Varga Tibor: REMÉLEM, JÓL VAGY Agyon lőtte, leszúrta, megmérgezte, felrobbantotta, feldarabolta... Az öregember csak bámul, és hallgat. Valami furcsa émelygés indul meg a gyomrából, és hangtalanul bugyborog fel a torkán. Tudja már, hogy a gyomor felől az örök idegpályák fura váltóin a központi pályaudvar felé vezet az út, hogy gyógyszerért kellene szaladnia, de a hit, hogy valahol az a mozdony majd tilos jelzést kap, mégis a lágyan ringató fotelhoz kötözi. Az a nap tanította erre, amikor a tavasz közepén kis híja volt, hogy a nagy, a féktelen sebesség nyomán át nem törte az utolsó ütközőt. Az ifjú, rokoni pár csak az imént köszönt el tőle, jó éjszakát, vigyázz magadra, majd jövünk holnap is, mondták, s bár mostani helyzetében a társaságot szintoly nehezen viselte, mégis úgy zuhant rá a magány, mintha leomló falak temették volna be. Ötven év múltán vetette vissza a sorsa ide, a kihalt szülők, elszármazott testvérek ősi, falusi házába, ez látszott utolsó menedékének a végső zuhanás előtt, amint csak pár héttel korábban rá kellett döbbennie; végképp és visszavonhatatlanul megöregedett, hogy ebben a mostani életében a mennybéli nem teremtett számára szerető asszonyt, aki ama gödörig majdan elkísérné. Ha legalább sírni tudna! De könnye már régóta nincs, oly keménnyé edzette a sorsa, olyannyira megbékélt már vele. A külvilághoz egy maroktelefon, meg az italbolt közös számítógépe kapcsolja csupán. Az elmúlt ötven esztendő során mennyországot és poklot járt, leginkább poklot. Minden összedőlt, amit felépített, mindent elveszített, amit összegyűjtött. Megannyi hányattatása végén itt, az ősi házban végre nyugalmat remélt. Asszonyra nem gondol többé, nincstelenségével nem lehet partnere semmilyen vagyonnak, teste fel-felpörgő motorjának amúgy is csökkent már a hajtóreje, s bizony ezt a motort nem lehet szétszerelni, benne a kopott tengelykapcsolót kicserélni. Megérkezvén hajdani pajtásait kereste, tőlük remélt kedélyt, feledést, ám alig talált közülük párat. Egyikük megrokkant, bottal jár, már a fiát is eltemette, gyászol, másiknak az asszonya ölte magát a kútba, ő is könnyezik. Nála ifjabb férfiak, asszonyok sokasága nyugszik már a temetőben. Haldoklik a falu. Az öregember most a szobában ül, háttal az ablaknak. A kitárt ajtó mellett áll a készülék, az egyik kereskedelmi csatorna képei villognak rajta. Az ismerős szpíkerek mosolyognak, szemébe néznek, szólnak hozzá, ez jóleső érzés volna, de a képernyőről szinte lecsorog, és körülfolyja őt a mocsok. Agyon lőtte, leszúrta, megmérgezte, felrobbantotta, feldarabolta. Kikapcsolja a televíziót, a ráomlott csendben csak a saját füle zúgását hallja, aztán egy furcsa neszre lesz figyelmes. Az előszoba ajtaja felől jött a zaj. Nem zárta volna kilincsre? Határozottan emlékszik, igenis becsukta, de akkor hogyan nyílhatott ki? Vak félelem hatalmasodik el rajta, rejtőzködő rablót, készülő gyilkosát sejti mögötte. Enyhe indulattal áll fel, hogy próbát tegyen. Odamegy, a zár nyelvét a helyére illeszti, majd erősen megrántja, és az ajtó keményen ellenáll. Visszaül hát a fotelba, és figyel. A kilincs most megbillen, újra enged a zár, az ajtó pedig hol szűkebb, hol szélesebb rést tár a látásnak, de csak a bárányfelhős ég szürke fénye szűrődik be rajta. Tekintetét szinte fogva tartja ez a mozgás. Különös hang szakad fel a torkán. - Ki van ott?
Csak a láthatatlan erő válaszol, csapja egymáshoz a zár fémrészeit. Ekkor újra kezdődik a furcsa érzés, de most a felső mellkasában. Torka elszorul, mélyeket próbál lélegezni, ám így is enyhe légszomja van. Bal tenyerét a szívére szorítja, s a bőrén érzi, hogyan dörömböl bordarácsain a felbőszült rab. - Már megint! Istenem, már megint! Amint a rémület eme kiáltása elhagyja a torkát, először bénán ülve marad, majd eszébe ötlik, hogy valóban gyógyszerért kellett volna már mennie, s tudja; elkésett vele. Ösztönösen felállna még, de azonnal elfárad, és tehetetlenül hanyatlik vissza. Bordáinak dühöngő rabja lassan kifullad. Már a pulzusát sem érzékeli. Tudata viszont képeket vetít eléje, valami filmet a múltból, annak kevés szépségéből. A szépség, igen, a szépség, azzal gyógyította magát mindig, ha jövőjének esélyei, reményei megcsalták. Reményeivel is leszámolt már, tudja, nincs jövője, innen már a végső célba torkollik az út. A múltból eléje toluló képeken felismeri Ditkát. Élesen látja a kórház folyosóját, a távolodó lányt, enyhe bicegését, amint aztán hirtelen megtorpan, megfordul, visszaszalad hozzá, és egy leheletnyi csókot nyom az arcára. - Majd hívlak - ígérte akkor, és az öregember azt a hívást már húsz esztendeje várja. Pár éve egy közösségi portálon lelte meg újra, és vette fel vele a virtuális kapcsolatot. Ekkor tudta meg, hogy a lány közben férjhez ment, hogy van egy kisfia, aki szépen zongorázik Mozartot, Kabalevszkijt. Az asszony megígérte, ha majd erre jár, egyszer benéz hozzá. Hirtelen valami ellenállhatatlan vágy szállja meg. Fel kell hívnia Ditkát! Kezébe veszi a maroktelefont, nyomkodni kezdi a számgombokat, de a harmadik gomb lenyomása után: - Milyen bolond vagyok! - döbben rá. Rosszul kezdte, nem ütötte be a körzetszámot. Aztán a hajdani valóság, hogy a lány soha nem adta meg a telefonszámát, mindig azt mondta; majd ő jelentkezik. Újra meg újra; - Majd én jelentkezem. Lemondóan tenné félre a készüléket, ám ekkor mégis hangokat hall a parányi, pontnyi hallgatóból. Csak szaggatott hangfoszlányokat, de hangot. - Halló! Ditka? Hol vagy most? Az alig követhető hangzavarból csak egyetlen értelmes szót tud elkapni. - Merre? Ebbe kapaszkodik bele, már biztosan tudja, hogy Ditka az autójában ül, és éppen feléje tart, most azt kérdezi tőle, hol és hogyan találja meg. - Ha beérsz a faluba, gyere végig a főutcán, keresd a száznégyes számot! A kapu nyitva van. Mikor érsz ide? - kérdezi még, és a hangok zavaros foszlányaiból megint csak ennyi jut el a tudatáig: - Tizenöt perc - aztán szétbomlik a vonal. Vár. Semmi rendkívülit nem érez abban, hogy már önmagát is kívülről látja egy fehér vásznon, hogy valójában már átcsusszant egy keskeny résen térnek és időnek furcsa káoszába. Ott ül a kopottas fotelban, feje félrecsuklott. Most pihen, hogy tizenöt perc múlva frissen fogadhassa Ditkát. Csak egy másodpercnyi sötétség a furcsa vásznon, és lám, Ditka, a húsz év előtti Ditka máris megérkezett. Karcsú, szép termete, amelyet a zöldes mintázatú, térd alá nyúló szövetszoknya takar, de nemcsak rejti, mutatja is a nőt, feltűnik a külső ajtó résében, amelyben előbb még rablóját vagy gyilkosát sejtette, gyönyörű arca, szeme mosolyával szinte körülöleli a rá várakozót. Két homályos, fontoskodó alak is kíséri, de velük nem törődik. Ellágyult hangon üdvözli:
- Itt vagy hát! - Igen, itt vagyok - mondja a lány, és a kezét nyújtja. - Gyere, menjünk! - Hova? - Megkeressük. - Mit? - A pillanatot. Meg sem kérdezi, amúgy is tudja, milyen pillanatot indulnak éppen megkeresni, önkéntelenül belekapaszkodik a lány kinyújtott bal kezébe. Ettől az érintéstől egyszeriben súlytalanná válik, valami euforikus boldogság önti el, aztán a nő teste felemelkedik, mosolya, szeretete erejével őt is felemeli. Lebegve suhannak ki az ajtón. Házak, fák vonulnak mellettük visszafelé, s miközben haladnak, már nemcsak kettő, hanem három homályos alakot is megpillant, kettőt nekik háttal, egyet pedig szemben velük, utóbbinak a szeme messze, valami távoli pontra mered. De miért is törődne most másokkal, amikor itt van mellette Ditka, az ő kezét szorítja, arcában gyönyörködik, issza magába a meleg tekintetet, tudja, ha bármelyiket elengedné, lezuhanna a semmibe. Ebben a furcsa világban a zagyva képek és gondolatok is világos, tiszta értelmet nyernek. A három homályos, mozdulatlan alak, az ismeretlen, felsejlő tájak ugyanúgy hozzá tartoznak a képhez, mint a föld felett mellette suhanó nő teste, amelynek lám, már a derekát fogja át selymes tapintású csípője fölött, s akinek bal karja már az ő bal vállán nyugszik. A testük mintha belülről világítana. Nemcsak Ditka húsz év előtti alakjának látása, tapintása, ölelése természetes, ő maga is húsz évvel ifjabb a képben. Szavak vibrálnak, hullámzanak közöttük. - Látod már azt a pillanatot, Ditka? - Látom. Ott a kórházban, amikor heteken át az intenziív reumatológiai kezelésen voltam. Amikor megtudtam, hogy sohasem gyógyulhatok meg, és megéreztem, hogy utoljára látlak. Ezért búcsúztam tőled olyan nehezen, ezért szaladtam vissza hozzád, hogy még egyszer megcsókoljalak. Aztán már hiába kerestelek. A cégtől is kiléptél, a lakásodat is elhagytad. - És ha megragadtuk volna azt a pillanatot, ha nem engedtük volna elmúlni? - Csacsi vagy - mosolyog a lány -, hát létezik olyan pillanat, ami nem múlik el? - Igen. Létezik - mondja határozott meggyőződéssel. - Akkor menjünk! Keressük tovább! Mintha a lány szava vezérelné, rendezné a filmet. Újabb sötétség a vásznon, majd új képsor indul. Felismeri; ez Ditka negyedik emeleti, albérleti lakása. A konyhai asztalnál ülnek. Múlt és jelen egyszerre vibrál előtte. - Meghoztad hát az ítéletet? - hangzik az ő szava a múltból. - Igen - mondja a lány -, bár nagyon, nagyon fáj. Úgy szeretném! - Hát akkor? Összekötne minket örökre. - Gyógyíthatatlan beteg vagyok - veti ellene a lány. - Neked sincs lakásod. Csak a te válladat nyomná a gond. Belerokkanhatnál te is. - Erős vagyok - így a múlt -, és ma már felnőtt lenne -, vált hirtelen a kép és a hang az együtt suhanó jelenre. - Azt írják a tudósok, hogy az abortált magzat abban a végső pillanatban halálsikolyt hallat. És mi nem figyeltünk arra a halálsikolyra. Megöltük őt. - Meg a szerelmünket - hangzik a lány szava. - De ez már túl volt azon a pillanaton. Keressük tovább!
- És ragadjuk meg, ne hagyjuk elmúlni! Újabb sötétség, áttűnés a filmben. Tél van odakint, a lány szobájának levegőjét a fűtőtest hője sugározza be. A férfi az ágyon fekszik, Ditka pedig a komód tetején lévő piperés üvegcsék között matat. A férfi nézi a neki háttal álló, karcsú, szép lányalakot, és már tudja, felismeri azt a pillanatot. - Fordulj meg, édes! A lány hátranéz, meglátja a feléje nyújtott jobb tenyeret, tesz két lépést, lágyan beléhelyezi a maga kezét, s egy gyengéd rántás után a szerető karok közé veti magát. - Ez az, Ditka! - hangzik a rajongás szava, és a férfi két karja egyre szorosabban fonódik köréje, oly hévvel, hogy a nő lénye lassan teljesen eltűnik az ő testében. Ditka nem külön lény többé, hanem egy ővele. Nincsenek már szavak, csak képek. Egy szélesen hömpölygő folyam szélén áll, és valami boldog eufóriában, Ditka lényével gazdagabban a túlsó partra vágyik. Amonnan egy furcsa férfialak evezője nyomán elindul feléje egy ladik. Integetni kezd, hogy jelezze: - Itt vagyok! Lassan közeledik a kis csónak. A víz nem vet hullámokat. Már látja a férfi mosolygó szemét, benne valamiféle elégedettséget; egy újabb boldog lélek lesz majd az utasa. Ám a következő pillanatban szikrát vetnek azok a szemek. Megbomlik az evező alak karjainak ritmusa, dühödten fordítja vissza a csónak orrát. - Ne menj el, Chárón! - kiáltana utána, ekkor úgy érzi, hogy Ditka lénye is kiszakad belőle. Kétségbeesve kap a távozó alak után. Éles fájdalom hasít a jobb könyökhajlatába. Szemhéján nehéz súly, képtelen felemelni, de mégis látja, amint a karcsú angyal alakja lassan elleng a messzeségbe. - Ditka! - hagyja el ajkát a sóvárgó szó. Mi lehetett az a fájdalom, ami megakadályozta abban, hogy a lány alakját visszatartsa? - Igen, itt vagyok - hangzik fel mellette egy nő szava. Felpattannak végre a szempillái, fiatal lány mosolyog rá, fehér kis kendő a fején, fehér köpeny rajta. - Engem hívott? Judit nővér vagyok. Judit, Juditka, Ditka. A vőlegényem is így szólít. Tétován nézi az ismeretlen arcot, amint kedvesen föléje hajol, csak lassan dereng fel benne, hogy talán a ruha fehérségének valami értelme van. - N-nem. Nem magát. Hol vagyok? - A megyei kórházban. Rögtön szólok a főorvosasszonynak. Ezzel a nővér kiperdül a hangtalanul nyíló és záruló, fehér színű ajtón. Az öregember ekkor kezdi pásztázni tekintetével a környezetét. Minden fehér, fehér a mennyezet, fehér az ágytakaró, amelyen fekszik. Amint megmozdítja a jobb karját, megint az éles fájdalom. Az infúzió tűje. Már felismeri. Szemével követi a vékony tömlők vonalát, látja a fémállványt, rajta az áttetsző üvegtartályt, a benne lévő folyadékban apró buborékok szállnak felfelé. Ekkor ismét nyílik az ajtó, fehér öltözékben egy idősebb nő lép be rajta, mosolyogva, szinte kacagva szólítja meg: - Szervusz! Végre, hát visszajöttél! Értetlenül nézi a mosolygó arcot. Ki hallott már olyat, hogy egy ismeretlen főorvosasszony szervusszal köszönti a betegét, meg honnan is jött ő vissza, hogy ilyen lelkesen üdvözlik a megyei kórház kórtermében? - Nem ismersz meg? Tudnod kell, ki vagyok, mert ha megmondod, akkor biztos lehetek benne,
hogy nem ért agykárosodás. Többször kellett téged újraélesztenem. Lassan kinyílik benne egy ajtó, azon át meglátja az ötven év előtti főorvosnőt. - Babi! A szomszéd kislány a gyermekkorból! Mi történt velem? Hogy kerültem ide? - Fibrillált a szíved. Te hívtad fel a diszpécserszolgálatot, én meg a mentők főorvosa vagyok. A telefonosunk nem értett semmit, csak azt, hogy nagy bajban vagy. Odahívott, s a sok zagyva szóban én ismertem fel a Fő utca száznégyes számát. Ebből tudtam, hogy haza kell rohannom érted az esetkocsival. Lassan dereng fel benne az emlék. - Én hívtam fel a... száznégyes számot? - Pontosan. A zagyva emlékképek ismét vibrálni kezdenek előtte, de lassan értelmet kapnak. A három homályos alak nyilván a mentőkocsi személyzete volt. - De hol van ő? A lány, aki velem volt. Babi furcsán, kissé értetlenül ingatja a fejét. - Nem volt ott senki. Egyedül voltál. Erre világosodik ki teljesen az elméje. Ditka csak látomás volt. Vízió. Ditka otthon volt, ott is van, nem indult el, hogy felkeresse, hogy megmentse őt. Ditka egy boldog családban boldog családanya. És mégis! Mégis ő mentette meg! - Már tökéletes a színusz - szólal meg Babi mögött egy másik nő, hamarosan kiderül, ő a kezelőorvos. Még két napig tartották bent, ahogy mondták, megfigyelésre. Babi, amikor csak tehette, benézett hozzá, ő hozta mosolyogva az új híreket; minden vizsgálat negatív eredményt hozott. Az ifjú, rokoni pár jött érte kocsival. Amikor aznap délután kinyitották az italboltot, és betért, a fiatal, csinos, fekete hajú pultoslány kedves mosollyal üdvözölte. - Rég láttuk. Megint elutazott? - Igen - mondta -, elutaztam nagyon messzire. De már újra itt vagyok, visszajöttem a messzi útról - mosolygott rá a lányra. Aztán leült a géphez, kikereste Ditka elektronikus levélcímét. Mert erről az utazásról neki is tudnia kell, csak arról nem, hogy halálos veszedelemből, a túlsó partról menekült vissza az ő képzelt ölelésének erejével. Így kezdte a levelet: “Álmomban itt voltál velem”. Aztán elgondolkozott. Ez nem igaz, Ditka nem csak “itt volt”. Inkább ne értsen belőle semmit másnak az asszonya, a boldog családanya, de a pontos fogalmazásra ügyelnie kell. Kitörölte az egészet, és újra kezdte: “Álmomban egy voltál velem”. Aztán hogy ne legyen annyira kurta a levél, még továbbiakkal egészítette ki: “Remélem, jól vagy. Vigyázz magadra! Vigyázz a kisfiadra!” ***
