SZELLEMI DISZCIPLÍNA
A Szellemi Diszciplína lényege annak a szabadságnak a keresése, ami lehetővé teszi az alany számára, hogy megszabaduljon saját tudatának meghatározottságától és feltételeitől, és ezeket túlhaladva eljusson az egyetemes struktúrákhoz. A diszciplína eljárási módszere (modus operandi) a meditáció. A meditációnak különböző fajtáit különböztethetjük meg. Mindenekelőtt meg kell egyeznünk abban, hogy mit értünk meditáció alatt, és hogy milyen formái léteznek. Létezik egy természetes meditáció, amely során a gondolkodás az ingerre reflexként reagál; ez a tudat reflexív, az észlelt dolgokból kiinduló tevékenységéről szól. Például, látok egy lépcsőt és meditálok róla. A természetes meditáció a külső dolgokat veszi figyelembe. Igazából nem is meditáció, hanem a tudat egy természetes tevékenysége, amellyel megpróbálja visszaadni azokat a prezentációkat, amelyekkel a természetben vagy általában a környezetben találkozik. Az egyszerű meditáció esetén a gondolkodás túlmutat a dolgok puszta visszatükrözésén. Az elme mélyebbre halad, és az ismeretlen vagy általában az érdeklődés gyökereit keresi. Az egyszerű meditáció egy fejlettebb forma, túlmutat a szemem előtt levő tárgy „diktatúráján”. Túlmutat az egyszerű megjelenítésen, és rejtett dolgokat próbál megoldani. Ez a kutató hozzáállás, ez a felszín alatti keresés a híd a Szellemi Diszciplínához, ami a meditáció harmadik fajtája. Az egyszerű meditáció nélkülözhetetlen a meditatív terület megtisztításához, az ábrándok, a konfliktusok és az ezen gyakorlatoktól idegen témák fokozatos elcsendesítéséhez. A Szellemi Diszciplína a hangsúlyt a tudat aktusaira, és nem a tudat tárgyaira helyezi, még ha ez utóbbiakra folyamatosan hivatkoznia is kell. A meditáló a bizonyosság és a kétség, egyértelműség és kétértelműség légkörében mozog addig, amíg el nem érkezik egy tapasztalati igazsághoz. Bár a lépések tisztán le vannak írva, a tapasztalat megszerzése mindegyik lépésnél hatalmas feladat, és egy vagy több út kipróbálásával történik addig, amíg a pontos jelentése fel nem merül, és elő nem tűnik a meditáció bizonyossága és biztonsága. Ezt fontos figyelembe venni, mivel a kétség és bizonyosság ezen váltakozása a gondolkodás és a meditáció természetes tulajdonsága. Számos téma kapcsolódik a Szellemi Diszciplínához, ilyen például a tudatszintek témája. A tudat koncepciója itt alapvetően dinamikus és történelmi, és a szintek megkülönböztetése különböző aktusfajtákra világít rá, attól függően, hogy azok a félálom, az álom, az ébrenlét vagy az önmagunkon való tudatosság szintjén jelentkeznek. A tudat tárgyai is a tudatszintnek megfelelő tulajdonságokkal rendelkeznek. Átlépek az egyik szintből a másikba, és ennek következtében módosulnak az aktusok és a tárgyak. Itt fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a diszciplína szempontjából nem csak a legvilágosabb aktusok érdekesek. Ezen túlmenően fontos megjegyezni, hogy a gondolkodás folyamata a válaszadó központok működésével is kapcsolatban van.
Így, a szellemi munka kereteinek meghatározása után beléphetünk a tudatba, alámerülhetünk, az 5. lépésben pedig felfedezhetjük a szellemi formát, hogy aztán azt túlhaladva felemelkedjünk az egyetemes struktúrák felé.
A Szellemi Diszciplína lépései 1 Első harmad: tanulás 1. Megtanulni látni. A figyelmet az észlelésre fordítjuk, megtisztítva azt a reprezentációktól, asszociációktól, stb. Csak a figyelem és az észlelés… Egyedül a “látás” aktusa marad meg. Azt, amit látok, más jelenségek is kísérik, ezért csak látni akarok, megszüntetve minden más szellemi tevékenységet. Más módon látok. Az álmodozás, a memória és az érzékek “keresését” mint zavaró tényezőket (interferenciákat) fedezem fel. A feltételezett valóságot egy bizonyos módon látom. “Megtanulunk látni”, nem egy természetes dolog. Ezért a figyelem arra irányul, hogyan látom a tárgyat; megváltozik a súlypont. Csak a figyelem és az észlelés. A megtanulni látni így működik. 2. Meglátni minden dologban az érzékszerveket. Minden észlelt dologban benne van az érzékelés (az érzékszervek által szolgáltatott adat) és a dolog. Például egy fa észlelése. A látó, halló, tapintó stb. érzékszervek más és más eredményt adnak ugyanarról a dologról, mivel egyazon tárgy észlelésének csak bizonyos tartományait fedik le, ami minden tudást az érzékszervekből származó ismeretekhez láncol… Megjelenik a “távolság” a tárgy és én köztem. Az érzékelés és a dolog. Én nem a dolgot látom, hanem az észlelést. Arra fordítom a figyelmemet, amit az érzékelésből észlelek és arra, ami maga a tárgy. Biztos, hogy nem esnek egybe. Ebben a lépésben megértjük az “azonosulás” mechanizmusát. Azt, ahol egy jelenséggé olvad össze az észlelt tárgy és az észlelő érzékszerv. Nem úgy van, mint ahogy a szenzualisták vagy az antik tudatfelfogás tartja, hogy a tudat egy üres lap (tabula rasa), amelynek nincsen saját tartalma, és mindent kívülről kap. Így aztán, amikor az érzékek tévednek… akkor problémák merülnek fel. Megpróbáljuk látni az érzékelés és a dolog között a különbséget. Attól függően, hogy az adat egyik vagy másik érzékszerven keresztül érkezik-e, a valóság észlelésének más-más tartománya jelenik meg számomra. Ha az adatok a látáson keresztül érkeznek, ahhoz bizonyos érzetek kapcsolódnak, ha a halláson keresztül, akkor mások, ha tapintás útján, akkor megint mások, és így tovább minden érzékszerv esetén. A kép, amelyet egy zaj alapján alakítok ki egy tárgyról, nagyban különbözik a vizualizált képtől. Az érzékszervek egyfajta „megkülönböztető” tevékenységet végeznek (a jelenségek világának észlelési tartományai közötti különbségek). Így tehát, amikor a végső képet alakítom ki egy tárgyról, azt a különböző érzékszerveken keresztül érkező adattartományokon keresztül teszem. Például ez a folyadék fekete a látás számára, kávé az ízlelés számára és meleg a tapintás számára. 1
Célszerű a lépések elsajátítását és a napi rutingyakorlatokat a mindennapi élet keretei között végezni. Ez meglehetősen eltér a csendről, a nyugalomról és az érzékek visszavonulásáról szóló elképzelésektől, vagyis azoktól a helyzetektől, amelyek a konstruktív meditáció gyakorlásához szükségesek. Az biztos, hogy a teljes negyedek rutinjainak ismétlésekor, valamint az egész diszciplína rutingyakorlata során a meditálónak távolságot kell kialakítania saját maga és érzéki igények között. De ez nem egy feltétel, inkább az erőfeszítésekkel való takarékoskodás kérdése, amely a megfelelő szellemi koncentrációhoz szükséges. Gyakran ugyanezt a tájat használjuk a lépések gyakorlásakor, és ez lehetővé teszi a használt eljárások különbségeinek hangsúlyozását.
Ugyanígy különböző pozíciók, különböző nézőpontok és különböző perspektívák ugyanarról a tárgyról, különböző “valóságokra” osztják azt fel. Sok elmélkedés kezdődik ezen első két lépés megtétele után. Kérdések merülnek fel az észlelés igazságáról és azokról a tartományokról, amelyekben ezek az észlelések megjelennek. 3. Látni az érzékszervekben a tudatot. Minden észlelés rendelkezik egy struktúrával, ami nem az érzékszervekben, hanem a tudatban van. Vegyük például a fa esetét: a különböző érzékelések észlelésekké rendeződnek, és ez az észlelés egy még nagyobb struktúrába vagy környezetbe (a tudatba) ágyazódik be. Különbséget kell tenni a tudatot szervező struktúra és az észlelések között, el lehet választani őket. Ezenfelül, ezt az elválasztást nem csak megérteni kell, de végre is kell hajtani…Nem elkülönült dolgok (elkülönült formák és színek) érkeznek, hanem struktúrák, például formák és mélységek. Megfigyelem ezt a tevékenységet, ami nem az érzékszervé, hanem a tudaté. Ismerősként érzékelem. A valóság minden látványában jelen van a tudat. Habár a „valóság” különböző tartományi érkeznek hozzám, a tudat az, ami végül meghatározza a dolgokat. A strukturálások csinálják, ők adják a végszót és mondatják velem: ez egy marslakó. Mindig a tudaté és az ő „diktatúrájáé” az utolsó szó. A tudat mindig beleavatkozik a tárgy kialakításába. Egy „öreg minden lében kanál”, aki mindenbe beleüti az orrát, és azt szeretné elérni, hogy az észlelés megbízható legyen, hogy „biztonságos kikötőbe vigyen”. Úgy is mondhatjuk, hogy a tudat folyamatosan alakítja, megjeleníti az információt, ami az észlelésen keresztül érkezik hozzá. Ismeretlen dolgok jelennek meg e működés során, és keressük ezek megoldását. Ahogy a „tárgy belém keveredik”, én is „belekeveredek” a tárgyba. Ez az a pont, ahol megértjük, hogy a tudat többre következtet, mint amennyit észlel, és ez a jelenség teremti az illúziót. 4. Látni a tudatban a memóriát. Megfigyelem, hogy minden észlelésben jelen vannak az érzékszervek, hogy a tudat szervezi az érzékszervek által szolgáltatott adatokat, és hogy ez a tudat által szervezett adat rendelkezik egy struktúrával, amely a megjelenítésnek vagy korábbi észlelések emlékeinek köszönhető. Tehát a tudat a memória segítségével szervezi és ismeri fel a korábbi rögzítéseket. Erőfeszítést teszek, hogy minden észlelés eltűnjön és csak a tudat és a képek-megjelenítések maradjanak valamint az ezekre irányított figyelem. A strukturálódás nem egy zárt körben történik, hanem a memória közreműködésével. A memóriának köszönhető, hogy felismerünk valamit, amit érzékelünk: „Ez egy marslakó, és láttam már valahol”. De látjuk a csalásokat is a gondolkodás folyamában. Például: egyesek azt javasolják, hogy nézzük a dogokat előfeltételezések nélkül. Ez csak egy mondat. Ez nem lehetséges. Egy valóság tudata nem lehetséges memória nélkül, mert vannak előfeltételezések, amelyek a memóriából, a felhalmozódott tapasztalatból érkeznek. Világos, törekszem erre, feltevések nélkül látni, de hogyan tegyem ezt? Itt vannak az érkező észlelés különböző tartományai, de most megjelenik egy harmadik összezavaró fogalom. A tárgy, az érzékszervek, a tudat és most még a memória is. Ez a harmadik fogalom mindent összezavar. A memóriának ez a megjelenése nagyon érdekes a rejtélyek megoldásában. A tárgy, az érzékszervek és a tudat „diktatúrájához” most hozzáadhatjuk a memória „diktatúráját”. Itt fejeződik be az első harmad, amely sok rejtélyt hagy maga után, anélkül, hogy választ adna rájuk. Ha ebben a harmadban maradok, még abban is kételkednék, hogy kimenjek-e egyáltalán az utcára, nem tudom, mihez tartsam magam, magamra figyeljek vagy a dudálásra? Egyfajta referenciahiány jelenik meg, régi hitek dőlnek le, miközben a valósággal kapcsolatos új megértések jelennek meg.
Második harmad: meghatározottság 5. Látni a memóriában az irányultságot. A „szellemi forma” megfigyelése, de nem mint megjelenítésé, hanem mint egy aktusé, ami a megjelenítés egy tárgyához hajlamos kötődni. Így az irányultságot a megjelenítésekben figyeljük meg. Ez az erőfeszítés megmutatja a memória (megjelenítések) azon irányultságát, hogy aktusokat egészítsen ki… Minden jelenség, ami számomra megjelenik, a memóriában jelenik meg. A memória egészíti ki a tudat által elindított aktusokat. Most megjelenik még valami. Mi ez az irányultság, honnan jön? Meg fogom látni a memóriában a meghatározottságot. Egy működési mechanizmus, véget nem érő aktusokkal és tárgyakkal, amelyek meghatároznak számomra egy bizonyos irányt. A memóriáról – ami eddig olyan passzívnak/engedelmesnek, pusztán a valóság egy másolatának tűnt – kiderül, hogy kényszerítő erővel rendelkezik. Irányultsággal és kényszerítő erővel. Itt megfigyelhetjük a szellemi formát, ezt az aktus-tárgy struktúrát. Eddig tárgyakat láttam, de most a szellemi formát kell megfigyelni. Ez nem egy reprezentáció, nem egy kép. Akkor mi ez? Valami, amibe bele vagyok helyezve. Ez a tudatomnak az a területe, amely bizonyos paramétereken belül mozog. De ez nem egy reprezentáció; úgy vizsgálom ezt a formát, mint egy struktúrát, nem úgy, mint egy tárgyat. Nem tárgyakat látok, hanem ezt a bennem levő szellemi formát látom. A szellemi forma a tudatom egy jellemzője (attribútuma). Nem tudom tárgyként vizualizálni, csak aktusok együtteseként. Különbséget teszek a szellemi aktus és a tárgy között. Látom, hogy az aktusok mindig működnek és tárgyak felé mutatnak, ahol a tudat a megnyugvást keresi. A szellemi forma ezekről a tárgyakban végződő aktusokról szól. „Alá vagyok vetve” a szellemi formának, meghatároz engem. Alá vagyok vetve az aktusok által meghatározott szellemi formának, amely aktusok akár megfelelően, akár tévesen, de ki akarnak teljesedni. Az aktusok elkerülhetetlenül tárgyakhoz vannak kötve. Ezek noetikusnoematikus struktúrák. Ebben a struktúrában nem tudom elválasztani az aktusokat a tárgyaktól, mivel szétválaszthatatlan a kapcsolatuk. Nem csak a hülé (anyag) adatairól, hanem szellemi tárgyakról is beszélünk. Megjelenik számomra az aktus-tárgy struktúra, ez a meghatározottság, amely szellemi formaként rám kényszeríti magát. 6. Látni az irányultságban a leláncoltságot. Megfigyelem, hogy még ha mellőzöm is a megjelenítéseket, maga az erőfeszítés, hogy megszüntessem őket, egy elvárásként jelenik meg, egy pillanatként, amelyben ez az állapot létrejön vagy sem, egy irányított, de meghatározott figyelemként. Röviden: a tapasztalatok, szellemi ellenállások és az erőfeszítések olyan “erőkként”, “irányultságként” jelennek meg, amelyek leláncolják a tudatot, és amelyek nélkül - úgy tűnik - a tudat nem rendelkezik szervezett struktúrával. Ez a lépés megmutatja, hogy ezen általános “irányultság” nélkül a tudat nem tud cselekedni. Összefoglalva tehát, arról van szó, hogy megfigyeljük a gondolkodás “mechanikusságát”, megfigyeljük a tudat leláncoltságát vagy az “irányultsággal” való szembehelyezkedést… Megpróbálom megállítani a cselekvést és a működést. Megpróbálok “kiürülni”, de mindig van aktus, tárgy és mozgás. Szóval van egy leláncoltság az irányultságban. „Gondolkodni fogok, de megjelenítés nélkül”, mondom. Ez egy pszichológiai naivitás, mivel cönesztéziás képeim és megjelenítéseim is vannak. Tegyünk egy próbát, képzeljünk el 24 centis csavart. Most eltüntetem ezt a megjelenítést, most nem fogom látni, mondom. Igen, de újra megjelenik; ott marad társjelenlétként, és később visszatér, újra megjelenik. A megszüntetésére irányuló erőfeszítés elvárásként jelenik meg. Egy pillanatra sikerül elérni, hogy nem látom a csavarhúzót, és tessék... újra itt van! „Bele van csavarozva” az agyadba. Az átkozott elvárás leláncol, itt vagyok, mindig a következő pillanat felé mutatva. Ezek a gondolkodás meghatározottságai, aktusok és tárgyak, melyek kölcsönösen feltételezik egymást.
7. Látni az leláncoltságban az állandót. Megfigyelem, hogy az elvárások, az ellenállások és a tudat pillanatainak változásai ellenére, ami állandó, az a leláncoltság. Nincs a tevékenységnek olyan egyéb formája, ami ne volna leláncolva. Szóval ennyi „diktatúra” közepette, ahol minden leláncoltnak és előre meghatározottnak tűnik, felfedezem, hogy a leláncoltság az, ami állandó. Különféle szellemi műveletek, de mind kényszerítések, amelyekben megfigyelem az aktusok és tárgyak ezen leláncoltságát. Csatornát váltok, megpróbálok más filmet nézni, és ott vannak az elvárások. Kísérletezek, hogy mely kialakításban érzem magam szabadnak, és látom, hogy ez nem lehetséges. Teljesen kontrollált vagyok. Ezek meghatározottságok, és ezeket „leláncoltságnak” hívom. Létezik egy keresése annak a szabadságnak, ami kihúzhatna a leláncoltságból, de felfedezem, hogy az egyetlen, ami állandó az a szellemi aktusok és tárgyak összeláncoltsága. „Akkor csak az üres aktusoknak szentelem magam”, mondom. Jó, ez nem lehetséges. Be vagyok zárva egy, az alapvető struktúrájában leláncolt tudatba. Megfigyelem, hogy a tudatnak van egy struktúrája és egy működése, ami megkerülhetetlen számomra. 8. Látni az állandót egyben és mindenben. Megfigyelem, hogy a jelenségek sokszínűsége csak látszólagos, és hogy minden jelenség önmagában leláncoltság. Igaz ez a tudatra magára, igaz ez a dolgokra magukra, és ezért a tudat és a dolgok önmagukkal azonosak és nem a jelenséggel. Tehát az azonosság állandó és a sokszínűség változó. Az egy és a minden azonos és állandó. Nincs különbség az egy és a minden között… Kérdéseket teszek fel arról, ami más-mint-én. Még a “külső” világ is strukturáltként jelenik meg a számomra. Ez furcsa. Látom, hogy ősszel és télen a fák nőnek és minden változik, hogyan lássam meg az állandót? Hogy van ez? Látom a sokszínű természetet, a jelenségek sokszínűségét, de mindezekben benne van ez a leláncoltság. Felfedezem, hogy minden szellemi jelenség magában hordozza a leláncoltságot. A dolog maga és a tudat maga leláncolt. Önmagukban azonosak, önmagukkal azonosak és nem a jelenségekkel. Egyre több dolgot találok, ami megakadályozza a felszabadulásomat. Felmerül az interszubjektivitás kérdése: hogyan lehetséges, hogy egy tudat képes kommunikálni egy másikkal, hogyan lehet ugyanaz a megjelenítés két különböző tudatban, hol van a közös: a megjelenítésben vagy a tudat természetében? Folyamatos kutatómunkában vagyunk, ami óriási feszültséggel jár. Itt fejeződik be a második harmad, több bonyodalommal, mint az első, de mélyebb megértéssel a tudat működésével, a meghatározottságaival és a korlátaival kapcsolatban. Harmadik harmad: szabadság 9. Látni az állandó formát működésben. Megfigyelem, ahogy az állandó forma még a jelenségek sokszínűségében is megjelenik, legyenek azok akár szubjektívek, akár objektívek. Az állandó forma a saját szükséglete miatt cselekszik. Ugrás a lépések sorozatában. A szolipszizmus2 megtörése. Még a jelenségek sokszínűségében is van egy állandó forma, a formán az aktus-tárgy, tudatvilág struktúrát értve. A prezentációk lehetnek sokszínűek, de ez átmeneti. Az A pontból a B pontba haladva megváltozik a helyzete, de számomra mindig az állandó formát jeleníti meg. Megállapítom, hogy ez a változatos valóság ugyanaz a prezentáció, csak különböző 2
Szolipszizmus: (a latin solus ipse, önmaga kifejezésből). A szubjektivizmus radikális formája, amely szerint csak az ember számára csak saját maga létezik illetve ismerhető meg.
mezőkben. Megfigyelem, hogy az állandó változtatni tudja a helyzetét. Az állandót lehet dinamikusnak látni. Ez az állandó forma mindig önmagában hordozza ezt a rögzítettséget. A dolgok változó formában jelennek meg számomra, de a változékonyságban észrevehető a forma állandósága. A világ és a tudat egy állandó módon létezik, de ennek az állandóságnak vannak változatai. A forma önmagában állandó, de a megjelenéseiben különböző. Az aktusok és a tárgyak kölcsönösen feltételezik egymást, és az egyik nem magyarázható a másik nélkül. Mindent, ami a tudat működésével történik, a világgal együtt kell látni, a tudat ad értelmet ennek a világnak. Itt vannak a természeti jelenségek. Hogy máshogy mutatkozhatna meg az értelmük, ha nem a tudat létezésének köszönhetően? A világ, mint olyan nem létezik a tudat nélkül, a Föld nevű bolygó, mint világ nem létezik a mindennek identitást adó tudat nélkül. A felfedezés, hogy a tudat-világ struktúra minden tudatra érvényes, és a saját szükséglete szerint működik, a szolipszizmus megtörését eredményezi, amely az interszubjektivitásról szóló kérdéssel (8. lépés) indult. 10. Látni azt, ami nem mozgás-forma. Intuícióval megsejthető egy a formát és a mozgásformát nélkülöző környezet, ami nem “semmiként” jelenik meg, hanem úgy, mint “valami, ami nem mozgás-forma”. Tehát valami, amit a mozgással kapcsolatban észlelhetünk létezőként, de aminek tulajdonságai különböznek a referenciaként vett tárgy tulajdonságaitól. Ez a “nem mozgás-forma” nem függ a leláncoltságtól. Strukturális aktusokban mozgunk. Ami nem aktus-tárgy, az olyan, mint a tárgy kiegészítése, mint a világ kiegészítése. Ami hiányzik a szöghöz, hogy teljes legyen; mint egy film negatívja. Ez mindazt tartalmazza, amit a tudatom nélkülöz, és aminek köszönhetően mozogni képes. Ami nem mozgás-forma nem semmiként jelenik meg. Nem a semmi marad. Mi ez, ami nem mozgás-forma, ami megmenekül? Nem függ a leláncoltságtól. Azaz lehetséges egy nem mozgás-forma, amely nem leláncolt és nagyon önhatalmú. Vagy a leláncoltságban maradsz, vagy kilépsz belőle. És amikor tagadom a leláncoltságot, megjelenik valami, ami megmenekül a tudattól, a tárgyak és a tájak leláncoltságától. Valami, ami nem függ az előzőekben felfedezett meghatározottságtól. Ezzel az intuíció-megértéssel egy szintáttörés következik be. 11. Ugyanannak látni azt, ami van, és ami nincs. A mozgás-formát és a nem-mozgásformát úgy látom, mint ami van. Felfedezem, hogy a mozgás-forma és a nem-mozgás forma VAN, és hogy mindkettő ugyanazzal az alapvető identitással rendelkezik. 12. Ugyanazt látni az egyben és a mindenben. Megfigyelem, hogy a „világ”, és következésképpen én magam és minden dolog a gyökerében és az észlelt jelenségektől függetlenül, ugyanaz. Minden, a köztem és mások, illetve maguk a dolgok közötti különbség eltűnik. Itt fejeződnek be ezek a rendkívüli elmélkedések. Ez egy módja a megjelenítések leláncoltságáról való meditálásnak, akár belülről, akár kívülről jönnek ezek a számomra megjelenő prezentációk; másrészt a tudat jelenségeiről való meditálás egy módja, amely jelenségeket csak ritkán látunk, annak ellenére, hogy mindig működnek…, ahogy a hal sem látja a vizet, ami körülveszi. Ez az elmélkedés a maximális elvonatkoztatáshoz vezetett el
minket, a mélynek olyan megéléséhez, amelyben azt, ami van, és azt, ami nincs, azonosként érzékeljük. Nem egy kifinomult elméleti redukcióról beszélünk, hanem a tudatról, amely túlhaladt a kezdeti meghatározottságain, a faj meghatározottságain. A második harmad ”fojtogató állapota” a harmadik harmadban végre kiútra lel, amennyiben ezeknek a lépéseknek a tökéletesítésén dolgozva elérkezünk a végső univerzális struktúrák megtapasztalásához. Egy új valóság jelenik meg. A lépések összefoglalása Ez egy módszer az összes lépés összefoglalására. Az „oda és vissza” folyamata lehetővé teszi a lépéssorozat destrukturálását, az egyes lépések függetlenítését az őket megelőzőektől, illetve az utánuk következőktől. Ez a feltételektől történő megszabadulás igen érdekes, és jó gyakorlat lehet a Diszciplínába való belépéshez. Ezekkel az „oda és vissza” irányú lépésekkel és bizonyos elgondolásokkal teljesíthetjük a világról való kérdezéshez szükséges minimális feltételeket. Ez egy nagyon jó felkészülés e munkák megkezdéséhez. Az 1. lépéstől a 12-ig. Oda-vissza nézet. Oda: 1. A külső tárgyak figyelése a különböző érzékszervekkel (ábránd) 2. A tárgy elhagyása, és az érzékelés-észlelés bizonyítéka (azonosulás) 3. Az észlelés és a tudat elrendezésének szétválasztása, a megjelenítésekre támaszkodva vagy sem (különböző elrendezések különböző illúziókat okoznak) 4. Folyamatos rögzítések és frissítések felfedezése a memóriában, melyek lehetővé teszik a tárgyak felismerését (megértés) 5. Mind a tudat, mind a memória intencionalitásának „irányultságként” történő megtapasztalása (szellemi forma) 6. Az irányultságon keresztül az aktus tárgyakkal strukturálódik (meghatározottságok) 7. Ez a leláncoltság állandó (a tudat meghatározottsága) 8. Ez a leláncoltság közös a tudatban és a világban, a tárgyakkal strukturált aktusokban, a tárgyakban önmaguk között (tudat-világ, interszubjektivitás) 9. Az aktus-tárgy és a tudat-világ, az „mozgás-forma” (strukturális környezet) 10. Ami nem aktus-tárgy, az teljes mértékben az aktus-tárgyra vonatkozó. 11. Az aktus-tárgy és a kiegészítője ugyanaz a struktúra. 12. Ez a közös struktúra mindenre érvényes. Közös mindenben, kicsiben és nagyban. A 12-től az 1. lépésig tartó szekvencia. Oda-vissza nézet. Ezek közelítések, oda-vissza gyakorlatok. Az 1. lépéstől a 12-ig tartó sorozatot – amely felkészíti a meditálót - el lehet kezdeni a 12-től, haladva a 11-ik, a 10-ig, és így tovább. Kapcsolatok tűnnek fel a 9. lépéshez érkezve, a tudat és a világ különböző, de ugyanabból a környezetből származnak. A tudat folyamatosan működik a tárgyak irányába. Az idők egy pillanatban keresztezik egymást, a jövő az, ami meghatározza a múltat. Ebben a kereszteződésben van a pillanat, és innen tudok menni a jövő felé. Előre el tudok képzelni dolgokat és emlékezni arra, ami történt. A még nem létező működése a terv. Az, aminek ki kell egészülnie, a tudat azon aktusai, amelyek még nincsenek, a jövő. A tudat ezen kívül képes strukturálni, a világból érkező adatok beérkeznek a területére és strukturálja őket. A világ nem csak úgy keletkezik, azért keletkezik, hogy legyen egy tudat, ami elrendezi.
Vissza: 12. A teljes struktúra. 11. Megjelennek a területei annak, ami van és ami nincs. 10. Az, ami nincs, ürességként vagy annak a kiegészítéseként jelenik meg, ami van. 9. Az, ami van, úgy jelenik meg mint mozgás-forma, tudat-világ. 8. A világot a tudat folyamatosan észleli. Kapcsolatban vannak egymással. 7. Ezt a kapcsolódást a leláncoltság állandósága teszi lehetővé. 6. Az aktus-tárgy kapcsolat és állandó és feloldhatatlan lánc. 5. A tudat irányultsága a tárgyak felé egy folyamatos tevékenység. 4. A tudatnak három ideje van: múlt, jelen és jövő. Ez a memóriának köszönhető. E nélkül csak jelen lenne emlék és jövő nélkül. 3. A tudat maga is egy struktúra, de emellett képes strukturálni, képes elrendezni a bejövő adatokat. 2. Az adatok először az érzékszervekbe érkeznek, és ezek a tudatba észlelésként továbbítják őket. 1. A tudaton, a tudat struktúráján, a tudat memóriáján, az észlelésen-érzékelésen kívül van a külvilág, tele figyelemre méltó tárgyakkal és jelenségekkel. Közelítő munkák Lehet a lépésekhez közelítő gyakorlatokat végezni, de ezeket nem szabad összetéveszteni magukkal a lépésekkel. Az 1. lépéshez: különböző érzékszervekkel figyelni egy külső tárgyra. A 2. lépéshez: mindegyik érzékszerv vagy ezek közös észlelési tevékenységének megfigyelése (nagyobb figyelem az érzékszerveken, mint a tárgyakon). A 3. lépéshez: a strukturáló tudat és az észlelés közötti különbség megfigyelése (a külső tárgy elhagyása), például egy hanggal, megfigyelve, hogyan szervezi ezt a tudat. A 4. lépéshez: memóriával kapcsolatos gyakorlatok. Tárgyak felkutatása, általában az emlékek felidézése (első olvasott könyv, első családi emlék stb.). Itt figyelembe kell venni, hogy a memória lehet friss, középtávú vagy régi. Az 5. lépéshez: figyelni egy tárgyat, amit valaki hirtelen kiránt az észlelési térből. Megfigyelni, hogyan marad „kifeszítve” a megfigyelő (feszültséggel a tárgy irányába). Akár konkrétak, akár absztraktak a tárgyak, a lényeg, hogy lássuk az irányultságot a jövőben, a múltban vagy a jelenben történő keresésre. A 6. lépéshez: a tudat kiürítése, az észlelhető és megjeleníthető tárgyak eltüntetése. Ez bizonyítja ennek a lehetetlenségét, és így megtapasztalható az aktus-tárgy és következő aktusok állandó láncolatát. A 6. és a 7. lépés megtapasztalása. A 8. lépéshez a láncolat példáit látni a világban és a tudatban, és így tanulmányozni a tudat-világ kapcsolatot. Meg lehet figyelni, hogyan láncolódnak össze a különböző tárgyak egy szobában: fal a fallal, az ajtóval, a zárral stb., azaz a tárgyak egymásutániságát. Miközben ezt figyeljük, fenntartjuk az aktusok és a tárgyak és újabb aktusok társjelenlétét. A 9. lépéshez: mindkét tevékenység (külső és belső) tevékenység megfigyelése, nem párhuzamosan, hanem egy egészként (a mozgás-forma és a tudat-világ struktúra megtapasztalása). A 10. lépéshez: a „dinamikus üresség” megalkotása, nemcsak a tárgyak, hanem az aktusok hiányának is a létrehozása. A látottak, hallottak figyelmen kívül hagyása. Mondhatni, az észlelés figyelmen kívül hagyása. Ebben az erőfeszítésben megtapasztaljuk „azt-ami-nem-a-semmi”, a mozgás-forma kiegészítését. A 11. lépéshez: a 9. és a 10. lépés ismétlése. Így megjelenik a tudat-világ (ezekkel a külső és belső támaszokkal) mintha az ürességben lebegne (a 11. lépéshez egy egyszerűbb gyakorlatot is lehet csinálni: látni egy külső tárgyra irányított aktust és közben elkerülni az egyéb tárgyakra irányuló aktusokat). A 12. lépéshez: az előzőek teljes egészében történő érzékelése, amely fokozatosan ki lehet terjeszteni illetve le lehet csökkenteni. Ennek a teljes struktúrának (a mozgás-forma és a kiegészítése) a kiterjesztésére irányuló erőfeszítés magával vonja a tudat kiterjesztését vagy koncentrációját.
