Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
Nem, nem, nem, avagy mik is jutottak eszembe Kiss Csaba Világtalanok című drámájának elolvasásakor A cím magáért beszél: a szereplők közül fizikálisan – szó szerint – csak egy a vak, az író mégis többes számot használ. Vagyis átvitt értelemben a többi szereplő is vak, világtalanul, eltévelyedve, jövő nélkül bolyongó figura. Ép és az ő segítségére szoruló szerette – jól ismert motívum. Szophoklésznál Antigoné is így kíséri vak, lerongyolódott apját. Kiss Csabánál fordítva van: itt a fiatal, az életerős Fiú a vak, akiben igazi mélységek, emberi értékek vannak (pl. álmai édesanyjáról, vagy a kutyaajándék-szeretet-kötődés ötlete). Ő az, aki a megtört, idősödő, lecsúszott alkoholista Apa segítségére szorul. Ez a helyzet magában hordozza a tragikus véget. Tetszik, hogy a szerző nem a poénkodás vagy a gúny eszközével nyúl a társadalom szélén tengődő figurákhoz. Érzem én is, hogy valami elromlott a világban, vakok vagyunk, érzéketlenek egymással szemben. De nem találtam megoldást a darabban sem. Lehet, hogy Mária elnagyolt (sőt, inkább félbehagyott) figurájának kiteljesítése segített volna?! Tudjuk, hogy az Apa labilis, alkoholista, lecsúszott, indulatos, érzelmileg csökött. A Fiú fiatal, tiszta, erős, értékhordozó, fogyatékos. Ibike sunyi, alattomos, erkölcsi hulla, nem fér meg a bugyijában. Alig rajzolt figura a többi szereplő: az Apa másik fia, a nagy harácsoló Gyuszi; Erika, aki Ibike együgyű, irigy barátnője az intézetből; és Mária, a szent (vagy ördög? – de ennek kifejtése is sajnos elmaradt). Nincs logika az alapkonfliktusban: ugyan miért gondolta az Apa (akinek igenis megvan a magához való esze, cseppet sem ostoba ), hogy Ibike, az ócska, alkalmi kis nyomor-prosti mellett tudja majd újrakezdeni elrontott, pállott életét? De lehet, hogy igazából nem is kell a logika. Itt, ebben a közegben, ilyen szereplőkkel érzelmek, nem „értelmek” dolgoznak, már-már állati, ösztön-szinten. (Mi kell az élethez: kaja, melegség, szex, „oszt jónapot”.) NEM – nálam az apa bűne nem nyer bocsánatot. NEM – nem tudok felmentést adni számára saját kezűleg elrontott, ócska, alkoholba fulladt életéért. NEM – mert én hiszem, hogy az ember CSELEKVŐJE és NEM SZENVEDŐJE saját kis életének. Legalábbis így szeretném… Boross Luca
Kiss Csaba: Világtalanok (a mű értelmezése) és
Egy fárasztó hét péntekén iskolánkba látogatott Kiss Csaba drámaíró rendező. Érkezésének célja az volt, hogy elvezessen minket 10
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
„Világtalanok” címet viselő drámájának mélységeibe, hogy általa betekintést nyerhessünk a mű felszín alatti értelmébe és mondanivalójába. Én az előző nap este olvastam el a „balladát”, így még elég intenzíven éltek bennem a történet egyes mozzanatai. Több sötétben maradt részlet magyarázata is érdekelt, de nem konkrét kérdésekkel, hanem a művész saját elbeszélése által próbáltam helyes értelmezéseket találni. Fontos tudnunk, hogy a dráma valós eseményt dolgoz fel, sőt mint később az író is elmondta, nem módosított a koncepción és cselekményen, csupán „feltöltötte” az azt életszerűvé és valóságossá tevő részletezéssel. A történetben adott egy apa, aki felesége elvesztését nem tudja feldolgozni, s az ideiglenes megoldást az alkoholban találja; illetve adott annak huszonéves, születésétől vak fia. Az édesapa megismerkedik egy otthonban nevelkedett lánnyal, akiben kiégett életének utolsó megváltóját látja. Kihozza az intézetből, s így hárman egy háztartásba költöznek. A fiú hamar teherré válik, így az apa egy hideg, téli napon kivezeti az erdőbe, s ott magára hagyja megfagyni. A cselekmény röviden ennyi, most nézzük, mi is a lényege, mi motiválta Kiss Csabát a megírásában. A beszélgetés során a művész elmesélte, hogy eleinte nem is úgy gondolkozott a történetről, mint ami lehetséges alapja egy drámának, sokkal inkább lélektani kérdésként kezelte, hogy vajon mi játszódott le a vak fiúban, ahogy a fák közt bolyongva kereste a kiutat. Egy barátja adta neki az ötletet, majd biztatta, hogy ha így foglalkoztatja a téma, akár meg is írhatná. Ezért belefogott egy kisebb kutatómunkába, beszélt az ügyben érintett nyomozóval, szomszédokkal, s hamar ráeszmélt, rosszul képzelte el az utolsó mozzanatot. A fiú nem menekült a sorsa elől, ahogy elindultak az erdőben, ő már tudta, miért mennek, s a halált egyedül, békésen várta, feláldozva magát a saját végtelen – az apa iránt érzett – szeretetének. Kiss Csaba azt is említette, hogy ami igazán megfogta, az apa-fiú között lévő kapocs és a tulajdonképpeni gyilkosság brutalitása által alkotott kontraszt, abszurd ellentét. Egymásra támaszkodtak, a szülőt már rég maga alá temette volna a reményvesztettség, a fiú pedig nem bírta volna nélküle, hiszen úgy szerette. Ennek a kapcsolatnak a lágysága és a „kivégzés” iszonyatossága együtt olyan feszültséget generálnak, ami miatt az ember nem érti a miérteket, és nem lép túl a válasz nélküli kérdéseken egy legyintéssel, hanem elgondolkozik, foglalkoztatja. Miféle lelki folyamat mehetett végbe a szülőben, aki így végzett tulajdon gyermekével? Az önzés kiemelkedően szélsőséges példája ez, vagy egy lelki sérülés „elfertőződése”, a korábbi, a feleség halála által okozott érzelmi sokk szövődménye, és elmebetegségként kell kezelnünk? A kérdésre adott válasz mindenkinek a saját szubjektív véleménye. 11
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
A művész egyes jelenetekben, az „álom-epizódokban” megpróbálta a szellemi és a hús-vér világ közötti megfoghatatlan lebegést hitelesen a színpadra vinni. Eszközként használta az álom és valóság közti átmenet megjelenítését szolgáló részek teljes kihagyását. A néző maga sem tudja sokszor, hogy ez a pillanat még valós történés-e, vagy csak a vak fiú elméjében játszódik le; az egyetlen támpont az anya jelenléte, akiről tudjuk, hogy halott. Ami nekem még nagyon tetszett, az a fiú meghatározása a látás fogalmára: „(.) mint egy hosszú, észrevétlen kéz, amely a látó emberek szeméből messzire ki tud nyúlni...” Ezek a jelenetek hivatottak érzékeltetni a látó és nem látó emberek közötti különbség nagyságát, hogy mennyire más világban élnek, milyen másként tapasztalnak, éreznek, gondolkoznak. A dráma során az olvasó előtt tisztázódik a cím jelentése: az apa és a lány az, aki világtalan, mert mindketten olyan lelki sérüléssel élnek, ami lehetetlenné teszi a belső megnyugvást, egy egészséges belső világ kialakítását. És a vak fiú az, aki vakságának negatívumait a szeretetből és a mindenen túlmenő odaadásból álló belső világgal félre tudja söpörni. Ő az egyetlen, aki nem világtalan, de végül az őt éltető szeretet és apja elborult önzésének mártírja lesz. Kosztyu Dávid
„Tudományos” megtévesztés, azaz a DSM mint szörnyeteg és az eltompított agyú nép Most, hogy elkezdtem írni ezt a cikket, kicsit úgy érzem, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Ez jellemző rám, de már annyira belemásztam a témába, hogy azért sem adom fel!J De miről is lenne itt szó? A minap a kezembe akadt pár kis tájékoztató füzet. Már ekkor érdekessé vált számomra a dolog, mert láttam, hogy az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány adta ki. Itt most megpróbálom összegezni és elmesélni, hogy miről is szólt. Elsőként egy kérdést szegeznek a kedves olvasóhoz, ami így hangzik: „Mi a leginkább romboló hatású dolog világunkban manapság?” – hát persze, hogy a drogok! De nem akármilyen drogok ám!… Mert itt most nem az illegális drogokról van szó, mivel azok csak a kisebb részét, kevesebb, mint a felét jelentik az egész problémának. És itt rejtőzik a lényeg. Az utóbbi 40-50 évben világszerte hatalmas változásnak lehettünk tanúi egy másfajta drogba vetett bizalmunkkal kapcsolatban: ezek a receptre felirt pszichiátriai szerek. Valaha ezek az elmebetegek részére fenntartott szerek voltak, de ma már kevés az olyan ember, aki legalább egyfélét ne szedne. És ezek már annyira hétköznapiak lettek számunkra, hogy észre sem vesszük. 12
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
Ezek a pszichiátriai szerek valóságos csodaszereinkké váltak a modern élet nehézségeire és feszültségeire, melyeket széles körben használnak iskolákban, szanatóriumokban, drogrehabilitációs központokban és börtönökben. És ilyen szerekhez nyúlunk, ezekben hiszünk mindennapi problémáink megoldását illetően, mint amilyen például a megszabadulás a súlyfeleslegtől, a matematikai és írásproblémáktól kezdve az önbizalom csökkenésén keresztül a szorongásig, alvási zavarokig és a többi mindennapi problémáig. Az antidepresszánsok forgalma a világon 2002-ben meghaladta a 19,5 millió dollárt. Eközben napvilágra kerültek olyan vizsgálatok eredményei és tényei is, mint például hogy a pszichotróp szerek „tompítják” a szorongást, a fájdalmat és a stresszt, de egyidejűleg tompítják magát az életet is, mivel az egész elmét tompítják. Ezt a „csodálatos” mellékhatást már a terroristák is felfedezték egy ideje. Gondoljunk csak bele, hogy ugyanilyen pszichotróp szerekkel kezelik a merényletek elkövetésére szánt fiatalembereket, hogy agymosást végezzenek náluk, és így képesek legyenek öngyilkos merénylőkké válni (ez világszerte 250.000 hét év alatti gyermeket jelent). És ezek ugyanazok a szerek, amelyeket „tanulási” vagy „viselkedési” problémákra írnak fel! 2004-ben Nagy-Britanniában a tudósok felfedezték, hogy az egyik SSRI (utánanéztem, ez a selective serotonine reuptake inhibitor nevű antidepresszáns, ami a nevéből is megítélhető…) típusú szert olyan mennyiségben fogyasztja a lakosság, hogy nyomai megjelentek az ivóvízben is. A gond az, hogy bár lehet, hogy nyilvánvalónak tűnik, de ahhoz, hogy egy orvos törvényesen felírjon egy gyógyszert, kell lennie egy diagnózisnak, egyfajta standardnak, amely alapján cselekszik, valamilyen valódi fizikai tünetnek, amelyet rögzítettek. A pszichiátriában ez nem így van. „Az emberek hamis álomba ringatják magukat, megerősítik hitüket, hogy az életükben és a társadalomban jelenlévő fájdalom, brutalitás és durvaság megmagyarázható egy pszichiátriai címkével és megszüntethető egy tablettával.”(Dr. Herb Kutchins és Stuart A. Kirk). És bármilyen borzasztó, ezeknek a szereknek a legnagyobb részét idősek és gyerekek szedik. „Az ADHD
egy jelenség, nem egy „agyi rendellenesség”. A gyerekekre ráerőltetik, hogy olyan szert szedjenek, amely erősebb a kokainnál, egy olyan betegségre, amelynek létezését mindeddig még nem bizonyították.” Sőt 1992 és 2000 között Nagy-Britanniában felírt szerek mértéke 9200 (!)%-kal nőtt és már 18 hónapos kicsik is kapnak tudatmódosító szereket. A gond az, hogy ezek a szerek (mint más gyógyszerek) csak pillanatnyilag nyomják el a meglévő betegség tüneteit. Ahogy elmúlik a hatásuk, ismét jelentkezik a probléma. És közben károsítják az agyat. Hiszen még soha senki nem jött ki diliházból 13
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
meggyógyítva… És persze jön a gyógyszerre gyógyszer ördögi köre, saját nagypapámnak is ez volt a gondja, mert a szívgyógyszerre szedhetett még hatot, mert mindegyiktől más tünetei lettek, amikre másikat is kapott. Végül az összessel leállt és most semmi baja…J Végül is az egész ismét csak a pénz körül forog. Meg persze a társadalom butítása a cél, és ha ez a kettő egyszerre történik, jobb már nem is lehetne. Hiszen ki hallott már olyan „komolynak” titulált mentális zavarról, mint például az olvasási zavar, bomlasztó magatartászavar, írásbeli kifejezőkészség zavara, matematikai zavar, koffeinmérgezés mint mentális zavar, nikotinelvonási zavar, gyermekek bántalmazása, melyek megszüntetése a DSM (mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve) elrendelése szerint komoly gyógyszeres kezelést igényel. És persze a DSM még sok mindent befolyásol. Például a bíróságon volt már rá eset, hogy a védelmet képviselő pszichológusok azt állították, hogy a később elitélt Menendez fivérek „tudományos elhagyatottságban” szenvedtek, amikor tüzet nyitottak vadászpuskával és meggyilkolták szüleiket. De a DSM meghatározza a szülők vagy más egyének mentális alkalmatosságát; a leendő munkatárs alkalmatosságát; bezárathat egy vádlottat pszichés problémával határozatlan időre ahelyett, hogy konkrét bűnért bűnösnek találnák és meghatározott időre ítélnék el; megakadályozhatja egy személy börtönből való szabadulását; ÉRVÉNYTELENÍTHETI EGY SZEMÉLY AKARATÁT(!!!); felbonthat legális szerződéseket; kényszeríthet egy személyt, hogy akaratán kívül szedjen erős ideg- és agykárosító szereket; kicsalhatja egy személy egészségbiztosítását(!!), és még sorolhatnám, hogy miket olvastam… Ez egy igen borzasztó dolog, és csak idő kérdése, hogy Magyarországon is divatba jöjjenek a tudatmódosító szerek (vagy már itt is vannak?). Engem nagyon megfogott a téma, és már megérte leírni, ha valaki mást is elgondolkodtatott, és arra tanított, hogy mi ne legyünk birkák, és kérdőjelezzünk meg mindent, ami velünk történik (persze ez nem a tanárok óráira értendő…J). Németh Nóra
Tanács fiataloknak, akik nem tudják, mit kezdjenek az életükkel Biztos sokaknak ismerős a következő jelenet, főleg így karácsony (mert mikor ezt írom, karácsony másnapja van) vagy egyéb ünnep táján, mikor együtt van az egész nagy család, és olyanokat is látsz, akikkel évente háromszor, ha találkozol. Mindenki nagyon boldog (vagy legalábbis úgy 14
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
tesz…), és próbál nem felrobbanni az idegességtől vagy meghalni az unalomtól – mindegy, nem erről akarok írni. Hanem hogy beszélgettek, mindenki igyekszik a saját porontyaival dicsekedni, hogy a Zsuzsi már átment az első vizsgáin az orvosin, a Szilvi letette a harmadik felsőfokú nyelvvizsgáját, a Peti meg megszerezte a jogsiját, hát nem zsenik ezek a gyerekek? És egyébként is, hogy röpül az idő. Na, és ekkor szokott közbeszólni a nagymama, a nagynéni vagy bárki, aki idősebb harmincnál, és megkérdezni, hogy na, és te, fiam, tudod már, mi leszel, ha nagy leszel? És akkor az ember ott ül, hirtelen mindenki rá figyel, ő meg vagy habog valamit, hogy hát nagyon sok minden érdekli, és tulajdonképpen még nem döntötte el, pontosan mit is… Vagy leadja az immáron jól begyakorolt kamudumáját, bármit, csak hogy palástolja az egyszerű igazságot, hogy tudniillik halvány sejtelme sincs, mit is akar kezdeni az életével, és áldja a sorsot, hogy még van két/másfél/egy éve dönteni. Aki nem tud azonosulni az imént leírtakkal, akármilyen okból is, az most azonnal hagyja abba az olvasást, álljon fel, keressen meg engem és árulja el, hogyan csinálja! Komolyan. Gyerünk! Akinél viszont hasonlóképpen zajlanak a családi ebédek, azt el kell keserítenem. A cím félrevezető – tanácsot említ, pedig igazából én is rászorulok arra a bizonyos tanácsra. Tudom, hogy tovább akarok tanulni, és azt is tudom, hogy külföldön. Sőt általában abban is biztos vagyok, hogy Bécsben. (Vagy esetleg mégis Klagenfurtban? Vagy Londonban? Nem, London túl messze van, és nem lehet csak úgy hazaugrani. Akkor tehát Bécs. Vagy Klagenfurt?!). Ezen túl egész biztos vagyok benne, mit nem akarok tanulni: Nem leszek se (fog)orvos, se ügyvéd, nem érdekel a közgazdaság, a kereskedelem, az informatika, az ókori történelem, és a nyelvészetben sem szeretnék komolyabban elmélyülni. Tulajdonképpen csak a pszichológia és a marketing-kommunikáció szak érdekel igazán. Illetve érdekelne még más is, de arról már lemondtam, az újságírói álmaimnál fontosabb, hogy külföldre mehessek. Szóval igen, idáig mondjuk minden szép és jó. De hogyan tovább? Tegyük fel, elhatározom magam az egyik mellett. (Ez úgyis megesik időről időre, igazán biztos pedig sosem leszek. Ez nem jó hír, de így van, megkérdeztem egy barátnőm, aki idén ment egyetemre, neki már csak tudnia kell. Hogy milyen volt, mikor döntött valami mellett? Mágikus pillanat, fényt látott, és azt suttogták a fülébe az angyalok, hogy ezt kell csinálnod, ez a te hivatásod, és onnantól kezdve sose kételkedett? De azt mondta, semmi ilyesmiről nem volt szó, egyszerűen döntenie kellett, és onnantól, hogy megszületett a döntés, próbált nem dilemmázni, nem gondolkodni, hogy mi lenne, ha, hanem kitartani mellette.) De mi jön a döntés után? Egyrészt bármilyen szakot is választok, igazából nem látom tisztán, hogy milyen munka következik belőle. Lehet, 15
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
hogy lesz egy diplomám valami jól hangzó felirattal rajta, de hogy mit kezdjek vele, azt rám hagyják? Bár még ha tudnám is konkrétan, mi a szakma, amiben dolgozni akarok, igazán pontosan úgysem tudnám, mit is kell majd csinálni. Mert azt csak akkor lehet, ha valamelyik rokonom vagy ismerősöm ezt a szakmát űzi, vagy ha én is dolgoztam már benne. Mi lesz, ha tanulok valamit éveken keresztül, majd kiderül, hogy mégse ez a nekem való munka? Nyilván tanulok valami mást, munka mellett persze, mert nem függhetek örök életemre a valakitől, közben meg férjhez is kell menni, gyereket szülni, a végén ott állok 30 évesen, van két diplomám, egy férjem, egy gyerekem, és továbbra sem tudom, mit kezdjek az életemmel. Egyébként olyan munkát akarok, ahol kibontakozhatom kreatívan, és nem valaki más által kreált dolgokat kell kiviteleznem. Írni és alkotni akarok, ismert és elismert lenni, kötetlen munkaidőben dolgozni. Érdeklődöm az emberek iránt, szívesen dolgoznék velük, ugyanakkor nem akarok egyetlen helyen letáborozni, legalább néhány évig utazni szeretnék. Nem szórakozásból, a munkám miatt. És mivel sajnos a világ összes nyelvén nem beszélek, az emberekkel foglalkozás és az utazás eléggé üti egymást. Mindemellett persze, mint mindenki más, gazdag is akarok lenni, nem feltétlenül dúsgazdag, de nem szeretnék megalkuvásra kényszerülni soha. Létezik egyáltalán olyan szakma, olyan munkahely, ami ezt mind egyszerre képes nyújtani? És még ha van is, miért pont rám várna ez a tökéletes elhelyezkedési lehetőség? Még tudnám folytatni, és ezek a gondolatok és kérdések csak azok, amik akkor merülnek fel bennem, ha szigorúan racionális próbálok maradni. Mert egyébként még eszembe szoktak jutni olyan egyértelműen elérhetetlen célok is, hogy politikus leszek, bár ennek ebben az országban nem látom értelmét, és úgyis el akarok innen költözni. Ha amerikai lennék, szinte biztos, hogy a politika lenne az életcélom; bár ha amerikai lennék, valószínűleg amúgy is teljesen máshogy gondolkodnék. (Egyébként nem akarok amerikai lenni.) Esetleg médiaszemélyiségnek – avagy celebnek, hogy szépen fejezzem ki magam – állok, ilyenkor anyu mindig megijed, és meg kell nyugtatnom, hogy igazából nem szeretnék színész lenni, se műsorvezető vagy énekes, vagy bármi ilyesmi. Egyéb lehetőség, hogy mondjuk fotós leszek, vagy divattervező, talán író, végül is miért ne, ez mind-mind érdekel! Az agyam egyik, feltehetőleg kevésbé beteg fele azt súgja ilyenkor, ez hülyeség, ahhoz, hogy ebből bármit is elérjek, már rég el kellett volna kezdenem szakirányúan képeznem magam. De közben az agyam másik fele – valószínűleg az, amelyik túl sok hollywoodi filmet látott és hisz, pontosabban hinni akar a rózsaszínűen csillogó amerikai európai álomban (tényleg nem akarok Amerikában élni!) – azt sugallja, hogy aki nem mer nagyot álmodni, 16
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
annak nyilván nem sikerülhet, és honnan tudom, hogy nem menne, ha meg sem próbálom? További nehezítő tényező, hogy úgy veszem észre, hasonló kettősség lakozik a hozzátartozóimban is. A szüleim jobb napjaikon nagyon segítőkészen kijelentik, hogy ha rájuk hallgatok, azt csinálok, amit akarok. Rosszabb esetben anyu megpróbál meggyőzni, legyek informatikus vagy gépészmérnök, vagy valami ehhez hasonló, arra nagy a kereslet, sokat lehet vele keresni, biztos a jövőben is szükség lesz rá, és a Műszakin sok a fiú, akik a jövőben valószínűleg nagyon jól fognak keresni, akárcsak én. A nagymamám pedig időnként felhív telefonon kompletten eltervezett életúttal. Azzal kezdődik, hogy külkert tanulok, mert ő úgy látja, az most fontos. Vagy mi. Máskor mondjuk bevallja, hogy anyum is csak utolsó éves egyetemistaként döntötte el, mi is lesz belőle pontosan… Ezt egyszer szívesen megosztanám azokkal, akik élénken érdeklődnek a terveim iránt. Mert manapság a fiataloknak céltudatosnak kell lenniük (vagy inkább mutatkozniuk?), ugyebár. Csak épp tartok tőle, ennyire mégse érdekli őket. A döntést pedig végső soron így is, úgy is nekem kell meghoznom. De azért jó lenne, ha valaki segítene… Bár ha minden kötél szakad, akár hozzá is mehetek egy kedves, öreg, gazdag férfihoz, és remélhetem, hogy minél hamarabb elviszi a fene… :) Szabó Fruzsina
Föld alatti gondolatok Bum bum be - dum bum bum be - dum bum. What’s wrong with me? A zene dübörög a fülembe. Már messziről látom az ellenőröket, akik szokásos helyüket koptatják. A bérletem a táskám legmélyén, elrakva egy jó helyre. Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy máshol fogom tartani. Turkálni kezdek, beletelik vagy egy percbe, mire előveszem. De ha már elővettem, akkor legalább megnézik és látják, milyen becsületes vagyok. Elmegyek mellettük, az orruk alá dugom, de rám se néznek. Dühös vagyok. Legszívesebben rájuk ordítanék, hogy legalább szánjon rám egy tizedmásodpercet, ha már elő kellett vennem! Nem is értem, minek húzom fel magam. Már megszoktam. Az emberek olyan furák. Bum bum be - dum bum bum be - dum bum. Why do I feel like this? Amikor berakom a zenét a fülembe, akkor úgy érzem magam, mint egy kívülálló: mint aki nézi az eseményeket abban a tempóban, amit a zene diktál. Megfigyelek. A mozgólépcsőn felfelé épp egy nagyobb embertömeg közeledik. Most érkezhetett meg a metró. Sok ember, akik sokfelé igyekeznek. 17
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
Mindegyiküknek jár valami a fejében. Egyszer szeretném tudni, mi lehet az, ami minden külön embert hajt, és mi a motivációja. Vajon ha most látnám és hallanám, hogy ez az 50 ember, aki velem szembe jön, mit gondol és érez, milyen kavalkádba kerülnék? Vajon ezek közül kik azok, akik boldogok? Vajon hánynak vannak aggodalmai? Valami mindenkit foglalkoztat. Egy biztos: annak a néninek a nagy szatyorral a kezében más a gondolkodási témaköre, mint annak a srácnak ott, akinek akkora a fejhallgatója, hogy ki se látszik alóla. Különböző korosztályokba lehet sorolni az embereket. Aki öregebb, talán inkább a nyugdíján és unokáin gondolkodik, míg egy üzletember fejében stratégiák és ötletek rajzolódnak ki; a fiatalok pedig a színes körömlakktól kezdve a hardrock-CD megszerzéséig sok mindenen gondolkodhatnak. De egy közös mindannyiunkban van: túlélni szeretnénk. Ki jobban és élvezetesebben, ki pedig átcsusszanva a dolgokon. Közben leérek, és még éppen hogy elérem a szerelvényt. Beugrom, majd nekidőlve a falnak folytatom az elmélkedést és megfigyelést. Ez a metró már eleve a megfigyelésre kényszerít. Az emberek egymással szemben ülnek és egymás arcába bámulnak. Kénytelenek, mert hova nézzen az ember, ha nem egyenesen maga elé? Talán még a cipőjét csodálhatná, vagy babrálhatna a táskájával. Legtöbbjük farkasszemet néz a szembeülővel. Legalábbis úgy tűnik. Észreveszek egy helyet és gyorsan lecsapok rá. Miután befészkeltem magam, én is részt veszek a „nézzünk farkasszemet és kritizáljuk egymást!” játékban. Tulajdonképpen miért van az, hogy nem vagyunk képesek úgy a másikra tekinteni, hogy rögtön el ne kezdjük megvizsgálni, hogyan van felöltözve, milyen ruhát visel, márkás-e a ruha, vagy hogy milyen a haja? Ha pedig nem tetszik, amit látunk, vagy nem felel meg a normáinknak, akkor azonnal előítéletekkel állunk hozzá. Vannak-e egyáltalán a mai világban saját normáink? Mert ma már a tv, az újság és a reklámok állítják fel az elfogadott viselkedést és kinézetet. Tehát azt mondják: ha túl akarsz élni, akkor alkalmazkodj. Ha elfogadott akarsz lenni, akkor tedd azt, amit mi előírunk. Ha jól akarsz kinézni, akkor hordj olyan ruhákat, amit mi mondunk, és úgy viseld a hajat, ahogy megadtunk, mert most ez a divatos. Valóban ezért kritizáljuk úgy egymást mi, emberek? Mert azt hisszük, ha valaki nem követi azt a divatot, amit mindenki más tesz, akkor ő már eleve nem lehet vonzó vagy szép? De itt már jön is a következő kérdés: ki mondja meg hogy, mi a szép? Mert mint már említettem, mindenki máshogy gondolkodik és vélekedik, ami korosztálytól is függ. A metró lassul és megáll. Elérkeztem a következő megállóhoz. Az emberek kiszállnak, és mások jönnek a helyükbe. Kicserélődnek. Így van ez az életben is: ami régi, az elmúlik, viszont lesz helyette más. A normák is változnak. Régebben más volt az elfogadott, a helyes viselkedés és a divat. Volt idő, amikor ciki volt a barnaság, mert csak a parasztok voltak barnák, 18
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
akik a földeken dolgoztak naphosszat (a nemesek napernyőkkel védték magukat). Viszont divatos volt, aki kövér, mert ez azt jelentette, hogy megengedheti magának a jó ételt. Elfogadott volt még, hogy szőrös volt mindenki, köztük a nők is. Ki tudna a mai világban ilyet elképzelni, amikor még a férfiak többsége is borotválja magát? Hallottam egyszer egy szellemes összehasonlítást az öcsémtől: „Mi nők olyanok vagyunk, mint a grillcsirkék. Először leszedünk magunkról minden szőrt, majd bekenjük magunkat olajokkal, hogy szép ropogósra süljünk, és kifekszünk a napra, ahol pontosan 30 percenként átfordulunk a másik oldalunkra.” Egyszer majd ez is nevetségesnek fog számítani, akkorra pedig az lesz a norma, ami talán számunkra most még elképzelhetetlen. Eközben a zenét már nem is hallom, a metró dübörgése lehalkult. Továbbra nézem az embereket. Az arcukra koncentrálok: semmi érzelem. Olyan, mintha csupa bábuk közt ülnék. Eszembe jut egy idézet Müller Péter egyik könyvéből: „A felnőtt embernek[…]a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen kezdve – anélkül, hogy ezt észrevenné – tudathasadásos állapotban él; nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik, gyűlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül. […] Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt, vagy valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár – ha az ego hatalma megtörik.” De miért is mutatnának érzéseket? El vannak foglalva a gondjaikkal, a problémákkal, ez pedig idegenekre nem tartozik. Csak ülnek és elmélkednek. Ki tudja, talán pont ugyanaz jár a fejükben, mint nekem. Talán épp engem elemeznek ugyanúgy, mint ahogy én is tettem velük. Soha nem fogom megtudni, úgyhogy nem fordítok rá különös figyelmet. Megérkeztem oda, ahova elindultam. Felállok és kiszállok. Most én is kicserélődöm, a többiekkel tartok. Sietek és rohanok a tömeggel. Hagyom, hogy vigyen az ár, hogy sodorjon. Előkészítem a bérletem, a mosolyom, és megpróbálom megbecsülni a munkájukat. Your mind is in disturbia, / Ain't used to what you like, Disturbia, Disturbia. Pohl Melinda
Az amerikai elnökválasztás A 2008-as év egyik legjelentősebb eseménye az amerikai elnökválasztás volt. Sokáig vita folyt arról, hogy ki indul a demokrata párt színeiben. A legélesebb küzdelem Hillary Clinton és Barack Obama közt folyt. Végül Obama mellett döntött a demokrata párt, aki legyőzve a 19
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
republikánus jelöltet, John McCaint, vált Amerika első színes bőrű elnökévé. Sokan hasonlítják John F. Kennedyhez fiatal kora és változást ígérő politikája miatt. Az amerikai választási rendszer nagyban eltér az általunk ismerttől: először az úgynevezett előválasztások folynak le, amikor párton belül eldöntik, hogy ki indul az elnöki posztért. A választásokat mindig a november első hétfőjét követő első kedden rendezik meg. Miután eldőlt, hogy párton belül melyik jelöltnek van több esélye, elkezdődik a kampányidőszak. Ebben az időben tv-s vitákra kerül sor, beszédeket tartanak a jelöltek stb. Még idén nyáron is úgy tűnt, hogy külpolitikai kérdések kerülnek a választási kampányok középpontjába (pl. az iraki háború), végül az októberben kialakult gazdasági világválság vált a legfőbb témává, ami Obamának kedvezett. A választás napján a választópolgárok nem az elnöküket választják meg egyenesen, hanem úgynevezett elektorokat államonként, akik a pártjuktól függően szavaznak az elnökjelöltjükre. Így elvileg előfordulhat, hogy a kevesebb támogatóval rendelkező jelölt kerül hivatalba. Ez történt 2004-ben is, amikor George Busht újraválasztották. Mivel George W. Bush népszerűtlen volt a polgárok körében, McCain nagy hátránnyal indult, így Obama elsöprő fölénnyel nyerhetett. Az új elnök hivatalosan csak január 20-án veszi át hivatalát, de intézkedéseivel már most is nagy népszerűségnek örvend. Céljai között szerepel az amerikai csapatok kivonása Irakból és a zöld energia bevezetése Amerikában is. Ezzel akarja a munkanélküliséget is meggátolni, ami a világválság miatt és az autóüzemek összeomlása miatt következett be. Nem hiába választotta a Time magazin őt az év emberének, így megelőzte Henry Paulson amerikai pénzügyminisztert, Nicolas Sarkozy francia államfőt, Sarah Palin republikánus alelnökjelöltet és Csang Jimou kínai rendezőt, a pekingi olimpiai megnyitó főrendezőjét. Mivel Amerikának nagy szerepe van a világ alakulásában, ezért nagyon sokan követték nyomon a választásokat. Egy maja jóslat szerint 2012-ben az eddig ismert világ gyökeres változáson megy keresztül. Furcsa módon a legközelebbi elnökválasztás az USA-ban ugyanebben az évben lesz, és egyes vélemények szerint ekkor teljesülhet be a jóslat. Berényi Benjamin
Gáz van… vagyis nincs Kelet-Európa visszatérő problémája az orosz-ukrán gázvita. Ha visszaemlékszünk, az oroszok már két éve is lezárták a Közép-Európába vezető gázvezetékeket. Akkor az ukránok nem fogadták el, hogy egyik napról a másikra a Gazprom duplájára emelte a nekik szállított gáz árát, ők viszont 20
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. január
az országukon átvezető tranzit díjat emelték sokszorosára – amit viszont Moszkva nem fogadott el. Így viszont az ukránok megcsapolták az országukon más európai országokba (köztük Magyarországra is) tartó gázvezetékeket. A vita tavaly is hallatott magáról, és (remélhetőleg utoljára) idén is. A reakciók nem sokat változtak az elmúlt két évben: a két ország politikusai egymásra mutogatnak, korlátozások születnek a gázfelhasználást illetően, az emberek legjava pedig a tőlünk keletre fekvő országok vezetői szüleit emlegetik meglehetősen sokszor és (nekik) kellemetlen helyzetekben. De hogy tisztán lássunk, vázoljuk fel a helyzetet egy kis történelemóra keretében: Amíg Ukrajna a Szovjetunió tagja volt, a világpiaci ár töredékéért kapta az oroszoktól a gázt. Mióta felbomlott az Unió, Oroszország nem érezte tovább az „anyai” kötelességet Ukrajna megsegítésére, és a gázt nekik is ugyanazon az áron szeretné adni, mint mindenki másnak Európában. Miért nem jön hozzánk gáz? Az ukránoknak tartozásaik is vannak, kevesebbet is fizetnek stb., és emiatt kb. évente egyszer Oroszországban betelik a pohár a Gazprom vezetőségénél, és kijelentik, ha X napon belül nem fizetnek az ukránok, kikapcsolják az Ukrajnába jutó gáz szállítását. Ez általában meg is történik, és akkor nincs semmi gáza Ukrajnának. (Persze azon kívül, amit a megcsapolás eredményeképpen tartalékol magának…) Mit csinálhatnak? Előteremtenek több millió dollárt egy olyan országban a semmiből, amelyiknek hitelt is nehezen adnak, vagy megcsapolják más országok gázvezetékeit. Mivel mást nemigen tudnak tenni, ezért a túlélést választják, és másoktól veszik el a gázt. Erre idővel rájönnek az oroszok, és azokban a vezetékekben is kikapcsolják a gázszállítást, amelyeket megcsapolt keleti szomszédunk, hogy ne a „mi” számlánkra fűtsön be Ukrajna, és ebben a láncreakcióban sajnos elég elöl van Magyarország… Hogyan kerülhetjük el a hasonló helyzeteket? Több módja is van! Mint már bejelentették az elmúlt években, lassan, de biztosan épül egy második gázvezeték is, amely nem Ukrajnán át vezet, tehát csak más országok jelentenek potenciális megcsapolási veszélyt. A másik megoldás pedig az alternatív energiák használatának „bevezetése” hazánkban, amelyek segítségével remélhetőleg tovább tudunk meleg környezetben élni öt hétnél. Véleményem szerint egy ilyen esetben nem kell elsőre „hinni” a nagybetűs, megrendítő című újságcikkeknek, mivel egyes médiák nem mondják el a teljes igazságot és az összes információt, de azokat egy kis kereséssel rendkívül könnyen meg lehet találni. Ha utánanézünk, hogy minek mi az oka, tudni fogjuk, hogy kit sajnáljunk, segítsünk meg; és kinek ajánljunk egyirányú repülőjegyet egy melegebb éghajlatra. Fényi Brunó 21
