Széchenyiváros anno A Széchenyiváros Kecskemét legnagyobb lakótelepe, megközelítően 35 ezren lakják, a város lakosságának mintegy harmada él itt. Noha a városrészről mindenkinek a panel épületek jutnak eszébe (és valóban, egy 1996ban elfogadott definíció szerint a házgyári technológiával épített magas és középmagas lakóházak, házsorok együttesét tekintjük lakótelepnek), igazából ide tartoznak az egyedi fűtésű, általában négyemeletes, főként téglából épült blokk-technológiás házak is, amelyek fűtését még lakásonkénti gázfűtéssel oldották meg. Ugyanakkor esetünkben idetartozik az egykori villanegyed is, és ezzel rögtön pontosításra szorul maga az a téves nézet is, ami szerint a Széchenyiváros elnevezést a szocialista korszakban épült lakótelepre alkalmazzák kizárólagosan. Valójában ez az megnevezés 1907-re datálható, olvasható a Múltbanéző (Bács Kiskun megyei Levéltár elektronikus folyóirata) oldalán. Sóber Péter tanulmányában. E szerint az elnevezés nincs összefüggésben a lakótelep építésével, hiszen már 1907-ben a város III. tizedeként megkapta a Széchenyiváros megnevezést, amely egészen mostanáig sok helyen látható az utcanévtáblákon annak ellenére, hogy a tizedes közigazgatási felosztás már nem létezik. A klasszikus lakótelepen az elsőként megépült 187 lakást 1968-ban adták át. Ezek a tömbépületek még nem házgyárakban előállított panelekből, hanem nagy, úgynevezett blokkokból épültek, ahol a válaszfalakat téglából építették a helyszínen. A paneles
technológia elterjedése igazából csak az 1970-es évek második felére tehető. Miután 1975-ben megkezdte termelését az egykori kecskeméti házgyár, a lakások jó része paneltechnikával épült. A városrészben 1980-as évek végén már mintegy 30 ezren laktak.
A Széchenyiváros infrastruktúrája kiváló. Orvosi rendelők, posta, több bölcsőde, óvoda, iskola, is egy fiókkönyvtár is működik itt; továbbá találunk itt számos szupermarketet, kisboltot, és egy piacot is. Tömegközlekedése a város egészéhez mérten a legjobban szervezett, ami a legsűrűbben lakott településrésznek ki is jár. Az épületek többnyire elég szellősen beépítettek ahhoz, hogy fás parkok, széles utak jöhessenek létre a házak között, bár az egykori, tömbök közötti játszótereket sajnos felszámolták az Eu-konform előírások miatt. Mindemellett persze nagyobb terekkel, sőt, az újabb, társasház beépítéses területeken zárt közösségi udvarokkal büszkélkedhet a Széchenyiváros. A 35 ezres lakótelep szerencsés a kiránduló helyek szempontjából is. Az 57 hektárnyi területen kialakított szabadidőközpont bejárata a Széchenyiváros felől közelíthető meg. Központjában talajvíz eredetű fürdő és csónakázó tó helyezkedik el, a kotrásból kitermelt földet pedig dombbá alakították ki (Vízműdomb). Az Akadémia körút és a Nyíri út sarkán, 1975 tavaszán telepítettek az egymilliomodik hektár emlékerdőt és annak emlékére, hogy Magyarországon a legtöbb erdőt BácsKiskun megyében telepítették, és ugyancsak a FEFAG kezdeményezésre jött létre az immár gyönyörű erdővé terebélyesedett Arborétum is. A sportolás is karnyújtásnyira van a lakóktól, hiszen a szomszédos városrészben épült meg a versenyuszoda, mellet a strand adhat felüdülést a nyári kánikulában, de a sportesemények színhelye, a Sportcsarnok, valamint a sportpálya ugyancsak ebben a párszáz méteres körben található. Az elmúlt két évtizedben az egyházak is előszeretettel telepedtek meg a városrészben, közösségépítő szerepük elvitathatatlan. A Széchenyivárosban kapott helyet a Planetárium is, harminc éve szolgálja a csillagaszat tudományának népszerűsítését a Lánchíd iskola mellett.
A helyi önkormányzat intézményeként működő HELPI Ifjúsági Információs és Tanácsadó Iroda 1995-ben költözött a belvárosból a Széchenyivárosba. A lakótelepi helyzettel szembesülve hamar kiderült, hogy az intézmény alapító okiratában foglalt individuális szolgáltató tevékenysége (információszolgáltatás, tanácsadás) messze nem elégíti ki a helyi igényeket - a lakótelepi fiatalok elsősorban közösségi térnek, találkozópontnak használták az intézményt. 2005-re nyilvánvalóvá vált, hogy nem elég időben strukturálni az intézményben zajló tevékenységeket, térben is el kell különíteni a szolgáltatásokat egymástól. Ekkor fogalmazódott meg egy önálló intézményi egység gondolata. A helyi TÉR Ifjúságsegítő Egyesülettel közösen projektterv született egy alacsonyküszöbű (könnyen, önkéntesen, ingyenesen hozzáférhető) közösségi tér kialakítása céljából. Már az első munkafázistól érvényesült az a célkitűzés, hogy a felhasználó fiatalokkal közösen történjen a szolgáltatás megszervezése: az ingatlan felújítását és a helyiségek tervezését a Prince's Trust Alapítvány angol önkéntesei helyi fiatalokkal közösen végezték el. Tiszteletükre és mert magyarul is találó, kedves, dinamikus szót jelöl - kapta a hely a nevét: ELEVEN Széchenyivárosi Ifjúsági Közösségi Tér. Az alábbiakban a Széchenyiváros egykori- és jelenlegi lakosait, az itt működő intézmények dolgozóit, vezetőit kérdeztük meg arról, milyen is itt az élet jelenleg és milyen volt egykor, hogyan alakult és alakul jelenleg is a közösségi élet.
Programot szervezett a kulcsos gyerekeknek
Láng Mari a Kecskeméti Kulturális Központ dolgozója, akkor még Erdei Ferenc Művelődési ház népművelője, az első paneles lakók között volt. A ’77-ben átadott ifjúsági garzon egyik boldog bérlőjeként kezdte itt a fiatal házasok életét. Azóta is maradt a városrész híve, bár több költözés után, de mégiscsak az Akadémia körút maradt szűkebb lakóhelye. -Rendezett, viszonylag új rész volt az ifjúsági garzon. A körülötte lévő négyemeletes épületek már álltak, de akkor épült a fajátszótér is még. Fiatal, kisgyerekes házaspárok lakták a garzont, hamar ki is alakult egy jó kis közösség sok közös programmal – meséli a szép fiatal éveket Láng Mari. – A középfolyosó, ahonnan nyíltak a lakások, szolgáltatták a közösségi teret, hiszen mégis csak szűkös volt a pici lakás. Kiültünk tanulni, de az esős időben a gyerekek is ott játszottak egymással.
- Ez az időszak az építkezések éve volt. Mit csináltak a gyerekek? - Szép időszak volt az is, amikor a lakótelep gyerekeinek szerveztünk elfoglaltságot a Lánchíd utca és az Akadémia körút épületei között. Rendszeresen nagy sárkányozást játékfoglalkozást tartottunk, Száraz Jóska népművelő kollégámmal. Az egyik házban egy garázsból klubot csináltunk, még házfalat is festettünk Horváth Marival, aki ma már Balázs Béla díjas rajzfilmrendező. Ez a korszak volt, amikor megjelentek a kulcsos gyerekek. Úgy toboroztuk őket, hogy a Habselyem Gyárból kaptunk 40-60 méter anyagot, ez volt a Nagysárkány. A Nagysárkánnyal elindultunk a háztömbök között a
fejünk fölé tartva és alá lehetett bújni, ezzel csatlakoztak is hozzánk. Jórészt társadalmi munkában vállaltuk a feladatot, bár a művelődési ház egyik programjaként is szerepelt. - Ma már nincs ilyen kezdeményezés, pedig gyerekek lennének. - Azóta nem csak program nincs, az emberek hozzáállása is megváltozott. Elidegenedtek a szomszédok is egymástól, nemhogy a szomszéd lépcsőháztól. Ez attól is lehet, hogy elöregedett maga a lakótelep is. A gyerekekkel nincs baj, ők ugyanolyan fogékonyak lennének a közös játékra.
- Nincs igény a közösségi életre? -Most másképp működik a közösség. Az egy házban élő idősödő lakók figyelnek egymásra, sokan gondozzák a ház előtti kicsi kerteket. Sajnos az infrastruktúra is elöregedik, a parkok állapota rettenetes, nincsenek például padok, ami nem csak a pénzhiány miatt van. Igénytelenség, közömbösség vezetett el eddig. Sokan a kukáig nem mennek el, eldobják a szemetet, ahol éppen vannak. Az élelmiszert, csontokat kidobják az ablakon, és ez nem egy-egy utcára jellemző, sajnos, hanem általános. - Szívesen elköltözne innen, vagy örömmel marad? - Szeretek itt élni, a Széchenyiváros élhető, de számomra nem összkomfortos. Több zöldre vágyom. És nagyobb rendezettségre.
Fajátszótér a Széchenyi sétányon - egykor és ma
A Széchenyiváros kultikus helye volt évekig az a fajátszótér, amit 1979-ben, a városi tanács megbízására építettek rönkfából. A játszótér a „Világ Gyermekéve”alkalmából létesült, csaknem 20 évig a város szinte minden korosztályát kiszolgálta. A kicsik-nagyok, idősek-fiatalok egyaránt szívesen jártak ide. A Széchenyi sétány, és a fajátszótér tervezője dr. Mayer Antalné volt, a BÁCSTERV okleveles táj- és kertépítésze volt, Ormos Imre emlékérmes kerttervező, a Környezetvédelmi Minisztérium Pro Natura kitüntetje. -A Széchenyi sétányon már 1973-ban készült egy közpark-terv, sétautakkal, gyepes középső terekkel, a lakóépületek felől zárt állományú cserjesorral, faültetéssel, ami ’75ben meg is épült. Már ez a terv is ajánlotta, ha lesz a városnak forrása rá, a közpark továbbfejlesztéseként egy „grund” típusú játszóhely épüljön, amely többcélú, több korosztályt szolgáljon ki. A „grund” aztán a „Világ Gyermekéve”alkalmából meg is született – meséli a játszótér megálmodója, dr. Mayer Antalné Bozsó Irén a tervezés fázisait -. A terv a tér tereprendezésére, a támfalak és burkolatok építésére, a keretet adó növényültetésre, játszóeszközök elhelyezésére, a közmű kiépítésére (locsolóvíz ellátás, csapadékvíz elvezetés, közvilágítás) vonatkozott. A terep plasztikus megformálásával, a nagyrészt faanyagból készült berendezések, játékok elhelyezésével, a mozgatható elemekből „építő” terek kialakításával korszerű játszóteret valósítottunk meg.
- ’78 tavaszán kezdődött a kivitelezés, Erdős László nagyon szakszerű irányításával, aki a Városi Költségvetési Üzem építésvezetője volt. ’79 május 25-én volt a téregyüttes műszaki átadása. A nagyságára néhány műszaki adat: a több mint félhektáros területen 2500 négyzetméter burkolat, 360 méter rönktámfal épült és 20 darab köztéri berendezést helyeztünk el. Az eszközöket az akkor Kecskeméten élő Nagy Kristóf fafaragó mester készítette. A fából, kőből faragott szobrokat a Képző- és Iparművészeti Lektorátus ’79 júniusában zsűrizte.
- Az elhelyezett szobrok közül a fából faragott „ember”- (szülő)pár, a forgó madár, a libikóka, a nagy csúszda, a krokodil (kis)csúszda, a mászógyűrűs csúszda kőlábazaton, a kötélhágcsós farönkös híd, az őshüllő mászóka, a fa kocsi és több faragott ülőpad A teret koronázta a még ma is meglévő tölgyfából faragott „csodaszarvas”, amely a tér legmagasabb pontjára került. Kőből faragott volt a mászógyűrű mellett elhelyezett két kapuőr, és a téglafalas kígyós „építő” játszóhely lezárását biztosító zárókő állatfigura. A tér minden oldalról a zavaró környezettől korlátozottan zárva volt. Az ott tartózkodók biztonságát szolgálta a nyugati oldalon lévő közparki pihenőtér, a déli határon elhelyezkedő bölcsőde, óvoda, általános iskola tömbje, az északi részen egy négyemeletes lakóház 10 méteres előkertje, keleten pedig a rönkfal szegéllyel lezárt, korlátozott használatú parkoló. A szabadidő eltöltésére szolgáló foglalkoztató, kondicionáló, speciális mozgásra késztető rönksorok, berendezések alatt mindenütt fűrészporos földkeverékű rugalmas anyag, vagy homokfelületű burkolat épült, amely balesetmentes használatot tett lehetővé, pedig akkor még nem is volt az Eu előírás. Az enyhe lejtésű gyepfelület a tér északi, árnyékos oldalán volt. A tér látogatottsága rendkívül nagy volt, nem csak a környékbeliek jöttek ide, hanem a város más részeiből is, de sok vidéki látogató is megfordult itt, szakmai tapasztalatszerzés céljából a szakemberek is, azaz országos hírűvé vált a kis park.
Sajnos a játszóteret üzemeltető város a terület évenkénti karbantartását teljesen elhanyagolta. 1983-ban egy műszaki bejáráson még jegyzőkönyvezték, mi mindenre lenne szükség a felújításhoz, de a játszóeszközök részleges kezelésén kívül egyéb nem történt. ’96-ban a játszóteret, azzal az indokkal, hogy tönkrement, elbontották, eldózerolták. Az önkormányzat a Garden Kft-vel csináltatott egy kertészeti tervet, amely egy-két kereskedelemben kapható berendezést tervezett be. Az ezt követő helyreállítási munka
abból állt, hogy a „domb-völgy” domborzatot kiegyenlítették, gyepesítették, a régi berendezéseket elvitték, és a legmélyebb részre elhelyeztek egy „csónak” típusú játékeszközt, ami azóta a túlhasználattól szintén tönkre ment. A teraszos rönkfalak eltűntek, a tér teljesen elveszítette korábbi formáját. És még egy érdekes adat: a fajátszótér kivitelezési költsége 1,2 millió forintba volt 1979ben. A zsűrizett játszóeszközökért 380 ezer forintot kapott a művész, míg a tervezés díja a tervező vállalat bevételét 38 ezer forinttal gazdagította csupán.
Házak között bandáztunk
Az egykor első széchenyivárosi panellakó gyerekek ma már maguk is szülők, a negyvenhez közeledve. Ehhez az új generációhoz tartozik Kósa András Csaba is, aki itt született, és, bár megpróbálta, milyen más városrészben élni, visszahúzta a szíve, visszaköltözött családjával a Széchenyivárosba. - Ma már a munkahely is ideköti, hiszen az ifjúsági garzonban helyet kapó HELPI lett a munkahelye. Egy városrészhez köti gyerekkora, felnőtt léte, munkája. - Itt születtem a Széchenyi körút sarkán, Lánchíd utcai srácként nőttem fel – mondja Kósa András Csaba – Annak idején minden „udvarnál”, panelházak között volt egy játszótér, amit aztán az Eu konformitás kinyírt. Mi, gyerekek udvaronként saját szomszédainkkal bandáztunk, a saját területünkön. Három általános iskola is működött a közelben, a Lánchíd -, a Molnár Erik- (ma Arany János) és a Forradalom utcai iskola. Ez egy külön kapocs volt köztünk, amikor fociztunk aszerint állt össze a csapat, ki hova jár
iskolába. A Lánchíd utcaiak a Molnár Erik tanulói ellen rúgták a bőrt. ’82-’84-ben matchboxa volt mindenkinek, majd jött a vasútmodell keskeny és széles nyomvonalú változatai, amihez mindenki értett. Meg bicikliztünk. Középiskolásként a Robinson volt a gyűjtőhely a körút másik végében, no és a Berkes diszkó. A mozgástér nem volt nagy, az Akadémia körút másik oldalára nem mentünk, úgy mint ahogy a Lánchíd utcai fagyibáron túlra sem tévedtünk. -Azért csak elkószáltak, ha nem is kisgyerekként, másfele is! - Persze ismertem Kecskemét más részeit is azért, középiskolásként bejártam az egész várost. Amikor megnősültem a Vacsi közbe költöztünk, de valami hiányzott. Aztán jöttek az érveim, miért is költözzünk vissza: itt lehet gyereket nevelni, van óvoda, iskola, jó a közlekedés, közel vannak az üzletek, egyszóval: jó az infrastruktúra. Aztán meg olyan itt, mint egy nagy faluban: a generációs kapcsolatok megmaradnak. Az „öröklakásnak” számomra van egy érdekes értelme is: nem csak a család lakik benne, hanem később a családtagok is, akik megöröklik, így aztán generációkon át sok esetben ugyanaz a família él benne. Ha végignézek az itt lakók arcán, ismerős vonások köszönnek vissza. Mint egy nagy faluban… - Mi változott a városrészben? Milyen itt élni most? - A játszóterek már nincsenek meg, a fajátszótér tönkrement, az idő megette, nem telt a felújítására. Az infrastruktúra jó, bár a parkok kopottabbak, a fák megnőttek. A közbiztonsággal is elégedett vagyok, nem érzem, hogy akár a késői órákban is félnem kellene. Kulcsos gyerekként sem ért semmilyen atrocitás, most sem tartok tőle. HELPIsként úgy látom, más már a mostani fiatalok igénye, nehezebb közösségbe vonni a gyerekeket, bár ha eljutnak hozzánk, akkor a lelkesedéssel már nincs gond.
Grundbirkózás a város szélén
Kovács István József költő, a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körének elnöke 30 éve lakik a Széchenyivárosban. Korábban a Lánchíd utcában, most a Margaréta otthoni lakásában él és dolgozik, ahogy mondta, nyugodt környezetben, remek kilátással a Szabadidőparkra. -De milyennek látja a panel-rengeteg életét, erre voltunk kíváncsiak. - A városrész közösségi életét elsősorban a sport oldaláról ismerem – mondja Kovács István József, ami érthető is, hiszen a Forradalom úti iskolában volt birkózóedző. – A Napsugár Egyesülettel volt jó kapcsolatom, sok bemutatót tartottunk a Dombnál. A grundbirkózást és a népi játékokat népszerűsítettük Sándor bátyámmal, aki szintén ír verseket is. Egy könyvében a grundbirkózás szabályait is lefektette. - Ez szabadtéri sport. Ma is gyakorolják valahol? - Minden évben húsvéthétfőn az Arborétum melletti Kápolna-réten ma is tartunk bemutatót Játékház tagként. A kunsági küzdő népi játékokban a régi pásztorszokásokat dolgoztuk fel játékos formában. Sándor bátyámmal közösen dolgoztuk ki a játékok szabályait. Van benne tuskólopás, kun kabakolás, kun derékhúzás, kakasolás és botbirkózás a játék. Mindegyik küzdelem egy kör alakú füves pályán történik. A tuskólopáskor a négyméteres kör közepén lévő tuskót kell a körön kívülre vinni, a kun kabakolásnál a kötőféket – ma már csak egy kötelet – a tarkóra tesszük és nyakkal húzzák ki az ellenfelek a körön kívülre egymást. Az nyer, aki a másikat ki tudja húzni. A kun derékhúzásnál a derékszíjba kapaszkodva kell kihúzni a körből a másikat, a kakasolásnál fél lábra állva kell kilökdösni az ellenfelet a vonal mögé. A botbirkózásnál vagy az ügyesség a fő tényező, amikor is leteszik a botot a kör közepére és az győz, aki gyorsabban felkapja és kiviszi a körből, vagy az erő számít és az egyensúlyérzék, ekkor egymással szemben állnak a birkózók, megfogják a botot mindketten, és az győz, aki vagy elveszi a botot a másiktól, vagy kilökdösi a körből az ellenfelet.
- Hogyan fogadják a mai gyerekek? - Változott a világ, de a gyerekek kíváncsisága örök. Hiába ül a számítógépnél egész nap, ha van alkalom a játékos megmérettetésre, kipróbálja magát ma is mindenki. Talán még a lányok mintha lelkesebbek lennének. De mindig nagy az érdeklődés. - Nem csak mint a grundbirkózás egyik szülőatyja, hanem költőként is ismert, hiszen mintegy 11 kötete jelent meg eddig. Amatőr költőnek tartja magát, miközben a kortársak elismerik. Jelzi ezt számtalan díja, Pilinszky-díj, Fehér Mária-díj, a Magyar Kultúra Lovagja díjat 2010-ben kapta, amivel megyénkben 11-en dicsekedhetnek csupán. És 25 éve elnöke a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körének is. - Villamosmérnöknek tanultam, de talán családi tradíció is az írás. Annak idején a Pajtás, a Magyar Ifjúság is közölte első írásaimat. ’91-ben jelent meg első kötetem, Porszemek és kopjafák címmel. A Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Köre havonta ül össze a Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központban. Ez a költészet fóruma, fiatalok, nyugdíjasok mutatkozhatnak be, ismert vendégeket hívunk. Iskolákba járunk népszerűsíteni a költészetet, kórházakba gyerekekhez komplett műsorral. Sajnos a körben is elöregedés tapasztalható, néha jön néhány főiskolás is, de egyre kevesebben. - Hogyan érzi magát széchenyivárosi polgárként? - Szép ez a városrész, bár a tél rideggé teszi, de sok a zöldfelület, a Szabadidőközpont, az Arborétum barátságossá teszi mégis. Sok parkja, játszótere van, sok az iskola, sok a gyerek és úgy látom a széchenyivárosi megmozdulásokból a lakosság kollektivizálható is.
Lakható, biztonságos a lakótelep
Sokan laknak úgy a Széchenyivárosban, hogy nem csak a gyerekkor köti a lakótelephez őket, hanem a munkájuk is. És ha tehetnék, akkor sem mennének el innen szívesen, mert lakhatónak találják a városrészt, kényelmesnek a panellakás nyújtotta életvitelt, és magát a környezetet is kellően biztonságosnak tartják. Szappanos Benedek is közéjük tartozik. Kulcsos gyerekként is megtalálta a helyét a háztömbök között, most sem vágyik el innen, jóllehet, munkája is ideköti, hiszen a Táncsics Mihály kollégium igazgatója 2000 óta. - Az Akadémia körút 7-ben laktunk, általános iskolás koromba költöztünk oda. Milyen ünnep volt, amikor beköltöztünk az új lakásba! - eleveníti fel az emlékeket Szappanos Benedek - Rang volt itt lakni annak idején, orvosok, tanárok költöztek ki a Széchenyivárosba. Én a Molnár Erikbe jártam iskolába, természetesen gyalog. Lakótelepi gyerekként a szőlőkre emlékszem, ahova kijártunk játszani, a homokbuckák közé. Teljesen grund-hangulatban bandáztunk. A Juhar utcán a nádas csatornában horgásztunk, és sokat bicikliztünk. Nagy esemény volt, amikor a fajátszóteret átadták, de igazából mindenki maradt a saját háztömbje közelében, ahol a saját szomszédjaival lehetett játszani. Sok helyen volt még akkor sportpálya a házak között, ott fociztunk. Biztonságos légkör volt, anyámék sem izgultak, hogy mi van velem, tudták, valamelyik tömb között vagyok. Hajléktalanok sem voltak, nem volt kitől félteniük.
- Aztán jött a középiskola, amikor már nem focizni járnak el otthonról a tizenévesek. -Kamasznak is jó volt lenni a háztömbök között, ott randiztunk, bár mi nem cigiztünk, ittunk az utcán. Az én időmben még házibulik voltak, természetesen a szülők engedélyével, ahol neves külföldi zenekarok bakelitjeit hallgattuk. Már az is nagyon menő volt, ha a szülők külföldről behozták ezeket a lemezeket, mert kapni sem lehetett az üzletekben sehol. Később nyílt meg a Robinson is, az volt a divatos szórakozóhely, de én diszkóba még nem jártam. - Nem vágyott el a város más részébe később se? - Most is itt élek a családommal, bár eszünkbe jutott, jó volna beljebb költözni a városközponthoz, vagy kertes házba, rózsát metszeni…, de rájöttünk, felesleges vernénk költségbe magunkat, itt ugyanolyan kényelmes az élet. Egy családi háznál sokkal több a gond, és a mi életvitelünkbe sem agyon fér bele a rózsametszés. - Mennyire változott meg az élet a Széchenyiben gyerekkora óta? - Zajosabb lett az élet. Több veszekedés szűrődik ki a lakásokból, hangosan hallgatják a zenét, nincsenek tekintettel a lakótársakra, több az autó, mindenhol leállnak, a parkban, a járdára, de hát kevés a parkolóhely is. A gyermekemet már nem engedem le nyugodtan egyedül játszani, mint annak idején engemet a szüleim, de ezt leszámítva még mindig biztonságosnak érzem a lakótelepet. Van, hogy este 11-kor megyek futni, nincsen bennem semmilyen rossz érzés. Nem attól rosszabb a közbiztonság, mert sűrűn lakott a lakótelep, hanem mert ez általános az egész városban. A panelprogramnak köszönhetően megújul sok épület, de össze kellene fogni jobban a közös képviselőknek. Van, aki mindent ki tud járni, van, aki csak éppen az alapvető dolgokat csinálja meg. Ott van például a Klauzál tér például, a belső udvart is leburkolták, le is fogják zárni, még biztonságosabbá téve a társasházat. Igaz az is, ehhez a lakóknak a pozitív hozzáállása is kell.
Fiókkönyvtár közösségi ház szerepben
A Széchenyivárosban 1980-ban nyitotta meg fiókkönyvtárát a Bács-Kiskun Megyei Katona József Könyvtár. Ezzel lehetővé tette, hogy az akkor már igen jelentős lélekszámú városrész lakó, iskolái könnyen elérhessék szolgáltatásaikat, nem beszélve arról, hogy az akkori megyei intézmény még igen szűkös keretek között fogadta közönségét a városháza sarkán lévő termeiben. -Már akkor kinéztem magamnak a könyvtárat, mikor megnyílt, pont ilyen munkahelyet képzetem magamnak – mondta Berkeczné Szabó Ilona könyvtáros megkeresésünkkor. – ’86 óta a Kristály téren lakom, és nagy örömmel jöttem ide dolgozni rá egy évre. Csodálatos éveket töltöttem itt egészen a nyugdíjazásomig. Akkor még nagyon sokan jártak könyvtárba, iskolások, dolgozók, nyugdíjasok. Szinte közösségi-ház szerepet töltöttünk be. Kiállításokat szerveztünk, Boromisza Zsolt, Irsa Katalin, Bodor Miklós… és még nagyon sok művész kiállítást láthatták a széchenyivárosiak itt a falaink között. Gyermekkönyvnapokat szerveztünk, irodalmi délutánokat tartottunk, a városrészben lakó költők, Kovács István József, Antalfy István költők is gyakran voltak vendégeink. Nagyon sok programunk volt, a 20. születésnapunkat is megünnepeltük, részt vettünk a Széchenyivárosi Napok rendezvényén is kiállításunkkal. - Mivel tudták becsalogatni az olvasókat? - Jöttek az általános iskolás csoportok, akiknek olvasó-délutánokat tartottunk, de még az óvodás csoportoknak is tematikus foglalkozásokat szerveztünk, a nyugdíjasoknak külön klub-foglalkozásuk volt. Egy-egy iskolás csoport látogatása után sok kisgyerek jött vissza a szüleivel beiratkozni. Játékaink is voltak, társasjátékok, origamiztunk, kézműves foglalkozásokat tartottunk, rajztanárral festettek, rajzoltak. Karácsonykor a nyugdíjasainknak karácsonyi ünnepségeket rendeztünk, ahol a gyerekek műsort csináltak,
a Széchenyi Vendéglátó iskolától süteményt kaptunk… Nyáron külön programot találtunk ki a gyerekeknek. Kuckó néven kis lapunk is volt, amit a gyerekkönyvtáros szerkesztett meg, de nyáron a nagyobb gyerekeket is bevontuk a munkába. Ebben feladatokat, rejtvényeket adtunk a kisdiákoknak, és kis ajándékkal jutalmaztuk, motiváltuk őket. Olyan szoros volt a kapcsolat a gyerekekkel, hogy sokszor a családi magánügyeiket is velünk beszélték meg. Tulajdonképpen a könyvtárosi feladat mellé a népművelés is hozzátartozik, de volt is tekintélyünk a gyerekek előtt, az utcán is megismertek bennünket. - Ma mennyire változott a könyvtár népszerűsége? - Ma a gyerekek a feladataikhoz már az interneten keresik a forrásokat, nem a könyvtárban, bár már a könyvtárban is vannak számítógépek. De szerencsére van rá igény ma is, csak másképpen. Az iskolásokat ma is elhozzák a pedagógusok foglalkozásokra. A piciknek meg mondókázó foglalkozásokat tartunk, ahol a szülővel, nagyszülővel részt vehetnek. Babasarkunkban kis konyha is van, játékok. Az olvasás szerencsére nem ment ki a divatból. - Milyennek látja néhány évtized távlatában a Széchenyivárost? - Nagyobb lett a Széchenyiváros, többen lakják, megnőttek a fák is időközben, szép zöld lett minden park, és minden elérhető közelségben van. Nekem ma is barátságos, élhető a városrész.
Kecskeméten eresztettek gyökeret
Kovács István József és Antalfy István (forrás: kecskemetitv.hu)
A Széchenyivárosban él és alkot Antalfy István Pilinszky-díjas költő is. Bár nem Kecskemét szülötte, hiszen Debrecenben látta meg a napvilágot 90 éve, ám élete nagy részét a hírös városban élte le. A városunkba kerülése sem volt szokványos, ám hogy Kecskemétet választotta lakóhelyéül végül, annak több oka is volt. Egyrészt a város befogadta, munkát, megélhetést talált itt, és azt az irodalmi kört, ahol olyan alkotóközösségbe került, ahol megtalálta helyét, munkásságát elismerték. -Hogyan kerültek Kecskemétre? -Valójában Berettyóújfaluban élt a családom, Debrecenbe középiskolás koromba kerültem, ahol a piaristáknál kereskedelmi végzettséget szereztem. Alig kezdtem el az egyetemet – fél évet töltöttem a piarista rend noviciusában – hadifogságba kerültem. Négy és fél év után hazakerülve a hadifogságból első munkahelyemen az ott tanultakat hasznosítva, pontosabban a gépírástudásomat, kaptam munkát a Gépállomás berettyóújfalui megyei központjában, majd innen Salgótaljánba kerültem. 1951-ben megnősültem. Az ’56-os eseményekben részt vettem, ami miatt nem kaptam állást, írtam több városba is, egyedül Kecskemét fogadott be bennünket. Itt nem csak munkát kaptam, az itteni Gépállomáson, ami később Mezőgép lett, de lakást is. Így ’59-ben beköltöztünk a Botond utcai lakásba. 1964-ben mint főkönyvelő nyugdíjba mentem. - Versei, írásai által az egész ország ismeri. Írásai megjelentek hazai lapokban, folyóiratokban, rádió- és televízió-műsorokban, antológiákban és külföldi fórumokon is.
Pilinszky-díjas, a Krúdy Gyula I-II. Emlékérem, a Honvédelemért kitüntetés tulajdonosa. 2006-ban a Magyar Kultúra Lovagja lett. És még ma is termékeny, hiszen tavaly is jelent meg verseskötete. - Az írás ugyan régóta foglalkoztat, már 42-ben megjelent egy versem egy Reménysugár című ifjúsági lapban. Fordítottam német és orosz irodalmat, mesét, verset írtam, de 44 kötet után sem érzem „nagy költőnek” magam. Hol is vagyok én egy Illyéshez, Reményikhez képest! Ettől függetlenül az írásaimat vállalom, még a leggyengébbeket is, hiszen az is az én alkotásom, legyen az vers, mese vagy próza. Lírai verseket írok elsősorban, bár szolídabb szerelmes versek sem hiányoznak műveimből. Legszebb éveimet fogságban töltöttem, ahol ugyan voltak ott lányok, asszonyok is, ám ott nem kerestem szerelmi kapcsolatot, miután a fogolytáborban is papnövendéknek éreztem magam. Ugyanis 1944-ben beléptem a piarista rend noviciátusába. Amikor fél év múlva a bátyám hazajött a frontról, és tudta, az oroszok hamarosan ideérnek, lebeszélt arról, hogy novicius legyek. - Mióta élnek a Széchenyivárosban? A Lóverseny utcába 33 éve költöztünk. Bár a Botond utcán kisebb közösség volt, de talán ezért is barátságosabb volt. Mindenki ismert mindenkit. Itt az ismeretség felszínes, az idővel pedig cserélődtek a szomszédok is. Ám megszoktunk itt is, modern, jól ellátott a lakótelep. Jó a buszközlekedése, minden közel van. - Messziről jöttek Kecskemétre, nem is vágyódtak el innen? - Itt eresztettünk gyökereket. Nem csak munkát, a megélhetést találtuk meg Kecskeméten, hanem a város irodalmi élete kiváló volt. Ma is élénk irodalmi élete van Kecskemétnek, ma is tagja vagyok a Bács-Kiskun Megyei Írók és Költők Társaságának, a honismereti egyesületnek, a Sántha György körnek és a Versbarátok körének is. Gyerekeim, unokáim is itt élnek, már kecskemétiek lettünk magunk is.
20 éves a kecskeméti Szentcsalád Plébánia
Dankó László érsek 1994 szeptemberében alapította Kecskemét legfiatalabb egyházközösségét és templomát, a Szentcsalád Plébániát a mintegy 35 ezer lélekszámú széchenyivárosi lakótelep számára. Kezdetben még kijelölt hely sem volt a templom számára, helyet kellett keresni, míg végül az önkormányzattól megkapták a Bolyai Gimnázium melletti területet. - Miközben elkezdődött a közösségfejlesztés a Bogovics közben egy családi házban, ami a plébánia szerepét töltötte be akkor, elindult a gyűjtés a templom építéséért – mesélt a kezdetekről Hortobágyiné dr. Nagy Ágnes, Kecskemét-Széchenyivárosi Közösségépítő Egyesület szakmai felelőse. - A jótékonysági hangversenyek, különböző adományok, az érsekség és az önkormányzat támogatásával elkezdődött az építkezés is ’96-ban. A vasárnapi szentmiséket a szomszédos gimnáziumban tartottuk. Kezdetben 40-50-en voltunk, Jávorka Lajos plébános teljesített akkor papi szolgálatot. A Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye legnagyobb lakótelepén főként nyugdíjasok és fiatal családok élnek. Az itt élő, egyházba visszatérő, közösséget kereső emberekkel kezdtünk el dolgozni. Nem egy hagyományos templom épült, hanem egy közösségi ház is. 2006-ban szentelte fel dr. Bábel Balázs érsek a templomot és a közösségi házat, de az építkezés még következő évben is tartott, a végleges átadás 2007 augusztusában történt meg. Jávorka Lajost 14 év után – immár 6 éve – Menyhárt Sándor plébános váltotta fel, és vezeti a közel 450 fős közösséget.
- A Szentcsalád plébánián tevékenykedik a Kecskemét-Széchenyivárosi Közösségépítő Egyesület is. Milyen feladatokat vállalt az egyesület? - Még 1997-ben, az alapítás után három évvel alakult a Kecskemét-Széchényivárosi Közösségépítő Egyesület (SZÉK), amely 2001-től kiemelten közhasznú civil szervezetként működik. A családokat szólítjuk meg, az ifjúságnak sok programot szervezünk. Elsősorban a széchenyivárosiak szabadidejének eltöltéséhez, kulturálódásukhoz, hitéleti lehetőségeikhez nyújtunk segítséget. Baba-mama-papa klub 1996 óta működik, majd 2012-ben létre jött a Parázs Pasztorális Központ, ahol különböző rendezvényeket szervezünk. Az itt szervezett programjainkkal kiléptünk a templom falai közül is, hiszen ide a nem hívőket is meg tudjuk hívni, és meg tudjuk mutatni az egyház értékeit. A tavalyi az Egyházmegyei Családmajálison például közel négyszáz fő vett részt, köztük azokat is örömmel láttuk, akik nem hívő emberek. Kiemelten fontos számunkra a fiatalok családi életre való felkészítése. „Boldogabb családokért” CSÉN programunk országos mintaprogram lett. -Hogyan látja, mennyire élhető a városrész? -A Széchenyiváros úgymond város a városban. Minden megtalálható itt, amire szükség van a mindennapokban, iskola, óvoda, orvosi rendelők, üzletek. És a hitélethez a templomunk, ami egy közösségi ház szerepét is betölti.
Akinek Papp Laci adta át a nyertesnek járó bokszkesztyűt
(forrás: kontaktmagazin.hu)
Kecskeméten az ökölvívás mindig népszerű sport volt. A 70-es években a Fémmunkás Vállalat Kecskeméti Gyára karolta fel a helyi tehetséges sportolókat. Köztük Kertli Pétert, aki sporttársaival annak idején máriavárosi fiúként országos hírnevet szerzett a Kecskemétnek. -Sokan ismerik a városban, a nagy ökölvívó-generáció tagjaként tartják számon. -’68-ban kezdtem el bokszolni, a Fémmunkás Vállalat spotklubjában. Sok szép sikert köszönhetek a sportnak. Legnagyobb sikerem 1971-ben volt, amikor a Honvéd Kupán Kecskemét első aranyérmét hoztam el, Papp Laci adta át a nyertesnek járó kesztyűt a dobogónál, és Ruttkai Éva gratulált – kaptam tőle két puszit is. De voltam Magyar Bajnokságon 3. helyezett is. Ebben az időben nagyon sok jó ökölvívó volt, talán ennek is köszönhető, hogy nagyobb külföldi versenyekre nem jutottam ki – mondja Kertli Péter -. De nem is volt sok különbség tudásban köztünk, hiszen, úgymond, körbe vertük egymást. Európa bajnokokat, olimpiai bronzérmest vertem meg. Egymás skalpjára hajtottunk. Vidéki gyerekként egyébként is nehéz volt bejutni a legnagyobbak közé, bár életem legnagyobb baklövésének akkor is azt tartom, amikor Papp Laci meghívott egy nemzetközi táborba és nem vállaltam. Talán másképp alakult volna a sportpályafutásom. 9-10 évig az élvonalban voltam, 84-ig váltósúlyban, majd nagyváltósúlyban versenyeztem. - Sportkarrierje után a Széchenyivárosban kezdte az új életét. - ’76-ban az elsők között költöztünk az ifjúsági garzonba friss házasként. Nem messziről jöttünk, hiszen a Gőzhajó utcában laktunk az anyósoméknál addig is, ám ez volt az első önálló otthonunk. Akkor még sok sportoló és színész lakott itt. Én elmondhatom, hogy együtt laktam Gábor Miklóssal, Vas Évával, de más neves színész is szomszédom volt. Öt évig lehetett egy fiatal házasnak ott lakni, majd kapott másik lakást. Mi a Reile Gáza utcába költöztünk, miután a KSC-nek ott volt úgymond „kiutalási” joga.
-Legújabban más, új sportszenvedélynek hódol. Vagy nem is olyan új? -A Máriavárosban nevelkedtem, a Szélgyepen, a mai Szabadidőközpont területén játszottunk gyerekként. Már akkor is volt ott egy „lóúsztató”, ahova horgászni jártunk titokban. Ma már – 1990 május 1-től – hivatalosan is odajárok pecázni, hiába nem lakom már a közelben. Feleségemmel együtt itt töltjük a szabadidőnk nagy részét, ő is kiválóan ért a horgászáshoz. Persze változik ott is a környezet folyamatosan. Régebben kerékpárral is be lehetett menni, és kutyával. Ma már be sem lehet vinni állatot. Békés, nyugodt hely, akár horgászni, akár sétálni mennek be az emberek. Próbálják bővíteni a szolgáltatást is, éjszakai horgászást szerveznek, sőt, már sátrat is fel lehet állítani ilyenkor. És még hal is van benne! Persze, mindig vannak elégedetlen emberek. És van még mit csinálni, fejleszteni a területen, hogy csak a mosdót említsem, több wc-t is telepíthenének a területre. A városnak, különösen a széchenyivárosiaknak, nagy ajándék ez a tórendszer és a körülötte lévő erdő. - Mennyire változott meg a Széchenyiváros egy kívülálló szemével nézve? - Szépen kiépült a városrész. Aztán ami megépült, az elkopik, nem nagyon újítják fel. Kívülről pedig úgy látom, Csikágó lett. Sok rossz hírt hallok a közbiztonságról, nagyon rossz tapasztalatom is van, hiszen dolgoztam a Játékteremben. Hiába a rendőrőrs, nagyon összetett a lakosság. Sok a hajléktalan, behúzódnak a lépcsőházakba, a lépcsők alá, lassan kezelhetetlen lesz ez a tendencia. Igaz az is, ez az egész városra elmondható.
Nem a gyerekek változtak, hanem a világ körülöttük
Bár a gyerekkorát a Széchenyivárosban töltötte Borda Balázs, alig tíz év múlva ismét naponta járja ugyanokat az utcákat, tereket, mint óvodásként, kisiskolásként. Csak most az Eleven Közösségi tér vezetőjeként. Ugyanazok a házak, csak a fák nőttek négy méteresre, amit édesapjával ültettek egykor. És a gyerekek ma is olyanok, mint régen, érdeklődőek, játékosak, társaságkedvelők. -Csak 15 éves koromig laktam az Akadémia körúton, annak is jórész a Molnár Erik iskola felőli területén, ahova iskolába is jártam – meséli gyerekkorát Borda Balázs -. Mehettünk volna az egy évvel idősebb bátyámmal a Lánchídba is, de a szüleimnek az volt az egyik szempontjuk az iskolaválasztásnál, ne kelljen az úttesten átmenni. Ennek aztán tényleg hasznát vettük, mert igen korán önállósodtunk, egyedül jártunk az iskolába, édesanyám a város távolabbi területén dolgozott, busszal járt munkába. Akkor még egyszerűbb volt eljutni a 12-essel például a Hunyadivárosba, vagy a 6-ossal a Szelei faluba, mert a Decentrumtól nagy körjáratok járták be a várost.
- Mivel szórakoztak, mivel töltötték szabadidejüket? - Abban az időben a házakban nagyon sok gyerek volt, legalább harmincan voltunk egyegy épületben. Együtt is játszottunk, minden háztömbnek megvolt a maga csapata. Ismertük a Lánchiadasokat is, hiszen volt, aki oda járt iskolába a házból. Összetartó kis közösség volt. Miután tanácsi lakások voltak a házunkban igen sokféle ember élt ott. Idősek, egyedülállók, családosok. Jó volt a kapcsolat a szomszédokkal is, mászkáltunk át egymáshoz játszani, vagy éppen a szomszéd néni nézett ránk napközben. Emlékszem, amikor egyszer elfelejtettük bezárni az ajtót, (telefon annak idején nem nagyon volt) a szomszéd néni a lakásunkban töltötte a napot, nehogy illetéktelenek bemenjenek a nyitott lakásba. Óvodás voltam, amikor építették a fajátszóteret, a szarvasra azt hittük sárkány lesz. Sokat jártunk később ide, még szánkóztunk is itt télen. A szabadidő leginkább a szabadban telt a többiekkel, bicikliztünk, itt a Széchenyi sétány környékén, az ifjúsági garzon előtti járdán. Egyszer egy házmester el is vette a biciklijeinket, mert nem tetszett neki a gyerekzsivaj. Aztán az egyik gyerek apukája, aki a rendőrségnél dolgozott, visszaszerezte nekünk, nagyon fel is néztünk rá érte. Amikor a tavakat kotorták a Szabadidőközpont helyén, odajártunk partifecskét nézni... - Mennyit változott a környék azóta, hogy elköltöztek? - Középiskolás koromban már nem itt laktunk, kiköltözött a család Heténybe. Érettségi után szakmát tanultam, majd kisebb vargabetűvel visszakerültem erre a területre, immár
dolgozni. Nem csak azok fák nőttek meg, amit apámmal ültettünk, a játszóterek nincsenek már meg. Pedig sok a gyerek ezen a részen most is, hiszen sok fiatal kezdi itt az életét, esetleg elköltözik később, de a gyerekek itt nőnek fel. 2005-ben nyitott az Eleven, azóta ott dolgozom, várom programjainkra a környék fiataljait. Nem nagyon változott itt az élet az elmúlt évtizedekben. Hajléktalanok, kukázók régen is voltak. Nem a gyerekek változtak, hanem a világ körülöttük. És nem csak azért, mert kevesebb a játszótér, vagy nincs nagysárkány a kulcsos gyerekeknek, és a tárogatós bácsi sincs már. Sok helyen például a nagymama neveli a gyerekeket, a szülők külföldön dolgoznak. A kicsik ugyanúgy bandáznak, mint egykor mi, bicikliznek, csatangolnak a parkokban.
A Plani, az egyik „legjobb hely a világon”
Magyarország négy vidéki planetáriuma közül az egyik Kecskeméten található. A viszonylag kis, 50-60 fő befogadó képességű intézmény 1983-ban nyitotta meg ajtaját az érdeklődők előtt. A Planetárium elsődleges feladata a csillagászatiűrkutatási, valamint fizikai ismeretterjesztésen kívül az iskolai oktatást segítő szemléletes, didaktikus és egyben szórakoztató rendhagyó órák tartása.
E. Kovács Zoltán csillagász az intézmény vezetője, ’86 óta látja el az igazgatói feladatot. Tőle kérdeztük, hogyan változott az elmúlt három évtized alatt az érdeklődés, mennyiben más most a programkínálat, és egyáltalán, milyen a gyerekek hozzáállása manapság ehhez a tudományághoz? -A gyerekek mindig érdeklődőek az ismeretlenre. Már az óvodáskorúaknak is készítettünk előadásokat a kezdetektől fogva, bár az első időszakban magnóról adtuk a műsort, majd fokozatosan valósítottuk meg az élő előadásokat. Egy-két osztálynyi gyerek ismerkedhetett meg egyszerre a csillagászati alapismeretekkel, igyekeztünk humorosak lenni, lekötni a figyelmüket, zenével, filmekkel, a csillagos égbolt kivetítésével illusztrálni.
- Mennyire változtak meg az előadások? - Amikor elkezdtem az élő műsort a kicsiknek készíteni, figyeltük, mi köti le őket, egy pillanatig se unatkozzanak. Ma már negyedszázados a Csillagmese műsorunk, de ez is változik, ahogy a technikai eszközök is változnak. A diát felváltotta a 3D-s film, egyedül a csillagos égbolt maradt változatlan az elmúlt évtizedekben. Pedagógiai kísérleteket végzünk, minél egyszerűbben, érthetőbben adjuk át az ismereteket, ezek didaktikai kísérletek. Kevés az idő, a figyelem is véges, háromórányi műsort nem egyszerű beszorítani egy órába. - A gyerekek érdeklődése mennyiben változott, hiszen az internet világában azt hinné az ember, tájékozottabbak.
- Valóban, a gyerekek is mások. Kevesebbet olvasnak, az általános műveltség kisebb, de a figyelem-koncentráció is gyengébb. Rosszabb a másokra figyelés képessége, mindenki a magáét mondaná, míg a másikat nem hallgatja meg. Így aztán van olyan műsorunk, amit régebben a 3- 4. osztályos gyerekeknek is bemutathattunk, de ma már inkább felső tagozatosoknak való. Természetesen a foglalkozásokat mindenki élvezi, sokan pozitívan reagálnak, mint például legutóbb egy széchenyivárosi óvodás kislány, aki azért reklamált, még maradna, vagy amikor egy másik azt mondja, ez a legjobb hely a világon. E. Kovács Zoltán maga is a Széchenyiváros lakója. Szerinte a városrész élhető, összkomfortos és – különösen a régebbi terület – parkos, zöld. A Plani, ahogyan a kecskemétiek hívják az intézményt, sok programmal szolgál: logikai játékklub, csillagászati szakkör várja díjmentesen a gyerekeket, zöld lézer-show, a már hagyományosnak nevezhető Csillagmese előadás, amelyen annyi kecskeméti fiatal megfordult az évek során, Bolygómese, Bolygók, holdak a Naprendszerben, Játsszunk űrhajósat!, A Nap - és hatásai a Földre ismeretterjesztő előadások … Hogy minél többen mondhassák: ez a legjobb hely a világon.
Negyven éve ugyanott
A ’70-es években a nagyblokkos technológiát felváltotta a panel a széchenyivárosi beruházásoknál is. Az ifjúsági garzon, az Akadémia körút épületei már e gyors építési tecnológia segítségével nőttek ki gombamód a földből. A 10 emeletes épületek egy-egy lépcsőháza harminc családnak adott összkomfortos otthont, be is népesült gyorsan a környék. Az eltelt négy évtized alatt szinte teljesen kicserélődött a lakosság, kiépült, majd lassan el is avult, elkopott a környék. A fák megnőttek, a járdák megrepedtek, az új lakók már nem köszönnek egymásnak legtöbb esetben. - ’74-ben adták át a lakásunkat. Az eltelt negyven év alatt sokan elköltöztek, ma már csak nyolcan lakunk itt az első beköltözők közül – mesél Majoros Sándorné a kezdetekről. –
Mi még tartjuk a kapcsolatot, leállunk beszélgetni, ha összetalálkozunk a liftben, de sokan még ott sem köszönnek. Elidegenedtünk. - Milyen volt elsőként itt lakni? - Két gyerekkel költöztünk be, nagyon fiatalon. Fülöpházáról jöttünk, én gyesen voltam, a férjem a DUTÉP-nél dolgozott. A lányom óvodás volt még, a fiam tízhónapos. De hasonló korúak voltak a szomszédok is, mindegyik kisgyerekkel. OTP-re vettük a kétszobás lakást, ami akkor 305 ezer forintba került. 60 ezer forint szocpolt kaptunk a két gyerekre és kaptunk munkahelyi kölcsönt is, ami kamatmentes volt. Arra már nem emlékszem, mennyit kellett befizetni készpénzben, de így is volt adósságunk évekig. Ma 6-7 millió forintért kelnek el ezek a lakások, de volt pár éve, hogy többet is adtak érte. - Mennyiből éltek akkor? - A fizetésem 1300 forint volt, de a férjemé sem volt sokkal több, és még kaptunk családi pótlékot is. De megéltünk belőle. Szórakozni úgysem tudtunk elmenni a két kisgyerektől, de nem is volt hova. Itt akkor épült minden. Nem volt még óvoda sem, a Kaszap utcára hordtam a gyereket, én a régi megyeházára jártam dolgozni, busz is csak a 20-as volt még. Fél hétkor már elindultunk, hogy fél nyolcra beérjek a munkahelyemre. Ráadásul akkor még minden második szombaton dolgoztunk, nem sok idő maradt pihenésre, szórakozásra. Bolt is csak egy volt csak, a Honvéd kórház melletti. A gyerekek a házak között játszottak, a szomszédokkal meg tudtunk beszélni mindent, hiszen ugyanaz volt a gondunk-bajunk, örömünk. Akkor épült a fajátszótér, az építkezés folytatódott az Akadémia körút másik oldalával, megépültek az iskolák, óvodák, az élelmiszerbolt. - Mennyire változott meg az élet? - Ma már alig állunk szóba egymással, más generáció, más világ. Elidegenedtünk, jó, ha köszönnek egymásnak az emberek. Bolt az sok van már, meg busz is több jár, de nem nagyon megyek már sehova. Csak ide a térre járok ki, elüldögélek, meg ha jönnek az unokák lemegyünk a fajátszótérre. Szerencsére a fiam itt lakik Kecskeméten, de a lányom Németországba ment férjhez. Azért az unokáim itt születtek, hazajött a lányom, hogy itt születhessenek meg. De szeretnek is a gyerekek itt lenni nálam, a Széchenyiben.
Békés, nyugodt környezetben élhetnek
Sajdik Sándorné közel negyven éve él városunkban. Fővárosi lányként Dunakeszire ment férjhez, onnan kerültek családjával Kecskemétre, a BRG-be. Az elmúlt évtizedek alatt aztán három lakótelepen is élt, így van némi viszonyítási alapja, melyik városrész mit nyújt lakosainak. - Hosszú évekig az Árpádvárosban laktunk, ami nagyságrendileg hasonlított a mostani, Világ utcai élettérhez – kezdi az összehasonlítást Sajdik Sándorné -. OTP-s lakást kaptunk, a 27 ezer forintos beugrót a BRG fizette, a többire – úgy emlékszem, 80 ezer forint volt - hitelt kaptunk. A házak között játszótér, közeli üzletek, óvoda-bölcsődeiskola. Bár szerettünk ott élni a barátságos, hasonló korú szomszédokkal, majd húsz év után a Batthyányi utca egyik tízemeletesébe költöztünk. Ott már nem volt annyira kellemes a légkör, össze sem melegedett a lakóközösség, már el is hidegültek egymástól a lakók. Nemhogy nem beszélgettek, köszönni se nagyon köszöntek a liftben. Nem is tudtuk, kik a szomszédaink. Zárkózott, magának való társaság költözött össze, de az is lehet, hogy ez már egy új világ előszele volt. Onnan költöztünk ide a Világ utcába ’91ben. Itt igazi, családias környezetben éltünk, főleg amíg még voltak játszóterek. Kiültek az anyukák a nagyszülők a játszóterekre, míg a kicsik homokoztak, hintáztak, és beszélgettek, ismerkedtek. -Mi változott az elmúlt évtizedek alatt?
Mióta lebontották a játszótereket, megszűnt a közösségi élet. A családok is szétestek, elköltöztek a gyerekek, az unokák már sok helyen külföldön élnek. A lépcsőház is elöregedett. Annyi az előnye csupán, hogy ismerjük egymást Alig van itt fiatal házaspár, kisgyerek is kevés. Pedig milyen vidám gyerekzsivaj volt itt egykor! Akkor még 55 évesen mentünk nyugdíjba, tudtunk az unokákra vigyázni. Ma már gyerek sincs, de a nagyszülők sem érnének rá, hiszen még dolgoznak. Igaz, hogy pont akkor ismerkedtünk a munkanélküliséggel is, amikor ideköltöztünk, sokan azért voltak itthon hosszabb-rövidebb ideig. - Hogyan telnek a napjai? Biztonságos a környék? - Hat éve özvegy vagyok, nem járok már sehova, legfeljebb az Univerig megyek el bevásárolni, hiszen még főzök a fiamnak, ellátom az unokámat, ha eljön. Sajnos egyre több kisbolt megszűnik a környéken, az Univer drága, a kispiac meg üres, alig van benne
árus. A környék szép fás, de azért pusztul is le. A játszóterek megszűntek, még azt a szép fajátszóteret is hagyták tönkremenni. Szerencsére erre nem járnak csavargók, hajléktalanok, a gyerekeket pedig bevonzza a közelben lévő Eleven, így azok sem csellengenek az utcán. Békés, nyugodt környezetben élhetünk.
Vegyesbolt helyén a Domb
Ma már természetes, hogy a Szabadidőközpont nagy zöld dombja messziről hirdeti: itt lehet pihenni. Ám majd negyven éve még ezen a területen is tanyák voltak, már ahol éppen nem a mocsár vette birtokba a területet, szőlők, gyümölcsfák, mezőgazdasági épületek sora állt. És ahogy a Március 15. utca nekifut a Szabadidőparknak, ott pont egy vegyesbolt működött. Szelei István szülei kis boltja.
Az édesanyám boltja akkor még a Belsőnyírnek nevezett külterületen állt - meséli Szelei István. - Ide születtem én is. Nagy, elterülő ház volt, raktárral, istállóval, melléképületekkel, mögötte szőlő, úgy 400 négyszögölnyi. Az épület pont a szánkódomb helyén állott, biztosan sok széchenyivárosi emlékszik még rá. Egészen ’79 végéig vitték a vegyeskereskedést szüleim, amikor aztán kisajátította a tanács, majd le is bontották. Elég nagy huzavona volt a kisajátítás körül, mert édesanyám hasonló lakható ingatlant kért cserébe, ahol folytatta volna a munkáját, hiszen megvolt a komplett üzletberendezés, ehhez értett, a kereskedésből élt a család, a tanács pedig nem adta meg, amit kért. Közben márt haladt az építkezés a Széchenyivárosban, ahol a Vízmű már építette ki az esővízcsatornát a tórendszerhez. Mivel a házat lebontani nem lehetett, így az útjában is állt a két méter átmérőjű csatornának, emiatt lett is egy törés a csatorna nyomvonalában. Aztán győzött a tanács. Sajnos édesanyám egészsége is ráment a huzavonára, így elég fiatalon meghalt, apám pedig megegyezett rögtön a tanáccsal, elhárult az akadály a bontás elől. - Milyen volt itt az élet ekkor?
Mi, ahogy említettem, a Belsőnyírben laktunk, a Nyíri út másik oldala már Máriaváros volt, ahova a telkünk egy darabja, kb. 150-200 négyszögöl átnyúlt. Itt két diófát ültettek a szüleim és gyümölcsfákat, volt egy asztal, padokkal, ahol a nálunk megvett italt a vevők elfogyaszthatták. Amikor eldózerolták a fácskákat anyám szó szerint elájult. Most a tízemeletesek magasodnak ott, tavaly még meg volt az orgonabokor is, ami egykor a telket díszítette, már nem látom, kivágták. A Március 15 utca másik sarkán egy háromszögletű telken állt az a kereszt, ami most a Nyíri úti Domb áruház előtt található.
9-10 ház állt egymás mellett sorban beépítve. Villany nem volt, nem fejlesztették a környéket, építési tilalom is volt rajta már a hatvanas években. A boltban előbb petróleumlámpával világítottak, aztán az utolsó 10-15 évben gázlámpával. Gyerekként nagyokat csavarogtunk a környéken, nagyon szabad életünk volt. Gyakran kijártunk egészen a Hetényi tanyasi iskoláig. A Kórház helyén még a Szélgyepnek nevezett vizes terület volt, ott játszottunk a máriavárosi fiúkkal. Én magam is a máriavárosi iskolába jártam. Aztán a kamaszévek házibulijai is ehhez a „tanyavilághoz” kötnek, ami ma már a Széchenyiváros közepének számít. Villany híján – hiszen az csak az Akadémia körútig volt kiépítve – autórádió szolgáltatta a zenét, amit úgy feltuningoltunk, hogy zengett az egész Belsőnyír tőle.
- Most is a Széchenyivárosban laknak, csak a Március 15 utca másik végén. - Ezt a 2,5 szobás lakást kaptuk kárpótlásként, ahol most is élünk, és 200 ezer forintot a kisajátításért. Tanácsi lakásként kaptuk ezt is, és ezzel mindent letudtak, a boltot, az ingatlant, a termőföldet, melléképületeket… Mielőtt a lakást megkaptuk, már előtte is itt laktunk albérletben, hiszen időközben megnősültem. Akkor épült a Lánchíd utcai iskola, óvoda, a mi gyerekeink már idejártak. A házban olyan lakók kerültek, akiket szanálás miatt költöztettek ki a Batthyányi utcából. Már csak mi vagyunk itt azok közül, akik ’79-ben elsőként beköltöztek. Később épült a Március 15 utca másik oldala, a gimnázium, a templom… - Szeretnek itt élni?
- Jó itt lakni. Szemben velünk a Spár, buszmegálló a közelben. Pedig amikor ideköltöztünk még csak a Decentrumig jártak a buszok, bolt is legközelebb az Akadémia körút sarkán a Helvéciai bolt volt. Most sokkal komfortosabb minden. Parkosabb, zöldebb, csak valahogy itt nálunk félbehagyták az építkezést, a parkolónk a mai napig nem készült el. Lassan pedig már bonthatják ezeket a házakat is…
