PAPÍRMŰVELÉS
Első munkahelyem a kedves, dunántúli városka (egykori királyi temetkezőhely) járási tanácsának népművelési módszertani tanácsadója volt. Az intézmény egyetlen ötször négyméteres helyiségből állott, melyben négy személy - egy könyvtárügyi, egy ismeretterjesztési, egy művészeti előadó, valamint a vezető - dolgozott. Valamennyien az ...-i tanítóképző intézet népművelő-könyvtár szakán végeztünk. A teremtés kezdeteit személyesen is átéltem: az intézmény éppen az idő tájt szerveződött, mikor odakerültem. A tanácsadó ötlete állítólag a járási pártbizottság agitációs és propagandaügyi titkárának idejében fogant, akiknek ebben az időszakban (1969-et írunk) a legtöbb gondot a családi és társadalmi ünnepek méltóképpeni megrendezése okozta. A járási tanácselnök, a járási pártbizottság első titkára és a népművelési felügyelő „egyeztető tárgyalásai" végül is eredményre vezettek, s megszületett a tanácsadó. (A megyei szakemberek ellenezték ugyan „az intézmény nélküli objektum" létrehozását, mondván, hogy így az ott dolgozók elszakadnak a gyakorlattól.) Az intésnek nem volt foganatja, a megfelelő „költséghelyre" pénzt utaltak, beszereztek egy használt, citromsárga színű Warszawa személygépkocsit négy íróasztalt, négy darab Kanizsa típusú széket, három szkáj fotelt, egy dohányzóasztalt, egy üveges könyvtárszekrényt, egy iratszekrényt, egy kávéfőzőt és más nélkülözhetetlen tárgyakat. Mindez azonban csak a szerény kezdet volt, s alig érdemel említést tagadhatatlanul legfontosabb akciónk, a „tábori oltár" elkészítése mellett. Ez az eszköz képezte ugyanis - a létünket indokló koncepció alapján - munkánk, a családi és társadalmi ünnepek méltó megünneplésének nélkülözhetetlen föltételét. A „tábori oltár" egy (zsanérral) összehajtogatható (fenyőfa) léckeretből állott, melyre a megyei művelődési központ ezermester dekoratőre halványkék selyemből „húzott" drapériát szögezett. Ugyanő fehér hungarocellből különböző betűket is kimetszett, hogy alkalomhoz illő feliratokat készíthessünk belőle, melyeket a szintén hungarocellből készült, vízfestékkel kifestett címer jobb és bal oldalára helyeztünk. Végül tábori oltárunknak - a szállításkor előforduló esetleges sérüléseket elkerülendő - bőrből és erős vízhatlan vászonból huzatot varrattunk. A „temető készülékről" is megemlékeznék néhány mondattal, bár ez fontosságát tekintve messze alatta marad az előbbinek. Hiszen míg annak névadók és házasságkötések alkalmával is hasznát vettük, emennek csak temetéskor. A készülék lelke egy telepes magnetofon és egy gépkocsi-akkumulátorról működtethető erősítő volt, melyet kétheti munkával jómagam tettem üzemképessé. Berendezésünk kiválóan megfelelt egyrészt a sírnál elhangzó gyászbeszédek erősítésére, másrészt egyetlen, alkalomhoz illő zeneszámunk, a Munkás gyászinduló eljátszására. Technikai apparátussal jócskán fölszerelkezvén tehát, munkához láttunk. Könyvtáros kolléganőm tevékenységéről nem sokat mondhatok. Ő gyakran kijárt vidékre, s ott leltározott. Ennek ellenére egy idő után, saját bevallása szerint, elszakadt az olvasótól, elszakadt a könyvektől. Ha nem a városban lenne lakása, úgymond legszívesebben kiköltözne valamelyik nagyobb községi könyvtárba az olvasók, a könyvek közé. Annak taglalásába, hogy a megyei könyvtár hálózati osztálya és a szakszervezeti könyvtár módszertani csoportja között kolléganőnk milyen szerepet töltött be, a bonyodalmak mélysége s áttekinthetetlensége miatt nem bocsátkozhatunk. E lápot a személyes ellentétek hálója még veszélyesebb tereppé tette az ismeretlenül odamerészkedő idegen számára. Ismeretterjesztési kolléganőm - ambiciózus, kedves leány - elsőül, a járási TITtitkárral együttműködve, ismeretterjesztési témajavaslatokat készített, melyet saját kezűleg, írógéppel „sokszorosított", majd szétküldött a „területre". Ezt követően az előadások
statisztikai jelentéseinek rendbetételét tűzte ki célul. Ekkor azonban veszélyes, aknákat rejtő mezőre tévedt. Rövid idő alatt kiderült ugyanis, hogy a járási népművelési felügyelő s a művelődési osztály jó néhány dolgozója a „zsebpénzszerzés" egyik formáját látta az ismeretterjesztési előadásokban. Szabályos visszaélés ugyan csak akkor történt, amikor meg nem tartott előadásról is beérkezett jelentőlap (ez ritkábban fordult elő). Gyakoribb volt, hogy az előadó fölkészültsége, az előadás színvonala hagyott kívánnivalót maga után. Kolléganőm szívós türelemmel bogozgatta szét az egymásba fonódó érdekszálakat. Sokat járt vidékre előadásokat látogatni, ellenőrizni, s tapasztalatairól, az észlelt hiányosságokról mindig jelentést is tett. Gyakran előfordult azonban az a furcsa helyzet, hogy annak jelentett, aki ellen a panasz szólt. A népművelési felügyelő türelmes ember volt, nem rendezett jeleneteket, nem is figyelmeztette kolléganőmet, hogy hagyjon föl az osztály dolgozóinak piszkálásával, mert különben megüti a bokáját; egyszerűen elengedte a füle mellett a megjegyzéseket, a jelentéseket pedig betette egy dossziéba. A felügyelő kedves, jómodorú ember volt, kedvelte a bort és a lányokat, így csak egy-egy jelentősebb állami vagy társadalmi ünnep után rendezett fogadás szüneteiben tért ki kolléganőm vádló megjegyzéseire, bókokkal, tréfával vegyítve mondandója lényegét: itt mindenki ezt csinálja. Ez konvenció, mint ahogy a napidíjat kiegészítendő, mi magunk is csalunk az elszámoláskor az időpontokkal. (Ez igaz is volt, mindenki tudta, éppen ezért mindenki szemet hunyt fölötte. Végül is az egész ügy bagatell – vélte a felügyelő és vélhetné bárki. Szót sem érdemelne, ha - bár áttételesen - nem érintené mondandónk lényegét: a csűrés csavarás útvesztőiben a dolgok elvesztik körvonalukat, lényegüket, a jó-rossz, becsületes-becstelen, az igaz és a hazug, mint a megítélés végső szempontja értelmét veszti, a józan, körültekintő értékelést-mérlegelést a „mindenkinek igaza van, mindenkit meg kell érteni" hamis bölcsessége váltja föl, a munka objektív mértéke a relativizmus parttalan lapjába fúl. Intézményünk vezetője igazán nem volt irigylésre méltó helyzetben. Ennek előtte maga is a művelődési osztályon dolgozott, a kor- és ranglétra utolsó fokainak egyikén állt. Amikor kinevezték a tanácsadó vezetőjévé, kollégái hosszasan élcelődtek a „szamárlétrán való előrelépegetésén". Ebben a helyzetben tapasztaltam a magam bőrén először, hogy a hivatal „súlya" a főnök személyes tekintélyén is alapul. Fiatal vezetőknek sajnos nem volt tekintélye a partnerekkel szemben, egyszerűen a ,személyzethez tartozónak" vélték, akinek a szolgáltatás a feladata; a névadók, az esküvők és a temetések „kiszerelése". Hogy hivatalunk a „főnök" személyes tekintélyének védőburka nélkül mennyire a különböző, egymással csatározó erők „fölvonulási területe" lett, a gépkocsihasználat példázza. Bár az említett autó jog szerinti tulajdonosai mi, a népművelési tanácsadó munkatársai voltunk, a menetleveleket csak a művelődési osztály vezetője vagy a népművelési felügyelő írhatta alá. Így aztán gépjárművünket főként az osztály dolgozói használták. Hiába adtuk le hét elején az „igényléseket', tíz az egyhez, hogy valami rendkívüli esemény fölborította az ütemtervet. (Rendkívüli esemény például: a gépkocsivezetőnek szervizbe kellett vinni az osztályvezető kocsiját.) Ez az eljárás leginkább főnökünk hiúságát sértette, mi tudomásul vettük és busszal jártunk. Pontosabban: ebben látta intézményünk „negligálásának" legékesebb bizonyítékát, ezért panasszal fordult a járási pártbizottsághoz. Ezzel aztán elkezdődött a huza-vona, a hatalmi kötélhúzás, melynek mi éppen a metszéspontjában helyezkedtünk el. Megesett, hogy egy halaszthatatlan vidéki út előtt félórás telefonpárbaj kezdődött a fejünk- fölött. Hogy a mélyben valóban sötét erők munkáltak, s nemcsak az írói fantázia színezi ilyenre, bizonyítékul említhetjük az évekkel később kirobbant sajtóbotrányt (lásd: Urbán Ernő cikkét az Új Írásban), melynek két főszereplője közül az egyik, a járási tanácselnök öngyilkos lett, a másikat, a járási párttitkárt pedig leváltották. (P. - a hajdani párttitkár - ma is felelős vezetője szülővárosom gazdasági életének.) Tanácsadónk légkörét érzékeltetendő munkabeosztásunkat említem elsőül, mert ebből később sok vita kerekedett. Elvileg fél ötig bent ültünk az irodában, s csak ezután, esténként
indultunk ki a „területre". Hiába tettük szóvá, hogy miért kell délelőttönként bent unatkoznunk - töméntelen kávét és cigarettát fogyasztva -, ha csak délután van dolgunk. A tanácselnöki verdikt így hangzott: míg a járási tanács épületében dolgozunk, nem lazíthatjuk a rendet. Itt mindenki nyolcra jár, mi sem járhatunk kettőre. Nem is volt tanácsos fél kilenc táján aktatáskával besétálni a hivatal kapuján. De ez csak a dolgok fölszíne. A nagyobb baj az volt, hogy állandóan köldöknéző vitákat folytattunk, mi a teendő. Nem tudtuk, mit várnak tőlünk. Pontosabban: munkánk természetéről csak homályos elképzeléseink voltak. Alaptevékenységünket, „a családi és társadalmi ünnepek kiszerelését" a főnökömmel valósítottuk meg. Fölöslegesség tudatom nyomatékosítói, külön bejáratú zűrzavarom fokozói voltak ezek az alkalmak. Nem a fizikai munkától ódzkodtam. (Tábori oltárunkat szállítva utaztam én akkor szenes platón, burgonya tetején, télen nyitott teherautón, hordók között - e megpróbáltatások elszánásaimat csak kissé romantikusabbra hangszerelték.) A baj a negyedik, ötödik pohárnál kezdődött. Mert inni muszáj volt, már csak a tiszteletadás okából is. Igaz, magam is a rítus ellen való véteknek éreztem volna, ha az előkelő idegent játszom. Persze, mocskos öltözékemben, kifagyott ábrázatommal erre nem is igen volt lehetőségem: legtöbbször segédmunkásnak néztek. S ennek én akkor nagyon örültem: végre lefoszlott rólam a módszertani tanácsadó kényelmetlen inge, becsületes rakodómunkásként tehát mindig elfogadtam a felém nyújtott poharat. Emlékszem, egy közeli faluban, a szép, őszi vasárnap délelőtt különösen hosszasan koccintgattam az örömapával. A friss murcitól állítólag oly virágos jókedvem kerekedett, hogy összekevertem a hungarocell feliratokat, az ünnepség alatt pedig leheveredtem a tábori oltár mögé és a drapéria résein kidugtam a lábamat. A szemtanúk szerint a két óriási bakancs a halványkék tábori oltár alatt nem volt éppen utolsó látvány. (Látnivaló, hogy én sem öregbítettem eléggé tanácsadónk tekintélyét, mindenesetre a p-i kettős névadót azóta is emlegetik.) Másik élményem a Csutora-temető halottasházából való. Egy csúf tél eleji napon citromsárga „Varsánkkal" temetésre mentünk. Miután bepakoltuk a csomagtartóba a temető berendezést, s bekaptuk a „felest", elindultunk szónokot keresni. A hivatalos búcsúztatók listáján B. bácsi volt az első, de őt ágynak döntötte az influenza, így az egész járást be kellett járnunk hasonló adottságú (mély orgánumú) szónokért. Végre találtunk, fölöltöztettük, elvittük borbélyhoz, aztán irány a temető. Korán érkeztünk. Én kipakoltam az apparátust, a főnököm és a szónok elmentek ebédelni. Sétálgattam a sírok között. Harangszóra megeredt az eső, elindultam födelet keresni az erősítőnek. Jobb híján bevonultam a ravatalozóba. A koporsótól s benne a halottól a legtávolibb sarokba telepedtem le, s bámultam a ronda ónos esőt. Hatni kezdtek a felesek. A koporsóban egyszer csak megmozdult a halott. Megroppant a posztamens, ropogott a koporsó teteje is. Nem mertem odanézni, háttal a ravatalozónak, tapogatózva elbotorkáltam a magnóig. Bekapcsoltam, s a legnagyobb hangerőre állítva meghallgattam egyetlen alkalomhoz illő zeneszámunkat, a Munkás gyászindulót. Tízszer egymás után. Békétlenül bolyongok szülővárosom házai között. Még alig múlt kilenc, de az utcák már némák, egy kóbor kutya lépte messzire hallik. Érzem, egyre menthetetlenebbül belegabalyodok az emlékekbe. Próbálom lehántogatni a ködös burkot az elmúlt évekről, keresem azt a fiút, aki hét évvel ezelőtt friss diplomával a zsebében, itt, ebben az épületben munkába állt. Jó lenne visszaidézni azokat a napokat, a reggeleket, a nagy újrakezdések lehetőségét, a frissen locsolt utcákat, a barátokat, hajnalig tartó vitáinkat, a nagy bicikli túrákat, a strandot, hová még az anyám is kijárt, a Velencei tó őszi aranyát, néhány könyvet, felejthetetlen pillanatot... Érzem, emlékező mondataim nyomán csak a fölszín kavarodik, a mély hűvös, sötét és áthatolhatatlan. Három évet éltünk ebben a szép, árnyas utcában. Most kocsitengelyig ér a sár, az ép,
egészséges, alápincézett házakat kibelezték. A szemét elborította a környéket. Gerendák lógnak bénán, vak ablakszemek meredeznek. Szanálták az utcánkat. Nagymama belehalt, nagynéném sokkot kapott, azóta alig érteni a szavát.
RÉGI CSIBÉSZEK (2) Ma újra elindulok. Egyedül, neki az országútnak. Most könnyebb, nemsokára rügyet bontanak a fák. A Vértes hegység délre leveti sejtelmes pára-köntösét. Sata István kopott bársonynadrágjában, fakult, sárga trikóban, saruban jön ajtót nyitni. Kecskeszakállat növesztett, olyan, mint egy örmény filozófus. Tudja a fiú, miért jöttem. – Csak azt mondhatom neked, én tényleg népművelő akartam lenni... (nevet) Már a gimnáziumban buzgólkodtam: színjátszókör, sport, KISZ-élet. Parasztgyerekként Sárvárra jártam gimnáziumba, örültem, hogy nem kellett naponta tehenet őrizni. De az erdőre szívesen kijártam. Már főiskolás voltam, nyaranta, mikor hazamentem, mindig kijártam. A gimiben megbuktam. Másodikban, matekból. Nem is ez volt a tragédia, de a pótvizsgára se mentem el. Meg kellett ismételni az évet. Na, ez eltemette a belém vetett reményeket. Szegény szüleim, félszeg remények voltak azok, de azért remények... Amikor aztán jelentkeztem a főiskolára, s fölvettek, ez kárpótlás volt. A faluban azt rebesgették, protekcióm lehetett. Hiszen a gimnáziumban még bukásra álltam. – Készültél a felvételire? – Bejött a magabiztosság... Püspöki papa fölvételiztetett. Történelemből. Előttem egy kis csaj felelt, aki az észak-amerikai függetlenségi háborút húzta, én meg az észak-amerikai polgárháborút. Ő elkezdett a polgárháborúról beszélni. El akarta előlem venni a kenyerem. Rögtön tiltakoztam. (Nevetés) Püspöki papának nagyon tetszett. Csak azt nem tudtam a bé tételből, hogy mikor jelent meg az új forint. Püspöki papa nagyon a lelkemre kötötte, hogy ezt tudni kell. Azóta is tudom. A magyar fölvételimre viszont nem emlékszem. A KISZ-esek azt kérdezték tőlem, mit csinálnék, ha fölvennének. Meglepődtem: ennyire jól szerepeltem a felvételin, hogy már ez is szóbakerül. Nem tudom már, miről beszéltünk, de úgy váltunk el, na akkor szeptemberben találkozunk. Szeptemberben én lettem az intézet szervező titkára, Sajnovics a csúcstitkár. Rendkívül nagy karrier előtt álltam. – Mit mondtál a KISZ-eseknek, hogy ennyire megtetszettél nekik? – A gimiben is szervező titkár voltam. De ne hidd, hogy ez valami kialakult világnézetben gyökerezett. Bár tagja voltam a KISZ-nek, emellett én minden vasárnap elmentem a templomba is, ahogy a faluban illik. Nagyon vallásosan neveltek. Aztán a tanulmányaim hatására már nem érdekelt annyira a vallás. Hatott rám a pedagógia... (nevet) Másodikban kaptam egy szívizom gyulladást, kórházba kerültem. Úgy éreztem, betegségem az isten büntetése. Akkor újra hinni kezdtem, s jártam a templomba. Egy évig. Ha jól emlékszem, harmadikban vagy negyedikben végleg odahagytam a vallást. Csak húsvétkor mentem el az apámmal a nagymisére. Negyedikben megszilárdult ateista világképem. Fizikatanárnőm, megrögzött vallásos ember, egyszer kihívott felelni az anyagmegmaradás elvéből. Akkor úgy éreztem, itt igazságot kell tennem. Az egész osztály nagy örömére megleckéztettem a fizikatanárnőt: bebizonyítottam, ha az anyagmegmaradás törvénye igaz, akkor isten nincs. Érdekes, hogy ez az egész nagy magabiztosságom a főiskolán éppen az ellenkezőjére fordult. Emlékszem egy borzalmas élményre. Valami intézeti gyűlés volt a díszteremben, benneteket, mint notórius italozókat fölállítottak s megszégyenítettek. Tudtam, ha én nem az elnökségben ülnék Főnénivel és Seressel, akkor az én nevemet is fölolvasnák. Csak mert én funkcionárius
vagyok, ezért nem merik fölolvasni a nevemet, hogy ne csorbítsam a KISZ-vezetők tekintélyét. Mert a következő napirendi pontban én ismertettem a kollégium házirendjét... Nektek, renitenseknek, akikkel én egynek érzem magam. Borzalmas volt. Olvastam a napirendet, s pörgött velem a világ. Állandóan elfogyott a nyál a számból, nyelvem úgy járt ki-be, mint egy gyíké. Tudtam, mindenki rajtam röhög. Röhögtetek is. Igazatok volt. Féltem, hogy elveszítelek benneteket. De azért továbbra is jártam az intézeti KISZ-vezetőség üléseire, csak megpróbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Jó, hogy ott volt Sajnovics, ő mindig tudta, mikor mit kell mondani. Aztán jött a fegyelmi, én is megkaptam a megrovást, mint ti, sőt az én esetem még súlyosabban esett latba, mert nem sokkal előbb Tobozzal meghógolyóztunk egy békés polgárcsaládot, amint éppen hazafelé tartottak a templomból. Fölülvizsgálták a szervezőtitkári funkciómat, jöttek a fülesek, hogy leváltanak. Már-már föllélegeztem, de aztán mégsem váltottak le, csak lefokoztak: szervezőtitkárból sportfelelős lettem. A második helyről tehát az utolsóra kerültem. – Emlékszel a fegyelmi tárgyalásra? – Hát igen, a körülmények elég embertelenek voltak. Elkülönítés, ügyeletes a folyosón. Vajon mit mondott a másik, s én mit mondjak? Hogyan tudnám a társamnak a legkevesebb bajt okozni? Azt hiszem,akkor játszottam el életem legjobb szerepét. Sólyomné kérdezett, én pedig tökéletesen hülyének tetettem magam. Amikor elbocsátottak, sajnálkozó mosolyok sorfala közt vonulhattam ki: na, ez tényleg teljesen hülye... Arra isemlékszem, hogy engem a Sólyomné kísért a kapuig, de valahogy mégis odasúghattam Sajnovicsnak egy mondatot, ami akkor nagyon fontos volt. Ma már nem emlékszem rá, mit súghattam. Mindenesetre a fegyelmi után nagy megkönnyebbülést éreztem: nem kellett többé kettős szerepet játszanom. Akkor már csak a közösséghez tartoztam. – Kikkel alakult ki közelebbi kapcsolatod? – Első nap, amikor beértem a kollégiumba, ott álltam a tábla előtt. Szobabeosztás. Mellettem egy fickó, nagyon közelről nézi a táblát. Mondom Sata vagyok, 412-es. Mondja: Lengyel István. Jól van, akkor egy szobában lakunk. Én Vasból, te Zalából... Kialakult. Az első pillanat meghatározta a kapcsolatunkat: nekem erre a vaksi srácra vigyáznom kell. Nem éreztettem én ezt vele soha, ő sem sajnáltatta magát, hallgatólagos egyezséget kötöttünk. Amikor mentünk az utcán, Pista a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, meg én is, ha kell, szóljak: járda! Akkor ő egy nagyot lépett, bele a világba. Így ment ez. Félszavakból is értettük egymást. Tudtam, mikor lefekszik, s leteszi a szemüvegét, akkor mi a teendőm. Attól fogva nem látott. Reggel kezébe adtam a szemüvegét. így kezdődött a nap. – Három évig egy szobában laktatok? – Nem, egyszer összezördültünk. Emlékszel az öntözéses vizsgaidőszakokra? Ideges hangulat, én egy kicsit durvábban csináltam, egyszer a Pista fejére ejtettem egy vödör vizet. Ebből aztán félelmetes konfliktus kerekedett. Pista keményen nekemjött. Lekaptam a szemüvegét, édesapám, a szemüveged sajnáltam volna, de így akkora pofont adok... Nem ütöttem meg, hirtelen, ahogy ott állt előttem, szemüveg nélkül, elment a dühöm. A Pista meg várta, hogy megütöm. Üvöltözött: üss meg, üss meg! Nem bírtam megütni. Nos, akkor néhány hétig kemény volt köztünk a viszony... Nyáron már együtt nyaraltunk Nagylengyelben. Nagyon szerettem Pistát. Azt hiszem, ő volt közöttünk a legemberibb. Tőle mindig kérhettél, érdek nélkül adott. – Sata, te első generációs értelmiség vagy, miként azt mondani szokás... Mit jelentett ez neked? – ... (röhög) Amikor a főiskolára kerültem, kaptam egy öltözet ruhát. Nem mertem fölvenni. Odajöttetek ti, városiak, csupa szép, elegáns ruhában. Számomra egyetlen vigasztaló maradt, hogy Lengyel Pistától mindig kölcsönkérhettem azt az egyedileg szabott, oldalt sliccelt öltönyét. Első év végén, nyáron az erdőn dolgoztam. Amikor megkaptam a fizetésemet, bementem egy fehérnemű boltba és kértem fehér alsónadrágot. Addig nekem
csak klottgatyám volt. Fehér, slicces alsót akartam venni. Mondták a boltban, hogy nekem egyes kell. Adtak fölnőtt egyest. Háromszor belefértem volna. Azt is elhatároztam, hogy én is csináltatok egy öltönyt. Mert az üzletben csak ezeket az ódivatú szarokat lehetett kapni. A külsőségekben is alkalmazkodni akartam hozzátok. Meg még azt is rühelltem, hogy Hári Ferivel – Püspöki papa kisinasával – egy lapon emlegessenek. Ő jött még hasonló körülmények közül, hasonló öltönyben... Három kilométerre lakott tőlünk, a szomszéd faluban. Talán mondanom sem kell, hogy elkerültem. Szóval, csináltattam egy ruhát, ktszben, iszonyú drágán, ráment az egész nyári keresetem. Sőt, még anyámnak is adni kellett hozzá. Nem sikerült az öltöny. Nem sliccelték úgy, ahogy én elképzeltem, nem úgy szabták a nadrágot, ahogy kértem. Most csak röhögök rajta, de akkor meg akartam halni. Borzalmasan elkeseredtem. Talán egyszer sem vettem fel azt az öltönyt. Továbbra is a Pistáéban jártam. Én nem tudtam adni a Pistának semmit. Nem volt semmim. Első télen meghívtam a társaságot disznóölésre. – Talján Andrisnak életre szóló élménye volt! – Lehet, tetszett a városiaknak. Úgy gondoltam, ez az egyetlen, amit adni tudok. Ja, meg pálinkát vittem hazulról. Dehát, hogy lehet ezt egy lapon említeni Pista édesanyjának nagyszerű süteményeivel: a négerkockákkal, a nőiszeszéllyel... – Lengyel Pistán kívül kit szerettél még? – Ménfőit irigyeltem a sikereiért. Figyeltem, hogyan csinálja. Leültünk a társalgóba dumálni, félrehúzódok, nézem a bandát, meg a tévét, két perc múlva látom ám, Ménfői már csókolózik valakivel. A sárga irigység majd föltört... Na, én ott vívtam meg a magam érzelmi szabadságharcát. Ménfői Pista segített ebben. Igyekeztem tőle ellesni, hogyan kell „fellépni". Jaj, először istenverte kapcsolataim voltak. Plátói szerelmek... Az első ...-i szilvesztert nem felejtem el. Ott töltöttem a klubban. Az a kislány, akivel én olyan jól megértettem magam lelkiekben, három fejjel magasabb volt nálam. Szidtam a sorsot, miért nem vagyok én nagyobb három fejjel, vagy ő kisebb ugyanennyivel. Biztos, hogy Lengyel Pista és én a legelesettebbek közé tartoztunk – már ami a nőket illeti. Pista se erőltette, én se erőltettem a dolgot. Úgy is szerepeltünk, mint férj és feleség... Még azt elmondom, amikor – anélkül, hogy tudtuk volna - ugyanannak a lánynak udvaroltunk. Ugyanabban az öltönyben jártunk a randevúra – oldalt sliccelt! – ugyanúgy ejtettek mind a kettőnket. Nem tudtuk egymásról, nem mertük elmondani egymásnak. Később valamit megsejtettünk. Először én estem át a nagy bánaton, utána Pista. Akkor fogtam gyanút, amikor egyik este a Pista ugyanúgy jött haza, mint én néhány hónappal előbb. Ő is ugyanabba a csapdába esett bele... Harmadikra aztán nekem is kialakultak szerelmeim, kapcsolataim. Éppen úgy, mint másoknak... – A főiskolán ki hatott rád a leginkább? – A könyvek. Azokból ismertem meg a történelmet, sorsunkat, magamat. Iszaak Bábel, Bulgakov, Semprun, Lengyel József, Henrich Böll. Aztán Kerouac: Úton... Millió fölfedezés, egész nap a könyvtárat bújtam, akkor olvastam végig a klasszikusokat. Lukács Györgyöt. Hónapokig Kafkát tanulmányoztam. Akkor lett vége a főiskolának, mikor el kellett volna hogy kezdődjön. ...-ra kerültem gyakorlatra. Imádtam a munkát, nagyszerű volt. Szerencsétlenségemre a művelődési házból a könyvtárba tettek, hogy ott folytassam a gyakorlatot. A gyakorlat abból állt, hogy reggel nyolctól délután fél ötig katalóguslapokat raktam. Untam, borzalmasan fölöslegesnek éreztem az egészet. Tisztességesebben is eljárhattam volna, de akkor nem jutott más az eszembe: beteget jelentettem. Persze, a könyvtárigazgató látta, hogy állandóan a városban csatangolok, írt az intézetnek, hogy én egy disznó lógós alak vagyok. Főnéni behívatott, s meghallgatott, mindjárt fölrémlett bennem a fegyelmi tárgyalás. Főnéni keményen megdorgált, s azt mondta, egy ilyen alakot, mint én vagyok, nem fognak a megyében tartani. Nem bírtam megszólalni. Pedig jó lett volna, ha el tudom mondani, hogy én pedig nem így képzeltem a könyvtári gyakorlatot. Szívesen foglalkoztam volna az olvasókkal. Miért nem vittek ki vidékre, falusi könyvtárakba? Pedig
kértem. Még ott a Főnéni irodájában döntöttem: én itt nem maradok. Nézegettem a folyosón a pályázati helyeket: ...megye, ...nagyközség. Soha nem jártam még ott. Ez jó lesz. Közben megtudtam, hogy Süveges egyest adott a szakdolgozatomra, nem államvizsgázhatok. Bántott a dolog. Fölvittem Hollád Józsi apjához a dolgozatot, kértem, mondja meg, mi a véleménye róla. Azt mondta az öreg: ez azért nem volt szép a Süvegestől. Na, ...-ra kerültem, a tanácsra. Hosszú hajjal, szakállal. Ráadásul még az államvizsgám sem volt meg. Úgy néztek rám, mint csibe a piros kukoricára. Nem baj, a fene essen belétek, majd megmutatom. Irtózatosan dolgoztam. Mindenki azt mondta, itt nem lehet dolgozni, hülye svábok laknak, meg cigányok, egyszer egy évben nagy bornapot rendeznek, akkor az egész megyei apparátus részeg. Ennyi. Sarkallt a dolog rettentően. Éjjel-nappal szaladgáltam, ha bornap, hát legyen bornap. Közben nem csináltam meg a szakdolgozatomat, tehát nem is államvizsgázhattam. Behívtak katonának, lehúztam két évet. Mikor leszereltem, elmentem Salamon Ferihez, emlékszel, ő volt az évfolyamfelelős. Míg nem hívtak be, egyszer meglátogatott. Kivittem pinceszerre. Letegeződtünk. Na, én úgy mentem ...-re Salamon Ferihez, abban a hangulatban. Szervusz Feri! Szervusz Feri bácsi! Akkora jónapotot mondott, s végigmért. Úgy... Na, nekem ebből elég. Visszakoztam, s tisztelettel, három lépésről megkérdeztem, hogyan lehetne leállamvizsgázni? Azt mondja: miért halogattam eddig? Hát most szereltem le. Akkor is, azt mondja, a katonáságnál is leállamvizsgázhattam volna. Le vagy te szarva és veled együtt az egész kurva főiskola.... Eljöttem, akkor elhatároztam, böcsületesen kitanulom ezt a szakmát. Jelentkeztem az Eötvösre mint érettségizett. A három évet, amit a főiskolán töltöttem, szépen elkentem. Mintha nem is lett volna... Fölvettek, most is odajárok, népművelés-magyar szakra. Na, ennyi az életrajzom, a lényegről semmit nem mondtam. Igy indultam, semmi más fontos nincs az életemben, csak a könyvek. Amikor idekerültem ...-ra, tök egyedül, csak a könyvek léteztek számomra, ők voltak a társak. Egyik nyáron végigolvastam Hegelt, mondta is az osztályvezetőm: Pista, magának még nincs kiforrva a marxista világnézete, maga Pista, nem lát világosan, beütései vannak, idealista beütései, s ez nem vezet jóra, Pista... Jó, hát tényleg le kell írni a problémákat, Pista, de nem így. Óvatosan, konstruktívan, hogy ne sértődjön meg senki... A tanácson egyre lehetetlenebb lett a helyzetem. A művelődési ház igazgatója szülési szabadságra ment, átköltöztem a helyére. Nem akartam én semmiféle elvárásnak eleget tenni, azt csináltam, ami belülről jött. Mindig is volt bennem egyfajta ösztönös igazságkeresés, munkaláz, tenniakarás... – A művelődési házban mit csináltál? – Mindjárt az elején szerveztem egy Balázs Béla sorozatot: elhoztuk a Tagfelvételt, a Fellebbezést, a Botütést, a Nevelésügyi sorozatot. Annyian voltak, ahányan csak befértek a terembe. Csak a tanárokat tiltottam ki, hogy ne rontsák a légkört. Nekik külön levetítettem a filmet. Igyekeztem mindig valamilyen hasonszőrű kollektívát összehozni, akiknek egymás előtt nincsenek gátlásaik. Én teljesen kívülálló vezetője voltam a filmklubnak, nem vezettem be, nem foglaltam össze, hagytam hatni a filmeket. Aztán csapjanak össze a nézetek. Mindenfajta vitavezetés egyfajta diktatúra. Persze, amit mondok, az elsősorban a gimnazista közösségre érvényes, nagyon vigyáztam, lehetőleg semmi ne emlékeztesse őket az iskolára. Iró-olvasó találkozókat is rendeztünk, de ezek többsége elég rosszul sikerült. Kialakult egy sznob réteg, akik eljöttek megnézni az írót. Egyébként semmi köze nem volt egymáshoz írónak és olvasónak. Az olvasók egyetlen sort se olvastak az írótól, az író rossz szájízzel távozott. Ilyen író-olvasó találkozót nem rendeztem többet. Inkább olyan közösségteremtő alkalmakon törtem a fejem, amelyek egyensúlyozhatják azt az egyre gyorsuló folyamatot: mindenki magára marad. Talán meg is lehet előzni... Szerencsémre akadt egy kitűnő segítőtársam. Ő amellett hogy szobrász, kitűnő pedagógus is. Láthatatlan pedagógus. – Szobrász-kört vezet? – Azt is, meg fazekas szakkört, festőkört, grafikai tanfolyamot. Mindegyiknek kialakult a maga törzsközönsége. De ezt így nem is lehetett megérteni. Segítenek egymásnak. Ha Bence
elkészül egy szoborral, s készülődik az öntéshez... Na, ez egy eseményszámba menő alkalom. Mindenki ott akar lenni, mindenki izgatott. Ez a munka hetekig eltart, s igen nagy pontosságot követel. Akkor nincs megállás, éjszaka is csinálni kell. Ezek olyan közösséget kovácsoló alkalmak... Nagyon eredményesek. Eredményesek? Hülyeségeket beszélek, mint egy brosúra. Ha begyújtják a kemencét, én is mindig ott vagyok. Akkor napokig nem fekszem le. A kerámia szakkört nem akarom említeni, még propagandisztikus fogásnak gondolod. Ezek a gyerekek tényleg munkások, nem is tudom, hogyan kerültek oda, ez külön tanulmányt igényelne, de az biztos, hogy ma már el se lehetne zavarni őket. És úgy hozták létre a maguk szervezeti formáját, minden ráhatás nélkül. Érdekes, hogy újabban már értelmiségiek is járnak a körbe: tanárok, óvónők... – Kudarcod? Emlékezetes bukásod? – Volt. Amikor meghurcoltak politikai magatartásom miatt. Május elsején, a munka ünnepén, polbit dalokat adtak elő a művelődési házban. Polbit dalokat, polbit énekesek, akiket bármikor láthatsz a televízióban. Amikor komolyra fordult a dolog, senki nem mondta azt, öreg, melletted vagyunk, megvédünk. Senki nem mondta. A tanácselnöktől azt kaptam: mi ez neked, te úgyis kimagyarázod magad, ne gyere te ezzel hozzám, te úgyis filozófus vagy, nem lesz itt semmi baj. Nem is tudom, miért maradtam itt utána. Nagy kudarc volt ez nekem, s annak a közösségnek is, amelyikben élek. – Sata, te mindig konok ember voltál. Mit gondolsz, miből táplálkozik ez a konokság? – Bizonyára a paraszt őseimtől örököltem... (nevet) Az az igazság, hogy mindig olthatatlan vágyat éreztem a történelem iránt. Úgy hiszem, szükségszerű, hogy a történelemhez sodródtam. Igyekeztem az események mögé látni, megtanultam, ha egy ellentmondás nem oldható föl, még mélyebbre kell ásni, még egy héjat le kell hántani a hagymakupoláról. A mai miértjeinkre gyakran csak a történelemben találjuk meg a választ. Ezt én a mindennapjaimban is tapasztalom. Nekem meg kell tanulnom az értelmiségi magatartást. Itt jönnek megint a paraszt őseim: ők soha nem járták azt az utat, amit én járok. Előttük még feketén-fehéren álltak az alternatívák, előttem már összemosódtak. Tőlük a tartást örököltem. Az apámtól a csibészséget. Ez amolyan erős életszeretet, vagy szerényebben: hajlam az élet elviselésére. Nem hiszem, hogy a faterom élete nagyon örömteli lett volna. Mégis mennyit csibészkedett... Többet, mint én, s ezért irigylem. Az adottságom nekem is megvan, de az apám sokkal jobban csinálta. Főleg: sokkal eredményesebben... (nevet) Visszatérve a történelemhez, bármit olvasok is, a jelenre keresem a magyarázatot. Mindig a jelen izgat: A Churchillmemoárokban, De Gaulle emlékirataiban, Kádár Gyula visszaemlékezéseiben... Mi most jól csináljuk-e? – Szerinted mi a népművelés feladata? – A közösségteremtés: hétköznapi közösségteremtés. Olyan légkört teremteni, amelyben megkísérti az embereket a kultúra. Tulajdonképpen ezért tartom olyan fontosnak az eszközöket is, a helyiséget, a bútort, a technikát. Fontos, hogy legyen egy klub, előtér vagy bárminek nevezed, ahová bárki, bármikor bejöhet. Politizálhat, pletykálhat, vitatkozhat, beszélgethet, csocsózhat, telefonkönyvet nézegethet és telefonálhat, szóval mindazt csinálhatja, amit otthon nem tud, nem mer, vagy nem akar. – Van-e ennek a településnek valami sajátossága, amiben különbözik a többitől? – Itt megszokták a vezetők, hogy mindent el lehet intézni a pince útján. Ez egyfajta jól bevált gyakorlat. De azt meg kell mondani, hogy ebben a módszerben való hit nagysága egyáltalán nincs arányban az elért eredményekkel. Én ezt az utat nem jártam, nem is akarom járni. Ha kellett, inkább absztinensé tettem magam, ami, gondolhatod, mekkora megerőltetésembe került. Mégis ezt kellett csinálnom, mert úgy éreztem, másképpen tisztességtelen leszek. – A ... kastély tíz éve épül. Tudom, hogy ott lesz az új művelődési ház. Ez a kastélytörténet egy kicsit a te történeted is...
– Igen, pontosan akkor kezdték el felújítani, amikor én idekerültem. Tíz évig vártunk rá, tíz évig tervezgettünk. Tudod, egy kicsit úgy jártunk, mint a vonszolódva beteljesült szerelemmel... A kastély története nem csak ... tükörképe, egy kicsit az egész magyar társadalomé is. A kastélyt annak idején – kétszázötven éve – két év alatt építették. Mi tíz évig javítgattuk. Noha az ég világon semmit nem restauráltak, semmit nem állítottak vissza az eredeti formájába, egyszerűen bevakolták és kész. Ez tartott tíz évig. Éppen elkészült, amikor behívott a tanácselnök, s azt mondta: édesapám, én úgy gondoltam, miután ... rövidesen város lesz, a tanács beköltözik a kastélyba, a tanácsházát pedig átadjuk a művelődési ház céljaira... Először a tárgyilagos hanggal kísérleteztem: gondold meg, az emeleten minden szoba egymásba nyílik. Hol lesz akkor ott a te irodád? Előtted lesz kilenc szoba... Mert ott falat nem tudsz ám húzni! A földszinten meg akkora lukak vannak, ahová te egyszerűen nem férsz be a 120 kilóddal. Hiszen neked nagy íróasztal kell. Ez nem lesz jó tanácsháza, hidd el! Nahát, több hetes, kemény háború után sikerült meggyőzni. Alig hogy ennek vége volt, kisütötték, hogy ...-nak nincs szállodája, hát legyen a kastély a szálloda. Akkor végigjátszottam ugyanazt a cirkuszt. Mondtam, egy szállodában külön szobák kellenek, külön lakrész, mosdó, nem kilenc egymásba nyíló szoba. Belátták. Végül mégiscsak művelődési ház lesz és könyvtár. – De hiszen már egy éve elkészült! – Igen, ez egy külön mese. A beruházó meg mi megbíztunk egy belsőépítészt,, hogy készítse el az általunk megadott funkcionális terveknek megfelelő berendezést: székeket, asztalokat, függönyöket. El is készítette. A Műemléki Felügyelőség jóvá is hagyta. A berendezés nem került többe, mint másfél millió forint. A megyei tanács három milliót ajánlott fel, hogy a technikai fölszerelésre is maradjon. Amikor a megyei tanács elnökének alá kellett volna írni a tervrajzot, luxusnak minősítette a berendezést. Minek ide lambéria, minek kell ide sötétítő függöny, minek kellenek ide barokkos jellegű fotelok, meg íróasztalok, minek ide az épület jellegéhez igazodó világítótest? Ez luxus! Nem hagyta jóvá a terveket. Azt mondta: rendezzük be a kastélyt a kereskedelemben kapható bútorokkal. Így történt, megvolt ugyan a három millió, s a berendezés csak másfélbe került volna, dehát a luxus, az luxus. Akkor föl kellett csapnom lakberendezőnek, rohantam Dómusztól Dómuszig. Összevásároltam egy csomó asztalt, széket, fotelt. Azt mondhatom, a földszintet már berendeztük. Eddig elköltöttünk négy és fél millió forintot, másfél millióval többet, mint az egész keret, s még semmiféle technikai fölszerelésünk nincs. Ha az eredeti terveknél maradunk, nemcsak három milliót megtakarítunk, de már egy éve működik a ház. Azt már nem is számolom, hogy nekem mennyi fölösleges energiám veszett el Dómusztól Dómuszig... – Ne haragudj, de egyszerűen nem értem, hogy ezek után még mindig itt vagy, még mindig csinálod... – Nem is tudom... Mindig van valami, amibe a legnagyobb kudarc után is belekapaszkodok. Akkor azt mondtam, nem érdekel hogyan, de legalább berendeztük a házat, lehet dolgozni. Nincs függöny, járda, út, a park sivár... Nem baj, ha nem esik az eső, akkor már jöhetnek az emberek... Ha majd elkészül, lesz ünnepélyes átadás, utána lehet vele dicsekedni... Mit bánom én, fontos, hogy végre elkészült. Tudod, valami apró eredmény mindig átlendít az elkeseredésen. A múltkor lent járt Ábrahám Kálmán miniszter. Fölkértek, mint a leendő művelődési ház igazgatóját, tartsak ismertetést a leendő városról. Valami kivételes szerencse folytán az egész délutánt a miniszterrel tölthettem. Azt kérdezi tőlem: maga ugye nem ...-i? Visszakérdeztem: ezt miből lehet érezni? Hamiskásan nevetett: maga olyan szeretettel beszél ...-ról, ahogy itt még senki, maga biztos nem ...-i. Ilyenformán kialakult köztünk valami kapcsolat. Na, én akkor – minden nagyképűség nélkül mondom – megmentettem a nagyközség legszebb s természetesen lebontásra ítélt műemlék épületét. Mert titokban elvittem ahhoz a házhoz a minisztert. Elmondtam neki annak a háznak a történetét. Majd befejezésül hozzátettem: ide fogják építeni az új pártházat. A miniszter hátrafordult: megőrültek? Ezt lebontani? Na, kihúzták a szanálási tervből. Nem fogják
lebontani... Más. Június 9-én itt lesz a megyei képviselőcsoport ülése. Itt a kastélyban. Nekem is kiadták az ukázt, mit kell csinálnom. Méltó körülmények között... Érted? Az már más lapra tartozik, hogy én ebből tőkét kovácsolok. Mert így az utaknak június 9-re megkell lenniük. Hogy nézne az ki, tettem föl a kérdést a tanácselnökünknek, ha ide kijön az egész megyei vezérkar, s ne adj isten, esik az eső, sár, pocsolya. Mondom, ezért fegyelmit kaphatsz. Azt válaszolta: jól van Sata, kiadom parancsban, hogy az utat meg kell csinálni. Kész is lesz. Megnézheted. Most döntsd el, mi ez, megalkuvás, kurvaság, taktika? Még arra is rábeszéltem az elnökünket, vegyen harminc szép, kényelmes fotelt. Vettem. Persze, ha vége lesz az ünnepségnek, nem viszik már el azokat a fotelokat. Sata ott tart éjszakára. Felesége még tiszta fogkefét is ad, mindig tartanak otthon néhányat – a vendégeknek. Mert vendég az gyakran érkezik. Satáék lakása amolyan értelmiségi menhely. Hozzá mindig be lehet állítani egy pohár borra, egy zsíroskenyérre. Ha egy ritka könyvet keresel, az neki biztosan megvan, s kölcsön is adja. Ha rossz a kedved, Sata keserű humora mindig felvidít. Éjjel álmomban újra fölbukkanik a régi Sata-gyerek. Hozza a kulcsot, melyet több heti szívós munkával maga reszelt. A kulcs – a mennyország kulcsa. (Akkor még lezárt ajtók választották el a fiúk és a lányok folyosóit.) Éjfélkor indult el a fiúk karavánja. Pontban éjfélkor. És a tervek szerint háromkor tér majd vissza. Igyekezni kell mindenkinek, nehogy lemaradjon, mert akkor ott ragad a lányoknál. Sata bedugja a kulcsot a zárba. A fiúk arcán feszült várakozás. A zár megcsikordul, szabad az út a mennyországba. A mi rongyos mennyországunkba, ahol vár bennünket a sok kis csaj, s ahová mindannyian magunkkal cipeljük a hazulról hozott könnyebb vagy nehezebb batyut, gátlásainkat, szomorúságunkat, félelmeinket, szorongásainkat és örömeinket... Sata jó munkát végzett. Csak kifogtunk a zárakon! Sata szeme feketén villog. Már tudom, azt a villogást sohasem kezdheti ki az idő. A karaván pontban éjfélkor elindult. És akkor a lányok folyosóján – sárga gumipapuccsal kezében – föltűnt Sajnovics András... Dehát, ez már egy másik történet.
