Startvonalon: Bárdos Kinga. Kelemen Zoltán. Dömény Andrea Varga Melinda Hámori Zsófia Raèko Tibor Skabella Gábor Bálint László

KÕ

SZÕRÖS

IRODALOM

K MÛVÉSZET K KRITIKA

Nagy Farkas Dudás Erika prózája Szeles Annamária versei François Bréda abszurd drámája

9. ÉVFOLYAM K

2004 / 2.

ISSN 1335-6321

K

Ára 30.– Sk / 300.– Ft

Kõ kövön: Bréda Ferenc: Miszlik, avagy miegymás arról, hogy mi mégis a mimesis... Kelemen Zoltán: Mesérõl mesére Bréda Ferenc L. Simon László, Lászlóffy Csaba, Dömény Lóránt és Karácsonyi Zsolt kötetérõl Kelemen Zoltán Roch Carrier könyvérõl Kép-Szó: Berta András fotói

Startvonalon: Bárdos Kinga Kelemen Zoltán Dömény Andrea Varga Melinda Hámori Zsófia Raèko Tibor Skabella Gábor Bálint László

NAGY FARKAS DUDÁS ERIKA

Fruzsina naplója Szeptember 1. A képeken sehol sincsenek emberek. Csak erdõ, hegyek, síkság, vizek. Épület is alig, esetleg híd, az is már vízbe hulltan. Visszarakom a képeket, pihen a kezem a titkokon. Valamikor likõrös meggy volt a dobozban, színe a vért juttatja eszembe, megvágtam a kezemet, a vastag húst a tenyeremnél, elõször csak csepegett a tormára a vér, azután már folyt is, néztem, ahogy a fehér lassan rózsaszínûvé válik. Mielõtt ráájultam a tormás tálra, felismertem, hogy a belõlem kifolyó dolgok képesek megváltoztatni valamit, ha nem is a világot, legalább a tál tormát, ha nem is a lelkem miatt, csak a vérem miatt... de valami más lesz, mert én vagyok. Ez a felismerés új volt. * Félálom állapota következett, lebegõs ébrenlét. Megírom a magam történeteit, határoztam el késõbb, hiszen fontos dolgok vannak bennem, amiknek létkérdés, hogy elõhívom-e õket magamból. Ilyesmikre gondoltam, fellengzõs elképzeléseimet a kert fejem fölé nõtt virágai, bokrai alatt hizlaltam, voltam vagy tizennégy éves, és kezdetnek arról értekeztem, miközben Babazúza gereblyézett, hogy hová veszett az emberekbõl a beszélgetés öröme. Kockás füzetem megtelt, a magyarázattal mégis adós maradtam. Babazúza hümmögött csak, tenni kell, dolgozni és spórolni, szólt percekkel késõbb, ha egyáltalán meghallotta a kérdéseimet. De nem mondta, hogy ne vacakoljak, húzta a gereblyét a kardvirágok között, és csak mosolygott rajtam. Felesleges mozdulata nem volt, felesleges szavam se legyen, sugallta. Álmomba betolakszanak, kiszorítanak minden mást az idegen kanyargós utcák, öblös te-

rek, kertek tövében sompolygó folyócskák, erek, vizek, tavak, néha a tenger. Meg kellene írni a folyót, a várost, a gyönyörû medrének mentét, a távolabb látszó hegyeket, az asztallap simaságú mezõt mellette, annyi dolgom lenne, és csak készülök rá, minden más haszontalansággal foglalom le magamat, csak a súly lesz egyre nehezebb, hogy ha nem írom meg, helyettem senki a világon nem tudja megírni. Néha hangok szólnak abból a városból, teszem a dolgom, mint gép, berendezett az egész napom, rám szól valaki, nevemet mondja, de a szobában nincs senki, az ablakomon túl is hiába nézek, sehol egy lélek, csak további ablakokra nyílik az enyém, egyedül vagyok, üres ez a város, amabból a másikból hívnak, és ha nem engedelmeskedem, ki tudja, mi lesz velem, jó nem, az biztos. Így kezdõdött. * A seb begyógyult, nem folyt tovább a vér. Attól kezdve nehéz volt elhinnem, hogy maradt bennem is, vértelenül pedig nem élhetnék... Utazni kell, menjen az ember, amíg lehet, amíg engedik, amíg értelmét látja, és majd lesz, ami kering benne. Pillanatnyi hangulat már ez is, az értelmet meglátni a dolgokban, és semmi köze a józansághoz, ez valami más, hisztérikus elindulás, azzal a tudattal, hogy a lendület talán már félúton elfogy, és majd földhöz csap a megtorpanás. Szeptember 2. Milyen nap ez neked, kérdezte levelében, csak egy jelet adni neki, hogy utólag emlékezzünk. Ez a nap egy napos nap, gondoltam a fénnyel szemben, minek a tárgy a fény és a szem közé, levettem a szemüveget, hirtelen fájt a nagy világosság. Végül minden kiderül.

1

Van, akit megvigasztal, mások pedig reszketnek tõle, hogy az igazság mindig kiderül, fényre jut. Aszott múmiák, szétrothadt semmik leszünk, írta vissza. Egész életében a halállal táncol az ember, reszketve ügyel a lépésekre, rá ne taposson csúcsos cipõjére, görcsben, míg az utolsó lépés után megkönnyebbülten zuhan a csontos ölelésbe. Végre nem kell félni tovább. A fény sem feledteti el a félelmet. Gyorsan történik minden, mint ahogy a határ földes útja lesz sártengerbõl porsivataggá. Alig néhány napja csak, hogy alábbhagyott az esõ, alig néhány alkalommal elõbb még sártócsákat kerülgettem, ma reggel pedig már több centis porban csikorgott a kerékpár gumiabroncsa, feketedett a szürke porba mélyedve, azután pedig porszürke lett az úttól. Bizonygatni, hogy valamit érünk. Elfog a csüggedés, mert nem ér semmi semmit, olcsó, bóvli a világ, de szemben a Nappal így nem szabad gondolni, fel a fejjel, sirályok követik a traktort, szánt, kell enni jövõre is! A paraszt nem gondolkodik, hanem dolgozik, mert ha nem dolgozna, ki adna neki enni. Ezt ismételgette az öreganyám, és húzott kerttõl kertig, mert több kertbe volt bejáratos, szerették, senki sem tudta olyan jól rendezni a kerteket, mint õ. A tõle maradt fényképeken szõlõtõkék között vezetõ úton áll öregapám, hátán a permetezõvel, már örökre talány, hogy mire mutatott, talán a seregélyekre, és közben azt mondta az öreganyámnak, hogy ezek már itt vannak megint... Öreganyám kezében pedig lendület közben kapott öröklétet a söprés, legalábbis addig, amíg a kép tönkre nem megy, már kunkorodik a sarka, elkallódik hamarosan.

képe az üveg és fém város fotói között, ha egyáltalán elvisz a fényképek közül egyet is a fiam, mert nem biztos, hogy el. Napos nap ez a mai. Még mindig a kukoricatáblák között vagyok, egyedül a nagy csendességben, sirályok, varjak, ismeretlen nevû szárnyasok vesznek körül. Muslinca követi az arcomról csorgó izzadságot, néha már nehéz nekem ez az út. Itt van, karnyira hozzánk a mezõ, de örökké a faluban szorongunk, nincs idõ kijönni, nincs idõ lélegzetet venni, mert minden fontosabb a megállásnál. De ha nem jövök, sohasem látom hátulról a temetõt, a gazos, elhagyatottságában sem pusztuló öreg síremléket, Himmelschbach Jusztina, írja rajta, örökké állni fog, mert úgy építette meg valaki... de aki biztosan nem él már, mert a síron látszik, hogy sohasem látogatják.

És a másik temetõ, ahol néhány napja legyalulták a földet, játszótér lesz, hallottam, azután már azt, hogy mégsem lesz. Utólag háborgok, hát azért ilyesmit mégsem kellene... Pedig nagy játszások színtere volt az a temetõ, egy család lakott ott még harminc éve is, az egykori temetõcsõsz házában, akkor már hoszszú évtizedek óta nem temettek abba a temetõbe senkit. A kölyök síremlékek között kezdett el járni, ott tanult meg olvasni is, és fogadásból vagy néhány dinárért fejbõl elsorolta, hogy melyik sírban ki nyugszik, mikor született és halt meg, és hogy kik emeltették a síremlékét. Bekötött szemmel vezettette magát a hideg kövekig, végigtapogatta õket, nem a betûket, mert az már csalás lett volna, csak kicsit tájékozódott, és már sorolta is, hogy mi a véset. Néha sarlóztak a derékig érõ fûbõl, hosszú kötelet fontak belõle, pitypangot, nefelejcset, Én nem dobom még ki a képeket, de a fi- nárciszt, mikor mi volt, azt raktak a fû közé. am már biztosan, ha egyszer hazajön, mert va- Szép, harmonikus legyen, mondta a bolond lamikor úgyis haza, és akkor kiüríti a házat asszony, aki idõnként bement hozzájuk, a routánam, szemétre kerül minden, ami nekem konait kereste, Zahoreczéket, de sohasem tamég emlék, neki már semmi lesz, csak a kana- lálta meg õket, õ is tudta, hogy nincsenek azok dai dolgok lesznek az õ emlékei, az unokáim ott, de valamitõl így lett neki könnyebb... Bepedig már azt sem fogják tudni, hogy ki volt az ült a gyerekek közé, szépen, harmonikus leaz asszony, a gödörben lakó, és mit keres ott a gyen, ennyit mondott csak, segített nekik fon-

2

mondta, hogy úgy gondolja, hanem azt, hogy tudja. Hatéves gyerekek tudnak így, a kételkedés szikrája nélkül. És most itt van ez a levél, hogy minden nagy folyó kiapad végül... A fiam egy folyó partján él, volt idõ, amikor nem is hitte, hogy eljut odáig, hogy egyáltalán bármeddig eljuthat. Két barátja meghalt a háborúban, õrült évek voltak azok. Nem bírtak magukkal, tomboltak, cirkuszoltak, õk úgy mondták: élünk. Igen, még éltek, éjjel sörözések, fû és mámor, másnap a keserves józanságra ébredés, és irány a sarki találkozóhelyig, hogy kezdõdjön elölrõl az egész. A történeteik azóta a semmibe vesztek, nem is akarok emlékezni rájuk, lassan belefásultunk a rettegésbe, azután enyhült a szorítás, õ pedig elment. Akik maradtak, gubbasztó nagy madarakhoz hasonlatosak, mindegyiknek megvan a maga története, nem mesélik, de ott kering körülöttük a levegõben, nem mint glória, inkább mint hurok, ami bármikor a fejükre hullhat, észrevétlen, megszorul, és akkortól vége. Szeptember 4. A nyár már végét járja, a hernyók megsiettetik a múlást, nem is lesz az õsznek mit sárgítani rajtuk, kopaszon meredeznek a faágak. Az eperfa, a szilvafa, az almafa, még a mezsgyét jelölõ szõlõtõke levelei is eltûntek. Hihetetlen, hogy mennyit tudnak felfalni, hová lesz az a rengeteg levél? De egyszer majdcsak elegük lesz a nagy zabálásból, még rosszabb következik, megindulnak neki a házfalnak, ajtónak, ablaknak, jönnek, fürgék, hullámzó szõrvonalkák, törtetnek, sötét sarkokat, belakható zugokat keresnek maguknak, már a párnámon is találtam egyet. Nincs, aki gondoskodjon fáimról, rólam sincs, aki számot tartson. Gyere haza, fiam. Ennyit írtam egy lapra, és már rám került a sor a postán, amikor meggondoltam, visszasüllyesztettem a táskámba, még nem küldhetem el. Értetlenül nézett rám a nõ, a tolóablakon túl mintha másféle lenne a világ. De nem téptem szét a lapot, talán majd máskor

4

szükség lesz rá. Akkor, amikor már írni sem lesz erõm, majd intek Mirjanának, hogy a fiókban, felül, és õ megérti, és én rábízom, vigye el a postára, de azt már nem akarom tudni biztosan, hogy feladja-e, nem mindig bírom el a bizonyosságot, kell egy kis homály. Miért ne adná fel, hiszen õ is anya? Neki legalább egy fia itt van, vele, ha a másik odaveszett is, egy legalább van, de nekem egy sincs, mert ez az elment már nem is a fiam. Olyan, mintha nem is a fiam lenne. Mirjana nem biztos, hogy tudja ezt, és majd eldobja a levelet, hogy ne jusson el a kétségbeesett üzenetem, hogy gyere haza, fiam... Én majd várok, Mirjana pedig naponta rákérdez, részvéttel néz majd rám, közben pedig magában sikong, gyõzelem, gondolja, de nem adom ilyen könnyen fel, a következõ menet az enyém lesz, várj csak, suttogom a párnámba, és azért is felgyógyulok. Szeptember 5. Nem tudom, hogy ez már embergyûlölet-e, vagy még csak a félelem, és csak a sebezhetõségem tudata tesz óvatossá... Nem megyek az emberek közé. Reggelente fogom a rozzant kerékpárt, inkább a mezõ felé indulok, mint a faluba. Ha a napi kötelezõ félórámat mégis a falun keresztül karikázom végig, akkor célját téveszti az egész. A térdeim már gyógyulnak, akarom a járást, de a fejemben újraéled a zsongás, ami a napomat is képes tönkretenni. Ugyanazok az emberek jönnek szembe, a tekintetük elárulja gondolataikat, a köszönésük beszédesebb, többet mondóbb egy könyvtárnyi írásnál. Mert itt mindenki a másik fejébe akar látni, dolgába avatkozni, véleményt nyilvánítani, kéretlenül is. A mezõ itt van a kertemen túl. Az egyik vége oda visz, a mezõre, ahonnét beszöknek hozzám a gyalogmadarak, a fácánok, a fürjek. Nyulak is jönnek. Menyétke költözött a padlásomra, és egyszer még egy csapat vízimadár is megtisztelt azzal, hogy a tavamból ivott. A fácánok néha ellepik a fáimat, beszállnak a fenyõ ágai közé, megzavarva ezzel a baglyok

sak azoktól, akik nem rokonok? Elvágják a nyakadat, te, szólt a sógor is, és elmenet rántott egyet a nadrágszíján, de elõbb még elkérte tõlem a fûrészgépet, vitte egy hétre, kölcsönbe csak, de nem láttam azóta sem, pedig van annak már három hónapja is. Szeptember 7. A kert legmagasabb pontján ülök, elõttem lassan mélyül a terep, rálátok a dolgokra, hátam mögött párna, elérhetõ távolságra a kényelem kellékei – mi bajom lehet itt? Csend, béke, szuszog a reggel, ébredezik. Jönnek a seregélyek, azt mondta valaki, hogy a madarak közt olyanok, mint a hiénák, az emberek közt, mint a karrierista, élhetetlen tülekedõk, jönnek a seregélyek, felzabálják az utolsó szem gyümölcsöt is, és nem marad a gazdának semmi. Így van ez, hangjuk elnyomja az itt lakó, kedves madaraink hangját, nyomuk sem lesz, ha emezek elkezdik félelmetes körözésüket a kert felett, rajban jönnek, megtelepednek, annyian vannak, mint a levelek a fákon, fekete lesz tõlük a lomb, és nem mennek el, hiába nekik a hessegés, karlengetés, ijesztgetés. Nem mennek el, feketednek, éles hangon, süvöltve felszállnak egy pillanatra, csõrükben a megszerzett zsákmánnyal, azután újra be az ágak közé, újból zsákmányolni, habzsolni, elnyomni, egy pillanatra sem hagyják elfelejtetni velünk, hogy itt vannak, és minden hiába, a riogatás nem zavarja õket, elszállnak valamikor, igen, egyszer el, de az tõlük függ, és legkevésbé az õslakos madaraktól. Végül elmennek. Elõször nagy a csend, furcsa, talán máskor is ilyen volt, de most furcsa. Lassan éledni kezd a kert, elõmerészkedik egy-egy rigó a bokrok alól, rebbennek egyet a többiek is, a sokféle szárnyas szárnyra, hangra kap. Elmentek a seregélyek, de nem nyomtalanul. Nem a hiányzó gyümölcs az aggdalomra okot adó, hanem az a megfoghatatlan, csak egy érzet, valami könnyû bú, hogy bármikor visszajöhetnek, és semmit nem tehetünk ellene, a saját kertünkben is résen kell lennünk,

6

már nem a régi nyugalom ez a mostani. Szeptember 8. A madarak készülõdnek... és az emberek? Mit mondjak? Õsszel mások a fények, õsszel kezd szúrni az, ami egész nyáron nyugton hagyott. Majd jön Rilke is, már itt motoz körülöttem, az almáskertek illatában. Az idén almám sem termett, a könyvekbõl olvasom ki az illatot is. Szétszórtad magadat, mondta Mirjana, és a vállamra tette a kezét. Megrázkódtam. Ne érjen hozzám! Tényleg, hol vagyok, a darabjaim hol vannak? Nem volt sok idõm a magammal való foglalkozásra. Például itt volt nekem Klári is. Tõle maradt ez a komód, a sámli és a fogas, amit azonnal fölszereltettem az elõszobába, mert a fiamnak az volt a kívánsága. Még mindig ott lóg a kabát, amit utoljára vetett le, mert a régebbiben, abban az ócska barnában ment el. Tudta-e, hogy Klári, amikor már elege volt mindenbõl, azzal fenyegetõdzött, hogy arra a fogasra akasztja föl magát? Kinevettem. Olyan sovány volt, a nyolcvan éve könnyûvé tette, mi húzta volna azt a hurkot, pehelysúlya volt Klárinak. A sors kegyes volt hozzá, egy reggel arra érkeztem, hogy felöltözve fekszik az ágyán – hová is akarhatott menni? –, a feje vállára hanyatlott, az egyik lába kicsit lelógott az ágyról, szeme, szája nyitva volt, olyan halott volt, de olyan... Nem ijedtem meg, pedig õ volt az elsõ halott, akit én találtam meg. Belefüleltem a csendbe. Hogyan érezhetné az ember azt, ami már nincs? Én azt éreztem mégis, hogy valami nincs. Klári a megtestesült nincsség lett... Most mit kell tennem, ezt már hangosan kérdeztem. Dehogy sírtam! Pedig õt szerettem legjobban a világon. Miért vagyok én ilyen? Egybõl elfogadtam a tényt – Klári nincs. Egy csomó intéznivaló csak. Gyászolni... majd ha vége lesz, majd egyedül. Délutánonként kicsit õt is gyászolom, az õszi fényekben ott van, néha már én is ott vagyok, vele. Megyek, megkeresem magunkat. Ezen az

Szeptember 10. Ha hagyja, én a lila ruhájába öltöztetem, mert hozzá sohasem illett a fekete. De nem volt választásom, a szekrényben sem volt semmi más, csak egy fehér papír a keze írásával: A középsõ fiókban vannak a ruháim, abba öltöztess! Fruzsi, ne bõgj, mert Te halottabb vagy még nálam is, de Neked még lehet változtatni... Klári A fekete ruháról azt tartotta, hogy elrejt mindent, amit nem illõ a világ elé tárni, még a halált is. Klári nem bánta, ha mosolygunk, amikor kötelezõ a szomorúság. Õ csak a fekete ruhához ragaszkodott, a szomorúságunkhoz nem. A fekete majd eltakarja elõlünk a halált. Mert hiába szeretett volna beszélni róla, nem hagytuk. Ellenálltunk neki, inkább üres közhelyekkel traktáltuk, hogy... ne mondj már ilyet, Klári, még a százat is megéred... Magára hagytuk. Ebbõl a sötétbõl készítette ezt a képet, megbújva a házam sarkánál, az árnyékban rejtõzve. Mit látott ott lent, a kertben, a gyûlölt örökzöld körül – sohasem szerette fáim némelyikét –, amit mégsem csíphetett meg, mert az utolsó pillanatban eltûnt elõle. Vagy csak nekem nincs még szemem rá? Mi lesz, ha egy reggel felfedezem a képen, amit most még nem lehet? Hát nem félelmetes? Eszel, alszol, tervezel, lépsz, becsuksz egy ablakot... azután vége, hirtelen látni kezdesz valamit. Amit Klári látott. De mi magára hagytuk a haldoklásban, pedig vele mehettünk volna, egészen az utolsó kapuig. Micsoda luxus! Minket be sem engedtek volna, nem is lett volna semmi tétje a bátorságunknak! Ostobán elmulasztottuk tanulni a meghalást... Szeptember 11. Ha jó mélyen begyalogolok az erdõbe, az olyan, mintha valami magamon túli titok birtokába jutnék. A fenyõk csúcsáig felkúszó csipkerózsa. Élõsködõ növények a száradó fák törzsébe kapaszkodva. Megrázkódom, félni kell ahhoz, hogy értsek. Hideg volt a kápolnában. Megérintettem

8

Klári arcát. Az orvos hátratett kézzel állt az ajtóban. Sohasem szerettem az olyanokat, akik nem veszik észre, hogy elállják mások elõl a fényt. Az orvos még Klárinál is öregebb volt, vasárnaponként együtt teáztak. Kezelte is, ha szükség volt rá, de tanácsai erõtlenek voltak, mert már nem a gyógyításba vetett hittel mondta, csak ismételgette az évtizedekig hajtottakat. A végeredmény mindig ugyanaz, akkor pedig minek erõlködni... már nem az orvos gondolkodott benne, csak az öregember. Neki szóltam elõször, egyszerre ért oda a szomszédokkal. Keresztet vetettek, imát mormoltak, azután tenni kezdték, amit a halottal szokás. Mit segítsek, kérdeztem, de nem szólt hozzám senki, ide-oda rángatták a bútorokat, az asztalt a fal mellé tették, felszabadították Klári körül a helyet. Másodszor is megkérdeztem, mit segítsek, akkor az egyik azt felelte, jó lenne kávé. Az orvos kiírta a bizonyítványt, a szomszédok kávéztak, beszélgettek, Kláriról alig. Az orvos szórakozottan, már csak a kapuban kívánt részvétet. Az asszonyok nem hagyták, hogy én adjam Klárira a ruhákat, leraktam elébük. Fehér lepedõbe volt csomagolva a fekete ruha, a kiskabát, a fekete kendõ – ahhoz is ragaszkodott. Vászonzacskóban volt a cipõ. Minden rendben volt, minden, ami kell. Szépen, pontosan összehajtogatva. Százszor is újraválogatta, vasalta, rendezgette. Amikor nem bírom tovább a gyaloglást, leülök a fák tövébe, közelhajolok a rothadó avarhoz, olyan mélyen van a föld, hogy hiába bökdösöm a cipõm orrával, csak morzsalékos növénymaradványokat túrok. A tíz körmével ásatták meg vele a sírját, hallottam az egyik rokonunktól, de Klári onnét is megmenekült. Ez már az õrület, gondolom, és riadtan nézek szét, meglátott-e valaki, ahogy két kézzel kapartam a talajt. Összegömbölyödve beleférnék. Szeptember 12. Ha egyszer a kerítésig eljutok... Nem is volt kerítés, csak a mi fejünkben, mert elhittük, hogy van... Ilyen talányos mondatokkal

Anyám a haláltól mindig borzadt, csak az életrõl volt hajlandó tudomást venni. Mitõl volt, hogy mégis ránézve láttam a holtak birodalmát, Klári hideg arca pedig a fekete keretben is sugárzott, a többlettõl fénylett, ami már neki a kezében volt... Hirtelen dühös lettem Klárira, ezt a napot most kivel beszélem meg? Szeptember 14. …szeder indája a válladhoz ér, szavalta a költõ, virágot dobott a Dunába, felettünk pedig igazából ragyogott a Hold, messze volt az otthonom, valahol arra délen, éppen a Hold alatt. A szeder furcsa szerzet, egész télen õrzi a zöldjét, azután tavasszal dobja le, ha már az új hajtások jönnek elõ. A hegyet felperzselték a juhászok, idõ elõtt lehullott a levél, csupaszon kapaszkodnak belém a szederkarmok, ha nem vigyázok eléggé, vérzésig. És a gyönyör is hol van már, minden csak csupa seb és fájdalom! Anyám telefonált, hogy megint elutazik Svájcba, minek tudnom róla, nem lesz nekünk már semmi közünk egymáshoz. Mint a temetés után. Felajánlotta, menjek vele, ha nem akarok még haza, vagy ha nem akarok Klári már rám maradt lakásába. Inkább Klárit választottam, azaz már csak a lakást. Ami már az enyém. Minek örültem volna, nem lakhat két helyen az ember... Furcsa volt. A tárgyak árvasága. A lábasok, a teafõzõ, a cserepes virágok, az asztalon maradt teríték, az ablak, amit még õ nyitott ki, és az újság, amit már nem volt ideje kinyitni. A tárgyak és az életünk közötti kapocs. Klári. Kezembe fogtam a csészéjét, letettem azonnal. Taszított. Nem akart közösséget velem. Az ablakot meg kell tisztítani, gondoltam, és ellenségemmé vált az is. Legszívesebben elmentem volna haza. Lefeküdtem aludni, ruhástul. A fejemben üresség volt. Sem bánat, sem öröm, sem megkönnyebbülés, sem hála, sírás sem és harag sem. De biztos voltam benne, hogy a dolgoknak ez csak egy röpke kiesése, és ez az ûr majd holnap, vagy álmomból felriadva telitöltõdik fájdalom-

10

mal... Álmomban szúrós szederindákkal viaskodtam, rám tekeredtek, és nem tudtam szabadulni tõlük. Mirjana telefonja ébresztett. Szeptember 15. Részvétet kívánunk egymásnak, közben arra gondolunk, mennyire szorít ez a lábbeli, ki kellene vinni a szemetet, a kutyában bolha van. A világnak szüksége van rád. Ezt írta levelében. Sok levelet kapok. Selyemfonalak, megtartanak valameddig. Selyemzsinór, megfojt. Én vettem elõ Klári cipõjét. Egy szépen összetekert madzag volt az egyikben. Komolyan gondolta. Amikor senki sem látta, bedugtam a zsebébe: hátha a túlvilágról is menekülhetnékje lesz. A fogason lóg a fiam kabátja. Kanadából jönnek a hideg fotók. Én is küldök neki képeket, az égrõl, a hernyórágta ágakról, az élõsködõ borostyánról. Mirjana zavart meg a merengésben, a képeket visszacsúsztattam a dobozba. Alighogy telefonált, már itt is van. Segíteni akar. Máskor még szórakoztat is, ahogy ügyetlenkedünk egymás mellett, a két özvegy, akinek van is családja, meg nincs is... Most fáraszt a társasága. Régen azt hittem, nincsenek árnyalatok: vagy halott valaki, vagy él. De velünk akkor most mi van? A fák ágcsúcsán apró rügyek bomlanak, valószerûtlen gyorsasággal lesznek levéllé. Hát nem veszik észre, hogy ez már az õsz?! Tudják, persze, de sugallják is, hogy a hernyók sohasem gyõzhetnek teljesen. Barna gubóikat kikaparom az ablakkeret sarkából. Elbánt velünk ez a nyár. Majd újratanulunk minden idõt. Az utolsó szobáig menekülök, magamra csukom az ajtót. Szólít, hát miért nem érti, hogy a gyászom csak az enyém?! Még ezt is elvenné? A szokásainkat is elveszik, akkor nekünk mi marad? Magyarul kiabálom, hogy pusztuljon innét! Még nem érti minden jelentését a szónak, holnap majd kimagyarázkodom, visszavonom, vagy lesz ami lesz, csak menjen már el. Pusztuljon innét!

Mert a boldogságtól is lehet félni! Még csak attól! Fõleg ha hirtelen tör rád! Lehengerel, átváltoztat, kifordít magadból, azután pedig ott maradsz csupaszon, árván, összetörten. Mindig vége lesz. Tudom, de ha itt van, mégis úgy teszek, mint aki elhiszi a látszatot, hogy ez most örökké tart, pedig magamban, mélyen, ahol ilyesmire sem mozdulnak a dolgok, tudom, ennek is vége lesz egyszer. Bármennyire hihetetlen, néha a nagy-nagy boldogság közepette elfog, hogy bár már lennék túl rajta, és csendesedne el a felszín. Mert sokszor jobb csak emlékezni rá, mint élni a jóban. Ha élem, még nem látok át mindent, de a visszagondolás megvilágítja az apró részleteket is. Azt írta, hogy ez a nosztalgia, és ne csináljam. Szépen, lassan épülgetõ szélváram felemészt majd, és semmi sem lesz ott, ahol most tornyot vélek magasodni, bennem sem marad semmi, elfogyok, nincs értelme ennek. Nem érti, hogy nekem már csak a visszagondolás maradt, újra és újra átjárni minden megtett utat, az apró lépéseket visszamenõleg felruházni jelentéssel, vacakolni a töredékekkel, kitalálni, hogy mit gondolhatott akkor a másik, amikor én azt hittem, hogy tudom, mi jár az eszében. Így utólag biztos vagyok, hogy tévedtem, és az is lehet, semmi köze sem volt a gondolatainak hozzám. Egy valami bánt: a részleteket megváltoztathatom, játszhatok az életdarabokkal, de sohasem fog elkészülni az, amit a már megtörtént helyett építgetnék. Mindent lehet másként megélni, csak a végeredményt nem változtathatom meg. Otthagytak, nem kellettem, ami volt, annak vége. Te még sohasem érezted, hogy milyen magányos lehet a fa, akkor is, ha erdõben áll? De az csak a látszat, mert a fa önmagában a férfi és a nõ, holtig tartó összeolvadás. Az ember magánya a valódi magány... Szeptember 18. A falu nyugati felén állok. Az ott az állomás,

12

jobbról fehérlik a vasúttöltés. Nem merek közelebb menni, visszagondolni ennyi is elég. Szikrázó nyarat szakított meg az esõs idõ. Tomboló kánikulában egy õszfoszlány, mint megelõlegezett szeptembervég. Figyelmeztet: ez a nyár is elmúlik egyszer... Te most hallgass, Dávid, unom a gyûrûdet, tudjuk azt magunktól is: minden elmúlik, akár jó, akár rossz! És nem kell sokáig keseregni azon sem, ha valami szomorú. Az a tegnap. Holnap pedig kezdõdik valami más. Nem õ lenne, ha bölcselkedés nélkül hagyna itt bennünket: a szívet a keserû táplálja, mondja, és azt is, hogy jó hely ez a Pöndöl, Újvidék és Szeged között, félúton. Néha elhiszi az ember, hogy megtalálható benne az, amit keres. A múltat, történetesen, ha éppen búcsúzkodni akar. A helytõl, az emberektõl. Még egy ital, azután arcot vált, ruhát cserél, a régi nótára azt mondja: nem érdekel már, és fogja a kínain vett táskát, irány a vasútállomás. Mert vonattal olcsóbb, és még mindig varázsuk van a síneknek. A falu szélén mint színpadon van az állomás, lelátni a kaszálóra, a dombvonulatra, ahová mégsem veti azt a bizonyos utolsó pillantást, mert az már nyálas lenne, hozzá pedig nem méltó az érzelgõsség. A messzibe veszõ sínekrõl könnyû elhinni, hogy ahová azok vezetnek, ott van az ígéretes jövõ. A maradó kesereg, magát is sajnálja, és azt, hogy neki nem megy, hogy õ nem mer. A szívet a keserû táplálja… Alig néhány érkezõ talpa alatt ropog a kõtörmelék, sokkal többen vannak a felszállók, még tülekednek is, bár nincs értelme, mert mindenkinek jut hely, és ez a vonat nem hagy itt senkit. Aki odáig kísérte, hirtelen megindul haza. A vonatlépcsõn megtorpanó már csak a megfordult hátat látja, intésre emelt keze félúton marad. De nem cserélhetõ fel a szerep: aki a vonatra szállt, az hagyta ott a másikat. Amaz pedig gyalogolhat vissza, egyedül elmélkedve, hogy minek van értelme, minek nincs. Ha pedig mégis van értelmük a dolgoknak, akkor mi az... és ha egyszer rájön, akkor lesz-e még kinek elmondania?

Sötét szobában szeretkeztünk, az uram elõtt nem vetkõztem le soha: örökölt õrültségek, tabuk, felesleges szégyenérzet, gátlások. Pedig akkor lett volna miért és mivel a fény elé állni, fürge tekintetek keresõ, kutató, gyújtó tüzében illegetni magamat. Mit mulasztottam? Halott voltam már akkor. De talán nem csak bennem lehetett a hiba, hogy nem mertem, amit és ahogyan kellett volna... Negyven évre rá, ez a másik, akinek így jó minden, ahogy van, ennek örül, és ajándéknak veszi. Pedig ráncok, árkok, redõk, foltok, sebhelyek, inak, erek, bütykök, csomók, roppanó derék, csikorgó térd, csomóban hulló fehér hajam, elmúlt évek nyomai. Így szeret. És boldogan állok a reggeli fényben, meztelen, mert ha kellek, hát kelljek így, és adom, magamat, amire üde-frissen nem voltam képes. Merész vagyok, szelíd és néha vad, merem adni az összes felgyülemlett indulatot, érzelmet. Magamat! Amit a legnehezebb volt megtanulni, mert tévedés azt hinni, hogy azt a legegyszerûbb, és akkor is megteheti az ember, akkor is adhatja, ha különben semmije sincsen az adásra. Forgok a fényben, öregen és könnyûséggel, nincs mit vesztenem, ebben ez a legjobb. Õt hogy elveszítem? Mitõl van az, hogy érzem: soha? Testetlen lényekké lettünk, abban a pillanatban, amikor a leghátsó zugainkból is kiszabadult a félsz, a titok, a rejtelem, a szégyenkezés, amikor a mosoly elöntött mindent, az ablakokon át is zuhogott ránk a mosoly. Sohasem késõ. Akkortól kezdett nem számítani, hogy öreg vagyok, hogy hamarosan mindenképpen vége, mert arra sohasem elég rövid elõttünk a táv, hogy valami befejezõdjön. Nem számít az sem, hogy a temetõ mellett lakom, és figyelmeztetnek a vízimalomban talált csontok, élõ múmiák a magány barlangjaiban, nem számít, hogy álmomban figyelmeztetnek. Fölemelt a szeretet, önmagam fölé, de õ tartja a hajszálnyi fonalat, hogy azért el

14

ne szálljak teljesen. Jaj, hát mégis szép, ugye élni mégis az. Szeptember 22. A józanság ideje jön. Vagy egy másik bódulaté? Hét nap ez, hét nap más. Egyik részegségbõl a másikba. Az õsz mindig Rilke jegyében. Úgy hurcolom magammal a 1961-ben kiadott válogatást, mint kutya a pokrócot. Már nem is hogy olvashassam, csak azért, hogy velem legyen. Egyszer hagytam el, mert tény, hogy nagy bolond a szerelmes asszony, megválna mindenétõl, azután persze vagy bánja, vagy nem. De mivel az az asszony okos is néha, ezért nem sokáig rágódik a múlton. A szerelem elmúlt, a könyv hazajött, az égen õszi felhõk. Drágám, kérésed parancs, Rilke és egy kicsinyke vajdasági õsz, már amit pillanatnyilag látok belõle az ablakomból. Szeptember 23. Körülöttem szaporodnak a dolgok. A megválaszolásra váró levelek. A számvetés ideje is közeleg, kialakult egy másféle szabadság érzete. Jó, ha nemet is lehet mondani. Lehet, és én már tudok, és nem is bánt, hogy ezzel esetleg elmulasztok valamit. Mindent nem lehet, és minden gyümölcsöt nem ehetek meg, még ha az én fámon termett is. Ez az én valóságom, és néha belekacsintok a kamerába, de onnét csak a saját szemeimet látom visszakacsintani. A borzasztó ebben az egészben, hogy nem látom azt, akinek játszom ezt a csoda nagy valóságot. Én tudtam, ez csak az õsz miatt van, de hagytam, higgyen, amit akar. Néha tõmondatokban megfogalmazott kérdést tett fel. Olyan egyszerû kérdést, hogy arra egyenesen nem tudtam válaszolni. Ha kimondom az azonnal számra tóduló feleletet, akkor én az leszek, aki legbelül vagyok, de õ nem tudja elviselni a válasz rá vonatkozó részét. Tehát kizárt volt, hogy normálisan tudjunk beszélgetni. Mi a bajod, kérdezte. Mondtam volna, hogy beléd szerettem, te állat, és nem tudok ezzel az érzéssel mit

bármennyire is nyilvánvaló, hogy miatta fájok. Õ pedig nekifogott telefonálgatni. Miután befejezte, úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Akkor este nem mentünk sehova. A másnapi elutazásomról sem beszéltünk, rosszkedvvel feküdtem le, és éjjel a saját picsogásomra ébredtem. Utáltam magamat érte. Szeptember 24. Amikor már eleget olvastuk Rilkét, azt mondta, gyûlöli azokat a nõket, akik csak vacakolnak a férfi körül, húzzák a mézesmadzagot, és nem adnak semmit sem, nem oltják a fellobbantott tüzet, csak szítják a végtelenségig. Addig, amíg maguk is meg nem perzselõdnek a lángtól, vagy amíg el nem rothadnak attól a fülledtségtõl, amit a maguk kínlódásával hoznak létre. Nem akar ilyen nõket, mert csak jönnek, azután elmennek, és újra elmennek, késõbb is csak elmennek, a hátukat látja, ahogy vissza sem nézve tûnnek el a sarkon. Igaz, hogy õ sem néz utánuk, csak elképzeli õket. Olyan ez, mint a lassú kiszáradás, kút lesz ilyen borzasztóan üres, ha elapad a forrás. Mint a nõ után lesz üres a férfi, az olyan után, aki valójában nem volt neki, nem is lesz soha, csak idegesíti a jelenlétével, ami olyan, mint az örökös elmenés. Megsimogattam a fejét, azt akartam mondani, hogy ne félj, én nem vagyok ilyen nõ, de a szemem csontos kezemre tévedt, és inkább hallgattam, egyre lágyabban érintettem a haját, egyre távolodóbban, végül már sehogy sem, felálltam, kimentem a konyhába, inkább ott motoztam kicsit. Megkerestem a sárkányos csészét, ami addig az enyém volt, eldugtam jó mélyen a szekrénybe, ne adjon inni abból másnak. Egy ideig még ne adjon. Furcsa az egyedül élõ férfi lakása, hol virulnak a cserepes virágai, hol látszólag ok nélkül hervadoznak, bogarak lepik el õket, ismeretlen kór csupaszítja le a szárat. Neki is kókadozó virágai voltak. Ismeretlen nõk képeslapjai és fotók a hûtõre rakva, csattant a mágnes, amikor kirántottam az enyémet, elsüllyesztettem az eszcájgos fiókba, majd úgy csuktam be magam mö-

16

gött az ajtót, hogy lehetõleg halkan kattanjon a zár, és az erkélyre sem néztem fel, mert tudtam, nem állhat ott, hogy a távolodó hátamat sajnálja, mert még fogalma sem lehet, hogy én is egy lettem azon nõk közül, akik csak vacakolnak a férfi körül. Szeptember 25. Nem tudom, hogy ki vagyok, és azt sem, hogy milyen tetteket válthat ki belõlem egy reggelizõ férfi közelsége, aki a kenyérszeletelõ késsel nyúl a tejfölbe, a paradicsomot úgy harapja, mint az almát, és közben a szeme valahol a nyakam táján matat, sem az arcomon, sem lejjebb, csak a nyakamat simogatja, és csak a tekintetével. Miféle végkifejletrõl írhatnék, amikor mindig épp ezekbe a pillanatokba zuhan be egy hajnali vendég vagy csörög bele a telefon, teljesen új irányt szabva a napnak. Nem a másikra vagyok kíváncsi, hogy mit tenne, ha folytatni lehetne a játékot, hanem magamra. * Túlságosan sokszor emlegettük a félelmet. Mindenféle félelmet, amit állandóan hurcolászunk magunkban, helyszínt váltva sem hagyunk el, minden elmondott, leírt történetünkben felfedezzük, és minden következõ lépésünket jelentõsen befolyásolja. A meg nem tett, csak kívánt dolgaink legnagyobb akadályozója is éppen a félelem. De nem a másiktól, a külsõ dolgoktól való félelem gátol, hanem inkább az, hogy saját magunktól tartunk. Hogy valami erõsebb lesz a józan eszünknél is. Olyasmitõl félünk, hogy a tetteinket egy óvatlan pillanatban érzelmeink, ösztöneink fogják irányítani. Ráadásul még a kérdés feltevéséig sem merészkedünk el, hogy na és akkor mi van? A lehetséges tetteink következményétõl is félünk, és a felelõsségvállalástól is. Végsõ soron pedig csak egyetlen dologtól: megmutatni nem merjük magunkat. Szeptember 26. A fények is mások, amióta itt vagy. Most

A Teréz körúton van egy fogászati rendelõ, talán még ott rendel. Gubbasztottunk a hatalmas bõrfotelban, nem tudom, azt is magával vitte-e. Már régen nem ír, néma, mint aki nincs. Azt ígérte, úgy megy el, hogy ott helyünk lesz nekünk is, ha kell. Ha menni kell. Miért is csodálkozom, hogy most nem jelentkezik? Kinek jó, ha maga körül látja elhagyott élete kellékeit? Emberkellékek, még csak nem is néma társak, mint egy fotel, egy szekrény. Milyen szer ápolja a barátságokat? A bútorra ráfújunk, és utána csak egy-két mozdulat a ronggyal, máris fényes. Görcsbe ránt az emlékezés. Kórházszagba vált az õsz-szag. Most nevettem kicsit. Mindig a szagokkal vacakolsz. Ez egy levél részlete. Mi idézne jobban, mint az illat? Merlin mondta, az emlékek... a barátomra mindennap úgy kell nézni, mint akit elõször látok, és hogy ne lássam bele azt, aki tegnap volt, vagy aki egy éve. Már magamban folytatom, hogy azt sem kellene belelátnom, akivé a fejemben alakítottam, az a leghamisabb kép, minek kivetíteni? Majd jön, és háborúzom vele, mert õ õ, a saját emlékeivel együtt az, s ha az enyémet nem látom rajta, elfog a félelem, meginog a deszka alattam, és a biztos csónak hirtelen nem lesz sehol. Persze, mi az nekem, akkor majd a vízen járok, mert az is könnyebben megy már, mint a kemény talajon megállni. Melyik énem az igaz? Ez volt a másik levélben, és értetlenül néztem a mondatot. Már nem a levélíró kérdezi, magamat faggatom, hátha épp most lesz meg a felelet. De nincs. A levél a megválaszolandók közé kerül. Szeptember 30. Olvasom: pánikszoba. Elõször azt gondoltam, az egy olyan helyiség, ahová tombolni megy be az ember, de gyorsan kiderült, hogy nem. Akkor költözik be órára, hétre, akár egy egész hónapra is, ha fél valamitõl, ha fenyegetettnek érzi magát. Bevonul a teljesen felszerelt lyukba, ahol ott az összes, nélkülözhetet-

18

lennek hitt kelléke, ami a biztonságához kell... A biztonságérzetéhez. Mert a kettõnek alig van köze egymáshoz. De a bibi az, hogy ha egyetlen szörnyen felesleges dolog is bekerül, és nincs az az igyekezet, óvatosság, amivel ez kivédhetõ lenne. Be sem menne senki a luxusoduba, ha kint hagyhatná a FÉLELMET. Épp ezt nem lehet. Gondolom, hogy mivel nem edzõdhet, egyre gyengébb lesz, és egyre többször érzi úgy, hogy csakis ott tud nyugodtan, biztonságban kikapcsolni, és egyre többször csukja magára a páncélajtót. Az írás is egy pánikszoba, biztonságosnak hitt menedék. Nyilvánvaló, hogy tökéletes mása lett amannak, mert a szövegekben egyfolytában azzal szembesülök, ami miatt elbújtam. * Kihallgattam a lányok beszélgetését, persze magyarázkodhatnék, hogy akaratlanul, de az már nem volt véletlen, hogy nem mentem tovább az ajtóból, lapultam még egy kicsit. Jó, ha nem vették észre, mert papolhatnék illemrõl, hitelét vesztené. Csitrik még, vagyis én azoknak hiszem õket, közben pedig úgy beszélik meg a dolgokat, hogy belepirulok. A kukkolók a téma, a szex. Mi az egészséges kíváncsiság, kérdezte az egyik. Meddig egészséges a kíváncsiság, kérdezte okosan a másik. Addig nincs is a dologban semmi kivetnivaló, amíg abban merül ki a kíváncsiság, hogy egy kivilágított, el nem függönyözött ablak elõtt elmenve bepillant. A baj ott kezdõdik, ha nem érzi, mettõl magánterület, de nagyon magánterület... Intimszféra, na, így. És a pillantást kicsit meghúzza, amíg észre nem veszi valaki, és szét nem rúgja a... A lányok vitája odáig fajult, hogy az egyik az állította, az a beteg ember, aki nem kíváncsi arra, a másik hogyan csinálja. Mert a tévében is megmondta az a nõ, hogy minden a szex körül forog. Rosszul csinált valamit a természet. A nemiségre ébredés ideje épp akkor van, amikor a tanulás ideje is... Fûzzük csak tovább... ha szex mindörökké, akkor tanulni is, dettó. Csak ez valahogy mindig kifelejtõdik az adásból.

vülállókkal szemben azért talán összefognánk... Jó lenne ezt nem érni meg, a próbájára nagyon nem vagyok kíváncsi. A fenébe ezzel az egésszel, én nagyon szeretem õket, mindennek ellenére. Nekem ez a fontos. Mindig az, hogy én szerethessek. Október 2. Volt kitõl tanulnom a magányt. Még az imakönyvében is azt tartotta az egyedüli bejegyzésre érdemesnek, hogy „Az követelje meg hûségemet, aki a halált is képes megosztani velem.” Gyerekkoromban ábrándosan merengtem a mondat felett, arra gondoltam, egyszer majd úgy szeretek valakit, hogy képes leszek vele halni. Amikor elég eszem lett hozzá, Klári kijózanított, és magyarázatot adott a saját mondatához, bár elõbb hosszasan fejtegette, hogy szentségtöréssel felérõ, amit tesz, mert ha majd felnövök a témához, magamtól is megértem, és a lényeget sokkal tisztábban fogom látni, mint ahogy az õ körülírása lehetõvé teszi. Ha a kezembe veszem a könyvet, elolvasom a sort, már pontosan értem Klárit, és ismét hajlok Bergmannak hinni: minden társas lét illúzió. Igen. Két külön halál van, az enyém, a tiéd. És egymás melletti élet. De együtt...? Ez az egész okoskodás szépen magába omlik, ha megjön. Leül a fotelomba, issza a kávét, nem is sokat beszél, csak rávilágít, hogy már megint magyarázatgyártással töltöttem az egész hetet, mekkora ökör vagyok pedig, hiszen ez is igaz és a másik magyarázat is, mármint a magány és a nem-magány témájában. Egymás nélkül nem lehetünk, de mindenkiben ott van az, amit önmagából képtelen megosztani. De jó, hogy szeme van az embernek, szólok közbe, és érti a gondolatot, ami kimondatlan maradt. Ha nem lenne látás, akkor sem veszne semmi, hunyd le a szemed, és lassan másféle szál köt össze bennünket. Hm. Még gondolkodom ezen. Van rá egy egész hetem. Már megint.

20

Október 3. Az állomásnál ültünk, és végre eszembe sem jutott félni. Mikor legnagyobb az ember, ezt játszottuk egész este, feleletet kerestünk a kérdésre. Sok változatot elmondhattunk, más dolgunk nem volt. Még nem tudtunk mit kezdeni egymással. Apám térdein állva voltam a legnagyobb, mondtam hirtelen. Utána sokáig hallgattunk. Apám már régen halott, ha élne, eszembe sem jutott volna ez a válasz... tény, mert tény, egyszerû, tiszta, megtámadhatatlan. Akkor voltam a legnagyobb. Efelé tartok, de be nem érem soha se azt az élményt. Itt van a kutya elásva, mondta. Magamnál erõsebbet keresek, mindig. Miért is? Talán nem csak azért, hogy erõmet próbálgathassam? Dehogy, jó lenne már pihenni, lerakni a gondokat, elaludni, úgy, hogy azért biztos lehessek benne, nem esik álmomban sem bajon, nem eshet, mert van, aki vigyáz rám. Néha irgalmatlanul rossz felnõttnek lenni. Megyek tovább, fûzõdik a téma. Nem kellene a saját gyermekkorom, hiszen inkább egyfolytában felejteni akarom azt. Pedig lehetetlen, mert még élem. (Ma született valaki, x éve éppen, akinek viszont nem lett gyermekkora. A legnehezebb, hogyha szeret az ember, de mégsem tudja átvenni a másik szenvedését. Azóta persze próbálom elfogadni a történteket, mert megmagyarázni mindent lehet. Mindenre van egy használható gondolat, mondat vagy egész könyvtárnyi irodalom. Heverõ a dokinál, bogyók, meg anyám kínja. A tény attól még tény marad. Mert azt is megírtam már, hogy minden szép kezdetem és minden szomorú befejezésem az õsz ajándéka. Szülni és ott állni az ágynál, tehetetlenül. Megyek haza, mondták, és behívták az apát. Õk már a tényekbõl tudták azt, amit én is sejtettem, de egyfolytában hárítottam magamtól. Csak engem akartak kímélni, mentegetõztek utólag. De mivel lett volna jobb, ha maradok? Neki mivel lett volna jobb, hiszen még el sem szakadt az a köldökzsinór, amit nem bába vág el, és nem a testet táplálta. Kimentem a kórház teraszára, az apát egy szóra még visszahív-

Õ hallgatott, fehér arccal, keskenyre szorított szájjal, pislantás nélkül nézett a fejem fölé, nem a szemembe. Mi van veled, faggattam, minden jó lesz, hajtogatta, és ezzel aludtam el. Még mindig a fotelban ült. Az ébredés jéghideg józanságot hozott. Fogta a telefont, kiment a szobából. Csend volt. Nem is telefonál, azt hallanám, és még szédelegve mentem utána, osontam, mint a macska. A fal tövében kuporgott a készülékkel. Még akkor sem õ mondta ki, nekem kellett megértenem. Meghalt. Kérdés, az van, még most is, akkor csak az volt, hogy én miért maradtam meg?) Október 6. Lassan lehámlanak a fájdalom rétegei is. Az idõ, ugye az idõ. Nem volt kenyerünk sem, pénz meg fõleg. Találd fel magadat. Mindig feltaláltam. Majd lesz valahogy, ez volt a családi szállóige, úgy jártak hozzánk csodálkozni, mintha nem egy ég alatt lettünk volna addig is. Miért nem panaszkodsz? Mit panaszoljak fel? Kinek? Volt is idõ a panaszra... Enni kell, aludni kell, meleg kell, és az iskola. Egyszer sem tudtam lemenni kenyérért. Nem az volt a baj, hogy keskeny, lapos, sûrû és nehéz volt. Nem válogattunk, hanem hogy ingyen adták, az volt vele a baj. Százholdas gazda volt a dédapám, huszonhárom munkás dolgozott, evett a szálláson. Hatan ülünk a szobában, ami konyha is és minden. A gyerek belép az ajtón, mondja, hogy szerzett pénzt kenyérre, olyanra, amit venni kell. Eladta a Barbis képeit. Dédapám, ide jutottunk! És persze nem szakadt ránk az ég, sõt behívót sem hoztak akkor. Találd fel magad. Utáltam magamat, hogy ilyenné lettem. Behívattak az iskolába. Jézus, a gyerekkel van baj? Nem volt vele semmi, csak a pedagógus ingyen ruhát osztott. Anyuka, apuka tessék innét válogatni! Nem kellett. Mert nem. Én sohasem jártam a máséban. Flancos dámák kinyúlt slafrokjai. A gyerekeknek a saját nadrágomat alakítottam át. A kabátomba is gyorsan belenõtt, és szerencsére a lábam kicsi, a mai kamaszok pedig nagyobb lábon járnak, elhordhatta a cipõmet is. Sütöttem a kenyeret. Reformkonyha, szépen leírta, hogyan

22

kell. Amikor az újságban megjelent, hogy szappanfõzés, már nem bírtam tovább. Azt hittem, visszafelé nem mehet a világ. Te miért nem panaszkodsz, te nem panaszkodsz soha? És a kétmárkás fizetés. Tojásért adták a trafikban az újságot. Nem hoztak behívót, de akkor még nem tudtuk, hogy holnap sem. Együtt voltunk bár. A gondok elnyomták a fájdalmat. De éjjel felfénylenek, foszforeszkáló körvonalak, fullasztó füstje lesz az éjszakáknak. Olyan bénák vagytok, mondja a veszprémi, nem akkor, hanem most mondja. Mindent meg lehet oldani, teszi hozzá, és nézi a romokat. Nem lehet. Bénák vagyunk. Azok. Elfordulok. Október 7. Film közben ért a hír. Világosan emlékszem, hogy az értetlenkedés elkeveredett a döbbenettel és a megkönnyebbüléssel is. Biztosan tudom, hogy nincs szó arra az érzetre. Mit kell ilyenkor tenni? Telefon, ide-oda, akkor hallottam meg a szirénát is. Nem tudhattam, hogy mi vár rám. Akkor sem mertem levetkõzve aludni, amikor zónázott a faluban. Elment, hogy mindjárt jön, és nem jött még éjfélkor sem. Nem mertem levetkõzni, mert soha nem tudtam, mire ébredek. Volt, hogy rendõrök hozták, belökték a kapun, legyen már az én gondom a többi! Máskor zsákként zuhant le a tizenkét lépcsõn, mentõt kellett hívnom hozzá. Akkor most itt is háború van? Másmilyen, mint az eddigiek, és megint nem mertem levetkõzni. A gyerekekre gondoltam, hogy tudják-e már? Takarítani kezdtem. Hallottam a repülõgépeket, kóstolgattam a félelmet, hogy milyen az, ha pontosan lehet tudni az okát, nemcsak homályban tapogatódzás, játszadozás a félelem különbözõ megnyilvánulásaival, amik jobbára csak a fejemben születtek. Ez valóságos. Figyeltem: ilyen, ha így félek. Reggelre a fotelban aludtam el, összegömbölyödve, mint a kóbor kutya a Miletiæ szobor tövében, adtam neki egy darabot a hamburgerbõl, nem is vetette rá magát, mint ahogy vártam, inkább csak nézett, hosszan, itthon értettem meg, inkább a hívó szóra várt. Álmomban a kutya vol-

olyan helyre tettem, hogy könnyen felkapható legyen. Az elsõ nap még nem a félelemé volt. Október 8. Nem oka itt senki semminek, vagy mind hibásak vagyunk valamiben. Rossz szemmel néztek rám az utcából, hogy a félig kész házunkba beengedtem a tartalékosokat. A büdös kurva, „ezekhez” törleszkedik! Ezt is visszahallottam. Mit tudják õk... A tankok dübörgésére ébredtem, a szélsõ utcán jöttek be a határból. Az ágyamhoz öt méterre haladtak. Néha nem segít az ima a félelem ellen. Másnap reggelre vizes volt az út. Esõ esett? Értetlenkedtem, derült volt az ég. Hajnali ébredõk mondták, hogy a tûzoltóautó lelocsolta a nyomokat. A beton sebeit nem tüntette el, a lánctalpak felhasogatták az utat. Macska karmol így, alig-alig, de sokáig látszik. Nevetséges taktika. Senki sem nevetett. Mindenki tudta, hogy kiknek a fészereibe költöztek be a tankok, a harckocsik. Aki beleegyezett, tudta, miért teszi. Ha nem egyezik, akkor is úgy lesz. A félig kész háznak mindegy, az emberek ne legyenek az ég alatt. Nem oka itt senki semminek. Akkor ki? Legalább addig sem kell rettegnem, hogy beköltöznek idegenek. Elég károm volt már abból a házból. Tizedéért is adtam volna annak, amit ér. Amerikai tervek alapján építettük. Ez itt nem Amerika. Nem fejezhette be, ha nem viszik el, akkor sem fejezhette volna be. Laktak már benne csavargók, ismeretlenek, mindenfélék. Elloptak minden mozdíthatót. Párok jártak be szerelmeskedni. Nincs kerítése sem, a környezõ lakók a mélyedésbe hordják a szemetet. Ott lett volna a medence. A tartalékosok elkezdték takarítani. Valamivel agyon kell ütni az idõt. Otthon most szántanék, vetnék, negyven holdat bérelek, sóhajtozott az egyik. A másik meg csak gubbasztott, ahogy mentünk bele a jó idõbe, úgy lett egyre szótlanabb. Nem volt dolgom, vittem nekik ebédet, kalácsot, kávét. Az uram is tartalékos volt, egy

24

másik háborúban. Ültem közöttük a kivágott fatörzsön, sütött a nap. Nappal is egyre többször szólt a sziréna. Senki sem tudott semmit a holnapról. Felásták a kertemet is, magokat kértek. Valamit tenni kell addig is. Vártunk. Estefelé, még világoson elindultam, lássák a szomszédok, hogy hazamegyek. Hogy egyedül megyek haza. Senki sem hitte már, hogy hamar vége lesz. Október 9. Olyan részeg volt, mint az árva szamár, miféle hasonlat ez, de így mondják, lógatta a fejét, azután hirtelen felkapta, felugrott az asztaltól, ment neki a falnak, az ájulás kerülgetett, olyan erõvel verte fejével a deszkaborítást. Nem is bírtam nézni, kimentem, rohantam hazáig, mit keresek én itt, ki ez az ember, csak ezt hajtogattam, és párnába fúrt fejjel füleltem a kutyákat, megérzik, ha jön, megismerem, ha õt ugatják. Anyám sohasem járt az apám után, dögöljön meg, ha nem tud hazajönni! Dögöljön meg, úgy mondtak ki ilyesmit, mintha hinnének benne, egyszer a puszta szavuk is elég lesz hozzá, hogy mindörökre vége legyen az egész cirkusznak. Óvodába menet alig mertem elmenni a ház elõtt, ahol egy egészen apró öregasszony lakott, ilyennek ábrázolják a mesebeli banyát, azt mondták, megölte az urát. A „megölte” még nem jelentett semmit sem számomra, homályos értelme volt csak, valamit befejezni, lezárni, ilyennek éreztem, nem láttam benne a bûnt, sem a tragédiát. Nem ettõl lett szörnyûséges az a ház elõtti elmenés, nap mint nap, kétszer is. Azt is mondták, hogy miután megölte, felaprította, lefõzte a csontokról a húst, senki sem vett észre semmit. A csontokat késõbb megtalálták, miféle ösztön hajtotta az asszonyt, hogy úgy rejtse el bûne jelét – vagyis sehogyse rejtse el –, hogy ráakadjanak? Bûnhõdni akart, a tette elég ok volt rá. Szenvedni akart, mert az urától egész életében szenvedett, halála után sem bírta nélküle. A szenvedés nélkül. Nem az ijesztett, hogy ölt, nem értettem a kifejezést, de a „felaprította, megfõzte” már teljesen világos volt, má-

elõadás megkezdõdött. Verseket szavaltak, ügyetlen kisiskolások bájos mûsora volt, az igyekezettõl volt megható az egész, a gyerek igyekezete más, ellentétben a felnõttével, mert ha a felnõtt igyekszik annyira, akkor kilóg a lóláb, és semmit sem ér az egész. Megfogta a karomat, mutat egy jobb helyet, koccintsunk valaki egészségére, nem lesz itt háború, fogadjunk. De lesz. Március volt, ostoba vitákba keveredtek a különbözõ asztaloknál, idegesség volt a levegõben, a szép arcú nõk grimaszokat vágtak az eredeti, házi barackpálinka elsõ kortyától, az illat körülfogta a társaságot, és akinek mehetnékje volt már, kicsit még az is maradt. Azután már nem is akart menni senki, az asztalra csapott a nagyhangú, itt vagyok otthon, a kurva anyját neki! Kire gondolt, tudtuk, és ilyenkor már nem sír a részeg sem, hanem kiegyenesedik, felemeli a fejét, a szeme éget, mint a parázs. Másnap az persze a másnap. Jó buli volt, mondták Szeged felé a vonaton, azt hallották, hogy a határon nem engedik át a férfiakat, megpróbálták, vaklárma volt, átmentek simán. Úgy szaladtak szét, mint az ólból a malacok, ha együttes nyomásuktól hirtelen kiszakad az ajtó. Aki maradt, az azért is maradhatott, amiért a másik már elment, nem ítélkezni kell, csak megérteni, most már amúgy is mindegy. Mindenféle elválásaink. Úgy játszottunk elválást és újratalálkozást, mint a gyerekek játszanak a babával, tankkal, puskával. Játszottunk. Elgondoltuk, hogy nem húzzuk a reckákat, szabjuk a napokat órákra, percekre, hanem hagyjuk az idõt. Nincs idõ, ha nem osztogatjuk, kötjük, jelöljük. Mi múlik akkor? Hát mi. Mi, te és én fogyunk, lassan ki- és elfogyunk. De nem az idõ. Az van, kívülünk. Eddig jutottunk, és akkor õt bevitték a kórházba, hét napig volt bent, én hét napig kint. Minden fogadalmunk, játékunk elfelejtõdött, belecsúsztunk egy másik állapotba, a várakozáséba. Naplót írtunk és leveleket, dátummal, órával, hellyel is jelölve. Így építkeztünk, egymástól távol, egymásra, az idõben megkapaszkodva.

26

Éjjel hívott fel. Félálomban rohantam az alig kivilágított utcákon át. A vadszõlõn cseppenként vesz birtokot az õsz, megszaggatott indái nyakamba lógtak. Játszottam az egyikkel, kesernyés szaga lett az ujjaimnak, éreztem, amikor a szám szélének röppenõ lepke után kaptam. Elszállt tõlem inkább a fénybe, a mester tudja csak, hogy a hernyóból pillangó lesz, mondta, hányszor érzem még nyakamon a leheletét, még ma, még holnap, holnapután, egy évig, vagy örökké? A dj nem nekem tette magát, a kólám túl hideg volt, a tévében a valóság ment, a pincérnõnek egyszerre ketten bájologtak, és a lapokat senki sem takarta. A domináns hím már fényét vesztõ szerepében. De nem sokáig, mert az alkohol megteszi a magáét, ma nekem, holnap neked, trágár leveleibõl azt olvasom ki, hogy szelíd lenne, mint a bárány, ha lenne kiért szelídnek lennie, és a harmadik pelinkovácot sohasem inná meg. Amikor kinézel az ablakon és pontosan tudod, mit kell leírnod abból a látványból, hogy ne csak a te ügyed legyen. Ilyeneket mondtam a nõnek, aki azzal hívott fel, hogy a hangom simogatására vár, a másik pedig arról nyafogott a telefonba, hogy inkább talán nõt szeretne szeretni, mert a férfiakkal annyi baja van. Késõn kapcsoltam, ez a beszéd megint az én számlámra ment, akkor is, ha õ az, aki fizet. Ki tud itt aludni rendesen? Október 12. Zajlik az élet, az a normálisnak titulált, ami a nagy többségnek kijut, kisebb-nagyobb eltérésekkel, épp csak arra elég, hogy egymástól megkülönböztethetõ legyen az ember. A hét napjain az ebéd is hasonló: pénteken krumplistészta, vasárnap rántott hús és sült krumpli. Mindenki olyan akar lenni, mint a másik, mert az jó, biztonságot ad, a valahová tartozás érzését. A szerelmek is átlagszerelmek. Még közelebbrõl megnézve is olyannyira egyformák, hogy egyetlen történetben meg lehetne írni egyetlen város szerelmi gondját-baját. Ezt nem én találtam ki. Közben, vannak olyanok, akik

SZELES ANNAMÁRIA

Elefántok útja Aranyszín elefántok vándorolnak. Hosszú száraz éveken át, hátukon óriás szerelem súlyával döngetik a kéklõ utakat. S bár az õsforrás, mely az elefántot hajdan habjai közül kivetette, szétnyílt felszínén gyógyulni vágyna, egyre küldi feléd arany elefántjait.

El Berta András fotói

Hegytetõkön várom világom omlását s az utat mely elvezet egy vidám õszi reggelen amikor minden teremtett gyerkõcöd hangos hívásra ébred s azonmód gyûrött pizsamában és kávésbögrével elindul nevetve fel a tõled kapott felhõpapucskában melyet az utolsó karácsonyra valóban te csempészel a fa alá 28

Szeles Annamária (1978) Vágsellye. Szerepelt az Angyalzsugor c. antológiában (ABART, 1997). Verseskötete: Anima (AB-ART, 2002).

FRANÇOIS BRÉDA

DIRIB-DARAB goliárd drámix SZEREPLÕK ÓBUDAI NAGY ANDRÁS, bankár, 50 éves BÖLCS MIKLÓS, a Kolozsvári Vízmûvek vezérigazgató-helyettese, 45 éves LÖKÖDI ENDRE, szenátor, 55 éves BOKSZ BÉLA, Óbudai testõre, 35 éves JÓ JOLI, egyetemista, 20 éves, többnyire néma szereplõ RÉPA, napszámos, 25 éves RAKÁS, alkoholista, 35 éves MUMU, munkanélküli, 40 éves A KOLOZSVÁRI SZÛZKURVÁK KARA Történik napjainkban Kolozsváron I. FELVONÁS Óbudai Nagy András fényûzõen berendezett villája. A hallban vagyunk. Balra jakuzi. A szín közepén dúsan megrakott asztal, amelynek központi figurája egy ropogósra pirult malac almával a szájában. Óbudai, Bölcs és Löködi beszélgetnek. Elsõ jelenet ÓBUDAI: Tudjátok hogy van!… Így, az öt iksz beütése után, már semmi sem olyan, mint rég… Még a barátok is megváltoznak… Hogy ne is beszéljek a szervezetrõl… Ami itt is fáj… Ott is fáj… Zörög a szekér, s jelzi elõre, hogy már nincs sok hátra… Dehát, micsináljon az ember?!… Ez a sors… Ilyen az élet… Ugye, jön a halál, és kopog az ablakon… De azért amíg még vagyunk, nem hagyjuk magunk, nem engedjük, nem tûrjük, nem tehetjük, hogy a test mindent úgy csináljon, ahogy õ akarja!… Nem!… Nem fogok tangózni a halállal!… Nem, nem és nem!… És ha jól meggondoljuk a semmi, a nemlétezés, a végsõ nagy mumu nem majd ott az utolsó órában, az utolsó ágyon, az elbúcsúzás végsõ jakuziján áll be, nem akkor és ott installálódik, hanem… már most itt van közöttünk!… Mint a halál Velencében! Csak éppen nem tudjuk, hogy ki az!… (Bölcs fele) Illetve én biztos vagyok benne, hogy nem te vagy, Mikikém!… (Löködi fele) Illetve te sem, druszám!… Szervusz, Mikikém!… Szervusz, Bandikám, szervusz drusza!… (koccintanak, isznak) Mert hiszen mikor ünneplik az embert? Két alkalommal!… Egy: Amikor megszületik és… kettõ: amikor eltávozik az élõk sorából!… Nagy ünnep az nekik, az itt maradottaknak, amikor tõled végre megszabadultak!… Hogy trombitálnak, hogy kiöltöznek, hogy masíroznak, s milyen ünnepélyes arcot öltenek!… Lakomát is csapnak, esznek-isznak-dorbézolnak, sör-bor-

30

BÖLCS: De hát, a kutya rúgja meg, unatkozni egyszerûen abszurditás… ÓBUDAI: S mit tegyünk akkor, ha már a színház is abszurd?… (nevetnek) LÖKÖDI: Akkor a színházban, ahol általában abszurd színdarabokat játszanak, duplán fogunk unatkozni, mert egy: unjuk magunk – azért is megyünk a színházba! – s kettõ: unjuk a darabot, mert az épp az unalomról szól, s ebbõl a kettõbõl a tagadás tagadásának a törvénye szerint, Hegel is megmondta, nagy élvezet, vigasság és telitalálat fog kisülni! BÖLCS (az asztal felé bök): Avagy egy finom húsú és jó étvágyú szopós… malac! (erõltetetten nevetnek) LÖKÖDI (társai nevetését utánozva): „He-he-he”… A jókedv nem egyéb, mint unalom a négyzeten. Hegel… ÓBUDAI: Ó, drusza, hagyjál minket békében ezzel a Hegellel!… A könyökömön jön ki már ez a sok Hegel!… BÖLCS: Hegel egy hülye volt!… LÖKÖDI (félre): Stréber!… (Bölcs felé) Én nem is mondom, Mikikém, hogy nem, de jobb híján He… ÓBUDAI (közbevág): Hé, olyasmi kéne, amit még nem láttunk!… LÖKÖDI (a jakuzira sandítva): Gruppenszex!… ÓBUDAI: Zéró!… (legyint) Unalmas! Szóval, egy szó, mint száz, valami izgalmas játék kellene! BÖLCS: Valami olyan „játék a játékban”!… Hogy játsszuk, mondjuk, azt, amik nem vagyunk!… Elvégre mindig az az érdekes, amik nem vagyunk!… Amik nem is lehetünk soha!… LÖKÖDI: Én már senki sem merek lenni… Kártyázni ununk, inni ununk, enni ununk, csajozni – untok! De hát… fölzárkózom a csapatszellemhez!… (hõsiesen) Én is unom a gruppent! Második jelenet (beszalad a KOLOZSVÁRI SZÛZKURVÁK KARA) KAR (tapsikolva): Kant, Hegel és Derrida Elmentek a moziba: Ne fogd meg a csicsemet, Fizess inkább vert tejet!… Hújújújú – jújújú!… Hújújújú – jújújú!… Nem viszel a diszkóba: Nem szeretsz, te disznója! Nem is akarsz engemet, Csak egy döglött verebet! (refrén) Nem vagyunk mi olyan bambák! Várnak ránk a dollárpapák!

32

ÓBUDAI (a társai fele fordulva): Terem?… BÖLCS: Bura!… LÖKÖDI: Herce?… ÓBUDAI: Hurca! BÖLCS (a közönség fele): Sorpárbaj! …Rece?… LÖKÖDI: Fice!… ÓBUDAI, BÖLCS, LÖKÖDI (egyszerre): Bumm-bumm-bumm!… ÓBUDAI: Tipp?… BÖLCS: Topp! LÖKÖDI: Liccs? ÓBUDAI: Loccs!… BÖLCS: Piff? LÖKÖDI: Puff!… Sipp?… ÓBUDAI: Supp!… Ripsz?… BÖLCS: Ropsz!… Inci?… LÖKÖDI: Finci!… Szopós?… ÓBUDAI: (az asztalon lévõ sült malacra kacsintva) Pulyka!… (nevetnek)…Abszurd!… Farkas?… BÖLCS: Barkas!… LÖKÖDI: Marx?… ÓBUDAI: Engels!… BÖLCS: Lenin!… LÖKÖDI: Sztálin!… ÓBUDAI: Mao!… BÖLCS: Tito!… LÖKÖDI: Castro!… ÓBUDAI: Lukács?!… BÖLCS: György! ÓBUDAI: Csimm?… BÖLCS: Bumm!… BÖLCS: Dimbes?… LÖKÖDI: Dombos!… ÓBUDAI: Egyedem?… BÖLCS: Begyedem!… LÖKÖDI: Miki?… ÓBUDAI: Maus!… BÖLCS: Pityi?… LÖKÖDI: Palkó!… BÖLCS: Ihaj?… ÓBUDAI: Csuhaj!… LÖKÖDI: Orbán?… ÓBUDAI: Viktor!… LÖKÖDI: Medgyessy?… ÓBUDAI: Viktor!… LÖKÖDI: Csihi?… BÖLCS: Puhi! LÖKÖDI: Erre?… ÓBUDAI: Arra!

34

szünk a néppel, s élvezni fogjuk, hogy õk nem tudják majd mire vélni ezt a váratlan csodát!… És még jót is tettünk, mert azok leszünk, amik vagyunk: urak!... (Mind nevetnek) ÓBUDAI: Kiváló ötlet!… Boksz fiam!… (Boksz megjelenik) Hozzál föl nekünk ide az utcáról három szerencsétlent, mert meg akarom vendégelni õket a születésnapom alkalmából!… Plusz, az urak is díjazzák a javaslatomat!… Nemdenem, urak?… BÖLCS: Hogyne! LÖKÖDI: Remek! ÓBUDAI: Nagyszerû!… BOKSZ: Megértettem! (el) BÖLCS: Jönnek majd a fazonok!… ÓBUDAI: Azt se fogják tudni, milyen világon vannak!… LÖKÖDI: Hogy mi szenátorok… ÓBUDAI: Bankárok… BÖLCS: Igazgatók… LÖKÖDI: Va… Va…?… ÓBUDAI: Gyunk…! BÖLCS: Vagy…?!… ÓBUDAI és LÖKÖDI (egyszerre): Nem vagyunk!!!… BÖLCS (diadalmasan): Ez itt a kérdés!… És… esküszünk, esküszünk!… MIND (egyszerre fölemelik poharaikat, és koccintanak): Hogy urak többé nem leszünk!… (Gyors függöny) II. FELVONÁS A kolozsvári Music Pub pincekocsmája. Underground-zene, sûrû füst, a háttérben állandóan ki- és beáramló vendégsereg: diákok, örömlányok, egyetemi tanárok, kiskorúak, munkások, írók, alkoholisták és vagányok. A kocsma közepén a Fõasztal, Répa, Rakás és Mumu ülnek egymás mellett, elõttük egy méter sör, azaz egy méternyi kibontatlan sörös üveg. Répa a fogával nyitogatja az üvegeket. Elsõ jelenet RÉPA: Hᒠez az élet értelme, fiúk!... Igyunk!... Hᒠlegalább így, fizetésnapkor!… Hogy nehogy elunjuk magunk!... Mert az unás az rettenetes!… Há, nem?!… (röviden fölnevet) RAKÁS: Én is aszondom!... (õ is nevet) MUMU (nevetve): Mumu. Mumu… (Koccintanak) RÉPA: Na, de nézzük meg a szép pipicákat! (Az egyik arrajáró miniszoknyás lánynak rövidet fütytyentve) Há’, mámá, rá se nézel a szegény Répára?!... A fehér ló kell, a királyfi, mi?!.. A fehér Audi, a Jehudin Mehudin, a dolcsi s az euró!... A mi kicsi lejünk nem is smakkol, mi?!.. Jön még a kutyára dér, s lesz még Budán mumu-vásár! Jó lesz majd akkor Répa bácsi is, mikor elfogy az arab zsozsó!… Aztán egy-egy kólára is ráfanyalodsz te még, ha már nem nyalsz tekilát (nevetnek), úgy, hogy meg sem nyekkensz!... RAKÁS: Itt ide figyelj, Répa, te-ki-látsz, ha te kensz, meg se nyek-kensz!... Te meg, ki látsz, ne nyald ki a tekilát!...

36

fakopáncs-nózidat, ami biztos, valami más odvas fákkal volt elfoglalva!... Légy jámbor!... (Joli megértõen kacsint, majd az illemhely irányába el. Répa öntelten mosolyog, még szív egyet-kettõt a cigarettájából, iszik a sörébõl, aztán gyors léptekkel õ is eltûnik ugynabba az irányba) MUMU ( megértõen): Mumu... Negyedik jelenet RAKÁS (magyaráz): Tudd meg, kedves szesztestvérem, hogy nem azért mondom, mert nem tudod, hogy ami van: van, ami nincs: nincs, hanem azért, mert a következõ én leszek, mert nincsen pénzem a vonatra, és nincsen jobb, mint szuka lyuka!... Vagy ez nézõpont kérdése?!... Mit sütsz, kis szûcs, heves vagy?! (nevet) MUMU (világpolgárként): Mumu... RAKÁS: Há’, beszélj mán, mi vagy te, Quasimodo?... Ez egy olyan játék, ahol a néma gyermeknek az anyja mumuja!... Az apja meg a mumusa! Ez a Mumu színdarabja!... MUMU (lelkesen): Mumu! RAKÁS: Persze, hogy mumu!... Mumu az egész élet! Egy nagy szoptatás!... Ha kérsz, kapsz!... Ha kapsz, adsz! Répa is kért, Jolika is adott, mert kapott! Érted, Mumu?!... Érted te az értést?!... Érted te, hogy hol ityeg a fityeg, hogy hol csipog a csízió, hogy hol repdes a rebellió?!... Hogy mi itt a muníció?... Adni tudni kell!... És kapni is!... Van az adás, és van a kapás! Van a bemenetel... és van a kimenetel. A kettõ között meg a nagyszünet. Kicsengetnek, becsengetnek... Mi most az udvaron vagyunk, tudod, ott a suliudvaron, és nem akarunk bemenni órára, mert jön a feleltetés. Inkább futballozzunk itt szépen a pályán... Góóóóól!... Góóóóóóóóóól... Jól meggyúlt a gól!... Ez a Joli tiszta gól-helyzet!... Szamár vagyok!... Igaz, a szamár szent állat, s már a rómaiak is aranyból öntötték a szobrát, mert tudott varázsolni, mármint a szamár, de lehet, hogy az egy borjú vagy inkább egy ökör volt, de az sincs kizárva, hogy aki tudott varázsolni, az mind szamár volt... Én is tudok varázsolni!... Például át tudom változtatni a pénzt sörre, azt meg róka-likõrre!... Ha már az állatkertben, a paradicsomban vagyok! Én meg tudnám írni a magam rókázásainak a regényét! Egy róka-regényt!... årnék egy regét a rókákról!... Meg a hollókról és a sajtokról!... Na, életünket és vérünket!... A királynõre, az öreg kurvára!... Mert te nem tudod, hogy te vagy az anyag, az anya, a malac a mama, a mumu, a mutter, a malter, a flaster és… te vagy a Jó Joli. Érted, te arc?!… Érted, te vér?!… Érted, te test?... MUMU: Mumu!… (Koccintanak, isznak) RAKÁS: Há történik-e már itt valami? Hᒠmuzika itt ez?!... (A zene fölerõsödik) Hᒠmulatság ez itt?!... Megsúgom én nektek, hogy van!... Az élet úgy, ahogy van, egy böhöm nagy fõpróba!... Aztán jön a az õsbemutató!... A mumu! (Mumu fölemeli helyeslõen a mutatóújját) Van a nagy rendezõ, mi meg a big színészek vagyunk!... Ezt Sékszpír mondta, az a piros szexi kölyök, aki lehet, hogy nem is létezett, de a húgom, aki egyetemre jár, aszonta, hogy valami Demokrátesz találta ezt ki... Ötödik jelenet RÉPA (visszajön az asztalhoz): Megvalljuk és beismerjük szent felséged elõtt, hogy mi szegény bûnösök vagyunk, kik... RAKÁS: Bûnben fogantatva... RÉPA: Hajlandók vagyunk minden rosszra...

38

BOKSZ: Csuhaj! RÉPA: Sej?… BOKSZ: Haj! RÉPA: Dínom?… BOKSZ: Dánom! RÉPA: Lári?… BOKSZ: Fári! RÉPA: Hipp?… BOKSZ: Hopp! RÉPA: Liba?… BOKSZ: Tonátusz! RÉPA: Kriksz?… BOKSZ: Kraksz! RÉPA: Cica?… BOKSZ: Mica! RÉPA: Csipp?… BOKSZ: Csupp! RÉPA: Egyedem?… BOKSZ: Begyedem! RÉPA: Frinc?… BOKSZ: Franc! RÉPA: Tikk?… BOKSZ: Takk! RÉPA: Csipi?… BOKSZ: Csóka! RÉPA: Csingi?… BOKSZ: Lingi! RÉPA: Csihi?… BOKSZ: Puhi! RÉPA: Slussz?… BOKSZ: Pász! RÉPA: Pucc?… BOKSZ: Paszta! RAKÁS: Szir?... BOKSZ: Szar! RÉPA: Szarka?... RAKÁS: Farka! BOKSZ: Tarka?... RÉPA: Barka! BOKSZ: Ping?... RÉPA: Pong! BOKSZ: Csihi?… RÉPA: Puhi! BOKSZ: Sipp?... RAKÁS: Supp! BOKSZ: Boksz? … RÉPA: Béla!…

40

RAKÁS: Én is jó estét kívánnék tisztelettel... MUMU (alázattal): Mumu... ÓBUDAI (kedveskedve): Tessék, tessék, beljebb fáradni, csak bátran bátran!... Elõször is mutatkozzunk be: Óbudai Nagy Zsolt vagyok, technikus a Kiskazángyárban!... Õk meg a barátaim! LÖKÖDI: Löködi Attila, informatikus gépelõ!… BÖLCS: Bölcs Levente. Szucságon tanítok matematikát!… RÉPA (szabadkozva): Én Répa vagyok tisztelettel és almérnök az „Erdély” Nyomdaipari Vállalatnál. (Rakásra és Mumura mutat) A barátaim... RAKÁS (kihúzza magát): Rakás vagyok. Harmadéves a jogon. A nemzetközin!… MUMU (egykedvûen): Mumu. ÓBUDAI: Foglaljanak, legyenek szívesek, helyet az urak. (Répa, Rakás és Mumu zavartan leülnek a hall különbözõ részein) Parancsolnak valamit?... Egy kis vodkát talán bemelegítõnek?... Whiskyt?...Tekilát?... Martinit?... Szangriát?… Puncsot?… Pezsgõt?… Diólikõrt?... RÉPA (szabadkozva): Hát nem is tudom... Egy ujjnyit talán... ha lehet... vodkát. Már régóta nem fogyasztottam… RAKÁS (elfogultan): Én talán inkább… egy kicsi rumot kérnék... Az nem csinál rosszat az egészségnek!… MUMU (inti, hogy neki mindegy): Mumu... (Óbudai, Bölcs és Löködi megtöltik a poharakat. Mindenki koccint mindenkivel, isznak.) ÓBUDAI: Szóval, kedves barátaim, gondoltam, ismerkedjünk meg, merthát rövid az élet s örök a sír, s egyet jól mulassunk egymással, és barátkozzunk össze, hogy ne ismeretlenekkel üljön az ember egy asztalnál!... Mivel jobb itt együtt, mint külön-külön, nemdehát?... RÉPA (beleegyezõen): Hᒠpersze!... RAKÁS (ugyanúgy): Ez már csak természetes!... MUMU: Mumu. ÓBUDAI: És ha már így összegyûltünk, le is kell tegezõdjünk, mert hát így nem lehet mulatni? Nemde, Répa úr?!... Mert én vagyok ám az idõsebb!... RÉPA: Én is amondó vagyok... ÓBUDAI: Hát akkor …szervusz, Répuskám! RÉPA: Hát akkor …szervusz, Zsoltikám!... (Mindenki mindenkivel koccint, összeölelkezik és letegezõdik) LÖKÖDI (Rakásnak): Rakás barátocskám, én úgy örvendek, hogy megismerkedtünk, mert az ember olyan ritkán van jó társaságban, s te egy igazi vagány fiú vagy, tudod?!... RAKÁS: (elfelejtve a személyneveket): Az Isten éltessen, Sanyikám!... Vagy nem is?!... Bandikám???... Nem, nem ez!... Józsikám, ez az, Józsikám!... Józsikám!... De mégsem!… Attilám!… Ez az: Attilám!… Attilám!… (Valamennyien kezdenek ittas állapotba kerülni) Harmadik jelenet (A KOLOZSVÁRI SZÛZKURVÁK KARA be) KAR:

42

E két világ között Mi vagyunk a baj! Cica-mica, haj! Hová lett a vaj?!…

RAKÁS: Miklós! BÖLCS: Medgyessy?... RAKÁS: Miklós! ÓBUDAI: Rákosi?... RÉPA: Miklós! ÓBUDAI: Kádár? RAKÁS (habozik): Mátyás!… Nem!… Elvtárs!… Nem!!!… Miklós!… BÖLCS: Litty?... RÉPA: Lötty! . ÓBUDAI: Hókusz?... RAKÁS: Pókusz! LÖKÖDI: Egyedem?... RAKÁS: Begyedem! LÖKÖDI: Farkas?... RÉPA: Barkas! LÖKÖDI: Tarka?... RAKÁS: Barka! BÖLCS: Hamu?... MUMU: Mumu! BÖLCS: Anyu?... MUMU: Mumu! BÖLCS: Apu?... MUMU: Mumu! BÖLCS: Sakk?… RAKÁS: Matt! RÉPA: Csimm?... ÓBUDAI: Bumm! RAKÁS: Csili?... BÖLCS: Csala! MUMU: Mumu?... BÖLCS: Mumu! LÖKÖDI: Ping?... MUMU: Mumu! LÖKÖDI: Liccs?... MUMU: Mumu! LÖKÖDI: Hipp?... MUMU: Mumu! ÓBUDAI: Ejnye?... MUMU: Mumu! ÓBUDAI: Bejnye! MUMU: Mumu! ÓBUDAI: Terem?... MUMU: Mumu! ÓBUDAI: Bura! MUMU: Mumu! (Répáék egyre ittasabb állapotba kerülnek)

44

RAKÁS (ijedten): De fõnök!… Én… igenis… Én … RÉPA (indulatosan): Elég legyen a sok dumából, mert ha nem tudod, megmutatom én neked az utat!… RAKÁS: De… de én… de én még nem ittam eleget!… És Zsoltikám is azt mondta… RÉPA: Én vagyok a te Zsoltikád!… A te banditád!… (kituszkolja a kijáraton Rakást) Au revoir!… Adio!… (Óbudai felé) Nem tudnak viselkedni ezek a surmók!… Hol maradtunk, Zsoltikám?… (Óbudai, Bölcs és Löködi sugdolóznak) ÓBUDAI (unottan): Hát, már ugye kifáradtunk mi is, ugye kedves Répa, és le kellene feküdjünk mi is… RÉPA (fölcsattan): Dehogy kell lefeküdjünk, Zsoltikám!… Hᒠnem érezzük jól mi magunkat?!… Hᒠnem?!… ÓBUDAI: De igen… de… RÉPA: Semmi de!… (Óbudai vállára csapva) Tölts ide már valamit!… ÓBUDAI (kifele): Béla fiam! Hetedik jelenet (Boksz megjelenik, Óbudai int neki, hogy lépjen közbe) BOKSZ (Répának): Na gyere szépen!… Egy, kettõ, három, négy… Te kis kutya, hová mégy?!… Egyenes, egyenes, görbe, görbe… Tudod te… a gödörbe!… (tuszkolja kifele) RÉPA (nem érti): Én nem vagyok kutya!… Én Répa vagyok!… Zsolti úr, látod, mi történik?… Hát tûröd te ezt?!… Barátaim, ti elnézitek ezt?!… Barátaim, hát nem, szeretlek én tikteket!… Há, nem vagyunk mi testvérek?… Há, én és Zsoltika… BOKSZ (kipenderíti Répát a kijáraton, s utánakiált): Aztán meg ne lássalak még egyszer errefelé!… Megértetted?!… Részeg disznó!… Állat!… (Óbudai fele) Egyéb, fõnök?… ÓBUDAI (álmosan): Ennyi. Rendben. (ásít) (Boksz el.) BÖLCS (ásít): Slussz… (legyint) LÖKÖDI (fáradtan): Kámpec!… (Óbudai, Bölcs és Löködi elnyúlnak a krosszékben, és mély álomba merülnek.) Nyolcadik jelenet (Jó Joli hiányos öltözetben kiemelkedik a jakuziból.) JÓ JOLI: És én, aki arra számítottam, a szamár, hogy a végén még én leszek a fõszereplõ!... De ezek az impotensek rám se hederítettek!... A disznók!… Vajon lehet, hogy buzik?!... Lehet, hogy buzik… Biztos buzik… Ez jó kérdés... Buzik vagy nem buzik? Bízzunk benne, hogy nem bulizik… Nekem sohasem osztanak lapot!... Én mindig a néma szereplõ vagyok! A néma nõ... Mert a nõnek mindig csak muklessz!... Még véletlenül sem fõszereplõ!... Mindig csak kihasználnak ezek... Csak marakodni tudnak, köpni a szõnyegre… azt igen!… De hozni egy csokor virágot… Azt bezzeg nem!… Arra már nem futja!... Pedig itt én vagyok a lényeg, a csend, a hallgatás, az igazi fõhõsnõ, a Maca, az a bizonyos hézag, ezt nem tudják ezek a malacok… Mert (csípõre teszi a kezét) ebbõl a szakadékból bújtatok elõ, ebbõl az irdatlan barlangból mind (nevet), ti rohadt férfiak... és nõk... mert mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál!... De hát ez nem ér véget csak így és itt!... Azt hiszitek, hogy ennyi és… kész?!... Hogy minden játék, csak ennyi,

46

STARTV V O N A LSTARTV V O N A LSTARTV V O N A LSTARTV V O N A LSTARTV V O N A LSTART

BÁRDOS KINGA

Átmeneti rítusok Gyertyát gyújtottunk a bûnösökért, a huzatos templomban kialudt a láng, feleslegessé vált a feloldozás-próba, akár a sírokra tett virág.

Árulás Belsõ bá gyadtság bénít. Megbocs átás-érzé s hajt vég kényszer re leszállást központi ide s torz tük gpályámon, örbõl sosem-vo lt-állapot vigyorog vissza Rá m.

Ablak (átmeneti amnézia) Helyzetváltozás hozta el múlt-bûneim kényszerû újraélését, s egy erõltetett emlékezéssel sem tiszta képet is adott, amelyre minden arcot s mozdulatot csak töredékben festettek, s ami talán befejezetlensége miatt teljes...

48

Skizofrénia Menekülök elõlem, de én gyorsabb vagyok. Érzéketlenség-börtönbe zárt birodalmamban átértékelt létben önmagammal harcolok, s gyõzök mindenképp.

KELEMEN ZOLTÁN

Fehérbor Azoknak az éveknek olyan vad, keserû ízük volt mint a homoki bornak, melyrõl tudnivaló, hogy fehér és egy újvárosi kisuccában a folyón túl árulta egy öregasszony, akinek a nevét nem lehetett tudni, de saját maga palackozta a borát literes üvegekbe és olyan kupakokkal zárta le mint amilyennel a sört szokták azonban azt senki sem tudta hogy honnan szerzi a kupakokat és miképpen zárja le velük a literes borosüvegek nyakát, illetve nekem volt egy tippem mert hallottam és tudtam és értesültem róla gyerekkoromban, hogy a keresztapám, aki kocsmáros volt, vissza szokta zárni a sörösüvegeket a kupakjukkal, amiket egy kétforintost alátétként használva bontott ki azért, hogy a kupak ne sérüljön annyira, hogy a sört némi csapvízzel hígítva ne lehessen újrakupakolni az italboltban, ami engem leginkább egy raktárhelyiségre emlékeztetett, akárcsak az öregasszony boltja ha bolt volt az egyáltalán, de persze nem volt az holott cigarettát és nagyon olcsó csokoládét is lehetett nála kapni az egymásra dobált rekeszek között, ahol a rengeteg kocsisbor megbújt és errõl a borról senki sem tudta, hogy honnan szerezte az árusítója azzal a borral is így volt, amelyet az Avas oldalába vágott pincében ittunk, miközben a helybéli fiatalok döngették az olcsó slágereket tökig nyomva a hangerõt és a csapos csaj azt mondta, hogy habár tokajiként árusítják, ez itt terem felettünk a hegyen ez azért nem volt hihetõ mert a pincesor fölött ronda panelházak következtek a gyér bozótos után, mely bozótoson piszkosul átfújt a szél akárcsak a kabátomon, de a bor finom volt és mi ott ültünk az újváros egyik bútorozott szobájában boldogan tudatlanul és pislogva kifelé

50

az agyunkból és arra gondoltunk, hogy a szomszédasszony ma délután is az erkélyen állva fogja nézni ahogy szeretkezünk mert belát a nyitott ablakon ami alatt orgonabokor virágzik és azért van nyitva mert az orgonavirág illata az ártatlanságot juttatja eszembe még akkor is ha nincs is semmi ami eszembe juthatna mondjuk ennyi elõnye azér’ látod megvan ennek a helynek mint ez itt az öregasszony borkimérése elõtt az utca túlsó oldalán a düledezõ ház mellett ahol már látom is, hogy közeledik az újabb kuncsaft jellegzetes bizonytalan léptekkel arra gondolok, hogy holnap hosszúszárú alsógatyában kifekszek a folyópartra és leszarom az egészet hacsak nem maradok otthon konzervek társaságában melyeket sercegõ zsíron sütök, gyorsrizzsel tálalok és utána szeretkezünk és nézzük a tévét, de én nem habár az erkélyre úgysem fogok kimenni, de nem azért mert a keresztapám meghalt, hanem azért mert meleg van itt a strandon, ami nem is igazi strand, csak kijött ide egy tag egy lakókocsival meg néhány rekesz sörrel és a homok is csak szürke viszont itt van mindenki, illetve ez sem igaz, mert például van aki most egy tóparton van és van aki egy tengerparton van és van aki a munkahelyén van és dolgozik én pedig éppen ezeket a sorokat körmölöm itt, kint hideg van, mínusz nyolctíz fok lehet, hogy a hó is esik mint azon a napon amikor elõször mentem hazafelé az öregasszonytól és találkoztam a négerrel, éppen a negyvenedik születésnapját szándékozott megünnepelni egyedül, de én csatlakoztam hozzá és együtt hallgattuk a dzsessz-számokat amiket még amerikában vett fel egy rádióállomás mûsorából a discjockey szövegével együtt, aki a barátja volt,

DÖMÉNY ANDREA

Szemétkincseim Egyetlenegy napod van az életre. Reggel megismerni az igazságot, és este meghalni. Percnyi valódra fokozottan érvényesek Stendhal szavai, melyek szerint a rövid életû légy, amely reggel kikel, s a nap lenyugvása elõtt meghal, öröknek hiszi a napot. Nemkülönben a rózsák emlékezete, mely szerint még sohasem láttak meghalni kertészt. Szóval: mi légyen kívánságod, mit szeretnél egynapnyi létedben? Gazdagságot. Milyent – nem határozhatod meg pontosan. Igazad is van, hiszen oly tág s viszonylagos fogalom e fentebb említett; s ha nincsen pontos elképzelésed róla, ugyan megadatik neked a gazdagság: a szellemi beteg, infantilis lány gazdagsága. Megfékezhetetlenül, õrülten gyûjtögeted kincseidet. Betegen is mohó vagy, cseppet önzõ is, de nem róhatjuk fel neked. Csupán 24 óra adatott, fel kell hát halmozd vagyonodat, hiszen gazdag szeretnél lenni, ha majd eljõ az az utolsó másodperc. Sejted, rozzant agysejtjeiden keresztül is, ez a te karmád: megismerni az igazságot a gazdagságon keresztül. Minden azért történik e napban, hogy megtanítson az abszolút relativitás megismerésére és elfogadására. Addig is pedig, míg elérkezik a perc – te csak gyûjtsd kincseidet! Számodra legbecsesebb: a buszmegálló járdáján hentergõ söröskupak, csillogó üvegdarabka, cigarettacsikk – az utca mocska-szemete. Mind-mind felesleges kacat, mégis: felbecsülhetetlen értékû kincs. Többé nem másokhoz, az enyészethez tartoznak, már tiéd az összes; mûanyag zacskókba rejted õket. Kórtól mardosott agyad felfogóképessége nem terjed odáig, hogy megérthesd, vajon mások miért nézik rosszallóan egyre halmozódó

52

szemétlerakatodat polcaidon, szobádban. Szegény, buta állatka, kafkai teremtmény, csodabogár, szánalmas, visszataszító szerzet, fiziológiás funkciókra szorítkozó kapzsiság. Hiába magyarázzák szépen, durván, egészségtelenek kincseid, legalább a felétõl szabadulj meg! Hajthatatlan maradsz, elborult elmédben gyerekes dac. Midõn látod, közeleg az este, kétségbeesetten kutatod a megfelelõ rejtekhelyet, ahová biztonságban eldughatod temérdek kincsedet. A pincében, szeneszsákok mögött, az lesz az igazi! (Még csak rá sem álmodsz, mily gonoszan surranó, halk lábak követik tudatlan, torz testedet.) Bármire képes vagy, csakhogy megvédd az összegyûjtött kincseket; gazdag vagy, végre gazdag lehettél! Beköszönt az éjszaka, egy-két percecske, s elérkezik az éjfél. Halálszellemek állják körbe ágyadat, a hitvesi ágyat, melynek egyik felében anyád szunnyad, másik oldalán, a halott apa helyén, te hánykolódsz álmatlanul. Mérhetetlenül gazdag vagy; ellenben azt már fel tudod fogni nagy boldogtalanul, hogy e földi gazdagságnak mindjárt vége. Nem szeretném, ha reklamálnál. Elérted, ami után sóvárogtál: gazdag ember lettél! Reggel majd senkinek nem tûnik fel, miért is maradtál oly hosszan ágyban. Örülnek inkább a lehetõségnek, s ketten veselkednek neki, hogy a feltúrt szeneszsákok háta mögül elõráncigálják súlyos, bûzös, fertõzõ zacskóidat, s mihamarabb eltüntessék féltve õrzött kincseidet. Ezért volt hát az egész életnek tetszõ egynapi küzdelem s gyûjtögetés! Így aztán sokkal jobban jártál volna, ha az utolsó elõtti pillanatban nem azon töröd bolond fejedet: „Mivé lesznek szemétkincseim?”, hanem a véget megelõzõ szemvillanás

majd aztán is, az emlékét is. Ezt a dalt neki küldöm, a kórházba, a fiúnak, aki tizenhét éves és haldoklik.” Hirtelen felerõsödik a szárnyverdesés. Egyszeriben meghallom a fiú füleivel a pillangó sikolyát. A lány hangja pedig idegesítõen sípolóvá változik a rádióban. De aztán rájövök: csak sír. A pillangó napok óta hallgat, talán már ösz-

sze is száradt a mûanyag tokban. Az agyvelejében. „Egy-két ütem még néha visszajár Kapok utána vágyón, szomjasan Csak féltrilla volt és aztán vége van Gyötröm magam, jaj, hogy is volt tovább Mind hasztalan, már nem tudom a pillangók dalát.”

Tintakék Kinézett az ablakon, s észrevette: eltûnt a világ egy idõ után az emberek elkezdenek emlékezni, általában ahogyan idõsödnek, annál inkább elmerülnek az emlékezésben, azonban õ kivételt képezett, húszéves kora ellenére egyfolytában emlékezett, s csudamód nemcsak régvolt dolgokra, de olyasmikre is, melyek még be sem következtek, emlékezett arra is, mi jön majd ezután a sötétség vagyis: dehogy, ez a kinti világot elárasztó, bekebelezõ sûrû massza nem is annyira a sötétséghez hasonlított, ez maga volt a: tintakék, egy ocsmány, tömör, súlyos anyag, mérgezett, halálos szín arra azonban még õ sem emlékezett pontosan, mikor lephette meg a világot, úgy képzelte, itt a világvége, csupán egyszer próbálkozott meg vele, s nyitotta ki a ház külsõ ajtaját, odakünn nem fogadta semmi, szeretett volna kimenni a kertbe, ellenben valami masszív sötét masszába lépett, amely nem engedte túljutni magán, olyan volt, mint egy fal, félelembõl, pusztulásból építve ez a tintakék, akkor már biztosan tudta gyorsan bezárta az ajtót, anyja a konyhában ült, ránézett, nem szólt semmit, sejtette már, mi történt, szemében csupán néma rettegést fedezett fel, akkor leült mellé, s újfent emlékezett – de most a jövõrõl

54

s az emlékeiben sem talált egyebet, csakis tintakéket eltelt két nap s még kettõ, ablakot sem mertek nyitni, mert odakint mindent elárasztott a fertelmes, mozdulatlan szín, az anya egyre csak ült a konyhában s mereven bámulta a faliórát; õ meg emlékezett, ám az emlékeit is átmosta az alattomos tintakék nem számolták többé a napokat, mikor észrevette, hogy a falióra számlapja tintakék lett, s az undormányos szín mostantól az idõ felett is megszerezte a hatalmat, lassanként a rosszul szigetelt ablakréseken kezdett beszivárogni, elõször csupán megült a repedésekben meg a párkányon, aztán apránként a tudatából is kiszorította az emlékeket pedig nagyon szeretett volna emlékezni, fõképp arra a fehér orgonafára, ami a konyhaablakból szemlélve a kerítés tövében álldogált, most azonban nem volt többé más, mint a: tintakék észre sem vették, s a tintakék besurrant a konyhába, végképp átvéve az irányítást, a szürkés kredenc tintakékké változott, és ahogyan az anyja ott üldögélt a tintakék konyhaasztal mellett, négyzetcentiméterenként, a kisujjtól kezdõdõen, megfontoltan, óvatosan terpeszkedett el bõrén a tintakék s mikor anyjának már csupán a bánata maradt hófehér, az apa majdnem tébolyultan kiro-

VARGA MELINDA

fáj-dalom legalább hat idõsíkon keresztül ugyanazt láttam liluló kezek kreációját ahogy a simogatást mímelik s megborzad a sós nedv virtualitása s valami kézzel fogható bizonyítékot akarnak arra hogy vagyok. valahol két pillanat rezdülése közt a lényeg elsunyizott hiába vártam az (át)változásra a fehérlovas csak akkor érkezett mikor már nem voltak illúzióim nyitott szemmel néztem hogyan csókolózik. fájt mikor a húsomba téptek aztán halkult a visításom most már nem félek a sötétben szellemámulatra benyithat az álom éjszakáim érzéstelenített testek kapcsolódásai láncszerûen a maguk történetiségében 56

mesélnek arról hogyan tanultam meg játszani kereszttûzben a fáj-dalommal.

kép az ég cafatokban duzzadt csiklóján köd fehér remény talán még van maradás ha késõn hajnalodik kályhában a csutak elidõz majd visít kéjesen

tintafoltnyi való fehér papírlapon buja sárga lágyság a zizzenés szikráiban bennfelejtett hangok könyörgés hûs kék sercenés után ki kéne bontani a magányt.

õk vannak nõk kik hónaponta cserélnek hajszínt s átfestik a pillát valahányszor utcára lépnek az ajakbíborról nem is beszélve vannak nõk kiknek sosem lesz sáros a nadrágjuk taxival járnak harisnyák alatt a lábidom még hóban sem fázik est-éjcsillag holdkarizma elõtt vannak nõk kik gyertyalángnál hálnak hotelszoba terén meg-megállnak férfiak elõtt vannak nõk kik hangszínt váltnak divatok turnéján minden télelõn

58

s azok a nõk sose fáznak két vodka közt kézfogásodra várva Kocsárdon karácsony elõtt

érzelmi zavarok kicsit szerettelek érted dübörögtem egy koravillamoson öt megállót hogy látomás legyen belõled majd nõdd hajnallá magad s ne felejtsem el egyestényi szuszogásod.

tobozzöngében átgázolok a harmattapadáson bokámhoz simul a fû füstnyelvek egyetemessége ölel nem szabadulhatok

HÁMORI ZSÓFIA

Ha én lettem volna Júlia Tegyük fel, hogy most én vagyok Júlia. De nem az a szentimentálisan romantikus, ártatlan szûz Júlia, akit már megszokhattak. Ó, nem! Én vagyok… A büszke és dölyfös Capulet család egyetlen drága leánykája. Szüleim éjjel-nappal engem óvnak, még egy szerencsétlen légytõl is féltenek. Néha úgy érzem, kalitkában élek. A minap szeretõ anyám egy újabb õrültséggel állt elõ: menjek férjhez! Õk már a megfelelõ partnert is kiválasztották számomra. Hát nem óriási?! Az embernek még a szava is eláll! Nos, az elsõ és egyetlen férjjelöltem: Paris gróf. Jómódú családból származik, gazdag, és megnyerõ a külseje. És ami a legfontosabb: egyenesen rajong értem! Körbeugrál minden oldalról, akár egy kiskutya. Ha hagynám, végignyalná az összes ujjamat. Elég egy csábos pillantás, és a kis drága szó nélkül teljesíti legõrültebb vágyamat is. Ennél tökéletesebb férjet még álmomban sem kívánhatnék magamnak. Az édesapja által ráhagyott tetemes kis örökségbõl életem végéig gond nélkül élhetnék. De kinek kell egy unalmas papucsférj? Én a meghitt beszélgetéseknél, kölcsönös kedvességnél és esti hancúrozásnál többre vágyom. Igazi szenvedélyre, határtalan erotikára! Paris ezt nem tudja megadni nekem. Hogy miért vagyok ebben olyan biztos?! Nõi megérzés. De ezt drága szüleimnek nem mondhatom, mert szemellenzõt viselnek mindketten. Õk a „tökéletes mintaszülõk” – legalábbis szerintük – kiknek jelmondata: A gyereknek mindig a legjobbat! Persze, a legjobbat, abból a szempontból, hogy nekik mi a legelõnyösebb. Mert valljuk be: a papának remekül megfelelne egy olyan võ, akinek még az alsónadrágjából is aranypénz potyog. És a mama?! De hisz minden

60

anyós álma egy ilyen intelligens és kedves võ! Ez mind szép és jó, csupán egyetlen aprócska gond van: engem elfelejtettek megkérdezni. Megtervezték az életemet, és még csak beleszólásom sem lehet! Azt mondják, az embernek legyen saját akarata és elképzelése. De hogyan érvényesítsem elképzeléseimet, ha közben megfojt a gondoskodó szülõi aggódás és szeretet?! Amint az várható volt, tiltakozásom kinyilvánítása hatalmas családi botrányt eredményezett. Aggodalomra semmi ok, jól vagyok! A mamát végül azzal nyugtattam meg, hogy véleményem szerint Paris nem tudná kellõképpen teljesíteni házastársi kötelességeit. Így õ is helyeselte Parisnak szánt kosaramat, mondván, hogy egy kapcsolat alapja a harmónia. A történtek után nem bizakodtam túlzottan kérõ-ügyben, ám a sors ismét meglepett. Viszont ha az ember ilyen kitartó és fanatikus rajongóval találkozik, az már inkább számít balszerencsének, mint áldásnak. Képzeljék csak el, az erkélyembe kapaszkodva hitegetett lángoló szerelmérõl, az éj kellõs közepén! Az a… Rómeó, azt hiszem ez volt a neve. Ah, igen, Rómeó! Az egész az álarcosbálon kezdõdött, amit a papa rendezett a házunkban, az idén már huszonötödször! Rómeó egy röpke pillanat alatt belém esett, és egész este ostromolt, szinte megállás nélkül. Még az sem tántorította el, hogy egy hangyányi érdeklõdést sem tanúsítottam iránta. Mint az késõbb kiderült, õ egy Montague, családunk legnagyobb ellenségének fia. Habár szeretem az ilyesfajta veszélyeket, egy rózsaszín bárányfelhõkön táncoló, szerelemtõl elvakult kisfiút nem igazán tudnék magam mellett hosszútávon elviselni. Ezért hát ki is dobattam õt az estélyrõl, sürgõ-

RAÈKO TIBOR

Álmodtam egy világot… – Ez egy ilyen világ! Mást vártál? Mégis mit? Hogy majd minden körülötted fog forogni és olyan lesz, mint egy hosszú vakáció?! Hát nem az, mert itt küzdeni kell, semmi sem hullik az öledbe, vagy ha mégis, annak egészen biztosan komoly oka van! (S mégis, milyen igazad van. Nem merem kimondani, pedig látom, ahogy minden összedõl, hogy minden hiábavaló volt…) Miért nézel rám így?! Mit akarsz még?! Mondd már! Nem látod, milyen elfoglalt vagyok? (Az õrületbe kergetsz! Már megint ez a nézés! Csak tudnám, mi kéne már megint?!) Elmondod végre, hogy miért jöttél ide? (Na jó, még két perc és kidoblak innen!) Mi??? Szó se lehet róla! Mégis hogy képzeled? Bejössz ide, panaszkodsz, jól felbosszantasz, aztán meg azt kéred, hogy én… még egyet… Na nem! Ez az egy is épp elég! (Ne nézz rám így! Tudod, hogy ez a gyengém. Értsd már meg, hogy nem lehet, hogy nem akarom!) Hiába erõszakoskodsz, mert semmi értelme! Nem! Nem és kész! (Minek? Tiszta hülyeség, felesleges!) Ez sem mûködik, az sem fog!… Még egy esélyt, még egy esélyt – mást se hallok! (Talán mégiscsak igazad van… de nem!… Ez nem lehet igaz!) Hát jó. … Igen, jól hallottad! Megpróbálhatom, de én elõre megmondtam, úgyhogy engem aztán ne hibáztass, ha megint ott lyukadunk ki, hogy nem jó, hibás, értelmetlen az egész! Ez az utolsó eset! Hát akkor lássuk, hol követtem el a hibát! És akkor hullámzani kezdett a sötétség és visszasugározta a magába zárt fényt. A hûvös feketeség melegedni kezdett, majd gõzölög-

62

ni, egyre világosodni, és a feketeségbõl lett tengerkék, majd égkék, bársonyos fûzöld, aranysárga, lángvörös, és a színek keveredtek és egyre hömpölyögtek, mígnem alakokat, formákat alkottak. Összemosódtak és elhatárolódtak. És hallottad a színek csobbanását, ahogy a világegyetem vásznán egymásba csapódnak, simulnak, kavarognak, ahogy azt a festõk csinálják lucskos ecsetükkel. A homályban a formák letisztultak, s az apró vonások összeálltak egyetlen harmonikus egységgé… Még nézni is csodálatos, hát még alkotni! – Most azonban nem engedhetem szabadjára annyira a fantáziámat, mint a múltkor! Lassan kell haladnom, hogy lássam, hol rontottam el! S a színkavalkádból elõlépett egy ember… majd mégy és még egy… – Születnek és meghalnak. Elvégzik feladatukat és távoznak – hisz nincs már itt más dolguk! Ülj inkább mellém és figyeljünk, s ha kell, majd alakítunk rajta. És minden ment a maga útján. A férfiak vadásztak, a nõk fõztek és a gyerekekre vigyáztak. – Itt még minden rendben van! Ezt talán át is ugorhatnánk. …Itt viszont már nem annyira! Az országot ellepték a népet bûnre csábító hamis próféták. Az emberek se a törvényeket, se a szokásokat nem tartják meg, s bûnös életet élnek.

SKABELLA GÁBOR

Soraim Tudatlanul nekifogsz… (talán az olvasásnak?…) Erõltetett gondolatmenettel próbálod megérteni… (talán a soraimat?…) minden egyes betû új információ… (talán az agyamban?…) a betûk halmaza a szó, mely… (talán elgondolkodtat?…) kezded hinni, hogy nincs… (talán értelme?…) megnyugtatlak, van… (talán mondanivalója?…) elõbb-utóbb hozzád is… (talán eljut?…) kérdés fogalmazódik meg benned: „minek?'' (talán untatod magad?…) tényleg minek olvasod soraim? (talán olvasod?…) menj inkább a számítógép elé, és … (talán többet ér?!…) még mindig olvasod a soraim? (talán többet ér!?…)

Skabella Gábor (1985) Nagycsalomja.

64

KÕ KÖVÖNK K Õ KÖVÖNKÕ KÖVÖNK K Õ KÖVÖNKÕ KÖVÖNK K Õ KÖVÖNKÕ

BRÉDA FERENC

MISZLIK, avagy MIEGYMÁS arról, hogy MI MÉGIS A MIMESIS… 1. Arisztotelész a Poétikájában (1447a–1450b) a tragédiát – s ebbõl indukálhatóan a többi színházi mûfajt (vagyis a komédiát és a modern polgári dráma csírájának-õsének számítható szatírjátékot) is – a mimesis, az utánzás égisze alá helyezte, s az Arisztotelészt újra- és újrafogalmazó Lukács is azonmódúlag határozza meg a drámai mûnem mindenkori „anyagát”, hogy ez nem egyéb – és nem is lehet egyéb –, mint „az emberek közötti megtörténés”. (Lukács György: A drámai forma elvi kérdései. In: Mûvészet és társadalom, Gondolat, Bp., p. 22.) E két tétel – a mimesis-„axióma” és a színház antropomorfizmusa (ember alakúsága) – szinte „gondolkodás nélkül” kanonizálódott két évezred alatt, s a hellenizmustól kezdõdõen nagyobb zökkenõk nélkül, majdhogynem akadálymentesen örökítõdött át a XX. század akadémiai esztétikájába és humántudományos köztudatába. 2. A gnoszeológiai (megismerés-elméleti) „baj” nem abban áll, mintha e két tétel elsõ látásra és részlegesen nem lenne igaz.

66

A dolgok igazságát megkerülõ „bibi” az, hogy e „szentséges” tételek alapvetõ és a jelenségek mibenlétének a súlypontját valószínûleg teljesen áthelyezõ, mintegy „transzmutatív” kiegészítésekre szorulnak, amelyek közül csak a legfontosabbakat villantjuk most föl a retorika, valamint az ontológia tárgykörébõl. 3. Tudniillik – miként az az antik bölcsészkarok, vagyis az akkori rétor-iskolák majdnem valamennyi tanulója-hallgatója elõtt közismert volt – a szóban forgó, híres-hírhedt mimesisdoktrína az antik szellemiség számára nem a valóság vagy netán az ember avagy az emberi utánzását jelentette elsõsorban; a mimesis nem „természet-utánzás” vala az ókori esztétika számára, miként megkísérelte azt elhitetni az ókort kevésbé ismerõ, mûvelt vagy közép- és félmûvelt, humán képzettségû közönséggel a vulgár-marxista széptan, hanem… a nagy mester-elõdök stílusjegyeinek az utánzása: ez volt a szakmaiinasi-tanonci, a mûalkotás konyhatitkait a reprodukció révén kifürkészõ, „didaktikus” mimesis.

Az is igaz viszont, hogy mindez elsõsorban Cicerótól, Horatiustól, Quintilianus1-tól és Szamoszátai Lukiánosztól – vagyis a római szellemiség nagy „szintetizátoraitól” – tudjuk, és kétségtelen, hogy volt némi különbség – pontosabban: áthidalhatatlan szakadék – az „attikai só”, azaz Athén s a hellénofón kultúra és az „itáliai ecet”, ergo Róma, más szóval az „Új Trója” szellemi univerzuma között. 4. Nem kizárt következésképpen az a kultúrtörténeti lehetõség sem, hogy az arisztotelészi keltezésû mimesis ilyenszerû, retorikai értelmezése, átértékelése és esetlegesen elferdítõ empirizálása (gyakorlatiassá tétele) nem egyéb, mint per excellentiam Romulus Remus-ölõ utódainak az agyrémszerû (és a szolgalelkûséget a mûvészegyéniségekbe módszeresen besulykoló, didaktikai-stílus-manipulatív) „ötlete”, ám a mimesis másfajta, „természet-utánzási” értelmezése irodalomtörténetileg – a stílusgyakorlatok rendszeres eltûnésének az általánosulásával párhuzamosan – azt a már a reneszánsz idejében startoló,

lenül közrejátszó keleti – és nevezetesen: perzsa – hatástól, ami nemcsak a logikai-ontológiai dichotómiákra (kettõbe-szeltségekre, kétpólusosságokra) való elméleti megalapozásokból, hanem az ugyancsak geometriai (mértani) szimmetria-elvekre visszavezethetõ korrespondencia (megfeleltetési)-tan párhuzamosságaiban is kimutatható, a fönti megfogalmazás ontológiai (létezéselméleti) és antropológiatörténeti (embertan-históriai) jelentõsége korántsem elhanyagolandó, s egy mindenkori avant la lettre (még mielõtt az elnevezés létezett volna) kultúr-darwinizmus egyik – valószínûleg a legelsõk közül való – megszólaltatója lehetne. 7. Eszerint a darwini „majomból-lett-az-ember” tételezés jellegzetesen komikai – ! – hatást kiváltó igazsága a mimesisjelenség embert formáló, alapvetõ törvényszerûségére épülne, s az önmagát marxistának valló vulgár-esztétika s az engelsi történelmi materializmusra támaszkodó gondolkodás nem tévedne akkor, ha a mesterek által az emberré válás középpontjába állított „munka” helyett éppen a Hérakleitosz által aláhúzott (és kiugrasztott) utánzást, a mimesisimitációt használná mindent magyarázó, „panaceum” (egyetemleges csodaszer) – jelenségként és ezzel a teatralitás ontologikumban megnyilatkozó antropológiai szerepét is a mimesisnek méltányos módon rehabilitálhatná. Arról már nem is beszélve, hogy – summa summarum – az utánzás is… „munka”. S azt sem nyomatékosítva különösebben, hogy a munka folyamatában milyen szükségszerûen

68

megkerülhetetlen szerepet játszik az utánzás. 8. Avagy röviden: ha már az ember „majomból-lett”, s ha a majom mint állatfaj legfontosabb szemiotikai-szemantikai funkció-gyakorlása az utánzás, a majom (és a „kisgyerek”-ember) számára valóban állandóan mûködtetett, eme (két) lény mûködés-központjában lüktetõ, kozmikus ritmusosságú és nyilvánvalóan „szent” és „örök” mimesis sokkal nagyobb ontológiai és antropológiai horderõvel rendelkezik, mint ahogy azt marxista fejjel valaha is hihettük volna. Az esztétika gerincét képezõ visszatükrözés-elv létezésalakító tényezõ lesz, s ebben a szerepben nem kerülheti el az apotheizálás („megistenítés”) ceremóniáit sem: a filozófusok istenei általában nagy „mûvészek”, az esztétika mûvészegyéniségei pedig majd kivétel nélkül mind demiurgoszok és kozmokrátorok („világhatalmúak”). 9. Persze a mimesis-jelenség ily mérvû, filogenetikai (létrejövést-elõsegítõ) abszolutizálása azt a logikus és történelemlényegi kérdést is automatikusan fölveti, hogy kiket-miket is utánoztak a szóban forgó „majdan” emberré mutáló „majmok”, hogy ki volt a fejlõdéscélú mintaméter, hogy ki-mi volt „a jani”. A teatralitás eme ontológiai piedesztálra emelése természetesen nem jelentheti a fönti, gyermetegül kézenfekvõ, úgymond „kérõ kérdés” kielégítõ, kultúrtörténeti megválaszolását, ám megelõlegezheti azokat a többé-kevésbé fantáziadús

megoldásokat, amelyekkel az egyetemleges ezoterika a folyton-folyvást Phoenix-madárként megújuló emberi kíváncsiságot megkíséreli idõrõl idõre kielégíteni. Ember elõtti és nyilván emberfölötti szupercivilizációk, a Mars, a Vénusz, a Jupiter, s a görög-római, az azték, az atlantiszi s az egyiptomi mitológia istenei sorakoznak föl földönkívüli, de Földre látogató lényekként, de az Alpha Centauriak sem hagyják maguk, és a civilizatorikus istenek gigantikus tetteinek a földerítését megcélzó kultúrhermeneutikus detektív-regények és pszichodrámák évezredek óta lélegzetelfojtóan szórakoztatják a „Majmok Bolygójának” az összlakosságát Evhemerus ókori revelációitól kezdõdõen Vico Új Tudományán és Cyrano de Bergerac Holdbeli és Napbeli Utazásain keresztül el egészen Dänikenig, s õrajta is túl, mondjuk… a raëlistákig. Sok a kenózis (az alászállás), ám keveseket ragad magával Illésként vagy Ganümédészként az Égbe „égõ” szekéren vagy kabbalisztikus Merkabán –, alkalmasint: Jákob lajtorjáján – Jupiter, Zeusz vagy Jahve. 10. A civilizatorikus deus ex machina nem szophoklészi és nem euripidészi találmány; az emberi történelem – ebben a perspektívában – nem egyéb, mint akmé-s, azaz csúcsos, tetõpontos peripeteiákkal, fordulatokkal és mentálfejlõdési anagnorisis-ekkel (fölismerésekkel) megtûzdelt kultúr-dráma. A shakespeare-i – valójában: démokritoszi – „színház-azegész-világ!” nem csekély komikumot is kifejezõ kijelentés-

KELEMEN ZOLTÁN

Mesérõl mesére „Bóbita Bóbita táncol” (Weöres Sándor) Mítoszt alapító vagy mítoszt továbbíró hõsökrõl, a halált életük társaként és végsõ értelmeként elfogadó harcosokról, sorsukat szabad akaratukból választó személyiségekrõl, az agg Priamosz könnyeirõl, a negyvenhét Roninról, és egy békeszeretõ íjász-királyfiról, akinek tépelõdéseibõl vallásalapító aktus lett lesz szó az alábbiakban. A hõsök a szó eredeti értelmében a közösségen kívül helyezkednek el, kívülre kerülnek, hogy késõbb, sorsuk megformálása után a közösség magvát alkotó, önazonosság képzõ történetekben térjenek vissza. Visszatérésük hazatérés, mint Odüsszeusz Ithakába vezetõ útja és mint Márai Sándor Szindbádjának hazatérése, mely valójában a vörös postakocsin történõ utolsó és örök utazás kezdõpontja csupán. A megtérés, akár halál, akár elpihenés, mindenképpen az elbeszélés lezárulása. Ez a lezárás egy folyamatba történõ beilleszkedés aktusa, és ez a folyamat a mítosz, amely normális esetben mindig egy adott közösség mítosza, ezúttal azonban mesének nevezem, mégpedig azért, hogy egy különösen ellentmondásos történetegyüttest összehasonlíthassak egy lírai alkotással. A Gyûrûk Ura és a hozzá kapcsolódó mûvek esztétikai megítélésének kérdéseirõl és Weöres Sándor A mesérõl címû versérõl van szó. Az 1980-ban az Ének a határta-

70

lanról címû kötetben napvilágot látott költemény1 érzelmek által befolyásolt aktusként állítja be a mesélést. Mintha Carl Gustav Jung vagy Marie-Louis von Franz meseértelmezéseire emlékeztetne: a mese terápiás célokat is szolgálhat, segítségével, átélésével a befogadó tisztába jöhet lelki problémáival, rendezheti õket. Más esetben viselkedéstípusokat, konkrét megoldási javaslatokat nyújthat a mese. Talán érdemes megjegyezni, hogy a verseskötetben ezt a verset balladák csoportja követi, mintha A mesérõl elõszó, beköszöntõ lenne ehhez a verses epikus mûfajhoz, amely drámai és lírai jegyeket is mutathat. Valóban olvasható meseszerû történetnek a három következõ vers. A Tiroli ballada és az Aszszony-ballada egyaránt a germánfrank meséket idézheti, mégpedig nem kizárólag a Grimm-fivérek gyûjteményében szereplõket, hanem a breton vagy a provanszál lovagi kultúrához köthetõket (fõleg az utóbbi). A Vásári népballada kocsmai verekedése pedig már a mitikus történeteknek azzal az ágával mutat rokonságot, amelyek az imádott hölgyért egymásnak rontó férfiakról szólnak, és amelyek a mesékkel is rokonságot tartanak. Ezek a történetek a Mahábháratától az Iliászig viszonylagos változatosságot mutatnak, s Weöres mûve Petõfi Sándor A helység kalapácsa címû „eposzá-

hoz” hasonlóan dekonstruálja, írja át ezt a heroikus történetet. Mintha Weöres úgy gondolná: korunkban a hajdani mitikus értékek már csupán szörnyen lefokozott, sõt parodizált módon létezhetnek tovább vagy énekelhetõek meg. Ezt az értelmezést erõsítheti az 1964es Tûzkút kötet A kilyukadt világ címû szonettje: „néhány részeg dühödt komédiás markában bicska játssza még a régi rémdrámát és únja mindenki más” 2 Ha nem élhetõ meg a hajdani mitikus valóság, akkor hát teremteni kell múltat. Akár úgy, ahogy a költõ tette Psychéjével, akár úgy, hogy mesét mesélünk. Kérdés, hogy eldönthetõ lesz-e a szépirodalmi alkotói folyamat által létrehozott-teremtett mitikus szöveguniverzumról, hogy az mese-e, vagy mondjuk regény. Tolkien gyûrû-trilógiáját talán ezért nem szokták regényként meghatározni. Pillanatnyi munkahipotézisként fogadjuk el vele kapcsolatban is a használhatónak tûnõ mese-kategóriát. Weöres versében a mesét létrehozó személyes érzelmi-lelki szükségletek és tulajdonságok széles szivárványkörön helyezkednek el. A leghétköznapibb unalom éppúgy megtalálható itt, mint az összetett szánalom vagy a félelem. Lao-ce üresség-himnuszához3 hasonlóan ezek az em-

fogalma a harcos személyiségének legfõbb mozgatója és alkotó, belsõ magva. A harc maga csak eszköz. A becsület engedelmes szolgálatot követel az öröknek tételezett törvényekkel szemben. A szamuráj szó például szolgálót jelent. A többek között Jorge Luis Borges által is földolgozott negyvenhét (egyes változatokban negyvenkét vagy negyven) ronin történetében válik mindez egyértelmûvé: miután a roninok eleget tettek a patriotikus társadalmitermészeti törvények által elõírt kötelezettségüknek, rituális öngyilkosságot követtek el, mert számukra nem maradt több elvégzendõ föladat, küldetésük végére ért. Az egyetlen logikus választ adták a személyiségük és a törvények összekapcsolódásából adódó kérdésre. Tolkien Gyûrû-történetének happy endjét némileg tompítja Frodó útra kelése Szürkerévbõl, valamint a régi világ és a tündék búcsúja Középföldétõl; a parádés gyõzelem-sorozat azonban valószerûtlen ellentétben áll az ellenség a szerzõ által állandó jelleggel hangoztatott iszonyatos erejû hadi gépezetének mind minõségi, mind mennyiségi paramétereivel. További gondokat okozhat a roninok példája. A király, visszatérésével föladhatja harcosi létmódját, de mi lesz a két elmaradhatatlan jó baráttal: Legolasszal és Gimlivel? Tolkien is érezhette a problémát, ezért hajóra ülteti õket is, és elküldi a tündét és a törpöt, ki a tengerre, ahonnan már nem térnek vissza, akárcsak Dante Odüsszeusza. A meséhez bizalomra is szükség van Weöres költeményében. Ez a bizalom hiteti a kincsek végtelen gazdagságát, a pompa földöntúli méretét, a tudattalan álmainak megvalósulását. Ez a fikció megtestesülésének lehetõsége, amelyet a mese stilizációja se-

72

gít elõ jelentõs mértékben. Más szóval: meg kell valósuljon a befogadó behatolása a mû lehetséges világába. Tolkien mûveivel kapcsolatban ez az azonosulás mérték fölötti méreteket öltött. Ezt bárki fölmérheti, aki elgondolkozik Tolkien könyveinek sikerén vagy a mûvekhez azóta hozzákapcsolódott iparágak rendkívüli jövedelmezõképességén. Pedig Tolkien mûveibõl többnyire hiányzik az Ezeregyéjszaka világára jellemzõ kincsözön, pompa és fõleg a vágyteljesítés. Militáns, férfias világ ez, ahol a hõsök legföljebb a kivívandó dicsõségrõl vagy a jogos bosszú poharának mielõbbi kihörpintésérõl álmodoznak, lágyabb, édesebb, finomabb illatokról, zamatokról szó sem esik. A pompa hûvös és visszafogott, mint a tündék méltóságteljes udvara, vagy eleve kizárja a lehetõségét a fogadóknak és a víg lakomáknak az a világa, amely leginkább egy egyetemi campus klubhelyiségét juttatja az olvasó eszébe, ahol a hallgatók vagy tanítványok vígan hancúrozva majszolják a szendvicseket, hörpölik söreiket, míg a bölcs és jóságos professzorok vastag füstfelhõket bodorítva pipájukból óangol vagy gael bárdok fönnmaradt mûveit olvassák eredetiben, ódon konyakot melengetve tenyerükben. Végezetül mire van még szükség a meséhez Weöres mûve szerint? Félelemre. Mégpedig arra a fajtára, amely azonosíthatja a befogadót kedvenc hõsével, de pszichésen is (nemcsak fizikailag) meghagyja saját világában, a „kályha mellett, hol semmi veszély”. Ennek a kritériumnak Tolkien meséi valóban megfelelnek. Sõt Weöres félelmetes manóról ír ugyanitt, s a magyar nyelvû Tolkien-olvasóknak eszükbe juthat Szobotka Tibor Tolkienfordítása, amelyben nemcsak a

hobbit szót magyarította, de orkok helyébe is manókat állított. Persze puszta tréfából a vers utolsó sorában szereplõ „torkot” szóban bárki megtalálhatja a leskelõdõ „orkot”, hiszen ezt a torkot az éj tátja, mely köztudomásúlag az orkok hazája. Visszatérve azonban a vizsgálódás kezdeti kérdéséhez: milyen viszonyban áll a mesével Tolkien mûvészete; figyelembe kell venni, hogy Tolkien írt olyan szövegeket, amelyeket valóban mesének neveztek el. Ezek a mese narrációjával foglalkozó metamesék vagy tanító jellegû történetek voltak. Azokról a szövegekrõl, amelyekre a vizsgálódás során utaltam, a föntiek tükrében nem alkalmazható a mese mûfaji kategóriája. Jegyzetek

1 Weöres Sándor: Egybegyûjtött írások. 3 kötet. Magvetõ Könyvkiadó Budapest, 1986. 400-401. 2 I.m. 2. kötet 299. 3 Lao-ce: Tao te king. 11. 4 Tolkien történeteinek mitológiájáról, sõt filozófiájáról (!) már önálló kötetek láttak napvilágot. 5 Az Eredeti Bhagavad-gîtâ teljes kiadása. The Bhaktivedanta Book Trust. Budapest, 1989. 72111. 6 Iliász XXIV. 360-672.

Lászlóffy Csaba: A Biblia üzenete Az erdélyi-magyar és a magyarországi-magyar irodalomban egyaránt Lászlóffy Csaba immár a klasszikusoknak kijáró tiszteletnek-szeretetnek-csodálatnak örvend, s mindez természetszerû is, hiszen a költõ-író-dramaturg Lászlóffy Csaba az idestova negyven éves írói pályájának az eredményeképpen nem kevesebb, mint 60 (hatvan!) különbözõ mûfajú könyv „szülõapja”, vagyis: a Szellemi Szerelmet állandóan újraszerkesztõ és kibontakoztató Szerzõje. A nemrégiben napvilágot látott Verses Ótestamentum, miként a cím is mutatja, a Kereszténység ószövetségi mitologémáit (Özönvíz, Bábel Tornya, Ábrahám, Szodoma, Jákob lajtorjája, József, Mózes, Jób stb.) kapcsolja mintegy rá a látnok-költõ képi és szöveg-beöntési, textus-modellálási érzékenységére. Az isteni kinyilatkozással való találkozás gyümölcseképpen a szöveg mindennapi használattól kifoszlott „szövete” újra szentséggel itatódik át, és következésképpen megelevenedik: föltámad, azaz: újfent élõ lesz, s az olvasó eme írói-misztikus revitalizációs-reintegrációs (fölélesztési-újrabeillesztési) folyamat révén személyesen is átélheti – a költõ találkozásain keresztül – önnön találkozásait az isteni szférával. „Számra teszem kezemet. / Nem felfogni, fogadni a csodát / – gondolta Jób –, ez a legnehezebb. //” (Jób, p. 108)

74

Minthogy a Vátesz-Költõ mindig … deprofanizál!… (Lászlóffy Csaba: A Biblia üzenete. Verses Ótestamentum. Jób. A borító és az illusztrációk Ábrahám Jakab munkái. Utószó: Jakab Gábor, 2003, 113 old.)

Dimény Lóránt: Egy könyv lapjai közé zárva Egy költõi termés minõségének a gyakorlati fokmérõje az a szellemi érettség, amelyrõl a Tehetség egyéni „Tudás-Fája” tanúbizonyságot tesz; olyan „csoda-vegetália” ez, amely mind a Jóról és a Rosszról, mind az Ismeretrõl mint Isten megmérésérõl, mind pedig a Sárbóljövõ s Sárbamenõ Két- és Sokfejû Sárkány-Kígyó Kísértéseirõl fölvilágosítja onirikus gyümölcsei – Ama bizonyos Alma Álma – révén, által a Létezés Leveire váltig szomjúhozó és különben mindörökké kiszáradó Ádám-Éva-Olvasót. Dimény Lóránt költészete másképpen szólva nem kevesebb, mint „paradicsomi”. Költõnk úgy ír verset, mint ahogy Éva tenné az Ádámmal való fatális megismerkedése és conjunctió-ja elõtt; más szóval a világteremtõ ártatlanság – az inventio innocentiájának – a föltalálás újdonságának – a kegyelmi állapotában. E poétikai partenogenezis, e szózatokban megfogalmazódó szûznemzés hiposztázisában még minden összefügg, s a valóság s a fönnállás mágikus szövetét nem koptatta ki a Bukás s a

Banalitás robotja: itt még minden varázstáncot lejt, itt még minden „más”, mint „most”, itt még minden „más”, mint „Amilett”, itt még a káromkodás is imának hangzik, az argó szanszkritnak, a nyelvtan és az akadémiai szóképzés csecsemõgõgicsélésnek, a dadogás démokritoszi és cicerói ékesszólásnak, itt a pont még kereszt, s a sorátvetés nem egyéb, mint a proust-i körmondat legkristálytisztább formája. Természetesen az sem hagyható szó nélkül, hogy noha Dimény Lóránt lírája a paradicsomi Bukás elõtti, vegytiszta Szellem jegyeit viseli magán, stílusjegyeinek pusztán irodalomtörténeti vetületeit tekintve a poszt-transzközépnek nevezhetõ neo-manierista költészet legmarkánsabb képviselõje. „galambcsont urbánus líra, mint zöldes filcem / keserve tompa pírra síra; / nem is sejtem, szende hamburger magány, / mi van a megállón túl, van-e ott est, / új allegória grafiti, metaflóra Incest, / tomboló minimál rímek, / angyalok csapolt világosat kérnek. /” (Grafitikus kalligráfiák, Schumann’s Café München, p. 23). (Dimény Lóránt: Egy könyv lapjai közé zárva. Editura NereaMia Napocae. Kolozsvár 2004)

Karácsonyi Zsolt: Sárgapart Ha a Kolozsvár szûkebb és tágabb környékén megszületõ irodalomnak van vajmi esélye arra, hogy világirodalmi szintre

Kinn a bárány, benn a farkas „Meghalni – azt nem élném túl.” (Roch Carrier) 1968-ban jelent meg az 1937-ben Sainte-Justine-de-Dorchesterben született Roch Carrier La guerre, yes sir! címû regénye (1970-ben fordította angolra Sheila Fischman, aki Carrier összes mûveinek angol fordítója), amelyet 2000-ben a szegedi Lazi Bt. jelentetett meg Kürtösi Katalin fordításában Háborúzunk! Yes, Sir! címen, 112 lapon, 780 forintért. Sajnos nem igaz a megállapítás, hogy a szerzõt nem kell bemutatni a magyar olvasóközönségnek. A kanadai francia irodalom kortárs alkotója Montréalban és a Sorbonne-on végezte a tanulmányait, az utóbbi egyetemen doktorált. A montréali Théâtre du Nouveau Monde vezetõje volt, majd a Collége Militaire St-Jean tanára. Angol és francia nyelven egyaránt elismert író, dolgozott az Egyesült Államok egyetemein is. Szépírói pályáját versekkel és novellákkal kezdte. 1964-ben megkapta Québec tartomány díját elsõ kötetéért, a Jolis deuilsért, amely fantasztikus és allegorikus történeteket tartalmazott. 1981-ben Montréal nagydíját nyerte el. Mûveiben Québec paraszti társadalmának humoros-ironikus képe néha szentimentalizmussal vegyül, ami föltehetõleg magyarázható a gyerekkor iránti nosztalgiával, amikor az álmok világa még valóság volt. Magyar nyelvre lefordított mûve volt egyúttal elsõ regénye. Ezt 1969-ben a Floralie, où es-tu követte, amely a Háborúzunk!… elõzményeit választja té-

76

májául, az elbeszélés ezúttal is ötvözi a profánként megjelenõ vallást a nemiséggel és a rémálmokkal. Életmûvének ez a szakasza az Il est par le soleil címû regénnyel zárul 1970-ben. 1981-ig a szerzõ további öt regényt alkotott, valamint egy novellagyûjteményt. 1980ban Les voyageurs de l’arc-en-ciel címmel gyermekkönyv jelent meg tõle. 1970-ben színpadra alkalmazta Háborúzunk! Yes, Sir! címû regényét, amelynek angol nyelvû változata 1972-ben a Stratford Festivalon nagy sikert aratott. A magyar fordító választása föltehetõleg éppen azért esett erre a mûre, mivel – úgy tûnik – a legnagyobb sikert és elismerést eddig ez a Carrier-regény aratta. Nyelve alapvetõen a francia, de Kanada multikulturalitására jellemzõen az angol szereplõk angolul szólalnak meg a mûben, amely ezért kétnyelvûnek nevezhetõ. Hasonló két- vagy többnyelvûséggel az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén létrejött irodalmak esetében találkozhatunk. Carrier mûvében két kultúra, két társadalom, két hagyományrendszer találkozását, összecsapását, tanácstalan egymásra csodálkozását – döbbenetét jelzi a kétnyelvûség, ami elsõ értelmezési szinten mindenképpen annyit jelent: franciák és angolok nem értik meg egymást, illetve nem hajlandóak megérteni egymást. Állandó határsáv választja el õket egymástól, és ez a határ nem a tartományok kiterjedését jelzi, hanem a személyiség, az ön-

tudat és a magánszféra érdekeit védi. A Carrier által megjelenített francia kanadaiak féktelen és végtelen életigenlése és nyájmeleg szexualitása állatias, mégis könynyen azonosulhat az olvasó azzal az üzenettel, amit ez az életigenlés közvetít: le a háborúval! A kis francia kanadai faluban így vagy úgy, de mindenki megpróbálkozik azzal, hogy a maga számára minél hamarabb véget vessen a második világháborúnak, „amihez csak az angoloknak van közük, akik halálba küldik a francia kanadai fiúkat.” A szerzõ által sugallt valóság korántsem ilyen heroikus vagy kegyetlen, sokkal abszurdabb: a francia kanadai katonákkal többnyire latrinát pucoltatnak az angolok… Úgy tûnhet, a kis francia falu félig állati – félig emberi ösztönéletéhez képest az angolok azok, akik megõrzik emberi mivoltukat a társadalmi erkölcsiség kötelezettségeihez való föltétlen ragaszkodásukkal. Ebbõl a szemszögbõl nézve „a francia kanadaiak a malacokhoz hasonlítanak.” Csak a zabáláson és az ürítésen jár az eszük, nyelvük az angolok számára röfögés, nem értik, hogy miért nem akarnak civilizálódni, rosszabbak, mint az indiánok. Az angolok morális tartása azonban groteszkké válik a regényben: a világháborús helyzet különössége megfosztja realitásától, mint ahogy elmosódnak a realitás határvonalai már akkor, amikor az angol katonák Corriveau koporsójával nekivágnak a faluba vezetõ útnak, amit el-

szubjektumot, és itt most nem pusztán Bérubé említett hûtlenségérõl van szó. A háború behatolása a világtól elzárt Isten háta mögötti kis faluközösségbe Corriveau halálában és temetésében jut kifejezõdésre. Ez az agresszió személyiségtorzulást, tudatzavart okoz, az pedig öncsonkításhoz, megaláztatáshoz és értelmetlen gyilkossághoz vezet. Az énekben egyszerre több személyiség létezik, és ezek éppúgy harcolnak a felszínre kerülésért, ami az én fölötti uralmat jelenti, mint ahogy az események idején az egész világ harcban áll. Bérubé és Henri esetét figyelembe véve nem éppen a szelíd tudatformák kerülnek felszínre. Az emberben lakó vadállat az, ami a külvilággal érintkezik ebben a regényben. A francia kanadaiak állatias, primitív ösztönvilága, ahol a nemiség, az evés és az ivás a legmeghatározóbbak, furcsa módon mégis az óvilág kedélyességétkedvességét idézi a „halálosan” komoly angolokkal szemben. A kanadai franciák annyira tudatlanok, hogy még azt sem ismerik föl, amikor a fiuk koporsóját borító brit lobogóval (ami a második világháború idején még Kanada „nemzeti” zászlója is volt) súlyosan megsértik nemzeti-nemzetiségi érzékenységüket, akkor is, ha az események idején ez a nemzeti érzékenység még nem is olyan fokú, mint a mû születésének idején. Jámbor bárgyúságukkal azonban éppen az angolok nemzeti öntudatát sértik, amikor zsíros abrosznak és koszos gyertyaalátétnek használják az említett lobogót. A regényíró azt sugallja a virrasztók és a katonák közötti súrlódásokkal, amelyek végül csetepatéba és gyilkosságba torkollnak, hogy bár a kanadai franciák folyton hõzöngenek,

78

nagyszájúan lázadoznak, de az angol fegyelmezettségen és hidegvéren mindig megtörik a francia ellenállási próbálkozás. Corriveau halotti tora eszkalációja mindannak a történelem elõtti primitív ösztönlétnek, amely a hétköznapi profán világot is folytonosan bevonta a szakralitás hatókörébe, mintegy az utóbbival legitimizálva az elõbbit. A halál és nemiség szétválaszthatatlan egységére alapozható az a rituálé, amelyben a Corriveau fölött virrasztó falusiak részt vesznek. Miközben buzgón imádkoznak, vedelik az almabort, zabálják a zsíros húsos lepényt, és a nõk fenekét markolásszák. Bérubénak és ifjú feleségének pedig a halott legény egykori szobájában bizonyos idõközönként szeretkezniük kell. Minta maga a lét örök körforgása kényszerítené õket erre. Roch Carrier írásmûvészetének egyik kulcsfontosságú jellemzõje minden bizonnyal az, ahogyan az elsõ olvasásra abszurdnak tûnõ helyzetekrõl késõbb kiderül a befogadó számára, hogy teljesen életszerûek. Ezt Érosz és Thanatosz említett összefonódása kapcsán éppúgy elmondhatjuk, mint az önálló epizódként is kiemelhetõ apáca-jelenetben, amikor az apáca fogadalmának kényszerûen engedelmeskedve kibontják a virrasztók a ház egyik befagyott ablakát, hogy Krisztus jegyese el tudjon búcsúzni halott bátyjától. Egymástól elkülönített, abszolút valószerû cselekményszálak vesztik el realitásukat és válnak abszurddá, amikor összetalálkoznak. Ilyen a masírozó Bérubé, a felöltözve is mezítelen Molly vagy az angol katona értelmetlen halála. Mindezek a különös és abszurd cselekménysorok megmagyarázhatóak a halállal, a há-

borúval, az éjszakával, a virrasztással és a csoportos részegséggel. Arséne megaláztatása Bérubé által azért kerül kívül ezen a körön, mert egyedül az embertelen erõszakkal magyarázható: tánc a toron, halottvirrasztás közben. Ez a tánc, amelyre Bérubé veréssel kényszeríti Arséne-t, az erõszak, a háború diadaltánca az emberiség legyõzése fölött. Bérubé a tökéletes katona, aki valóban nem tekint sem Istenre sem emberre, akit életre szólóan kiképzett a háború. Másrészrõl egyáltalán nem mellékes, hogy az abszurditás legfõbb szervezõeleme a regényben éppen a háború. A háború az, ami a létet a groteszk felé közelíti. Corriveau halála abszurditásában legfõképpen közönséges. Szükségének végzése közben öli meg egy akna. Halálát éppen úgy az ürítés okozza, mint Sztálin fiáét Milan Kundera regényében, A lét elviselhetetlen könnyûségében. Corriveau a faluközösség számára hõsi halott, pedig csak annak az embertelenségnek a nevetséges áldozata, amely semmilyen civil kihágást nem tûr, megköveteli, hogy a harcolók minél tökéletesebbek, tehát gépszerûbbek legyenek. A természet tagadására és nevetségessé tételére, bemocskolására törekszik. „A háború bepiszkította a havat.” – fejezi be regényét Roch Carrier. A verekedésben lelõtt társuk holttestét cipelõ katonák egyenruhában menetelõ alakja az, ami elüt annak a hónak a színétõl, amely mintha védené a kis kanadai francia falucska primitív életigenlését. A piszok a természetben a fegyelmezetten menetelõ katonák csoportja.

KELEMEN ZOLTÁN

SZÓ-KÉPSZÓ-KÉPS SZÓ-KÉPSZÓ-KÉPS SZÓ-KÉPSZÓ-KÉPS SZÓ-KÉP SZÓ-KÉPS

Kényszerörökség A sorozat azt a címet is kaphatta volna: Volt egyszer egy utca. (Volt egyszer egy ország?) Mert ez az utca bárhol lehetne és bárhol lehet... A monotematikus „Železnièná 65” (Vasút utca 65.) ciklus húsz évvel ezelõtt született, voltaképpen mindegy, hol – egy kor, egy életforma szimbóluma. Olyan koré, amely éppúgy rákényszerítette ideáljait az emberek tudatára, cselekedeteire, magánéletére és életstílusára is, mint bármely másik... Az ipari kolosszus tövében álló utca lakóinak mindennapi életét leste meg az objektív. Azokét az emberekét, akik megszokták a huta monoton zajkuliszszáját, az egyszerû, átmenetileg állandósult életkörülményeket. Ám a felszínes szemlélõ számára szegényes és szûk élettér lakói tele voltak ötlettel, leleményességgel, lelki nyugalom és emberi méltóság jellemezte õket. Az „embertelen” körülmények közt is azon igyekeztek, hogy szépítsék, emberibbé tegyék környezetüket. Az ideológia uralta társadalmi megfeleltetési kényszer azonban mindig is cinikusan beavatkozik a spontán folyamatokba. Változást kényszerít ki, embertömegeket helyez át vagy kényszerít szülõföldjük elhagyására felsõbb célokra hivatkozva... S az elgyökértelenítést csak az erõsebbje éli túl – ideig-óráig...

Berta András érsekújvári kiállításán (Anton Bernolák Könyvtár, 2004. március 8.) a mindenkori kényszerörökségnek is emléket állított. Fotói – a kiállítás katalógusának Ján Èièátka által írt elõszava szerint – azt tükrözik, miképpen ragadja meg az alkotó ember az elkerülhetetlen változásokat, azok lényegét. Mert a térség embere örökös és többnyire kényszerû változásokat él át, miközben görcsösen és többnyire meddõen igyekszik megõrizni hagyományait, hitét, tartását... Életét utasítások, kényszerûségek, ideológiák, elõírások, kompromisszumok, hallgatás és elhallgatás, állelkesedés és hamis illúziók utcájában éli, s az utcakép egyszer csak újra a rombolás és újabb viskótákolás jegyében alakul át... Berta András húsz évvel ezelõtti dokumentumfotói azt az üzenetet közvetítik a mának: a problémák gyökere marad... Az elõszóíró Ján Èièátka párhuzamot von Berta sorozata és Martin Marenèin SLOWLY SLOVAKIA projektje között, hiszen meglátása szerint a mai valóságot mindkettõ hasonlóan láttatja.

Berta András (1948) Érsekújvár. Nyomdaigazgató. Fo-

tóit kiállításokon és a sajtóban láthatta a közönség.

Kérjük a tisztelt szerzõket, hogy írásaikhoz mellékeljék pontos címüket és személyi számukat, különben közlés esetén nem áll módunkban postázni számukra a honoráriumot! (Egyébként felvehetõ a kiadói fogadóórák alkalmával.) Az írásokat, grafikákat sima küldeményként a kiadóba várjuk: Postán: AB-ART (Szõrös Kõ) Komárnická 20; 821 03 Bratislava 2 E-mail-ben: [email protected] * [email protected] * [email protected] Az elektronikus formában továbbított szövegeket Word dokumentumban (.doc) vagy Rich Text formátumban (.rtf) kérjük. Egy fájlba írt több mû esetén kérjük zárójelben jelezni a különálló mûveket, címeket, mert az átalakítás során az információk elveszhetnek. Nyomatékosan kérjük, hogy a dokumentumokat sima szövegként, mindenfajta betologatás és rendezés nélkül továbbítsák! Az esetleges táblázatokat kérjük csatolni! Mellékjelekkel, jelölésekkel ellátott szöveg esetén szíveskedjenek mellékelni a kinyomtatott és korrigált kéziratot is! A grafikákat fekete-fehér (8 bites), a fotókat többmilllió szín vagy szürkeállományos kimenetben, 300 dpi-s felbontásban kérjük. Írásaikhoz mellékeljék rövid önéletrajzukat! A fordításokhoz feltétlenül kérjük csatolni a mû eredetijét is! Köszönjük! A szerkesztõség

80

Tartalom Nagy Farkas Dudás Erika: Fruzsina naplója (próza)........... 1 Szeles Annamária: Elefántok, El, Az elsõ megszólalásig, Búcsú (versek) ....................................................................... 28 Bréda, François: DIRIB-DARAB (goliárd drámix) ............ 30 Startvonal Bárdos Kinga: Átmeneti rítusok, Árulás, Ablak (átmeneti amnézia), Skizofrénia, Éjszakai emlékképek, Telihold, pIMAsz (versek) ................................................ 48 Kelemen Zoltán: Fehérbor, Artemisz (novellák) ............... 50 Dömény Andrea: Szemétkincseim, A pillangó sikolya, Tintakék (novellák)........................................................... 52 Varga Melinda: fáj-dalom, kép, tintafoltnyi való, curriculum 2004, furcsa, tisztán, körön belül, röviden, õk, érzelmi zavarok, tobozzöngében, tudatlanul, rovarnézet, szemlak, színkéj (versek) .................................................... 56 Hámori Zsófia: Ha én lettem volna Júlia (próza)............... 60 Raèko Tibor: Álmodtam egy világot (próza) ..................... 62 Skabella Gábor: Soraim (vers) ............................................. 64 Bálint László: Ennyi, Világgá megyek!, (töredék), Szerelem (versek) ............................................................. 65 Kõ kövön Bréda Ferenc: Miszlik, avagy miegymás arról, hogy mi mégis a mimesis... ............................................ 66 Kelemen Zoltán: Mesérõl mesére .......................................... 70 Bréda Ferenc: Lokalizálható! (L. Simon László: Nem lokalizálható) ................................... 73 Lászlóffy Csaba: A Biblia üzenete Dömény Lóránt: Egy könyv lapjai közé zárva Karácsonyi Zsolt: Sárgapart ................................................... 74 Kelemen Zoltán: Kinn a bárány, benn a farkas (Roch Carrier: Háborúzzunk! Yes, Sir!) ................................. 76 Új könyvek ........................................................................... 79 Kép-Szó Kényszerörökség. Berta András fotói ................................... 80

Regisztrációs szám: 1582/96 Szerkesztõség: AB-ART (Szõrös Kõ), Komárnická 20, 821 03 Bratislava; Tel./fax: 02/ 43 33 24 10 E-mail: [email protected]; [email protected] Fõszerkesztõ: Haraszti Mária Kiadja az AB-ART Kiadó Felelõs kiadó: Balázs F. Attila, [email protected] Nyomdai elõkészítés: Median Nyomja: Pelikán Kft., Dunaszerdahely

KÕ

SZÕRÖS

IRODALOM, MÛVÉSZET, KRITIKA

Megjelenik kéthavonta Dvojmesaèník Celoroèné predplatné: 180.– Sk

ISSN 1335-6321 Vydané s finanèným príspevkom Ministerstva kultúry SR

A borítón CSORJÁN MELITTA mûvei. A lapszámot BERTA ANDRÁS Vasút utca 65. c. sorozatának fotóival illusztráltuk. A Szõrös Kõ megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Akadémia Könyvesház (Dunaszerdahely) Amicus (Dunaszerdahely) Andrew Book (Galánta) Bestseller (Párkány) Custos-Zöld Könyvesbolt (Budapest) Cseri Ilona könyvesboltja (Ipolyság) Írók Könyvesboltja (Budapest) Konkurent (Komárom) Phoenix (Losonc) RIA (Somorja) Ricsi Press 2 (Párkány) és a Madách-Posonium Kultúra könyvesboltjaiban. A lap kiadásához hozzájárul a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alapprogram és az Illyés Közalapítvány.

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA

Megrendelhetõ a kiadó címén. Elõfizetési díj 1 évre: 180.– Sk Magyarországon megrendelhetõ: AB-ART Hungary, 2040 Budaörs, Köztér 3/3. LITERATÚRA, UMENIE, KRITIKA

Registraèné èíslo: 1582/96 Redakcia: AB-ART (Szõrös Kõ), Komárnická 20, 821 03 Bratislava; Tel./fax: 02/ 43 33 24 10 E-mail: [email protected] Šéfredaktorka: Mgr. Mária Harasztiová Vydáva Vydavate¾stvo AB-ART Zodpovedný vedúci: Attila F. Balázs Tlaèiarenská príprava: Median Tlaè: Pelikán s. r. o., Dunajská Streda

A szerkesztõség nem feltétlenül azonosul a megjelentetett írások tartalmával. A kéziratok megszerkesztésének jogát fenntartjuk! Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza.