem érhető el vele előrehaladás, sőt az ezekben a tulajdonságokban a heterogenitás fennmarad. Többirányú szelekció esetén egynél több értékmérő tulajdonságra történik a szelekció. Ebben az esetben a genetikai előrehaladás lassúbb, de a tenyészcél szempontjából kiegyenlítettebb állományt kapunk. Éppen ezért mind a törzs, mind az árutermelő tenyészetekben alkalmazása célszerű. Tandem szelekció esetén az egyes értékmérő tulajdonságokra, tulajdonság csoportokra nem egy időben, hanem időben eltolva szelektálunk. Ez időigényesebb de pontosabb megoldás (mindig az optimális időben végezhető el a mérés, értékelés), ezért ezt a törzstenyészetekben alkalmazandó. A szimultán szelekció alakalmával egy időben történik valamennyi vizsgált értékmérő tulajdonságra a szelekció, így ez pontatlanabb de lényegesen olcsóbb, és lényegesen kevésbé időigényes. A kiselejtezett egyedek könnyebben, jobb áron értékesíthetők. Ezért ez a szelekciós módszer az árutermelő állományokban javasolható. Ennek segítségével valósítható meg az árutermelő állományokban a tömegszelekció a nőivarban (tenyész gödölyék kiválogatásánál) a küllemi bírálat, illetve az addig összegyűlt adatok alapján. 7.3. Tartás- és takarmányozástechnológia 7.3.1. A kecsketejtermelés A kecskefajták ismertetésénél már látható volt, hogy az egyes fajták között a sok hasonlóság ellenére lényeges eltérés mutatkozik, nemcsak a termelésben – laktációs tejtermelés, tejbeltartalom -, hanem a környezettel szemben támasztott igényekben is. Éppen ezért nagyon fontos, hogy mindig az adott környezeti viszonyokhoz jól alkalmazkodó fajtát, valamint mindehhez jól megválasztott technológiát alkalmazzunk. Döntés meghozatalánál nagyon fontos, hogy rangsort állítsunk fel az egyes elérni kívánt célok között. A nagy napi termelés (folyékony tejként történő értékesítéskor), a magas tejszárazanyag tartalom (tejtermék előállítás), a meglévő legelő, és takarmánytermő terület különböző szempontok szerinti hasznosítása (környezetvédelmi-, cserjésedett-, árvízvédelmi-, stb. terület) az elsődleges cél. Az adott környezet és fajta alapos ismerete, valamint a jól megfogalmazott célok alapján lehet csak az optimális teljes technológiát megválasztani, kialakítani. Nagyon fontos, hogy az 110

alkalmazott technológia teljeskörű és minden egyes részletre, technológiai elemre kiterjedjen. Ennek hiányában, vagy a nem jól megválasztott egyes résztechnológiák következménye az, hogy az állomány nem az elvártak szerint, genetikai képességeinek megfelelően fog termelni. Vonatkozik ez arra is, ha az adott fajtát nem az igényeinek megfelelő környezetben (éghajlati, domborzati, stb.) akarjuk termeltetni. Éppen ezért nincs „legjobb” fajta és technológia, hanem mindig a fenti szempontok alapján komplex egészében kell értékelni a kitűzött céloknak megfelelően az adott fajtát és technológiát. Legelőre alapozott tejtermelés A legelőre alapozott tejtermelés olyan esetekben javasolható, amikor nagyobb összefüggő legelőterületek állnak rendelkezésre, kifejezetten területhasznosítás az elsődleges cél, pl. árterek, környezetvédelmi területek. Ebben az esetben döntő fontosságú, hogy a rendelkezésre álló terület és az állomány nagysága összhangban legyen, figyelembe véve az EU-előírásokat, normatívákat. Nagyon fontos eldöntendő kérdés ebben az esetben, hogy milyen mértékben kívánjuk biztosítani az adott állomány tömegtakarmány szükségletét a legelőterületről a vegetációs időn kívül a téli időszakban, illetve az esetleges legelést korlátozó előírások, valamint a nyári kisülések időszakában. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az EUnormatívák maximális kihasználása kizárólag gyepterületre alapozottan általában nem célszerű, mivel Magyarország természeti adottságai (éghajlat, talaj, stb.) a „feltétlen” legelők kishozamúak, és fűtermésük éven belül, és évek között is szélsőséges ingadozást mutat. Az állatok megfelelő ellátása és a termelés biztonsága érdekében ebben az esetben kiegészítő tömegtakarmány-termesztés indokolt. Ez lehet széna-, szenázs-, vagy szilázskészítést szolgáló terület. Nagyon fontos, hogy a védendő, illetve toxikus, vagy ízrontó hatású növényeket a legelő anyaállomány ne tudja lelegelni. Célszerű ezért amennyiben a lehetőségek adottak a villanypásztoros, szakaszos legeltetés alkalmazása. A pásztoroló és a szabad legeltetés nem ajánlatos, egyrészt az esetlegesen keletkező kártétel, tej-ízhibák, illetve a pásztoroló legeltetésnél fellépő káros stresszhatások miatt. A kecske faji sajátossága, hogy minden növényi eredetűt megeszik, illetve lelegel. Nagyon fontos ezért a legeltetés kellő gonddal történő megtervezése, illetve kivitelezése. Ennek hiányában jelentős károkat okozhat, illetve nagy illóolaj tartalmú növények lelegelése következtében ízhibás lesz a tej. Hangsúlyozni kell azonban, hogy amennyiben összhang van a legeltetett állománynagyság és a legelőterület között, valamint a legeltetés tudatosan megtervezésre került ez a faji sajátosság külön előnyt is jelent, amit ki kell és lehet használni. Szakszerű legeltetés esetén a legelőterület nem károsodik! A legelőre alapozott tejtermelésre magyarországi viszonyok között a nem a kifejezetten intenzív fajták jöhetnek elsősorban számításba, pl. anglo-núbiai, vagy az extenzív viszonyokat is jól tűrő kitenyésztett magyar „tincses” (parlagi). A vegetációs időben az anyakecskék takarmányozása alapvetően a legelő fűtermésére van alapozva, természetesen gondoskodni kell szükség – kisebb fűhozam – esetén tömegtakarmány, pl. széna kiegészítésről. A folyamatosan kiegyenlített, közel állandó beltartalmú tej előállítása, valamint a genetikai képességek maximális kihasználása érdekében a teljesítménytől függő abrak (1-1,5 l felett literenként 0,4-0,5 kg abrakkeverék) kiegészítésről gondoskodni kell. Legelőre alapozott tejtermelés csak abban az esetben lehetséges, ha többé-kevésbé összefüggő legelőterület áll rendelkezésre, amely közvetlen közelében nyáriszállás, illetve fejési lehetőség kialakítható (ívó víz, villany, jól járható út van). A vegetációs időn kívül a téli időszakban az anyakecskék kifutóval rendelkező téli szálláson vannak, ahol tartósított tömegtakarmányt (szénát, szenázst, szilázst) kapnak abrak kiegészítéssel.

111

Elsősorban konzervált takarmányra alapozott tejtermelés Egész éven át istállóhoz, hodályhoz kötötten tartósított tömegtakarmányra alapozott tejtermelés akkor célszerű, ha intenzív tejtermelő fajta (saanen, toggenburgi, alpesi stb.), valamint megfelelő nagyságú tömegtakarmány-termő terület áll rendelkezésre. Az anyakecskék egész éven át tartósított tömegtakarmányt (széna, szenázs, szilázs) kapnak váltakozó arányban és mennyiségben, valamint termeléstől függően abrak kiegészítést (tejelő pótabrakot, vagy abrakkeveréket 1-1,5 l felett literenként 0,4-0,5 kg mennyiségben). Az anyakecskék elhelyezése egész éven keresztül kifutóval rendelkező épületben történik. 7.3.2. Húshasznú kecsketartás Egyhasznú, kizárólag húscélú gida előállításra szakosodott kecsketartás csak legelőre alapozottan képzelhető el. A húsgida előállítás csak alacsony termelési költséget bír el, ezért a lehető legkisebb tartási és takarmányozási költségre kell törekedni. Ezért ebben az csak extenzív, legelőre – más haszonállatokkal nem hasznosítható, pl. elcserjésedett területekre – alapozottan lehet csak megvalósítható. Erre a célra így rendkívül jó alkalmazkodó képességű szapora fajták alkalmasak (boor, kamerúni törpe kecske). Kiegészítő tömegtakarmány ellátásról, illetve takarmány kiegészítésről csak a legszükségesebb esetben – pl. téli időszakban, amikor a legelés már nem lehetséges – kell gondoskodni.

112