AZ ÉGHAJLATVÉDELEM LEGFONTOSABB GAZDASÁGI ESZKÖZEI SZABÓ ZOLTÁN A téma körvonalazása A környezet védelmét többféle módon lehet elősegíteni. Az utóbbi évtizedben az adminisztrációs eszközök mellett a környezetvédelem területén egyre inkább előtérbe kerültek a gazdasági eszközök. A két legfontosabb ilyen gazdasági eszköz a kibocsátási jogok kereskedelme (kiegészítve az együttes megvalósítással és a tiszta fejlesztési mechanizmussal) és a zöld államháztartási reform. Harmadik ilyen – ugyan nem gazdasági – eszközként érdemes számba venni a Magyarországon még nem elterjedt, úgynevezett „önkéntes megállapodásokat”. Ezeken kívül még több éghajlatvédelmi eszköz is létezik (lásd technológiai eszköztár, energiatakarékosság, energiahatékonyság), azonban ezekre a jelen esszé keretei között nem tudok kitérni. A vizsgált három eszköz közül egyedül a zöld államháztartási reform érinti a lakosságot, a kibocsátási jogok kereskedelme és az önkéntes megállapodások a vállalati szektort fedik le. Ezt nagyon fontos szem előtt tartanuk akkor, amikor az ipari eredetű környezetterhelés visszaszorulóban van és „helyét” egyre inkább a lakosság jóléti fogyasztása veszi át. Viszonylag kockázatmentesen valószínűsíthetjük, hogy a jövőbeni környezetvédelmi problémák nagyobb részét, így az éghajlatváltozást is ez utóbbi számlájára lehet majd írni.
A nemzetközi és az EU kibocsátási jogok kereskedelme, valamint az együttes megvalósítás Az éghajlatvédelem gazdasági eszközei közül napjainkban az ún. Kiotói mechanizmusok; a kibocsátási jogok kereskedelme, az együttes megvalósítás és a tiszta fejlesztési mechanizmus kerültek leginkább előtérbe. Mindhárom eszköz alapgondolata az, hogy az éghajlatvédelmi beavatkozásokat, a szennyezés-kibocsátás csökkentését ott kell elvégezni, ahol viszonylag legkisebb ráfordítással a legnagyobb eredmény várható. Vagyis azok az országok, amelyek a kitűzött célt hazai intézkedésekkel csak drágán lennének képesek teljesíteni, vásárolhatnak egységeket (allowance) azoktól, akiknek „feleslege” alakul ki. Az Európai Unió a többi nyugati országhoz hasonló berendezkedése következtében jóval nagyobb arányban szennyezi a Föld légkörét, mint amennyire a lakossága alapján „jogosult” lenne. Az Unió javára írható viszont, hogy még a Kiotói Jegyzőkönyv hatályba lépése előtt – ami csak Oroszország csatlakozásával vált 2005-től lehetővé –, hozzákezdett a közösen vállalt (felajánlott) 8%-os széndioxid (CO2) csökkentés 2012-ig történő teljesítéséhez. Az EU tagországok 2002-ben – világpiaci versenyképességük megőrzése érdekében is – elfogadták egy közös emisszió-kereskedelmi rendszer alapelveit. Ennek egyes részletei még vitatottak (lásd később), de a rendszer 2005-től életbe fog lépni. Úgy tűnik, hogy a kibocsátási jogok kereskedelme a még kevés kereskedelmi tapasztalat ellenére az Unión kívül is nagy karrier előtt áll. Előrehaladott tárgyalások folynak Japánnal és Kanadával a rendszerhez való esetleges csatlakozásról. Az USA
53
egyes államai (Regional Greenhouse Gas Initiative) pedig megtették az első politikai tapogatózó lépéseket, hogy saját rendszert építsenek ki. A Kiotói mechanizmusokat a környezetvédő szervezetek részéről sokáig éles bírálatok érték, és érik még ma is. Sokan megkérdőjelezik a mechanizmusok környezetvédelmi hasznát. Ennek csak kisebbik oka az, hogy az EU kibocsátási jogok kereskedelmi rendszere sok kivételt és indokolatlan privilégiumot tartalmaz (lásd vegyipar). Kérdésesebb az, amit több ország illetve nemzetközi vállalat szeretett volna elérni, hogy már kezdettől fogva a másik két mechanizmussal „felhígítsák” a kibocsátási jogok kereskedelmi rendszerét. Vagyis az egyes országok a vállalásaikat belső erőfeszítések nélkül az átalakuló országokban illetve a harmadik világban történő beruházásaikkal is teljesíteni tudják. Ezt kemény lobbizással sajnos részben sikerült is „átverniük” az Uniós szabályozáson, az ide vonatkozó kapcsolódási direktíva (COM [2003]) túlságosan engedékenyre sikeredett. Csupán a kibocsátáscsökkentési célok felét kell hazai intézkedésekkel megvalósítani, a másik fele a rugalmassági mechanizmusok alkalmazásával is teljesíthető. Ez a gyakorlatban azt jelenteni, hogy a tőkeerős országok folytathatják fenntarthatatlan energiahasználati szokásaikat, sőt technológia-transzfer révén átültethetik azokat a gazdaságilag gyengébb országokba. Ez nemcsak az éghajlatvédelem hosszú távú érdekeit sérti, de még jobban mélyítheti a kedvezőtlen függőségi viszonyt az egyes országcsoportok között. Annak ellenére, hogy a sokáig bizonytalan helyzet (életbe fog lépni Kiotó?) elmúlt, az „erősek” még mindig viszonylag olcsón hozzájuthatnak a „gyengék” kibocsátási jogaihoz (kereskedelmi egységeihez) anélkül, hogy strukturális átalakításokat, komolyabb technológiai fejlesztéseket végeznének. Holott ma már elfogadott az a vélemény, hogy Földünk fenntartható fejlődéséhez életmódunkban, termelési rendszereinkben paradigmaváltásra lenne szükség. Ezért támogatják a környezetvédők azt az elvet, hogy a 2012-ig terjedő időszakban az EU tagországok saját területükön teljesítsék a kibocsátások csökkentésére tett vállalásaikat. A nemzeti kibocsátási jog kereskedelmi rendszerek kialakításakor a tagállamok viszonylag nagy szabadságot élveznek. Az első kérdés az, milyen alapon osszák szét a kibocsátási jogokat. A környezetvédő szervezetek a kibocsátási jogok árverésen (aukción) történő értékesítését támogatják, azonban az ide vonatkozó EU direktíva igencsak beszűkíti a mozgásteret. Sokan az éghajlatvédelmet leszűkítik a CO2 kibocsátás kordában tartására, ami súlyos félreértése a problémának (lásd az egyéb üvegházhatású gázokat). Valós éghajlatvédelemhez a gazdaság egészét átfogó intézkedésekre van szükség, ezen belül pedig szigorú kibocsátási plafonok (cap) megállapítására. Csupán így lehet a környezeti állapotban kedvező változást elérni. Az EU-s széndioxid kibocsátás-kereskedelmi rendszer talán egyik legfontosabb eleme a nemzeti hatáskörbe utalt nemzeti kiosztási terv (national allocation plan). Ez a terv tartalmazza, hogy a vállalt üvegházhatású-gáz (CO2 egyenértékben meghatározott) kibocsátás csökkentést az adott ország hogyan kívánja megvalósítani. Mint ismeretes, Magyarország 6%-os csökkentést vállalt, amit azonban a magyar kiosztási tervben bemutatott makroszámítások [KvVM (2004)] alapján a rendszerváltás utáni ipari összeomlással már „teljesített” is. Tehát Magyarország mint nettó eladó fog a kereskedelemben részt venni. A kiosztási terv határozza meg, hogy az egyes ágazatok (fa- és papíripar, cementgyártás és így tovább) mekkora arányban részesülnek az üvegházhatású-gáz kvótából. A terv része kellene legyen, hogy implicit módon plafonokat állapít meg az egyes szektoroknak (közlekedés, energetika, mezőgazdaság, lakossági kibocsátás stb.), nem csak az ágazatoknak, azaz a kibocsátási 54
egységek (allowance) kiosztása meghatározza, hogy az adott szektor mennyit bocsáthat ki, és mennyit kell majd a piacon vennie, illetve értékesítenie. Az országos összkibocsátás ugyanis adott, abból nem csak a kereskedésbe bevont szektorok részesülnek. A kiosztási terv tehát meghatározza, hogy a kibocsátási egységek milyen arányban kerülnek az egyes szektorok között kiosztásra, azaz a szektorok elvileg csak másik szektor rovására növelhetik kibocsátásukat. Azonban a magyar kiosztási tervet alátámasztó makroökonómiai modellezés nem foglalkozik azzal, hogy az egyes szektorokra plafonokat állapítson meg, csupán összesített adatot kaphatunk a országos kibocsátás várható alakulásáról. Ezt azért tartjuk különösen veszélyesnek, mert így elsikkad az a potenciális cél, hogy a kereskedésbe be nem vont szektorok kibocsátásáról nagyobb társadalmi vita kezdődjön. A kibocsátási jogok kereskedelme nem csak az ipari eredetű kibocsátásokról szól. Implicit módon a kereskedésbe be nem vont szektorok kibocsátására ki kellene alakulnia egy plafonnak, amennyiben az országos összkibocsátást, illetve a kereskedő ágazatok várható kibocsátását megbecsüljük. A terv fő hiányossága, hogy nem állapít meg plafonokat a kereskedésbe be nem vont szektorokra. A közlekedés, a mezőgazdaság és a lakosság is ilyen módon mentesül az éghajlatvédelmi intézkedések alól. Általánosságban elmondható, hogy amennyiben túlzottan engedékenyek vagyunk az iparral, valamint az energiaszektorral, úgy a következő periódusban esedékes csökkentést a többi szektornak kell véghezvinnie. Ez pedig igen valószínűtlen. Hogyan is lehet józanul azt várni a jelenlegi tendenciák ismeretében, hogy a közlekedésből származó kibocsátások mérséklődni fognak? Vagy netán a lakosságé (fűtés)? Ráadásul a kereskedelemben részt nem vevő szektorok érdekeltté tétele más gazdasági eszközökkel, elsősorban az energiaadón keresztül történik, amelynek hatása még kevésbé számítható ki. Magyarországon a jelenlegi helyzet alapján nem lesz szükség pótlólagos intézkedésekre ahhoz, hogy a kiotói célokat teljesíteni tudjuk. Ez a „szerencsés” helyzet azonban a következő évtized közepére (2014-2015-re) kifullad. A kiosztási terv makrószámításában előrevetített gyorsuló ÜHG kibocsátási növekmény azt fogja eredményezni, hogy a Kiotó utáni periódusban viszont már Magyarországnak is komoly kibocsátás-csökkentő intézkedéseket kell majd hoznia. Ez pedig nem képzelhető el a kereskedésbe be nem vont szektorokra (közlekedés, lakosság, mezőgazdaság) kiterjedő intézkedések nélkül. Azaz, amennyiben ezeket a szektorokat növekedni hagyjuk, úgy a következő periódusban – arányait tekintve – sokkal drágább lesz a szükséges intézkedések meghozatala. Valóban igaz, hogy még nem sokat lehet tudni a Kiotó utáni periódus csökkentési céljairól. Azonban sok mindent elmond, hogy Tony Blair, Nagy-Britannia miniszterelnöke 2050-re 60%-kal kívánja a brit üvegházhatású kibocsátásokat csökkenteni, míg Franciaország ugyanerre az időtávra 75%-os csökkentést irányzott elő. Mindez azt vetíti előre, hogy 2012 után éves szinten legalább 1%-os csökkentésre érdemes felkészülni, ami homlokegyenest ellentmond annak, ami a Magyarország Nemzeti Kiosztási Tervének alapelvei nyilvános tervezetében olvasható [GKMKvVM (2004)]: „Az ÜHG kibocsátás növekedési üteme fokozatosan gyorsuló. A 2002/2001-es 2,04%-os értékről 2012/2011-re 2,44%-ra emelkedik.” Felvetődik a kérdés, hogy ezek ismeretében hogyan fogja Magyarország 2012 után csökkenteni ÜHG kibocsátását? A 2,5% fölé gyorsuló éves ÜHG kibocsátás növekmény hogyan egyeztethető össze a vezető nyugat-európai politikusok által előrevetített célokkal? 55
A Kiotói mechanizmusok közül nálunk az együttes megvalósítás van a legelőrehaladottabb állapotban. Több közös projekt már a korábbi években megvalósult, mások az engedélyezés különböző szakaszában vannak. A szabályozás néhány jelentős részének kialakítása azonban még várat magára. A három, 2004 elejéig jóváhagyott magyarországi projekttel kapcsolatban sok kérdést újra kell gondolni, és a hazai szabályozást ennek megfelelően kialakítani. Választ kell találni arra, hogy a kreditek (az együttes megvalósításban elszámolható egység) mekkora hányada maradjon itthon (10-20%), hány évre szóljanak a jogok, kinek a tulajdona az elkerült emisszió, melyek legyenek az ajánlott projektek, milyen szerkezetátalakítást kívánunk leginkább támogatni, vagyis azt, hogy ágazati, műszaki-fejlesztési vagy regionális célokra költsük az esetleges bevételeket. Az elmélet szintjén az együttes megvalósításban nagy lehetőségek vannak (az emisszió csökkentésnek kisebbek a globális költségei), azonban az egyes országok megfelelő nemzeti szabályozása és hosszú távú éghajlatvédelmi koncepció kialakítása nélkül a megállapodások beszűkíthetik a beruházással kedvezményezett országok mozgásterét, illetve megdrágíthatják számukra a későbbi éghajlatvédelmi intézkedéseket. A borsodi és a pécsi, majd az ajkai erőmű tapasztalata azt mutatja, hogy Magyarországon még nagy lehetőségek rejlenek a biomasszára történő átállásban, azonban további erőművek fatüzelésre való átállítása már komolyan veszélyeztetheti erdeink természetes állapotát (a rendelkezésre álló famennyiséget már most lekötötték). A következő évtizedek gyorsabb ütemű csökkentésének feltételeit ma kell megalapozni jól átgondolt, hosszú távú szerkezetátalakítási politikával. A szabályozásnak pedig nemcsak az energetikai ágazat, illetve az abban levő vállalatok szempontjaira kell tekintettel lenni, hanem ugyanúgy, mint a többi területen, az ország hosszú távú – gazdasági, társadalmi és környezeti – érdekeire és a globális éghajlatvédelemre egyaránt. A fejlemények ismeretében gyakorlatilag kimondhatjuk, hogy a kibocsátási jogok kereskedelme az első megpróbáltatást nagy vérveszteséggel vette. A kiosztási tervek nem sarkallnak csökkentésekre (lásd Franciaország, Lengyelország stb.), így nem várható túlságosan nagy érdeklődés majd az egységekkel történő kereskedésre sem, igaz, a terveket az Európai Bizottságnak még jóvá kell hagynia. Intő jel, hogy a kibocsátási egységek piaci árai 5-8 euró körül mozognak csupán, ami messze alatta marad az externális költségeknek.
A zöld államháztartási reform főbb jellemzői Az Európai Unió tagországai egyre elterjedtebben alkalmazzák ezt a gazdasági eszközt a környezetvédelem érdekében. A legfejlettebb OECD országok többségében napirenden van a környezetvédelmi államháztartási reform kérdése. Több országban már évekkel ezelőtt megkezdték ezt a folyamatot (a környezetvédelmi jellegű adók emelése, illetve újak bevezetése, a környezetileg ártalmas állami támogatások csökkentése), így sok olyan gyakorlati tapasztalat gyűlt össze, amelyeket már érdemes elemezni. Legutóbb Nagy-Britannia és Németország kezdett el környezetvédelmi államháztartási reformot, míg a skandináv országokban és Hollandiában lassan egy évtizedes tapasztalat gyűlt össze a reformok eredményességéről. A reform keretében az ökoadókból származó többletbevételek visszaforgatásra kerülnek az egyéb adók (elsősorban a személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási járu56
lék) csökkentésére, így összességében a reform pénzügyileg semleges. (Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban ökoadóknak nevezzük a környezet védelmét elősegítő adókat, járulékokat és díjakat, beleértve például az üzemanyagok jövedéki adóit is és az egyéb energiaadókat.) Az ökoadók révén egyfajta árjelzés érhető el, azaz a környezetileg ártalmas termékek és szolgáltatások megdrágulnak, míg a környezetbarát megoldások ára relatíve csökken. Ezáltal biztosítható, hogy a vállalatok és a háztartások döntéseiknél figyelembe vegyék a környezeti hatásokat is. Több OECD ország példája bizonyítja, hogy az ökoadók bevezetésével csökken a környezetre nehezedő terhelés. Az ökoadóknak pozitív a hatásuk a környezetre, elősegítik az újításokat, növelik a hatékonyságot. A reform másik pillére a környezeti szempontból káros állami támogatások megszüntetése. Napjainkban igen jelentős források jutnak olyan tevékenységek támogatására, amelyeknek a megszüntetése révén a környezetre nehezedő teher jelentősen csökkenne (pl. fosszilis energiahordozók, közúti közlekedés támogatása), ugyanakkor ezek a források más területen sokkal nagyobb társadalmi hatékonyságot eredményeznének (pl. kutatás-fejlesztés, informatika). A zöld államháztartási reform egyik fontos eleme az energiaadó. Ezzel kapcsolatban új fejlemény, hogy az Európai Unió 2003-ban elfogadta az egységes európai energiaadó bevezetését [ET (2003)], aminek következtében Magyarországon is szükségessé vált, hogy az egyes energiatermékeket terhelő adókat az ide vonatkozó direktíva tervezetnek megfelelően alakítsuk. Az energiaadók alapvető célja, hogy az energiafogyasztás megdrágítása révén energiaracionalizálásra ösztönözzenek. Az elfogadott irányelv minimális adómértékeket állít fel a különböző energiatermékekre aszerint, hogy azok fűtési vagy közlekedési célú felhasználásúak, ugyanakkor a termelési célra felhasználtakra nem vonatkozik (pl. vaskohók energiafelhasználása). Az energiaadók megfizetése alól az ipar gyakorlatilag mentességet élvez, így az adó leginkább a háztartások energiafelhasználását fogja – az árrugalmasságuknak megfelelően – befolyásolni. Az irányelv azonban olyan sok kivételt, visszatérítést és átmeneti időszakot tartalmaz, hogy az egyes energiatermékek árára gyakorlatilag nem lesz jelentős hatással. A zöld államháztartási reform a legtöbb országban folyamatosan halad előre, azonban a benne rejlő potenciálhoz képest viszonylag lassan. Az előbb vizsgált energiaadó megszületésére több mint hét évet kellett várni, és a kapott eredmény sem rózsás. Ennek ellenére apró lépések mindenhol történnek. Ilyen például, hogy a gépjárművekre kivetett adókat már a CO2 kibocsátás alapján differenciálják (Dánia, Egyesült Királyság). Az energiatámogatásokat fokozatosan leépítik (lásd németországi széntámogatások). Az ökoadókból származó bevételek súlya szinte minden EU tagországban nő. Ugyanez mondható el Magyarországról is. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy a zöld államháztartási reform gondolata nem tartozik a könnyen emészthető témák közé. Nem könnyű egyszerű üzenetek formájában kommunikálni. A reálpolitika rémálma a több gondolati átkötést igénylő üzenet. Egyszerű üzenetek formájában pedig igencsak nehéz a lakossággal megértetni, hogy azért szükséges a környezetet terhelő tevékenységek adóját emelni, mert ezáltal a környezetterhelés megdrágul, a megdráguló környezetterhelés pedig azt fogja eredményezni, hogy a környezet igénybevétele csökken. A politikai rendszer sajátosságaiból adódóan a gazdaságpolitika népszerűtlen döntéseket nem hozhat meg könnyedén. Márpedig az adóemelés semmiképpen sem eredményez javuló népszerűségi mutatókat.
57
A kibocsátási jogok kereskedelme és a zöld államháztartási reform kapcsolata A két gazdasági eszköz (kibocsátási jogok kereskedelme és a zöld államháztartási reform) a legújabb fejlemények nyomán sok szempontból kiegészítheti egymást. Az energiaadó leginkább a közlekedést és a lakossági fűtési célú felhasználást fedi le, míg a kibocsátási jogok kereskedelme a nagyobb pontszerű szennyező-forrásokat érinti. Míg az ökoadók (leginkább az energiaadó) a környezeti eredmények tekintetében bizonytalanságot hordoznak magukban, viszont a befolyó bevételek és a várható kiadások könnyen előre jelezhetők, addig a kibocsátási jogok kereskedelme pont fordítva működik. A kibocsátási jogok kereskedelme a várható környezeti eredményt teszi explicitté (pl. 8%-os CO2 kibocsátás csökkentés), viszont az ennek eléréséhez vezető út költség- és bevételvonzatait nehéz előre tervezni. Ezen felül a két gazdasági eszköz működési alapelve is különböző. Az adók meghatározzák az árat, és a piacra bízzák, hogy ennek ismeretében milyen, a környezetet javító intézkedést hajtanak végre. Ezzel szemben a kibocsátási jogok kereskedelme a környezeti eredmények számszerűsítéséből indul ki, és a piacra bízza az árak kialakítását. A hatékonyságot vizsgálva valószínűsíthető, hogy a kibocsátási jogok kereskedelme jobban megfelel a nagyobb pontszerű szennyezőforrások esetében, míg az energiaadók jobban tudják kezelni a diffúz szennyező-forrásokat, úgymint a közlekedés, a háztartások és a mezőgazdaság. Az energiaadók alól a legtöbb országban a nagyobb ipari cégek számára a gyakorlatban mentességet biztosítottak a nemzetközi versenyképesség védelmének okán, amelynek következtében ezen szennyezőforrásokat idáig legtöbbször nem fedték le környezetgazdasági eszközök. Az EU Környezetvédelmi Főigazgatósága ennek megfelelően a két eszköz szinergia-hatását emeli ki. Az EU politikai irányvonala ezek szerint elfogadja a gazdaság előbb bemutatott felosztását, és a két eszköz alkalmazását ennek megfelelően tervezi meghatározni. Mint az az Európai Bizottság „Pénzügyi ösztönzők az energiahatékonyság javítására a háztartásokban és a közlekedésben” című Zöld Könyvében olvasható: „az energiaadókat és az emisszió-kereskedelmet úgy kell kialakítani, hogy azok egymást kiegészítve a teljes emissziót lefedjék”51. A Bizottság álláspontja szerint az energiaadók azokra a diffúz forrásokra kell, hogy kiterjedjenek, amelyek nem vesznek részt a kibocsátási jogok kereskedelmében.
Az önkéntes megállapodások Az önkéntes megállapodások az állam és egyes vállalkozások között jönnek általában létre egy adott környezetvédelmi cél elérése érdekében. Alapvetően konszenzusra épülnek, így mindkét fél elfogadja a benne foglaltakat. Az elmúlt évtized során egyre több fejlett országban találhatunk példákat az alkalmazásukra. Az EU korábbi 15 tagországa közül tízben találhatunk példát az éghajlatvédelem érdekében megkötött önkéntes megállapodásokra [EEA (1997)]. Kanadában különösen kiter-
51
European Commission Green Paper, Fiscal Incentives to increase energy efficiency in households and transportation. 2001.
58
jedten alkalmazzák ezt az eszközt. Magyarország ugyanakkor még nem kezdte meg az ebben rejlő lehetőségek kihasználását. Az önkéntes megállapodásokat sokszor valamely másik gazdasági eszközzel összekapcsolva alkalmazzák. Az Egyesült Királyságban például az éghajlat-változási díjat összekötötték az ipar és a mezőgazdaság több ágazatával kötött megállapodással. A legnagyobb hatást akkor lehet elérni, ha az önkéntes megállapodás össze van kapcsolva egy nagyobb mérvű ökoadó bevezetésével. Ilyenkor az önkéntes megállapodásban résztvevő vállalatok részleges mentességet, kedvezményeket kapnak az adóból, míg a másik oldalról megközelítve a kérdést az adókötelezettség szankciónak tekinthető, amennyiben az adott vállalat nem tartja be a vállalásokat. Az adókedvezmények csak addig élnek, amíg a vállalat teljesíti a megállapodásban lefektetett környezetvédelmi célokat. Nagyon fontos kérdés, hogy ezen megállapodások jogilag kötelező érvényűek-e a résztvevő felekre nézve. Az EU tagországokban egyedül Hollandiában van az érintett hatóságoknak joguk jogilag kötelező érvényű megállapodást kötni, a többi országban így értelemszerűen a nem teljesítés estén az alkalmazható szankciók köre viszonylag szűk. Az önkéntes megállapodások a hatósági beavatkozás szintjétől függően háromféleképp jöhetnek létre. Az első, amikor egyes vállalatok saját akaratukból vállalják bizonyos környezetvédelmi célok elérését. A második, amikor állami kezdeményezéshez csatlakoznak (pl. ökocímkézés), míg a harmadik, és egyben legfontosabb, amikor az állam és a vállalatcsoportok/iparágak között tárgyalással, kölcsönösen felismert érdekek alapján alakulnak ki az elérendő célok. Az állami feltételrendszerhez való csatlakozásra jó példa a dán üvegházhatású gázok emissziójának csökkentésére irányuló megállapodás. Dániában 1993 óta az iparra szén-dioxid adót vetnek ki, ami az energia-intenzív szektorokban tevékenykedő vállalatok nemzetközi versenyképességét hátrányosan érintheti. Ezért gazdaságpolitikai megfontolásból a hatóságok megállapodtak a legnagyobb nehézipari vállalatokkal, hogy amennyiben ez utóbbiak energiahatékonysági és egyéb emisszió csökkentő beruházásokat hajtanak végre, úgy adókedvezményeket kapnak. Végeredményben tehát a vállalatok választhatnak a CO2-adó teljes megfizetése, illetve az önkéntes kibocsátás-csökkentő intézkedések révén kapott adókedvezmény között. Amennyiben Magyarországon is hasonló módon az energia-intenzív iparágaknak kedvezményeket nyújtanánk, úgy nagyobb esély nyílhatna az egyik legfontosabb ökoadó, a szén-dioxid adó bevezetésére, hiszen a nemzetközi versenyképesség romlásából eredő problémák részben kezelve lennének. A tárgyalással kialakított önkéntes megállapodásokra talán a német üvegházhatású gáz kibocsátás csökkentés megállapodást érdemes említeni. A megállapodásban résztvevő vállalatok az összes ipari energiafelhasználás 70%-át teszik ki. A fennmaradó részt többek között az energiaadókkal kívánták lefedni. A vállalások az egész iparra vonatkozóan 20%-os energiafelhasználás csökkentést írnak elő (2005/1990), és külön célok vannak az egyes iparágakra is felállítva. Az önkéntes megállapodások egyik jelentős vonzereje, hogy az adminisztrációs előírásokhoz képest – pontosan a felek kölcsönös egyetértése miatt – egyszerűbben megvalósíthatók, és ezért az adminisztrációs költség is kisebb lehet. Ezt az előnyt azonban a gyakorlatban számtalan hiányosság semlegesíti. Az OECD [OECD (2003)] kétségbe vonja az önkéntes megállapodások környezetvédelmi hatásosságát, ugyanis a gyakorlatban a megállapodásban foglalt célok amúgy is teljesültek volna. 59
(A német üvegházhatású-gáz csökkentési megállapodás is azt tanúsítja, hogy a megállapodásban szereplő cél valószínűleg amúgy is teljesült volna. A megelőző két évtizedben az éves energiahatékonyság 1,8%-kal nőtt, ennek ellenére a megállapodásban csupán 1,2%-os javulás szerepel [OECD (2003)].) Az eszköz másik hiányossága, hogy nincs mögötte valós fenyegetés. Nem teljesítés esetén az alkalmazandó szankciók a gyakorlatban sokszor elmaradnak.
A nem lefutott verseny Összességében tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az éghajlatvédelemre rendelkezésre állnak gazdasági eszközök, azonban addig egyik sem fogja megmutatni a benne rejlő tényleges lehetőségeket, amíg hiányzik a mögöttes politikai akarat. Elméletek szintjén jól állunk, de a szigorú és következetes célok hiánya meggátolja az elméletek kibontakozását. A gyakorlatban tehát a politikai megvalósíthatóságnak legalább akkora a súlya, mint az elméletben igazolt hasznoknak. A kibocsátási jogok kereskedelmének, mint gazdasági eszköznek a „ragyogó pályafutását” úgy tűnik, jelen pillanatban semmi nem tudja beárnyékolni. Mindazonáltal fontos szem előtt tartani, hogy különböző terültetekre különböző eszközök a leghatékonyabbak, az eszközök kombinációja sok esetben jobb eredményeket hozhat. Hiba volna a zöld államháztartási reformban levő lehetőségeket nem kihasználni.
Felhasznált irodalom ET (2003): Az Európai Tanács 2003/96/EK Irányelve Az energiatermékek és a villamos energia közösségi adóztatási keretének átszervezéséről, Brüsszel, 2003. European Commission Green Paper (2001): Fiscal incentives to increase energy efficiency in households and transportation. European Environmental Agency (1997): Environmental agreements – Environmental effectiveness COM (2003) 403: DIRECTIVE OF THE EUROPEAN PARLIAMENT AND OF THE COUNCIL amending the Directive establishing a scheme for greenhouse gas emission allowance trading within the Community, in respect of the Kyoto Protocol's project mechanisms GKM-KvVM (2004): Nemzeti Kiosztási Terv – tervezet. 11. oldal. 2004. szeptember 20. OECD (1998): Voluntary approaches for environmental policy OECD (2003): Voluntary approaches for environmental protection in the European Union KvVM (2004): Magyarország üvegházgáz kibocsátásainak előrejelzése 2012-ig a jelentős kibocsátó ágazatok közgazdasági kutatása alapján
60
