Szemle „Kimondható” és „elbeszélhető” „tartományok” Z. Varga Zoltán, Önéletrajzi töredék, talált szöveg, Balassi Kiadó, Budapest 2014, 201 p. Az önéletrajzról szóló elméletek kidolgozása az elmúlt évszázad 70-es éveitől ismét a figyelem középpontjába került, köszönhetően többek között Philippe Lejeune, Jacques Derrida, Roland Barthes és Paul de Man munkáinak. Magyarországon az autobiográfia-kutatás a második évezredre tolódott, amikor az idegen nyelvű szövegek egymás után megjelentek fordításban, ezáltal szélesebb körben váltak megismerhetővé azok a szellemi áramlatok, melyek e témában alapvető kérdéseket feszegettek. E folyamatban kap minden bizonnyal fontos szerepet Z. Varga Zoltán kötete, hiszen összefoglalja az önéletírás szakirodalmát, más szempontból pedig a téma magyar integrációjával további kérdések felvetéséhez érkezik el. Az elemzés korpuszát kitevő szövegeknek, vagyis a magyar irodalmi modernség arculatának sokszínűségéhez tartozik a magánélet és művészet kapcsolatának bővülése a korábbi korszakokhoz képest új jelentéstartományokkal. Élet és Mű rétegzett kapcsolatát értelmezi a kötet szerzője, s itt olyan műfaji kategóriát hív segítéségül, amelynek meghatározását a címben megjelölt kettős elnevezéssel (az önéletrajzi töredék és a talált szöveg kategóriájával) könnyíti meg. A megidézett témát a szerző a fogalmak körüljárásával vázolja. A kötet koherens és közérthető szövegalkotása következetes logikával vezeti végig az olvasót az egyszerű problémafelvetéstől az öt kiválasztott „peremszöveg” mélyreható vizsgálatáig. A „Mi az önéletrajzi töredék?” és „Mi nem önéletrajzi töredék?” paradoxonára épített kezdő gondolatmenetben a szerző – akinek, más „irodalomtudósokhoz” hasonlóan, talán szintén – „megingott a hite a tiszta műfaji vagy akár beszédmódbeli osztályok létében” (7.) vállalható értelmezési középutat kínál a művekből leszűrhető pszichoanalitikus és a szerzői szubjektumot eltávolító műimmanens megközelítések között. Az irodalmi művekkel, naplókkal, naplószerű feljegyzésekkel való foglalkozás azonban nemcsak az önéletrajz irodalmi integrációjának sűrített megfogalmazásaival szembesít, de az előforduló személyes jellegű műfajok poétikai alapkérdéseinek átgondolására is ösztönöz. Ennek az elméleti átgondolásnak a folyamatát döntőrészt francia szakirodalom segíti, melynek alapkövei a közelmúltban a szerző szerkesztésében és részben fordításában is napvilágot látott tanulmánykötetek, mindenekelőtt Philippe Lejeune önéletírói paktumról szóló műve1. Ezekkel összhangban Z. Varga Zoltán csupán olyan szövegekkel foglalkozik könyvében, amelyek legalább önnön természetükből fakadóan utalnak a Lejeune által bevezetett fogalom, az „önéletírói paktum” jelenlétére, vagyis közös jellegzetességük, hogy szerző, elbeszélő és főszereplő azonossága bennük nyilvánvaló – eltérően a fikciós műfajoktól. A választott szövegek karakte1
Philippe LEJUENE, Önéletírás, élettörténet, napló, ford. VARGA Róbert, Bp., L’Harmattan, 2003, 17–46.
114
réből adódóan azonban az elemzések egyúttal az „önéletírói paktum” továbbgondolását is jelentik. Míg az önéletírás teoretikusa, Lejeune szerint a paktumot minden esetben a szerző kezdeményezi író és olvasó között, „nem foglalkozik azokkal a szövegekkel, melyek megfelelnek ugyan a paktum elvárásainak, ám nem szerzőjük közli őket.” (26.) Z. Varga Zoltán szerint az önéletírói paktum e szövegek esetében is érvényes, mindössze író és szerző azonosíthatósága vethet fel kérdéseket: a „végső aláírás” és a „lezáró írásjel” hiányában a szerző tekintélyét bírálja felül a szöveg „illetéktelen olvasója”. Az önéletrajzi töredék „a nagy, kanonizált életművek posztumusz, szerzői jóváhagyás nélkül kiadott peremszövegei” (9.) között helyezhető el, a talált szöveg fogalma pedig az „ismert írók nem szerzői kiadású, posztumusz megjelentetett feljegyzéseit” (20.) fedi le. Lényegét tekintve kettős elnevezés ez, amely egyetlen, műfajok közötti szövegbeli státust jelöl. A fogalomhasználatban annak megfontolásán túl, hogy az önéletrajzi tartalom mennyire megragadható egy alkotásban, a fogalom másik összetevője, a töredékesség a tudás, megismerhetőség viszonyulására irányítja a figyelmet. Ez utóbbi fogalom a romantika korától eredeztetett írói-befogadói szempontokat állítja előtérbe, hisz a töredék fogalma együtt jár annak belátásával, hogy ismereteink részlegesek és viszonylagosak. A töredékességnek ez a korszakonként különböző szerepet betöltő jellegzetessége a szinekdochéval lefedhető rész-egész viszonyok rendszerébe ágyazódik, így a szókép szerkezete egyrészt megvilágítja a tárgyalt szövegek és az életmű tudatosan szerkesztett irodalmi alkotásainak viszonyát, másrészt rámutat az irodalmi művekről, korszakokról, életművekről szerzett tudásunk részleges természetére. Az elemzett „peremszövegek” voltaképp a szépirodalmi és magánjellegű írások metszéspontján találhatók, ugyanis „hatástörténeti szempontból szoros kapcsolat fűzi a kortárs irodalmi normákhoz, érdeklődésformákhoz, sőt alkotásmódokhoz” (10.). Megírásuk eleve magában foglalja az egyéni célú belső beszéd paradoxonát: olyan szövegek keletkeztek, melyek burkoltan mégis felvállalják a másik, a lehetséges olvasó szemrevételezését – talán belső összefüggésrendszer, megformáltság tekintetében, a kidolgozottság magas elvárási szintjén karakteres különbségeket felmutatva azoktól az írásoktól, melyeket a szerzői szándék bocsátotta közlésre. Mintha az alkotási folyamat előmunkálataiba nyernénk bepillantást. A kötet olvasójának bizonytalansága talán hasznosulási szempontból merül fel: milyen tartalékaik lehetnek ezeknek a szövegeknek, melyek a beható elemzés számára nyilvánvalóvá lesznek, megtérülnek-e a tanulmányozásukba fektetett energiák? A „kínzó olvasmányok” előképei, melléktermékei az alkotói munkának – mintha a jegyzetek kerülnének kiadásra egy feltételezett kritikai kiadásból. A középpontból kilépő figyelem nyilvánul meg, amikor a lényegtelennek tűnő, a szerkesztetlenség bélyegét is magán viselő szövegváltozatok kerülnek az értelmezés fókuszába, miközben az elemzői beszéd meggyőző alapossággal, logikus érvelésével mindvégig kitart a töredékes szöveg esztétikai jellemzőinek mélyreható kutatásában. Az elméleti rész egyik legfontosabb tanulsága az elemzésekben is használatos fogalmak jelentésének újragondolásában rejlik – ilyen a töredék, (33.), amely az egészszel szemben, valamint az önéletrajzi, amely a műalkotással szemben határozza meg
115
önmagát, s átértékelésükhöz a romantika korának esztétáitól eredeztetett alkotásideál vezet. Itt (ahogy ezt a francia szakirodalomban megjelent Susini-Anastopoulos elméleti összefoglalása jelzi) forma és gondolkodásmód egymásra mutatnak, s a töredékesség többek között a személyesség előtérbe kerülését létrehozó egyéni forma, amely egyúttal az olvasó kiegészítő háttérmunkáját igénylő jellegzetesség is lesz. Az olvasó illetéktelenségének, a szerzői szándék szerint közlésre nem bocsátott szövegek olvasásának etikája, a mű töredékessége és nyitottsága mellett az irodalmi elemzés számára kiemelt kérdés lesz a művek konkrét szemrevételezésekor a Textológiai és poétikai megfontolások alfejezetében vázolt dilemma, miszerint különbséget tesz-e az író az írás különböző megnyilvánulásai között, elhatárolja-e nyilvános személyiségét a műalkotásokban megjelenő személyiségtől, s ha igen, hogyan teszi ezt, s milyen viszony létesül a személyesség e formái között. De az olvasó is nehéz helyzetbe kerülhet, hiszen a szöveg egyfajta állapotváltozáson esett át, mivel az írótól mintegy megvontuk „az alkotás véglegesítéséhez való jogát”(29.), ami az értelmezési lehetőségeket relativizálja: ezáltal nemcsak az író státusa, a mű státusa is megkérdőjeleződhet. A szövegek tehát ebben az értelemben továbblépnek Lejeune elgondolásain, így a paktum érvényessége nem egészen egyértelmű, ami nem jelenti a művekhez való érzékeny viszonyulás elvetését, az elemzés azonban ezáltal elrugaszkodik a meghatározó tanulmányoktól. A tanulmánykötet ambíciói a fentiekből következően túlmutatnak a szövegek általános leírásán. Ki a művek beszélője? Ki lesz az én? Ki lesz a szerző? Ki írja a szövegeket? Miközben a szövegek egyedi részletekre kíváncsi figyelemmel kerülnek fókuszba, az én, a szelf nyelvi státusának természetére is rákérdeznek. A 80-as évektől kiadásra kerülő, a magyar irodalmi modernség emblematikus alakjaitól származó, magánéleti vonatkozású, töredékekben maradt, nem kiadásra szánt darabjai körül kialakult viták ugyanis további megfontolásra érdemes kérdéseket vetnek fel, hiszen vitathatatlanul „hatnak, olvasásra és beszédre késztetnek.” (13.) A kötet egyik alapkérdése is erre irányul, s az elzárt, sokáig meg nem jelent szövegek iránti vonzalmunkra, érdeklődésünk okára kérdez rá. A tabuk és kultikus tisztelet rombolásának korjelenségét lássuk vonzódásunkban, vagy a szövegek tartalma, a lelki élet iránti megnövekedett kíváncsiság sodorja érdeklődésünk körébe, egyben „kultúránk felszínére?” (13.). A válaszok különbözők, ahogy a szövegek sem egyformák a szubjektivitás, szándékos szövegalkotás, az írás célja szempontjából - és egyúttal másmás helyet foglalnak el a szerzői életműben. „Az a baj, hogy amit mégis lehet az életemről mondani, azt már megírtam egyszer… a verseimben” – nyilatkozta Babits Mihály 1911-ben2, s ez az állásfoglalás szélsőséges pontját képviseli annak a képzeletbeli skálának, mely a nyilvánosságnak készült, de töredékben maradt magánjellegű feljegyzésektől a nyilvánosság elől szigorúan elzárt, intim megnyilatkozásokig terjed. A skálára helyezhető szövegek, amelyeket Z. Varga Zoltán az irodalomelméleti összefüggések fent vázolt, polemizáló bemutatása után elemez, a következők: Csáth BABITS Mihály, „Itt a halk és komoly beszéd ideje”. Interjúk, nyilatkozatok, vallomások, szerk. TÉGLÁS János, Celldömölk, Pauz-Westermann, 1997, 15.
2
116
Géza 1912-13-as naplójegyzetei, Füst Milán Naplója, József Attila Szabad-ötletek jegyzéke, Márai Sándor 1943–44-es és 1945–46-os naplói valamint Föld, föld!… című írása, végezetül pedig Babits Mihály Beszélgetőfüzetei. A szövegek elemzésekor az egyedi problémafelvetések ellenére egységes figyelem válik uralkodóvá: a keletkezéstörténet, a tárgyalt mű helye az író életében és annak fogadtatása részletes bemutatást nyer. Minden egyes elemzett mű esetében fény derül arra is, milyen szerepet lehet tulajdonítani a naplónak az író szemszögéből. Lényeges kérdés ugyanis, hogy a mű szerzője irodalmi munkássága szerves részének, vagy attól különálló, életművétől független alkotásnak tartja-e az adott írást. A polémia hangsúlyozása, helyenként ellentétező, egymást is kioltó vélemények és irodalomelméletek ütköztetésébe ér, máshol a szintézist mutatja fel. A szövegek közreadásának és értelmezésének dilemmája legmegnyugtatóbban Márainál, leginkább kérdésesen a babitsi Beszélgetőfüzetekben zárul, hisz „ha [más művek esetében] bizonytalanok vagyunk a szerzői életműhöz sorolhatóságunkat illetően, ha olykor még a szövegek azonosságát is kérdésesnek tartjuk, akkor ezek a kifogások hatványozottan érvényesek a Beszélgetőfüzetekre” (181.). A szerzőség minimumát ugyanis Z. Varga Zoltán az írásvágyban jelöli meg, ami ebből az írásból teljességgel hiányzik, hiszen Babitsnak ezek a sorai igazán realisták: minden mondat valamilyen szóbeli megnyilatkozás helyett áll. Vagyis funkcionális szövegekről van szó, ahogy József Attila Szabad-ötletek jegyzékének esetében is. A leghevesebben tehát Babits Mihály áll ellen az irodalmi művek „életrajzi redukciójának”(174.), ami igencsak kérdésessé teszi a Beszélgetőfüzetek beemelését az önéletrajzi vizsgálódás keretei közé. „A szellemtörténet híveként azonban a szellemi önéletrajz szemlélete nem állt távol tőle, s az »alkotó egyéniség« legalább közvetett megjelenítésének kényszere végigkíséri Babits életművét” (175.) „Babits betegsége nem tartozik oly módon az életművéhez…” (183.) hogy az az avantgárd poétikai hagyomány felőli értelmezésére adna alkalmat, mely egymással egyenrangúnak tekinti az írást és a beszédet - minthogy nem kifejeznek vagy leképeznek a mondatok, hanem a hangzó szavak helyett állnak. A realizmus szó szerinti értelme nyer itt sokkal inkább kifejezést, hisz egy elhangzott beszélgetés helyett állnak a sorok. Ráadásul bizonyos értelemben a Beszélgetőfüzetek roncsolt szöveg is: a párbeszédnek csak egyik felét olvassuk. A tárgyalt naplók esetében – függetlenül attól, hogy célzott műalkotás vagy mentálhigiénés feladatokat betöltő írásokról legyen szó – a szándékolt megalkotottság már erőteljesebben feltételezető. A képzeletbeli skála ellenkező végpontját minden bizonnyal Márai Sándor naplórészletei jelentik, akinek több forrásból idézett gondolata, hogy „az író minden sorát, még magánleveleit is a nyilvánosságnak írja”, s „titokban számít reá, hogy e bizalmas sorai is odatartoznak majd egyszer művéhez”,3 így e naplójegyzetek – még ha nem is teljes egészében szerepeltek a szerző megjelenésre előkészített válogatásában – joggal elhelyezhetők az önéletrajzi paktum által fémjelzett írások között. „Az én létezésem egyetlen értelme, hogy írásban feleljek a világnak”, így az írás Márai számára a létezés megtapasztalásának nyelvi módjaként 3
MÁRAI Sándor, Jules Renard naplója, Nyugat 1935/12. – Idézi Z. V. Z., 146.
117
definiálható, s ennek felfogása uralkodó a Naplóban és a Föld, föld!... című visszaemlékezés-gyűjteményben. Az első elemző fejezet, amely Csáth Géza naplóival foglalkozik, rendkívül érzékletes címadásával (Az írói véna) a monográfia sarkalatos pontjára irányítja a figyelmet: a szókapcsolat poliszémikus szerveződése a Csáth-életmű népszerűségének centrumába vezet. A tanulmánykötet ezt szem előtt tartva azonban egyúttal figyelmeztet is, hogy a „megdöbbentő, olykor kínzó olvasmányok” nem a szöveg örömét, hanem helyenként inkább az emberi létezés kínját tárják illetéktelen olvasóik elé. Amit egy műalkotás átlényegít, esetenként katartikus fejleményekhez juttat, itt a maga nyers valóságában nyilvánul meg. A témakör minden szegmensét vitára bocsátja ez a láttatás: a naplók kultikusságának oksági összefüggései, keletkezési történetük és utóéletük, a műfaji kérdések átgondolása - rendkívül széles spektrumot ölelnek fel a vizsgálódásban. Csáth írói alakja két „beszédtilalom”, a szexualitásról és kábítószer-élvezetről szóló tabuk megsértése következtében válik kultusz tárgyává. Ennek alapját sokkal inkább a taburól való beszéd, s nem a viselkedésminták megsértése okozta. Emellett Csáth Gézát szokás nem mimetikus szerzőként számon tartani, mint akinél az élet és irodalom egységet alkot, a kultusz alapja tehát az a közhiedelem, hogy műveiben egységben szemlélhető élete és írásai. Z. Varga Zoltán szakirodalomra és szövegszerű bizonyítékokra támaszkodva meggyőzőn érvel amellett, hogy e feltételezés teljességgel alaptalan. Az elemzések közös hozadéka, hogy a művek elemzésébe bevitt új szempontok mellett Z. Varga Zoltán a magyar szakirodalom egyes tételeit is recenzálja, egymással dialógusba állítja. Ez különösen figyelemre méltó a Szabad-ötletek jegyzékénél, amelyben a többi elemzett szöveghez viszonyítva a leginkább terjedelmes a szakirodalmi összefoglalás. A szövegek még egy fontos kérdésre irányítják a figyelmet: hogyan viszonyul egymáshoz betegség és irodalom? Az alkotás folyamata gyógyító, megvilágosító, katartikus esemény, vagy tüneteket súlyosbító volta emelkedik ki? Egyáltalán: miért sürgetjük ezeknek a szövegeknek a „műfaji besorolását, a poétikai és esztétikai értékeikkel kapcsolatos állásfoglalást?” (195.) Talán épp ezen a ponton bizonytalanodhat el a tanulmánykötet olvasója, hisz a zárósorok a kötetet jellemző következetességtőltávolodva nyitva hagyják ezt a kérdést. A záró tanulmány válasza, mely szerint „ezek a megrázó, megdöbbentő, olykor kínzó olvasmányok a létezés ismeretlen, lakatlan területeire visznek, a modernség újfajta kalandjában részesítenek.” (195.), korántsem szólnak a már megszokott határozottsággal és meggyőző erővel. A kötet egésze azonban egyértelműen fogalmaz, a cél ugyanis nem az életművek átértelmezése, hanem a szerző más műveiben tárgyalt témák, összefüggések kiemelése, amelyeket ő „máshol, más kérdések és helyzetek kontextusában gondolt át és fejtett ki” (45.). A kötet ezáltal az önéletrajzi témájú szövegeket mintegy az írói életmű feltárhatatlan pontjaiba helyezi, a szóképek jelentésének voltaképp kimondhatatlan és elbeszélhetetlen tartományába, ahol egy ponton ezek mégis kimondhatóvá és elbeszélhetővé, ezáltal teljes értékű irodalmi alkotásokká válnak. Szalagyi Csilla
118
