A Miskolci Andrássy Gyula Szakközépiskolában helyezték ki az ország első Verstablóját csütörtökön. Az Irodalmi Rádió akciójának segítségével a fiatalok a kortárs alkotók művészetéhez kerülhetnek közelebb. Szűcs Ilona: Zongora az éjben Nyitott ablakomban állva A kerten át, hallgatom, Hogy finom, játszi ujjak Hangot csiholnak a zongorán. Zeng a dallam, nevet, sír, Jajong, szárnyra kel az éjben Mennyi öröm, vágy, bánat Sikong e többszólamú éji zenében. Lecsap, felzokog és meg-megáll Vérző ujjak simítják, verik A zongorát, dallama rabul ejt, Lelkembe ég s kertemen átsuhanva Rózsáim szirmán elenyész.
Szűcs Ilona: Kicsi szellő Gyenge szellő útnak indul Pendelye ring, száll utána Cirógatja nyári felhő Tejtől habos kicsiny szája. Zöld levelek hajladoznak Perdül balra, fordul jobbra Libegteti könnyű szárnyát Belebújik nádbokorba. Erejét, ha megfeszíti Földig hajol meggyfa ága Pörög, forog s átalugrik Kökénybokor ágbogára. Szellő gyermek szökdécselget Hintázva leng, táncra perdül Sárgarigó fütyül a fán Arany hangja vígan csendül. Vizek habján ringatózik
Messze sodorja az álom Napcsókolta szemmel ébred Hajladozó fűzfaágon. Játszadozik, fújtat, vágtat Szoknya alá kukucskálgat Kergetőző, boldog szellő Rózsabokorban tekergő Pöffeszkedik, arcát fújja Magasra tör, égi útra Madár tollát felborzolja Virágszirmot szór a porba. Csendesedik, fárad lába Harangvirág kelyhe várja Méh döngicsél éji zenét Vihart álmodj, felnövő szél.
Marius Crowen: Ozírisz koporsószege Nem akarok félni. Nem akarok sírni. Éhezve lenni, a nyomorban. Én nem ide tartozom. Valahol máshol, kelt fel a napom. Siratlak, honom Avalon. Mit tehettem volna, Én a király, elárulva. Gyűlölet börtönébe zárva. Én édes népem, Elárultál engem. Nyakamra hágtál, testvérem. Mennyi vér! Ó pokoli bér, A hatalomért. Testem felnégyelve. Szívem, összetörve. A Nílus medrében.
Ó gonosz testvér, Szavad hát ennyit ér. Gyílkolod néped. Tanuim a titkok, Melyeket föld mélyébe ástak. Így lett hát vége a világnak. Angyalok hona, Így lett oda. Jajj, a kornak, ami, visszahozza.
J Simon Aranka Örök fiatalság Már évek óta, egész nap az ablaknál ült, és figyelte az embereket. Mi mást is tehetett volna, hiszen egyebe sem maradt, mint az idő, bár az is olyan gyorsan folyt ki a kezei közül, mint homokórából a homok. Homlokát az ablakhoz támasztotta. Szegények, ingatta a fejét együtt érzőn, amikor reggel a futásukat végző, átizzadt pólójú, vagy délután a munkából, vásárlásból hazatérő, nehéz szatyrokat cipelő, tűsarkújukban botladozó asszonyokat nézte. Meggyötörtek és fáradtak voltak, de igyekeztek ruganyosnak, fiatalnak és vonzónak látszani. Ha tudnák, motyogta magában, ha tudnák, hogy semmi értelme az egésznek. Sajnálta, de megértette ezeket a nőket, mert jól tudta, mi az, ami hajtja, űzi őket. Egykor ő is közülük való volt. Fáradtan lehunyta szemét, hogy átadja magát emlékeinek. Úgy rohant fel az ötödik emeletre a teli bevásárlószatyorral, hogy még a levegőt sem kellett szaporábban vennie. Sem tüdejét, sem az izmait nem vette túlságosan igénybe a lépcsőzés. A munkahelyén egész nap ült, szinte vágyott már a mozgásra. Gyorsan összeütötte a vacsorát, tréningruhába bújt, és máris újra a lépcsőket rótta, de most lefelé. A házból kiérve föltette a fülhallgatót, és elindult, hogy szokásos köreit lefussa. Talpa a zene ritmusára dobbant a salakon. Büszke volt magára. Alakja az ötvenhez közeledve is lányosan karcsú volt. Örömét mégis felhő árnyékolta. A drága kencék ellenére arcára mély barázdákat véstek az évek és a drasztikus fogyókúrák. Házasságával sem volt minden rendben, s ő elszántan küzdött a korral. Meggyőződéssel hitte, hogy örökké fiatal tud maradni. Úgy gondolta, ez a megoldás minden problémára, a szeretet kihűlésére, az egymás iránti érdektelenségre. Talpa a zene ritmusára dobbant a salakon. Másban nem is hitt. Csak saját magában. Úgy érezte, mindenre képes a maga erejéből; még az idő múlását is megállíthatja. Más megöregedhet, de ő nem. Mindent erre a lapra tett fel, egész életét ennek megfelelően rendezte be. Minden a teste körül forgott, szinte babonás áhítattal vette körül. Kultikus tárgyként tekintett rá, vagy még inkább kultusza egyetlen tárgyaként. Talpa a zene ritmusára dobbant a salakon. E tekintetben egyetértő társa volt férje is. Őt ugyanúgy magával rántotta a hús bűvölete. A saját húsáé. Minden szabad idejét arra áldozta. Ebben a számukra szent dologban tökéletesen
egyek voltak. Az istenük volt a testük. Minden hitüket a testükbe, minden reményüket az örök fiatalságba vetették. Talpa a zene ritmusára dobbant a salakon. Gyereket nem akartak, hiszen akkor fel kellett volna adni kényelmes életüket. A szerelem amúgy is kihűlt már régen. Így aztán a piros betűs napok is kizárólag csak önmagukról szóltak. Karácsonykor Thaiföld, napsütés és vízi sportok, húsvétkor síelés a messzi hegyekben. Együtt, mégis külön. Nem hiányoztak a zaklatott ünnepek, a nagy családi összejövetelek, a sok munka, kötelező szivélyeskedés… Rég volt. Újra az ablakhoz hajolt. Göcsörtös ujjaival letörölte a párát az üvegről, hogy jobban lásson. A nyüzsgés, a rohanás ugyanúgy folytatódott az utcán, csak az emberek cserélődtek ki, míg gondolatai a múltban kalandoztak. Ha tudnátok, ha tudnátok, sóhajtotta fájdalmasan. Kopogtak. Reszkető kezével a tolókocsi kerekéhez nyúlt, és elfordult az ablaktól. Az egyik gondozónő lépett be. Megigazította az idős asszony haját, gondosan elrendezte a plédet béna lábain, és kitolta a folyosóra. Menjünk Kati néni, már itt vannak a betlehemező gyerekek. Mindjárt kezdődik a karácsonyi műsor.
Kühne Katalin: Hűség Ahogy a fák lombján át Bekukkant a napsugár, Ahogy a lombsátor takarja Az alatta nyüzsgő bogárkát, A selymes fűszőnyeg puha-pihe Csomócskái között pillangó libben, Szitakötő nyitja-csukja szárnyát, Ahogy az ágak közt mókus ugrál, Ahogy a rigó füttyel hívja párját, Úgy hívlak én is, csalogatlak Fészkembe, mit neked építgettem, Szépítgettem, gyere-gyere ide, Otthonod legyen otthonom, Kenyered a kenyerem, Könnyed a könnyem, Szíved a szívem, Dalod a dalom! Reggelente fürösszön fénybe, Gondjaid szelíden takarja, Öleljen gyengéden-puhán, Lépdelj ügyesen, szaporán, S ha elfáradsz, ha repülni már Csak ritkán akarsz, Akkor is adjon az Úr
Derűs perceket, órákat, Nyugalmas, békés estéket, Görcsöket, sebeket, terheket feledve, Együtt menjünk a télbe, hóesésbe, Várjuk az újabb napot, nyarat, Szövetségben és hűségben: „halálunk is fénnyé érjen!”
Szakács Anna: A benső fény békés ereje
Ahogy a sok sötét felhő áthalad az égen, És kivilágít a nap mosolya egy kis résen, Úgy hasadt át az emberi szíven, A gondteher felhőin át a belső szabadságnak, egyfajta napsugárnyi fénye, És az ember később is e reményszál kis sugarára gondolt csendben, Ha szívét nyomasztó fellegek lepték el. Mint madár kapaszkodott a védelmező fényes gondolat ágába, reménnyel. Szívét a hála átjárta s már nem gondolt az űrként tátongó magányra. Mikor az esős viharos szél himbálta, annál jobban kapaszkodott a piciny ágszálba. S egyszer úgy érezte lecsitult körülötte minden, habár a vihar lehet tombolt még kinn rendesen. Ő halkan ringatózott az ág tutaján, a barátságos némaság örömében. Egyszer az ég végtelen biztos óceánjában, meghallott egy anyai dúdoló dallamot, Ami körülötte és benne hangzott, s benne megmártózott. És a csend mécslángként úszott a léleknyi benső tavon, folydogált a láng, fénysugár folyamon. Mint a délutáni fény sála a fák lomjaival táncolva, lobogva kezet fogott, Benne járkáltak tündérként kedves apró mozdulatok. Mint csillagok, az ég vizén át pislákolva úsztak a szél simogató, játszadozó zenéjében. És mint vízimadár, ha távoli útról hazatérve megpihen egy nádas szent rejtező vizében. Elmerült a szív a béke csendjének erejében. Akkor már igazán nem érintette az árny szárnya, távol volt túl minden felhős megpróbáltatásban. Mert a kis mécses fénye megmutatta saját aranyló létét, mint nap, ha reggel a tóra hídként lép. Csendesen rá vezette a lét erejét, gondolatot merítve cseppeket hintett szét, Mint mikor hattyú megrázza magát, és szárnyát az égre bízva felreppen a fény fele. Békésen alatta a tükörképe, s felette benne ott a messzeség léte, élménye. Így mikor még máskor is, a valóság jó arcát eltakarva, a homály gondolata izgatottan dobogott. A szív ereje a reménnyel karöltve, a pillanatnyi szomorúságot, Mint sötét felhőszörnyformát szellőként feloszlatta, és lélekben már nem hagyott keserű nyomot. Így a jelenben, mint a vízen sikló hattyú suhanásának lenyomatára úgy gondoltam bízva, Mint a gondolat és lélek együttes jövőbeli szárnyalásának szivárványára.
