Százháború John J. Sherwood részlet Az aquir hajó a Bukóvíz-gázlónál csapódott a földbe, tatbástyája lángolt, oldalába sebet mart az utolsó lomborom. Hosszú csápjait körben a fákra csavarta, megpróbálta kitépni és magához húzni őket, ám az ereje gyorsan fogyott; vergődött a tűzben. Legénysége termeszhadként özönlötte el csontból és eleven szövetből szült fedélzetét, a harcosok törött bordacsonkjain kapaszkodtak fel a fényre, rángó csápjain menekültek a fák közé. Hátuk mögött a tűz belekapott a vitorlákba, fekete pernyét sodort a szél. Az erdőben nyílzápor fogadta őket, surrogó förgeteg, az elf helyőrség. Holdfény Erragal harci dala felcsapta a folyó vizét, a gázló felett vihar robbant az égen, villámok szórták szét a kitinpáncélos hadsereget. Az aquirok mégis elérték a partot. –Vissza! – kiáltotta Erragal. – Hátráljatok a zúgók felé! Vadászai fordított ék alakban vonultak vissza a buckavártól. Ő maradt legközelebb az ellenséghez: jobbjában hosszú pengéjű kardot forgatott, egy sárkánykönnyben fürdetett meront, amely vörös tüzet köpött az aquirok felé, fegyvertelen balja pedig előrenyúlt és megfeszült – rándult egyet a föld, árkok nyíltak végig a part mentén. Mégis jöttek, egyre jöttek, szárnyas tisztjeik eltakarták az eget. –Az Elsők nevére, Velias, hol maradsz?! – kiáltotta kétségbeesve Erragal. Harcosai már térdig a vízben hátráltak, és hiába hívta segítségül az ősök igéit: énekére a sodrás tucatnyi aquirt elragadott, véresen habzott a folyó, de fogytán volt a vessző, és apadt az ő ereje is, a túlpartot sem érik el. –Velias!! Hatalmas árnyék borult a völgyre, megakasztotta az aquirok támadását. Uquharr suhant el a küzdők fölött, Völgyvidék sárkányainak vezére, az elfek szövetségese: szélvihar rohant a nyomában, az ég is beleremegett, ahogy bömbölve széles fordulóba kezdett. –Vigyázz! – rikoltotta Erragal, és tornádót bűvölt a világra, amely végigvert az aquirokon, őt és vadászait pedig felkapta és elragadta Uquharr elől. Sárkánytűz perzselt a nyomukban, zúgva pusztított a parton. Ahogy a forgószél mind magasabbra emelte őket, a szétfoszló vízpermeten túl egy másik csatára láttak. A méregzöld lombtenger fölött égi hajók manővereztek, az elf gályákat gyíktestű, bőrszárnyas pteropták ostromolták, sárkányok dúltak körülöttük. A hercegi gályán láng marta a futókötélzetet, bal oldalán evezők roncsai remegtek, tatbástyáját gyújtólövedék zúzta be. Erragal rögtön Velias herceget kereste, aki szálfatermetével már messziről kitűnt. A főárboc tövében állt, a hatalmas teraszok egyikén. Kezében az Elsők lobogója, a színezüst varázsselyem: az egyetlen ősi ereklye, amelyet sikerült megmenteniük a Kristálytorony pusztulásakor, Alvunos fényhínárral átszőtt, tündöklő tavánál. Körülötte Völgyvidék urai álltak, a Családok parancsolói, hősök és harcosok mindannyian: fejük fölött reszketett és szikrát vetett a tér, harci dalok dübörögtek, kürt rivallt. A Mesyer fordulóba kezdett, a csata közepébe tartott, ahol lomha aquir hajók próbáltak az elf gályák oldalába kerülni, hogy a fedélzetükön nyüzsgő ezrek a bástyáikra juthassanak. Katapultjaik az árbocokat és az evezősorokat célozták, a parancsnokok ütközést akartak kikényszeríteni, hogy félbetörjék a lapátokat. Erragal kurta paranccsal a zászlóshajó felé lökte a valóságzárványt, amelyben kucorogtak. A fedélzeten sebesültek hevertek, vér itatta át a padlót. Érezte a fájdalmukat, önkéntelenül is próbálta csillapítani: juttatott nekik megcsappant erejéből, úgy irányította, hogy átjárja tagjaikat, ahogy a közelükbe ér. Aztán egyszerre csak szilárd talajt érzett a lába alatt, és a valósággömb szinte kipukkadt – megrohanták a szagok és az érzetek, süvítő lövedékek az égen, füst és korom, szenvedés. –Kilőtték a lombormokat – fogadta köszönés nélkül Velias öccse, Inathar. Arca a szokottnál is szürkébbnek hatott, orrából keskeny vérpatak szivárgott, páncélja behorpadt a szíve fölött. – Vissza kell vonulnunk. –Ilyen hamar? – kérdezte Erragal. Vadászai szétszóródtak a teraszon, számba vették megmaradt vesszőiket. – Túl közel vagyunk Śymenorhoz… –Velias ott akar megütközni vele. –Śymenornál? Elment az esze?! – hördült fel, és az aquir gályákra mutatott. Evezősoraikat sarjpáncélok védték, árbocaikon vászon helyett vörös hártyavitorlák feszültek, s az evezőkormányok is hiányoztak a tatról: helyettük valami nyúlvány remegett a fartőke alatt. – Szerinted ott lesz esélyünk ezek ellen? A Városfenyő vén katapultjaival? Egy pillanatig azt hitte, Inathar meg fogja ütni ezért a kirohanásáért – mint egyszer, gyerekkorukban –, ám a herceg öccse erőt vett magán, és csak a hangját emelte fel:
–Śymenor védművei nem vének, hanem ősiek, Erragal; tudhatnád, hiszen Holdfény Allerystól származnak, ahogy a Családod is. Egy hajót már sikerült elpusztítanunk… –Úgy érted, sikerült a lombormok fölé kényszerítenetek. Nagy diadal, valóban, de másodszor aligha lesznek ilyen ostobák. Erre építenétek stratégiát? –Śymenor erős. –Śymenorban hagytam Mirvent és az ikreket, Inathar! Nem vihetjük oda a csatát! Inathar viszont mintha meg sem hallotta volna, ellépett mellőle, s parancsokat kiáltott. Erragal legszívesebben megragadta volna, hogy a képébe üvöltsön, de nem lett volna semmi haszna – Veliasszal kellett beszélnie. Hogy lehet ilyen bolond? A Városfenyő alatt mérföldeken át ott az Erdei Város, odáig nem engedhetik az aquirokat! A roncsok felszaggatnák az erdőt, a kunyhófák is megsínylenék, és fejükre vonnák a kalahorák dühét. Évszázadokig nem állna fel a régi rend, s addig hol találnának menedéket? Földönfutókká válnának, mint a Förgeteg után, amely kiűzte őket őseik honából, s még a becsületüket is elvesztenék, mint Hínárfényű Oberyn, aki feladta a Kristálytornyot és vele az Ansonyrt. A tó azóta megfeketedett és elmocsarasodott, az egykor ragyogó fényhínárból pedig csak fonnyadt iszalag maradt, és az az utolsó köpeny, amelyet Urvinaul, az Égjáró viselt. Hát ezt akarja a herceg? Hogy a Városfenyő csonkja hirdesse a mihaszna gőgjüket? Persze Velias mindig jóval előre tervezett, s Erragal most megpróbálta megérteni. Talán már felkészítették az Erdei Várost, biztonságba vitték a családokat; íjászok minden leshelyen, rejtőzködő lombormok a tölgyek és a hársligetek között. Körkörös védelem Śymenor roppant teste körül, a Városfenyő teraszain pedig megtöltve vár a számtalan katapult. Ha egy aquir hajó a közelébe jut, védhetetlen kőzápor találja el: a sziklák szétroncsolják a palánkozást, szakadnak majd a hártyavitorlák, és a sarjpáncél sem segít. A sárkányok a zűrzavart kihasználva átjutnak a védvonalakon, a fartőke alatt megszaggatják a lebernyeget. A gálya kormányozhatatlanná lesz, fedélzete recsegve romlik, az újabb sziklazápor pedig oldalba kapja, a lombormok felé taszítja. Egy roppant varsafa dörrenve felmagasodik, marka összezár a hajógerinc körül, és kiszakít egy hatalmas darabot – a gálya immár bömbölve ereszkedik, a végén már zuhan. Szétzúzza a fákat, végigbucskázik a földön, megnyomorítja az erdőt. Hát ez lenne a terv? Ezt gondolta ki a herceg, az oktalan pusztulást, ezt akarja látni? –Forduló! Irány kelet! – hallotta Erragal Velias parancsszavát; végtelen erő és önbizalom lüktetett benne, egy pillanatra minden kétségét elűzte. A Mesyer oldalra dőlt az éles fordulóban, s végig az erdő fölött elszakadó manőverbe kezdtek az elfek égi hajói, sárkányszárnyakhoz hasonló vitorlák bomlottak szét az árbocokon, dobbanva mart beléjük a kapitányok dalára ébredő szél. Az aquir monstrumok elmaradtak a távolban, a gályákat egyedül a sárkányok követték; kék vérük nyomot hagyott a fedélzeten, ahogy a mithrill ülőgerendákra telepedtek. Minden hajón kettőnek volt helye, de a Mesyerre egyedül Uquharr tért vissza: fegyvertársa már a csata első napján odaveszett. Véget kell vetnünk ennek, határozott Erragal, és Veliashoz indult. Ilyen messziről is érezte lüktető büszkeségét, lelkesedése Völgyvidék uraira is átragadt. Mesélt nekik az álmáról, hogy hajnalhasadtáig tart majd a harc, de győztes reggel virrad, s az aquirok a Homályhegyig futnak majd szégyenükben, és mert az álmok a múlt vagy a jövendő, egy eljövendő élet képei, mindannyian hitték, hogy igaz lehet. Igen!, horgadt fel bennük is a büszkeség, ahogy az Elsők lobogója meglebbent Velias kezében. Azt gondolták, hogy nem hiába vette kézbe: egyedül neki volt joga hozzá, hiszen a Förgeteggel együtt érkezett erre a világra, és vadászott az első fa, Uscayha árnyékában, akár a Kristálytorony egykor élt királyai. Ezúttal még az alvunosi hőkutak lázadó ura is fejet hajtott előtte, s a lábához tette lávakőből vert nyakékét. Bár nem tisztelte a lobogót, és sohasem engedte be Alvunosba, rőt hajú vadászai most mégis vállvetve harcoltak a völgyvidékiek oldalán. Erragalt azonban ez sem tévesztette meg. A Népnek jó okkal nem voltak már királyai, s a vak hűség is csak szenvedést szült; áttört hát az urak gyűrűjén, félretolta Hóhajú Hammart és Meldanont, s megragadta Velias lobogót tartó jobbját: –Te ezt élvezed – rázta meg. – Nézz körül! – sziszegte. – Ilyennek képzelsz egy győztes csatát? Kényszerítette a herceget, hogy a szemébe nézzen. Őrült révületet látott benne, amire nem számított, hiszen legendákat meséltek Velias türelméről és józanságáról. Most viszont mintha fel sem ismerte volna Erragalt, és keze a kardja felé rebbent – ám még időben megállt. –Te is a hatása alá kerültél – suttogta neki az Ikerhegyek ura; felemás jáde- és zafírszeme erővel vonzotta a herceg tekintetét. Velias pupillái tágra nyíltak, így Erragal a lelke legmélyére láthatott: zavart ködöt talált, a gőg bíborát és rőtvörös dühöt. Egyetlen gondolattal elsöpörte őket, aztán megszorította a kezét: – Itt vagy végre? Figyelsz?! Felismerés csillant Velias szemében, mintha fátylat rántottak volna el előle. Megtántorodott, de nem esett el: megtartotta Erragal sziklaszorítása. Közben Inathar a közelükbe lépett, hogy valamelyest takarja
őket, amíg fivére teljesen feleszmél. –Lassan… – suttogta Velias szürke ajka – lassan jól leszek. –Semmi kétség, testvér – bólintott Erragal, de épp csak enyhített a szorításán, nem engedte el. Köröttük süvített a szél, az Elsők zászlaja büszkén csattogott a fejük fölött. De megvédeni bezzeg nem tudsz, sandított rá fél szemmel Erragal. Ellene még te is kevés vagy, igaz? Odaintette Inathart, hátha egy vér szerinti testvér többet tehet most, mint egy fogadott, ő pedig távolabb lépett, és hátrapillantott a tatbástya felé. A díszfaragásos korlát és a sárkánylobogók mögött a füstös égbolt panorámája nyílt, csalóka nyugalommal: a tatárboc lantvitorlája egyelőre eltakarta az üldöző aquir hajókat. Orruk előtt elővédként a felajzott pteropták, bástyáikon kiékelt katapultok és gyalogharcosok ezrei, az egyiken pedig, talán az orrban, talán a tatbástya teraszán, ahol a parancsnok áll az aquir rend szerint, a homályhegyek ura, a Százkarú Király. Tarajos sisakja alatt csapott homlok és parázsszemek, csupa csont és tüske vértje pókhálóráncos a varas sebektől. Palástja egyetlen ordító száj, együtt remeg vele minden mozdulatra, kínokat és halált sikolt, felfalja a fényt, bőgve visszaöklendezi. Ha kell, beszél a Király helyett, akinek az állkapcsát letépték az ősidőkben; ha kell, repül a szárnyak helyett, amelyektől Melvar fosztotta meg – s hogyha kell, akkor álmokat és vágyakat kelt az ellenség szívében. Erragal elfordította a tekintetét, nehogy a delejes hatalom megigézze. Tudta jól, mire képes a Százkarú Király, a hármak egyike, hiszen látta Ansonyr kristálytornyának elestekor, vagy később, az Ikerhegyek tövében. Később? Alig telt el egy kurta évtized, hogy átmenekítették oda a lobogót, s a hármak már Völgyvidék szívét ostromolták, mind hátrább szorítván az elfeket. Egyedül Alvunos acsargó tűzhányóit nem kellett feladniuk, hiszen a hőkutak körül a sárkányok népe vert tanyát. Minden más a hármak földje lett a Homályhegy és a tűzvidék között, és talán nincs is esély, immár minden elveszett – s egyszerre mérhetetlen csüggedés szállta meg. Hangos koppanás rántotta vissza a jelenbe, ahogy Velias a padlóhoz ütötte a vasalt végű zászlórudat. Józan tekintete megborzongatta Erragalt, és ráébredt, hogy hiába fordult el, a Százkarú megmérgezte a lelkét. Mintha itt rejtőzött volna a közvetlen közelükben, ide összpontosítva minden rontó erejét, az ő hatalmuk pedig kevés… Ismét Veliasnak kellett visszarántania. Kezét nyújtotta Erragalnak, aki megragadta. –Együtt, testvér! – szólt a herceg tiszta szemmel. –Együtt – bólintott Erragal. – Együtt veled! Aztán eltelt a nap, és eljött az éjszaka.
2. Az Erdei Város lángokban állt, süvítve tombolt a tűzvihar, füstöt böfögött a csillagok felé. Az elf gályák magasan a füstfelhők fölött eveztek, gerincükre sötét korom tapadt. Az aquir hajók sohasem látott fegyvereket hoztak magukkal, smaragdtűzben izzó roppant gömböket: ahová becsapódtak, ott mindent elsöpörtek, csak a tölgyek csonkjai maradtak, és a szállongó pernye a levegőben. Aztán két aquir gályáról fekete folyadékot locsoltak szét az erdő fölött, s nyomukban a tűz végigfutott a lombokon, magasra csapott a láng. –Feljebb! – kiáltotta Velias, és marka megszorult a zászlórúdon. – Emelkedjetek! – rikoltotta a szélbe, és dobbanva megfeszültek a vitorlák. El akarta csalni az aquirokat a Thaliyr fölé, azt gondolva, hogy a tavat nem tudják felgyújtani, csakhogy a sötét folyadék foltokban lebegett a felszínen, s az első szikrától tüzet fogott. A lángoktól egyedül a Városfenyő volt biztonságban, mert a kalahorák áldása óvta, amihez még az aquir urak hatalma sem fogható. Hétszáz láb magasra nyúlt, óvó homály burkolta be, csak a naptűzzel telt korsók parázslottak a teraszain. Az aquirok már elvesztettek egy gályát, mert túl közel merészkedett hozzá: a katapultok és Uquharr sárkányai darabokra tépték, roncsait szétszórták a tó felett. Aztán jött a tűz. –Készüljetek! Elsápadt és szikrát vetett az ezüst hold, ahogy Velias dala kiszívta minden erejét. A herceg elfújta a füstöt, kitisztult az ég: az elf gályák lecsapni kész karvalysereg, az aquir hajók lomha prédák a tűztenger fölött. Velias magasra tartotta a zászlót: –Most, testvér! Most lehet!
Uquharr szárnyát kitárva elrugaszkodott, bömbölve hadba hívta a sárkányokat: tucatnyian zuhantak az aquirok felé. Ahogy elérték a gályák oldalát, Erragalt forróság csapta meg, mintha karnyújtásnyira szállnának a tűz fölött. A hőség még Uquharr csontszarvai között is elviselhetetlenné fokozódott, mégis ki kellett tartaniuk. –Gyerünk! – szakadt ki belőle, s vadászaival együtt fölemelte íját, célba vette az evezősorok alatt húzódó ölnyi lyukakat. Azokból pumpálták a fekete anyagot, azt kell csak lángra lobbantaniuk egyetlen lövéssel. De letorkolta magát: Bolondság, az aquirok nyilván gondoltak erre is. Tűztől óvó mágiával övezték a hajótestet, próbálkozniuk sem érdemes, kész őrültség a terv. Hogy juthatott eszébe egyáltalán? De ha így van, akkor mit keres a levegőben, Uquharr fején? Miért nem gondolt erre korábban? Velias miért nem beszélte le? És miért ne tenne próbát? Kirázta fejéből a kétségeket, eleresztette a vesszőt, nézte a röptét. A Százkarú ezen a hajón van, gondolta közben. Ezen kell lennie, azért remegett meg a kezem, vagy pedig a Hitszegő Hölgy húzta félre, a király szeretője, a Tükrök Asszonya, akit még a Százkarú fivérei sem tudtak elkergetni soha, mert ellenük fordítja a saját vágyaikat… Szélsebesen suhantak el az evezőket óvó sarjpáncélok mellett, Erragal pedig újra és újra célzott, a keze azonban mindannyiszor félrehúzott, szeme nem látta a célt. Ólmos köd zavarta meg, bizsergett az ujja, égette az íj. Mégis könnyebben lerázta az elmebéklyót, mint a lobogó közelében, amikor csak Velias mentette meg a kába bénulástól. Megint emelte az íjat – ám a levegő menekülő madarakkal telt meg, robbanások reszkették meg az erdőt, s lángoszlopok születtek Uquharr előtt, hogy leperzseljék hátáról az elfeket. Vissza! – kiáltott fel gondolatban Erragal, mire a sárkány irányt váltva máris távolodott a hajótól. Ne így! Tegyél le a fedélzeten! Nem lehet – felelte Uquharr. Elméjének jeges tüze megbénította az elfet, ezért morranva kisegítette: Nézz fel! A Mesyer közeledett gyorsan ereszkedve, döfőorra az aquir főárbocra mutatott. Erragal látta a hártyavitorlák remegését, aztán eltakarta a szemét. Majd’ megsüketítette a reccsenés, szilánkok sebezték fel a karját, pedig Uquharr végig igyekezett minél messzebbre jutni. –Tartsd az irányt! – hallotta Erragal a herceg zengő szavát. –Tartsd! – visszhangozták a kapitányok. Félbetörtek a hatalmas árbocok, fekete vér záporozott, csont hasadt, inak szakadtak el, ahogy a többi elf gálya is lecsapott. A kegyvesztett Oberyn volt a legbátrabb, hisz nem hagyta nyugodni a szégyen Ansonyr elvesztése miatt, s most is bizonyítani akart: a tébolyult kalahora, Halidor bosszúdalát énekelve, zöld hínárfényben állt a Hathior fedélzetén, s őrült irammal vezette neki az egyik ellenséges gályának. Az aquir hajót kilendítette az ütközés: a főárboc magával rántotta a vele egybenőtt középbástyát, az egész hajó nyögve oldalra dőlt. Százak zuhantak róla pörögve az Erdei Város tűzkatlanába, jobb oldalán az evezősök kínkeservesen próbálták visszahúzni. Pillanatokig a holtponton billegett, végül felborult: fejtetőre fordult, orrán a tapogatók rémülten kaptak a hold felé, ám menthetetlenül zuhant. Velias elfordította a tekintetét. Mellette ott állt Inathar, sejtelmes mosollyal az ajkán: arcát tucatnyi helyen felsértették a tüskelövedékek, véres genny szivárgott a sebekből, de ő a harcnak élt, s a szeme tisztán csillogott. Velias látta benne Śymenor árnyát, aztán a lángokat, majd az aquir hajók egyikét. Előhúzta kardját, feltartotta a színezüst lobogót, hogy kiterjessze a hatalmát. Kék villámok nyaldossák körül, miközben nyílvesszők vernek végig a fedélzeten. Az elfek is nyílzáporral felelnek, a kormányosok kitérő manőverbe kezdenek, de a találkozást már nem lehet elkerülni. Az aquir hajón sikoltva megrogy az utolsó vitorla, elpattannak a tartóidegek, az evezők ellentartásba merevednek: az ormótlan jármű lelassul és az oldalukhoz ér, az elfek farkasszemet néznek a fedélzetére gyűlt rovarpáncélos sereggel. Egy pillanatra megdermed a tér, hogy aztán zúgva összeomoljon, ahogy az ellenfelek bömbölve-dalolva egymásra törnek. A tisztek elindítják a pteropták századait, Inathart elsodorják Velias közeléből. A herceg körül Völgyvidék urai hadakoznak, pusztító énekek ritkítják az aquirok sorait. Alvunos urát fenyegetik a legtöbben, aki vörös lángóriássá változott; testőrei láva- és bazaltharcosok, egyszerre rontanak az ellenségre. Ezernyi szárny, karom és agyar, átláthatatlan zűrzavar tombol körülöttük, Velias egyre hátrál. Holdlunir páncélját acélkarom tépi fel, mély sebet ejt a mellkasán. Inathar kiált valahonnan, még messzebb a tatbástyát is ostromolják, Urvinaul kapitány hangja zeng a fedélzet fölött: –Elszakadás! Körbeperdül a világ, valaki lehanyatlik, Velias vért érez a nyelvén. Testén kék szikrát vet a páncél, mellkasán füstölve gyógyul a seb. Inathar felé lép, az ezüstlobogóval nyitja meg az utat: mindenkit félresöpör, szivárványt idéz a sötétben, az aquirok kerregve menekülnek. Alvunos ura százakkal hadakozik, a középbástya megreccsen a súlya alatt, ahogy egyre növekszik. Velias tudja, hogy innen már nincs
visszaút: látja elveszni egykori vetélytársa arcát a fortyogó lávafolyamban, miközben testőreivel átlép az aquir hajó fedélzetére. Ordítva pusztít, lángra gyújtja a kötélzetet, ökle szétzúzza a bástyát, és a herceg már látja a sárkányokat is, ahogy a fartőkére rontanak, megszaggatják a lebernyeget; egyiküket hatalmas dárda járja át, és bömbölve, vergődve hull alá a mélybe, de senki sem nézi, hová zuhan. Aztán az aquir élőhajó is megremeg az égen, ahogy fedélzetén fájdalmasan felsikolt a tűzúr, haragja vörös örvény, dühe pallos – felemeli és lesújt vele: kettészeli a fedélzetet, s a gálya két darabja csóvát húzó üstökösként követi a sárkányt, százakat temetve maga alá, köztük Alvunos urát és a testőreit. –Tovább! Tovább! – kiáltja Velias vérmocskosan, és magasra tartja az ezüstlobogót. – Jön a hajnal! Közel a győzelem! Közel… de mégis messze van. Śymenor fölött kürtök üvöltenek, dörögve megreped az ég, sötét szörnyeket fiadzik. Az aquir égi hajóknál is hatalmasabbak, alaktalan csápjaikon tapadókorongok rezegnek, azokkal szívják magukat a Városfenyő ágaihoz. Velias nem hisz a szemének, s míg Inathar köhögve feltápászkodik – mikor került a deszkákra? –, ő újabb rohamot parancsol. Az ősi igék végigmarják a torkát, az utolsó csepp erőt is kipréseli magából, de a kapitányok már fordítják is a megmaradt gályákat. Akkor érkezik az utolsó aquir hajó. Jobbról bukkan elő, a lángtenger és a füstfelhő belsejéből. Teraszain célra állnak a katapultok, Urvinaul kapitány kétségbeesetten kiált. Smaragdtüzű robbanás, forró széllöket, és a tatbástya a múlté. Most Velias is kábán tápászkodik. Urvinaul…? –Nincs időnk, herceg! – kiáltja egy vadász közvetlen közelről, és rángatja a korlát felé. – Ugranunk kell! –De a terv… – motyogja Velias, és látja a vérben gázoló, kacagó Inathart, aki egyedül harcol a bástyára törő tömegekkel. Egyedül benne bízhatnak most, másban már nincs remény, Velias lelkén kétségbeesés lesz úrrá, ez az utolsó… Már megint a köd és a révület… utolsó esély? Nem lehet! Kirántja karját a vadász kezéből, és visszakézből pofon üti. El kell űzniük a Százkarú Király rémálmait, különben a tűz elemészti Śymenort is, és ezt most kell megtenniük, mert ez az egyetlen esély… nem tehetnek mást… csak ezt… Ez őrület! Képtelen kitörni ebből, a gondolat eluralja az eszét. De miért? Nem lehet ekkora hatalma! A lobogóra néz, azután körbe. Nem lehet ilyen közel! Ám ahogy körbenéz, csak a vadászt látja maga előtt, ahogy bambán bámul a válla mögé, és a táncolva tomboló Inathart, és az elf urakat, ahogy a holdfény felemeli őket. Hallja a harci dalukat, de nem bír megmozdulni. Látja ledőlni a Városfenyőt, ahogy a Thaliyrnak nevezett véres pocsolyába csapódik, és a csillagok fölött a Százkarú kacag, ő pedig semmit sem tehet már ellene. Semmit sem tehet… Megbillent a hajó. Uquharr ereszkedett az ülőgerendára, és kígyózó mozdulattal lehajtotta hosszú nyakát: fekete csonttüskéi közül Erragal és vadászai ugrottak a fedélzetre Velias közelében. Megint messze jár, gondolta Erragal a herceg szemébe nézve, s maga is beleszédült: rovarkatonák rohamozzák, bűzös odú nyeli el. Nem tudja kiűzni a fejéből, magába szippantotta a véres örvény, amint a herceg elé lépett, fölötte büszkén lobbant a lobogó. A zászló! – dörrent Uquharr hangja az elméjében, hallatszott rajta a döbbent felismerés. A Százkarú megrontotta a zászlót, a vesztünket okozza! Hajítsd el! Erragal csak a szavakat értette, a jelentésüket nem, mégis ösztönösen a lobogóért nyúlt. Megpróbálta kiragadni Velias kezéből, de mintha hozzáforrtak volna az ujjai, a marka, nem tudja elválasztani tőle. Pedig sokáig babrál vele, kicsit már tétován. Úgy tűnik… Vágd le a karját, hogyha kell! Erragal elméje ettől egy csapásra kitisztult. Egyszerre ragadta meg Velias állát és a zászlót, és kényszerítette a herceget, hogy a szemébe nézzen. Ha másvalaki lenne, habozás nélkül levágná a kezét, ahogy a szenvtelen Uquharr sugallta, de Velias a testvére… –Hajítsd már el! – bömbölte a sárkány, és Erragal döbbenten fogta fel, hogy talán már percek óta áll mozdulatlanul, és magasra tartja a zászlót, miközben mellette haldoklók és holtak hevernek, a kivérzett völgyvidéki urak, és Inathar és Velias, mindkettőjük arca fehér… Perzselő fájdalom sodorja el a látványt, kínjában elejti a zászlót, ordítva összekuporodik. A mithrillpáncél a bőrére ég, a haja tűzkoronává változik, fogai darabokra robbannak a szájüregében. Aztán mindez elmúlt, és könnyek közt ocsúdott. Körülötte lángolt a terasz, de Velias érintése enyhített a kínjain. –Semmi sem valódi, testvér – olvasta le a szavakat a herceg ajkáról a hangviharban. – Minden csak révület. Aztán Velias megragadta és kikapta Erragal kezéből az Elsők lobogóját. A hétszögű színezüst szövet ijedten rebbent a szélben, sikoltott a szellem síkjain, de nem védekezhetett – leleplezték a titkát, és Velias
kettéroppantotta a tartórudat. A tűzvihart és a szörnyeket szürke füst sodorta el. Egyetlen aquir hajó maradt. 3. Uquharr karnyújtásnyira repült a lombok fölött, Velias és Erragal pedig a vállán kucorogtak, a tüskéi között. Alattuk az erdőben tüzek égtek, de az Erdei Város jobbára sértetlen maradt, nyoma sem látszott a tűzviharnak: csak a rémálmaikban tombolt, amelyeket a Százkarú Király láttatott velük. Az aquir nagyúr hajója messze előttük siklott az égen. Öt árboca közül kettő épen maradt, hártyavitorlái vörösen duzzadtak a hanyatló hold alatt. A lobogó pusztulása után messze kitolta evezőit, és ereszkedve menekült az elf gályák lőtávolából. „Üssünk rajta!”, erősködött Erragal már az üldözés kezdetén, még Śymenor alatt, a rémlátomásoktól gyötört urak viszont csak lassan eszméltek, s mire utolérték, már túl közel járt az Erdei Város lombkunyhóihoz. Egyikük sem merte megkockáztatni, hogy valósággá váljanak a látomások, és a Százkarú felgyújtsa az erdőt. „Nem bírnátok ki, ha felgyújtaná, de azt igen, hogy megszökik?”, kérdezte a körülöttük állóktól Velias öccse, Inathar. „Ashrian itt van velünk, majd hív esőt, ha el kell oltani.” „Nem”, felelte Ashrian. Halkan szólt, ám ez többet ért bármely hangos ellenvetésnél. Jégkék hullámvértjét viselte, fegyvert viszont nem hordott az oldalán, hiszen sohasem volt szüksége rá. Erragalnak elég volt egyetlen pillantást vetnie a többiekre, Büszke Raellynra, Meldanonra vagy Ceirastra, saját asszonyának bátyjára, hogy felmérje a helyzetet. Ahogy összenézett Veliasszal, tudta, fogadott testvére is ugyanazt gondolja, amit ő. Mégis Urvinaul, az Égjáró mondta ki a véleményüket, aki egyszerű kapitány lévén megengedhette magának, hogy szavakba is öntse. „Az a fattyú kiismert minket, hercegem. Tud a babonáinkról és a rigolyáinkról, és biztosan betéve tudja mindannyiunk nevét, de azért arról csak mi magunk tehetünk, ha képes kijátszani minket egymás ellen. Halljátok, urak?”, fordult a Családok elöljáróihoz. „Itt most nem egy gida elejtéséről vitatkozunk.” Fáradt hangon beszélt, de a szokott éllel, szavainak pedig különös súlyt adott az arcára és a karjára száradt vér, mintha csak a kalahorák üzentek volna általa. Egyedül ő élte túl a tatbástya pusztulását, vöröslunir vértje váltotta meg saját élete árán: minden darabja hosszában kettérepedt, és lassan lepergett a testéről; még most is potyogott. Velias arra gondolt, hogy ez is van olyan hatásos előjel, mint az ő álma volt, s ez egyszerre tette eltökéltté és bizonytalanná. Nem kételkedett abban, hogy a kalahorák üzentek neki az éjszakai látomással, és őszintén hitt a közelgő győzelemben, ám azt is tudta, hogy a diadalért ő személyesen súlyos árat fizet. Amikor a tatbástya megsemmisült, azt hitte, örökre elveszítette leghűbb barátját, és bármit megadott volna azért, hogy ezt ne kelljen ismét átélnie. Megértette hát Ashriant és a többieket, amiért el akarták kerülni a szerintük fölösleges vérontást. Csakhogy a döntést neki kellett meghoznia. Erragalra nézett, aztán Urvinaulra, aki moccanatlanul várta szavai hatását, ám most elértette Velias tekintetét. „Elvesztettük mindkét evezőkormányt, és a bal oldali evezősor sem a régi már, hercegem”, emlékeztette fájdalmas arccal. „Egy ideig még tarthatjuk az irányt, amíg a hajómester bírja szusszal, de aztán csak sodródunk a széllel. Ha rajta akarunk ütni, akkor azt még most kell.” Végignézett a fedélzeten, tekintete megpihent a reszkető orrvitorlán. „Kiismert.” „Kiismert, de már mi is ismerjük őt! Többet nem csaphat be minket a látomásokkal!”, csattant fel Erragal. Közvetlenül a főárboc tövében állt, a vérmocskos, törött zászló fölött. Észre sem vette, hogy véres nyomokat hagy rajta. „A Százkarú számított a lépéseinkre, még csapdát is állított, mégis itt vagyunk! Mégis ő menekül!” „És én mégis óvatosságot javaslok”, szólalt meg Meldanon, Kétkapu ura. Mintha eddig nem hangzott volna el minden érv; mintha Urvinaul arra biztatta volna őket, hogy vitatkozzanak csak tovább. „Talán nem is menekül, és másik rejtett fegyvere is lehet”, folytatta a családfő. „Hallgass rám, herceg, ne vállalj felesleges kockázatot! Mindannyian láttuk a látomásokat, hatalmas erők felett bír még hatalommal! Gondolj a lándzsára, ami végzett Melvar idősebb fiával: aki csak megérinti, halállal bűnhődik érte, a Százkarú mégis abból merít életet! A fivérei is a közelben lehetnek, és az Elsők sem helyeselnék, hogyha hadba szállnánk!” Mégis Ashrian, a Folyók Őre vágta el a vitát halk szavával: „Talán most béke lesz.” Kék szeme akár a nyugodt tengerek, hangja a patakok csobogása. Egyetlen pillanatra feledtette velük a
lövedék tépte fedélzetet, az erdő szenvedését. „Talán ezúttal nem jönnek vissza.” Megrándultak a kötelek, elült a szél, hogy betegesen lüktetve kezdjen fújni újra. A hajómester az ereje végén járt, akárcsak ők is mindannyian. Velias úgy ítélte, eleget hallgatott. „Vissza fognak jönni”, mondta mélyen Ashrian szemébe nézve. „A szívedben te is tudod, hogy nem üldözhetjük hosszasan… ezúttal nem lehetünk óvatosak. A békére hivatkoztok, csakhogy a béke a jövő, és elfelejtitek, mit tanítanak a hagyományaink. Emlékezzetek Halidorra, aki leszállt a Nyirkos világba, és lebírt kilenc nagyurat. Emlékezzetek Enua Hillióra, aki nekivágott az Ismeretlen csúcsnak, és megtalálta a sárkányokat. Az ő merészségüket kell most követnünk.” Körbenézett, szünetet tartott, hogy mérlegeljék a szavait. „Most kell végeznünk vele.” Nem várt helyeslést, sem azt, hogy valami mást javasoljanak, csak azt akarta megmutatni nekik, hogy érti az aggodalmukat, még ha nem is fogadja el. Ám még ha hallgattak is, tudta, hogy ezzel sincs vége; addig nem, amíg ilyen rozoga alattuk a hajó. Ekkor Uquharr, a sárkányvezér hajolt le hozzájuk az ülőgerenda magasából. Füstös levegőt fújt rájuk, mire elhúzódtak a közeléből; bár népeik hosszú ideje voltak szövetségesek, a legtöbb völgyvidéki most először harcolt együtt a sárkányokkal. Egyedül Erragal maradt mellette, aki jól ismerte az Ikerhegyeknél vívott csata óta, s vadászaival még az imént is a hátán lovagolt. Velias ekkor ismerte fel a megoldást. „A sárkányokkal megyünk”, mondta. „Egy kisebb csapattal behatolunk a hajóra, és megkeressük a Százkarút”, s a hangja olyan határozottan csendült, hogy egyedül Urvinaul merte kérdőre vonni. Ifjakként együtt vadásztak Uscayha tövében, joga volt hát hozzá a barátság okán, de ő is csak a szemével kérdezett: Biztosan így, hercegem? Soha nem szálltak még elfek aquir hajó fedélzetére, Velias előtt pedig újra felrémlett az álma, s egy pillanatra szűk falak közt, pókhálóba ragadva találta magát, ahonnan Erragal próbálta kimenteni. Győztes csata lesz, de ő fizeti meg az árát. Mégis bólintott: Biztosan. Érzik a közelünket – zökkentette ki az emlékekből Uquharr. Kapaszkodjatok! – Megpördült a levegőben, zúgva kanyarodott, vitorlák takarták el Velias elől a holdat. Erejét megfeszítve kapaszkodott, Erragallal együtt a sárkány hátára lapult. Vizslató szemeket látott felparázslani az aquir hajó fedélzetén, végig a tatja körül és az oldalán. Uquharr az orrbástya felé siklott, a teraszok őrei elől a vitorlák fedezékébe bújt, az árbocokon csimpaszkodókat Erragal varázsa vakította el: az ősök dalával elzárta tőlük a holdfényt, láthatatlan pajzsokat emelt maguk köré. Velias hátrapillantott, végignézett a vadászokon, akiket Erragal választott ki a feladatra. Mindegyiküket ismerte, ahogy a Nép összes fiát Völgyvidéken: Telunn, Liaren, Seyran – a Néma –, Nayren, Haldarol és Ilreír. Seyran azóta nem szólt, hogy a Hitszegő Hölgy katonái vízbe fojtották a húgát Nohural síkján. Ilreírnek már az apja és annak az apja is Erragal oldalán harcolt, és ott is haltak meg, egyikük Veh Larban, másikuk az Ikerhegyek ostrománál: ő az életét adta, hogy Mirven és az ikrek megmeneküljenek, s ezért Velias sem lehetett elég hálás neki. Haldarol, a Szürke, aki farkasokkal nevelkedett, időtlen idők óta szolgálta Erragalt, s az ő asszonya segített Mirvennek világra hozni az ikreket. Mindük közül azonban a herceg Telunnt szerette a legjobban: a dalai, a nevetése mindig jobb kedvre derítették, sokan csak azért jártak az Ikerhegyekhez, hogy az ő énekeit meghallgassák. Ha nincs a háború, dalnok lett volna belőle, nem pedig vadász; örökül kapott gyöngyház markolatú tőréről sokszor mesélte is, hogy apjának legfeljebb kagylók száját kellett szétfeszítenie vele, nem pedig aquirok páncélját. Mégis alig várta, hogy a Százkarú mellkasába mélyeszthesse, Velias pedig őszintén remélte, hogy nem csalatkozik, s lesz alkalma dalt faragni róla, hogy aztán azt hallgassák egész Völgyvidéken. Elengedte a csonttüskét, egyensúlyozva felállt. Holdlunir páncélja derengő fénypászmákat növesztett, belekapaszkodott távoli rokonába, az ezüstarcú holdba. –Készüljetek! Összekapaszkodva ugrottak az orrbástya legkisebb teraszára, és akárha pókfonállal, némán zökkenve értek fedélzetet. Álcájuk végig kitartott, mégis zsigeri félelem mart beléjük, s mintha tőrt forgattak volna a homlokuk mögött. Erragal varázsa is gyorsabban enyészett a vártnál, nem vesztegethették a drága időt: egyszer sem tévedhettek el. Az ösztöneik vezették őket, amelyek irtóztak minden öncélú gonosztól: nyirkos falak között, zizegő gombaszőnyegen haladtak, spórafelhőn törtek át. Velias egy intéssel elhajtotta az arcuk elől, ezernyi tűszúrás siklott félre a testüket védő páncélokon. –Nem érhetünk el a tatig – súgta Erragal. Háromszor lopódzott előre Telunnal és Haldarollal, háromszor tért vissza véres karddal, és mindig mutatta a biztonságos utat, de negyedszerre már indulni sem
akart. – Érzem őket, testvér, csak harc árán jutunk tovább. –Korábban láttunk egy lépcsőfordulót – idézte fel a herceg, bár minden ízében berzenkedett attól, hogy mélyebbre hatoljanak a hajó gyomrába. – Arra menjünk! Mintha a teremtés előtti nemlétbe merültek volna alá, szédítő sötétség és sikoltó némaság nyelte magába őket. Egymás érintéséből merítettek erőt, suttogva biztatták egymást – egyedül Seyran hallgatott –, Velias kardja csempészett fényt az űrbe. A hajó közepe táján jártak, ásító üregek nyíltak a falakon, tüskék meredeztek, fojtogató bűz terjengett a folyosókon. –Közel van – suttogta Telunn. Velias is érezte a lüktető jelenlétet, betöltötte a teret, elzárta előle a hajó többi részét. Mélyről sugárzott, a hajó fenekéről. –Ennek semmi értelme – mondta Erragal mellé húzódva, percnyi nyugalmat keresve. – Tudják, hogy üldözzük őket, a tatbástyán kéne lennie. Ilyen mélyről nem tud irányítani. –Talán mégis tud, testvér. Talán alábecsültük a lehetőségeit… vagy más módot találtak – felelte Erragal, Velias pedig felidézte, amit az új hajókról tudott. Sarjpáncélok a gályák oldalán, hártyavitorlák vászon helyett, remegő nyúlvány a fartőke alatt: ha maga a Százkarú vezette be az újításokat, hát annál fontosabb, hogy végezzenek vele, de a hajó belsejében, ahonnan lehetőségük sem lesz a menekülésre… –Nem változtatunk – döntött végül, és még a jósálomra emlékezve is elhárította Erragal tiltakozását. Mindez túl fontos volt ahhoz, hogy visszakozzanak, még akkor is, ha a saját életével fizet érte. Vagy akár a többiekével. Mintha csak értette volna, talpa alatt megdobbant a padló. Velias egy pillanatra látta maga előtt a célt, pontosan fölötte álltak, egy tágas kamra boltozatos mennyezetén. Opálosan derengő fény járta be, de pókhálókba ütközött, amelyek szigorú rendben futottak faltól falig, egyedül a trónszéket kerülték, amely középen állt. Most már tisztán fel tudta idézni az álmot, amelyben már járt a kamra mélyén, Erragal és Telunn oldalán, és halálig tartó harcot vívtak a Százkarú Királlyal. Kirázta fejéből az emlékképeket, és magával intette a vadászokat. Erragal felzárkózott az oldalához, mögöttük Ilreír és Telunn. Jobbra fordultak, szűk átjáró következett, aztán a lépcső. Elhaltak a hangok, már a saját lélegzését sem hallotta. Lépcsőforduló, azután tágas terek, még később pedig gennyes falak: rés nyílt az egyiken, aztán összezárult, majd újra felrepedt. Szakadt szélén fekete vér. –Csak egyenként férünk keresztül. Oldalazva – jegyezte meg Erragal. –Én megyek előre, testvér. –Nem. Én megyek. Erragal a mellkasához szorította a kardját, a lüktető réshez lépett, egy pillanatig kivárt. Átlépett rajta, a rés összezárt. Örökkévalóságnak rémlett, míg újra felfakadt; friss vér csorgott a szélén. Seyran, a Néma felnyögött: – Herceg! Velias átlépett a résen.
