2. A KÁRPÁT-MEDENCE É-i HARMADA

2. A KÁRPÁT-MEDENCE É-i HARMADA

- kapcsolatok Közép- ill. K-Európával és Turánnal [ vázlatos etnogenézis(ek) a bronzkor ± közepétől az Árpád-korig ] •••●••• [[ rövid kitekintések: --- Kárpátia és az Al-Duna Vaskapu alatti vízgyűjtőterülete a bronzkor 2. felében és a vaskor elején; --- Kárpátia és a Balkán kapcsolata, főként a VI.~IX. sz.-ban ]]

•••●••• - a tót/szlovák~magyar együttélés néhány konfliktusa a XIX. sz. végétől* Írta: Bolla Sándor FÜGGELÉK ill. háttér-tanulmány az OEE Győr-Moson-Sopron Megyei Magánerdő Gazdálkodási és Környezetvédő Helyi Csoportjának 2008. június 09.~15. között »fel felvidékre« címen szervezett [ e honlapon ld. az „Utazásaim”ban ] tanulmányútjához. [ * a XIX. sz. korábbi részének főbb konfliktusaira a »fel felvidékre« anyag utal, de ugyanott bőven található utalás a XX. sz-i és a jelenkori gondokra is ] A halomsíros kultúra K-i „szárnyának” népei a Kárpát-medencében. A bronzkor elején kialakult Únĕtice-/Aunjetitz-műveltség az Elba felső és középső szakasza vízgyűjtő területén ( Cseh-medence, Közép-Németország ) ill. alsó-ausztriai~morvaországi elterjedésén alapvető változások nélkül élt mindaddig; míg áreája É-i peremvidékeinek sávjában a tölcséres edényekkel jellemzett ( Trichterbecher-, rövidítve: TRB-)kultúra túlélő alkotóinak hagyományai új - „csatabárdos” - elemeket fel nem vettek. Az ekkor már közel egy évezrede a Kaukázus térségéből ide érkezett ún. csatabárdos/zsinegdíszes-kerámiás kultúra népei: kultúra-változatok szerint megoszló több csoport, nyelvileg is csoportonként eltérő, ( sőt, köztük nem csak indogermán ! ), már megérkezésekor is „csak” technikai kultúrjában és számosállat-tartó életmódjában ( közel ) azonos, ám etnikailag tarka „kaleidoszkóp”. Ennek É-i csoportjai honfoglalásuk óta a TRB-alkotókkal az Elba alsó szakasza környékén ( is ) mozaikosan egymás mellett, ill. helyenként együtt éltek. E csatabárdos/zsinegdíszesek ( Alsó-)elbai változata ( = az ún. egyes-síros temetkezésűek/Einzelgrab-Gruppe ) szomszédsági és közreműködő hatására Kr.e. kb. 1.550/1.500-ra kialakult az ún. halomsíros műveltség ősi magja, amely e kultúra későbbi szétterjedésekor a halomsíros műveltség K-i „szárnya” 3 csoportjaként maradt fenn: a K-hesseni, a csehországi~felsőpfalzi és az ún. közép-dunai ( = D-Morvaország~Alsó-ausztriai, amely a Kárpát-medence ÉNY-i szegélyére csak igen későn: Kr.e. kb. a 14./13. sz. fordulóján hatolt be, terjedt el ). E K-i „szárny” más csoportjai ugyanekkor kiterjesztették halomsíros kultúrájukat a Dunántúlra, továbbá Tiszaalpár környékére, sőt behatoltak NY- és KözépErdélybe is. Majd egy~másfél évszázad múlva az Alpokalja, főképpen pedig a Dunántúl tájairól Itália felé vették az útjukat, { ahol azonban csak a vezető réteg ill. kisebb etnikai csoportok temetkeztek halmok alá, a népesség többsége egyéneinek földi maradványait lapos felszínű ún. árkolt ( fossa-)sírokba helyezték --- ez a kentum indogermán italicus nyelvűek itáliai honfoglalásának fő hulláma. [ Az italicus nyelvűek egy másik ága egy részének szétterjedése azonban már halomsíros műveltségűvé válásukat megelőzően megkezdődött: pl. az Al-Duna Vaskapu tágabb környéki szakaszához még a mészbetétes edények kultúráját hordozó kisebb csoportjuk jutott el …]}. A kb. a 14./13. sz. fordulón a Kárpát-medencébe is behatoló halomsíros népvándorlási „hullám” - magába olvasztva a Nowy targ-medence és Árva felől a ( Felső-)visztulai, ( korábban többek között harang alakú edény-kultúrás csoportok hagyományaival is gazdagodott ) csatabárdos/zsinegdíszes-kerámiás Mierzanowice-kultúrából származó, annak hatásait leginkább tükröző, ám a Baltikum és Mükéné ( sőt, a K-Mediterráneum ) közötti, a borostyánkő Dévényt/Pozsonyt is érintő szállítóútvonalán terjedő kulturális hatásokat is szórványosan felmutató [ ld. Stuart Piggot: Az európai civilizáció kezdetei --- Bp. 1987. p.146, 72. ábra; Konrad Jażdżewski: Urgeschichte Mitteleuropas --- Wroclaw-Warszawa-Kraków-Gdańsk-Łódź 1984. p.207, 79. ábra + p.220.] korabronzkor végi/javabronzkor eleji Kisvárad-/Niriansky Hrádok- vagy röviden „Nyitra”-csoportot - a NY-Felvidéken kialakította a halomsíros kultúra ún. [ NY-]kárpáti csoportját. A Hatvan-, majd a Füzesabony-kultúra létrehozói szállásterületeitől ÉÉK-re, a majdani Sáros vármegyében és AbaújTorna É-i sávjában a javabronzkor 2. felében és végén ( = ún. koszideri időszak ) az ’illyr nyelvű, dinári rasszú törzsek/népek alkotta Mierzanowice-kultúra K-felvidéki közvetlen és kis kirajzásának számító, egy dűlőnévről

elnevezett *( Kassa-)Kostyán-/Košťiany-csoport élt, amelyet szintén a Kr.e. kb. 14./13. sz. fordulóján magába olvasztott a Liptó~Szepes~Sáros~[ NY-]Zemplén~Abaúj-Torna~Borsod és Heves vármegyék majdani területére kiterjedő, jelentős fémiparú, szintén halomsíros Piliny-kultúra, ( amely a későbronzkor végén, sőt a koravaskor szomszédos első fázisának is ellenállva, etnikailag a *Kiéte-/Kyjatice-kultúrában folytatódott, ekkor már feladva - az érkező ’szkítáknak átadva ! - É-i, ÉK-i és K-i területsávját, viszont megszállva Gömört és Nógrád K-i felét ). A Pilinyi kultúra népéről igen nagy valószínűséggel állítható, hogy nem vette át a nyelvet - nem lett italicus-sá - , „csak” a halomsíros temetkezés ideológiájának, ill. kultuszának „divatja” hatott rá, ezzel együtt nyilván néhány italicus szó is átkerült hozzá, adsztrátumként. A Duna É-D irányú szakaszától K-re behatoló kisebb halomsíros csoportok - bár sikeres szervezők voltak - kis létszámuk folytán pár generáció múlva kulturálisan is, nyelvileg is felolvadtak a többségi alaplakosságban, pl. a Tiszán túl és Erdélyben az ős-szatem indogermán dák és rokon népek „tengerében”. A halomsíros kultúra NY-i ( = Duna-forrásvidéki, Rajna-menti és NY-európai )„ágazata” népei egy részében a kelták egyik fő csoportjának őseit; a rhaet-ek korábbi Straubing-kultúráját magába olvasztó D-i középső részeiben a rétorománok/ladinok Római Birodalom előtti őseit; K-i „ágazata” népeiben pedig a szintén kentum indogermán, de ún. italicus nyelvű csoportot láthatjuk. Az italicus nyelvűeknek nincs semmi közük a szlávok őseredeti etnogenéziséhez. [ Mai ismereteink szerint szigetszerűen kimaradt a „halomsírosodásból” a K-i Alpok magashegyvidéke völgyeinek összessége, amely nagytáj jellegzetesen a NY-i dinári rassz, ezen belül É-on és ÉK-en az ún. szőke dinári ( = adriaticus ) változat géncentrumának is számító terület, s amelynek triftongus-( 3-as magánhangzó )kedvelő alapnépe a(z urna-temetkezéses - urnasíros, urnamezős - kultúrák szomszédsága ill. „felülrétegezése” előtt tisztán ) kentum indogermán pannon csoport őse --- még őshazájában ].

A halomsíros csoportok maradékait a Kr.e. 12. sz.-tól Morvaország~Alsó-Ausztria felől, tehát ÉNY-ról, de a Kárpátmedencébe már az Alpokalja felől bahatoló népek teljes egészében kiszorították, és/vagy nyelvileg asszimilálták, ezek az urna-temetkezéses ( köztük ún. urnamezős ) kultúrák K-i „ágazatához” tartozó népek egy része szatemindogermán nyelvű volt, de nem szláv.

A bronzkor legelején Kis-Ázsia felől - a dinári küllem-jellegű, kentum-indogermán pannonok szomszédságába érkezett, a Száva forrásvidékén utóbb urnasírossá lett, és a Kárpát-medence D-i sávjában - a Duna-Tisza-köze D-i szegélyén és a Temesköz ÉNY-i részén - NY-ról K felé vándorló, szerintem armenida rasszú, és az indogermánok ún. ős-szatem csoportjába tartozó örmény nyelv NY-ra szakadt változatát beszélők Csorva-csoportja a Tiszától K-re őslakos ős-szatem indogermán nyelvű többségi dáksággal közösen az urnasíros Gáva-kultúrát fejlesztette ki. Az Aunjetitz-alapú, Odera és Warta közötti ősi szállásterületű urnamezős NY-lausitzi hagyományú, kentum indogermán nyelvű ( proto-)venét törzsek többségi, K-i része az Alpokalján É-ról D felé haladva megtelepedett az ’Adria ÉNY-i öble és a Pó-síkság K-i fele térségében; kisebb csoportjai a Bodeni-tó ( az antikvitásban: Venét-tó ) mellé, sőt Galliába is eljutottak. A D-lengyelországi lausitzi hagyományú urnamezős kultúra szatem indogermán nyelvű ’illyr népének többségi, K-i csoportjai, törzsei a Száva forrásvidékét, a Dunántúlt és a Duna-Tisza közének nagy részét szállták meg, innen pár évszázad múlva - a meghódítottaktól a halomsír-„kedvelést” részben átvéve - a Közép- és a NY-Balkánra [ ld. pl. Glasinac Boszniában ], majd főként D-Itália egyes részeire költöztek át; a D-Lengyelország felől érkező ’illyrek középső csoportjai „felülrétegezték” a K-i Alpok, s így a Száva-forrásvidék ősi népeinek kultúráját, hogy aztán e keverék-népesség többsége a vaskor [ és a nagyon havas telek, hűvös~nedves nyarak gyakoriságának ugrásszerű megnövekedésével kezdődő HL5 holocén éghajlattörténeti fázis ] elején a Hallstattkultúra K-i „ágazataként” és pannon gyűjtőnéven költözzön le a Dunántúlra és a NY-Balkánra; az ’illyrek Ny-ra szakadt csoportjai pedig az urnamezős ( majd a koravaskori Hallstatt- ) kultúra NY-i „ágazatának” többségi kelta népeibe olvadtak bele. A D-lengyelországi urnamezős Lausitz-kultúrás, szatem indogermán ( de nem szláv ! ) nyelvű ’illyrek hatottak a tőlük K-re élő szlávokra; a kentum indogermán nyelvű, urnamezős Lausitz-kultúrás ( proto-)venétek D-re nem költöző - ÉK- és közép-lengyelországi - kis létszámú maradványai pedig a Lausitz-kultúra időszakának vége felé DKről behatoló, tehát itt jövevény/honfoglaló szatem indogermán nyelvű szlávság előd- és alapnépévé lettek , ez által az antikvitásban „a külföld” felé a NY-i szlávság névadóivá is: a ( deutero-)venét/venedi népekről, törzsekről van szó. [ Az ÉNY-i urnamezős Lausitz-kultúrás nép pedig a kentum indogermán nyelvű germánság egyik alkotójává lett. Vagyis a szláv~germán nyelvi egyezőségek nagy része esetében a közös donor(ok)ra is gondolni kell, nem pedig a

szlávok és a germánok „közös gyökerére” ].

A ( proto-)venét és ’illyr szállásterületek --- még a Kárpátoktól É-ra. Dákok kisebb kirajzása K-Galíciába, onnan [É]K-Moldovába. Albánok Moldovában. A Kárpát-koszorú É-i szakaszának ívétől É-ra, vagyis a mai Lengyelföldön a szlávokat ( és a germánokat ) megelőzően legkésőbb az élelemtermelés itteni kezdetétől jelentős arányban atlanto-mediterrán rasszú, kentumindogermán nyelvű ( proto-)venét, közvetlenül a Kárpátok É-i előterében pedig a Kr.e. 3. évezred 2. fele~utolsó harmada óta ún. K-i dinári rasszú, szatem-indogermán ’illyr törzsek éltek. A Balti-tenger partvidékéről a Mükénékultúra ’akháj-ógörögjei megrendelésére szállított „csoda”-( = dörzsöléstől elektrosztatikusan feltöltődő )borostyánkő összegyűjtése, raktározása és tranzitáló anyagmozgatása, lánckereskedelme e 2, teljesen eltérő gyökerű népességet egyetlen anyagi kultúrába szervezte. Nyitó fázisa az Odera szinte teljes vízgyűjtőterületén és a Lausitz-régió tágabb környékén - ez utóbbi a mai Berlin és a mai Alsó-Szilézia közötti táj - kialakult, itt legkorábbi urnamezős temetkezésű ún. proto-lausitz műveltség, Kr.e. kb. 1.500/1.450 ~1.275/1.250 között. [ Lausitz ókori neve ismeretlen; a VI. sz. óta itt élő NY-i szláv szorb nép és a K-ről szomszédos lengyelek nyelvén Łužyca, a XII.~XIII. sz.-tól a környéke el-németesedett, → a német(esedett) földrajzi neve: Lausitz, a középkori okmányokban latinosítva: Lusatia, ebből a róla elnevezett kultúra pl. angolul: lusati(an); a magyarban mind földrajzi, mind ( kultúra)történeti vonatkozásban a német névalak használatos. A szláv alakot a »lug = ( vizenyős ) rét → lužica = mocsaras, semlyékes vidék« szófejtéssel magyarázták, ám e földrajzi név magyarázat „sántít”, mivel akár a VI. sz. óta értett múltban, akár ma a valóságos tájnak csak egy keskeny É-i sávját, annak is csak egy töredékét jellemzik ilyen ökoszisztémák …]. A következő fázisban az ún. java Lausitz-kultúra ( Kr.e. kb. 1.275/1.250~Kr.e. 750/700 ) Közép-Európa ÉK-i negyedének nagyobb részére kiterjedt, így a lengyelországi ún. NY-i Bug folyó felső szakasza kivételével a Visztula teljes vízgyűjtőterületére is, a Kárpát-medencén belül a Liptói-, a Zsolnai és a Turóc-medencére, továbbá egész Sziléziára, ill. a mai É-Morva- és É-Csehországra is: felölelve ( és pl. a borostyánkő-forgalmazásba bekapcsolva ) az É-on még visszamaradó ( proto-)venét és ’illyr nép-maradványok szállásterületeinek akkori teljes áreáját, és néhány szomszédos, de nem szláv nép szállásterületeit is. Ugyanis a ( proto-)venétek és ’illyrek jelentős hányada 1.150/1.100-ra már a D-Morvaföldön + a Bécsi-medencében + az Alpokalján ( itt is hatottak a későbbi K-i Hallsattkultúrával a Kárpát-medencébe majd a NY-Balkánra eljutó *pannonokra ) + a Kárpát-medence NY-i és középső harmadában alakította ki az ún. közép-dunai urnamező-kultúra-összletet; hamarosan a {{ részben a via *’Egna∟tia~( későbbi ) *Argen∟tar(ia) között túlélő nordikus és atlanto-mediterrán, részben a K-Alpokból korábban érkezett tkp. v. NY-i dinári, részben az „-š/-z [-šr/-rš, -šp/-pš, -šg/-gš, -šk/-kš ]” jelzésű ún. durmitori(-gén), részben a klf. mediterrán rassz-elemek népmozaikjaitól tarka }} Közép- és NY-Balkán felé költözve tovább, [ ezt jelzik pl. a középboszniai Glasinac-völgy sírhalmok alá temetett későbronzkori ( a 2. hullámban majd Hallstatt-kori/koravaskori ) urnái, amelyben - a dolichokephal őslakók 2/3-nyi aránya mellett - az 1/3-nyi létszám-arányú brachykephal jövevények 1. hullámának sírmellékletekkel jellemzett ’illyr kultúrája - esetenként a népessége is - innen terjedt el a mai NY-Bulgáriáig, az antik Hellászig ( Épeirosz ), sőt D-Itáliáig ! ]; műveltségükben még az őshazájuktól távoli helyeken is Lausitz-hagyományok ismerhetők fel, amiképpen az ’Adria ÉNY-i öble környékére költözött ( proto-)venétekében is. Mind a szatem indogermán ’illyrek, mind a kentum indogermán ( proto-)venétek egyes csoportjai az Alpok É-i rézsűire is eljutottak ( pl. a Bodeni-tó antik szinonímája a „Venét-tó” volt ), sőt Gallia keltái közé is.

A Kárpát-medencei ún. Csorvai-csoport népe szervezésének jóvoltából kifejlődött urnasíros Gáva-kultúra Kárpátmedencei részének többségében ős-szatem dák törzsei közül egyes kivándorlók „ihlették” a „Holihrad/( ukrán és orosz ) Голиград”, és az ÉK-moldovai „Kisinyov” helyi nevű Gáva-kultúra „földrajzi változatokat”; pl. a Visztula felső szakaszának ( így utóbb az egész folyónak ) nevet adó, majd *basztar∟nə néven az írott történelem színpadára lépő ’illyr maradvány-népek a jövevény/civilizátor dákokkal »*visztə~lok« - a Wis(t)~łoka- és Wis(t)~łok-folyócska elnevezésében máig megőrzött - ikernevű törzsszövetségeket alkottak, névváltozataik egyike utóbb visszajött Erdélybe: ők a *kösztə~bok [ coistoboc(us)] ikernevű nép. Még a rézkor végén a Kaukázus É-i lejtőinek K-i és középső előteréből [ pl. cTauropolisz-/Sztavropol-i hátság környékéről ] az ún. csatabárdos/zsinegdíszes-kerámiás kultúra egyik csoportjaként a Kárpátok É-i lejtőihez érkezett ’illyr törzsek közül az írott történelem színpadán feltűnő K-dinári rasszú basztarnák szinoním neve: *paukə/pautə ( és zöngés változatai; ezek jóval a térségi írott történelem előtt ÉK-ebbre elsodródott egyik csoportja a *Daugə/( a szatem indogermán balti és szláv nyelvek egyik víznév-képzőjével utóbb kiegészülve ők a mai )

Daug∟a~Daug∟awa folyónév-adás forrásai is, a Kr. sz. u. II. sz. körül érkező gótok K-i ágának - őslakos szubsztrátumként - a névadói is: *räut → ’g’- räut∟əng ).

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A cTauropolisz-i ’illyr őshaza ÉK-i szomszédságából - a Volga alsó szakasza jobb partjától a mai * élisztə/Элиста érintésével a Kuma-folyó mentéig élő *g’eg-albánok pedig a Volga bal partig élő kentum indogermán *togár törzsek nordikus küllemjelleg-bélyegeit alig, szókészletét (!) azonban nagy mértékben megőrizve, az ugyanott DNY~D-ről akkor szomszédos szatem indogermán ’illyr törzsektől szavakat is, ám főképpen a togár szókészlet szatemes kiejtésére rászoktató ún. K-dinári [ a grúz szakirodalomban: „kaukázusi” ] rassz-elemeket, velük pl. a *näur(osz), a *päukə, meg a *wiszt∟er törzsneveket is átvéve --- a Monteoru-kultúra alapítóiként érkeztek meg Moldovába a Kr.e. 3. ée. végén. A[z el-]keltásodás ( a La Tène kultúra hordozóinak a szomszédságba érkezése ) előtt még ’illyr nyelvű [ esetenként ’szkíta előhaduk vagy szövetségeseik okán D-en őket is „’szkíta”-ként elgondolt/feljegyzett ] basztarnák a Kr.e. 4./3. szf.-tól, majd a Kr. sz. u. időktől el-germánosodó utódaik időnként hadjáratokat vezettek a Duna deltájáig, sőt, a K-Balkánra is; ám esetenkénti D-i tartózkodásuk mindig túl rövid volt ahhoz, hogy az Al-Duna az ő időszakos szállásaikról nyerje el *Wiszter-/’Iszter-nevét ! = ez a g’eg-albánok ( egyik ) népnevéből eredő földrajzi név --- amelyet egyébként már jóval a legkorábbi basztarna kalandozások előtt ismertek mind a ( Segesvár-)Wietenberg-kultúra erdélyi dákjaitól aranyat importáló mükénéi ’akháj-ógörögök, mind a Kr.e. 7. sz.-tól a Fekete-tenger NY-i partvidékén apoikia-( latinul: kolónia-)létesítő klasszikus kori ógörögök, és persze Hekataiosz és Hérodotosz is: hiszen a *Wiszter-/’Iszter-név a 2 és fél évezredig ( ! ) az Al-Duna egyes szakaszai mentén, így a Duna-delta térségében is élő g’eg-albánok alapnépességének egyik ősi nevéből ered. [[ E nevük majd a kései ókortól - az albánok szempontjából kivételesen a dátumát is ismerjük: Kr.sz. u. 447-től - a Közép-Balkánon és a D-Balkán ÉNY-i peremein a latin~neolatin „fül” számára egybehangzott a saját nyelvükbeli „pásztor” foglalkozás-névvel, amely tevékenység egyébként ott is és akkor is az albánok az egyik főfoglalkozása volt; és mert a kereszténységet felvéve, harcosaik időnként Konstantinápoly/Bizánc = „a II. Róma” zsoldjába is elszegődtek, a java középkori magyar gesztákba és krónikákba pedig kora középkori emlékek is bekerültek, körültekintően kell értelmezni „a rómaiak pásztorai” fogalmazásokat ... ]].

A Temes delta-torkolatától - középkori magyar *Pancsal [ ebből lett utóbb a szerb Pánčevo, ma Pancsova ] térségétől - lefelé az Al-Duna teljes (!) vízgyűjtő területét érintő albán etnogenézis felvillantásához a térség(közel)i írásbeliség idejéig a Monteoru-kultúra kezdetéhez képest bő másfél évezredet kell itt és most előre haladnunk. A K-európai gerendavázas sírúak és utódaik a Dnyeszter középső szakasza vízgyűjtő területétől a Tiszáig; kapcsolataik a moldovai albánokkal:

A javabronzkori gerendavázas sírú [ срубная-, Holzkammergrab-, timber graves-] v. Khudün-i kultúra korai, Kr.e. ( kerekítve ) 1.700-tól 1.350/1.300-ig tartó időszakában - a Don középső szakasza és a Volga középső + alsó szakaszának térsége közötti szállásterületeiken - megjelent a borda-díszítésű [ ( orosz ) вал = terep-„borda” ( pl. hegygerinc, földsánc ), = ( angol ) ridge, валик = „bordácska” ] kerámia ( is ). Az egyik korai срубная-népesség amelynél tehát még csak elvétve fordul elő a borda-díszítésű kerámia - a Kr.e. 2. évezred közepén D-re vándorolt: egyik csoportjuk Dagesztánban ( pl. Utamüš ) éppen a K-kaukázusi eredetű, a borda-díszítést É-ra hozó népesség mellé települt, utóbb összeolvadva: ikernevükön ők a későbbi *szauro~mota(n)/szauromata’ nép *motan komponense, [ akiket nagy tévesztés a csak hasonlóan hangzó nevű, egészen más eredetű, rasszú és többségükben szatem-indogermán árja nyelvű későbbi *szarma∟ta néppel egybemosni ! ]; másik csoportjuk a Van- és az ’Urmia-tó medencéje vízválasztójának D-i sarkán álló Hakkári-hegységbe ért Kr.e. 1.350-re, ahol csodás sziklavéseteken örökítette meg világképét, utóbb - nyelvileg el-kurdosodva - a nagy kulturális szerepet vívő *botan népcsoport névadója lett.

A срубная-kultúra kései szakaszának kezdetétől ( tehát kerekítve K.e. 1.350/1.300-tól ) már jellemző a borda-díszes kerámia, amely NY↔K irányban a Tisza és az Altaj-hegység/Irtiš-folyó között, ÉNY↔DK irányban a KözépDnyeper és az Al-Duna torkolatvidéke ill. É-Turán és É-Afganisztán között a legtöbb műveltségnek ( valamilyen arányú ) komponense lett, így - szinte a geológiai „vezérkövület”-hez hasonlóan - optimális kormeghatározó ( is ); vele párhuzamosan terjedt el ebben az óriási térségben számos bronzeszköz-típus, stb. is, majd a Kr.e. 2./1.éef-n kereken 1.100 és 950/900 között - a Kaukázustól DNY-ra, a Pontusi-Alpok térségében élő kaška innovátoroktól átvett legkorábbi vasfeldolgozási ismeretek is. E kulturális bélyegek nagy területeken elterjedését az mozgatta, hogy Kr.e.

1.300-tól [ a szubboreális azaz HL4 fázis -K2 szakaszának kezdete ] markáns aszályosodás kezdődött pl. Eurázsia meleg-mérsékelt övében: a félsivatagok a sztyeppek rovására, a sztyeppek a fás-(„erdős”-)sztyeppek rovására kezdtek terjedni, amely a térség számosállat-, köztük szarvasmarha- és ló-tartó népeit gyakran késztette nemcsak a rendes évi legelőváltásokra, hanem egyes csoportjaik, „rajaik” nagyobb elvándorlására is. A nagyobb távolságra viszonylag gyorsan elvándorlások gazdaságtörténeti hátterét pedig az tette lehetővé, hogy ekkorra a ló-hátalásos helyváltoztatás már általánosan elterjedt. [ A borda-díszítésű kerámiás kultúrák eurázsiai jelentőségének egyik legjobb összefoglalása Е. Н. Черных: Общность культур валиковой керамики Евразии. in: Этногенез народов Балкан и Северного Причерноморья --- Moszkva, 1984. A szakcikk néptörténeti gondolatai a kimmerekre és a szerző értelmezésében a legtágabban vett thrákokra vonatkoznak. E dolgozatom etnogenetikai megjegyzései is azonban a sajátjaim, teljes felelősséggel ]. Az Oka-Don-síkság érintésével - ahol a срубная-kultúra alkotói tartósabban érintkeztek az É-pontusi Szabatinovkakultúrás *kimmerekkel [ akik viszont eredetileg a Kr.e. 3. ée. végén DK- ill. K-Anatóliából hurri (!) nyelvüket és a katakombás kultúra alapelemeit, meg néhány szomszédos szövetséges „nem-indogermán” törzs népességének egy részét hozták magukkal az É-Pontus sztyeppéire ] - érkeztek a Dnyeszter középső szakasza bal parti mellékvizeitől a Keleti-Kárpátokig ill. a Duna-deltáig kiterjedő kultúratörténeti Moldovába e késő-срубная műveltségű állattartó [ szarvasmarhát, lovat, juhot, a fás ( „erdős”-)sztyeppen sertést is tenyésztő ] harcosok, és letelepedtek az itt ekkor már 1 évezrede élő Monteoru-kultúra vegyes gazdálkodású, de főként földművelő albán törzsei közé. E *gotan [ Hérodotosznál majd *budin, Ptolemaiosznál *gotänš → ( ógörögösen, amely nyelvben nincs „š”-hang és -jel ) koténsz(oi) ] nevű срубная-jövevények ún. ős-szatem ( tehát nem árja ! ) indogermán nyelvet is hoztak, [ pontosan ugyanabba az ágba tartozót, amely ág egy másik nyelvét az ugyanabból a térségből érkező, a gotänš-okat Kr.e. 750 körül követő *agathürš → agathürsz(oi) is képviselt ], továbbá az Urál D-i előterében lévő őshazájukból pl. ún. alpi küllem-jellegeket is, a mediterrán alakkörbe tartozó rassz-jegyeket is.

A moldovai őslakók a[z ekkor még itt élő ] szatem indogermán g’eg-albánok voltak, többségükben ún. K-dinári [ a grúz szakirodalomban: „kaukázusi” ] testalkattal; az ő törzsi szállásterületeikről nevezték el az antikvitásban az AlDunát *Wiszter/’Iszter-nek, a Duna-delta egyik szigetét pedig *peuke-nek, magát a törzsszövetséget pedig *neur(osz)-nak; K-Erdélybe beköltözött egyik törzsük neve Ptolemaiosznál *kaukə → kauko∟ens(oi), szállásterületük okán ők ( és nem valamiféle művi „névfejtés” ) a névadói a térség majdani gót „Kauka-land(a)” megnevezésének.

A jövevény gotänš harcosok és az őslakó albánok hamarosan ún. „etnokulturális szintézist” alkottak: ez a Nouakultúra, amely fennállása idején mindvégig kapcsolatokat ápolt a K-i szomszéd Szabatinovka-kultúrás kimmerekkel, ill. NY-on meghódította Erdély nagy részét az Érchegységig és a Szamos középső szakszáig, egy csoportjuk pedig elvándorolt a Tiszántúlra, keveredve a helyiekkel ( = Berkesz-Demecser csoport, Kr.e. 1.200-tól ).

A Kr.e. 1.100 körül és után az Alföld felől Erdélybe érkező új hódítók, az urnasíros [ a DK-i Alpokalja - a Ljubjana-/Laibach-i medencéből, egyúttal a kentum indogermán pannonok szomszédságából elköltöző, ún. ős-szatem indogermán „Ny-i örmény” (!) nyelvű Csorva-műveltség utódjának számító ] Gáva-kultúra túlnyomó többségében *dák népe a Noua-kultúrások zömét kiszorította a Kárpátokon túlra, ám a *gotänš népesség egyes csoportjai Háromszéktől a Nagy-Küküllő mentén a Maros középső folyásáig kialakított szállásterületeiken - a váltakozó új műveltségekhez alkalmazkodva, de népi azonosságtudatuk ( = nevük ) megőrzésével ! - a római hódításig megmaradtak. Hérodotosz e [ NY-i ] budin ( teljesen zöngéssé változtatott hangzású, kezdőhang név-változatú ) népe nevét tehát Ptolemaiosz az eredetihez közelebb álló, ám teljesen zöngétlen hangzás-változatban - koténsz(oi) - őrizte meg. [ Utóbb egyes szerzőknek „rájárt a tolla” Erdélyt illetően is a „cotin” névre, mivel a Kárpát-medence É-i részében élt egy nagyon hasonló (!) nevű, La Tène-kultúrás kentum-indogermán kelta vas-bányász, -feldolgozó, -forgalmazó *kadin → „kotin/cotin(us)” nevű nép, a Puhó-( Půchov-)kultúra alkotói. De a névhasonlóság csak véletlen, mégha a Kr.e. 4./3. szf. körül Erdélybe is eljutó La Tène-kultúrás kelták okán sokan fel is teszik, hogy az erdélyi „kotin”-ok is a Felvidékről ide vándorolt kotin-kelta utódok lennének ]. Ám Hérodotosz ( Kr.e. 484-425 ) a Kr.e. 5. sz. közepén világosan utal arra, hogy a[z

erdélyi azaz NY-i] budinok már a ’szkíta↔perzsa háború ideje előtt is - tehát évszázadokkal a kelták La Tène-

kultúrája ill. Kárpát-medencébe érkezése előtt (!) - javában ott éltek, [ H-IV/105.], hiszen a tulajdonképpeni albánok/neur(osz)-ok egy része hozzájuk költözött be Erdélybe; ( vlsz. nem tévedek, ha e Kr.e. 550/500 körülre tehető beköltözést kapcsolatba hozom a Kr.e. 600 óta önszerveződő É-pontusi ’szkíta (kon)föderatív királyság országalapító ill. erő-demonstráló hadmozdulataival ). [ Köz-tévhit, hogy e budinok = csúdok, tehát tajga-lakó finn-ugorok, maguk a neurok pedig eredetileg valahová Volhíniába lokalizálandók: hiszen a Noua-kultúra földjének - a neur-ok ( főként NY-)moldovai országának, azaz »Neur(isz)«-nak - a zöme is ligetes-erdős táj ( volt ), főképpen a tőle K-re eső É-pontusi sztyeppes vidékhez képest, amiképpen D-Besszarábia tengerparti sávjának a Duna-delta térségéig ’szkíta számosállat-tartók lakta pusztáihoz képest is ].

A kentum indogermán nyelvű, nordikus ( Hérodotosz: vörös haj, kék szem ) rasszú *togár őslakók *Rəga-/R”h”a-( = Volga-)folyó menti, pl. Žiguli-környéki maradányait is magába olvasztó, eredetileg Poltavka- majd срубная-, így későсрубная-kultúrás és ős-szatem indogermán nyelvű *gotänš/ (név-változatban )*budin népességnek az Urál DNY-i előterétől a Volga középső szakasza bal partjáig kiterjedő ősi szállásterületeit maga Hérodotosz pontosan leírja [ H-IV/21-22.,102,108109,119-120,122-123,136 ]; amiként IV. könyve ugyanezen részeiben a budinokkal a Volga itteni szakszának jobb partja és a volgográdi földszoros felől szomszédos, részben keveredő [ ld. „Gelón(osz)” város neve ], a hellén kultúra - pl. kultusz - egy részét a bevándorló - *Millə∟βətən-/Millavadna-/Mil’ét’(osz)-i *yáván/ión nyelvjárású hellén kereskedők ( = korábban az Azóvi-tenger parti kereskedelmi telepek lakói ) révén átvett, késő-срубная- és utód-kultúrás *gel∟an/gelón(osz) nép szállásterületeit is; [ a H-IV/109-ben említett „láp-kedvelő”, „négyszögletes fejű”, köpeny-bélésnek alkalmas gereznájú vad a Hérodotosz látókörében első ízben itt, jelesül a ( helyenként erdeifenyő-elegyes ) kocsányos tölgy~mezei szil~kiselvelű hárs - az orosz nyelvű szakirodalomban e fafajok latin neve kezdőbetűiből kialakított »QUT« jelű - belső-kontinentális mérsékeltövi lomboserdő övben is meg-megjelenő jávorszarvas … ].

Hérodotosz korában ( is, meg előzőleg sok-sok évszázad óta ! ) eme Alsó- és Közép-Volga~D-Urál környéki népektől ÉÉK-re - ’szkíta hatásnak kitéve, sőt a ’szkíták egy részével nemcsak szomszédságban, hanem elvegyülve él(t) a *tüšge∟tə/(ógörögösen, amely nyelvben nincs „š”-hang és -jel ) „thüsszageta” törzsszövetség --- a székelymagyarok ősei (!); DNY-ra pedig a kimmer-maradvány *méot-/(ógörögösen: maiot-), végül D-re a *szauro~mata(n) ikernevű törzsszövetség szállásterületei voltak.

A Noua-kultúra „nem dák szatem” nyelvei, így a többségi albán is hagyott nyomot az ős-szatem indogermán dák nyelvben.

A Magas-Balkán főgerincétől D-re élő ’’thrá∟kə törzsek közül a géták átkeltek a főgerincen, és az Al-Duna mellé leereszkedve a Tei-kultúra jelzi új szállásterületüket; a géták az *Aluta-/Olt-folyó ( eredetileg: legalsó szakaszának ) névadói; [ Hérodotosznál az „l”-ből rotacézissel „r” lett, az ógörög nagy „Τ” = tau azonban az ógörög nagy „Ρ” = róra torzult, így a megtévesztően eltorzult »Ara”r”(osz)« alak olvasható nála …]. A Tei-kultúrából a Kr.e. 2./1. éef.-n az urnasíros Gáva-kultúra Erdély felől az Olt mentén érkező hatására - még a Kr.e-i századokban is az Olt Vöröstorony-szoros alatti, a Kárpátok D-i lábaihoz kilépő szakasza bal partja közelében élnek a *pyäB∟əγə → Piephig(oi) identitásukat megtartó Gáva-szervező, utóbb el-dákosodott NY-i örmények - a géták Babadag-kultúrája fejlődött ki; [ a Magas-Balkán főgerincétől D-re élő *’’thrá∟kə szomszédaiknak átadott Gáva-vívmányokból pedig ott a Pšeničevo-kultúra. A Duna-Tisza köze D-i sávjából a Morava mentén felfelé, majd a későbbi „Fülöp-vára”/Pulpudava/Plovdív tágabb térségébe költöző Gáva-kultúrás, a Manole-i leletekben önmagát kifejező *dyäB∟əš → ( ógörögösen, amely nyelvben nincs „š”-hang és -jel ) „diobessi” kis csoport hamarosan el-’thrákosodott, de identitás-nevét megőrizte ]. A Kr.e. 7. sz.-tól a Fekete-tenger NY-i partvidékén apoikiákat ( latinosan: kolóniákat ) alapító ógörögökkel a géták kezdettől fogva kereskedtek.

A ’thrák géták a szoros együttműködés során Sprachbund-jellegű nyelvi kapcsolatba kerültek a *Brog∟n/Marg(us)/Morava alsó szakasza és jobb oldali mellékvize, a *M/Niš → ( ógörögösen, amely nyelvben nincs „š”-hang és -jel ) Naissz(osz)/ma: Niš(owa), Nišava ⇨ együtt a *möš → ( ógörögösen, amely nyelvben nincs „š”-hang és -jel ) moisz(osz), latinosan moes szövetség népeivel, [ szállásterületük utóbb Moesia Superior provincia névadó központja ]; továbbá a *Damik/( magánhangzó-metatézissel )Timac(us)/Timok, [ ahol a Cîrna-kultúra -mB jelű népe ( is ) menedéket talált ], legfőképpen pedig a *(W/Ł)iszk → Hérodotosznál a ’Szki(osz)-, a római időkben ’Oesc(us)-, ma ’Iszk∟er-folyó nevében megőrzött őshazájú, a[z armenida rassz-elemekben is bővölködő ] *toszk

néppel, amelyek ekkor még nem albánul beszéltek. A möš ( möz ) + toszk + géta népesség a későbbi ( = és a mai ) albán nyelv ún. balkanizmusai nagyobbik részének ad- és szubsztrátum-átadói, azzal, hogy népeik a g’egalbánságnak előbb kb. másfél ezer évig (!) „csak” a szomszédai és együttműködő társai voltak, utóbb azonban az össz-albánság alapvető etnogenetikai komponense lett belőlük is.

A mai albánság 3. fő komponense [ a Gáva-kultúrát inspiráló NY-i örménység ún. ős-szatem nyelvi szuper- és adsztrátumával gazdagodott ] ( ám sem nem ’thrák, sem nem örmény, hanem az eredeti makedónnal - a makedónok nyelvi el-görögösödése előtt - egy tőről fakadt ) ugyancsak ún. ős-szatem nyelvű dák nép. A chancelade- és K-turáni (!) rassz-elemeket is hozó dákok a balkáni bronzkor első fázisában, Kr.e. 2.500~2.200 között érkeztek a tágabb térségbe, [ egy csoportjukat már a Kr.e. 2.200~2.100 közötti ( D-en még „prae-dór” ) hellén honfoglalási hullám a DBalkánra, pl. a Dokimi- és Lakm(osz)-hegyek vidékére is sodorta, itteni montán~alpin izolált helyzetükben kultúrájuknak a hellén honfoglalás-kori elemeit és a térségben szokatlan - a szenzációs-hajhász médiában paleolitikus párhuzamokat is felsoroló, ezzel „a világ helyben túlélő legősibb népé”-nek is elnevezett - küllem-jellegeiket mindmáig megtartották, ők az „épeiroszi ( chancelade ) refúgium” mai népessége ]. A kárpátiai dákoknak a rézkori ( és korábbi ! ) őslakosokkal közösen kialakított bronzkori kultúrája az Ottomány-ról elnevezett, amelynek érmelléki, szatmári és erdélyi része a Kr.e. 1.700 ± 50-ben Kis-Ázsia felől érkező újabb jövevények iniciatív hatására a ( Segesvár-)Wietenberg-kultúrává fejlődött; ez utóbbi pedig intenzív táv-kereskedelmi és egyéb kapcsolatokat alakított ki a D-Balkán Mükéné-kultúrájával, vagyis az ’akhájokkal. Ám az Ottomány-kultúra - sőt, általában véve a bronzkort e térségben meghonosító „zóki kultúra nyírségi csoportja” - összes többi utódját is a különféle csoportokra szétvált dákoknak kell tulajdonítani, amelyeket majd a Gáva-kultúra újra egységbe szervezett. Egy háromszög 3 csúcsához kell képzelni a dákokat, az eredetileg ( ld. Tei-kultúra ) ’thrák gétákat, ill. a Monteoru-, majd Noua-kultúrás g’eg-albánokat, azzal, hogy a 3 oldal mindegyikét kettős, tehát kötegben már mindkét irányba mutató vektor-nyilakkal rajzoljuk meg: már a Kr. sz. u. 447 utáni össz-albánná válás előtt több mint másfél évezredig mindhárom fő komponens hatott egymásra, éspedig kölcsönösen. De a g’eg-albánok vagy a dákok ettől még nem lettek a szó szerinti értelemben vett, a gétákat maguk közül eredetileg kibocsátó ’thrákokká. Amiképpen eme érintkezés végére - végleges el-albánosodásuk, albánná válásuk előtt - már maguk a géták sem voltak „teljesen” ’thrákok. A Gáva-ihletésű géta Babadag-kultúra kitöltötte a Havasalföld Olttól K-re eső teljes 2/3-át is, sőt behatolt Dobrudzsába is. Az erdélyi dákok közé a korai szkíta kultúra jegyeit hordozó, nyelvileg azonban ún. ős-szatem ( nem árja ! ) nyelvű *agathürš/ → ( ógörögösen, amely nyelvben nincs „š”-hang és -jel ) agathürsz(osz) népesség költözött be. A Monteoru-utód Noua-kultúra területére - a besszarábiai/K-moldovai Kisinyov-kultúrát, mint a Gáva-kultúra helyi enklávé-variánsát leszámítva - közvetlenül Gáva-kultúrás, tehát a NY-örménnyel gazdagodott dák csoportok legfeljebb elszórva hatoltak be. NY-Moldova késő Nouakultúrás g’eg-albán népe Kr.e. 750-től olyannyira [*szaka ]/*’szkí∟ta/( ógörögösen )’szkü∟tha hatás alá került, hogy még a közvetlen közelben informálódó Hérodotosz is az Al-Duna Prut torkolata alatti szakaszát nevezi meg Szküthia határának, ugyanakkor a legszélső tulajdonképpeni szkíta törzsként felsorolt alizonokat és kallüP∟ité(sz)-eket jóval É-abbra: a Dnyeszter mellékén lokalizálja. Vagyis: [ Bukovinát nem számítva ] NY-Moldova = kulturálisan ’szkítának számító g’eg-albán terület; --az albánok ma is *’ški∟pe(tar)-ok, amely e formájában már „sas-fiakat” jelent, ám a „p/f” a szkitha-név thetájából alakult át, a „-tar” pedig - nem oszmán-török kori ! - törökös többesszám, márpedig a szkíták alapvetően törökös nyelvű és többek között Kturáni + chancelade küllemű népek törzsszövetsége voltak.

Kr.e. 800/750 egy markáns éghajlatingadozási periódus színusz-görbéjének inflexiós „(idő)pontja”: a HL 4 arid ( nagy gyakorisággal erősen aszályos ) „világa” ekkor váltott át a HL5 humidabb viszonyaira: ez a sztyeppéken, és a fás ( „erdős” ) sztyeppéken a magas fűves térségek térnyerése ill. a legelők kevésébé kiszáradása, továbbá a bőségesebb ivóvízek okán az állattenyésztésre kedvezőbb lett: rendszeres lett a termék-felesleg, amelynek „elhelyezése” lett az itt élők legfőbb gondja; viszont a korábban is hűvösebb mérsékeltövi régiókban a hosszan elnyúlóan havas telek ill. az esősebb~nyirkosabb nyarak gyakoriságának növekedése erősen rontotta a gabonatermelés biztonságát, miközben a mélyebb fekvésű szántóterületek el is láposodtak. Az eurázsiai sztyeppe~fás(„erdős”)sztyeppe K-en a Khingan-hegységig ill. DK-en az Ordoszig, NY-on pedig a Kárpát-, sőt a Cseh-medencéig hatoló „bio-indikátor” kultúrája a szkíta lótenyésztőké volt: a Kr.e. 750 körüli I. szkíta honfoglalási hullám népei, törzsei a Fekete-tengertől É-ra a Dnyeszter térségéig telepedtek meg: a legdélebbi, nagy térségben és tömbösen ’szkíta szövetség, az alizon-ok szállásterületei a Dnyeszter és a Prut vízválasztójánál D-ebbre nem terjednek, noha maga a Prut is, a Szeret is „’szkíta-földi folyók”, ( sőt, a havasalföldiek is ), e patkó alakú, „nem tömbösen ’szkíta” g’eg-albán~géta terület népe

közösen alakította ki a Bîrseşti-Ferigile-kultúrát. [ Vékony Gábor: Dákok, rómaiak, románok. Bp., 1989., p. 58.; a szerző etnogenetikai fejtegetései elég nagy részével egyetértek, ám számos ponton nem ]. Maguk a szkíták a Dnyeszter forrásainál a Kárpátok íve mentén ÉNY felé húzódtak, a Kárpátok itteni hágóin is átkeltek, és kialakították a Kustánfalvi-kultúrát ( annak I. fázisát ); a Sárosi-kapun át a Tisza mellé lehatolva pedig a Mezőcsát-kultúrát. Már e korai ’szkíták néhány csoportja beköltözött a g’eg-albánok közé is, a dákok közé is, kisebb mértékben a géták közé is. A möš ( möz ) + toszk [ + mB jelű ] „tömb” népeinek, törzseinek önállóságát és/vagy együttműködését a Kr.e. 2. ée. közepétől a Temesköztől az Oltközig és ÉNy-Bulgáriáig elterjedt Verbicioara-kultúra, majd a Dráva-toroktól az Oltközig ill. a Lom-ig É-i határsávú, a Morava vízgyűjtőjében messze D-re terjedő Dubovac-Žito brdo~Gîrla mare~[Orsoja] kultúra-összlet is jelzi; utóbb közvetlen Gáva-hatás nem érte őket, de a szomszédságnak számos nyoma van.

A Kr.e. 500 körüli, a Pontustól É-ra szerveződő Szkíta Királyság számos „rajt” bocsátott ki, ezek NY-on a Duna mentén a *Gabre∟ta-/Šumavá-ig vagy Gerula∟tá-ig hatoló Hetény-, a Tisza mentén a Temesközt harántolva a Vaskapuig ( Drobe∟ta ) hatoló [ Szentes-]Vekerzug kultúrában nyilvánulnak meg, a Kustánfalva-II. fázis népe pedig nevet adott a *Kárpá∟t-hegyek akkor még csak ÉK-i részének. E II. szkíta honfoglalási hullám egyes csoportjai behatoltak Erdélybe is [ pl. *Poroliš, → ( ógörögösen, amely nyelvben nincs „š”-hang és -jel ) Poroliss(um) ], Moldovába és a Havasalföldre is. A Kr.e. 4. sz.-ban a La Tène-kultúrás kelták elől Erdélyből DNY-Moldovába szorultak ki a 750 körül Erdélyben a vaskori civilizációt megalapozó, a szkítákkal főként kulturálisan rokon agathürsz-ok, és a velük szövetséges néhány dák csoport is.

Makedón II. Fülöp ( nomen est omen ! --- kedvelte a lovakat, így szinte csak ürügy volt számára a Duna-deltától É-ra élő szkíták és vlsz. a basztarnák közti konfliktusba beavatkozásra felkérés [ „(w)isztrian”-ok, de ez csak a Duna nevére népetimologizálás, hiszen a valóságos, (w)iszter nevet is viselő g’eg-albánok és a moldovai ’szkíták gyakorlatilag egyetlen néppé kezdtek összeolvadni ]: Kr.e. 339-es dobrudzsai hadjárata előtt is, e hadjárat alatt is szerzett kitűnő szkíta lovakat, majd mivel 346-ban felvetette magát a delphoi amphiktüoniába, azaz „pánhellénné” lett, Olümpiában felépíttette saját ősei tiszteletére a jelképes síremléket és kultuszhelyet, ill. a 4 évenkénti olimpiákon „futtatta” a szkíta lovakat … Nagy Sándor Kr.e. 335-ben átkelt az Al-Duna bal partjára, a közelben „gétát pacifikálni”, amely mintául szolgált 436~437 év múlva az őt bálványozó Traianusnak az Al-Duna bal parti és azon túli Dacia provincia megalapítására … A Nagy Sándort a K-Balkánon követő Lüszimakhosz még géta fogságba is esett, a g’eg-albánok közti ( egykori Noua-kultúrás ) *gotänš-ek cartouche-beli š = „fényes, dicső” jelző nélküli névalakját pedig összekeverte a valódi gétákéval, és még a Dnyeszter alsó szakasza [ antik neve: Tyra(s) ] mentén is türa-„géták”-ról ír … A Kr.e. 4. sz. 2. fele és a 4./3. szf. D-balkáni és részben K-balkáni makedón hegemóniájából és az ún. hellenizmus kezdetéből ennyi érződött a dák~géta~g’eg-albán~ÉNY-pontusi szkíta világban. [ Róma pedig Kr.e. 148-ban már megszervezte a Birodalom Macedonia provinciáját, és az egykori Pšeničevo-kultúra hordozó központi ’thrákok szállásterületeit D-ről is, NY-ról is megkerülve igyekezett tovább terjeszkedni ].

A Kr.e. 4./3. szf.-tól a basztarnák már intenzíven terjeszkedtek É-Moldova és NY-Podolia felé, a g’eg-albánokhoz szorítva a kustánfalvi szkíták Koszo(n) csoportját és a bukovínai *karpok ( ekkor már karp∟ər és változatai formájában önmagukat megnevező ) jelentős részét: megteremtődött a feltétele a Koszo’-elitből kiváló Koszo’-( latinul: Coso’-) dinasztia és a karp~g’eg-albán fúzió későbbi kialakulásának. A kor szokása szerint a vezető dinasztia és/vagy a törsszövetségi vezértörzs adta meg az egész törzsszövetség nevét, így ekkortól a g’eg-albánokat is ( tágabb értelemben ) karp-oknak nevezték. Az Európába Turán felől átköltözött, többségében indogermán árja nyelvű szarmaták pedig átkeltek a Volgán, és kemény harcokban megtörték a törökös nyelvű ’szkíták sok évszázados É-pontusi hegemóniáját. A szarmaták a basztarnákkal a Tyr(asz)-folyónál szembetalálkoztak, dən = „folyóvíz” szavukat „kölcsönözték” az új basztarna szállásterület eme folyójának: ez azóta (!) a * dən-’eszter/Dńeszter = „Basztarna-folyó” nevet ( is ) viseli. A ’szkíták egy része pedig a mai Dobrudzsába húzódott át, amelyet önmagukról ( Kis-)Szkítaföldnek neveztek el, intenzív kapcsolatba kerülve e partvidék ógörög városaival, a Kr.e. 2./1. szf.-tól pedig VI. Mithridatész Eupatór (D-)Pontusi Királyságával. E király a Krím-félszigetre is kiterjedő birodalma „hátországának” biztosítására erős szövetséget kötött a basztarnákkal ( „ legvitézebb szövetségesei”-ként titulálva őket ), akik a Szeret felső szakasza mentén is alakítottak ki katonai bázisokat ( Poianeşti-Lukaševka-kultúra ). Mindez elősegítette a Koszo’-dinasztia vezetésével a karp~g’eg-albán fúziót, amely Mithridatész szövetségese lett, ám igen intenzív kapcsolatokat épített ki a gétákkal, és a velük már szinte fúzionált toszkokkal is: a karp~g’eg-albánok kultuszi közösségbe léptek az eredetileg toszk etnogéniuszból istenné lett *zal-Moszkə „körüli” harcos elittel; [ az isten szinomim neve: *Gibil/*Gebeləiš volt, a *zal-Moszkə nevét az ógörögök metatézissel „Zamolxi(sz)”-nak is „áthalloták” és írták, a mindenkori főpapot a hívek mintegy inkarnált *zal-Moszkə-nak tartották, és így is nevezték ].

A Kr.e. 8. sz. óta az Ordoszon át kínai kapcsolatokkal rendelkező szkíták Kínától vették át - a taotie maszk mellett - a sárkány fogalmát és jelképiségét is. Ezt saját egyik totemükkel, a farkassal kombinálták: a farkasfejű sárkány lett a(z egyik) hadijelvényük. Ezt átvették tőlük a dákok is. ( A részben szkíta eredetű parthusoktól pedig a rómaiak is … ). VI. Mithridatész Eupatór Kr.e. 63-ban meghalt, a hatalmi űrt e térségben a Koszo’-dinasztiabeli kitűnő karp~g’eg-albán hadvezér és politikus: *Börebšid/ → ( ógörögösen, amely nyelvben nincs „š”-hang és -jel ) Boirebiszta(sz) töltötte be. A mithridateszi, az É-pontusi korábbi szkíta, és a makedón államszervezési tapasztalatokat ismerve kezdte meg állam-, sőt, birodalom-alkotó munkáját. 1. székvárosába még „csak” ógörögöket, D-erdélyi 2. ( = új ) székvárosába, egyúttal az állami kultusz centrumába már Mithridatész birodalmának K-i részeiről is egy ütőképes létszámú vlsz. meszkh∟et~dzsavakh∟et eredetű, ám hellenizált perzsa kultúrájú „csapatot” is telepített. Erőd-(vár-)központú területi szervezetet alakított ki, ennek pl. erdélyi és partiumi „megyei” szintű szervezetét Ptolemaiosz ún. néptörzs-listája őrizte meg. A várnagyok, várkapitányok országos testülete legszorosabb személyi, sőt vlsz. rokoni kapcsolatban állt az uralkodóval; az uralkodó šid rangja perzsa közvetítésű, iráni~mezopotámiai eredetű; [ az albánok majd magukkal viszik a D-Balkánra, ahol mai hazájukban és Montenegro határos részein a közelmúltig élt a „šut” rangnév, kb. korlátlan hatalmú tartományúr értelemben ]. *Börebšid g’egalbán~géta~dák birodalma a Magas-Balkán gerincétől a Visztula forrásvidékéig, ill. a Fekete-tenger parti Scythia Minortól és Olbiától a Duna-kanyarig terjedt, de voltak bázisai még a Bécsi-medencében is … Mindennek a kiépítésére 2 évtizede volt ! : Kr.e. 45-ben politikai gyilkosság áldozata lett, holta után birodalma a fő alkotó népek szerint esett 3 részre: egy moldovai g’egalbán, egy dobrudzsai~ludogorjei~havasalföldi~É-szerbiai géta+ toszk+möš ( möz ) részre, és egy dák részre, a jelek szerint mindháromban a Koszo’-dinasztia tagjai gyakorolták a hatalmat.

A Közép- és K-Balkán határsávjában Róma NY-i, É felé haladó terjeszkedése sikeres volt: a Vardar és a Sztruma mentén felfelé haladva fokról-fokra megszállták e folyók völgyeit, elérve a Szófiai-medencét, ahonnan a Niš∟awa mentén a Morava felé megközelítették a kelta eredetű, és mind gazdaságilag, mind katonailag a térségben Róma fő riválisának számító scordiscusokat, az ’Iszk∟er mentén pedig megközelítették az Al-Duna adott szakasza jobb partját. Róma Kr.e. 29-ben szervezte meg Moesia provinciát, amely a Morava alsó szakasza bal parti vízválasztójától Dobrudzsáig, ill.a Magas-Balkán gerincétől az AlDunáig terjedt, ennek garnizonjait D-dalmata ( balkáni latin nyelvű ) katonasággal töltve fel: az őslakosok ekkortól kezdtek mind kulturálisan, mind a balkáni latin nyelvi adsztrátum révén részben nyelvileg is romanizálódni. Az új római limes de jure több évszázadra elválasztotta egymástól az Olt torkolata alatti Al-Duna szakasz 2 partja felőli 2 vízgyűjtőterületen élő, utóbb mégis és végleg össz-albánná levő népeket.

Scythia Minorban/Dobrudzsában hírdette Isten Igéjét Szt. András apostol.

A rómaiak [ a Vaskapu felől beköltözésüket éppen csak megkezdő szarmatákkal vlsz. szövetségesként vagy semlegesként számolva ] a Száva torkolatvidékén a Kr. sz. előtt alig 1 évtizeddel „kalandozó” egyik basztarna és ( törzsszövetségi értelemben vett ) „dák” sereget valahol a Szerémségben vagy a Duna-Tisza köze DNy-i sarkában legyőzték [ a legyőzött hadseregek „elismerték a római fennhatóságot”, nyilván formailag: a valós szabadulásuk érdekében --- Pannonia római megszállása szintén éppen hogy megkezdődött …]. A precíz rómaiak a hadijelentésben a dák szövetségben résztvevő csapatokat azok dákiai lakhelyei DK-ről ÉNY felé haladó „itinerárikus” sorrendjében sorolják fel: az egykori Noua-kultúrás el-dákosodott maradványnép, a mai Küküllő-vidéki~háromszéki szállású *kotén∟si(oi)/*cotini ( akiknek a római megszállás után a DK-erdélyi, jelesül a háromszéki szállásaira is kiterjed majd Dacia provincia ) után említve 2.-ként a *cauci-t, tehát a részben Erdélybe = a dák törzsszövetség, azaz Dákia hegyi bástyájába is beköltöző, a dákokkal együttélés alatt kulturálisan részben el-dákosodott [ ld. Ptolemaiosz Kr.e. 2. sz.-ra vonatkozó »dákiai tehát dák(nak tűnő, és annak is mondott, de vö. pl. a dákiai keltákat !, ők is „csak” törzsszövetségi/politikai értelemben „dákok” )« listáján: *kauko∟énsi(oi) --- Erdélyen belül a mai Gyergyó~Csík~Kászonba lokalizálható szállásokkal ] kaukə-albánokat, akiknek a K-erdélyi szállásterületeit majd nem annektálja Dacia provincia: a limes majd éppenséggel tőlük NY-ra húzódik … [ ld. pl. Makkai László, Mócsy András: Erdély története; I. kötet. Bp. 1986., in: 7. sz. ( p. 48. ) ~ 14. sz. ( p. 94.) térképek ]. A barbár germán gótok pedig e szövetségeseikről, majd „Róma utáni” új alattvalóikról - a provincia kiürítése által nem érintett, és „provincián kívüliségük” okán kicsit sem romanizált (!) - kaukəalbánokról nevezik el a Kárpátok mindkét oldalán ( ! ) a szűkebb-tágabb „környéket” - végeredményben a Csernyakhov kultúra Sepsiszentgyörgy-, majd Marosszentanna kultúrfázisú NY-i területét, mint új vizigót szállásterületet - *Kauka-land/tə-nak … , [ és ez gót népetimológiával „hegyek országá”-nak hangzik …].

Kr. sz. u. 88-tól a nagyjából a Ptolemaiosz által leírt nép/törzs-lista össz-szállásterülete külső határai között értendő Dákia - a Dák Királyság - a Római Birodalom kliense, azaz vazallusa lett, ám ez adott korban azt jelentette, hogy a „meg nem támadás”

ellenértékeként Róma évenként ún. stipendiumot fizetett a dák király(ság)nak … A Nagy Sándort példaképeként tisztelő és követeni, sőt másolni (!) igyekvő hispániai származású Traianus császár 101/102-ben - gazdaságilag és katonapolitikailag teljesen érthetetlenül, valójában Nagy Sándor-utánzó presztízs-hódításként - elfoglalta a dákok-vezette törzsszövetségi állam egy részét, majd e területen 106-ban megalapította Dacia provinciát. Ezt határai védhetetlensége miatt már utóda, Hadrianus fel akarta adni, ám végül is 271-ig a Római Birodalmon belül megtartották. A 165 évnyi romanizáció 1. harmadában~felében főként dalmáciai, valóban többségükben latin-rokon nyelvet használó ( ám nem feltétlenül dalmata-latin anyanyelvű ! ) polgári és katonai telepeseket igyekeztek az egykori dák váraktól általában sok km-re, bár azonos néven felépített római településekre telepíteni, ám ezt követően a provincia léte több mint a felében a Birodalom K-i ( K- és D-balkáni, Kis-ázsiai, sőt közel-keleti ) részeiről történt a betelepítés messze túlnyomó többsége: nem latin, többségében még csak nem is indogermán anyanyelvű, a latint legfeljebb „közlekedő/ügyintéző hivatalos nyelv”-ként használó népességből. A provincia közigazgatási nyelve a latin volt, az össz-lakossághoz képest kis létszámú adminisztratív elit és a tartomány(ok) Rómában kinevezett felső vezetői használták. Az ehhez képest túlnyomó többségű latin sírfeliratok az ún. társadalmi mimikri jelei: egy-egy család demonstratív „hűségnyilatkozatai”, „igazodásai” a(z állam)politikai „elvárásokhoz”. Hasonlóan rövid romanizáció a Birodalom egyetlenegy (perem-)területén sem járt az alaplakosság el-latinosodásával, ez Dacia provinciában sem következett be. És: a dákok jóval több mint 1/3-a, azaz gyakorlatilag majdnem a fele „szabad dák” maradt, azaz nem a provincia határain belül élt …

A möš ( möz ) + toszk + géta népesség Kr.e. 29-től Kr.sz.u. 447-ig, [ tehát Attilla hún nagykirály Konstantinápollyal kötött, a demilitarizált gyepűelvét kijelölő szerződése okán e sáv kiürítéséig ], azaz összesen 476 évig élt Moesia provincia ( utóbb különféle beosztású és nevű rész-)területein, mindvégig latin nyelvű közigazgatás kereteiben; azaz közel 3-szor annyi ideig, mint a dákok érintett része, mégsem lett nyelvileg latinná~neolatinná, bár az össz-albán etnogenézis komponensei közül - a mai Albánia albán honfoglalás előtti dalmata őslakóit nem számítva - a legmélyebben romanizálódott.

A Dnyesztertől NY-ra élők, azaz a vizigótok Kr. sz. u. 238-as ÉK-balkáni ( Scythia Minor-i/dobrudzsai ) rablóhadjáratuk sikerén felbuzdulva 248-ban a germán taifal, és az ekkor már tág ( sensu largo ) értelemben vett karp*, azaz albán (!) szövetségeseikkel együtt dúlják fel Moesia Inferior-t. *[ A Kr. e. 1. sz. eleji, de csak a Kr. sz. u. 170-es években írásban is megemlített Pirob∟or(i)-dava ( ma: Barboşi --- Galaţi külvárosa ) volt az egyik székváros neve abban az - egykori kustánfalvi kultúra területéről származó Koszo’-( a latinban majd: Coso’-)dinasztia és az eredetileg bukovinai ( ekkor már ) *karp∟ər nevű népcsoport és jelentős hadserege által szervezett államban, amely D-Moldovában az ekkorra dák hatás alatti albán törzsek szövetségét fogta össze. Az ó- és a korai középkor szokása szerint a vezető nemzetség és/vagy törzs adta a törzsszövetség, mint politikai összlet nevét ]. Kr. sz. u. 251-ben már egy római császár ( Decius ) és trónörökös fia esik el a gótok ( és szövetségeseik ) elleni egyik csatában. 270~271-ben ( bár erre írásos adat nincs ) ismét a tágabb értelemben vett karp, azaz a karp vezetésű albán támadás pecsételi meg Dacia provincia sorsát, miközben maguk a gótok éppen Dobrudzsában hadakoznak. Dacia provincia népességének túlnyomó többségét az Al-Duna jobb partján kijelölt művi menedékhelyükre, [Új-]Daciá-ba menekítik át. 295~297 között Róma érdekében Galerius tetrarkha elsöprő erejű hadjáratot vezet a karp vezetésű albánok ellen saját ősi földjeikre, azaz a gótok által még meg nem szállt Havasalföldre és Moldovába, a legyőzötteket - a nyelvi értelemben vett mai g’eg-albánság túlnyomó többségét - pedig római határvédelmi célfeladattal áttelepíti az Al-Duna jobb parti Moesia Inferiorba. Az elnéptelenedett Moldovát, Erdélyt és a Havasalföldet a vizigótok szállják meg, és ím már a megnövekedett országukat nevezik ezen túl Gutthiuda/ ( latinul ) Gothia azaz „a gótok országa” néven --- mindössze 380-ig, amikoris mindezt fejvesztve ürítik ki a „vizi”-( = „derék vitéz”-)gótok, és elfutnak a húnok elől … Gutthiuda és ennek NY-i része: a g’eg-albánok KeletiKárpátok menti 2 és fél évezredes történelmét őrző *Kauka-land/tə név ezzel letűnt, ám ( még ) megmaradt az Al-Duna *Wiszter-/’Iszter-neve !

271-ben tehát Róma az Al-Duna jobb partjára menekítette korábbi bal parti Dacia provincia lakosságát, köztük a provincián belül lakott dákokat is. 295-297-ben pedig a gót nyomás elől, ill. a gót szövetségtől leválasztva az Al-Duna jobb partjára - a Római Birodalomba - telepítette át Moldova ( tágabb értelmben vett karp megnevezésű ) karp~g’eg-albán népeit egy római hadvezér: másfélszáz év állt itt rendelkezésre ahhoz, hogy „etnikai kiegyenlítődés” keretében kialakuljon a ( mai hazájuk őslakosságát most nem számítva ) össz-albánság.

447 után a Morava~Felső-Vardar menti szállásokon olyan szoros lett az együttműködésük, hogy ez összeolvadásra vezetett. Az albánok ma is ’szkíta-utódnak ( népetimológiásan „sas-fiaknak” ): ’škipe∟tar-nak ( angoloshoz igazított albán átírásban shqipetar-nak ) mondják magukat.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Az ős-szlávok ( és/vagy az ős-baltiak ) nem jutottak el a Kárpát-medencébe.

--- Sem a volhíniai~Pripjaty-menti~Közép-dnyeperi térségekre is kiterjedő, az összes későbbi szláv nép nyelvi ősei közös műveltségének tekinthető - a halomsíros műveltség hatásait tükröző, a lengyelföldi Trzciniec-kultúra D-i sávjából a többségükben ún. dinári rasszú, ’illyr nyelvű népek K-re vándorolt elemeivel [ = Сосница-/Szosznyica-/Sosnitza-leletegyüttes, mint a Trzciniec-kultúra K-i változata ] jelentős mértékben feltöltődő javabronzkori ( Kr. e. kb. 1.500~13. sz. ) Komarov-kultúrának, sem az ezt szervesen követő - NY felől az urnasíros, K felől a gerendavázas sírokkal jellemzett ( срубная-, Holzkammergrab-, timber graves-) kultúra hatásaitól gazdagodó - későbronzkori Bilogrudivka és tkp. Wysocko fázisú kultúrának ( amely „tágabb értelemben vett Wysocko-műveltség” Kr.e. kb. 750/700-ban zárult ), --- sem a [ törökös nyelvű, Altaj-környéki eredetű korai ’szkíták szomszédjának számító ] ( itt ) legkorábbi koravaskori ( Kr. e. kb. 750-től kialakuló ), és már a szlávok K-i csoportjaihoz ( = a K-i szlávok őseihez ) köthető Csernolesz-kultúrának semmiféle, a Kárpát-medence viszonylag közeli, ÉK-i részeire ( tehát a Tisza Sárosi-kaputól ill. a Tapolytól É-Erdélyig terjedő vízgyűjtő területének egészére ) kiterjedő - akár csak szórványos - kapcsolatára nem mutat semmi nyom.

A „Hallstatt-C” kultúra NY-i = kelta „ágazatának” egy csoportja - még D-Németországban itáliai [ etruszk ?! ] kultusz-elemekkel is gazdagodva - a Saale jobb parti teljes vízgyűjtő területét megszállta, ahol - az ettől NY-ra lévő, a germán nyelvi tömb peremén kialakult vegyes ún. Unstrut-kultúrával is érintkezve - kései Lausitz népességre telepedett rá: ez a Halle-i kultúra, amelynek fő kereskedelmi terméke a konyhasó lett; ( kelta „hallə” = só ). Kisebb csoportjuk Sziléziába is eljutott, az Odera középső szakasza mentén pedig kapcsolatba került a helyi késő-lausitz műveltség népessége közé telepedő [ K-]pomerániai-csoport, majd a kettejük egységesüléséből kialakuló [K-]pomerániai-kultúra NY-i szláv nyelvű alkotóival, akiknek az Odera és a Warta közötti részét a kelták törzsszövetséggé szervezték, saját kelta nép-nevüket átadva, miközben maguk nyelvileg el-NY-szlávosodtak; ez a *pol∟an nevű törzs-csoport --- utóbb a lengyelek összességének névadója: *pol∟an → *pol∟ak. A Kr. e. kb. 600/500-tól számított ún. „Hallstatt-D”-kultúra K-i = pannon (!) „ágazatába” tartozó morvaföldi, továbbá a Felvidék NY-i peremi ( = a Kárpátoktól a Vág-völgyig terjedő ) részein virágzó, ill. a K-Dunántúlról és a Duna Komárom~Baja közti szakasza mellől a Felvidék Vágtól a Garamig terjedő középső részeire is áttelepülő ún. „Épannóniai csoport” jellegzetességeinek egy részét „importálták” a [K-]pomerániai-kultúra alkotóinak D-i csoportjai, köztük pl. a pol∟án-ok, miközben számos ’szkíta csoport is behatolt e szállásterületeikre, kissé É-abbra szorítva a [K-]pomerániai-kultúrás NY-i szlávok őseit. Majd a kelta La Tène-kultúra egyes törzsei, népei, csoportjai - pl. a Morva-kapu felől is, de a Sárosi-kapu felől is - szintén beköltöztek a mai Lengyelföld D-i sávjába, nép-mozaikokat alkotva a korábbi lakókkal. A Lausitz-tradíciókat is őrző [K-]pomerániai-kultúrás NY-i szlávok sok La Tène-elemet beépítettek a saját műveltségükbe. E nagyon sokszínűvé vált, de alapjaiban [K-]pomerániai NY-i szláv kultúra pol∟án-jainak jeletősebb létszámú része - a basztarna vándorlással egyidejűleg, annak É-i „szárnyaként”, az ÉNY-Pontushoz átköltözni szándékozó La Tènekelta csoportok nyomására ( is ) - a Kr.e. 3. sz.-ban a Pripjaty jobb parti vízgyűjtő területe kevésbé lápos részein a Dnyeper középső folyásáig költözött ( sőt, a D’eszna torkolatáig, ahol a Jukhnovo-kultúra alkotóinak ellenállásába ütközve „visszafordult”, és a Pripjaty bal parti vízgyűjtőjének keskeny szegélyét is elfoglalta ): a Pripjaty jobb parti vízgyűjtőjén K-i szláv alapnépességre, [ itt a gótok és más K-i germán népek Kr. sz. u. II. századi érkezéséig fennálló

lokális hegemóniát kialakítva ]: ez a ( lengyelül ) Zarubincy-/( ukránul ) Zarubinyec-kultúra; [ amely „ország” nevét a pol∟án-ok K-i szlávosodás utáni *pol∟яn/polján neve alapján a későbbi jövevény/honfoglaló K-germán gótok *Wolyan → ’Oliən/’Oliu”m” alakban jegyezték fel ], s amelynek DK-i határain túl tovább élt a részben módosult: ’szkíta hatásnak kitett, de Hérodotosznál joggal hangsúlyozottan ( sem nyelvileg, sem kultúrája nagyobbik hányadában ) „nem-’szkíta” Csernolesz-kultúra K-i szlávsága ]. A Zarubincy-kultúra NY és ÉNY felé szorította az áreája NY-i felében korábban ott élt Milograd-kultúra NY-i szláv nyelvű népeit, vagyis a tulajdonképpeni [K-]pomerániai-kultúra területére. A Dnyeszternek is új = mai nevét adó basztarna közbeékelődés okán is a Zarubincy-kultúrának szintén semmiféle, a Kárpát-medence viszonylag közeli, ÉK-i részeire kiterjedő - akár csak szórványos - kapcsolatára nem mutat semmi nyom. Összefoglalóan: a K-i szlávok őseinek etnogenetikai mértékű kárpátiai jelenléte a húnok előtti időkben biztosan kizárható; { ugyanis még a Csernyakhov[~Sepsiszentgyörgy-, majd Maros-szentanna]-kultúrának is a K-i germán, jelesül vizigót komponense települt be D-Erdélybe, velük kimutatható mértékű K-i szláv komponens nem érkezett }. A basztarn~polán/polján vándorlás előtt másfél száz évvel korábban élt Hérodotosznál ( Kr.e. 484-425 ) a K-i szlávok ikerneve az eredeti *want~drob∟an → a népnév-képző kisbetűs ν =„nü”-jéből kisbetűs γ =„gamma” tévesztés folytán „’andro-fág” = „emberevő” „elírású/félrehallású”; és explicite megkülönbözteti őket a szomszédos ’szkítáktól. A *drob∟an-szlávok neve mintegy jelzőként megjelenik ( a számos művi név-„fejtéssel” - pl. „terving = erdei” terhelt ) »*dərb∟ing-/terv∟ing-gót [ syn. vizi-gót ( korábbi felfogásban: germán „west” → a K-i germánban „vezi/vizi” = NY-i; ma a gót „vezu, vizu” = „derék vitéz” büszke önmegnevezésre gondolnak )]« névhasználatban is, amely a meghódított majd együttélő szláv népességre utaló, konkretizáló jelzős (!) névhasználat; { amint a Szosznyica-kultúrás, dinári rasszú, ekkorra már el-szlávosodott népességnek a Jukhnovo-kultúra által DK-ebbre szorított szállásterületeit annektáló, majd onnan a Don térségéig szétterjedő »’gə-*räuk∟an-/greu”t”∟ung-gót [ syn. osztro-( = K-i ) gót ]« szövetség neve esetében is }.

A Kr.e. 9./8.sz. fordulója markáns éghajlat-ingadozási periódus inflexiós pontja: a korábbi száraz(abb)~meleg(ebb) nyarú, és nagy gyakorisággal kevésbé havas, de kontinentálisan zord telű ún. szubborreális ( HL4-)fázis ekkor vált át a nedves(ebb)~hűvös(ebb) nyarú, havasabb telű ún. szubatlantikus ( HL5-)fázisra. Ez a Balti-tenger DK-i partjai közelében élő szatem indogermán ún. balti nyelvű gabonatermelőket igen kedvezőtlenül érintette, és egy részük a D’eszna-folyó vízgyűjtőterületére költözött, saját nyelvén nevezve meg a térség tavainak, folyóvizeinek jelentős hányadát. Az itteni őslakosság - az el nem költöző Szosznyica-utódokat leszámítva - elsősorban a sok évszázaddal korábban innen elvándorolt 2 bronzkori műveltség, a Fatyanovo- és az Abasevo-kultúra maradvány-csoportjaiból állt, akiknek az ikernevét a hódítók átvették: ez a Jukhnovo-kultúra *meram~kaym/ → murom(a)~( szatemesen )szeym népe, Hérodotosznál ( áthallásosan/népetimológiásan, és ehhez csak az „μ = m”-hangból/betűből lett „ν = n”, illetve be „kellett” szúrni 1 db „λ = l” hangot/betűt … ) megőrzött „beszélő”nevükön a „fekete köpenyesek” [ ógörögül: melan-khlain(osz) ]. Hérodotosz megírja, hogy „nem ’szkíták”, de ’szkíta szokások szerint élnek ( H-IV. 20, 107 ), éspedig a *Szürgi(sz)/Kürgi(sz) /( Hérodotosz informátoránál a „g” az előtte lévő „r”-hez „r/rh”-vá hasonulva ) Ger”rh”osz = Donyec-folyó forrásvidékétől a „( mitológiai ) É”→ a valóságos ÉNY (!) felé; határosan a tőlük „D”-re, valójában DK-re élő ún. királyi ’szkítákkal. { Természetesen sem a Fatyanovo-, sem az Abasevo-műveltség alkotó törzsek, népek nem voltak eredetileg finn-ugorok, bronzkori vándorlásukkor kultúrájukkal „csak” a nevüket adták egyes Oka~(Felső-)Volga-menti finn-ugor népeknek, ezért helyesebb pl. ( deutero-)murom(a) népről beszélni/írni, amennyiben az el-finn-ugorosodottakra gondolunk. Természetesen az ún. társadalmi ( szociális ) mimikrihez kapcsolódó névátvételre kell gondolni: az őslakos finn-ugorok átvették a kis létszámú, de kora bronzkori kultúrájuk okán „megcsodált” szomszédok ill. civilizátorok/hódítók nevét, akik viszont nyelvileg beolvadtak a létszámilag többségi őslakosságba. E szociális mimikrire alapuló névátvételt a közismert és jól dokumentált „eset” kapcsán „[aldunai] bolgár típusú összeolvadás/asszimiláció” néven említi a történelemtudomány. }

A K-európai gerendavázas sírúak és utódaik a Dnyeszter középső szakasza vízgyűjtő területétől a Tiszáig; kapcsolataik a moldovai albánokkal. [ = az albánok okán írtak szükséges mértékű megismétlése az É-i kapcsolatok értékelése végett ].

A javabronzkori gerendavázas sírú [ срубная-, Holzkammergrab-, timber graves-] v. Khudün-kultúra korai, Kr.e. ( kerekítve ) 1.700-tól 1.350/1.300-ig tartó időszakában - a Don középső szakasza és a Volga középső + alsó szakaszának térsége közötti szállásterületeiken - megjelent a borda-díszítésű [ ( orosz ) вал = terep-„borda” ( pl.

hegygerinc, földsánc ), = ( angol ) ridge, валик = „bordácska” ] kerámia ( is ). Az egyik korai срубная-népesség amelynél tehát még csak elvétve fordul elő a borda-díszítésű kerámia - a Kr.e. 2. évezred közepén D-re vándorolt: egyik csoportjuk Dagesztánban ( pl. Utamüš ) éppen a K-kaukázusi eredetű, a borda-díszítést É-ra hozó népesség mellé települt, utóbb összeolvadva: ikernevükön ők a későbbi *szauro~mata’ nép „mata(n)” komponense, [ akiket nagy tévesztés a csak hasonlóan hangzó nevű, egészen más eredetű, rasszú és többségükben szatem-indogermán árja nyelvű későbbi *szarma∟ta néppel egybemosni ! ]; másik csoportjuk a Van- és az ’Urmia-tó medencéje vízválasztójának D-i sarkán álló Hakkári-hegységbe ért Kr.e. 1.350-re, ahol csodás sziklavéseteken örökítette meg világképét, utóbb - nyelvileg el-kurdosodva - a nagy kulturális szerepet vívő *botan népcsoport névadója lett. A срубная-kultúra kései szakaszának kezdetétől ( tehát kerekítve K.e. 1.350/1.300-tól ) már jellemző a borda-díszes kerámia, amely NY↔K irányban a Tisza és az Altaj-hegység/Irtiš-folyó között, ÉNY↔DK irányban a KözépDnyeper és az Al-Duna torkolatvidéke ill. É-Turán és É-Afganisztán között a legtöbb műveltségnek ( valamilyen arányú ) komponense lett, így - szinte a geológiai „vezérkövület”-hez hasonlóan - optimális kormeghatározó ( is ); vele párhuzamosan terjedt el ebben az óriási térségben számos bronzeszköz-típus, stb. is. E kulturális bélyegek nagy területeken elterjedését az mozgatta, hogy Kr.e. 1.300-tól [ a szubboreális azaz HL4 fázis -K2 szakaszának kezdete ] markáns aszályosodás kezdődött pl. Eurázsia meleg-mérsékelt övében: a félsivatagok a sztyeppek rovására, a sztyeppek a fás-(„erdős”-)sztyeppek rovására kezdtek terjedni, amely a térség számosállat-, köztük szarvasmarha- és ló-tartó népeit gyakran késztette nemcsak a rendes évi legelőváltásokra, hanem egyes csoportjaik, „rajaik” nagyobb elvándorlására is. A nagyobb távolságra viszonylag gyorsan elvándorlások gazdaságtörténeti hátterét pedig az tette lehetővé, hogy ekkorra a ló-hátalásos helyváltoztatás már általánosan elterjedt. [ A borda-díszítésű kerámiás kultúrák eurázsiai jelentőségének egyik legjobb összefoglalása Е. Н. Черных: Общность культур валиковой керамики Евразии. in: Этногенез народов Балкан и Северного Причерноморья --- Moszkva, 1984. A szakcikk néptörténeti gondolatai a kimmerekre és a szerző értelmezésében a legtágabban vett thrákokra vonatkoznak. E dolgozatom etnogenetikai megjegyzései is azonban a sajátjaim, teljes felelősséggel ]. Az Oka-Don-síkság érintésével - ahol a срубная-kultúra alkotói tartósabban érintkeztek az É-pontusi Szabatinovkakultúrás *kimmerekkel [ akik viszont eredetileg a Kr.e. 3. ée. végén DK- ill. K-Anatóliából hurri (!) nyelvüket és a katakombás kultúra alapelemeit, meg néhány szomszédos szövetséges „nem-indogermán” törzs népességének egy részét hozták magukkal az É-Pontus sztyeppéire ] - érkeztek a Dnyeszter középső szakasza bal parti mellékvizeitől a Keleti-Kárpátokig ill. a Duna-deltáig kiterjedő kultúratörténeti Moldovába e késő-срубная műveltségű állattartó [ szarvasmarhát, lovat, juhot, a fás ( „erdős”-)sztyeppen sertést is tenyésztő ] harcosok, és letelepedtek az itt ekkor már közel 1 évezrede élő Monteoru-kultúra vegyes gazdálkodású, de főként földművelő albán törzsei közé. E *gotänš/*budin nevű срубная-jövevények ős-szatem ( tehát nem árja ! ) indogermán nyelvet is hoztak, továbbá az Urál D-i előterében lévő őshazájukból pl. ún. alpi küllem-jellegeket is, a mediterrán alakkörbe tartozó rassz-jegyeket is. A moldovai őslakók a[z ekkor még itt élő ] szatem indogermán g’eg-albánok voltak, többségükben ún. K-dinári [ a grúz szakirodalomban: „kaukázusi” ] testalkattal; az ő törzsi szállásterületeikről nevezték el az antikvitásban az AlDunát *Wiszter/’Iszter-nek, a Duna-delta egyik szigetét pedig *leuke-nek, a delta felettit pedig *päuke-nek, magát a törzsszövetséget pedig *neur(osz)-nak; K-Erdélybe beköltözött egyik törzsük neve Ptolemaiosznál *kauk(on), szállásterületük okán ők ( és nem valamiféle művi „névfejtés” ) a névadói a térség gót „Kauka-land(a)” megnevezésének. A jövevény *gotänš/budin harcosok és az őslakó albánok hamarosan ún. „etnokulturális szintézist” alkottak: ez a Noua-kultúra, amely fennállása idején mindvégig kapcsolatokat ápolt a K-i szomszéd Szabatinovka-kultúrás kimmerekkel, ill. NY-on meghódította Erdély nagy részét az Érchegységig és a Szamos középső szakszáig, egy csoportjuk pedig kivándorolt a Tiszántúlra, keveredve a helyiekkel ( = Berkesz-Demecser csoport, Kr.e. 1.200-tól ). 1.100 után az Alföld felől érkező új hódítók, az urnasíros [ a Csorva-műveltség utódjának számító ] Gáva-kultúra túlnyomó többségében *dák népe a Noua-kultúrások zömét kiszorította a Kárpátokon túlra, ám a Nagy-Szamostól Háromszékig K-Erdélyben - a váltakozó új műveltségekhez alkalmazkodva, de népi azonosságtudatuk ( = nevük ) megőrzésével ! - a római hódításig megmaradtak. Hérodotosz e névváltozatban [ NY-i ] budin népe nevét Ptolemaiosz - *gotänš/→kotänš - őrizte meg. [ A Kárpát-medence É-i részének közepén élt egy szinte azonos(!) nevű, La Tène-kultúrás kentum-indogermán kelta vasbányász, -feldolgozó, -forgalmazó *kotin/cotin(us) nevű nép. De e névazonosság csak véletlen, mégha a Kr.e. 3. sz.-ban Erdélybe is eljutó La Tène-kultúrás kelták okán sokan fel is teszik, hogy az erdélyi/ptolemaioszi „kotinok” is a Felvidékről ide vándorolt kelta-kotin utódok lennének ].

Hérodotosz ( Kr.e. 484-425 ) a Kr.e 5. sz. közepén világosan utal arra, hogy a[z erdélyi azaz NY-i] budinok már a ’szkíta↔perzsa háború ideje előtt is - tehát évszázadokkal a kelták La Tène-kultúrája ill. Kárpát-medencébe érkezése

előtt (!) - javában ott éltek, [ H-IV/105.], hiszen az albánok/neur(osz)-ok egy része hozzájuk költözött be Erdélybe; ( vlsz. nem tévedünk, ha e Kr.e. 550/500 körülre tehető beköltözést kapcsolatba hozzuk a Kr.e. 600 óta önszerveződő É-pontusi ’szkíta (kon)föderatív királyság országalapító hadmozdulataival ). [ Köz-tévhit, hogy a budinok = csúdok, tehát tajga-lakó finn-ugorok, maguk a neurok pedig eredetileg valahová Volhíniába lokalizálandók: hiszen a Noua-kultúra földjének - a neur-ok ( főként NY-)moldovai országának, azaz »Neur(isz)«-nak - a zöme is ligetes-erdős táj ( volt ), főképpen a tőle K-re eső É-pontusi sztyeppes vidékhez képest, amiképpen D-Besszarábia tengerparti sávjának a Duna-delta térségéig ’szkíta számosállat-tartók lakta pusztáihoz képest is ].

A kentum indogermán nyelvű, nordikus ( Hérodotosz: vörös haj, kék szem ) rasszú *togár őslakók *Rəga-/R”h”a-( = Volga-)folyó menti, pl. Žiguli-környéki maradányait is magába olvasztó, eredetileg Poltavka- majd срубная-, így késő-срубная-kultúrás és ős-szatem indogermán nyelvű *gotänš/*budin népességnek az Urál DNY-i előterétől a Volga középső szakasza bal partjáig kiterjedő ősi szállásterületeit maga Hérodotosz pontosan leírja [ H-IV/2122.,102,108-109,119-120,122-123,136 ]; amiként IV. könyve ugyanezen részeiben a budinokkal a Volga itteni szakszának jobb partja és a volgográdi földszoros felől szomszédos, részben keveredő [ ld. „Gelón(osz)” város neve ], a hellén kultúra - pl. kultusz - egy részét a bevándorló - *Millə∟βətən-/Millavadna-/Mil’ét’(osz)-i *yáván/ión nyelvjárású hellén kereskedők ( = korábban az Azóvi-tenger parti kereskedelmi telepek lakói ) révén átvett, későсрубная- és utód-kultúrás *gel∟an/gelón(osz) nép szállásterületeit is; [ a H-IV/109-ben említett „láp-kedvelő”, „négyszögletes fejű”, köpeny-bélésnek alkalmas gereznájú vad a Hérodotosz látókörében első ízben itt, jelesül a ( helyenként erdeifenyő-elegyes ) kocsányos tölgy~mezei szil~kiselvelű hárs - az orosz nyelvű szakirodalomban e fafajok latin neve kezdőbetűiből kialakított »QUT« jelű - belső-kontinentális mérsékeltövi lomboserdő övben is meg-megjelenő jávorszarvas… ].

E népektől ÉÉK-re - ’szkíta hatásnak kitéve, sőt a ’szkíták egy részével nemcsak szomszédságban, hanem elvegyülve - él(t) a *tüšge∟tə/(ógörösgösen, amely nyelvben nincs „š”-hang és -jel ) „thüsszageta” törzsszövetség --- a székelymagyarok ősei (!); DNY-ra pedig a kimmer-maradvány *méot-/(ógörögösen: maiot-), végül D-re a *szauro~mata(n) ikernevű törzsszövetség szállásterületei voltak. A Noua-kultúra „nem dák szatem” nyelvei, így a többségi albán is hagyott nyomot az ős-szatem indogermán dák nyelvben. Továbbá: 1./ a Monteoru-, majd Noua-kultúrás, és az ezt követő koravaskori ún. »albán (( régebben „thrák”-nak mondott )) Hallstatt[[-gén! ]]« nevű műveltséget alkotó moldovai albánok, { ← éppen a Noua-kultúrás budinok művészeti hagyatéka okán is, ld. őseik egy ága Hakkári-ba kirajzásának sziklavéseteit ! Így aztán: »mivel a budinok egyik K-i csoportja a Közép- és K-turáni~Altaj-i~NY-Belső-ázsiai (!) ’szkíta etnogenézis NY-i komponensei közé tartozik, és mivel a korai ’szkíták alsó- és felső-ausztriai szomszédsága alapvetően hatott a kelta művészet állatstílusára, és mivel a Hallstatt-kultúra NY-i „ágazata”: kelta, amelynek vívmányai tovább éltek az össz-kelta La Tène-kultúrában« --- B.S.}; 2./ az akkor tőlük É-ra élt szláv ősök irányába is volt szerény nyelvi távkapcsolat. De szlávok ekkor még nem éltek sem Moldovában, sem a Kárpát-medencében.

A borda-díszes kerámiás kései szakaszú срубная-kultúrának több csoportja a Kr.e. 2. évezred vége felé Turánba vándorolt. Közülük itt csak a *botan/budin népesség D-Urál menti őshazájából elinduló, K-en az Irtiš-folyónak ( is ) nevet adó, a [ Hérodotosz által »’arp~’oksza(isz)«-ként ógörögre átírt ikernevű ] őslakókkal „etnokulturális szintézis”-ben közösen kialakított ún. Trušnyikovo-kultúrásokra, és a Kazak-hátságon meg a Szír-darja alsó szakaszánál a [ Hérodotosz által »kol~’aksza(isz)«-ként ógörögre átírt ikernevű ] őslakókkal „etnokulturális szintézis”-ben közösen kialakított ún. Begazü~Dandübaj-kultúrásokra utalok: mindkét műveltség az őslakók túlnyomó többségben törökös nyelvű népei előző teljesítményeire épülve a ’szkíta kultúra egyik alapvető, Turánhoz képest NY-i ( = срубная ) elemeket is (!) tartalmazó komponensévé vált. Ekként alakult ki szomszédsági hatásukra É-Turán ún. Szagar-kultúra fázisa, ( amelyben csekély arányban előfordulnak a borda-díszű kerámiák is ): e műveltség alkotói [ utóbb és már Etelközből Álmos- és Árpád-vezette ] magyarságunk alapvető és közvetlen(!) ősei; a szíkták egy része, és hún, stb. utódaik egy része pedig csatlakozó, utóbb székely-magyarrá és Hétmagyarrá lett komponensei népünknek.

A törökös nyelvű ( ! ) ’szkíta és szövetséges népek Közép-Európába ( is ) költözése. Az Ordosz térségéből Kr.e. 1.300 körül a fokozódó ariditásnak, aszályosodásnak a számosállat-tartásukra gyakorolt kedvezőtlen hatásai miatt szétvándorolt Karaszuk-kultúrás, törökös nyelvű korai hún népek előbb a mai K-mongóliai

*Arguń-folyó környékére, majd az Altajba és az Irtiš-folyó felső szakaszához ( is ) költöztek, e NY-i korai részük az itteni, ugyancsak törökös nyelvű őslakosokkal „etnokulturális szintézist” alkotott. A Kr.e. 2. évezred végén ill. a 2./1. ée. fordulón az Urál D-i előteréből - срубная /Holzkammergrab/timber graves/gerendavázas sírokkal jellemzett kultúrás - ún. ős-szatem ( tehát nem árja ! ) nyelvű csoportok települtek át Turánba, a népesség összetételében túlnyomó többséget (!) képviselő turáni őslakókkal alkotott egyik (!) közös műveltségük pl. a bronzkorvégi/koravaskori ötvösmesterség és -művészet tekintetében páratlan értékeket létrehozó ún. Begazü~Dandübaj-kultúra; ez + a K-Tyenshan-i, főképpen pedig az Altaj-i és Altaj tágabb környéki műveltségek mozaikjának koravaskori átalakulása után e turáni~Altaj-i~Altaj-környéki népek a törzsszövetségi vezértörzs nevét felvéve - azaz kulturális, közösségi ( = identitás-) öntudati és politikai értelemben - *szaka /’szkí∟ta néven lépnek az írott történelem színpadára az ókori iráni, kaukázusi ill. hellén feljegyzésekben. Szellemi teljesítményüket tükröző művészetük korai állatstílusa a D-szibériai~altaji~szajáni~Bajkál-környéki~Tyenshan-i ill. az É-turáni évezredes [ ahol van hegyvidék: a sziklaművészetben is megörökített ] hagyományok folytatása, amely magába olvasztotta az Urál D-i előteréből a Kr.e. 2. évezred végén ill. a 2./1. ée. fordulón érkezett néhány kulturális ösztönzést is; ( de pl. a bordás-díszű kerámiát csak maguknak a NY-i jövevényeknek a közvetlen utódai tartották meg, egy ideig ). E többségében számosállat-tartó, ezen belül is hangsúlyozottan lótenyésztő szaka ill. ’szkí∟ta törzsszövetség népei jelentős részének küllem-jellegei europo-mongoloidok/mongolo-europoidok - pl. közép-( = »-šK/-Kš« jelű ) és kelet-( = »-szK/-Ksz« jelű ) turániak voltak; [ ez utóbbiak között - magas gyakorisággal - brachykephalizálódott chancelade rasszúak, ( akiket/amelyeket sajnos a valódi mongolid ún. szajáni rasszbeliekkel „összevonva” a nevében is megtévesztő „tungid” „összlet”-be „sorolt be” a Szibériát, Turánt és Belső-Ázsia NY-i felét „homogenizáló” több szovjet - és nyomukban, tőlük átvéve: néhány nyugati - antropológiai munka „nagyvonalúsága” )]; sőt, a ’szkíta/szaka törzsszövetség leletei között néha [ Turán egyes részeire csak a tatár~mongol invázió alatt és óta betelepült ] valódi mongolidok különféle rasszai is előfordultak, ám nem jelentéktelen csoportjaikat alkották a színtiszta europoid~europid rasszúak is, köztük pl. É-turanid ( „andronovo” ), pamíri, klf. K-i mediterrán ( pl. kászpi, iráni ) és más mediterrán ( pl. gracil-mediterrán, atlanto-mediterrán ) bélyegűek, továbbá nordikus alkatúak is. [ Protolappal kevert „K-balti”/crômagnonid-B elemeket is hoztak magukkal Európába a K-Szaján tágabb térségéből, pl. a Kustánfalva-kultúra I. szakaszában, Kr.e. 750 körül ].

A Kaukázus É-i lábazatához és a Dnyeper zúgói ( = sziklazátonyos, azaz katarakta-szakasza ) környékére Kr.e. 900 körül költöztek a legelső ’szkíta csoportok, a legelő-használatok okán azonnal háborúba keveredve a Fekete-tenger parti kimmerekkel, akik törzsszövetség-vezető = névadó többségét innen Kr.e. kb. 750-ben sikerült végképp elüldözniük a Kaukázustól DNY-ra és D-re: ekkortól a teljes É-pontusi sztyeppén és fás-(„erdős”-) sztyeppén a ’szkíta hegemónia érvényesült. Egy szaka/’szkí∟ta csoport 750 után az Örmény-felvidék ’Urmia-tó menti részein államot alapított, és itt feltöltekezett a Közel-Kelet ókori szellemi kultúrája egyes elemeivel. [ A Kárpát-medencébe a ’szkíták hozták be a fazekaskorong ismeretét, --- meglehet, hogy eme ’Urmia-menti csoportjuk közvetítette azt - azt is ! - a Közel-Kelet felől ]. 600 körül az ’urmiai ’szkíták az indogermán árja médek hadjáratai elől visszaköltöztek Épontusi testvéreikhez, akikkel addig is folyamatos kapcsolatban voltak, s ahol 600 után a korábbi laza ’szkíta törzsszövetségből ( kon)föderatív államot - jelesül: királyságot - szerveztek. Új orientációjuk ekkortól a hellén világra irányult, részben eme együttműködés következtében 1 évszázadnyi idő alatt, tehát Kr.e. kb. 500-ra kialakult az új, ma klasszikusnak mondott ’szkíta művészet, amelynek minden előkerülő „kincs”-lelete méltán a világörökség része. A virágzó gazdálkodásukra, külkereskedelmükre épülő e kulturális csúcsteljesítményük idején: a Kr.e. 5. sz. közepén írt róluk a szomszédos és részben ’szkíta lakosságú Fekete-tenger parti görög kereskedelmi telepeket, városokat is meglátogató Hérodotosz.

A szakák/’szkíták Kr.e. 900 és 300 között is mindvégig megőrizték távoli K-i kapcsolataikat: mind az ún. szarvasos vésetek a Kaukázus ÉÉNY-i peremvidékétől Turánon át K-Mongóliáig és az Ala-shan-ig; mind az Ordosszal, sőt az azon túli - akkori tulajdonképpeni - Kínával ( pl. az ún. taotie-maszkok „importja” Lurisztánig vagy az ’Urmia mellé; vagy pl. a sárkány-motívum Kínától átvétele, és saját ( egyik ) totemállatuk, a farkas fejével kiegészítése; és mai ismereteink szerint a ’szkíták hozták Európába a kender 1. szaporítóanyagát ill. termesztés-technológiáját ). Az ordoszi húnokkal együttműködésük, közös hadjárataik miatt költözött új - a korábbihoz képest K-ebbre lévő fővárosba a kínai Csou-dinasztia ( éppen emiatt lett „K-i Csou” e fázis neve ); felderítő hadjárataik az Ordoszból is, majd ÉNY-India felől is egészen a mai D-Kínáig ill. DK-Ázsiáig eljutottak: az itteni, így pl. az É-vietnámi ún. Dong Shon-bronzok egy része egyértelműen ’szkíta művészeti hatást mutat …

És: a zömében ’szkíta kereskedők által lebonyolított lánckereskedelem révén kínai porcelán-gyöngy ékszerek juthattak el a ’szkíták által Podóliából ÉNY-ra szorított szlávság által kialakított ún. K-pomerániai csoport áreáján kívüli, azaz NY-i, DNY-i és D-i késő-lausitz kultúra pl. mai D-lengyelországi területeire, Kr.e. 750 után … Kb. 900/850 körül tehát a Dnyeper-zúgóktól és Podóliától K-Galícián át a Közép-Tisza vidékéig a belső-ázsiai és turáni kulturális örökséget és népcsoportokat is magukkal hozó ’szkíták és szövetségeseik legkorábbi népei, törzsei foglaltak hont; [ korábban tévesen kimmernek vélték e bronzkor legvégi/koravaskor eleji leleteket, ám a kimmerek Épontusi kultúráját a Fekete-tenger partvidékén, sőt: Moldova egyes részeiig ma már jól el tudja különíteni a kutatás ]. Tehát 1./ korai ’szkíta a Mezőcsát-kultúra, amelynek törzsszövetségi vezértörzséről az egész népét *szigün/szigün∟na néven emlegetik az ókorban, s amelynek rassz-komponensei között - a Kárpát-medencében először ! - turáni és belső-ázsiai, azaz euro-mongoloid és valódi mongolid küllemjellegű népesség is beköltözött; és kb. 750 utáni, 2./ korai ’szkíta a Kustánfalva*-kultúra I. fázisa, [ Kustánfalva = Bereg vármegyei falu, *Munkács/Мукачеве város közig. területeivel K-ről határos; Kárpátalja annektálásai után: az 1. Csehszlovák Köztársaság idején Kuštanovice, a Szovjetunió idején ill. ma Ukrajnában Куштановиця lett a neve ], amely műveltség mind a Dnyeszter forrásai és felső szakasza menti K-Galíciára, mind a San-folyó forrásvidékét érintve a Sárosi-kapu környékére, a Kárpát-íven belül pedig - Máramarost leszámítva - Kárpátalja egészére kiterjed, így NYon az ’Ung teljes vízgyűjtőterületét és a Vihorlátot is beleértve, ( sőt, feltehető, hogy a Laborc~Ondava~Tapoly vízgyűjtőjére is, legalább a Kr. sz. után II. sz.-i germán, pl. gepida térfoglalásig ), K-en pedig a Nagyszöllősihegyek~Borló-Gyil~Szolyvai-havasok vízválasztójáig, azaz Máramaros vármegye NY-i pereméig. [ Maga a névadó Kustánfalva azonban a ’szkíták eme csoportja teljes - Kárpát-íven belüli és kívüli - szállásterületének a NY-i határán található … ]. Népeik pl. a ( K-i )*Beszki∟d-hegyeknek éppúgy a névadói lettek, mint a II. szkíta hullám elől kitérve a Mezőcsát-kultúra területére költöző vezető törzs neve a Tisza ókori neveiben is fennmaradt: *tiszk/liszk/biszk [ Partisc(us)/Par-tiss(us) ill. də(n)-*biszk/Ti’bisc(us)], ez utóbbit néha összekeverték a Temes gyakorlatilag azonos alakú *Tib∟isc(us) - ókori, vlsz. *ckərd-/scord∟isc(us)-kelta nevével.

A Kr.e. kb. 600 utáni, Örmény-felvidéki ( itt a művészeti hatások mellett néhány örmény és árja kölcsönszót, köztük személynevet is alkalmazó ) és hellenisztikus kulturális hatásokat is ötvöző, Kr.e. 550/500-ra kifejlődött ún. érett/klasszikus ’szkíta ( állat)stílust a Fekete-tenger É-i partvidékén szervezett É-pontusi Szkíta Királyság törzsei, népei terjesztették. E klasszikus szkíta művészet tárgyi leleteivel érkezett hozzánk Kr.e. 500 körül a II. szkíta hullám: törzsei, népcsoportjai nevét őrzik a[z ekkor még csak az Erdős-]*Kárpá∟t-hegyek, ( amely név legkorábban a mai Magurák és Tátrák láncára terjedt tovább, a névadó ’szkíta nép ide vándorlásai okán, már a húnok hegemóniája előtt ), e nép a Kustánfalva-kultúra II. fázisának ihletője. De ugyanennek a kustánfalvi későbbi ’szkíta szövetségnek a királyi ’szkíta, azaz *porala∟ta nevű, eredetileg a Balkaš-tó D-i közelében élt komponense ( és névvariánsai ) hatottak az É-erdélyi dák kultúrára is [ *Poroliš/( latinosan, amely nyelvben nincs „š”-hang és -jel ) Poroliss(um) ókori város neve is jelzi ]. E kustánfalviak egy-egy csoportja - megújítva a Tisza térségi Mezőcsát-kultúrát - a Tisza mentén D-re, ill. az É-i Középhegység lábazatán haladva NY felé rajzott ki, nyomukat a kustánfalvi ihletésű ( Szentes-)Vekerzug~Hetény-( szlk. Chotín )-kultúra is jelzi, egészen a Vaskapuig ( ld. Drobe∟ta neve ); és általuk őrzött Duna parti átkelőhely volt pl. *Gerula∟ta ( = Oroszvár/Rusovce, ma Pozsony külvárosa ). Jelentős szállásterületet alakítottak ki a már Sztrabón ( = Jézus Krisztus kortárs földrajztudós ) által is e néven feljegyzett *Gabre∟ta erdős hegyvidéken, amely azonos a mai D-csehországi Šumava-hegyek és a Cseh-Morva-dombvidék együttes területével, ahonnan az Elba mentén a mai Thüringiáig is el-eljutottak; mindezt a Kr. e. 5. sz.-tól a Kr. sz. utáni II. sz.-ig ( = a germánok nagy területfoglalásaiig, majd népvándorlásuk kezdetéig ) az ókori szerzők is jelzik. Ám e ’szkíták szellemtörténetileg egyik legfontosabb hatása Európában az volt, hogy Gabre∟ta-i szállásaikról rendszeres kapcsolatot alakítottak ki a közeli Hallstatt ( nemcsak a tükörfordítás okán, hanem térben is gyakorlatilag: Salzburg ) keltáival, és a korai, majd a klasszikus ’szkíta állatsílus, meg a mögötte lévő törökös ’szkíta + más turáni + belső-ázsiai mitológia egy része a Hallstatt-, majd La Tène-kultúrás kelták átvétele és interpretálása révén szerte NY- és Közép-Európában, utóbb a Balkánon, sőt Kis-Ázsiáig is elterjedt.

Mezőcsáti területről, de már e Vekerzug-fázis kiváltotta népmozgások során költöztek a Szamos mellé a Kolozsvárnak nevet adó *napokə/( a rómaikori Dákia/Dacia államigazgatási írásbeliségében: Napoca ) nevű, továbbá a Temesközbe is, a mai Ialomiţa-folyó mellé is az *albok∟(ens) nevű, a mai ÉNY-mongóliai *cabək∟an/( mai mongol )Dzavkh∟an tartománybeli őshazájukból származó, a Hérodotosz által »lip~’oksza(isz)«-ként ógörögre átírt ikernevű, a kászpi~turáni rasszú Tuva-i és Altaj-környéki ’szkíta komponenshez tartozó, szintén törökös nyelvű törzsszövetség tagjai, Erdélyben és a Partiumban/Temesközben természetesen nyelvileg el-dákosodva, ezt

megelőzően azonban ’szkíta kultúrájuk elemeit elterjesztve/átadva a dákoknak.

Az áreájukat illetően túlnyomó többségükben eleve a Kárpát-íven kívül élő kustánfalviak zöme ebből a migrációs „fő sodorvonal”-ból nem maradt ki: az ő szkíta I. hullámbeli alaprétegük a K-i Beszkidektől a Dnyeszter [ az ókori Tyra(s)] felső szakaszának vízgyűjtőterületéig ( is ) élő, ill. a D-i Bug [ Hypani(s) ] felső szakasza jobb partjáig kiterjedő szállásterületű, Hérodotosznál *alisz∟an/aliz(ón) gyűjtőnevű ’szkíták, közép- és K-turáni, ( a K-Szaján környékéről hozott ) crômagnonid-B, és a Turánban hozzájuk csatlakozott népek pamíri ill. különféle K-i mediterrán küllem-bélyegeivel. Ők egészültek ki a II. hullámban a Hérodotosz által nem említett *porala∟ta, *gabre∟ta és karpa∟tə elittel: az É-pontusi Szkíta Királyság vezető népei/törzsei által kibocsátott, már a klasszikus szkíta művészet szintjén álló és azt terjesztő „rajokkal”. A Dnyeszter és a D-i Bug torkolata közti tengerpart sávjában éltek a Hérodotosz korára már hellenizálódott *kallüP-peit(ész) ’szkíták; a D-i Bug középső szakaszától a Dnyeper alsó szakasza vízgyűjtő területéig a földműves azaz szántó-vető ’szkíták, akik pl. gabonát exportáltak. E néprajzi helyzet ide tartozó lényege: a szlávok és a Kárpát-térség közé ’szkíta népek sávja „ékelődött be” évszázadokra, vagyis ekkor még szó sem lehet szlávok kárpátiai jelenlétéről.

Moldova a Monteoru-kultúra óta albán/neur(osz) haza, népe gabonát is termelt, és ők Hérodotosz korára már „’szkíta módon éltek”. ÉK-Havasalföld *dibər/dibra [ folyónévként már Hérodotosznál *Napar(isz) változatú ] nevű ősi, aldunai mediterrán rasszú csoportja nyelvileg is el-albánosodott; vlsz. „Boirebisztasz”-kori Ny-erdélyi kolóniájukat ( név-változatukként ) az *albur∟n(us) helynév (Verespatak ) is őrzi.

A germánok. A kustánfalvi kultúra Kárpát-medencén belüli ( Sárosi-kapu környéke, ill. Kárpátalja ) népességének egy részét a II. sz.-i K-i germán *gepida törzsek, és a Przeworsk-kultúra rokon, igen nagy valószínűséggel szintén germán nyelvű ún. eperjesi kerámiás népesség szorította ki a Kárpát-íven kívülre: az eredetileg szintén kustánfalvi-kultúrás, tehát ’szkíta eredetű rokon-népek közé, továbbá pl. a kustánfalvi kultúra peremén és hatása alatt élő bukovínai őskori *kárp ( és névváltozatai ) nép mellé. Mind a Kárpátaljáról K-Galíciába átköltöző, mind a ’szkíta honfoglalás óta Kgalíciai - és többségi - kustánfalviak utódai a hún idők alatt és után teljesen el-szlávosodó horvátok…--- a mai ’Adria-menti, NY-balkáni és szlavóniai horvátok ősei. A Szeret-folyó felső szakaszának vízgyűjtője menti, azaz bukovínai kárpok ( + névváltozataik ) ÉK-i része szintén ekkor szlávosodott el: a szorbok, a szerbek, stb. őseivé válva.

A szlávok. A Közép-Dnyepertől a D-i Bug felső szakasza bal partjáig, e folyó forrásvidékéig ill. a Pripjaty( Rokitno-)mocsárvidékig terjedtek a Csernolesz-kultúra K-i szlávjainak - Hérodotosz „elhallott” és/vagy elírt nevű »’andro-fág«-jainak - falvai; Hérodotosz azonban hangsúlyozza, hogy ők »nem ’szkíták«.

A NY-i szlávság eredete. Az imént részletezett korai és az ún. klasszikus kultúrás ’szkíta népvándorlás és honfoglalás egyes csoportjai érintették a Lausitz-kultúra D-i sávját [ Szilézia, Lausitz, Brandenburg, az Elba középső szakasza ], ám történelmi szempontból az egyik legfontosabb hatásuk az volt, hogy a Bilogrudivka~Wysocko-kultúra szlávjainak több jelentős csoportját a Közép- ill. Alsó-Visztula-mellékre, továbbá az Odera középső szakasza és mellékvize, a Warta térségébe, összességében tehát az éppen e vándorlással véget ért java-lausitz-kultúra területének K-i ill. ÉK-i részeire

szorították, mégpedig nagyobb település-tömbökbe: régészeti nyomuk az ún. késő-lausitz kultúra [K-]pomerániai ím már szláv ! - csoportja. E szatem-indogermán nyelvű szlávok és az őslakó ( proto-)venét-maradványok összeolvadásából alakult ki a fentebb részletezettel azonos áreában Kr.e. 750-től kezdődő több hullámban a már a NY-i szlávok önálló műveltségének tekintendő ún. [K-]pomerániai kultúra, amely tehát soha nem terjedt ki az egykori java-lausitzi kultúra NY-i, DNY-i és D-i területeire, vagyis D-en még a Kárpátokig sem jutott el, nemhogy a Kárpátmedencén belülre. A területükre vonatkozó antik irodalom pedig ekkortól a nyelvileg el-szlávosodott ( proto-)venet/venedi őslakók nevét átvitte magukra a NY-i szlávokra, akiket ezért »deutero-venedi« jelzős megjelöléssel célszerű megkülönböztetni a név-azonos, ám kentum indogermán nyelvű egykori ( proto-)venet őslakóktól. A [K-]pomerániai-kultúra kezdetétől tartósan megvalósult az a nyelv-szomszédsági állapot, amelyben egy csúcsára állított háromszög bal felső szögleténél a kentum indogermán nyelvű germánok, jobb felső sarkánál a szatem indogermán balti nyelvű népek, alsó csúcsánál pedig a szatem indogermán szlávok állnak, egymással szoros és kölcsönös nyelvi kapcsolatban: Sprachbund-ban. A Hallstatt-vaskorral is kortárs K-pomerániai-kultúrát a szarmata-, a kelta kései La Tène-, majd ( D-ebbre ) a római birodalmi császárkorral is kortárs Przeworsk-kultúra követte, amely utóbbinak NY-i, DNY-i és D-i sávja azonban nem a NY-i szlávok, hanem különféle germán törzsek alkotása.

A nem kizárólag, ám többségükben szatem indogermán, azon belül árja nyelvű szarmaták időben ( = a Kr.e. 3. sz.-tól kezdődő ) és térben „’szkíta-követő” É-pontusi és DK-lengyelországi jelenléte hozta a szlávokhoz az árja nyelvből származó fogalmakat, kölcsön-szavakat, sőt az árja mitológia egyes elemeit is. A [K-]pomerániai NY-i szláv kultúra K-i szegélyén, szintén korábbi lausitz-hagyományok, továbbá a helyi - jelesül a Dnyeper felső szakasza és mellékvize, a Szozs-folyó vízgyűjtő területe őskori népeitől származó - hagyományok, végül az É-ról szomszédos balti nyelvű népektől származó hatások, meg a D-ről szomszédos K-i szláv nyelvű kései Wysocko- majd Csernolesz-kultúra hatásai ötvöződéséből alakult ki a sajátos Milograd-kultúra, ennek alkotói a NY-i szlávok eredendően külön ága: a *kašub/ləbušә, stb. nevű törzsek/népek/nyelvek őseinek tekinthetők. Későbbi vándorlásaik során pl. a kasubok a pomerániai tengerparton keveredtek »a tkp. K-pomerániai kultúra-utód tkp. NY-i szlávokkal«, közülük is elsősorban a lengyelek őseivel, majd a közép- és újkorban is együtt éltek a lengyelekkel, és jelentős mértékben - majd szinte végleg - el-lengyelesedtek. A Milograd-kultúra DNY-i részének alkotói pedig a cseh nyelv alapjait vetették meg; [ az itthoni meg a hajdani csehszlovák vélekedéssel szemben áll Marija Gimbutas nagy figyelemre méltó ábrája a mai 13 szláv nyelv - ezen belül az egyes NY-i szláv nyelvek - rokonságáról, egymás közti viszonyairól ! ( nyilván a cseh egyházi nyelv szlovák protestánsok közti bevezetése előtti, ill. a csehszlovák államközösségek előtti időkről van szó, amikor még a cseh~morva és a szlovák nyelv távol(abb) állt egymástól ); in: The Slavs. London-1971. p.15. → 1. ábra ]. Jelenlegi témánk szempontjából a lényeg: a NY-i szlávok őseinek etnogenetikai mértékű kárpátiai jelenléte a húnok előtti időkben biztosan kizárható.

Dákok és korai kelták a Sárosi-kaputól D-re és É-ra. Az ún. ős-szatem indogermán dák ( és rokon ) népeket Kr.e. kb. 1.100-ban kulturális egységbe szervező későbronzkori urnasíros ún. Gáva- és rokon-kultúrák alkotóinak egyik dák csoportja a Kr.e. 2./1. ée. fordulója idején a Sárosi-kapun át K-Galíciába vándorolt ( = Holihrad-kultúra ); itt hamarosan egy DK-i ( itt maradt ’illyr, ún. Kdinári rasszú ) népcsoporttal szövetséget alkotott, [ »*viszt~lok« ikernevüket a Wis(t)~łoka- és a Wis(t)~łokfolyócska neve egykori szállásterületeik szélén mindmáig őrzi ], és a 750 körül K-ről megjelenő korai ’szkíta néphullám nyomása elől kitérve - vlsz. a Tatár-hágón át - a Tisza legfelső szakaszának mellékvizei: a Visó és az Iza mellé, tehát DK-Máramarosba, ill. a Kőhát~Gutin~Lápos-hegyek térségébe költözött: ők a *kösztə~bok [ coistoboc(us)] ikernevű, utóbb az ún. „szabad [ = a Római Birodalom későbbi és rövid életű Dákia ( Dacia ) provinciájába be nem tagolt ] dákok” egyik törzse.

A kései Hallstatt-kultúra K-i előőrseként ( a mai nevükön: Cseh-medence ill. Morvaföld felől ) el-keltásodott koravaskori népesség költözött a Fehér-Kárpátok és a Javorník-hegység közötti völgyön át ( e beköltözési útvonal Vág-harántoló átkelőjénél van a névadó lelőhely ) a Felvidék ÉNY-i és utóbb a középső ( = Körmöctől a Hernádig ill. a Szepességig húzódó érchegységek ) területére, ahol vasat bányászott és forgalmazott, majd a La Tène-időkben a NY-i Beszkidek és Magas-Tátra É-i lábazatánál is megjelentek: ők a *Puhó-/Púchov-kultúra *kotin [ cotin(us)] nevű népe. [ Megtévesztő a népnév-hasonlóságuk a Ptolemaiosznál olvasható erdélyi *gotänš/→kotänš/cotens pseudo(!)„kotin”-ok nevével, vagyis Hérodotosz NY-i budinjaiéval ].

A La Tène-kultúrás kelták *anart nevű csoportja az Érmellékre és a Nyírségbe telepedett, a DK-Alpokalja-i~DNYpannóniai, az ’Adria és Dalmácia felől már részben romanizálódó - ám nevüket ( = identitásukat ) az elvándorlás után is megtartó ! - kelták közül a *taur∟isc(us)-ok egyik csoportja Szatmárba ill. a Szamos alsó szakasza térségébe, az el-keltásodásuk előtt [ a venét-rokon ] pannon nyelvű (!), [ azt megelőzően pedig kora bronzkori, Kis-Ázsia felől érkezett ] *yaš/yaz ( iasiae ) nép egyik csoportja a Zsitva és a Garam mentén felfelé haladva [ itt É-on majd »’oz« ( osii ) néven említik ] a Liptói-medencéig, sőt a Szepességig, majd onnan Sárosig is eljutott, [ ld. pl. Eperjes környékén a „romanizált kelta” leleteket ]. Még a Római Birodalom hatása előtti La Tène-kultúrás kelták egyes csoportjai a Morva- ill. a Sárosi-kapun át egész Galíciába, sőt attól K-re - a Dnyeper-zúgókig ill. a Fekete-tenger ÉNY-i partvidékére - is eljutottak ! Egyértelműen látható, hogy a Kárpátokban vagy a Kárpát-medencében ekkor még semmi ( sem régészeti, sem ókori írásos ) nyoma nincs bármilyen ( tehát akár NY-i, akár K-i ) szlávok esetleges korai jelenlétének.

Kései kelta és keltásodó ( majd germánosodó ) „ék” a szláv szállásterületek és a Kárpátok között. A Kr. e. 3.~2. sz.-tól - a Zarubincy-kultúrát megalkotó szláv polánoktól/poljánoktól D-re, ám elsősorban a Visztula forrásvidékéről ill. az Erdős-Kárpátok É-i előteréből - La Tène-kultúrás kelta csoportokkal, [ majd Kr. sz. u. 166~167 óta ( = a markomann ↔ szarmata háború óta ) Szilézia felől érkező vandál-rokon K-germánokkal ] „feltöltődő” ún. K-dinári rasszú, eredendően ’illyr nyelvű *basztar∟nə nép húzódott KDK felé: önmagukról, új itteni szállásterületeikről elnevezve a *Weszter-folyót, [ az éppen ekkor Turán felől ide érkező - és itt általuk beolvasztott szarmaták nyelvén a folyó = dәn ] → a d’n’eszter-/Dnyeszter-t. A Máramarosi-havasok Verecke és a Tatár-hágó közti ívét éppenséggel a jelenlétük miatt hívták Alpes Bastarnicae-nak a Római Birodalomban. D-i szomszédaik a ( mai ) Bukovínában törzsszövetségi központú [ ősi maradvány ] *kárp ( carpi, és névváltozatai ) népek voltak. A germán népvándorlás kezdetei; az ún. eperjesi kerámia kultúrája. A közvetlenül a húnok előtti, Közép-dnyeperi központú, a Kr. sz. u. II. század utolsó harmadától kb. 375~380-ig fennállt „gót és K-szláv” Csernyakhov-(~Sepsiszentgyörgy-, majd ~Marosszentanna-)kultúrának a végül Erdély KÉK-i [ itt éltek a Monteoru- és Noua-kultúra Dákia/Dacia provinciába be nem kebelezett túlélő néptöredékei is, akiknek a nevéről a K-i germán gótok Kaukaland-nak nevezték nemcsak e területet, hanem egész Erdélyt, ( ma a „kauka” szónak több „megfejtési kísérlete” van, csak a „népnév = szállásterület- → ország-név” egyetlen reális megoldás késik … )] és D-i részeire kiterjedő, azaz marosszentannai válfaja: vizigót ( = nem szláv ! ). A gótok Derdélyi, a szintén K-i germán nyelvű gepidák „gót-kori” majd hún-kori K-alföldi peremi, utóbb D-erdélyi és DKalföldi/temesközi jelenléte idején még továbbra sincsenek szlávok a Kárpát-medencében. A Száva-Dráva közéből egy romanizálódó, előtte pedig keltizálódott „pannon” *yaš/yaz ( iasiae ) népcsoport, az *’oz ( osii ) költözött a Liptói-medencébe, sőt a Szepességig és Sárosig, a Garamtól ( ahol ittlétükkor Marcus Aurelius is háborúzott velük ) a germán szvéb nyelvű *búr törzset maguk előtt „görgetve” a Sárosi-kapu környékére. Nagy a valószínűsége, hogy a szomszédos germán vandál Przeworsk-kultúrával érintkezve - a teljesen elgermánosított/el-germánosodott basztar∟nə nép nevének változata a *gəszt’-/haszd∟ing-„vandál” [ latin átírásban és latin egyesszámban: hasding; az ∟-əng = germán népnév-képző ] csoport nevében bukkan fel ! - e germán haszd∟ing-„vandál”~búr népesség lett az eperjesi kerámiás műveltség legfőbb komponense.

A Kr. sz. u.-i III. század közepén ill. utolsó harmadának kezdetén a Visztula felső szakasza térségéből indulva és az Erdős-Kárpátokat megkerülve és/vagy harántolva „megmozdultak” a Przeworsk-kultúra DNY~D-i változatát alkotó K-i germán vandálok, köztük a haszd∟ing-„vandálok” is; a San-folyó felső szakasza felől pedig megindultak az Uzsoki- és a Vereckei-hágón át Kárpátaljára és a Nyírségbe a szintén K-i germán, de „nem Csernyakhov-kultúrás” gepidák: maguk előtt beszorítva a Kárpát-medence Hernádtól ill. Tapolytól K-re eső, azaz ÉK-i részére - tehát a Kárpátalja NY-i szegélyére is - az ún. eperjesi kerámia basztarna-utód [ = ’illyr szubsztrátumú ( = gyökerű )], ám ekkorra már el-germánosodott, és a szintén germán búr néppel feltöltődött, ám brachykephal alpesi rassz-elemeket is bőven hozó kelta, és dolichokephal pl. iráni rassz-elemeket is hozó szarmata adsztrátumú, tehát igen kevert küllemjellegű és nyelvű népét, akik összeolvadtak az itteni, már őslakosnak számító, kelta kulturális hatás által érintett ’szkíta-kori népek maradványaival; maguk a gepidák pedig a Tisza és a Nagy-Szamos forrásai közelében (túl)élő *köszto~bok [ coistoboc(us)] ikernevű, basztarna és dák keverék-néppel kerültek közelségbe. Az ún. eperjesi kerámiával jellemzett népesség anyagi kultúrája a Przeworsk-kultúra-változatú, K-i germán nyelvű vandálokéhoz áll a legközelebb. {{ Majd a húnok elől a haszd∟ing-vandálok és a Przeworsk-kultúra más, „Kárpátok-közeli” részei, változatai is, így igen-igen nagy valószínűséggel az ún. eperjesi kerámiások# is ( ! ) az Ibériai-félszigetre költöznek, - 411-től itt elfoglalt szállásterületeik neve a vezértörzs népnevéből képezve (H)asztur/→’Aszturia ill. ( a Sziléziának, mint egykori szállásterületüknek nevet adó szil∟ing-vandálokkal egymást váltva megszállt ) *Wandelu∟tə/→’Andalúzia - ; 429-ben pedig ( a velük a Kárpát-medencétől idáig együtt menekülő NY-ciszkaukáziai szarmata/alán néprésszel ) ÉNY-Afrika mediterrán partvidékére települnek át, - pl. barbár ostromuk idején halt meg Hippo Regius püspöke: Szt. Ágoston - ; majd itt - 442-ben a Vandál Királyságot megalapítva - a NY-Római Birodalom NY-mediterráneumi területei elleni folytonos háborúskodásokban alig 3 generációnyi idő alatt felőrlődnek, és a VI. sz. középső harmadában a hódító K-Római Birodalom alattvalóivá lesznek, végül maradékaik a berberekbe olvadnak bele. #

ugyanis: a húnok Kárpát-medencei hegemóniája kezdetétől ( IV./V. század fordulója ~ V. sz. legeleje ) az eperjesi kerámiás kultúra a területről eltűnt ! }}. Hogy az eredetileg Kr.e. 3. sz. utáni La Tène-hatásokat is tükröző Przeworsk-kultúra É-i~ÉK-i része „nem-vandál”, ill. „nem-germán”, hanem a szlávok NY-i csoportjának alkotása, az éppúgy nem jelenti, hogy a D-ies változatát művelő pl. vandálok el-szlávosodtak volna: pontosan úgy, amiként nem lettek K-i szlávokká sem nyelvükben, sem szellemi kultúrájukban a Csernyakhov-kultúra NY-DNY-i, majd D-i változatát művelő K-i germán nyelvű gótok, stb. sem, noha a gót és a K-i szláv anyagi kultúra nagyobb része szinte szétválaszthatatlan. Pontosan ez a helyzet a Przeworsk-kultúra területén is: NY-i, D-i, DK-i művelői nyelvükben, szellemi kultúrájukban K-i germánok, [ lám: a közvetlenül a Kárpátok íve külső lábazatán ( is ) élő basztarnák sem szlávokká, hanem germánokká „mimikrisedtek”, sőt vlsz. „átváltottak” a germán nyelvre, hiszen Tacitus már a germánok között említi őket ]; e germánoktól ÉK-re éltek a szlávok NY-i csoportjai, vagyis a NY-i szlávok ( köztük: a későbbi szlovákok nyelvi ) ősei, akiket a Kárpátoktól ekkor még ez a minimum 100~150 km széles „germán szállásterületi, etnikai, kulturális, tehát pl. nyelvi sáv” választott el. Az ún. eperjesi kerámia népét, mint „Kárpát-medencei 1. szláv honfoglalókat” tehát csak a szlovák nacionalimussal megfertőzött régészet hirdeti; meg azt is, hogy [ noha a húnok Kárpát-medencei hegemóniája kezdetétől az eperjesi kerámiás kultúra a területről eltűnt, ] „Kelet-Szlovákia” eme „szlávjai” - a mai szlovák nacionalista őshonosságtéboly vízióiban - mégis helyben túlélték a következő századokat, (( hol a régészeti nyomuk ? )), és a VII. sz.-ban szláv szomszédaiktól átvették a halomsír alá hamvasztásos temetkezés szláv ritusát. Ami tény: 2 és fél évszázadnyi időbeli hiátus után (!) néhány ilyen VII. sz.-i (!) szláv sír valóban került elő Eperjes tágabb környékén --- vagyis a Kárpát-medence egyik legforgalmasabb népmozgalmi országútján: a Sárosi-kapuban és -folyosóban. [ Mértékadó régészek soha nem állítják, hogy az eperjesi kerámia a szlávoké lett volna: a biztosan szlávokhoz köthető kultúrák között nincs rokonsága. És semmiképpen nem elődje a biztonsággal a NY-i szlávokhoz köthető ún. prágai kerámiának sem, beleértve annak hún-kor végi, K-Lengyelország középső részének egyetlen kisebb körzetéből ismert legősibb formáját is ]. Összefoglalva: Az egyértelműen a szlávokhoz köthető ún. zsitomiri kerámia-csoport ( prágai kerámia, vagy az eredetileg inkább a K-i és a NY-i szlávok településeinek érintkező „határsávjára” jellemző ún. korcsak-kerámia, stb. ) megjelenéséig NY-i szlávok jelenlétével ill. szállásterületeikkel = honfoglalásukkal szintén nem lehet reálisan számolni a Tapolytól É-Erdélyig a Tisza vízgyűjtőterületén, [ tehát ezen belül „K-Szlovákiában” sem ].

A szláv terjeszkedés kezdetei --- csakis a Kárpát-medencén kívül. A Csernyakhov[~Marosszentanna]-kultúra gót komponeséből a NY-i azaz vizi#-gótok [ # = a K-i germán nyelvekben „wesi”→ „visi”/olvasd: vizi = „NY-i”, ők a gótokkal nem keveredő, ám velük egyazon gazdasági~társadalmi szervezet keretein belül élő K-szláv csoportok vezető törzsszövetsége *derb∟an, stb. változatú nevének „áthallásával” képezett „gótos” nevükön *terw∟ing-csoport K-i germán népei ] a húnoktól sorsdöntő vereséget szenvedtek, és szállásterületeikről elmenekültek. A helyükbe a hún számosállat-tartásra alkalmas fás( „erdős”-)sztyeppe és sztyeppe övbe a húnok K-európai csoportjai költöztek, a vizi-gótok korábbi mérsékeltövi lomboserdő-övi szállásterületein ( mai nevein: K-Galícia, Volhynia, É-Podólia, Bukovína ) pedig a húnok engedélyezték, hogy a korábbi germán uraiktól megszabadult K-i szlávok megtelepedjenek, újabb irtásfalvakat is létrehozva: a K-i szlávok első rajai ekkor kerültek kapcsolatba a Dnyeszter felső szakasza és a Máramarosi-havasok közt a gót fennhatóságot túlélő basztarna-utódok, és a bukovínai kárpok továbbá a K-i Beszkidek~Erdős-Kárpátok térségében minden korábbi népvándorlást ill. kultúra-váltás túlélő itteni ’szkíta-utód [ így küllemében pl. turáni, nyelvében törökös szubsztrátumot is megőrző ] egykori kustánfalvi népcsoportok maradványaival. E jövevény/honfoglaló szlávok az itteni őslakóknak átadták „már nem Csernyakhov”-i földművelési~állattartási tapasztalataikat is, vele ill. kultúrájuk egyéb részeivel együtt a K-i szláv nyelvüket is --- viszont átvették e kustánfalvi ’szkíta-utódok népnevét: ők a horvát nép; [ D-i = kárp szomszédaik el-szlávosodáskor szatemesedett neve pedig a szorb/szerb …]. Vagyis: horvát testvéreinknek éppúgy van ’szkíta komponensük, mint nekünk, magyaroknak ! Ám mindez a Kárpátok itteni gerinceitől ÉK-re történt: a sziklás, és legeltetésre alkalmatlanul gyér aljnövényzetű lucfenyő-régió őserdeibe e szlávok nem hatoltak fel, és a Kárpát-medencébe sem hatoltak be: a Kárpát-medence ugyanis a húnok, törökös nyelvű szövetségeseik és a velük modus vivendit kialakító K-i germán nyelvű gepidák szállásterülete volt. Majd a hún kor utolsó évtizedeiben a Kárpát-medencén kívül, jelesül mind a NY-i, mind a K-i szlávok szállásterületein itt-ott megjelentek az ún. zsitomiri típusú kerámiák legkorábbi formái.

Húnok, majd ( törökös nyelvű ) proto- v. óbolgárok. A húnok 375 és 455 közötti, 80 évnyi K-és Közép-európai hegemóniája idején a hatásuk pl. a birodalmukhoz tartozó ( = gyakorlatilag az összes ! ) szlávra nem időtartam-arányosan ( = kb. 1/5 ) viszonyult a ’szkítákéhoz, akiknek a húnok minden tekintetben (!) az örökösei is voltak, hanem a ’szkítákénál sokkal szervezettebb, központosítottabb hún államigazgatás, gazdaság-szervezés és külpolitika révén a szlávokra kifejtett hún hatást a sok évszázados ’szkíta hatással nemcsak egyenragúnak, hanem sokkal maradandóbbnak kell tekinteni ! Kijevtől NY-ra Радомышль/Radomisl~Житомир /Zsitom∟ir vidéke, É-i szomszédságukban a Pripjaty jobb part felőli Poleszjén élő *terbelə/dervelə ( utóbb el-szlávosodva: drevl∟ян /drevlján ) törzs szállásterületei, Lengyelföldön pedig a Visztulának a Sandomierzi-alföldtől kb. a Radom(ka) torkolatvidékéig terjedő szakasza bal partja menti sík- és dombvidéki ill. középhegységi tájak egészen a Warta forrásvidékéig ( Radomyśl Wielki, a Szentkereszt-hegység és környéke, Radom Vajdaság D-i fele, a Wartánál pedig Radom∟sko térsége, sőt az Oderánál Boroszló/Wrocław környékén megszálló *terbelə/dervelə ( utóbb el-szlávosodva: *trebol∟an → treboł∟an → trebo”w”∟an/trebowan ) törzs-rész hún eredetű népessége által lakott területek a húnok Kárpát-medencétől ÉK-re és É-ra lévő bázis-szállásterületei voltak, ahonnan nemcsak a teljes szlávságot, hanem az Odera vízgyűjtőterületén és attól NY-ra élő germánságot is felügyelték ill. irányították. [ A jelzett közép-lengyelországi, főként a LengyelKözéphegység-i tájakon mindmáig látható halvány mongoloiditás, jelesül a gyakori mongolredő, továbbá - az antikvitás idején ( is ) a húnok egyik központjáig: az Ordoszig előfordult É-tibeti eredetű [ ( a Sárga-folyó/Hwang-ho felső szakasza bal oldali mellékvize ) a *Tatu∟ng-folyó és -hegység környéke, a Kék-tó/Kuku-nor medencéje és ettől NYDNY-ra: Amdo-ig, sőt, Ladak-ig ma is tipikus ] - ún. protomongol rassz-bélyegek ( Lengyelországban mára klf. europid rasszok bélyegeivel kevert ) felbukkanása is jelzi a húnok egykori itteni tömeges és maradandó jelenlétét ! T. Michalski 1949-ben közölt - sajátos megnevezéseket alkalmazó - rassz-típus listájából ők az ún. „magasföldi-” és az ún. „kwangtung”-típus, de alkotó elemei a „mediterrán~magasföldi”, a „magasföldi~crômagnonid”, a „csukonid” és más szomszédos, erősen kevert rassz-típusoknak is. Vagyis: lengyel testvéreinknek éppúgy van hún komponensük, mint nekünk, magyaroknak ! És a radim∟ič törzset az őslakó K-i szlávokból megszervező hún vezető nemzetségek, mint az egész törzsnek nevet adók (!) okán a ruszinoknak is, az ukránoknak is, [ jóval kisebb arányban a belaruszoknak is, az oroszoknak is ].

Amikor manapság „meghökkentőnek” tűnik a magyarok, a Szentkereszt-hegység tágabb környéki lengyelek, a [ nagy mértékben ’szkíta-utód, majd az avar központi hatalom összeomlásakor hozzájuk menekülő avar és/vagy avar-kori Kárpát-medencei „nem-szláv” népcsoportokkal is, szlavóniai és D-somogyi térfoglalásuk során pedig magyarokkal is gazdagodó/feltöltődő ] horvátok, a magukat ma is ’szkíta-utódnak tartó albánok, [ a jelentős mennyiségben turáni~közép-ázsiai - avar majd magyar - népelemeket, illetve Árvában és a Szepességben ’szkítautód horvátokat, mindezek által elsősorban turanid rassz-komponenseket magukba olvasztó ] szlovákok, a ruszinok, az ukránok, az ÉK-bulgáriai [ itt a törökös nyelvű proto-bolgárok utódaira települt ] tatárok antropológiai ( mind genetikai, pl. marker-, mind küllem-jellegi ) azonossága és/vagy igen közeli hasonlósága, akkor főként e népek igaz: különféle idősávokban és különféle arányban bekapcsoldó - közép-[ és a törökös nyelvű ’szkíták, húnok és avarok okán részben belső-]ázsiai etnogenetikai összetevőire kell gondolnunk: a ’szkíták Európába vándorlása óta többé-kevésbé vérrokonok lettünk - - - vérrokonok vagyunk …* * e megállapításnak sem a tényszerűségét, sem az emelkedett voltát nem érintheti az az óvó figyelmzetetés, hogy ne úgy legyünk vérrokonok, testvérek, amint *Kayin/Káin és Ábel voltak …

Mind a visztulai, mind a K-Volhíniától a ( Közép-)Dnyeperig terjedő szállás-( bázis- és hadtáp-)területen élő húnok nemcsak ösztönző, hanem „iniciatív” szerepet játszottak a szlávok ún. zsitomiri kerámiatípus-csoportja kialakításában. És ahogyan a „belső-kontinentális” germán törzsek, törzsszövetségek nagy része számára Attilla nagykirály halála után is norma és modell maradt a hún állam- és hadsereg-szervezés, [ századok múlva a Merovingok, de még a Karoling-névadó Nagy Károly is ezt igyekeztek másolni, már amennyire képességeikből és lehetőségeikből tellett … ], akképpen a közvetlen germán szomszédságtól egy időre éppen a húnok által ( = a hún hegemónia kiváltotta népvándorlások átrendeződése révén ) megszabadított szlávság sem vonhatta ki magát e hún hagyományok alól, [ K-en kiváltképpen azért sem, mert pl. a Dnyeszter középső és alsó, ill. a Dnyeper alsó szakasza mentén a hún *kətr∟əg és *kərt∟ən ( ill. mindkettejük zöngétlen + zöngés névváltozatai ) szövetségek 2~2,5 évszázadig „túlélték” az Attilla nagykirály halála ( † 453 ) utáni uralom-váltást; maguk a *kətr∟əg → kuturgurok pedig alapvető szerepet játszottak a szlávok korai, D-re - a Balkánra, sőt Kis-Ázsiába - vándorlásának megszervezésében. E *kətr∟əg nép ÉNY-i ( = a szlávokhoz legközelebbi ) része az együttműködés, együttélés során nyelvileg még azt megelőzően el-szlávosodott ( → az *obodr∟ity-/obodrit’-csoport és névváltozatai ), hogy megindult volna a zsitomiri kerámia-csoport alkotóinak nagy szláv népvándorlása ].

A Hún Birodalom 455-ös felbomlásakor a Dnyepertől K-re eső K-európai síkság számosállat-tartásra alkalmas öveibe visszavonuló húnok - turáni óbolgár szövetségeseikkel „ollóba fogva” - a mindeddig az É-Pontusnál élő germán K-i v. osztro-gótokat szállásaikról NY felé elüldözték, [ csak a Krímbe visszahúzódó gót töredékek maradtak helyben, --ott megérve a középkort ]; a kiürített gót szállások legdélkeletibb részeit a Turán felől „463 előtt” átköltöző - törökös nyelvű - óbolgár törzsek szállták meg. Ezek az óbolgárok majd 680 után a K-Balkánra költözve államot alapítanak, és nevet adnak az ottani többségi D-szlávoknak, akikbe utóbb nyelvileg is beleolvadnak: így alakul ki a mai bolgárszláv nép. A húnok és óbolgárok elüldözte germán osztro-gótok végülis Pannóniába költöztek, majd az itteni késő-antik kultúra maradékainak tönkretétele után Itália irányába vonultak el, helyükre pedig ÉNY felől a germán langobárdok érkeztek; a Bécsi-medencében a germán rugiak, a Kisalföld É-i felében és a Morva-mezőn más, szintén név szerint is ismert germán törzsek éltek --- vagyis az V./VI. szf.-n és a VI. sz. legelején a Kárpát-medence É-i harmadában még sehol nem éltek szlávok.

A szláv népvándorlás. Az ún. zsitomiri típusú, azaz a szlávokhoz köthető kerámiák V./VI. szf. körüli fejlettségi szintjét „kezdik terjeszteni” ( = készítésük technikáját és formai ill. díszítőelemeiket viszik magukkal ) a szláv népvándorlás első csoportjai: a mai Lengyelország ( először csak ) síkvidékein NY felé; továbbá a törökös nyelvű, a Hún Birodalom 455-ös felbomlását túlélő hún-utód *kutrigur-ok katonai vezetésével pedig D felé; Moldovában és a Havasalföld Olttól K-re eső részein# új szállásaikat is kialakítva, a K- és D-Balkánra be-betörve; ( sőt időnként Kis-Ázsiáig elkalandozva ). [ # a régészek leletek sorával igazolták, hogy az Olttól NY-ra eső részeit, tehát az Oltközt sűrűn megszállták a germán gepidák, akik már a

húnok 455 után Kárpátiából, majd hamarosan a Havasalföldről távozása után: 490-től kezdődően ( és egészen Iusztinianosz császár idejéig ( † 565 ), sőt 567-ig - az avar~langobárd szövetség gepidák feletti elsöprő győzelméig - tartóan ) még az AlDuna Vaskapu környéki jobb partján is létesítettek gepida kolóniákat. És e területeken nincs kortárs szláv anyag, vagyis a korai avarok érkezése előtti szláv betelepedés. ]

A szlávoknak a Balkán egészére tömeges áttelepedése csak a kutrigurok szerepét átvevő ill. a szlávokkal katonai célszövetségeket kötő korai avarok fellépte [ az 550-es évek 2. felétől, I. Iusztinianosz császár kora ( 527~565 )], majd nehezedő együttes nyomásuk okán a K-Római Birodalom Al-dunai limesének ( = határőrizetének ) összeomlása után, a VI./VII. szf.-n kezdődött: a szlávokhoz köthető kerámiák elterjedése, a K-Római Birodalom írásos jelzései, a késő-antik kulturális örökségként a korábbi népvándorlások ellenére mindeddig fennmaradt városok feldúlása, a balkáni kereszténység szétzilálása - helyenként több évszázadra megszűnése, azaz újra pogányság - jól jelzik hadjárat-útjaikat, majd tartós jelenlétüket, végül a szlávok itteni honfoglalásait. A Balkánon lelt kerámiáik alapján e zömében K-i szlávok közül származókból lettek új hazájukban a nyelvi értelemben vett D-szlávok. A szláv államokban kiadott történelmi térképek { meg bolsevik szolidaritásból a néhai NDK-beliek, továbbá a csehszlovák szakirodalom farvízén „úsztatott”/csúsztatott(!) leletkataszter-térképek által [ amelyeken a felvidéki és a balkáni zsitomír-csoportba tartozó kerámia-lelőhelyeket szép vastag nyilakkal orvul összekötik, ám a nyíl rajza „alatt” és mellett = a Kárpát-medence belsejében egyetlenegy lelőhely-„pötty” sincs !] „megvezetett” kitűnő Marija Gimbutas: The slavs. London-1971., p. 107. → 43. ábra is } a majdani D-szlávok Balkánra települését a Kárpátmedence belsejét (!) harántoló több markáns nyíllal ábrázolják; ilyen átvándorlásnak azonban semmiféle - sem tárgyi, sem írásos - nyoma nincs ! A D-szlávokat alkotók messze túlnyomó többsége K-ről kerülte meg a Kárpát-koszorút, kisebb részük pedig legfeljebb a K-i Alpokaljánál, azaz NY felől érintette a medence belsejének peremét, de ekkor még nem települt be, átmenetileg sem.

A szlovének NY-i szláv (!) nyelvű komponensének korábbi, VI. sz.-i részei [ 548 = a germán langobárdok kiürítik a Morva-mezőt és a Bécsi-medencét; 568 = a dunántúli, K-i alpokaljai és DK-Alpok peremi/ÉNY-balkáni langobárdokat az avarokkal kötött szerződésük Itáliába átköltözésre kötelezi ], majd a Derván thüringiai szorb herceg vezette, a Samo-féle szervezet frank-ellenes hadműveletei kapcsán 631/632-ben említett, legkésőbb csatlakozó része is ÉK-Bajorország és a mai Felső-Ausztria harántolása után a K-i Alpokon ( a mai Stájerországon ) át jutott le D-re; ennek az ún. „alpesi [ NY-i szláv x D-szláv keveredésű ] szlávság”-nak a NY-i área-határa a Passau~Salzburg majd a K-Alpokon át Aquileiáig húzható vonal volt --- a germán frankok „Drang nach Osten”-jéig. „1-generációs” ( = 623/624-től 658-ig létező ) „ütköző-állam” volt az alpesi szlávok ( mai ) Felső-ausztriai~a Duna mentén kb. a Bécsierdőig terjedő~D felé vlsz. főként stájerországi, itt-ott Karinthiát is megközelítő vagy elérő csoportjainak szállásterületei „fölé” egy frank kereskedő: Samo, és katonai kísérete által megszervezett kísérlet, „valahol félúton” a Konstantinápoly 626. évi ostromakor vereséget szenvedett korai Avar Kaganátus valamivel hátrébbra visszavont NYi gyepűi és a frankok között; Samo Wogastisburg ( nem szláv ! ) nevű székhelye vlsz. a Steyr-folyócska torkolata környékén volt; Samo „országának” - frank említésén kívül - semmi tárgyi nyoma nem maradt, a Cseh- vagy a Morva-medencébe kiterjedése is inkább csak kései képzelgés. [ Nagy csúsztatás arról álmodozni, hogy e szervezet búvópatak-emléke inspirálta volna a morvákat 2 évszázad múlva a frank-vazallus Ómorva Fejedelemség megszervezésére ]. Samo kísérletével gyakorlatilag egyidejű, sőt, vlsz. egy évtizeddel túl is élte azt, ( azaz megérte a 680 körüli új avar honfoglalást, és a Kaganátus megerősödését, így az avarok + „nem-szláv” szövetségeseik szállásterületeinek jelentős bővülését ) Karinthiában Valuk önállósodott szlovén fejedelem fejedelemsége. Ezt követően az „alpesi szlávok” a VIII. sz. kb. közepéig újra avar, utána bajor, a század végétől pedig frank függőségbe kerültek; a VIII. sz.-ban fokozatosan kereszténnyé lettek; ( Köttlach-kultúra ). A 680 körül a Kárpát-medencében hont foglaló székelymagyarok is, az Árpád-vezette Hétmagyarok is - törökös nyelvű szövetségeseiktől átvéve - a Kárpát-medencében „tót”-nak neveztek minden szlávot, aki önmagát „szlovjan /szloven”-nek mondta --- így Szlovénia, a Vend-vidék, Szlavónia és a dunántúli „pannon-szláv” = szlovén telepek lakóit is; [ Erdélyben is találhatók „tót” jelzőjű településnevek ]. Frank „ösztönzésre” az Alpokaljára ill. a DNY- és Közép-Dunántúlra is költöztek a Gráci-félmedence felől további karantán/szlovén/vend D-szlávok ( az ún. „pannon-szlávok”), sarkukban pedig az első bajor és frank ( tehát germán ) katonai majd paraszti kolóniák is. Mivel Szlavónia „nem langobárd” részein már a VII. sz. első felétől itt élő szlovének elődnek, így nyelvileg is alaprétegnek számítottak a később oda telepedő horvátokhoz képest, ( ez a mai kaj-horvát nyelvjárás területe ), és e szlovének a frank hegemónia majd megszállás idején területi/politikai szervezetet is létrehoztak, tehát népi kollektív identitásukat is megjelenítették - ld. pl. a szlovén Ljudevit vezette

függetlenedési kísérlet 819-ben, amely frank-ellenes fegyveres felkelésben a Száva-Dráva vidék középső és felső részein lakók mellett *Karinthia/( szlovén ) Koru∟ška/( német ) Kärnten és ( latin → olasz ) *Carni → Carniola / ( szlovén ) Kranj∟ska /( német ) Krain szlovénjai, ( és persze össz-Szlavónia avarkori túlélő „nem-szláv” csoportjai ! ) is részt vettek - , a magyarok eredetileg Szlavóniát hívták Tótországnak; [ a „Horvát-Szlavón” historizáló nevet népiskolai oktatásunk - „magyarítva” - Trianonig megtartotta: „Horvátország~Tótország” ]. A „pannon-szlávok”, azaz a szlovéniai, a Vend-vidéki, a DNY-, közép- és D-dunántúli, ill. a szlavóniai szlovének „felügyelete” volt az elsődleges feladata a Nyitráról a morvák által elüldözött, a 840-es évektől Mosaburg-i székhelyű Pribinának, mint frank vazallus grófnak, majd azonos státusú fiának, Kocelnek is, akik személyi védelmét ill. a frank érdekeket kiszolgáló feladataik ellátását a megszálló frank zsoldosokból álló katonai kíséretük biztosította. [ Az összes többi alpesi szlovén terület a német nyelvű kolónusok nemességének ill. arisztokráciájának irányítása alá került, a tömeges bajor betelepedés révén pedig zömében elnémetesedett = osztrákká lett: a korábbi alpesi szlávság NY-on Passau~Salzburg~Aquileia vonalig tartó egybefüggő szállásterülete a szlávnak megmaradók apró töredékterületeire zsugorodott össze ].

Az áreáját tekintve kezdettől messze túlnyomó többségében Kárpát-íven kívüli kustánfalvi kultúrás ( Hérodotosz alizónjai ) ’szkíta-utód, a hún kortól el-szlávosodott, a VI.sz.-tól avar-szövetséges horvátok a K-i Beszkidektől a NY-i Beszkidekig É-ról kerülték meg a Kárpátokat, majd a Morva-kapun át érték el a Morva- és a Bécsi-medencét, végül a K-i Alpokalján D felé haladva jutottak le az ’Adria mellé. Szlavóniában ( a Száva jobb partján is ) több középavar kori „nem-szláv” törzs foglalt hont, ezek NY-i része előbb szlovén, utóbb horvát hatás alá került: horvát testvéreinkben tehát tehát bőven van ’szkíta, hún, a kaj-horvátokban továbbá avar(kori), összességében tehát turáni~belső-ázsiai K-i „nem-szláv” „vér” is: ugyanazok az etnogenetikai komponenseik is megvannak, mint nekünk, magyaroknak, csak más arányban. A horvátok ’Adria-közeli~dalmáciai, Moldova felől korábban érkezett Dszláv szomszédai ( utóbb fő nyelvi szubsztrátum-átadói ! ) 630~640 körül már megszerezték a K-Római Birodalom „védőhatalmi státusát”: Konstantinápoly a békességért kisebb hálapénzt fizetett nekik ( = törzsi ill. nemzetségi vezetőiknek ) évente. Konstantinápoly módszere eleinte a horvátoknál is bevált, ám utóbb ( a VIII./IX. szf.-n ) a horvátok frank vazallussá lettek, a latin kereszténység felvétele után pedig a pápa(i állam ) fennhatósága alá kerültek. A horvát etnogenézis avarkori és korábbi (!) = az ’Adria-közeli horvát honfoglalást megelőző szállásterületi/őshazai - „nem-szláv”, hanem nyelvileg törökös (!) - komponenseit a horvát kutatás csak mostanában kezdi feltárni. Legkorábban a VI./VII. szf. körül - a koraavar kori ún. 2. népmozgás [ az eredetileg turáni *koc- әgәr/(bizánci átírásban)kotzager + *tarәń∟әγ/( bizánci )tarniach + eredetileg K-Tyen-shan környéki *szabәn∟dәr szövetség népeinek Voronyezs és a Dnyeper közé költözése ] „dominó-hatásaként” NY-felé terjedő kisebb elmozdulások kapcsán is, - de főként a Hétmagyar honfoglalás előkészítésekor és az Árpád-kor elején, mindegyik esetben a Sárosikapu ill. a Dunajec felől a Felvidék ÉK-i részeire szórványosan (!) beköltöző [ nyelvükben eredetileg nem NY-, hanem K-i szláv rokon, többségüknek 568 ( = a langobárdok távozása ) után az ’Adria közelébe vándorlásakor É-on visszamaradt kisebb ] »fehér horvát« csoportok, szórványok nem tekinthetők a nyelvi szlovák-elődök magjához tartozóknak.

A Szent László révén Könyves Kálmánnal megszületett 8 évszázados horvát~magyar perszonálunió kapcsán az ’Adria környékéről egyre több horvát költözött az ímmár közös külső határú Magyar Királyság - a SzentKorona közös felségterülete - közigazgatásán belül a Száváig, majd a Száva-Dráva közének - a tkp. Szlavóniának - NY-i és középső területeire, [ beolvasztva az itt már korábban jelen lévő szlovén/szlavón népességet is → ez a kaj-horvát nyelvjárás, az avarkori „nem-szláv” népcsoportokat is ]; az oszmán-török időkben pedig É-abbra is: Somogyba, ill. Sopron és Pozsony térségéig.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Kárpátia és a Balkán kapcsolata a VI.~IX. sz.-ban.

{{ ’Illyricum/’Illürikon/’Illyria tartalmának változásai térben és időben.

*

*

*

*

Az ógörögök [ beleértve a Kr.e. 1.100 körül élő, ill. a dór honfoglalást túlélő kései mükénéi kultúrás ’akhájokat, így Odüsszeusz utódait is; utóbb a D-itáliai~szicíliai ógörög kolóniák lakosait is ], majd az Appennini-félszigeten terjeszkedő latin Róma kereskedelmi és/vagy felderítő tájékozódásai idején annyit tudtak Hellászban, majd Itáliában, hogy az ’Adria K-i partjain Épeirosztól ÉNY-ra, egészen a venétek szállásterülete határáig - és a mögöttes hegyvidéki területeken [ ld. pl. a boszniai Glasinac-i leletek, amelyek népe a Duna-vidékkel, az egész (!) Balkánnal, sőt Itáliával is kereskedett ] késő bronzkori/kora vaskori ’illyr törzsek, népek élnek, akiknek egyes „rajai” D-Itáliába is átköltöztek, a NY- és Közép-Balkán általuk a Kr.e. 2./1. ée. fordulóján és azt követően megszállt részén pedig az őslakókat nemcsak az anyagi kultúra tekintetében, hanem nyelvileg is el-’illyresítették. [ Az ’illyr a szatem-indogermán nyelvek önálló ága, amely balkáni honfoglalása előtt - főként népének bő évezrednyi középeurópai tartózkodása idején, ám majd az ’Adriánál ( is ) venet, majd pannon szomszédaival való Sprachbund-kapcsolatai révén is, végül Ohrida ( és a via ’Egnatia adott szakasza ) tágabb térségében egy „izolált balkáni kentum népcsoporttal” szomszédsága okán, legvégül pedig a kentum-indogermán ógörögökkel érintkezésekor - kentum-indogermán elemekkel is gazdagodott, a római foglalást megelőzően. Őstörténetük időben igen távoli időszakában az ’illyrek és a szintén önálló ág rangú, szatemindogermán nyelvű albánok ősei között ( nem azonosság !, hanem ) több rendbeli szoros kapcsolat volt, ( ez még a gyakorlatilag azonos küllem-jellegben: az ún. dinári rassz dominanciájában is megmutatkozik ), ám a mai albánok mai Albániába érkezése, honfoglalása - VII. sz. ( főképpen a vége ) + VII./VIII. szf. - idejére a mai Albániában ( is ) egykor élt ’illyrek ( főként a középés É-albániai ) túlnyomó többsége nemcsak kulturálisan, hanem nyelvileg is romanizálódott: ők a mai albán nyelv „dalmátosneolatin” szubsztrátumának átadói. Vagyis: az ’illyrek nem egyenes ági ősei az albánoknak, de mind az őstörténeti időkben, mind az antikvitás végén ill. a középkor elején részük volt az albán etnogenézisben ].

A Kr.e. 3. sz. végi [ pl. a mai Montenegró partvidékét Teuta ’illyr királynő harcosainak legyőzésekor: Kr.e. 229/228-ban foglalták el ] és a Kr.e. 2. sz.-i római hódítás először a parti sávot [ É-abbra ezzel együtt a szigetvilágot is ] érintette: ez lett *’Illyr(i)∟cum tartomány ( provincia ). A NY-Balkán É-i 2/3-án + az Alpokalján + a Dunántúlon a Hallstatt-kor óta élő pannon népek, törzsek teljes szállásterületét [ függetlenül attól, hogy köztük ( is ) jelentős számú La Tène-kori jövevény kelta törzs népe is élt ] - a rómaiak Augustus császár idején meghódítva - a hódítás évtizedeiben szintén „’Illyricum É-i részének” mondták, s csak ezután nevezték *Pannon(ia) tartománynak, miközben ’Illyricum megmaradt az eredeti, tehát Épeiroszig tartó kiterjedésében, ld. pl. a Jézus Krisztus-kortárs Sztrabónnál. ( Ugyancsak Sztrabónnál olvasható, hogy a Közép-Balkán K-i fele - vagyis a *Drin(us)-/Driná-tól K-re eső terület még mindenestől *’’Thra∟k(ia)/Thracia provincia része, kivéve a Drina legfelső szakasza ill. forrásvidéke és a mai É-Montenegró térségétől a mai *Košbə/( albánok megőrizte )Košova/( az „š”-t nem ismerő, ki sem ejtő K-római, majd bizánci görög ill. latin „sz”-es hangzás okán, a kései jövevény D-szlávoknál népetimológiásan: „rigó” = )”Koszovó”-n át a *Brog∟n(osz)/*Marg(us) [ ma: ( D-i ) Morava ] D-i forrásvidékéig hosszú, keskeny sávban élő ’illyr *(ł)autari∟atə, és a D-i Morava felső szakasza bal parti vízgyűjtőterületén egy tömbben élő ’illyr *dasszer∟atə törzsek szállásterületeit, amelyek tehát a korabeli ’Illyricum ÉK-i részei: azaz K-en az akkor még a Morava völgyéig terjedő Thracia, ill. DK-en az ekkor még csak az *’Akszi(osz)/Axiosz ( ma: Vardar ) felső szakasza vízgyűjtő területét jelentő *Dard∟an(ia) népeivel határosan.

„Sztrabón ( kora ) után”, pontosabban a II./III. szf. körüli időkig ugyanez volt a beosztás, azzal, hogy a Morava bal partjától NY-ra kb. 50~100 km-re É-D irányban húzódóan kijelölt határig = az ’illyrek lakta akkori szállásterület K-i határáig tartott *Dalmat(ia) tartomány, a Morava fennmaradó teljes vízgyűjtő területén ( kicsit átnyúlva a Morava/Vardar vízválasztón is ) és a Timok-én együtt: Moesia superior tartományt szervezték meg, ( ennek D-i fele időnként, majd végleg Dardania néven különkormányzatot kapott ). A mai Montenegró + É-Albánia + ’Du-kagin ( = Metohija ) együtt a késő római időkben a Praevalitania tartomány-nevet ( is ) viselte, [ s ezt még a VI. sz.-ban is használták ], az egykori ’Illyricumhoz tartozó mai Közép- és D-Albániát pedig hozzávették Épeiroszhoz, és az új provincia neve Epirus nova lett. Látható, hogy az ’illyr törzsek K-i csoportjának szállásterületeit - az egykori ’Illyricum provincia ÉK-i, K-i és DK-i részeit - új közigazgatási egységekbe sorolták. A természet- és termelésföldrajzi Kárpát-medence határa - a Száva jobb parti vízgyűjtő területének domb-, halom- és síkvidéki részeit még magába foglalva - lett Pannonia D-i, egyúttal ’Illyricum majd Dalmatia É-i határa a Drina torkolata felett.

A 235-től számítható ún. „katonacsászárok idején” az ’Illyricum fogalomnak „Duna-menti birodalom-rész” értelme lett: „császár-választó”-vá vált Itáliához közeli fekvése és ütőképes hadseregei ill. tehetséges és ambíciózus tartományi elitje folytán. [ Amely politikai érdekből még a pogánysághoz ragaszkodás kártyáját is kijátszotta a birodalom többi részének már jelentős mértékben keresztény lakosságára is figyelő, térben is távolabbról „induló” többi császár-jelölt kormányzó ill. hadvezér ellenében ]. 249-ben már a főhatalom birtokosa lett az 1. ’illyricumi: Decius császár. Róma 165 évnyi regnálás után 271-ben kiürítette az eredetileg csakis az Al-Duna bal parttól É-ra lévő *Dak(ia)/Dacia tartomány

valamennyi tartomány-részét: tömegeket költöztetett át a szemközti - a jobb parti - Duna-mellékre, [ Dacia Ripensis = Folyam(ment)i Dacia, Dacia Mediterranea = D-i Dacia ], ez elsősorban a korábbi Moesia superior-t érintette, így annak tartomány-határait NY-ra, a Drina alsó és középső szakasza jobb partjáig tolták előre, lakosságának eme új szállásterületeket átadva: új neve Moesia Prima lett. Dalmatia tartomány új határa ekkortól a Drina völgyében felfelé - D felé - a Piva és a Tara egybefolyásáig ( = Montenegró mai államhatáráig ) haladt, ettől D-re pedig egy vízválasztón ( gyakorlatilag a mai Montenegró/Bosznia és Montenegró/Horvátország államhatárán ) az ’Adriáig. [ Ez a határ igen tartósnak bizonyult, átmeneti megszűnései után újra meg újra kijelölték; ( még ma is pl. Bosznia K-i határa lényegében ugyanezen a vonalon fut )]. Eme új K-i határvonaltól Ny-ra és Pannonia tartomány D-i határától D-re állt fenn Dalmatia tartomány, mindaddig, amig maga a Római Birodalom ( annak a NY-i „fele” ) is fennállt.

’Illyricumi volt Diocletianus ( 284~305 ) császár is, aki több reform-kísérletet tett a birodalmi közigazgatás átalakítására. A hatalom-megosztás, társuralkodás intézményessé tételének kísérletekor ( a 4 tetrarkha korának kb. másfél évtizede ) a Sirmium fővárosból ( társ-)uralkodó Galeriushoz tartozott 293-tól a „Duna-mente” értelmű, ( a K-Alpoktól és az ’Adriától az Al-Dunáig tartó ) ’Illyria gyűjtőnevű provincia-sor sávja, [ amelybe Noricum, Pannonia, Dalmatia, Moesia Prima és az ím már csakis AlDuna jobb parti [Új-]Dacia tartozott bele …; ( mindegyik tartomány több tartomány-részre tagolódott )], továbbá a D-Balkán ( Macedonia és Achaea gyűjtőneveken ); [ a K-Balkánt a Kis-Ázsián és a K-Mediterráneumon át Egyiptomig tartó Oriens ( = „a Kelet”) tetrarkhia-birodalomrészbe sorolták, amelyet maga Diocletianus irányított ]. Decentralizáló céllal Diocletianus 297/298ban átszervezte az egész birodalmat, dioecesis-rendszert hozott létre: a(z akkori ) 101 provinciát 12 dioecesis-be ( = közigazgatási körzetbe ) sorolta. Noricum + Pannonia + Dalmatia provincia együttesen alkotta az új Pannoniae dioecesis-t, az [Új-]Daciá-val együtt értett teljes közép- és D-Balkán összessége az új Moesiae dioecesis-t, [ míg a teljes K-Balkán az új Thraciae dioecesis-t, amely az Oriens-hez tartozott ]. Pannoniae dioecesis + Moesiae dioecesis együtt alkotta Galerius tetrarkha birodalomrészét, amelynek a zöme tehát változatlanul és de facto „’Illyricum, mint Duna-menti térség” volt, benne a fő-fő katonai erőt képviselő Pannonia, Dalmatia, Moesia Prima és [Új-]Dacia provinciákkal; Galerius tetrarkha társuralkodói székhelye változatlanul Sirmium maradt. 305-ben Diocletianus ( és szintén augustus-rangú társa ) lemondott a megosztott főhatalomról, a kooptálásokkal létrehozott új, 2. tetrarkhia egyik kiemelt ( = augustus-)rangú társ-császára pedig éppen Galerius lett.

Nagy Kónsztantinosz/Constantinus egyeduralkodóként ( 324~337 ) abszolutisztikus államot szervezett meg, ennek során tervszerűen törte meg a „császárt-adó/császárt-buktató” térség: „’Illyricum, mint Duna-menti birodalom-rész” de facto politikai túl-hatalmát. Az ő - akkorra már 117 provinciát érintő, a birodalomban összesen 14 dioecesis-ből álló - államigazgatási rendszere új kereteiben ugyanis gazdaságilag is, így politikailag is ellenérdekeltté tette az általa létrehozott ’Illyricum dioecesis-t ( amelybe ím már „csak” Noricum + Pannonia + Dalmatia provinciák tartoztak ) Dacia dioecesis-sel { amelybe Moesia Prima + ( csak É-)Dardania, [ mert az egykori törzsterületét, tehát D-Dardániát Felső-Macedonia néven Macedonia dioecesis-hez csatolták ] + a tulajdonképpeni [Új-]Dacia provincia tartozott }. Vagyis: a Drinától K-re már nem létezett sem de facto, sem de jure ’Illyricum, bő 2 évszázadnyi ideig --- egészen Iusztinianosz császár koráig … A IV. sz. közepén Pannonia provinciát „minden tekintetben gazdag”-nak jellemzik. A jólét forrása részben a limesen túli barbárokkal folytatott rabszolga-kereskedelem tranzitjának hasznából eredt; nagyobb részt azonban az ekkorra lehetővé vált gabona-exportból, amelynek termékfeleslegháttere éppenséggel az által keletkezett, hogy Pannoniában elsősorban nem rabszolgákkal, hanem a bő termésben személyükben is érdekelt kisbérlőkkel ( colonusokkal ) dolgoztattak mind az állami/császári, mind a magán nagybirtokokon. A IV. sz. utolsó harmadában barbár germánok, köztük vizigótok pusztító hadjáratai törték meg - Thracia dioecesis feldúlása után - mind [ Új-]Dacia, mind Macedonia és Achaea, mind ’Illyricum dioecesis békéjét, fejlődését; ezen belül különösen Dalmatia és Pannonia provinciákét, ahová nemcsak beözönlöttek, hanem ahol ( kényszer-)„szövetségesként” tartósabban „be is rendezkedtek”.

395-ben Dacia dioecesis NY-i határán [ vagyis „a drinai határon” és Montenegró mai NY-i határán ] jelölték ki a NY- és a KRómai Birodalom végleges(nek szánt ) államhatárát. A húnok pedig legkésőbb 430-ban helyezték át a Kárpát-medence nagyalföldi - a római limes-eken kívüli - részébe ( egyik ) székvárosukat …

A rendkívül centralizált mindkét birodalom-rész, mostantól pedig önálló entitás, tehát mind a NY-, mind a K-Római Birodalom dioecesis-einek rendszere óriási államigazgatási apparátussal és egyre kisebb gazdaság-szervezési ill. katonai hatékonysággal működött; ( pl. a legio-k fenntartása, mozgatása, hadtáp-logisztika, stb. ). Ez a nagy népvándorlás korában a NY-Római Birodalomra végzetessé vált ( † 476 ), de a K-i is - legalábbis a határai menti dioecesis-eket illetően - időnként megroppant. A Ny-Római Birodalmon belül pl. ’Illyricum dioecesis területének egy-egy része időszakosan barbár germán törzsszövetségek

által megszállt területté vált.

A húnok Pannonia provincia közigazgatását szerződések keretében vették át békésen: pl. a Dunántúlt még Ruga nagyfejedelem 434-ben, ld. az ún. ravennai szerződést. A 445-től egyeduralkodó Attilla nagykirály pedig a mai Szlavóniát vette át 446-ban --ez utóbbit adományként, amely mellé magas méltóságot - Ny-római birodalmi főparancsnoki rangot, és a vele járó NY-római állami jövedelmet (!) - is ajándékoztak Attillának. Pannoniában számos - a korábbi germán hordák által lerombolt - létesítmény újjáépítése éppenséggel a húnok fennhatósága idején indult meg. Hogy aztán a 455 után beözönlő barbár germán osztrogótok 2 generációnyi időtartamban mindent, ami még vagy újra ép volt, elpusztítsanak itt is, Dalmatia provinciában is … A K-Római Birodalommal a 420 körüli korai érintkezésekkor és néha utóbb is előfordult határkonfliktusok későbbi megelőzése végett 447-ben, tehát Attilla uralkodásának szinte az elején a húnok olyan szerződést kötöttek, hogy az Al-Duna jobb parti élén lévő K-római limes de jure háborítatlansága mellett Konstantinápoly egy ezzel D-ről párhuzamos kb. 100~150 km-es sáv lakosságát és az itt állomásozó K-római katonaságot költöztesse D-ebbre, mintegy demilitarizált (!) gyepűelvét kialakítva. Ez lényegében meg is történt: ekkor húzódtak D-ebbi szállásterületeikre a Scythia minor ( Dobrudzsa ) eddig itt túlélő, még némi nyelvi törökösséget is megőrző szkítáival [ akik között anno Szt. András tanítvány-apostol - később a még zömmel pogány Hellászban mártír - is térített ], Moesia Secunda eddig itt túlélő kárp ( carpus ) népcsoportjával, és az egykori bal parti Dákia/Dáciából a jobb parti Dacia Ripensis-be ( is ) áttelepítettek eddig itt túlélő utódaival gazdagodó, az ’Iszker és a ’Iadra ( → ma: Jantra ) közötti térségben élő albánok, { igen lassan „irányt véve” a mai Albánia felé, ahová majd 2 és fél ~ 3 évszázad múlva érnek el, népnév-adó ’’szkü∟tha [ → a thetá-ból p/f-re váltva, s így már népetimológiásan „sas(fiak)”-nak hallva ] šqipe∟tar törzsszövetségi vezércsoportjukkal az élen. [ Az e névben ( is ) alkalmazott -∟tar = ősi törökös többesszám-képző, nem oszmán-török kori átvétel ! ]}. A húnok által szövetségesként kezelt, a Kárpát-medence K-i harmadának egy részén élő germán gepidák a hún hatalom Kárpátmedencéből, majd a Havasalföldről távozása után azonnal betörtek a K-Római Birodalomba, és megszállták az Al-Duna jobb parti - korábban demilitarizált gyepűelveként kezelt, azaz lényegben lakatlan - sávját a Morava torkolatvidéke környékétől az ’Iszker torkolatvidékéig.

Iusztinianosz ( 527~565 ) császár a K-Római Birodalom fennhatóságát kiterjesztette a Drinától NY-ra is, és újjá szervezte a provincia- és a dioecesis-rendszert: visszaszerezve a gepidáktól a Morava alsó szakasza térségére zsugorodott Moesia Primá-t [ és utóda 567-ben Dacia Ripensis ] provinciát is; ez(eke)t, és a Száva szerémségi szakaszától D-re + a Drina-menti, az ’Adriáig lehúzódó egykori NY- és K-Római Birodalom-határtól K-re eső területeket, továbbá Dacia Mediterranea, Dardania, Macedonia Secunda NY-i sávja, a Pindosz-hegység és Epirus Nova teljes területét összevonva a VI. sz. közepén, tehát még a korai avarok Kárpátiába érkezése előtt létrehozta az új ’Illürikon dioecesis-t, amely - a D-szláv betörések, a korai avarokkal közös hadi vállalkozások, majd a D-szláv honfoglalás(ok) ellenére is fennmaradt Hérakleiosz császár uralkodási ideje elejéig ( ur.: 610től ). [ ld. N. A. Szidorova, N. I. Konrad, I. P. Petrusevszkij, L. V. Cserepnyin: Világtörténet – III. kötet, Bp. 1963. p. 80/81. közé bekötött színes térkép, továbbá a II. kötet és e III. kötet számos szöveghelye; a thema-rendszerre átállást pedig a p. 89. és a p. 212. méltatja ]. 597 után Szirmion/Sirmium/(Szávaszentdemeter) és *Singidunum/(Nándorfehérvár/Belgrád) az avaroktól ( akik ezeket a gepidáktól foglalták el ) visszakerült a K-Római Birodalom fennhatósága alá. Maurikiosz császár ( 582~602 ) az avar és szláv balkáni betörések, ill. a szlávok egyes csoportjai betelepedésének ellensúlyozására a VII. sz. legelején dioecesis-rangra emelte Dalmatia provinciát, a frissen létrehozott ravennai exarkhátus ( = katonai, polgári és az utóbbihoz csatlakozó egyházi hatalommal felruházott helytartóság; Bizánc ravennai exarkhátusa egészen 751-ig tevékenykedett ! ) joghatósága alá rendelve. Hérakleiosz császár ( † 641 ) - a K-Római ( Bizánci ) Birodalomban a görög nyelv államigazgatási kizárólagosságának beveztője - a centralizált jellegű dioecesis-rendszert átszervezte a birtokkal ellátott, ezért a honvédelemben érdekeltté vált katonaságra alapozott, a helyi katonai~polgári kormányzat nagyfokú önállóságára építő thema-rendszerre. Ennek megszervezése sikerét a Balkánon az is segítette, hogy 626-ban Konstantinápoly ostromakor az avarok és szláv szövetségeseik vereséget szenvedtek, ami avar szempontból inkább presztízs-veszteség volt, ( ám néhány peremterület + az É-Pontus óbolgár népessége elszakadt az Avar Birodalomtól ), de a birodalomra nehezedő avar és az avar-vezette szláv nyomás mindenképpen csökkent pár évtizedre. Baján kagán 603-ra tehető halála után vlsz., de 670/680 körül szinte biztosan ’Illyrikon thema kiterjedt a Dunántúl DK-i sarkára is. Hérakleiosz ’Illürikon-themája 1. vagy egyik 1. sztratégoszának ( = katonai és polgári kormányzójának ) a 670/680 körüli közép avar kori „nem-szláv” honfoglalás(ok), köztük kiemelten a székely-magyar~fehér hungár honfoglalás kapcsán „viselt dolgait” a középkori magyar geszta- és krónika-irodalom tartotta fenn; a korábbi dioecesis-sel azonos kiterjedésű ’Illürikon thema részterületeinek ( kicsit „elhallott/elírt”) neveit is megőrizve ! }}. *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Az Al-Duna Olt-torkolaton túli bal partja, azaz a Havasalföld K-i 2/3a felől már I. Iusztinianosz életében beszivárgott a szlávság 1. hulláma a K-Balkánon át ’Illyria DK-i részeire; a NY- és Közép-Balkán többi részére pedig utódai idején, éspedig elsősorban a Kárpát-medence NY-i feléből a germán langobárdokat kiszorító, és az egész Kárpát-medencében NY-i központjukat 568-tól kialakító korai avarok D-i „élő gyepűt” telepíteni szándékozó tervszerű akciói kapcsán. Az avar és a szláv katonaság limesen áthatoló rendszeres balkáni együttműködése, a NY- és Közép-Balkán főbb kereskedelmi útjai mentén pedig mind avar, [ többségében avar törzsi neveket viselő település-lánc alakult ki ], mind szláv őrhely-láncolat létesítése is „borzolta” a konstantinápolyi kedélyeket, és még azt is el kellett tűrniük, hogy a kárpátiai~ÉNY-pontusi hegemóniát gyakorló korai avarok vezértörzsük ikerneve: *uar~hyon → ( a magyarban ) várkony - esetenként külön-adóztassák a Balkán romanizált őslakosságát. Maga a K-Római Birodalom ( Bizánc ), mint állam ugyanis rendszeres évi adót fizetett Avaria kagánjainak. 626-ban az adót éppen megtagadó Konstantinápoly ellen ( szláv segédcsapatokkal kiegészített ) avar hadsereg vonult fel, de csatát vesztett. Ez a kaganátus presztízs-veszteségét is okozta: Avaria peremterületein több szláv törzs - Hérakleiosz császár ( 610~640 ) beleegyezésével - szállásterületet is váltott. Hérakleiosz ( is ) zsoldoshadseregek igénybevételével igyekezett újjászervezni az É-on Sirmium-ig ( Szávaszentdemeterig ) felnyúló - a korai avarok és legkorábbi D-szláv segédcsapataik által 568~626. között szétzilált - közép-balkáni tartományokat, majd themá-kat ( = katonai kormányzóságokat ). A NY- és Közép-Balkánt Konstantinápoly tehát ismét a K-Római Birodalom szoros függésébe szervezte: kormányzó ( sztratégosz ) vezette katonai~polgári körzeteket ( ún. themákat ) alakítva ki itt is. A szlávok egy része laza és nem hosszú életű törzsszövetségeket is alakított időnként, ám II. Kónsztantinosz Pogonatosz császár haláláig ( 668 ) Konstantinápoly az egész Balkánon biztosítani tudta, hogy valamennyi jövevény nép is elismerje a Szávatorkolat~Al-Duna jobb parti limesig terjedő Birodalom főhatalmát. A keresztény misszió azonban ekkor még lényegében sikertelen maradt a szlávok körében.

Pogonatosz halála után mind a bizánci themák kereteiben kormányzott Al-Duna jobb part, mind a független Kárpátia térségébe É-turáni~É-pontusi ( „nem-szláv” ! ) népek több törzsszövetsége költözött, köztük az Al-Duna jobb partján - a Birodalom határán belül ! - is megtelepülő, és ott 681-től Bizánc által függetlenként elismert önálló államot ( ! ) szervező, sajátos törökös nyelvű proto-bolgárok. Az Óbolgár Kánság bő egy évszázad alatt - Bizánc rovására - igen jelentős területeket szerzett: Kbalkáni középhatalommá vált. A proto-bolgárok voltak az első nép, amely a Birodalom limesein belül[re is nyúló], és Bizánctól tartósan függetlenedni tudó államot tudott szervezni --- a szomszédos, a Birodalom engedélyével korábban beköltözött Kbalkáni szlávság egy része bevonásával.

A 680-as évek kárpátiai ún. közép-avar ( „nem-szláv” ) honfoglaló törzsszövetségei - Szirmion thema és környéke vissza- ill. elfoglalása után - pár évtizedig tartó [ részben felderítő, részben pacifikáló ] hadjáratokat vezettek a Timok vízgyűjtőterületén át a K-Római/Bizánci Birodalom ’Illürikon, Felső-Macedonia, Dürrakhion és [ a montenegrói tengerparti = DK-]Dalmacia themái területére; ennek emlékét a Hétmagyar honfoglalást és államalapítást megérő ( = korábban beköltözött, a késő avar kort, ennek zárásaként a IX. sz.-t túlélő ) székelymagyar~fehér hungár néprészek és rokon népek emlékezete nyomán a középkori magyar krónikák is megőrizték. És néhány szórványos lelet, vagy éppen rangos leletegyüttes, pl. Dürrakhion ( a mai Albánia tágabb térsége ) területén jelzi, hogy itt avarok ill. avar-kori „nem-szláv” népek jártak, sőt kolóniákat is létesítettek. Az albán honfoglalás legfőbb hulláma is e hadjáratokhoz kapcsolható.

A hún-kori kuturgur-rokon *mərot∟ən/*bərot∟əń-ok egyes vezetői már É-pontusi hazájukban görög-keleti ( orthodox ) kereszténnyé váltak, [ pl. Gorda nevű királyuk 525 körül ], utóbb NY-abbra - a Kárpátok előterébe - költözött népességük főleg köznépi rétege a helyi K-i szláv ruszin-elődök egyik csoportjától nyelvileg lassan és fokozatosan „el-tivercesedett”, egy részük pedig a VII./VIII. szf. körüli közép-avar ↔ bizánci háborús konfliktus elmúltával - „félig” Bizánc É-i, „félig” Avaria D-i szövetséges ütközőállamaként - a *Brog∟n(osz) syn. *Marg(us)/D-i Morava-folyó alsó szakasza környékére telepedett; itt ’Illürikon thema szomszédságában, sőt, részben a területén - földművelővé [ pl. szőlőművelővé is ! ] lettek, orthodox kereszténnyé válásuk is befejeződött, [ itt is együttélésben a Timok-menti -mB/-B jelű őslakosságra települt szláv tivercekkel, és keveredve D-i Morava-menti ( még nem szerb ! ) délszlávokkal ]. [ A Fekete-tenger felől nézve a Vaskapu körüli „magas hegyeken túli” ] e bizánci-( orthodox-)keresztény vallású, Bizánccal is, és [ a Kaukázusig ill. D-Turánig eljutott ] arabokkal - az É-Pontus érintésével - is állandó kereskedelmi kapcsolatokat fenntartó *mərot∟ən/*bərot∟ən-ok híre~neve az iszlám-arab kereskedők révén a távoli Bokharáig is eljutott.

Az iszaurai származású III. Leó, és fia, V. Kónsztantinosz bizánci császárok ( összesítve 717~775 között uralkodtak ) sikeresen szilárdították meg a Birodalom pozícióit mind Elő-Ázsiában, mind D-Itáliában, mind a Balkánon; ennek részeként Bizánc 751ben újjá szervezte és megerősítette ’Illürikon themát, amelyhez kapcsolódva a Közép-Balkán K-i sávja ( a D-i Morava-folyó

felső szakaszának vízgyűjtője és a Vardar-folyó mente ) szintén Bizánc szövetségese maradt, és - jelentős részében még el nem szlávosodott - népessége vagy már korábban is keresztény volt, vagy jövevényei fokozatosan orthodox-kereszténnyé lettek. [ A ravennai exarkhátust azonban nem tudta megtartani Bizánc ].

796-ban a germán frank Nagy Károly hadai ( mert ő maga a 791-es tapasztalatai okán személyesen nem mert részt venni e hadjáratban ! ) szétzilálták a Kárpát-medencei~Oltköz-i Avaria központi államigazgatását, és megszállták a Dunántúlt és Szlavóniát. Az avarok egyes NY-i csoportjai a frank megszállók elől a késő avar kortól ( VII./VIII. szf. óta ) hozzájuk - és nem Bizánchoz - tartozó ÉNY-i és É-i horvátok hegyvidéki szállásterületeire menekültek. Ám a 774-ben a frankok által már elfoglalt Langobardia/Lombardia és a frissen frank-megszállta Szlavónia között „harapófogóba fogott” horvátok most Bizánctól sem várhattak érdemi segítséget: pár év múlva frank vazallussá lettek, és katonaságuk [ az ’Adria parti Nonában megkeresztelt 1. horvát ( gör.)arkhón/(lat.)dux/(szláv)kenéz = fejedelem: Višeszláv vezetésével ] már 802 előtt frank „hátszéllel” folytatta a részben még Bizánchoz tartozó romanizált ÉNY- és közép-dalmát partvidék és szigetvilág - a VII. sz. eleje óta ( ’Illürikoné után kb. 2 nemzedéknyi idővel ) megszervezett bizánci Dalmatia dioecesis majd Dalmacia thema egy része - meghódítását a horvátság - formailag/politikailag/jogilag: a frank főhatalom - számára; továbbá: az itt és a hegyekben a szlávok mellett ( és részben: között ) mozaikos település-mintázatban élő, különböző időpontokban ide költözött különféle „nem-szláv” avar kori népek, köztük avarok és Kuvrát É-pontusi országából származó törökös nyelvű óbolgár csoportok, stb. „pacifikálását”, ill. a frank főhatalom alá szervezését/„betörését” is elvégezte. Bizánc már a VIII. sz. közepén ( 751 ) elveszítette a VI./VII. szf.-t közvetlenül megelőzően „telepített”, a NY-Balkánra is illetékes hatáskörű ravennai exarkhátus [ = ( távoli birodalom-részbe kihelyezett ) helytartóság ] feletti hatalmát, a VIII./IX. szf.-n pedig a frank „jelenlét”, hegemónia a bizánci göröggel ( az orthodoxiával ) „szemben” a római latin nyelvű misszió megerősödése irányába hatott.

{{ Nincs hiteles, egyértelmű bizonyíték arra, hogy a bizánci egyháziak sorában Kónsztantínosz/Szt. Cirill és/vagy Szt. Methódiosz személy szerint szolgálatot teljesítettek volna a NY- és/vagy a Közép-Balkánon, noha az eredeti-leg általuk kimunkált glagolita ábc-vel írt iratok, ill. az óegyházi szláv nyelvű liturgia szórványos emlékei innen is elő-előkerülnek: ezek azonban valószínűleg Methódiosz tanítványainak az Ómorva Fejedelemségből elűzése, 885-től a Balkánon szétszóródása, főképpen pedig Ohrida központtal [ Ohridai ] Szt. Kelemen révén az óegyházi szláv kultúra tulajdonképpeni megszervezése idejére datálandók: 876-tól ugyanis megszűnt a latin kereszténységet privilegizáló frankok fennhatósága pl. a dalmáciai horvátok felett. Az óegyházi szláv = macedón-szláv nyelv, amelyet a görög Kónsztantinosz és Methódiosz születési helye és gyermekkora színhelyén: *Szarunə/( császári adományozású nevén ) Thesszaloniki városában és környékén beszél-tek a szlávok, akkor már több mint 3 évszázada oda ( is ) telepedve. Az általános - a legtágabban értett ’’thrák eredetű - nyelvi „balkanizmusokon” kívül, az összes szláv nyelv között csakis a macedón-szlávot jellemzi néhány örmény ( ! ) nyelvi jellegzetesség is, [ a ’’thrákhoz hasonlóan ez is nyilván DK-balkáni, ám ezen belül a későbbi macedón-szlávok szállásterületén korábban élt nép átadta szubsztrátumból ered. És: nem azonos ( a nem szláv ! ) albán nyelv „örményességével” ]. A macedón-szlávok etnogenézisében a mai belaruszok ősei, így a dregov∟ič/draguv∟it, szmol∟ян/szmolján, stb. törzsek balkáni kirajzásai elsődlegesen vettek részt, és e nyelvet csak utólag „rétegezték felül” a bolgár-szláv nyelveket hordozó, inkább a mai D-i ukrán nyelvjárásokkal rokon tör-zsek, néprészek nyelvi hatásai, [ a *cTrum∟ən/Sztrümon folyó nevéről „sztrumel∟ян/sztrumelján” törzs, amely vlsz. NY-ra is költözve a mai középső macedón-szláv nyelvjárás szupersztrátum-átadója ]; legvégül pedig az ÉNy-ról szomszédos szerbeké is hatott rá, Sprachbund formájában. [ Végül a macedón-szláv az a szláv nyelv, amelybe a több mint félezer éves oszmán-török hegemónia, és a macedón-szláv szállásterületbe beékelődő masszív oszmán-török népi/nyelvi „félsziget” folytán a legtöbb oszmán-török nyelvi elem átkerült, de ez már évszázadokkal az óegyházi szláv nyelv kialakítása után történt ].}}

A VIII./IX. szf.-n frank vazallussá lett NY-Balkán és kárpátiai É-i előtere ( Szlavónia ) ill. a K-balkáni Óbolgár Kánság közé még mindig beékelődött Bizánc ’Illürikon themája ( = a Közép-Balkán ); azé a Bizáncé, amely érthe-tő kül- és belpolitikai okokból nem sietett elismerni Nagy Károly 800-ban Rómában kreált német-római császári rangját.

A 740-ben megszűnt uralmú történelmi Dulo-dinasztia helyett azóta kánokat adó dinasztiát negligálva, a 803-ban vlsz. újabb bolgár dinasztiát alapító pogány Krum kán és Nagy Károly ( képviselői ) [ „középkori Molotov-Ribbentropp” ] imperialista paktumot kötöttek érdekszféráik kibővítésére: Bizáncot kiszorítandó egymás közt fel-osztották ’Illürikont. Krum „cserében” a frankoktól szabad kezet kapott a Kárpát-medence frank érdekszférán kívü-li: középső és K-i részei D-i sávjában vezetett avarellenes rabló-[ „pacifikáló”-]hadjáratra, ill. a D-erdélyi só- és aranybányák működtetésére, [ mindezek 1. és véres katonai akcióit

803~804-ben vezette Krum: a Vaskapu tágabb térségéből és a Száva-torkolat alatti Duna-szakasz mellől egész népeket (!) elüldözve ]; Krum a Marostól É-ra élő szabad avarok harcosai közül 811-ben majd 814-ben is zsoldosokat szerződtetett. { Krum 803-as betörésekor rej-tették el a kései avarok ( a készlet fele részében már keresztény ! ) az ún. nagyszentmiklósi kincset ! És: Krum elől kitérve az Oltközből, mint Avaria korábbi DK-i ütközőállamából vezette népét a már nevében is bizánci keresztény Theodorosz kapagán-kán a Szombathely~Sopron~Moson tartományhatár vonaltól ÉNY-ra eső sík- és dombvidék-re, ( egyéb lehetőség híján a kisebbik rossznak látszót választva ) frank védnökséget kérve és ( frank érdekből: adó-zó munkaerő ! ) kapva: ők Köpcsény névadói. Számos lelet szerint a kései Avar Kaganátusnak nemcsak a D-i peremterületein és ütközőállamaiban, hanem Kárpát-medencei belső szállásterületein is megindult a keresztény-ségre áttérés lassú, fokozatos, békés, természetes folyamata. Erre a részben/folyamatában vagy már egészen ke-resztény (kon)föderatív államra és szövetségeseire szabadította rá előbb saját „keresztény” rabló, és a rablás érde-kében gyilkos hadseregeit, majd az akkor még pogány Óbolgár Kánság rabló, és a rablás érdekében gyilkos had-seregeit „a keresztény Európa atyja”: a haszonélvezők által a „Nagy” jelzővel felcicomázott ( ám egyházjogilag érvényesen szentté - méltán ! - soha nem avatott ) germán-frank Károly. Károly, aki 812-ben csak megvásárolni (!) tudta a baszileiosz = császár cím használatának hivatalos bizánci elismerését: „átengedte” ( = visszaadta ! ) Bizánc fennhatósága alá a nem sokkal korábban meghódított Venetia és ’Isztria ’Adria-part közeli sávját, továbbá Dalmacia thema „frissen frank” részeit. }.

A de jure Illyria/’Illürikon a VIII./IX. szf.-n a frank ill. óbolgár érdekszférára kettébontása után ( tehát pl. maga ’Illürikon thema is ) megszünt; {{ a bolgárokat is ( kezdetben ) beleértő illirizmus, mint Oszmán-török és Habsburg Birodalom-( utóbbin belül főként: Magyarország-)ellenes - felszabadító célú - össz-D-szláv gondolat a XIX. sz.-ban született meg }}. Az ’Illürikon thema korábbi bizánci sztratégosza és hadserege felügyeletétől megszabaduló Raš∟ka- és Lim-folyó közti szerbek zsupánjai pedig „azonnal” ( kb. 810-re ) megválasztották 1. kenézüket = ez a szerb államiság É-i ős-csírája. Szórványos kísérletek után 874-ben bizánci hittérítők a Raš∟ka-környéki [ mivel a latinban nincs „š” hang és jel, latinos átírása: Rascia, középkori kiejtése: „raszcia” → ( magyar ) Rácföld, Rácország ] szerb nemességet megkeresztelték: ettől fogva „megkeresztelt Szerbia” a kenézség bizánci neve, amelynek területén megindult az egyházszervezés. [ D-en, előbb Dioklea/(lat.)Dioclea → ( szláv ejtésben ) „Duklja”, majd Zéta területén, együtt: Montenegróban azonos folyamatok jellemzik a IX. sz.-ot, azzal, hogy független fejlődésüket nem szakítja meg már 924-ben Nagy Simeon bolgár cár hódítása, s majd csak a X. sz. utolsó harmadában~negyedében kerülnek az expanzív Bolgár Birodalom hatáskörébe, bő másfél nemzedéknyi időre ]. A sziszeki székhelyű Közép-szlavóniai szlovén/„tót” Ljudevit kenéz 819~823 között „rendes évi” katonai felkeléseket szervezett népe körében a frankok ellen. A 803~804-es, Krum kán-féle népirtásos hódítás elől a frankokhoz menekült timocsán Borná-t a [ frankok felől nézve is ] „Kulpán-túli” azaz ÉNY-Dalmácia hegyvidékén, és részben már a partvidékén - a Kapela~Plješevica~Dinara planina gerincétől az ’Adriáig - élő horvátok frank-vazallus kenézévé nevezte ki a frank uralkodó, [ ahogy évtizedek múlva majd a nyitrai szláv Pribinát is határőrgrófként a pannóniaiak fölé helyezi a frank főhatalom ]; és Borna harcosai meg a friauli frank helytartó/határőrgróf csapatai elől Ljudevit és hadserege „rendes évi” refúgiumába vonult vissza, vlsz. a Szana- és az Orbász-folyó mentén felfelé haladva, a mai ÉÉNY-Boszniáig. A mai D-Bosznia ( Hercegovina ) Naren∟ta jobb parti mellékvize, a Rama-folyócska torkolatvidékéig felhúzódó Dalmacia thema - természetföldrajzilag: a történelmi *Hulm/[→Hu’m ] tájnevű Közép-Dalmácia - területén is élő [ mert hogy ez időben már kezdett kialakulni valamiféle „kenéz-perszonálunió” Bosznia ( egy része ) és a Raš∟ka-i Szerbia között ] szerb/„szorab” törzs főnöke ( = alkalmasint: Borna apósa ) nyilván a veje közvetítette, anyagilag is „megtámogatott” frank „elvárásra” 823-ban orvul megölte a közeli hegyi refúgium-szállásán éppen meghúzódó, és a szomszédos szerbek/„szorab”-ok támogatásában bízó szlovén/szlavón Ljudevitet; a frankok pedig megszállták K-Szlavóniát: a történelmi Pozsega és Valkó vármegye ekkor többségében még „nem-szláv”, ill. Szerém vármegye Krum elől ide ( is ) menekült timocsán-szláv lakosságú területeit.

A Ljudevit megöletésével frank katonai szempontból biztonságossá tett „hídfőről”, Szlavóniából a germán frank mohóság területszerző hadjáratot indított a D-Alföld érintésével a Temesközbe, a Krum elől oda menekült szláv abodr∟it néprész „megsegítésére”: itt a frankok sebtében megszervezték „Dacia danubiana” nevű tartományukat. 815-től Omurtag lett a dunai Bulgária kánja. Kemény kezű államszervezése elől kitérve „bolgár-alattvaló” szláv népcsoportok, törzsek hagyták el országát, a frankok pedig 818-ban befogadták e menekülteket ( = adózó munkaerőt ), s ez is feszültebbé tette a bolgár~frank viszonyt. A Di frontokon rendkívül sikeres Omurtag kán a temesközi frank „Dacia danubiana”-expanzióban nemcsak a korábbi paktum felrúgását, hanem az erdélyi ( só, arany ) termékek Maroson leúsztatását és távkereskedelmi szétosztását is méltán veszélyeztetni látta, a Vaskapu térségében pedig szomszédossá váltak nándor/bolgár központi szállásterületeik a temesközi frank katonai kolóniákkal, ezért 824~826 között Omurtag „érdekszféra-határ tisztázó” tárgyalásokat kezdeményezett a frankokkal. Ennek kudarca után a kán 826-ban elsöprő támadással üzte el a frankokat és szövetségeseiket nemcsak a Temesközből, hanem K-Szlavóniából is, megszállva azt; [ a Dráván pedig erőfitogtató/elrettentő hadihajós „felvonulást” is szervezett ]. A Temesközbe visszatérve a frankokat behívó abodr∟it népen pedig véres bosszút állt. 827-től olyan markáns lett a bolgár hegemónia az ÉNY-Balkánon, hogy [ Borna kenéz 828-ra bekövetkezett halála után ] még a Bolgár Birodalomhoz legközelebb élő ( = ÉK-i ) horvátok élére is bolgár-vazallus (!) kenézt: Ratimir-t állították, aki 829~838 között irányította e horvátok törzsszövetségét; [ miközben a frankok szállásaihoz közelebb élő horvátokét a 830~845 között uralkodó horvát

Miszláv kenéz ]. A 831-ben bolgár kánná választott Malamir már 832-ben békét kötött a frankokkal; [ Malamir 833. után egy időre a Nyitráról „kis kerülővel” hozzá menekült Pribina szirmiumi/szerémségi „házigazdája” is volt. 838. előtt Pribina egy ideig sokfelé próbálkozott, így pl. a bolgárok után a sziszeki szlovén/szlavón Ratimar kenéznél „kért menedékjogot” ]. A keresztény-üldöző Malamir kán 836-ban meghalt; egyetlen generációnyi idő elteltével, 865-ben az egyik utóda: I. Bo(γο)risz kán megkeresztelkedett, és a Mihály nevet vette fel. Bo’risz/Mihály és a dalmáciai horvát I. Trpimir között kisebb határ-konfliktusra került sor, valahol a mai Bosznia DNY-i ( vlsz. a Rama-folyócska ill. általában a Naren∟ta-menti ) térségében. {{ És Bo’risz/Mihály kán befogadta a 885. = Methód halála után az Ómorva Fejedelemségből haladéktalanul kiutasított - a Duna frank = jobb partjára ladikokon egy szál ruhában átzavart, onnan a Balkánig szörnyű nélkülözések közepette legyalogoló bizánci származású Methód-tanítványokat: pl. Kliment-et, Naum-ot és Angelariosz-t, sőt, az ószláv keresztény kultúrát megalapozó munkájuk feltételeit is biztosította; [ Kliment-ből majd az egyetemes kereszténység számára is jelentős Ohridai Szt. Kelemen lesz ]. A nemzeti/szláv nyelvű miséért és a glagolita írásbeliségért immár nem hálás ómorvák a szláv származású Methód-tanítványokat rabszolgapiacokon adták el …; akik közülük netán túlélték e viszontagságokat, azokat Bizánc váltotta ki, kevésbé diplomatikusan: Bizánc vette meg a rabszolga-kereskedőkről, pl. a velencei rabszolgapiacon … Mindezek jussanak eszünkbe Pozsonyban a Szt. Márton dóm Szt. Kónsztantinosz/Kürillosz/Cirill-t és Szt. Methódot dicsőítő tablója előtt, vagy a nyitrai püspökség hasonló kultuszú vártemplomában is, de Nyitrán az egyetem [ Szt. ] Konstantinról felvett neve olvastán is: mert az igaz, hogy nem a Kárpátokon belüli - morvák által megszállt - Ómorávia-rész, mint periferiális tartomány világi~politikai elitje döntött az elmondottak szerint, de Wiching nyitrai püspök kül- és belföldi ármánykodásai készítették elő a Kárpátokon kívüli, azaz a tulajdonképpeni Ómorávia központjaiban a Methód-ellenes „közhangulatot”, és a részletezett barbár eljárásokat … [ Nem a fenti eseményekkel érintett, a Morva-mezőt szegélyező Duna-szakaszon, hanem a Morva-folyó torkolatától kicsit lejjebb kísértetiesen hasonló események történtek részben az újkor elején, részben pár évtizede: Kollonics Lipót római katholikus érsek innen küldte gályarabságra = rabszolgaságra a protestáns prédikátorokat, ill. itt menkültek át kézipoggyásszal, ladikon, az éj leple alatt a szlovák nacionaliumus elől a földönfutóvá tett őshonos/őslakos csallóközi magyarok százai, ezrei a II. világháború után … ]}}.

874-ben a Raš∟ka-i Szerbia vezető rétege is megkeresztelkedett.

838-ban fordult a NY-balkáni erőviszony-kocka, [ az egykor nyitrai Pribina rögtön vissza is ment a frankokhoz, akik Mosaburgba helyezték, ám csak kb. 1 évtizednyi „hűség-bizonyító próbaidő” után, 846/48 körül nevezték ki határőrgróffá …]: az idő közben kialakult frank erőfölény kapcsán 838-tól Miszláv ( † 845 ), majd I. Trpimir ( † 863 ) horvát kenézek - frank vazallusként - a horvát szállásterületek egy részére kiterjedő bolgár fennhatóság/fél-függőség ellen léptek fel, ill. harcoltak mind Bizánc, mind a szaracénok ellen is. 876-ban megszűnt a frank fennhatóság ( egyelőre még csak ) a dalmáciai horvátok felett; [ a horvátok szárazföld-belseji többsége a Hétmagyar honfoglalás katonapolitikai átrendező hatása - a frank hatalom Kárpátmedencéből és a NY-Balkánról kiszorítása - révén tudott megszabadulni az 1 évszázados frank igától ].

Az É-Pontuson el-szlávosodott, más szlávokkal Moldován és az Al-Dunán át a Balkánra jutó, itt a Vaskapunál ( = a Timokfolyó térségében ) megszállt *tiver∟c/deb’re∟c(en)/labor∟c törzsi név-változatú, szláv szokás szerint a folyójukról ( = a Timok-ról ) elnevezett ún. timocsán csoportokat az Óbolgár Kánság területszerző hadseregei üldözték el: egyik részük a Szerémségbe ill. az ’Adria-parti horvátokhoz, másik részük a Tiszántúl érintésével a Hernád mellé ill. a Kárpátaljára menekült.

A Közép-Balkán-felosztó frank~óbolgár paktum harapófogójából részben a Tiszántúlra ( Bihar ), részben a Zsitva és a Garam közé, kis részben az Alpokaljára költöztek a *Brog∟n(osz)/D-i Morava-folyó környéki, a folyónak új nevét adó itteni *morb/morab → [ D-i ] morav∟an(i) nevű szláv törzs révén el-délszlávosodóban lévő, orthodox-keresztény marót/martoń ( és névváltozatai ) szövetség népei; hún-avar eredetű dinasztiájuk egyik ága pedig a Morvamezőre … *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Az Anjou-kori perszonálunió idején nagyon sok bosnyák nemes költözött át a SzentKorona felségterületének Bosznián kívüli részeire. A szlovén Cilleiek és a magyar Hunyadiak kapcsolatai okán a szlovén néphagyományban Mátyás király a saját királyuknak számít … Az oszmán-törökök elől sok tízezer szerb ( „rác” ) menekült D-Magyarországra, [ kisebb csoportjaik Éabbra is, a Duna mentén ]; majd sok-sok ezer horvát ( az ún. vízi-horvátok ) az Alpokalján É felé Pozsonyig; a Zrínyiek horvát és magyar kettős identitása köztudott. A perzsa kert-kultúrát közvetítő oszmán-törökök hatása Magyarország törökök alóli

felszabadítása után sem ért véget: az oszmán-törökök által továbbra is megszállt K-Balkán felől a perzsa és a török kertészeti eredményeket továbbra is közvetítették - a saját tapasztalataik mellett - a beköltöző bolgár kertészek. [ DNY-Erdély, a Temesköz és a Duna-Tisza köze D-i szegélye IX. sz.-i óbolgár katonai megszállásának nem maradtak érdemi etnogenetikai nyomai, néhány földrajzi név túlélésén kívül ]. A középkori oszmán-török megszállástól elnéptelenedett országrészekbe pedig az ország felszabadítása után, a XVII.~XVIII. sz.-ban - tízezres nagyságrendben telepítettek tót/szlovák munkaerőt Kárpátia É-i harmadából.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A La Tène keltaként az Odera és a Warta közé érkező, nyelvileg NY-i szlávosodó *pol∟an /polán törzs egy része a basztarn vándorlással egy időben, Kr.e. a 3. sz.-ban Volhíniába~ÉK-Podóliába, majd a Közép-Dnyeperhez költözött, - NY-i szlávságából csak az ősszláv „g”-t „h”-sító kiejtést megőrizve - hamarosan K-i szlávosodott, ( → ők a *pol∟ян/polján törzs ). Szállásterületeikre - *”Woljan”-/’Oli”um”-ba - ( is ) érkeztek a Kr. sz. utáni II.sz.-ban a gótok. A poljánok túlélték a gót ill. szarmata és a hún hegemóniát, túlnyomó többségük nem vándorolt el a zsitomiri kerámia-csoportos nagy szláv népvándorláskor sem. A korai avar kor 2. néphullámaként a szomszédságukba települt, armenida rassz-elemeket ( is ) hozó [ eredetileg turáni ] *koc-әgәr/(bizánci átírásban) kotzager nép egy része elszlávosodott a poljánok hatására, ők a NY-i Bug-/Boh-menti ( = „buž∟an/buš∟an” ) *luc → ( el-szlávosodva: luč∟an ) és a[z eredetileg volhíniai ] *g/hucul/( névadó )*galic ( → a Morva-kapu közelébe elvándorló holec/holá„č” ill. a K-Galíciában helyben maradó g/hali„č” ) nevű népcsoportok, a maguk eredetileg sztyeppei - még a Kturáni~belső-ázsiai taki- azaz Przewałski-vadlovak genetikai örökségét is hordozó - mokány „hucul”-lovaival … A duleb, drevlján, polján K-szlávokkal történt keveredésüket a viking korban az ÉK-balti partokról érkező, ősileg *észt/finn, de K-viking azaz *var∟eng/varяg germán hatásra el-svédesedett *rosz/rusz nevű népnek a KözépDnyepernél K-i szlávosodott csoportjai is kiegészítették, főként a Kijevi Rusz államszervezés idején: ekkor vették fel a Kijev térségében már varég eredetűnek számító *rusz∟in/ruszin vezértörzs nevét. Ekkortól a K-Galíciából többségükben D-re vándorolt kustánfalvi-utódok helyére költöztek. A mégis itt maradt kustánfalviak közül a gurál-ok lettek nyelvileg K-i szláv „kisoroszokká”, továbbá a fehér horvátok, akik szomszédságába költözött utóbb az addigra már el-lengyelesedett, tehát NY-i szláv *leng → lяh/ ljah nép is. A Volhíniai-hátságtól ÉNY-ra pedig az ugyancsak NY-i szláv, el-lengyelesedő *lenti∟z /lendi∟an → lяt∟ič/ ljatics nép szállásterületeit találjuk a korai középkorban. A fehér horvátok kisebb csoportjai már a Hétmagyar honfoglalás idején beszivárogtak a Sárosi-kapun, a K-i Beszkidektől É-ra lévő szállásterületeiken pedig magyar honfoglaló harcosok, majd a magyar külső gyepű őreinek tárgyi hagyatéka is előkerült: ez együttműködésükre, szövetségükre utal. Ezek a „kisorosz” fehér horvátok utóbb a Lengyel Királyságba betagolódva el-lengyelesedtek, míg a lengyel korona alá tartozó = a Kárpát-íven kívüli többi kisorosz - a gurálok is, a ruszinok is - mindmáig megőrizte sajátos ( nem ukrán, csak ahhoz viszonylag közeli ) K-i szláv nyelvét; [ a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc leghűségesebb népének utódai: a mai ruszinok - az ukrán nyelvű iskola meg média okán - maradéktalanul megértik az ukránt, az ukránok azonban nem vagy alig értik meg a ruszint, az tehát semmiképpen sem minősíthető „ukrán nyelvjárás”-nak, mégha a mai nagyukrán nacionalizmus ezt harsogja/sulykolja is ]. A ruszin szövetség egyes csoportjai a tatárjárás után, majd főképpen a Krími Tatár ( Kipcsák ) Kánság rablóhadjáratai elől költöztek át K-Galícia/Halics felől Kárpátaljára, asszimilálva a Podlasie ( = a litván, belarusz, ukrán és lengyel nyelvhatár ) térségéből utóbb érkezett jövevényeket is. A középkorban, de legkésőbb az újkor elejétől gurálok is költöztek be mind a Sárosi-kapun, mind Árva peremén a Kárpát-medencébe. A szlovák-előd szlávok a még jelen lévő langobárdok tömbös szállásterületeit É-ról „elkerülő”, a Kárpát-medence ÉNY-i peremvidékére történő beköltözésének „szálingózó” kezdete a VI. sz. első felére ( = 557/’58 előttre ) eshetett, de honfoglalásuk 1. igazi hulláma az avarok szövetségében, a számosállat-tartásra alkalmas(abb) sík- és dombvidéki új avar szállásterületeket nem érintő, de a hegyvidékekről azok közelébe is lehúzódó betelepülései által kapott lendületet. E VI.-VII. sz.-i szlávoknak a Fátrák, a Tribecs, Alacsony-Tátra ( NY-i szárnya ), Vepor, stb. gerincei által egymástól eléggé elválasztott szállásai NYÉNY felől DK-en legfeljebb Korpona környékéig terjedtek el. A korai avar korral szinkron NY-középeurópai forrásokat is felhasználó humanista Aventinus ( Bajor Évkönyvek, XVI. sz. ) is feljegyzi, hogy a langobárdok - 558-as - Itáliába távozása után egykori szállásterületeiken »erőre kaptak a[z ő névhasználatában „venéd”-nek mondott ] szlávok« --- a Fehér- és Kis-Kárpátokon belüli egykori langobárd föld hegyvidéki részein nyilvánvalóan a szlovák-elődök 1. hulláma. Utóbb, a késő avar korban az ÉNY-Felvidék - összességében még igen gyér - szláv lakossága is a késő-avar

kultúrkörrel intenzív kapcsolatba kerülő perem-népességgé vált, pl. a szláv törzsek vezetői is az „avar divat” ( valójában: a késő-avar rangjelzések ) szerint kezdtek öltözni. A Kárpát-koszorún belüli ÉNY-i, szláv-lakta hegyvidékeken a VIII. sz. végére 3-4 szláv törzsi centrum kialakulása vélelmezhető, ezek közül az egyik Turócban, a többi a Vág középső szakasza melletti medencék valamelyikében ( Trencsén, Zsolna ) foglalt helyet.

Avarok és „nem-szláv” szövetségeseik a Kárpát-medence É-i harmadában. A kiterjedtebb síkságokon, így pl. a Kisalföld É-i felében, továbbá a halom- és dombvidékeken a politikai ill. kulturális és gazdasági ( vegyes gazdálkodású, ezen belül markánsan számosállat-tartó ) értelemben vett avarok és „nem-szláv” szövetségeseik éltek, akik küllem-jellegegyüttesek ( rasszok ) szempontjából is eltértek a szlávoktól. 558-tól - a *var~hjon/var~k’on(y)/várkony ikernevű törzsszövetségi vezértörzs vezette kora avar honfoglalók Kárpát-medencei hegemóniája és államszervezése a korábban itt tömbös szállásterületeiken élő népekkel modus vivendi-k kialakítását jelentette. Erre legjobb példa a „gepida kapcsolat”: a gepidák Ipotesti-Cîdesti kultúrája szürkekerámia díszítésének mintakincse gyorsan divatba jött az avarok között, akik ezt teljes szállásterületükön, így É felé is elterjesztették, majd a Felvidék D-i előterében létrejött néhány (!) vegyes lakosságú településen az avaroktól a szlávok is átvették ezeket a díszítéseket, és evvel ékesítették a saját, továbbra is a korábbival ( = az 558 előtti, azaz 1. fázis-belivel ) azonos technológia szerint készített ún. prágai kerámiájukat. Ez az 558 utáni, a jelzett módon avar közvetítette „gepida távhatású” = 2. és 3. fázisú prágai kerámia, amely a VII./VIII. szf.-ig - a késő avar kultúra kifejlődéséig - maradt fenn a szláv szállásterületeken, és esetenként a tömbös szláv etnikum azon határsávjaiban, ahol előfordult néhány, már részben vegyes lakosságú falu is, amelyekben azonban mindkét etnikum település-részenként kulturálisan elkülönült közösségekben élt, és tagjaik csak esetenként házasodtak össze: mindezt egyetlen temetőn belüli szinkron, ám más-más temetési ritus is jelzi, a saját más-más kulturális hagyományaiknak megfelelően. A 680 körül a Kárpát-medencébe beköltöző, az ún. közép avar kultúrával - kiemelten is a Balkaš-tó/Hétfolyó~DKTurán( ≈ az antik Szogdiana )~NY-Tyanshan~Irtiš-források térségéből hozott ún. sárga kerámiával - jellemzett népesség és a korábbi avarok együttéléséből 1-2 generációnyi idő alatt kifejlődött ún. késő avar kultúra a Kisalföld Éi felében ill. a Felvidéken is jelentősen nagyobb területre terjedt ki, azaz e kultúra alkotóinak egy része is jobban széttelepedett, hont foglalt (!), mint a 680 előtti ún. kora avar ( „nem-szláv” ) kultúra lakossága, [ pl. az egyik késő avar kori - sárga kerámiát is gyártó - regionális fazekasműhely Érsekújvár mai területén működött ]. Főbb késő avar ( nem „avar-szláv”, hanem csakis avar és a velük szövetséges „nem-szláv” ) leletek ebből a 670/680-as - pl. székelymagyar - honfoglalástól az Ómorva Fejedelemség Kárpátokon belüli hódításáig ( 833 ) terjedő időből, a mai Szlovákia területén: az Erdőháton *Morvaszentjános/Moravskỳ Jan, *Pozsonybeszterce /Záhorská Bystrica, *Dévényújfalu/Devínska Nová Ves, Dévény; a Kárpát-koszorún belül, a Kisaföld É-i részein, a Nagyszombat~Szenc~Pozsony út mentén *Ciffer/Cífer, *Csataj/Čataj, *( Horvát-)Gurab/Chorvátsky Grob, *Cseklész/Bernolákovo, a Csallóközben a Nagymegyer melletti *Alsógellér/Holiare, *Rév-Komárom/Komárno, *Vágsellye/Šaľa-Duslo és Šaľa-Veca, a Nyitra alsó szakasza mentén *Nagysurány/Šurany, *Érsekújvár/Nové Zámky, a Zsitva-delta K-i ága dunai torkolatánál *Zsitvatő/Žitavská Tôň, a Duna bal partján *Dunaradvány/Radvaň nad Dunajom, *Párkány/Štúrovo, a [ Nagy-]Duna jobb parti Kisalföld-részen: *[ Duna-]Csúny/Čunovo, végül a Garamtól K-re, tehát a későbbi Ómorva Fejedelemség limesén kívül: a Korpona melletti *Nemesvarbók/Zemiansky Vrbovok, a Balassagyarmattól ill. [ Ipoly-]Varbó/Vrbovka községtől É-ra *Zsély/Želovce, a *Fülek /Filakovo melletti *Perse/Prša, és a Hernád mentén Kassáig számos lelőhely. [ Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete: Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. --- Budapest, 1984. alapján ). Az avarokat megelőzően a Kárpát-medence sík- és dombvidéki ill. középhegységi jellegű belsejét germán törzsek töltötték ki, 568 után pedig ( a DK-kárpátiai germán gepidákat leszámítva ) a mindenkori avar és K-i szövetséges „nem-szláv” népek, köztük 680 után a székelymagyarok is. A VIII./IX. szf.-n ugyan a frankok majd az óbolgárok szétzilálták az Avar Kaganátus központi államigazgatását, de az avar kor „nem-szláv” népei a régészet tanusága szerint is megőrizték korábbi szállásterületeik legnagyobb részét abban az évszázadban ( = tehát maximum 3 generációnyi időben ) is, amíg hont nem foglaltak kulturális, ezen belül nyelvi testvéreik: a Hétmagyar honfoglalás népei.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A Szlovák Tudományos Akadémia Régészeti Intézete - a nemzetközi érdeklődést is kielégítendő - monográfiaigényű, több mint 300 oldalnyi terjedelmű, fényképekkel bőven illusztrált szakkönyvet adott ki: „Importants sites slaves en Slovaquie” --- Bratislava, l978., ( azaz: „A szlávok jelentős lelőhelyei Szlovákiában” ). Ebben 142 közigazgatási terület ( város, község ) szerepel önálló címszóként a szlovák helynevek abc-rendje szerint, ( ahol egyegy közig. területen belül több lelőhely található, azokat a címszó alatt sorszámozással ellátva tárgyalja ). Csak a Nagy-Duna bal part felőli, azaz É-Kisalföldön, és azon belül csakis a Nyitra-folyó Nyitra város alatti szakasza sodorvonalától NY-ra - természetföldrajzilag tehát a Csallóköz, a Vízköz, a Hegyalatt ( = Pozsonyi Hegyalja ) és a Mátyus-föld területén együttesen - 28 közigazgatási területet sorol fel ill. ábrázol a térkép-mellékletén szláv lelőhelyként. A fenti MTA-listából e területre eső 5-öt [ Ciffer, Csataj, ( Horvát-)Gurab, Nagysurány, ( Duna-)Csúny ] nem tartalmazza az SZTA könyve, ( vlsz. annyira letagadhatatlanul és csakis avar jellegük miatt ). Eleve ki kell szűrni, hiszen az MTA régészei hitelt érdemlően, nemzetközileg elismerten és egyértelműen késő avar leletanyagot határoztak meg/ismertek fel az SZTA-lista további 7 „szláv” lelőhelyén: Dévényújfalu ( szlk. sorszáma = 25.), Dévény ( = 24.), Cseklész ( = 6.), Alsógellér ( = 37.), Rév-Komárom ( = 48.), Vágsellye ( = 108.), Érsekújvár ( = 81.). A górcső alá vett Kisalföld részterületen az SZTA-lista fennmaradó 21 „szláv lelőhelyek” címszavából további 4 a monográfia saját ismertető szövege alapján esik ki: *Szered/Sereď ( = 96.), ahol részleges lótemetkezéses Hétmagyar honfoglaló harcos sírját tárták fel; *Ábrahám/Abraham ( = 1.) IV.sz. lelőhely, ahol kiterjedt magyar köznépi temetőt ( az. ún. Bielo Brdo-kultúra leleteit ) tárták fel, ezek között pl. ezüst„drót”-fonatokból készült honfoglaló magyar eljegyzési gyűrűt, vagy pl. Szt. István király ezüstpénzét, továbbá [ euro-]mongoloid [ azaz vlsz. turáni ] rassz-jellegű egyén maradványait is; *Galánta/Galanta ( = 33.), szintén Hétmagyar honfoglalók leleteivel; *Csápor és *Cabaj/Cabaj-Čápor ( = 20.), ahol a Hétmagyar honfoglalás egyik előhada törzs- és nemzetségneveit viselő községek XI. sz.-i (!) = Árpád-kori lakosságának temetőjét tárták fel. [ Vajon miért kerültek bele ezek egy programszerűen csakis a szlávok régészeti maradványait tárgyaló kiadványba ?! ]. Nos, 17-nél tartunk, de a „nettózásnak” nincs vége, hiszen az avar kori (!) szláv jelenlét vizsgálatához még ebből is le kell vonni a már az Ómorva Fejedelemség idejére eső, vagy az e korból indulva a Hétmagyar honfoglalás és államszervezés idejéig ( esetleg még tovább ) zökkenőmentesen „túlélők” leletsorait: *Pozsony/Brezalauspurc/Bratislava ( = 16. ), *[ Pozsony-]Szentgyörgy/Jur pri Bratislave ( = 47.), *[ Pozsony-]Sárfő/Blatné ( = 10.), *Magyargurab/Veľkỳ Grob ( = 124.), *Majtény/Majcichov ( = 64.), *Tarmacs(ə)/Tormocs(ə) [ Árpád-házi herceg törökös neve, amely itteni szállására utal → szláv népetimológiás „áthallással”: „tüskés/töviskes hely” = Trnovec ( nad Váhom ), ebből a Bielo Brdo kultúrás Hétmagyar köznépi temető-fázis korától kezdve a még 1851-ben is színtiszta magyar lakossága kiejtéséhez igazítva: *Tornóc ] + *FelsőJattó/Hornỳ Jatov ( a 2 lelőhely együtt = 118., a legkorábbi, azaz IX. sz.-i fázis késő avar/„dunai” leletei mellett néhány igen szegényes mellékletű, köztük nyitrai kerámiájú sírról feltételezik, hogy talán szláv elhúnytakhoz köthető ), *Tardoskedd/Tvrdošovce ( = 119.), *Nyitramalomszeg/Lipová-Ondrochov ( = 62.); *Komját /Komjatice ( = 49.); közülük pl. Tornóc és Tardoskedd a maga „dunai” [ szlovák „fedőnevű” ] kerámiájával késő avar ( „nemszláv” ) túlélők szállásterülete volt, akik mellé~közé költöztek a Hétmagyar honfoglalók … Összesen 8 közigazgatási terület szláv, vagy annak gondolt lelőhelyei maradtak a tulajdonképpeni avar kor 2 és 2/3 évszázadnyi időtartamára és a megnevezett Kisalföld-rész óriási területére. Közülük is mindössze 3, amely az ún. kora avar korra, azaz a 680-as évek jelentős K-i „nem-szláv” népesség-beáramlása, honfoglalása előtti bő évszázadra datálható: *Szilád/Siladice ( = 97.), mivel nem esik a langobárdok törzsterületére, a *Botos-/Bodošdülőbeli I. és IV. sorszámú lelőhely rendkívül primitív kerámiáját a szlovák kutatók a más tájakon élő langobárdokéval egyidejűnek - azaz V. sz. legvéginek, VI. sz. első 2/3-a belinek vélik, feltételezve, hogy a legkorábban a Kárpátokon átkelt bevándorló szlávokhoz köthető; a II. sorszámú lelőhelyről már VII. sz.-i, prágai kerámiás leletek kerültek elő; *Taksonyfalva /Matúškovo ( 68.): VI.~VII. sz.-i prágai kerámiás urnák, halomsírok alatt; *Kisvárad /Nitriansky Hrádok ( = 78.), legkorábbi rétege a sziládiéhoz hasonlóan primitív kerámiát tartalmazott, felette pedig VII. sz.-i prágai kerámiás leletek kerültek elő. A primitív kerámiás, a langobárdokéval esetleg egyidejű szórvány ( 2 db ! ) telep népisége bizonytalan. A prágai kerámiás leletek pedig csak annyit jelentenek, hogy a kora avar állam ( = a viszonylag sűrűn lakott avar szállásterület ) Duna-közeli belső gyepű-( = őrzött határ-)vonalától É-ra a Kisalföld gyepűelve ( lakatlan határsáv ) volt, őserdőkkel, ősgyepekkel, árterekkel, mocsarakkal, amely síkságra néha egy-egy szláv kolónia időlegesen behatolt és letelepedett, valószínűleg a kereskedelmi utak ill. a korabeli gázlók/révek környékére.

680 körül jelentős létszámú és igen sokféle kultúrájú K-i ( „nem-szláv” ) népesség költözött a Kárpát-medencébe, bő 1/3-nyival megnövelve a korai avar szállásterületek korábbi térfoglalás-tömbjét, elsősorban É, ÉNY, NY és DNY felé hont foglalva a korábbi gyepűelvéken. Az SZTA-lista 680 és 833 ( = I. Mojmír fegyveres hadjárattal Ó-Moráviához csatolja az É-Kisalföld és a Felvidék Garamtól NY-ra eső részét ) közé datálható leletű közigazgatási egységei: *Pozsonyszöllős/Bratislava-Vojnory ( = 17.), elvétve „dunai”, jellemzően prágai kerámiás, bi-rituális ( hamvasztó és csontvázas temetkezésű ) temető; *Szenc/Senec ( = 95. ), temetkezési ritusa és kerámiája is „dunai”, tehát avar és szövetséges „nem-szláv” nép hagyatéka; Ábrahám ( = 1.) I. és II. sz. lelőhelye, prágai és „dunai” kerámia is került elő, a II. sz. lelőhely népe megérte az Ómorva Fejedelemség korát is; *Vízkelet/Čierny Brod ( = 23.), a teljes leletanyag közép avar kori ( VII. sz. vége~VIII. sz. eleje ), és „dunai”, tehát avar és szövetséges „nem-szláv” nép hagyatéka; *Nagykeszi/Veľké Kosihy ( = 123.), VII.~VIII. sz.-i avar és szövetséges „nem-szláv” nép hagyatéka. Amennyiben a közép- és késő avar kor avar és „nem-szláv” népeinek tömbös szállásterületein belül ( tehát nem a peremeken ) hitelt érdemlően kimutatható ( lesz ) egy-egy többségében vagy teljesen szláv lakosságú település, akkor az tudatos avar állami betelepítés eredménye: valamilyen szolgáltatást végző, egyazon mesterségű emberek és családjuk behívása. Szláv és avar együttélés, „szimbiózis” a kulturális ( benne: a gazdálkodási ) különbségek miatt a IX. sz. előtt elképzelhetetlen, az egymás mellett élés is csak a szláv ill. avar szállásterület-tömb határsávjában, leginkább az árucsere lebonyolítására. Ahol szórvány ill. kevés szláv lelet kerül elő többségi avar környezetben, ott nyilvánvalóan exogámiáról van szó; ( eddig leginkább K-i szláv asszonyok ide kerülését mutatták ki, éspedig a korai avar korból ). Az avarok és a szlávok közös hadjáratai célfeladati társult vállalkozások voltak: a hadjárat és a zsákmány-elosztás után ki-ki hazament a saját népe köreibe. Béke idején pedig a rendes évi adó avaroknak történő beszolgáltatásán kívül csak a tranzit ügyintézése, vagy a belpiaci árucsere során alakult ki időszakos - rövid ! kapcsolat az avarok és a Kárpát-medence peremén körkörösen élő szlávok között. Az ún. társadalmi mimikri is egyoldalú volt, amíg az avar központi hatalom fennállt: a szláv törzs- és nemzetségfők igyekeztek úgy öltözködni, mint az avar arisztokrácia.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A IX. század és a IX./X.sz. fordulója.

A Kárpát-íven kívül, attól NY-ra: a Bécsi-medence É-i felétől DK-Sziléziáig letelepült NY-i szlávok törzsszövetsége a korábban rá is kiterjedt avar államigazgatás, így az avar központi hatalom szétzilálása után bő 2 évtizeddel öltött önálló(sodó) ( kül-)politikai formát: [ az antikvitásból ismert itteni „Mar(us)”-folyó nevét „szlávosítva” ( = szláv földrajzi képzővel megtoldva ) és/vagy (!) a D-i Morava folyó nevét ide áthozva ] az önmegnevezésükben »[ É-i ] Mor’wa-(folyó )mentiek«, azaz a morəvə/marav∟ani nép delegációja 822-ben jelent meg először a német birodalmi gyűlésen. Az ÉNY-Felvidéken a *Miava-/Myjava-völgy~Galgóc~Nyitra~Selmec~Zólyom között húzott vonaltól É-ra zömmel a mai szlovákok több komponensű, különféle időkben ide érkezett ősei, ettől D-re zömmel „nem-szláv” népek éltek az Avar Birodalom több mint 2 és fél évszázadnyi idejében; a „zömmel” --- kölcsönösen (!) fűrészfogas/mozaikos mintázatú szállásterület-eloszlást jelent e „határsáv” mindkét oldalán, de csakis ott ! Az önálló, „nem szimbiózisos” kultúra markáns jele, hogy a NY-i szlávok és a Kárpát-medence szomszéd K-i~DK-i szlávok között a IX. sz.-ban jellegzetes halomsíros ( tumulus-)temetkezés kultusza elterjedt az ÉNY-Felvidéken is, ám sehol nem hatolt be a Kárpát-medence avar és „nem-szláv” belsejébe; így pl. nyoma sincs a Kisalföld É-i felében sem, de a Garam és a Hernád közti Közép-Felvidéken sem ! Tehát az Ómorva Fejedelemség ( laza ) államigazgatása is lényegében érintetlenül hagyta az általa a Garamig meghódított területeken a néprajzi/kulturális elkülönültségeket, entitásokat: a különféle eredetű és nyelvű népek szállásterület-tömbjeit. A IX. sz.-ban néhány szláv urna-temetkezéses telep ( = kolónia ) jött létre a Nyitra és a Zsitva közötti keskeny vízválasztó „bordán” ( pl. *Zsitvabesenyő/Bešenov, *Bajcs/Bajč ), de csakis ott. Vagyis: a Kisalföld É-i felének túlnyomó többsége a IX. sz.-ban sem lett „szláv szállásterület/szláv haza”. A VIII. sz.-ban az Avar Kaganátus ÉNY-i területein - így a Bécsi-medencében is, Morvaföld D-i sávjában is, a Felvidék NY-i részein is - részben vlsz. csak amulettként, szórványosan megjelentek a bizánci/orthodox kereszténység vallásos tárgyai.

Az Avar Kaganátus központja és államigazgatása VIII./IX. századforduló körüli frank és al-dunai óbolgár megszálló hadseregek általi szétzilálását követően a turóci szlávok azonnal kereskedelmi kapcsolatot építettek ki a Duna jobb partot megszálló frankokkal: a Blatnica-i ( magyarul: Turócblatnica-i ) szláv törzsfőnök a korábbi avar öv = méltóságjelvény mellé mind a maga, mind harcosai számára frank fegyvereket importált. A IX. sz. elején e turócblatnicai törzsfőnök és katonai kísérete Nyitrára költözött, ahol mind az Írországból kiinduló misszió, mind a frank-bajor papok meg is kezdték a latin-keresztény hitre térítésüket. A Garamtól NY-ra más törzsi központok is kezdtek kialakulni, ezek Nyitrával való kapcsolata eléggé laza lehetett: anyagi kultúrájuk törzsi különbözőségeket is mutat. Szinte biztosan kimondható, hogy a nyitrai szláv központnak nem sikerült tartós szövetségre lépnie a Duna bal parti, azaz É-i Kisalföld-rész D-i felének késő-avar kori „nem-szláv” boyn/boym, stb. népességével, [ ún. „dunai” kerámiájukkal jelzett kultúrájuk még a IX. sz. elején is elválaszthatatlan a Kárpát-medence belsőbb területeinek késő-avar műveltségétől ], mert 830 körül a Morvaföldről hódítóként (!) érkező I. Mojmír ómorva fejedelem éppen a velük kötött szövetség révén tudta elüldözni ( végső fokon a DNY-Dunántúlra ) az aktuális nyitrai szláv = szlovák-előd főnököt, Pribinát, katonai kíséretestől; [ és noha Nyitrán 828 körül már templomot szentelt a salzburgi érsek, a DNY-dunántúli Mosaburg-(„Mocsárvár”-)ban a frankok Pribinát csak azután iktatták be frankvazallus grófként, miután ( újra ? ) megkeresztelték … ]. Az Ómorva Fejedelemséghez csatolt É-i Kisalföld-rész és a NY-Felvidék Garamig élő népeit ettől fogva „politikai értelemben vett morváknak” tartották. A NY-i feljegyzések a K-i, azaz Kárpátokon belüli morva tartomány valós népeit, köztük a szlov∟an/szlov∟jen ( = „szláv férfi” ) csoport-nevűeket ezért általában nem említik külön. A 843 körül író Bajor Geográfus is a Közép-Duna bal partja mentén élő népek folyásirány szerinti sorrendben való felsorolásakor a politikai értelemben vett ( É-i ) Morvaországot ( = az Ómorva Fejedelemséget ) nevesíti; { majd utána a bolgár-kapcsolatú Bərak∟ta [ = a Garam és a Hernád közti Felvidék ] tájait és D-ről a Solti-síkságig hegemón bolgárok megszállta területeket összevonva említi a Kárpát-medencei „Bulgáriá”-t; végül a Dráva, a Száva és a D-i Morava-folyó torkolata közti szakaszon „átlép” a Duna jobb partjára: az óbolgárok és a frankok közt többször gazdát cserélt Szerémségbe ill. a középkori Macsói és Barancsi bánság ( = a mai É-Szerbia ) területére, ahol megemlíti a ( D-i ) Morvaföldet. Ez utóbbi - a D-i Morava-folyóról elnevezett - [ egykori, de a geog-ráfus idejéhez képest alig 1(!) emberöltővel korábbi ] ország azonos az arab Dzsajháni-nak a 870 körüli időkről szóló tudósításában említett marót [ m.r.da /( a törökös -ság, -ség jelzővel kiegészítve: m.r.da∟tə ] nép [ egykori - 870 körül már 2 emberöltővel korábbi - itteni ] szállásterületeivel, amelyek az Al-Duna-menti orthodox keresztény nándorokon túl sok napi járóföldre, a Vaskapu és a Karas torkolata közti Duna-szakasz mindkét partjáig lehúzódó „nagy hegy”-től folyásirányban felfelé találhatók: ez az Avar Kaganátus idején „ütközőállam” jellegű, vízfolyásokkal, veteményekkel és szőlővel jellemzett földű ország orthodox keresztény [ „( Konstantinápolyhoz = a II. ) Rómához tartozó külön nép”, amely a VIII./IX. századforduló ( = itteni hazájából szétvándorlása ) előtt nagyobb létszámú volt, mint a Bizánc Sirmium-i érsekségének/korábban egyúttal: Szirmion + ’Illyrikon themá-jának/katonai körzetének területén élő más „rómaiak” népessége ] }. A X. sz. közepén író Bíborbanszületett ( VII. ) Kónsztantinosz bizánci császár tud arról, hogy az Ómorva Fejedelemség államhatalmát a Hétmagyarok megszüntették, ezért az ilyen esetben „régi, ó” értelmű „megalé” jelzőt illeszti Morvaföld neve elé, amiként így - ugyanezzel a jelzővel - különbözteti meg az ő korában már csak a maradék fehér horvátok lakta egykori horvát őshazát az aktuális ’Adria-part-közeli~NY-balkáni szomszéd horvát államtól. [ Ezt a szemléletet a magyarok továbbfejlesztették: tele-püléseink közül a „nagy” jelzős az eredeti, a régebbi, ám a „kis” jelzővel ellátott: a „filia”, tehát az elszár-mazottak alapította, a kibocsátó „fészek”-re emlékeztetően azonos nevű szállásterület új, megkülönböz-tető jelzője --- és semmi köze sincs e jelzőknek a fogalmak eredeti, elsődleges jelentéséhez, így az illető települések egykori vagy éppen aktuális méretéhez, kiterjedéséhez, „nagy”-ságához, lakosai számához … A modern(ebb) időkben már az „új” jelzőt érezzük helyénvalónak … ]. Míg a IX. sz. 60-as éveitől a Kárpát-medencében is hadakozó Hétmagyarok inkább a Kisalföld É-i felén a Dunaközeli síkságokon lakó „nem-szláv”, a későavar korból itt maradt, pl. a morva-szövetséges boyn/boym és szabír/zobor néprészről őriztek meg emlékeket, Anonymus [ vlsz. a Felső-Nyitra-medencére és Pöstyén környékére értve ] tud „a nyitrai szlávok”-ról ( sclavi Nitrienses ) is.

Az Ómorva Fejedelemség morvaföldi központjaiba 863-ban meghívott és ott a (dél-)szláv nyelvű liturgiát kidolgozó és alkalmazó, thesszalónikéi bizánci-görög származású testvérpár: a [ Morvaföldön mindösszesen 3 és fél évig tartózkodó ] tudós és diplomata Kónsztantinosz/Szt. Kürillosz( Cirill ), és a gyakorlati dolgokra is fogékony [ Morvaföldön - hosszabb megszakításokkal - mintegy 2 évtizedig szolgáló ] Szt. Methódiosz - II. János Pál pápa jóvoltából Szt. Benedek mellett mára Európa védőszentjei - nyitrai ( eseti vagy tartós ) jelenlétéről nincs érdemi

kortárs forrás, csak mai feltételezések; [ viszont mindkét szent találkozott a még etelközi Hétmagyarokkal, és ezt ők maguk fel is jegyezték ]. Az ómorva I. Szvjatopluk/Szv’atopluk [ Bíborbanszületett VII. Kónsztantinosz bizánci császárnál Szfendo-plók(osz), a jelzős részt NY-on is Zwenti-ként rögzítik; a (S)Zventə- jelző „orrhangja” a szláv nyelvek többségében a „я”/ ( átírva )„ja” hangzókra módosult, ezért e névben is legalább ’-jellel ( → Szv’ato- ) célszerű utalni az eredeti „en”-re ] még trónörökös hercegként Nyitrából kormányozta az Ómorva Fejedelemség Kárpátokon belüli, azaz K-i - K-en a Garamig húzódó - tartományát. Majd morvaországi székhelyű (!) ómorva fejedelemként - a frank vazallusságot időnként lazítva ill. levetve - szövetségi kapcsolatot alakított ki: 1./ a Marosig a Kárpát-medence DK-i részét megszállva tartó al-dunai, még teljesen el nem szlávosodott óbolgárokkal, [ akiktől a dunai vízi, vagy a Duna-ártér peremi szárazulati utakat felhasználva I. Szv’atopluk államigazgatása - a Garam torkolatvidéki = határmenti árucsere-helyen - az erdélyi sót és aranyat is megvásárolta ]. 2./ A Garam és a Sajó közti Felvidék-rész IX. sz. elején benépesült, eredetileg óbolgár-szövetséges ( = „politikai értelemben vett bolgár” ), túlnyomóan „nem-szláv” népességű szervezetével, ez a magyar krónikák Bərak∟ta nevű „országa”. Aventinus Bajor Évkönyveinek kortárs forrásai szerint is e „Tiszán-inneni Dákia-, közkeletű nevén Szkítia-[rész]” „Suatebo[l]g-nak, a szlávok hatalmas, harcias fejedelmének engedelmeskedett”; így a 892 előtti, akkor is legfeljebb pár évig tartó ómorva szövetség okán Bizáncban nagyvonalúan „megkereszteletlen Moráviá”-nak nevezték. A magyar krónikák - a területszervező törökös nyelvű barkó népességnek részben még a Kárpátok K-i előterében az óbolgárokkal kötött „paktumára”, részben e középső Felvidék-részen lévő „országuk”-nak az óbolgároktól a Kárpátalja honfoglalását irányító Álmos fejedelem iránti átmeneti hűség után az I. Szv’atoplukhoz átpártolására utalva - „a Bereka-fiak árulása/lázadása”-ként őrizték meg az itteni vezetők hintapolitikájának emlékét. Mind a bizánci, mind NY-i ( ld. majd Aventinus Bajor Évkönyvei forrásanyaga ) feljegyzéseknek a Hétmagyar honfoglalás során alkalmazott erőszakra utaló része egyértelműen e terület I. Szv’atopluktól leválasztására és pacifikálására vonatkozik; Aventinus azonban átmásolja a IX. sz. végi = kortárs krónikákból, hogy a Garam jobb parti és azon túli eredeti felségterületére visszaszorított hadseregű I. Szv’atoplukot „ennyi vereség sem fékezte meg eléggé; megmaradt makacsságában” --- ugyanis élete még hátralévő alig 3 évében is rendre támadta a bajor~frank területeket; esetenként szövetségeséül megnyerve a Hétmagyarokat … [ A Hétmagyarok egy része ugyanis ekkor már a Kárpát-medence ÉK-i részein rendezte be szállásterületeit, valamelyik NY-i helyi vagy regionális hatalom által felkért ( és megfizett ) szövetségesként e bázisról indulva a magyar részről nagy mértékben információs ( = felderítő ) taktikai célú hadjáratokra; így előfordult, hogy egyik évben Szv’atopluk ellenében a frankok oldalán, a másikban pedig az Ómorva Fejedelemséget támogatva a frankok ellen ]. 3./ I. Szv’atopluk [ haláláig, azaz kevesebb, mint 2 évtizedig tartó ] szövetséget kötött a csehekkel is, továbbá a Morva-kapun kijutva Szilézia és Lengyelföld D-i részein kisebb területeket hódított meg, így híre-neve egészen Kijevig eljutott; 880-ban pedig a pápa oltalmáról biztosította I. Szv’atoplukot és népeit: ez az ómoráviai keresztény államszervezés kezdeti eredményeinek elismerése volt. Methódiosz [ 870-től „Sirmium és Pannonia érseke” ] szláv nyelvű liturgiáját szintén csak 880-ban véglegesítette a pápa, amely ellen Wiching - Nyitra frank-barát, a latin misét szorgalmazó, és nyilvánvalóan e K-i tartomány szlovan/szlovjen és más törzsi vezetői által ( ebben is ) támogatott püspöke - kezdettől tiltakozott, majd 886-től ( Methódiosz halálától ) Róma által be is tiltatta, bezáratva még a Kárpátokon kívüli ómorva központokban működő, a szláv liturgiát tanító lelkészképzőket is, [ hamarosan pedig a Balkánra üldözték Methódiosz tanítványait ]. Tehát az ómoráviai szláv nyelvű liturgia a tulajdonképpeni = Kárpátokon kívüli Morvaföldön is mindössze 6 évig (!) volt legitim, előtte 16-17 évig „csak” ( Róma által engedélyezett ) kísérlet; [ --- évszázadok múlva majd a ferencesek mondanak nemzeti nyelven ( tehát tótul/szlovákul is ) Ige-magyarázatokat, a teljes liturgia pedig a reformációtól kezdődően lesz nemzeti nyelvű a protestáns - szlovákok esetében előbb a kelyhes-huszita, majd a lutheránus/evangélikus - templomokban, a II. Vaticanum-tól kezdődően pedig a római katolikus templomokban is ].

Az Ómorva Fejedelemség nem veretett pénzt; egész területéről egyetlenegy saját írásos emlék sem került elő, minden róla szóló kortárs írás külhoni. A szűkebb ( = a Kárpátokon kívüli ) Morvaföld ómoráviai központjainak még az eredeti nevei sem maradtak fenn, [ Veligrad/Velehrad [ azaz: Fehérvár, és ez nagyon keletiesen, pl. törökösen, adott helyzetben: avarosan hangzik ! ] és Dzs.r.w∟ət/Dzs.r.w∟áb kivételével, de ezek is csak külhoni forrásokban, és nem tudni, hogy a ma feltárt romok közül pontosan és biztosan melyikre vonatkoznak --- mert e morva központok neve sem élte túl ( pl. az utód-település nevében, tehát in situ ) az Ómorva Fejedelemség fennállását …]. Egységes államigazgatás és jól szervezett belpiac ( ezen belül pl. saját pénzverés ) híján a törzsi széttagoltság, a regionális

eltérések fennmaradása a régészeti leletekben is tükröződik. Ómorávia D-i körzeteinek fő exportcikke a vas volt, elsősorban frank piacokra termelték, ahová - a frankok Duna jobb parti kikötőibe - vízi szállítással juttatták el. Alig több mint 2 nemzedéknyi idő ( kb. 830~kb. 900 ) után az ÉNY-Felvidék és az É-Kisalföld ezzel határos, keskeny peremterületei szlovan/szlovjen és más népeinek a Kárpátokon kívülről jövő szláv = ómorva szervezése és katonai felügyelete megszűnt. A szlovák-elődök Kárpát-medencei, jelesül ÉNY-felvidéki jelenlétének első 3 évszázadáról címszavakban ennyi a reális ismeret.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Ez a medence-belseji szlávság eredetének valós története, amely csak a szláv nacionalista demagógiákban „visszafoglalás” a valóságban soha nem létezett (!) „az eredetileg a Balti-tengertől az ’Adriáig hajdan egységes szláv-ország”-ba úgymond „befurakodott, beékelődött ázsiaiaktól”, köztük a magyaroktól.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Hungária/Uhorsko --- magyarok és tótok/szlovákok együttélése egy évezreden át. A 860-as években a Hétmagyarok egy része már betelepült a Kárpát-medence ÉK-i részére, ám felderítő csoportjaik egyes tagjai és/vagy a Közép- és NY-európai felkérésre/szövetségben oda hadjáratokra induló, a Kárpát-medencén átvonuló magyar hadseregek egyes tagjai, kisebb csoportjai a Nagyalföldön ( pl. Szarvason ) ún. késő avar falvakba telepedtek be, ill. e falvak temetőibe temetkeztek, együtt a testvér őslakókkal. 892-ben a Hétmagyarok - a formálisan még a kazár kapcsolatokra emlékeztető „kündü fia” rangot viselő - Kurszán törzsfő/vezér hadvezetésével „pacifikálták” a magyar krónikák Hernád és a Garam közti Bərak∟ta nevű „ország”-át: leválasztva I. Szv’atopluk szövetségi rendszeréről; Aventinus a Bajor Évkönyvekben megírja, hogy a magyarok a lakosságban emberveszteséget okozó harci cselekmények során „elhódították/elvették Suatebo[l]g-tól” e „( Tiszán inneni ) Dákia” mindhárom népcsoportját ( és szállásterületeit ): az itteni szlávokat ( „venéd”-eket: alkalmasint többségükben fehér horvátokat ), az itteni avarokat ( = értsd: a késő avar kori népek közé átmeneti szállásaikról: a K-i Kárpátok előteréből ide költöző névadó türk *barkó népességet, amelynek maradékai mindmáig mind néprajzilag, mind turanid rassz-bélyegeikkel elkülönülnek környezetüktől ), és az itteni húnokat: a Mátrának is nevet adó, a Dnyeper jobb partja és K-Podólia térségéből 680 körül ide költözött hún-utód kotra∟g/kuturgur, és a vlsz. velük érkezett korai magyar nyelvű palóc-előd népességet. Kurszán törzsfő/vezér talán már a 892-es, de legkésőbb az I. Szv’atopluk 894-es halála utáni hadjárata során megszerezte a Hétmagyar szövetségen belül az ő vezénylete alá rendelt ún. fekete hungár előhadához tartozó Kartalnemzetség számára a későbbi Nógrád és Pest megyei birtokokat, szállásterületeket; Kurszán 895-ben az Al-Dunánál Árpád mellett „2.”-ként felsorolva tárgyalt a bizánciakkal az óbolgár-ellenes szövetségről és hadjáratról, majd a még etelközi tervnek megfelelően 899/900-ban Hobaj/Huba’ törzsfő/vezérrel együtt elfoglalta Ómoráviának a Garam jobb parttól kezdődő, Kárpátokon belüli részeit, ( pl. a későbbi Komárom vármegye Nagy-Duna bal parti részei, továbbá Csallóköz-Nyék térsége és a még 1268-ban is említett csallóközi Kurszán ( Korzan ) nevű település környéke, NY-on pedig a Kis-Kárpátok ), és ugyanők, ugyanekkor Budától és Százhalomtól a Velencei-hegységig ill. a Nagy-Duna jobb partja menti Kisalföld-részen vezették a honfoglalásból rájuk bízott hadjáratokat. Kurszánt 904-ben az akkor már a Magyar Nagyfejedelemséghez tartozó Bécsi-medencében ( valahol a Fischa-folyócska környékén ) egy béketárgyalást befejező lakomán a bajor tárgyaló fél emberei orvul legyilkolták.

A IX. sz. legutolsó évei előtti néhány tárgyi leletet most nem is számítva, a Hétmagyar honfoglalás és korai letelepedés „vezérkövületei” az É-Pontustól hozott cserép-„bográcsok”, amelyek elterjedése jól jelzi az össz-magyar szállásterületek határait a Kisalföld É-i felében is. Persze, a cserép-„bográcsokon” kívül számos más tárgyi lelet is, köztük pl. „csak” Rév-Komárom és Érsekújvár között: magyar honfoglaló harcos ún. készenléti íjtartó tegeze *Naszvad-/Nesvady-n, magyar honfoglaló harcos díszes öve *Perbéte-/Pribeta-n, de, persze, Gömörben is, a Felvidék ÉK-i részén a Szepességtől a Sárosi-kapu környékén át Zemplénig is számos lelet, ( ez utóbbi cserép-„bográcsok” áreájának É-i előterében található a Hétmagyar honfoglalás kori harcos sírja Przemyśl-ben ). És nem lehet meg nem említeni a 913/14-942/43 közt D-Turánban uralkodó emír dirhemjével/pénzérméjével keltezett eltemetésű, ám az előkelő magyar családban nyilván apáról fiúra öröklődött - poszt-szászánida stílusú - gyönyörű palmettás ezüst

tarsolylemezt Galgócról; [ a dirhem a Taksony - akkor még trónörökös herceg - besenyő házasságával megerősített, Falicsi/Fajsz nagyfejedelmünk sikeres külpolitikája keretében a besenyőkkel kötött tartós békeszerződés, ennek kapcsán és ettől kezdve a Magyar Nagyfejedelemség intenzívvé váló K-i kereskedelme révén juthatott el a Kárpátmedencébe. ( Maga Taksony még pl. 947-ben sem volt nagyfejedelem, hiszen magyar hadsereget vezetett Itáliába )]. És a Vág mentén lefelé haladva magyar ( köztük palmettás ) leletek kerültek elő a vágsellyei rév túlpartján lévő *Tarmacs(ə)/Tormocs(ə) [ Árpád-házi herceg törökös neve, amely itteni szállására utal → szláv népetimológiás „áthallással”: „tüskés/töviskes hely” = Trnovec ( nad Váhom ), ebből a Bielo Brdo kultúrás Hétmagyar köznépi temető-fázis korától kezdve a még 1851-ben is színmagyar lakossága kiejtéséhez igazítva: *Tornóc ] + *FelsőJattó/Hornỳ Jatov ( a 2 lelőhely együtt = 118. jelű az Importants sites slaves en Slovaquie p. 259-263. szövegesfényképes ismertetéshez is tartozó áttekintő térkép-mellékleten ): a IX. sz. végétől a XI. sz. elejéig terjedő időszak 528 (!) sírjának több, mint 5/6-oda egyértelműen és csakis magyar, ( a legkorábbi fázis idejéből való 1/6-nyi rész pedig vegyes: többségük túlélő késő avar kori ún. „dunai” kerámiás harcos sírja, néhány igen szegényes mellékletű, nyitrai kerámiás sír talán szláv ).

A 907-es Brezalauspurc-i/pozsonyi csata és európai történelmi jelentőségű magyar diadal után a Hétmagyar törzsek és szövetségeseik új „szer”-en a korábbitól eltérő szállásterület-elosztást határoztak el. Majd ezt még tovább módosították a 933-as merseburgi vereség körüli években a nagyfejedelmi központot a Bodrogközből/Zemplénből a Kárpát-medence közepére áthelyező Falicsi/Fajsz nagyfejedelemsége idején, akitől kezdődően a Kisalföld É-i felének nagyobbik része - nyitrai székhellyel - a trónöröklési sorrendben mindenkor legelöl álló Árpád-házi herceg „államigazgatási iskolája és tangazdasága”, tehát a rangban 1. dukátus területe lett. Ám a korábbi Hétmagyar és szövetséges törzsi foglalások egy része megmaradt az illető törzs [ és/vagy szűkebb szövetségi rendszere ] valamelyik nemzetségének a tulajdonában: pl. Detrekő ( *Detrekőváralja/Plavecké Podhradie) környéke vagy Vöröskő ( /Červenỳ kameň ), amely utóbbi a XIII. sz.-ban a Kurszán~Kartal-ikernevű nemzetség birtoka volt; [ majd mindkét vár - több gazda-csere után - a XVI. sz. végétől a Pálffyaké lett, jelesül 1588-tól és felesége révén nászajándékként először azé a Pálffy Miklósé, aki 1598-ban visszavívta az oszmán-töröktől Győrt ]. 902-től a Bécsi-medence és Ómorávia Kárpátokon kívüli központi területe is a Hétmagyarok által megszervezett Magyar Nagyfejedelemség része lett. Árpád legidősebb fia, a csatlakozott és előhad-szerepű kabarok hadseregparancsnoka: Levente a Thaja-/Dyje-folyó Morvába torkolásánál építette fel a Hétmagyar NY-i határőrvédelem ( = gyepű-rendszer ) központját, egyúttal a későbbi NY-i hadjáratok egyik legfőbb hadtáp-lerakatát; [ a bécsi Stephansdom alapterülete egy részének közelmúltbeli régészeti feltárásakor pedig a Hétmagyar és szövetséges honfoglaláskori harcosok fegyverzete és egyéb tágyai is előkerültek ]; majd amikor Géza nagyfejedelem a tulajdonképpeni ( = Kárpátokon kívüli ) Morvaföld zömét kiürítette, immár a legkorábbi szlovák-elődök leszármazottainak, majd a kialakuló szlovákságnak a hazája Magyarország [ Uhor∟sko ] lett --- 9 és fél évszázadnyi időre.

A XII. sz.-ig még olyan gyér volt a NY-Felvidék egészének szláv lakossága, hogy ezt az erdős magashegyvidéket mind a magyar-, mind a lengyelországi latin okmányok [ népsűrűségi/adóztathatósági szempontból ] „pusztaság”ként ( desertum ) emlegetik. Majd a tatárjárás előtt és után a XIII. sz.-ban Szilézia felőli jelentősebb szláv betelepedés/betelepítés demográfiailag is döntő momentuma lett a csak a huszita időktől kezdődően önmagát szlováknak nevező nép etnogenézisének. Azaz: a mai szlovákság szloven/szláv őseinek csak a kisebbik része élt a 680-as közép avar kori „nem szláv”, köztük pl. székely-magyar, és a IX. sz. végi Hétmagyar honfoglalásnál korábban a Felvidék NY-i felében, és e szlávok közül is szinte megbecsülhetetlenül törpe minoritás az, amely az 567/68-as korai avar ( *uar~hyon/várkony ikernevű vezértörzs irányította ) honfoglalást megelőzően - a prágai kerámiás, egyértelműen szláv honfoglalás előtt - talán már itt élt. A Kisalföld É-i felében pedig a IX. sz. előtt még a hegylábi peremterületeken sincs nyoma tömbös szláv jelenlétnek, így csak a nacionalista demagógia ellenségeskedő sunyi hangulatkeltése fröcsöghet arról, hogy „ősi földjeikről a szlávokat kiszorították a barbár ázsiaiak”.

Dr. Henkey Gyula: A magyarság és más Kárpát-medencei népek etnikai embertani vizsgálata c. monográfiája ( Bp. 2002. ) külön fejezetében tárgyalja a bal parti Kisalföld - elsősorban a Csallóköz, kontroll-vizsgálatok kapcsán a Mátyusföld ill. a Komárom-Esztergomi síkság Nagy-Duna bal parti fele is - területén végzett sorozatmérései eredményeit, amelyekből kiderül, hogy adott térségben a keleti, jelesül a magyarságot jellemző turáni és Turántérségi rasszok, küllem-jellegek a mai magyar népességben is magasabb arányban vannak képviselve, mint a Kárpátmedencei össz-magyar átlagban ! ( E rasszok nem jellemzői a szlávságnak, a szlovákok között is csak ott fordulnak elő viszonylag gyakrabban, ahol el-szlovákosodás/el-szlovákosítás történt ). Ugyanez derül ki a késő avar kori, továbbá a Hétmagyar honfoglalás kori leletekből is. Vagyis: a természetföldrajzi Kisalföld Nagy-Duna bal parti, azaz É-i része területének túlnyomó többsége - D-i 2/3-a~3/4-e - ősi magyar szállásterület, tehát magyar haza; sok évszázados szlovák értelmezésben --- Maďarsko. •••●••• A magyarországi nemzetiségek 1895. 08. 10.-i budapesti országos kongresszusán - szembeszállva a magyar hegemónia/szupremácia, főként pedig az 1878 óta Grünwald Béla által hangoztatott [ a nemzetiségek aránya miatt eleve illuzórikus, így csakis feszültség-keltő ] magyar nemzetállam eszméjével, követelve a nemzetiségi jogok biztosítását, közöttük a szlovák többségű vármegyékkel határos többi vármegyéből a szlovák többségű járások átcsatolásával az etnikai alapú Slovensko, mint szlovák nemzeti régió [ mai szóval: az etnikai alapú területi autonómia ] kialakítását, és Magyarország valamennyi nemzetisége számára közös cselekvési programot kidolgozva a szlávságot képviselő M. Pavol Mudroň mondta és írta: „…mióta magyar testvéreink a többi magyarországi nemzetiséggel - mint egyenjogú társakkal - együttesen ez országot megalapították s fenntartották, ezen nemzetiségek egyikének sincs külön történelme, külön nemzeti hagyománya, külön nemzeti hősei,… mert ezek mind - a nemzetiségre való tekintet nélkül - ez ország összes honpolgárainak, mint az egységes és oszthatatlan [ politikai ] magyar nemzetnek közös magyar[országi] történelmét, közös magyar[országi] hőseit …képezik…kiknek dicsősége mindnyájunk közös dicsősége.”

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Pár szóban mégis utalni kell 2 történelmi inga-kilengésre: --- 1867-1918: a Hétmagyar honfoglalás és [ nagyfejedelemségi ] államalapítás kapcsán Magyarország magyar anyanyelvű lakosainak köreit - minden társadalmi osztályt, réteget, csoportot ! - elárasztotta az 1895/96-os millenniumi eufória, amely aránytévesztés lélektanilag tette alkalmatlanná a helyzetet a „Slovensko vármegyéi” ( = a többségi szlovák lakosságú vármegyék, ill. járások alkotta ) tömbszerű autonómia, kanton-szövetség közigazgatási kimunkálására és bevezetésére. A Monarchia Magyar Királyság-része a kapitalista Európa legdinamikusabb gazdasági fejlődését produkálta, a belső szabad tőke- és munkaerő-mozgást nem akarták nyelvi és/vagy érzelmi alapú, ám esetleges jogi köntösben megjelenő lokális érdekekkel ütköztetni. Helyette az országos átlagot messze meghaladó ütemű nagyipari beruházások folytak a munkanélküliséggel korábban legjobban sújtott 2 nemzetiségi gócban: a NY-Felvidék zömmel szlovák nyelvű térségében, [ és a zömmel román és német nyelvű Temesközben ]; Budapest nagyipara sok tízezernyi szlovák munkaerő ide telepedését tette lehetővé. Ez a szlovák nemzeti mozgalom egyik fő célkitűzésével azonos irányba hatott: mérsékelni a szlovákság - munkanélküliség miatti - amerikai kivándorlását. A vármegyékben vagy a pesti parlamentben a szlovák térségek képviselői anyanyelvükön szólalhattak fel; az ország pénzeinek összes címletén valamennyi nemzetiség nyelvén azonos betűnagysággal szerepelt a címlet neve is. A nemzetiségi alapú kulturális önszerveződést az állam nem akadályozta, de nem is támogatta. A nemzetiségi identitás regionális autonómia keretében történő megélésének azonban nem volt meg a többségi támogatása, ( ugyanis a Kárpát-medence legnagyobb lélekszámú, és fokozatosan egyre nagyobb arányban választójoggal rendelkező nemzetisége/nemzete akkor is a magyar volt, ha - a közjogilag más helyzetű Horvátország nélkül értve is az országlakosok/állampolgárok összlétszámának alig haladta meg a felét ). A svájcinak a szakfordításából és kicsit a magyarországi viszonyokhoz igazításából született magyarországi nemzetiségi törvény - miként a svájci is - összeurópai mintának számított a maga idejében, sajnos, néha csak papíron. A szlovák nemzeti mozgalom méltán zúdult fel az 1907-es új közoktatási törvény ( a lex Apponyi ) azon passzusa ellen, amely szerint a magyart, mint államnyelvet nem csaupán tantárgyként, hanem - ha nem is kizárólagos, de fő - oktatási nyelvként be kell vezetni a „nem állami” ( = egyházi, alapítványi, stb. ) nemzetiségi népiskolákban/alapiskolákban/elemi iskolákban is; [ a világháború kitöréséig „hátra lévő” 7 tanévnyi időtartam - tekintettel a lex Apponyi bevezetése oktatói/személyi feltételeinek akadályaira is - azonban nem lehetett érdemi negatív befolyással a szlovák ifjúság nemzeti identitására ]. A szlovák nyelvű közélet a nemzetiségi/nemzeti nyelvű sajtó, az országos törvények keretein belül szabadon alapítható és tevékenykedő ( esetenként: államilag támogatott ) egyletek, és a művészeti élet területén bontakozhatott

ki. [ Még Bp.-en is pezsgő kulturális és politikai szellemi élet folyt a „Tót Kör”-ben ]. A magyar és/vagy magyarosító iskolapolitikát is ki lehetett védeni: a tehetséges szlovák ifjaknak - ösztöndíjjal vagy családi teherviseléssel - a Monarchia morva- vagy csehországi része középiskoláiba küldésével, ( ahol a cseh/morva oktatási nyelv mellett németül is tanultak ). Az azonban tény, hogy a magyarországi közélet magasabb pozíciói betöltéséhez szükséges volt az államnyelv ( = a magyar ) megfelelő tudása, ez okozta, hogy pl. Pavel Országh-Hviezdoslav-ot is magyar középiskolába iratták be a szülei, és szlovák nemzeti szempontból igen veszélyes jelzés volt az is, hogy 1910~’15 között mindössze 350 ( ! ) szlovák érzelmű nemzetiségi értelmiségi családot tudott felsorolni Anton Štefánek bp.-i szlovák napilap-szerkesztő közvéleménykutatása, vagy hogy Peter Makovickỳ rózsahegyi politikus 1911-ben mintegy 1.100 szlovák érzelmű értelmiségi személyről tudott az egész országban. [[ Hviezdoslav a legjobb példa arra, hogy természetesen a nemzeti identitás ill. önmagában a képzés nyelve nem mutat ilyen szoros összefüggést, a képzés tartalma és formája a döntő(bb). Egészen más kérdés, amikor a nemzeti identitás ( egyik ) utolsó mentsvára az anyanyelvi oktatás marad, mint manapság a Dunától É-ra élő nemzetrészünknél ]]. A korabeli szlovák értelmiség politikai önszerveződését részben az identitás-tudatból fakadó érdek-érvényesítési eltökéltség mérsékelt hőfoka, részben a „szárnyak”, irányzatok közti belső konfliktusok miatti megosztottság okán a viszonylag kis aktivitás jellemzi: az 1871-ben megalakult Szlovák Nemzeti Párt ( 1912-től: Szlovák Nemzetiségi Párt ) Központi Klubjába mindössze 618 főnyi szlovák értelmiségi kérte a felvételét, 58 %-uk Turóc, Liptó és Nyitra vármegyéből, míg pl. a Ki területekről csak néhányan, elvétve; a 20.000 főnyi tervezett létszámmal szemben a területi ( járási ) klubszervezetet pedig - jelentkezők híján - végül csak 5 (!) járásban tudták kialakítani … Mindez csak igen kis részben tudható be a XX. sz. 1. évtizedében ( pontosabban: Tisza István 1913-as kormányalakításáig, aki mindezt leállította, sőt, az iskolaügyi problémák zömét is rendezte ) pánszláv, stb. izgatás címén szlovák nemzetiségi politikusokkal, lapokkal, iskolákkal, bankokkal szemben lefolytatott pereknek, bírósági eljárásoknak. Tisza István idején, 1915. májusában vette tudomásul a bp.-i parlament a Ferdiš Juriga - korábban egy sajtóper kapcsán szintén érintett szlovák ellenzéki képviselő magyar nyelvű felszólalásában először használt »a szlovák nép« önmegjelölést; --- ezt megelőzően a magyar nyelvű szlovák megnyilatkozások is szinte mindig a »tót« népnevet használták, mivel az az ő számukra sem volt sértő, sőt a turócszentmártoni Národnie noviny „Tót-szlovák” vezércikke azt írta, hogy „ a tót elnevezés … világos, hogy e történeti megnevezés elvetéséből kárunk származik”, és itt a szó „több mint ezer éve” magyar részről tapasztalt használatára utal, mint az együttélés bizonyítékára. A nemzetiségi jogokkal kapcsolatos állami hivatalnoki/köztisztviselői egyéni visszaélések megelőzésére vagy visszaszorítására csak a „Bécshez - a császárhoz/királyhoz - fordulás” maradt, meg - Rudolf halála után - a Ferenc Ferdinánd trializmus-terveibe vetett ( az osztrák és a magyar származási és pénzarisztokrácia mellé a cseheket és a többi szlávot is a hatalomba beemelni szándékozó ) remények éltették --- Szarajevóig. Ám amíg a frontokon a központi hatalmak „jól álltak”, a szlovák reálpolitikusok körében nem merült fel a Monarchia, ezen belül Magyarország feldarabolásának lehetősége. Amelyről egyébként a frontok összeomlása után sem népszavazás, tehát pl. nem kortárs szlovák népakarat döntött … 1917-ben még a turócszentmártoni szlovák nemzeti mozgalom vezető ideológusa: Svetozár Hurban-Vajanskỳ is nyilatkozatban határolódott el Masarykék „csehszlovák” programjától. A Magyarországtól elszakadást a mértékadó szlovák poltikusok közül Andrej Hlinka fogalmazta meg elsőként, 1918. 05. 24.-én, Liptószentmiklóson: „a magyarokkal az ezeréves házasság nem sikerült, külön kell válnunk”. --- Trianon után, főképpen pedig ma: Szlovákiában hihetetlen mértékű és mélységű történelemhamisítás folyik nemcsak a saját szlovák identitás „megtámogatására”, hanem az ott - saját évezredes szülőföldjükön, hazájukban ! élő magyarok lelki kivéreztetésére, elbizonytalanítására, ez által szlovákká asszimilációjuk felgyorsítására, ( pl. magyarországi kiadású történelemkönyvek tiltása, vagy használatuk akadályozása; a magyar földrajzi nevek használatának tiltása, a magyar dűlőnevek helyett számok, stb.).

A II. világháború vége óta, mindmáig. A szlovák bolsevik nacionalizmus és a szlovák polgári nacionalizmus a II. világháború végén és utána a csehszlovákiai bolsevik hatalomátvételig --- „a magyar ( kisebbségi ) kérdés” drasztikus „rendezéséről”: A szovjet hadsereggel visszatérés lehetőségét Moszkvában kiváró/előkészítő kommunista cseh-szlovák emigráció vezetője, Klement Gottwald elvtárs ( 1943 ): „ennek a (( tervezett )) tisztogató akciónak a végén a Csehszlovák Köztársaságnak szláv nemzeti állammá kell válnia.” Beneš-dekrétum 33/1945. Sb. megfosztja a magyar lakosság 97 %-át az állampolgárságtól, nyugdíj-jogosultságukat

eltörli, megtiltja mindeféle segélyezésüket, egészségügyi és szociális ellátásukat. [ A Slovensky Lekár ( = A szlovák orvos ) c. szaklap 1945. 11. 01.-i számában már tételes eligazítást ad az orvosoknak: „A penicillinnel való gyógykezelés csak csehszlovák állampolgárnak jár. … (( ebből )) minden idegen ki van zárva.” ] Beneš-dekrétum 27/1946. Sb. 1. §: „belső ((át-))telepítésen azoknak a rendszabályoknak az összességét kell érteni, amelyek révén különleges előírások segítségével elérhető Csehszlovákia egész területének az eredeti szláv elem kezébe való viszaadása.” A Szlovák Nemzeti Tanács elnökének ünnepi beszéde ( 1946. 03. 26.): „A trianoni határoknak előbb vagy utóbb etnikai határokká is kell válniok”. Dr. Jan K. Garaj elméleti alátámasztó, a potsdami nagyhatalmi tárgyalásnak és a párizsi békekonferenciának is szóló könyvéből ( 1946 ): „ A mongol törzsek: húnok, avarok, tatárok, magyarok Európa minden nemzetében undort és rémületet keltettek. Kultúrában e nemzetek egyike sem alkotott semmi önállót. A magyarok történelmüket, Magyarország történetét mesékre alapították, (( hogy )) ők védték az európai kultúrát, pedig a valóságban ők hívták be rokonaikat, a törököket. (( Ha )) a nemzetek sorsának intézői Közép-Európában tartós békét akarnának biztosítani: akkor a magyarokat őshazájukba kellene kitelepíteni, az Urál és a Fekete-tenger közé vagy még távolabbi vidékekre”. Prágai Nemzetgyűlés, Andrej Žiak képviselő felszólalása, ( 1947 március ): „ A szlovákok számára legalább annyira fontos köztársaságunk tiszta szláv jellege, mint a cseheknek. A teljesen szláv jelleget csak a magyaroknak Szlovákiából való kitoloncolása útján érhetjük el”. A Demokrata Párt elnöke ( dr. Lettrich, 1948-ban ): „érvényesült a szlovák népnek az a kívánsága, hogy a felújított Csehszlovákia ne legyen többé nemzetiségi állam, hanem a csehek és szlovákok nemzeti állama, minden kisebbségi jog nélkül más nemzetiségek vonatkozásában. Erre alapoztuk a kitelepítést, az áttelepítést és a reszlovakizálást, mint a szlovákiai magyarkérdés megoldásának új formáját.” 1948. októberében Prága elfogadta a magyarok állampolgárságára vonatkozó törvényt. 1950-ben a kitelepítések, vagyon-vesztés, reszlovakizáció és az általános rettegés következtében mindössze 369.000-en merték magyarnak vallani magukat --- azonos államterületre számolva az 1937-esnek 58 %-a … ; --- a magukat magyarnak vallók száma mára újra a 2/3~3/4 millió között ingadozik.

Diszkriminatív nacionalizmus a csehszlovákiai kommunista hatalomátvételtől a mai kapitalista szlovákiai hétköznapokig, ( egy-két témára szűkítve, címszavakban ): --- A szlovák bolsevik nacionalizmus, majd a mai kapitalista nacionalimus diszkriminatív gazdaságpolitikája: a regionális jövedelmek markáns átcsoportosításával ( = elszívásával ), az infrastruktúrális s egyéb beruházások elhagyásával [ pl. még 1975 után is D-Szlovákiában 70-80 %-kal (!) kevesebb volt az 1 főre eső állami beruházás, mint a szlovák-lakta régiókban ]; az mgtsz-időkben a háztáji gazdálkodás fojtogatásával tervszerűen sorvasztotta ill. elszegényítette a Kisalföld É-i felének egy tömbben élő magyarságát. A bársonyos forradalmat ( = a rendszerváltozást ) követően a tsz-ek megszűntekor a Beneš-dekrétumok hatályossága miatt a privatizációból nagymértékben kizárta a magyarokat, akik a régióban korábban elmaradt ipari és egyéb beruházások okán ott sem tudtak elhelyezkedni: ma a munkanélküliség a magyar-lakta területeken sokszorosa az országos átlagnak. --- A szlovák bolsevik nacionalizmus, majd a mai kapitalista nacionalizmus diszkriminatív oktatáspolitikája: a megfélemlítések okán 1944/45-től 1949-ig Szlovákiában nem volt semmiféle magyar nyelvű oktatás, [ kb. 100.000 magyar iskolaköteles tehát 3 évig nem járt semmiféle iskolába, így analfabetizmusra volt ítélve ], 1949-ben a magyar pedagógusok 5 %-a (!) mert magyar nyelvű tanítást vállalni, noha ekkor még csaknem lefedte a magyar néprajzi határokon belüli magyar nyelvű tömböt az engedélyezett magyar alapiskola-hálózat. A ’60-as évektől napjainkig (!) mindenféle ürüggyel, körzetesítéssel, hatósági intézkedéssel ( pl. az eszközök diszkriminatív elosztásával, pl. a 2nyelvű bizonyítványok - csakis a magyarok ellenállása miatt meghiúsult - megszüntetésével, pl. a most kodifikálás alatti új oktatási törvény szerint a magyar iskolákat ellenőrtző tanfelügyelőknél nem lenne alapkövetelmény a magyar nyelven értés, kommunikálás … ), körzeti vagy egyéni túlkapásokkal ( pl. a magyar-lakta vidékeken létrehozott eleve szlovák nyelvű szakmunkás- és/vagy szakközépiskolákban még az óraközi szünetekben is tilos magyarul beszélni ) csökkentik a magyar iskolák számát ill. züllesztik azok színvonalát. Mindezek miatt a magyar szülők egy része szlovák iskolába iratja be gyermekeit. A magyarság magyar vezető réteg, értelmiség nélkül maradt már a ’70-es évek

végére: míg a szlovákság 4 %-a szerzett felsőfokú végzettséget, a magyaroknak csak a 0,8 %-a. Az ennek ellensúlyozására a rendszerváltozás után léterhozott rév-komáromi - a város nagy szülöttéről, a stressz-kutatás világhírű tudósáról elnevezett - Sellye János főiskolát/egyetemet a szlovák állam csak részlegesen és diszkriminatívan támogatja: magyarországi civil ( pl. Rákóczi-szövetség, magánadományok ) és állami támogatások nélkül a magyar karok ill. szakok egy részét be kellene zárni; ( nem kivétel ez alól az itt folyó magyar protestáns lelkész-képzés sem ). [ Magyar katolikus pap-képzés - leglább önálló kari szinten - Szlovákiában nincs, Esztergomba ill. más magyarországi theológiai akadémiákra járhat át - anyagiak hiánya miatt kis létszámú - szlovákiai magyar katolikus fiatal ]. --- A szlovák bolsevik nacionalizmus, majd a mai kapitalista nacionalizmus közigazgatása: a II. világháború után előbb dömpingszerűen ( saját belső áttelepítések + a lakosságcsere magyarországi szlovákjai ), majd folyamatosan telepítenek a magyar vidékekre szlovákokat, így sok helyen megszűnt a település többségi magyar jellege. A közigazgatást úgy „szabták át”, hogy a korábbi magyar többségű területi egységeket ( pl. járásokat ) szétszabdalta és a tőlük É-abbra lévő szlovák egységekkel vonta össze, így már kivétel nélkül mindenütt szlovák többség alakult ki egy-egy közigazgatási kerületben, amely a magyar nemzetrészi/nemzetiségi érdekérvényesítés terén eleve és automatikusan a demokrácia ( a szavazatok ) csapdáját hozza. --- A szlovákiai római katolikus egyházból sem hiányzik a nacionalizmus: az egyházmegyék határainak megvonásában sem a történelmi elvet, sem a magyar hívek anyanyelvét nem veszik figyelembe, hanem mindet úgy alakítják ki, hogy minden egyházmegyében biztos szlovák többség alakuljon ki; a magyar gyülekezetekbe is többnyire olyan papokat helyeznek, akiknek nem anyanyelvük a magyar, hanem csak felvett nyelvként tanulták, így a liturgiát is, a prédikációt is csak felolvasni tudják, gyóntatni vagy a hívekkel beszélgetni csakis szlovákul tudnak; a szlovák kérus nyomására a Vatikán mindmáig nem nevezett ki magyar anyanyelvű püspököt a 400~450.000 magyar katolikus lelkigondozására, noha ezt a magyar katolikusok a rév-komáromi - tömegdemonstrációs jellegű - rendes évi fohász-napokon is, petíciókkal is, pápai kihallgatásokra küldött delegációkkal is 2 évtizede kérik.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Edvard Beneš --- a németek, a magyarok, a ruszinok, a szlovákok (!) ellensége. Beneš pályája ( 1884-1948 ). A későközépkori Cseh Királyság ( = Csehország + Morvaország ) területére több hullámban telepedtek be a németajkúak a X.~XIII. sz.-ban, majd utóbb is. Leszármazottaik elsősorban és ( a Kárpátok mentét kivéve ) körkörösen a peremeken alkottak etnikai tömböket, de a belső részeken is - főként a Csehország és Morvaország közti határvidéken - több tömbben éltek; gyűjtőnevük - a Szudétáknak, mint ( az Oderát kivéve ) többnyire vízválasztó hegyláncnak ( amelynek térsége történelmileg azonos a tágan értett Sziléziával ) a Monarchia fennhatósága alá tartozó részei tájain élő legnagyobb német tömb megjelölését 1902-től művileg kiterjesztve Cseh- és Morvaföld minden németajkújára - szudétanémet. A szudétanémetek és a csehek~morvák több évszázadnyi, lényegében gondmentes egymás mellett ill. együttélése észlelhetően 1848/’49-ben tört meg először, és ettől kezdve feszültté vált. Benešnek ifjúkorától az I. világháború kitöréséig még az volt a véleménye, hogy mivel az Osztrák-[ értsd: ausztriai fennhatóságú ] Sziléziával együtt értett történelmi Cseh Királyság területén a lakosság 1/3-a német, ( ez több mint 3 milliónyi főt, egyúttal a német-lakta tömbökön belül elsöprő németajkú többséget jelentett ), Ausztria-Magyarország, tehát az Osztrák-Magyar Monarchia jelentős belső átszervezésével cseh-német kiegyezést kell megvalósítani: a csehek és a németek cseh- és morvaföldi egymás mellett élését államigazgatási decentralizációval = területi autonómiákkal lehet és kell megoldani. Pl. idézet Beneš 1908-as, a franciaországi Dijon-ban megvédett doktori disszertációjából: „A Habsburg Birodalmat, ha nem létezne már régóta, Európa és az egész emberiség érdekében létre kellene hozni”. Az I. világháború kezdetén Beneš NY-ra emigrált, ott átvette Tomáš Garrigue Masaryk ( 1850-1937 ) gondolatát „az egységes csehszlovák nemzet”-ről. 1915. 11. 14.-én ők ketten és a szlovákokat képviselő Milan Rastislav Štefánik [ 1881-1919 ] az emigrációban megalapították a Cseh Külföldi Bizottságot, ebből 1916. februárjában hármójuk vezetésével már a Csehszlovák Nemzeti Tanács alakult meg. Szlovák részről nem a többségi néppárti szárny, és nem is a szociáldemokrata szárny, hanem az össz-szlovák nemzeti mozgalomban kisebbségben lévő, de annál hangosabb polgári liberális szárny [ a legfőbb gócuk Rózsahegyen volt, itteni vezetőjük Vavro Srobár ] hirdette a csehszlovákizmust, és kötelezte el magát mellette --- a szlovákság pl. népszavazásos megkérdezése nélkül.

Beneš 1916-ban Párizsban megjelenő művének már az a címe, hogy „Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot !” ( „Détruisez l’Autriche-Hongrie !” ). Ebben azt az ördögi logikát fejtegeti, hogy mivel a francia külpolitika mindenkori legfőbb törekvése a németek legyőzése, ám a németek csak akkor képesek erőt felmutatni pl. a franciákkal szemben is, ha mögöttük ott áll szövetségesükként Ausztria-Magyarország, ez utóbbit - elsősorban Franciaország vezérletével - szét kell tördelni, és a helyén létrehozandó „nem-osztrák” ill. „nem-magyar” új, önálló kisállamok mindannyian Franciaország természetes szövetségesei lesznek a németek bármikori törekvéseivel szemben. Beneš ebbe a koncepcióba „csomagolta be” Csehszlovákia megalapításának tervét, amely Cseh- és Morvaországból, Sziléziából és Szlovákföldből jőjjön létre, s amely Csehszlovákia ( az akkor még cári ) Oroszországgal közös barikádot tud alkotni Németország hátában. De Beneš rendezési elképzelései szerint Franciaország szövetségese, azaz francia érdekszféra legyen az új, Erdéllyel bővített Románia is, a Monarchiából leszakított és egyesített új D-szláv állam is, amelyet Csehszlovákiával az Alpokalján kijelölt széles korridor kössön össze, hogy az osztrák-németek és a magyarok egymástól is el legyenek vágva. Beneš már itt, e művében kifejti, hogy a cseh és a szlovák egyazon nemzet 2 ága (!), civilizációjuk, nyelvük, történelmük (!) egy és ugyanaz, csak a csehek Ausztria, a szlovákok Magyarország igája alatt nyögtek eddig, ám ellenállva az asszimilációnak - „Slovensko megőrizte cseh és szláv jellegét”, azért is, mert az I. világháború kitöréséért elsőrenden felelős (!) magyarok - mint „a középeurópai elnyomók bandájának oszlopos tagjai” túlságosan megőrizték brutális keleti jellegeiket. A magyarok vágták el „a csehszlovákokat” balkáni, azaz déli szláv testvéreiktől, ezt korridorral kell jóvátenni. Nemcsak a szlávok és nemcsak Európa, hanem az egész emberiség érdeke Magyarország széttördelése, felosztása --- írja Beneš. A Habsburg IV. Károly császár és király diplomáciai tapogatózásaiban felvetett - a Monarchia és az entente közti különbékére 1916-ban még hajlott a hivatalos francia politika élvonalának egy része, mert Németország legyőzését így is lehetségesnek találta; Károly pedig a Monarchia népeinek a háború utáni (kon)föderációs átrendeződést helyezett kilátásba. A francia külpolitika másik része és a francia tőke egésze azonban a „Beneš-i koncepcióban” volt érdekelt, így a titkos különbéke-előkészítő tárgyalások német leleplezése után a központi hatalmak belső szövetsége megerősítését kikényszerítő Németország, meg a csatlós Monarchia újabb harctéri offenzívái „jegelték”, a központi hatalmak későbbi katonai kudarcai pedig a NY-iak győzelmi mohósága miatt „levették a napirendről” a Monarchia állami egységét is megmentő különbéke ügyét. A cseh emigrációt az entente-szövetség [ = ( a cári ) Oroszország + Franciaország + Anglia, hamarosan + Japán, 1915. 04. 26.-tól + Olaszország ] „szövetséges hadviselő fél”-ként ismerte el, és mint „a Közép-európai ügyekben leginkább tájékozottat”, Beneš-t rendszeresen bevonták a béketárgyalások - béke-diktátumok ! - előkészítésébe. Csehszlovákia trianoni határainak megvonása igen nagymértékben Beneš személyes felelőssége. Beneš világosan felismerte, hogy Csonka-Magyarország nem nyugodhat bele sem általában a trianoni határokba, főképpen pedig az új államhatárok utódállami oldalán tömbösen élő színmagyar nemzetrészek elszakításába, ezért 1921-ben a győztes utódállamokból - francia barátai ellenvéleményével sem törődve - megszervezte az ún. kisantantot, majd az új Ausztriával megkötött szerződés révén gyűrű-szerűen, körkörösen elszigetelte gazdaságilag is, politikailag is a békediktátum jóvátételi kötelezettségeivel megfojtott, és az utódállamokból átmenekült magyarok tömegeinek egzisztenciát a létminimum felett biztosítani nem tudó Csonka-Magyarországot: hogy bármi áron megvédje a Trianonban kifondorlatoskodott/kicsalt csehszlovák államhatárokat. A Párizs-környéki békék „hajóján” az első léket a szovjeteknek az ugyancsak legyőzött Németországgal 1922-ben kötött gazdasági egyezménye, a másodikat a Locarno-i konferencia ( 1925 ) okozta, ahol Németország a K-i határait illetően csakis arról nyilatkozott, hogy erőszakkal nem változtatja meg azokat, így a nagyhatalmak nem tudták szerződéses keretben rögzítve garantálni Csehszlovákia NY-i és ÉNY-i = Németország felőli határait. 1924-ben a Népszövetség 250 millió aranykorona kölcsönt folyósított Csonka-Magyarországnak ( ennek felét az angolok, 14 %-át az USA jegyezte ), ( a gazdasági és pénzügyi stabilizálódást, konszolidációt szolgáló népszövetségi kölcsön engedélyező aláírását Anglia a kisantant-tagoktól, így Beneš-Csehszlovákiától is kikényszerítette ! ), ugyanekkor magyar-olasz gazdasági és pénzügyi egyezmény is született. 1924-29 között beindult a csonkamagyarországi ipar mérsékelt fejlődése, 1927-ben a pénzügyi reform keretében megszületett a nemzetközileg elismert új magyar pénz: a pengő. 1927. 04. 05. az olasz-magyar örök barátsági szerződés időpontja, amely szerződés titkos záradéka utalt a revíziós célú magyar fegyverkezés olasz támogatására; --- tudni való, hogy Trianon egyik „aláíró/garantáló nagyhatalma” Olaszország volt, amely most a revízió ( = Trianon felülvizsgálata és orvoslása ) oldalára állt. 1927. tavaszán Lord Rothermere a Daily Mail-ben írt cikksorozatában megkérdőjelezte Csehszlovákia létének indokoltságát, és „Igazságot Magyarországnak” jelszóval nemzetközi mozgalmat indított a magyar revíziós

törekvések támogatására. A Magyar Revíziós Liga 1927. 07. 27.-én alakult meg. 1930-ban a Népszövetség befejezettnek nyilvánította Csonka-Magyarország pénzügyi ellenőrzését. A magyar miniszterelnököt meghívta az angol kormány, és fogadta a király is. Mindezek által Csonka-Magyarország gazdasági és politikai elszigeteltsége megszűnt. Az e folyamatokat más mederbe terelni kívánó Beneš 1931. őszén felvetette Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország ( ! ) gazdasági együttműködését – ennek azonban semmiféle politikai realitása nem volt. Hitler 1933as hatalomra jutása és a német gazdaság robbanásszerű fejlődése Beneš külpolitikai mozgásterét leszűkítette. 1934. őszén Ausztria kancellárja budapesti hivatalos látogatásával kötelezettséget vállalt a kisantanttól eltávolodásra. A kisantantos Románia és Jugoszlávia pedig ezekben az években kereskedelmi szerződést hozott tető alá Németországgal, ezért sem ítélve el annak a NY-i határok sérthetetlenségét garantáló locarnói szerződést felrugó erőszakos revízióját: az 1920-1934/35 között népszövetségi felügyelet alá rendelt Saar-vidékre az 1935. 01. 13.-i, elsöprő német többséggel záruló népszavazást követően 1935. 03. 01.-én bevonult a Népszövetségből kilépett Németország hadserege; ez „a versailles-i rendezések végének a kezdete” volt, amely 1936. tavaszán a Rajna-vidék német megszállásával vált egyértelművé. A Beneš által nyíltan magyar-ellenes céllal létrehozott kisantant 1936-ban de facto megszűnt. Beneš ekkor a változatlanul virágzó csehszlovák-francia szövetséget a Szovjetunió felé történő markáns nyitással próbálta kiegészíteni, egy Párizs-Prága-Moszkva együttműködésben látva Csehszlovákia fennmaradásának biztosítékát: a 30-as évek közepétől Beneš többször járt Moszkvában, Sztalinnal is tárgyalva. A náci német bevonuláskor Beneš lemondott, és 1938. 10. 22.-én Londonba emigrált. 1941-ben elérte, hogy a Szovjetunió és Nagy-Britannia, majd a többi NY-i állam is elismerje az emigráns csehszlovák kormányt, mint az 1938 előtti I. Csehszlovák Köztársaság jogfolytonosságának letéteményesét. Beneš ekkor fogalmazza meg a „lakosságtranszfer” szalonképessé tevő fedőnevű tömeges kitelepítési javaslatát, amelynek a szudétanémetekre [ és a felvidéki, ún. kárpáti németekre ] vonatkozó részével előbb Nagy-Britannia, majd 1943-tól az USA és a Szovjetunió is egyetértett. A háború miatti német-ellenes érzelmekre „rájátszva” Beneš kezdettől törekedett a németekkel kapcsolatos pl. kitelepítési döntéseket a magyarokra kiterjeszteni. Ehhez azonban sem Anglia, sem az USA támogatását nem tudta megszerezni, Sztalinét viszont igen. Feltétlen szovjet orientációja a világháború alatt odáig fajult, hogy 1943-ban kijelentette: „fontosnak tartjuk, hogy Oroszország Európában, Közép-Európában és az egész Kelet-Európában döntő befolyásra tegyen szert.” A II. világháború vége felé, de már Jalta előtt pedig amellett is érvelt, hogy egy 3. világháborút megelőzendő Németországot szét kell tagolni, fel kell darabolni. Beneš politikai hatalmát a Moszkva ( a „baráti” Sztalin ) irányította csehszlovák bolsevik hatalomátvétel szüntette meg 1948-ban; Beneš birtokaira visszavonulva hamarosan meghalt. Beneš a németek ellensége. A többségében tömbökben, éspedig többségében a német államhatár ill. az I. világháború előtti osztrák tartományi határok túloldalán élő németség szállásterületeihez közvetlenül illeszkedő tömbökben élő cseh-(morva-)országi szudétanémetség - Habsburg Károly császár 1918. október 16.-i manifesztuma tartomány-szövetségi gondolatiságát más államformában továbbfejlesztve - a Német-Ausztria Köztársaság nevű német-osztrák szövetségi államhoz csatlakozott, amely a korábbi Monarchia területi ( gazdasági ) egységén kialakítandó össz-szövetségi állam részének tekintette magát. Majd november 12.-én e Német-Ausztria Köztársaság a nagy-német egység jegyében mégis a Német Köztársasághoz ( Weimar ) csatlakozott. A csehek ( értsd: a NY-i, így párizsi cseh delegáció ) nyíltan nem merték támadni a még a békekonferencia záródokumentumainak döntéseit megelőzően a népek önrendelkezési elve alapján szerveződő e német államalakulatokat, de Beneš a párizsi békekonferencián azt hazudta, hogy az akkor valóságos 2,4 millóval szemben Csehországban csak 1,6 milliónyi ( 2/3-nyi ) német él: zömmel a csehek között szétszórtan, 3 földrajzi csoportjuk sem alkot sem gazdasági, sem politikai közösséget. 1918. nov. 18.-án a cseh és szlovák politikusok Prágában és Washingtonban egyazon időpontban jelentették be a Csehszlovák Köztársaság megalakulását, amelynek a NY által eismert kormánya az új állam általa kívánt határait hivatalosan ugyan nem hirdette ki, de mind a tervezett Csehország szudétanémet, mind a tervezett Szlovákia magyar lakosságú részeit a cseh légiók ún. ideiglenes katonai megszállása alá vonta, [ a szudétanémetek népszavazás-kezdeményezését a szövetségesek elutasították, az 1918. november-decemberben bevonult cseh katonaság az önrendelkezésükért szót emelő szudétanémetek ellenállását véres erőszakba torkollóan törte le 1919. március elején ], a párizsi konferencia pedig e de facto helyzethez igazodva jelölte ki az új állam határait. Német-Ausztria Köztársaság delegációjának a

szudétanémet-lakta D-Csehország és D-Morvaország Ausztriához csatolására, a szudétanémetek NY-i és É-i tömbjei lakóterületének Csehszlovákián belüli autonóm kanton-státusára vonatkozó memorandumát a párizsi konferencia szintén elvetette, Benešét kis módosításokkal elfogadta: Csehszlovákia művi létrehozása érdekében St. Germain-ben ( 1919. 09. 10. ) a szudétanémetekről, Trianonban ( 1920. 06. 04. ) a magyarok É-i nemzetrészéről döntöttek --megkérdezésük nélkül és/vagy akaratnyilvánításuk ellenére. A 140.408 km2 területű, 930 km hosszanti kiterjedésű új/gyökértelen és művi ( = nem szerves belső fejlődés által létrejött ) állam lakosainak 46 %-a volt cseh, 13 %-a szlovák, azaz 59 %-a „csehszlovák”, 3 %-a ruszin, 28 %-a német ( szudétanémet és ún. kárpáti német ), 8 %-a magyar, 2 %-a egyéb, azaz 41 %-a „nem csehszlovák”. A békekonferencián tett csehszlovák ígéretek ellenére sem alakították ki a német kisebbség különleges státusát. A Beneš sugallta államhatárok között létrejövő ún. I. Csehszlovák Köztársaság 1920-ban megalakult prágai parlamentjében a300 képviselőből 72 fő ( = 24 % ) volt német, mégis ( = a demokrácia csapdája is lehet a szavazáskor a többségi elv ! ) a földreform során a Szudéta-vidék 30 %-a „nem német” tulajdonba ill. igazgatás alá került; a szudétanémet területekre is lehetőleg cseh hivatalnokokat küldtek, a szín német nyelvű tömbök területén megmaradt szudétanémet hivatalnokoknak is - állásvesztés terhe mellett - kötelezővé tették a cseh államigazgatási nyelvvizsgát. 1926-ban Németországot is felvették a Népszövetségbe; → a csehek 2 szudétanémet minisztert vontak be a prágai kormányba, ám a szudétanémet kisebbségnek a Népszövetséghez 1920-1931 között benyújtott 24 petíciója semmi érdemi eredménnyel nem járt, még a nyelvtörvény ügyében sem. A többségében exportra termelő szudétanémetséget a világgazdasági válság különösen sújtotta, kivédésére nemzetiségi alapú önsegélyező szervezeteket hoztak létre, utóbb önszerveződött kulturális intézményeket is. 1933-tól állami szintre emelkedett, Beneš 1935-ben államfővé megválasztásától felerősödött a jogaikért kiálló szudétanémetek elleni gazdasági és belpolitikai harc. 1936-ban a szudétanémetek nemzetközi fórumokon is felvetették a tőlük ( is ! ) 1918-19-ben megtagadott önrendelkezési jogaik érvényesítésére vonatkozó igényeiket, és ekkor már NY-Európa közvéleménye sem ellenezte a revíziót. A Prágában átadott 1937. januári szudétanémet memorandumra válaszul Beneš 1937. elején megígérte, hogy a következő 5 évben valamennyi vonatkozásban bevezeti a német lakosság létszámához igazodó kötségvetési, stb. arányosságot, ám semmi érdemi meg sem kezdődött. Prága/Beneš kategórikusan elutasította a szudétanémet területi autonómiát és/vagy a szudétanémetség, mint népcsoport/nemzetiség jogi személyiségként elismerését, de még az 1918 óta a szudétanémetekkel szemben elkövetett jogtalanságok felszámolását ill. az így okozott károk ellensúlyozását is. Önrendelkezési jogaik érvényesítésére a szudétanémetek - angol kapcsolataikkal elérve, hogy Nagy-Britannia ne avatkozzon be - 1937-től a Német Birodalom, így Hitler segítségét kérték. Hitler 1937/’38 fordulóján már Csehszlovákia feldarabolását tervezte, s mivel a szudétanémetség egy része a Németországhoz csatlakozás hívévé lett, így a Szudéta-vidék sorsa a náci geopolitika eszközévé vált. 1938-ra a szudétanémetek vezetője, Konrad Henlein kidolgozta és meghirdette az ún. karlsbadi programot: jogegyenlőség, autonómia, kárpótlás/jóvátétel az 1918. óta elszenvedett károkért. 1938. 09. 29/30.-án az angol és a francia miniszterelnök, továbbá Hitler és Mussolini kézjegyével ellátott müncheni egyezmény 29.000 km2-nyi területet 3,4 millió lakossal ( amelyből kevesebb mint 10 %: kb 300.000 fő volt a „nem szudétanémet”, ezek többsége szláv: főként cseh és morva, kevesebb lengyel és szlovák ) a Német Birodalomhoz csatolta, amely azt „Szudétavidék” néven körzetként ( Gau ) annektálta [ --- a szudétanémetek messze túlnyomó többsége elérte közösségi célját; viszont az 1919 óta ide bevándorolt csehek százeres, ( az akkor még nemzetiség jelleggel nyilvántartott ) zsidók tízezres tömegei és baloldali németek az immár Szudétaföld nélküli Csehszlovákia cseh országrészébe kezdtek átmenekülni ]; Münchenben Lengyelországhoz is átcsatoltak 900 km2-t, 240.000 lakossal, ( több mint a felük nem lengyel, hanem cseh volt ). 3 nap múlva, 1938. 10. 02.-án ( = I. bécsi döntés ) a 4 említett nagyhatalom visszaadta Magyarországnak a színmagyar ill. túlnyomó többségben magyar területeken élő magyar nemzetrészt. Ez által a maradék Csehszlovákia - hamarosan: Cseh-Szlovákia - ( gyér „nem szláv” kisebbségű ) szláv országgá vált, amelynek állami létét e nagyhatalmak garantálták. Ám Hitler „ajánlására” 5 és fél hónap múlva: 1939. 03. 13.-án Szlovákia függetlennek mondta ki magát. A megmaradt Csehország-részt 1939. 03. 15.-én a náci Német Birodalom annektálta „Cseh-Morva Protektorátus” néven, 49.000 km2-nyi területtel, 7,5 millió lakossal, amelyből kb. ¼ millió volt a német; a német birodalmi biztos/protektor főhatalma alatt cseh kollaboráns báb-adminisztráció ( „elnök”’, miniszterelnök”, stb. ) látta el a közigazgatási teendőket, a Protektorátusban óriási német ipari beruházások kezdődtek, megszűnt a munkanélküliség, a mezőgazdasági terményeknek biztonságos „birodalmi belpiaca” lett, a cseheket kivonták a katonai szolgálat teljesítése alól --- náci „aranyketrec”. 1946-ban a Beneš vezetésével kidolgozott tervek alapján - a kollektív bűnösség jegyében - teljes vagyonvesztésre ítélt 3 millió németet toloncoltak ki az új Csehszlovákiából. A szudétanémetek kisebb mértékű és részleges „lakosságtranszfer”-jével elsőként Nagy-Britannia értett egyet, ám Beneš a szudétanémetek totális (!) kitelepítéséhez

elsőként Sztalin beleegyezését szerezte meg, csak ennek alapján vette azt tudomásul a többi szövetséges nagyhatalom is. Beneš a magyarok ellensége. Mind a „Fel Felvidékre”-2008. útiprogramhoz fűzött kiegészítéseim, mind jelen Függelék ’1914 utáni” részeiből a magyarságot ért igazságtalanságok vagy közvetlenül, vagy közvetve - és nagymértékben: mindmáig - Beneš számlájára írandók: a magyar nemzet XX. sz.-i történelme szempontjából a közép-európai „nem magyar” politikusok közül ő az egyike a legmeghatározóbbaknak.

Emanuel Rádl: Boj Čechů s Nĕmci; Praha-1928. p. 123.: „A nemzeti jog --- kollektív jog”. Bebizonyosodott, hogy a liberálisoknak az általános emberi jogokra alapozott ún. individuális kisebbségvédelmi teóriája teljes védtelenséget jelent, ha a nemzetiségnek nincs öntudatos vezetőrétege, amely követeli, sőt, ha kell: kierőszakolja a törvényben ( papíron ) biztosított jogokat. Ld. saint germain-i béke”szerződés” individ. nemzetiségi jog-passzusai.

Beneš már az államhatár-kijelöléseknél is a „viszonosság”-ot tette meg Csehszlovákia nemzetiségi politikája hivatalos alapjának, hirdetvén, hogy „nagyjából” annyi magyar kerül át az új államba, mint ahány szlovák maradt Csonka-Magyarországon. [ Arról mélyen hallgatott, hogy a magyarországi szlovákok önként települtek az ország színmagyar többségű belsejébe, a magyarokat pedig szülőföldjükkel együtt és megkérdezésük nélkül csatolták az új államba ]. Ezzel szemben a Csehszlovákiához átcsatolt területeken a lakosság 48 %-a volt szlovák, 12 %-a ruszin, 8 %-a német, és 30 %-a - több mint ¾ millió ! - magyar, ( 2 %-a egyéb ), míg Csonka-Magyarországon és szórványokban kb. 150.000 szlovák élt. Még az 1921-es célzatos csehszlovák népszámlálás is több mint 2-szer annyi magyart írt össze Csehszlovákiában, mint amekkorára ( nagyon eltúlzóan ! ) a csonka-magyarországi szlovákok létszámát becsülték.

1920. 06. 04.: Trianon. Magyarországon az 1948/49-es bolsevik puccsig ( = a kékcédulás választási csalásos hatalomátvételig ) kizárt volt nem revizionista kormány léte.

A revízió jogosságához, amennyiben néprajzi elvekre támaszkodott, kétség sem férhetett sem jogilag, sem erkölcsileg. A revízió = a nyilvánvaló jogsérelem felülvizsgálata és orvoslása. Az I. világháború utáni békediktátumok miatt revizionista volt Magyarországon kívül Németország, Olaszország, Horvátország, Bulgária, Lengyelország, ( az 1921-es rigai kényszer-szerződés okán ) a Szovjetunió, ( majd az I. bécsi döntés miatt ) Szlovákia.

1931. 05. 17.-én a Revíziós Liga szervezte nagygyűlésen százeres tömeg követelte Trianon felülvizsgálatát és jogorvoslatát. Mind a háborúval és a megcsonkítással tönkre tett ország gazdasági és pénzügyi konszolidációjával ( pl. 1927. 01. 01.-től a pengőt bevezető ), továbbá a Beneš-szította és -vezényelte külpolitikai elszigeteltség tervszerű széttörésével örök érdemeket szerzett korábbi ( = 1921. áprilisától 1931. nyaráig ) miniszterelnök: Bethlen István, mind a 11 hónapja miniszterelnök: Gömbös Gyula --- 1933. szeptemberétől - az olasz és a német külpolitikai sikerek hatására is - nyíltan követelni kezdték Trianon revízióját. Bethlen 1934. 01. 04.-én meghirdette külpolitikai eszközökkel békésen megvalósítandó konkrét revíziós programját. Gömbös viszont 1935. 10. 03.-án - német és olasz elkötelezettsége okán is - a magyar nemzet Kárpát-medencei hegemóniája, vezető szerepe megvalósításának kikényszerítését nyilvánította külpolitikai programja egyik fő céljának. Kettejük között Horthy kormányzó sem tudott eredményesen közvetíteni etekintetben sem. [ Gömbös 1936. 10. 06.-án halt meg ].

1938. 09. 29.: a müncheni négyhatalmi egyezmény földarabolta Csehszlovákiát, az olasz-német döntőbíróság 11. 02.i I. bécsi döntése pedig a Kárpátalja egy részét, és Csehszlovákia Kárpát-medencei D-i, túlnyomó többségében magyar-lakta vidékeit visszaadta Magyarországnak.

Még a pesti humor is ünnepelte a magyar revízió sikereit, így pl. a Csehszlovákia széthullásakor kinyomtatott álgyászjelentés így szólt: „Az igazság fájdalmától megtört szívvel jelentjük, hogy a Nagy Antante kényszer-összeházasításából megszületett torz Csehszlovákia hosszú - húszéves - erőszakos élni próbálás után, dacára a sok kommunista-liberális injekció- és terápia-kezelésnek, krónikus falánksága okozta túlhaladt gyomorfekélye következtében elhunyt. Néhai nagyszájú, immár csendes halottunk eltakarítását a Hitler-Mussolini & Beck-Kánya Temetkezési rt. végzi. … Beneš, a megtört szívű nevelő - félve a tetemrehívástól - elmenekült”. [ Nyomta Klein Miklós, VII. Akácfa u. 34., F.k.: Nagy Ferenc ].

Az I. bécsi döntés új helyzetében Imrédy Béla új kormányt alakított, ( 1938. 11. 09. ) amelyben már volt „a Felvidék ügyei irányításával megbízott miniszter” is: Jaross Andor.

Beneš ugyanúgy nem adta meg sem a II. világháború előtti, sem az azt követő Csehszlovákiában a kisebbségeknek köztük a magyaroknak - a közösségi jogokat, autonómiát, mint 1918 előtt Magyarország kisebbségeinek a magyar politikai elit. A II. világháború után ( 1948. 02. 27.-ig - a csehszlovákiai bolsevik államcsínyig - államelnök volt ) Beneš - a szlovákiai bolsevikok helyeslése és aktív közreműködése mellett - az állam totális magyartalanítását tűzte ki célul: jogfosztás, kényszer-áttelepítés, csehországi kényszermunkára deportálások, reszlovakizáció. Ha netán maradna bármilyen kisebbség Csehszlovákiában, ügyeit ezen túl nem védhetik semmiféle kisebbségi jogok, hanem csakis az általános emberi jogok --- vallotta Beneš. Beneš a ruszinok ellensége.

1918. 12. 25.: Károlyi-kormány: Ruszja-Krajna autonóm terület a mo-i ruszinok számára. 1919. 09. 10.: a saint germain-i békeszerződés 10. cikkelye Csehszlovákia számára kötelezettségként előírta *Kárpátalja/Podkarpatská Rus autonóm területként kialakítását a Csehszlovák Köztársaságon belül, államjogilag azonban Csehszlovákia mindvégig centralizált maradt. Beneš és „csapata” a kárpátaljai csehszlovák államigazgatásból szinte minden ruszint eltávolított, miközben a csehszlovák földreform során kisajátított ( elsősorban korábbi magyar ) földbirtokokra cseh ( tehát még csak nem is szlovák ) telepeseket telepített. 1938. 09. 29/30.-án a müncheni egyezmény külön Szlovákiának és külön Kárpátaljának autonómiát biztosított. Ám még a kárpátaljai báb-adminsztráció sem volt eléggé megbízható a prágai központi Beneš-elvárásoknak. 1939. 03. 15.: Cseh-Szlovákia német megszállásával egyidejűleg a magyar csapatok bevonultak a Kárpátaljára, amely - bő 2 évtizednyi elszakítottság után - visszatért az anyaországhoz. A II. világháború után Beneš egyetlen tollvonással átadta Sztálinnak Kárpátalját, ahol ettől fogva - majd a látszatautonómia rövid idő utáni felszámolását követően még inkább - „nem létező”-nek ill. pusztán nyelvjárási jelenségnek nyilvánították hivatalosan a ruszinságot. Beneš a szlovákok ellensége.

Nagy valószínűséggel már a tatárjárás után ill. az Anjou-kortól, igazolhatóan a törökvész elől ide húzó-dott magyaroknak az oszmán-török kiűzése után D-ebbre visszaköltözésétől - de legkésőbb a XIX. sz. közepétől tót/szlovák nemzetiségi többségű felvidéki vármegyék: Trencsén, Turóc, Nyitra [ Felső-Nyitra a legkorábbi időktől, NY- és Közép-Nyitra a török időktől ], Árva, Liptó, Zólyom [ + német ]; továbbá: Szepes [ cipszer többség, majd kései szlk. többség ], Sáros [ kései szlk. és ruszin többség ] = összesen 8 vármegye; [ néha maga a korabeli - XIX. sz. végi~XX. sz. eleji - szlovák elit egy része sem sorolta a „tiszta tót”-nak mondott vármegyék közé sem Nyitrát, sem Szepest, mások viszont a megyei statisztikák egyszerű többsége - 51 % v. afölött - alapján 11 vármegye összességét nevezték Slovensko-nak, mivel a vármegye-beosztást megváltoztathatatlannak vélték ]. Az 1861-es szlovák Memorandum a fenti 8 várme-gyén kívül a szomszédos vármegyék csatlakozó, szlovák többségű járásainak a felsőmagyarországi szláv kerülethez ( Okolie ) csatolásával történő „kikerekítést” célozta meg szlovák nemzeti régióként; a részterületük által érinteni tervezett további vármegyék: Pozsony-ból, Bars-ból, Hont-ból, Nógrád-ból, Gömör-ből, Torná-ból, Abaúj-ból, Zemplén-ből. „ … testvéreinkkel, a magyarokkal egy[etlen] természetes és erős kötelékké köttettünk össze: mi nem lehetünk ellenei szeretett hazánk egységének és integritásának … az általunk elérni kívánt felső-magyarországi szláv kerületben” --- írja a Memorandum. Öregkorára Kossuth Lajos is eljutott arra a felismerésre, hogy az autonómia jogának elismerése a hegemóniáról való lemondással azonos. Más kérdés az államszerkezeti következmény: az egyenjogú autonómiák szövetségére ( föderáció, konföderáció ) épülő államterületi integritás, netán reintegráció, versus külön államiság. Kossuth természetesen a szentistváni államterület integritása elvén állt, amelyet a Duna-menti népek DK-európai nagy szövetségén belül a Kárpát-medencei népek/nemzetek autonómiái (kon)föderációjaként kívánt megőrizni. A kiegyezés után, tehát a Monarchia/dualizmus idején az 1861-es szlovák Memorandumban megfogalmazottakat hangsúlyozza J. Lajčiak is: „Slovensko mint etnikai egység készen van. A föld felszínéről többé nem lehet eltörölni, mint ahogy asszimilálni sem”. Az 1849~1918 között tót/szlovák részről következetesen képviselt, Uhorsko/Magyarországon belüli autonóm etnikai/nyelvi régió értelmű Slovensko tehát fő vonalaiban É-Magyarország magashegyvidéki részét és annak D-i peremterületeit jelenti, azaz majdnem teljesen azonos a természet- és termelésföldrajzi Felvidék nagytájjal. És majdnem teljesen azonos az etnikai alapú I. bécsi döntés után megalakult I. Szlovák Köztársaság területével --vagyis ¾ évszázad alatt a szlovák politikai elit által is alapnak tekintett szláv-magyar etnikai-nyelvi határ csak keveset változott. Beneš azonban mind Trianonban, mind a II. világháború végén messze túllépte e reális, nyelvi/néprajzi alapozottságú igényeket: brutális hódító/imperialista agresszorként mélyen belehasított/hasíttatott az egységes magyar nemzettestbe.

1915. július végén a magyarországi szlovák Nemzeti Párt lapja markáns hangú vezércikkben utasítja el a magyar hegemónia = magyar nemzetállam eszméjét. 1918-ig a szlovák politikai elit messze túlnyomó többsége Uhorsko/Magyarország államkeretein belüli szlovák autonómiában gondolkodik, É-Magyarországon/a Felvidéken területi autonómiában, a belső-magyarországi szlovák szórvány-településeken helyi önkormányzati autonómiában, bárhol másutt az országban pedig a nemzetiségi jogok személyi/individuális elvű gyakorlása biztosításában, ( ez utóbbit a nemzetiségi törvény hatálya már jogszabályban rögzítette ). Az emigrációban élő Beneš 1916-ban Párizsban megjelenő művének már az a címe, hogy „Zúzzátok szét AusztriaMagyarországot !” ( „Détruisez l’Autriche-Hongrie !” ). 1916. 11. 21.-én - 68 évnyi uralkodás után, amely során azonban semmi érdemit nem tett a Monarchia nemzetiségi gondjai tartós megoldására, „viszont” belevitte állama népeit az I. világháborúba - meghalt I. Ferenc József császár és király; IV. Károlyt 12. 30.-án koronázták Magyarország, tehát Uhorsko királyává, aki egyúttal a Monarchia hadseregének a főparancsnoka lett. 1917. 03. 23.-án IV. Károly kísérletet tett a kapcsolatfelvételre az entente-tal, létrehozandó a különbékét, de a német politika ezt leleplezte és megakadályozta. 1917. 05. 29.-én a bécsi Reichrat-ban a cseh képviselők Ausztria föderatív átalakulását követelték, továbbá Csehország és „Slovensko” egyesítését, --- tehát a Monarchia államkeretein belüli átrendezést.

1918. 04. 08.-án a Monarchia nemzetiségi vezetői római értekezletükön deklarálták, hogy nem kívánnak többé a Monarchiában élni; 05. 29.-én az USA elnöke, 06.03.-án a francia, az angol és az olasz kormányfő is elismerte a római nemzetiségi kongresszus követeléseit. Június végétől az entente-hatalmak hadviselő félként és önálló kormányként ismerték el a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. A Monarchia nemzetiségei római kongresszusán megfogalmazott követelések jogosságának 05. 29.-i ( 06. 03.-án „csak” megerősített ) USA-elnöki elismerése birtokában 05. 30.-án Tomáš Garrigue Masaryk Pittsburghban ( USA, Pennsylvania ) aláírta az amerikai cseh és szlovák szervezetekkel egyeztetett ún. pittsburghi memorandum alapszövegét, amelyben rögzítették, hogy a jövendő csehszlovák államon belül „Szlovákiának saját kormánya, parlamentje és igazságszolgáltatása lesz”; 07. 13.-án az összes [ = amerikai + európai ] emigráns cseh és szlovák politikus egyetértését bíró Pittsburgh-i egyezmény véglegessé vált: a jövendő csehszlovák államban Szlovákia autonómiát kap. Szeptemberben az entente és az USA elutasítja a Monarchia béketárgyalási javaslatát. 10.04.-én a Monarchia azonnali fegyverszünetet javasolt, de az entente balkáni hadserege folyamatosan nyomult előre Magyarország felé. Habsburg Károly császár 1918. 10. 16.-i manifesztuma: Ausztria = szövetségi állam. 10. 18.: Tomáš G. Masaryk [ 1850-1937 ] kibocsátja a Csehszlovák Függetlenségi Nyilatkozatot, amely kimondja elszakadásukat a Monarchiától. 10. 25.: megalakul a budapesti Nemzeti Tanács ( Károlyi Mihály vezeti ), programjában ígéretet tesz a nemzetiségi jogok elismerésére. 10.26/27.: Habsburg Károly császár és király azonnali fegyverszünetet és különbékét kér az entente-tól; 10.31.: a király Károlyi Mihályt nevezi ki kormányfővé. 10. 28.: Prágában a Nemzeti Tanács - kimondva a Csehszlovák Köztársaság megalakulását - a csehszlovák állam kormányának nyilvánította magát. [ 10.29.: Horvátország kimondja függetlenségét, egyúttal csatlakozását a D-szláv államhoz ] 10. 30.: Turócszentmárton/Turč. Sv. Martin, Szlovák Nemzeti Tanács ( SZNT ) alakul, deklarációjuk kimondja „a cseh-szlovák nemzetegység”-et [ „a szlovák nemzet a nyelvi és művelődéstörténeti szempontból egységes cseh-szlovák nemzet része” ], és korlátlan önrendelkezési jogot követel „a cseh-szlovák nemzet” számára. Tervezett fővárosuk: Besztercebánya. Kimondják [ a meg nem határozott területű/államhatárú ] Slovensko csatlakozását Csehországhoz. [ Noha a 10. 30.-án elfogadott deklaráció 4. pontja a szlovák nemzeti önállóságot oly módon is garantálni törekedett, hogy követelte: „a cseh-szlovák nemzet magyarországi ága is képviseltesse magát az eljövendő békekonferencián”, --- prágai „sugallatra” a szlovák Milan Hodža ( 1878-1944 ) ezt kihagyatta a 10. 31.-én nyilvánosságra hozott hivatalos változatból: ezzel az önálló szlovák politizálás - pl. politikai akciók, köztük pl. nyitás az aznaptól új bp.-i kormány felé - legkisebb lehetőségéről is lemondva … ]. A deklaráció/nyilatkozat jegyzőkönyvének titkos záradékában a szlovákok ígéretet kaptak a csehektől, hogy államjogi helyzetüket 10 éven belül véglegesen rendezik. T. G. Masaryk 1918. végén szóban többször kilátásba helyezte a szlovák autonómia Pittsburghban deklarált megvalósítását az eljövendő csehszlovák állam keretei között. 10. 30/31.: a királynak ezen az éjszakán esküt tett Károlyi Mihály-kormány - nemzetiségügyi minisztere: Jászi Oszkár - azonnal (!) táviratban üdvözli a Szlovák Nemzeti Tanácsot: „minden népet megillet az önrendelkezés joga …; … mély meggyőződésünk és szent hitünk szerint a tót és a magyar nép egymásra van utalva, és hogy békés megegyezésben és testvéri együttműködésben kell keresnünk szebb jövőnket, és a jobb életnek feltételeit és biztosítékait”. A turócszentmártoni [cseh-]szlovák választáviratban azonban már az állt, hogy a jó viszony egyedül lehetséges formája a kialakítandó szuverén nemzeti képviseletek közötti nemzetközi diplomáciai viszony kialakítása ... 11. 08.: a cseh hadsereg az entente egyetértésével megkezdi a Felvidék megszállását: kész helyzetbe hozandó a békekonferenciát. 11. 12.: mivel Bécsben kikiáltották a köztársaságot, a császár és király lemondott az államügyek vitelében való részvételéről - de nem a trónról ! - a Monarchia egész területén. 11.16.: Magyarország --- népköztársaság. 11. 26.-tól: Milan Hodža szlovák politikust a párgai kormány saját hivatalos megbízottjaként (!) Bp.-re küldi a demarkációs vonalról megállapodás céljából; ő még az eredeti szlovák felfogás, vagyis a szláv ill. magyar lakosság-

többség, mint néprajzi elv, tehát a méltányos (!) szlovák-magyar nemzeti elkülönülés alapján tárgyal, és azzal tér vissza Prágába, hogy: a cseh hadsereg vonuljon ki É-Magyarországról, a szlovák-lakta területeket ( = a szlovák többségű járások összességét ) a SZNT igazgassa, a magyarok szállják meg a magyar-lakta területeket, pl. a Csallóközt, a városok közül Pozsonyt, Rév-Komáromot és Kassát is. --- A Párizsban tartózkodó Beneš közbelépésére Hodža bp.-i tárgyalásait és megállapodásait - „felhatalmazás nélkülinek” minősítve azokat - Prága semmisnek nyilvánította, magát Hodžát december 6.-ot követően a további tárgyalásoktól „eltanácsolta”. Ugyanis Beneš, és agitációja nyomán 1916. után már a NY-i emigráció többsége is ragaszkodott a dunai államhatárhoz, sőt, 1918-tól stratégiai és gazdasági érdekekre hivatkozva - egy, a mainál is D-ebbre - nem a Duna sodorvonalában, hanem a jobb partján, K-en pedig a Vác-Aszód-Mátra D-i lejtői-Miskolc-Tokaj-Sátoraljaújhely vonalon - meghúzandó államhatár mellett kezdtek érvelni Párizsban ( már a békekonferencia hivatalos megkezdése előtt is ) ! 12. 02.: megalakul Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája. december ( végére ): Prága ( több lépcsőben ) hivatalos párizsi engedély(eke)t kap a Duna-Ipoly-RimaszombatUngvár-Uzsok vonalig - mint „a szlovák föld történelmi határai”-ig - a teljes Felvidék és az e „vonal”-tól É-ra eső síkvidékek megszállására. 1919. 01. 01.: Pozsonyt megszállják a cseh légiók. 01. 18.: Párizsban hivatalosan megnyitják a békekonferenciát, noha a tanácskozások már régebben megkezdődtek. Beneš „érvelése” a párizsi békekonferencián: „Szlovákia egykoron a csehszlovák állam [[ ???]] részét alkotta. A X. század elején a magyarok erőszakkal meghódították. A hódítók eredménytelenül próbálták az országot magyarosítani. A lakosság még mindig csehnek [[ !!!]] érzi magát, és azt kívánja, hogy az új államhoz tartozzék”.

Magyarország területi egységének megőrzése érdekében Budapesten 1919. 03. 12.-én kihirdetik a Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter által kidolgozott törvényt Tótország/Slovenská Krajina szlovák önkormányzati területről, amelyet a tótországi nemzetgyűlésnek és a bp.-i közös országgyűlésnek egyaránt felelős, bp.-i székhelyű tótországi miniszter irányít, Tótország 3 kormányzóságra ( NY + közép + K ) oszlik, ezeket a tótországi miniszter által javasolt bp.-i kinevezésű kormányzók igazgatják --- ez eszmeiségében is teljesen azonos az 1861-es szlovák memorandum Okolie-tervével, de egyben lehetővé tette volna az etnikai alapú, tehát méltányos ( ! ) magyar-szlovák nemzeti elhatárolódást is. 03.20.: Vyx-jegyzék, 03.21: Károlyit lemondatják; vörös, azaz bolsevik puccs, hivatalos nevén: Tanácsköztársaság, [ amelynek állami nagypecsétjén a „Magyarországi Tanácsköztársaságok Szövetsége” szerepel, nyilvánvaló utalással Magyarország nemzeteinek/nemzetiségeinek egy „szovjet szocialista köztársaságok szövetsége/CCCP” típusú bolsevik „átszervezési” céljára ]. 03.26.: Beneš a békekonferenciának felajánlja közreműködését a bp.-i vörös rezsim fölszámolásában. A békekonferencia a bp.-i vörös rezsim miatt továbbra is fenntartja a háború eleje óta Magyarország ellen elrendelt gazdasági blokádot. 04. 04.: Smuts tábornok bp.-i helyzet-felmérő látogatása után 04. 07.-én Prágában Masaryk hajlik Smuts javaslatára, hogy a pozsonyi hídfő kiszélesítéséért cserében a színtisztán magyar Csallóköz maradjon/legyen Magyarországé, de Beneš szerint Smuts félreértette Masarykot, mert a csehszlovák kormány területi kérdésekben hajthatatlan. 04. 21.: a Tanácsköztársaság hadseregének új vezérkari főnöke Stromfeld Aurél. 04. 30.: a nagyváradi szoc.dem. pártpénztár elrablásáért frontra küldött, oroszországi hadifogollyá lett, majd szovjet bolsevikká lett, szovjet megbízásból Magyraországra jött Kun Béla nyilatkozata Wilson USA-elnökhöz és a szomszéd államokhoz: a Tanácsköztársaság Kormányzótanácsa nem áll a [ szentistváni ] területi integritás alapján. 05. 04.-től a Stromfeld-vezette, a megszállók elleni jogos haragból eredő országos közakaratnak megfelelően honvédelmi célú hadsereg-átszervezés, toborzás; 05. 20.-tól pedig az ún. É-i hadjárat kezdete, → cseh csapatok veresége, párizsi szirén-ígérethangok → 06. közepétől garanciák nélküli magyar csapat-visszavonások, ( 06.16.-tól: Eperjes-környéki Szlovák Tanácsköztársaság ), → cseh ellentámadások, → visszavonulás helyett újra sikeres magyar

hadműveletek, → 06. 23.: párizsi ultimátum a bp.-i vörös kormánynak, → 06. 24.: fegyverszünet a csehszlovák fronton, → 06.30.: vörös párthatározat alapján a Felvidék magyar katonai kiürítésére, → másnap Stromfeld lemond. 08. 01.: a magyarországi vörös rémuralom vége. A budapesti vörös éra nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nagyhatalmak véglegesítették Beneš területi követelései túlnyomó többségét, [ a Németországra és a Monarchia ausztriai részére vonatkozó Saint Germain-i békediktátum: 1919. 09. 10., de a Külügyminiszterek Tanácsa Párizsban már de facto véglegesíti a magyar-csehszlovák államhatárt is, Trianon előtt 11 hónappal: már 1919. 07. 11.-én ]: Beneš azzal riogatta a polgári rendért aggódó nagyhatalmakat, hogy egy erősnek meghagyott Magyarországról újra a kommunizmus veszélye leselkedne Európára. 11. 16.: Horthy Miklós bevonul Bp-re, 11. 24.: Huszár Károly kormánya, ( a nemzeti kisebbségügyi miniszter: Bleyer Jakab ), a Huszár-kormányt az entente is elismeri, és meghívja a párizsi béketárgyalásokra. 1920. januárjában az ellenforradalmi Huszár Károly-kormány gyakorlatilag ugyanúgy fogalmazza meg Slovensko autonómiáját, mint azt az 1861-es szlovák memorandum óhajtotta, s amely a Magyarország területi egységét megőrző Jászi Oszkár-féle Slovenská Krajina-ajánlatban is szerepelt: Slovensko autonóm területen a szlovák autonóm nemzetgyűlés közhatalma alá rendelendő, tehát a szlk. önkormányzat része a közoktatás, a népművelés, a vallási ügyek, a szociális gondoskodás, a települési közigazgatás, a bírósági nyelvhasználat megállapítása; a szlovákok lélekszám arányosan képviseltetik magukat a bp.-i közös országgyűlésben. Cseh bujtogatásra, a cseh ígéretek bűvöletében és a cseh légók jelenlétében a szlovák elit mégis a magyar államtól elszakadásról döntött. 1920. 03. 01.-én a bp.-i nemzetgyűlés a királyi hatalom gyakorlásának szüneteltetése megállapításával vitéz nagybányai Horthy Miklóst választotta meg Magyarország ideiglenes államfőjévé = kormányzójává. Az új kormányban is Bleyer Jakab lett a nemzeti kisebbségügyi miniszter. 1920. 06. 04.: Trianon. A csehszlovák-délszláv korridort kivéve Beneš szinte minden elképzelése jogerőre emelkedett.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

1921., Tomáš G. Masaryk: „Szlovák nemzet nincs, ez csak a magyar propaganda kitalálása”; ( in Ferdinand Ďurčanskỳ: Pohľad na slovenskú politickú minulosť --- Bratislava-1943., p.148.) --- Masaryk ekkortól következetesen és nyíltan elhatárolódott mind a Pittsburghban általa is aláírt, mind a szlovák politikusoknak 1918. végétől általa is szóban adott ígéretektől a szlovák autonómiát illetően. Pontosan ezt tette Masaryk jobbkeze, majd utóda: Beneš is. A csehszlovák államigazgatás kezdetekor a csehszlovákizmusnak elkötelezett szlovák Vavro Šrobár vállalta a prágai központi kormány bratislavai helytartója szerepét: az ún. „teljhatalmú miniszter”-séget. [ E „teljhatalmú minisztérium” volt 1925-ig Slovensko „különállásának” egyetlen kézzel fogható nyoma ]. Polgári oldalról Šrobár „vezényelte le” Slovensko és Kárpátalja teljes katonai megszállását. Legfőbb feladata Slovensko és Kárpátalja közigazgatásának a prágai rendszerbe beolvasztása, bármilyen (!) szlovák - pl. a helyi hagyományokon alapuló külön igény kiiktatása volt. A szlovák nyelvű iskolahálózat kikényszerített, az eszközökben nem válogató, és gyorsított ütemű, pár hónap leforgása alatti „megszerve-zésével” több ízben súlyosan megsértette a kisebbségvédelmi passzusokat, noha ezekre ekkor még odafi-gyelt a versailles-i békekonferencia döntése nyomán 1919. 04. 28.-tól szerveződő Népszövetség is, amelynek 06. 28.-án elfogadott alapszabálya a versailles-i szerződés része lett. Šrobár hűség-bizonygató buzgalma még Prágában is megütközést keltett: pl. maga Masaryk is memorandumban figyelmeztette a túlkapásoktól való tartózkodásra. { Miért is ne éppen Šrobár-ról nevezték volna el Komárom vármegye ógyallai székhelyű Udvardi Járása Trianon idején még színtiszta magyar-lakta DK-i részén *Kurtakeszi~*Marcelháza [ → ma: Marcelová ] és *Madar [ → ma: Modrany ] között - művileg létreho-zott szlovák telepesfalut Šrobár∟ová-/„Šrobár-falvá”-nak … ?! }. 1920. végén a választások párt-erőviszony végeredménye okán Šrobár „teljhatalmú miniszter”-utóda Ivan Dérer lett: ő szüntette meg a „megörökölt” 16 történelmi vármegyét, 6 ún. „nagy-zsupá”-t kialakítva. 1925-re megerősödött a szlovák autonómia-törekvés, az ezt képvselő Szlovák Néppárt Slovensko-i többséget szerzett, és valamennyi képviselője 11. 27.-én Nagyszombatban nemzeti esküt tett a szlovák autonómia eszményei mellett. Prágával kötött kompromisszumaik sorában kérésükre megszűnt a „teljhatalmú minisztérium” intézménye, helyette

Tartományi Hivatal jött létre, élén a tartományi elnökkel. A tartományi képviseleti tanács parlament-jelleggel működött, ill. működtette a kormány-jellegű tartományi bizottságot: ezeknek viszonylag széles hatásköre volt a „Slovensko tartomány” közlekedési, egészségügyi, oktatási és kulturális ügyeit érintő kérdésekben, --- ám a tartományi elnök a prágai belügyminiszter hatáskörébe tartozott …

A turócszentmártoni 1918. 10. 30/31.-i deklaráció/nyilatkozat jegyzőkönyvének titkos záradékában igéretet kaptak a csehektől a szlovákok, hogy államjogi helyzetüket 10 éven belül véglegesen rendezik. Ez a későbbi szlovák függetlenségi mozgalom szellemi vezére, Andrej Hlinka [ 1864-1938 ] korábbi csernovai plébános szerint Slovensko autonómiája megvalósításának végső határideje lett volna. Ennek megvalósulása híján - így az egykor bp.-i jogászhallgató, 1914-től a pozsonyi egyetemen a nemzetközi jog professzora, 1921 után a szlovák autonómiáért küzdő aktív politikus: Vojtech Tuka [ 1880-1946 ] szerint - jogi vákuum állt be 1928/29 fordulójától. Tuka a Szlovák Néppárt központi pártfórumának számító „Slovák” c. napilapban főszerkesztőként az 1928. 01. 01.-i „A tizedik esztendőben” című írásában fejtette ki, hogy a szlovákok 1918. 10. 31.-én Turócszentmártonban tízéves időtartmra járultak hozzá az egységes, azaz szlovák autonómia nélküli állam fennmaradásához. → Tukát a csehszlovák hatóságok hazaárulás vádjával 1929-ben 15 év fegyházra ítélték szlovák autonómia-elkötelezettsége miatt, formailag pedig a magyar revizionistákkal, irredentákkal meglévő kapcsolatainak érdemben be nem bizonyított vádja okán, és csak 1938-ban szabadult amnesztiával. Az autonómia-elkötelezett Szlovák Néppárt népszerűsége azonban a Tuka-kirakatpertől nem csökkent: a köré tömörült ún. autonomista blokk hamarosan a szavazatok közel 1/3-ának megszerzésével megkerülhetetlen, sőt döntő politikai tényezővé vált.

Ám a pittsburghi autonómia-ígéretüket a csehek soha nem teljesítették: a prágai ideológia szerint csakis egységes csehszlovák nemzet létezik; (( ez „rímel” a Trianon előtti „egységes magyar politikai nemzet”-re, függetlenül attól, hogy Trianon után rokon, bár nem azonos nyelvű szlávokról van szó, viszont gyakorlatilag évezrednyi külön történelemmel )). A centralizált prágai politika a gazdaság egyes [ = a csehországi ipar belső piacát nem veszélyeztető ] szektoraiban és kulturális téren jelentős fejlődést eredményezett Slovensko-ban is, noha egyértelműen látható volt, hogy „az egységes csehszlovák nemzet” ideológiájába gyűrt, államalkotónak deklarált 2 „fő” szláv nép az együttélés egyetlen területén sem volt egyenrangú, azonos súlyú „fél”. A szlovák nemzeti fejlődés szempontjából azonban fontos eredmény, hogy a ’20-as évek végére ill. a ’30-as évek elejére a szlovákiai tőkének ( még/már ) csak ¼-e volt cseh tőke, ill. a közel 300.000-nyi köztisztviselő és közalkalmazott kb. 90 %-a szlovák származásúnak vallotta magát --- igaz: a „maradék” 10 % abszolút többsége csehmorva volt, mégpedig - a szláv nyelvű alapiskolákba behívott cseh-morva tanítókat, és a felsőfokú oktatási intézményekbe „delegált”, mert „csehszlovakizmus-hívő/hirdető” cseh-morva professzorokat leszámítva irányítói~felsővezetői kulcspozíciókban … [ Az I. világháború után egy-másfél évtizeddel rögzített fenti, „90 %-os” helyzet azonban azt is mutatja, hogy a sokat átkozott korábbi magyar iskolapolitika nem sorvasztotta el, ill. nem „fejezte le” a szlovák értelmiséget ! ]. A ’20-as évek elejének földreformja során magyar nagybirtokosok földjeit többnyire szlovákoknak parcellázták ki: jelentős szlovák paraszti középosztály jött létre. A színtiszta magyar-lakta területek nagybirtok-szétosztásakor szlovák és cseh-morva telepes-falvakat is létesítettek: e 100 %-osan szláv kolóniák és/vagy a korábbi színtiszta magyar falvakba betelepített szlávok révén sok száz éves, helyenként évezredes néprajzi~nyelvi állapotokat változtattak meg tudatosan; [ 55 új település + 99 rész-település, amelyet a már létező magyar községhez csatoltak ]. E kolonizáció a II. világháború utáni kényszer-lakosságcserékkel is folytatódott: így (!) jött létre az ún. „D-szlovákiai szlovák kisebbség” !!! ( Részben a távolságok miatt is ) a ruszin vidékek, ill. a D-szlovákiai magyar vidékek ipari és infrastruktúrális fejlesztése/fejlődése azonban messze elmaradt mind az országos, mind az ennél szerényebb össz-szlovákiai ütemtől.

Beneš 1933-ban a szlovákok elé követendő példaként a NY-európai nemzetállamokat állítja. Csehszlovákiában nemzeti egységen Beneš is „a csehszlovák nemzeti egységet” érti. Ami akár csak gondolati szinten is „külön szlovák”, az partikularizmus, sőt, szeparatizmus. [ Dr. Edvard Beneš: Reč k Slovákom o našej národnej prítomnosti a budúcnosti. Bratislava, csak 1943-ban megjelent beszéd-gyűjtemény ]. Ám a csehek még a Monarchiában felnőtt jelentős értelmiségének „széttelepdése”, és a cseh tőkének az új államon belüli terjeszkedése, ill. a szlovák vezető

értelmiség gyér létszáma és a szlovák nagytőke hiánya miatt Csehszlovákia egész területén cseh fölény alakult ki, „a csehszlovák nemzetegység”-nek is markáns cseh hangsúlyai lettek, ez szükségképpeni ellenhatásként a szlovák nemzeti önvédelem és nemzeti öntudat megerősödésének irányába hatott.

Csonka-Magyarországon Szekfű Gyula hívta fel a figyelmet arra, hogy az a nemzetté válási fejlődés, amelyet a magyarok már a XIX. sz. első felében elértek, „az akkor még gyermekkorukat élő tótok … számára csak most (( az írás kelte: 1934 )) hozta meg a teljes nemzeti öntudatot, …”. És valóban: a szlovákok az I. Csehszlovák Köztársaságban érték el nemzeti öntudatuk kifejlődésének 1. tetőpontját; [ --- éppen ez vezet majd a közös államból kilépésükhöz ]. Hogy gyengítse a csehszlovák államot, a 2 világháború közötti magyar politika támogatta a szlovák autonómiatörekvéseket.

A csehszlovák államalapítás 2 egyenlőtlen fél társulásának erőviszonyait tükrözte. Slovensko Csehszlovákiába való betagolódásának ellentmondásaival a szlovák politikusoknak rövid időn belül szembesülniük kellett. Nem véletlen tehát, hogy az autonomista túlsúlyú szlovák politikai táborban a Hlinka-vezette Néppárt radikalizmusa egyre élesebb hangot ütött meg. Hlinka szerint a masaryki~beneši Csehszlovákia a szlovák nemzet élve eltemetését jelenti; --- ez a félelem a későbbi szlovák önállósági törekvések mögött is fellelhető.

Az I. Csehszlovák Köztársaság széthullása az 1938. 09. 30.-i müncheni, a Szudétavidékre vonatkozó döntéssel, majd a 11. 02.-i I. bécsi döntéssel megkezdődött. Ám csakis ebben a kényszerhelyzetben mondta ki 11. 19.-én a prágai parlament Slovensko és Kárpátalja autonómiáját, az államnevet is „kötőjelesre” - Česko-Slovensko = CsehSzlovákia - változtatva. A 2 „fő” állam-rész kezdettől feszült viszonyát az is jelzi, hogy az alig korábban amnesztiával szabadult Vojtech Tuka vezetésével a Hlinka-féle Néppárt radikális szárnya 1939. februárjában már Hitlerrel egyeztetett az önálló szlovák állam megteremtéséről.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A trianoni és a mai szlovák államhatár D-i része Beneš műve, a mai szlovák állami vagyon egy része és sok-sok szlovák magánvagyon része vagy egésze származásának „forrásai” a magyarokat sújtó Beneš-dekrétumok. Így aligha várható el, hogy valamely szlovák kormány önként elhatárolódjon Beneš-től és/vagy az ő dekrétumaitól, hiszen ennek azonnali kül- és szlovákiai belpolitikai ( utóbbi kapcsán: vagyon-visszaadási, kárpótlási, stb. ) következményei kell, hogy legyenek. Beneš gyalázatos „hagyatékának” eltakarítása csakis nemzetközi - államközi és civil - összefogássorozattal kényszeríthető ki.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Mind a „Fel Felvidékre” alapdolgozathoz, mind a Függelék e részeihez és általában az újkori adatokhoz felhasználtam / többek között / az alábbiakat: Borsody István: Magyar-szlovák kiegyezés. A cseh-szlovák-magyar viszony utolsó száz éve. Budapest, 1945. Szarka László: A szlovákok története. Budapest, é.n., ( vlsz. 1993. vége v. utána ) ( szerk.: Gunst Péter ): Magyar történelmi kronológia. Budapest, 1979. Miroslav Kusỳ: A magyarkérdés Szlovákiában. Pozsony, 2002. RUBICON-történelmi magazin, Bp., 4/2008. és 5/2008. szám. SH atlasz/Világtörténelem, Bp.-1992.