SZAKVÉLEMÉNY A PSZÁF konzultációs anyagához 1
A megtakarítási és befektetési termékekre vonatkozó általános költségmutatóról Készítette: Gaál Attila vezérigazgató
Elsőként szeretném leszögezni, hogy kétségtelenül komoly előremutató lépés, hogy a PSZÁF a költségmutatók egységesítésének lehetőségét, illetve megoldási módjait keresi. Az alábbiakban azt a kérdést vizsgálom, hogy van-e szakmai hozzáadott értéke egy általános költségmutatónak, illetve ha a válasz igen, akkor ez a mutató milyen esetleges korlátozásokkal, megszorításokkal értelmezhető. Ezzel jutathatunk el ahhoz a következtetéshez, hogy egy ilyen egységes költségmutató által biztosított többletinformációs előny meghaladja-e a belőle fakadó nehézségeket, hátrányokat, azaz ésszerű döntés-e a bevezetése. A PSZÁF által feltett kérdéseket nem kerülöm meg, a szakvélemény során válaszolok azokra. Elsőként szükséges azonban kitérni egy ilyen lehetséges mutató céljaira, alapelveire, hiszen ezeket a válaszok kialakítása során folyamatosan szem előtt kell tartani.
CÉLOK, TÁGABB ÉRTELMEZÉS Az egységes költségmutató célja az ügyfelek támogatása a megtakarítási, befektetési döntéseik meghozatala során. A megtakarítási döntések alapvetően a hozam, kockázat, költség háromszögben kerülnek kialakításra. Az ügyfelek szempontjából a hozamot leegyszerűsíthetjük a „guruló forintként” elért nettó 2 többletpénzre . A hozam lehet kamat, osztalék, árfolyamnyereség, értékelési különbözet stb., a lényeg, hogy a befektetések piaci értékének emelkedéséből fakad. A hozam összehasonlítás százalékos mutatókkal történik. Sajnos a különböző hozamszámítási módok és publikációk miatt a versengő termékek hozamának összevetése csak erős korlátozásokkal megoldott. Probléma a bruttó, nettó hozamok kérdése is, a hozamok nettósítása nem mindenhol történik egységesen, és a kereskedési költségek figyelembevétele is eltéréseket okoz. Miután ugyanakkor a befektetési teljesítmények összevetése egy külön témát megér, ezt jelen anyagban nem részletezzük. Tételezzük fel, hogy a hozamok a befektetők számára elérhetőek és összehasonlíthatóak. Fontos, hogy a jelen anyagban részletezett befektetési termékek hozamát mindig (!) a múltbeli teljesítményekkel fejezik ki. Nyilvánvaló, hogy a múltbeli hozam nem reprezentatív a jövőre nézve, ám azzal a hipotézissel élünk, hogy a múltbeli teljesítmény jól mutatja az adott befektetés hozamtermelő potenciálját, és így alapvetően iránymutató a jövőre nézve. Még ha vitatjuk is a múltbeli hozamok reprezentatív erejét, a használatát mindenki elismeri, hiszen nincs jövőbeli előremutató hozammutató (a hozamok itt nem garantáltak). Az ügyfelek szempontjából a kockázat a hozam bizonytalanságát jelenti. Azt minden megtakarító tudja, hogy a pénzét bankbetétbe téve bizton számíthat a kamatra (a futamidő végén), míg részvénybefektetésnél a várható hozam bizonytalan. A hazai viszonyokat ismerve meg merem kockáztatni, hogy a kockázat az elsődleges szempont a fenti hármasból egy átlagos megtakarító 1
A PSZÁF-től eltérően az alábbiakban a ’befektető’, ’megtakarító’, illetve a ’befektetési’ és ’megtakarítási’ termékek közötti különbségtételt elhagyjuk, tekintettel arra, hogy a költségmutató mindkét csoportra vonatkozik. 2 Befektetéselméleti szempontból a nettó tőkesúlyos hozamráta lenne a számukra a leginkább értelmezhető, miután azonban itt versengő termékek összehasonlításáról van szó, és egyébként is az idősúlyos hozamráta a szélesebb körben alkalmazott, a nettó idősúlyos hozamráták összehasonlítása lehetséges.
Nyugdíjpénztári adminisztráció és tanácsadás | H-1138 Budapest | Dunavirág u. 2. | Gateway Office Park, 1. torony 4. em | t (361) 815 9999 | f (361) 815 9950 | aonhewitt.com Aon Tanácsadó és Pénztárszolgáltató Zrt.
számára. A kockázat alapján dönti el a befektetési eszköz típusát (pl. betét vagy részvény), a hozam „csupán” az adott eszköztípuson belüli választáshoz iránymutató (melyik bank betétjét válasszam). Az átlagos ügyfélnél a kockázat mérése nem tankönyvi módszerekkel történik (pl. szórás, információs hányados stb.), ezt nyugodtan elfelejthetjük. Számukra alapvetően a befektetés típusa határozza meg a kockázatát, és minden befektetés típushoz a korábbi ismereteik, személyes tapasztalataik alapján csatolnak különböző kockázatokat. Jó kérdés, hogy egy hazai átlagos megtakarító pénzügyi ismeretei milyen kockázati differenciálást tesznek lehetővé. Valószínűleg jellemzően ez kimerül a bankbetét/államkötvény/részvény hármasban, már ha egyáltalán egy megtakarító a bankbetéten túl gondolkozik egyéb alternatív termékekben. Tegyük ezt azonban szintén félre, és tételezzük fel, hogy a megtakarító tisztában van az egyes befektetési termékek kockázataival, sajátosságaival. Itt is szeretném hangsúlyozni, hogy egy megtakarítási/befektetési termék kockázatát a múltbeli hozamingadozások alapján ítéljük meg. Természetesen egyáltalán nem biztos, hogy a múltbeli volatilitás érvényes lesz a jövőre, jobb hiányában azonban itt is egységes a konszenzus, hogy a múltbeli kockázat irányadóságát fogadjuk el a jövőre nézve. Az ügyfelek szempontjából a költségek azok a befektetés-kezeléssel, adminisztrációval, ügyvitellel kapcsolatos költségek, amelyek a megtakarításuk értékéből folyamatosan vagy eseti jelleggel le vannak vonva. Számos költségelem lehet, a vetítési alapjuk, rendszerességük, mértékük szerteágazó. Jó lenne azt mondani, hogy az ügyfelek tisztában vannak a befektetéseiket terhelő költségekkel, ez azonban nincs így. Ez nem csupán és nem is feltétlenül a pénzügyi ismeretek hiányából vagy érdektelenségből adódik, a költségek megértése bonyolult és sokszor lehetetlen feladat. Vannak olyan költségelemek, amelyek léte ismert, de a pontos mértékük nem ítélhető meg (pl. kereskedési költségek, sikerdíj), illetve olyanok is, amelyek abszolút látensek maradnak számukra (pl. közvetett befektetési költségek). Minden bizonnyal ezért is merült fel a felügyeleti hatóságban az igény, hogy a költségek valamilyen módon összehasonlíthatóak legyenek. Bár azt gondolnánk, hogy a költségek mértéke előre pontosan látható, ez nincs így. Számos olyan költségelem van, aminek „csupán” a vagyonra vetített százalékos minimum/maximum aránya ismert (pl. alapkezelési díj), vagy csupán egy bizonytalan vetítési alapra számított díj (pl. sikerdíj), vagy amely a vagyonkezelő még meg nem hozott döntéseitől függ (pl. kereskedési költség). Kicsit megelőlegezve a választ a PSZÁF egyik kérdésére, állítható, hogy a költségek esetében is a múltbeli adatokat kell figyelembe venni, hiszen ezek tényszerűek, pontosan megítélhetőek, és összhangban vannak a hozamok és a kockázatok ex post elvű figyelembe vételével. A fentiekben láttuk, hogy mi az a hármas, ami egy racionális befektető, megtakarító döntéseit alakítja. A hozam-kockázat-költség tényezők azonban nem egységes súllyal bírnak. Megítélésem szerint az elsődleges tényező a kockázat, hiszen ez alapján választanak a befektetők az egyes megtakarítási formák között (betét v. részvény?). A második tényező a hozam, hiszen az adott megtakarítási formán belül a konkrét szolgáltatóról, termékről elsődlegesen ez alapján döntenek, és hosszú távon a pénzügyi eredményt alapvetően ez befolyásolja. A harmadik tényező a költség, amely a hozamhoz hasonlóan a konkrét szolgáltatók, termékek közötti választásról szól. A költségek mértékét, jelentőségét jellemzően alulbecsülik a befektetők, nem foglalkoztatja őket, emellett mértékük nehezen megítélhető, összehasonlítható számukra. Befektetési döntések tényezőinek preferencia-sorrendje: 1. KOCKÁZAT 2. HOZAM 3. KÖLTSÉG
2
Miért voltak a fentiek fontosak az Általános Költségmutató (ÁTKM) megértéséhez? Amennyiben sor kerül egy költségmutató széleskörű alkalmazására, akkor fontos, hogy az ügyfelek számára elérhetővé kell tenni a kockázatot és hozamot jellemző mutatókat is (!) Enélkül a megtakarító – pusztán a költségek egyoldalú figyelembevételével – helytelen döntést hozhat, ez semmiképpen nem lehet célunk. Szélesebb körben lenne szükséges tehát értelmezni az ügyfelek tájékoztatását, és lehetőleg oly módon, hogy ezek az adatok könnyen elérhetőek legyenek számukra és áttekinthetően álljanak rendelkezésükre. Az ügyfelek hármas tájékoztatása (kockázat, hozam, költség) már csak ezért is indokolt, mert ezen tényezők egymástól erősen függenek, szét nem választhatóak. Nyilvánvaló, hogy egy magasabb kockázatú terméknek magasabb a hozama (elvárt hozama) és a költsége is, míg például egy alacsony kockázatú államkötvény alap alacsonyabb hozammal és alacsonyabb költséggel működik. Adódik hát a költségmutató kialakítása előtti kérdés, hogy milyen mutatók, információk nyilvánosságra hozatalával lehetne a három tényezőt összehozni. 1. Kockázat: csoportokat kell kialakítani a különböző kockázatú megtakarítási termékekből. Miután a jelenlegi versengő termékek alapvetően vegyes, kollektív befektetési csomagokból állnak, itt nem egyszerűsíthetjük le a dolgot pusztán a befektetéstípusok szerinti elkülönítéssel. A befektetési politikák szerint kell egységes csoportokat létrehozni. Ezt a legcélszerűbb valamilyen hatósági iránymutatással, ajánlással megtenni, ahol lehetőleg nem túl nagyszámú, de a differenciáláshoz mégis elégséges portfóliótípusokat kellene elkülöníteni, ehhez akár a BAMOSZ által alkalmazott besorolást is fel lehet használni, például: Likviditási portfólió Pénzpiaci portfólió Rövid kötvény portfólió Hosszú kötvény portfólió Kötvénytúlsúlyos vegyes portfólió Kiegyensúlyozott vegyes portfólió Részvénytúlsúlyos portfólió Tiszta részvény portfólió Garantált portfólió Származtatott portfólió Ingatlan portfólió 2. Hozam: Számos hozammutatót lehetne publikálni, a cél az, hogy a befektetés lehetőleg hosszú távú hozamtermelő képességéről egyszerű és összehasonlítható képet adjon. A megfelelő közös hozammutató kiválasztásához az alábbi kérdéseket kell megválaszolni.
Idősúlyos vagy tőkesúlyos hozamráta legyen-e? Bruttó vagy nettó hozam? Milyen időtávra számított hozam? Benchmark legyen-e?
A válaszokat az is meghatározza, hogy az egyes versengő termékeknél milyen hozamok állnak rendelkezésre, bár indokolt esetben akár a nyilvánosságra hozandó hozamráta típusát is megváltoztathatja a jogalkotó. Miután ez az anyag alapvetően az egységes költségmutatóról szól, mellőzzük a javasolt hozamráta indoklását, kérem az olvasót, hogy most fogadja el, hogy hozamrátaként egységesen a bruttó 10 éves átlagos idősúlyos hozamrátát javasoljuk, benchmark közzététele nélkül. 3. Költség: ezen anyagban igyekszünk egy lehetséges egységes költségmutató kiszámítására javaslatot tenni, felhívva a figyelmet a mutatóban rejlő esetleges torzításokra, hátrányokra. Fontos, hogy a jelen tanulmányban a megtakarítási/befektetési termékekhez kapcsolódó
3
költségeket szeretnénk mérhetően kimutatni, azaz egyéb költségtípusokat (pl. biztosításban lévő kockázati díj) nem vesszük figyelembe. Összességében tehát egy egységes költségmutató abban az esetben lehet publikálható (álláspontunk szerint), ha a kockázatok és hozamok is megjelennek, például az alábbi struktúrában: Portfóliótípusok/portfóliók
10 éves átlagos hozam (%)
Költségmutató (%)
… Rövid kötvény portfóliók ABC Pénzpiaci befektetési alap DEF Magánnyugdíjpénztár klasszikus portfólió GHI Pénzpiaci befektetési egységhez kötött biztosítási alap … Még egy elméleti felvetés a költségmutatóhoz. Miután itt alapvetően nem az intézmények költségeinek mérése, hanem az ügyfelek irányába felszámított díjak mértéke a lényeges, célszerűbb a „költségmutató” helyett „díjmutató” kifejezést használni a megnevezésben. Ettől függetlenül a jelen anyagunkban mi is a költségmutató kifejezést használjuk, a PSZÁF vitaindító anyaggal azonosan. ALAPELVEK Mielőtt a közös költségmutató kialakításához kezd az ember, célszerű az alapelveket rögzíteni, hiszen ezek támpontul szolgálhatnak a későbbi dilemmák, kérdések eldöntéséhez. Egyszerűség: Az egyik legfontosabb alapelv. A modern pénzügyi világban a megtakarítási termékek egyre összetettebbé válnak, egyre több jellemzőjük, mutatójuk van, miközben a pénzügyi kultúra csak egyszerű döntések meghozatalára teszi felkészültté az embereket. Sőt még az igen felkészült megtakarítók is összezavarodnak, érdektelenné válnak, ha a döntéseiket megnehezíti a számos különböző fajta hozammutató, mindenféle költségelemek és nehezen megfogható befektetési kockázatok. Egyszerű, lehetőleg könnyen befogadható, minden versengő termékre alkalmazható hozammutatót kell kialakítani, ami ugyanakkor megfelelő szakmai kompromisszumot jelent. Függetlenség: A mutató értékét a piaci szereplők ne tudják befolyásolni a célból, hogy kedvezőbbnek tűnjön az ügyfelekre érvényesített díjterhelésük. Ez szintén fontos tényező, hiszen amennyiben egy ilyen általános költségmutató nyilvánosságra hozatalra kerül, akkor minden szereplő abban lesz érdekelt, hogy a költségeiket a lehető legkedvezőbben mutassák be. Természetesen a tényleges díjcsökkenés eredményeképpen jelentkező hatás kívánatos és üdvözlendő, azonban lehetőleg ki kell küszöbölni a költségek átcsoportosításából, kreatív bemutatásából adódó lehetőségeket. Összehasonlíthatóság: Miután versengő termékek díjterhelését kívánjuk összehasonlítani, természetszerű elvárás, hogy a költségek figyelembe vételének, számítási módjának egységesnek, de legalábbis egymással összevethetőnek kell lenniük. Enélkül bárminemű sorrendbe állítás, összevetés téves befektetési következtetéssel járhatna.
4
Valódiság: A költségmutatónak az ügyfeleket ténylegesen terhelő költségeket, díjakat a valóságnak megfelelően kell tükröznie, ellenkező esetben fiktív adatokon, tényeken alapuló téves befektetési döntésekről beszélhetünk. Teljeskörűség: A költségmutatónak minden egyes, az ügyfelet terhelő költségelemet tartalmazni kell. Ne lehessen mód egyes költségelemek átcsoportosításával, átnevezésével a tényleges díjterhelésnél kedvezőbb mutatót kiszámolni és bemutatni. VERSENGŐ TERMÉKEK Nagy kérdés, hogy melyek legyenek azok a pénzügyi termékek, amelyekre a költségmutatót számítani és publikálni szükséges. Nyilvánvalóan akkor lehet bármilyen két termék egymás versenytársa, ha hasonló vagy azonos fogyasztói igényeket szándékoznak kielégíteni. A versengő termékek körének meghatározásához tehát szükséges, hogy meghatározzuk az ügyfelek megtakarítási/befektetési termékekkel kapcsolatos igényeit, melyhez az alábbiakra keressük a választ: Mi az ügyfél elsődleges célja a pénzügyi termékkel? Az ügyfél önállóan dönt-e a termék igénybevételéről, a megtakarítás összegéről? Milyen hosszú az ügyfél befektetési időtávja? Az ügyfél a befektetését rövidtávon visszavonhatja-e? Az ügyfél választhat-e a befektetés kockázatai között? Az ügyfél beleszólhat-e a portfóliójának kezelésébe? Folyamatos megtakarítás vagy egyszeri befizetés a jellemző?
Befektetési jegy
Magánnyugdíjpénztár
Önkéntes nyugdíjpénztár
Egészségpénztár
Önsegélyező pénztár
FNYSZI
NYESZ
Mi az ügyfél elsődleges célja a pénzügyi termékkel? befektetés Az ügyfél önállóan dönt a termék igénybevételéről, a megtakarítás összegéről? igen Milyen hosszú az ügyfél befektetési időtája? 10-20 év Az ügyfél a befektetését rövid távon visszavonhatja-e? nem Az ügyfél választhat-e a befektetés kockázata között? igen Az ügyfél beleszólhat-e a portfóliójának kezelésébe? nem Folyamatos megtakarítás vagy folyamatos/ egyszeri befizetés a jellemző? egyszeri
Hagyományos megtakarítási típusú életbiztosítás
UL biztosítás
A fenti kérdésekre adott válaszokat az alábbi táblázat tartalmazza:
biztosítás
befektetés
befektetés
befektetés
fogyasztás
fogyasztás
befektetés
befektetés
igen
igen
nem
részben
részben
részben
nem
igen
10-20 év
1-3 év
30-40 év
10 év
1 év
1 év
30-40 év
30-40 év
nem
igen
nem
nem
igen
igen
nem
nem
nem
igen
igen
részben
nem
nem
részben
igen
nem
nem
nem
nem
nem
nem
nem
igen
folyamatos
egyszeri
folyamatos
folyamatos
folyamatos
folyamatos
folyamatos
folyamatos
Első ránézésre is látható, hogy nagyon heterogén képet kapunk, ami nem csoda, hiszen éppen azért alakultak ki ezek a különböző pénzügyi termékek, mert némileg eltérő igényeket, némileg eltérő módon igyekeznek kielégíteni. A kérdés az, hogy az ügyfelek szempontjából vannak-e versengő termékek, és ha igen, melyek azok.
5
A legszigorúbb értelmezés szerint ezek a termékek nem versengő termékek, hiszen mindegyik esetében van olyan sajátosság, amely egyedivé, a többitől lényegesen eltérővé teszi őket. Amennyiben megengedőbbek vagyunk, akkor célszerű a legfontosabb kritérium szerint megszűrni a termékeket és ezeket versengő terméknek tekinteni. Mi a legfontosabb kritériumnak az ügyfél elsődleges célját tekintjük, így a későbbiekben versengő terméknek azokat fogjuk figyelembe 3 venni, ahol az ügyfél elsődleges célja a befektetés , vagyis:
UL biztosítás (UL) Befektetési jegy (BJ) Magánnyugdíjpénztár (MNYP) Önkéntes nyugdíjpénztár (ÖNYP) Foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatás (FNYSZI)
ÜGYFELEKET TERHELŐ KÖLTSÉGTÍPUSOK Elsőként azokat a költség és díjelemeket célszerű feltérképezni, amelyek az ügyfeleket ténylegesen terhelik, és az egyes versengő termékeknél felmerülnek. Ezek a díjak esetenként megnevezésükben különböznek (pl. alapkezelési/portfóliókezelési/vagyonkezelési díj), de számos egyedi díjfajta létezik, amelyek csak egy-egy pénzügyi terméknél jelennek meg. Befektetési jellegű költségek Alapkezelési díj: A befektetési jegyeknél és a befektetési alapoknál jellemző díj, amely hosszú távon az ügyfelek által fizetendő díj legnagyobb részét adja. A díj fizetésével az ügyfél a befektetési portfóliójának befektetéskezelési díját fizeti meg, amely a befektetési döntések meghozatalának és a tényleges tranzakciók lebonyolításának díját jelenti. Miután ugyanis az ügyfél készpénzben befizette a megtakarítását, a befizetett összeget a befektetéskezelő szakembereinek (elemzők, portfóliómenedzserek, ügyintézők) befektetési portfóliókká kell konvertálni, azaz praktikusan értékpapírokat, egyéb befektetési instrumentumokat kell beszerezni és eladni, nyilvánvalóan a befektetési politika előírásaival összhangban. Nincs egyértelműen meghatározva jogszabályban, hogy az alapkezelési díj pontosan mely költségek fedezetét jelenti a befektetéskezelőnél, így a fentieken túl jellemző, hogy a letétkezelési díjat, a könyvvizsgálat díját, a befektetési jegyek reklámozásának, forgalmazásának költségeit is az alapkezelési díj tartalmazza. Az alapkezelési díj mértéke változó, függ a szolgáltató üzletpolitikájától, díjstruktúrájától, illetve a befektetési portfólió összetételétől, a díj mértéke azonban jellemzően a befektetett összeg évi 1-2 százalékára tehető. A díj a unitok és a befektetési jegyek árfolyamán keresztül naponta ráterhelésre kerül a portfólióra, így a napi árfolyamok folyamatosan „lerontásra” kerülnek az alapkezelési díj által. Önmagában az árfolyamok alapján tehát már a díj levonása utáni nettó befektetési hozamok állapíthatóak meg. Jellemző gyakorlat, hogy a díj konkrét százalékos mértéke az ügyfél számára előre nem ismert, a szolgáltatók ugyanis egy maximális díjszintet határoznak meg, amelyet ráadásul a tájékoztatóban meghatározott átmeneti ideig meg is lehet haladni, a díjmaximumnak éves szinten kell érvényesülnie. Természetesen az alapkezelési díj nem egyszerűen a befektetéskezelőnél felmerülő költségek továbbszámlázását jelenti, annak egy része a szolgáltató üzleti eredményét takarja a pénzügyi terméken.
3
Miután a nyugdíjelőtakarékossági számla (NYESZ) nem diszkrecionális vagyonkezelésű, ezt szintén nem vettük versengő termékként figyelembe.
6
Összességében tehát elmondható, hogy az alapkezelési díj az ügyfelek számára látens marad, a mértéke esetenként nem egyértelmű, a tartalma nem egységes, ami a transzparenciát nem szolgálja. Vagyonkezelési díj: Tartalma hasonló az alapkezelési díjhoz, ám vannak eltérések, így a különböző elnevezés fenntartása indokolt. A vagyonkezelési díj terminológia a nyugdíjpénztáraknál használatos. Míg az alapkezelési díj a tényleges befeketéskezelési költségeken felül egyéb elemeket is tartalmaz(hat), mint letétkezelési díj, könyvvizsgálat stb., addig a vagyonkezelési díj tisztán a befektetési portfólió kezelésével kapcsolatos költségek fedezetét jelenti. Nyugdíjpénztáraknál a letétkezelési költség, könyvvizsgálat és egyéb költség elkülönítetten kerül érvényesítésre az ügyfél felé. A vagyonkezelési díj az elszámolóegységes rendszert vezető nyugdíjpénztáraknál (összes MNYP, illetve az ÖNYP-ak egy része) az alapkezelési díjhoz hasonlóan naponta kerül az elszámolóegységes árfolyamára ráterhelésre, addig az elszámolóegység nélküli pénztáraknál negyedéves egyéni számla terheléssel történik. A két módszer különbözik, de a lényege azonos, a vagyonkezelési díj a befektetési portfólió piaci értékét csökkenti. A nyugdíjpénztári vagyonkezelési díj konkrét mértéke előre az ügyfelek számára általában nem elérhető információ, ilyen jellegű tájékoztatási kötelezettsége a nyugdíjpénztáraknak nincs, és nem is jellemző. Ugyanakkor az ügyfelek érdekeit védi, hogy a díj mértéke jogszabály által erősen korlátozva van, magánnyugdíjpénztáraknál maximum a vagyon évi 0,2 %-a, önkéntes pénztáraknál 0,8 %-a lehet (ami lényegesen kedvezőbb a fenti alapkezelési díjaknál). A vagyonkezelési díj mértéke utólag megismerhető, a közzétett bruttó és nettó hozam különbségeként, azonban annak számítási módja az átlagos ügyfél számára nem ismert és a nyugdíjpénztárak sem publikálják ezeket az adatokat. Ténylegesen a vagyonkezelési díj lehet alapdíj vagy sikerdíj, illetve a kettő kombinációja, azonban a mértékük nem haladhatja meg a fenti limiteket. Összességében tehát elmondható, hogy a vagyonkezelési díj is látens marad az ügyfelek számára, azonban a szigorú jogszabályi díjlimit az ügyfelek kockázatát e tekintetben jelentősen korlátozza. Portfóliókezelési díj: Tartalmában a vagyonkezelési díjhoz hasonló minden tekintetben, a nem nyugdíjpénztári portfóliókezelésre szokták a portfoliókezelési díjat alkalmazni. Mértékére, számítási módjára jogszabályi limit nincs, azt a szolgáltató üzletpolitikája, a piaci verseny, illetve a befektetés összetétele befolyásolja. A foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatás szabályozása e tekintetben liberális, a díj mértékére, közzétételére és számítási módjára vonatkozóan nincsenek előírások. Nincs kialakult hazai gyakorlat a foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatásokra (jelenleg egy szolgáltató van), azonban helytállónak tartjuk azt a megállapítást, hogy a portfóliókezelési díj is alapvetően látens marad az ügyfelek számára, annak mértéke az ügyfelek által nem vagy nehezen ítélhető meg. Letétkezelési díj: A letétkezelő az értékpapírszámlákat vezeti, a mozgásokat elszámolja, a kamatokat, osztalékokat beszedi, illetve elvégzi a portfólió piaci értékelését. A befektetési alapoknál és a unit-linked biztosításoknál jellemzően az alapkezelési díjban benne foglaltatik.
7
Mértéke az alapkezelési/vagyonkezelési/portfóliókezelési díjhoz képest csekély, jellemzően a befektetés értékének évi 0,05-0,10 százaléka (5-10 bázispont). Brókeri jutalékok (kereskedési költségek): A brókeri jutalékok az értékpapírok vételével, eladásával kapcsolatos kereskedési költségeket jelentik. A PSZÁF vitaindító anyaga is kérdésként teszi fel, hogy a brókeri jutalékokat a költségmutatónál figyelembe kell-e venni, és az egyébként logikusnak tűnő, de mégis helytelen igen választ adja. A brókeri jutalékokat a befektetési szabályozás speciális „állatfajnak” tekinti, hiszen mind a GIPS (nemzetközileg elfogadott befektetésmérési- és bemutatási sztenderd), mind a hazai szabályozás azt mondja, hogy még a bruttó hozamot is a kereskedési költségek figyelembevétele nélkül kell számítani. A szabályozás logikája az, hogy a kereskedési költségek figyelembevétele miatt senki ne kerülhessen tisztességtelen előnybe, hátrányba, az összehasonlítás korrekt legyen. Ennek megértéséhez szükséges a kereskedési költségek számítási, számlázási módját kicsit jobban megérteni. Kereskedési költségek gyakorlatilag csak a tőzsdei termékeknél, elsősorban részvényeknél léteznek, így azokat leegyszerűsítve a részvények brókeri jutalékának tekinthetjük. (A részvények melletti fő értékpapírtípus, az állampapír esetében nincsenek jutalékok, a forgalmazók nyeresége a bid-ask marzsban jelenik meg.). A brókeri jutalékok a részvény vételek és eladások után járnak, melyek az értékpapírkereskedők alapvetően kétféleképpen terhelhetnek az ügyfélre, közvetlen kiszámlázással, vagy a vételekre/eladásokra való terheléssel. Amennyiben a második módot választják, akkor a vételi árfolyam már növelve lett a jutalékkal, illetve az eladási árfolyam csökkentve, azaz már csak a jutalékkal nettósított árfolyam látható. Gyakorlatilag ez a második megoldás egyenértékű azzal, mintha a forgalmazó a tőzsdén kicsit rosszabb árfolyamon adta, vette volna a papírokat. Így, ha a brókeri jutalékokat figyelembe vennénk a költségek bemutatásánál, akkor versenyhátrányba kerülnének azok a portfóliók, ahol közvetlen számlázásra kerülne sor, hiszen itt látható lenne a jutalék, míg a vételre/eladásra terheléskor azok teljesen látensek maradnak. Jelen esetben tehát az összehasonlíthatóság és a teljeskörűség elve (ld. alapelveknél) kerül szembe egymással. Megítélésünk szerint az összehasonlíthatóság elve itt erősebb (különös tekintettel arra, hogy a brókeri jutalékok mértéke vagyonarányosan jellemzően csekély), azaz a brókeri jutalékokat nem kell figyelembe venni a teljes költségmutató számításánál. További érv lehet a brókeri jutalékok figyelmen kívül hagyására, hogy még véletlenül se viselkedjen passzívan a vagyonkezelő (azaz ne adjon/vegyen) csupán a jutalékok miatt, hiszen ezáltal lehet, hogy éppen az ügyfél érdekét veszélyeztetné. Működési jellegű költségek Unit eladási/vételi árfolyamkülönbség: Befektetési egységhez kötött életbiztosítási (unit-linked) termékeknél jellemző költségtípus. Az ügyfél befizetéseit az adott befektetési eszközalap unitjaira váltják át, a meghatározott vételi árfolyam alapján. A kifizetéseknél a korábban megvásárolt unitokat konvertálják forinttá, itt azonban már az eladási árfolyam alapján. A vételi és eladási unit árfolyamok különbözetet (egyfajta bid-ask marzs) az ügyfél számára költségként jelentkezik, amelynek mértéke jelentős, jellemzően 5-6 %.
8
Közvetett befektetési költségek: Közvetett befektetési költségek akkor merülnek fel, amennyiben a portfóliókezelő az eszközöket nem csupán közvetlen befektetési eszközökre fekteti (például részvény, kötvény), hanem részben vagy egészében közvetett instrumentumokra fekteti (pl. befektetési jegyek). Ezek azért közvetett instrumentumok, mert megvételük már egy készen kialakított portfóliót megszerzését jelenti, és nem közvetlen eszközvásárlást. A közvetett befektetési eszközök utáni költségek mértéke a befektetőnek általában teljesen látens marad, és rájuk az egyes termékeknél érvényben lévő, illetve meghirdetett közvetlen befektetési költségmértékek (pl. vagyonkezelési vagy alapkezelési díj) nem érvényesek, így transzparens bemutatásuk különösen fontos. A közvetett befektetési költségek pontos kimutatási módjára azonban nincsenek jogszabályi előírások, illetve sztenderdek, így ezek figyelembevételekor mindenképpen szükséges lehet az egységes kiszámítási módszertan meghatározása. PSZÁF díj: A PSZÁF-nak a jogszabály alapján fizetendő díj, mely alapvetően vagyonarányosan kerül kivetésre mindegyik versengő terméknél. A mértéke egységes és jogszabályban rögzített. Kezdeti költséglevonás: Befektetési egységhez kötött életbiztosítási (unit-linked) termékeknél jellemző költségtípus. Az ügyfél kezdeti befizetéseit a biztosító költségként vonja le, alapvetően ez szolgál az ügyfél megszerzéséhez kapcsolódó ügynöki költségek fedezetéül. A levonási idő az adott termék jellemzője, mértéke hosszú távon is elérheti a vagyon 5 %-át. Adminisztrációs költség: Befektetési egységhez kötött életbiztosítási (unit-linked) termékeknél jellemző költségtípus. A befizetett összegtől és a módozattól alapvetően független költségtípus, havonta 300-500 forint levonása jellemző. Működési/likviditási célú levonás: A nyugdíjpénztáraknál jellemző költségtípus. Maximális mértéke jogszabályban rögzített, az önkéntes nyugdíjpénztáraknál a tagdíjbefizetés maximálisan 6 %-a, magánnyugdíjpénztáraknál 0,9 %-a (!). E levonás képezi a fedezetét a nyugdíjpénztárak összes, nem befektetési jellegű költségeinek, beleértve a PSZÁF díjat is. AZ EGYES KÖLTSÉGEK VETÍTÉSI ALAPJA Az egységes költségmutató kiszámítása egy külön kérdés, azonban az kétségtelen tény, hogy célszerű a mutatót valamilyen százalékos formátumban számítani. Adódik a kérdés ugyanakkor, hogy a százalékos mutató meghatározásához az ügyfelet terhelő költséget milyen vetítési alapra kellene kiszámítani. Kétségtelen tény, hogy a vetítési alapnak (amely alapvetően a forgalom vagy a vagyon lehet) egységesnek kell lennie minden versengő termékre. Miután ugyanakkor a fentiekben felsorolt egyes költségek vetítési alapja nem egységes, adódik a kérdés, hogy melyikkel fedjük le jobban az ügyfél által fizetett tényleges költségeket.
9
Költség/díj típusok BEFEKTETÉSI JELLEGŰ KÖLTSÉGEK Alapkezelési díj Vagyonkezelési díj Portfóliókezelési díj Letétkezelési díj Kereskedési költségek Unit eladási/vételi árfolyamkülönbség Közvetett befektetési költségek MŰKÖDÉSI JELLEGŰ KÖLTSÉGEK PSZÁF díj Kezdeti költséglevonás Adminisztrációs költség Működési/likviditási célú levonás
Költség alapja
UL
BJ
vagyon vagyon vagyon vagyon egyéb forgalom vagyon
X
X
vagyon forgalom fix forgalom
X X X
MNYP
ÖNYP
FNYSZI
X
X
X
X X
X X
X X X
X
X
X
X
X
X
X
X X X
A fenti táblázatban a költségek „zöme” esetében a költségek a befektetett vagyon alapján fizetendőek. A befektetési alapok esetében az összes költség vagyonarányos, míg a többi termék esetében vannak vagyonarányos költségek, illetve emellett forgalomarányos költségek is. A vagyonarányos és forgalomarányos költségek egymáshoz viszonyított aránya alapvetően a megtakarítási idővel van összefüggésben. A megtakarítások első éveiben kisebb a befektetés értéke, így a vagyonarányos kisebb súlyt képvisel, ám a vagyon gyarapodásával gyorsan meghaladja a forgalomarányos díjak mértékét, és hosszútávon kiszorítja azokat. Külön kalkuláció bemutatása nélkül tekintsük most elfogadottnak, hogy az ügyfél szempontjából hosszú távon a vagyonarányos költségek mértéke lényegesen nagyobb, mint a forgalomarányos 4 költségeké. Ezért javasoljuk, hogy minden egyes versengő termék esetében a költségeket a befektetett vagyonra vetítsük, hiszen ez reprezentálja a legjobban az ügyfél költségterhelését.
HISTORIKUS KÖLTSÉGADATOK (EX POST) VERSUS MODELLPORTFÓLIÓ (EX ANTE) Nagyon fontos kérdés, hogy a mutatóban a költségeket a múltban jellemző, vagy a jövőben várható költségekkel fejezzük-e ki. Látszólag egyértelmű a válasz, hiszen az ügyfeleket a jövőben terhelő költség lehet érdekes egy befektetési termék választásánál, azonban ez még sincs így. Amennyiben a jövőbeli költségeket szeretnénk megjeleníteni, akkor ugyanis az alábbi problémákba ütköznénk:
A fentiekben leírtuk, hogy a költségek bemutatásához a hozamot és a kockázatot is fel kell tüntetni. A hozam azonban csak a múltra vonatkozóan mutatható be (!), és a kockázatot jellemző portfólióösszetétel is csak a múltra vonatkozóan látható tisztán.
Vannak olyan lényeges költségelemek, amelyek jövőbeli értékét még megbecsülni sem lehet, ilyenek pl. a sikerdíj, brókeri jutalékok, közvetett befektetési költségek, átváltási költségek stb.
Több lényeges költségelem (pl. alapkezelési díj) esetében nincs konkrétan meghatározva a díj mértéke, hanem csak egy sáv vagy maximum érték van meghatározva, így ez előre nem határozható meg.
A jövőre vonatkozóan csak egy hipotetikus ügyfélre lehet meghatározni a költségmutatót (modell ügyfél, modell portfólió), ez azonban korántsem biztos, hogy megfelelően reprezentálja az átlagos ügyfelet.
4
Nyugdíjpénztárak esetében a PSZÁF korábban publikált díjterhelés mutatót, amelyben a befektetési és működési költségek aránya feltüntetésre került. Az anyagban jól megfigyelhető, hogy a díjterhelésen belül a működési költségek aránya évről-évre csökkent.
10
A fentiek komoly ellenérvek, így álláspontunk szerint a jövőbeli költségterhelést a legjobb módon a múltbeli költségekkel lehet reprezentálni. Miután a múltbeli költségterhelés rengeteg ügyfél egyedi portfóliójának átlagos költségszintjét mutatja, ez esetben nem kell „kitalálni” az átlagos modellügyfél/modellportfólió paramétereit, hiszen erre egyszerűen a tényadatokat kell figyelembe venni. KÖLTSÉGEK ÁTCSOPORTOSÍTÁSÁNAK MEGAKADÁLYOZÁSA A PSZÁF által is jelzett probléma, hogy a piaci szereplők a jobb költségmutató elérése érdekében megpróbálhatják az ügyfelet terhelő költségeket oly módon átcsoportosítani, amely nem rontja a mutató értékét, de mégsem csökkenti az érvényesített költségeket. Miután a költségmutató az összes, befektetéshez kapcsolódó befektetési és működési költséget tartalmazza, olyan átcsoportosításról lehet szó, amely nem befektetéshez kapcsolódó, de ügyfelet terhelő költség. A fenti versengő termékek közül egyedül a unit-linked termékeknél merül fel ez a probléma, nevezetesen a biztosítási kockázati díj kapcsán. Azt korábban rögzítettük, hogy a költségmutatónál a megtakarítási/befektetési termékhez kapcsolódó költségeket vesszük csak figyelembe, a biztosítási szolgáltatás díját nem. Tehát nem járható út, hogy ezeket a költségeket is beépítsük a költségmutatóba, hiszen torzítaná a versengő termékekkel való összehasonlítást (praktikusan, rendkívül drágának tűnnének ezek a termékek). A feltett felügyeleti kérdésre, miszerint „Egyetért azzal, hogy a jelenlegi életbiztosításokra vonatkozó TKM ÁTKM-é való átdolgozása során abból ki kell venni a biztosítási kockázatok díját”, egyértelmű igen válasz adható. Adódik a következő kérdés, hogy amennyiben a kockázati díjakat nem foglaljuk bele a teljes költségmutatóba, akkor hogyan lehet elejét venni egyes költségelemek átpakolásának a kockázati díjba. Megítélésem szerint a piaci verseny megoldja ezt a dolgot, amennyiben a biztosítóknak a unit-linked termékek utáni kockázati díjat is fel kell tüntetniük akár ezen nyilvánosságra hozatal keretében, akár máshol. Ez esetben valóban versenyelőnyt érhetnének el a költségek átcsoportosításával a teljes költségmutatóban, de ugyanekkora versenyhátrányt szenvednének el a biztosítási kockázati díjaknál. Tehát az ügyfelek a teljes költségmutatóval alapvetően választanának a versengő befektetési termékek közül, illetve amennyiben őket kifejezetten a unit-linked életbiztosítás érdekli, akkor a teljes költségmutató és a biztosítási kockázati díjmutató együttes figyelembevételével választanák ki a konkrét szolgáltatót, illetve terméket. Megjegyezzük azt is, hogy bár elméleti szempontból egyszerűnek tűnik például egy biztosítónál az alapkezelési díj csökkentése és ezzel párhuzamosan a kockázati díj emelése, azonban a tényleges kivitelezési nehézségek a legtöbb esetben gátolnák ezt. Több esetben a biztosító vagyonát külön vagyonkezelő cég kezeli és az egyes területek elvárt megtérülését külön vizsgálják a tulajdonosok, illetve emellett a biztosítási kockázati díj mértékét megalapozott aktuáriusi számításokkal is alá kell támasztani. KÖZVETETT KÖLTSÉGEK FIGYELEMBE VÉTELE A PSZÁF konzultációs anyagban kérdésként merül fel, hogy a közvetett befektetési költségeket figyelembe kell-e venni a teljes költségmutató számításakor. A válasz természetesen egyértelműen igen, hiszen ezek is az ügyfelet terhelő költségek, illetve kihagyásuk esetén nagy lenne a késztetés a szolgáltatók részéről, hogy a költségeik egy részét a közvetett költségeken keresztül elrejtsék az ügyfelek elől. A nagyobbik kérdés az, hogy miként lehet a közvetett befektetési költségeket számszerűsíteni, korrektül kimutatni. Ez egy összetett kérdés, a problémát igazából az okozza, hogy a pénzügyi szolgáltatók számára nem áll rendelkezésre autentikus múltbeli adat az ügyfelet terhelő költségekről. Ebben az esetben a szolgáltatóknak a közvetett befektetési költségeket a rendelkezésükre álló információk alapján (kibocsátási tájékoztatók, adatszolgáltatások, havi riportok stb.) meg kell becsülniük. Amennyiben a becslés megalapozottságát a PSZÁF hivatalból ellenőrizheti, akkor ezáltal elejét lehet venni szándékos és jelentős alulbecslésnek.
11
Mint ahogy a közvetett befektetési költségekre vonatkozó nyugdíjpénztári szabályozás is prudenciális jellegű, alapvetően prudenciális módon lehet a szolgáltatók közvetett befektetési költségekre vonatkozó becslését vizsgálni. Természetesen a tisztánlátást nagyban segítené, és kívánatos is lenne, hogy a jogalkotó/PSZÁF a becslés módszerére iránymutatást, módszertani útmutatót adjon. Részünkről nem támogatjuk olyan fogyasztóvédelmi szabály betartását, ami csak „átlátható termékek” megvásárlását tenné a szolgáltatók részére lehetővé. Egyrészt ez a szabály folyamatos vitára adna okot, hiszen az „átláthatóság” konkrétan nem mérhető, ellenőrizhető, másrészt megvan az esélye, hogy ezzel kiesnének jó hozamtermelő képességű, hasznos befektetési instrumentumok a portfóliókból. Arról nem is beszélve, hogy ezzel egyes meglévő eszközök kényszerlikvidálására kerülhetne sor, ami szintén veszteséget okozhatna az ügyfeleknek. AZ EDDIGI KÖLTSÉGMUTATÓK BEMUTATÁSA
Önkéntes nyugdíjpénztár
X
X
FNYSZI
Magánnyugdíjpénztár
Befektetési jegy
Költségmutató TKM (Teljes Költségmutató) Díjterhelési mutató TER (Total Expense Ratio)
UL biztosítás
A PSZÁF anyag kitér arra, hogy jelenleg három költségmutató van használatban a fenti versengő termékekre.
X X
Látható, hogy jelenleg a foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatás esetén nincs alkalmazásban költségmutató, így erre is célszerű lehet kiterjeszteni azt. TKM (Teljes Költségmutató) Bár formálisan a biztosítási szakma önszabályozása keretében jött létre, azonban feltételezhető előzménye az volt, hogy az ágazat így próbálta elkerülni a várhatóan sokkal szigorúbb jogi szabályozást. Így egy mutató létrehozásával a költségek transzparenciáját és az elvárásoknak megfelelő magatartást be tudta mutatni az ágazat, azonban azt a célt, hogy ezáltal az ügyfelek tájékozottabbak legyenek és a megfelelő befektetési döntéshez az információk összehasonlítható módon rendelkezésre álljanak, megítélésünk szerint csak korlátozottan sikerült elérni. Az alapelvek között első helyen említettük az egyszerűséget, aminek a TKM nem felel meg. Számítása rendkívül bonyolult, csak speciális aktuáriusi/matematikai szakértelemmel kivitelezhető, és emellett az ügyfelek felé történő interpretációja sem egyszerű. A TKM egy hipotetikus ügyfél (35 éves férfi, konkrét befizetésekkel) modellportfóliójának pénzáramát és költségeit sűríti egy százalékos mutatóba. A modellportfólióval kapcsolatban egyrészt aggályként vethető fel, hogy az nem feltétlen reprezentálja az átlagos ügyfél költségeit, kérdéses, hogy az így kiszámolt költségmutató és az elmúlt időszakban ténylegesen érvényesített költségek milyen kapcsolatban vannak egymással (azaz a tényleges átlagos költségeket a modellportfólió lényegesen alul- vagy felülbecsülheti). De még, ha feltételezzük is, hogy a TKM modellügyfele a unit-linked biztosítások átlagos ügyfelét reprezentálja is, az szinte bizonyos, hogy ez a versengő termékek esetében nem lesz igaz (sem az életkort, sem a pénzáramot illetően!).
12
Másrészt a költségek előremutatóan nem határozhatóak meg teljeskörűen, hiszen azok nem ismertek. Így a konkrét számítások alapjául szolgáló adatok vizsgálata nélkül nem világos, hogy a nem számszerűsíthető brókeri jutalékok, esetleges sikerdíjak hogyan lettek figyelembe véve. Előremutatóan egyes költségekre (pl. alapkezelési díj) esetenként eltérő költségek vannak meghatározva, így ez konkrét értéket nem, hanem sávot eredményez, ami korlátozott információtartalommal bír az ügyfeleknek. Harmadrészt, és ez a legfontosabb probléma a TKM-mel, hogy a befektetési/megtakarítási termékhez kapcsolódó költségeken túl a biztosítási termék költsége (biztosítási kockázati díj) is bele van foglalva a TKM-be. Miután a biztosítási kockázati díjak erősen szóródhatnak és nagyban függenek a konkrét szerződéstől, ezek elfedik a befektetési költségeket és gyakorlatilag ellehetetlenítik az összehasonlítást. A kockázati díjak termékenkénti eltérő mértéke azzal a további hátránnyal jár, hogy a TKM mutatóra sávos értéket kapunk, jellemzően lényegesen eltérő minimum és maximum értékekkel. Bár kopogós következtetésnek tűnik, de a fentiek alapján kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a TKM nem tölti be azt a szerepét, aminek eredetileg szánták, nevezetesen, a felhasználásával az ügyfelek nem tudnak jobb, megalapozottabb befektetési döntéseket hozni. TER (Total Expense Ratio) A PSZÁF a 2004/384/EC ajánlás alapján a korábbi években kiszámolta és bemutatta a befektetési alapok teljes költség mutatóját. A mutató a hazai befektetési alapok tényleges költségeit vetíti az alap átlagos nettó eszközértékére. Tényleges költségek alatt elsősorban az alapkezelési és letétkezelési díjakat értjük, figyelmen kívül hagyva a kereskedési költségeket. Az átlagos nettó eszközérték számítása időtényezővel súlyozott módon történik. A mutató nemzetközi szinten ismert és elfogadott, viszonylag egyszerűen számítható és könnyen interpretálható. Miután ex post adatokkal dolgozik, értéke konkrét (nem sávos) annak ellenére, hogy egyes alapok kibocsátási tájékoztatóiban a legnagyobb tételt jelentő alapkezelési díj mértéke egyértelműen nincs meghatározva (díjmaximum van kikötve). Díjterhelés Bár számításának előzménye teljesen független a TER mutatótól, a nyugdíjpénztárakra számított díjterhelés elve gyakorlatilag ugyanaz, a múltbeli tényleges működési és befektetési költségeket vetíti az eszközértékre. A díjterhelés számítása során az éves beszámolóban szereplő nem fedezeti jellegű tagdíjbefizetéseket és a vagyonkezelői, letétkezelői díjakat vetítetik a záró piaci eszközértékre. Érdemi eltérés igazából a hányados nevező részében van, míg a TER mutató napi eszközértékek átlagával dolgozik, addig a díjterhelés a záró piaci eszközértékkel. A díjterhelés mutatóról elmondható, hogy számítása egyszerű és világos, a pénztártagokat terhelő költségeket jól fejezi ki, és miután ex post adatokkal dolgozik, értéke konkrét.
A fenti három, jelenleg is létező és használt költségmutató főbb jellemzőinek összevetését az alábbi táblázat mutatja: TKM (Teljes Költségmutató)
Díjterhelési mutató
TER (Total Expense Ratio)
Jelenleg használt?
igen
igen
igen
Magyarországon publikált?
igen
igen
igen
Jellemzők
13
Ki publikálja? Jogszabályban rögzített?
MABISZ
PSZÁF
PSZÁF
nem
nem
nem
Számítása egyszerű, átlátható?
nem
igen
igen
Historikus vagy modellportfólió?
modellportfólió
historikus
historikus
Százalékban kifejezett? Vagyonra vagy forgalomra vetített?
igen
igen
igen
vegyes
vagyonra
vagyonra
Értéke konkrét vagy sáv?
sáv
konkrét
konkrét
Kereskedési költség benne van? Közvetett befektetési költségek benne vannak? Van benne nem a befektetéshez kapcsolódó költség is?
nem
nem
nem
nem
nem
(jelenleg) nem
igen
nem
nem
A táblázat alapján megfigyelhető, hogy a Díjterhelési mutató és a TER nagyban hasonlít egymáshoz, igazából eltérések csak a számítás technikájából adódnak, ezeket könnyű lenne összefésülni. A TKM mutató viszont már érdemben eltér a másik kettőtől, több tekintetben is. Nem historikus, hanem hipotetikus modell-adatokkal dolgozik, az értéke nem konkrét és olyan elemet is tartalmaz, amely nem a befektetési/megtakarítási termékhez, hanem biztosítási kockázathoz kötődnek. Miután megítélésünk szerint a TKM mutató gyakorlati hasznosságát egyébként is komoly kérdések övezik, célszerű a unit-linked biztosítások díjszámítását a befektetési alapokéhoz, illetve a nyugdíjpénztárakéhoz hasonlóvá tenni, és így elérni az egységes költségmutatóhoz.
A LEHETSÉGES KÖZÖS KÖLTSÉGMUTATÓ Gyakorlatilag a fentiekben már választ adtunk arra, hogy miként is kellene a versengő termékekre alkalmazandó közös költségmutatót számítani és mely szempontokat kellene az alkalmazásakor figyelembe venni. Összefoglalóan az ajánlásaink az alábbiak:
Értékválasztási döntés, hogy az ügyfelek megfelelő tájékoztatása erősebb érv-e, mint a különböző mutatók összehasonlítása során elkerülhetetlen torzulások (álláspontunk szerint igen).
A legszigorúbb értelmezés szerint a PSZÁF anyagban lévő termékek nem versengő termékek. „Puhább” értelmezés szerint versengő termékek az alábbiak:
UL biztosítás (UL) Befektetési jegy (BJ) Magánnyugdíjpénztár (MNYP) Önkéntes nyugdíjpénztár (ÖNYP) Foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatás (FNYSZI)
A versengő termékekből kockázati csoportokat kell létrehozni, ahol egy csoportba a hasonló befektetési kockázatú termékek lennének.
A költségeket megfelelően csak a hozamokkal és kockázatokkal együtt lehet bemutatni.
A költségeket a vagyonra kell vetíteni.
A modellportfólió helyett historikus tényadatokat kell használni.
14
A TKM a jelenlegi formában nem éri el a célját. A TKM-ből a biztosítási kockázati díjat ki kell emelni. A TKM számítását át kell alakítani. Historikus adatokra épülő költségmutató szükséges, a díjterheléshez/TER-hez hasonló számítási móddal. A unit-linked termékeknél a teljes költségmutató mellett a biztosítási kockázati díjat is publikálni kell.
Az egyéb versengő termékekre is a díjterheléshez/TER-hez hasonló költségmutatót kell számítani.
A közvetett befektetési költségeket is figyelembe kell venni. A meghatározásához PSZÁF módszertani útmutató szükséges.
A kereskedési költségeket ugyanakkor nem kell figyelembe venni a költségmutató számítása során.
A fentiek alapján a teljes költségmutatók pontos kiszámítási módjának, illetve a szükséges alapadatoknak a meghatározása már technikai kérdés. Budapest, 2011. december
15
