Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképzı Kar Alkalmazott Pedagógia és Pszichológia Tanszék Esélyegyenlıség, fogyatékosság, és a mai magyar társadalom AM4V215
Esettanulmányok
Összeállította: Dinyés Dóra angol-pedagógia IV. évfolyam DIDNAAF.SZE
I. Fogyatékosság a szülı szemszögébıl Ajándék! - Elfogadom! címmel S. Arnold Klára könyvben írta meg súlyosan fogyatékos gyermeke életének történetét. Nem jellemzı, hogy súlyosan, halmozottan sérült gyermekek szülei írjanak könyvet tapasztalataikról. Már csak azért sem, mert a sérült gyermek gondozása olykor emberfeletti munkát igényel, amely nem hagy idıt másra. S. Arnold Klára: Ajándék! - Elfogadom! címő könyvecskéje azonban nem csak ezért érdemel figyelmet, hanem a fogyatékos hozzátartozó tudatos, önfeláldozó vállalásáért, a szinte erıt meghaladó gondozásáért, a létének elismertetéséért folytatott küzdelemért. A kötet a hetvenes években élt, negyvenkét éves korában elhunyt Miklós életét ismerteti. A szerzı a környezet reakcióját kalkuttai Teréz anya szavaival ecseteli: „A legborzasztóbb ma nem a lepra, vagy a tuberkulózis, inkább az az érzés, hogy valaki nem kívánatos, senki sem törıdik vele, mindenki elhagyja. A legnagyobb rossz a jóakaró és jótékony szeretet hiánya, a szörnyő közönyösség." Az édesanya így élte meg Miklós másságát: „Bárhová mentünk, sétálni, vagy vásárolni, mindig kocsival kellett útnak indulni. Nem is gondoltam mennyi tapintatlan, rosszindulatú ember van, akik képesek egy beteg gyermeket és testvéreit szekálni. Csúfolták ıket, hogy miért nem szalad a legkisebb – mikor már elmúlt két éves - és miért van kocsiban, szégyelljék magukat!" A szülık pedig eközben a kívülálló számára elképzelhetetlen fáradsággal, kitartással küzdöttek gyermekeikért. Miklós négyéves volt, amikor a Villányi úti Mozgásterápiai Intézetbe vitték 1956 ıszén. ,,Nagy szakértelemmel vizsgálgatta a Fıorvos úr a fiamat és úgy döntött: Megpróbáljuk!" – írja S. Arnold Klára. „Minden második nap 9-12 óráig tartott a kezelés: kemény munka kezdıdött. Pokróccal letakart priccseken az édesanyáknak kellett tornáztatni a kis betegeket. Az elıírt gyakorlatokat énekszóval, számlálással végezték a szülık. Szívszorító eseteknek lehettem tanúja." Két évig járt a gyermekkel kezelésre az anya, majd otthon folytatta. Azután egy szép napon elindult Miklós. Így ír errıl az anya: „Ismét el kellett vinni fiamat ellenırzésre a Petı Intézetbe. Izgulva mutattam be otthoni kezelésem eredményét, az önálló járását. Nagy volt az öröm és a csodálkozás. Volt olyan kezdeményezés is, hogy maradjak ott kezelınınek. Amit ezzel az egy gyermekkel tesz, szeretném, ha százakkal tenné – mondta az igazgató." A szülıi beszámoló tele van a gyermekért való kemény küzdelmek példáival. Veszélyes helyzetek, az apa halála, a gondoskodás pillanatra sem lankadó terhe. Miklós negyvenkét évig pépes ételen élt, lábai, amelyekkel oly nehezen tanult meg járni, minden torna ellenére zsugorodtak, egymást keresztezve véresre sebesedtek, szervezete rohamosan öregedett. S. 2
Arnold Klára vallomásában azoknak is választ ad, akik kemény életének miértjére kértek magyarázatot: „Ne gondold, hogy sohase voltak nehéz óráim, nem lázadoztam az életem ellen, a kereszt ellen, de ilyenkor az imádsághoz menekültem, és talán ezek a percek mentettek meg attól, hogy valami szörnyő lázadás fészkelıdjék a lelkembe." A súlyosan és halmozottan sérült személyekre és környezetükre, szüleikre, testvéreikre hosszú hallgatás után most már kezd figyelni a szakma.
A cikk 2005. február 3-án jelent meg. Forrás: Weborvos S. Cs. J. http://www.serultek.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=204&Itemid=51
II. Nicole lábai elıtt hevert a világ A cikk egy fiatal nırıl szól, aki egészségesnek, s emellett még szépnek is született, így modell lett belıle. Megjárta Svédországot, ahol évekig a divatszakma elismert modelljeként kereste kenyerét. Azonban egy baleset mindent megváltoztatott. A riport Bíró Nicole életérıl szól, akinek a baleset gyökeresen megváltoztatta egész életét, s életszemléletét.
Riporter: Mit jelent számodra a modellkedés? Sokak szemében ezek a lányok rabszolgák. Nicole: Talán ez egyfajta életstílus, de az biztos, hogy nagyon nehéz. Attól, hogy valaki modell, még nem kell rabszolgává válnia. Az biztos, hogy teljesen más életstílust kíván, mint bármilyen más szakma. Nagyon sokat kell dolgozni, kevés a szabadidı, rengeteget kell utazni. Riporter: Sosem váltál rabszolgává? Nicole: Én soha. Megengedhettem azt magamnak, hogy én szabjam meg, kivel dolgozom és mikor. Nekem sohasem fordult meg a fejemben, hogy modell legyek. Teljesen véletlenül csöppentem ebbe a világba. Amikor Svédországba mentem, egyik barátnım barátjának - aki híres fotós - megtetszettem és megkért, készítsünk próbafotókat. Azt mondtam: mit vesztek vele? Semmit. Megpróbáltuk és én is meglepıdtem, milyen jól sikerültek a képek. Hála Istennek kelendıek voltak a fotóim, egyre több cég keresett meg.
3
Riporter: Sok függött attól, hogy nem olyan országban dolgoztál, amely a divat fellegvára? Hiszen hallottunk szomorú esetekrıl, amelyek Londonban, vagy New Yorkban modellekkel történtek meg. Nicole: Ugyan Svédországban éltem, de nem csak ott dolgoztam, hanem Európában nagyon sok helyen. Én nem találkoztam ilyen esetekkel, bár sokról hallottam. Az embernek ebben a szakmában vagy van munkája, vagy nincs. Volt úgy, hogy egy nap háromszor ültem repülıre, de volt, amikor elfáradtam. Akkor fogtam magam és két hétre elmentem valahová pihenni. Talán szerencsés voltam. Az akkori élettársam filmproducer volt. Elképzelhetı, hogy talán ezért nem mertek olyan ajánlatokat tenni, amelyeket egyébként megtettek volna. Soha nem vágytam nagy babérokra, soha sem akartam híres lenni. Egyszerően szerettem ezt csinálni. Riporter: A pályád csúcsán aztán egy autóbaleset törte meg a karriered. Nicole: Éppen egy hónapos pihenésre készültem Görögországba, amikor az a baleset megtörtént és eltört a gerincem. Nagyon nehéz volt. Elıször föl sem fogtam, hogy örökre tolókocsiban kell ülnöm. De az ember egy idı után szembesül ezzel a ténnyel. A rehabilitáció aztán nagyon kemény volt. Igazából akkor döbbentem rá, hogy örök életemre egy tolókocsiban fogok ülni. Ezt szerintem soha az életben nem lehet elfogadni és belenyugodni. Egyszerően meg kell tanulni együtt élni vele. Nekem azelıtt sohasem volt kapcsolatom mozgássérültekkel, és ıszintén szólva nem is foglalkoztam velük. A balesetem elıtt nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán elıfordulhat az, hogy valaki autóbaleset következtében eltöri a gerincét és tolókocsiba kényszerül. Az embereknek ilyen meg sem fordul a fejükben. Mindenki azt gondolja, hogy "velem ilyen úgysem történhet meg". Én is ezt mondtam. Riporter: Mennyire fogadtad el azt, hogy ezentúl így kell élned az életed?
4
Nicole: Amikor elıször szembesültem a rehabilitáción mozgássérültekkel, nagyon mélypontra zuhantam. Negatívan hatott rám a környezet. Volt ott egy fiú, akinek a nyakcsigolyája törött el és nyaktól lefelé lebénult. İ nagyon sokat segített. Sokat beszélgettünk. Akkor döbbentem rá, hogy nekem nincs is igazán nagy bajom, hiszen én is eltörhettem volna a nyakam. Ez segített feldolgozni a történteket. Persze ez nem ment egyik napról a másikra, de hát muszáj volt ezen túllépni. Riporter: Ezek szerint a modellkedésnek vége? Nicole: Itthon a mozgássérült embereket nem tudják elfogadni, nemhogy a modellkedést. A teljesen egészséges modellek elképzelhetetlennek tartják, hogy valaki tolókocsiból is lehet manöken, pedig szerintem ez megvalósítható. Rengeteg olyan fotómunka van, amely nem egész alakos kép, hanem fejfotók. Egy fotósnak pedig teljesen mindegy, hogy valaki két lábon áll, ha utána úgyis leülteti egy székre. Olyan biztos nem lesz az életem, mint amilyen a baleset elıtt volt, de még most is szerencsésnek érzem magam, mert egy viszonylag teljes életet élek és azt hiszem ez sikerül is, a tolókocsi adta korlátain belül. Jelenleg a Mőszaki Egyetemen dolgozom, van egy normális lakásom, van egy autóm, évente többször elmegyek nyaralni külföldre, rendezett magánéletem van. Azt hiszem tényleg elmondhatom magamról, amit sok egészséges ember nem. Az tény, hogy a tolókocsi is része az életemnek, ha tetszik, ha nem, de ettıl még igenis teljes életet lehet élni. Forrás: http://www.serultek.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=68&Itemid=66
III. Zemlényi Zoltán, alias ZZ – más is volt kamasz Csak híres akart lenni. Olimpiai bajnok kajakozónak, világhírő dobosnak vagy Oscardíjas rajzolónak készült. Aztán közbejött a Trabant. Szimpla aprócska hír az újságok hátoldalán. Azóta négy könyve jelent meg, színházi elıadást csináltak az életébıl, és a ZZ Tourral járja az országot. Amikor ott feküdt a kórházi ágyon - csak a szemét tudta kinyitni, és az orvosok azt hitték, megsüketült, azért nem reagál -, akkor is biztosan tudta, hogy híres ember lesz. Bár azt még nem, hogyan. Járni és beszélni nem volt képes, egy táblán mutogatva a betőket kommunikált környezetével. Mégsem értette, miért kellene mozgássérültként viselkednie, noha még sokáig ingatag volt a járása, érthetetlen a beszéde. Ekkor kezdett el egy öreg írógépen pötyögtetni. Ebbıl született a Hoppárézimi! címő könyv. Vették, mint a cukrot, fıhír lett a Híradóban. "Azt mondták, hogy fantasztikus vagyok, 5
tele akaraterıvel, de ez egyáltalán nem így van. Szerintem a könyveim, fıleg a Hoppárézimi azért lett népszerő, mert az emberek gyengék, és nem tudják elképzelni, hogy adott helyzetben talán ık is képesek lennének ugyanerre." Ma családos ember, két gyönyörő kisfiúval. Megjelent még két könyve, a Törj át az üvegfalon, idén pedig az Öbölkör. Lefordították németre a Hoppárézimi!-t, bár ı idegbajt kap az ötlettıl, hogy kórházakban akarják terjeszteni. Egy napilapba ír filmkritikákat. Teljesen önállóan közlekedik, járása nem nagyon tér el az átlagostól. Beszédét ugyan csak koncentrálással lehet megérteni, de mosolyogva tőri azt is, ha hatszor visszakérdeznek. A ZZ Tour a végéhez közeledik, naplót sem ír többé. Most egy mesekönyvön gondolkozik. Szeretne tanulni is. Szerinte neki könnyő volt. Sokszor még lelkiismeret-furdalása van, hogy nem érdemelt ennyi szépet és jót az emberektıl. Azt sem lehet kijelenteni, hogy optimista vagy boldog. "Eredendı, magától értetıdı életszeretet van bennem, de a napi boldogságot a gyerekeim adják." A Necc programiroda készített interjút Zoltánnal, ami bemutatja küzdelmeit és sikereit. Necc: "15 évvel ezelıtt egy 15 éves fiúnak be kellett bizonyítania, hogy normális. Mert senki se hitte el neki." Ezekkel a szavakkal ajánlod régi-új könyved, a Hoppárézimit. A baleseted óta naplót, könyvet írsz, elıadásokat tartasz és folyton emlékezel. Nem nehéz újra és újra feltépni a sebeket? Zemlényi Zoltán, azaz ZZ: Nincs szó sebekrıl! Igaz, hogy voltak kemény élményeim is, de ezt ma már inkább egy óriási lehetıségként élem meg, ami keveseknek adatik meg: igazán megmutathattam, mire vagyok képes. A teljes bénultságtól a jelenlegi állapotomig egyébként azért nem volt valami "hődenehéz" eljutni, ugyanis nem volt más lehetıségem. Akinek pedig ép elméje van, biztos, nem fog beleragadni a tolószékbe, már ha esélye van kikerülni belıle. Nekem volt. Amit azóta mővelek, az pedig nem egyéb, mint az élményeim megosztása a széles tömegekkel. Annyi minden jó, vidám, szerintem "példaértékő" dolgot éltem át az elmúlt 15 évben, hogy azt képtelen voltam magamban tartani. Folyamatosan buzog bennem az energia, amit az elıadásaimon, vagy a köteteimben igyekszem levezetni, olyan módon, hogy érzéseimet, gondolataimat olvasóim, hallgatóim elé tárom. Ez számomra élvezet. N: Hogyan találtál rá az írásra? ZZ: A baleset után azért voltak gondjaim is szép számmal. Mivel másra nemigen voltam képes, az írógépen vívtam meg kis ütközeteimet az engem ért sérelmekkel. N: Mi vett rá, hogy újra és újra rákényszerítsd magad, hogy ne add fel? ZZ: Ismétlem: azért nem kell ezt túlmisztifikálni. Az unalmas dolgok mellett azért akadtak érdekesek is, csak rájuk kellett találni. Egy átlagos gyerek számára - mint amilyen én is 6
voltam - teljesen természetes, hogy reggel felkel az ágyból, megtörli a szemét, kinyújtózkodik, kimegy a fürdıszobába, megfogja a fogmosópoharat, megmossa a fogát, közben jóreggelt köszön a családtagjának és így tovább. Egy bénánál - mint amilyen én is voltam - meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy lehet, hogy pár perce az álmában éppen mászkált és beszélt, felébredve a valóságban semmit sem képes a felsoroltakból megcsinálni. Mindent lépésrıl lépésre újra kellett tanulnom. A mozgásokat is, a beszédet is. Így például 16 évesen tudtam meg, hogy milyen nehéz a fejet tartani. Ez egy semmihez sem fogható élmény. Miután többhónapos fekvés után kiültettek a tolókocsiba, hatalmas erıfeszítés volt a fejemet tartani - egyébként hetekig nem is tudtam, folyton elıre bukott. Az ülés is csak percekig ment, folyton lecsúsztam, oda kellett, hogy szíjazzanak a háttámlához. Baromi fárasztó volt, csak nyüszíteni tudtam, mint egy magatehetetlen állatka. A fejemet iszonyú erıfeszítéssel fölemeltem, de csak azért, hogy a szememmel találjak valakit, aki megszán és visszafektet az ágyba. Ma már ezek önsajnáltatásnak tőnhetnek, de akkor még a megszégyenülést is vállaltam, ugyanis nem volt más lehetıségem. N: Van valami kedves emléked, amire különösen szívesen emlékezel vissza? ZZ: Nekem aztán boldog kamaszkorom volt! A baleset elıtt teljesen kibontakoztathattam minden érdeklıdésemet, tehetségemet, és ezt különösen élveztem. Imádtam rajzolni, állandóan rajzoltam, nem érdekelt semmi más - minden nap hajnali ötkor felkeltem, csak ezért. Minden könyvem tele volt rajzolva, egész órán mást sem csináltam. Rajzolós füzeteim, ún. "magazinjaim" voltak - pl. Bakó Barnabás Magasine (Bakó Barnabás egy rajzfigura, akirıl egyébként nagyobbik fiamat elneveztem) - és nem érdekelt, ha a tancsó elvette, elıkaptam egy másikat, s ott folytattam. Délután edzésre mentem - kenuztam. A kenunál nincs szebb sport!!! Szelni a habokat, érezni a Duna illatát, a természet részévé lenni, s közben jól kidögleni, mert azért a kenuhoz bika erı kell, hát ezt az élményt semmiért nem adnám!!! Amikor nem kenuztam, a legjobb barátommal, Fezóval zenéltem. Totál amatırök voltunk, fıleg én, ugyanis Fezó egy géniusz volt már akkor is. Doboltam és énekeltem. Szuper volt!! A koncertünkre nem jött el senki, de mi csak gyártottuk sorban a kazettákat a tré BRG magnóval, Polimer kazettákra, piti "Pille" játékorgonával, meg egy olcsó tornadobbal és élveztünk gyereknek lenni. Együtt hülyültünk nap mint nap. A szüleim nem bírták Fezó fejét, elég rossz híre volt a suliban, a baleset után azonban megváltozott a véleményük: Fezó volt az egyetlen, aki mellettem maradt. Fezó most már kopasz és pocakot eresztett, de attól még a régi. Földalatti-vezetıként melottínózik, de most, ennyi év után végre felfedezte egy filmrendezı és ı a Szabó János címő film címszereplıje. (Bemutató január körül és én is szerepelek benne, meg Nulli, az öcsém is). 7
N: Alig hinné az ember a mindig felhıtlenül vidám ZZ-rıl, hogy már komoly, családos ember. Lassan a nagyobbik gyermeked is eléri a tizenéveit. Fel vagy erre készülve? ZZ: Mint a szél! Barni most éppen 9 éves és a lehetı legjobb a kapcsolatom vele. Az életnek ez az értelme, hogy gyereke lehet az embernek. Csodálatos dolog, igaz, felelısségteljes is - de én ezt a magam módján, vidáman, humoros módon teszem. Azt hiszem, jó apa vagyok. Igaz, kisebbik fiamra, a 6 éves Zsömire nem jutott annyi idım kiskorában, mint Barnira. Ez meg is látszik. Ezzel együtt úgy vélem, ez késıbb változni fog, és Zsömivel is közelebb kerülünk egymáshoz. N: Milyen terveid vannak? ZZ: Karácsonyig a Hoppárézimi - Kitiltottak címő "dupla" könyvemet árulom minden nap reggel 8-tól este 8-ig a Nyugati téri aluljáróban, a csirkeszendvicsesnél lévı "oszlopomnál". Érdekességképpen elmondom, hogy a könyv belsı borítóján tutkó színes fotók találhatók - a könyvet öcsém, Nulli tervezte. Csupa jót lehet errıl az ünnepi kiadásról mondani: ünnepi, mivel a Hoppárézimi éppen ezen a napon jelent meg 15 éve (1987-ben) elıször. Akkor 58 forint volt, de most is roppant olcsó, 2 000 forint, ami ma, 2002-ben két könyvért szinte bágátell. Kaptam meghívást könyvesboltból is. A ZZ Tour is folytatódik, több iskola jelezte, hogy szeretnének látni. Február körül Németországban turnézom, ugyanis a Hoppárézimi német nyelven is megjelent. Jövı év elején indul el a Hoppárézimi címő színdarab a székesfehérvári Vörösmarty színházban - valószínőleg én is ott leszek. N: Ha egy lexikon szerkesztıi arra kérnének, hogy írj meg egy szócikket pár sorban, és azt a szót kapnád, hogy boldogság, mit írnál? ZZ: Szerintem az a boldogság, ha az ember meg tudja valósítani önmagát. És én boldog ember vagyok.
Források: http://www.serultek.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=67&Itemid=66 http://www.necc.hu/kamasz/?cikk=230
8
IV. A segítség négy lábon érkezik Philippe igazán ideális segítıtárs. Elsı szóra ágyhoz viszi a papucsot, kézbe adja a megcsörrenı mobiltelefont. Nem beszél vissza, legfeljebb ha valami nem tetszik neki, kicsit morog. S hogy ki is ez a szuper – nıvérke - Philippe, a két és fél éves belga juhász, aki az elsı és mindmáig egyetlen, mozgássérülteket segítı kutya Magyarországon. A kapuban rokkant-kocsijában ülve a gazdi, Mányik Richárd kerekezik felénk. Mellette Philippe ugrabugrál. Le nem venné a gazdájáról a tekintetét. Richárd halkan mond valamit a kutyának. Philippe az elsı szóra visszafordul. Megáll a ház bezárt ajtaja elıtt. Orrával lenyomja a kilincset, kinyitja az ajtót. Egy pillanatra eltőnik a házban, majd a következı pillanatban boldog farok csóválás kíséretében, a kapukulccsal a szájában rohan felénk. Richárd megdicséri az okos négylábút, aki örömében felugrik rokkant gazdája ölébe. Kobakját a gazdi hasához nyomja, majd a következı pillanatban leugrik, és barátságosan körbeszimatol bennünket. A szimatminta pozitívnak bizonyul, bebocsátást nyerünk Richárdék otthonába.
Végzetes pillanat Van úgy, hogy életünk egyik pillanatról a másikra tragédiába torkollik. Minden, amiért addig küzdöttünk, jelentéktelenné válik. A tizenhét esztendıs Richárd életében a gondtalan évek végére egy autóbaleset tett pontot. Baráti társasággal utaztak, amikor autójuk kisodródott az út szélére. A baleset elkerülhetetlen volt. A legsúlyosabb sérüléseket Richárd szenvedte el. A diagnózis: gerinctörés. A fiatal fiú azonban nem adta fel. Újra lábra állt, és élte a fiatalok
9
életét. Már úgy tőnt: csak rossz álom a végzetes baleset emléke. Egyedül a futásán látszott, hogy valamikor komolyabb sérülés érhette. Ám három évvel késıbb fokozatosan romlani kezdett az állapota. Egyre gyakrabban megbotlott az utcán, vagy egyszerően kiszaladt a lába alóla. A vizsgálatok során kiderült: a balesetnél a gerincvelı is megsérült. A gyógyító mőtét nem sikerült. Richárd élete végéig kerekesszékbe kényszerült. – Fiatal voltam, és nısülés elıtt álltam, így nem rázott meg annyira ez a tény – állítja, miközben Philippe áhítatos tekintettel figyeli minden mozdulatát. Buksiját hol a gazdi ölébe, hol az újságíró lábára teszi. Ahogy a gazdájára néz, látszik rajta, nincs a világnak az az izgató macskája, amelynek kedvéért akárcsak egy pillanatra is levenné Richárdról a szemét. – Németországi mőtétem során találkoztam elıször segítıkutyával – meséli a fiatalember, miközben keze kalandozva járja be négylábú barátja bundáját. – A kutya rokkant gazdája mellett a kerekes kocsi mellett baktatott. Mivel gyerekkorom óta imádom a kutyákat, attól a pillanattól kedve tudtam, hogy nekem is kell egy ilyen társ. Pedig még nem is sejtettem, hogy az erre a célra kiképzett kutyák nemcsak megszépítik a mozgássérültek mindennapjait, de hathatós segítséget is nyújtanak ahhoz, hogy egyre inkább teljes életet élhessenek. Az álmok veszélyes dolgok
Volt, aki csak furcsán nézett Richárdra, amikor meghallotta: segítıkutyát keres. Ám akadtak olyanok is, akik a kérés hallatán a mozgássérült férfi értelmi képességét vonták kétségbe. Pedig ekkor már a világ számos országában óriási hatékonysággal állítottak kutyákat a beteg emberek szolgálatába. A mozgássérült fiatalember nem adta fel. Megvásárolta Demit, az orosz terrier kölyköt. Ám gyorsan be kellett látnia: nem lehet csak úgy, bármelyik kutyából segítıtársat nevelni. Ma Demi a Mányik család házırzıje. A véletlen egy újságcikk képében sietett Richárd segítségére. Az írás a „Kutyával az Emberért” alapítvány munkájáról számolt
10
be. Az alapítvány orvos, kutyakiképzı és pszichológus munkatársai terápiás, és segítı kutyákat képeznek beteg emberek számára. Pár nap múlva a fiú bekopogtatott az alapítványhoz. Ettıl a pillanattól kezdve személyre szabottan, a mozgássérült fiatalember életvitelét, temperamentumát figyelembe véve képezték ki leendı segítıtársát. Ennek idestova egy esztendeje. Azóta Richárd és Philippe elválaszthatatlan barátok. Kutyával belépni tilos! Éles csörrenés szakítja meg beszélgetésünket. Richárdot keresik a mobiltelefonján. Philippe felpattan, kérdın néz gazdájára. A „Hozzad!” vezényszóra a kutya készségesen indul – vagy inkább repül? – a telefonért. Odafut az éjjeliszekrényhez, óvatosan szájába veszi a telefont, majd futás a gazdihoz. Addig el nem mozdul, amíg meg nem kapja az elismerést nyugtázó simogatást. Nagy szusszanás kíséretében visszafekszik a kerekes kocsi mellé. – Bár nagyon fontos az a segítség, amit nap, mint nap a kutyától kapok, de legalább ennyire sokat jelent nekem a társasága – mondja Richárd, miközben a kutya egyfolytában azon mesterkedik, hogy elheveredve is a gazdi valamelyik testrészéhez érhessen. – Ha rosszabb kedvem van, Philippe érzékeny antennájával azonnal megérzi, hogy baj van. Addig-addig hízeleg, kedveskedik, amíg el nem nevetem magam. A kutya jelenléte óriási biztonságérzetet ad nekem. Tudom, hogy ha bajba kerülnék, ı lenne az, aki segítségért rohanna. Erre az esetre is ki lett képezve. Ugatással hívná fel magára az erre járók figyelmét. Nem tágítana, ameddig nem értenék meg: segítséget kér. Arról nem is beszélve, hogy ha egy évvel ezelıtt kimerészkedtem az utcára, sajnálatot, szánalmat fedeztem fel az emberek szemében. Amióta Philippe mellettem van, csupa mosolygó arcot látok magam körül. Ha feltőnik mellettem a kutya, mindenki barátságosabb lesz hozzám. Érdeklıdnek Philippe-rıl, beszélgetésbe elegyednek velem. Philippe mindenhová elkísér, neki köszönhetıen számomra is újra kitágult a világ. Rajzszakkörre, könyvtárba járunk. A közelmúltban még moziba is eljutottunk! – teszi hozzá szomorkás mosollyal. Mert hogy ez csak kivételes alkalom volt. A legtöbb esetben nem engednek be kutyákat a magyar közintézményekbe, középületekbe. Még akkor sem, ha vakvezetı, vagy mozgássérült – segítıkutyáról van szó. Ezért Philippe hiába is kíséri nap mint nap bevásárolni a gazdit! Az üzletek elıtt kell megvárnia Richárdot. De ennek a kutyának már az is nagy boldogság, hogy speciális hátizsákjában ı viheti haza a friss péksüteményt. Aranyérem az agilityn Alkonyodik. Philippe a gazdi kérésére felpattan. Meg sem áll az egyméteres magasságban felszerelt villanykapcsolóig. Orrával felkattintja a billentyőt. A következı pillanatban fényben úszik Richárdék otthona. A ház halljának hatalmas üvegablakain keresztül látni, ahogy a 11
másik kutya, Demi vidáman ugrabugrál a kertben. Philippe egyre nyugtalanabb lesz. Izmai megfeszülnek, meredten figyeli Demit. Ám attól sokkal fegyelmezettebb kutya, mint hogy magára hagyná gazdáját. Richárd megmoccan a székében. Ettıl a pillanattól kezdve Philippenek már újra csak a gazdi létezik. – Türelmetlen a kutya, várja a feladatokat – magyarázza Richárd. – Többek között ezért is nagyon jó neki, hogy hétvégeken agilityzni járunk – folytatja. Ez egy olyan sport, ahol gazda és kutya egymásra utalva teljesíti a fizikai erınlétet, gyorsaságot feltételezı akadálypályát. S hogy hogyan tudja egy mozgássérült fiatalember megoldani ezt? – Ilyenkor elektromos tolókocsival közlekedem! – válaszolja a világ legtermészetesebb módján. – Egyszer elsı, máskor harmadik helyezést is elértünk, ami csak azt bizonyítja, hogy Philippe mennyire nagyszerő kutya! – teszi hozzá mosolyogva, miközben magához húzza négylábú barátja buksiját. – Nagy vágyam, hogy egyszer tagjai lehessünk egy mozgássérült agilitys csapatnak. Kár, hogy ilyen versenyeket csak külföldön rendeznek – mondja álmodozva, de több idı nincs a beszélgetésre. Philippe áll meg a kerekes kocsi elıtt. Szájában a gazdi cipıjével. Nincs mese, indulni kell az esti sétára.
Az eredeti cikk a Kutya magazinban jelent meg. Az írást a szerkesztıség engedélyével közölte a serultek.hu Forrás: http://www.serultek.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=66&Itemid=66
12
