J AVA S L A T – S Z E L L E M I K Ö Z M U N K Á RA T E RV E Z E T ( F É L E S É G ) – 1 9 8 3
Javaslat – szellemi közmunkára
ELÖLJÁRÓBAN. A történet 1970-ben kezdõdik. Néhány íróra-költõre menendõ kolozsvári egyetemi diáktársammal egyetértettünk abban, hogy húszévesen minden valószínûség szerint nem fogunk világrengetõ regényeket írni. Szenteljük hát induló energiánk egy részét olyasvalaminek, amivel közösségünk (hogy ne mondjam, népünk) identitástudatának zavarait oszlathatjuk. Államvizsgadolgozat-témát is úgy igyekeztünk választani, hogy dokumentálódás közben ezt a célt követhessük. Nem szaktudóssá akartunk átvedleni; valamiféle „szellemi közmunkára” gondoltunk, amivel hozzájárulhatunk a kollektív tudat szakadékainak feltöltéséhez. Úgy gondoltuk, ebbe a „szellemi közmunkába” sok értelmes fiatal bekapcsolódhat, ami pedig az írókat-költõket illeti, nos hát számukra ez: szellemi adó, amit idejekorán le kell róni. Néhány fiatalember (elképzelése) édeskevés ekkora feladathoz. A nyolcvanas évek elején, amikor Bukarestbe kerültem szerkesztõnek, gyakran beszélgettünk Domokos Gézával, a Kriterion Könyvkiadó kitûnõ igazgatójával, s tapasztalván, hogy „talál a szó”, kirukkoltam régi „fixa ideámmal”, s ennek megtámogatására könyvsorozat elindítását javasoltam. Domokos is fellelkesedett, megkért, hevenyésszek egy tervezetet, amit szétküldünk szerkesztõknek-szerzõknek, érdeklõdõknek, s számbavéve a konkrét lehetõségeket, indítjuk a sorozatot… Írógéphez ültem tehát. A tervezet egy példánya véletlenül megõrzõdött valamelyik dossziémban. Aktuálisabbnak érzem, mint valaha. Hogy igazam van-e, azt ítélje meg az olvasó. Úgy tûnik, hogy nem csupán szorosan vett irodalmi, hanem egész szellemi életünk, tájékozódásunk hiányosságai, ûrei között évtizedek óta azok a mulasztások (mulasztásaink) érintik legmélyebben 333
J AVASLAT –
SZELLEMI KÖZMUNKÁRA
(és következményekben: a lehetõ legbeláthatatlanabb-elõreláthatatlanabb módon) az erdélyi magyar nemzetiségi mûvelõdést, melyeket az önismeret fogalmának vonzáskörébe utalhatunk. Végletekig egyszerûsítve a dolgot, a jelenség és a kérdés valahogy így fogalmazható meg: kultúránknak (s ezáltal a kultúrát hordozó virtuális – nemzetiségi – közösségnek) milyen az öntudata, múlt-, jelen- és jövõtudata? „Tudatosan tudatában” van-e múltbéli s a jelenen át jövõbe vezetõ helyzeteinek; jól mûködik-e helyzettudata? S e kérdésekbõl egyenesen következik, intézményeinknek milyen a viszonyulása? Például a könyvkiadásé? Az utóbbi három évtizedben vissza-visszatérõ sirám, hogy a két világháború közötti romániai magyar irodalom újraértékelése és kiadása (még mindig!) nem történt meg – csak eléggé hozzávetõlegesen. Megkockáztatnám azt a vélekedést, hogy nem is elsõsorban a mûvek újrakiadása (vagy ennek hiánya) körül van a legnagyobb baj. Sokkal inkább abban látom a mulasztást, hogy ez a munka rendszertelen, eléggé átgondolatlan, távlatnélküli. Ez „átgondolatlanságon” (stb.) nem azt értem, amire elsõ felszisszenésében gondolhat e sorok olvasója. Arra gondolok, hogy a megjelenés puszta ténye még nem minden – sõt vészesen kevés, ha a mûvek abba a szellemi légüres térbe, majdnem-vákuumba kerülnek (pottyannak), amely jelentéseiknek csak töredékét teszi láthatóvá… Azt hiszem, elég csupán arra utalni, hogy milyen „erõs és értõ visszhang” fogadta és bontotta tovább, értelmezte õket… (A mûveket általában vagy fõként információi, adatai által hasznos[ítható], „bemutató jellegû” elõszavak kísérték – de megjelenésüket sajnos, nem nagyon „kísérték” értõ és értetõ esszék, tanulmányok.) Így aztán a megjelent mûvek közösségi tudatba épülésének folyamata máig nagyon sok kérdõjeltõl terhes, és a jövõben tovább torlódnak a kérdõjelek. Azt hiszem, legfontosabb feladatunk e szellemi vákuum feltöltése – az is meglehet, hogy ennyi évtizednyi (bûnös!) mulasztás után ez már reménytelen. De józanabbul, praktikusabban gondolkodva még mindig lehet ezt-azt pótolni. Pár év alatt talán eljuthatnánk oda, hogy a romániai magyar olvasóközönség, értelmiség legalább olyan hozzávetõleges fogalmakat alkothasson – publikálható-publikálandó kötetek alapján –, melyek segítségével képes lesz „fogni” a saját kultúráját (a mélyrétegekben) meghatározó, ennek rejtett (de csak azért, mert már elfelejtett, sej334
Tervezet(féleség) –1983 telmek szintjére süllyedt, nem a kollektív tudat és öntudat szférájában élõ, továbbélõ) koordinátarendszerét megalapozó lelkiség és szellemiség múltját. Abban a fura helyzetben vagyunk ugyanis, hogy manapság már nem a továbbgondolás (mint ahogy ez természetes lenne) a fõ problémánk, hanem a megismerés (ez utóbbi folyamat „megelõzõ és kizáró”, primér jellege miatt). Sejtések és áthallások helyett csak a rendszeresebb elõzménykutatás képes kitölteni a szellemi élet légüres tereit, hogy a frissült, többé-kevésbé telített atmoszférában organikus – múltját, jelenét, jövõjét egységben átélõ – lehessen a kultúra fejlõdése. Annyira nem ismerjük múltunkat, a két világháború közötti szellemiséget (és valóságát), hogy a hiányok, mulasztások listája mellett elenyészik az „eredmények” rövidke jegyzéke. Bár irodalomcentrikusnak mondják a romániai magyar mûvelõdést, mind a mai napig nincs megbízható, alapos irodalomtörténete e korszaknak (sem). Tehát még a „centrumban” sincs viszonyítási rendszere a tájékozódni kívánó értelmiséginek… Ha az irodalommal ez a helyzet, mit mondhatunk a szellem más szféráiról? Így aztán a jelzett vákuumban – hogy mégse legyen teljesen üres – továbbgondolatlan vélekedések frázisokká kopottan bolyonganak. A két világháború közötti, második világháború utáni romániai magyar politikai jelenség(ek)rõl például túlságosan keveset tudunk. Amit tudunk, az is nélkülözi az értékelõ mozzanatokat. Ha e témát valaki felveti, mindig a tényismétlés szintjén és túlságosan szûk perspektívából teszi. A természetes arányok döbbenetesen elváltoznak… Holott azt kellene vizsgálni, hogy adott politikai szférában, a romániai politikai élet egészében elvileg milyen lehetõségei voltak az eredményességre törõ kisebbségi érdekképviseletnek. Tehát a romániai politikai élet rendszerének mûködésében kell kijelölni a legjobb elvi lehetõséget, s azt a konkrét politikai történések mércéjévé téve – a történteket megítélni. Sajnos, ilyesmire nem hozhatunk fel példát… Mármint az ilyen nézõpontot érvényesítõ vizsgálódásra. Pedig minden bizonnyal valahol itt kezdõdne a „vákuum felszámolása”. Politika-, eszme- és irodalomtörténet mûvelésére intézmények kellenek – jön mindig a magyarázat –, és ezekben nem bõvelkedünk. Úgy tûnik, a jövõben sem fogunk! 335
J AVASLAT –
SZELLEMI KÖZMUNKÁRA
De ez nem lehet kifogás arra, hogy amit el lehetett volna – és amit még el lehet! – végezni, azt ne végezzük el. Azt hiszem, hogy sajátosnak nevezett körülményeink között célszerû lenne lemondani az eszményi megoldások vesszõparipájáról. A lehetetlenrõl való álmodozások további duzzasztása helyett – megragadni a lehetségest (célszerût és szükségest). Eszményi, kimerítõ stb. monográfiák, tanulmányok ahogyan eddig nem születtek (sajnos!), úgy tûnik, a közeljövõben sem fognak hemzsegni, teszem azt a két világháború közötti romániai és romániai magyar politika rendszerérõl, elvi kérdéseirõl, történetérõl. De miért ne lehetne ez eszményt, ha nem is megvalósítani – a fokozatos megközelítés elve és gyakorlata alapján éltetni! Miért ne lehetne kimerítõ stúdium helyett egy szöveggyûjteményt kiadni: lefordítani néhány részletet azokból az utóbbi években született román politikatörténeti munkákból, melyek az imént jelzett problémakört – a struktúrát – feltárták, s miért ne lehetne néhány romániai magyar történész (akár eszme- vagy irodalomtörténész, ha szakember nem akadna) segítségével a kisebbségpolitikai jelenségeket, mozgásokat bõ adat, szövegidézet és bibliográfiai utalás láncolatában közzétenni?! Az egyszerû társítás (mely összevetésre, gondolkodásra, elemzésre késztetné az olvasót) már önmagában régi illúziókat, frázisokat oszlatna, a realitás atmoszféráját idézné abba a szellemi közegbe, mely oly keveset tud múltjáról, múltbéli (megvalósult vagy elszalasztott) esélyeirõl. Egy ilyen kötet elméleti támpontokat adna a további kutatásnak; segítené a tájékozódni kívánó fiatalt vagy majdani kutatót a bibliográfiákkal; valamelyes képet nyújtana az olvasónak – olyasmirõl, amirõl kevés fogalmat alkothatott. Egy ilyen kötet persze nem parádés – „eszményi” – mutatvány, semmi szerzõi vagy kutatói hiúságot nem táplál, de egy közösség számára annyira hiány, hogy imádkozni kellene érte, hogy végre már megszülessék; hogy végre elkezdõdhessék az a folyamat, amit (ha az elõttünk járó nemzedék teljesíti sejtett, de elhanyagolt kötelességeit) nekünk nem kezdeni, hanem folytatni kellett volna. Alapozó munkára van szükség, nem parádés szóló-számokról szõtt ábrándokra (mert hát szép volna a „szóló” – de hol van? hol vannak a nagy, magányos, akár különös vagy különc szempontú, de: teljesítmények?!). Az 1950-es években az egyetemi oktatás segédeszközeként Buda336
Tervezet(féleség) –1983 pesten szöveggyûjteményt adtak ki a régi magyar irodalomból (a hatvanas években – bõvítve – újranyomták). E két kötetben: bõ szövegválogatás minimális tudnivalók kíséretében. Este mesét olvashatok föl belõle a kislányomnak, de a tudományos kutató is haszonnal forgathatja. Érdekfeszítõ olvasmány – ám tudományos segédeszköz is. Alapozó munka. A régi magyar irodalomról harminc év alatt egy fél könyvtárnyi könyvet írtak – de e fél könyvtárnyi könyvnek kevés esélye lenne e két kötet nélkül; e fél könyvtár elképzelhetetlen e két könyv nélkül; ha e szöveggyûjteményt nem adják ki, akkor az a fél könyvtárnyi kötet nem születik meg, vagy másképpen születik, vagy ha megszületik, akkor „kulturális vákuumba” kerül… Ez elsõ pillantásra ide nem illõnek minõsíthetõ példát a párhuzam kedvéért hoztam fel. Újabb romániai magyar kultúránkban, szellemi, irodalmi életünkben ugyanis lassan gyûlnek már a kötetek (az a bizonyos „fél könyvtár”) a két világháború közötti jelenségekrõl, épp csakhogy ezekrõl az olvasó csupán az illetõ tanulmányok „bemutató” részeibõl alkothat (ezek által manipulált) fogalmat, az esetleges vitákat pedig nem tudja követni. Azt hiszem, szellemi örökségünkkel, elõzményeinkkel való gazdálkodást mielõbb revideálni kell. Az alapozó tevékenység szükségességét hangsúlyozom ismételten; több évtizedes hibákat, mulasztásokat kell – ha ugyan még lehet – helyrehozni. Ezt az alapozást csak a fent sejtetett, „montázs-elvû” kiadványok segítségével tartom ma már (még) elképzelhetõnek. A hogyan-ra késõbb visszatérve, lássuk elõbb – többé-kevésbé rendszerezve a mit. Induljunk ki megcáfolhatatlan tényekbõl: Ha a két világháború közötti romániai magyar kultúrát, szellemiséget számba akarjuk venni, számolnunk kell azzal a sajátos arányeltolódással, amelyet sajtó- és könyvkiadás között észlelünk, s figyelembe kell vennünk az ebbõl levonható következtetéseket (azaz: a helyzetbõl fakadó hajdani valóságos következményeket). A jelzett idõszakban (1919–1940) a romániai magyar könyvek száma: 6152. Ugyanakkor adott kb. 1260 idõszaki sajtótermék 5626 évfolyama! Dezsényi Béla: „Ha az idõszaki sajtótermékek évfolyamai számát összehasonlítjuk a könyvek számával, meglepõdve vesszük észre, hogy az idõszaki sajtótermékek évenkénti évfolyamszáma a könyve337
J AVASLAT –
SZELLEMI KÖZMUNKÁRA
két igen megközelíti, végösszegükben ezért a számszerinti különbség szinte elenyészõ.” A döbbenet oka az, hogy ilyen arány egészen ritka, ha ugyan nem egyedülálló. Továbbá: „Ezen adatok azt bizonyítják, hogy a (romániai) magyar közönség kulturális szükségleteit szolgáló szellemi táplálékot nem annyira a hazai könyvtermésbõl, mint inkább az idõszaki sajtó termékeibõl merítette”. Könyvekbe és lapokba a fenti arányban szétszórt szellemi termelést – ennek javát és különbözõ szempontok szerinti „fontosát” vagy azt, ami „jelentéses” – hogyan értékelte és mentette át mai kultúránk, a könyvkiadás? A kérdést megválaszolatlanul hagyom, inkább a lehetséges, elvégezhetõ feladatok közül ragadnék ki néhányat. Javasolnám, hogy már meglévõ sorozatai mellé a Kriterion Könyvkiadó iktasson be, indítson el egy újabb könyvsorozatot Mûvek és körülmények vagy más, ehhez hasonló címmel. Szerepe a „légüres terek” kitöltése lenne, elõre – és alaposan – átgondolt program alapján. Feladatai a könyvkiadás egészéhez viszonyítva, a már elodázhatatlan jelenségek felvetésének fontossági sorrendje és más lehetséges szempontok függvényében alakulnának (ki). E „függvények” miatt mégiscsak szükséges néhány észrevételt fûzni az eddig elvégzett értékátmentõ (kiadói) munkához. Nyilvánvaló, a két világháború között keletkezett értékes mûvek kiadása folytatódik a Romániai Magyar Írók sorozatban; de: figyelembe kell venni azt a sajátos tényt, hogy ami akkor fontos szellemi termék volt, kb. 50%-ban nem a könyvkiadáshoz kötõdött!! Viszont számunkra – hogy ez értékeket feltámasszuk – csak a könyvkiadás adott. Nem szabad elfelednünk azt, hogy életmûvek szunnyadnak a két világháború közötti sajtóban, melyek könyvbe kívánkoztak volna már akkor, s melyeket kötetbe gyûjteni – ha valóban érdekel minket a korszak szellemi élete – a mi feladatunk… Molter Károly Buborékharc címû kötete jó példa (hogy idõben közelebbit említsek) arra, hogy mit lehet kibányászni régi lapkollekciókból. Esszék, riportok, szociográfiák – egyiknek-másiknak nagyobb hatása, jelentõsége volt, mint tucatnyi („átértékelt és újra kiadott”) könyvnek együttvéve – várják a feltámadást. Ha sok könyv újrakiadása terén a mai könyvkiadás törlesztett 338
Tervezet(féleség) –1983 adósságaiból – a sajtóval, lapokkal kapcsolatos „politikája” nem egyszerûen csak vitatható, hanem alapvetõen elhibázott(nak tûnik számomra, legalábbis). Elsõsorban azért, mert fontosságához képest (láttuk, mit jelentett a korszak kultúrájában az idõszaki közlemény, kiadvány, lap) alig emelt át valamit belõle – a néhai és mai kultúránkba. Néhány antológia – ennyi a mérleg… Ez antológiákkal pedig az a helyzet, hogy óhatatlanul felvetõdik egy – talán már nem is egyszerûen szakmai, hanem etikai súlyú – kérdés. Több száz lap közül melyik „érdemesül” antológiára? A legjobb szándék mellett is torz a kép, amelyet néhány antológia mutat a sajtóélet egészérõl. Továbbá: a megjelent antológiák sem mind a legszerencsésebbek. A Korunkból csak a lírának jutott ez idáig egy kötet, ami eléggé fura, ha meggondoljuk, hogy 1) a lap fõ erõssége nem a vers, hanem az esszé, tanulmány 2) a tanulmány-anyagáról, ideológiájáról már könyveket is írtak, de amirõl könyvek olvashatók, épp abból nem készült antológia… Úgy tûnik, hogy az Erdélyi Helikon lírája helyett is jobb lett volna igazi ûrt pótolni, hiszen e gyûjtemény fontosabb költõinek versei külön, „szerzõi” kötetekben is megtalálhatók – a jelentékteleneket pedig semmiféle „teljesség” kedvéért sem érdemes terjeszteni… Jelentõs alkotók mûvei köré a kor atmoszféráját kellene megidézni, nem tehetségtelenebb kortársaik gyengécske verseit. Nem célom a kimerítõ kritika, csupán annak jelzése, hogy a kiadói tevékenységben eléggé kevés hely jutott a két világháború közötti sajtónak, s ami jutott, az is eléggé esetlegesen volt eddig ki- és felhasználva. A korszak megragadása, szellemi termékeinek értékelése, továbbgondolása az elmélet és eszme-, irodalomtörténetírás feladata, de arra már utaltam, hogy e diszciplínák, sajnos, nincsenek helyzetük magaslatán. Hiányoznak az átfogó munkák, van néhány monográfia… Várhatunk még néhány monográfiát. De a szakembergárda (csekély) számának és képességének ismeretében a közeljövõ egyáltalán nem kecsegtet nagy reményekkel. Meg aztán: a monográfia nehézkes mûfaj – nem nagyon vonz szélesebb olvasóközönséget. Az elmondottak után talán logikusnak tûnik az új sorozat, a Mûvek és körülmények beindításának igénye. Egy-egy ilyen kötet a montázs elve alapján készülne; a jelentõs alkotókat, mûveiket mutatná be, de nagy hangsúlyt fektetne a körülmények, a korszak tár339
J AVASLAT –
SZELLEMI KÖZMUNKÁRA
sadalmi, politikai, szellemi, magánéleti (alkotói!) vonatkozásainak felfejtésére. Több is, kevesebb lenne, mint egy monográfia. Egy példán érzékeltetném a különbségeket. Képzeljük el, hogy Kós Károlyról kellene kiadnunk egy sokatmondó könyvet. Úgy tûnik, könnyû a helyzetünk, hiszen a mû ismert. Megérett az idõ egy komoly, kimerítõ monográfiára – gondolhatnánk, joggal, mely e személyiség és életmûve köré idéz egy kort, minden kifacsarható tanulsággal stb., stb. Épp csak kérdéses, akadna-e vállalkozó, s elkészülne-e a munkával pár év alatt. Kétlem. Monográfiaírónknak politológiai és politikatörténeti ismeretei alapján elemeznie, értékelnie kellene Kós politikai ténykedéseit; irodalmi munkáságát; építészeti törekvéseit, eredményeit; értékelnie kellene a lovakról vagy a mezõgazdaságról írt többé-kevésbé szakdolgozatait; képzõmûvészeti alkotásairól is értõ véleményt kellene mondania… Mindez talán sok egy kicsit; nem hiszem, hogy akadna – egyelõre; és amennyire a terepet ismerem – ember nálunk felé erre a feladatra. Részfeladatra, részmonográfiára könnyebben (lásd Varró János könyvét a szépíró Kósról, Pál Balázsét az építészrõl). De teljességre törõ, használható könyvet az életmûben jártasabbak összeállíthatnak: a Mûvek és körülmények sorozat az Arcok és vallomások (Szépirodalmi kiadó sorozata) köteteihez állanának legközelebb. Egy ilyen kötet szerzõje, helyesebben összeállítója úgy mutatná be Kóst, hogy tág teret engedne az eredeti szövegeknek; teljességre törõ életmû-montázs és körülmény- meg visszhang-montázs lenne. Kevés figyelmet szentelne annak, ami közismert, pl. Kós irodalmi mûveinek. Az élet és mû kronológiájában, ezt megszakítva azonban forrásértékû közléseket eszközölhetne. Közölhetné politikai megnyilatkozásainak szövegeit, kevés, szükséges magyarázatokkal. Az elsõ fontos kisebbségpolitikai tett a Kiáltó szó volt. Egy ilyen „ollózott” könyvben Kós szövege egészében helyet követelne magának. Más cikkekkel együtt – melyek (kevés ilyen van) külön kötetet sosem tennének ki. De történeti fontosságúak. A kötetben olyan dokumentumokat lehetne közölni, melyek lélektanilag is sokat mondanak ez annyi területen jelentõset vagy megkerülhetetlent alkotó emberrõl – és a korról. A kötet végén nagyon alapos bio-bibliográfia; a könyvet Kós mûveivel lehetne illusztrálni… Szinte hihetetlen, 340
Tervezet(féleség) –1983 hogy egy aránylag ismert alkotóról és koráról mi minden (újdonság) beleférne egy ilyen montázs-elvû kiadványba, melyet átlagolvasó is, kutató is szívesen venne kézbe, haszonnal forgatna. Egy ilyen könyv forrásmunka, felfedezés, összegezés, kiindulópont, s még mi minden lehetne… Hogy máris konkrét javaslatot tegyek: Benkõ Samu szerintem könnyen és gyorsan összeállíthatná. Nos, körülbelül ilyen elgondolással-szerkezettel alakulnának a sorozat kötetei. Az elsõ gyûjteményeknek olyan személyiségekkel kellene foglalkozniuk, akiknek élete, életmûve (azonkívül hogy önmagában is teljesítmény) történeti szempontból fontos jelenségekhez kötõdik; mert így egyszerû életrajzi adatokkal: „kvázi” történelmet lehetne mûvelni, ismereteket, vonatkozási rendszerek elemeit lehetne az olvasók elé tárni. Nézzünk (Kós után) néhányat: Paál Árpád: egy önálló könyv talán nem telne életmûvébõl; vagy kiadhatatlannak minõsülne. De a fenti értelemben felfogott, elképzelt kötet – bemutató, dokumentumidézõ montázs – megvalósítható, és rendkívül fontos. Paál a gyakorlati és elvi kisebbségpolitika egyik megalapozója. Kuriózumként is érdekes volna ismertetni „székelyudvarhelyi szereplését” (e „kor-illúzió” Kósnál – a „kalotaszegi államférfinál” is nagyon érdekes); Kiáltó szóbeli szövegét, dokumentum-értékû írásait újra lehetne közölni – egészében vagy részletekben. Harmincas években írott kisebbség-politikai-jogi brosúráját, mely egyedülálló a maga nemében. Pályája alakulása, ennek magyarázatai, okai is érdekfeszítõek. A teljes és pontos bibliográfiai adatok (e kötetek elengedhetetlen tartozékai) felbecsülhetetlen értékûek lennének. Kurkó Gyárfás: a Nehéz kenyér már megjelent a Romániai Magyar írók sorozatban. A mû után indokolt egy körülmény-kötet. Kiderülne, hogy a „körülmény” is mû. Kurkó élete és tevékenysége a Madosz és a késõbbi Magyar Népi Szövetség történetével lenne – majdnem – azonos. Kurkó szövegei, levelei, cikkei, beszédei, élete: mind „közérdekû”. Az 1937-es Madosz dokumentumoktól az 1939-es Népi találkozó (lásd: Erdélyi Magyar Szó) határozatain át 341
J AVASLAT –
SZELLEMI KÖZMUNKÁRA
az 1945-ös újrakezdés és fejlemények nyomaiig mi mindent lehetne a mai olvasó tudatába idézni… Bözödi György elágazó életmûve is meglepetéseket kínálna. Egy Mûvek és körülmények kötet részleteket hozhatna a Székely bánjából; újraközölhetné az 1936-os kitûnõ, legendás szociográfiát a Zsidó istenek, székely embereket, Bözödi elõremutató elõadásait, fejtegetéseit, értékeléseit a „székely kérdésrõl”, „népiségrõl” stb.; egy ilyen kötet „röptében” érinthetné-értékelhetné a Termés címû folyóiratot; Bözödi mûfajai, versei hasznosítható, kifejtésre, kibontásra váró esztétikai újdonságokat – bõven! – kínálnak. Jakabffy Elemér heroikus, és ami fõ: színvonalas vállalkozása, a Magyar kisebbség – és az egész élet és életmû szintén megérdemelne egy „montázst”. A továbbiakban alkotókat sorolok fel, akiknek feltétlenül ilyen kötetet kellene szentelni – mindegyik mellé javaslatot is társítok, hogy esetleg kire lehetne bízni az összeállítását. Szentimrei Jenõrõl – Szabó Zsolt Gaál Gáborról – Tóth Sándor Krenner Miklósról – Kovács János Tavaszy Sándorról – Balázs Sándor Turnovszky Sándorról – Gáll Ernõ Kacsó Sándorról – Beke György Méliusz Józsefrõl – Szávai Géza Balogh Edgárról – Szabó Zsolt? Antalffy Endrérõl – Spielmann Mihály Molter Károlyról – Marosi Ildikó A lista, mindkét oszlop tovább gazdagítható (Szemlér Ferenc, Kuncz Aladár, Berde Mária, Tabéry Géza, Dsida Jenõ, Tamási Áron, Endre Károly, Franyó Zoltán, Nagy István stb.); a munkatársak „toborzása”, fiatalok bevonása fontos feladat lenne. Azt is hangsúlyoznám, hogy a tematikát szélesítsük, ne szorítkozzunk az irodalomra. Az Antalffy Endre kötet – szerintem – a korszak tudományosságának dimenzióira utalhatna; ez pedig alig ismert – és mint probléma, aktuálisabb, mint bármikor. 342
Tervezet(féleség) –1983 E sorozat egyes írók, személyiségek életmûve mellett jelenségeknek is szentelhetne egy vagy több kötetet; az eléggé tág koncepció megengedi, kéri. Ebben az összefüggésben ismét felvethetõ a két világháború közötti sajtó (a kultúra fõ hordozója, közege) beépítõ „átöröklésének” kérdése. Ezt az eddigi antológiák nem oldották meg, és (ha lesznek) a továbbiak sem fogják. Úgy hiszem, a mai olvasó a következõképpen kaphatna képet egy-egy jelenségrõl: a Mûvek és körülmények sorozatban mûfaji és tematikai válogatások, ollózások, montázsok hozhatnának valamit ez óriási anyagból. E gyûjteményekben természetesen tanulmány („összekötõ szövegszerûség”) foglalná össze a legszükségesebb dolgokat. Egy ilyen tanulmány és montázs természetszerûen több lapot, periodikát átfogna, kiindulópont lehetne, ezért haszna össze sem hasonlítható az egyegy lapra koncentráló antológiáéval, mely csak kuriózum – de ez a fajta gyûjtemény felelõsségteljes, felmérõ (és nem szeszélyes) vállalás és vállalkozás. Tennék néhány javaslatot: Esztétikai gondolkodás a két világháború közötti romániai magyar sajtóban. A téma „felvezetése”, szövegközlés, néhány értékelõ és történeti szempont felvetése, bibliográfia stb. áttekinthetõvé tenné (mégpedig egységes alapon, esztétikai fogalmak körén belül) azokat a jelenségeket (transzilvanizmus, avantgarde, realizmus stb., stb.), amelyek körül – szövegek nélkül! – annyi vita folyik. Ágoston Vilmos egy év alatt könnyen összeállíthatna egy ilyen kötetet. Annál is inkább, mert tudomásom szerint a XIX. század végi erdélyi sajtó „esztétikai cikkeit” már tanulmányozta; követhetné tehát azt a folyamatot, mely az impériumváltozás után felforgatta, aktualizálta, átalakította a fogalmak rendszerét. Tudok Ágoston Vilmos Reiter Róbert (és avantgarde) tanulmányáról: kollekciókból kibányászott szövegek alapján készült… Kevés erõfeszítéssel átfogó képet adhatna egy kötetben. Tudományos esszé a két világháború közötti romániai magyar sajtóban. Egy ilyen kötet összeállítására több érdeklõdõt be lehetne vonni – a szerkesztõ válogatna, összegezne. Kitûnõ és meglepõ könyv kerekedne. Gondoljunk csak arra, hogy egy ideig Kolozsváron tevékenykedett és írt (cikkeket is) Fejér Lipót, a század egyik 343
J AVASLAT –
SZELLEMI KÖZMUNKÁRA
nagy matematikusa. Vagy Temesváron Hauser Arnold – Gyimesi Éva, Szekernyés János, Toró Tibor, Bodó Barna és mások hamar összehordhatnák az anyagot. Irodalmi esszé a két világháború közötti romániai magyar sajtóban Riport és szociográfia a két világháború közötti romániai magyar sajtóban további kötetek lehetnek (esetleg riport és szociográfia külön). Más: Eszmei vagy ideológiai törekvések a két világháború közötti romániai és magyar sajtóban. Molnár Gusztáv kitûnõen megoldaná ezt a feladatot. Vagy: Nemzedéki mozgalmak a két világháború között. Történetileg is érdekes, fontos, elvileg, elméletileg is: a folytonos nemzedékesdi miatt nagyon aktuális. Politikai viták vagy Irodalmi viták a jelzett korszakban. Szövegközlés, bibliográfia, kommentár. Talán Tóth Sándor vállalna ilyen kötetet. (Zárójelben megjegyzem: a viták értékelése csak teljes vagy nagyjából kimerítõ szövegközlés mellett etikus. A Vallani és vállalni vitát Kántor Lajos „bemutatta” ugyan – de a szövegek nélkül nem helyeselhetõ egy ilyen vállalkozás. Legalább hússzor annyit szövegeltünk már a vitáról, mint amennyi annak a terjedelme; nem lett volna célszerûbb a vita anyagát kiadni, és kevesebbet, de lényegeset szövegelni?) Az ötletek tovább sorolhatók. Ha többen gondolkozunk, jobbak, fontosabbak merülnek fel. Módosul, vagy akár átalakul a koncepció. E terv – törekvés – javára még csak annyit írnék, bár azt hiszem, az eddigiekbõl is kiderült, hogy kivitelezésében sokan résztvehetnének, márpedig ez a siker fõ garanciája; ez biztosítja, hogy ne rekedjen meg a remények és illúziók szintjén. Sok fiatal irodalmárt rá lehetne venni arra, hogy magára vállaljon valamit e nem látványos, de fontos munkából. Ha a kiadó úgy véli, érdemes foglalkozni e tervvel, további javaslatokat tehetek – akár a számításba jöhetõ munkatársak felkutatására is. Egy-egy kötetet két-három személybõl álló kis kollektíva is 344
Tervezet(féleség) –1983 összeállíthatna. (Ha nem kerül jelentkezõ rá – a Méliusz-köteten kívül – jómagam a Kurkó- és Bözödi-köteteket is vállalom, távlatilag; annyira fontosnak tartanám mindkettõt a „közérdeklõdés fényébe” állítani.) Szávai Géza Bukarest, 1983. augusztus Ui.: Ez írást munkaeszköznek szántam (nem publikálásra), s magam szította lelkesedésem hevében könnyen elkövethettem stiláris vagy más jellegû hibákat – kérem az (esetleges) olvasót, ne ezekre figyeljen; de ha mégis ezekre figyel, akkor is kérem – elnézését. A TÖRTÉNET VÉGE? A tervezetet szétküldtük, vitatták, vitattuk. Jöttek a javaslatok. Leendõ szerzõk jelentkeztek. A tervezetnek azon a példányán, mely – a tulajdonomban – megmaradt, ceruzával több érdekes, hasznos, fontos javaslat. Az egészbõl mégsem lett semmi. Úgy tûnik, elfelejtettük, hogy Romániában élünk, és 1983-at írunk? De most – majdnem egy évtizeddel késõbb – talán itt az idõ. És most már azt is tudjuk, hogy nemcsak az erdélyi magyar kisebbségre, hanem az egyetemes magyarság egészére érvényes az – ismeretek hiánya is okozta! – identitászavar. Fölösleges szaporítanom a szót: változatlanul hiszek a fenti tervezet (lényegi) helytállóságában, tágíthatóságának szükségében. Azt pedig tudom, hogy többrendbéli tudathasadásunk ma már csak az elöljáróban emlegetett „szellemi közmunkával” orvosolható. Önkéntesek kerestetnek! (Sz. G.) (1991)
345
