Szabolcs-Szatmári SZEMLE GAZDASÁGI, TÁRSADALMI ÉS KULTURÁLIS FOLYÖIRAT ÖTÖDIK ÉVFOLYAM, NOVEMBER

Szabolcs-Szatmári

SZEMLE GAZDASÁGI, TÁRSADALMI ÉS KULTURÁLIS FOLYÖIRAT

ÖTÖDIK ÉVFOLYAM, 1970. NOVEMBER

Szabolcs szatmári szemle

SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG: Gulyás Emilné dr. (a szerkesztő bizottság elnöke), Horváth Gabriella, Horváth Miklós, dr. Klenczner Imre, Koncz Károly, Kopka János, Lábass Menyhért, dr. Margócsy József, Szilágyi Imre.

FELELŐS SZERKESZTŐ: H á r s f a l v i

P é t e r

SZABOLCS-SZATMÁRI SZEMLE Gazdasági, társadalmi és kulturális folyóirat A Szafcolcs-Szatmár Megyei Tanács lapja Megjelenik negyedévenként K iadja a Szabolcs M egyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Farkas Pál igazgató. Szerkesztőség: Nyíregyháza, V asvári P ál utca 16. T elefo n : 32—46, 32—47 Kiadóhivatal: Szabolcs M egyei la p k ia d ó Vállalat, N yíregyháza, Zrín yi Ilona u. 3-5. T elefon : 30-00 K éziratot nem őrztlnk meg és nem adunk vissza. Terjeszti: a M agyar Posta. Előfizethető a Posta K özponti H írlapíródénál (Bp., v., József nádor tér 1.) és bárm ely kézbesítő postahivatalnál. Évi előfizetési d íj: 40,— Ft. Csekkszámlaszám< egyéni 61 280, közületi 61 066. vagy utalás az M NB 47. számú folyószám lára. — Befizetéskoi minden esetben kérjük feltüntetni a fo ly ó ira t nevét: S Z A B O L C S -S Z A T M Á R I SZEMLE Készült a N yírségi Nyomdában. Felelős vezető: H oléczl István. 1970. X I. 3814

In d ex: 25 923

II.

S Z A B O L C S -S Z A T M A R I

Gazdasági, társadalmi és kulturális folyóirat

T a rta lo m :

1970. NOVEMBER V. ÉVFOLYAM 4. SZÁM

FEKSZI IS TV Á N : Húszéves tanácsaink

——

—

—

1

Vidéki folyóiratok találkozója Nyíregyházán — — — M O LN ÁR JÁNOS: Időszerű feladatok a népmű­ velési konferencia után — — — —— — — MARGÓCSY JÓZSEF: Gondolatok a vidéki folyó­ iratok szerkesztési gondjairól — —— — —

7

N É P M Ű V E L É S

10 19

M Ű V É S Z E T DIENES ISTVÁN : Művésztelep a nyíregyházi Sóstófürdőn

25

K O R O K N A Y G Y U L A : Sóstói művésztelep, 1970. —

—

34

SUGÁR IS TV Á N : A nyíregyházi szükscgbélyegek és le­ velezőlapok története — —— — — — —

41

K Á D Á R LÁSZLÓ : Tájak, népek, betegségek —

t a n u l m á n y o k

,

c i k k e k

—

—

57

—

—

73

DÖMÖTÖR SÁNDOR: A „Pusztai találkozás'' történeti háttere — — — — — —— — — — —

75

IIÖGYE IS T V Á N : Adatok Vay Ádám élettörténetéhez és irodalmi munkásságához —— — — — — Rövid megjegyzés (Margócsy József) — — — — —

95

I R O D A L O M G A R A I GÁBOR: Á r ellen

—

——

—

—

84

S Z E M L E CSORBA CSABA: Pannóniái kultúra, alföldi műveltség

97

K Ö N Y V E K R Ő L LIZANEC P. M.: Magyar—ukrán nyelvi kapcsolatok — (Mező András) — — — — — — — — — OROSZ SZILÁR D: Szabolcsi Ifjúság (Polányi Im re) — A Vay Ádám ünnepségek tudományos ülésszaka (Csorba Csaba) — — — — — — — — — — Megyénk két irodalmi újszülöttje ( Barkóczy János) — —

101 106

110 111

III.

BÉKÉSI G Y U L A : Melegség fénye (Fulaky László) — — 116 SÜTŐ ANDRÁS: Anyám könnyű álmot ígér (Takács Péter) — — — — — — — — — — — 118 A kassai Batsányi-kör évkönyve, 1935— 1968. (Fried István) — — — — — — — — — — — 121 Egy jubileumi kiadvány Romániából (Németh Péter) __ __ __ __ __ __ __ — — — — — — 122 K É P E K P Á L G Y U L A : Házsor, (Sóstói művésztelep, 1970.) — — PROF. P A U L M ICH AELIS: Hortobágy, (Sóstói művész­ telep, 1970.) — — — — — — — — — — HRISZTO FOREV: Portré, (Sóstói művésztelep,'“1970.) — A N TO N I O LEDZKI: Utca, (Sóstói művésztelep*, 1970.) — SZURCSIK JÁNOS festménye, (Sóstói művésztelep, 1970.) — — —— — — — — — — — BERECZ A N D R Á S - Földosztás, (Sóstói művésztelep, 1970.) — — —_ — N A G Y ELŐD festménye, (Sóstói művésztelep, 1970.) — BENYÓ ILD IK Ó rajza, (Sóstói művésztelep, 1970.) — — BA N G A FERENC: Táj, (Sóstói művésztelp, 1970.) — —

E SZÁM U NK

23 35 37 39 39

40 72 94 96

U N K A TÁ R S A I

Barkóczy János újságíró, Nyíregyháza; Csorba Csaba múzeológus, Debrecen; Dienes István építész, Nyíregyháza: dr. Dömötör Sándor néprajzkutató, Budapest; dr. Fekszi István ny. vb. elnök, Nyíregyháza; dr. Fried István tudományos kutató, Budapest; Futaky László könyvtáros, Nyíregyháza; Garai Gábor költő, Budapest; Hőgye István levéltáros, Sátoraljaújhely; dr. Kádár László egyetemi tanár, Debrecen; Koroknay Gyula tanár, Nyíregyháza; dr. Margócsy József főiskolai tanár, Nyíregyháza; dr. M e­ ző András aspiráns, Nyíregyháza; dr. Molnár János, kandidátus, Budapest; dr. N é­ meth Péter aspiráns, Nyíregyháza;

Sugár István

tudományos

kutató, Eger;

Ta­

kács Péter újságíró, Nyíregyháza; fotók: Hammel József és Elek Emil Nyíregyháza; műszaki szerkesztő Pristyák József.

IV.

FEKSZI ISTVÁN:

Húszéves tanácsaink Valóságunkat gazdagító történelmi visszatekintésünk sorában, most tanácsaink megalakulására, eredményes működésük két évtizedére emlékezünk. Nagyraértékelésíink méltó megnyilvánulásaként azon események iránt, melyek történelmünkben ugyan nem először, de maradandóan, immár visszavonhatatlanul megteremtették a néphatalom szerveit. Amikor a felszabadulást követő társadalmi-gazdasági változások nyomán létrejött proletárdiktatúra napirendre tűzte az államhatalom átszervezését: alkotmányunk a he­ lyi tanácsokban jelölte meg az új típusú helyi szerveit. Betetőzése, ám nem befejezett megoldásaként annak az átalakulásnak, mely a Szovjetunió felszabadító harcai, a régi burzsoá államgépezet szétzúzása nyomán megteremtette a demokratikus átalakulás, majd ennek túllépése, a szocialista forradalom feltételeit. 1950. október 22-én történt meg a tanácstagok országos választása; újjáalakultak az ideiglenes tanácsok és létre­ jöttek a községi tanácsok. Az 1919-es Tanácsköztársaság méltó örökségeként, a Szovjetunió gazdag tapaszta­ lataira építve került sor a szocialista típusú államszervezet létrehozására. Ezzel nem kisebb feladatot oldottunk meg, mint ami egyszerre jelentkezett ebben a nagy politikai sodrásban: a helyi állami szervek kiépítésének sürgető igénye és a rajtuk keresztül megoldandó nagy horderejű gazdasági-szervező feladatok. Rendkívül nagy jelentőségű az, hogy e szocialista helyi szervek — a tanácsok — a felszabadulásunkat követő ötödik évben létrejöttek és felnőttek azokhoz a roppant feladatokhoz, amelyeket akkor a ter­ melés megindítása, az újjáépítés, a stabilizáció, a tervgazdálkodás, a lakosság alapvető ellátásának helyi feladatait jelentettek. A széles körű, spontán népi kezdeményezésre létrejött nemzeti bizottságok már előhírnökei voltak a tanácsrendszerben megtestesülő népi igazgatási gondolatnak. Egy­ ben fórumot, küzdőteret is szolgáltattak a szükséges politikai polarizáció, a népi és demokratikus törekvések számára; alkalmasak voltak arra, hogy a lehető legszélesebb tömegbázis tömörüljön a demokratikus intézkedések mögé. A még országos szervezett­ ség nélkül tevékenykedő első néphatalmi szervek a kialakuló demokratikus állam­ szervezet részei voltak. Ezek és a velük egyidőben létrejött más népi bizottságok ered­ ményesen oldottak meg a hatalom osztálytartalmához, a szocialista termelési viszonyok kialakításához kapcsolódó fontos állami feladatokat; tevékenységük különösen az első időben az állami élet minden területére kiterjedt. Mint forradalmi szervek, már a felszabadulás pillanatában az élet megindításán, a termelés és a lakosság ellátásának megszervezésén fáradoztak. Hozzáláttak a köz­ igazgatás újjászervezéséhez és megerősítéséhez; segítséget nyújtottak az akkor létező pártoknak az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívásához, tagjainak megválasztásához. Nem váltak állami szervekké, de az ő feladatuk volt az új területi önkormányzati szervek megszervezése; mint politikai szervek, ellenőrizték a közigazgatási munkát. A helyi közigazgatás és területi szervei koalíciós alapon működtek, amelyek fokozato­ san haladtak a demokratizálódás útján. Az önkormányzati szervekben dolgozó kom1

munistáknak történelmi szerepük volt a part hatalomra jutásában, amelyet különösen azzal segítettek elő, hogy az emberekről való fáradhatatlan gondoskodásuk, a város- és községfejlesztés terén végzett nagyszerű munkájuk során aktív, közvetlen és szoros kapcsolatot építettek ki a lakossággal. Amikor hazánkban eldőlt a politikai hatalom kérdése, napirendre került az új államapparátus kialakítása, a szocialista típusú államszervek létrehozásának feladata. Elvileg ezt a Magyar Dolgozók Pártjának I. Kongresszusa szögezte le. Síkra szállt az államgépezet teljes demokratizálásáért: „amely véglegesen megszünteti a feudális ma­ radványokat, . .. megerősíti az önkormányzatokat, egyben biztosítja a demokratikus központi hatalom irányító szerepét, népi jellegűvé teszi közigazgatásunkat” . A kongresszus irányelvei alapján az országgyűlés alkotmányunkban nemcsak a helyi államigazgatás, hanem az egész helyi társadalmi, gazdasági és politikai élet átfogó rendszerének, az új tanácsrendszer létrehozásának szükségességét mondta ki. Meghatá­ rozta feladatainak, szervezetének és működésének alapvető szabályait is. Az ezzel kap­ csolatos első tanácstörvény bevezetője is tartalmazta: „A szocializmus útján haladó Magyar Népköztársaság olyan államszervezetet épít, amely biztosítja a dolgozók tevé­ keny és állandó közreműködését az államhatalom gyakorlásában és az államigazgatás munkájában, közelebb viszi az ügyintézést a dolgozó tömegekhez és következetesen érvényesíti a szocialista törvényesség elveit.” Ennek jelentőségét nemcsak az adja, hogy a forradalmak dialektikájának megfelelően sor került a szilárd, egységes állam­ szervezet — mint a proletárdiktatúra hordozójának — megteremtésére, hanem az a politikai tartalom, mely igazolta a proletariátusnak és a vele szövetséges dolgozó pa­ rasztság vezető erejét. Ezzel a demokráciának és a reakciónak a helyi szervekre is jellemző élet-halálharca után a néptömegek bizalmát és aktív támogatását élvező, a szocialista építés követelményeinek megfelelő, a helyi államapparátus újszerűségét munkájuk tartalmában, szervezeti megoldásaiban, elnevezésükben egyaránt kifejező szervek jöttek létre. A párt hívó szavára a közügyektől valamikor olyan távol tartott egyszerű embe­ rek — kiknek korábban kétkezi munkájuk volt a kenyerük — kapcsolódtak be és lá­ zasan tevékenykedtek a néphatalom új szerveiben. Munkások, parasztok mint tanács­ tagok, vagy mint a közvetlen termelő munkából a vezetők és ügyintézők íróasztalához ültetett emberek — a kezdők természetes nehézségeivel, botladozásaival küzdve, de többségében a nép iránt érzett és tanúsított rendkívüli felelősséggel — végezték és tanulták a közösségért végzett munkát, váltak fontos politikai tényezővé. Ezek a fóru­ mok lettek közéletünk számtalan mai személyiségének elindítói, elvi szilárdságot biz­ tosító első próbakövei. Ha csak azt említjük, hogy megyénk tanácsainak tagjai között 714 olyan van, aki húsz éve szolgálja a közügyet, hogy a tanácsi szervek apparátusában 209 fő dolgozik megalakulásuk óta — nem szólva azok sokaságáról, akik más fontos területre kerültek — érezzük, milyen fontos szerepe van ennek. Érzékelteti, nemcsak önzetlen munkájuk energiái vannak mai eredményeinkben, hanem ezen is túlmutatóan az a politikai tőke, ami megismertette, megtanította a dolgozó népet a társadalom tu­ datos irányítására, történelmi céljai elérésének biztosítására. A két évtizedes jubileum jelentőségén is túlmutató van abban, hogy a tanácsrend­ szer fennállásának 20. évfordulóját ünnepli. Nemcsak a proletárdiktatúra életképessé­ gét, az újtípusú államszervezetben rejlő felismerés helyességét bizonyítja ez, hanem azt is, hogy a munkásosztály és szövetségesei képesek a szocializmus építéséből adódó feladatok ellátására; hogy ezen keresztül a dolgozó tömegek nemcsak gyakorolják társadalmi érdeküket, de megismerve mind tudatosabban is értik feladataikat. Nem­ csak két eredményes évtized méltó ünnepe tehát, hanem a továbblépést nvúitó pers­ pektíva is. 2

h ú s z ev történelmi áttekintése egyértelműen bizonyítja: tanácsaink és szerveik fejlődésünk olyan faktorai voltak, amelyek nemcsak minden szálukkal szervesen kapcso­ lódnak elért eredményeinkhez, hanem elengedhetetlen feltételei is annak. A z irántuk tá­ masztott mind magasabb és magasabb követelményeknek megfelelően tettek eleget az emberek ügyeinek intézéséből fakadó kötelezettségeiknek, biztosították a lakosság jobb ellátását, a lakóhelyi körülmények javítását. Létrejöttük óta eredményesen, jól szol­ gálták a szocializmus építését.

Megítélésük pozitívumának egyértelműségén nem változtat az sem, hogy munká­ juk és a lakossággal való kapcsolatuk nem fejlődött egyenletesen, töretlenül. Különö­ sen az ötvenes évek elején — az állami és társadalmi életünkben eluralkodott politikai hibák miatt — gyakori átszervezések, megalapozatlan célkitűzések, feladatköri tisztá­ zatlanságok jellemezték. A megalakulásuk utáni első években — feladataikkal össze­ függésben — adminisztratív módszerek kerültek előtérbe, eluralkodott a kampánysze­ rűség és nagymértékben dezorganizálta az igazgatási szervezet folyamatos munkáját; a tanácsoktól független, sokszor párhuzamos központi irányítású szervek létrehozását ösztönözte. Szinte kezdettől fogva tevékenységük egyik legfőbb akadálya gazdasági ön­ állóságuk hiánya, anyagi eszközeik elégtelensége, gazdasági megalapozatlansága volt. Úgyszólván egész fejlődésüket végig kíséri a tanácsokról vallott elvek, a jogszabályok és a gyakorlat tökéletes összhangjának hiánya. Problémák voltak a tanácsapparátus munkájának színvonalával is. Bár a fogyatékosságokat felismerve a part- és államvezetés már a második tanács­ törvényben is tett továbbfejlesztést célzó elhatározásokat, végrehajtásuk, gyakorlatba történő átültetésük számos gátló tényezőbe ütközött. Néhány vonatkozásban felemás és helytelen megoldások születtek. Akadályozta a kibontakozást az 1950-ban kirobbant ellenforradalom is; leverése után azonban az M SZM P helyes politikája nyomán számos intézkedés született. Ezek nyomán kedvező teltételek alakultak a tanácsok munkájának fejlesztésére, ami különösen az utóbbi öt évben tapasztalható fokozottabban. A demok­ ratizmusnak a társadalmi érdekazonosság talaján megnyilvánuló fejlesztésére irányuló törekvésekkel, a gazdaságirányítás új rendszerével összhangban bővültek a tanácsok gazdasági eszközei, fokozódott önállóságuk, kezdetét vette a hatáskörök decentralizá­ lásának folyamata. Már eddig is több olyan intézkedés történt, amelyek tanácsaink tevékenységének tökéletesítését célozták. Vázlatos felsorolásuk — a tanácsok és bizottságaik tevékeny­ ségének továbbfejlesztése és egyszerűsítése; a szakigazgatási szervek irányítása és ket­ tős alárendeltségük megszüntetése, a tanácshálózat korszerűsítése, a hatáskörök de­ centralizálása — is jelzi, ezek az intézkedések hozzájárultak a lakosság érdekeinek szolgálatához. Az utóbbi években végrehajtott korszerűsítések nyomán megyénkben ma 152 köz­ ségi tanács, melyből 104 önálló és 48 közös tanács, 3 városi tanács szolgálja közvetle­ nül, míg 7 járási tanács és a megyei tanács közvetve a lakosságot; összességében már ma is kisebb létszámú, feladataik ellátásúra alkalmasabb, anyagilag jobban megbecsült apparátus dolgozik a tanácsoknál. A végrehajtott korszerűsítések nyomán javult a tanácsi vezetés színvonala, az apparátus összetétele. Jelentős részüknél megteremtőd­ tek a feltételei annak, hogy egyes hatáskörök, hatósági jogkörök a lakossághoz köze­ lebb levő tanácsszintekhez kerüljenek. Anyagi tekintetben önállóbbak ós erősebbek lettek az új, nagyobb közigazgatási egységek; bevételeik növekedtek és azok felhasználásáról önállóbban döntenek. Kon­ centrált erőforrásaikból több olyan létesítményt valósíthatnak meg, amelyeket ko­ rábban nehezen tudtak volna elérni. Különösen a hatáskörök decentralizálásának ta­ pasztalatai kedvezőek. 3

Ezideig 27 tanácshoz került le az építésigazgatási, 54-hez az iparhalösagi, Du-noz a magánkiskereskedeimi iparhatóségi, 15-höz a kereskedelmi működési engedélyki­ adási hatáskör; 16 tanács rendelkezik az önálló bérgazdálkodási, 15 a felújítási alap­ képzési jogkörrel. Ezek az intézkedések találkoztak a lakosság egyetértésével. Előnyt jelent részükre, hogy ügyeiket egyre több vonatkozásban helyoen, ennek rolytan gyor­ sabban és olyan személyek intézik, akik helyi ismerettel rendelkeznek. Különösen ked­ vezőek e tekintetben azok az intézkedések, melyekkel a nagyközséggé szervezett taná­ csok csaknem teljesen városi hatáskört, hatósági jogkört kapnak. Eddig 12 tanácsunkat szerveztük nagyközségi tanáccsá, azonban — mint ezt terveink is tartalmazzák — meg van annak a lehetősége, hogy a végrehajtás garanciáit jelentő előfeltételek meg­ teremtése után további községeinket ruházzuk fel ezzel a tartalmában többet jelentő ranggal. Joggal állapíthatjuk meg: tanácsaink olyan eredményeket értek el, fejlődésük olyan tendenciái vannak kibontakozóban, amellyel kivívták helyüket az állami élet mechanizmusában, megalapozottan bírják a dolgozó nép bizalmát. Működésük két évtizede alatt, de különösen az utóbbi években legszembetűnőbb fejlődést gazdasági téren mutatnak fel. A z országoshoz képest is nehezebb helyzetben levő megyénk számtalan létesítménye valósult meg általuk, fűződik kezdeményezése tanácsainkhoz. Elvitathatatlan szerepük van abban, hogy megyénk gazdasága ma egyre inkább fejlődik, nyújt Szabolcs-Szatmár egyre több fiának biztos megélhetést, re­ ményt keltő perspektívát. A z irányításuk aló tartozó vállalatok és szövetkezetek évről évre többet termelnek és eredményesen működnek közre a lakosság igényeinek kielégítésében. A z ipari ter­ melés egyötödét vállalataik adják; egyes cikkféleségeket — pl. kenyér, péksütemény, szikvíz és üdítő italok, nyomdai termékek — csaknem kizárólagosan itt termelnek. T a ­ nácsainknak jelentős szerepük van abban, hogy a húsz év előtti alig ötezer fővel szemben ma közel 54 ezer ember dolgozik a megye iparában. Olyan jelentős létesít­ mények, mint pl. a nyíregyházi Gumigyár, a Hajtómű és Felvonógyár, vagy az Erdérttelepek kiinduló alapjai vállalataik voltak. Rajtuk keresztül valósultak meg olyan ipartelepítési előfeltételek, mint a mátészalkai előközművesítetc telep, a nyíregyházi déli ipari terület. A mezőgazdaság pedig — ahol különösen jelentős gazdasági szerepük van — felül­ múlta legmerészebb elképzeléseinket. A szocialista átszervezés igen komoly nevelő, szervező feladataiból a tanácsapparátus jelentős szerepet vállalt. Olyan nagyszabású programok, mint a dohánytermelés fejlesztése és a pajtaépítés; a gyümölcstelepítés és járulékos beruházásaik, különösen a hűtőtárolók építése, a gépesítés, ma pedig az állattenyésztés fejlesztése kapcsolódnak tevékenységükhöz. Húsz éve még csak két állami gazdaság és a termelőszövetkezetek mindössze 30 ezer holdon gazdálkodtak; ma a megye 1 millió kh-t meghaladó földterületéből 96% tartozik a szocialista szektorhoz. A nagyarányú gyümölcstelepítés nyomán itt terem az ország almatermésének mintegy fele, s ennek kétharmada nagyüzemi gazdaságokban. A z üzembehelyezett gyümölcs­ tárolók és osztályozok száma meghaladja a 270-et; a hűtőtóroló kapacitás megközelíti a 10 500 vagont. Több mint 4300 traktor, jelentős részben gépesített munkafolyamatok, az öntözés és a talajerő-utánpótlás növekedése jelzik a technikai fejlődést. És a ter­ melési feltételekben, a hozamokban beállott változáshoz talán nem is hasonlítható az a tudati fejlődés, ami a parasztságban végbement. A mezőgazdaság szocialista átszer­ vezése és megszilárdítása után elérkeztünk az egész mezőgazdaság, a falu általános fellendítéséhez. Tanácsaink foglalkoznak a kommunális szolgáltatás döntő részével, bonyolítják az összes beruházások mintegy 20— 25 százalékát, a központi lakásberuházás csaknem egé4

szét. Az irányításuk alá tartozó szervezetek tevékenysége felöleli az egészségügyi, kommunális és művelődésügyi ellátás túlnyomó részét. Tevékenységükhöz szorosan hozzátartozik, hogy 1963-ban befejeződött valamennyi községünk villamosítása; meg­ történt a megyeszékhely közművesítése, hogy ma már közüzemi vízellátással rendelke­ zik a települések 13 százaléka, csatornahálózattal 9 százaléka. Húsz év alatt bonyolí­ tásukban több mint Í1300 lakás épült és egyéb létesítményekkel együtt új arcot kölcsö­ nöznek településeinknek. Rajtuk keresztül bontakozott ki a város- és községpolitikai tevékenység, a jelentős eredményeket hozó város- és községfejlesztés. Ez a mozgalom — a lakosság közvetlen munkájával párosulva — úgyszólván minden településünkön magáénak mondhat egyegy létesítményt. A helyi, valamint a központilag rendelkezésre bocsátott pénzalapok évi egymilliárdot meghaladó együttes összege jelentősen segítette, hogy a községek 90n/u-a rendelkezik valamilyen típusú művelődési intézménnyel, teljes körű és egyre emelkedő színvonalú az iskolakötelesek oktatása, jelentősen javultak az egészségügyi ellátás feltételei. Húsz év alatt 700-zal emelkedett az általános iskolai osztálytermek, majdnem duplájára a tanerők száma; 29 középiskolánkban ma több mint kétszer annyi gyermek tanul Van már felsőfokú oktatásunk. Több mint kilencszeresére emel­ kedett a rádióelőfizetők száma; minden negyedik család rendelkezik televízióval. Há­ romszázzal több orvos, közel 2 ezerrel több kórházi ágy, a rendelőintézetek fejlesztése szolgálja a lakosság jobb egészségügyi ellátását. Tanácsaink naponta közvetlenül is kapcsolatba kerülnek az állampolgárokkal, al­ kotnak fogalmat munkájukról azokból az ügyekből, melyek intézése rájuk tartozik. Aláhúzza ez azt a felelősséget, mely az itt dolgozókra nem egyszerűen a társadalmi élet munkamegosztását, hanem közéleti felelősséget hárítja. Az a 600 000 ügyirat, amelyben évente állást foglalnak és a döntő többségben az elsőfokú határozattal be­ fejeződő hatósági ügyek, az a számtalan egyéb eset, amelyben felvilágosításért fordul­ nak, tanúsítják a lakosság bizalmát. Számbavéve, hogy ezen keresztül — és ezen túl­ menően sok olyan intézkedésből, ami mindennapi életünkre kihat — alakul közvéle­ ményünk; joggal állíthatjuk, az itt dolgozók olyan területen dolgoznak, elfoglalt he­ lyük életünk rendjében olyan, hogy nem csupán egyetlen láncszemei közéletünknek, hanem olyan fontos lendítőerői, melynek jelentősége túlnő kinek-kinek saját szemé­ lyén. Valamennyi területen tapasztaljuk — és ebben a tanácsi szerveknek jelentős sze­ repük van — megteremtődtek egy magasabb szintű fejlődés alapjai. Mindinkább ki­ lépnek a szűkén vett tanácsi'szektorból. Növekvő felelősséget éreznek területük egész fejlődéséért, az ott élő lakosság igényeinek kielégítéséért. Felfigyelnek az emberek mindennapos szükségleteire, gondjaira: felismerik a problémákat és hatékony intéz­ kedéseket tesznek azok megoldására. Ezek az eredmények sem mentenek azonban fel bennünket az alól a kötelesség alól, hogy keressük a továbbfejlesztés lehetőségeit. Társadalmi haladásunk szükség­ szerű velejárójaként tekintjük feladatunknak a gazdasági munka hatékonyságának növelését, a lakosság szükségletei kielégítésének javítását, az irányítási munka kor­ szerűsítését. Ennek során kerül előtérbe az állami élet és ezen belül a tanácsok tevé­ kenységének továbbfejlesztése is. Alapja tehát nem valamiféle szubjektív elhatározás, méginkább nem a tanácsrendszer alkalmatlansága, hanem előrehaladásunk meggyor­ sításának igénye, amit az irányító munka színvonalában és szakszerűségében, élet­ viszonyainkban, az emberek tudati fejlődésében bekövetkezett változások tesznek le­ hetővé. Kifejeződik benne államszervezetünknek és működésének — a korábbi formá­ kat és működési elveket nem szükségszerűen elvető — fejlődő társadalmi viszonyok­ hoz igazításának igénye 3

A párt kongresszusi irányelveiből és azt megelőzően az M SZM P Központi Bizott­ ságának és a Minisztertanács ez év áprilisában tartott együttes üléséről kiadott köz­ leményből ismeretes: napirenden levő i'eladatunknak kell tekinteni, hogy az eddigiek­ nél pontosabban és differenciáltabban fogalmazzuk meg a tanácsok és szerveik funk­ cióját, szerkezetük fejlesztését. Olyan tömör megfogalmazásait tartalmazza ez az előt­ tünk álló feladatoknak, mely azonban így is érzékelteti minden lényeges vonását, elénk tárja annak dialektikus összefüggéseit. Új lehetőségeket kell teremteni a dol­ gozók közügyekben való részvételére. Mindenekelőtt tovább kell javítani a tanácsok társadalmi kapcsolatát, szélesíteni kell a szocialista demokratizmust. Ezt szolgálja egyrészt a választási rendszer továbbfejlesztésére hozott intézkedések, másrészt a de­ mokratikus intézmények körének tervezett szélesítése. Ugyanakkor látjuk, hogy ma is számtalan olyan terület van. ahol még kihasználatlan lehetőségek vannak a lakosság jobb bevonására az állami munka ellenőrzésébe, a lakosságot érintő célkitűzések elő­ zetes megvitatásába, végrehajtásába, önállóságuk és felelősségük fokozásával tágabb lehetőség nyílik arra, hogy a lakosság ügyeit ott is azok intézzék, akik azt legjobban ismerik és rendelkeznek annak feltételeivel. Hatáskörük, hatósági jogkörük növelésé­ vel biztosítani kell, hogy helyben intézhessenek csaknem minden olyan ügyet, amely a város és a község lakosságát érinti és amelyet helyben célszerűen, gazdaságosan, a jelenleginél jobban a tanácsszervek keretében meg lehet oldani. A gazdasági, kulturá­ lis és szociális munkában biztosított nagyobb önállósággal, a helyi feladatok hatás­ körükbe utalásával megteremtődik annak a lehetősége, hogy a települések igényeinek kielégítése tökéletesebben, a szükségleteknek megfelelőbben történjen. Biztosítva, hogy ez az önállóság alapvetően a közérdek kifejeződése legyen, elősegíti a központi és a helyi érdek időnkénti ellentmondásainak felszámolását. A jövőben a tanácsok feladatkörének és hatáskörének növelésével, a gazdasági lehetőségek fokozatos szélesítésével párhuzamosan arra törekszünk, hogy tevékenysé­ günkben mindenekelőtt a községekben, városokban erősödjenek, növekedjenek az ön­ kormányzati elemek. Hogy a hatáskörükbe tartozó helyi ügyekben önállóan és vég­ érvényesen döntsenek, s munkájukban a törvények és egyéb jogszabályok végrehaj­ tása során a helyi körülményekhez igazodó leghatékonyabb módszereket alkalmazzák. Áttekintésünk is érzékelteti: eredményes két évtized után még nagyobb feladatok előtt állnak tanácsszervcink. Bár ezek megvalósítása hosszabb időszak feladata, el­ veinek már ma is át kell hatni munkánkat. Ezt akkor teljesítik leginkább, ha felelős­ ségteljesebben dolgozzák ki a települések, a városok fejlesztésének feladatait. Töre­ kednek az indokolt lakossági szükségletek minél jobb kielégítésének megszervezésére. Teljesítik a jogszabályokból fakadó kötelezettségeiket; gondosabban és operatívabban intézik az állampolgárok ügyeit. Ezekben a napokban — az évfordulóra emlékezve — a lakosság is szimpátiával viselkedik azok iránt, akikkel mindennapi élete közvetlenül is összeköti, az életkörül­ ményeit alakító tényezők útján pedig ezernyi láthatatlan szállal fűzi hozzá: a taná­ csok és szerveik, az ott dolgozók iránt. Kifejezésre jut ebben az elismerés, egyben az is, hogy eleget tegyenek a megnyilvánuló elvárásoknak: a dolgozó nép szolgálatának.

6

népművelés Vidéki folyóiratok találkozója Nyíregyházán A Szabolcs-Szatmári Szemle szerkesztő bizottsága és a Tudományos Ismeretter­ jesztő Társulat megyei szervezete baráti találkozásra és tapasztalatcserére hívta meg Nyíregyházára a vidéken megjelenő folyóiratok szerkesztőségeit. Az 1970. október S— 9-én tartott megbeszélésen képviseltette magát az Alföld, a Tiszatáj, a Forrás, az Életünk, a Békési Elel, a Borsodi Szemle, a Vasi Szemle, valamint a Palócföld szerkesztősége. A megbeszélésen az M S Z M P KB Kulturális Osztályának munkatársa, Rátkai Fe­ renc, a Népszabadság munkatársa, Héra Zoltán, a Magyar írószövetség titkára, Fábián Zoltán, a Magyar Televízió munkatársa, Bihari Sándor, a T IT Országos Titkárságától Török Iván, valamint a T IT Heves, Fejér és Hajdú megyei képviselői is megjelentek. A tanácskozás fő vitatémája az volt, hogyan segíthetik és segítik a vidéken meg­ jelenő folyóiratok a közművelődést, regionális kulturális feladataikat hogyan látják el, hogyan formálhatnák jobban környezetük közéletét, s egyáltalán mi a jelentősége e folyóiratoknak a magyar folyóiratkuliúra egészében? Megállapítást nyert, hogy a találkozás kezdeményezése helyes volt, s egyöntetű volt a vélemény, hogy ilyen találkozókra a jövőben is szükség lesz. Időszakonként együttesen, más alkalmakkor szűkebb, a folyóiratok profiljainak megfelelő szekciók­ ban érdemes munkamegbeszéléseket tartani. A nyíregyházi tanácskozáson két vitaindító előadás hangzott el. Molnár János mű­ velődésügyi miniszterhelyettes a közművelődés aktuális feladatairól, Margócsy József a vidéki folyóiratok munkájáról, szerkesztési gondjairól szólott. Az értekezlet Gulyás Emilnének, a Szabolcs-Szatmár megyei Tanács VB. elnök­ helyettese, Szemlénk szerkesztő bizottsága elnökének üdvözlő szavaival kezdődött. ★

Tisztelt vendégeink, barátaink, kedves elvtársak! Szeretettel köszöntőm önöket a Nyírség fővárosában a megyei tanács végrehajtó bizottsága, a T IT megyei titkársága és a Szabolcs-Szatmári Szemle szerkesztő bizott­ sága nevében. Köszöntőm szíves idefáradásukat és részvételüket. Teszem ezt abban a reményben, hogy tapasztalataink kicserélése, sok közös problémánk megvitatása bizonyára hasznára lesz szép és nagy ügyünknek: a vidék kulturális élete szocializmus­ hoz méltó gazdagításának és kiteljesítésének. Meggyőződésem, hogy az eddig végzett munkánk eredményeiben közös a szocia­ lizmus teljes felépítésének sajátos eszközeinkkel történő segítése, de ugyanúgy gond­ jaink és végső soron azonos forrásból fakadnak: nevezetesen a továbblépés és előre­ haladás korszerű társadalmi igényeiből. Hitünk és szándékunk tiszta. Azt hiszem, ezt a szerénytelenség vádja nélkül mind­ annyian elmondhatjuk. Am nemes feladataink megvalósításának folyamatos gyakor­ 7

latéban szándékaink és produktumaink nem mindig felelnek meg egymásnak. Gon­ dolom, ez bizonyos fokig természetes is. De a javítás, a szüntelenül többre törekvés igényén túl is kötelez bennünket a mai korparancs: a szocializmusért szocialista módon dolgozni, alkotni. Ez pedig közös eszmei—elvi alapon a felmerülő problémák együttes tisztázását, a gyakorlat legjobb módszereinek közös keresését, egymás kölcsönös segítését követeli meg és teszi lehe­ tővé. A társadalmi elvárások munkánk iránti növekedése — úgy vélem mindannyiunk­ nál — saját igényességünk legfontosabb tényezője. Az igényesség önmagunk iránt a mi munkánkban tulajdonképpen azok megbecsü­ lését jelenti, akikért és akik számára jelentetjük meg folyóiratainkat, kiadványainkat. A program és a cél pártunk útmutatásai alapján világos. Egy-egy tájegységi, termelőkultúrai, vagy igazgatási alapon szerveződött közösség történelmi, néprajzi, gaz­ dasági, életkörülménybeli sajátosságai, önkifejezésmódjának az általánostól jól meg­ különböztethető, de abba egészében véve belesimuló jegyei fórumot követelnek. Egy­ felől az értékek felszínre hozásához és közkinccsé tételéhez. Másrészt a szunnyadó alkotó energiák ébresztése, ilyenek életre és segítségül hívása hozzájárulhat bizony számos bajunk megoldásához, a dolgozó nép minden bizonnyal legnagyobb „okos gyü­ lekezete” áttételén keresztül. Ennek a tapasztalatcsere-beszélgetésnek a keretében a többi folyóirat között ter­ mészetesen szóba kerül majd a mi folyóiratunk, a Szabolcs-Szatmári Szemle is. Most csak röviden szólok a lap előtörténetéről, néhány főbb jellemzőjéről. Felszabadulásunk utáni ezernyi tennivalónk, létfontosságú politikai, gazdasági, kulturális feladataink közepette 1955. körül kristályosodtak ki egy megyei folyóirat iránti társadalmi igények, illetve akkor értek meg egy szemle-szerű, igényesebb folyó­ irat életrehívásának feltételei. A z 1956-ban megszületett Szabolcs-Szatmári Szemle első számának megjelenését az ellenforradalom néhány hónappal késleltette, így 1957. elején kerülhetett ki a nyom­ dából. 1964-ben került ismét előtérbe egy ilyen fórum megteremtésének szükségessége, helyesebben az ebben az irányban megkezdett, lényegében helyesnek bizonyult út folytatása, s ez évben jelent meg a lap második, majd 1965-ben a harmadik száma. 1966. harmadik negyedévétől pedig negyedéves rendszerességgel, országos terjesz­ téssel jelentetjük meg folyóiratunkat, a megyei tanács végrehajtó bizottságának jelen­ tős anyagi támogatásával. Eddig 20 szám jelent meg, számonként 1200— 1300 példányban. Az állandó elő­ fizetők száma több éves átlagban 900 körül mozog, ebből kb. 200 a megyénkén kívüli előfizetés. Szerkesztő bizottságunk igyekszik összefogni a megye életének minden publikációs lehetőséget rejtő szféráját, s a vázolt célok megközelítésének, a feladatok megvalósítá­ sának fókuszába gyűjteni a szellemi energiákat. Munkatársaink széles köre, témáink a megye életének egészét bemutatani kívánó sokrétűsége jelzi ezt a törekvésünket. Sajátos és örömmel vállalt feladatunk — a tájkultúra hagyományőrző ápolása mellett — a szomszédos Kárpátukrajnával való rendszeres szellemi kapcsolat, publi­ kációs lehetőség nyújtása a testvérnép gazdasági és kulturális eredményeinek bemuta­ tására, hagyományainak megismertetésére, ezzel is gazdagítva barátságunkat. Mi a beszélgetéseink során tájékoztatni fogjuk önöket részletesebben is szerkesz­ tési elveinkről és gyakorlatunkról, terveinkről és problémáinkról, s szeretnénk, ha sa­ ját munkájukról szóló tájékoztatásuk mellett elmondanák azt is, hogyan látják a mi munkánkat, milyennek a mi lapunkat. 8

Hiszen éppen az ennek a baráti találkozónak a célja, hogy észrevételeinket össze­ vetve erősödjünk meg igazságainkban, javítsunk módszereinken, ahol és amiben szük­ ségesnek látszik. Keressük közösen munkánk társadalmi hatékonysága növelésének lehetőségeit. Ügy hiszem, ez a legfontosabb. Persze azzal együtt, hogy jogos büszkeséggel felmutatott sajátos értékeink, alko­ tásaink sohase legyenek provinciálisak az elszigeteltség értelmében, hanem harmoni­ kusan illeszkedjenek a szocialista nemzeti kultúra egészébe, árnyaltan gazdagítva azt. Külön öröm számomra és szerkesztő bizottságunk számára, hogy erre az össze­ jövetelre megyénkben kerülhetett sor. örülünk annak is, hogy tanácskozásunk nyitányaként módunk lesz hallani illuszt­ ris előadó, Molnár János elvtárs előadásában közművelődésünk időszerű feladatairól, tennivalóiról. A jelenlévő kedves barátaink előtt nyilvánvaló, hogy a vidéki folyóiratok helyét, szerepét, tennivalóit meghatározni csak úgy lehet, ha összefüggésbe hozzuk, beleágyaz­ zuk közművelődésünk egészébe, annak szerves részeként tekintjük. Megyénkről annyit: a többi megyéhez hasonlóan, a mienk is a felszabadulás után fejlődhetett igazán. De rögösebb úton ment végbe, amíg rövid negyedszázad alatt elju­ tottunk a mai, a szocializmus építésén munkákodó Szabolcs-Szatmárig, melynek gaz­ dag és távlataiban is igéző valóságát éppen Szemlénk is hivatott tükrözni. A közismertté koptatott „sötét” jelző megyénk neve előtt visszavonhatatlanul a múlté. Mi a felszabaduláskor általában alacsonyabbról indultunk életszínvonalban, gazdaságban, egészségügyben, oktatásban, kulturális közgondolkodásban. Voltak haladó törekvések, gazdagok ebbeni hagyományaink, de igen mély volt itt az árnyék, ha tündökölt is sokszor és sokhelyütt a fény, ennek világánál csak kiáltóbbakká váltak a társadalmi ellentmondásaink és még láthatóbbá elmaradottságunk. Jóllehet egv-egy Esze Tamás, Szamuely Tibor, Zalka Máté és sok más hősünk élete és példája világító fáklyaként messze látszó fénnyel égett, de nem világíthatta be a múlt egész sötétségét. Ezt csak a szocializmust építő népünk pártunk által szervezett ereje, felszabadult alkotó tevékenysége tehette. Jóllehet ez a táj adta az irodalomnak — többek között — Bessenyeit, Kölcseyt, Krúdyt, Móriczot, Zalka Mátét, de így csak Váci Mihály énekelhetett: Szabadság! Tégy gazdaggá minket! Gazdagság! Tárd ki szárnyainkat! Bogárka nép voltunk — csak kaparásztuk létünk dobozának fedelét. A z emberiség tavasza virágzik. — Sürögve, zsongva beporozni virágait miránk is vár a sor, hogy kaptárunkba gyűljön az egyenlő sejtekbe osztott illatozó nemzeti jólét. Kedves vendégeink! Szeretnénk, ha jól éreznék magukat nálunk és a kiránduláson is megismernének egy keveset megyénk értékes hagyományaiból és gazdag jelenéből nemcsak Szemlénk­ ből, hanem a közvetlen valósáéból is. Közös munkánkhoz, tapasztalataink mindenképpen hasznos kicseréléséhez, mindannyiuknak ió eredményeket kívánok. 9

MOLNÁR JÁNOS:

Időszerű feladatok a népművelési konferencia után* I.

A korszerű közművelődési koncepció néhány eleme

Nem vállalkozhatok arra, hogy valamennyi fontos problémáról szóljak. Csupán ama munkaterv fontosabb fejezeteit ismertetném, amit az Országos Népművelési Kon­ ferencia elfogadott. Teszem mindezt a konferencián megtárgyalt és jóváhagyott elvi álláspont alapján. Az Országos Népművelési Konferencia elfogadta a több éves előkészítő munka so­ rán kialakított, kiérlelt és szerintünk korszerű közművelődési koncepciót. Ennek szé­ leskörű elterjesztése, össztársadalmi elfogadtatása még várat magára, s ennek érdeké­ ben még sokat kell lennünk. Ez természetes. Minden új dologgal így van ez. Szeren­ csére a gyakorlatot egyre inkább e koncepció szellemében szervezik és szervezték, a sajtóban is fokozatosan teret nyer. A z MSZMP X. Kongresszusának tézise nemcsak n közművelődés meghatározást vette át, hanem a rövid összegzés ezt a korszerű kon­ cepciót tekinti alapnak a feladatok meghatározásakor. A közművelődés korszerű értelmezésének vázolásával óvni szeretnék attól, hogy elvont, általános és ezért felesleges viták keletkezzenek. A z elmúlt évek vitái segítettek a korszerű elképzelés kialakításában, viszont ha újra élednek már megtárgyalt és kö­ zös állásponttal zárt kérdésekről, félő, hogy elvonják a figyelmet a gyakorlattól, a ten­ nivalóktól, pedig most mar csak a konkrét feladatok megoldásával, az élő gyakorlattal finomíthatjuk a helyesnek ítélt koncepciót.*1 Summája ennek a koncepciónak, hogy a közművelődés össztársadalmi ügy. Értel­ mezés, kibontás nélkül ez persze könnyen szólammá válhat, mint az sok, jobbra érde­ mes dologgal történt. A lig van társadalmi életünknek olyan területe, ahol — némi megszorítással — ne alkalmazhatnánk ezt a követelményt. Mit jelent ez mégis köze­ lebbről? A közművelődés tulajdonképpen ugyanolyan össztársadalmi ügy a művelődés egészén belül, mint az oktatás vagy a tudomány, a művészet. Művelődéspolitikánk szerves és nem elhanyagolható része, s a párt tömegpolitikai tevékenységének alapvető

* A szöveget a nyom tatás stíluskövctclm ényei szerint ja v ítv a és a vitában elhangzott hozzá­ szólásomat felhasználva közlöm .

1 Ezt nem árt hangsúlyozni. M a is gyakorta előfordul különböző tanácskozásokon, h ogy olyan viták at elevenítenek fel, am elyeken m ár régen túl vagyunk. Ennek főképpen az az oka, h ogy a vitázók nem ism erik a közm űvelődés kon krét problém áit és mindazt, am i a kon feren ­ cián és azóta történt. Sokaknál a terület lebecsülésének egyik je le ez, m ert úgy vélik, h ogy a közm űvelődéshez nem kell érteni, anélkül is lehet beszélni róla. Ebből nem sok haszon szárm a­ zik. Az Ilyen ide.iét múlt viták legfőb b m egnyilvánulási form ái egyrészt, h ogy a közm űvelődés válságban van, h ogy egyes területeit — pl. az ön tevéken y m űvészeti m ozgalm akat — elsorvaszt­ ják, nem él a helyism ereti m ozgalom slb. M ásrészt k ifejezetten művészeti, m ű vészetpoliiikai problém ákat v a g v azok megoldatlanságát k everik össze sokszor a közm űvelődés általánosabb kérdéseivel. I.egfőbb fogyatékosságuk, h ogy m eg sem kísérlik a konkrét javaslatok form ájában való útkeresést. A z ilyen viták okait szem ügyre vév e ez elég természetes dolog.

10

oldala. Úgy tűnhet, hogy ez nem ifibb, mint annak elismertetése, ami az életben, a gyakorlatban van. Alig. De ha csak ez meglesz igazán, a lobbi majd fejlődik ebből. Mégis kitűnik a következőkben: mi a több itt. Mi az, ami segíti a valóságos folyama­ toknak az életben úgyis bekövetkező győzelmét. Nem részletezhetem, hogy milyen politikai, erkölcsi, anyagi, szervezeti, sajtóbeli követelményekkel jár mindez, inkább a kérdés elvi összefüggéseit vizsgálom. A korábbi években feledett, de igaz álláspont, hogy a közművelődés helyét, főként pedig konkrét feladatait csak az össztársadalmi feladatokkal összhangban lehet meg­ határozni. Nemcsak lehet, de így is kell. Azokkal tehát, amelyek politikai, gazdasági, társadalmi tekintetben is előttünk, az e kérdések megoldására hivatott szervek, a nép előtt állnak. 1. Ilyen szempontból mindenekelőtt a termelés és a közművelődés összefüggései a legfontosabbak. Voltak és vannak még ma is olyan nézetek, amelyek szerint a műve­ lődés, ezen belül pedig különösen a közművelődés termeléssel való összekapcsolása va­ lamiféle szektás álláspont, visszavezet egy 1956 előtti állapothoz, amikor direkt terme­ lési és munkaversenybéli feladatokat állítottak célként az akkori népművelési intéz­ mények, a közművelődés elé. Azt hiszem, nem keli bizonygatni, hogy itt nem erről van szó. Egyszerű belátni, hogy a termelés, a mindig gyorsuló technikai fejlődés korunkban a felnőtt embertől is folyton növekvő szakismeretet, s ezért állandó szakmai képzést, önművelést kíván, követel. Másrészt, amit már kevésbé szoktak hangsúlyozni: a termelés, — jobban mint bár­ mikor — megköveteli az, általános műveltség bizonyos „minimális szintjét” is. Ez a „minimális” szint évről-évre növekszik. A termelés ma már a mezőgazdaságban is egyre inkább közösségi, kollektív tevékenység. A z emberek egymásrautaltsága, tudatos együttdolgozásának szerepe nő. A kölcsönös megértés — mi itt elengedhetetlen — mű­ veltséget követel. Ez az objektív társadalmi alapja a szocialista brigádok művelődési tevékenységének is. A nem művelődő ember mindinkább kiszakad a közösségből és különccé válik. Végül pedig — amiről igencsak gyakran megfeledkeznünk, s elsősorban ez a feledékenység táplálja sokakban a termelés és a közművelődés összekapcsolása miatt a szeklásságtól való félelmet —, a termelés és a munka a harmonikus emberi élet alap­ vető feltétele. Márpedig fejlődő termelést, termelékenyebb munkát fokozódó szakmaiés általános műveltség nélkül aligha képzelhetünk el. Régi propagandánk szólamszerűen emlegette, hogy nálunk „a munka becsület és dicsőség dolga” . Anélkül, hogy most e jelszó filozófiai vagy mégir.kább politikai értékelésébe bocsátkoznék, úgy vé­ lem, hogy ez nem volt célszerű jelszó, különösen nem mindennapi használatra. Ez eset­ leg egy társadalmi fejlődési szint filozófiai summázata lehet, amelyik azonban kira­ gadva a konkrétumok sorából, visszatetszést kelt, mert túl általános ahhoz, hogy a mögöttes, a konkrét állapothoz kötött tartalmat megvilágítsa. Ezért is volt olyan nehéz érveléseinkben meggyőzően használni. Az viszont tény, tapasztalat, meg elérendő cél, — s ennek a bemutatása még várat magára a tudományban és a sajtóban egyaránt — , hogy a munka az ember, a szocia­ lista ember életének, művelődésének és a műveltségének az alapja. Ma ez nem elég „divatos” ügy. Ha így fogjuk fel a közművelődés összefüggését az össztársadalmi feladatok leg­ fontosabbikával, a termeléssel, a gazdasági élettel, akkor nem érhet bennünket a szektásság vádja. A közművelődés korszerű, új koncepciójának kialakításakor, megfogal­ mazásakor ez a felfogás lebegett a szemünk előtt. Mindehhez, kiegésztésül még csak annyit: közismert (bár tudományosan még nem eléggé elemzett), hogy a régebbi idők 11

népművelése majdnem kizárólag csak a humán tudományokra és műveltségre korláto­ zódott. A z öntevékenység pedig csak az amatőr-művészeti mozgalomra.3 Mostanában már nem kell- bizonygatnunk, hogy a helyzet — a gyakorlatban is — mennyire meg­ változott. Hiszen még a közösségi öntevékenység is kiterjedt műszaki, természettudo­ mányos területre is. Az ilyen szakkörökre, a barkácsolókra stb. gondolok. A műszaki, természettudományi ismeretek, ezek megszerzésének a vágya megtermékenyítette, gaz­ dagította közművelődésnüket, s egészen új, eddig nem ismert formákat, új módszere­ ket hozott létre. Mindez szükségessé teszi, hogy a közművelődés korszerű értelmezése a gazdasági, termelési szférából induljon ki. Össztársadalmi feladatokat tartunk szem előtt, a ter­ melésből, a gazdasági életből indulunk ki, de az ember, és csak az ember után a ter­ melés érdekében. Ügy is mondhatnám, annyiban a termelés érdekében, amennyire ez a termelés a harmonikus emberi élet megteremtéséi célozza, amennyiben annak van alárendelve.

2. A konferencia hangsúlyozta a közművelődés világnézeti célkitűzéseit. Mind nem új dolog, de az utóbbi években — szerintem — feledésbe merült cs nem fordí­ tottunk rá elég figyelmet. Nem akármilyen közművelődésről, hanem szocialista köz­ művelődésről van szó. Pártunk és kormányunk művelődéspolitikájának irányelvei, alapclvci világosak, ismertek. Van egy máig is érvényes és helyes művelődéspolitikai irányelvünk 1958-ból, s ezt már több részterületre konkretizálta a párt. így a tudománypolitikára, az oktatás­ politikára. Mindmáig a közművelődéspolitika a legkidolgozatlanabb. Ezért van, hogy gyakran összemossák, összekeverik a közművelődéspolitikát a művészctpolilikával, a tudománypolitikával. Pedig ezeknek speciális módszerük van, mint ahogy az kellene legyen a közművelődésnek, meg van is — a gyakorlatban. Közismert, hogy művészetpoliiikánkban az ún. „hármas elv” érvényesül. A há­ rom „ T ” elve: támogatás, tűrés, tiltás. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy elveket pontosan lehet jelszavakban rögzíteni, különösen nem alapclvekel, de ez a hármas je l­ szó mégis kifejez valamit. Sokan ezt a hármas jelszót akarják érvényesíteni a közmű­ velődéspolitikában is. Holott a közművelődésben nyilvánvalóan mást kell érteni tűrés és tiltás alatt, s mást jelent a támogatás is, mint a művészet — akár még a tudomány­ politikában is. A közművelődés a tömegeket neveli, benne a felnőttek művelődnek, a tömegekre hat állandóan, s itt nem engedhetünk meg olyasmit, mint a művészet- és tudomány­ politikában. A művészetben, a tudományban kell engedjünk olyan kísérleteket, ame­ lyeknek néha nem az lesz a vége, amit eredetileg terveztünk vagy reméltünk. De szük­ ség van ezekre a kísérletekre, mert nélkülük sem a tudomány, sem a művészet nem fejlődhet. A közművelődésre viszont ezt — hogy más különbségről most ne szóljak — nem lehet egyszerűen és áttételek nélkül alkalmazni. A művelődés az ember minden oldalú fejlődésének egyik fontos eszköze. Arra az alapra épül, ami az emberben adott, amit hozott vagy örökölt, szokásaira. Ezt nem lehet negligálni, a ,.tömegeket nem lehet leváltani” , de nevelni kell, illetve egyre kedvezőbb lehetőséget kell teremteni szubjek-2

2 Ebben a tekintetben sok az értetlenség. A közművelődést annak hagyományos eszközeire formáira és területeire szűkíteni, ezért különösképpen figyelmen kívül hagyni a tömegkommu­ nikációt — mindenekelőtt a televíziót — önmagában is korszerűtlen és káros dolog. Emellett szükségképpen visszavetné az ilyen szemléleten felépülő gyakorlat magukat a hagyományos formákat, így a közművelődés nagymúltú és ma is virágzó, sőt erősödő eszközeit, az öntevékeny művészeti mozgalmakat is. Ha ezek nem kapnak meg-megújuló inspirációt pl. — mintahogy kaptak — a tömegkommunikáció teremtette új formáktól és lehetőségektől, elsorvadnának, s az egész mozgalom igazán rosszízű „gyögyösbokrétizmussá” süllyedne és alig lenne több mint iátekszer. 12

líve és objektíve számára az önművelődéshez. Tanítani és tanulni — ez a marxizmus alapvető elve a tömegkultúra tekintetében.3 Szocialista ország vagyunk, ahol a párt irányításával a marxista—leninista eszmék terjednek, erősödnek, s már csak ezért sem szabad megfeledkeznünk a közművelődés világnézeti célkitűzéseiről. Átmeneti korunkban, a különböző eszmei áramlatok ter­ jedésének (tömegkommunikációs eszközökkel való terjesztésének) időszakában külö­ nösen fontos ez. Belső társadalmi fejlődésünk szilárd. Kedvező gazdasági, politikai alapok vannak ehhez az országban. A párt mindig tökéletesedő módszerekkel igyekszik a fejlődés újabb és újabb lépcsőfokait, a fejlődés új lehetőségeit megtalálni a gazdasági, politikai és társadalmi élet különböző szféráiban, Ez az újratörés mindig magával hozza külön­ böző nézeteltérések felülkerekeclését, a viták eiősödését. Bizonyos ellentmondások is keletkeznek időről időre, amelyeket m arxista-leninista szellemben kell leküzdenünk. Nem mentes a fejlődésünk a polgári hatásoktól sem. A régi polgári felfogás marad­ ványaival éppúgy találkozunk, mint az újabban keletkezettekkel. Sokszor társadalmi életünk is kitermel, újratermel ilyeneket, amelyeket állandóan vissza kell szorítanunk, küzdcnünk kell ellene. Ezért kell erősíteni a közművelődés világnézeti hatékonyságát. 3. Épp ezért is fontos az új közművelődési koncepciónak az az eleme, amelyik a politikai feladatokat sűríti magába. Konkrétabban a szocialista demokrácia erősítésé­ nek a kérdését. A szocialista demokrácia kibontakozása és a szocialista közművelődés szorosan összefüggnek egymással. Ügy fogalmazzák ezt a tézisek, hogy a szocialista demokrácia művelt emberi kíván, de teremt is. Az önművelés, nemcsak az általános műveltség fokozása, hanem az ember harmonikus életéhez, tehát a munkájához szük­ séges szakműveltség mindenoldalú kiteljesedése nagyon lényeges és szerves eleme a szocialista demokrácia erősödésének. Arra van szükség, hogy az önművelés és a szervezett csoportos közművelődési formák terjedjenek ki az ember egész életére, sokféle változatukkal fogják át a társadalom, a gazdasági élet által támasztott követel­ ményrendszerek teljességét. A szocialista demokrácia fejlesztésében még sok a tenni­ való. Bátorság és műveltség szükséges a szocialista demokrácia gyakorlatához, az egyes területeken a konkrét tennivalók értelmes meghatározásához. Ahhoz, hogy a vitákban — melyek az élet minden területén elevenek — valóban tartalmasak legye­ nek, ismeret és műveltség kell. 4. Az új közművelődési koncepció elvetette a népművelés ama régi értelmezését, — amelyik a fogalom keletkezésekor, az 1920-as években természetes volt, — m i­ szerint ez csak a művelődésben elmaradott rétegek felemelésére, műveltségi színvona­ lának emelésére szolgál,4* Ennek a felfogásnak az elvetése látszólag egyszerű és in3 G yakori a félreértés abban a tekintetben is, h ogy a művészeteket, aztán a m űvészetpolilikát, elsősorban saját belső törvén yeik v a gy csak saját belső törvén yeik alapján igyekeznek m eghatározni és messzemenően idegenkednek attól, h o gy a közm űvelődés, mint igén yt támasz­ tó lépjen fe l ezeken a területeken. Ilye n k o r a félreértők álláspontja az, h ogy a közm űvelődés Ilyen felfogása, kiterjesztené annak h atókörét és összekeverné a közm űvelődéspolitikát általá­ ban a m űvelődéspolitikával. E rre h ivatkozva m ondják, h ogy pl. a művészeti alkotásokat k öz­ vetítő Intézm ények közm űvelődési tevékenységének bírálata a közm űvelődés oldaláról indoko­ latlan. E rre h ivatkozva utasítják el, ha a közm űvelődés számára úgy tűnik, h ogy számos mű­ vészeti ágban bizonyos arisztokratizm us jelentkezik, m ert szerintük ez a legjobb esetben sem közművelődési, csupán m űvészetpolitikai probléma. G ondolom e tétel cáfolatára sok id őt nem kell fecsérelni. 4 Itt em lítem meg, h ogy egyesek — m egszokásból — ma is idegenkednek az új — közm ű­ velődés — elnevezéstől. B ár az elnevezés nem döntő kérdés, nem is m ellékes és a régi elnevezés­ hez ragaszkodás sokszor a régi nézetekhez, felfogásh oz való ragaszkodást is tükrözi, A töm egek művelődési m ozgalm ára a történelem folyam án sok elnevezést használtak. A népm űvelés k ife ­ jezést 1922-ben Vass és fők én t K leb elsb erg minisztersége idején vezették be, az addig használt szabad oktatás helyébe. Közm űvelődéssel v a ló felváltását azonban nem ..horthysta” m últja in ­ dokolja. Nem Is csak az, hogy a régi fogalom h oz régi felfogás tapad, Inkább az, h ogy elm éle­ tileg Is ez helyesebb és pontosabb szocialista viszonyok között. Mindezt a konferencia tézisei részletesen m egindokolták.

13

clokolt, de alapvető elvi kérdést tisztáz. Tükröződik benne a közművelődés szocialista és polgári felfogása közötti különbség is. A régi, polgári felfogásnak a lényege, hogy csak az ún. fehér foltokra koncentrál, az elmaradott rétegekre terjeszti ki tevékenységét. Ilyen felfogás fenntartása a tár­ sadalmi fejlődés normális menetét tekintve is egyre tarthatatlanabb lenne. Olyanféle szakadást próbálna általánosítani, ami sem politikailag, sem gyakorlatilag nem tart­ ható. A z aktív politizálás terjedése az egész lakosságra, a tömegkommunikáció tér­ hódítása mindezt illuzórikussá tenné amúgyis. Szocialista viszonyok között pedig ez teljesen tarthatatlan felfogás, még akkor is, ha nekünk sem szabad megfeledkeznünk a fehér foltokról, mint alapvető feladatokról. A közművelődés feladata azonban az egész felnőtt lakosság művelődésének segítése, nevelése és önművelődése feltételeinek megteremtése, szervezése. A régi felfogásban helytelenül értelmezték az értelmiségiek közművelődési sze­ repét is. Míg a régi koncepció az értelmiségnek csak a nevelő munkát szánta, az új szerint az értelmiségi réteg amellett, hogy nevel, maga is — mint a társadalom része — művelődik, általános műveltségi színvonalát állandóan fokozza, önművelődése mellett nagy hatással van erre a társadalmi rétegre a dolgozó osztályokkal fenn­ tartott szoros kapcsolat, amelyet éppen a közművelődési munkában realizálhat leg­ könnyebben. A konferencia világosan rámutatott arra a kedvezőtlen helyzetre, hogy különböző okok miatt az értelmiség aktív közművelődési tevékenysége az utóbbi években csökkent és különösen figyelmet fordított az értelmiségi ifjúság szükséges bekapcsolására. 5. Nagy szerepet szánunk az új koncepcióban annak is, hogy a közművelődésben alkalmazott eszközöket, módszereket állandóan és céltudatosan fejleszteni kell. Ma sokkal szélesebben értelmezzük a közművelődés rendszerét. Nem korlátozzuk csak a múzeumra, könyvtárra, művelődési otthonra, levéltárra, más, eddig hagyományosan közművelődési célokat szolgáló intézményre, hanem kiterjesztjük a rádióra, tv-re, sajtóra is. A konferencia rámutatott, de az eddigi tapasztalatok is igazolják, hogy a közművelődési hálózat, a hagyományos eszközök és a tömegkommunikáció szerve­ zettebb összekapcsolása, az együttműködés sok olyan új formát tehet általánossá, me­ lyek korábban úgy jelentkeztek, hogy csak a rádióban, csak a tv-ben, csak a művelő­ dési otthonban külön-külön voltak elképzelhetők. Most együtt, kombinálva, nagyobb hatóerejük lesz. Az új formák, módszerek lényege, hogy többnyire kiscsoportosak és intenzívebbek, mélyebbek a korábbi formáknál, ugyanakkor a hatókör eddig álmodni sem mert kiszélesítését eredményezhetik, újabb és újabb módszereket szülhetnek.6 6. A művelődés négy nagy ágazatának: oktatásnak, tudománynak, művészetnek, közművelődésnek az eddiginél sokkal szorosabban együtt kell működnie. A közműve­ lődéspolitikát, mint szükségest a konferencia óta általában szélesebb körben ismerik. A probléma az, hogy nincs tudományosan kifejtve, s hogy különböző félelmek élnek az általános művelődéspolitika, valamint a művészetpolitika és a közművelődéspoli­ tika összekeverése miatt. Egymásra utalt ágazatokról van szó. A z oktatás és a köz­ művelődés szoros kapcsolata eléggé világos. Az oktatás alapja a közművelődésnek, ugyanakkor a közművelődés is oktat szervezett formában felnőtteket. A mostaninál ezért jobban kihasználhatnánk ennek a két területnek az egymásrautaltságát. Az ok­ tatás és a képzés során jobban felkészíthetnék a fiatalokat a közművelődési szolgál­ tatások használatára, hasznosítására. Törekednünk kell, hogy az önművelési formákat elsajátíttassuk a fiataljainkkal. Ugyanakkor a közművelődésnek is jobban kell tá­ maszkodnia az oktatásra.

14

i uaomanynak, művészetnek és közművelődésnek is szorosabbra kell fűzni a kap­ csolatát. Szerves együttműködésre, kitartó kapcsolatra van szükség, nem látványos kampányokra, mert ezek a legkevesebb alkalommal érik el céljukat. Arra kell töre­ kednünk, hogy ezeknek a területeknek a/, összekapcsolása, illetve összehangolása végsősoron a művelődés emelkedését eredményezzék. 7. Nagyon sokat vitatkoztunk a konferencián a közművelődés irányításáról. Számbavcttük a gazdasági, társadalmi, politikai helyzetünket, fejlődésünk mozgató rugóit, jellemzőit, s úgy láttuk, hogy a közművelődés irányításának további társadal­ masítására van szükség. Fejleszteni kell az állami, tanácsi irányítás színvonalát, ugyanakkor a közművelődés irányításában — s ez a társadalmasítás fontos jele — nagyobb szerepe kell legyen a gazdasági szervek, egységek vezetőinek is. Tovább kellene szélesíteni, ugyanakkor egyeztetni is a népművelési tanácsok tevé­ kenységét, amelyek megfelelő pártirányítással, s az abban résztvevők aktív munká­ jával az irányítás .javítása érdekében sokat tudnának tenni. Felvetődött az Országos Népművelési Konferencián az is, hogy a közművelődésben érdekelt szervezetek, mint a szövetkezetek, a SZOT, a KISZ, egyéb társadalmi, politikai szervek általános és speciális feladatai tisztázatlanok. Feladataik körvonalazása, tisztázása nem sokáig halasztható. Végül pedig a konferencia tézisei nagy súllyal követelték, hogy tisztázni kell, milyen szerepük van és legyen az anyagi támogatáson túl a gazdasági szerveknek az irányításban. Az új koncepció magyarázata és bővebb ki fej lése meg soron lévő feladat, s ebben sokat segíthetnek a vidéki lapok, folyóiratok is. II.

Aktuális feladataink a közművelődésben

A konferencia hosszabb távra adott új koncepciót és munkatervet a közművelő­ désnek. Azon munkálkodunk, hogy a konferencia téziseit alapul véve, azokat javítva egy pártállásfoglalást készítsünk elő a közművelődésről. Nagy szükség van egy ilyen állásfoglalásra. Nemcsak mert átfogó igényű állásfoglalás még nem volt a közművelő­ désről, hanem azért is, mert ennek hiánya akadályozza, nehezíti a munkát. Egy ilyen állásfoglalás nagyban megkönnyítené a kommunisták, a pártszervezetek mozgósítását is, ami nélkül a feladatokat nem lehet megoldani. Ha még a párt X. kongresszusa előtt megszületne egy ilyen állásfoglalás, az válasz lenne azokra az utóbbi időben k i­ alakult vitákra is, amelyek során kultúrpolitikánk alapjait, elveit támadó hangok is hallatszanak. Reméljük, hogy egy ilyen határozat, állásfoglalás hamarosan meg is születik.1 1. A feladatok végrehajtásához azonban máris hozzákezdtünk. A közművelődésben érdekelt társadalmi szervek megkezdték általános és speciális feladataik felmérését, illetve pontosítását. A SZOT-ban, az egyes szakszervezeti központokban, a szövetkezeti központokban kezdődött ilyen munka. Meg akarjuk vizsgálni a honvédség közművelődési szerepét is. Különböző okok miatt eddig nem figyeltünk fel a honvédség nyújtotta nagy közművelődési lehetőségre. A Népművelési Konferencián a honvédség képviselői beszámoltak arról, hogy felm e­ réseik alapján a sorkatonák 50 százaléka nem olvas rendszeresen. Figyelembe véve azt, hogy a fiúk 80—90 százaléka jelentős idői tölt a honvédség keretében, igyekszünk olyan megoldásokat keresni, amikkel javítható lenne a közművelődés a honvédség­ nél is.

15

Megkezdődött a könyvtárosok országos konferenciájának az előkészítése. 1970. végén meg is tartjuk. Jövőre a művelődési otthonok igazgatóinak országos konferen­ ciáját szervezzük meg. A személyi, a tárgyi feltételek helyzetét, fejlesztési lehetőségei­ ket, az intézmények perspektíváit és új feladatait vizsgálják majd ezeken a tanács­ kozásokon. A rádió és a tv megkezdte a sajátos feladatainak, a távlati közművelődési prog­ ramnak a kidolgozását. Éppen a napokban alakult meg egy munkabizottság erre a célra. A z államhatalom legfőbb szerve, az országgyűlés, illetve annak Kulturális Bizott­ sága is rendszeresen foglalkozik maja a közművelődéssel. Az országgyűlés Kulturális Bizottsága annak idején megvitatta a közművelődési konferencia téziseit, ez év őszén a múzeumok helyzetét vitatja meg, jövőre a könyvtárüggyel foglalkoznak. Jó lenne, ha 1971-ben az új Kulturális Bizottság közművelődési törvény tervezetével is foglal­ kozna. 2. Nagyon fontos feladatunk a tudományos munka feltételeinek a biztosítása. Erről nagyon sokat vitatkoztunk. Kísért még a régi felfogás. Mi köze a közművelődésnek a tudományhoz — kérdezik még ma is? Mások úgy vélik, ott a Népművelési Intézet, fog­ lalkozzon vele, fölösleges most egy tudományos intézet megszervezése mellett kardos­ kodni. Hova-tovább egyedüli ország vagyunk, ahol nincs egy közművelődéssel, műve­ lődéselmélettel foglalkozó tudományos intézet. A Népművelési Intézet módszertani intézet. Célja, feladata, hogy módszereket dolgozzon ki, azokat terjessze, módszertani segítséget adjon a közművelődési szerveknek, intézményeknek, biztosítsa a szakmai tapasztalatcseréket és továbbképzést. Ez nem tudományos kutató intézet, nem is kell, hogy az legyen. Konkrét tervek készülnek két irányban is. A különböző — közművelődési kutatá­ sokkal, művelődés- és művészetszociológiával foglalkozó — kutatóintézetek munkáját koordináljuk. Kiderült, hogy legalább 1.2 ilyen intézmény van az országban, amelyik a maga egészében vagy részben ilyen jellegű kutatást végez. Ilyenek a Rádió—Tele­ vízió Tömegkommunikációs Központja, a Filmtudományi Intézet, Színháztudományi Intézet és sok más. Ezek munkáját szeretnénk koordinálni, összehangolni, jobban meg­ szervezni. Ezt legjobban az M T A tudná megoldani. Másik tervünk egy kifejezetten közművelődési kutató intézet létrehozása. Kicsi­ ben kezdenénk, a külföldi tapasztalatok felhasználásával, de nagyon nagy szükségünk van erre, mert ma már lehetetlen a közművelődést hatékonyan irányítani egy ilyen intézet nélkül. 3. Megindult az ifjúság, közelebbről az egyetemi ifjúság közművelődési tevékeny­ ségének kiterjesztését segítő munka is. A Művelődésügyi Minisztérium, együtt a KISZ-szel, tervet készít, hogy milyen feladatok végzésébe lehet bevonni a fiatalokat, és megindult egy állandó mozgalom előkészítése, amelyik a K IS Z jövő évi V III. kong­ resszusához kapcsolódna. A rra gondolunk, hogy a főiskolai, egyetemi hallgatók önkén­ tes alapon részt vállalnának az üzemi, falusi művelődésügyi munkában, a gyakorlati tevékenységben. A dolog nem egyszerű. Számos politikai, szervezeti, anyagi probléma jelentkezik itt. Mégis szükségesnek tartjuk, mert nemcsak közművelődési jelentősége van. A z egyetemi ifjúság sokszor joggal panaszkodik, hogy nincs politikai feladat Szá­ mára. Itt a lehetőség! 4. Megkezdtük a normarendszer kidolgozását. A könyvtárakra ezek a normák már megvannak, most dolgozunk a művelődési házak normarendszerén. Nehéz feladat lesz

16

az egyes településtípusok — tanya, falu, város — normarendszerének a kidolgozása. Ez még nem indult meg, de szeretnénk hamarosan ezt is elkezdeni. Ennek nagy műve­ lődéspolitikai jelentősége lesz. 5. A tanácsi rendszer korszerűsítésével párhuzamosan teljes szélessségben felm e­ rül az irányítás kérdése is. Megszűnnek a járások, a megyei jogú városok, s ami ebben minket érint, hogy az ezekhez kapcsolódó körzeti jellegű közművelődési központok, megyei művelődési központok, mint módszertani központok is megszűnnének, mint erről néha hallani lehet. Nagy hiba lenne, ha most — mereven ragaszkodva egy alap­ jában helyes elgondoláshoz — szétvernénk azokat a módszertani központokat, ame­ lyeket egyenlőre nem tudunk mással helyettesíteni. Beláthatatlan káros következmé­ nyei lennének ennek. A minisztériumnak határozott álláspontja, hogy a megyei mű­ velődési központokat, mint módszertani intézményeket nem szabad megszüntetni, ellenkezőleg, ezek tevékenységét tovább kellene fejleszteni, segíteni. Szeretnénk egy korszerű országos és megyei közművelődési szakfelügyeleti hálózatot is kiépíteni. Megkezdődött a közművelődési törvény előkészítése is. Egy bizottság alakult, amelyiknek az lesz a feladata, hogy gyűjtse össze a nemzetközi és a hazai tapasztala­ tokat. Ebben a kérdésben természetesen csak a párthatározat után tudunk jelentősen előrelépni. 6. Végül pedig, nem szerepelt ugyan a konferencia konkrét munkatervében, de elveiből következik és nem odázható feladat: rendezni kell az öntevékeny művészeti fesztiválok ügyét. Korszerűsítésre várnak ezek a fesztiválok. A z utóbbi években szinte gombamódra szaporodtak. Többnyire helyi kezdeményezésre szerveződtek, másrészt pedig sokat fejlődött eszmei tartalmuk, művészi színvonaluk is. Egyre kevesebb a csak látványosságot nyújtó és nagyon sok pénzbe kerülő fesztivál. De ilyen tömegesség mellett a színvonalat tartani egyre nehezebb lesz. Ugyanakkor sokszor a közművelő­ dés mindennapi feladataitól veszik el a pénzt, mert ezek megrendezése bizony nagyon költséges. Ezt már régebben is szóváíettük. Valamiféle rendet kell kialakítanunk. Fo] kell mérni, melyek érdemelnek országosan és nemzetközileg figyelmet, melyekre ér­ demes költeni. Tehát több támogatást az arra érdemeseknek, hatékony szocialista egyeztetést ezen a területen, állandóan emelni a színvonalat — ezek az alapelvek. Emellett meg kell vizsgálni azt is: milyen országos, vagy nemzetközi jellegű fesztivál hiányzik a tablóról, ami segíthetné a közművelődés egészének fejlődését. Bizonyos pl., hogy rangosabb országos találkozót kíván az irodalmi színpadok mozgalma, mert a mai találkozók túlságosan elaprózottak és nem adják a fejlődéshez azt a tapasztalatot, mit átfogóbb összejövetel biztosíthatna. Talán kedvező feltételeink vannak arra is, hogy nemzetközi jellegű munkáskórus-fesztiváll indítsunk Budapesten. Ennek nagy poli­ tikai jelentősége is lenne.I, III,

A közművelődés és a sajtó kapcsolatáról

A sajtó és a közművelődés kapcsolata nehéz, de fontos téma. Minden vitát meg­ előzendő: jól tudom, hogy a sajtó úgy, ahogy van, önmagában „közművelődési intéz­ mény” , minden hírében, cikkében, betűjében az. Egészen konkrétan, két szempontból mégis szükséges szólnom a sajtó és közművelődés kielégítőnek nem nevezhető kap­ csolatáról. Először is. A sajtó — szinte minden napilapról elmondható ez — művelődési ro­ vatának nincs meg a kívánt közművelődési szemlélete. Az egész művelődési tevékeny17

ségéből hiányzik a közművelődési érdeklődés, az a szellem, az az érzékenység, amit az ügy megkívánna. Szerintünk az a jó sajtó, amelyik minden kulturális cikkét köz­ művelődési szemléletből írja. A napilapok tömegekhez szólnak. Jobban kellene válo­ gatni, hogy miről írjanak. Sokszor az az ember érzése, hogy szaklapokká váltak. Nagyon sok helyet, teret engednek extremitásoknak, csak szakmabelieket érdeklő írá­ soknak, témáknak. Különösen a kritikai rovatban duzzadnak fel időnként a közönsé­ get egyáltalán nem érintő szakmai írások. Például egy-egy színházi előadás rendezési gondjai, egy-egy alak megformálásának színészi gondjai. Ezek az olvasóknak, a több­ ségnek nem sokat mondanak. Eszmeileg is lehetnének szilárdabbak ezek az írások. A z ismertetett mű eszmei summázatát kellene adják, a közönség és a mű kapcsolatát kellene erősíteniük, a kettőt egymáshoz közelebb hozni. Ugyanakkor közérthetőnek is kellene lenni, de sokszor annyira „tudományosak” , „szakszerűek” ezek az írások, hogy sok-sok értelmi­ ségi, szakmabeli is hiába töpreng megértésükön.

Feltűnően keveset, szinte semmit nem foglalkoznak a napilapok a közművelődés szakmai problémáival, szakmai gondjaival. Volt idő, amikor egyáltalán nem is volt \ a lapoknál újságíró, aki értett volna ehhez. Ezt a területet blablának tartották. Nem mondom, hogy mindig jogtalanul, de el kell ismerni, hogy a közművelődés is szakma. Hozzáértést kíván, épp úgy, mint az oktatás vagy gazdaság bármelyik ága. Igazság­ talanok lennénk azonban, ha nem ismernénk el, hogy az elmúlt hónapokban sokat ja ­ vult a napilapok közművelődési tevékenysége. Talán éppen a konferencia eredmé- | nyékén t is. A közművelődés szakmai folyóiratairól, az ilyen hetilapokról nem akarok külön szólni, mert jónéhány szakmai lapot alaposan elemeztünk a nyáron Siófokon, ahol egy hasonló jellegű tanácskozás volt azok szerkesztői számára. Sajnos azok is elvontak, némelyikük nagyon elszakadt az élettől. Oka ennek talán a tudományos bázis hiánya is., Most külön nem tanulmányoztam át a vidéki folyóiratokat. Ahhoz egy jó félévre volna szüksége az embernek. A közművelődés szempontjából inkább kérni szeretnék Önöktől. Azt, hogy a népművelés szakmai, elvi kérdéseivel, helyi gondjaival foglal­ kozzanak rendszeresen.

Ügy hozta a véletlen, hogy a Jelenkort, a Tiszatájt, az Alföldet valamivel jobban ismerem. Sajnos, az A lföld kivételével egyik sem foglalkozik különösebben a köz-1 művelődéssel. A z A lföld a legutóbbi időkig rendszeresen közölte a témába vágó tanul­ mányok, vitairatok sorát. Most ott is, mintha megtorpanás lenne. Valószínű kimerül­ tek a szerzők. Mindeneseire tevékenységüknek megvolt az eredménye. Nagyban hozzá-1 járultak ahhoz, hogy a Népművelési Konferencia eredményesen végezze dolgát. Ér­ demes munka volt.

Nagyobb megbecsülést érdemel ez a téma, ez az ágazata közéletünknek a többi vidéki folyóiratban is. Rendszeres figyelése, rendszeres támogatása meghozná a gyü­ mölcsét a közéletben, a hétköznapokban is. Talán még mindig nincs is erre igény. A szerkesztőségekben tán le is becsülik. Pedig a már szép számban megjelenő vidéki folyóiratokban óriási lehetőség rejlik. Bizonyosan hozzájárulna annak a helyes tőreit- 1 vésnek eredményesebb megvalósításához is, hogy minden lapnak sajátos profilja ala­ kuljon ki. A közművelődés igen széles terület. Ha csak egy-egy ágának gondozását vállalná egy-egy vidéki folyóirat, ez mindenki számára hasznos lenne. Ilyenféle „mun­ kamegosztásra” sokféle lehetőség van. Ehhez persze meg kell érteni a dolog jelentő­ ségét. Remélem ez nem várat sokáig magára.

1U

MARGÓCSY JÓZSEF:

Gondolatok a vidéki folyóiratok szerkesztési gondjairól Közismert az az anekdota, amely szerint utazik egy atyafi a régi, Vár-beli siklón és kérdezi, hogy mi tartja fenn ezt a mozgó, csúszó szerkezetet? Mondják neki, hogy a drótkötél. És mi van, ha az elszakad? Akkor olt van a másodkötél. És mi van, ha az is elszakad ? Akkor ott van a pótkötél. Nem folytatom, mert ami ezután következik, már nem tartozik további témám­ hoz; az indításhoz azonban az eddig elmondottak szükségesek voltak. Hogy ti. amikor felvetődött ennek a megbeszélésnek a gondolata, kezdettől fogva két előadó meghívá­ sára gondoltunk, Molnár elvtárs el is vállalta, így ezzel nem volt dolgunk. A másik országos elvtárs azonban nem vállalta el: megkértük helyettesét, majd munkatársát, majd lakótársát, de ők sem vállalták ezt a feladatot. Mind nagyobb körben kerestünk aztán előadót, s amikor már a pót-pót felkérés sem sikerült, távollétemben, közfel­ kiáltással, rám hagyták ezt a feladatot. Kérem, tehát, hogy a továbbiakat a fenti anekdota textusa alapján, kellő megértéssel szíveskedjenek fogadni. Tekintettel arra, hogy nem országos elvtárs tartja ezt az összegezést, de még csak nem is fővárosi, így már eleve szeretném azt is előrebocsátani, hogy elsősorban a mi vidéki gondjainkkal szeretnék foglalkozni, abban a reményben, hogy a nem havonként megjelenő folyóiratok másutt is hasonló helyzetben vannak, tehát van olyan, bizo­ nyos általános helyzet, amelynek problémái közösek s amelyekről a továbbiakban esetleg szót is érthetünk, beszélgethetünk. Előbb néhány általánosabb gondolat megfuttatását helyezném előtérbe, anélkül, hogy a folyóiratok valamilyen szemléjére vállalkoznék. I. Olykor-olykor felvetődik bennünk az a gondolat, hogy vagyunk-e mi olyan nagy ország, hogy egy-egy nagyobb tájegység, vidék önálló folyóiratot szerkesszen, tartson el, mégha azzal a bizonyos vegyes tartalommal is, amely éppen a vidék, a terület fon­ tosabb kérdéseit taglalná. Vagyis lehet-e egy-egy tájnak, országrésznek nálunk olyan regionális profilja, hogy a folyóirat ezt kellőképpen tükrözhesse, tükrözze. A válasz — mennyiségileg felelve — mindenképpen az, hogy nem vagyunk ilyen nagy ország. De ha csak hevenyészett pillantást vetünk is a vidéki folyóiratokra, mégis azt mondhatjuk, hogy van bennük bizonyos minőségi különbség, lassanként valamennyi megtalálja a maga profilját, vezérszólamát, vagy csak egyszerű vezető motívumát (hogy szerényeb­ bek legyünk) s ez mégiscsak ad bizonyos sajátos színt és hangot az országos folyóirat­ koncert összhangzásába. Látható, hogy szinte valamennyi a maga területének haladó hagyományait gyűjti össze, és mennyi értékes és föltétlenül országosan is érdekes adat, adalék kerül így a folyóiratok hasábjaira' elsősorban olyan cikkek, tanulmányok, ame­ lyek az utolsó pillanatban örökítik meg a közelmúlt vagy a régibb történelem múlé19

kony emlékeit. Az elmúlt évek nevezetes évfordulói erre megannyi példát nyújtottak s jól illusztrálták a legutóbbi pártkongresszus ama határozatrészletét, amely elítéli a nemzeti közömbösséget (határozatok, 27. pont) haladó múltunk, történelmi öröksé­ günk értékeivel szemben. Nekem, ebből a szempontból is, főleg a kecskeméti Forrás eredményei mutatkoznak a legértékesebbnek, de figyelemre méltónak tartom a Palóc­ föld, a Vasi és Borsodi Szemle ilyen irányú törekvéseit is. Mi magunk is igyekeztünk ezen a téren fontosnak tartott cikkek közlésére. Hasonlóképpen vállalkoznak, elsősorban a havonként megjelenő irodalmi folyó­ iratok a sokat emlegetett ötágú síp társsípjainak megszólaltatására: a hazánk halárain túli magyar nyelvű irodalom figyelemmel kísérésére, ismertetésekkel illetve eredeti művek közlésével. A Tiszatáj. a Jelenkor a jugoszláviaiakkal sokat foglalkozott, a kárpátaljaiak is sorra kerülnek a Tiszatájban, legutóbb épp a Napjainkban is, az A l­ föld és a budapestiek a felvidékiekkel és az erdélyiekkel is törődnek. Mi magunk is vállaljuk ezt a regionális feladatot, hogy Szemlénk — mint szerkesztőnk mondani szokta — afféle kis szellemi Záhony lehetne, amolyan Barátság-kertje a két terület kulturális életének. Persze, ez nem jelenthet, monopóliumot semmiképpen: Kovács Vilmos küldheti tudósításait a Tiszatájnak, a fiatal ungvári egyetemi hallgatók verseit a Napjainknak is, slb. stb. Persze, a fentebbiekkel, a íegionális feladatok hangsúlyozásával nem akarunk kitérni az önkritika elől, amely arra késztet, hogy bevalljuk: szinte egyszer sem tud­ tunk olyan kérdést felvetni, megírni, hangoztatni, amelyre országosan is felfigyeltek volna. De azért talán azt is elmondhatjuk, hogy az elmúlt évfolyamok lapjain több hasznos és — nemcsak regionálisan — érdekes dolog is megjelent, mint amit éppen­ séggel nyugtáztak, elismertek „odafönt” , vagy valamilyen lapszemlében. Ezek után közeledjünk még jobban a szerkesztési gondokhoz. II.

Az egyik legnagyobb nehézséget abban látom, hogy jóllehet egy-egy ilyen folyó­ iratnak a kolofonjában az olvasható, hogy kiadja valamilyen hivatalos szerv, a szer­ kesztésért felel egy másik hivatalos, közigazgatási központ — egy vagy több megye összefogásának jelzésére — mégis a közvéleményben nagyon nehezen gyökerezik meg ennek a felírásnak az igazsága, valósága. A z t. i. hogy egy-egy ilyen folyóirat egy bizo­ nyos tájnak, közigazgatási egységnek a folyóirata, sajtóorgánuma. Sokkal inkább az az érzés, gondolat, közérzet tapasztalható, hogy néhány izgő-mozgó ember „bulija” ez a folyóirat, a szerkesztés gondja és öröme, s ha néha el is hangzik egy-egy felkiáltás, hogy fogjunk össze, fogjuk meg ezt az ügyet, a folytatás már inkább az, hogy vigyétek, viseljétek ti a terhet, hiszen az ezzel járó játékot és izgalmat úgyis ti élvezitek stb. Ebből adódik az a nehézség, hogy a folyóirat fogadtatása is kissé ilyen idegenkedéssel kezdődik. Mert azt azért el kell mondani, hogy nem elsősorban anyagi természetű idegenke­ désről van szó. Vagyis: ha kapnak a tanácselnökhelyettesek némi biztatást egy köz­ ponti eligazításon, hogy jó lenne a folyóiratot megrendelni, ez még általában megy is; hasonló a helyzet a könyvtári előfizetésekkel: valóban megtalálható a folyóirat a ki­ adással érintett terület könyvtáraiban is. Hanem, ami ezután következik, hogy f, i. ezt a folyóiratot a vezetők személyesen is ügyüknek tekintenék: ez hiányzik. Milyen lehetőségek adódnak az idegenkedés leküzdésére? Elsősorban a személyes érdekeltség elvének gyakorlata. Ahol sikerült a vezetőket cikkszerzőnek is megnyerni, ott már jobban ment a dolog. Ahol a cikk nemcsak valamilyen egyébként hivatalos jelentésnek az egyszerű reprodukálása vagy nemcsak az alárendelt dolgozók munká20

jának egyszerű szintézise, hanem maga a cikkszerző is akár elvi, akár gyakorlati vonal­ vezetésében tényleges szerzője a kéziratnak, ott már könnyebben nyíltak az ajtók. Vagyis: a munkatársi gárda szélesítése a legfontosabb, magán a területen belül. így a szerkesztőbizottság kissé afféle diplomáciai központnak számíthat: megszervezni az olyan, olvasható és hasznos cikkek szerzését, megírását, megíratását, amelyek a köz­ vélemény, a közhangulat befolyásos tényezőit is megmozgatják, érdekeltté teszik. A folyóiratot ugyanis fenntartja a kapott állami támogatás, az előfizetők befize­ tett pénze (amelynek nem lebecsülendő része egyéni előfizetésből származik), de nem utolsósorban az a szellemiség, magatartás, ahogy a vezetők erről a folyóiratról nyilat­ koznak. Persze, ennek a nyilatkozatnak tartalma, lényege — néha — függ a folyóirat értékétől, tartalmától is, de méginkább attól, ahogy vezetőink „viszonyulnak” a kér­ déshez, a folyóirathoz. Mert milyen szükségletet is kell kielégíteni egy ilyen vidéki, például negyedévi folyóiratnak? Elsősorban azokat a társadalmi, kulturális igényeket, amelyeket országos és területi politikánk meghatároz. Legyen benne tehát mindaz, ami általános az or­ szágban és speciális a területen. De meddig menjünk bele az országosba, hogy meg­ maradjon a területi megjelenés létjogosultsága, és meddig foglalkozzunk a területi kér­ désekkel, hogy menthetetlenül ne zuhanjunk a provincializmus mindent elpusztító pos­ ványába? Ez a legfontosabb szempont és mérték, ennek szem előtt tartása, ennek vilá­ gos megbecsülése és eltalálása a szerkesztőség nyugtalanságának legfőbb okozója. Mert szükség van az országos, sőt nemzetközi évfordulók, jubileumok számontar­ tására, de az így megírt cikk mindenképpen mondjon valamivel többet és konkrétab­ bat, mint egy országos folyóirat hasonló kommemorációja, „bontsa le” — hogy ezt a szép szót használjam — bontsa le a terület valóságos helyzetére. A z ötvenes években úgy kaptuk a központi beszédvázlatokat, hogy egy-eg.y bekezdés után dűlt betűvel hívták fel a figyelm et: ide helyi konkrétum szükségeltetik, közbeszúrandó. Ezt kell megoldani tehát. Ez pedig nehezebb, mint az általánosságokban maradni, valakinek vagy valamilyen eseménynek nemzetközi vagy országos jelentőséget taglalni. Persze, ezt a helyi konkretizálást lehet ad abszurdum is vinni: van erre is anekdota, ismer­ nek ilyeneket az elvtársak is. De hogy erre szükség van, hogy a vidéki folyóiratban megjelent reprezentatív cikket is érdemes legyen elolvasni — ez vitathatatlan igény és nehéz probléma. így kell a vidéki folyóirat-szerkesztőségeknek, a szerkesztő bizottságoknak vala­ melyest olyan központi feladatra is vállalkozni, amelyik — talán különösebb nagy­ képűség nélkül is lehet mondani — egy-egy területen folyó szakmai, tudományos munka irányító központja. Ezért nagyon jó és helyes, ha a szerkesztőség egyrészről támaszkodik és kapcsolatban áll a terület politikai és közigazgatási vezetőségével, konkrétabban a megyei pártbizottság és tanács vezetőségével és nem utolsósorban a Tudományos Ismeretierjesztő Társulattal, valamint azokkal a központokkal, hivata­ lokkal, akadémiai vagy más intézetekkel, amelyek a területen folyó tudományos, ku­ tató, összegező (pl. statisztikus) munka összefogói, irányítói, felelősei. Ehhez azonban azt is hozzá kell számítani, hogy a szerkesztő bizottság és lényegé­ ben a tettekkel tényező szerkesztő vagy szerkesztők maguk is mindezt társadalmi munkában végzik. S mivel elsősorban — és helyesen — nem maga a szerkesztő bizott­ ság írja tele a folyóiratot, az sem lebecsülendő dolog, hogy mindezért lényegében semmilyen anyagi juttatásban nem részesülnek. Pedig ez a munka — ebben a körben nem kell külön hangsúlyoznunk — egyáltalában nem egyszerű. Vegyük azt az esetet, amikor nincs kézirat, legfeljebb témakör s kell szerezni szerzőt. Ezt a szerkesztő bizottság megbeszéli, javaslatokat tesz, mond egy sereg hasz­ 21

nálhatatlan vagy sikerrel Kecsegtető nevel, néha csak funkciói. E/.eket végig kell járni, egy bizonyos soírendben. Nemsokára el is készíti a kéziratot, aki elvállalta. Néha csak ilyenkor kezdődik az igazi probléma, mert a kézirat nem használható, nem arról szól, amit megbeszéltünk. De az is megtörténik, hogy valaki a megírást elvállalja s aztán úgy csinál, mint a kertész kutyája, hogy őneki, magának nem kell, nem írja meg, de ül a témán, a megbízáson — így nem lehet másnak átadni, egyiaelg. Vegyük azt, amikor jön a kézirat, magától. Ezeket például lektorálni kellene, kell. Elsősorban a szerkesztő bizottság tagjaival. Olykor meglehetősen nehéz és kényelmet­ len munka ez. Mert akkor nincs baj, ha a kézirat jó, időszerű is, terjedelmileg is el­ fogadható. Akkor már csak az elhelyezés a probléma, „hafér” alapon. De ha hosszú, ha tárgyi vagy szemléleti tévesztései vannak, akkor válaszolni kell rá, visszaadni, kiegészítést, javítást kell kérni s ezt meg is kell beszélni, akár szóban, akár írásban. Mindenképpen időigényes munka. Társadalmi munkában. Nem is beszélve arról, ha a cikket valamelyes tekintélyes állásban lévő munkatárs készítette vagy az kérte fel a cikkírót. Ilyenkor társadalmilag is nehéz kérdések előtt áll a szerkesztő, a bizottság, az alkalmi lektor. III. Nem akarom én ezt túlságosan hosszúra nyújtani, különben sem hiszem, hogy valakinek itt különösen újat mondtam, mondhatok. Azt sem szeretném, ha a szom­ szédba való Vitéz Csokonai szerkesztő úrnak a kiáltása erősödnék fel, bizonyos vál­ toztatással a szavaimból, hogy t. i. az is bolond, aki folyóiratot szerkeszt hazánkban. Inkább néhány általánosabb tanulságot szeretnék levonni: a) Pártunk és kormányunk valamennyi idevágó nyilatkozatában, tézisében hang­ súlyozza az írásos ismeretterjesztés, az információ szükségességét; újabban a hon­ ismereti mozgalom is mind erősebb hangsúlyt kap, kellő eszmei és anyagi támogatás­ sal. Következésképpen egy-egy területi folyóirat nyilván ebbe a vonalba all bele és ezeket a kívánalmakat igyekszik realizálni, megvalósítani. Tehát a folyóirat országos és területi szükséglet, szükségesség, kívánalom, nem pedig néhány nyüzsgő ember szűk körű játéktere. B) Hogy ne is lehessen azzá: szükséges az a politikai és közigazgatási támogatás, meglehetős anyagi függetlenség biztosítása, amellyel elérhető, hogy a folyóirat megfelel az általános célkitűzéseknek eszmei szempontból, szakmailag is kifogástalan színvona­ lat biztosíthat és biztosít is. Ne kívántassék a folyóirattól a terület napilapjának zsur­ nalisztikái stílusa és aktualitás-igénye, de ez nem jelentheti a folyóirat területtől való elszakadását, túlságosan partikuláris témák, cikkek feldolgozásával vagy a cikkek stí­ lusának elvontságával, túlságosan szűk körhöz szóló formáját stb. c) Célirányosnak látszik, hogy maga adójához, helyileg is, bizonyos ellátmány lelő formák között), kapjon legalább egy a szerkesztési munka adminisztrációjának

a szerkesztőség kapcsolódjék a terület ki­ szabadabb kezelése tekintetében is (megfe­ félfoglalkozású adminisztrátort, nyugdíjast zavartalan lebonyolítása érdekében.

d) Fontos, hogy a szerkesztő bizottság csináljon hosszabb tervet legalább 4—5 számra, azaz kb. másfél évre: a folyóirat terjedelmének kb. 75%-ára. Ezekre tegyen,— esetleg hosszabb távú — cikkrendeléseket is. A fennmaradt terjedelem a közbeeső aktualitások ellátására áll rendelkezésre. A cikkek íratására, írására föltétlenül tá­ maszkodjék a nem területen élő szakemberek tevékenységére is, de természetesen ne azzal igyekezzék „országos” színvonal biztosítására, hogy kizárólag „bevált” és hír­ neves cikkírói gárdára támaszkodik. Egyszersmind aggodalmas gonddal igyekezzen a 22

terület kutatókedvü fiataljainak felkutatására és foglalkoztatasara. A munKatervei a szerkesztő bizottságot felelősen irányító és ellenőrző szervek nézzek at, véleményezzék, de a továbbiakban biztosítsák is a feltételeket, hogy ezek a tervek így is kerüljenek végrehajtásra s ne az esetlegesség és a tűzoltó módszer uralkodjék el a munkában. e) A kiadóhivatal végezzen propagandamunkát: legyen érdekelt a folyóirat ter­ jesztésében s ne csak a kiadói százalék passzív lefölözője legyen. Erkölcsi és anyagi szempontból is vállaljon felelősséget azért, hogy a folyóirat színvonala emelkedjék, s egyszersmind minél szélesebben váljék közismertté a területen és az országban.

★ Félreértés ne essék nem arról beszéltem, hogy a mi folyóiratunknál mi van jól és mi van rosszul. Inkább azt szerettem volna felvázolni, hogy milyen lehetne egy folyóirat szerkesztést optimális körülmények között, amikor valóban az optimálisan legeredményesebbet is lehetne tőle megkívánni. Talán majd a beszélgetések, hozzá­ szólások során jobban tisztázódnak is a dolgok. Még a mi köreinkben is, ahol a Szabolcs-Szatmári Szemle immáron megerősödve végezheti feladatait, s amikor úgy éreztük — és érezték a folyóirat irányítói, ellenőrző, költségvetést biztosító gazdái is — hogy gondjaink megoldásában előbbre is léphetünk és ehhez valamennyi hasonló munkát végző elvtárs szíves és jó tapasztalatokon alapuló segítségét is igényelhetjük.

Pál Gyula: Házsor. (Sóstói míívésztelep, 1970.) 23

Thália-szobor Nyíregy­ házán, a Móricz Zsigmond Színház elűtt

24

művészét DIENES ISTVÁN:

Művésztelep a nyíregyházi Sóstoiürdőn ( 1931-

1934)

Mindig volt Nyíregyházán néhány jószándékú szellemi munkás, aki életcélt látott abban, hogy városának megfelelő szellemi éghajlatot teremtsen. Elég széles tábora kerekedik a század harmadik évtizedének végére azoknak is, akik szinte követelik, hogy legyen már művésztelepe Nyíregyházának is. A legnagyobb szószólója volt a művesztelep gondolatának Kardos István városi kultúrtanácsnok, Vertse K. Andor és Téper Béla újságszerkesztők és főként a polgár­ mester, aki hajlandó lett volna egyenesen szép, csupaüveg műteremotthont is építeni az akkoriban kifejlesztett Sóstófürdő szigetén. A városatyák, főleg az örök-akadékoskodó számkukacok azonban nem találtak fedezetet ilyen nélkülözhető, „fényűző” be­ ruházásra. Kardos István 1929-ben váratlanul, fiatalon meghal. Utóda Polinszky Pál, még rajongóbb műbarát, de pénze neki sincs több, mint elődjének. Sőt. a gazdasági válság most van csak igazán mélyülőben. Soha sem volt még szegényebb, reménytele­ nebb idő egy „luxus”-inlézménv alapítására. Mégis ez a kilátástalan szegény világ szülte meg Nyíregyháza eddigi képzőművészeti életének legkiemelkedőbb intézményét. Lvka Károly szerint ugyan a valamirevaló művész csodamódon megél a puszta elismerésből is, mégis bekövetkezett, hogy a legnagyobb mesLerek is arra kényszerül­ tek, hogy minden módon a közönség lába elé, kezeügyébe rakják műveiket. A ki­ állítások áradata volt mind Pesten, mind vidéken. így rendezett Rudnay Gyula is 1931 március—április havában Nyíregyházán több festő társaságában nagy gyűjteményes kiállítást, melyre ő maga tizenhárom legszebb képét hozta el. Kiállítási szándékáról levélben értesítette ittlakó ifjúkori barátját, a Vásárhelyről származó Kiss Lajos népiajzkutatót, gondolva, hogy körében mozgalmat indít a pártfogásra. Kiss Lajos elhozta a frissen bontott levelet e sorok írójának házához, ahol azidőben évek óla mindennapos vendég volt. Rudnay levele nyomán néhány napig minden más téma félre lett téve. Azon ke­ seregtek a nagy üröm közben, amit a kiállítás szép alkalma jelenten, hogy íme, hosszú évek telnek el, míg ilyen ünnepnapok akadnak Nyíregyháza életében. Milyen más volna, ha állandó művésztelepe lenne a városnak, akkor mindennapi kenyere lehetne a művészet! Rá kellene venni Rudnavt, hogy ö adjon rangot a művésztelepnek, amint Nagybányának adott Ferenczv, Réti, Vásárhelynek Tornyai. Rudnay akkor volt fénykorában. Ecsetje és színei ugyanazt a gondolatot zengték, mint amire Bartók és Kodály lelték fel életüket. E jelben kéri Rudnay növendékeinek nyári elhelyezését is Nyíregyháza városától: „ ...a z o n célból, hogy e magyar műrészelünk magyar lelkisége szempontjából naauon 25

is kívánatos magyar vidéki élet megismerésével a magyar művészet magyar lelkiségt a jövő művészi generáiio lelkében alkotó és élő erővé váljon.” (1931. május 17-i levele a polgármesterhez.) Ez altkor nyilatkozat és program is volt egyben, mivel ő valóban magyar módra való festészetet tanított és ebben a szellemben korrigált is. Korrektúráival legalább olyan nagyot alkotott, mint legszebb képeivel. Közben szüntelenül gyermekkorának bűvöletéről, álmainak színhelyéről, Bejéről, a Felvidék emberéről, Gömör palócairól beszélt. Lett is hátamögötti neve ezért: „a tót” ! De ez nem gúny volt, hanem évődés egy közeli kedvessel, a hozzátartozóval. Kijárt neki ez a szeretet, mert ő tanítványait gyer­ mekeinek tekintette s nem holmi közömbös főiskolai hallgatóknak. így vall erről egy levelében: „Ezek az én gyermekeim, méltóztassék reá jók atyai szeretettel nézni szin­ tén. A magyar művészi lélek közkatonái ők, — de a Sors úgy is akarhatja, hogy generálisokká is előléphetnek.” (1934. június 22-i levele Nyíregyháza polgármesteré­ hez.) Rudnay „Mester” a szó legtökéletesebb értelmében. Nemcsak tanító, hanem maga­ tartásában és példamutatása által követésre méltó nevelő, aki elkötelezettje, felelőse annak is, hogy növendékei el ne kallódjanak a nehéz idők súlya alatt. „Magyar művészi kultúránk jövőjét szolgáló ifjú generatiónk valóban szomorú körülmények közölt, példának illő önmegtagadással várja a jobb idők eljövetelét. Szívem szerint is, — de kötelességéi zetem is azt parancsolja, hogy művész-ifjúságun­ kat mai nehéz helyzetében el ne hagyjam, sőt szerény képességeim minden erejével buzdítsam és irányítsam őket.” (1932. április 23-i levele a nyíregyházi polgármester­ hez.) Egy mesternek sem volt annyi segélyben részesülő növendéke, mint neki. A sze­ gények, munkás- és parasztgyermekek mind Rudnavt választották tanárukul. Rudnay pedig nyaranta széthordta, széttelepílelte őket az Alföld városaiba. Szegedre, Hód­ mezővásárhelyre, Makóra, hogy ott a tanulmányokon és élményeken túl anyagiakban is részük lehessen. És így kerültek végre Nyíregyházára is. A város 1931. május 28-án meghívólevelet küld a Főiskolára: „A gazdasági válság okozta nehéz idő talán a legjobban a fiatal, törekvő művész­ nemzedéket sújtotta, kiktől megvonta a lehetőségét annak, hogy gondtalanul élve, munkabírásukat csupán művészetüknek szentelhessék, miután a megélhetésük leg­ szerényebb keretek között való biztosítása is úgyszólván minden erejüket igénybe veszi. Nyíregyháza város nagy megértéssel és szeretettel siet segítségükre a fiatal és törekvő művészeknek és dacára súlyos gazdasági helyzetének, minden lehetőt elkövet, hogy sorsukon könnyítsen. Szeretettel meghívja ezért az Országos M. Kir. Képzőművészeti Főiskola 5 szegény sorsú tehetséges növendékét, hogy a nyarat folyó év június 27-től számított 8 héten at Nyíregyháza mellett levő Sóstófürdőben töltsék, ahol ellátásukat — bár szerény kere­ tek között — biztosítani tudja.” (K.: 8972/1931. polgármesteri határozat.) Rudnay Gyula a nyíregyháziak közeledését azzal hálálja, hogy kezükre játszani akarván, udvarias levélben sejteti, abban a reményben küldi el növendékeit, hogy „e nyári eredményeink jövőre nézve tálán megalapoznák egy állandó művésztelep lehetőségeit”. (1931. június 5-i levele a polgármesterhez.l

26

A z első öt művészt Rudnay a következőkben jelölLe ki: Takács Antal IV. éves hallgató, Császár Viktor IV. éves hallgató, Konecsni György IV. éves hallgató, Czene Béla 1. éves hallgató, Koffán Alajos (Károly) III. éves hallgató. Minden megvolt tehát a művésztelep alapjaihoz: a jószándék, a művészek, csak az hiányzott, ami azóta is sok jónak elrontoja, akadálya — a pénz. Erre nem volt a városnak egy vasa sem' Régi igazság, hogy nem a gazdagok a legnagyobb adakozók, a szegények tudnak leghamarabb segíteni. Ezúttal is a város legszegényebb intéz­ ménye sietett az ügy segítségére. A sóstói gyermeküdülő vezetője vállalta, hogy térítés nélkül ellátja a fiatal festőket élelemmel, sőt ágyneműt, takarítást is ad számukra. A százötven éves „Szódagyár” épületben rendeztek be nekik két szobát. Június 28-án érkeztek meg, a nyíregyházi vasútállomásról lovasíogat vitte ki őket Sóstóra. Másnap a Nyírvidék lelkes cikkben üdvözölte őket. Mindenki látni akarta a festő-kolóniát, búcsújárás indult meg a Szódagyárhoz. Jöttek művésztársak: Barzó Endre, aki akkor már jelentős művész. 3928-ban nyerte a Szinyei Társaság utazási ösztöndíját, ÁmosUngát- Imre, Hoffmann Mária, a helybeli rajztanárok, művészek, műpártolók és mű­ kedvelők, vagy egyszerű kíváncsiskodók. A fiatalok szerették Sóstót, sokat barangoltak, (részint a kíváncsi látogatók elől is), bújták az erdőt, s főként az alkonyati órákon festették, emlékezvén mesterükre, aki magáról azt mondta: — „Én este vagyok igazán festő, mert nappal le van öntve a táj tejfellel, fehér fény van mindenen.” Tanyájuk igazi bohémtanya volt, ahol nem hiányzott a kaján kedv. A rozoga bú­ torok hangulatát a falakra akasztott; képek vidították, de akadtak szürrealista, dadaista kompozíciók is: lyukas zokniból, retekhéjból, karalábélevélből, gyufásdobozból montí­ rozva. A nyári foglalkozás végeztével az elkészült munkákból a fiatalok kiállítást ren­ deztek a városháza nagytermében. 1932-ben a polgármester Rudnay Gyulához címzett levelében öt festőnövendéket kért nyolc hétre, kiemelve azonban, hogy „Városunk nehéz anyagi helyzete nemes törekvésünk megvalósítását csak a legszűkebb keretek között teszi lehetővé, ezért kérem, hogy a nyaralásra kijelölendő növendékek kiválasztásánál szívesen adott, de igen szerény elhelyezési lehetőségünkre figyelemmel lenni méltózlassék. — Nem akar­ juk, hogy a vendégül látott növendékek ne megelégedett érzéssel távozzanak váro­ sunkból. Méltóztassék meggyőződve lenni, hogy a kiküldött művésznövendékeket leg­ nagyobb szeretettel várjuk és igen nagy örömünkre szolgálna, ha itt tartózkodásukat Méltóságod felhasználná, arra, hogy városunkat látogatásával megtisztelné.” (K.: 9247/1932.) Ez évben Koffán Károly vezetése alatt Czene Béla. Maronyák József, Nagy Ferenc, Wohl Zoltán és Ilikády Erzsébet érkezett Sóstóra. A festőművész növendékek ingyen látogathatták az akkor újonnan megnyitott strandfürdőt cs fedett uszodái. Oll-tartózkodásukat szept. 15-ig meghosszabbították, 27

hogy a kiállításukra megfelelően felkészüljenek. — Készítettek négy plakáttervet a város megrendelésére, amelyen Sóstöt és a strand látogatását kellett reklámozniuk. A város 60 pengővel jutalmazta a plakátokat. 1933-ban Rudnay „a magyar művészi jövő gondolatának kapcsolatával’’ kérte a várost levélben, hogy fogadja be ez évben is a fiatal festőket. „Tudjuk nagyon -jól, hogy a mai, emberfelettien nehéz életviszonyok a legneme­ sebb elgondolásokat is befolyásolják. S ha mégis arra kérem Méltóságodat, hogy nagy befolyásával Nyíregyháza nemes társadalmának nemeslelkűségét tartsa meg számunk­ ra, — azt a célt vélem szerényen szolgálni, hogy a magyar művészet nagyon nehéz sorban élő ifjú nemzedékéi — ha csak kenyérkén is — de megmenthessük egy szebb, nagy távlatú magyar jövendő számára.” (1933. május 24-én kelt leveléből.) Ez évben a következő művésznövendékek érkeztek Sóstóra: Boros Géza tanársegéd, vezető, V II. éves növendék, Kutasi Imre I. éves növendék, Kun István III. éves növendék. Füstös Zoltán V. éves növendék, Horváth Sándor I. éves növendék. Rudnay a növendékek beosztását közlő levélben azt írja: „ítészemről valóban ki­ tűnő szerencsének tartanám, ha a nyár folyamán — ha egészségem megengedné, ami mostanában nem a legkifogástalanabb. — nagyrabecsüll Polgármester úrnál tisztele­ temet tehetném., hogy személyesen is megköszönhessem művész-ügyünk ily kedves szívű felkarolását.” (1933. június 2t-án kell levele.) Bár a városnak nem jelent külön anyagi megterhelést a derék művészifjak el­ látása, Toros Pál főszámvevő formai okokból kifogást emel és a képviselőtestület en­ gedélyét követeli. Most mutatkozik meg a polgármester tekintélye és diplomáciája. A Kgy.: 478 1933. K . 1 8016 1933. sz határozat kimondja a polgármester bejelentésére: „A képviselőtestület tudatában van annak, hogy a súlyos gazdasági viszonyok kö­ vetkeztében a képzőművészetek válságba jutottak és ezért ott, ahol erre alkalom kí­ nálkozik, a■ segítséget feltétlenül szükségesnek tartja. Tudomásul veszi, hogy a város polgármestere a Képzőművészeti Főiskola kérelmére 5 tehetséges szegény sorsú hall­ gatót sóstói nyaralásra meghívott, akik a Szódagyár épületében nyerlek elhelyezést, és élelmezésüket a gyermeküdülő-telepről kapják." Rudnay az ezévi kijelöltek közi felsorolja Macskássy Gyula nevét is, — a ma jól ismert rajzfilmkészítő művészt, a „Gusztáv ’, a „Mézga család” es más sikerült soro­ zatok alkotóját — ő azonban valamilyen okból nem jött és helyébe Füstös Zoltán vásárhelyi festőnövendék került. Koffán Károly hivatalosan nem volt tagja .ez évben a csoportnak, de gyakran lejött Pestről, majd az idény végeztével engedélyt kért és pontja volt ez a esztendő. Iszonytató szegénység. Sokat koplalt azon a télen Koffán, jobbadán krumplin élt, azt kapott irmen-onnan jószívű kisemberektől. Polinszky kultúrtanácsnok különböző címeken segélyeket utalt ki neki. Járta Koffán a hó alatt nyögő nagy erdőt,' megismerte minden zegét-zúgát. üreg, göcsörtös galagonya-bokrok ágait vadászta össze és pogány tűzrakó szertartások közepette gőzölte-’nántotta, majd trágya­ domb mélyére dugta, ott érett neki szép piros tajtékpipa-színre. Fütykösöket így- ké­ szített nagy téli magányában. (Egy ilyen furkósbotot e sorok írójának is ajándékozott, de magának is megtartott egyet mind a mai napig.) Persze művészi munkát is végzett azért. kapott, hogy egyedül lakhasson télen át a telepen. A gazdasági válság legmélyebb 28

1934-ben kitavaszodván rá az idő, felkereste nyíregyházi támogatóit, sok jó is­ merősét, hogy rézkarcait, rajzait nekik vételre felajánlja. Négy pengő volt akkor egy félcipő ára, egy pengő ölven fillér egy válaszlási malac, mégis eladta minden rézkarc­ lapját 15 pengőjével. Azon a pénzen ment ki Párizsba Koffán Károly, ahol aztán 1939-ig kint is maradt. E nyár Boross Gézának is tartós emléket hozott. Ekkor vette el Kiss Lajos mú­ zeumigazgató nevelt lányát, Tóth Esztert feleségül. Buross Géza a szerény művész­ növendékek közt valósággal elegáns világfi volt. Jól szabott zakóval, sok szalagos, cicomás gitárral érkezett Sóstóra, cmint mesterének is csupán külsőségeit volt képes átvenni, Rudnay-jegyek mélyebb tartalma nélkül. Koffán Károly képességeit mestere jóval nagyobbra értékelte, bár felőle azt tartotta, hogy „nem magyarul fest” s főleg grafikáit a legnagyobb japán művészekéhez hasonlította. Füstös Zoltán teljesen haso­ nult Boross epigon-törekvéseihez. Kun István vette át leginkább Rudnay tanításait, hogy saját érzésvilágából, a magyar sors intéseiből és a természet sugalmazásaiból induljon ki minden alkotásánál. Kun István ma is legméitóbb követője mestere törek­ véseinek. Kutasi Imre, akkoriban K. Kázmér Imrének írta nevét, — (hivatkozva lengyel származására), — mostanában viszont Kutasi Imre Ferenc néven jegyzi munkáit, a legtalányosabb tagja volt a kompániának. Ö nem szerette vidékünk „lapos” tájait. Ahelyett, hogy az erdőt, Sóstó fényes víztükrét festette volna, elment tűző napfényben íélnapi járóföldre „motívum” után Kemecséig sőt Nagyhalászig is. Pedig nemcsak Tornyai János festette egész életében Mártélyon „a nagy sömmit” , maguk a nagy­ bányaiak is bent maradtak a városban, a „Népkert” környékén. Volt ott is mit fes­ teni ! Az egyetlen Kippl-Rónai kivételével, aki felköltözött az Izvorára a „H oldkelté"-! megfesteni, a többiek mind azt festették, amit a városból láthattak. A „L iget” száz holdnyi területe, a „Virághegy” , a „Kereszthegy” , a „Klastromrét” , a „Veresvíz” , a „Zazar-patak” mind bent vannak a város szívében: a „Feketehegy” , a ref. templom magában álló tornya, mint háttér, a művésztelep kertjéből jól és közel látszott. Ferenczv Károly a „Háromkirályok::-at, a „Favágók” -at a telephez egészen közel eső sűrű erdőben festette, az „Október” -t pedig saját kertjében, míg a „Madárdal” , ame­ lyet az igazi nagybányai „piain air” képek kezdetének tartanak (noha műteremben készült!) a közeli erdő ihletéséből született. Nem kell tehát a festőnek motívumért a világ végére elzarándokolni, ott van az a közvetlen közelben, sőt a festő fejében. 1934-ben Rudnay Gyula újra szép levélben mutat rá „a magyar képzőművészet nagyon nehéz helyzetére, de ugyanakkor magyar művészetünk nemzetfenntartó lelk i­ ségére és tányéré", kérve, hogy ez évben is igénybe vehessék a fiatal festők a város vendégszeretetét. A város meghívására június 30-án a következők érkeztek Sóstóra: Gergely Pál vezető. Kun István ITT. éves, P. Bak János IV. éves, Kenessev József V. éves, Sárközy Zoltán V. éves. Kun István másodszor jött el, tehát nyilván jól érezte magát a sóstói környezet­ ben. Boldogan folyt a nyár, nem sejtettük, hogy Sóstó utoljára látja a kedves fiatal művészeket, akik életének színt, mozgalmasságot, rangot adtak négy éven át. Ez év őszén nagy művészeti esemény volt olasz földön: Tintoretto kiállítás. Ugyan­ ekkor rendezte a kis sóstói kolónia Nyíregyházán búcsúkiállítását. Am mindkettőbe beleszólt egy egész EuróDát átható égzengés. Mussolini partra szállt a jámbor fekete 29

keresztények földjén, kitört az abesszin háború. A világ megriadt, egész Európa moz­ gósított, lebontották a kiállításokat, katonamarsok látványa lépett helyükbe. Ráadásul az év végén meghalt az ügy nagy pártfogója, a polgármester, a gyermek­ üdülő gondozását egyházi nővérek vették át, akik a „laza erkölcsű művésznépséggcl” való érintkezést, a különféle sok bajlódást nem vállalták, így ezzel letörölték Sóstó szép ábrázatáról a nyári művésztelepet, s meghiúsították sokak szép ábrándját, az állandó müvésztelep kialakítását. ★ Egy év múlva kereken negyven éve lesz annak, hogy Rudnay Gyula nyári foglal­ kozásra feslőnövendékeit Sóstóra küldte. Szándéka egyezett a nyíregyháziak régi vá­ gyával: megalapozni egy állandó művésztelep lehetőségét. Látjuk a történtekből, hogy az eltervezők szép reménye meghiúsult. Mégis volt valami folytatása mindennek évek múlva is, volt némi utóélete az egykori nyári művésztelepnek. E sorok írója a sóstói Ifi festőnövendék későbbi élete folyását rendre figyelemmel kísérte, többükkel levelezésben maradt. Látta, hogy sokan közülük maguk is meste­ rekké lettek és neveltek új művésznemzedékeket. Egyeseknek képességeik ellenére nem kedvezett a szerencse, nem juthattak sem hírnévhez, sem tanszékhez a főiskolá­ kon, megint másokat elnyelt a kegyetlen háború, vagy ami még szomorúbb, az tör­ tént velük, ami oly gyakran megesett már művészekkel, hogy legcsodálatosabb tehet­ ségük birtokában is eltűntek az ismeretlenségben. Egykori sóstói festőink között túlnyomó részben színes, Rudnay mesterhez méltó egyéniségeket tisztelhetünk ma. P. Bak János sikeres kiállítóművész lett, számos külföldi kiállításon szerepelt már. Pesten él. Baross Géza 1934— 1948 közt Nyíregyházán rajztanár, azóta a Műegyetem rajz­ tanszékén beosztott tanár. Czene Béla és felesége Hikády Bessy együtt rendezik látványos kiállításaikat. K ü l­ földi utazásaikról közös élménybeszámolók ezek a sikeres tárlatok. Pesten, Zugló szép, kertes helyén élnek. Csáki-Maronyák József hat éven át az Iparművészeti Főiskola tanára volt. Külö­ nösen a portréí'estés foglalkoztatta, újabban a Balaton szín-fényvilágának bűvöleté­ ben, tihanyi nyaralójában, egyébként Pesten él. Kossulh-díjas. Császár V iktor eltűnt. Nagyon rokonszenves egyéniség volt. Füstös Zoltán Hódmezővásárhelyen él, nyaranta a tokaji művésztelepen is meg­ fordul, rendszeres kiállítója az alföldi tárlatoknak. Gergely Pál az egri Pedagógiai Főiskola rajztanszékének vezetője 13 éve. Azelőtt Szentendrén élt. Számos kiállítása volt. 1965-ben „Szocialista Kultúráért” kitüntetést kapott. Horváth Sándor Hódmezővásárhelyen rajztanárként él és részt vesz nevesebb ki­ állításokon. Kenessey József ritka értékes művésztípus volt, Csepelen tanított, 1963-ban sajná­ latosan meghalt. Koffán Károly hasonlóan a reneszánsz mestereihez, vagy mai életünk nagy fran­ cia művészeihez, mindenfélével foglalkozik, ami művészet. Színes, érdekes egyéniség. Hat évet töltött Párizsban, ott iskolát tartott fenn, majd itthon párizsi mintára nvitott szabadiskolát. Kint bábszínházával nyert aranyérmet, itthon grafikái keltettek méltán 30

reitunést. Volt olyan éve, hogy csak hegedült, majd két éven át csak horgászott, mada­ rászott, azután meg csak fényképezett. Sokan értetlenül nézték, „kapkodásának minő­ sítették Koffán tevékenységét, azonban ő hamarosan meglepte a benne bízókat né­ hány csodálatos könyvvel, amelyeket az erdei pacsirtákról írt. Ezeket idegennyelvű Könyvkiadónk francia, angol, német nyelven jelentette meg, amelyek meghozták K o f­ fán Károlynak a világsikert. Koffán tizenkét éven át a Főiskolán a sokszorosító gra­ fika tanára volt. 1965-ben „Társak és kortársak” címmel nagyszabású fotoportrékiállításával lepte meg a műbarátokat, amelyen az egész magyar képzőművészet reprezentásait mutatta be ragyogó fotoportréin. Nagydíjat nyert vele. A hatvanas évek nem múltak el azonban képzőművészeti alkotások nélkül, közben mozaik falképet is tervezett. — A leghűbb ő volt Sóstóhoz, azóta is minden évben felkeresi erdőnket. Budán a Zugligetben él és alkot. Konecsni György alig hagyta el a Főiskolát, máris világsikert ért el plakátjaival. 1938-ban aranyérmet és az egyiptomi király által felajánlott két és félkilós arany­ serleget nyert egy svájci nemzetközi kiállításon. A táblaképfestésben („Dózsa György átkel a Tiszán seregével” ) elért sikerekért, bélyegterveiért, nagyhatású plakátjaiért, könyvillusztrációért („Bánk bán” ) murális alkotásaiért (székesfehérvári vasútállomás falképei, auschwitzi falkép, a pesti „Fészek Klub” szellemes falképei, a gyulai vár fürdőjének mozaikterve stb.) méltán sorozhat­ juk őt a legkorszerűbb, legnagyobb magyar mesterek közé. Rudnaynak nem utánozta külsőleges jegyeit, de komolyságát, lelkiismeretét legjobban átvette. Ez a vonzó, nagy­ tudású, vérbeli művészegyéniség még sok örömet szerezhetett volna a magyar művé­ szetnek, ha gazdag, termékeny életét aránylag fiatalon, váratlanul be nem fejezi, 1970-ben, magára hagyva „Zsizsit” , aki negyven évig volt hű társa a művészetben és a boldog magánéletben, üresen hagvva a badacsonyi présházát és a hűvösvölgyi mű­ termét, minket pedig és az egyetemes művészet világát megfosztva attól, hogy éppen hatvanadik utáni, legértékesebb éveinek termését majd még sokáig élvezhessük. Na­ gyon szerette, becsülte Sóstó tájait, erdőnket és itt-tartózkodásának sok mozzanatát gyakran elbeszélte tanítványainak, barátainak. Kétszeres Kossuth-díj koszorúzta ér­ demeit. Kun Istvánra hatolt legjobban feledhetetlen mesterének mélytüzű drámaisága. ő a nemes értelemben vett igazi követője Rudnaynak, de ez nem utánzásból, hanem érzésvilágának és élményvilágának egyezéséből ered. Ami Rudnaynak volt a Gömür megyei Beje, az Kunnak a Kolozs megyei Szászfenes. De hozzászerzett Kun István Rudnay szülőföldjének élményeiből is, mert egy évet töltött a palócok közt Nógrádban. Az erdélyi szegényparaszti élet, melyben 11 éves korától 19 éves koráig része volt, mint pásztorgyermeknek, majd földmunkásnak, a Kolozsvári Szépművészeti Is­ kolán töltött 3 év, utána a nagybányai idők. ahol Thorma János külön foglalkozik vele. gazdag festőiséget fejlesztettek ki nála. Thorma küldte ót Erdélyből Pestre, ahol Csók és Rudnay vették fel egyhangúlag a főiskolára, de ő Rudnayt választotta mes­ teréül, ami fejlődésének biztosítéka, egyben később végzete is lett. A sóstói két nyár (1933— 34) mély nyomokat hagyott művészetében. Itt készült egyik erdővázlata után festett „Homoki erdő” c. képe 1939-ben a Nemzeti Szalon „Magyar tájak” kiállításán a második díjat nyerte. (Az első díj ugyanakkor Szőnyi Istváné lett.) Kun István díj­ nyertes képét Vargha László műegyetemi tanár, a jeles építész és neves néprajztudós vásárolta meg. Minden kiállításon részt vett 1934—55 között, többször nyert első dí­ jakat és külföldi kiállításokon (Velencei Biennale stb.) is szerepel. 1938-ban római ösztöndíjas egy éven át. 1946 őszéig Pesten él, akkor mesterének sokszori ösztönzésére leköltözik a Rudnay által alapított „bajai művésztelepre” . Ezt a lépését azóta sokszo­ rosan megbánta. Kérte, segítsék vissza Pestre, Pest-környékre, vagy nagyobb kullúr31

KozpontDa, de kérése süket fülekre talált. „Úgy látszik, arra vagyok ítélve, hogy na már önként vállaltam egy ilyen száműzetést, most már csak viseljem azt, hátralévő egész életem folyamán” — írja csüggedten e sorok írójához intézett levelében. Pogány ö. Gábor szép méltató cikket írt róla. Kutasi Imre Pesten, a Százados úti művésztelepen él. Alapító tagja a Nemzeti Szalonnak. 19 éves korától kiállító művész. A grafikától a táblaképfestésen át a plasz­ tikáig mindennel foglalkozik, ami képzőművészetet jelent. Filozofikus művész, akinek szemlélete minden munkáján megmutatkozik, ösztöndíjjal Nagybányán volt 1943-ban, erdélyi ösztöndíjai kapott 1944-ben. Volt Olaszországban tanulmányúton, s legutóbb 1968-ban Amsterdamban kiállítást rendezett. Nagy Ferenc 1932-ben tanársegéde volt Rudnay Gyulának. Jelenleg Salgótarján­ ban a gimnázium rajztanára. Szép műtermet épített magának, fest is sokat, de ki­ állításokon nem vesz részt. Sárközi Zoltán szellemes, okos ember, jó festő. Pesten tanár. Művészi diplomájá­ hoz bölcsész-doktori oklevelet is szerzett. Takács Antal Battonyáról került fel Rudnay osztályára, a háború vihara azonban Pestről is, Battonyáról is végképp elsodorta. így végzett az igen tehetséges, derék, szerény Wohl Zoltán is, Rudnay által nagyra értékelt festőnk, aki a zsidótörvények áldozata lett. 1944-ben volt róla hír utoljára, azután eltűnt. Az egykori „sóstói festek” még egyszer szerepeltek együtt, az 1940. évi „Nyíregy­ házi Művészeti Hetek” alkalmából rendezett nagy országos kiállításon, amelyen P. Bak János, Boross Géza, Czene Béla, Kun István több szép képe is ott függött a legna­ gyobb magyar mesterek művei között. Sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyen, az egész magyar művészetet bemutató rangos kiállítása a városnak, amelyen valamennyi él­ vonalbeli festőnk és “zobrászunk képviselve lett volna. A május 4— június 3-ig nyitva tartott kiállításon 147 mű volt kiállítva. Aba-Novák, Bartha László, Bernáth Aurél, Boldizsár István, Benkhardt Ágost, Elekfy Jenő, Glatz Oszkár. Iványi Grünwald, M árffy Ödön, Mattioni Eszter, Miháltz Pál, Molnár C. Pál, Rudnay Gyula, G. Szabó Kálmán, Szőnyi István a kiemelkedő ismert festők, Beck ö. Fülöp, Boldogfai Farkas, Buzi Barna, Dabóczy Mihály, Erdey Dezső, Győry Dezső, Kallós Ede, Kerényi Jenő, Kisfaludy-Stróbl Zsigmond, Liszkai Kovács Z., Lux Elek, Madarassy Valter, Marti­ néin Jenő, Medgyessy Ferenc, Olmann Béla, Pásztor János, Róna József, Szabó Vladi­ mír, legnevesebb akkori szobrászaink fémjelezték ezt a tárlatot. (Kissé mulatságos, hogy Idegenforgalmi Hivatalunk 1969-ben „Első Nyíregyházi Művészeti Hétek” -et hirdetett s mikor felvilágosítottam, hogy éppen három volt már ez előtt e címmel, 1928-ban. 1940-ben, s legutóbb közelesen 1946-ban, — az volt rá a reagálás: „A z régen volt!” — „Régen voltak István királyaink is, mégsem hivatta magát negyedik István elsőnek!” — feleltem.) Ügy látszik azonban, hogy egy újszülöttnek minden vicc új, mert az idén, 1970-ben makacsul „Második Nyíregyházi Művészeti Hetek” -et hirdetett Idegenforgalmi Hiva­ talunk. Csoportosan még egy alkalmuk volt együtt szerepelni a sóstói művésztelep egy­ kori tagjainak, éspedig 1965 nyarán, amikor a „Magyar Régészeti, Művészettörténeti és Éremtani Társulat” Nyíregyházán tartott vándorgyűlésével kapcsolatban Soltész A l­ bert festőművész kezdeményezésére és jó szervezőmunkája révén a Jósa András Mú­ zeum „Magángyűjtők Kiállításá” -t rendezett. Ez — bár igen hiányosan és nem a leg­ jobb munkákkal — mégis igazolta, hogy az egykori műgyűjtők becsülték a tehetséges sóstói festőket és jó egynéhány alkotásukat megszerezték. Fájdalom, a közbejött há­ ború, sokat e művek közül ismeretlen helyre elsodort, s azok vagy lappanganak vaia32

hol, vagy megsemmisültek. A nyíregyházi műbarátok közül a teljesség igénye nélkül a következőket lehet feljegyezni, akik a növendékek négy kiállításán vásároltak: Barkóczy Aladár dr. Bálint Mihály Borbély Sándor dr. Chriszt Dezső Dienes Istvánná Fehér Gábor Kiss Lajos Losonczy Lajos dr. Makay László ősz Dénes Polinszky Pál dr. Spányi Géza dr. Tóth Eszter Vigváry László dr. Szorongva gondolunk az elsikkadt, elpárállott szép alkalomra, amikor már majd­ nem megszületett Nyíregyháza művésztelepe. Azóta is sokszor felmerült ennek szük­ sége, ugyanakkor tagadása is, mert még az ún. „illetékesek” is sokszor értetlenül né­ zik ezt és azt kérdik: „K ell-e egyáltalán ilyesmi? Nem elég, ha alkalmanként díjakat kapnak a művészek és némi vásárlással támogatást?” Nagybánya, Hódmezővásárhely, Szentendre példái bizonyítják, hogy nem elég Mert más az, hogy él valahol egy helyen néhány művész, alkot bár, de magára utál­ tán, egymást csak időnként látva, — vagy pedig együtt él egy telepen, a közösség al­ kalmait, előnyeit élvezve. Végül lerögzíthetjük az 19.11— 1914. években itt élt Rudnay-isitola legfőbb szellemi hatásaként azt a felfogást, amely a növendékek jó részét ma is jellemzi, és amit Kun István fogalmazott meg hozzám intézett egyik levelében: „Az emberiség körülményei, hosszú történelme folyamán, erősen megváltoztak, áe az emberi érzelmeket, a jóságot, a szeretetet, gonoszságot, romlottságot ugyanazok az okok váltják ki, m int akárhány-ezer évvel ezelőtt. Ezekre tehát a mai ember úgy reagál, mint elődei, tehát belső, érzelmi életében nincs semmi imllozás. De külsőm eg­ jelenésében sincs. Pőrére vetkőzve az ember hasonlatos őseihez. Azt az eltorzított embert tehát és azt az eltorzított érzelmi világot, amit az absztrakt művészet művel, sehol sem találjuk. Századunk művészetének formai törekvései tartalmaznak-e olyan tulajdonságokat, amelyek az emberiség javát, lelkének nemesebbé tételét szolgálják? Tud-e az emberiség ezeknek az irányzatoknak felszabadult lélekkel, a meghatottságtól könnyezve, öröm teli szívvel örvendezni? Az elesett ember lelkét megvígasztalják-e ezek a korszerűnek mondott „alkotások"? Álláspontomból tehát egyenesen következik, hogy rám ma is magyar szempontból a Munkácsyk, Paál Lászlók, Rudnayk, nép­ dalaink, népművészetünk, — általános szempontból a Rembrandtok, Velazquezek, Vivaldik, Hdndelek, Bachok, Beethovenek jelentik azt az erkölcsi magatartásbeli m ű­ vészi magaslatot, ahová mindig vágyakoztam, s akiknek művészerkölcsi magatartását mindig szerettem volna legalább megközelíteni.” Ez a szöveg előadásként elhangzott 1%5. június 24-én, a M agyar Régészeti, M űvészettörténeti és Erem tanl Társulat vándorgyűlésén, N yíregyházán, a m egyei tanács épületének nagytermében.

33

KOROKNAY GYULA:

Sóstói művésztelep, 1970 Szeptember 1-én külföldi vendégek kezdtek szállingózni a Fenyves turistaházba. Egy bolgár, egy német, s egy lengyel festő érkezett. A meginduló nemzetközi művész­ telep első vendégei voltak. A két szovjet, s két jugoszláv művész a járvány, s a mongol pedig a tetemes útiköltség miatt mondta le a részvételt. Helyükbe fiatal magyar festők jöttek, hogy egy hónapig baráti légkörben együtt éljenek és dolgozzanak. A költségeket a megyei tanács fedezte, s a résztvevők ösztöndíjként 6000 Ft-ot kaptak. Ebből ellátá­ sukat is fedezniök kellett, s a telep végén viszonzásul egy-egy művükkel ajándékozták meg vendéglátójukat. A napirend, munkaidő kötetlen volt. Rendszerint a tejcsárdában reggeliztek, s a sóstói vendéglőben étkeztek. A napok, s munka egyhangúságát a megyei tanács és a Népfront részéről meghívások, fogadások tették változatossá. A tanács kirándulásokat is szervezett a külföldiekre való tekintettel Debrecenbe, Hortobágyra, Tokajba, Egerbe. Meglátogatták azonkívül a beregi részt is, hogy a vendégművészek megismerjék a megyét is. A telep záróakkordja a 26-i kiállítás volt a megyei tanács nagytermében. Ismerkedjünk meg a művészekkel1 Prof. Paul Michaelis Weimarban született 1914-ben. Iskoláit is Thüringiának eb­ ben a világhíres kis városában végezte, majd 1933-ban az akkor megszüntetett Bauhaus utódjaként létesített Építészeti és Képzőművészeti Főiskolára (Hochschule für Architektur und Bildende Kunst) iratkozott be. Itt Alfréd Hierl és főleg W alter Klemm tanítványa volt. 1934—45-ig „Meisterschüler” volt, ami azt jelentette, hogy addig maradhatott a főiskolán, ameddig akart. 1939-ben állított ki először. 1952-ben Drezdá­ ba hívták docensnak az ottani Képzőművészeti Főiskolára (Hochschule für Bildende Künste), majd rövidesen, 1959-ben professzor lett. 1953— 59-ig prorektor, majd 1964-ig rektor. Betegsége miatt ott kellett hagyni a nagy felelősséggel és izgalmakkal járó megbízást, s azóta a Főiskola öt osztálya közül az egyik legfontosabbnak, a festészeti és grafikai osztálynak a vezetője. 1964-ben rendezték nagy gyűjteményes kiállítását a Stádtische Kunstsammlungban. Több kitüntetés tulajdonosa: 1961-ben és 62-ben kétszer egymás után kapta meg a szakszervezetek művészeti díját, 1962-ben lettKünstpreistáger DDR. a legnagyobb művészeti kitüntetés birtokosa, 1964-ben kapta az ál­ talános vonatkozású Verdienstmedaille dér DDR, 1969-ben pedig a Vaterlándische Verdienstorden nevű rendjelet. Legjobban nálunk az átalakulás érdekelte, az a fejlődés, melyet az egész megyé­ ben látott. Képein szereti egymás mellé állítani a múltat és jelent. De különleges mély benyomással volt rá Bereg, annak ősi, szinte mozdulatlan világa. Legközelebb kocsi-, val jön, s akkor Beregben szeretne sokat festeni. Tákos, s a tákosi templom nagyon tetszett neki, s hasonlóképpen Vecsési Sándor új freskója a vásárosnaményi pártház­ ban. A z emberek okosak, barátságosak.

34

De a Hortobágy is nagy élmény volt szamára, a puszta. Legjobb képének is, azok közül amelyeket itt készített, a Hortobágy című képét tartja. Ezt itt is hagyta a megyei tanácsnak. Sokat festett. A nyugodt baráti légkörben zavartalanul át tudta adni magát a munkának. Gyakran járt Kótaj felé a határban. Rendszerint először csak vázlatokat készít emberekről, tájakról, s később ezeket dolgozza fel figurális kompozícióknak. Körülbelül 100 vázlatot csinált, s vagy 20 olajképet. Mint művész színeivel, komponá­ lás! módjával leginkább a Brücke vagy a kora Kandinszkij irányhoz áll közel. Ez talán meglepő lehet, de egy más kultúrközösség nyilván másképpen alakítja az egyé­ niségeket, a művészegyéniségeket is beleértve. Mint ember, Micbaelis professzor csendes, nagyon korrekt és szimpatikus egyéni­ ség. Jókedve, humorérzéke ritkán hagyta el, s mikor 28-án a Tokaj-expresszel el­ utazott, az egész telep kikísérte, s integetett vissza az ő szavai szerint „dunkelweiss” zsebkendőjével.

Prof. Paul Michaelis: Hortobágy. (Sóstói művész telep, 1970.) Hriszto Forev 1927-ben született a Balkán hegység déli lejtőjén, a Kazanlik közelé­ ben lévő Trujicseni községben. A kazanliki gimnázium után Szófiában a Képzőművé­ szeti Akadémiát látogatta, hol a müncheni és párizsi iskolázottságú Elia Petrov érde­ mes művész növendéke volt. A z akadémiai tanulmányai után hat évig tanított gimná­ ziumban, hat évig felsőfokú tanítóképzőben, majd Haszkovo város képtárának igaz­ gatója lett. Közben 1961-ben megvolt első önálló kiállítása, melyet 1966-ban egy má­ sodik követett. Ez Bulgária Összes nagy városát bejárta. 1967-ben portréiért a Nemzeti 35

Kiállításon harmadik díjat kapott, 1969-ben pedig az „Első tsz-tagok” kompozíciójáért második díjat. Képei szerepeltek Berlinben, Moszkvában is. Sok társadalmi funkciója van, területi titkár, a Képzőművészeti Szövetségnek bizottsági tagja, párt- és városi funkciók, stb. Csak későn ér haza, s akkor már nem tud dolgozni. Sóstón ki tudta használni a lehetőséget, szinte a munkára kiéhezve vetette magát az alkotásba, csak ceruzavázlatot mintegy százat készített. Utolsó délelőttjén is a Vasvári és Holló utca között másfél óra alatt mintegy húsz vázlatot készített. Egyéb­ ként foglalkozik grafikával, olajjal is dolgozik, s mintáz is. A z emberek, az emberi kapcsolatok érdeklik főleg. Szereti a perifériát, régi házakat. („Milyen formák, milyen színek!” — lelkesedett az említett városrésszel kapcsolatban.) Olajképein a meleg színek uralkodnak, angol vörös, okker, égetett sziéna, de általában világos tónusban dolgozik. Szereti a nyugodt formákat, a szoborszerű plaszticitást. Érdekes a munkamódszere. Rajzlapra vastag, puha ceruzával készíti meglehetősen festői „feljegyzéseit” . Utána tollal csinál egy variációt, melyen a vonal szépsége és tisztasága uralkodik, s a téma realitása háttérbe szorul. A harmadik fokozatban, az olajképen pedig lírai töltetet ad a tájnak, portrénak egyaránt. A vonalakat kissé el­ mossa, de a téma különleges vonalvezetéssel változatlan vezető szerepet kap. Mint, ember, tipikus mediterrán egyéniség. Szereti a szót, a beszédet, a társaságot, szangvinikus vidámságával, szellemességével gyakran volt a társaság központja. Mun­ kalendülete szinte nem ismert határt, a telepen ő dolgozott legtöbbet. Antoni Oledzky a Bialystok körzetében lévő Runice községben született 1932-ben. A varsói Képzőművészeti Főiskolán Artúr Nacht-Samborski tanítványa volt. 1966-ban szerzett oklevelet, s mostanáig tanársegédként működött ugyanazon a főiskolán. Még nem volt Magyarországon, de volt Párizsban, Moszkvában, Leningrádban. Azonban sehol sem érezte magát olyan jól, mint itt. Sok érdekes emberrel találkozott, köztük úgy érezte magát, mint otthon. Nagyon tetszett az egri és beregi kirándulás is. A jövő évben ismét szeretne jönni. Mostanáig nem dolgozott természet után, s most, amikor az erdőben járt, vagy a városban, s vázlatokat készített, felfedezte a természetet. Úgy érzi, ez nagy nyereség számára. Figurális kompozíciókat, alakot, s tájat szeret festeni. A grafika nála csak vázlat az olajképhez. Lassan dolgozik, egy képen egy hónapig is. És sosincs megelé­ gedve a munkáival. Nagyon szerény, csendes, el-elgondolkozó, melankóliára hajló ember ez a lengyel művész. Rajzai tanúsága szerint magasfokú tudás mellett csupa ideg, érzékenység. Benyó Ildikó, a kolónia egyetlen hölgy, s egyben legfiatalabb tagja Zalaszentgróton született. A Képzőművészeti Főiskolán Ék Sándor és Kádár György növendéke volt. Tanulmányait 1969-ben fejezte be. Rákosszentmihályon tanít általános iskolában. Tagja a Fiatalok Stúdiójának, bemutatkozása is a Fiatalok Klubjában volt. Szeptem­ ber 9—29-ig tartózkodott Sóstón. Itt még sohasem járt és nagyon jól érezte magát. Legjobban az tetszett, hogy kevés ember volt, s nagyon tudott örülni annak, hogy itt zavartalanul volt lehetősége a munkára. Ugyanis otthoni lakáskörülményei nem kedvezőek. A z egri kirándulás nem volt számára meglepetés, de a beregi út nagy élményt jelentett. Szép, rendkívül találó szavakkal, mint apró ecsetvonásokkal tudja vissza­ adni élményeit. „Különleges világ. Minden olyan tiszta, illatos. Mások az emberek. A porontyukat viszik a kezükben. Nem lépnek a sarkamra. Minden olyan csoda nekik, nagyobb a szívük.” Mint művész most indul, ezért csak tájékozódik. Emlékezetből dolgozik legszíve­ sebben, színes tussal, ecsettel. S tervei? — „Játszom, dolgozom, kész.” 36

Hriszto Forev: Portré. (Sóstói művésztelcp, 1970.) 37

Nagy Előd született Budapesten 1942-ben. A Képzőművészeti Gimnáziumból ke­ rült a Főiskolára, hol Szentiványi Lajos tanítványa volt. A z oklevél mrgszerzése után egy ideig neonreklámokat tervezett, majd két évig a Vörösmarty Gimnáziumban taní­ tott rajzot. 1967 óta a Képzőművészeti Alap tagja, jelenleg a Fiatalok Stúdiójának ösztöndíjasa. Művészi felfogása a hazai hagyományok tiszteletében gyökerezik, ennek fejlesz­ tésével kell a nemzeti művészetet kialakítani. Majdnem minden műfajjal foglalkozik, ezeket váltogatni szokta. A változás pihenteti. Határozott, öntudatos egyéniség. Mikor megérkezett, körülbelül egy hétig az élménygyűjtésen, s megfigyelésen kívül semmit nem tudott csinálni, de ezzel más is így volt. Sokat járkált a környéken. A pazonyi határban megismerkedett egy apagyi juhásszal, s ez az ősi életmód nagyon megragadta. Náluk sokat rajzolt portrét, környezetet, birkákat. A városban keveset volt, legjobban a színesen zsongó piac érdekelte. Élményei közül a beregi kirándulás volt legnagyobb meglepetés. Olyan csodálatos kis műemlékeket látott (Csaroda, Tákos), melyekre nem számított. Az Alföldön külön­ ben sem járt, számára így teljesen újszerű volt. Hogy az élmények később mennyire vetődnek majd. ki képileg vászonra, „nem lehet tudni, mennyi levegőt szívtunk be” — idézzük. Egy szép csendélete maradt a tanácsnak. Nagy Sándor Zoltán Budapesten, 1941-ben született. Már apja is festegetett, így nem volt rendkívüli, hogy a Képzőművészeti Főiskolára ment tanulni. 1965-ben szer­ zett oklevelet. Dolgozott a kecskeméti művésztelepen is, de Budapesten él. Mint il­ lusztrátornak, ismertebb kötetei: Dimov: Dohány, Podzner: Szerelmem Hispánia. Alap-tag és Derkovits ösztöndíjas. Önálló kiállítása nem volt, most készül rá. Bevallása szerint élete egyik legboldogabb ideje volt ez a hónap, melyet itt töl­ tött. Nagyon jó volt a légkör, s ideális vqlt a munkalehetőség. Mindnyájan sokat dol­ goztak. A környezet kellemes volt. Jövőre is szívesen eljönne. Sokat járt az erdőben, s a határban. Nem tudott rögtön belelendülni a munkába, főleg grafikai vázlatokat készített, bár nem kizárólagosan grafikával foglalkozik. ★ Az eddig felsorolt művészeken kívül csak két hétig tartózkodott a telepen két vendégművész. Banga Ferenc szemben a többiekkel, lényegében autodidakta művész. Ezzel ma­ gyarázható, hogy fiatal kora ellenére meglepő az az önállóság, s eredetiség, ami a stílusát jellemzi. Végtelen türelemmel húzogatja egymás mellé apró vonalait, hogy azok foltokká, tónusokká alakulva egy különös világ különös követeiként jelenjenek meg. Képei emlékeztetnek a falevelek rostjainak rendszerére, itt azonban sajátos ér­ telemmel telnek meg. Egy furcsa, álomszerű, sokszor bizarr világ születik, kissé fanyar, nem mindig egyértelmű alakok jelennek meg, ágálnak, integetnek. A hagyo­ mányos fogalmak Banga grafikáinak a megértésében nem segítenek. Egy új, közvet­ lenebb, s ősibb felfogó rendszerre van szükségünk, hogy megközelítsük az ő művé­ szetét, mely kétségtelenül az avantgardenak egy expresszív szürrealista megnyilat­ kozása. Szurcsik János Hercegszántón 1931-ben született. Baján járt gimnáziumba, köz­ ben Rudnay Gyulánál tanult rajzolni. A Képzőművészeti Főiskolán Domanovszky Endre és Főnyi Géza voltak a mesterei, majd Hódmezővásárhelyen telepedett le, ahol a helyi művészeti életnek jelentős tényezője lett. 1963-ban önálló kiállítása volt az Ernst Múzeumban. Több nagyméretű megbízása közül a szegedi házasságkötő te­ rembe szánt gobelinjét a városi tanács a nagyteremben helyezte el. Munkácsy-díjas, Budapesten él. 38

Antoni Oledzky: Utca. (Sóstói müvésztelep, 1970.)

Jövetele tulajdonképpen azzal a megbízással kapcsolatos, hogy ő készíti a nyír­ egyházi pártház nagytermébe a gobelin kartonját. A helyszínen akart megismerkedni azokkal az emberekkel, a tájjal, annak alakulásával, melyeket ábrázolni akar. A be­ regi rész varázsa őt is megragadta, a nép, a táj ősi arculata rá sem volt hatás nélkül. Főleg vázlatokat készített.

★ Helyi művészeink közül Pál Gyula a telep egész tartama alatt, s Berecz András két hétig volt a turistaház lakója. A mindennapi kapcsolatokon kívül a vendégek a városban lévő műtermüket is meglátogatták. ★ A művésztelep eredményeinek megítélése, elemzése még korai lenne. Jó időnek kell még elmúlnia, hogy jelentőségét megfelelő helyére tudjuk tenni. A több proble­ matikus dolog között azonban vitán felül áll, hogy nagy pozitívum a megye, s a város művészeti életében. Legnagyobb jelentősége abban áll, hogy meglett. A kivitelezés módozatait, célkitűzéseit érdemes elemezni, hogy a jövő években még jobban sikerül­ jön a sóstói művésztelep élete, munkája.

■ ■

Berccz András: Földosztás. (Sóstói művésztelep, 1970.)

40

tanulmányok, cikkek SUGÁR ISTVÁN:

A nyíregyházi szükségbélyegek és levelezőlapok története Előzmények 1944. szeptemberében a második világháború kelet-európai írontja elérte hazán­ kat is. Kezdetét vette a fasisztáit uralma alá kényszerített ország felszabadítása. A hitlerista hadigépezet lassúbb-gyorsabb tempóban, de egyre hátrált nyugat felé a fe l­ tartóztathatatlanul rohamozó Vörös Hadsereg harci alakulatai elől. A hadi események kapcsán a postahivatalok és ügynökségek zömében elvesztettéit értékcikk-készleteiket. A bélyegek és levelezőlapok részben a közvetlen háborús cse­ lekményeknek estek áldozatul, részben pedig a visszavonuló, illetve visszaszorított katonai egységek semmisítették meg vagy hurcolták magukkal. A postahivatalok és ügynökségek vezetői a helységek „katonai kiürítése” kapcsán bélyegkészletüket és bélyegzőiket is magukkal vitték s azokat vagy leadták egy, az útba eső nagyobb hiva­ talnak, — ahol azok a legtöbbször semmivé váltak — vagy pedig — s ez igen gyakori eset volt — „a menekülés” során vesztek kárba.1 Széles és kiterjedt levéltári kutatás alapján néhány példával kívánjuk illusztrálni a bélyegek és levelezőlapok sorsát a Tiszántúlon 1944. végén és 1945. elején. A Debreceni Postaigazgatóság területéről a front közeledtére eltávozott postai dol­ gozók, az ugyancsak eltávozott igazgatóságtól az egyre nyugatabbra való hátrálás során azt az utasítást kapták, hogy égessék el az egész birtokukban lévő postai anyagot.A bélyegkészletek sorsát rendkívül kifejezően mutatja az az eset, amellyel éppen a debreceni 1. számú postahivatal találkozott. 1945. július 21-én egy tiszaberceli juhász jelent meg a postahivatalban és 1400 db 20 filléres bélyeget szolgáltatott be, amelyet ő még a felszabadító harcokat megelőzően, az ott átvonult magyar katonáktól kapott, akik azt a csapi utcán találták és szedték fel/ Ilyen körülmények között azután, amikor 1944 végén és 1945 elején megnyitották a már felszabadított területeken a postahivatalokat és ügynökségeket, azok a legtöbb esetben teljes értékcikkhiánnyal küzdöttek.4 A Debreceni Postaigazgatóság 1945. január 22-én a következő körrendeletét bocsá­ totta ki: ......A postabélyegek és levelezőlapok használatától tartózkodni kell, mert azok beszerzési körülményét a postahivataloknak megállapítani nem áll módjukban. Ugyan­ is a hivatalok nagyobb részének jelentéséből tudomásomra jutott, hogy a hivatalok és bélyegárusok készletéből nagy mennyiségű bélyeg és levelezőlap, valamint egyéb postai 41

értékcikk került ki az utcára, ahol azokat a lakosság bizonyos része felszedte érthető célból. Ezért intézkedtem úgy, hogy a levélpostai küldeményeket készpénzzel kell bér­ mentesíteni addig, amíg vagy új bélyegek lesznek kiadva, vagy a mostaniak lesznek felülbélyegezve."' De még 1945. február 21-én is úgy vélekedett „a Magyar Posta újjászervezésével megbízott vezetője a Postavezérigazgatóságon” — a Budapesti Igazgatóságnak meg­ küldött átiratában, hogy „az előforduló bélyeghiányt.. . átmenetileg úgy lehetne k i­ küszöbölni, hogy a közönség a levelek és levelezőlapok feladását a postahivatalokban eszközölné készpénzfizetés m ellett.. .‘,M \ Egyes postások bizonytalanságban voltak afelől is, hogy „a netalán felragasztott, vagy levelezőlapon lerótt bélyegérték betudható-e. így egyes hivatalok a lerótt bé­ lyegértékeket betudják, más hivatalok figyelmen kívül hagyják a felragasztott bélyeg­ értékeket, és tekintet nélkül a levélküldemény minéműségére, egységesen 40 fillér bér­ mentesítési díjat szedünk .. ,"7 A postai küldemények bérmentesítése körüli meglehetősen nagy bizonytalanságot növelte az is, begy a levélpostai tarifának rendkívül széles skálája alakult ki a fe l­ szabadulás utáni első időben. Elsősorban az vezetett erre, hogy a közigazgatási köz­ pontok vezetői a szükséghelyzet kínálta öntevékenységgel — figyelemmel az állami bevételeknek szinte nulla pontra való zuhanásával — önkényesen állapították meg a levélpostai díjszabás tételeit. Például Szabolcs vármegye főispánja is fel akarta emelni a postai díjszabást, de azt a Nyíregyháza 1. számú postahivatal vezetője megtagadta, mivel erre nem kapott a Debreceni Igazgatóságtól utasítást.8 Békés vármegye alispánja 1945. január 14-én úgy intézkedett, hogy a megye területén működő hivatalokban feladott levelek 80, a levelezőlapok pedig 40 fillérrel bérmentesftendők.0 Még a Sarkadon székelő cséfai— szalontai járás főszolgabírája is, 1944. december 16-án kiadott utasításában 40 fillérben szabta meg a levelek bérmentesítési díját.10 A teljesség kedvéért meg kell említenünk, hogy ebben az időben hivatalosan még mindig a háború alatt utoljára megállapított tarifa volt érvényben. A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány Kereskedelem- és Közlekedésügyi M i­ nisztériumában az aggasztó mértéket öltött bélyeghiány kiküszöbölésére felmerült egy új bélyegsorozat kibocsátásának a gondolata. A szép és életrevaló tervből azonban megfelelő vésnök, technikai felszerelés, illetve nyomda és papír hiányában nem lett semmi.11 Éppen ezért tarthatnak kétségtelenül egészen különleges érdeklődésre számot a Nyíregyháza 1. számú postahivatal által készíttetett és forgalomba hozott, félhivatalos kiadásnak tekintendő és minősülő szükségbélyeg- és levelezőlap kiadások. ★ A nyíregyházi postaszolgálatnak közvetlenül a felszabadulás utáni helyzetéről és lehetőségeiről rendkívül kifejező, eleven képet fest a hivatal egy 1945. évi jelentése: „ . .. Nyíregyháza városa helyzeti fekvésénél fogva a második világháború harcai­ nak egyik gyújtópontjába esett. A város a harcok folyamán kétszer is gazdát cserélt. A Tisza vonalának tartása okozta ezt, — a felső-magyarországi részeken állomásozott német haderő csak a vonal bizonyos ideig való tartása mellett tudott visszavonulni. Ez egyszerűnek hangzik, azonban, ha kissé szétnézünk a városban a harcok után, látjuk az utcai harcok, bombázás, aknazápor nyomán sérült, összeomlott épületeket, az utcán heverő rengeteg üveg- és tetőcserepet, a felrobbantott és kiégett épületek vigasztalanul üszkös ro m ja it. .. 42

A Nyíregyháza 1. számú postahivatalt sem kerülte ki a pusztítás orkánja. A táv­ beszélőerősítő állomási felrobbantották a visszavonuló német csapatok, az aknatalála­ tok borzalmas pusztítást vittek végbe a felvételi terem üvegtetőzetén, bezúzták az összes ablakokat, több helyen megrongálták az épület fedélzetét. A robbantás alkal­ mával kidőltek a környező belső támfalak, füst, korom, pusztítás és szilánktörmelék mindenütt... A Nyíregyháza 1. számú postahivatal azonban már előbb kóstolót kapott a háború borzalmaiból. 1944. szeptember 17-én nagy bombázás érte a pályaudvart. A hivatal szerencsés véletlen folytán csak az ablakok üvegjeit vesztette el és a falai repedtek meg. A harcok során azütán a német csapatok végleges kivonulásakor felrobbantották az épületet. Most már csak üszkös falromok maradtak meg, kiegészítve ezzel az állo­ más képét, mely így most már tökéletes pusztulást mutat. A harcoló csapatok kivonulása, a harci zaj elülte után, amikor a hivatal vissza­ maradt személyzete kezdett előmerészkedni rejtekhelyéről, súlyos feladatok megoldása előtt állott. Üjjáépíteni, visszaszerezni mindazt, ami volt, elpusztult, elveszett... K e­ zelési helyiségek beázva, tönkretéve, kifosztva, telve szennyel, piszokkal és romokban minden.. A derék nyíregyházi postások azonban nem torpantak meg a nehézségek előtt, pedig fel-felmerült bennük a nagy k érd és:......Segítséget vajon honnan, kitől remél­ hettek volna? Sehonnan! Minden kapcsolat megszűnt, megszakadt, saját erejükből kellett reményt meríteni, ezzel kellett mindent újra helyreállítani. Nem volt tisztviselő és altiszt, csak munkások voltak, elszorult szívű, vállt vállhoz vető közös nekirugasz­ kodással romokat takarító munkások . .. Mindent teljesen újból kellett felfektetni. És ez nem csekély feladat volt, mert csak teljesen fiatal, szakképesítéssel is alig rendel­ kező személyzet állt rendelkezésre. A fáradozást azonban a személyzet szorgalmá­ nak ... eredményeként, siker koronázta .. ,” 13 Ez a páratlanul értékes és érdekes jelentés külön kiemelte Boros Lajos főellenőr, Kovács József segédtiszt, Seregi Erzsébet, Baranyai Irén és Okler Éva segéd tisztjelöl­ tek odaadó és példamutató újjáépítő munkásságát. Hamarosan Nyíregyháza 1944. október 31-i felszabadulása után, a város polgár­ mestere és szovjet katonai parancsnoka szükségesnek tartotta természetesen a posta­ hivatal újjászervezését és a forgalom megindítását. Gimes Ödön műszaki ellenőrre esett a választásuk, akit november 10. körül meg is bíztak a hivatal vezetésével.1’ Gimes Ödön a demokratikus érzelmű postás dolgozók segítségével már november 20-án megindította a hivatal működését. A postahivatal kezdetben természetesen csu­ pán levélforgalmat bonyolított le. Súlyos akadályt jelentett azonban az, hogy — a hivatalvezetőnek a Debreceni Postaigazgatósághoz megküldött jelentése szerint — „ . . . a postahivatal semminemű értékcikkel nem rendelkezik” , ugyanis a hivatal volt vezetője azt „menekülés közben elvitte” .15 A szükscgbélycgck első kiadása A postahivatal forgalmi ügyeit — mivel a megbízott vezető műszaki ember volt — Boros Lajos főellenőr intézte. Amikor Boros megemlítette Gimesnek, hogy nemigen van mód és lehetőség arra, hogy az átviharzott háborús események nyomán egyhamar bélyeget és levelezőlapot tudjanak valahonnan is szerezni, merült fel az a gondolat, hogy átmeneti szükségmegoldásként a hivatalnak valamelyik helybéli nyomdában szükségbélyeget és levelezőlapot kellene készíttetnie.16 Gimes Ödön a problémát ter­ mészetesen megemlítette Dogiu Nikoláj kapitánynak, a nyíregyházi szovjet posta43

parancsnoknak,17 aki szükségmegoldásként — mint a rendkívüli helyzetben egyedül járhatónak látszó utat — helyeselte. Haladéktalanul felvette tehát Gimes a kapcsola­ tot Venkovits Károly nyíregyházi nyomdalulajdonossal. Mivel Venkovitsnak volt „enyvezett hátú papírja” , valamint a levelezőlapok gyártására alkalmas fehér karton­ ja, vállalta a munkát. A postahivatal a távolsági levelezőlap forgalom céljára 20, a levélforgalom céljára pedig 40 filléres értékjelzésű bélyegekből próbanyomatokat ren­ delt. (Meg kell itt említenünk, hogy ez a tarifa a ténylegesen érvényben lévőnél vala­ melyest magasabb volt.) Az ügyes kezű, intelligens nyomdász szabad kezet kapott a bélyegek rajzolatának mikéntjére. Miután Venkovits a két rendelt értékből néhány mintadarabot elkészített, azokat átadta a postahivatalnak. Gimes Ödön a próbanyoma­ tokat bemutatta a polgármesternek, az alispánnak és a szovjet posta-parancsnoknak, akik azokat elfogadták.1S Felmerült ugyan Gimesben, hogy „valami formát" is adjanak a szükségbélyegnek, de vésnök hiányában, nem sikerült ez a tervük. „Így azután megelégedtünk — mint utóbb visszaemlékezik — a legegyszerűbb formával.” '” A nyomdai munkák megrendelésénél jelentkezett az első komolyabb probléma: nem rendelkezett a Nyíregyháza 1. számú postahivatal semminemű készpénzzel. Így tehát nem mert vállalkozni a nyomdai munkák megrendelésére. Tárgyalások indultak ekkor Seeberg Ármin nyugalmazott pénzügyminisztériumi tanácsossal, a nyíregyházi pénzügyigazgatóság kirendelt igazgatójával. Gimes Ödön — a Debreceni Postaigazga­ tóság által később, 1945. február 15-én kirendelt utóda, Sabjáni Károly véleménye szerint — azt hitte, hogy a postabéiyegek kibocsátásának joga a pénzügyminisztérium hatáskörébe tartozik, melynek helyi szerve a pénzügy igazgatóság. Ezért fordult volna tehát oda, amikor a nyomdai munkák finanszírozására, illetve megrendelésére került sor.5" Hogy a szükségbélyegek és levelezőlapok előállításába a pénzügyigazgatóságot, illetve a nyíregyházi adóhivatalt is bekapcsolta a postahivatal, az Gimes szerint vi­ szont azért történt, hogy ezzel is vitathatatlanná tegyék a szükségbélyegek és lapok „hitelesség” -ét.51 Miután a nyíregyházi pénzügyigazgatóság megrendelte a postai értékcikkek elő­ állítását, Venkovits Károly nyomdatulajdonos meg is kezdte a munkát. A szükségbélyegeknek és levelezőlapoknak nyomdai elkészülte után a postahivatal átvette azokat, majd pedig átszállították az egész készletet a pénzügyigazgatóságra, ahol minden egyes darabot a „M. Kir. Adóhivatal Nyíregyháza” feliratú, s babér­ lombokkal díszített, koronás magyar címerrel ellátott 25—26 mm átmérőjű, kettős kör­ rel határolt, lila színű bélyegzőlenyomattal látták el.5'-’ Az adóhivatali felülbélyegzésre azért is került sor Gimes szerint, hogy ténykedésüknek „még hivatalosabb formája legyen” ,53 illetve Boros Lajos szerint, „hogy ne lehessen utánozni és kellő hitele is legyen a közönség körében” .5* A pénzügyigazgatóság viszont azért végeztette el a felül­ bélyegzést, mivel azokat ó rendelte meg, a kiadott értékcikkeket mintegy a sajátjának tekintette és — mint majd később látni fogjuk — a postahivataltól követelte is az előállított szükségértékcikkek teljes ellenértékét. Most már némi történelmi távlatból meglehetős tárgyilagossággal megállapíthatjuk, hogy a felülbélyegzés mindenképpen igen hasznos, szükséges és eredményes eljárásnak bizonyult, illetve annak minősíthető, mivel ennek a révén volt’ csak megakadályozható, hogy a posta által át nem vett, de esetlegesen a nyomdából kikerült darabok illegális felhasználásra kerüljenek. Miután a szükségértékcikkek elkészültek, majd pedig forgalomba is kerültek, Gimes Ödön értesítette arról Nyíregyháza polgármesterét, a város katonai parancs­ nokát, Dogiu Nikoláj szovjet posta-parancsnokot, valamint Szabolcs vármegye al­ ispánját.55 44

M iM K ii

A z első szükségbélyegek.

A sziikscgbélyegck második kiadása.

45

Az első kiadású szükségbélyegek leírása A nyíregyházi első kiadású szükségbélyegek 12— 12 darabot (számláló kisívekben (3 sorban 4— 4 darab bélyeg), scrfogazással készültek. A 20 filléres szalmasárga színű papíron 4992 példányban (416 kisív), a 40 filléres pedig halvány rózsaszínű papíron 5004 példányban (417 kisív) nyert előállítást.20 Mindkét érték rajzolata fekete színben magasnyomással készült. Venkovits Károly szóbeli közléséből tudjuk, hogy a bélyegek nyomdai előállítása egy amerikai gyártmányú tégelysajtón kisívenként külön-külön történt. A bélyegek fogazására pedig azt a sorfogazógépet használta, amelyet a vignetták, blokkok készí­ tésénél vett igénybe. Fogazatszám: 11. Az egyes bélyegek álló téglalap formátumúak és 20X24 mm méretű vonalas ke­ retbe zártak s haránt irányban két mezőre osztottak. A bélyegek felső mezejének kö­ zepén a „20” , illetve „40” szám szerepel, mint értékmegjelölés. A szám mellett két ol­ dalon egy-egy finom vékony vonalú függőlegesen álló ún. „körzetdarab” 27 helyezkedik el. A z alsó mezőben a „F IL L É R ” szó olvasható. A 40 filléres bélyegívek egyik nyomdai különleges érdekessége az, hogy mivel a nyomdász nem rendelkezett elegendő számú egyforma „40” számmal, a kisív két bélyegének megjelölésére az alsó sor első és ne­ gyedik darabjánál a többinél jelentősen vastagabb „40” számot használt. M íg a rendes „40” -nél a „0” legnagyobb szélessége 2,5 mm, addig ugyanez a méret a vastag nyomású változatnál 4,5 mm. De a magassági méretek is eltérőek. A vastag számok 7,5, a ren­ desek pedig csak 7 mm magasak. A nyíregyházi szükséglevelezőlapok A postahivatal az aggasztó értékcikkhiány enyhítésére, mint említettük, az első szükségbélyeg kibocsátásával kapcsolatban szükséglevelezőlapokat is készíttetett Ven­ kovits Károly nyomdájában. A hivatal a Debrecenben székelő Kereskedelem- és K ö z­ lekedésügyi Minisztériumnak küldött jelentésében a kibocsátott levelezőlapok pél­ dányszámát 12 000 darabban jelölte meg.2S A meglehetősen hosszú kutatás során sikerült tisztázni, hogy ezek a levelezőlapok két típusban készültek. A z első típusú szükséglevelezőlap durva rostozatú, sárgás színű papíron készült. A címzésre szolgáló oldala a szokásos függőleges vonallal két egyenlőtlen félre osztott. A bal oldali kisebb fél alsó szélén húzódó két párhuzamos szaggatott vonal élén a „Feladó” : áll. A jobb oldali nagyobb fél homlokzatán a „LE V E LE ZŐ LA P” felirat ol­ vasható. Alatta pedig öt, egymás alatti szaggatott vonal szolgált a címzés céljaira. A lap jobb felső sarkában finom szaggatott vonallal határolt álló téglalap alakú kisformátumú vonalkeret, amely alatt vastag betűtípusú „Á R A 20 F IL L É R ” felirat áll. A vonalkerettel szegélyezett rész eredeti célját tekintve a bélyeg felragasztásának he­ lyét jelölte, — itt azonban a már fentebb leírt nyíregyházi adóhivatali bélyegző lila színű lenyomatával van ellátva. A lapon nem található az előállító nyomda jelzése és a szükségbélyeg lenyomata.29 A második levelezőlap-típus hófehér, finom rostozatú, simított, vékonyabb kartQnpapírból készült. A címoldalát két részre osztó függőleges vonal közepének megszakí­ tásában „Venkovits-nyomda, Nyíregyháza” szöveg kapott helyet. A „Levelezőlap” fe l­ irat és a vonalzás hasonló az első kiadáshoz. Igen lényeges eltérés azonban az, hogy a jobb felső sarokban a már leírt 20 filléres értákjelzésű szükségbélyeg nyomata lát­ ható, amelyet az adóhivatal lila színű bélyegzőlenyomatával láttak el. Ezenkívül a jobb 46

Nyíregyházi szükségbelyegek egy korabeli levélen.

A z első szükscglevclczőlap-típus. 47

oldali lapfél felső középső részén, a bélyegkép bal felső szöglete mellett vékony vo­ nalú, apró, kurzív betűtípussal nyomtatott „Á ra 20 fillér.” szöveg található. Kétségtelen, hogy a fent említett 12 000 példányszúm a két típus együttes darab­ számút jelöli. Valószínűnek látszik — bár erre sem Gimes Ödön, sem Boros Lajos, sem pedig Sabjányi Károly nem emlékeztek, s az előállító nyomdász is csak gyanítja — hogy az első típusúnak nevezett szükséglevelezőlap egy magánúton készült levelező­ lap felhasználásával készült, az „Á R A 20 F ILLÉ R ” utólagos felülnyomásával, valamint az adóhivatali bélyegzővel való ellátás útján. Okvetlenül ki kell emelnünk, hogy az első típusú szükséglevelezőlap rendkívül ritka, sőt valósággal unikum számba megy. Hosszú kutatásom során nekem is csupán egyetlen példányt sikerült látnom. Az első kiadású szükségbélyegek és levelezőlapok a forgalomban Az első kiadású szükségbélyegek, és a levelezőlapok 1944. december közepén kerül­ tek postai forgalomba. Boros Lajos nyugalmazott postaíőellenőr 1957-beli szíves szóbeli közlése szerint 1945. december 16-án kezdte meg a Nyíregyháza 1. számú postahivatal a már „for­ galomképessé tett’ értékcikkek árusítását s ezzel kezdetét vette a postahivatal inten­ zívebb tevékenysége is. Természetesen továbbra is csupán közönséges levélpostai kül­ deményeket vettek fel továbbításra. (Az első kiadású értékcikkeken a legkorábbi bé­ lyegzőlenyomat dátumjelzése: 1944. december 18.) Érdekes kérdés az, hogy vajon a Nyíregyháza 1. számú postahivatal adott-e át a környező kisebb hivataloknak a szükségbélyegekből és levelezőlapokból? A nyíregyházi posta, mely csak igen nehezen és körülményesen jutott hozzá a je­ lentős értékcikk-készletéhez, igen csínján bánt vele, s más postahivatalnak alig jutta­ tott belőle. Ezt egyébként levéltári adat is igazolja. Eszerint 1945. január 16-án — amikor már folyt az első kiadású bélyeg és a lapok árusítása a hivatalban — az ibrányi postahivatal értékcikkigénylését visszautasította.:;n Mindennek ellenére néhány Nyíregyháza környéki postahivatal is hozzájutott sze­ rény mennyiségű bélyeghez és laphoz. Ezt látszik igazolni a Kereskedelem- és Közle­ kedésügyi Minisztérium 1945. január 25-én kelt leirata, mely szerint „ezeket a bélye­ geket a helybeli (megjegyzés: nyíregyházi), valamint egyes vidéki postahivatalok is használják” .31 A nyíregyházi bélyegek a postaigazgatás érdeklődésének középpontjában A forgalomba került nyíregyházi szükségbélyegekre természetesen több helyen fel­ figyeltek. Elsősorban a közeli Debrecenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormány Ke­ reskedelem- és Közlekedésügyi Minisztériumában. 1945. január 25-én maga a minisz­ ter intézett átiratot a Nyíregyháza 1. számú postahivatalhoz. „Tudomásomra jutott, hogy a. Nyíregyházi Pénzügyigazgatóság postabélyegeket nyomattatott és ezeket a bélyegeket a helybeli, valamint egyes vidéki hivatalok is használják. Felhívom részletes jelentéstételre, hogy hány darab és milyen címletű bélyeget kapott a hivatal, ezekből mennyit használt fel bérmentesítésre és mennyi van kész­ letben.

48

Az «± Z \ l a ,


V 05U py^

LE V E LE ZŐ LAP

tXlZ^w^C^ Xűa'X'te.^t.'&í. Jfc

/ IL L E K

if i

.

'.' H W t ó

izlrcb ce^--

F*U4A

^í.

*

//

' ' fvzMk, féiJ. áf.

A második szükséglevclczőlap-típus.

> : .u j l í -4Ív J ^ £ '.,

1/

*: .

** ' - /U.

,A ^

•

«0
Szükségbélyeges levél. 49

A lehetőségekhez képest állapítsa meg, hogy mi az idevonatkozó helyzet a vidéki postahivataloknál is. Lépjen érintkezésbe az előállító nyomdával és vonjon be tőle részletes mennyi­ ségi ajánlatot, hogy milyen fajtájú anyagból, milyen mennyiség áll rendelkezésükre postabélyegek nyomása céljából. Külön térjen ki a vízjelzés kérdésére is. Tegyen je­ lentést az előállítás műszaki kérdéseiről is.” 32 A hivatal csiak 15 nap múltán, február 8-án jutott a fenti utasítás birtokába. Sabjányi Károly — aki ekkor már a hivatalt a Debreceni Postaigazgatóság megbízása alapján vezette33 — február 22-én a következő igen fontos jelentést tette a Miniszté­ riumnak a kibocsátott szükségbélyegekről és lapokról: „Jelentem, hogy a hivatal az itteni pénzügyigazgatóság által nyomtatott postai értékcikkekből 4992 darab 20 és 5004 darab 40 filléres postabélyeget, továbbá 12 000 db 20 fillér érték jelzéssel ellátott levelezőlapot vett át felhasználás céljából. Ezekből mai napig eladatott a teljes bélyegmennyiség, továbbá 11 732 darab levelezőlap. A z árusítás során egyes vidéki postahivatalok is vásároltak tőlünk ilyen bélyege­ ket, valószínű tehát, hogy a környező postahivatalok is híjával vannak az érték­ cikkeknek. Az előállító nyomdától bevont ajánlatot idecsatolva tisztelettel felterjesztem azzal, hogy a nyomda az előállítás műszaki vonatkozású kérdéseiről nem nyilatkozott.” 3' Ebből a rendkívül jelentős levélváltásból kiderül, hogy bár a minisztériumnak meglehetősen korán tudomására jutott a nyíregyházi szükségbélyegek készíttetésének és forgalomba hozatalának ténye, de egy pillanatig sem gondolt azok forgalmának letiltására, vagy a készlet elkobzására, lefoglalására. A nyíregyházi posta leveléből az is kiderül, hogy az első kiadás bélyegpéldányai igen hamar, 1945. február 22-ére az utolsó darabig elfogytak. A szokatlan „közigazgatósági hatóságok által nyomtatott bélyegek és értékcikkek” -re felfigyeltek a távoli Sátoraljaújhelyen is. Az ottani postahivatal éber vezetője 1945. február 16-án a Miskolci Postaigazgatósági Kirendeltségnek azt jelentette, hogy „a nyíregyházi magyar királyi adóhivatal által felülbélyegzett bélyegek és levelező­ lapok kerültek forgalomba” s egyben megkérdezte, hogy „a bélyegek és levelezőlapok bérmentesítésére elfogadhatók-e, mivel a postabélyegek és értékcikkek nyomósa ki­ zárólag a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium hatáskörébe tartozik” .33 A Miskolci Postaigazgatósági Kirendeltség illetékes ügyintézője közel fél hónap múltán szövegezte csak meg átiratát a még Debrecenben tartózkodó Magyar Posta­ igazgatóságnak. Ebben jelentette a sátoraljaújhelyi esetet, de megtoldotta a nyíregy­ házi szükségértékcikkekre vonatkozó más irányú megfigyeléseivel is. Így fejezte be átirattervezetét: „Miután a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium folyó évi január 22-én kiadott 113/1945. K. K. M. számú rendelete értelmében is, — a postabélyegek nyomá­ s a ... kizárólag a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium hatáskörébe tarto­ zik, felkérem, hogy a fentiekre nézve az ügyet kivizsgálni és az eredményről értesíteni szíveskedjék.” Ennek az átiratnak az elküldésére azonban nem került sor. További egy hónap múltán, április 4-én kelt irat szerint ui., mivel „a vonatkozó rendelkezések megjelenése óta hasonló eset nem fordult elő (helyesebben ilyent nem jelentettek a Miskolci K i­ rendeltségnek), így a fentiekben iratváltásra nincs szükség” .30

50

A szükségbélyegek második kiadása 1945. február 7-i kelettel a Debreceni Postaigazgatóság Sabjányi Károlyt bízta meg a 'Nyíregyháza 1. számú postahivatal ideiglenes vezetésével, s egyben felhívta, hogy „a Szabolcs és Szatmár vármegyei postamesteri hivatalok megszervezésében is tevékenyen vegyen részt” . Sabjányi 1945. február 16-án vette át a hivatal vezetését Gimes Ödöntől.37 1945. január és február havában egymás után nyíltak meg már Szabolcs vár­ megyében a postahivatalok, s a hosszú bénultság utáni pezsdiilő élet egyre nagyobb levéianyagot adott a postának. Például már 1944. december 13-án Fényeslitkén,39 1945. január 2-án Rakamazon,30 Nyírlugoson 6-án,4'1 12-én Demecserben,41 15-én Pátrohán,42 16-án Nagykállón,43 valamint Ibrányban,44 20-án Kemecsén és Gégényben,45 valamint Nyírbogdányon,40 22-ér. Tuzséron,47 24-én Komorón,48 29-én Paszabon,4" Nyírbogé tón,-''0 február 2-án Ajakon51 és Nyírbátorban,’’2 14-én Sóstóhegyen33 és Nyírpazonyban/'4 20-án Tiszabezdéden,55 22-én Kéken50 kezdte meg működését a postahivatal. A levélpostai zárlatok szállítását, továbbítását kezdetben a Szabolcs vármegyei Allamépítészeti Hivatal útőrei,57 nem egy esetben gyalogküldöncök58 és a vasúti sze­ relvények vor.atvezetői5" végezték. Fényeslitke postahivatala, amely már 1944. december 13-án megkezdte működé­ sét, minden második napon a vonatvezetők közvetítésével küldötte levélkötegeit N yír­ egyházára, ahonnan hasonló közvetítéssel kapta meg saját postai anyagát is.80 Nagykálló és Nyíregyháza között 1945. január 20-tól kezdődően mindkét irányban hetente kétszer (kedden és pénteken) hasonlóképpen a vonatvezetők révén jártak a levélpostai zárlatok.01 1945. január 2-án a rakamazi postahivatal „küldöncjárattal” létesített postai összeköttetést Nyíregyházával.02 De még más helységekből is gyalogküldöncöt vettek igénybe Nyíregyházára és viszont szóló levélküldemények továbbítására.03 Kisvárda és Nyíregyháza viszonylatban 1945. februárjában a Szabolcs vármegyei Államépítészeti Hivatal útőri futárszolgálata teljesített postafutári munkát.04 A csak vázlatosan is bemutatott, de egyre jelentékenyebb méreteket öltött levél­ postai forgalom természetszerűen felemésztette a Gimes-féle nyíregyházi első szükségbélyegkiadás készletét. Így azután Sabjányi Károly, az új hivatalvezető azok teljes el­ fogyása előtt kb. 2 héttel érintkezésbe lépett Venkovits nyomdatulajdonossal és újabb szükségbélyegsorozatot rendelt. Ö azonban már ebből az akcióból teljesen kihagyta a pénzügyigazgatóságot, illetve az adóhivatalt.05 A bélyegek külső megjelenésén is változtatott. Hogy azok szigorúan vett postai jellege félreérthetetlenül kitűnjön,00 a „N Y ÍR E G Y H Á Z A 1.” feliratot tüntette fel rajtuk feltűnő piros színben, a „F IL L É R ” szó alatt. A nyíregyházi második szükségbélyegkiadáson nem szerepel tehát már az adóhivatal lila színű bélyegzőlenyomata! Ez a második kiadás 1945. február havának második felében, illetve utolján ké­ szült és került is forgalomba. A két érték az első kiadáshoz hasonlóan sárga és rózsa­ színű papíron 12 darabos kisívekben készült. A 20 filléres értékből az első kiadással azonos számú 4992 példány (416 kisív), a 40 filléresből viszont háromezerrel kevesebb, csupán 2004 példány készült és került forgalomba.67 A fekete színben nyomott bélyeg­ rajzolat, a papír, a fogazat, valamint a 40 filléres értéknél az ívenkénti két darab „vastag 40 filléres” példányok mindenben megegyeznek az első kiadással. A „N Y ÍR E G Y H Á Z A 1.” nyomat színe a kiadás példányain meglehetősen változó: meggyvörös illetve lilásvörös. A jelentékeny ingadozás a háborús viszonyok rossz festékbeszerzési és változó minőségi viszonyában rejlett.08

51

A második nyíregyházi szükségbélvegkiadással együtt levelezőlapok már nem ké­ szültek. Vita a pénzügyigazgatóság és a nyíregyházi pontahivatal között A nyíregyházi szükségbélyegek és levelezőlapok történetének igen érdekes feje­ zetét alkotja az első kiadás példányainak a pénzügyigazgatóság útján való megrende­ léséből keletkezett bonyodalom. A pénzügyigazgatóság ugyanis az értékcikkek előállí­ tásához való elvi hozzájárulását, illetve azok nyomdai megrendelésének tényét később kamatoztatni kívánta. Azon a címen, hogy ő adott megrendelést azok nyomdai elő­ állításához, igényt tartott az első szükségbélyeg- és levelezőlap-kibocsátás teljes be­ vételi értékére.'19 1945. február 11-én Seeberg Ármin kirendelt pénzügyigazgató felhívta átiratában a postahivatalt, hogy „a rendelkezésre bocsátott” értékcikkekkel számoljon el, „ha a készlet elfogyott” .70 Említésre méltó, hogy a pénzügyigazgatóság követelésében csak a 40 filléres bélyegek és levelezőlapok értékére tartott igényt, de a 4992 darab 20 filléres bélyegkészletről teljesen megfeledkezett! Ez kizárólag csak azzal magyaráz­ ható, hogy az akkor még zavaros kezdeti ügyintézés során „elkallódott” ez a „tétel” . A pénzügyigazgatóság levelét úgy Gimes Ödön, mint Sabjányi Károly érdembeli elintézés nélkül hagyta, mire március 20-án ismét sürgették a Nyíregyháza 1. számú postahivatalt a pénzügyiek. Ekkor azonban már csak a nyomdaköitségeknek Venkovits Károly részére való kifizetését kérték a postától.71 Sabjányi Károly, a hivatal vezetője a pénzügyigazgatósággal kialakult vitában a helyes álláspontra helyezkedett. Igv vall e kérdésről Sabjányi a Debreceni Posta­ igazgatóságnak 1945. június 27-én felterjesztett s ott el is fogadott jelentésében: „ ... a hivatal újbóli megnyitását követően, a harcesemények következtében elő­ állott nyomasztó bélyeghiány céljából, a hivatal a helybeli pénzügyigazgatósággal egyetértésben szükségbélyegeket állíttatott e lő ... A z előállított bélyegek névértékét a pénzügyigazgatóság ellátmányaként bocsátotta a hivatal rendelkezésére .. .”:s Ezt az álláspontot a Debreceni Postaigazgatóság is maradéktalanul magáévá tette! A nyíregyházi szükségértékcikkek minősítése és értékelése Ezek után tisztáznunk kell egy igen lényeges kérdést, a nyíregyházi szükségbélye­ gek és levelezőlapok postai szempontból való minősítését és értékelését. A Nyíregyháza 1. számú postahivatal bizonyíthatóan értékcikkhiánnyal küzdött a városnak felszaba­ dulását hamarosan követő újbóli megnyitása időszakában. Ezen volt hivatva segíteni a magyar postatörténetben párját ritkító szükségértékcikk-kibocsátás, — szemben az általánosan használt készpénzzel való bérmentesítésnek a postakezelési és elszámolási szempontból azokban az első időkben kétségtelenül bizonytalanabb módszerével. Si­ került tisztáznom, hogy a nyíregyházi szükségbélyeg és levelezőlap kibocsátással kap­ csolatban — igen nagy szerencse! — a bélyeggyűjtői érdekekre, vagy érdekességre való törekvésnek a leghalványabb nyoma sem merült fel! Sem Gimes Ödönnek, sem pedig Sabjányi Károlynak nem volt semminemű kapcsolata a filatéliával, filatélistákkal. S ebben az időben még nem volt egyetlen bélyeggyűjtő sem a szolgálatba állott postai dolgozók között.73 A szenvedélyes nyíregyházi bélyeggyűjtő, Rozgonyi Jeni ellenőr, „a filatéliai élet akkori itteni polentátuma” 7* csak 1945. március 3-án jelentke­ zett szolgálatra a Nyíregyháza 1. számú postahivatalnál,75 amikor már a második szükségbélyegkiadás példányai is forgalomban voltak.

52

Nyomban az első kiadás után, természetszerűen tudomást szerzett róla a közeli Debrecenben tartózkodó Kereskedelem- cs Közlekedésügyi Minisztérium, valamint a Debreceni Postaigazgatóság is. Gimes Ödön visszaemlékezéseiben elmondja, hogy úgy a Debreceni Igazgatóság vezetőjének, mint pedig az illetékes minisztérium postaügyi megbízottjának is személyesen néhány kisív bélyeget bemutatott, illetve azokat kéré­ sükre átadta, de azok egyike sem emelt kifogást forgalombahozatáluk ellen és nem rendelte el forgalmazásuk leállítását és a hivatal birtokában lévő készletek zár alá vételét.78 1945. január 25-én azután Sabjányi Károlyt, az újonnan megbízott hivatalvezetőt maga a miniszter szólította fel ,,jelentéstótel” -re, — érdeklődve a példányszám, a nyomdai előállítás módja, a papír minősége, vízjelezettsége, a kibocsátás példány­ száma, valamint az akkor még meglévő készlet nagysága felől.1 ''7 Sabjányi február 22-i — már teljes egészében idézett — jelentésében ad számot a minisztériumnak,78, mely azt tudomásul is vette! Sőt a két legfelső felügyeleti szerv első észrevételezését követően egy újabb kiadás is zavartalanul napvilágot látott! A Debreceni Postaigazgatóság magáévá tette Sabjá­ nyi Károly okfejtéséi, amely szerint ,,az előállított bélyegek névértékét a pénzügy­ igazgatóság ellátmányként bocsátotta a Nyíregyháza 1. számú postahivatal rendelke­ zésére” .70 Az Igazgatóság arra utasította a hivatalvezetőt, hogy a szükségértékcikkek nyomdai előállítási költségét. 067 pengő 70 fillért fizesse ki Venkovits Károly nyom­ dásznak. Ez 1945. április 14-én „a kisebb üzemi és egyéb kiadások naplójának 11/20 tétel,szám alatti elszámolás mellett1’ meg is történt.81’ Szinte általános postatörléneti tapasztalat az, hogy szükségbélyegek kibocsátása körül legtöbbször homály és kisebb-nag.yobb mértékű íilatéliai kuriozitásra való tö­ rekvés tapasztalható, — amelyek természetesen postai szempontból nem kívánatosak, sőt egyenesen károsak. Ezeknek azonban a leghalványabb nyomát sem lehet a N yír­ egyházán forgalomba hozott 1944— 45. évi szükségbélyegeknél és levelezőlapoknál meg­ állapítani. A teljes levéltári anyag feltárása nyomán, szigorúan kritikai mérlegelés alapján pedig a legtárgvilagosabban megállapítható, hogy úgy a két bélyegkiadást, mint pedig a levelezőlap kibocsátását un. félhivatalos kiadásnak kell tekintenünk és minősítenünk. Ü j nyomatok (harmadik és negyedik kiadás) készítése A szükségbélyegek kapcsán a Debreceni Postaigazgatóság 1945. június 8-án kelt „körrendelet” -ében megkereste „valamennyi kerülctbeli postahivatalt és postaügynök­ séget” . Többek között a következőket rendelte el: „ A rendkívüli viszonyok következményeként mutatkozó bélyeghiányon a hivatalok egy része szükségbélyegek és bélyegzők használatával igyekezett segíteni. Értesülés szerint a szükségbéiyegek a forgalomban volt bélyegek felülnyomásá­ val készültek (itt a Pest megyei Abonv községben lévő postahivatal által kibocsátott felülnyomatos szükségbélyegekről van szó), de egyes helyeken bélyegszerű ragjegyeket is állítottak elő. Ezekre nézve az előállításra okot adó körülményekre, az előállítás módjára, példányszámára s egyéb lényeges körülményekre is kiterjedően tegyen ren­ d eltem re hivatkozással jelentést s ennek mellékleteként a bélyegmúzeumban való elhelyezés céljára a szükségbélyegekből lehetőleg három-húrom, de legalább egy-egy példányt terjesszen fel. A bélyegken kívül az ezek előállításához használt nyomó­ dúcokat is küldje ide be. Jelentést csak azoktól a hivataloktól várok, ahol a fenti ese­ mények előfordultak.. .” 81 53

Tekintve, hogy e fontos rendelkezést elkésve, már csak akkor adták ki, amikor a krónikus értékcikk!) iany megszűnt s már viszonylag kielégítő mennyiségben rendel­ keztek általánosságban a hivatalos kiadású poslabélyegekkel, — az alábbiakkal tol­ dották meg a Debreceni Postaigazgatóságon a fent idézett rendelkezést: „ ..H a a nyíregyházi szükségbélyegekből készlet már nem állana rendelkezésre, szigorú ellenőrzés mellett és annak idejében is használt papír, festék, nyomóeszköz használatával készíttessen múzeumi célra néhány sorozatot s azt terjessze ide fel. A költségeket kisebb üzemi számadásában számolja el.” *5 Amikor 1945. június 9-én a Nyíregyháza 1. számú postahivatal vezetője kézhez vette az igazgatósági utasítást, már régen elfogyott a második kiadás készlete is. Így azután nem állott módjában az eredeti példányokból múzeumi elhelyezés, illetve meg­ őrzés és bemutatás céljából egyetlen darabot sem beküldeni. A z igazgatósági felhatal­ mazás, illetve utasítás alapján tehát ismételten nyomattatni kellett úgy az első, mint a második kiadásból. Megjegyzendő, hogy az Igazgatóság a szükséglevelezőlapoknak bélyegmúzeumi elhelyezés céljából való megküldését mellőzte. A hivatal az új nyomatok elkészítését, természetesen a korábbi kivtelezőnél, Venkovits Károly nyomdásznál rendelte meg, illetve készíttette el. Ezekből az újból nyomattalott első és második kiadású szükségbélyegekből — most már tehát harmadik, illetve negyedik kiadásnak tekinthetjük ezeket — 1945. június 27-én két-két kisívet, azaz 24— 24 darab bélyeget terjesztettek tel a Debreceni Postaigazgatósághoz.83 Innen kerültek ezek a példányok a budapesti Bélyegmúzeumba, ahol azokat ma is őrzik. (Itt kell megemlítenünk, hogy kezdeményezésem nyomán figyelt fel a nyíregyházi múzeum e bélyegekre, és sikerült is mind a két kiadásból 1— 1 teljes kisívre szert tennie, s azokat a felszabadulási emlékkiállításon, az eredeti okmányok fotókópiáinak társasagában be is mutatta a látogatóknak.) Az új nyomatok elkülönítése az eredeti első és második kiadás példányaitól Kutatásaim során tisztáztam az első és második kiadású bélyegeknek az új nyo­ matoktól való megkülönböztető jeleit, ismérveit."* A kiadások papírja azonos, s az eredeti kiadások papírja kvarcfény alatt sem mutat eltérést az új nyomatokétól. A z eredeti első kiadás is könnyűszerrel elkülöníthető az új nyomatos harmadik kiadás példányaitól. A z elkülönítő ismertető jel a nyíregyházi adóhivatal bélyegzőlenyomatának rajz- és méretbeli eltérése. A z új nyomatok körbélyegző lenyomata az eredetileg használt kettős kör helyett csupán egy körrel határolt! A kör átmérője mindkét bélyegző esetében 25 mm. Am íg azonban az új nyomatok bélyegzőlenyomata szinte kivétel nélkül mindig tiszta rajzolatú, addig az eredeti példányokon erősen kopott, elmosódott, gyakorta alig felismerhető! Igen érdekes az eltérés a második és az új nyomatos negyedik kiadás bélyegpél­ dányai között. A z elkülönítés kulcsa egy helyesírási hiba: az új nyomatos példányokon a „Nyíregyháza 1.” piros színű felülnyomat „1” betűjén nem vessző van, mint az ere­ deti kibocsátásúaknái, hanem pont! De ezen túlmenően a szó hossza az eredeti példá­ nyok 19,4 mm-ével szemben 20 mm. Meglehetősen feltűnő a piros színű felülnyomat árnyalati eltérése is. Az eredetileg készült példányokon meggyvörös, iilásvörös, ritkábban téglavörös színt találunk, Az új nyomatok darabjain ellenben karminpiros színben szerepel a nyomat. — K varc­ lámpa fénye alatt az új nyomat karminpiros színe sötétebb, az eredeti második kiadás példányaié viszont világosabb lesz."-' 54

Venkovits és felesége 1960-ban úgy emlékeztek, hogy 1945 kora nyarán megjelent náluk Rozgonvi Jenő — aki a nyíregyházi postahivatal ellenőre volt aKkor — s a hiva­ tal részére mind a Gimes-, mind pedig a Sabjányi-féle kiadásból „egy kisebb mennyi­ séget rendelt” . Az új nyomatos bélyegpéldányok postatisztán és szívességi lebélyegzéssel ellátva — ha nem is közönségesek, de — semmiképpen sem mondhatók ritkaságnaK. Ez a körülmény viszont kétségtelenül azt bizonyítja, hogy az új nyomatokból nem csupán a múzeumnak megküldött 2—2 kisív készült, hanem annál lényegesen több. Erről a körülményről azonban Sabjánvi Károlvnak, a postahivatal vezetőjének fogalma sem volt. Szerencsére azonban könnyen elkülöníthetők a rendkívül értékes első és második kiadás példányai a csupán kuriózumnak minősülő többlet új nyomatoktól. ★

Biztosak vagyunk abban, hogy a felszabadulás utáni időszak becses emlékeinek, a nyíregyházi szükségbélyegeknek és levelezőlapoknak a története új színfolttal gazda­ gítja Nyíregyháza helytörténetét.

J E G Y Z E T E K 1. E m egállapítást k iterjedt levéltári kutatás igazolja. (Debreceni-, Szegedi-, Budapesti- és Soproni Postaigazgatóság, valam int a M iskolci Postaigazgatósági Kirendeltség, Budapesti 72. számú és a N yíregyh á zi 1. számú postahivatal iratai alapján.) 2. HM L. — D PI. Nr. 9554/1945. 3. HM L. — D PI. Nr. 4408/1945. 4. Lásd az 1. jegyzetben felsorolt forráshelyeket. 5. HML. — DPI. Nr. 1001/1944. 6. Bp. 1. L. — Bp. P l. Nr. 180/1945. 7. HM L. — D PI. Nr. 1231/1945. 8. SZM L. — N yíregyháza 1. számú postahivatal iktatókönyve. Nr. 235/1945. (A postahivatal tör­ téneti becsű forrásanyagát kérésem re Szabolcs-Szatmár m egye Levéltára vette megőrzés alá.) 9. BML. — Békés m egye alispán! iratai. Nr. 235/1945. 10. HML. — DPI. Nr. 1231/1945. 11. Trencsényi Gyula (Debreceni Postaigazgatóság) szíves személyes közlése, m elyért ezúton is köszönetét mondok. 12. SZML. — N yíregyháza 1. számú postahivatal iratai. Nr. 12816/1945. (1945. novem ber 25.) 13. Lásd a 12. számú Jegyzetet. 14. HML. — DPI. Nr. 1002 1944. — Boros L ajos ny. posta íőellen ör 1957. évben adott szívélyes szóbeli tájékoztatása. 15. HM L. — D PI. Nr. 1002 1944. (Gimes Ödön Jelentése 1944. decem ber 8-áról és 1945. január 25-ről.) 16. Gimes Ödön írásbeli nyilatkozata, am elyért ezúton is hálás köszönetét mondok. (A z értékes visszaem lékezést a Postavezérigazgatóság útján a Bélyegm úzeum adattárában helyeztem el.) 17. HM L. — DPI. Nr. 309/1945. (A z irat nevét, ragját és funkcióját em líti.) 18. Lásd a 16. jegyzetet. 19. Lásd a 16. jegyzetet. 20. Sabjányi K áro ly írásban adott visszaemlékezése, m elyért hálás köszönettel tartozom. (A z értékes dokum entumot a Postavezérigazgatóság útján a Bélyegmúzeumban helyeztem el.) 21. Lásd a 16. Jegyzetet. 22. Lásd a 14. alatti másodiknak em lített jegyzetet és a 16.-kat. 23. Lásd a 16. jegyzetet. 24. Lásd a 15. alatti másodiknak em lített jegyzetet. 25. Lásd a 22. jegyzetet. 26. SZML. N yíregyháza 1. számú postahivatal iratai. Nr. 78/1945. (Kérésem re a Postavezérigaz­ gatóság a rendkívül jelentős postatörténeti okm ányt a Bélyegmúzeumban h elyezte el m eg­ őrzésre.) 27. Venkovits K á ro ly volt n yíregyh ázi nyomdatulajdonos és felesége szíves szóbeli közlése, m elyért hálás köszönetét mondok. 28. Lásd a 26. jegyzetet. 29. A z első példányt az azóta elhunyt Visnya Sándor debreceni lakos találta meg és hívta fel rá figyelm em et. 30. SZM L. N yíregyháza 1. számú postahivatal iratai. Nr. 38/1945. Sl. Lásd a 26. jegyzetet. 32. SZM L. N yíregyháza 1. számú postahivatal iratai között. A M agyar K ereskedelem - és K ö z­ lekedésügyi Mniisztérium Debrecen, Nr. 86/1945. (Ezt az okm ányt Is a Bélyegm úzeum őrzi ma már.) 33. HM L. — D PI. Nr. 1002/1945. — SZM L. N yíregyháza 1. számú postahivatal iratai. Iktatókön yv­ ben az 1945. február 15. alatti bejegyzés. 34. Lásd a 26. jegyzetet.

55

35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 4G. 47. 48. 49. 50. 51. 52. 53. 54. 55. 56. 57. 58. 59. 60. 61. 62. 63. 64. 65. 66. 67. G8. 69. 70. 71. 72. 73. 74. 75. 76. 77. 78. 79. 80. 81. 82. 83. 84. 85. 86.

B A ZM L. — M PI. Nr. 393/1945. Lásd a 35. jegyzetet. Lásd a 33.jegyzetet. SZML, N yíregyháza 1. számú postahivatal iratai. Iktatókönyvben a Nr. 150/1945. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 45/1945. HML. — DPI. Nr. 1050/1945. Lásd a 38. alatti forrásbeli bejegyzést. Lásd a 39. jegyzetet. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 44 1945. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 38/1945. Lásd a 39. jegyzetet. Lásd a 39. jegyzetet. Lásd a 39. jegyzetet. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 163/1945. Lásd a 38. alatti forrásban az 1945. január 29-i bejegyzést. HML. — DPI. Nr. 1051/1945. Lásd a 38. alatti forrósban az 1945. február 2-i bejegyzést. Lásd az 51. jegyzetet. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 100/1945. Lásd a 38. alatti forrásban az 1945. február 14-i bejegyzést. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 102.1945. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 302,1945. SZM L. Szabolcs m egye főispáni iratai. Nr. 1758/1945. — SZML. N yíregyh ázi 1. számú posta­ hivatal iratai. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 45/1945. és 74/1945. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 441/1945. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 150/1945. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 441/1945. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 45/1945. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 74/1945. Lásd a 38. alatti forrásban Nr. 93/1945. Lásd a 20. Jegyzetet. Lásd a 20. jegyzetet. SZML. N yíregyházi 1. számú postahivatal iratai. Nr. 806/1945. (M int az előbbiek, ez is kéré­ semre a Bélyegmúzeumban n yert elhelyezést.) Lásd a 27. jegyzetet. Lásd a 20. jegyzetet. SZML. N yíregyházi 1. számú postahivatal iratai. Nr. 91/1945. SZM L. N yíregyházi 1. számú postahivatal iratai. Nr. 239/1945. Lásd a 67. jegyzetet, Lásd a 14. alatt em lített második jegyzetet. Miski Tibornak, a M agyar B élyeggyű jtők Országos Szövetsége n yíregyházi köre titkárának 1957-ben hozzám intézett tájékoztató levele. Lásd a 38. alatti forrás Nr. 189/1945. Lásd a 14. alatti második jegyzetet, valam int a 16. és a 20. jegyzeteket, valam int az Idézett egész sor postaigazgatósági iratot, okmányt. Lásd a 26. jegyzetet. Lásd a 26. jegyzetet. Lásd a 26. jegyzetet. SZM L. N yíregyházi 1. számú postahivatal iratai Nr. 806/1945. Lásd a 80. alatti forrásh elyen : DPI. Nr. 4400/1945. rendelet. Lásd a 80. jegyzetet. Lásd a 80. jegyzetet. E helyen kell köszönetét mondanom a Bélyegmúzeum v o lt vezetőjének, Hamza Imrének, aki szíves volt kérésemre a kvarclámpa alatti beható vizsgálatokat elvégezni a bemutatott bé­ lyegeken, valam int összehasonlításként a múzeumi példányokon. Lásd a 84. jegyzetet. Lásd a 27. jegyzetet.

R Ö V I D Í T É S E K

í

B A ZM L. Borsod-Abaúj-Zem plén m egyei Levéltár. (M iskolc.) BML. Békés m egyei Levéltár. (Gyula.) Bp. 1. L. Budapesti 1. számú Levéltár. DPI. Debreceni Postaigazgatóság Levéltára. SZML. Szabolcs m egyei Levéltár. (Nyíregyháza.) HML. Hajdú-Bihar m egyei Levéltár.

56

KÁDÁR LÁSZLÓ:

Tájak, népek, betegségek* Az előadás címében szereplő három szó mindenike közkeletű és közismert fogal­ mat fejez ki. Tudományos meghatározásuk azonban sok gondot okoz éppen azoknak a tudományágaknak, amelyek a leggyakrabban használják őket. A „tá j” a földrajz­ nak, a „nép” a társadalom- és néptudománynak és a „betegség” az orvostudománynak. Vegyük csak sorra őket: A tájról földrajzi szakmunkánkban igen sok meghatározást olvashatunk, ami már önmagában is azt mutatja, hogy egyik sem tökéletes. Nem általános érvényű. Kelet­ kezésük helye, időpontja szerint más és más színezetűek. Amikor hozzáfogtam ennek az előadásnak a kidolgozásához, a magam számára ezt az alapvető földrajzi fogalmat így határoztam meg. „A táj a földfelszínnek olyan nem övezetesen elhelyezkedő kisebb vagy nagyobb darabja, amelyen belül az adott időpontban ható fontosabb természeti- és társadalmi tényezők önmagukban nagyjában egységesek, vagy ellenpárjaikkal térbelileg szabályo­ san váltakoznak, m últbéli különbségeiknek hatásai pedig már elmosódottak, és együttességük annyira egyénien jellegzetes, hogy a terület a szomszédjaitól határozottan elüt.” Ez a meghatározás természetesen szintén vitatható amellett, hogy első pillanatra talán ijesztően bonyolult is. A táj lényegét azonban néhány konkrét példa világosabbá teszi. Teszem azt az Alföld egy táj, mert a környező hegyvidékektől domborzatilag élesen elütő síkság, amelyet a folyók hordaléka töltött fel és amely szélsőségesebb hőmérséklet- és csapadékjárásával és szárazabb voltával, egyszóval kontinentális ég­ hajlatával különbözik nyugati szomszédjától, a Dunántúltól is. (1969-ig vagy 3000— 4000 év óta legalább is az volt!) Továbbá ethnikailag 95%-ban magyar, ami ugyancsak megkülönbözteti nemcsak a szomszédos hegyvidéki és dombvidéki tájaktól, de egyben a domborzatilag vele azonos jugoszláviai Vajdaságtól és a romániai Bánáttól is. Ne felejtsük el azonban, hogy az A lföld nem olyan tökéletes síkság, amilyennek régebbi iskolakönyvek és a mai idegenforgalmi prospektusok jellemzik. Nem is lehet az, hiszen folyóvizek töltötték fel és a folyami hordalékkúpok, lápos mélyedések közül kiemelkedő domború hátú felszínek. A Tisza régi hordalékkúpja az Alföldön a N yír­ ség, a Dunáé a Kiskúnság hátsága. Felszínüket elhagyott láposodó folyómedrek szab­ dalják, száraz ármentes teraszaikat pedig homokbuckák teszik változatossá. Közöttük sárrétek, lápok, folyóközök és szikes puszták terpeszkednek a mély fekvésű laposok­ ban. Ezek az ellentétes domborzati egységek mindmegannyi önálló kistájjá alakulnak és ritmikus elhelyezkedésükkel változatossá teszik az őket egységbe foglaló Alföldet.

* A z Országos O rvosföldrajzi Konferencián, N yíregyh á zá n 1970. június 12-én elhangzott előadás.

57

A Nyírség egyik legsajátosabb alföldi tájunk. Nevét a nálunk szokatlan, hűvösebb éghajlatot kedvelő nyírfától nyerte. Itt e/. a festői fa, a homokbuckák között laposodó elhalt folyóágak, morotvák partján sűrűn tenyészett, amíg a X IX . század végén a v íz­ szabályozások a nyírségi lápokat le nem csapolták és így a mikroklíma megváltozá­ sával ennek a fának az itteni életlehetőségét meg nem szüntették. A Nyírséget mélyfekvésű, árvízjárta tájak veszik körül: keleten a Szatmári síkság az Ecsedi láppal, északon a Bodrogköz és a Rétköz. Nyugaton a Hortobágy egykor árvízjárta, szikes síksága, amelyet a Nyírségtől a Hajdúság keskeny löszhátsága vá ­ laszt el. Délen pedig az Ermelléknek és a Sárréteknek már „Biharországhoz” tartozó mocsaras, lápos vidéke határolja tájunkat. A z Alfölddel és a Dunántúllal nagyjában azonos méretű tájak mozaikjából áll össze Közép- és Délkelet-Európa. Hasonló felépítésű Nyugat-Európa is. Európa nyugati felének ezt az erős változatosságát elsősorban a fiatal és öreg lánchegységek okozzák, amelyek kis kontinensünk nyugati felél függőleges és vízszintes tagoltság szempontjá­ ból Földünk egyik legváltozatosabb részévé teszik. Ezt a változatosságot a ciklonikus éghajlat időjárásbeli szeszélyessége még csak fokozza. Nincs a Földünknek még egy ilyen tája, ahol a meteorológiai prognózis ennyire nehéz és megbízhatatlan volna, mint éppen nálunk. Kelet-Európa és Szibéria tagolatlan síkságai éles ellentétben állnak Európa nyu­ gati felének változatosságával. Kifejezetten kontinentális éghajlatuk nem ismeri az időjárás szeszélyességét. Kelet-Európábán szembetűnővé válnak a földrajzi fekvés által meghatározott éghajlati zónák. Bennük a legjelentősebb tájképi elemeket a nö­ vényzet és a talaj adja. Nem véletlen az, hogy a múlt század végén egy orosz talaj­ tudós, V. V. Dokucsajev ismerte fel elsőként az egyik legalapvetőbb földrajzi törvény­ szerűségünket, a zonalitás elvét. A z ő tisztánlátását ugyanis nem zavarta a tarka tájak szabálytalan mozaikja, mint a nyugat-európai geotudósokél. Olyan síkvidéken, mint a Szarmát-tábla a Jeges-tenger partját szegélyező tundra­ övtől a tűlevelű lajgán, a lombos-, és a vegyeserdők övén át s az erdős szetyeppek és a füves puszták zónájáig, sőt egészen a sivatagövig változnak a vegetáció zónái. Véget ér azonban ez a zavartalan zonalitás a szubtrópusokban, ott ahol a fiatal eurázsiai lánchegységek, illetve az altaidák ókori vonulatait elérjük a Fekete-tenger, a Kaspi-tó és az Aral-tó környékén. Jellemző, hogy az orosz nép azonban a táj fogalmát nem ismeri. Nincs is rá szava. A z orosz földrajztudomány is a német geográfiától vette kölcsön a „landsaft” szót. de a tartalmi jegyei felől a szovjet geográfusok évtizedekig tartó vitákat folytat­ tak. Nem sok sikerrel, mert a tájakat az egyes zónákon belül keresték, pedig a tájak és a zónák a földrajzi buroknak azonos értékű, és egymást helyettesítő és egymást kizáró természetes egységei. Ez logikus is, mert a tájról adott meghatározásunk legtöbb kritériuma áll a zónára is. A tájjal szemben azonban a zóna mindig nagy kiterjedésű és mindenkor a széles­ ségi körökkel nagyjában párhuzamosan helyezkedik el. A zónák ott fejlődnek ki, ahol a domborzat az éghajlat zonalitását nem zavarja meg. A földrajzi zónák ugyanis a földfelszínnek az éghajlati tényező zavartalan érvé­ nyesülése következtében kelet—nyugati irányban elnyúló, észak és déli szomszédaik­ tól jellegzetesen eltérő, nagy kiterjedésű darabjai, amelyeken belül, a földrajzi burok­ ban ható természeti és társadalmi tényezők az adott időpontban egységesek, vagy ellenpárjaikkal szabályosan váltakoznak m últbéli különbségeiknek hatásai pedig már elhomályosodtak. 58

A zónák és a tájak nagyságra nézve eltérnek egymástól. De azért tévedés volna azt hinni, hogy a tájak az egyes zónáknak olyan ritmusosan váltakozó elemei, mint pl. a tajga erdőrengeteiben a tisztások lápjai, illetve az intrazonális talajokkal jellem ­ zett foltjai, mert ezek nem egyedi, hanem a zónának szabályosan megismétlődő elemei. Vannak ilyenek az egyedi jellemvonásokkal bíró tájakon belül is. A fentiek alapján bízvást elmondhatjuk, hogy ahol a domborzati tényező erősebb az éghajlatinál és ennek következtében azonális klímák jelennek meg, ott a földrajzi zónák nem tudnak kialakulni és a helyüket a tájak foglalják el. Sajátos viszonyok mutatkoznak az észak— déli csapasd magas hegységek szélárnyékában fekvő síkságo­ kon, ahol az éghajlati elemek közül a szomszédos hegyvidék a csapadékelosztást be­ folyásolja a föhn-hatás révén. Ilyen helyeken ugyanis nem képződnek tájak, de a földrajzi zonalitás a hosszúsági körök mentén, észak—déli irányban nyúlik el. (Lásd a két Amerikát.) Lényegileg ugyanígy módosítják a földrajzi zonalitást a szárazföldek partjai men­ tén elhaladó tengeráramlások az általuk keltett pozitív vagy negatív hőmérsékleti anomáliák révén. (Lásd Nyugat-Európát.) És most vessünk egy pillantást az Európában élő népek és népcsaládok, illetve nyelvcsaládok területi elrendeződésére! Zömüket az ún. indo-európai népek teszik. És ezek közül a germán népeik Északés Közép-Európa lakói. A latin népek hazája Dél-Európa. Csak Franciaország fekszik valamivel északabbra az Atlanti óceán, illetve a Golf-áramlat melegítő hatására. A kontinentális Kelet-Európát az orosz nép lakja. Ez a legnagyobb kiterjedésű egységes nyelvterület és még nagyobb az összes szláv népeké, amely kiterjed Kelet-Középeurópára és a Balkán félszigetre is. Közelebbről nézve a kelet-európai helyzetet, maguk a nagyoroszok a tűlevelű erdők övében, a tajga zónában élnek. Ettől nyugatra a vegyes erdők területe már a fehér oroszok hazája. Délen meg a sztyeppek és a fekete föld övében az ukránok laknak. Északon, az erdős tundra és a tundraövezetben pedig már nincsenek szláv népek. Ott a lappok és a finn-ugor népek az oroszok szomszédai. Az orosz népnek ott csak előre tolt cso­ portjai vannak ugyanúgy, mint az Ural hegységben, ahol északon a finn-ugor nyelv­ családhoz tartozó komikat találjuk, délen pedig finn-ugor, tatár és más ázsiai népek tarka mozaikját. Az „ural” szó manszi (vogul) nyelven hegytetőt jelent, s ezt a hegy­ séget a X V III. század végéig az orosz irodalom Ugorszkije gori (Ugor hegység) néven ismerte. A terület első részletes térképét elkészítő, és manszi nyelven nem tudó orosz kartográfusok nevezték el Uralnak, mert a helyi lakosságtól mindig azt hallották, hogy ez a hely a hegytető. Ahogy velem mindezt a manszi nyelv kitűnő szakértője, dr. K ál­ mán Béla professzor közölte. Európa középső részén a szláv nyelvcsalád egy sereg önálló nyelvre bomlik a dom­ borzatilag egymástól jól elhatárolt tájakon: a lengyelre, vendre, csehre és morvára, a szlovákra és a jugoszláv nyelvekre (szerbre, horvátra, szlovénre) és a bolgárra. A nagy, egységes szláv nyelvterülettől ez utóbbiakat elválasztja a Duna mentén dél­ keleti irányban előnyomult németség, latin nyelvcsaládhoz tartozó románság és a Kár­ pátok medencéjében közéjük szorult magyarság, amelyet Sajnovits János (1733—1785) óta a nyelv struktúrája alapján a finn-ugor népekhez sorolunk. Gondoljunk most arra, hogy a Kárpát medence milyen központi helyet foglal el Európában. A kontinens nyugat felé háromszög alakban elkeskenyedő és számos bel­ tengerrel és tengeröböllel tagolt félszigetének geometriai súlypontjában van minden tengertől elzártan a Magyar medence, amelyben még egyszer feltűnnek a füves mező59

ségek a kelet-európai sztyepp övezettől a hegyek állal elkülönített alföldi és mezőségi tájak formájában. Ezeket lakják a magyarság és az évszázadok során beolvadt rokonai: a székelyek, kunok, a besenyők stb s egyéb ugyancsak beolvadt töredéknépek, mint a jászok. Csak a Keleti Kárpátok hágóin kellett átkelniök, hogy itt korábbi hazájukhoz hasonló környezetre találjanak. A medencét övező hegy hosszú hűvösebb, csapadékos éghajlata és erdőségei viszont a szláv népek dél felé való terjeszkedését tették lehe­ tővé. Ez egyben az a vidék is. amelyen belül az indo-európai népek egymással más. ősi európai, vagy ázsiai népekkel keverednek, illetve mozaikszerűen váltakoznak. Mert egy-egy táj, egv-egy zóna törvényszerűen egynyelvűvé válik. A z életerősebb nép asszimilálja benne a többit. A nyelvhatárokon viszont ugyanilyen törvényszerűen keverednek területileg a szomszédos nagy nyelvek, s még tarkábbá teszi képét, hogy közöttük megmarad sok egészen más nyelvet beszélő, apró nép is. Különösen akkor, ha domborzatilag élesen határolt tájakban élnek. így maradt meg Erdélyben egymás mellett a magyar, a román és a német nyelv. Mert mindhárom népnek más a táj­ igénye. Az apró, száraz éghajlatú medencékben húzódott meg Csaba királyfi népe, s ma­ radt meg hunnak a magyar honfoglalásig, bár közben avar törzsek is vetődtek ide. Ezek aztán mind átvették a magyar nyelvet, csak törzsi önállóságukat, politikai jogai­ kat és társadalmi rendjüket tartották meg századokon keresztül. A tatárjárás után betelepített szászok is megtartották századokon át német nyelvüket a román és magyar nyelvterületek között elszórtan fekvő 7 váruk (Siebenbürgen) és városuk környékén. Érdemes megállnunk egy percre Erdély nevénél is. A rómaiak az akkor itt élt dák népről Dáciának nevezték ezt a provinciájukat. A népvándorlások során ez a név nem öröklődött át, és eltűntek a dákok is. Beolvadtak a románságba. Tán részben a népvándorlás során idevetődött keleti népekbe is. így kapott Erdély a honfoglalás után eredeti magyar nevet (Erdő elve = Erdőntúl) s annak latin fordítása, Transilvania lett a táj nemzetközi és egyben román neve. Mindezek után nem mondhatjuk tudományosan helytelennek, hogy a X IX . század kimagasló magyar nyelvtudósai, Körösi Csorna Sándor (1784— 1842) és Vámbéry Ármin (1832— 1913) a bolgártörök nyelvrokonság mellett törtek lándzsát és a magyarság ős­ hazáját Belső-Ázsiában próbálták felkutatni. Technikai eszközeik semmivel sem vol­ tak jobbak, mint 7 évszázaddal korábban elődjüknek, Juliánus barátnak az idejében, aki közvetlenül a tatárjárás előtt a Volga és a Káma szögében még beszélt az ottani őshazában visszamaradt magyarokkal. Azon a tájon ma él is egy sereg finnugor nép: a csermiszek ( = marik), votjákok ( = ud murik), Is zűrjének ( = komik) szétszórtan a török népekhez tallózó baskírok és tatárok között. A Volga melletti magyarok a tatárjárás után eltűntek. A legújabb kutatások szerint azonban csak nyelvet változ­ tattak, az ottani miser ( = megyer) tatárok tudatában vannak annak, hogy ők valami­ kor régen más nyelven beszéltek. (Szintén Kálmán Béla professzor szóbeli közlése.) Most tehát szembe kell néznünk azzal, hogy mi is a „nép” fogalma, s a vele na­ gyon rokon „nemzeté” , amelyről mi magyarok azt valljuk, hogy „nyelvében él” . Pedig nem egészen így van, hiszen más nemzet és más nép az angol és az amerikai, vagy a portugál és a brazil, hogy a többi latin-amerikai népet és az óvilági spanyolt ne is említsük, pedig egyaránt angolul, portugálul, illetve spanyolul beszélnek. És ennek ellentéteként vannak több nyelvű népek is, mint pl. a németül, franciául és olaszul (landinul) beszélő svájci nép, a német, francia és olasz nyelvhatáron. Az Alpok magas hegységei között ez a svájci nép ki tudta vívni és meg tudta tartani a politikai függet­ lenségét. Talán ilyen néppé lehetett volna az erdélyi „három nemzet” (magyar, a szé­ kely és a szász) is a fejedelemség idején, ha nem feledkeztek volna meg a negyedikről,

60

a románról csak azért, mert annak politikai szervezettsége nem volt. A közös nyelv tehát a népnek csak egyik és nem feltétlen kritériuma. A z egymással keverten élő népek szükségképpen többnyelvűekké válnak. És ez olyan állapot, amely könnyen összeolvadáshoz vezet, ha azt tájbeli és esetleg társa­ dalmi különbségek nem akadályozzák meg. Néhány nemzedék alatt a kevésbé rangos nyelv elhagyásával e népek egynyelvűvé is válhatnak. A nyelvrokonság és a nép­ rokonság tehát nem azonos fogalmak. Ezért valljuk rokonainknak a bolgárokat, akik ugyanazon az úton vándoroltak be Európába, mint a mi elődeink, bár ők most szláv nyelven beszélnek. Ősi biológiai törvényszerűség az, hogy a túlszaporodás a népeket időről időre a szülőföld elhagyására és vándorlásra készteti. A fiatalok egy része nekivág a világnak szerencsét próbálni, új hazát keresni. Közben mindenkor csak járható úton haladnak. Kerülik a hegyeket, a nagy kiterjedésű vizeket, amelyeken átkelni már nem tudnak és elkerülik a sivatagokat is, ahol táplálékot nem találnak. De óvakodnak a nehezen járható és mindenféle veszedelmet magában rejtő erdőségektől is. így válnak a füves puszták, az erdős sztyeppek és a szavannák időről időre a nagy népvándorlások útvonalaivá. De ugyanezt mondhatjuk el a hegyek lábáról is, amelyek a hegységek és a mocsaras síkságok között hosszan húzódó, kényelmes útvonalak. Nem kevésbé fontosak a folyóvölgyek sem, amelyeknek ármentes teraszai hasonlóan könynyen járhatók és amelyek hágóikkal, szorosaikkal a hegységeken való átkelést teszik lehetővé. Nem árt itt megjegyeznünk, hogy a közlekedési technika fejlődése teljesen új út­ vonalakat nyithat meg az elvándorló népek számára. íg y lett a hajózás és a tengeren túli Ú jvilág felfedezése a gyarmatosítás és később a kivándorlás megindítója. De a cél minden esetben egy olyan új haza felfedezése, ahol lehetőleg minden legalább ha­ sonló az otthoni körülményekhez, csak a megélhetési viszonyok jobbak. A vándorló, vagy az új hazában megtelepedett nép elkerülhetetlenül új termé­ szeti és társadalmi viszonyok közé kerül. Azokhoz alkalmazkodik, aklimatizálódik. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy lassan hozzászokik az új hazában otthonos betegségek­ hez is. Bizonyos fokig immunizálódik velük szemben. És ezzel elérkeztünk a betegség fogalmához. Furcsa volna, ha a betegség fogalmát egy túlnyomóan orvosokból álló konferencián egy geográfus próbálná kifejteni. Amenynyire egyfelől távolról sem igaz az, hogy minden betegségnek van valamilyen kór­ okozója, annyira kétségtelen másfelől az is, hogy nagyon sok kórt valamilyen élőlény okoz: egy vírus, vagy valamilyen egy, vagy többsejtű élősdi. A z ilyen kórokozóknak pedig ugyanúgy megvan a földrajzi környezettel szemben a maguk szűkebb, vagy tágabb keretek között mozgó táj igénye, mint bármely más élőlénynek. A betegségek földrajzáról, az orvosföldrajzról beszélni ezért tehát nagyon is in­ dokolt. A földrajztudománynak ez az ága meg meglehetősen fiatal. A lig néhány év­ tizedes múltra tekinthet vissza. Ma még a módszerei sem teljesen kiforrottak. Inkább csak az anyaggyűjtés és a problémakeresés stádiumában van még, mintsem a törvényszerűségek megállapításánál. Magába a földrajztudományba sem illeszkedik még elég szervesen bele, A z orvostudományban a közegészségtanhoz áll a legközelebb. Hiszen 'ez szolgáltatja számára a kartográfiai módszerekkel feldolgozásra kerülő statisztikai anyagot. A z orvosföldrajz első művelői századunk első felében többnyire olyan angol és amerikai geográfusok és orvosok voltak, akik ifjabb korukban több évet töltöttek gyar­ mati szolgálatban. És nem véletlenül. A trópusokon sokkal több a betegség, mint a mér­ sékelt és hűvös égövekben. Ott majdnem mindenki szenved állandóan egy-két beteg­ ül

ségben. Szinte azt inundhatnánk, hegy ott a betegség a normális állapot, és a makkegészséges ember kivétel számba megy. A z évezredes immunizálódás következtében a bennszülöttek ezeket a betegségeket jobban elviselik, mint a trópusokon időlegesen élő európaiak, akiknek -szünet nélkül fokozottan vigyázniok kell, hogy a fertőzéseket elkerülhessék. Érthető tehát az orvosföldrajzi problémák iránti érdeklődésük. A geográfusok közül L. Dudley Slamp londoni professzor volt e tudományág úttö­ rője. 1964-ben megjelent „The Geography of L ife and Death” (Az élet és a halál föld ­ rajza) című könyvecskéjében mór nemcsak jellegzetes betegségek elterjedésének és járványok történetének térképes ábrázolását találjuk meg, hanem az emberföldrajz­ ban és a biogeográfiában alkalmazott szintetikus módszerekkel keresi a betegségek okait, a társadalmi fejlődésre gyakorolt hatásukat és az ellenük való védekezés lehe­ tőségeit is. Egyik nagyon figyelemre méltó megállapítása az, hogy az emberek a legegészsé­ gesebbek és a leghosszabb életűek a magas hegységekben és a sivatagokban. Ezekre a helyekre a legritkább esetben jutnak el a járványok is. Nyilván azért, mert ezeket elkerülik az utak, s azért, mert ezek a területek rendkívül ritkán lakottak lévén igen kicsiny az eltartó képességük. A gyér népesség ellenére állandóan túltelítettek. A hegy­ ségekből folyton vándorol el a népfelesleg a termékenyebb alföldek és dombvidé­ kek felé. A betegségek száma az egyenlítői tájaktól a sarkok felé haladva is fokozatosan csökken, ami teljesen egybevág azzal, hogy a növény- és állatfajok száma ugyanígy csökken a trópusoktól a mérsékelt és hideg égövek irányában. Nézzük meg az ábrá­ kon néhány jellegzetes trópusi és szubtrópusi betegség elterjedését! Mennél sötétebbre van sraffozva egy terület, annál több kór otthonos azon a területen a számbavett be­ tegségek közül. A legszűkebb területre, az állandóan csapadékos trópusi esőerdőzónára szorítkozik az álomkór, és ezen a zónán belül is csak Afrikában van meg. Terjesztője, a tsetse légy ugyanis kizárólag afrikai rovar. Élettere az egy periódusú nyári esők zónájára, a szavianna-övre is kiterjed ugyan és a szarvasmarhatenyésztést még ezen a szélesebb trópusi területen is meggátolja, de oda az álomkórt már nem tudja magával vinni. A trópusi zónát tölti ki a sárgaláz areá.ja is, mind Indiában, sem Afrikában, mind Dél-Amerikában. De Indiában és Brazília délkeleti részén nincs meg, ahol a csapadék­ járás monszunikus jelleget mutat. A délkelet-ázsiai monszunvidék a cholera hazája és nem a sárgalázé. Jellemző, hogy a X IX . század derekának nagy cholerajárványainak idején ez az epidémia DélAmerikában Brazíliának éppen ezen a részén vetette meg a lábát, és Afrikának ugyan­ csak a monszunikus keleti partján jelent meg. A cholerát különben a legnagyobb ki­ terjedési területe határozottan szubtrópusi és nem trópusi betegségnek tünteti fel. Monszunikus klímaigényét pedig a legnagyobb cholerajárványok térképén azonnal fe l­ ismeri, aki hallott az európai monszunról, a mi negyven napig tartó Medárd-napi esőinkről és tudja azt, hogy az USA keleti része ugyancsak monszuni jellegű csapa­ dékot kap. (L. 1— 2. ábrát.)

62

to

ábra.

»o

63

fO ábra.

64

Valamennyi trópusi tájat magában foglalja viszont a framboesía areája. A monszunikus trópusokat is. de a trópusokon kívül monszunvidékeket nem. Csak a meleg sivatagok maradnak üresen az elterjedés területén belül. L. D. Stamp úgy találta, hogy a legészakibb és a legdélibb elterjedési határa közel azonos az évi 27" C izotermavonallal. Talán valamivel közelebb kerülünk az igazsághoz, ha nem ezt, hanem a téli 20" C-os izotermákat tekintjük az elterjedési határnak. A lepra már olyan betegség, amely a trópusokban és a szubtrópusokban mindenütt megtalálható, és még rajta is túltesz a malária, amely az ún. melegmérséklet övében, a lombos erdők zónájában is megvan, csak a tűlevelű tajgák területére nem tud be­ hatolni. Térképünkön különösen ez utóbbi két betegség területe mutatja a sivatagok és a magashegységek immunis voltát. S hogy ez a mérsékelt égövökben is így van, azt a cholerajárvánvok térképei mutatják, amelyek a belsőázsiai sivatagokat kerülték el és nyugat felé az ősi karavár.utakon, a tengerpartokon, a hegységek lábánál és a sztyeppen nyomultak előre. Századunk elején egy amerikai gazdaságföldrajzos, E. Huntington sokat foglalko­ zott az egyes élőlényeknek az éghajlattal, közelebbről annak két lényeges elemének, a hőmérsékletnek és a légnedvességgel, ill. a csapadéknak évszázados járásával szem­ ben támasztott igényével. Ezeknek plasztikus ábrázolására szerkesztette G rijfith Taylor a klimográfnak nevezett grafikonját. Abszcisszának a csapadékot, ordinátának pedig a hőmérsékletet vette és különböző produktivitási számok, pl. a kukorica termés­ hozamai alapján kijelölte a diagrammon az illető élőlényre nézve évszakosán optimális területeket. így járt el annak a vizsgálatánál is, hogy az emberi civilizáció melyik ég­ hajlaton fejlődik a leggyorsabban (3—4 ábra). Nem véletlen, hogy angolszász ember létére az angliai, ill. a new-englandi éghajlatot ítélte a legkedvezőbbnek a civilizáció fejlődésére. Közben elfeledkezett arról, hogy az ókori kultúrák egészen más éghajlati viszo­ nyok között virágoztak: száraz szubtrópusi éghajlaton. Ott, ahol télen a hőmérséklet már valamivel 20° C alá szállt, ami szükségessé tette a ruházkodást és helyenként még a fűtést is, s ahol az évszakosán visszatérő vízhiány a vízgazdálkodást is nélkülözhe­ tetlenné tette. Közismert tény, hogy az ókori kultúrák mind öntözéses kultúrák voltak. Tegyük ehhez hozzá még azt is, hogy az ókori civilizációk mind a szubtrópusi és sivatagos tájakon fejlődtek ki, amelyek — mint láttuk — a trópusi betegségek nagy részétől már mentesek voltak. Hadd szálljak itt röviden vitába L. D. Stampnek egy nézetem szerint filogenetikailag téves következtetésével! A zt mondja ugyanis, hogy az ember, a Homo sapiens feltétlenül trópusi állat volt, mert a testét nem védi szőrtakaró. A z lehet, sőt nagyon valószínű is, hogy az ember ténylegesen trópusi eredetű, hiszen az emberszabású majmok, sőt általában a majmok mind trópusi állatok. De ők valamennyien szőrösek! A z egykori szőrtakaró nyoma pedig a mi bőrünkön is feltalálható. Nyilván akkor vesztettük el, amikor a ruhaviselés szokása fölöslegessé tette. Hiszen elcsökevényesedtek a lábujjaink is, amikor a trópusi erdőt elhagyva leszálltunk a fákról a földre és talponjárókká váltunk, vagy ha úgy tetszik: a talpunkra álltunk. A trópusokra kerülő mérsékelt égövi embernek alkalmazkodnia kell az ottani v i­ szonyokhoz. Először lelkileg. Ez viszonylag hamar megtörténik: néhány hónap, vagy néhány év alatt. Mindenekelőtt meg kell szoknia azt, hogy ebéd után aludnia kell. Azt. szokták mondani Indiában, hogy délben csak a kóbor kutyák és az európai turis­ ták járnak az utcán. Ők ilyenkor frissek még és képtelenek megérteni, hogy miért zárnak be délben az összes üzletek. 65

relatív légnedvesség

66

67

ábra.

A testi akklimatizálódás jóval tovább tart. Igazában nemzedékek kellenek hozzá, állapítja meg Stamp és felhoz néhány példát arra, hogy szokás, vagy inkább a divat mennyire befolyásolta a trópusokon szolgálatot teljesített európaiak életét. Énmagam 1933-ban a líbiai sivatagban találkoztam egy olasz zoológussal, és trópusi sisakkal a fejemen őszintén csodálkoztam azon, hogy ő hajadonfőtt sétálta a tűző napon. „Csak babona ez, kérem — mondotta ő. — A z angol sisak nélkül nem lép ki a szobából, hogy napszúrást ne kapjon; az olasz pedig meleg gyapjúkendőt köt a derekára, hogy meg ne fázzék a hasa. Én nem csinálom egyiket sem, mégsincs semmi bajom.” A második világháború után ezek a szokások ki is vesztek már. Azonban kétség­ telen, hogy a megfázás, a tüdőgyulladás és a tbc veszélye fennáll, ha valakit felhevült állapotban ér a napnyugta után gyorsan bekövetkező lehűlés. A has megfázása pedig különösen megnöveli a fertőzés veszélyét. Stavip a trópu­ sokban általában erősen fűszeres ételek fogyasztását is azok dezinficiáló hatásával magyarázza. Ezek élvezete persze az európaiak számára már önmagában is kész be­ tegség, beleértve még minket, paprikaevő és dupla feketét ivó magyarokat is. A trópusi népekkel kapcsolatos egyik tévhiedelemmel szállt szembe az orvosföld­ rajznak egy másik kimagasló úttörője Clarence Mills, a cincinattí egyetemen a kísér­ leti orvostudomány professzora 1942-ben megjelent „Climate Makes the Mán” (A z ég­ hajlat form álja az embert) c. könyvében. Ö korábban a Fülöp-szigeteken és Panamá­ ban végzett fiziológiai kutatásokat. Patkányokat és egereket nevelt állandóan hűvös (18°C-nál alacsonyabb), közepes (29° C-nál nem melegebb) és forró (33° C-nál maga­ sabb) hőmérsékleten. A hűvös környezetben tartott állatok egészségesek, jó étvágyúak és elevenek voltak, korán ivaréretté váltak és gyorsan szaporodtak. A felfogó képessé­ gük gyors, az emlékezőképességük jó volt. A táplálékhoz vezető labirintus útvonalain könnyen eligazodtak. De gyakori volt köztük a rákos megbetegedés és az átlagos élet­ koruk rövid volt. Ezzel szemben a forró ketrecek lakói fásultak és étvágytalanok voltak. Lassan növekedtek és lassan váltak ivaréretté. Lassan is szaporodtak. Ezzel szemben viszont hosszú életűek voltak. Mindez pontosan az ellenkezője annak, amit mi a trópusi népekről tudunk. Az ugyan igaz, hogy ott a nemi erkölcsök sokkal lazábbak, mint a mérsékelt égövökben, a megtermékenyülési százalék azonban sokkal kisebb. A z átlagos életkort pedig csak a sokféle halálos betegség szállítja a mérsékelt égövi határ alá. Van Millsnek még egy figyelemreméltó megállapítása: az embernek van az emlő­ sök között viszonylag a legtöbb izzadságmirigye a bőrén. Ez teszi számára elviselhetővé a trópusi hőmérsékletet, amely nem egyszer a test hőmérsékletér is felülmúlja. Más emlősök hosszú végtagokkal és hosszú farokkal és fülekkel segítik elő testük lehűlését. A lassú élettempó, a nemtörődömség viszont valóban megvan a trópusokban nem­ csak a bennszülött lakosságnál, hanem az ott szolgáló, vagy ott megtelepült fehér la­ kosságnál is. Mindez érthetővé teszi azt, hogy az ősi civilizációk a trópusokon kívül, a szubtrópusokban fejlődtek ki. S. F. Markham az ősi kultúrák trópusi határát az évi 21°C-os izotermával azonosította „Climate and the Energy of Nations” (Éghajlat és a népek energiája) c., 1942-ben megjelent könyvében. Ö az éghajlatnak a népekre gyakorolt hatását climogrammján a páranyemás és léghőmérséklet viszonyával igyekezett le­ mérni. A hong-kongi légkondicionált üzemek ezen adatait az ottani dolgozók közérzeti viszonyaival vetette egybe, és így jelölte ki az optimális téli és nyári hőmérsékleti és légnedvességi viszonyokat. A zt találta, hogy ezek a 20 és 25°C, illetve a 30 és 70%-os légnedvesség között vannak. Stamp ezt azért tartja valószínűtlennek, mert ilyen szá-

68

ráz levegőt csak a sivatagokban találunk. De éppen ezért van igaza Markham-nék., mert az ősi kultúrák nemcsak a szubtropusokhoz, hanem azokon belül a sivatagokhoz is kötődtek. Csak néhány olyan ősi romvárost ismerünk, amelyek ma trópusi őserdők mélyén rejtőznek. A civilizációnk kezdetén azonban, amikor Eszak-Európát jégpáncél takarta, ezek a helyek valamennyien bizonyíthatóan a száraz szubtrópusi övhöz tartoztak. Van még valami ezek körül az ősi kultúrák körül, amiről eddig nem esett szó: az, hogy valamennyien a szubtrópusi magas hegységek lábánál fejlődtek ki, vagy — kivételesen — a trópusi magas hegységek mérsékelt éghajlatú övezetében. Ez pedig arra mulat, hogy nemcsak az éghajlat fonnálja az embert, hanem a teljes és osztha­ tatlan földrajzi környezet. Tudjuk jól, hogy a hegységek mennyire megváltoztatják az éghajlatot és láttuk, hogy a változatos domborzat tájakra bontja az égöveket. A hegységek oldalában egy-két ezer méter különbség van mindössze az olyan ég­ hajlati zónák között, amelyeket a sík területeken több ezer km választ el egymástól. Ez a körülmény lehetővé teszi, hogy a hegységekben az élőlények akár egyéni életük során, akár az egymást követő nemzedékek során más és más klímaviszonyok közé kerüljenek, ami az alkalmazkodó képességüket fokozza és fenntartja. Egyben meg­ növeli vállalkozó kedvüket, az elvándorlásra való készségüket is. Erre pedig a hegy­ vidékek kis eltartóképessége miatt gyakran szükség is van. így váltak a szubtrópusi hegységek fajkeletkezési gócokká, ún. géncentrumokká. Innen származott termesztett növényeink és házi állataink túlnyomó többsége is hang­ súlyozva azt, hogy ezeken a tájakon indult fejlődésnek az emberiség kultúrája is. C. Taylor terjeszkedési diagramja (5. ábra) szemléletesen mutatja, hogy a kérődzők

egyre tökéletesedő családjai, vagy a különböző emberfajták miként jutottak el az idők során a Pamírok felől Afrika és India legtávolabbi tájaiig, miközben a fiatalabb, dina­ mikusabb és fejlettebb rokonaik rendre kiszorították az idősebbeket az ősi területek­ ről. Ehhez még csak a diagramoknak a hiányzó északi felét kell hozzáképzelnünk, amely a mérsékelt égövek fele való terjeszkedést mutatná. Persze itt valamivel bo­ nyolultabb is volna a kép, mert a mérsékelt égövekben a folyóvölgyek sokkal mé­ lyebbek, határozottabbak, és a felszínt sokkal jobban összeszabdalják, mint a tró69

pusokban. Ezért a mérsékelt égövekben a terjeszkedés irányának megszabásában a folyóvölgyeknek és a hegylábaknak sokkal nagyobb a jelentősége, mint a trópusokban. A mérsékelt égövek lakóinak ugyanakkor életük fenntartásához sokkal kalóriadúsabb táplálékra van szükségük és sokkal több proteint kell fogyasztaniok, mint a trópusokon élő rokonaiknak. És, minthogy erre meg is van a lehetőségük, életütemük lüktetőbb, testi és szellemi fejlődésük gyorsabb lesz. Lényegesen kevesebb betegséggel is kell megküzdeniük. Igaz ugyan, hogy egyetlen olyan, tájhoz kötött népbetegség, mint a tuberculosis, vagy a mérsékelt égövekbe is felhatoló malária önmagában is éppen eléggé megtizedelheti évről évre a lakosságot és szaporodásának, kulturális és techni­ kai fejlődésének egyaránt gátjává válhat. Ez a két kór volt még néhány évtizeddel ezelőtt is hazánk félelmetes népbetegsége is. A mocsárláztól a múlt század második felének vízszabályozási és lecsapolási mun­ kálatai már néhány évtizeddel a malária hatékony gyógyszereinek feltalálása előtt megszabadítottak bennünket. A trópusokban azonban még sokáig az ott élő európaiak rettegett betegsége maradt. A Gangesz-síkság mocsarai mellett ugyanolyan rettegett népbetegség ez, mint nálunk pl. a bihari Sárrétek környékén volt. És vajon lehet-e véletlen az, hogy Indiának ezt a Himaláják előtt elterülő síkságát ugyancsak Biharnak hívják? Körösi Csorna Sándort az a malária ölte meg Darjeelingben, amelyet a Gangeszen felfelé hajózva oltott belé egy Anopheles szúnyog. Ott halt meg a szubtrópusi magas hegységek oldalában, a Kárpátok kanyarulatában meghúzódó szülőfalujához, Köröshöz feltűnően hasonló környezetben, ahol a Tista folyó rohanó árja évről évre mélyebbre vágja a völgyét. Amennyire biztos, hogy e folyócska nevének semmi köze nincs a szláv eredetű magyar „tiszta” szóhoz, annyira elgondolkoztató viszont a Tisza folyó nevéhez való hasonlósága. Egyik-másik tájnevünk, folyónevünk olyan régi, hogy nem tudjuk megmondani, hogy mikor és mely nép nevezte el őket. De azt tudjuk, hogy a földrajzi nevek rendkívül hosszú életűek. Nemzedékek és népek egymástól át­ veszik és hosszú-hosszú évezredeken át megőrzik őket. És tudjuk azt is, hogy a vándor­ útra kényszerült népek igen gyakran áttelepítenek az óhazából helyneveket az új ott­ honukba. Vajon melyik nép hozta el hozzánk a Távol-Keletről Biharnak a nevét? És milyen úton? Darjeeling Észak-Bengália központja, amelynek nyugati szomszédja Nepál, a Föld egyik legmagasabban fekvő és legcsapadékosabb országa, amelynek több ezer méter magas hegységei között viszonylag száraz éghajlatú medencéiben él az országnak mint­ egy 20 milliónyi lakosa. Ennek kb. a fele nepáli anyanyelvű, a másik felét pedig 14 nép teszi. Olyan népek, amelyek közül név szerint is csak négyet említ meg az A. M eillet és M. Cohen által szerkesztett „Les Langues du Monde” (A Világ nyelvei) c. standard munka, érdemlégeset pedig mindössze egyről, vagy kettőről mond. Nepál új nemzeti atlasza azonban felsorolja őket és ábrázolja területi elosztásukat. Van köztük egy másfél- kétmillió körüli nép, amely magát magar-nak nevezi. Én róluk először Woynarovits Elek professzor társamtól hallottam ez év januárjában, aki a FAO hal­ tenyésztési szakértőjeként két év óta Nepálban tartózkodik. Bár ő nem ismeri a magar nyelvet, bizonyos élményei alapján valószínűnek tartja, hogy a mi nyelvünk hang­ hordozása hasonlít az övékéhez. Tiszta véletlen, hogy László fiam ugyanakkor járt üzleti ügyben Nepálban és magával hozta azt a kis nepáli nemzeti atlaszt, amely vala­ mivel többet árul el erről a magar népről, amelyről ma még nem tudhatjuk, hogy vajon csak névrokonunk-e, vagy nyelvrokonunk is. De tudjuk róla azt, hogy a szé­ kelyekhez hasonlóan magas hegységek mély medencéiben, völgyeiben húzta meg magát és úgy maradt meg egy tucatnyi hasonló sorsú néptöredék között évezredek óta.

70

Talán éppen azon a szikimi hágón jöttek át valamikor a Himaláják között, amelyen át Körösi Csorna Sándor el akart jutni Lhasába, hogy az ottani láma-kolostor könyvtárá­ ban tovább kutasson a magyarság őshazája után.

Á

b r a

j e g y z e k

1. ábra: A hat legfontosabb trópusi betegség (a lepra, a sárgaláz, az álomkór, a frambolria, a cholera és a malária) egymásra rajzolt elterjedési területe. A fehér területeken a trópusi betegségek hiányoznak. A pontozott területeken sötétítés foka szerint 1—5 trópusi kór ottho­ nos. A 6-os számú vastag vonalak a 27°C-os évi középhőmérséklet izotermái. 2. ábra: Az 1842—62 közötti cholera járványok kiterjedése az elő- és hátsóindiai magterü­ letről. (L. D. Stamp nyomán.) 3. ábra: E. Huntington és G. Taylor klimográfja. Az egyes városok klimográfjai a hőmér­ séklet és a légnedvesség havi középértékeit tüntetik fel. Az AC jelzés a légkondicionált üze­ mek mesterséges klímáját tünteti fel. 4. ábra: Az ősi civilizációk pontokkal jelzett központjai a mai 21°C-os évi középhőmérsék­ let izohypszájához viszonyítva L. D. Stamp után. 5. ábra: G. Taylor-nak a kérődzőknek (A) és az emberfajtáknak (B) a szubtrópusi magas hegységekből déli irányba való koncentrikus terjeszkedését és az ősi területeikről való kiszo­ rulását szemléltető diagrammjai. A, = antilopok, A 2 = szarvasmarhák, A , = juhok. B, = negroidok, B., = négerek, B„ = mediterrán, B/t = alpin fajták.

71

Nagy Előd festménye. (Sóstói művcsztclep, 1970.)

irodalom G ARAI GÁBOR:

Ár ellen (Váci Mihálynak) Megint elmaradtunk — mondod, barátom, — Kezdetben a közhelv-kiáltozóknak, a szólam-késdobálóknak, a műmell-döngetőknek mi voltunk a tétova töprengők, a túl-bonyolultak; most az álom-falóknak, látomás-csiholóknak, szókép-szaporítóknak, sokszorosított közönyösöknek mi vagyunk a magányos, balga bizakodók, az értelembe-avultak... Ne keseregj, engem is ráz az undor (megesik, hogy „a jobbak elmaradnak” , el a szajha divattól, pöffeteg együgyűségtől), de mégis jól van ez íg y : öreg hitünket, míg magasztaltak érte — rágalmazták titokban; immár nem férhet hozzá — nyíltan se •— rágalom. Harsány nagyothallók szerint rég elnémultunk, de akik értenek a szóból, hiszem, még ránk figyelnek. Szoros közelünkben: hínár, szenny és iszap, ár ellen úszunk, — de csak pocsolyában; térdünk beverjük moszatos kövekbe — de ránk várnak a valódi vizek — s vadabb örvényekből is kivergődtünk — , és ránk vár az anyai messzeség — villámmal óv, kékkel lázit az ég! — , s túl-sós, örökös vacsoránk forralja hideg türelemmel fodrai végtelenén a tenger, a tenger.

A verset Garai Gábor küldte el az 1970. október 29-i Váci-emlék­ napra, mert személyesen nem tudott eljönni.

73

;á S B R

t H i f N A M Á ftk K

r* * s i

í

n

5

í t$ tff

v * 1* ' * * ~

-^

* * * ■ * *

♦& * * . 'f * r ^

li J V 'í f í A NvtRUYHÍil Vapo*< Taxa !■$ A / W cofüroityikl mi Hí v a u 1

74

DÖMÖTÖR SÁNDOR:

A „Pusztai találkozás” történeti háttere Alekszandr Gerskovics moszkvai irodalomtörténész az Irodalomtörténeti K özle­ mények 19G9. évi 6. füzetében (711— 7J5. p.) Petőfi betyártémájú verseinek segítségé­ vel az irodalomtörténetben szokatlan módszerhez folyamodik a Zöld M arci c. el­ veszett színdarab elemzése során: megpróbálkozik egy szokatlanul érdekes epizódjá­ nak a rekonstruálásával. A kiváló tudós figyelmét felkeltő epizóddal mi magunk több ízben is foglalkoztunk, sőt: újabb adalékok feltárásához is eljutottunk, amelyeknek publikálása ezideig csak részben volt lehetséges.1 Ezért tanulmányunkban nem Gers­ kovics hipotéziseit próbáljuk cáfolni, vagy igazolni, amelyek nemcsak Zöld Marci személyének a hitelességét, hanem a betyárromantika sokágú kérdésének marxista magyarázatát is hivatottak elősegíteni.5 Gerskovics véleménye szerint az elveszett Zöld Marci színműben Petőfi „az osztrák hatóságokat és a helyi kiskirályokat rémületbe ejtő betyárnak, a nép fiának alakját annyi természetes és nyers színnel ábrázolta, hogy a bíráló bizottság még azt sem tartotta szükségesnek, hogy a nyilvánosság előtt megindokolják ejutasító döntésüket” . Petőfi darabjának Gerskovics véleménye szerint nem a nyelvezete volt „merősen nyers” , hanem társadalmi mondanivalója, az uralkodó osztályok tehetetlenségét le­ leplező tendenciája. Petőfi bátran vállalta a korabeli divatos drámairodalom — külö­ nösen a népszínmű — feudális konvencióinak elvetését és Zöld Marci alakja nem a hatalom, az erőszak hatása alatt megtérő bűnöst, a jámbor jobbágyot, hanem a ne­ messég elleni harcban elbukó népi hőst vitte színpadra, akit a nép kimondhatatlan fájdalommal sirat meg. Színdarabjának befejezése a népi siratok emberi humánumát magas szinten szólaltatta meg. nem a népszínművek giccses siránkozásai hatották meg. Ennek a nagy és őszinte fájdalomnak színpadi ábrázolását mind a feudális közszellem, mind a császári bürokrácia forradalmi kihívásnak tekintette. A z is volt. Az epizód történetisége Gerskovics finom pszichológiai megfigyelése szerint Petőfi Zöld Marcija nem buj­ káló zsivány, nem félénk tolvaj, hanem a végtelennek tetsző alföldi puszta igazi gaz­ dája, aki nemcsak az ott élőkkel, hanem az átutazókkal is rendelkezik. Nem mindenkit rabol ki és nem egyformán. Petőfi költői elképzelésében Zöld Marci a puszta gyer­ meke, aki kivívta magának a puszta, igazi urának a nevét is. Gerskovics szerint Petőfi verseiben a betyár szokatlanul aktív természete, belső világának dinamizmusa és ön­ fegyelme vonja magára figyelmünket. A Pusztai találkozás szerint még a feudális földesurak jobbjainak a csodálatát is képes felkelteni ez a szerény fiatalember merész­ ségével, bátorságával és akcióképességével. Gerskovics megfigyeléseinek helyes voltát igazolják azok a levéltári adatok, ame­ lyek megismertetnek bennünket a nevezetes epizód hiteles, a szemtanúk elmondása alapján megörökített részleteivel.3 Amint láthatjuk majd, a valóság Zöld Marcija lé75

nyegcben olyan ember volt, amilyennek Petőfi láttatta. Bulyovszky János mezei biztos Tiszaföldvár alatt, a Csergetyű csárdában lepte meg Zöld Marcit, de sikerült neki e l­ menekülnie. Bulyovszky utódai emlékeztek arra nagyapjuk mesélgetéseiből, hogy Zöld Marci felakasztása alkalmával azt a kedvezményt kérte, hogy kedves lova is kísérje el a vesztőhelyre .4 Valószínűleg ez a kívánság volt alapja egy sereg mendemondának csodálatos szökéséről, ami a valóságban nem történt meg. A betyár egészen az akasztó­ fáig kedvesen, becéző hangon beszélgetett lovához. Mikor Marci egyet füttyentett, át­ ugrotta a szekeret, amelyiken az akasztásra vitték a legényt. Ez tény, a többi a kép­ zelet szüleménye. A Pusztai találkozásban megénekelt epizódot, amelyet Gerskovics a színmű kezdő epizódjának tart, a valóságban is elkövette Zöld Marci egy másik betyár társaságában. Ez a betyár, aki álnevein; Palatinszki, Becskereki és Gyulai is bevonult mind az iro­ dalomba, mind a népköltészetbe, egy ideig társa volt Zöld Marcinak. A nevezetes rab­ lást 1816. október 26. táján követték el Kis- és Nagy-Aradvány között, a Hajdúsámsonból Nyíradonyba vezető út mentén az egyik csárda közelében. Mielőtt Zöld Marci és pajtásai tetteinek történeti leírásába kezdenénk, az egri levéltárban őrzött rögtön­ ítélő bírósági iratokból idézzük a következőket: „M elly halálos végzés a Raboknak tüstént felolvastatván, számos né­ zőknek jelenlétekben, a halálra való készülésekre is elegendő idő enged­ tetvén, s szinte az Akasztó fáknak fel állításokról is a Rendelések meg tétetvén ezen Nyomba ítélő Széknek Üléséről a fel jegyzett ítélet tételnek végre hajtására ki rendelt Tábla a Feö Szolga Biró Retski Retsky László, s Véges Károly Esküit Uraknak dél utáni három órakor tett jelentések szerént déli egy és fél órakor az Akasztófán mind a hárman kötél által az élők számából ki töröltettek. Költ lölCdik Esztendőben December Hónapnak ödikán dél utáni három órakor a Török Szent Miklósi Várossában egy íojtába tartatott Nyomba Büntető ítélő Szék ülésében.” A törökszentmiklósi statáriális bíróság előtt a koronatanú Gál József 36 éves rác­ fehértói lakos volt, Özvegy Leszkay Cor.siliariusné Asszonyság inasa, — lehet, hogy az író közeli atyafia és ismerőse, akitől közvetlenül és többször is hallotta a nevezetes esemény leírását. Öt kocsin és hintón emberekkel megrakva vidáman tartottak szüret­ re, a kocséri és a kágyai puszta felé. A z első kocsin ült Molnár Antal Ur Kisasszonyá­ val (leányával), szakácsnéjával és két kocsisával. Zöld Marci és Palatinszky két oldal­ ról elálltak az első kocsi útját, erre mind az öt megállt. A kisebb kocsis egy bottal Petihez ütött, — Palatinszkyt emlegetik így — melyre Peti nagyon megmérgesedett: — „Ejnye, b . . . az Istenedet! Három vármegye nem tudott elfogni, és te, vagy ezen öt kocsiban levő emberek tennének bennünket csúffá?” — kiáltotta és a legénynek szegezte puskáját. Erre a legény ijedtében Molnár Antal lábaihoz bújt be a kocsiba. Molnár Antal nagyon kedvesen arra kérte Petit és Marcit, hogy ne bántsák a legény­ két, mert nem tudja, hogy mit csinált. Erre megengedtek a haramiák, de az egyik ráütött a legény lábára, ahogyan kilógott a kocsiból. — Jó ütés lehetett, mert még most is sántít! — jegyzi meg a tanú. A második kocsin ült Leszkay Consiliariusné két leányával, öregh Szunyoghy Farkas Úrral, leányával, egy béreslánnyal és maga a kocsis, — harmadikon Szunyoghy Farkas Ur, főzője, kocsisa és inasa, — a negyediken Molnár Gábor Ur, Margitai István Ur és két kocsis, — az ötödiken Margitai Ur gazdája és kocsisa.-4 A két haramia me­ részsége meghökkentő a mi számunkra, mert ha az utasok szembcszállnak velük, könnyűszerrel leverhették volna őket. Molnár Antal sokáig beszélgetett igen kedvesen

76

a haramiákkal. A tanú nem értette, hogy miről folyt a szó, egyszer aztán Marci azt mondta hangosan: — Menjenek az urak békével! Erre az első kocsi megindult, utána a második is, amelyen a tanú is ült. Gyulai Peti ekkor rájuk szólt: — „De b ... az istenedet, innét el nem m égy!” — Marci pedig fegyverét szegezte neki. Öreg Szunyoghy Farkas Uram Kisasszonyának kocsisa, a 26 éves Szabó János erre a megjelölt lovat kifogta a kocsiból. Öreg Szunyoghy Uram látva, hogy Molnár Antal főstrázsamester öreg létére nagyon elhagyta magát, — pedig a kocsiban fegyver is volt, — s hogy a kisasszonyok is nagyon megrémültek, magához intette Zöld Marcit és szépen kérte, hogy ne bántsanak senkit. Ígérte, hogy Kallóban kegyelmet eszközöl ki számukra, ha jó útra térnek. Szabó János állítása szerint ami­ kor ezt Marci meghallotta, meghatódott és „az öreg Ur kezét is megtsókolta” . (Ez a bizonytalan állítás az irodalom csók-motívumának az alapja!) Gyulai Petinek pedig azt mondta: — „N o Peti, ülj fel a lovadra, itt nem csinálunk semmit!” De erre Peti láthatóan felindult: — „Hát b ... az istendet, csak azért hívtál engemet ide, hogy né­ zelődjem? Miért hiszel te minden huncfut ember szavának?” Erre Marci megengedett: — „No b . . . a Krisztusodat, csináld hát, amit akarsz!” Ekkor fogatták ki a második kocsiból a lovat. Marci látva, hogy az első kocsi már messze jár, utánuk nyargalt. Megállította őket is és kifogatta a nyerges lovat. 'Tanú azt már nem tudja, ezután mi történt. A továbbiakra Pataki József 27 éves rácfehértói lakos, Molnár Antal úr kocsisa mondja el, hogy a nagyaradványi csárdánál etettek. Már azt hitték, túlestek a hara­ miák érdeklődési körén, amikor újra megjelent lóháton a két haramia. Zöld Marci először ö reg Szunyoghy Uramra támadt, mondván: — „A d já l pénzt, b ... a vén huncfut istenedet!” M ivel Szunyoghy „szabadkozott, az óráját erőltette, s mellyénél fogva meg­ taszította az ö reg Urat” . Ezt látva a kisasszonyok sikoltoztak és sírva fakadtak: kö­ nyörögtek atyjuknak, hogy egy óra miatt ne tegye kockára életüket. Zöld Marci ha­ sonló módon szabadította meg Molnár Antalt is aranyórájától. Pataki József ezután Szabó Jánossal együtt a kifogott lovakat hajkurászta. Zöld Marci irányította őket és pánvvával sikerült elfogniok a lovakat. Mire visszatértek a csárdához, az uraságok már nem voltak ott és csak Nyíradonynál érték utol őket. Siettek, nehogy újra eszükbe jusson a haramiáknak valami különös kívánság és így aránylag könnyen szabadultak meg tőlük. Az események azt mutatják, hogy Zöld Marci és Palatniszky merész emberek voltak, de nem az emberek megsemmisítése és kirablása, hanem inkább az urak megfélemlítése volt a céljuk. Gál József, a nőtelen inas a betyárokkal való találkozásról elmondja, hogy „még a távolba láttak két Lovat, mellyek közül egy fekete a Csapszék mellett, egy másik sárga pedig távolabb lévén ki pányvázva, beszélgetett a Tanú társaival, hogy ezen Lovak minden bizonnyal a Zöld Marci és a Gyulai Peti lovai lesznek. De nem ügyel­ vén reá semmit, tsak fojtatták tovább útjokat. Egyszer tsak azt vették észre, hogy utánuk nyargalnak mind a ketten...' A karaván megtámadása ötletszerű tettük lehetett. A bíróság a kérdést így tette fel Zöld Marcinak: „ A Kis Aradványi Csap Székbe amidőn vígan tántzoltál Palatinszki Pistával, ara menő öt Szekereket miképpen állítottad meg, és hány Lovait fogtad ki azon Uraknak, kik azokon a Szekereken voltak, — úgy szinte hány órákat rablottál el tüllök?” 2öld Marci: „Hogy azon öt Szekeret én állítottam meg, az tagadhatatlan, és hogy én is fogattam ki két Lovat az Szekerekből, az is igaz, — az Órákat pedig magok rakták nyakamba, — azt tsak úgy mondottam, hogy mi az, ami az Urak nyaká77

bán van, tegyék az én nyakamba, — annak utánna bé tartottam a nyakam az kotsiba, úgy akasztottak két Órát az nyakamba, — avval tovább mentem.” „Hová tetted azon két Lovakat, úgy szinte azon két arany Órákat, — valld meg igazán?” Zöld Marci: „A Lovat, egyiket Palatinszky magához vette, a másikat vezetéken hoz­ tuk, — mellyet is utána el altunk az Patkósbéli kortsmárosnak 80 forintokért, — a Palatinszkyé pedig véle együtt Fegyverneken elfogattatott, — az Órák egyikét én Heves Vármegyében levő Gyulai kortsmárosnak egy rajthuzliér.t és 10 forintért elattam, — a másikat hová tette Palatinszky, nem tudom.” Palatinszky így emlékszik vissza a történtekre: „Legelsőbben Zöld Marci állította meg azon Öt Uraknak Szekereiket, ő is parantsolta, hogy a Lovakat fogják ki a kóláikból. ö is ütötte meg a kotsis lábát, úgy szinte az Óráktól is ő fosztotta meg a két Urakot. Én akkor boros lévén nem is igen tudom, hogyan ment végbe a rablás. Másnap mondotta nekem Martzi tzimborám, hogy azon Uraktul két Órákot is el vett légyen ... Az Órákbul az egyiket nékem atta Zöld Martzi, amellyet nem tudom hova lett.” Zöld Marci vallomásában elismerte a rablást, a részletekkel az akkori jogászok nem sokat törődtek. Látjuk pedig, hogy Zöld Marci beismerése és a tanúk között je ­ lentős ellentmondások vannak. Zöld Marci sommásan elismerte, hogy két lovat foga­ tott ki a kocsikból és két órát akasztatott a nyakába. Lényegében több nem történt, a tanúk azonban olyan mozzanatokra is utalnak, amelyekből azt látjuk, hogy az ese­ mények nem jelentéktelen huzavonával és erőszakoskodásokkal történtek meg. Az eseményekről a tanúk nem egyöntetűen vallanak, mert nem voltak jelen mindazok­ nál a mozzanatoknál, amelyekből a nevezetes rablás eseménytörténete hitelesen össze­ állítható. A bíróság ezzel nem is törődött, csupán a lényeggel: ez pedig az volt, hogy Palatinszki és Zöld Marci másodmagával tudta megfélemlíteni ellenfeleit, kiktől csupán „vámot vettek” . A két betyár viselkedése valóban olyan volt, amely méltán váltott ki magából bámulatot és elismerést, de félelmet és rettegést is. Feltehető, hogy Zöld Marciban, ki józanabb volt, mint Palatinszki, az úri kisasszonyok jelenléte váltott ki olyanféle érzést, amilyet Petőfi megénekelt. Minderre csupán következtethetünk a jegyzőköny­ vekben megörökített adatokból, amelyek egyáltalán nem törekedtek sem a regényes részletek magyarázatára, sem leírására. Feltételezhető, hogy Zöld Marcin az ital ha­ tása alatt erőt vett rövid időre a Petőfi által megénekelt kisebbségi érzés. Lehet, hogy meghatotta őt az öreg Szunyoghy jóindulata, de hihetetlennek találjuk, hogy kezet csókolt volna neki. Valószínűnek tartjuk, hogy Gaal — az író — több részletet is hallott a tanútól, rokonaitól, mint amennyi a bíróság előtt elhangzott, vagy, amennyit a vallomásokból jónak láttak jegyzőkönyvbe foglalni. Az epizód folklorizációja Zöld Marci pusztai találkozása az újfehértói nemes kisasszonyokkal és ősz nagyatyjukkal 1816-ban történt. A z esemény méltán rettentette meg az uralkodó osztályt: két dezentor szembe mert szállani egy jelentékeny erőt képviselő, megfelelő fegyve­ rekkel is rendelkező úri társasággal. Nem az úri társaság tehetetlensége, hanem az útonállók merészsége váltotta ki az ellenhatást: mi lesz, ha a nép eddig buta módon engedelmes tömegei erejük tudatéra ébrednek? Zöld Marci hősiességét bűnhődése nem csökkentette, hanem növelte: lassan-lassan a tömegek is érteni kezdették, hogy Zöld Marci nem közönséges útonálló volt, hanem ennél jóval több. 70

Petőfi 1845-ben, — az eset után közel harminc év múlva — verselte meg Zöld Marcit .0 Ez alatt az idő alatt a munka nélkül kódorgó szegénylegények, a nőtlen be­ tyárok (fiatal napszámosok, munkanélküliek) és a katonaszökevények száma nem csökkent, sőt állandóan nőtt. Nem szelíden és emberségesen kérték el az uraktól a mindennapi élet fenntartásához szükséges anyagi javakat, hanem erőszakosan vettek el és minden félelem nélkül néztek farkasszemet a hatalommal. Komolyabb katonai csapatok ellen is képesek voltak harcolni, mert megtanították őket Európa nagy csata­ terein mind a rablásra, mind a harcolás mesterfogásaira. Zöld Marci ennek a fiatalos íorradalmiságnak, ennek a tetterőnek hitelesen is, mendemondákból is megismert hőse: adott esetekben a kegyetlen és erős népnyúzókat elrettentő, de a szegény népet is szerető és segítő haramia .7 Nem célunk részleteiben nyomon követni azt a folyamatot, amely 1816-tól, Zöld Marci halálától kezdve Petőfi versének megírásáig a tömegek tudatának fejlődését jellemezte. Zöld Marci történetét nemcsak szájról-szájra adták, hanem közvetlenül halála után megverselték, énekelték és vándorszínészeink sok helyütt elő is adták azt az erkölcsi nézőjátékot, amelyet Wándza Mihály írt róla Nagyváradon. Ezekről az elő­ adásokról nem maradtak feljegyzések, azonban Balog István, az első nagyobb és állandóbb vándortársulat vezetője időnként leltárt készített a birtokában lévő kéz­ iratokról, Eszerint 1820-ban megvolt neki a Zöld Marci kézirata, 1822-ben egyes jele­ netek maradtak csak meg, de 1831-ben még mindig volt teljes példánya a Zöld Marci­ ból." Balog István nemcsak a színdarabok előadásával, hanem a repertoár darabok másolásával és a kéziratok értékesítésével is foglalkozott. Tudjuk jól, hogy ezek a vándortársulatok a cenzúra minden ellenőrzése mellett is aktualizálták az általuk elő­ adott színdarabokat és nem egészen biztos, hogy azt játszották, amit a kézirat szerint kellett volna. A dalok is aszerint változtak, hogy melyiket tudta a szerepet játszó színész előadni. Sok esetben rögtönözték a szöveget is. Valószínű, hogy a moralizáló darabok sem azzal a tendenciával érvényesültek, amellyel a cenzúra engedélyezte .8 Petőfi költeménye igen finom lelki rezdülésekkel érzékelteti azt a félig feudális, félig polgári jellegű felemás forradalmiságot, ami a betyár alakját ekkor körülvette. A nép forradalmi magatartása nem tárulkozhatott ki a maga teljességében, mert a közgondolkodásban még nem szerepelt ennek politikai súlya. A munkanélküliség a születő új, a polgárság életformájában tárult fel a maga embertelen mivoltában. A köznemesség és a parasztság elszegényedő rétegeinek szociális helyzete, munkanélküli­ sége elsősorban a fiatalság körében jelentkezett, s az elégedetlenség az ellenállásnak olyan formáit váltotta ki, amelyek lényegükben megegyeztek az osztrák császársággal szemben fennálló és egységesnek látszó nemzeti ellenállás főbb tendenciáival is. A betyár 1848 előtt a feudális rendszerrel szembeszálló agrárproletár prototípusának tekinthető.10 Ez az embertípus nem volt elesett ember. A betyár és az úri nő közötti konfliktus nemcsak finom lélekrajz, hanem egyúttal társadalomrajz is. Egy szó sem esik a vers­ ben erőszakról és rablásról: csupán a daliás betyár szerelmi fellángolásának lehetünk tanúi. A z úri nő elpirulása lehet szégyen is, harag is — lehet társadalmi, érzelmi ellentétből fakadó könnyed ellenkezés. Arra azonban ez a rezdület is elegendő, hogy a betyár mind a nőről, mind a várt zsákmányról lemondjon. A feudális osztályérzés, a társadalmi kisebbrendűség érzése eltompítja a betyár osztály öntudatát: az embe­ riesség elnyomja a szükségszerűen elembertelenedő osztályharc megvalósulását és érzelgős lovagiasságba fullasztja. Petőfi rokonszenves embernek mutatja be a betyárt, de cselekedetei ellentmondásosságát is finoman sejteti velünk .11 A pusztai csavargónak ezt az erősen eszményített alakját irodalmunkban nem Petőfi teremtette meg. hanem Gaal József — valószínűleg az uraságok életével együtt79

rezgő családi hagyományok és a valóságra rácsodálkozó gyermekkori élmények alap­ ján. Gaal József 1811-ben született Nagykárolyban, Szatmár megyében. Családja a Székelységből szakadt Szatmárba: apja, nagyapja, rokonsága a Károlyi grófok hű­ séges gazdatisztje volt. A pja másodszor is nősült, túl sok gyereke lett, anyagi lehető­ ségei azonban igen szűkek voltak. Gaal Józsefet hét éves korától egyedül élő nagyapja oktatgatta. Gaal 15 éves korától egészen egyedül élt Pesten és másolással, leckeadás­ sal tartotta fenn magát. Első irodalmi alkotása 1830-ban jelent meg, hamarosan nép­ szerű író lett. A fiatal Petőfi is lelkesen szavalta Ólmos botok című versét. Zöld Marci, a betyárokról szóló elbeszéléseinek főhőse a színpadon és a nótákban már előbb is szerepelt. Haramiacsók című elbeszélése azonban a betyárromantika első jelentős prózai alkotása- 1835-ben a Rajzolatokban látott napvilágot .13 Már Badics Ferenc — Gaal életrajzírója — utalt arra, hogy „a Pusztai találkozás nem egyéb, mint a Hara­ miacsók veleje” — s hogy Petőfi sikerületlen drámájának, a Zöld Marcinak a címe rá is mutat a forrásra, Gaal érdekkeltő elbeszélésére .’3 Gaal József Zöld Marcit, a rettegett betyárt igen emberségesen gondolkodó ha­ ramiának tünteti fel, aki a gőgös főúr fogatát merészen megállította ugyan, de nem rabolta ki, hanem csak „megsarcolta” . Zöld Marci az elbeszélés szerint így szólt a meg­ szeppent földesúrhoz: — „ A hortobágyi puszta az én jószágom. Hitem szerint minden úr köteles védeni alattvalóit, s ki a pusztán átvezető utat tapodja, az én jobbágyom . .. Vigasztalja meg hát tekintetes uram magát, hogy egyszer földesúrból jobbágy lett .”14 Gaal pontosan fejezi ki a feudális eszmevilágban élő emberek közötti fura osztály­ viszonyokat és érzékelteti a reformokon alapuló megoldás szükségességét. Az ő Zöld Marcija a feudális világkép kategóriáiban gondolkodik, ezért nem juthat el a társa­ dalmi rend megváltoztatásának gondolatáig. Csupán az ellentétek kiegyenlítődésének alkalomszerű lehetőségeit látja, nem törekedik még a társadalmi struktúra megváltoz­ tatására. A földesúr ellen törő betyár jószívűségének és tudatlanságának áldozata — s egyben a jobbágyfelszabadítás népi, tehát tragikus, végzetszerűen elbukó hőse. Gaal a valóság anekdotikus leírásával érzékelteti ezt a jellegzetes társadalmi tényt. A földesúr a betyár fenyegetésére kinyitja a kocsiládát, melyben értékei van­ nak. Pénzét keresve, meglök egy rosszul lezárt tokot, melyből ékszerek gurulnak a láda fenekére. Az ékszerek láttára feltámad Zöld Marci kapzsisága. Elveszi a földes­ úrtól a pénzzel tömött erszényt, megolvassa a benne lévő pénzt. Háromezer forintot kivesz, a Többit visszaadja. — Több ebből nem kell, csak a gyöngyök! — mondja. Erre megszólal a kocsiban ülő fiatal leány: — Csak azokat ne vegye el, mert je ­ gyesem ajándéka! — Hallja kend! — szólal meg a földesúr. — Hétezret adott vissza, de vegye el ismét. Csak hagyja békével leányomat cs a gyöngyöket! — Egy csók, vagy a gyöngyök az enyémek! — mondja Zöld Marci. — Vagy talán az útonálló nem méltó egy csókra...? (A Pusztai találkozás konfliktusának alapgon­ dolata.) — Csókold meg! — súgja a földesúr a leányának. — Szerencsétlen előjel a jegyajándékot elveszíteni...! Gaal így írja le a következő jelenetet: „ A szép leány folyvást lesüté tekintetét, csak egy reszkető pillanatot lövellnek fekete szemei hirtelen a haramiára. Ez kemé­ nyen a hintóhoz állítá lovát, s egy erősen csattanó csókot nyomott a bíborrá pirult leányka arcára. . . A gyöngyöket a leányka kezébe nyoma, s zivatarként tűnt el nem­ sokára a tovább haladók szemei elől.” Gaal József Zöld Marcija feudális lovag: a szépleányok udvarias tisztelője, a puszta királya, az országutak fejedelme, aki nem öl, csupán sarcol, mint a középkori 80

várúr. E költői jelenet ragadta meg Petőfi képzeletét és meg is verselte a Pusztai ta­ lálkozásban. Pesten 1345-ben. október 16. és november 25. között írta költeményét, amely először 1847-ben jelent meg Összes költeményei között 52 sor terjedelemben .'5 (A fennmaradt kézirat azt mutatja, hogy később még hat sort írt hozzá.) Nyilvánvaló, hogy Petőfire nem a szállongó szóhagyomány, hanem Gaal József elbeszélése, s talán Gaal személyes közlése is hatott. A kellemesen társalgó, szívesen mesélgető íróval a Pesti Divatlap szerkesztőségében ismerkedett meg személyesen is. A Haramiacsók megírása óta tíz év telt el, s 1845-ben Gaal már 34 éves meglett ember volt a jóval fiatalabb Petőfi mellett .10 Gaalra a közfigyelmet ekkoriban a Haramia szerelme (1844) című nagyobb ter­ jedelmű verses munkája irányította: népies modorú alföldi dalainak nagyrésze is betyár-helyzetdal.17 Prózai munkáiban is visszatér ekkor Zöld Marci népszerű figurá­ jához: Igaz osztály, A négy tarka, Két haramia c. újabb elbeszélései a tíz év előtti jóízű históriák átköltött variációi.'" Véleményünk az, hogy Gaalban Petőfi érdeklődé­ sének hatása alatt új életre keltek a gyermekkorában hallott élmények és fiatalkori tapasztalatai, emlékei, az útközben hallott mendemondák. Ebben az időben még ritkán lehetett úgy keresztülutazni a Hortobágyon, hogy szegénylegényekkel ne találkozzék az utas a pusztán, vagy a pusztai csárdákban.10 Gaal feudális szemléletét tükrözi az a kis dal is (1847), amit Zöld Marci szájába ad: Egy Hortobágy pusztája, Egy annak a királya; A királya én vagyok, Jobbágyim az utasok. Gaalnál a haramia henceg. Petőfinél a természet végtelensége, a hatalmas puszta emeli hősévé a betyárt: Marcinak Hortobágy volt rendes tanyája, Hortobágy, a puszták óriás királya, K iállt az országút síkjára, s az utas Száz lépésről látta, hogy majd lesz ne-mulass. Petőfi 1845 júniusában kezdett alaposabban foglalkozni Zöld Marcival. Egressy Gábor jutalom játékához színdarabot kért tőle, s Petőfi július 14-én Szalkszentmártonba utazott szüleihez, hogy színművén tökéletes nyugalomban dolgozhassák. A darab­ bal alig egy hét alatt elkészült: július végén be is adta a színházi bíráló bizottságnak. A bizottság rövidesen elutasította: a döntés határozottan rosszindulatú volt, s Petőfi nagyon keserű napokat élt át miatta .20 Obernyik és Vahot Imre az elutasítás ellenére is ki akarták adni nyomtatásban a darabot, melynek kézirata néhány napon át Eg­ ressy íróasztalán pihent. Egy alkalommal Egressy leánykája, ki később Telepy Károly festőművész felesége lett, olvasgatta az asztalon levő darabot. Petőfi éppen ekkor toppant be hozzájuk és nagyon megörült, hogy műve tetszik a leányzónak. Másnap a kéziratot magával vitte, hogy néhány javítást eszközöljön rajta a nyomdába adás előtt. Néhány nap múlva derült csak ki, hogy valamin felbosszankodott és haragjában tűzbe dobta a kéziratot. íg y semmisült meg a színdarab, amelynek a Pusztai találkozás jelentős epizódja, kiemelkedő mozzanata volt .21 Ugyancsak Gaal közvetlen hatására mutat Petőfi Zöld M arci című költeménye, amelyet Pesten 1847-ben írt. Jellemző, hegy a vers életében nem jelent meg. Ez a vers is igazolja, hogy Gaallal való kapcsolata csupán ösztönzően hatott Petőfire, de nem 81

egyedi forrása volt. Petőfi édesapja csárdájában igen sok betyárral személyesen is találkozott, s első forrásából is értesült tetteikről, amikor a szálkái réven áthajtottak.22 Élményei és beszélgetései, különböző forrásokból származó információi a betyárokról írott költeményeiben életközelségből érzékeltetik velünk egy fontos és érdekes társa­ dalmi jelenségnek, a betyárvilágnak kialakulását. Nem történeti elvontságában, hanem a valósággal igen szoros összefüggésekben érzékelteti velünk azt a világot, amelynek jelenségei csupán a folklorizáció folyamatának feltárása után válnak teljesen érthető­ vé. Ennek a folyamatnak a Gaal és Petőfi közötti kapcsolat egy igen kis töredéke. A betyárromantika kettőssége Petőfi Zöld Marcija — mind a színmű, mind a versek — a magyar betyárroman­ tika kezdeti periódusának jellegzetes terméke. A magyar betyárvilág kialakulását a feudális jobbágyság fokozatos és állandó elszegényedése, elzselléresülése idézte elő. A reformok felé haladó nemesség legjobbjai vették csupán észre, hogy a könnyen elernyedő virtuskodás, dacos engedetlenkedés, rablási hajlam nem örökölt tulajdonság, hanem a társadalom osztályszerkezetében rejlő hibákból fakad. A feudális közgondol­ kodás, a Rendek közéleti magatartása a velük és a vesztésük alatt élő köznépre, s a „közbátorság” -ra — ahogyan ekkor a közbiztonságot nevezték — nagy hatással volt, s perspektivikusan sem volt elképzelhető egy másféle társadalmi rend. Az elképzelé­ sek is, a valóság is a lehetetlenségek és a mesék, a vágyak birodalmában jártak. Ekkor bontakoztak ki a romantika jelenségei. Wéber Antal szerint mind a magyar közélet, mind az irodalom betyártípusa a világirodalom romantika előtti démonikus, valamint a romantika humánus haramiamartalóc típusának ötvözete és utóda.23 Mind közéletünkben, mind irodalmunkban e jellegzetesen magyar embertípus a társadalom egészét elrémitő, félelmét felkeltő funkciója két társadalmi erő hatására jellegzetesen átalakul. A z egyik hatóerő a ma­ gyar irodalomra ható külföldi romantika nemzeti jellegűvé alakulása, a másik a naivnépi realizmus kritikai-alkotási elveinek kibontakozása. Ez a kettős folyamat mind az irodalomban, mind a szóhagyományban érvényesül és leginkább Gaal József alko­ tásaiban követhető nyomon, előzményéi pedig legfeljebb a felvilágosodás korszakának közgondolkodásában kereshetők. Ekkor találkozik először a szóbeliség alkotási elvei­ nek tudatos irodalmi kísérleteivel is. Csokonai és köre a magyar népköltészetre is jelentős — ezideig felméretlen — hatással volt. A betyárvilág népköltészeti anyagában már ezzel a kettősséggel, mint magyar specifikummal számolhatunk. Gaal írói világképét egyfelől jellemzi a középkori spekulatív kalandosság, a tör­ ténetiség teljes hiánya, másfelől a modern elbeszélés reális-regényes alapelemei már elég konkrét formában jelennek meg műveiben, — mint az idézett példában is ta­ pasztalhattuk. Kedvelt hőse, Zöld Marci a feudális világkép kategóriáiban gondolko­ dik, a rablásban csupán az ellentétek alkalmi kiegyenlítését látja, nem jutott el a hű­ béri társadalom megváltoztatásának eszméjéig. Zöld Marcija a végtelen hortobágyi pusztán, a csárdák ivójában, a valóságban természetszerűen rabol és tettével nyilván­ valóvá teszi, leleplezi az uralkodó osztály gyengeségét. Petőfi verse Zöld Marci tettei­ ről már a nép osztálytudatának erősödését is tükrözi: a fegyveres felkelést, a forra­ dalmat az akasztófa sem képes megakadályozni, sőt érleli. Jellemző, hogy Kossuth Lajos 1834 végén magánlevélben a magyar nép forradalmiságáról a következőket írja: „A z emberi nemzet szereti a népdalokat... Fogadom, a fegyverneki pusztán a hely­ beli históriai reminiscentiák ingere szerint nem a Marseilli hymnust dallaná, hanem a Zöld Marci nótáját.”24 Ezeknek a nótáknak a társadalmi feszítőerejét érezte meg a konzervatív-reformista Gaal József, de még inkább a plebejus-forradalmár Petőfi.

82

Darabosan megfogalmazott gondolataikban érlelődött ki 1848 elemi erejű forradalma az egész világra elhangzó figyelmeztetéssé. A betyárvilág bizonytalan társadalmi való­ ságát a történelem érlelte konkrét forradalommá .26 A Pusztai találkozásnak végső fokon nem csupán a korrajz hitelessége, hanem 1848 érzelmi feszültségének megköze­ lítése adja meg történelmi-társadalmi hátterét: ez vezet el keletkezésének története megértéséhez is.

J E G Y Z E T E K

1. Dömötör Sándor: A vasi betyárvilág kezdeteiből. Vasi Szemle XVIII. (1964), 172—184. Vö. Biszlray Gyula: Jókedvű magyar irodalom. Bp. 1967. 126. 2. Szánló Imre: Zöld Marci. Betyárvilág Heves cs Külső Szolnok megyében a XIX. század első évtizedeiben. Eger, a Pedagógiai Fősíkola Évkönyve II. (1956), 477—491. 3. Heves megyei Levéltár IV —H 1. sz. Rögtönítélő bíróság iratai 1808—1834. (Minden rend nél­ kül összegyűjtött statáriális iratanyag „Zöld Marci” kötegében.) A találkozásra vonatkozó történelmi adatokat minden esetben innen idézzük. 4. Vay Sándor: A puszták királyairól. Nyári emlékeimből. Pesti Hírlap 1910. január 16. (A folklorizáció folyamatához egyéb érdekes adalékokkal, melyek tanulmányunk keretein kívül esnek.) 5. A felsorolt személyek Szabolcs megye tehetős földesurai és családtagjai: Ojfehértón ma is van Leszkay, Szunyogh és Molnár tanya. Vö. Borovszky: Szabolcs vármegye. Bp. 1900. 73, 525, 534. (L. még a megye részletes térképét is.) 6. Pelöli Sándor: összes müvei. (Kritikai kiadás.) I. 360, 421. 7. Dömötör Sándor: A betyárromantika. Bp. 1930. A. Gerskovlcs i. h. 8. Az adalékokat Balog István naplójából szedegettük össze: az egyes adatok a dátum segít­ ségével kereshetők ki. Balog István: Naplója. Sajtó alá rendezte és kiadta Barna J. Makó 1928. 9. Dömötör Sándor: Angyal Bandi a Hortobágyon. Bp. 1968. (Kézirat.) 10. Dömötör Sándor: Adatok a felSömagyarországi betyárvilág kialakulásának kezdeteihez. Hermán Ottó Múzeum (Miskolc) Évkönyve V ili. (1969), 389—390. 11. Vasi Szemle: i. h. 12. Badics Ferenc: Gaal József élete és müvei. Bp. 1881. Vö. Szinnyey: Magyar írók. III. 901— 902. Borovszky Samu: Szabolcs vármegye. Bp. 1900. 49. (A Gaal nevet sok esetben Gálnak írják.) 13. Borovszky Samu: Szatmár vármegye. Bp. é. n. 365. 14. Gaal írásai megtalálhatók: összes müvei. II. Aliöldi képek és humoros rajzok. Bp. 1882. 15. Petőfi: összes müvei, I. 360, 421. 16. Petőfi: összes művei. VII. 275, 319. és 288, 416. 17. Badics: i. m. 150—155. 18. Badics: i. m. 170—172. Petőfi: összes művei. VII. 654. 19. Badics: i. m. 94. 20. Petőfi: összes müvei. VII. 278, 303, 308. 21. Petőfi: összes művei. II. 183, 383. 22. Matics Pál: Adatok Szalkszentmárlon történetéhez. Szalkszcntmárlon 1970. 23. Wéber A n tal: A magyar regény kezdetei. Bp. 1959. 109—111. 24. Kossuth Lajos: összes munkál. VI. 431—433. Érdekes párhuzamként idézzük Vay Sándor emlékezését a 30-as évekről: „Fáy Menyhért tenki kastélyában pompás zongora állt, s ezen Darvas Judit, a ház úrnője éppen olyan passzióval jálszotta Bachot, Beethovent, akár Zöld Marci híres nótáját, a fegyverneki hármas határt.” (Magyarország 1903. május 31. „E gy há­ zasság története” c. tárcában.) 25. L. erről ellentétesen Békés István: Magyar ponyva Pitaval. Bp. 1967. 56—57.

83

HÖGYE ISTVÁN:

Adatok Vay Ádám élettörténetéhez és irodalmi munkásságához A Thököly és Rákóczi Ferenc vezette függetlenségi harcok egyik legrokonszenve­ sebb vezetője volt Vay Ádám. Élettörténetéről keveset, fiatalságáról pedig alig tudott valamit a történeti irodalom. Eddigi életrajzai, lexikonaink a születési idejét sem tudták bizonyosan. A z Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában Kazinczy-kéziratokat kutatva találtam egy Kazinczy Ferenc kézírásával írt verset, melynek címe: „Néhai Tekintetes és Vitézlő Vajai Vay Ádám Uram’ versei, melyeket rabságában tsinált.”1 Kazinczy unokatestvére, Kazinczy Zsófia révén rokoni kapcsolatban volt a Vay családdal (Kazinczy Zsófia férje Vay Ábrahám volt). Valószínű, hogy a család levél­ tárában őrizték az eredeti kéziratot és innen másolta le Kazinczy. Mint embert és mint költőt is nagvrabecsülte őt Kazinczy, nem mulasztotta el levélben figyelmeztetni rokonát, Vay Ábrahámot, mikor megtudta, hogy e híres ős arcképe megtalálható, így írt: „ . . . V a y Ádám képe Kolozsvárt függ özvegy gróf Toldalagi Lászlónénál, termé­ szeti nagyságban s’ sárga csizmával. A zt le kellene másoltatnod .. ,”2 Azóta ez a kép a Történeti Képcsarnokból ismert, onnan közölte Borovszky Samu is a Szabolcs vm. monográfiájában .3 Vay Ádám életéről, fiatalságáról e verses kézirat alapján sok újat tudunk meg. A vers három első versszakának kezdőbetűivel jelölte meg családi nevét V A I . Innen megtudjuk a pontos születési idejét, Munkácsot 1657-ben égették, dúlták fel a len­ gyelek II. Rákóczi György pusztítására, bosszúból. Pünkösd hónapja május volt, 14-én reggel nyolc órakor a vajai kastélyban született. Ezt a születési évszámot igazolják az 1701. június 22-i Rákóczi felségárulási perében Vay tanúkihallgatási jegyzőkönyv ada­ tai, amelyek 44 évesnek, Szabolcs megyei vajai születésű, kálvinista vallásának mondják.* Ecseden keresztelték, s a szülőkkel a Barcsay és Kemény fejedelemsége idején betörő török—tatár hadak elől Nagyszőlősre menekültek. A gyermek első emlékeit a mene­ külésről, pusztulásról szerezte. A pját korán elveszítette, szomorú sorsával anyjával maradt, testileg gyengén fejlett, érzékeny, sírós fiú volt. Bátyjával együtt Patakra küldték tanulni, de itt csak az alsóbb osztályokat végezhette el. Báthori Zsófia a jezsuitákkal elűzette a tanárokat és a diákokat Patakról, őt anyja hazavi-tte Vajára. Otthon anyja, majd házitanítója tanítja, akitől nem sok jót tanul. Nincsen jó alapja, hogy továbbképezze magát, így csak olvasgat, és a bölcs emberek társaságát keresi, akiktől tanulhat. Eperjesre szeretne menni jogot tanulni, de anyja nem akarja,el­ engedni, csak egy tekintélyes rokon tanácsára engedi el. E bölcs rokon szavaival mondja el a kor eseményeit, a németek álnokságát, Zrínyi Miklós halálát, a főurak léha életét. Anyja jótanácsokkal engedi útra, ezek az anyai tanácsok a vers legszebb, irodalmilag legértékesebb része. Bibliai példázatokkal, szép hasonlatokkal, képekkel mutatja be a rosszat és a jót, ezeket szembeállítva egymással inti őt a jóra. A fiata­ 84

lóknak, a becsületességet, őszinteséget, nyíltságot, A vers végén a Vayak rossz családi tulajdonsága, a fiát az anya. Ezek a költői intések a kor nemes azonban ma is helytállók, tapasztalatokon alapuló

bátorságot, meggondoltságot ajánlja. a hirtelen felindulás leküzdésére inti ifjaihoz szólnak, sok nevelői intésük életbölcsesség.

A kézirat betűhü szövege a következő: Néhai Tekintetes, Nemzetes és Vitézlő Vajai Vay Ádám Uram' Versei, mellyeket rabságában tsinált Vitéz Rákóczy György Erdély Fejedelme Mikor nem nyughaték, ’s Lengyelek sérelme Munkács táját dúllya, lett nagy veszedelme: Akkor született ez keserves elme. A ’ zöldellő Pünkösd virágzó hónapján. Hónap folyásának tizennegyed napján, Részének ez napnak nyólczadik óráján, Nemzetsége földjén lön világra Vaján. Itten bújdosása azonnal kezdődék Gyenge testelskéje Ecseden törődék, Keresztség vizébe ottan megförödék, Mert vért ontó fegyver ottan dühösködék. Országos tűz lobog, Török, kozák, ’s Lengyel, Nem csak hogy készülnek: de lovokon kengyel Nyíri jó gazdának kiáltják, hogy menny el, Mert a’ rabló Tatár ezennel majd el nyel. Szüleim szaladnak Szőllős városára. Mellyet kereset volt a’ Nyíri rózsára, Ott is nem nyughaték, mert csak nem sokára Ugocsa is akad Tatár szablyájára. Ezekután támad sok gonosz tétemény, Mert Erdélyre vágynak Barcsay, mind Kemény Gyülevész had pusztít Magyar, mind örmény, A ’ békesség felől nincsen semmi remény. Illy ínségek között hamar árvaságra A ltya halálával boldogtalanságra, Jó Annyával marad gyámoltalanságra, Halommal tetézett sok nyomorúságra. Mennyi gonoszt hozott árvaság, ’s özvegység, Mát hol gyász, bújdosás, ’s kár közt van szövetség, Gondold meg mit tegyen? nincsen ott nevetség, Mindenkor jajt hordoz ollykor a követség. Ez ínségek között teste gyarapodik, Élte esztendeje ötre szaporodik. Scholára bátyával adják, ’s takarodik. Hol ’e gyenge gyermek csak nem nyomorodik. Inas jár utánna, hogy el ne tapodják, De az, ha el hagyák, csak a’ sárba hagyják Ha sír, szegényt ezért majd kényesnek mondiák. K iért ártatlanul korbács alá adják. 85

A ’ korbács pediglen készített szarvasbőr, Mellyet adtak vele, légyen asztal körül De mérges deáknak hogy kezére kerül, Korbács lesz belőlle, kitől árva serül. Nevelgeti e’ közt gyenge tudományát Megnyeri azonban értelmébe annyát, Ki jobban vezeti nevelés kormányát, Syntaxisig viszi Schola adományát. Ujjabb zenebona támad, ’s minden romol, Tanításnak renje a’ Scholákban bomol, A ’ sok rettegtetés mintegy árvíz omol, Papot, és diákot minden rend káromol. Rákóczy Ferencznek hozta ezt a’ napja, Mellyen Stahrenberget Patakon megkapja Ki Aspermontnénak vala keresztapja, Melyért sok Németnek mozdul a kalapja. Haragszik a’ király .a’ község megtódúl, Ijedtébe némell.v Erdélybe betódúl, Nemesség nagy része Németnek meghódúl, Erőszak, ’s sok gonosz minden renddel tódúl. Nődögéi az árva, tanulna, de nintsen. Tudománynak magvát fejébe ki hintsen, Tanúló üdéjét nem adná sok kincsen, Sóhajt, fohászkodik, Isten rá tekincsen. Hozatik ezek közt egy szegény Praeceptor, Nincsen ki vizsgálóvá, mert inkább deceptor, Örömestebb nézné, hol vagyon a’ jó bor, Jókat hörpentene vagyon olly üdő kor. Illy ínségek között könyveket olvasgat, Nincs fundámcntoma, de még is tanulgat, Ha okos embert lát, ott örömest hallgat, Mint a czigány gyermek kicsikét lopogat. Kérdéseket formál, nem hogy megfelelne, De hogy más eszéből jobb érdemet lelne Vetekedés között inkábban fülelne, Hogvsem rothadt szókat, ’s hívságot szelelne. Hlyen módon magát mikor építgeti, És csekély értelmét midőn segítgeti, Tudomány szerelmet jobban gerjesztgeti, Egyszer egy társaság másra élesztgeti. ítélő mesterek mert egykor jövének Eperjesre, holott sok törvényt tevének, Mellyért ajándékot és hasznot vevériek, Vették hasznát, ízét értelem levének. A ’ kik mellett vala ifjaknak serege Ezek közül ismét instánsok fellege, Oda vonsza őtet tanulás melege. Gondolván, ott lenne czéljának elege.

Mondják ezek közt ő derék ember lészen, Mert sok szenvedésre vagyon kedve készen, Hazának idővel majd sok hasznot tészen, Honnan az ifjú is nagyobb kedvet vészen! Annyához elmenvén, jelenti szándékát, Kéri, ne vesse meg üdő ajándékát, Melly most mutattatott benne akadékát Eddig is hát félre tegye haladékát. Felel erre báttya, szólítván az Annya: Tudom ezt megbánnya Atyánk hagyománya, A ’ czifra diákok czifráját kivánnya, Írása kákonbák, nincsen tudománya. De mi lesz bellőle innen ha távozik, Minden kécség nélkül vallásba’ változik, Erkölcsében is ott hamar bontakozik, Kisértetben mert ott meg nem fogyatkozik. Azt mondják az asszony hogy ott nem sóhajtó, Zörgetetlen nyílik ifjaknak az ajtó, Víg kedvű, mosolygó, tréfás és térdhajtó, Nem sok munka után vizet ád a sajtó. Ezt hallván szégyenlé, ’s nem tudja mit tégyen, Egy vén Atyafihoz nagy titkon elmégyen, Segítséggel kéri Annya előtt légyen, Ne érje mód nélkül jó szándékát szégyen. Hallva ez az ifjat, azonnal édesen Gondolkodik, sóhajt, néz rá keservesen, lllyet gyermekétől venne ő kedvessen, Majd azért Annyánál segíti lelkessen. Elmégyen jelenti: Nagy újságot hallott, Mellyet egy szép ifjú előtte megvallott, Miként a’ jó szándék: szívébe fuvallott, Javallya, hogy ha jót valaha javallott. Kéri, szándékába ne tegyenek sok kárt, Halasztás illyenkor mindenkoron meg árt, Hiába mit nyomná az utszákon a’ sárt, Látjuk, más módokat üdő tőlünk elzárt. Születése rendi, tudom, nem azt hozta, Hogy törvényt tanulna, de üdő megfoszta Más módtól, más rendbe mindnyájukat oszta, Látjuk, minden tárgyát másképpen czélozta. Oda van Pál Érsek nagyhírű udvara, Melly sok úrfiakat magához takara, Német Politia mindent úgy zavara, Láttjuk. udvaroknál van tsak Frantzu vara. Nincsen Zrínyi Miidós! ki volt hadakozó, Nincsen Bottyán Ádám, ki volt adakozó, Nincsen régi rendrül senki tudakozó, Csúf immár a’ jámbor kegyes imádkozó.

Mert az Urak 'közölt némelly kalmárkodó, Más javára vágyó, fösvény, árulkodó, Koczkás, kártyás, kurvás, trágár, káromkodó Szegény Nemessége, vagy hatalmaskodó. De nézzük, mennyi pör közinkbe származa, Prókátori fogás úgy elhatalmaza, Eléggé szenvedés hasznát jutalmazza: Attya keresetét ha ki oltalmazza. Annya ezt halgatván kesereg szívében, Gyermekére nézvén változik színében, Jövendőket forgat, ’s fontol elméjében, Sóhajtva ekként szól végre keservében: Nem olly Atya nemzett, nem is úgy szültelek, Hogy ill.y csekély hellyen szolgává tegyelek, De látván kedvedet, én el eresztelek, Menny el, jól meg jegyezd ezekre intelek: Kedves az Istennél ifjúság virága, De nem kell megaggot vénség korossága, Ilidjed, hogy sok ifjat bujaság lerága, Éretlen vagy kölcsön agyára felhága. Anyai intésem azért vedd szivedre: Rósz, buja társaság ne légyen kedvedre, Bitang kúton tiszta az ifjúság vedre, Ne merüljön, intlek: emlékezz nevedre. Nyalánk Éva mikor Ádámot megcsalá, A ’ tiltott gyümölcsöl maga hogy megnyald, Szavára Évának Adám is megfalá Ezért rekeszteténk ennyi ínség alá. Azt mondja Salamon: nincsen büntetetlen, Idegent ki vizsgál, mert az mind hitetlen, Gonosz tőrbe akad, elvész nagy véletlen, Olly hírt fog hallani, melly lészen kedvetlen. Isten Dávidnak is ebben nem kedvezett, Mind éltig házában a’ fegyver evezett, Noha könnyes szemmel ezért esedezett, Most is e’ bűn sokat koldulásra vezet, Parázna életnek három büntetése: Vagy idétlen halál, vagy szégyenülése Házának vagy lészen kölcsönt szenvedése, Válasz bátor benne, ez a fizetése. Ha azért, jó fiam, akarsz jó vénséget I.átni ebben, ’s jámbor és hív feleséget, Meglarcsd, nagy kincsnek véld a’ szép szüzességet, Hogy ne láss vénségbe keserves ínséget. Vadász ösmér nyomot a’ havas nyomdokon, Madarak fogatnak tulajdon szavakon, Ifjak esmértetnek társalkodásokon, Halhatatlan bélyeg ez minden homlokon.

„Pesz Pszu brat1” tót mondás, de hidd nem hellytelen, A z erkölcs erkölcshöz mért hajol hirtelen, Dobzódó részegest commendál szüntelen, Lopó a’ tolvajjal beszéli nem kénytelen, A zt mondom hát fiam, minek ösmertetni, Jónak vagy gonosznak kívánsz ítéltetni: Ollyal társalkodjál, ezt észrevehetni, Társak társtól szoktak méltán jegyeztetni, A ’ bolond és gaz nép, ha dicsér: utállyad Gyalázatnak véllved, ’s véteknek számlállyad, Inkább egy okosnál jó neved tanállyad, Hogy sem száz bolondnak dicséretét hallyad. I'élly tőle, mert meg csal, ki dicsér szemedbe, Hazug, hízelkedő, jegyezd ezt szivedbe, Kevélységre vezet titkon kebeledbe, Tüzet rak az illyen, ne légyen kedvedbe. Tisztét, hivatalját a’ jóra intőnek, Éltét és erkölcsét a méltán feddőnek, Ne visgáld, mert azzal meg nem térhetőnek Vallód magad, 's teszed balul ítélőnek. Nagy gonosz, elhidjed, szemtelen bátorság, Vagy hogy jobban mondjam, majd dupla latorság, K i intőnek felel: „hál te?” a’ jámborság Megholt, már ott nem kell többé praeceptorság. Felfedné az illyen a’ Noá szemérmét, A ’ mellyel jelenti felfordult értelmét, De te gyógyult sebnek ne ujjiesd sérelmet, Ne örüld ellenség gonosz veszedelmét. Közel majd az Isten, azt mondta bölcs Cató, A ’ ki értelemmel, ’s jó móddal halgató, Illendő, és hellves szókba válogató, Nyelve miatt nem lesz soha is jajgató. Salamonnal pedig: bolond is értelmes Nevet nyer, ha halgat, ’s ügye nem félelmes Meg gondold, hellyes szó soha nem sérelmes, A ’ kegyetlen szív is ezekre kegyelmes. Éretlen kérdezés, sokszor sok nevetés, Hirtelen nevetés, trágár szó szeretés, Barátság színével a’ színes tettetés Kosz jelentő, innen lesz méltó büntetés. Irigy szem, suttogás, más titka vizsgálás, Álnok árulkodás, más után czirkálás, Távol legyen lőlled mást sértő szóhajtás, M ert innen származik rósz név, megútálás. Barátod, ’s jó urad nállad le tett titka Fél rabság, ne kívánd, mert mint egy kalitka, Nem szólsz, ’s járhatsz bátran, hogy gyanuság szitka Ne érien, oka ez: mert a hűség ritka.

De ha mit rád bíznak híven eltökéllyed, Hogy maradjon nállad, soha ne beszéllyed, Gyanús formáját is bizonyosnak véllyed, így lészen hiteles mindenütt személyed. Ne kövesd gonoszban a’ nagy sokaságot, Ne vesd meg a' szegényt, ’s szelid társaságot, Ne íordicsd hamisra a’ szép igazságot, Ne fogadj pénzeden soha bizonyságot. Tőrt kohol magának ki szól álnokságot, Abban esik, a' ki forral ravaszságot, Koldulásra készül, ki szeret hívságot, Orcza pirulásra,‘lei szóll hazugságot. Ne tarcsar szivedbe magad értelmesnek, Mi haszna hogy ha más ítél í'ertelmesnek, Orvos a’ nyavalyát tartja félelmesnek, Beteg amit nem tud, ’s érez sérelmesnek. Alázatos szívből maga ítélése, Tisztességes szelíd maga viselése, Illendő nagy és köz rendnek becsülése, A z ifjak kormánya, ’s ékesíttetése. Tiszteld a’ vén embert, becsülly mindneket, Ne csúfold, meg ne szóld ama nagy rendeket, Ne keserics soha keserves szíveiket, Tégy jót nyomorultat, segélly szegényeket. Nemzetséged közül ha kik nyomorodnak Meg ne tagadd, vagy vessd, ha meg alázódnak, Köz lehet neked is mi köz rokonodnak, Fenn a Nap néked is, vagy maradékoknak. Ne irigyeld másnak előmenetelét, Vagy szomszédságodba jósága vételét, Mert egytől vettétek rendetek léteiét, Nem tudod dolgának még kimenetelét. Soknak az Ur Isten csak ideig adja Áldását, ezennel majd ismét tagadja, Emlékezetét is, ’s nevét alig hagyja, Nincsen hát mit bánni, bár sorsod haladja. Ha pedig az Isten állandóvá teszi, Pásztorságából mikoron Dávidot felveszi, Akárm int a’ méreg szivedet veszti, ’s eszi, M i haszna, ha a’ Nagy Isten cselekszi. Perre, :s épületre, reménység fejébe, Úgy köles: hogy még annyi maradjon hellyébe, Hogy nagyobb gyalázat ne légyen végébe, A ’ mint kívánságod vala kezdetébe. Ninccsen az igazság, hidd, most erejében, Olly dolgokhoz kezdj hát, ne merülly mélyében, Ne juttasson arra, hogy szolga levében Márcsad falatodat, ’s keseregi végében.

Nem vétek követni természet folyását, M elly nem hágja által az Isten hagyását, Földbe vetett magnak hadd szaporodását, De természet ellen nem várhatd áldását. Mind fegyvert, mind könyvet az Isten szerzetté, Szántóvasat, sarlót mind ő készítette, Kinek mellyhez kedvét természet jegyzetté, Kövesd hát azt bátran, mellyre gerjesztette. De van egy még hátra a’ miről intselek, Mellyről alig tudom hogy hogy? térítselek, Bár imádsággal is ebbe segítselek, Méltó minden felett hogy ettől féltselek. A ’ hirtelen harag, hirtelen gerjedés Nemzetséges gonosz, a Vay terjedés, Nincsen e’ rósz nélkül méltatlan szenvedés, Csak nem lészen sokszor szertelen ijedés. Lobog haragotok puskapor módjára, Nem halgattok ollykor senkinek szavára, Jó, hogy még is ollykor nem halad sokára, Lenne mert magatok, ’s mint mások kárára. Augusztus Császárnak volt egy jámbor híve. Udvari unalom a’ kit arra vive, Búcsúzik, mert neki dohos Udvar mivé, Jólehet Urához volt egyenes szíve. Sok untatás után végre elbocsájtja, De végső tanácsát, azt mondja meglátja, Ez is nem titkollya mint igaz barátja Parantsolat terhét, ezt tanátsul vallya. Megharagszik mikor a’ Császár hirtelen: Ne szóllvon mind addig semmit is szertelen, M íg Görög A-B-C-t elmondja kéntelen Nem lészen dolgában úgy olly sok hellytelen. Ez légyen Vay-ak néktek regulátok, A Görög A-B-C-t ha nem javallyátok Csak a’ rendes számmal tizet számlályatok, Nem lesztek ollvanok mineműek vagytok. De beszédem miért ennyire terjesztem ? Bús Anyai gondom magamban gerjesztem, Intés számával is elmémet ijesztem, Elég eddig, immár beszédem rekesztem. Bölts Salamon mikor intését formállya Kinek kinek tisztét szép rendbe számlálja, Hasznát és jó végét mindennek tanálya, Oktatásit végre e’ szókkal bézárja: Számtalan sok volna a' könyvnek írása Mellybe szaporodnék ifjak oktatása Honnan lesz áldása? vagy pedig romlása? De unalmat tenne annak olvasása.

Ez summás, ’s főbb dolog: Istenedet féllyed, Szent hagyása szerént napjaidat éllycd, Minden tselekedet bizonyosnak véllycd, Napfényre hozatik, akár mint szinellyed. Kár, hogy nem készült el, vagy nem maradt ránk az egész életutat megéneklő vers. Nem készített Vay Ádám a kor divatos szokása szerinti önéletírást prózában sem, így csak a fiatalságról vannak hiteles adatok, a későbbi szakaszról csak utalások, és pontos adatok csupán a Rákóczi-szabadsagharc ideji tevékenységéről. Ezt a verses visszaemlékezést IVÓI. június és 1702. év vége között írta a bécsújhelyi börtönében, fogságában. Mint Thököly híve szegődött a kuruc mozgalom szolgálatába, átadta Hajnácskő várát is, melyet 1678-ban felesége, Iványi Fekete Erzsébet kapott hozományként. Kurucságát többször is megszenvedte, előbb a császáriak vagyonából kiforgatták, személyi szabadságát is korlátozták, míg 1700-ban Lipót császártól kegyelmet és bir­ tokai egy részét visszakapta. A régi sérelmek, az egyéniek és a magyarok nagy sérelmei azonban a magyar ügy mellől soha nem tudták eltántorítani. 1701-ben már ismét az elégedetlen nemesek kö­ zött találjuk, többször találkozott Rákóczival is, aki nagyrabecsülte őt, így írt róla, megismerkedésükről, első találkozásikra emlékezvén a Vallomásokban: „ . . . A nemesi származású Vay Adóm, akinek származásánál, képességeinél és annál a szeretetnél fogva, amellyel őt a kisnemesség körülvette, már akkor jó híre v o lt .. Valószínű, hogy Rákóczi beavatta őt terveibe, mert amikor 1701. májusában Rá­ kóczit felségárulás címén letartóztatták, Bécsújhelybe vitték, a szálak Vay Ádámhoz is elvezettek, különösen azért, mert Longueval francia katonatiszt, a mozgalom elárulója Vayt is a főbűnösök között jelölte meg. így 1701 május végén őt is a bécsúj­ helyi börtönbe vitték. Hajnácskő várát azonnal lefoglalták és a tüzérségi felszerelé­ seket N igrelli kassai kapitány Kassára szállíttatta.0 1701. június 22-én Vay Ádám kihallgatása Rákóczi felségárulási percnek kapcsán. A kihallgatást, mint minden vizsgálati fogolyét gróf Buccelleni udvari főkancellár és Eilers referendárius vezette bizottság végezte.7 A tanúvallatásokból nagyon keveset tudtak Vay vétkéül bűnösségére felhozni. A feltett kérdésekre ő maga elmondta, hogy Rákóczit alig két év óta ismeri, Ungváron találkoztak először, majd 1700. február 5-én Szerencsen is felkereste, mert egy Tokaj melletti szőlőbirtok miatti pereskedést akartak tisztázni, az ügyben békésen megegyezni* Elmondotta, hogy Bercsényi Miklóst és Szirmay Istvánt évek óta ismerte, de közeli kapcsolatban nem volt velük. Tagadta mindnyájuk árulójának, Longuevalnak vallomását, melyben őt is egyik fő felbujtónak nevezte. Csak annyit ismert: el, hogy a magyar urak a nagy adók miatt valóban igen elégedetlenek, de forradalmi mozgalomról vagy szervezkedésről nincs tudomása.” Ezt a vallomást megerősítette Rákóczi apródjánalc, Berzeviczy János Ádámnak, és Menegatti János Zakariásnak, Rákóczi Komornyikjának tanúvallomása is.10 Vayt mégis fogvatartották, Rákóczit pedig ki is végezték volna, ha november 6-án éjjel a vár kapitánya, Lehmann nem segít szökésében, amiért a kapitányt kivégezték. A kapitány tanúvallatásából megtudjuk, hogy igyekezett emberségesen bánni foglyai­ val, nemcsak Rákóczival, de Vay Adummal is gyakran ebédelt együtt." A magyar rabok egymással is találkozhattak, így Rákóczi apródja többször is felkereste Vayt és Szir­ may Istvánt börtönükben és üzenetet vitt Rákóczinak.12 Lehmann kapitány adott tol­ lat, tintát, papirost Vaynak, hogy írni tudjon, így írta meg ezt a verses visszaemléke­ zését. Valószínű, hogy az addigi életútját is megírta volna, de csak ifjú koráig jutott az írásban, mert kellő bizonyítékok hiányában 1702. év végén mégis kénytelenek vol­ tak szabadon bocsátani.15 92

1703 tavaszán tért haza Magyarországra, Hajnácskő várában húzódott meg, tá­ volabb a már kibontakozóban lévő, újra fellángolni készülő mozgalomtól, de nem tagadta meg múltját. 1704. szeptember 4-én Hajnácskő várában megvendégelte a kurucokat,11 majd szeptember ö-án csatlakozott Rákóczihoz. Ahogy a korabeli forrás m egjegyzi: „ . . . Fileki Szőcs János két zászlóalja kuruczczal Hajnácskő alá beszállván Vay Ádám uram jó szót adott nekiek .. .",r’ Rákóczi nem felejtette el hűségét, becsületes kitartását, előbb udvari főkapitányá­ vá, majd a jászok és kunok főkapitányává nevezte k i : ......megtekintvén igaz magyar­ ságát, hazájához, nemzetéhez való buzgó szeretetit, ritka példajú készségét és serénységét, tökéletes és próbált magaviseletét, mellyet azelőtt is ezen magyar ügy mellett lőtt megiogattatásával és szenyvedésével m egbizonyított.. .” 10 1706. február 12-én Miskolcon a szövetséges rendek képviseletében az erdélyi ren­ dekhez Vay Adámot (kinek ekkori címei, a fejedelem udvari, a jászok és kunok, vala­ mint Munkács várának kapitánya volt) és Kálmánczay Istvánt küldték.17 1706-ban a magyarok békekövetelései és az erre adott császári válaszokkal együtt röplap jelent meg nyomtatásban, amely a világ közvéleménye elé túrja az osztrák húz álnok magatartását. A röplap Veracius Constantinus miles Hungarus álnév alatt jelent meg, melyet Vay Ádámnak tulajdonítottak. A z újabb történeti kutatások, Benda Kálmán és Esze Tamás, vitatják Vay szerzőségét és Ráday Pálnak ítélik a szerző­ séget.18 1707. decemberében, a 25 pontban összefoglalt, a fejedelmi udvarban szolgáló urak rendtartását Rákóczi ugyancsak legbizalmasabb tanácsadói, Vay Ádám udvari fő ­ kapitány, Török András udvari hadnagy, Ottlyk György udvarmester és Beniczky Gáspár titkárral beszélte meg és szövegeztette meg.19 Rákóczi külpolitikai kérdésekben is, pl. az orosz cárral kötendő szövetség, a len­ gyel királyság elvállalása ügyében kikérte a szenátus, de általában minden kérdésben megkérdezte Bercsényi, Vay Ádám és Ráday Pál véleményét.50 1711. januárjában az ő vajai kastélyában találkozott a fejedelem és Pá lffy János császári tábornok egy eredménytelen megbeszélésen. A Rákóczi-szabadságharc bukása után is híve maradt Rákóczinak, élete végéig. Követte a száműzetésbe, vagyonát itthon elkobozták, míg ő a száműzöttek keresű ke­ nyerét ette a fejedelemmel Lengyelországban, majd Danzigban. Am ikor Rákóczi A ng­ liába, Franciaországba ment, ő Danzigban maradt a nagy ügyet képviselni, ott is halt meg 1719. január 3í-én. Hamvait 1906-ban hozatták haza, a Rákóczi és a bujdosók hamvaival együtt és Vaján temették el.

J E G Y Z E T E K

1.

Országos Széchenyi Könyvtár, Annálecta Literária 2754.

2. Kazinczy Ferenc levele Vay Ábrahámhoz: Kazinczy Levelei X X II. k. 411. o. 3. Vay Adám arcképét közli Borovszky Samu: Szabolcs vármegye monográfiája Bp. 1901. 548. o. 4. Lukinich Imre: IT. Rákóczi F. íelségárulási percnek története és okirattára. Archívum Rákóczianum XI. k. Bp. 1935. 336—340. o. 5. Coniessio — II. Rákóczi F. önéletrajza és egy keresztény fejedelem áhitásai efmű munká­ ja. Bp. 1876. 107. o. 6. Lukinich Imre: 1. m. 43. o. 7. Dalia Antal: II. Rákóczi Ferenc élete. (Lukinich szerk. Rákóczi emlékkönyv Bp. 1936) 67. o. 8. Lukinich Tmre: i. m. 336—337. Ilerczog József: A tarcali királyi uradalom és kincstári szőlő keletkezése. Levéltári Közle­ mények 1923. évf. 276. o. E találkozás bizonyítéka Zemplén megye Levéltárában Zemplén vm. jegyzőkönyv; IV —11 1/a 590. o. és Loc, Jur. 100. No. 659. is.

93

D. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20.

Lukinich: i. m. 33C—340. o. Lukinich: i. m. 343—344. o. Lukinich: i. m. 113. o. Lukinich; i, m. 119. o. Kolinovicsra hivatkozva közli Lukinich Im re: i. m. 128. o. Benda Kálmán—Esze Tamás—Maksay Ferenc—Pap L. szerk.: Ráday Pál iratai 1703—1706. 1707—1708. I—II. k. Bp. 1953. Dúl Mihály Koháryhoz írt levele közölve I. k. 50. o. Korponai János levelét közli Benda K. i. m. Ráday P. i. I. k. 50. o. Thaly Kálmán: A székesi gróf Bercsényi család. I —111. k. Bp. 1885—1892. az idézet IIT. k. 56. o. A Vay megbízó levelének szövegét k özli: Ráday P. i. I. k. 520. sk. o. Ráday Pál iratai szerk. Benda K. — I. kötet 645. o. Ráday Pál iratai, il. k. 332. o. Ráday Pál iratai. II. k. 22. o.

Benyó Ildikó rajza. (Sóstói művészidéi), 1970.

94

Rövid megjegyzés Csak rövid megjegyzésként említjük, mert szokott szerénysége nem is engedne többet, ha tudná, hogy megemlékeztünk a születésnapjáról. De azért — akármilyen röviden — mégiscsak szóvá kell tenni, hogy most, november 13-án volt 85 esztendős Luby Margit, a szatmári dolgozó nép első igazi és eredményes néprajzkutatója. Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg első könyve. A parasztélet rendje, amely a Szatmár megyei népi szokások, az illendő magatartás, a babonák első szakszerű gyűj­ teménye. Ebben az időben már Budapestre szakadt Luby Margit Nagyarból, de fiatalabbkori emlékei, a szakmai tudás elsajátítása után végzett nyári hazalátogatások lehetővé tették, hogy hamisítatlanul mutassa be az igazi parasztéletet, minden roman­ tikus túlzás nélkül: olyannak, ahogy falun élve meg lehet őket ismerni. A z első könyvet hamarosan követte a Bábalelte babona (1936), majd a Fogyó le­ gelőkön (1943). A z ezek után következő évtizedek a régi gyűjtések rendezését, számba­ vételét hozták magukkal. Másfél évtizede készült el a szatmári történelmi mondák­ kal: ezek kiadására régebben vállalkozott megyénk, de a kézirat nem került nyomdá­ ba. Mostanában a temetkezési szertartások népi történetével foglalkozik; alkalman­ ként egy-egy rövidebb cikk elkerül Szemlénk szerkesztőségéhez is és nagy örömünk, ha ezek közlésére lehetőségünk nyílik. A megyénkben mind jobban virágzó honismereti mozgalom — akár öntudatlanul is — az ő kezdeti munkáját folytatja. Egyik könyvét azzal fejezi be, hogy azért szed össze mindenféle emléket, mert rövidesen sok népi szokásra „el lehet mondani, mint egész népi viseletűnkre, hogy hallásból hallottam, látva nem láttam” . Fontos figyel­ meztetés ez, ma is. Szeretettel köszöntjük Luby Margitot, aki ma is tevékeny munkát végez, s kérjük, hogy gyűjtési eredményeinek közrebocsátásával továbbra is mutasson példát ma folyó néprajzi, honismereti munkánkhoz.

M. J.

95

Banga Ferenc: Táj. (Sóstói művésztelep, 1970.

96

szemle CSORBA CSABA:

Pannóniái kultúra — alföldi műveltség (Gondolatok a debreceniség kapcsán) Vannak ma is használt, eredetükben a múlt ködébe vesző fogalmak. Igazi tartal­ muk tisztázásával, lefejtve a hozzájuk tapadt félreértéseket, megszabadítva misztifiká­ ciójuktól, mikor őseredeti valóságukban állanak előttünk, elgondolkoztatok, önvizsgá­ latra késztetők. A Kossuth Lajos Tudományegyetem kiadványai sorában Balogh István tollából megjelent tanulmány (Balogh István: Debreceniség. Egy irodalmi fogalom története és társadalmi háttere — Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen Studia Litteraria VII. 1969. 11— 53.) első pillantásra legfeljebb egy tudománytörténeti, irodalmi fogalom —a debreceniség — kultúrhistóriájának tűnik. De a szerző nemcsak egy szűk filológus körhöz — sőt nem elsősorban hozzájuk — szól a debreceniség ürügyén. Magának a fogalomnak megalkotója Kazinczy Ferenc. A nyelvújítás vitáinak he­ vében kimondott elítélő tartalmú, gúnyos és lenéző megjegyzése — módosult formá­ ban — vagy másfél évszázaddal túlélte megalkotóját. Már önmagában ez a tény is figyelemre késztet, hiszen nyelvünk nagy reformátorának annyi más megállapítását már régen elfeledték, még mint kuriózumok sem léteznek a köztudatban. Nem lehet az véletlen, hogy Kazinczy az önteltség, türelem- és ízléshiány, maradiság, tudálékosság, puritán makacsság, parlagiasság és provincializmus városának tar­ totta Debrecent. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy másfél évszázadon át élt tovább — nagyjából ezzel a tartalommal telítve — a debreceniség fogalma. A z idő haladtával már korántsem csupán a hangzatos litterátori megjelölések egyike maradt, hanem önállósult, egyre inkább komoly politikai tartalmat takart, egy életforma ki­ fejezője lett. Ennek a folyamatnak társadalmi hátterét vetíti elénk találóan szelleme­ sen és lényegretörően Balogh István. A tanulmány végeredményben a X V I II— X X . századi Debrecen társadalmi képé­ nek, a „nagypolitika” és a városi belső közösség erővonalainak erőteljes vonásokkal meghúzott rajza. A lényeg egy sajátos mikrotársadalom önmagába fordulása, mely összegömbölyödő sünként egyre élesebben elkülönült a környező világtól. Eközben ér­ tékeket termelt, egyes területeken mindig előbbre jutott, mint bármely más városunk. Mégis sokak szemében a maradiság és önzés jelképévé vált. A kérdés sokkal komolyabb és időszerűbb annál, mintsem hogy szó nélkül hagy­ hatnánk. Debrecent ma bel- és külföldiek százezrei keresik föl. Többségük ismerete a városról ottlétét megelőzően, de utána is meglehetősen felületes, hamis és torz ma­ rad. A „kálvinista Róma” , a puszta, Csokonai, Petőfi, Móricz Debrecenje az, ami a köztudatban él és hat. A város neve még ma is az A lföld megtestesítője a pesti vagy dunántúli emberek szemében. A z „igazi magyar típus” kifejezőjeként szerepel — a felszabadulás előtti évtizedek nevelésének maradványaként — a debreceni-alföldi 97

ember. Ugyanakkor a tunyaságot, szellemi elmaradottságot, port, műveletlenséget, önzést érzik sokan Debrecen és az A lföld sajátosságának a „művelt Pannóniával” szemben. Semmi értelme sem volna pontról pontra elcsépelt érvekkel egyik vagy másik országrész vagy város előbbrevalóságát bizonygatni. Itt nem a lokálpatriotizmus vad­ hajtásait kell lenyesegetni, hanem megrögzött közhelyeket, tévhiteket szükséges alap­ jaiban megingatni, lerombolni. Kétségtelen, hogy bármilyen kicsiny is ez az ország, mégsem nevezhető egységes­ nek. Pedig területünk a török uralom százötven évének kivételével mindig egységes egész volt, az elkülönülés, partikularizmus ellen ható erők mindig erősebbek voltak ellentétüknél. Amennyire követni tudjuk, a középkori magyar köztudatban nem volt az ország egyes területeit elválasztó, egymással szembeállító értékrend. Hazánk Mohács előtti képét elénk táró Oláh Miklósnak is egyformán kedvesek voltak a dunántúli lankák, a nemesércet rejtő északi hegyek s az alföldi mezővárosok a síkon legelő ezernyi állat­ tal. Csak a szatmári béke után kezdenek egymástól elválni — részben kényszer, rész­ ben természetes fejlődés útján — bizonyos területek. Ügy véljük, a területi differenciálódás alapjai kifejlődésének vizsgálatával mindezideig tulajdonképpen adós maradt a tudomány. Pedig ezek tisztázása nem lehet szá­ munkra közömbös, hiszen jelenleg is ható erőkről van szó, melyek megértése sok esetben a múltban gyökerezik. Történettudományunk eddig jórészt időperspektívikus volt. Vagyis az események időrendjét kutatta elsősorban. A térbeli elhelyezkedés nem kapott elég nagy hang­ súlyt, a térperspektívikus szemlélet kissé háttérbe szorult. A most kiteljesedő hely­ történeti kutatás viszont egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy országunk egyes területei­ nek fejlődésében fáziseltolódások voltak és vannak, a fejlődés útjai hol szétválnak, hol összefutnak, bonyolult dialektikus egységgé olvadva össze. Mai életünk egyik központi kérdése a városiasodás, ül. a falvak, tágabb értelem­ ben a nem városias települések jövője. Jelenleg ezek a problémák a tanyarendszer kérdésében éleződnek ki leginkább. Bárki előtt világos, ha a térképre tekint, hogy az egyes tájak településrendszere, településsűrűsége között jelentős különbségek vannak, amelyek földrajzi, gazdasági, politikai, történelmi okokkal magyarázhatók. Közhely­ nek hat a török uralom, a Habsburg hatalom okozta deformáló hatások említése. Következményeik térbeli következményeire viszont nem fordítottunk elegendő fig yel­ met. Települési kép szempontjából már a középkori Alföld is lényegesen eltért a Dunán­ túltól. A Tiszától kettéosztott síkon a Dunántúllal ellentétben nem voltak sem egy­ házi, sem világi országos jelentősegű — központok. Nem volt itt egyetlen katolikus püspöki székhely sem így a városképződés egyik legfontosabb tényezője már eleve hiányzott. Komolyabb várak sem épültek, amelyek körül kialakuló birtokok árufor­ galma a központi település várossá fejlődését elősegíthette volna. Földrajzi adottsá­ gokból következőleg az iparosodást — ezzel a várossá emelkedést — elősegítő érc­ kincse sem volt az Alföldnek. A z idegen telepesek közül nem a zárt közösséget __ idővel várost — alkotó nyugati hospesek telepedtek, ill. telepíttettek le ide, hanem a társadalmi fejlődésnek a magyarságnál is alacsonyabb fokán álló keleti népelemek (besenyők, jászok, kunok stb.) Ezeknek már egyszerű léte is önmagában a nyugati városkultúra kifejlődése ellenében hatott. A királyi várossá alakulás útján — ami a középkori települési szervezet csúcsát jelentette — legtovább Debrecen jutott az A lfoidön, Szegedet nem számítva. A többi jelentékenyebbé váló falu a mezővárosi szin­ tet érte csak el. 1526 után mind a Dunántúl, mind az A lföld — kisebb területektől el­ 98

tekintve — szinte teljes egészében török fennhatóság alá került. A szakadatlan har­ cokban eltelt évtizedek jelentősen átformálták a települési képet. A közfelfogással ellentétben a százötven év alatt nem volt éles különbség a Du­ n á n tú l és az A lföld között. Hiszen a szabad királyi város jellegű fejlődés mindkét részen megszűnt. A nagyobb települések körül szétszórt tanyák rendszere viszont lé­ nyegében egyformán jellemző volt Debrecen, Cegléd, Hódmezővásárhely, Nagykörös környékére csakúgy, mint Tolna, Ráta cs más dunántúli mezővárosokéra. A török kiűzése után az alföldi mezővárosokból a X V III— X IX . században nem lett nyugateurópai ill. pannóniai jellegű város. De nem lett egyetlen dunántúli mező­ városból sem! Sőt a török uralmat nagyobb pusztítások nélkül átvészelt legnyugatabbi városokban (Sopron, Kőszeg) sem indult meg igazán komoly fejlődés — szinte stagnáltak. Viszont az újjáéledő ill. leendő püspöki-érseki székhelyeken — Szombat­ helyen, Győrött, Veszprémben. Esztergomban, Székesfehérvárott, Pécsett — ugrásszerű fejlődésnek lehetünk tanúi. A többi mai város lényegében a X X . század szülötte — a városiassá® jelenlegi értelmében. Nem véletlen, hogy a nyugati szintet megközelítő városok mind katolikus köz­ pontok, a Habsburg hatalmat lcghgthatósabban és legszilárdabban támogató felekezet irányító centrumai. Olyan helyek voltak ezek, ahol addig is, azután is jelentős részben idegen ajkú, fejletteb társadalmi viszonyokat képviselő polgárság élt. Ezzel szemben az Alföldön a törökdúlás alatt ill. után is megmaradó néhány nagyobb — általában színmagyar — település (Debrecen, Szeged, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Cegléd stb.) lépett csak az újkori városfejlődés útjára. Valamennyi nagy protestáns központ volt — már ebből következőleg is szálka a Habsburgok szemében. Mindegyiknek külön-kiilön hosszas küzdelmet kellett folytatnia önállóságának elismeréséért. A Du­ nántúl protestáns központjai vagy már a török időkben elsorvadtak (Tolna, Báta, Kalmáncs stb.), vagy túlélve a harcokat lassult le városi fejlődésük (pl. Pápa). A z A lfö l­ dön Kalocsa mint érseki székhely kivétel, de még ez sem fejlődött jelentősebb — nyu­ gati értelemben vett — várossá. A z eddigi történeti kutatások — időperspektívikus szemléletük miatt — nem domborították ki eléggé a Habsburg elnyomás területenként eltérő mértékű és jellegű elnyomó, ill. a fejlődést gátló, lelassító tényezőit. A z idegen uralmat támogató kato­ likus egyházi törekvések megnyilvánulási formái településtörténeti vonatkozásaira sem irányították rá eléggé eddig a figyelmet. Balogh István tanulmánya plasztikusan és a lényeget mcgláttatóan tárta elénk az ebben a légkörben élt Debrecen, — kimondatlanul — voltaképpen talán a többi al­ földi helység sorsát is. Debrecen egy egész darázsfészek közepén helyezkedett el. Hiszen a körülötte fekvő hajdúvárosc-k a Habsburgok szemében a testet öltött rebellisséget jelképezték, a legnyíltabb magyargyűlölet állandó céltáblái voltak. A Mohács után szinte két évszázadon át egyesegyedül magára utalt Debrecen — a kipusztíthatatlan kálvinista központ — minden lehetséges eszközzel védekezett, sok­ szor egyszerre három hatalom (a Habsburgok, a török, Erdély) ellenében. Érthető, hogy lakói bizalmatlanná, zárkózottá váltak minden idegennel szemben és büszkesé­ gük is jogos volt, mikor megpróbáltatásaik között elért eredményeikre visszatekintet­ tek. A debreceniség fogalmában jelentkező elszigetelődés, provincializmus pedig egyál­ talán nem a korábbi debreceni társadalmi fejlődés egyenes következménye az újkor­ ban. Hiszen a X V I— X V II. századi Debrecen embere széles látókörű, világot látott pol­ gár volt, kereskedői és diákjai bejárták Európát Törökországtól Angliáig. Éppen az idegen — Habsburg — uralom volt az, amely az újkorban politikai és gazdasági szankcióival elzárta a várost a külvilágtól. 99

A debreceni ember típusának negatív jegyei ezek következtében erősödtek. Ezt semmi értelme tagadni, a körülmények világosan megmagyarázzák, nem kell a való­ ságot takargatni. Vállalni kell a múltat olyannak, amilyen volt, szépítgetés, hamisítás nélkül. Nem lehetett véletlen azonban, hogy az alföldi városok közül éppen Debrecen vált jelképpé — ha nem is éppen pozitív értelemben. Bármilyen paradox is, arra is büszkék lehetnek a debreceniek, hogy éppen „debreceniség’’ fogalom alakult ki, nem pl. „ceglédiség” vagy „kecskemétiség” stb. Nem nehéz erre megtalálni a magyarázatot. A z Alföldön ugyanis Debrecen volt a kulturális központ. Viszonylagos nagyságban felülmúlta nemcsak a környék, hanem az egész ország valamennyi X V III. századi kulturális intézményét színvonal, a tanulók száma, országos jelentőség és hatósugár tekintetében. Nem véletlen, hogy Kazinczy éppen a Kollégiumot és a város magyar­ ságát ostorozta olyan kíméletlen hévvel. Halhatatlan emlékű nyelvújítónk nagyon jól tudta, hogy Debrecennek súlya volt, olyan művelődési tényező, amelyet pusztán írott nyelvtani szabályokkal ellensúlyozni nem lehetett. Érthető ez, hiszen — akár nap­ jainkat is beleszámítva — arányosan viszonyítva soha és sehol nem végzett főiskoláin­ kon, egyetemeinken annyi személyes külföldi kapcsolatokat szerzett diák, mint a K o l­ légiumban. Az iskola könyvtára az országban a legnagyobb volt a X IX —XX. század­ ban az államilag nem támogatott intézmények között. Noha a művelődés fokát és jelentőségét nem lehet közvetlenül a könyvek kötetszámában lemérni, azért elgondol­ koztató, hogy a mellőzött protestáns központ könyvkultúrája magasan felülmúlta a gazdagon javadalmazott katolikus intézményekét. Ma ugyan már a vallási természetű ellentétek csírájukban is megszűntnek tekint­ hetők — ha maradványaik itt-ott fel is ütik fejüket. Hiba lenne azonban, ha a jelent vizsgálva nem tekintenénk vissza a múltba és azokat a gazdasági, politikai, vallási tényezőket nem vennénk figyelembe, amelyek hozzájárultak a jelenlegi kép kialaku­ lásához. A debreceniséget pedig nem szégyellni, vagy tagadni kell, hanem megérteni, hogy adott körülmények között kialakulása szinte történelmi szükségszerűség volt. Marad­ ványai ellen pedig küzdenünk kell, hogy haladó hagyományainkat ápolva a jövőben a debreceniség egyértelműen pozitív és kitüntető jelző legyen. További kulturális előrehaladásunk hatékonyságának záloga nem a Dunántúl és az Alföld kulturális múltjának és mai szintjének szembeállítása, hanem szoros egy­ ségbe fogása kell legyen.

100

könyvekről LIZANEC P. M.:

Magyar-ukrán nyelvi kapcsolatok (A kárpátontúli ukrán nyelvjárások anyaga alapján) 1. Lizanec Péter docensét, az Ung­téseink lehetnek arról is, mit várhatunk vári Állami Egyetem magyar tanszéké­ még eztán az ungvári műhelytől. nek vezetőjét nem kell bemutatni a ma­ 2. A több nemzetű és nemzetiségű gyarországi, s különösen nem a szaSzovjetunióban a nyelvi kölcsönhatások bolcs-szatmári olvasónak. A nyelvtudo­ vizsgálata a nyelvtudomány sok rangos mány hazánkban tartott nagy rendezvé­ képviselőjét foglalkoztatja. Természetes, nyein többször szerepelt már előadásai­ hogy az egymással együttélő vagy lega­ val (pl. 1966-ban a debreceni nemzet­ lább kulturális, gazdasági és egyéb kap­ közi kongresszuson és 1969 őszén a bu­ csolatokkal rendelkező népek nyelve is dapesti névtudományi konferencián), de hat egymásra, kölcsönösen gazdagodik hallgathattuk Nyírbogdányban egy kon­ szókincsük, fogalmi készletük, sőt oly­ zultáción, beszélt a nyíregyházi rádió­ kor másféle nyelvi elemek átvándorlában és előadássorozattal szerepelt a Ta­ sa is fölfedezhető. A népek és nyelvek nárképző Főiskola hallgatói előtt. Ma­ története szorosan összefügg, éppen ezért gánemberként is sok a szabolcsi isme­ a nyelvi érintkezések titkait csak úgy rőse és barátja, az Ungvárra látogató lehet feltárni, ha aprólékosan kiderít­ nyíregyháziaknak önzetlen támogatója jük a népek kapcsolatait a történelem és vendéglátója. folyamán. Ugyanakkor a nyelvtudomány Folyóiratunkban nemrégiben ő szá­ sem marad adósa a történettudomány­ molt be a vezetésével szépen fejlődő, ak­ nak, hanem a megvizsgált nyelvi ele­ kor ötéves magyar tanszéken folyó ma­ mek minden mondanivalóját levonva gas színvonalú oktató és tudományos pontosabbá, árnyaltabbá, színesebbé te­ munkáról (Az Ungvári Állami Egyetem heti történelmi ismereteinket. magyar tanszékének tudományos mun­ A fentiekből következik, hogy a téma kásságáról : Szabolcs-Szatmári Szemle eredményes művelése csak abban az 1968. 3. sz. 31— 3), most a mi feladatunk, esetben lehetséges, ha a kutatásra vál­ hogy az említett cikkben érzékeltetett lalkozó alapos nyelvtudományi, történethatalmas és meglepő, példaadó szerve­ tudományi és nem utolsó sorban ide­ zettségű kutató tevékenység első pro­ ológiai ismeretekkel rendelkezik, sőt az duktumát, Lizanec könyvét bemutassuk is feltétel, hogy mennél magasabb fo ­ az olvasónak. A z ismertetésnek azt a kon beszélje az egymásra ható, a vizs­ hasznát is látjuk, hogy — mivel egy gálatába bevont nyelveket. Lizanec megállapodott koncepció szerint műkö­ egész művével azonban jól megfelel a dő tanszék, tehát kutatócsoport vezető­ fenti követelményeknek. Néhol úgy tű­ jének művéről van szó — egyúttal sej­ nik, hogy szinte lehetetlenre vállalko­ 101

zik, amikor egyedül akarja áttekinteni mindazt, amit az éppen tárgyalt kér­ désről mind a történettudományban, mind pedig a nyelvészetben Magyaror­ szág és a Szovjetunió számos kutatója tárt fel. De ezzel még nem is elégszik meg, hanem értékel, állást foglal, sőt újabb eredményekkel igyekszik elő­ rukkolni. Tovább nehezíti a dolgát, hogy mondanivalója megszerkesztésével, fe j­ tegetései, érvei felszerelésével és nyel­ vezetével különleges követelményeket is ki kellett elégítenie: mivel új tudomá­ nyos eredményeket közöl, ezeket nem adhatta elő publicisztikai színvonalon, másrészt dolgozatát egyetemi hallgatók­ nak szánta (a könyv belső címoldalán ott is a jelzés: Egyetemi jegyzet).

gyar polgári történetírás régen lerom­ bolt állásait akarja még egyszer ledön­ teni, hiszen tudományunk már jó ideje korszerűtlennek minősíti a prioritás el­ vét (vö. Ladislas Makkal: Revue d’ Histoire Comparée III, 7— 71. és Századok L X X X I, 109— 35.) A magyar tudomány sohasem tagadta, hogy honfoglaló őseink jelentékeny szláv lakosságot találtak az északkeleti síkságon és a hegylábaknál (vö. Győrffy I, 520).

Kissé részletesebben kell foglalkoz­ nunk azzal, amit a „Magyarok honfog­ lalása” (29— 34) alcím alatt ír. Vélemé­ nyünk szerint túlságosan nagy teret szentel a kárpátaljai ukrán lakosság elő­ jogai bizonygatásának, s ezzel a ma­

A két nép együttélése és az ennek folyamán kialakult barátsága minden­ esetre sok-sok évszázadra nyúlik vissza, s a hivatalos politika hiába próbált éket verni közéjük a X IX . század utolsó ne­ gyedében, s századunkban is a felsza­

Az északkeleten lakó szlávság minő­ ségének eldöntéséhez azonban roppant kevés biztos adattal, illetőleg kritérium­ mal rendelkezünk. A területen lévő földrajzi névi anyag azt bizonyítja, hogy ez a szlávság nem volt homogén, shogy egy részük itt lehetett már a honfogla­ 3. A szerző négy nagyobb fejezetre lás előtt, többségük azonban csak a X I— X II. század után költözött be (vö. osztotta könyvét. A z elsőben (9— 34) azo­ Kniezsa: MNny. IV, 223— 32). Helyte­ kat a történelmi körülményeket igyek­ len, amit a magyar törzsek Felső-Tisza szik kideríteni, amelyek között a ma­ menti letelepüléséről és ennek kronoló­ gyarság kapcsolatban lehetett a keleti giájáról ír (vö. 33). Az első gyepűvonal szlávokkal az őshaza korszakától a hon­ bizonyítékai alapján Lelekáccsal azt hi­ foglalásig. A finnugor nyelvcsalád fel­ szi, hogy a magyarok a X —XI. század­ bomlását és a magyar törzsek vándor­ ban még a Csaptól délre eső nagy Tiszalását nagyjából és kivonatosan úgy írja kanyart (Zsurk, Bezdéd, Kisvárda vidé­ le, ahogyan azt a magyar tudomány ta­ két) sem szállták meg, pedig éppen a nítja. Nem ért egyet azonban azzal a nyelvész tudja a legjobban, hogy az itt nézettel, hogy őseink csak mintegy öt­ található szláv eredetű magyar földraj­ ven évig éltek együtt a keleti szlávok­ zi nevekben megőrzött eredeti g és na­ kal, hanem — úgy látszik — csatlako­ zális (orrhangú mássalhangzó) igen ko­ zik A. M. Rőt (A magyar nyelv fejlő­ rai szláv—magyar együttélést bizonyít dése. A magyar—keleti szláv nyelvi kap­ (Galgó, Dombóc stb.). Az is közhely, csolatok. K ijev—Uzsgorod, 1968. 214) és hogy a gyepűt nem a mai országhatá­ mások nézetéhez, akik 200—250 évre te­ rokhoz hasonlító vonalnak, hanem rend­ szik a kapcsolatok tartalmát (vö. 20— 1). szernek, egy széles sávnak kell elkép­ A felhozott nyelvi bizonyítékok és egyéb zelni, amelyhez kívülről még egy gyé­ meggondolások (a fejlettebb szláv föld­ ren l a k o t t (!), az előbbinél is széle­ művelés és halászat hatásának nyomai sebb terület is tartozik. Itt Lelekácson a magyarság körében) alapján valóban kívül talán Györffyre és az én dolgoza­ felül kell vizsgálnunk népünk történe­ tomra is hivatkozhatott volna (A nyíritének e korai szakaszáról vallott eddigi rétközi gyepű: NyTFTK. II, 242—8). tanításunkat.

102

badulásig. A népnek közös volt a sorsa, akár ruszinnak, ukránnak vagy magyar­ nak hívták, s közös volt az ellensége is. Az egymás mellett és együttélés nem­ csak gazdasági és kulturális kapcsola­ taikra volt hatással, hanem együtt har­ coltak a nemzeti felszabadító mozgal­ makban, a parasztháborúk idején és a Tanácsköztársaság hadseregében is. E kapcsolatok nyelvi lecsapódásának meg­ vizsgálását tűzte ki célul P. M. Lizanec.

vény), engedíly, felmentováti (felmen­ teni), zajelentováii (feljelenteni), házbir, százolik (százalék), elivleg (előleg), vizsgazlováti (vizsgázni), ijrecsigizováti (érettségizni), ezredes, zászlovs, kaszár­ nya, kikijpzijs (kiképzés) stb. Ugyan­ akkor a magyar nyelvjárásokban 1945ig jobbára csak a természetes életvitel­ lel kapcsolatos ukrán szókincsbeli ele­ mek terjedtek el, s csak a legutóbbi idő­ ben problémája a kárpátaljai magyar nyelvművelésnek az ukrán nyelv hiva­ 4. Az ukrán—magyar nyelvi kapcso­ talos státuszából fakadó hatás elleni vé­ latok (35— 113) szókincsbeli bizonyítékai dekezés, nyelvünknek a következőféle a népek érintkezésének sokféle szintjé­ fölösleges elemektől való megtisztítása: re mutatnak. Az egymásra utaltság, a bulocska (zsemle), finotgyel (pénzügyi munkamegosztás, az egymással folyta­ osztály), zberkassza (takarék; vö. Drá­ tott kereskedelem a szókölcsönzés ter­ vái Gizella, Tanácsadó nyelvtanitok szá­ mészetes módjaival járt együtt, s ennek mára. K ijev—Uzshorod, 1969. 33), lánka eredményeként olyan szavak kerültek a (csoport), zajava (kérvény), prázdnyikolmagyarból az ukrán nyelvjárásokba és ni (ünnepelni), komanygyirovka (kikül­ fordítva, amelyek belegyökereztek az át­ detés), szekretárka (titkárnő) stb. vevő nyelvbe, annak funkcionálását A szerzőnek nem volt célja, hogy ez könnyítik meg. Ilyenek például a lakó­ ház elemeit jelentő magyar eredetű sza­ utóbbival, az ukrán nyelvnek a ma­ vak az ukránban: harádicsi (garádics), gyarra gyakorolt hatásával foglalkozzék, tijgla (tégla), kilincs, forgíta (kilincs, az egymásra hatás kölcsönösségét bizo­ nyítva azonban többször is — igen he­ forgató), plihov (pléh), szégelet (szege­ let, szeglet), tornác (tornác), csotorná lyesen — példákkal szemlélteti ezt a (csatorna) stb., illetőleg a szövés-fonás­ tényt. De bizonyára e kérdésről is ha­ sal kapcsolatos ukrán eredetű magyar marosan teljesebb képet kapunk, hiszen szavak: borda (berdo), csónak (csovnik), Lizanec irányításával Födő Sándor és pászma (pászmo), takács (tkács), gúzsáig Kótyuk István készül a magyar nyelv­ (kuzsily), motolla (motovilo), tiló (tellicjárások ukránizmusainak felmérésére. ja) stb. A szláv nyelvek magyar elemeivel A szókincs gyarapodásának nemkívá­ natos módja, amikor a hivatalos állam­ nyelvből privilegizált helyzeténél fogva olyan elemek is átkerülnek az aláren­ delt helyzetű nyelvbe, amelyek fölösle­ gesek, mert annak eredeti szavait szo­ rítják ki. Lizanec rengeteg példát hoz arra, hogy a századforduló táján az erő­ szakos magyarosítás korában az államigazgatás, az iskola, a katonaság intéz­ ményeiből és egyéb csatornákon átkerült magyar szavak háttérbe szorították, il­ letőleg párhuzamos használatúvá tették a fogalom jelölésére addig használt uk­ rán szavakat: ponosz (panasz), ponoszlovátiszja (panaszolni), kírviny (kér­

alig foglalkoztak érdemben a kutatók. A magyar tudományos múltból alapos tájékozódás után is csak néhány nevet tudunk említeni, ráadásul olyanokat, amelyeknek viselői — jóindulattal is — tudományosságunknak legfeljebb a kö­ zépvonalához tartoznak. Külföldön még ennél is rosszabb a helyzet. Egyedül az ungvári egyetem nyelvészeitől tapasztal­ hattunk néhány figyelemre méltó kez­ deményezést. Lizanec Péter művéről el­ mondhatjuk, hogy anyaggyűjtésében tel­ jességre, feldolgozásában a tudomány megkívánta objektivitásra mutat pél­ dát. Sorra veszi azokat a szerzőket, akik a X IX . század első felétől napjainkig 103

foglalkoztak a kérdéssel, szakmai és ideológiai felkészültsége révén minden szempontból kielégítő minősítést ad te­ vékenységükről. A kutatás 1945-ig tartó szakaszát az alkalomszerűség (Fogarassy János, Jurij Huca), a politikai célokat kielégítő rész­ letvizsgálatok elvégzése, adatok közlése ( Csopey László, Mazuh Ede, Verhratszkij, Stocki, Bonkáló Sándor), a tudomá­ nyos igényű tüzetes elemzés mellőzése jellemezte. Szerzőnk nagyobb jelentő­ séget csak Csopey és Bonkáló munkás­ ságának tulajdonít. Egészen más elő­ jelűnek tartja az 1950-es évektől kez­ dődő szakaszt. A közszavak vizsgálata terén a Szovjetunióban (62—9) Mokány Sándor, Dzendzelivszkij, Orosz és Lizanec végzett számottevő munkát, Ma­ gyarországon (73—82) pedig Baleczky Emil és Dezső László tevékenysége emelkedik ki. De az ungvári tudósok az ukrán lakosság körében elterjedt magyar eredetű tulajdonnevekkel is so­ kat foglalkoztak. Szerzőnk idézi (70) például K. Halásznak a földrajzi nevek­ re vonatkozó megállapításait: „A toponímiák (!) egészen csekély részének van magyar fonetikai-morfológiai jellege, sőt hangsúlyoznunk kell, hogy e nevek eredete az esetek többségében szláv, ha figyelembe vesszük tényleges etimoló­ giájukat.” A z itt felhozott példák azon­ ban cáfolják az előbbieket: a szláv ere­ detű Derccn (szí. dreszen) és Hálabor (szí. chrabr) magyar fonetikai jellegű, hangalakjuk ilyenné csak a magyarban válhatott. Dobrony és Déda puszta sze­ mélynévből való, s ez bizonyítja, hogy kizárólag a magyarok adhatták a neve­ ket, a Homok pedig a török eredetű ma­ gyar homok közszóból ered, ennek a szláv chlm k-ból való származtatása meg­ alapozatlan és komolytalan. A magyar jövevényszavak különféle úton-módon jutottak be az ukrán nyelv­ járásokba: legtöbbjük a közvetlen gaz­ dasági és kulturális kapcsolatok révén, mások a hivatalos nyelvből, írott szöve­ gekből stb., meghonosodásuknak is sok 104

aprólékos, érdekes mozzanatára derül fény (82—92.) Lizanec elvégzi az átvett szavak tematikai csoportosítását (92— 113), s mivel ebből fontos kultúr- és társadalomtörténeti következtetések vonhatók le, szükségesnek tartjuk mos­ tani felsorolásukat is (zárójelben saját számításom szerint közlöm a bemuta­ tott szavak számát): 1. A z életvitel szó­ kincse (125); 2. Emberi sajátságok, tu­ lajdonságok. A z emberek leggyakoribb cselekedeteinek nevei (42); 3. Közleke­ dés és híradás (32); 4. Mezőgazdaság (25); 5. Természeti jelenségek, dombor­ zat, vízrajz (18); 6. Mesterségek, szak­ mák szókincse (14); 7. Munkaeszközök (17) ; 8. Mértékek (7); 9. Kereskedelem (18) ; 10. Pénzügyek (13); 11. Igazság­ szolgáltatás (14); 12. Társadalmi, politi­ kai szókincs (19); 13. Iskola, tanulás, is­ kolaszerek (12); 14. Sport és különféle játékok (14); 15. Hadügy (19); 16. Orvostudomány (15); 17. A népköltészet szó­ kincse (6); 18. Vallás, szokások, hiedel­ mek (15); 19. Zene, dalok, táncok (12); 20. Növényvilág (17); 21. Szőlészet (14); 22 . Kertészet (10), 23. Erdészet, fafel­ dolgozás (8); 24. Színek (6); 25. Állat­ világ (20); 26. Az állatok sajátságai, tu­ lajdonságai (16), 27. Vadászat (8); 28. Halászat (5); 29. Határozószók, viszony­ szók, indulatszók (22). A szerző ily mó­ don 563 szót mutat be, az átvételek szá­ ma azonban jóval több, hiszen csak sze­ melvényeket válogatott anyagából. A fentiekből látszik, hogy a magyar nyelv hatása a kárpáti ukrán népnyelvnek el­ sősorban az alapszókincsében mutatko­ zik meg, éppen ezért furcsa és ellent­ mondásos a szerző megállapítása, hogy „a magyar nyelv csupán mennyiségileg hatott eléggé termékenyítőleg... a kárpátontúli ukrán nyelvjárásokra. Minő­ ségileg jelentéktelen volt a hatás” (112).

5. A címében főrészként kiemelt kö vetkező öt oldalon (114—8) arról szá­ mol be a szerző, hogy milyennek kép­ zeli el a kárpáti ukrán nyelvjárások magyar jövevényszavainak történeti­ etimológiai szótárát. A tervezett mű

önálló kiadványként jelenne meg, s mintegy 2000 szót tartalmazna. A szó­ cikkek fontosabb részei a következők lesznek: címszó, jelentés, a szó elter­ jedtségének kimutatása, a származékok (derivátumok) felsorolása, első előfor­ dulás a szövegemlékekben, etimológia, a szó párhuzamos megfelelői, szinoni­ mái, a szó helyett újabban terjedő uk­ rán nyelvi néologizmusok, szovjetizmu­ sok. Most csak annyit, hogy a mű meg­ jelenése esetén nagy örömmel vállalkoz­ nánk annak az ismertetésére is, s meg­ győződésünk, hogy e szótár a magyar nyelvtudományra is termékenyítőleg halna. fi. Lizanec könyve második felét ké­ szülő nyelvatlaszának első része alkotja (119—208). Atlaszában a kárpátaljai uk­ rán nyelvjárások magyar jövevénysza­ vait akarja feldolgozni. M ivel e több kötetre tervezett mű ukrán nyelven fog megjelenni, érthető, hogy ezt a részt is ukránul publikálta a szerző. Eljárását gáncs nem érheti: természetes, hogy művét elsősorban az ukrán anyanyelvű szakmai közönségnek szánja, s más gya­ korlati szempontok is most követett módszerét helyeslik (pl. a magyarizmu­ sok közlése a fonetikus írás jelentős át­ dolgozását kívánná, s a nyomdatechni­ kai problémák megoldatlansága miatt akár a kiadás is meghiúsulthatott vo l­ na). A szerző 62 kárpátaljai ukrán lakosú faluban gyűjtötte anyagát. A kutató­ pontok kiválasztásában érvényesítette mindazokat a szempontokat, amelyek garantálják anyagának objektivitását: legtöbbjük nem a fő közlekedési utak mellett fekszik, hálózatuk arányosan sű­ rűsödik és ritkul a népsűrűséggel, a la­ kosságuk nemzetiségi szempontból ho­ mogén, mindössze két faluban van ma­ gyar nemzetiség is (Kovászó és Fekete­ erdő). Nem kutatott az ungvári és mun­ kácsi kerület déli, a nagyszőlősi kerület délnyugati részében, valamint a bereg­ szászi kerületben (kivéve két falut: K o­ vászó és Alsóremete), ahol túlnyomóan

magyarok élnek. Ugyancsak ■Kizárta vizsgálatából a kerületi központokat, mert ezek nyelve az ukrán és orosz iro­ dalmi nyelv hatására lényeges változá­ sokon ment át (vö. 134.) Szerzőnk a mű 180 térképlapján most csak a lakó­ házzal és közvetlen környezetével (gaz­ dasági épületek és ezek alkotó részei, szobabútorok, világítás, kemence, tűz­ hely) kapcsolatos magyar eredetű szó­ kincs kartografólását végezte el. A térképek tiszták, jól áttekinthetők, szemléletesek. Módszertani szempontból újító, és hasonló vállalkozásokban kö­ vetésre méltó Lizanec eljárása, ahogyan — mintegy feldolgozásként, vagy lega­ lább azt előkészítve — a fogalom helyi megfelelőit mindjárt eredetük szerint csoportosítja, s térképén eltérő jelekkel szemlélteti (a magyarizmust mindig kör és ennek valahogyan módosított formá­ ja, a keleti szláv elemeket egyik oldalá­ ra állított háromszög, az egyéb idegen nyelvi — román, német, szlovák — sza­ vakat oldalán álló négyzet jelöli). A tér­ képen foglal helyet a sorszám, a szem­ léltetett fogalom megnevezése ukrán, magyar és német nyelven, valamint a jelmagyarázat. Mindegyik térképlap roppant beszé­ des: a fekete-fehér színezés a szakem­ ber számára nem egyhangú, hanem a nyelvi elemek mozgását, egyik terület­ ről a másikra való vándorlását, nyelv­ járási határok kontúrjait, az anyagi és szellemi műveltség területi különbsé­ geit szemléltetik, olyan hát, mint egy realista festmény. A z összes térképlap tüzetes bemutatására még egy olyan ter­ jedelmű könyvet lehetne írni, mint L i­ zanec előttünk levő műve. így erről le kell mondanunk, s meg kell elégednünk egy-két megfigyelés előadásával. A magyarizmusok közül igen kevés az olyan, amelyik az egész Kárpátalján elterjedt volna (a szám a térkép szá­ ma): 1. kőművesállvány: állas, pádlas, álvany, álas, alás; 21. kilincs (kivéve Rahó környékét): forgíta, fordíta, ki­ lincs, rúgov; 30. csatorna (a Kárpátok 105

gerincén levő falvakban nem ismerik a tárgyat): csotirná, valóvi (ebből: vá ­ lyú); 32. csatorna, csurgó: csotirná, csurgú; 34. gitt: git, gipsz; 38. ruha­ kefe (kivéve Rahó környékét): kéfa; G3. árnyékszék: búdar, búda, klózet (R a ­ hó környékén él a keleti szláv szras szó is); 75. major, tanya: májornya, tór.ya; 80. vendéglő: vendijglív, vendijglúv, vendijglüv (néhány faluban nem ismerik a fogalmat); 87. bútor: bútor, házilrutor, bútorja; 88. ruhaszekrény: sífon, sifonyér; 102. órarugó: fíjder, rugú, rugüv; 120. bőrönd, koffer: kúfer, bőrönd. Néha nem tudjuk megállapíta­ ni, hogy mi vezethette a szerzőt a tér­ képezett szavak eredet szerinti csopor­ tosításában: vajon miért magyar a c íjment, ugyanakkor német a elment, mamagvar a minta, német a fórm a (a fal mintájáról van szó) stb. De kétségein­ ket bizonyára eloszlatja majd etimoló­ giai szótárával. 7. A könyv nyomdai kiállítása tet­ szetős, szép, elégedettek lehetünk a sze­ déssel is: helyesírási vagy nyomdahiba alig-alig fedezhető fel. A térképek hi­ bátlanok, és ez mindenekelőtt a szerzőt dicséri. Sajnos nem mondhatjuk el ugyanezt a magyarul közzétett rész stí­ lusáról. A fordító mindent szó szerint akart visszaadni, s így bonyolulttá vál­ tak az eredetiben bizonyára világos

mondatok. A z ukránban közönséges többszörös birtokos szerkezetek a ma­ gyar nyelvtől idegenek. Példaként áll­ jon itt az egyik alcím: A z U SZSZK K árpátontúli területe ukrán nyelvjárásai lexikális hungárizmusainak és megfele­ lőiknek atlasza (119). A stílus homá­ lyosságának szemléltetésére egy mondat a mű elejéről: „Nem tagadhatjuk e vizs­ gálatok pozitív szerepét a szókölcsönzés lényegével és a kölcsönszók meghono­ sodásával kapcsolatos elméleti tételek megalapozását szolgáló tények össze­ gyűjtésére vonatkozólag sem” (7). 8 . Kissé hosszúra nyúlt ismertetésün­ ket a következőkkel zárjuk. A mű né­ mely részletével vitába szálltunk, ez azonban kötelességünk volt: a szerző iránt érzett tiszteletünk, művének nagy­ ra értékelése, tudásának megbecsülése, és nem utolsó sorban az iránta érzett személyes barátságunk kényszerített er­ re bennünket. Lizanec Péter vállalta az áttörés fáradságát, a kísérletezés koc­ kázatát, s művével nemcsak a szovjet, hanem a magyar nyelvtudománynak is egyik igen jelentős tudósává emelkedett. Könyvétől a magyar ukrán nyelvi kap­ csolatok kutatásának föllendülését vár­ juk Kárpátalján és hazánkban egy­ aránt. (Uzshorod, 1970, Kiadja az Uzshorodi Állam i Egyetem. 250. p.)

Mező András

OROSZ SZILÁRD:

Szabolcsi ifjúság Felfokozott érdeklődéssel kezdtem ol­ vasni Orosz Szilárd könyvét, két okból. A z ifjúsági mozgalom történetének ku­ tatása érthetetlen módon talán a leg­ elhanyagoltabb terület. Miért? Nem hi­ szem, hogy valaki elfogadható magya­ rázatot tudna adni, sem a központi, sem megyei-városi KISZ-vezető szervek, sem a tudományos intézmények. Ez az egyik oka érdeklődésemnek. A másik: I0U

magam is — nem pusztán átélője, ha­ nem egy ideig aktív részese voltam a felszabadulás utáni e mozgalomnak, ha nem is a megyében. Persze elsősorban nem az ifjúsági., mozgalom lelkesítő eredményeitől íelhangoltan olvastam a könyvecskét, ha­ nem a történész (?) kötelezően kritikus szemével, a tudományos produktumok iránt támasztott tudományos igények

szemrevételezésével; de a szerző iránti barátság, becsülés is többre kötelez a dicséretnél. De tartsunk sort. Miről szól a könyv? Ne folyamatba font, szervesen egy­ séges monográfia igényével vegyük kéz­ be, mert inkább négy tanulmány kötet­ té fűzése, dokumentációval kiegészítve. Az első tanulmány (vagy fejezet) a MADISZ működésével foglalkozik, az 1945— 1948 közötti koalíciós időszakot öleli fel. Azt hiszem ifjúsági mozgal­ munknak is e szakasz a legizgalmasabb, leglendületesebb s mondhatnánk, hogy egyben — minden pejoratív értelem nél­ kül, csakis elismerően — leglátványo­ sabb szakasza. Érdekes és izgalmas, akárcsak a „nagypolitika” volt, szenve­ délyes, érzelmileg mélységesen telített. E fejezetben képet kapunk azokról az ifjúsági szervezetekről, amelyek a pártok, intézmények mellett alakultak, vagy érdekvédelmi szervek voltak. A MADISZ mellett, amely a kommunista párt célkitűzéseit vallotta magáénak, létrejött a SZIM (Szociáldemokrata I f ­ júsági Mozgalom), a FISZ (Független Ifjúsági Szövetség) a kisgazdapárt, a NISZ (Népi Ifjúsági Szövetség) a parasztpárt ifjúsági szervezete, továbbá az egyházi irányítású ifjúsági szervezetek: KÁLÓ T, K A LÁ SZ, a katolikus irá­ nyítású KD, de más vallások is szervez­ ték a fiatalokat. A szerző megkísérli e szervezetek társadalmi összetételének meghatározá­ sát, hogy mely társadalmi rétegből-osztályból kerültek ki tagjai-támogatói. Ez, őszintén szólva kissé sutára sikerült, mert megmaradt az enyhén ugyan, de mégis vulgáris kategorizálásnál: a szocdemeket (SZIM) a kisüzemi-kisipari munkások, a kispolgár-diákok támogat­ ták, a FISZ-t a közép- és gazdagparasz­ tok és kispolgárok gyermekei, a NISZ-t a szegényparasztok stb. A „nagypoliti­ kában” sem ennyire egyszerű az egyes pártok bázisának körülhatárolása, mégkevésbé — ismét hangsúlyozva — az emocionálisan nagyon telített, a tuda­

tot még érzelemmel keresztező fiata­ loknál. Mivel serdülőkről és éppenhogy felserdültekről van szó, az érzelmi töl­ tés figyelembe vétele nélkül, kizárólag szublimált értelmi-tudati indítékok alap­ ján, kizárólag osztályból-rétegből szár­ mazás alapján nem érthető, nem ma­ gyarázható sem a MADISZ, sem a párt­ ifjúsági szervezetek tagjainak hovatar­ tozása. Más kérdés az, hogy pártirányí­ tásuk melyik osztály-réteg érdekeit kép­ viselte. Feltehetően forrásanyag híján kényszerült erre a megoldásra, amely a legáltalánosabb elvonatkoztatásban — de csakis ebben — helyes, de egy te­ rületre, egv-egy szervezetre vonatkozó­ an más eredmény is lehetséges. E ta­ nulmány egyik alfejezetéből tehát meg­ ismerjük a különböző ifjúsági szerveze­ tek kialakulásának menetét megyénk­ ben. A második alfejezet a MADISZ te­ vékenységének fő vonásait tartalmazza. Sorraveszi tevékenységi területeit: a po­ litikai nevelő és agitációs munkát, a gazdasági tevékenységet (gazdátlan föl­ dek megmunkálása, károk helyreállítá­ sa, „széncsatában” részvétel, gyűjtési akciók) a harcot az ifjúság speciális kö­ veteléseiért, a művelődési, szórakozási lehetőségek biztosításáért. Röviden érin­ ti a MADISZ elleni jobboldali támadá­ sokat és azok kivédését, végül a MINSZ (Magyar Ifjúság Népi Szövetsége) meg­ alakulását. Kitűnő az összkép amelyet elénk tár, szerencsésen fűzi össze az or­ szágos eseményekkel, jelenségekkel a megyeit és nem applikál. De kissé za­ varó, hogy minden szervezetről akar valamit mondani, teljességre törekszik — e nagyon szűk terjedelemben. A második fejezet (tanulmány) a MINSZ és tagszervezeteinek tevékeny­ ségéről tájékoztat. Bevezető alfejezete foglalkozik azzal, milyen hatással volt az ifjúságra a szocialista forradalom győzelme, summázva közli az országos és a megyei eredményeket, különös te­ kintettel a közoktatásban bekövetkezett változásokra. A második rész röviden a MINSZ megyei tevékenységi formáival, 107

eredményeivel foglalkozik, talán kissé zsúfoltan, tőmondatos felsorolással. Érin­ ti a MINSZ egyik alapvető és legfonto­ sabb feladatát: egységbe fogni a mun­ kásfiatalok vezetésével a népi demok­ ráciát, a szocializmust igenlő ifjúsági szervezeteket: a SZIT-et (Szakszerveze­ ti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom), az EPOSZ-t (Egységes Parasztifjúság Or­ szágos Szövetsége) a Diákszövetséget és az úttörőmozgalmat. A következő alfejezetben e tagszervezetek tevékenységi formáival, eredményeivel ismertet meg. Kiemeli a SZÍT munkáját, amelynek eredményes politikai, gazdasági tevé­ kenysége bontakoztatta ki a munkás és parasztfiatalok szoros együttműködését, és a MINSZ megteremtésében is meg­ határozó szerepet játszott. Az EPOSZ, a Diákszövetség, az Üttörőszövetség munkájának elemzése is jól sikerült. A tagszervezetek munkájának ismertetésé­ nél már kevésbé érezhető a zsúfoltság és túltömörítés. E tanulmány befejező része a DISZ megalakulásának körül­ ményeivel foglalkozik (1950). Ismerteti az MDP KV-nek az egységes ifjúsági szervezet létrehozására vonatkozó hatá­ rozatát, s ennek nyomán a megyébeni lelkes fogadtatását, a községi, a járási, a városi DISZ-bizottságok megalakulá­ sát. A harmadik fejezet (tanulmány) a ,.KISZ zászlóbontása” címet viseli. Előbb a DISZ felbomlásának okairól és körülményeiről vázol fel hiteles képet. Néhány mondatban utal a DISZ mun­ kájának eredményeire és valamivel bő­ vebben taglalja a felbomlás okait, hang­ súlyozva közülük az elvi egység hiá­ nyát, a létszám mesterséges felduzzasz­ tását, felszínes nevelőmunkát, amely nem idomult az ifjúsági rétegek hely­ zetéhez, igényeihez, politikai felkészült­ ségi fokához. E belső problémákat sú­ lyosbította a személyi kultusz, és a pár­ ton belüli válság. Foglalkozik e jelen­ ségek megyei megjelenési formáival, a DISZ-t ért támadásokkal, amit megkönnyített az, hogy a vezetők a DISZ-t, 108

hibáinak egy részével együtt védelmez­ ték. A másik alfejezet részletesen is­ merteti a megye helyzetét az ellenfor­ radalmat követő időben, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának erőfe­ szítéseit az ifjúsági mozgalom újjászer­ vezésére. Elsősorban ifjúkommunista aktíva­ hálózat jött létre, amely támogatta az MSZMP minden akcióját. Megismerjük azt a sikertelen törekvést, hogy a me­ gyében is kiépítsék az új, Magyar Ifjú ­ sági Szövetség elnevezésű szervezetet. Megtudjuk a könyvből, hogy a Budapes­ ten megalakult Magyar Forradalmi I f ­ júmunkás Szövetség (M AFISZ) első programját a megye fiatalsága nem fo­ gadta el, nem csatlakozott a felhívás­ hoz, amely a párttól és a kormánytól független szervezetet kívánt alakítani. Ez komoly politikai érettségről szóló tanúbizonyság. A M AFISZ programja néhány hónap alatt lényegesen átala­ kult, miután elismerte az első program politikailag hibás voltát. Az új prog­ ram kiadását követően a megyében is hozzáláttak a MAFISZ-szervezet kiépí­ téséhez. Újjáalakult az értékes hagyo­ mányokkal rendelkező EPOSZ is, de programjában elhatárolta magát a párt­ tól, és fő feladatának csupán a paraszt­ ifjúság művelődésének, szórakozásának, szabad idejének megszervezését tekin­ tette. Végül a diákság szervezkedését is­ merteti. A könyv e részénél erős hiányérze­ tünk támadhat: teljes egészében hiány­ zik a DISZ munkájának ismertetése. Volt szó ugyan a DISZ-ről, de csakis a felbomlás okainak elemzésekor. Ám hiányzik a közel 7 évig fennállt, az egész magyar ifjúsági mozgalmat felölelő tör­ ténetének rövid értékelése is. A z az uta­ lás, hogy „munkájában azért voltak eredmények is” , nem megoldás. Nem lehet ennyire átnézni rajta, mert volt és működött, sok hibával és sok ered­ ménnyel. A néhány kisebb-nagyobb ész­ revételem mellett, amelyek a könyv ér-

tékát alig érintik, e hiányt komoly hi­ bának tartom.

géről olvashatunk, felsorolva és értékel­ ve c munkát.

A következő (alfejezet) a K ISZ meg­ alakulásáról szól. Arról, hogyan köze­ ledtek mindinkább a rétegszervezetek egymáshoz az egyes szervezetekben he­ lyet foglaló ifjúkommunisták segítségé­ vel. Nagyon tanulságos, hogyan kereste a szabolcsi fiatalság a szervezkedés he­ lyes útjait és módjait, még a párthatá­ rozat megjelenése előtt. Kiemelkedik az útkeresésben a kisvárdai Vulkán-gyár negyven ifjúmunkásának kezdeménye­ zése a K ISZ megalakítására. Hatására és segítségükkel sorra alakultak a KISZ-szervezetek a megyében, termé­ szetesen főleg a K IS Z létrehozásáról szóló párthatározat után, és részletes beszámolót olvashatunk az 1057. már­ cius 30-i nagygyűlésről, az ott kidolgo­ zott és elfogadott programról. (De miért volt szükség e rövid, 5,5 oldalas feje­ zetben majdnem 3 oldal idézetre?) A továbbiakban ismerteti a K ISZ 1957. évi munkáját, a mozgalom eseményeit, amelyek közül kiemelkedik a magyar— szovjet ifjúsági határtalálkozó, a kis­ várdai fiatalok által kezdeményezett munkaverseny, és a mátészalkai paraszt­ ifjúsági találkozó.

A kötetet adatközlés, vagyis a leg­ fontosabbnak tartott dokumentumok közlése, időrendi áttekintés és a rövidí­ tések jegyzéke egészíti ki.

Áttekintést ad az úttörőszervezetről. Jóleső érzés olvasni, hogy a megyében az ellenforradalomnak tulajdonképpen nem sikerült felbomlasztania az úttörő­ szervezeteket, s munkája rövid szüne­ telés után tovább folytatódott. Ez tu­ lajdonképpen az Üttörőház vezetőinek és a megyei elnökségnek köszönhető, mert sikerült együtt-tartaniuk a moz­ galomban korábban is működött peda­ gógusok csoportját, no meg a gyerekek­ nek, akik az ellenforradalom idején is szorgalmasan látogatták az Üttörőház foglalkozásait. Végül egy rövid alfeje­ zet következik, amely a K ISZ és a párt kapcsolatával, a párt irányító, segítő szerepével foglalkozik. A z utolsó, a negyedik tanulmányban a K ISZ napjainkig terjedő tevékenysé­

Biztosra veszem, a szerző nem veszi zokon, ha még néhány megjegyzést te­ szek. A z egyik a forrásokra vonatkozik. Tudjuk, hogy a szemtanúk visszaemlé­ kezései egyéb források hiányában hé­ zagpótló források. De egy személyre hi­ vatkozás nem elegendő, minden esetben több személy egybehangzó elbeszélése fogadható el feltehetően hitelesnek. Vannak rejtélyes forrástulajdonosok: „B . I. tulajdonában” , „M. E. tulajdoná­ ban” . Ilyen forrásmegjelölést a szaktu­ domány nem ismer. Olyat sem, hogy „különböző jelentései” . Szinte az egész könyvön végig érez­ hető a szerző hevülete, érzelmi azono­ sulása témájával, az ifjúsági mozga­ lommal. Ez minden történetíró számára példa. Stílusát, hevületét azonban gyak­ ran megtöri, hitelét rontja a „zsargon” . Szembetűnő ez azoknál a részeknél, ahol jelentéseket, beszédeket, sajtócikkeket használ forrásként. Átveszi ezek „stílu­ sát” , a stílus- és nyelvrontó „mozgalmi zsargont” . K i készítette a borítólap foto-montázsát? K ié a kötésterv és az ifjú fejeket ábrázoló embléma (ami inkább egy Szabó Magda regényhez illenék)? Ez a nyomdának szól. Hibái ellenére is nagyon tetszett a könyv, elismerésre méltó. A könyvhöz Bánóczi Gyula, a K ISZ megyei bizottságának első titkára írt előszót. Igen jó szemre valló soraiból azt a két gondolatot emelném ki, ame­ lyet magam is a könyv megjelentetése leglényegesebb okának, feladatának tar­ tok: a K ISZ nevelési céljainak elérésé­ hez „semmivel sem pótolható eszköz mozgalmunk negyedszázados történeté­ nek megismertetése” az ifjúsággal, az, ha megértik és megérzik, hogy jelen 109

vívmányainkban, eredményeinkben az ifjúság munkája is benn van. A másik: Orosz Szilárd munkája kitűnő lehetőség, alap, ösztönzés a további tudományos kutatómunkához, az ifjúsági mozgalom

történetének vizsgálatához. Ha csupán ez lenne e könyv egyetlen érdeme, ez az ösztönzés, akkor is érdemes volt a meg­ jelentetése. Polányi Imre

A V a y Ádám emlékünnepség tudományos ülésszaka (1969. május 24—25.) Vaja, 1969. 153. 1. A vajai Vay-kastélyban tartott tudo­ mányos ülésszak jelentőségében messze túlnő nemcsak Szabolcs-Szatmár megye, hanem az egész Tiszántúl területén is. A történelmi és néprajzi tematikájú kötet alaptanulmánya Esze Tamás tollá­ ból Vay Adám (1657— 1719) életrajza. A Rákóczi-szabadságharc korának — munkásságának színvonalához mérten — eddig sajnálatosan kellőképpen el nem ismert kutatója egy „ismeretlen ember” portréját rajzolta meg életszerűen, gaz­ dag korképet festve, jó arányérzékkel. A kuruckor hősei között látszólag el­ szürkül Vay Ádám, a fejedelem udvari kapitányának alakja, akinek nevéhez nem fűződnek nevezetes haditettek. De a maga helyén, úgy is mint Rákóczi egyik legbizalmasabb embere, tevékeny­ sége jelentőségében és kihatásaiban fö l­ ért nem egy tábornokéval. Esze Tamás nem kendőz, nem szépít az életrajzon, a maga ellentmondásosságában ábrázol­ ja Vayl, aki a tragikus lengyelországi bújdosás idején is mindvégig hű ma­ radt a fejedelemhez. K. Várkonyi Ágnes a társadalmi tör­ vényszerűség és az egyén kapcsolatát kiemelő hozzászólása is kiemeli az Esze Tamás rajzolta kép értékeit, azt, hogy leioszija a rtaKOczi-szabadságharc szo­ kásos idilli szemléletét. Rákóczi és Vay, a kor és a körülmények, benne az em­ ber helyét boncolgatja finoman a hozzá­ szólás. Benczédi László a Thököly és Rákóczi-szabadságharc közötti különb­ 110

ségeket élezte ki, kiemelve, hogy csak a Rákóczi-szabadságharcban volt meg a lehetőség a társadalmi- és nemzeti kö­ vetelések összhangjának megteremtésé­ re. Helyesen magyarázza a Thököly-felkelés török szövetségre épülése követ­ keztében ellentmondásos voltából Vay akkori változó szerepét — jól látva ben­ ne a tipikus vonásokat. Benda Kálmán tanulmánya az addig eléggé elhanyagolt társadalmi kérdések vizsgálatának szükségességére mutatott rá. Európa és a magyarság akkori v i­ szonyának kérdésénél az utóbbi idők­ ben egyre jelentősebb diplomáciatörté­ neti kutatások további folytatása, ill. kiterjesztése mellett foglalt állást. Fel­ vetette a harc lehetséges célját és an­ nak ellentmondásait. II. Rákóczi Feren­ cet valamennyi hívén és munkatársán túlemelkedő gondolkodásúnak tüntette fel. Rámutatott, hogy a katonai és pol­ gári élet szervezésében a leghasználha­ tóbbak a protestáns köznemesek voltak, akik rendelkeztek megfelelő műveltség­ gel és szakképzettséggel a rájuk bízott feladatok elvégzéséhez. Hopp Lajos Vay Ádám és a Rákóczi emigráció lengyelországi kapcsolatainak új részleteit világította meg eddig nem' ismert források alapján, a függelékben mintaszerűen leközölve Szathmári K i­ rály Ádám naplójegyzeteit az 1711— 1712. évről, részletes magyarázó jegyze­ tekkel és lengyel nyelvű kivonattal.

A néprajzi tárgyú előadások két rész­ re oszthatók. Gunda Béla és Dankó Im ­ re a néprajz és a történelem kapcsola­ tát elemzi. Gunda elsősorban a néprajzi rétegek, az áthagyományozódás téma­ körét vizsgálta, kitérve a honfoglalás­ kori eszközkincs és családtól a házépí­ tés és a népköltészet egyes ágainak kér­ déséig. Sajnálatos, hogy újszerű meg­ látásokat tartalmazó előadása temati­ kailag nem illik a kötet egészébe és tartalmilag sem tűnik eléggé homogénnak. Dankó Imre hozzászólása viszont szervesen átvezet a folklór témakörébe. A tanulmány alaphangját a néprajz tör­ ténettudományként való felfogása adja. Logikusan következik ebből, hogy a néprajzosok által rajzolt statikus kép helyett a reálisabb — sőt csak egyedül reális — dinamikus képet követeli meg. Makay László előadása tartozik még a történelmi részhez, színvonala nem üti meg a fentiekét, nem ad lényeges újat eddigi tudásunkhoz, Rákóczi kisvárdai tartózkodásainak leírása kapcsán. A néprajzi (folklór) részt Ferenczi Imre előadása vezette be, melyben ál­ talánosságban elemezte a kuruckor

mondavilágát, összefoglalva az addigi eredményeket, kiemelve az új szabolcsszatmári gyűjtést. Példákat is hozott fel a mondaképződés és mondaciklusok képződéséhez. Ujváry Zoltán hozzászólásában elő­ ször a monda — legenda — mese el­ választó motívumait taglalta. Külön fi­ gyelmet szentelt a népi „történelmi tu­ dat” problémakörének, elemezve az el­ terjedéssel kapcsolatos tényezőket és a vándormotívumokat. Molnár Mátyás végül az addigi szabolcs-szatmári gyűjtés eredményeit fog­ lalta össze, kitérve a gyűjtés megszer­ vezésére, gyakorlatára, szemelvényeket mutatva be a gyűjtött anyagból. A kötet viszonylag nagy (2000 db) példányszámban jelent meg de könyv­ árusi forgalomban nem találkozhatunk vele. A kötet messze túlemelkedik összes­ ségében a helytörténeti tanulmánygyűj­ temények átlagszínvonalán. Talán a szerkesztő járhatott volna el körültekin­ tőbben a tanulmányok csoportosításá­ ban. • Csorba Csaba

Megyénk két irodalmi újszülöttje (Szigeti György: Legyen valaki veletek és Kurucz Gyula: Nohát meséljünk c. kötetéről) Egy ártatlan szóvicc abban látja ha­ zánk és Írország között a lényegi kü­ lönbséget, hogy míg Írországban alig van magyar, Magyarországon meg min­ denki ír. Szinte nevetséges, hogy kis ország létünkre egy kontinenst benépe­ síthetnénk írástudóval. Ha valaki ki­ dől, nálunk kettő áll helyébe. A tallózó kritikus, a betűtengerbe fulladó lektor és a tanácstalan olvasótábor ezért kér­ dezi oly gyakran: Annyi mindent megírtak már, miért a lélek újabb és újabb „balga fényűzé­ se” , érdemes-e kézbevenni az erősen nyomdaszagú köteteket?

„Isten legújabb kegyeltje” — Szigeti György — Tiszavasváriban él, kenyér­ adó foglalkozása vegyésztechnikus. 1964 óta verselget, de csak most, a „krisztusi életkor” táján jelent meg a költővé ava­ tó első kötete. Talán „ez okos elkésés” , a költői kamaszkor elhúzódása magya­ rázza, hogy hiányzik belőle a pálya­ kezdők bizonytalansága, az indulás ön­ mutogató, harsány szertelensége, a titánkodók világot megváltó (vagy meg­ vető) póza. A hetvenhárom versből csak­ nem kész, érett (állandó jelzőjével je l­ lemezve: „kicövekelt önérzetű” ) költő lép elénk, aki nem bérbevette a vilá111

got, hanem szuverén költői birodalom tulajdonosa. A mai költészet egyik tü­ nete a hitvallások szaporasága: a köl­ tők szükségesnek érzik a műhelygondok és a költészetről vallott elméleteik ki­ fejtését. Neki nincs egy mondatban kö­ rülírható ars poeticája. Meggyőződése, hogy „az igazi művész mindig több egy elmondható költői vallomásnál” . Tisz­ tában van azzal, mit vállal, tudja, hogy „minden születés keserves” , még a gon­ dolat is „nehéz-szüléssel” jön a világra, így írni „egyenesen istensértés” . Kétsze­ resen is az. Egyrészt minden új érzés­ ben, gondolatban, megállapításban min­ dig ott van a hiba lehetősége, az elra­ gadtatás, a pontatlanság kockázata. Másrészt súlyos a megyei örökség is, hi­ szen az újonnan érkezőknek Váci és Ratkó nyomába kell lépnie. Ezen a mér­ legen egy nemzedéket mér a történe­ lem, és jaj, ha a művek könnyűnek ta­ láltatnak. Minden igazi nagy művészben él egy olyanfajta törekvés, hogy megközelítse a lét egyetemességét és „betakarózva a változatlansággal” , megpróbálja vala­ miféle képletbe kényszeríteni, hogy a tárgyak, a tér, az idő, az érzés és gon­ dolat találkozási pontjában fogalmaz­ hassa meg a törvényt. A művészet nem lehet a valóság puszta érzékszervi tükre, hanem tolmácsolója és az értelemzője is: „a lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd” — fogalmazza meg József Attila. Nem semmiért emlegetjük éppen őt. Amikor művészetfilozófiai elvekről van szó, szinte jólesik hivatkozni rá, mert előtte nem volt még költő, akinél enynyire szervesen forrt volna egybe intellektualitás, hit, kritika és konstruktivitás, illúziótlan társadalom és ember­ látás, s a forradalmi harc vállalása. Sen­ kinél nincs meg annyira a bizalom, ér­ telem és szenvedély szintézise, mint az ő gyönyörű, mérnöki pontosággal szer­ kesztett, immár klasszikus költészeté­ ben. Benne szinte utolérhetetlen esz­ ményképet választott Szigeti. Minden kezdő számára létkérdés, hogy tudjon 112

másoktól tanulni, de mind tökéletesebben úgy szabadulva meg magával vigye annak

az is, hogy aztán találjon magára, mesterétől, hogy értékeit.

Nehezünkre esik valakit rögtön a startnál józsefattilai mércével, a mindenséggel mérni. Elhamarkodott lépés lenne az első kötet nyomán éles kon­ túrral a költő világképét megrajzol­ nunk. Ajánlatosabb, ha Szigeti lírájá­ nak forrásvidékét kutatjuk, s értékek tudatosítására vállalkozunk. József Attila a nagy inspirátor sze­ repét tölti be nála. Hatása ott bújkál a verscímekben (Biztató), itt-ott a köl­ tői képekben (Lassan), a párhuzamos­ ban (Ha a szememet nézem), a groteszk látásmódban (Kutyadolog ciklus), filo ­ zofáló hajlamában (Könnyebb lenne), s ott vibrál a játékkedvben (Játsszunk!). Persze, anélkül, hogy „ajkán csöröm­ pölne a szó” , hogy a betüvető kéz a Jákobé, s a hang, amelyen megszólal, az Ézsaué lenne — tehát nem után­ érzéssel . Verseiben úgy jelenik meg az em­ ber, mint aktív viszonyok sorozata: az öntudatlan természet, az egyénekből összeálló társadalom és az egyedi indi­ viduum körei találkoznak egymással. A túlvilági létet tagadó, Istennel perelő embernek vállalnia kell, hogy mindent ezen a világon végez el (Feljelentés az istenhez), s így egyszerre érzi a hata­ lom erejét és a tehetetlenség szorítását. Harmonikus kapcsolatokért küzd, a ke­ resés és épülés közben súlyos konflik­ tusokat él át, megismeri a magányt és a pusztulás tudatának fájdalmát. Ezért lesz az érzékenynek született poéta se­ gítőkkel körülzártan is „három milliárdszor árva” (Balladás). Miként Garai Gábor, ö is arra ítél­ tetett, hogy „megértse és figyelje a v i­ lágot, ízekre tépje minden rejtélyét, s _ bennük önmagát...” , tehát hogy költői énje, lelkivilága telítődjék a társadalom és a természet élményeivel. Juhász Fe­ renchez hasonlóan néhány versében a lét befogadását, emberiesítését szó- és

képzuhatagokkal kísérli meg, eljutva addig a pontig, amikor a vers már nem elemezhető világosan szét képre és gon­ dolatra, hanem saját evidenciája van (Leíró vers). Veszélyes játék ez, mert a lélek mélységeinek tárgyias vonásait megrakadni akaró, a lényeget a vélet­ lenszerű tárgyi kapcsolatok összeházasí­ tásával megközelíteni próbáló extenzív módszer érzelmileg túlfűtött, de keveset mondó szóvirágokhoz is vezethet. A meghökkentő, minden logikát kizáró ké­ pek és hasonlatok halmaza, az „egymás mellé és alá mondott szavak” valóban sejtetik korunk bonyolultságát, de árul­ kodhatnak a költő bizonytalan érzésvi­ lágáról is, hogy képtelen elrendezni ma­ gában úgy a dolgokat, hogy időtálló vé­ leményt alkosson. Szigetiben megvan a hajlam és az igyekezet, hogy összeterel­ je a „lézengő világot” . Anélkül, hogy k í­ sérletezéseinek, pasztellszínű sejtelmei­ nek, finom meditációinak, expresszívvé kalapált verssorainak értékét lebecsül­ nénk, ha a költészet hármas funkció­ ját (megismerő, gyönyörködtető, nevelő), tehát a hasznosság kriténumát is néz­ zük, sokkal nagyobbat, maradandóbbat alkot a racionális hangvételű verseiben (Rajtad kívül senki nincs, Biztató, Béke van, Hazám, stb.) Csoóri Sándor szerint az író, a költő „igazi otthona az otthontalanság, a min­ den dolgok közé való száműzetés álla­ pota” . Szigeti teljesen más. Benne is megvan az önkitárulkozás, a „látva-lássanak” óhaja, hasonlóan önelemző, in­ tellektuális alkatú költő, de szeretetre, otthonra, hazára, ölelő közösségre vágyó fiatal, aki egyensúlyi helyzetet, rendet, harmóniát keres az életben, a „kény­ szerpályáikon rohangáló emberek” kö­ zött (Dal a szegényeknek). Kapaszkodók, támpontok után néz (Szoknyádba fogó­ zom), s „kinccsé szorított pillanatnak” nevezi, amikor értelemre, munkára, sze­ rető hitvesére talált. Egyéni konfliktu­ sainak okait főleg önmagában látja, ha lázad, indulata nem agresszív extatikus kitörés, nem a szubjektívum tombolása,

hanem inkább a dolgok rendjének fe­ gyelmezett, lefojtott bölcs tudomásulvé­ tele (Szonett, Beát, Naptár, Mától, A földdel együtt). Különös flagelláns: még a környezetét is úgy ostorozza, hogy a szíj rajta is csattan (Ilyenkor tíz óra után). Pedig „simulás nélkül” szeretne megöregedni, s „diszkrét duruzsolások” helyett nyíltan megnevezni, „ki ellen hadonászik” . Kimondott politikai verset nemigen találunk a kötetben. Fölösleges a szer­ zőnek mentegetőznie, nem róhatjuk fel bűnül neki. A magánélet kérdéseinek előtérbe kerülése önmagában nem erény és nem hiányosság, semmiképpen sem vízválasztó az irodalomban. Egy ilyen konszolidálódó társadalomban, mint amilyen a miénk, mindez természetes jelenség. M ivel a költő gondjai a köz­ emberé is (csak felnagyítva), akkor sem vádolhatnánk Szigetit egocentrizmussal, ha nevünkben együtt kérdezne költő­ társával, Sólymos Idával: „Miért, én nem vagyok közérdek?” Különben is a költészet önmagában a létkérdésekből nem old meg jóformán semmit. A z em­ bereknek még sokáig elsősorban ke­ nyérre, ruhára, lakásra és tüzelőre lesz szükségük. A vers csak arra jó, hogy állandóan riadókészültségben tartsa lel­ kiismeretünket. Szigeti nem artisztikus verselő, nem törekszik költői bravúrokra, kis építő­ kövekből rakja a verset. Néha olyan érzésünk támad, hogy tehetségéből egy jó rímre sem futja. Mégis, legszebb ver­ sei formailag lezártak, gondolatilag a végtelenbe tágulnak.

★ Félelmesen meglódult századunkban az idő, iszonyúan kitágult és sajnálato­ san beszűkült a világ. Ballasztként nyomnak bennünket a tudományok áttekinthetetlen részered­ ményei. Technikára, bonyolult munkamegosztásra és információáradatra ala­ pozott, intézményekkel, rendeletekkel, divatokkal és tabukkal kormányzott tár113

sadalmakban kell a ma emberének el­ igazodnia. A segítségül hívott compute­ rek már nemcsak az anyagi világ v i­ szonylatait dolgozzák föl, hanem meg­ kísérlik kódrendszerré formálni az em­ ber érzelmi szféráját is. Más lett a v i­ lágérzés minősége: „hivatalból” kötele­ ző kozmikus méretekben az emberiség­ ben érezni és gondolkodni. Világrendszerek harcolnak egymással, szürke hét­ köznapok és háborúk fenyegetnek. De mit élünk mindebből át?'. Legfeljebb azt, ami közvetlenül az elevenünkbe vág. Akárhogy nézzük, a dolgok az utóbbi időben ijesztően ellentétes arcukat, a lehetőségek cs a veszélyek kontrasztját villantják felénk. A z eltelt félszázad alatt csináltunk két világháborút és né­ hány forradalmat; szériában gyártunk műanyagot, fogpasztát, rágógumit és atombombát. Abszolút biztonsággal ke­ zelünk komplikált elektromos készülé­ keket, s fogalmunk sincs, mi van a bel­ sejükben. Tömegkommunikációs hatá­ sok bombázzák kitartóan idegrendsze­ rünket, s ebben a lármában alig jut el fülünkhöz az emberi szó. Egyik munka­ padnál még vért izzadunk, a szomszédos üzemben már a gondolkodástól is meg­ kímélnek bennünket. Újabb bolygórendszereket fedezünk fel a világegye­ temben, de még mindig keveset tudunk az ember mikrovilágáról. Más bolygón keressük az élet lehetőségét, amikor milliók földi élete szánalmas vegetálás. Az írástudók felelősségéről beszélünk, s ilyenkor eszünkbe sem jut, hogy analfa­ béták is vannak. Köteteket írtunk össze a civilizáció áldásairól és ártalmairól. Hódítunk és leigázunk akkor is, amikor voltaképpen hódolnunk kellene. Egyszó­ val : rengeteg erdőt növeszt, dombot, he­ gyet, akadályt emel elénk a kor, hogy kipróbáljon bennünket. A z emberek reagálása nem egyforma. Vannak érzé­ kenyek és vannak, akiken nem fog az idő, mert felöltik páncélingüket, s begubózva nézik, hogy megy el mellettük a fejlődés. A zt átlagember lenyűgözve 114

és kétségbeesetten all a század titkai előtt, lázasan és reménytelenül várja, hogy megnyíljanak neki. A z író sem bújhat ki a lét ismételt felmérésének parancsa alól. Kurucz Gyula — abból kiindulva, hogy a X X . sz. a csodák, fantasztikumok, a megle­ petések és talányok világa — elsősorban nem a történetiség és társadalmiság koordinátái között, nem is utópikus mó­ don, hanem mese formájában ad terep­ szemlét erről a világról. Műfajilag való­ ságos telitalálat a meseregény: úgyszól­ ván korlátlanul dobhatja felszínre az ellentmondásokat, hiszen tág asszociá­ ciós keretet nyújt a jelen, a történelmi múlt és a mesevilág elemeinek ötvözé­ sére. Három érdemes férfiú — Bateste, a szmoktngos csoportvezető, Kappa, a ki­ öregedett lúdtalpas cirkuszi erőművész, és Sonor, az idétlen kis hivatalnok — felső parancsra alászállnak a föld gyom­ rába, hogy megtegyék a világot végleg leigázó emberiség döntő lépését: feltér­ képezzék és kifürkésszék Meseországot. A különös vándorok a hagyományoktól eltérően nem a népmesék királyfiai, nem pásztorok vagy szegény szabólegé­ nyek, hanem esetlenül modern konkvisz­ tádorok. Tarisznyájukban nem namuDan sült pogácsa lapul, hanem tápkockák, tranzisztoros adó-vevő, pisztoly és doszszié, sebeiket lapulevél híján antiszeptikus babahintőporral gyógyítják. A m o­ lyan hivatali fegyelemhez igazodó kis bürokraták, akik leltárba veszik a fá ­ kat, állatokat, lépten-nyomon üléseznek, s még az étvágyuk sem mehet el főnö­ kük engedélye nélkül. Felsőbbrendűsé­ gük tudatában, vakon teljesítik küldeté­ süket : lépésről-lépésre készítik elő Mese­ ország bekebelezését. összeákadnak mindenkivel, akivel ilyen tájakon talál­ kozni illik: törpékkel, vasorrú bábával,., sárkányokkal, kígyóhercegnővel és olyan furcsa, modern állathibridekkel is, mint a csörgőgiliszta, a szutykosbajszú teve­ madár és a kendermagos elefánt. így az emlékek montázsaként a háttérben ösz-

szeáll bennünk gyermekkorunk méseinek nosztalgikus tündérvilága. Hőseink kalandjai viszont percig sem keltik a mese illúzióját, nagyon is földi viszo­ nyokat idéznek. Vasgyúró és Hegygör­ gető pártviszály áldozataiként agyonve­ rik egymást, Fanyűvő az élet értelmet­ lenségéről beszél, a sárkányok földjén hatalmi versengés, a Bergengóc király­ ságban és a Burkus király birodalmá­ ban polgárháború dúl. Szabadköltözködési jog nincs, de a pórnép a főtér ló­ cáin ülve egyén és közösség viszonyát, a szabadság kérdését vitatja. A hódí­ tók nehezen veszik az akadályokat, hi­ szen például Sonor csak annyira tud úszni, amennyire a tanfolyamon megta­ nították, s menteni is csak az irháját. Az ontelt, ostoba Bateste az Állatul Tudó Juhásznak hivalkodva dicsekszik a felvilági civilizációról: „Tudod, mek­ kora erőt képvisel a civilizáció? ... Bár­ melyik pillanatban a levegőbe röpíthet­ jük az egész földet, veletek együtt. M eg­ hódítottuk a világűrt, kijárunk a csilla­ gokra, nekünk dolgoznak a folyók, ten­ gerek, a napfény, a szél, hatalmunk alá gyűrtük a természetet. A világ urai vagyunk — korlátlan urai!” S amikor a Juhász kéri, árulják el a lőfegyver tit­ kát, a válasz: „Csak használni tudjuk. Odafent olyan fejlett a világ, hogy min­ denki csak egy bizonyos területet is­ mer, de azt nagyon. így áll össze az az óriási tudás, amiből civilizációnk táplál­ kozik.” A vándorlás során a rabság és sza­ badság, középkori sötétség és világos­ ság, a koldusszegénység és mesebeli gaz­ dagság képei váltogatják egymást, a fö l­ di állapotok hasonmásaként. Meglehe­

tősen tág dimenziókban folyik a törté­ nés, s a „hódítók” a lét végtelen tarto­ mányainak birtokbavételekor állandóan érzik az idő szorítását. Egy megállásnvi gondolkodás a nagy hajszákban, és Se­ nor rájön, hogy nem azzá lett, amive akart, hanem amivé kellett és a saját élete helyett a rá kimért szerepet játssza. Családra, magánéletre, szemlélődő nyu­ galomra vágyott, s helyettük már csak az elmulasztott lehetőségek fájó tüskéje maradt. Az alvilági expedíció kudarcot vall, hőseink ez egyszer tragikus véget ér­ nek, s a megszerzett információs anya­ got nem sikerül feljuttatniuk. Sorsuk az egyedi megismerés korlátáit, végességét példázza, de pusztulásukkal odafönn az élet nem áll meg, a harcot a világ birtokolásáért újra kell kezdeni, és ez örök­ ké tart. Kurucz Gyula élvezetesen, görcs nél­ küli stílusban, nagy kedvvel mesél, jól aknázza ki a népnyelv fordulatait (csut­ kán teleltél, kutya egye, holló váj j a stb.) Talán fenékig ihalla volna a poharat: az események során többször keríthe­ tett volna alkalmat mese és valóság élesebb szembesítésére. ★ A műfaji különbség ellenére édcslestvcr ez a két könyv. Nem a kiadó íz­ léses ikerkötése avatja őket azzá, hanem alkotóik lelki rokonsága, szerénységük, filozofikus alapozásuk, groteszk látás­ módjuk, s a közös törekvés, hogy hozzá­ segítsenek bennünket a legnagyobb él­ ményhez: a világ teljességének átélésé­ hez. Jó magot hintett ol a Magvető. A fogadtatás nem a szerzőkön múlik. Barkóczy János

115

BÉKÉSI GYULA:

M elegség fénye Zörög, zörög a babindáva! megrakott szekér, s a paszulyszár leghegyén ülő, magot rágcsáló fiú széttekintget a világ­ ban. Poroszkál halmok, buckák között, hervasztó porral fojlós dűlőutakon, megy-megy vissza az időben a gyerek­ kor tájai felé. Azt a vidéket járja be, amely fölött batyuzó felhők szállnak, árendában süt a Nap, és ősi félelmeket zugát a dombhátak mögötti erdő. Nap­ számban megszikkadt, megsoványult ar­ cok mellett halad el, elnehezült kezű fáradt cselédeket hagy maga mögött, s tovább nyiszorog a lőcsláb a faluvégen át, ahol süppedt vályogházak erőltetik a fényt, szülnek, virrasztanak szánalmas szegények... Megy, hogy maga is haza­ találjon. Valahonnan ebből a mélységből szakad fel Békési Gyula költészete. Amikor kézbe vettük a M a g v e t ő gondozásában megjelentetett verses­ könyvet, végigolvasása egy azonnali újabbat parancsolt maga után. A kötet­ eim nyugalmas derűt ígért, ehelyett jobbára sötét tónusú versekkel, riadt hangulatokkal, elkomoruló életérzéssel találkoztunk. A faggatódzó miértre egy alaposabb elemzés adhatott választ. A félszáz versnél alig többet szám­ láló kötet — Delelő és Virágvasárnap cím alatt — két csoportra tagolódik. Már e ciklust-teremtő tendencia tanúsít­ ja a költő komponáló készségét. És való­ ban, szigorúan szerkesztett, körülhatá­ rolt ez a költészet. A versek egy-egy lezárt életszakasz lírai vetületeként, időrendi sorrendben követik egymást. Ezen a gerincen he­ lyezkednek el a témát hordozó erőtelje­ sebb versek, s ezek köré lazábban kap­ csolódnak a hasonló tartalmi jegyeket viselő továbbiak. Egyáltalán, ami ki­ mondásra vár, amit ki akar fejezni, en­ 116

nek a rendszernek szerves részévé épí­ ti be, hogy az egymást erősítő áttétele­ ken jelentésében is túlmutathasson ön­ magán. Ezért válhatott az Éber szégyen­ vei pl. a. s z e g é n y p a r a s z t i m ú l t felidézésében kiemelkedő verssé. A „ T i­ zen feküdtünk három ágyban, felső ing­ ben, felső gatyában...” és egyéb szemé­ lyes keserűséggel megírt sorok mögött, olyan versek sűrített indulata munkál (Fekete emlék, Falusi költözködés, Cséplés), amelyekben ennek az életformának a bemutatása hitelesen dokumentum ér­ tékű. (Ezekre a környezelrajzi motívu­ mokra bevezetőnkben utaltunk már.) És talán innen (is) adódik, hogy az intonáció mintegy előre meghatározza a kötet aiaphangulatát. Mert vannak ugyan örömtelibb sorai, s egész versek követelik a boldogság jussát, csak egy­ néhányban sikerült a teljes felszabadultság fokán írnia. Nem véletlen, hogy elsősorban a m ű n k a v e r s e k r e gon­ dolunk, s ezek időbelileg egybeesnek a nagy társadalmi változásokkal. A meg­ újulás jótékony láza feszít bennük, s kamaszos hevülettel vallanak az „Ezer­ millió trombitája volt / az ejtőzködő munkás-örömnek” — korszakáról; más­ hol a lélek biztonságát is építő, m egvál­ tozott életforma mindennapjairól szól­ nak lehiggadt hangon (1947, Romok he­ lyén). A közbeeső darabok (Ringló, Szü­ lét) az életvidámság jelzései lehetnek csupán — illetve annak valamilyen le ­ hetőségét villantják fel. Így a Hóesés tiszta harmóniát sugárzó képének záró sorai, az elérhetetlenen túlit hozzák —vigasztalásul — emberközelbe: „Ilyen lehet a bepólyált boldogság ' csecsemő­ álma — ébredés előtt.” Többségükben azonban közepesre csavart lánggal vilá­ gítanak, s a látottak kiváltotta impreszsziók asszociálódnak bennük egy boldog­

szomorú hangulattá (Otthoni képek, K a­ rácsony táján). A Virágvasárnap ciklus aló s z e ­ r e l m i l í r á j á n a k darabjait, vala­ mint a v á r o s i é l e t verseit sorolta. Előbbiekre az éterivé finomodó, szemér­ mes hang ellenpólusaként olykor a naturalisztikus megjelenítés jellemző (Ve­ led, Szerelem). A városias témák összes­ ségükben is erőtlennek mutatkoznak, in­ kább szóhasználatuk — mintsem az át­ élés intenzitása — avatja őket verssé (Kihalt liget, Külvárosi vázlat). A többi versek többszólamúságában eluralkodó fájdalmas színezet némely­ kor fanyarba hajló, esetenként ironizáló groteszkbe vált át (Fene egy élet, Hall­ gatsz). És itt juthatunk el Békési költői profiljának legvilágosabb megértéséhez. Figyelemre méltó, hogy az embertpróbáló sors tapasztalataiból, valóság-elemeiből táplálja költészetét. De nem­ csak ebből. Érzékeny lelkialkata alkal­ massá teszi a mélyebb, rejtettebb fá j­ dalmak ráérzésére. A z „Orvos" c. ver­ sére hivatkoznánk, amelyet egyben köl­ tői felfogására jellemző kulcsversnek is tartunk: „Semmi közöm a gyógyult betegekhez: én orvos vagyok, engem az élet-halál közt vergődők sorsa érdekel; szívvel azokhoz tartozom, akik nyomorultak.”

— vallja. Ez a „vállalt képesség” azonosulási vággyal párosul, s a megszenvedtető él­ mények kohéziójában válik aztán terem­ tő erővé. A konfliktusokkal telenehe­ zült világ — alig áttekinthetőnek vélt — információtömegéből csak a rend­ szerező elme képes az eligazodásra, lel­ heti fel az összefüggések megfogalma­ zásához szükséges támpontokat. Ezt a díszharmóniát — feloldó műveletet vég­ zi Békési is, amikor a különböző ráha­ tásoktól szorongásos tudattartalmait ver­ sekké traszponálja (Világosságot, Ős­ erdő). És ennek az egyensúly-teremtés­ nek még egy sor szép példáját láthatjuk kötetében. Néhol azonban arányt té­ veszt, fájdalmát mértéken felülire nö­

veli és erre vetíti rá a sok tekintetben indokolatlan válságérzetet. A H űlt he­ lyén a nyárnak, vagy az Emberiség mu­ latnak leginkább effajta elhibázott túl­ zásokat. A végsőkig elidegenedett, e l­ árvult ember önítélkezésének szenten­ ciája; „Vért hány a keserű remény, / majd önmagát égre akasztja'’, és a szel­ lemi, fizikai degradálódás retlenetet idé­ ző, látomásos apokalipszise soraival pe­ dig vitatkoznunk kell. Ellenkeznünk a világlátás ilyen végkövetkeztetésével. És ezeken a pontokon válik problematikus­ sá ez a költészet, s okoz a lírai élményanyag eszmei-művészi kiérleltségében egyenetlenségeket. Egyben-másban még tovább lehetne polemizálni vele, de tulajdonképpen el­ végzi ezt ő maga A versek gondolati szembeállítása, egymásnak feleselő, ér­ velő magatartása, fogalmi tartalmuk sarkítása, s az emóciók egymás ellen való hangolása feszült atmoszférát te­ remt. Ennek lecsapódásaiból valami mindig tisztázódik és igazolódik is. Ez hajtja, sodorja a mondanivalót a meg nem talált nyugvópont felé, növelve a kötet expresszivitását, túlhangsúlyozva egyben a negatívumokat. Mindenesetre, ahogy a társadalmi lét, az erkölcsi v i­ lágrend, s az emberi önismeret mély­ ségeit kutatva azok egymásra hatásának törvényszerűségeiből — a költészet for­ manyelvén — sok mindent kikövetkez­ tet, erre az inspiratív tevékenységre rá kell figyelni. Műhelymunkáját általában gondos művességgel végzi, bár nyomokban fel­ lelhetők bizonyos lírai üresjáratok, invenciótlan rímfordulatok, sztereotípiák (Kihalt liget, Borongás, Monté Christo grófja). Kedveli a rímes zárt formát, gyakran alkalmazza a magyaros, vala­ mint a nyugat-európai versépítkezés elemeit. A változó ütemképletű, szótagszámláló sorfajokat (Falevél, Kórházi ágyon, Szekéren) ugyanúgy megtalálni nála, mint a jambikus lejtésű szonettet vagy tercínát (A pipacs, Színész); s olyan íormajátékra is futja kísérletező 117

kedvéből, mint a rák-kánon dallamva­ riálását utánzó Hajótörött c. vers. A fentiek mellett, különböző ritmikai egy­ ségekre tördelő szerkesztéstechnikával, epikus hangvételű szabadversalakzatokat is alkot. Ezek közül a kötöttebb rit­ mustervre épülő, laza rímelésű, illetve a szélesebb sodrású „próza-versei” (Vona­ tok, Elkésett vallomás) maradnak em­ lékezetesek. Tudatosan bánik az érze­ lemkifejezés stilisztikai eszközeivel, több dimenziójú képei külön említést érdemelnek. Mindezek után még nem látni vilá­ gosan, hogy hova tart ez a költészet és

mit teljesíthet majd be. Békési az el­ múlt évtizedben fellépő lírikus nemze­ dék egyik olyan tagja, aki még nem találta meg biztos helyét az irodalom­ ban. Indulásának körülményeit ismerve, nem is találhatta meg eddig; hosszú fel­ készülés után, költészete napjainkban bontakozhat ki igazán. A népies iskola hagyományait továbbépítő törekvései sok lehetőséget rejtenek még. Igazoló példája ennek e kötet is, mely egyben költővé érlelődésének ígéretes állomá­ sát jelentheti. Futaky László

SÜTŐ ANDRÁS:

Anyám könnyű álmot ígér Mindig csodálom a zongoraművésze­ ket. Apró elefántcsont billentyűkön mozgó ujjaikkal csodálatos világot va­ rázsolnak elő, dallamokból épített vilá­ got, amelyikben otthon van a teljesség. Hasonló élményben volt legutóbb ré­ szem, Sütő András könyvének olvasá­ sakor. Sütő is billentyűkön játszik, a valóság húrjait pengeti csodálni való módon. Esztétikai építkezésmódjában is tart valamiféle rokonságot a zenei mű­ vek építkezésmódjával. Talán ezért is olyan nehéz meghatározni az Anyám könnyű álmot ígér című könyvének mű­ faját. Kritikusai leginkább regénynek mondják, mások szociográfiának minősí­ tik, írója pedig „naplójegyzetek” -nek ne­ vezi. Valójában egyik sem. Dokumentu­ mokból, visszaemlékezésekből, vallomá­ sokból, anekdotákból, parányi esszékből, statisztikai adatokból, siratóénekekből, balladákból szőtt mestermű. Műfajtaian alkotás. Ha mindenképpen megha­ tározó szót kellene rá találnom, egyet­ len kifejezést tartanék helyesnek: me­ zőségi, pusztakamarási valóság. Ez a könyv maga a megfellebbezhetetlen igaz­ 118

ság. A z epilógusban így vall erről a szerző: „Szorongó érzésemet csak elmé­ lyíti az a tapasztalatom, hogy bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek. A ki­ mondott szó s az érvényesített igazság között húzódik az ösvény, amelyen az író babért nem szerezhet...” Ezen a babértalan ösvényen bolyongva vallotta Jó­ zsef Attila: „...hörpintek valódi vilá­ got...”, majd Thomas Mannt kérlelve duplázott rá: .... az igazat mondd, ne csak a valódit...” Ez az „igazgat” kérlelő parancs adta a tollat újólag Sütő And­ rás kezébe is, tucatnyi kötetre rugó kí­ sérletezés után. Az anyja ösztönzésére született ez a könyve. A cím is árulko­ dik róla, de a kezdő motívum is ezt bi­ zonyítja: „Egy napon így szólt anyám: — írhatnál rólunk is valami könyvet! — Nocsak! — néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, \idám-e, vagy szomorúságos? — Igaz legyen — mondta.” Aztán Sütő András elkezdi az „iga­ zat” írni, a mezőségi Pusztakamarásról,

Sokat h a s o n ­ ezt az egy é v b e s ű r íte tt f é ls z á z a d n y i valóságot Sánta F e r e n c 20 ó r á b a s ű r íte tt, szintén í é l s z á z a d n y i v a ló s á g o t m a g á b a sűrítő r e ­ g é n y é h e z . A z o n k ív ü l, h o g y mind a k e t ­ tőn a z „igazat” , a valóságot ír já k , én s e m m i r o k o n s á g o t nem érzek a k é t mű k ö z ö tt, mint ahogyan Illyés, Tamási, M ó r ic z , V e r e s P é t e r és mások szellemu jjá t is c s a k a n n y ir a vélem felismerni c s a lá d já r ó l, r o k o n s á g á r ó l. líto ttá k , h a s o n lít g a t t á k

b e n n e , a m e n n y ir e

a m e s te rré é re tt

ta ­

marad tanítóihoz, ö n ­ egyéni a lk o t á s Sütő k ö n y ­ v e . H a n e m csépeltük volna el a szót, a z t írnám: r e m e k m ű . n ít v á n y

h ű sé g e s

á lló , e r e d e t i,

A s z é k e ly e k világából sarjadt, az er­ magyar kisebbség sorsáról szól. Azt a történelmi pillanatot ragadja meg, a m ik o r az ősi hagyományokra épülő n a g y c s a lá d i kötelékek, maradványok bomlásnak indulnak. A z erdélyi faluk ö z ö s s é g e k azért maradhattak olyan so­ k á ig fenn, mert rokoni, családi kapcso­ latokra épültek. A Tamási könyvekben oly sokszor megcsodált falusi idillbe, a mesék és emlékek szép világába, ahol a s z é k e ly és román olyan békességben m e g f é r t egymással, beletiport a kegyet­ len közép-európai történelem két világ­ h á b o r ú já v a l, és azok minden következ­ m é n y é v e l. E z t a folyamatot, s ennek a f o ly a m a t n a k a z eredményét sikerült, a magyar nyelvű irodalomban először, S ü tő A n d r á s n a k megragadni, hiánytala­ d é ly i

n u l á b r á z o ln i.

vagy ösztönösen, de gyer­ érleli ezt az összegező va l­ lo m á s t magában az író. Nemcsak a múltból felsorakoztatott emlékek bizo­ nyítják e zt, hanem az íróvá érlelődéséről szóló vallomások is, a magyar nyelv­ vel való birkózásának motívumai is: „Akármilyen bőven is számolom, alig százötven főnyi közösségtől tanultam m a g y a r u l.” „...n e m erdőbe, bokorba szü­ le tte m , az anyanyelv dirib-darabjai kö­ zé, ahol minden .,. csupa maradvány, f o lt n a k való, szalagvég, elhullajtott kacat...” T u d a to s a n

m ek k o rá tó l

Ilyen alapról indulva a legtökélete­ sebb magyarsággal zengő prózai stílust munkálta ki. A százötven főnyi közös­ ség nyelvi kincséhez hozzáhódította Arany, Illyés, Tamási nyelvét, a népi nyelv kimeríthetetlen gazdagságát, a népköltészet olykor szürrealistának ható képeit („A feléje hajított kések megpördülnek a levegőben és elkezdenek énekelni.” ) A z anyai ösztönzés mellett a magyar nyelv féltése volt még az inspirálója ennek a műnek. Első olvasáskor nem is tudja az ember, mit csodáljon jobban: az írás valóság-anyagát, vagy a nyelvi gazdagságát, stílusát. A z első mondatok után magával ra­ gad a könyv, s az olvasó élménye mon­ datról mondatra, oldalról oldalra gya­ rapszik. Tetten érjük benne a népi mű­ fajok: ballada, monda, legenda, mese születésének pillanatait, s miközben sze­ mélyes ismerősünkké, barátunkká, ro­ konunkká fogadunk néhány pusztakamarási embert, megismerjük a falut, sebeivel, fájdalmaival együtt és törté­ nelmével együtt. Egyszer elszomorodunk, sajnáljuk ezeket az embereket, majd velük együtt fakadunk hahotázó kacajra, miközben végigszenvedjük félszáz év történelmét, az emberek kiszolgáltatottságát, hogy velük együtt emelkedjünk, süllyedjünk, nemesedjünk lélekben, gazdagodjunk ta­ pasztalatokban. Megéljük e könyv ol­ vastán az emberi élet teljességét, a lét minden elképzelhető variációját, min­ den szféráját. És a végén mégis élni akarunk, bizakodni, együtt a könyvbéliekkel: „...esztendőfordulón mindenki jóra mutató jeleket keres. Éjfélkor kút­ ba, gyűrűbe néznek, az égre néznek, a világ négy sarkára vetik a szemüket. Mikor éjfélire megszólalnak a haran­ gok... csoportba verődnek, felgallyaznak a találgatások csupasz ágaira... M i lesz holnap? A jövő esztendőben és az utána következőkben. A várakozás érzései pe­ dig' kézszorításba, vidám hátveregetésbe szökkennek majd; az egyetlen kí119

vánságba, hogy adassék meg jövő ilyen­ kor is elmondanunk a történteket... Igaz, hogy ebbe a kívánságba a puszta lét van csak belegöngyölve. De ez a legtöbb, amivel túlélhetjük a legkeve­ sebbet is. Benne van minden lehető­ ség; csak innen legyünk a kerítésen, amely nagyapámat elválasztja tőlünk. — Aztán majd nekigyűrkőzünk!” Ez a fajta életigenlés a legnagyobb erénye Sütő András könyvének. Mond­ hatnám úgy is, pokoljárások közepette megszenvedett optimizmusa. Miután vé­ gigvezette kisembereit az élet, a sors és a történelem minden pokol-bugyrán, miután minden valósnak elképzelhető iszonyatot, kálváriát megjártak, élni akarnak. Velük mi is, olvasók. Remény­ kednek. A legmagasabb rendű optimiz­ mus, amelyik csak olyan embereknek adatik meg, akik „egyetlen ringó böl­ csővel...” is képesek magukat „átvágni a történelem drótakadályain” . Olyan embereknek, akiknek lételeme a mun­ ka és a humor. Örökké munkálkodó, örökké tevékenykedő, tervezgető, és örökké szenvedő emberek Sütő András „hősei” , akik soha nem viszik sokra, de csavaros furfanggal mindent túlélnek, mert szomorúságuk soha nem mélyül reménytelenséggé, és bármilyen közel férkőzik hozzájuk a tragédia, mindig ta­ lálnak, keresnek okot a nevetésre, vagy legalábbis egy mosolyra mindig futja erejükből... és ami mindennél több, hi­ szik, vallják, cselekszik, élik törvény­ számba menő paranccsal, hogy „a böl­ csőnek nem szabad pihennie, padláson, csűrben hányódnia” .

120

Ezért nevezném összegező alkotás­ nak, hiánytalan műnek Sütő András személyesen is megszenvedett könyvét: optimizmusáért és mélységéért. Világa nem széles, nem extenzíven terjeszkedő. Nem terjed túl Pusztaka­ marás határán, mélysége révén mégis a teljes élettel ajándékoz meg bennün­ ket. A közép-európai falvak szinte mindenikéről megírhatták volna ezt a „hő­ sök nélküli regényt” , amelyiknek alak­ jai soha nem ütnek vissza, bármennyi keserűség gyülemlik fel bennük. A fű­ vel hajolnak, a földbe lapulva dolgoz­ nak a létért, és mindig reménykednek. A történelem alakította, fejlesztette ki bennük a védekezés reflexét. A zt a fé ­ lét, amelyik a paraszti létnek ilyen vagy olyan formában, de mindig alapja volt, s amit az igazság megírására ser­ kentő édesanya így foglalt szavakba: — „Mikor szól a puska, ne avatkozzék az ember a saját dolgába se.” Nem gyávák, nem megalkuvók Sütő figurái. Ezt a legrosszabb szándék sem foghatja rájuk. Csak a szenvedésbe fá ­ radt emberek keserűségével és bölcses­ ségével óhajtják a nyugalmat, és létezni akarnak, mert tisztában vannak azzal, hogy ez az élet alapja. Csak ha létez­ nek, akkor lehet reményük, hogy él­ hetnek is. És a könyvbéli idő teltével az életnek is sürvednek a jelei. Nem­ csak az édesapa panaszként buzgó vá­ gyaiban, megható vallomásában, hanem a valóságban is. Ezért nem légbőlkapott Sütő optimizmusa, hőseinek reménye. A munka és a szenvedés aranyfedezete van alakjainak, figuráinak reményei mögött. Takács Péter

A kassai Batsányi-kör évkönyve, 1965-68. A két világháború között a Kazinczy Társaság szervezte, irányította Kassa magyar irodalmi-művészeti életét. Ered­ ményes munkáját a sikerült tárlatok, a fontos könyveket megjelentető Kazinczy Könyvkiadó jelzik. 1965 óta a Batsányikör vette kezébe a nem mindig hálás irányítás feladatát. Hogy mit végeztek a kassai magyar művelődés lelkes mun­ kásai: azt ez a gazdag tartalmú, szín­ vonalas évkönyv is bizonyítja. Illyés Gyulát, Fábry Zoltánt, Keresztúry De­ zsőt, Kovács Győzőt, Turczcl Lajost, Vargyas Lajost, Ádám Jenőt, Esze Ta­ mást találhatjuk a szerzők névsorában, melléjük nyelvészek (Bárczi Géza, Deme László, Végh József) sorakoznak föl. Jugoszlávia, Ukrajna magyar irodalmá­ ról Herceg János, illetve Bállá László, Romániáról Czine Mihály fest tömör­ ségében is találó, jól eligazító-magyarázó portrét. Nem sorolhatjuk föl az évkönyv va ­ lamennyi dolgozatát, inkább csak a té­ mákat jeleznénk: a magyar felvilágoso­ dás Kassával kapcsolatos néhány ese­ ménye (Batsányi, Kazinczy), Arany Já­ nos életműve, Kodály Zoltán tanítása, a magyar népballada, a kuruc mozga­ lom kassai eseményei... Itt meg kell áll­ nunk! Esze Tamás módszertanilag is tanulságos tanulmányában egy kuruc dalunk történeti forrásértékét bizonyít­ ja, hátterét világítja meg: „ A híres Rabutin Kassa városát, Sűrűn löveti Forgách bástyáját. Uram segéij! És küldé az Űr szolgáját, Esze Tamást, nem mást, S megtartá Kassát.” Esze Tamás megemlékezik arról, hogy nagyapja már csak két sort tu­ dott az énekeskönyvekben fönnmaradt énekből: „Esze Tamás, mert nem volt más, Kassa varat bevette.” A romlott szövegből Thaly Kálmán még 1866-ban arra következtetett, hogy nem Kassáról, hanem Szatmár váráról

van szó. 1904-ben aztán előkerült a ku­ ruc ének eredeti szövege is, ez kétséget kizáróan igazolta, hogy Kassa labanc ostroma alkalmával keletkezett. A sza­ bolcsi, szatmári kapcsolatok azonban így is megtalálhatók. Esze Tamás „tattá meg” a várost, jórészt Szatmárból, Sza­ bolcsból származó hajdúival. Ugyanezek a hajdúk tartották meg 1706-ban Eger várát is. Esze Tamás hajdúi között — írja a szerző — „még 1706-ban is voltak olyanok, akik részt vettek a hegyaljai felkelésben.” Kassa védelmét jórészt Károlyi Sándor szervezte meg. Az évkönyv további s/.abolcs-szatmári vonatkozásai közül egy nyelvészeti jellegűt emelnénk ki. A földrajzi nevek gyűjtéséről szólva, Végh József Szabolcs-Szatmár megye példáját emeli ki, ahol a debreceni egyetem s a nyíregy­ házi főiskola irányításával folyik a gyűjtőmunka. Érdekes a múltba pillantó „A kassai költők verseiből” című fejezet is. M eré­ nyi Gyula, Urr Ida, Petneházy Ferenc, Rácz Olivér hangulatos verseit olvas­ hatjuk. Innen azonban bántóan hiány­ zik Sziklay Ferencnek legalább egy ver­ se. Nemcsak azért, mert jelentősebb alakja a két világháború közötti cseh­ szlovákiai magyar irodalomnak, mint Merényi vagy Urr Ida. Azért is, mert ő volt a Batsányi-kör elődjének, a K a ­ zinczy Társaságnak a főtitkára. Itt csak mellékesen említjük meg, hogy Sziklay Ferenc fia, László évekig nyíregyházi tanárként tevékenykedett, s a nyíregy­ házi művelődési élet egyik szervezője volt. Nyíregyházáról került Kassára. Je­ lenleg a Irodalomtudományi Intézet tu­ dományos főmunkatársa. Mindent egybevéve: az öröm s az el­ ismerés hangján szólhatunk e kötetről. Várjuk a folytatást. (Szerkesztette: Turczel Lajos. Madách Könyv­ kiadó, Bratislava, 1969.)

Fried István 121

Egy jubileumi kiadvány Romániából Az 1969—70-es esztendők nemcsak nekünk jelentettek jubileumi éveket, hanem szomszédainknak is: a szlovák, az ukrán és a román nép is e két esz­ tendőben ünnepelte a fasiszta elnyomás alól történt felszabadulásának negyedszázados évfordulóját. Ennek jegyében jelent meg az ismertetendő kötet, amely tanulmánygyűjtemény, leginkább a mi múzeumi évkönyveinkhez hasonlítható. Kiadója is a Szatmárnémeti Történeti Múzeum (Muzeul de istorie Satu Maré), szerzői pedig a szatmárnémeti, nagyká­ rolyi, nagybányai, nagyváradi, kolozs­ vári, dévai és bukaresti múzeumok mun­ katársai. A kötet bevezető tanulmánya — Gh. I. BODEA tollából — az ünnepi meg­ emlékezés jegyében íródott: a Szatmár megyei népi, antifasiszta ellenállás négy esztendejét mutatja be az 1944. október 25-én történt felszabadulásig. A levél­ tári és nyomtatott forrásanyagot gazda­ gon felhasználó munka bizonyítja, hogy a kommunista párt vezetésével folyó harcban románok és magyarok együtt küzdöttek. A kötet jelentős része régészeti ta­ nulmányokból áll: BENEDEK Zoltán a felsőpleisztocén- és holocénkori Szamos és Kraszna mederváltozásaival foglalko­ zik. Marié B ITIR I és Aurél SOCOLAN a túrterebesi (Turulung) paleolit telepet és ennek északkelet-romániai kapcsola­ tait vizsgálja. Sever DIM ITRASCU az Új németben (Unim at) folyó régészeti ásatásokról ad előzetes jelentést. K A ­ CSÓ Károly a rézkori bodrogkeresztúri kultúra Csomaközben (Ciumesti) feltárt temetőjéről készített rövid elemzést. NÉMETI János munkája a Nagykároly környékén előkerült bronzkori emlékek fényképekkel dokumentált katalógusa, az emlékek rövid kiértékelésével. BADER Tibor a domahidai (Domanesti) bronzkori kincsleletet dolgozta fel min­ taszerűen, míg N Á N ÁS I Zoltán az ér122

körtvélyesi (Curtuiseni) koravaskori sír­ leletet közli. Több dolgozat a román történetírás igen gyakori témájával, Dácia római provincia történetével foglalkozik. Hl. FERENCZI Dácia északi határának vé­ delméről ír, Gheorghe L A Z IN Északnyugat-Románia II—IV. századi római pénzforgalmát vázolja fel a leletek tük­ rében. NÉMETI második dolgozata pe­ dig egy, az V. század második feléből származó, Gencsen (Ghenci) feltárt ger­ mán női sír leírását adja. Hatalmas időbeli ugrással már az új­ kor kezdetére kalauzol bennünket a kö­ vetkező dolgozat, amelyben BU RAI Adal­ bert a szatmári vár X V I— X V II. száza­ di történetét, egykori látképeit közli, va­ lamint a vár helyét a mai városképben. Csak sajnálni tudjuk, hogy a szatmári várral egyidős, azonos elrendezésű és sorsú ecsedi és kállói várakról nem tör­ ténik említés, pedig az utóbbiról Koroknay Gyula hasonló felépítésű tanul­ mánya (A nyíregyházi Jósa András Mú­ zeum Évkönyve, II. [1959] 73—88.) bizo­ nyára elérhető lett volna. A legújabbkori történelem a beveze­ tő tanulmány mellett két cikkel van képviselve. Viorica B. URSU a Szatmár megyei tömegeknek Romániához való csatlakozási törekvéseiről (1918) ír, míg Petru BU NTA a szatmárnémeti munkásmozgalom 1923— 1928 közötti időszakát elemzi. A kötet egy nagyobb hányadát nép­ rajzi dolgozatok alkotják. I. IURASCIUC a szatmári népi táplálkozásról ér­ tekezik, Ionita G. ANDRON az Avas népművészetének textilbe megálmodott, fába vésett emlékeit adja közre gazdag fényképillusztrációval. TÓTH Bertalan a népi építkezés stílus- és típuskutatásá­ nak módszerét közli, szép rajzokkal téve szemléletessé munkáját. A kötet két be­ fejező tanulmánya képzőművészettel foglalkozik. Negoita LA PTO IU a szat-

márnémetl Papp Aurél (1879— 1960) fes­ tőművész életének és művészetének kor­ szakait vázolja fel, s az Emil Isactól és N. Tonitzatól hozzá intézett leveleket teszi közzé I. URSU és I. IURASCIUC. A tanulmánygyűjtemény szép borí­ tóját és kötését (mindkettőt a város egy­ kori pecsétje díszíti) kevéssé ellensú­ lyozzák a nyomdatechnikailag elégtelen fényképes táblák. A tartalmi ismertetés mellett a rész­ letes kritikai értékelésre itt nincs mód. Ehelyett elmondhatjuk, hogy a társada­ lomtörténeti kutatómunkának Romániá­ ban, az utóbbi időben történt decentra­ lizálásával teremtődtek meg annak fel­ tételei, hogy ne csak akadémiai intéze­ tek, nagy múltú múzeumok jelentkezze­ nek kiadványaikkal. Ennek a folyamat­ nak eredményeképp nyomattatta ki a szomszédos szatmári rajon vezető intéz­

ménye a szatmárnémeti múzeum első kiadványát 1967-ben. (S. Dumitrascu— T. Boder: Asezarea dacilor liberi de la Mediesul Aurit, í. = Az aranyosmedgyesi szabad dák település, I. kötet.) Két pénz-, valamint egy legújabbkori tör­ téneti munka után a jelen jubileumi kötet fémjelzi azt a szorgos kutatómun­ kát és kiadói támogatást, amelyről csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. Egyben reméljük, hogy a szatmárnémeti múzeum egyre terebélyesedő társada­ lomtörténeti vizsgálatai nemcsak együtt­ működésre serkentenek, de egyaránt szolgálják mindkét nép, a román és a magyar nép közös ügyét. (S A T U MARÉ, Síudii si comunicari. — SZATM ÁRN É­ METI. Tanulmányok és közlemények. Hely nélkül, 1969. (1970) 240 lap. Szer­ kesztő: T. Bader.) Németh Péter

123