Szándékos és nem szándékos felidézés avagy nem tudatos szándék?

PERIODICALS OF IMPLICIT COGNITION (2006) 6, 1-7. Implicit Laboratory Association, Budapest, Hungary

Szándékos és nem szándékos felidézés – avagy nem tudatos szándék? Marno Hanna

ImpLab Egyesület, Budapest, BME Kognitív Tudományi Tanszék, Budapest & Birkbeck College, University of London [email protected] http://www.implab.org

1. Az önéletrajzi emlékezet felépítésével foglalkozó kutatások közös jellemzője, hogy az emlékek felidézésének folyamatából következtetnek a struktúrára, azaz feltételezésük szerint mikor az emlékező egy konkrét, egyedi önéletrajzi emléke után kutat, gondolatmenetében követhetővé válik önéletrajzi tudásának, illetve személyes élményeinek szerveződése (Reiser, Black, Kalamarides, 2001; Barsalou, 1988; Haque, Conway, 2001). Ebből adódóan az ilyen irányú kutatások elterjedt módszere a különböző hívóingerek által kiváltott emlékfelidézés; ekkor a vizsgálatban részt vevő személyeket arra kérik fel, hogy próbálják meg felidézni egy, a hívóingerrel kapcsolatos egyedi önéletrajzi emléküket. Az emlékezés folyamata ily módon stratégiavezéreltté válik, hiszen az emlékező a keresés közben különböző támpontokat, önéletrajzi tényeket megfogalmazva juthat el egyedi emlékéig. 1.2 Ugyanakkor már Ebbinghaus (1964/1885) óta tudjuk, hogy az emlékek felidézése nem csak stratégiavezérelten, illetve az emlékezés szándékosságával mehet végbe, hanem létezik a felidézésnek egy olyan formája is, mikor önkéntelenül, nélkülözve az emlék előhívására tett tudatos erőfeszítést térnek vissza egyszer jelen volt mentális állapotaink. 1.3 Annak az oka azonban, hogy a kísérleti pszichológiában ez utóbbi emlékezési forma csekély figyelmet kapott ezidáig, racionális érvekkel magyarázható;

gondoljunk csak azokra a módszertani nehézségekre, amikkel akkor vagyunk kénytelenek szembesülni, mikor egy természetes, a hétköznapi életben spontán előforduló jelenséget akarunk laboratóriumi körülmények között tanulmányozni. Az utóbbi időkben ennek ellenére számos kutató tett kísérletet arra, hogy a nem szándékos emlékezési folyamatokat „közelebbről”, azaz kísérleti eszközök alkalmazásával vizsgálja, melynek eredményeképpen nyilvánvalóvá vált, hogy a spontán emlékezés is (intuíciónknak talán ellentmondva), hasonlóan a stratégiavezérelt felidézéshez, számos törvényszerűséget követ. 2. A spontán emlékek tanulmányozásából fakadó egyik érdekes eredmény arra világított rá (cáfolva a Proust-i hagyományt), hogy a hirtelen felbukkanó emlékeket elsősorban absztrakt, külső, környezeti ingerek, nem pedig a személyek által generált, belső állapotaikból fakadó ingerek váltják ki (Berntsen, 1998; Mace, 2004). További fontos eredmény, hogy – összehasonlítva az azonos hívóingerekkel történő szándékos és nem szándékos felidézési folyamatokat – a spontán emlékezés szignifikánsan nagyobb mértékben eredményezi konkrét, egyszeri események felidézését, míg a stratégiavezérelt emlékezés inkább a többször előforduló, összegzett események megjelenésének kedvez. Ez a tény viszont ellent-mondásba kerül azokkal a nézetekkel, melyek szerint az autobiografikus felidézés leggyakrabban az 1

Marno: Nem tudatos szándék összegzett események szintjén történik meg, azaz azon a szinten, ahol az önéletrajzi tudás és az emlékezés egyedi, szenzoros-perceptuális összetevői a legoptimálisabb egyensúlyban vannak (Conway, Pleydell-Pearce, 2000; Barsalou, 1988). 2.2 A probléma egyik lehetséges magyarázatát Mandler adja, aki szerint a spontán emlékek olyan emlékek, melyek a szándékos keresési folyamat során nem váltak hozzáférhetővé, hanem csak később – mikor a kudarcot követően felhagytunk keresési szándékunkkal – kerültek a tudatunkba. Mandler elgondolása szerint a szándékos felidézést vizsgáló kísérleti helyzetekben a személyek gyorsan létrehoznak magukban az adott hívóingerek alapján egy kvázi „emlékleírást” („description”), mely emlékleírás segítségével próbálják a feladatnak eleget téve minél hamarabb felidézni emléküket. Ez a helyzet azonban nem hat kedvezően azokra a tovaterjedő aktivációs folyamatokra, melyek segítségével elérhetnék a megfelelő emléknyomokat. Mindebből viszont az következik, hogy az egyedi emlékek tudatba kerülésére akkor van a legnagyobb esélyünk, ha némiképp diffúz figyelmi állapotban megnövekszik a marginális, illetve tudatküszöb alatti percepciónk, így pedig könnyebben hozzáférhetővé válnak azok a releváns emléknyomok, melyek az egyedi emlék megformálásához vezethetnek el (Mandler, 1994). 2.3 A nem szándékos felidézés e szerint tehát különösen hatékony módja lenne az egyedi emlékekhez való hozzáférésnek, mely álláspont egy másik szerző, Moscovitch által is támogatott, aki két előhívási módot, az asszociatív, illetve a stratégiai előhívási módot különbözteti meg. Moscovitch szerint egy különálló emlékezeti modul felelős a kódolásért, valamint az egyedi epizódok emléknyomainak asszociatív felidézéséért. A szerző szerint a mediális-temporális

területek, a hippokampusz, valamint a hozzá kapcsolódó limbikus struktúrák végzik a kódolást és az egyedi epizódok újraaktiválását, valamint ezek a területek felelősek az emlékezést kísérő tudatosság élményének kialakulásáért is. Az asszociatív felidézés során a hívóinger önmagában is elegendő az emlék újraaktiválásához, míg a stratégiai felidézés esetében a hívóinger csupán kiindulópontul szolgál az emlékezeti keresőfolyamat számára. Ez utóbbi esetben azonban a felidézéshez a prefrontális kéreg hozzájárulása is szükséges, mely régiók a szándékos felidézést kísérő kognitív erőfeszítések jeleire utalnak (Moscovitch, 1994, 1995a, 1995b). Az asszociatív felidézést tehát úgy tekinthetjük, mint egy gyors, automatikus interakciót a hívóinger és az emléknyom között, mely interakciónak eredményeképpen újraaktiválódik bennünk az egyedi emlék (Moscovitch, 2000). 2.4 A fentiek alapján leszögezhető tehát, hogy a hétköznapokban előforduló, spontán megjelenő emlékeink olyan emlékek, melyek hívóingerei külső, absztrakt környezeti ingerek voltak, valamint hogy ezek a hívóingerek valószínűsíthetően azonnali, közvetlen kapcsolatba kerültek az emléknyommal, mely végül a konkrét emlék hirtelen tudatba kerülését eredményezte. 3. Kérdésünk most arra összpontosít, hogy vajon miben nyilvánulhat meg az emlékezés funkciója ezeknél a spontán felbukkanó emlékeknél? 3.2 Berntsen szerint a felidézésnek ez a fajtája számos hasonlóságot mutat a Schank-féle emlékeztetés („reminding”) fogalommal (Schank, 1982). Schank elméletében az emlékeztetés akkor történik meg, mikor egy helyzet értelmezése során segítségül hívjuk valamely múltbeli emlékünket, annak érdekében, hogy a korábbi élményünk során szerzett

PERIODICALS OF IMPLICIT COGNITION (2006) 6

2

Marno: Nem tudatos szándék tapasztalataink által adjunk értelmet az aktuális eseménynek. Schank szerint a két helyzet (azaz az aktuális és a múltbeli tapasztalat) közötti megfelelést az azonos célstruktúra (a helyzetnek megfelelő legoptimálisabb viselkedés) képviseli – ez viszont természetszerűleg mindennapi életünk során, s nem pedig laboratóriumi körülmények között fordulhat elő. Az a tény pedig, hogy a nem szándékos felidézés nagyobb számban eredményez egyedi emlékeket, mint a szándékos felidézés, szintén a célstruktúra számára megfelelő epizódok felidézésének valószínűségére utal. Ugyanakkor, mint Berntsen rámutat, a Schank-i hipotézisnek ellentmond az a tény, hogy az önkéntelen emlékezés leggyakrabban akkor történik meg, ha a személy diffúz figyelmi állapotba kerül, például valamilyen automatikus, rutinszerű cselekvés végrehajtása eredményeképpen - ebben az állapotban viszont nem túl valószínű, hogy múltbeli tapasztalatait is igénybe vevő helyzetértelmezéseket kellene végrehajtania.

emlékeket ebből kifolyólag tévesen intencionálisnak ítélhetnek – elfogadhatónak tűnik a feltételezés, hogy a kongruens emlék felidézésének végső (akár tudatos, akár tudattalan) funkciója az aktuális helyzettel egyező, korábbi tapasztalatok felidézése lenne (Mace, 2004).

3.2 Az ellentmondás feloldására lehetőséget ad nekünk a nem szándékos felidézéssel foglalkozó kutató, Mace elgondolása, aki szerint – mivel a spontán felidézést kiváltó ingerek is általában absztrakt, nyelvi-gondolati ingerek, akárcsak a szándékos felidézés esetében – elképzelhető, hogy az emberek többsége, azt várván, hogy a spontán felidézett emlék megzavarja őt aktuális kognitív tevékenységében, tévesen intencionálisan felidézettnek értékeli önkéntelen emlékeit. Az absztrakt gondolati-nyelvi ingerek pedig értelemszerűen az aktuális kognitív tevékenységből fakadnak, s így az általuk felidézett, önkéntelen emlékek is vélhetően kongruensek lesznek a személy pillanatnyi kogníciójával, célvezérelt viselkedésével.

Kommentárok

3.3 Abban az esetben viszont, ha a személyek valóban aktuális kognitív tevékenységüknek megegyező ingerek által idézik fel spontán emlékeiket – mely

4. Ha ezt a feltételezést elfogadjuk, akkor úgy tűnik, hogy a nem tudatos kogníció egyik újabb formájának létezésével szembesülünk, mely – növelve a feltételezés súlyát – kognitív műveleteink hierarchiájában az egyik legbonyolultabb, legkomplexebb folyamat szintjén áll, hiszen a mindennapi helyzetértelmezéseinket segítő korábbi emlékek, tapasztalatok, tudások felidézését jelenti. Elképzelhető tehát, hogy e humánspecifikus tevékenység, mely (talán nem túlzás ezt kijelenteni) gondolkodásunk alapját jelenti, valójában automatikusan, nem tudatosan zajlik?

Folyamat és tartalom tudatosulása az emlékezeti előhívásban Kónya Anikó Budapest, ELTE Pszichológia Intézet Kognitív Pszichológia Tanszék [email protected]

A tudatos ill. nem-tudatos emlékezet kérdése kísérletileg is megragadhatónak bizonyul a szubjektív élmény alapján. A tapasztalati élményben azonban fontos elkülöníteni a folyamatok és a tudattartalom összetevőit. A vitában kiemelt szándékos illetve nem-szándékos emlékezés megközelítése többnyire a folyamatok felől történik. A stratégiák, következtetések monitorozása, másfelől az emlékezeti keresés erőfeszítése vagy a hozzáférhetőség érzése, mind a folyamatokra nyit ablakot. Ezek az


3

Marno: Nem tudatos szándék információk hasonlóan a fenomenológiai tudatosság forrásai, mint a tartalomra való reflexió (pl. az emlék perceptuális minőségeket lefedő élénksége, részletgazdagsága, affektív tartalma, gondolatisága, idői lokalizálása stb.) A nem szándékos emlékezést a folyamatokra való rátekintés hiánya magyarázza: a nem monitorozható emlékezeti előhívás eredményeként önkéntelenül megszülető emlék, Ebbinghaus gondolatát megragadva, az emlék előhívására tett tudatos erőfeszítés nélkülözése. Ez a nem tudatosuló folyamat felel meg a téma bemutatásában az automatikus, szemantikus priming jellegű asszociatív folyamatoknak; amelynek a „terméke” már a figyelem fókuszába kerülhet. Marno Hanna (2006) az „emlékezeti átcsapásra” épülő kísérleti adatai is ezt a magyarázatot támogatják. Megjegyzésem arra irányul, hogy ez implicit-szemantikus helyzet mellett, amely automatikusan előhívott deklaratív tudásra épül, létezhet-e a szó szigorúbb értelmében felfogott pre-szemantikus avagy implicit perceptuális magja is az önkéntelen emlékezetnek. A prousti madelaine példa ilyen lehet, és feltehetően ilyenek mindazon példák, amelyeket nevezzünk amygdala-emlékekeknek. Így az íz, a szag és az érzelem esemény emlékei nyomatékot kapnak az amygdala felől. Az elképzelés határozottan megjelenik LeDoux (2001) érzelmi emléket elméletében, melyben az implicit emlékfoszlányok az eseményemléktől függetlenül lépnek a tudatba (munka emlékezetbe), és annak tudat-tartalmában találkoznak össze az esemény-, (agyi képletek szintjén hippokampusz) emlékkel. Az implicit (nem deklaratív) amygdalaemlék az esemény averzív értékének biológiai értékeléséből származik; ám a hipotézis szerint megfelelő explicit esemény emlék tudattartalmába épülve tudatosulhat és átélhetővé válik. LeDoux

elképzelését átemelhetjük Tulving (2001) SPI modelljébe is. Mennyiben lehet független az explicit és implicit emlék előhívása − ismét az előhívás folyamatára utal a kérdés. Arra utaló adatokkal, hogy az implicit emlékezet tartalma (nem pedig folyamata) tudatosulhat, újabban Tunney, Schanks (2003) implicit tanulást követő bizonyossági ítélet eredménye is megerősítésül szolgál. A nem tudatos folyamatokról való ismerősségi ítélet a tartalomra építhet. Az önkéntelen emlékezet tekintetében mindez azt sugallja, hogy megkülönböztethető az önkéntelen emlékek nyers, perceptuális-érzelmi eredetű formája, a nem szándékos asszociatív természetű emlékektől. A szavakkal játszva, megkülönböztethető az emlékezés folyamatába betörő nem szándékos emlék a perceptuális-szituatív jelzések által előhívott önkéntelen emléktől. Az ézelmi implicit (önkéntelen) emlék kisérletileg nem könnyen megragadható. Pillemer (2003) az emlékeztetés jelenségében tetten ért elvárási-kudarc alapú esetekhez hasonlónak véli az egyedileg fennmaradó élénk emlékeket, felismerve ezek közvetlen, biológialag megalapozott, viselkedés irányító szerepét. A fenomenológiai adatok szintjén az érzelmi emlékek tudatosan átélt, élénken átélt minőségére utalnak Futó Judit eredményei (ismerteti, Kónya, 2006). Kitekintés: A folyamat tudatosságának elkülönült elemzése a laboratoriumi kísérleti helyzetekben is fontos. (Racsmány, 2006; Kónya, 2006) A tudom/emlékszem döntési helyzet, amely eredetileg Tulving noetikus/autonoetikus felosztását igazolta, mára önálló életre kelt (lásd pl. Gardiner, 2001). A gond a „tudom” válasszal van, amely elméletileg nem kíván epizodikus rekollekciót hanem a familiaritás érzésen alapul. Valójában ennél több áll mögötte, a „tudom” válasz megadásakor sokkal inkább arról döntünk,


4

Marno: Nem tudatos szándék hogy „nem emlékszünk”. Azaz az előhívási folyamatok kudarcáról (ami az önkéntelen emlékezés fordított képe).

Kommentár Marno Hanna írásához Keresztes Attila PhD hallgató BME Kognitív Tudományi Tanszék [email protected] http://www.implab.org

Hozzáfűzésemet lehet csupán a címhez fűzött megjegyzésnek tekinteni. Ez ugyanis ritka tömören fogja meg a központi kérdést: akarat és tudatosság összefüggését a felidézés során. Kicsit bővebben: Akaratlagos, szándékos folyamataink egyben tudatosak is? Nehéz kérdés. Éle azonban röviden elvehető, ha így fogalmazok: Célirányos (optimális, adaptív?) folyamataink tudatosak-e? Természetesen nem mind. A Hanna által vázolt vita az emlékezés fenomenológiája körül forog, közelsége idővel egyre inkább érezhető. Amikor a végrehajtó rendszert kutatni kezdték, Baddeley észrevette, hogy ennek a tágan definiált funkciónak sok köze lehet az emlékezéshez. Ő nagy szeretettel propagálja Norman és Shallice modelljét (Supervisory Activating System), amely elsősorban viselkedéses folyamatok leírására született: Viselkedésünk céljaink és a környezeti ingerek függvényében alakul. Nem más, mint az ingerekhez kötött kimenetek közötti választások sorozata, amit az inger-válasz (és ez nem behaviorizmus!) kapcsolatok célok szerinti súlya határoz meg. Sémák versengéséről beszéltek. A jó ergonómus úgy tervez, hogy e sorozatok flottul fussanak le. Ámde. Ha gond van vele, kell egy rendszerelem, ami belenyúl, megváltoztatva a súlyokat. Így ritkán fordulhat elő a tőlük sokszor olvasott példa, hogy munkába menet a kertészkedő ruhánkba ülünk autóba. (Még ritkábban, ha

nincs kertészruhánk.) Ez a rendszer a SAS, amit ők az akarattal állítanak párhuzamba. (Baddeley, 2000) Amikor Baddeley tíz év alatt körvonalazza, hogy szerinte mire lehet alkalmas e rendszer az emlékezés során (figyelmünk fókuszálására, megosztására, váltására, és arra, hogy a WM-ben lévő emlékeket hosszú távú emlékeinkhez kössük), ő sem foglalkozik közvetlenül ennek fenomenológiájával. (Repovs és Baddeley, 2006) A párhuzam mindenesetre látszik: A Berntsen által (is) hasonlónak látott Moscovitch-i asszociatív felidézés és Schank-i emlékeztetés az emlékezés automatikus folyamatai, amelyek működéséhez nem szükséges a központi végrehajtó beavatkozása. Amíg a felidézés a célstruktúrának megfelelően működik, addig ez pihenhet. 2000-re odáig halmozódtak a WM modell által megmagyarázhatatlan jelenségek, hogy Baddeley kénytelen volt új komponenst bevonni elméletébe, amely létét mindenekelőtt az emlékezés fenomenológiája igazolhatja. Ez az epizodikus puffer, amely multimodális reprezentációkat tárol, mégpedig a HTMből és a WM minden más komponenséből származó, a tudatosság segítségével összekötött információt. Azzal, hogy ezeket megalkotja, és manipulálni képes őket, lehetővé teszi, hogy kimeneteket vessünk össze, tervezzünk, és programokat hajtsunk végre, adott célstruktúrának megfelelően. (Repovs és Baddeley, 2006) A végrehajtó funkcióról folyó kutatásba (is) visszakerült a fenomenológia. És, Mace integráló elméletében a stratégiai és az automatikus felidézés összehangolása épp az epizodikus pufferben történhet. Hogy nem intencionális emlékeinket úgy érezzük, mi generáltuk, forrásemlékzavar; a tudatosság alapú epizodikus tárban úgy


5

Marno: Nem tudatos szándék kapcsoljuk össze az információt, hogy az így létrejött tartalmat manipulálva céljaink felé haladjunk. A tárban épp manipulált tartalom a stratégiai és automatikus úton is hozzáfért tartalmak keveréke, amihez a központi végrehajtó akkor nyúl hozzá (egy kis motivációt is beiktatva például szándékot attribuál), ha a koherens, célirányos működéshez ez szükséges. Végül a tudatosság kérdésében nem tudunk állást foglalni. A központi végrehajtó működése nem kell, hogy tudatossá váljon. Csak szarvashibák esetén fordul ez elő: Amikor a megírandó kommentemben az írás közben hallgatott zene szövegét veszem észre, vagy egy Shallice féle példával, amikor a szennyest a szemetesbe dobom. A nem tudatos felidézés tehát valóban nem tudatos szándékaink által vezérelt folyamat lehet, talán jobb úgy fogalmazni mégis, hogy bizonyos eseteiben adaptív, célirányos folyamatról van szó, amely éppen ezért nem kell, hogy tudatos legyen. IRODALMI HIVATKOZÁSOK (összesítve) Baddeley, A.D. (2000). Az emberi emlékezet. Budapest: Osiris. Barsalou, L.W. (1988). The content and organization of autobiographical memories. In U. Neisser & E. Winograd (Eds.), Remembering Reconsidered: Ecological and Traditional Approaches to the Study of Memory. (pp. 193-243). Cambridge: Cambridge University Press. Berntsen, D. (1998). Voluntary and involuntary access to autobiographical memory. Memory, 6, 113-141. Conway, M.A. & Pleydell-Pearce, C.W. (2000). The construction of autobiographical memories in the self memory system. Psychological Review,107, 261-288. Ebbinghaus, H. (1964). Memory: A contribution to experimental psychology.

New York, NY: Dover. (Original work published 1885). Gardiner, J.M. (2001). Episodic memory and autonoetic consciousness: a first person approach. In: A. Baddeley, M. Conway, J. Aggleton (eds.) Episodic Memory. New Directions in Research. (pp. 11-30). New York, NY: Oxford University Press. Haque, S. & Conway, M. A. (2001). Sampling the process of autobiographical memory construction. European Journal of Cognitive Psychology, 13, 529-47. Kónya A. (2005). Tapasztalati élmény és emlékezeti tudatosság. (Az önéletrajzi emlékezet introspektív adatai) In: Gervain,J., Kovács K., Lukács, A., Racsmány M. (Eds.), Az Ezerarcú Elme. Tanulmányok Pléh Csaba 60. születésnapjára. (pp. 262-274). Budapest: Akadémiai Kiadó. http://mek.oszk.hu/03700/03738/ LeDoux, J. (2001). Synaptic Self. New York, NY: Viking. Mace, J. H. (2004). Involuntary autobiographical memories are highly dependent on abstract cuing: The proustian view is incorrect. Applied Cognitive Psychology, 18, 893-899. Mandler, G. (1994). Hypermnesia, incubation, and mind-popping: On remembering without really trying. In C. Umilta & M. Moscovitch (Eds.), Attention and Performance. Conscious and Unconscious Information Processing. (pp. 3-33). Cambridge, MA: MIT Press. Marno H. (2006). Az önéletrajzi emlékezet struktúrája, az emlékek felidézésének folyamata - Az önkéntelen emlékezés. Szakdolgozat, ELTE, Budapest. Moscovitch, M. (1994). Memory and working with memory: Evaluation of a component process model and comparisons with other models. In D. L. Scachter & E. Tulving (Eds.), Memory Systems. (pp. 269-309). Cambridge, MA: MIT Press. Moscovitch, M. (1995a). Models of consciousness and memory. In M. S.


6

Marno: Nem tudatos szándék Gazzaniga (Ed.), The Cognitive Neurosciences. (pp. 1341-1354). Cambridge, MA: MIT Press. Moscovitch, M. (1995b). Recovered consciousness: A hypothesis concerning modularity and episodic memory. Journal of Clinical & Experimental Neuropsychology, 17, 276-290. Moscovitch, M. (2000). Theories of memory and consciousness. In. E. Tulving & F. I. M. Craik (Eds.), The Oxford Handbook of Memory. (pp. 609627), Oxford: Oxford University Press. Pillemer, D. (2003). Directive functions of autobiographical memory: The guiding power of the specific memory. Memory, 11, 193-202. Racsmány, M. (2005). Introspekció és kontroll az emlékezeti előhívásban. In: Gervain,J., Kovács K., Lukács, A., Racsmány M. (Eds.) Az ezerarcú elme. Tanulmányok Pléh Csaba 60. születésnapjára. (pp. 235-249), Akadémai Kiadó, Budapest. http://mek.oszk.hu/03700/03738/ Reiser, B. J., Black, J. B., & Kalamarides, P. (1987). Strategic memory search processes. In D. C. Rubin (Ed.), Autobiographical memory. (pp. 100121), Cambridge: Cambridge University Press. Repovs, G. & Baddeley, A.D. (2006). Multi-component model of working memory: Explorations in experimental cognitive psychology. Neuroscience Special Issue, 139, 5-21. Schank, R. C. (1982). Dynamic Memory: A Theory of Learning in Computers and People. New York, NY: Cambridge University Press. Tulving, E. (2001). Episodic memory and common sense: how far apart? In: A. Baddeley, M. Conway, J. Aggleton (eds.) Episodic Memory. New Directions in Research. (pp. 269-287), New York, NY: Oxford University Press. Tunney, D.R. & Schanks, D.R. (2003). Subjective measures of awareness and cognition. Memory and Cognition, 7, 1060-1071.


7

Szándékos és nem szándékos felidézés avagy nem tudatos szándék?

Recommend Documents