Szellemtörténeti szempontok az asszimiláció problémájához

8_Junger.qxp:Layout 1

2/22/10

6:44 AM

Page 30

• Dr. Junger József • SZELLEMTÖTÉNETI SZEMPONTOK

Dr. Junger József

Szellemtörténeti szempontok az asszimiláció problémájához Ami a nép fogalmát a faj fogalma fölé emeli, az a bizonyos szellemi plusz, a gondolkozás, a történelmi hagyományok, az erkölcsi felfogás, az az egész lelki beállítottság sajátossága, melynek tudatossá válása teszi azzá a népet a fajjal, ezzel az antropológiai-fiziológiai, tehát természeti jelenséggel szemben, amit lényege szerint jelent: kultúrközösséggé. (Ha még ezenfelül akaratközösséggé, politikai közösséggé lesz, akkor nemzetrôl beszélünk.) Egy nép tehát mint olyan, mint a társadalmi világ jelensége a maga életét a kultúrájában éli, a „népiség” belsô lelki-szellemi tartalmakból áll. Az asszimiláció pedig éppen e belsô lelki tartalmak átalakulását, kicserélôdését jelenti. Ezért kell éles különbséget tennünk egyéni és népi asszimiláció között. Ha egy egyén lelki világa alakul át, telítôdik más „népiség” tartalmával, azért az asszimilálódó alany egyénisége, különálló személyisége természetszerûleg megôrzôdik, ugyanazon Én lesz és marad hordozója a változó szellemi tartalmaknak. Viszont egy nép a maga speciális életét mindenestôl ilyen tartalmakban éli, s ennélfogva ezeknek mássá léte az illetô nép megsemmisülésével egyértelmû. Egy nép számára az asszimiláció tehát (ha azt az egyéni asszimiláció értelmében fogjuk fel) a néphalált jelenti, a nép megszûnt szociális kultúrközösséggé lenni, tehát megszûnt létezni, az alkotó egyedek más népek kötelékébe olvadnak be. (Ezért kell a népi asszimilációnak más jelentést adni, mint az egyéninek. Ennek részletesebb kifejtése azonban most nem tartozik tárgyunkhoz.) Hajszál híján az ilyen néphalállal egyértelmû asszimiláció áldozata lett a zsidóság is. Körülbelül a 19. század közepéig a zsidóság népi mivolta minden szétszóratása ellenére egy pillanatig sem volt vitás, s csak ezen idôtôl fogva vált domináló zsidó törekvéssé a sajátos népiség letagadása, a zsidóságnak „csak vallás”-sá való denaturálása. S ez a törekvés, legalábbis a zsidóság felé, nem kis sikereket ért el, különösen Közép-Európában. Itt tényleg oly nagyméretûvé fokozódott az

asszimilációs tendencia, az itt élô zsidóság tekintélyes része itt oly teljességgel cserélte ki zsidó kultúrértékeit más szellemi javakra, hogy valóban elhitte, hogy a zsidó nép, mint olyan, máról holnapra megszûnt létezni, márpedig tudjuk, hogy a népi tudat milyen döntô jelentôségû tényezôje a népiség fenntartásának. Mi volt az oka ennek a szántszándékkal elhatározott népi öngyilkosságnak? Eleve lemondva az okok teljességének felderítésérôl – nem beszélünk tehát ehelyütt a mélyen fekvô történelmi okokról, elsôsorban a gettó végzetes hatásáról –, csupán az éppen adott kor, a 19. század második fele, általános korszellemének vizsgálatával igyekszünk bizonyos fokú magyarázatát adni problémánknak. Mi volt e kor szellemének az igazi karakterisztikuma? Aki e kérdésre az individualizmussal felel, az, ha mindjárt a legszembeötlôbb, de mindenesetre csak felületi pontján marad a korszellemnek. Ha az individualizmus, amely hajlamos volt arra, hogy a nemzetekben ne organikus, hanem egyszerû gyûjtôfogalmakat lásson, mely az alkotó egyedeket az állampolgári jogszabályok külsôdleges kapcsaival fogja össze, kétségtelenül meg is könnyítette a zsidóság aszszimilációját, végsô sorban maga is csak okozat volt, egyik vetülete a mélyebben fekvô lényegnek. Mi a korszellemnek ezt a lényegét a pozitivizmusban látjuk. Ez volt az az „allgemeine Denkungsart”, amely a kor gondolkozásának jellegét megadta. Ebben az idôben a természettudományok szédületes fejlôdésének, az általuk elért csodálatos eredmények hatása alatt állott minden gondolkodás. S ezek hatása alatt a természettudományok módszerei vették birtokukba a szellemi tudományokat is. Ez azt jelentette, hogy itt is a merô empirizmus, a csak tapasztalati tények után induló pozitivizmus uralkodott. E szellem alkotta világképet pedig teljesen kimerítette a világ monisztikus felfogása, minden metafizika

• 30 •


2/22/10

6:44 AM

Page 31

• Dr. Junger József •

Dr. Junger József portréját Andai Ferencnek köszönhetjük

SZELLEMTÖTÉNETI SZEMPONTOK

Dr. Junger József (1939)

kikapcsolásával a világban csak az érzéki valóság, a megfogható meglévô szemlélése. Ez a szemlélet tehát csak a „sein”-re, az anyagi valóságra volt figyelemmel. Mivel pedig a természeti valóság állandóan változik, ennek analógiájára e felfogás a történelmi-társadalmi világban is tagadott minden abszolút értéket, örök érvényû eszmét, s minden dolog történelmiségére, általános történelmi relativizmusra esküdött. A történelem fô elve így a változás, amely éppen olyan vaskövetkezetességû törvényeket ural, mint a természet. Minden, ami történik, az éppen olyan okozatossági viszonynak van alárendelve, mint a természetben beálló változások. S ezek az öszszefüggések éppen a történelmi törvények által válnak megérthetôvé. A gondolkodó ember feladata tehát e törvények megismerése s azután a hozzájuk való alkalmazkodás. Ezt hirdette a kor legnagyobb hatású filozófusa, Herbert Spencer, aki szerint az emberi tökéletesség fokmérôje a minél teljesebb mértékû alkalmazkodás. Az alkalmazkodás válik a kor étoszának fôelvévé, mégpedig mivel a törvények a valóságban demonstrálódnak, s „minden, ami van, az ésszerû, tehát helyes” (ez a Hegelbôl kikapott jelszó volt a kor kedvenc jelszava): a meglevôhöz, az éppen

fennállóhoz való alkalmazkodás. A helyes magatartás normáit „a meglevô immanenciájából kell leolvasni”, s az erkölcs szabályai többé nem a tényleges adottságoktól függetlenül érvényes, örök értékekre támaszkodó imperatív „sollen”-t jelentenek, hanem, amint Stuart Mill kifejezi, a hasznossági szempontoktól vezetett „praxis mûvészetének” elveivé süllyednek. Mi az asszimiláció végsô szellemtörténeti okát ebben látjuk: a korszellem hasznossági okokból az adott pozitívumhoz minél teljesebben való alkalmazkodást elôíró alapnormájában. A zsidók az emancipáció mámorában szívesen tettek eleget ennek az elôírásnak, s buzgón igyekeztek minél tökéletesebben eleget tenni. Mohón vetették rá magukat az elôlük eddig elzárt nyugati kultúrára, s azt hitték, amivel most, éppen az adott pillanatban szembetalálkoznak, az maga a nyugati kultúra, nem pedig csak egyik fejezete. Mivel pedig ebbôl azt olvasták ki, hogy mindenképpen a leghasznosabb dolog a legteljesebb alkalmazkodás, lázas sietséggel igyekeztek mindent kivetni magukból, ami ezt a pillanatnyilag hasznos alkalmazkodást véleményük szerint gátolhatta. Ôket, a nyugati kultúra neofitáit, teljesen elkapta az éppen akkor uralkodó pozitivista korszellem, felszívódott csontjukba, vérükbe, s áldozatul dobták oda neki zsidóságukat, amely a nagy tömeg számára néhány többé-kevésbé értelmetlen vallási külsôséggé üresedett. Jól tudjuk, hogy e teljesen félreértett, a nagy, korszerû alkalmazkodási lázban felgerjedt totális asszimilációs törekvés végsô sorban milyen tragikus következményekkel járt. Tulajdonképpen nem ért el többet, mint hogy a zsidókat elszakította az ôsi zsidó szellem talajától, gyökértelenné tette ôket, s a legsúlyosabb lelki válságba taszította akkor, amikor emancipációs törvényeken is beteljesedett minden történelmi jelenség közös sorsa, s megdôltek akkor, amikor hiába igyekeztek a zsidók magatartásuk normáit a „meglevô” immanenciájából leolvasni, mert a meglévô, a tényleges valóság igen nagyot fordult, mégpedig a rovásukra. A zsidóságtól elszakított, folytonos alkalmazkodásra beállított zsidó lélek sehogy sem tudott kiutat találni e válságban, amelynek oly fájóan nagymérvû kiszélesedése is elsôsorban arra vezethetô tehát vissza, hogy úgyszólván minden fenntartás nélkül sodort el bennünket az a korszellem, amely elôször érintett meg minket a gettófalak ledôlése után.

• 31 •

Múlt és Jövô, 1941. február


2/22/10

6:44 AM

Page 32

• Dr. Junger József • A KISEBBSÉGI LÉT PROBLEMATIKÁJA

Dr. Junger József

A kisebbségi lét problematikája Ma megszoktuk, hogy kisebbség alatt népi kisebbségeket, nemzeti kisebbségeket értsünk, s kisebbségi problémának csak a nemzetiségi kérdést tekintsük. Holott a nemzetiségi kérdés mindössze körülbelül csak száz éve került a politika premier planjába, viszont a kisebbségi helyzet, a kisebbségi lét állandó jelensége minden korok társadalmának, a kisebbségi probléma állandó kísérôje a társadalmi fejlôdésnek. Csak éppen változnak az elvek, melyek alapján a kisebbségi csoportok kiválasztódnak. (Félreértés ne essék, mi valódi kisebbségek alatt csak az olyan csoportokat értjük, melyek kisebbségi helyzete maradandó, tartós jellegû, s nem olyan hullámzó kereteket, mint például egy párt.) Korunkban a nemzeti elv a legfontosabb társadalomszervezô elv, ezen alapulnak a legfontosabb, a legmeghatározóbb erejû társadalmi organizációk, az államok, egész természetes tehát, hogy a nemzeti elven differenciálódnak az egyes államokon belül a többségek és kisebbségek. De például a középkorban a társadalom nem a nemzeti elven, hanem vallási-sacralis elveken nyugodott, s e sacralis társadalomban a nemzeti gondolatnak – amennyiben errôl akkor már beszélhetünk – nem volt lényeges megkülönböztetô jelentôsége; a nemzettudat, ha bizonyos fokon meg is volt, „még nem tudott eljutni a pezsgésig” – ahogy Hayes amerikai szociológus találóan írja. De kisebbségek e korban is vannak, vallási kisebbségek, s akkor, amikor a kisebbségi lét örök formáival, állandó problémáival foglalkozunk, tanulságképpen kétségtelenül ezeket is figyelembe kell vennünk. E kisebbségek évszázadokon át hallatlan elnyomásban éltek, s csak késôbb, a reformáció századaiban sikerült szabad létezésüket biztosítani. Minden kisebbségi küzdelem számára igen tanulságos, hogy ezzel, szabadságuk biztosításával, s azzal, hogy ezentúl valami vallásfelekezethez való tartozásnak nem volt minden más felett elsôsorban determináló ereje, valamint deklasszifikáló jelentôsége, a kisebbségi kérdés, mint a valláskisebbségek kérdése, elvesztette komoly jelentôségét. A mi problémánk jelen cikkünkben az – s ezzel szeretnénk a rendelkezésünkre álló helyhez képest röviden foglalkozni –, hogy vajon a kisebbségi létnek vannak-e általános emberi értékeket

teremtô oldalai, fakadnak-e itt minden idôk számára színvonalt jelentô alkotások, avagy olyan helyzet-e ez, ahová a beszorult embercsoportnak állandóan a legprimérebb problémákkal kell viaskodnia, oly dolgokért kell küzdenie, ami más számára természetes adottság, amin még csak gondolkodni sem kell – s ezek a mindennapos súlyos problémák a földre húzzák a szellemet, megbénítják teremtô lendületét, s kicsinyességükkel leszûkítik a látóhatárt, de talán megrontják a jellemet is. Egy kitûnô magyar kisebbségi író, a pozsonyi Peéry Rezsô figyelmeztet éppen arra, hogy a kisebbségi élet nem kedvez a jellemnek, mint gerilla harcmodor sem. Állandó lesben állásra, alattomosságra, ravaszságra nevel inkább, mint keménységre. Csak aszkéták képesek szerinte megállani. Bennünket, zsidókat ez a probléma azért érdekel, mert amilyen mértékben erôre kap nemzeti újjászületési mozgalmunk, erôsödik országunk építése, népünk azon csoportjai, amelyek továbbra is a galutban maradnak, a dolgok logikájánál fogva népi kisebbséggé válnak, s egyre inkább szembekerülnek a kisebbségi lét problémáival. Minket, zsidókat megszoktuk par excellence kisebbségi népnek tekinteni, holott valójában eddig nem voltunk azok. A középkor, a gettó zsidósága nem volt kisebbség. A kisebbséghez hozzátartozik, hogy mint kisebbség törekedjék érvényesülni, valamilyen módon keresse a betagozódást a társadalom egészébe, amit éppen azért tehet meg, mert éppen létével bizonyítja, hogy elismeri azokat az alapelveket, amelyeken a társadalmi rend nyugszik, hiszen kisebbséggé alakulása ezen elveknél fogva történik. Ez a középkorban, amint már említettük, vallási-sacralis elv volt, erre épült fel a római óta az elsô nagy univerzalista rend, a kereszténység rendje. A korabeli vallási kisebbségek, az eretnek szekták ezen elvnél fogva voltak kisebbségek, ezen elvek tartalmával, de nem magával az elvvel „in sich” állottak ellentétben. Viszont a zsidók nem ellenzéke voltak a kor alapelveinek, hanem mint idegenek állottak velük szemben, s az univerzalista renddel szemben szinte egyedül képviselték a népi individualizmust. Nem akartak a környezetükbe betagozódni, hanem idegennek érezték magukat, csak átmenetinek vélték az ittlétüket, s várták

• 32 •


2/22/10

6:44 AM

Page 33

• Dr. Junger József • A KISEBBSÉGI LÉT PROBLEMATIKÁJA

erôs meggyôzôdéssel a Messiást, hogy ôket viszszavezesse ôsi hazájukba. Amikor pedig a gettófalak ledôltek, s az egyes országokban sorra hozták az emancipáló törvényeket, a zsidók – különösen Közép- és Nyugat-Európában – éppen az ellenkezô végletbe estek. Nem mint közösség, mint szolidáris, kollektív egység, hanem mint egyének, akik asszimilálódni akarnak, törekedtek a társadalomba elhelyezkedni, abba minél gyorsabban eltûnni, felolvadni, a többséghez tartozni. (A zsidók tehát az asszimiláció korában, amelyben uralkodó elvvé a népi-nemzeti elv lett, éppen úgy ellentétes elven voltak, mint a középkorban, amikor az univerzalizmussal szemben a népi individualizmus elvét képviselték, most pedig az asszimilációval a népi elven akarták túltenni magukat. Ez elôbb-utóbb meg kellett hogy hozza a maga következményeit.) Csak most, amikor az események, a történelem kényszerítô logikája a zsidóságot – legalábbis abban a részében, amelynek számára pozitív és fenntartó érték a zsidóság – ismét a nemzeti alapra állította, amikor tehát a zsidóság is elfogadja a kor társadalomszervezô elvét, a nemzeti elvet, akkor kerülnek tulajdonképpen egyes, a galutban maradó csoportjai szembe a kisebbségi problémával. S mit tanulhatunk az eddigi kisebbségi sorsból? Vajon az tényleg leszûkülést, lesüllyedést, elprovincializálódást, sôt jellembeli megingást hozhat csak? Azt hiszem, nem. A kisebbségi létnek is megvan a maga életstílusa. Nemcsak költôi kép az, amikor Gyôry Dezsô a felvidéki magyar költô a „kisebbségi géniusszal” vigasztalta a többségi törzsrôl leszakadt csehszlovákiai magyarokat. A kiváló magyar gondolkodó, Dékány István professzor a Budapesti Szemle 1939. évi kötetében a „kisebbségi lélek” címû tanulmányában meggyôzô erôvel mutatja ki, mint hozhat a kisebbségi lét belsô lelki reformot, erkölcsi felemelkedést, mint erôsödhetik meg általa a szociális szolidaritás érzése. Kétségtelen értékek ezek, ha tudatossá válnak, s kárpótolnak a kisebbségi helyzetbôl fogalmilag következô lehatároltságért. A kisebbségi sorsot vállaló közösségben háttérbe szorulnak az osztályellentétek, azok a szempontok dominálnak, amelyek összekötnek, s kifinomodik a jogérzék is, hiszen a jog a kisebbségi létnek igazán csak a fundamentuma. De szerintünk talán a legnagyobb értéke a kisebbségi létnek, hogy önkéntelenül is a humanizmus hangsúlyozásához vezet. A humanizmus hirdetése, az emberi méltóság gondolatának képviselete elválaszthatatlanul hozzátartozik a kisebbségi lét megéléséhez. Ez természetes

is. Ember voltuk kapcsolja össze a többséghez tartozókat a kisebbségiekkel, ebben a közös mivoltukban egyenlôk, s ez adja meg az alapot az élet egész vonalán az arányos egyenlôség követelésére. Végsô sorban ebbôl az egyenlôségbôl vezethetô le a kisebbségek minden posztulátuma. S nem is tett senki annyit a humanizmus gondolatának fenntartásáért, mint az elnyomott, üldözött szekták, eretnek vallások, mint a valdensek, albigensek, majd Husz követôi. Ez a humanizmus hódított a reformációban is, amely végül is nyugvópontra juttatta a vallási kisebbségek kérdését is. S a Trianon utáni magyarságban sehol sem képviselték e gondolatot nagyobb hitetô erôvel, mint az Erdélyben, Csehszlovákiában leszakadt részeken. S ránk, kisebbségi sors elé menô zsidókra is ráhárul az örök kisebbségi kötelezettség, minden súlyos létproblémánk mellett, a humanizmus, a minden embert átfogó szolidaritás gondolatát is kell képviselnünk. Ezért figyelmeztetett nagy filozófusunk, Martin Buber már évtizedekkel ezelôtt arra, hogy a nemzeti nevelés mellett egy pillanatig se hanyagoljuk el az általános emberi nevelést sem, s ô hirdeti a „bibliai humanizmus”-hoz való visszatérésünket is. Valóban, a zsidóság a humanizmusban a maga legbensôbb lényegéhez tér vissza. Ben-Azai szerint a Tóra legfontosabb tétele, hogy minden ember egyformán Isten arcát viseli. Ez pedig minden humanizmusnak a legmagasabb rendû megnyilvánulása. Tehát ott, ahol a zsidó szellem a legmagasabbra emelkedik, szinte az egész világ tanítójává válik, ott bontakozik ki legmegragadóbban a zsidó humanizmus. De a zsidó szellem cselekvésre beállított szellem, célokat, feladatokat tûz maga elé, permanens aktivitást ró a követôjére, hogy méltó legyen az Istenarc viselésére: „szentek legyetek, mint amilyen Én vagyok, az Örökkévaló, a ti Istenetek”. S ez az állandó cselekvésre való készsége különbözteti meg éppen a görög humanizmustól. A görög humanista csak szemléli a nagy világharmóniát, csak gyönyörködik az emberben. Ezzel szemben azonban a zsidó humanizmus nemcsak szemlél, gyönyörködik, hanem cselekvésre kötelez is. Ez adja meg éppen a zsidó humanizmus önálló és magasabbrendû voltát. S ha sok megpróbáltatást, korlátozást, visszaszorítást is jelent a ránk váró kisebbségi sors, reméljük, hogy az a megértett zsidósághoz való visszatéréssel egyidejûleg ezen aktív szellemû „bibliai humanizmus” kivirágzását is meg fogja hozni.

• 33 •

Múlt és Jövô, 1941


2/22/10

6:44 AM

Page 34

• Dr. Junger József • GENERÁCIÓS PROBLÉMÁK A MAGYAR ZSIDÓSÁGBAN

Dr. Junger József

Generációs problémák a magyar zsidóságban Ha valaki a magyar zsidóság belsô helyzetét akár az igen korlátozott keretû, szegényes sajtóján, akár a nagyobb füstû, mint lángú pesti hitközségi választásokon keresztül kívánná megismerni, úgy nem valami vigasztaló kép tárulna a szeme elé. A felszínen egy sereg, túlnyomórészt anakronisztikusan ható frázis úszkál, rengeteg szó gomolyog, kapkodó jótékonysági mozgalmak propagandáznak, melyek számára a zsidótörvény által felidézett helyzet legfeljebb csak mennyiségileg – de nem minôségileg is – különbözik más jótékonysági problémáktól. Vannak küzdelmek is e belsô berkekben, de sohasem eszmék, mindenkor személyek körül, van kultúrélet is – elborítva a dilettantizmustól s igen kevés gyökérszállal a zsidó élet valóságában. A külsô megnyilvánulások tehát azt mutatják, hogy a zsidó közösség még igen messze van attól a belsô reorganizálódástól, attól a komoly felkészültségtôl, amit helyzete hallatlanul kritikus volta megkövetel. S a külsô megnyilvánulások, kongó frázisaikkal, propagandájukkal, személyeskedéseikkel, „kultúrmunkájukkal” a nem különösen éles szem számára is felfedik azt a zûrzavart, ijedt tájékozatlanságot, szervezetlenséget, út- és célnélküliséget, ami valójában a zsidó sorok között van, s ami oly elszomorítóvá teszi a zsidóság helyzetét. Mai helyzetünkben már nem is az a legszomorúbb, hogy szigorú paragrafusok kerítik el életünket, hanem ahogy e paragrafusokat a zsidóság fogadta, feltárva közben teljes tehetetlenségét, tervnélküliségét, igazi méltóság-hiányát. Ha azonban valaki nemcsak a sajtót, nemcsak a hitközségi demonstrációkat venné szemügyre, hanem magát a zsidó életet is szorgosan figyelni kezdené, itt-ott találna biztatóbb jelekre, itt-ott már feltûnnének elôtte az átalakulás szimptómái. Mert a zsidó élet mélységeiben lassan máris megindult valami erjedés, forrongás, vannak már elôjelei egy elkövetkezendô változásnak. Vannak adatok, amelyek arra látszanak mutatni, hogy az a fejvesztettség, az a zavar, ami ma a zsidó utcában dúl, csak a vezetô generációk zavara, s e generációk mögött már emelgetik fejüket új, tisztult szemléletû, reális látású generációk, men-

tesen apáik illúzióitól és fikcióitól. Túlzás volna ugyan ma még azt mondani, hogy az ifjú generációk egész tömegét egyformán jellemzi az egységes ideológia és a tiszta valóságszemlélet – hiszen az idôsebb generációk tétovasága, programtalansága e generációkra is megtette a maga hatását – , de már van egy komolyabb rész, melyben már tudatossá váltak a problémák, már van mégis egy mag a fiatal rétegekben, amely körül kikristályosodhatik a generációs front. Már vannak komoly zsidó fiatalok, akik világosan látják a helyzet gyökeres másultságát, akikre nyomasztóan hat a felülrôl lefelé áradó tehetetlenségérzet, akik döbbenten tapasztalják, hogy míg körülöttünk minden nép ifjúságának van valami terve, amire összeveti erôit, addig a mi ifjúságunk csüggedten szertehull, iránytalanul lézeng, s a részére hivatalosan létesített szervezetekben sem folyik az a munka, aminek kellene folynia. Ezeket a fiatalokat a helyzet megítélésében, a szükséges tennivalókban már mélységek – ha nem is áthidalhatatlan mélységek – választják el az elôttük járt generációktól, s amilyen mértékben gyûrûznek szét eszméik az ifjú zsidó generációk köreiben, oly mértékben válik egyre kézzelfoghatóbbá az ellentét az idôsebb nemzedékkel. Ismerve viszonyainkat, jól tudom, hogy sokfelé fognak átkot szórni azokra, „akik generációs válság felidézésével meg akarják bontani e nehéz idôben a zsidóság egységét”, mások viszont egyszerûen le fogják tagadni, hogy ilyen ellentét egyáltalában létezik. Holott sem kiátkozni nem kell azokat, akikben már tudatosult az apáik kötöttségeitôl, elôítéleteitôl, avult szemléletébôl való felszabadultság, sem magát az ebbôl adódó ellentétet nem kell eltagadni, hanem szembe kell nézni a dolgokkal, s azon igyekezni, hogy e generációs ütközés végül mégis valami jó eredménybe torkolljon. Az ellentét megvan, s egész természetes, hogy megvan. A zsidóságnak ma az élen álló generációi, melyek még a csorbítatlan emancipáció légkörében nevelkedtek fel az elsô világháború elôtt, hajlandók voltak – jellegzetes zsidó illuzionizmussal – az emancipációban valami abszolút érvényû dolgot látni, végleges lezárását a kétezer éves zsidó kérdésnek, a végsô, helyes és mindent

• 34 •


2/22/10

6:44 AM

Page 35

• Dr. Junger József • GENERÁCIÓS PROBLÉMÁK A MAGYAR ZSIDÓSÁGBAN

megoldó ítéletet ebben a nagy perben – s nemcsak történelmi, korhoz kötött jelenséget, ami meghatározott politikai, gazdasági és kulturális elôfeltételek rendszerén nyugszik, és ezen elôfeltételek megdôlésével maga is megdôl. E szemléletüknél fogva az egészet, ami „zsidótörvények” címszó alatt velünk történt, valami nagy kisiklásnak, történelmi tévedésnek fogják fel, s epizodikus jelentôségû „átmenet”-nek tekintik. Igazában a fogalmaik, az asszociációs képzeteik hiányoznak a történtek felfogására. Ennek a generációnak a szociális színezetét az a réteg adja meg, amelyet a beérkezett burzsoáziának nevezhetünk, s a zsidótörvények aránylag éppen ezt a réteget kímélték meg eddig leginkább. Egzisztenciális okok sem kényszerítették tehát ôket, hogy új tájékozódást keressenek, a dolgokat megpróbálják újra átgondolni, hogy a zsidóság új helyének a megkeresésével foglalkozzanak a változott viszonyok között. Ragaszkodnak tehát a századforduló körül beléjük áporodott ideológiához még most is, amikor az oly kevéssé tud a friss problémákkal szemben eligazítást adni. De ôk a hibát nem ideológiájukban, hanem a – problémákban látják, amelyeknek eszerint az ideológia szerint fel sem lett volna szabad merülniök. Viszont a háború után felnôtt zsidó generáció számára az emancipáció többé-kevésbé mindig csak egy illúzió volt. Ha elôbb nem, amikor az egyetemen felvételéért kopogtatott a zsidó fiatalember, kellett látnia emancipáltságának igen bizonytalan voltát – ha pedig bejutott az egyetemre, ott azután igazán nem lett más, mint igazán másodosztályú egyetemi polgár. De ha a gazdasági életben akart elhelyezkedni, ott is léptennyomon beleütközött a húszas évek gumitalpú antiszemitizmusába, amely csöndesen, de annál szívósabban kezdette meg és folytatta következetesen a zsidó egzisztenciák kiszorítását. A zsidótörvényekkel azután formálisan is összedôlt az emancipáció, de lege lata is intézményesíttetett a zsidóság kiszorítása. Helyzete radikális megromlása a dolgok teljes átértékelésére kellett hogy késztesse a fiatalságot. Ezt a szükséges átértékelést természetesen csak kevesen végezték el, de ezekben a csoportokban ölt ez az átértékelés egyre tisztultabb formát. A gondolkozó fiatalságnak látnia kellett, hogy körülötte minden összeomlott, minden illúziónak bizonyult, csak egy realitás maradt meg életében: a zsidóság. Ezentúl élete minden viszonylatában, elsôsorban nem egyéni tulajdonságain keresztül, hanem kizárólag a zsidósághoz való tartozásán keresztül fogják elbírálni. A zsidóság:

élete fix pontja, s az elôttük járó generációk zavara, válsága éppen onnan ered, hogy az asszimiláció mámoros évtizedeiben mohón igyekeztek azon, hogy minél jobban lazítsák a szálakat, ami ôket ôsi közösségükhöz köti, s minél jobban kiüresítsenek szívükbôl minden zsidó tartalmat. Valósággal egy „minderwertigkeitsgefühl” forrásává silányították a zsidósághoz való tartozást. Ezért nem volt azután semmi, amibe a nagy omláskor belefogódzhattak volna. Innen a kapkodásuk, bizonytalanságuk, s tehetetlenségük. S ezért van, hogy elsôsorban egy erôzsibbasztó, kínzó lelki válság szakadt fel a zsidótörvények paragrafusai nyomán. A komoly zsidó fiatalság látja, hogy a zsidóság válsága ma mindenekelôtt lelki válság, melyet a torz, félresikerült asszimiláció idézett fel a maga ôszintétlenség körével. S felismeri, hogy ennek a lelki válságnak az egyetlen terápiája: az igazság. Az igazság kategorikus imperatívuszánál fogva pedig vallani és vállalni kell a zsidóságot a maga teljességében, a maga tiszta mivoltában. Viharos, még igen súlyos eseményekkel terhes napjainkban a legfontosabb a lelki front, a lelki tartás kiépítése, a zsidó öntudat és értéktudat felébresztése. „Az ember legnagyobb kincse az öntudata” – mondotta Hegel híres berlini székfoglaló beszédében, s ez a megállapítás nemcsak az egyénekre, de a közösségre is áll. Elbillent öntudatunk helyreállítása pedig csak ôsi népiségünk, zsidó voltunk totális egysége talaján történhetik. A csak „hitfelekezet”-té denaturált zsidóság nem tudja azzá a kombattans szolidaritássá összefûzni a zsidókat, ami egyedül biztosíthatja fennmaradásukat. S ezekhez a felismerésekhez éppen azon keresztül jutott el ez a fiatalság, hogy – az idôsebb generációkkal ellentétben – merészkedett minden ideges tétovázás, s minden lealázás-érzés, minden süllyedés-érzés nélkül mindkét lábával arra a fix pontra ráhelyezkedni, ami most élete mindent-determináló alapja lett. Innen kiindulva kezdette minden elfogultság nélkül vizsgálni helyzetét, s innen kiindulva keresi egyrészt célszerû útját megnyomorodott közössége segítésének, amit élete legfôbb kötelességének tekint, de másrészt innen kiindulva keresi az egyén számára is a teljes, egész emberré válás lehetôségét is. S amint felismerte, hogy a közösség szolgálata tervszerûen csak a sajátos népi keretben történhetik, éppen úgy meg kellett látnia, hogy igazi, belülrôl jövô, autark emberi méltóságot is csak itt kaphat, olyat, ami nem a külvilág fordulataitól határozódik meg, olyat, ami nem függ mások felismerésétôl.

• 35 •


2/22/10

6:44 AM

Page 36

• Dr. Junger József • MAGYARSÁG ÉS ZSIDÓSÁG

A testvéreivel való azonosulás vágya, s a megértett zsidóság egészének a vállalása így vitte le e fiatalságot a népi gondolathoz, ami ma szemléletének legdöntôbb vonása. Szorosan kapcsolódik ehhez a szociális gondolat, ami különben a megértett és megélt zsidó lényegbôl éppoly erôs hangsúllyal folyik, mint a zsidó népiség. De a szociális gondolatot elôtérbe nyomta az az egyszerû körülmény is, hogy ma a zsidó fiatalság összetételében jelentôs átalakulás folyik. Az átrétegezôdési folyamat megindult, s ma már a frissen érettségizett zsidó fiatalság nagyrésze gyárakban és mûhelyekben dolgozik. Osztályhely-

zetének ez a megváltozása természetesen a gondolkodására is kihat, ami már nem lehet az elôzô generációk s az azok nyomdokain haladó fiatalok individualizmusa – mely individualizmus ez utóbbiaknál egyenesen megdöbbentô, passzív felelôtlenséggé fajult. Már szociális adottságainál fogva is ez a gyárakban dolgozó, intelligens ifjúság hivatott elsôsorban, hogy a generációs arcvonal széles hadsorait alkossa, s a lelki átalakulás, s – ami ezzel egyet jelent – a nemzedéke által felismert igazságok hordozója legyen a magyar zsidóság életében. Múlt és Jövô, 1941. június

Dr. Junger József

Magyarság és zsidóság „Mint különálló és felismerhetô népi kisebbség fogunk élni ezután a szétszóratás országaiban” – a galut zsidósága felé ez a konklúziója annak az átfogó jelentôségû, tág perspektívájú tanulmánynak, mely „A zsidó nép jövôje” címen jelent meg ez év tavaszán a magyar zsidóság egyik legnagyobb élô publicistája, dr. Marton Ernô tollából. (Csak a meglévô zsidó lapokat jellemzi, hogy ez a nagy horderejû tanulmány nem keltett méltóbb sajtóvisszhangot, nem váltott ki termékeny polémiát, melynek során az általa felvetett kérdések – zsidó létünk alapvetô kérdései – megvitatódtak, s legalább tudatossá váltak volna a széles zsidó rétegek elôtt. Hiszen mai helyzetünknek az talán egyik legtragikusabb vonása, hogy népünk többségén valami nyomasztó eltompultság vett erôt, s nem látja, nem ismeri a maga igazi, döntô, meghatározó problémáit.) A most bontakozó friss, fiatal zsidó generációk újult szemléletét, másult helyzetmegítélését valóban mi sem tudná precízebben kifejezni, mint Marton Ernô fent idézett lapidáris mondata. Azokról a generációkról van szó, akikrôl éppen e sorok írója írt a Múlt és Jövô júniusi számában, s akik a zsidó népiség újból való megélésében s a zsidóságnak népként való megszervezésében látják egyszerre a maguk teljes emberré való válásának feltételét csakúgy, mint egész közösségük regenerálódásának, sôt egyetlen helyes reálpolitikának is az útját. Ezek a generációk a maguk talán eladdig még nem elég határozottsággal körvonalazódott gondolataikat,

talán még sokhelyütt bizonytalan elképzeléseiket ismerhették fel szabatos, világos, egyértelmû formában kifejezve Marton Ernô megállapításaiból: „A születô új világrendben a zsidóság nem folytathatja ott a maga életét, ahol a háború elôtt elhagyta. A zsidóság is csak mint nép fog tudni élni a népek között. Csak mint önmagát megbecsülô, népi egyéniségét kihangsúlyozó, saját kultúráját ápoló embercsoport fogja tudni kivívni magának azt a minimális elismerést és megbecsülést, amely nélkül élni nem lehet. A zsidó a galutban is csak zsidóul fog élhetni ezután. Ez azt jelenti, hogy újra ki kell építenünk a magunk belsô népi autonómiáját, amelynek elsôsorban lelki támaszpontjai vannak, és amely független a külsô jogrendtôl és a bennünket körülvevô társadalmi viszonyoktól. Ez az önmagáért való népi élet, ez a belsô lelki autonómia tette lehetôvé a zsidóság számára, hogy átvészelhette a galut sötét századait.” Ezekhez a megállapításokhoz keveset lehet hozzátenni. Azt hiszem, így, ahogy vannak, alapprogramjának tekintheti a népünk reneszánszában kategorikus imperatívuszt látó fiatal generációs front. Mert a dolgok belsô logikája ezt diktálja. Ha a zsidók az asszimiláció sorvasztó ölelésébôl visszatérnek a zsidóság teljességéhez, hogy onnan merítsék a szükséges lelkierôket, ott találjanak „lelki támaszpontok”-at a mai súlyos válság leküzdéséhez, akkor ez a visszatérés szükségszerûen a zsidó népiség újravállalását jelenti. Az újra népként való eszmélés pedig azzal a következménnyel jár,

• 36 •


2/22/10

6:44 AM

Page 37


hogy ezentúl a diaszpóra országaiban mint népi kisebbség fognak szembenállani a befogadó ország többségével, itt Magyarországon tehát a törzsökös magyarsággal. De ekkor felmerül a kérdés, hogy ha a zsidóság lelki reformja a politikai életben egy népkisebbségi szervezetben objektiválódik, nem fog-e ez szakítást jelenteni a magyar közösséggel, mellyel századokon át jóban-rosszban együtt éltünk… Nyugodtan válaszolhatjuk, hogy nem; sôt ez jelentené viszonyunknak visszahelyezését a maga természetes történelmi alapjaira. A zsidóság és a magyarság mint két nép élt századokon együtt a Kárpátok medencéjében, s a történelmi helyzet úgy hozta magával, hogy a zsidóság mindenkor hasznos kiegészítô és segítô társnak bizonyult a magyarság számára. A harcoló és államvezetô magyar nemzet hamarosan felismerte a zsidóban az értékes gazdasági szövetségest, s abban az idôben, amikor Európa más államaiban – amint Kecskeméti Ármin írja – oly naptárt lehetett volna összeállítani, hogy az év minden napját valahol egy-egy zsidóüldözéssel lehet megjelölni, IV. Béla a „zsidó aranybullá”-val széles körû jogokban részesíti az e hazában élô zsidó közösséget. E jogok biztosította keretek között élt Magyarországon a zsidóság a magyarság mellett, mint nép a nép mellett. S népi különbözôségének tudata és vállalása természetesen egy pillanatig sem volt ártalmára annak a hasznos funkciónak, melyet a közös haza javára betöltött. Egész tudatossá válik ez a viszony a modern Magyarország megteremtésének hôskorában: a reformkorszakban. A vezetôszellemek pontosan tisztában voltak azzal, hogy a magyar haladás legfontosabb elôfeltételeinek egyike a reformakaratot és kultúrát hordozó, eszméket termelô és befogadó polgári osztály, melynek fôhivatása a gazdasági alapok megteremtése. De ilyen Magyarországon akkor nem volt. Itt „a francia forradalom idején, mikor egész Európában a feudalizmus jogrendje megrendül a francia eszméktôl és fegyverektôl, s Magyarország is megérzi hatásukat, nem a polgárság szelleme forrong” – írja a múlt század nagy magyar gondolkodója, Grünwald Béla. Grünwaldnak joggal lesújtó a véleménye a túlnyomórészt idegen eredetû és nyelvû akkori városi polgárságról: „E satnya polgárságban – írja – nem volt meg az erô, hogy nagy eszméket felvegyen magába s küzdjön értük… A polgárság Magyarországon nem volt az a hatalmas és kultúrai tényezô, mint más országokban, nem volt aktív mozgatóelem a nemzet életében, s nem volt a polgári szabadság s a nemzet ideáljainak a képviselôje.”

Márpedig a megújuló ország nem nélkülözhette a városi polgári réteget, s ezért ennek a nagy hézagnak a betöltésére terelôdött a reformkorszak nagy férfiainak figyelme a zsidó nép felé, s annak szövetségével igyekeztek ezen a hiányon segíteni. Már a reformkorszak nagy elôfutárja, a zseniális Berzeviczy Gergely arra figyelmeztet az egyik, 1790-es években megjelenô munkájában: „Világos, hogy az egyedáruság és az üldözés szelleme az, mely a zsidók ellen mûködik Az ô erejükkel nem élni az állam javára annyi, mint nagy tôkét elhanyagolni.” Nagyváthy János, egy korabeli író éppen a zsidókkal kapcsolatosan inti arra a magyarságot, hogy „valakit nyomorgatni annyit teszen, hogy a magyar nemzetség még nem szabad nemzetség” – s bátran hangoztatja: „meg kell vallani, hogy ez a nemzetség hasznot is nem keveset hajt”. Ôelôtte egész tisztán körvonalazódik a két nép gazdasági szövetségének nagy elônye, s már elôre látja, hogy a zsidó nép fiai „megpusztult hazánkat népesítik, kereskedéseik, mesterségeik és szorgalmatosságuk által gazdagítják és azt még az idegenek – sôt ellenségeink elôtt is velünk együtt tekintetessé és rettenetessé teszik”. Az 1790-es országgyûlésen el is készül egy elôadói javaslat, mely a zsidókat a nem-nemes szabadoknak jogaival ruházza fel, az akkori viszonyokhoz mérten tehát teljes emancipációt ad nekik. E javaslatból ugyan akkor még nem lett törvény, de a késôbbi reformországgyûlések követi utasításai állandóan napirenden tartották a kérdést. E követi utasításokból a magyar–zsidó egymásrautaltság egész példatárát lehetne összeállítani. De csak az 1840-es országgyûlésen sikerült végre is a városi polgárság Bécstôl támogatott ellenállását legyôzni, s oly törvényt hozni, mely a zsidókat bizonyos korlátokkal a nem-nemes szabadok jogaiban részesíti. Ez is csak úgy történhetett, hogy amikor a király ismételten visszaküldötte a rendek javaslatait, azok végül is – mint e kor hiteles történetírója, Horváth Mihály írja – csak azt vették ki a királyi leiratokból, ami a zsidóknak kedvezett. A magyar politikusok igen tisztában voltak a zsidóság értékével, avval, hogy milyen szükséges a zsidóság sürgôs bekapcsolódása a magyar gazdasági életbe, s kemény harcot folytattak annak érdekében. A zsidóság bekapcsolódását a magyar nemzet életébe a 48-as zsidó honvédek vérehullása pecsételte meg. Mert a másik részrôl, a zsidó részrôl is tudatos volt a gazdasági szerep, melyet betöltenie kellett és a magyarság iránti hûség. Már az 1790-es országgyûléshez intézett beadványukban, melyben büszkén hangoztatják, hogy ôk Magyarország leg-

• 37 •


2/22/10

6:44 AM

Page 38


régibb lakóinak s azonfelül inkorporált nemzetnek tekintendôk, rámutatnak szerepükre a gazdasági életben: „Mi úgy az országban, mint a kültartományokban gyûjtött vagyont nem visszük külföldre, hanem az országban fogyasztjuk el, vagy folytonos cirkulációban tartjuk.” Hasonló szempontokkal domborítja ki a zsidóság gazdasági szerepének jelentôségét egy, a nádorhoz 1807-ben benyújtott memoranduma a hazai zsidóságnak: „Más kereskedôk, mint görögök, olaszok, svájciak, nem a magyar, hanem saját áruikat viszik piacra s ezért évente rengeteg pénzt, aranyat, ezüstöt visznek ki. Ezek összegyûjtött vagyonukat kiküldik saját hazájukba s mindenki tudja, hogy ez a fôoka az arany- és ezüsthiánynak. A zsidók ezzel szemben kizárólag hazai cikkek kivitelével foglalkoznak, melyeket ôk fáradhatatlan szorgalommal keresnek fel az ország minden sarkában.” Az országgyûlésektôl nemcsak a megyék követutasításai, hanem állandó zsidó beadványok is kérték az egyenjogúsítást. Fontos rámutatnunk azonban e hivatalos zsidó beadványokkal kapcsolatban, hogy a zsidóság hazafias érdemeinek s a magyarság érdekeinek kidomborítása mellett mindenkor hangsúlyozódik az is, hogy mint nemzet, „natio” kérik a jogaikat, s ilyen minôségükben kívánják szerepüket betölteni. A népi asszimilációról szó sem volt, jogaik követelését nem zsidó népiségük megszûnésére vagy megszüntetésére alapítják. Valóban, egészen a múlt század közepéig – ezt Szekfü állapítja meg a Három Nemzedékben – senkinek sem jutott eszébe a zsidóságban mást látni, mint népet. A magyarság vezetôinek egy pillanatig sem volt az a véleménye, hogy itt a magyarsággal etnikai értelemben azonos embercsoportról van szó. Mikor a zsidóság a múlt század elején elôször igyekezett bekapcsolódni aktív tényezôként a magyar politikai és gazdasági életbe, akkor mint nép kívánta a magyarság javára a maga szolgálatát teljesíteni, s – ezt le kell szögezni – a magyarság is mint néptôl kívánta ezeket a szolgálatokat igénybe venni. Eötvös emlékezetes könyvében a zsidók emancipációjáról éppen úgy egy sor sem követeli a zsidó népiség abdikálását, mint ahogy Dessewffy Aurél az 1839/40-es országgyûlés felsôtábláján a zsidó jogok érdekében tartott nagy beszédében szintén mint sajátos néprôl emlékezik meg rólunk. A szabadságharc alatt hozott emancipációs törvény is a többi hazai nemzetiség magatartásával állítja szembe a zsidóságot. (Akkor mi voltunk e törvény tanúsága szerint a „gens fidelissima”.) A nagy reformkorszakban tehát az egyre jobban kimélyülô magyar–zsidó viszonynak nem az etnikai azonosság, hanem a két nép szövetsége volt az alapelve. A népi különbözôség azonban mi

gátjául sem szolgált a magyarság részérôl az emancipáció megadásának. Talán Magyarország volt az akkori Európában az egyetlen ország, melyben a zsidóság emancipációja népi emancipáció formáját ölthette volna. A tiszta, klasszikus magyar nemzetszemlélet a magyar nemzetbe, mint politikai, a magyar államot fenntartó közösségbe való bekapcsolódásnál a népi azonosságot sohasem tekintette kritériumnak. „Jó horvát, tehát jó magyar” – idézi Joó Tibor, a „Magyar Nacionalizmus”-ban Zrínyi Miklósnak öccsérôl, Zrínyi Péterrôl, a Wesselényi-összeesküvés késôbbi mártírjáról írt levelét, s valóban, ez az idézet igen szemléletesen mutatja a magyar nemzeti közösségnek népek feletti jellegét. Semmi csodálatos nincs abban, hogy – Európa többi országaival ellentétben – amíg ez a klasszikus magyar nemzetfogalom uralkodott, a zsidóktól sem kívánták, leszámítva néhány hangot, az önálló népiség feladását. A nagy törés a kiegyezési korban következett be. Ekkor már a magyar politika letért a tiszta magyar felfogásról, s az idegen, a nyugati nemzetszemlélet átvételével nemzeti egység mellett a népi egységre is törekedett. Asszimilációra állítódott be. Mivel pedig a nemzettagság kritériuma az akkor uralkodó felfogás szerint a nyelv, nagy erôfeszítések történnek az itt lakó nemzetiségek elmagyarosítására. Ez a politika azonban teljes sikert csak egyetlen itt lakó népnél könyvelhetett el, a zsidónál. A zsidók ekkor már amúgy is igen hajlamosak voltak az asszimilációra, s a nyelvkérdés nem jelentett számukra problémát. A zsidóság nyelvében teljesen elmagyarosodott, s azt hitte, hogy ezzel asszimilációja is teljesen be van fejezve. Az uralkodó nemzet tagjának vélte magát s népi különállását végleg megszûntnek tekintette. Mint az uralkodó nemzet tagja azután oly szerepek és oly pozíciók betöltésére is igényt emelt, melyeket nyilván nem igényelt volna, ha meglett volna a maga sajátos népi tudata és kisebbségi léthelyzetének felismerése. Azonban ez a magatartása elôbb-utóbb ki kellett hogy hívja az asszimilációja befejezett voltáról amúgy sem teljesen meggyôzôdött többségi népet, természetesen elsôsorban annak a zsidóság elhelyezkedésében érdekelt osztályait, s alkalmas érvül szolgált annak a fejlôdésnek, mely végül is a zsidótörvényekhez vezetett. A magyarság és a zsidóság viszonyának elrontásához tehát kétségtelenül igen sokban járult hozzá ez a torz asszimiláció, mely elmosni, elhomályosítani igyekezett a két nép közötti határvonalat, hamisan értelmezett hazafiságában a jó magyarság

• 38 •


2/22/10

6:44 AM

Page 39

• Dr. Junger József • A ZSIDÓ TÁRSADALOMSZEMLÉLET ALAPVONALAI

kritériumául a zsidó népiség megtagadását követelte, s megszüntette – azzal, hogy látszólag a többségi nép tagjává tette – a zsidóságban a kisebbségi létbôl fogalmilag eredô lehatároltság tudatát. A viszony megjavítása tehát csak úgy történhetik, ha szakítva a népi azonosság ôszintétlen fikciójával (– hogy mennyire illúzió, fikció volt csupán, azt drasztikusan bebizonyították a zsidótörvények! –) ismét visszatérünk a természetes alaphoz: két, egy hazában élô nép szövetségéhez. Így a zsidóság – amint Marton Ernô mondja – ismét mint nép, mint népi kisebbség fog a magyarság mellé állani, vállalva az ebbôl eredô helyzet minden kötelezettségét, de megemelve igényét a kisebbségi jogokra is. A zsidóság a maga új emancipációját, meggyôzôdésünk szerint, csak mint kollektív népi egység a kisebbségi jogok alapján képzelheti el. Nem jelent tehát kiszakadást a népi alapra való helyezkedés, hanem a tiszta magyar nemzetszemlélet mélyebb megértése mellett csupán egy ôszintébb és logikusabb módon való felzárkózást a magyarság mellé, s egyben a hazai zsidókérdés egyedüli reális és emberi megoldását.

1916-ban a németországi zsidóság híres folyóiratában, a „Der Jude”-ban kemény vita folyt Hermann Cohen és Martin Buber között. A cionistanemzeti Buber a vita során a liberális-asszimiláns Cohen jóformán minden állításával élesen szembeszállott, csupán egy tételét fogadta el minden fenntartás nélkül: „A zsidóság, tekintet nélkül jogai korlátozására, egyforma szeretettel ragaszkodik ahhoz a hazához, melyben él.” Ehhez Buber még csak azt fûzte hozzá, hogy minden más – alkuszügyletté aljasítani azt a viszonyt, ami a zsidóságot a diaszpórabeli hazájához fûzi. Akkor ez a tétel még csak elméleti értékû volt, ma azonban a mindennapi valóság iránymutatója. Ezt vallják ma is szó szerint a népi alapra helyezkedô fiatal zsidó generációk is. Nem a zsidótörvények keltette ressentiment vezeti ôket tehát sajátos népiségüket erôsen kihangsúlyozó magatartásukban, hanem az a törekvés, hogy konstruktív s mindkét fél méltányos érdekeit egyforma becsületességgel szolgáló módon juttassák ki a zsidóságot abból a zsákutcából, ahová az asszimiláció sodorta. Múlt és Jövô, 1941

Dr. Junger József

A zsidó társadalomszemlélet alapvonalai A nem zsidó tudományban Aristotelestôl Hobbesig szinte vitán felül álló dogma volt, hogy a társadalom keletkezését az ember szociális ösztönébôl, „zoon politicon” voltából kell levezetni s a társadalom lényegét ezen az alapon kell magyarázni. Hobbes óta ezt az elméletet meglehetôsen elhomályosította az a gondolat, mely a társadalom keletkezését nem spontán fellépô ösztönre, hanem a jól felfogott érdeken alapuló belátásra vezeti vissza, s ebbôl indul ki a társadalom lényegének vizsgálatánál. Alapvetô az ellentét a két felfogás között, mely csak akkor tárul fel igazán, ha a részletekbe bocsátkozunk, amikor az egyes társadalmi jelenségek lényegét, indokát, igazolását keressük. Egész természetes tehát, hogy e két elméleti sarkpont körül – végsô gyökérszálaival minden társadalomelmélet valamelyikükbe kapcsolódik – évszázadok óta folyik a tudományos küzdelem, s e küzdelem közben minden oldalról, minden szempontból megvitatás alá kerültek a szociológia, az államélet problémái. Ebbôl a tudományos harcból az elsô tekintetre

egy nép hangja, egy nép szempontja mindezideig szinte teljesen hiányzott: a zsidó népé. Nem mintha nem származott volna a mi népünkbôl is kitûnô szociológusok, államteoretikusok egész serege, különösen az utolsó évszázadban, de ezek egyike sem mint par excellence zsidó lépett a küzdôtérre, hanem a népi erôket pazarló asszimiláció jóvoltából, mint a befogadó nép tudományos életének a bajvívója, s ezek a tudósok nem is próbáltak zsidó szempontokat keresni, nem is igyekeztek a zsidó szellem folytonosságába beilleszkedni, a sajátságos, egyéni zsidó társadalomszemlélet kifejtôi és szószólói lenni. A zsidónak megmaradt tudományos irodalmunk pedig, amely oly gazdag ragyogó vallásfilozófiai munkákban, meglehetôsen elhanyagolni látszik ezt a probléma-komplexumot. Valójában azonban csak látszólag van így. Éppen a speciális zsidó társadalomszemlélet mivoltából folyik ez a látszólagos hiány. A zsidó társadalomfelfogás ugyanis gyökeresen különbözik az akár Aristotelesre, akár Hobbesra támaszkodó

• 39 •


2/22/10

6:44 AM

Page 40

• Dr. Junger József • A ZSIDÓ TÁRSADALOMSZEMLÉLET ALAPVONALAI

társadalomelméletektôl. Ezeket egyformán jellemzik, hogy a társadalmi-állami létet mint önálló, autonóm életszférát tekintik, mint egy teljesen független életsíkot, amelybe belejátszhatnak vallási szempontok, ahol értékelést nyerhetnek a vallásos intézmények, de azért lényegénél fogva más, mint a vallás, s a vallástól teljesen függetlenül magyarázható. A zsidó szemléletben azonban nem ilyen mellérendelt szerep jut a vallásnak. Ott a vallás, az Istenhez való viszony mindennek a kiindulópontja, a vallás az átfogó életsík, amely minden más kategóriát a maga egységébe olvaszt. Logikusan következik ebbôl, hogy a társadalmi elméletek is csak a vallási elméletekbôl fejthetôk le, amint a társadalom fogalma is csak a minden életszférát átfogó vallásból dedukálható. A zsidó társadalomfilozófia ennélfogva nem lehetett több, mint a vallásbölcselet egyik önmagában önállótlan fejezete, s így feldolgozását is abba beágyazva nyerte. A zsidó társadalomszemlélet alaptételeinek felkereséséhez tehát a vallási forrásokhoz kell visszanyúlnunk. Mi a zsidó társadalomszemlélet alapelvét abban a szentírási igében látjuk, amely így hangzik: „Azután így szólt az Örökkévaló: Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek neki segítôtársat, hozzá illôt.” Ez az isteni szózat a társnak megteremtése az ember mellé, ôt kiegészítô, hozzáillô társ alkotása, a társadalom megteremtésének fenséges pillanata. Nem puszta ösztönbôl, nem hasznos belátásból sarjadt ki tehát a társadalom, hanem Isten akaratából. A társadalom, az emberi együttélés tehát nem emberi, hanem isteni eredetû. Ez a divinális származás, mely mintegy megszenteli a társadalmat, szembeötlôen jelzi a társadalom és a vallás egymásba való feloldódását, s ez a sajátságos viszony teszi érthetôvé a zsidó társadalomszemlélet legjellegzetesebb vonásait. A vallással való szoros összefonódásból eredô következmények közül most csak egész röviden kettôre kívánunk rámutatni, mint amelyek szerintünk legélesebben jellemzik a zsidó társadalomfelfogást. Az egyik szinte közvetlenül folyik a társadalomteremtô isteni szózat szóhangzatából. A társadalom: az emberek egymást kiegészítô együttmûködése. Az embert pedig, amint ezt a szentírás ugyanabból a fejezetébôl tudjuk, Isten a maga képére teremtette, s a természetet az ô szolgálatára rendelte. Lehetetlen itt meg nem látnunk az ember világának és a természet világának Isten akaratán nyugvó határozott elválasztását. Itt két világgal állunk szemben, s az embert a beléje lehelt, méltóságát megadó isteni szellem a természet fölé emeli. Az ember világa, a társadalom tehát nem része a természetnek, attól különbözô,

sôt annak fölérendelt valami, s így a zsidó szociológia homlokegyenest ellentétben áll a múlt század divatos szociológiájával, amely egyébként Spinozába gyökerezôen a természet és társadalom egységét vallotta, s a társadalmat, az ember világát is alárendelte a természettörvények mindent determináló, szigorú kauzális összefüggéseinek. A zsidó szociológia ezt a felfogást nem teheti magáévá, nem tárgyalhatja a társadalomtudományt, mint például Comte teszi, az általános fizika egyik fejezeteként. A zsidó társadalomszemlélet csak az embert állíthatja a vizsgálódás középpontjába, mert a társadalom az ember számára teremtetett, s az ember bélyegét hordozza magán. Az embernek pedig az akarata szabad, azt nem kötik végzetesen feltétlenül érvényesülô természettörvények (nem hiába látja Buber a Midrasok egyik legfontosabb helyének azt a kijelentést, hogy: „Izrael sorsa nincs a csillagokban megírva”), az ember társadalma tehát a szabadság világa, ahol az ember erkölcsileg felelôs tetteiért, hol akaratával fölé tud kerekedni a természet vak erôinek. A másik alapvetô vonása a zsidó társadalomszemléletnek a normatív beállítottsága. Ez is a legközvetlenebbül folyik a vallással, nevezetesen éppen a zsidó vallással való szoros kapcsolatából. A mi vallásunk ugyanis, mint azt H. Cohen kifejti, nem magyarázó vallás, hanem egy életformát elôíró, tehát cselekvések sorozatát megkívánó és meghatározó vallás. A vallásunk végsô eszménye a Kedussa: „szentek legyetek, mint szent vagyok én az Örökkévaló a ti Istenetek”, vagyis az emberi perfekcionizmus legmagasabb eszményét állítja oda legfelsôbb feladatunkul. Zsidó ember számára kategorikus imperatívusz e feladat felé való törés, s csak cselekedetek permanens sorával érheti el – ha nem is a végsô eszményt –, de hogy legalább eljusson „Isten közelébe”, mint ahogy a 15. zsoltár mondja. Ez a cselekvésre való beállítottság a cselekvések állandó értékelését kívánja meg, az értékelés pedig szilárd, idôálló mértékeket, eszményi célokat. E célok megvalósítását normák szabják meg, s a mi vallási életünk minden vonatkozásában ilyen normákkal van átszôve, amelyek mind a végsô célok felé mutatnak. A társadalomban sem lehet másként. A társadalmi intézményeket sem tekinthetjük öncélúaknak, önmagukban megálló entitásoknak, melyek helyességének mértéke önmagukban van, amint azt a pozitivistamonista felfogás hirdeti, hanem állandó viszonyba kell ôket hoznunk azokkal a normákkal, amelyek a nagy, örök ideális célokon bírálják el ôket, s motiválják az embereket társadalmi intézményeik állandó tökéletesítésére. Múlt és Jövô, 1941

• 40 •

Szellemtörténeti szempontok az asszimiláció problémájához

Recommend Documents