Sütő András új írása; Ágh István, Csorba Győző, Takács Imre irsei; Fekete Gyula: Két ismerős; emlékezés Bálint Györgyre; írások a NÉKOSZ

tiszatáj 1976. JÚL. * 30. ÉVF.

Sütő András új írása; Ágh István, | Csorba Győző, Takács Imre i r s e i ; Fekete Gyula: Két ismerős; emlékezés Bálint Györgyre; írások a NÉKOSZ évfordulójára; Diószegi András Tóth Béláról

L B

tiszatáj

IRODALMI

ÉS K U L T U R Á L I S

FOLYÓIRAT

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: A N N U S JÓZSEF

Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság ú t j a 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési d í j : negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem a d u n k vissza. I n d e x s z á m : 25 916. 76-2406 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József

%Q

Tartalom

XXX. ÉVFOLYAM, 7. SZÁM 1976. JÜLIUS

CSORBA GYŐZŐ versei: Pedig, Mintád szerint, Hagyná a lányokra és fiúkra ÁGH ISTVÁN: Vagyonom (vers) TAKÁCS IMRE versei: Titkos életem átka, Pákozdi önvizsgálat, Egyenlet, Villanófény SÜTŐ ANDRÁS: Engedjétek hozzám jönni a szavakat II. (jegyzetek) CSUKÁS ISTVÁN: Felhangolt kedéllyel (vers) SZÖLLŐSI ZOLTÁN versei: Amen, Némajáték, Vázlat ZALÁN TIBOR versei: Piros szélben zengő havak, A kálvárián

3 4 7 9 29 29 31

HAZAI TÜKÖR FEKETE GYULA: Két ismerős

33

ÖRÖKSÉG Hetven

éve született

Bálint

György

SZALAY KÁROLY: Pillantás a toronyőrre Harminc

éve alakult

a Népi Kollégiumok

Országos

47 Szövetsége

TÓTH BÉLA: Sej, szellők 58 SOMLYAI MAGDA: J ó szóval oktatott, játszani is engedett 69

TANULMÁNY DIÓSZEGI ANDRÁS: Tóth Béla embereiről című ú j könyve ürügyén)

(Álarcban 73

KELET-EURÓPAI NÉZŐ Nemzetiségi irodalmak 81° KISS GY. CSABA: A kandalló fényénél 82 KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: Egy születő irodalom sikerkönyve 84.

KRITIKA BELOHORSZKY P Á L : Sőtér István: Bakator VÖRÖS LÁSZLÓ: Moldova György: A Szent I m r e - i n d u l ó POMOGÁTS BÉLA: Beke György: Éjszakai biciklisták

88 91 93-

Szerkesztői asztal

96

ILLUSZTRÁCIÓ HÉZSÖ FERENC grafikái a 32., 68., 80., 87. és 95. oldalon MOLNÁR EDIT fotói a 9., 13., 16., 25. oldalon és a m ű mellékleten

r

••\ •

CSORBA

GYŐZŐ

Pedig A szem tükröz (ez a dolga) a vese kiválaszt (ez a dolga) a szív here tüdő s egyéb kellőképp működik a bőrön belül minden a helyén Külső rendetlenkedések itt-ott akadnák ugyan (öldöklés de az ember — szomorú! — lassan a rendhez hajlandó sorolni ezt is

erre-arra)

Pedig a történések szövetén (ha a fenevad ábra messze is még) valami már tálán megkezdetett A mákszem-percek bokrában talán fészkelődik már amaz egy mely gong lesz majd és gongütő s jelenti: indul az űzettetés hajnalodik a nincsen-út-visszafelé s a gyorsuló lélegzetek kora Az ostoba monarchát még dinasztikus álmok ringatják-szédítik holott néhány szobával arrébb csontos markok fonódnák össze s pecsételik meg sorsát mindörökre

Mintád szerint Kiformáltad napjaimat, óráimat, perceimet, az időmet s a teremet —: lettek valamifélék. S én — bennük mozgok —, fölvettem formáikat, vagyis a tiéid — Mire lennél hát nyugtalan? Ha ütnélek is: csak mintád szerint. 3

Hagyná a lányokra és fiúkra Addig él az ember ameddig emlékeznek rá jó de ér-e valamit is az ilyesféle bizony enyhén szólva szeszélyes de azt is mondhatnám hogy ringyó-hajlamú őrre mint az emlékezés rábízni életünk? Jobb lenne nyilván ha a halállal elmetsződne minden s az emléket senki se akarná a volt élővel azonosítani nyíltan hírül adná hogy az egybekapcsolás csak ürügy különben arról van szó hogy egy máglyáról gyertyát gyújtottak A valódi életbentartást hagyná a lányokra: és fiúkra kik ha magukat őrzik őrzik őt is

ÁGH

ISTVÁN

Vagyonom ANYÁM Mint szád körül, ahogy elúsztak, ahogy kezedből más kezekbe csúsztak, nem maradt semmi nyom, mert egyik a másikon, ahogy a csönd csalitjaiból megcélozták, és nem fogott golyó, olyan megölhetetlen lettél, mint a tó, amivel nem történhet semmi sem, akár halhatatlanná lehetnél, annyira megöregedtél, Édesem!

HAZÁM Levegőin vagy, nem hiányollak soha, de ha kifogynál belőlem, hiányod megfojtana. ISTENEM Zörgetek, sohase vagy otthon! Kinyomtalak hasamból istenem, anyaörömmel rígattalak kínomból. Menhelybe adtalak, elittalak, elkurválkodtalak, magamtól megváltottalak. De Istenem, az istenért! Olyan koponya arcot vágok, mint ez a kis lakótelep itt, igazítgatok apró csákót. Mire kell a feltámadás? — kérdik a föltöltött mocsárból, akik már nem is valakik, ahol gázló se gázol. Jó lenne ezt á versemet elrondítani lila színnel, bocsáss meg érte Istenem, én vagyok szülőd mindiziglen.

APÁM Kisfejszéd a disznóölésből kivillog véres nyéllel, első nadrágom kantárján a gyopár lehervadt már egészen, és hova tűnt tükör előtti betojós billegésem, s az a fekete bocskai-ruha, s a dobozok bocskai-zsinórral, és csúcsos sipkám, ahol érték röhögték, rám erőltették ministránsszagú madzagokkal, aztán a gumikerékből szabott cipőtalp, 5

felsőrésze se volt rosszabb, mint a lúdtalp — így emlékszem harminchét éves fejemmel, sár vagyok édesapám, akit az eső megver, elöljáró vagyok édesapám, hitetlen körmenetben viszem a zászlót, s nem merek rúdja fölé nézni, hátha egy fekete bugyit hurcolok, s zászlóm halálod színét idézi. Hiányzik rám a szeretet édesapám, lakatlan házad ablakán semmi pára. Közel jöhetsz, közel jöhetsz — súgja a nyárfák levele-ruhája, súgja, s arra gondoltat, a nap fölkel-e holnap?

FIAD Hason csúszva beköltözöm házból sarjadt szobámba, szobám homálya másnapos égve felejtett lámpa, kellene rá egy falevél szemközti hullaházról, akármilyen valószínűtlen, nem égne nálam keserűbben.

MENYED Favirágzás ablaktükörben virágos ablak a szememben tekintetem behunyt szemedre szirmot rigótollat röptetne hogy szállna új varázs varázsra és mintha mi hoznánk világra a tavaszt evvel a gyerekkel „isten sem gondolhatná szebben"

UNOKÁD Én vagyok a pici pók lisztből sütök nagyanyó engem nem esz meg senki mert elgurulok inni

TESTAMENTUM Szégyellem már kimondani, elhasználtam, szégyen a számban, csak a dadogás igazi, és némaság a dadogásban. Vak hallgat így egy horzsolást, ahogy az őszi kerten átvág; elhallgattatja valaki a kutyát s betölti hiányát. Segítsetek, ti asztalok, ágyak, székek, mégis megértse mért kellett visszahullanom az ősemberi jelbeszédre.

TAKÁCS

IMRE

Titkos életem átka Hogy titkos életem van, köszönhetem a titoktalanok titkos kínzásának. Titokkal néma sorsom megszenvedem, a hátamra helikopterek szállnak. Ütődnek bordáimon nagy kerekek. A hajamat kitépi, olyan a szél. Mintha búvárok járnák beleimet, mintha markoló gépek tépnék vesém! Fekszem a földbe nyomva balgatagon... De miféle madarak ezek a vállamon? Hol a madár, amelyik egyszer fölszáll? Hol a jövő, amiért fájok nagyon?

Pákozdi önvizsgálat Nem csodálkozom magamon, valóság történt bennem. ..A fehér hó-baba-rózsák elolvadnák. 7

Bűnöm is az, mi érdemem; érdemem is, mi bűnöm. Nem enged kiterjedést az elmúlt

idő.

„Kopogott a kövön, a kő alatt is." „Nem árva csillag-halmaz, de galákszis!" „A földet ásva láttuk: mély itt a föld." „Kivághattuk a fákat, följött a zöld." „Bokrok után is maradt sarjadó fű." „Támadt a gyűrűzésen belül gyűrű." Nem csodálkozom magamon, valóság volt ez a sors. Látszanák az elhagyott lyukak Altasson el ez a tél, ébresszen föl a tavasz! Virágok lámpagyújtását

újra

a

kőzetben.

lássam!

Egyenlet Könyörtelenül büszkék a borzasak, megkívánom mégis, hogy köztük legyek. Máskor pedig utálatosak, vagy: hatalmas szákállból

alpáriak, néz egy rémült

Ha józan nevelővé csöndesülve kiábrándultság ellen lelkesednék

gyerek.

...

Szólna egy hang: Mit akar ez az ürge? (Aligha látjuk egymást, bár nézzük rég.)

Villanófény — A szákállas fiúnak — mondtam — olyan olyan külön-életű van, mint néki, mint néki volt, apámnak — rémlik ma is, és ahogy a színpadra följön, járása is!

szeme,

SÜTŐ

ANDRÁS

Engedjétek hozzám jönni a szavakat

JEGYZETEK PORBAN II. AZ IRO ES UNOKÁJA A MEZŐSÉGI TAJON

A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi n e m történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét a n n a k nyelvében, olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt. JEAN PIERRE

1.

A reánk záporozó figyelmeztetésben csöppet sem áltatjuk magunk: Hérakleitosz szépséges folyóvizében másodszor nem márthatjuk meg a lábunkat; ilyenformán a homokóráinkat sem fogja senki megfordítani. S bár önáltatás és reménység határát némelykor nehéz megvonni, azért csak tanulgatjuk — micsoda szorgalommal! — a sorsunkat. Egyebek között tudomásul vettük, hogy a gyermekkorból kimentett, leheletünkkel tisztogatott kicsi zsebtükör régen összetörött a markunkban. Szilánkjait rakosgatja össze szüntelen, vérző ujjakkal immár, az emlékezet. Diribdarabjai szerint arcunk mintha megsokasodott volna. Holott csak valamikori egysége szűnt meg létezni. 9

Gyere, László, látogassuk meg Dédiéket, útközben mesélek neked valamit. Néha üzenet jött nagyapámtól a tanyáról: küldjön anyám két tasak édes paprikát, meg egy fölös gyermeket kölcsönbe, őszig, hóharmathullásig; akkor ez utóbbit épségben, sőt ha lehetséges, fölhizlaltan visszajuttatja. A választás két ízben is rám esett. Ez volt az én külföldi tanulmányi utam. Három hónapot töltöttem el ilyenformán magányosan élő nagyapám s egy tarka tehén társaságában. Az indulás, az utazás — bugyrommal a nagy sárga hegyen keresztül —, majd a megérkezés jóleső izgalma ma is bizsergetőleg moccan az emlékeim között. ELUTAZOM — híreszteltem fűnek-fának —, elmegyek a Kiskút-völgyébe. Hogy mi van ott? Semmi sincs. Azazhogy minden, ami ott látható, az maga a Semmi: ég, föld, szél, száműzött madarak, bokáig érő víz a zsombékosban, ájult legelő, nagyapám elhagyott-bányaszótalansága, meg egy zöldszakállú hadifogoly a kicsi ház sarkában: a Kiskút-völgyének egyetlen fenyőfája, a kényszerrel idetelepített, özvegységre ítélt suhogó magosság. Kit vegyen el? Tobozos fejét — kökénybokrokra, kecskerágóra lenézve — örökkön a távoli fenyveserdő felé tartja. Az elhagyott Nagy Zúgás irányába. Még ha szembe fúj is a szél. Ha éppenséggel az övéi felől fúj is szemből a szél. Sokat nézegettem, magamban — Mikes után — Kelemennek kereszteltem el őt, de nem amikor engem kölcsönbe adtak, az idő tájt Mikest nem ismertem, hanem sokkal későbben. Miután Rodostó fölépült bennem. Ezt hiába mondanám neked, László,, nem érted. De látom, igyekszel. Míg én egyet lépek, te hármat aprítasz mel-. lettem. — Jatata, hová megyünk, hogy olyan nagyon megyünk? — Dédiékhez Pusztakamarásra. — És azért Lacikának szaladni kell? — Mehetünk lassabban is. Azt fogják kérdezni tőled: hány éves vagy? — Félkettő. — A félkettőt betöltötted. Már két és fél éves múltál. — Már nagy vagyok. — Ügy is mondhatod, dicsekvésképpen: maholnap három. — Ügy mondom. Ma és holnap három. — Míg megyünk, tanuljunk is valamit. — Tanuljunk. — Mondjad: Kelemen. László megáll, majd leül a fűre, arcomat fürkészi, és szembeönt egy gyűszűnyi kacagással. — Te most ugye meg vagy gajdulva, Jatata? Halomba hordta otthon a varrottas párnákat. Ezen alszik majd Lacika, feje alatt a kék madarakkal. És kijelölte mindahánynak a gazdáját: Mamáé, Tatáé, Jatatáé, Dédié, Öcsié, Apjuké, Anyjuké, Samukáé, Karié — az elveszett vizslakölyök —, a hintáé... Válogatta gonddal, melyiket mifajta kászoni párnafő illeti: sűrűcsillagos, kiscsillagos, nagycsillagos, sűrűrózsás, kakastarés, füzérmintás . . . Mind ide gyertek! — szólt a párnahegyi-beszéd. — Vége legyen a szétesettségnek! Elég volt az abroncstalanságból! Mintha megsejtett volna valamit a világ dolgaiból. Nem ti szóródtatok széjjel, atyámfiai, hanem a fekhely. Ki-ki oda kényszerül, ahová feje alól a párna kirepült. Szálljatok vissza, madaras párnáim! A népét egyesítő macedónra Arisztotelész néni sújtott le az épp nyelve ügyébe eső állapothatározóval. Lacika, te meg vagy gajdulva! Gajdulva, gajdulva! Az új szót énekelte naphosszat, hogy Kelemen miatt most hozzám vághassa. Jatata, te is meg vagy ám gajdulva. De mennyire! Kiáltsuk haza Kelement is. Ő tanít meg téged levelet írni. — Nem mondod: Kelemen? — Nem ismerem. 10

Köröttünk a hullámzó Mezőség. Május lábrakapott, arcomon a Holt-tenger lélegzetét érzem. Billegetős kedvében menyecskemadár környékez, le-leszáll, fekete, fehér és hamvasszürke ruházatában, a szoknyáját meg-meglibbentve, sűrű főhajtással bizalmaskodik. Nézi László: nem a párnafőről került ez ide? Oldalba lök: — Ez a madár mondani akar valamit. — Azért jött, hogy téged táncra kérjen. — Lacikát? — Személyesen. — Hogy hívják? — Neked leánykamadár, Jatatának menyecske . . . — Leánykamenyecske — öleli át László mind a kettőt, hogy széthúzás ne legyen közöttünk. — És Lacikát hívja? — Igen — mondom. — Hölgyválasz. Figyelmének sűrű hálóján a fogalom fennakad; pislog rá, ismeretlen színe, csengése, túlságosan messziről jött, haszontalanul is, a jövőnek valamely bálos házából — ha ugyan be nincs szegezve már az ablaka —, egyelőre nincs mit kezdenie vele. A menyecskemadár fölszáll a telefondrótra és hosszú farkával egyensúlyozva, mint valami kötéltáncos, közeledik felénk. László felugrik fürgén, a mutatványos pedig bucskát vetve tovaröppen, még vissza is kacag ránk. Ti-ti-tü! Kikosarazott orcával néz utána László. ígéretem — a hölgyválasz — hamvasszürke látomás volt. Maga a bizonytalanság. Madárnyi járóföldön újabb reménység nem mutatkozik. Én pedig itt maradok a számonkérés ütésközelében. — Menj el te is! — támad nekem László. — Eredj utána! A nézése puskapor és madársörét. Melyikőtök hazudott itt? Meg kéne gondolni, Jatata, hogy mit beszél az ember. Ha kifogytál a bizalomból, az enyémet lehetőleg ne pazaroljuk repülő kötéltáncosokra. — Ne búsulj, megtaláljuk — vigasztalom zsenge bűntudattal. — A Kiskútvölgyében van egy fenyőfa, úgy hívják: Kelemen. Ne ráncold a homlokod, az nem kötéltáncos. A hölgyválasz oda repült, ha sietünk, még ott találjuk, Kelemennek a süvegén. — Kelemen! — röppenti föl László, mint újabb menyecskemadarat, a rodostói magányt. — Kelemen! — rikkantom én is. — Mehetünk! Toronyiránt, Kelemeniránt a csikódombokon átal. Az idők farsangos természetéhez igazodva magunk is megünnepeljük Lászlóval a frissen begyűjtött szavakat. Kelemennel gyarapodva énekelünk hát, még táncolunk is — pontozunk — módjával, menet közben, kaszálatlan kaszálókon. Hej, Kelemen, hazaszállj, féllábon ne álldogálj! Hirtelenében egy gólyát hessentettünk félre a gyermekdalból, hogy helyet szorítsunk benne Kelemennek. S nem csupán az én hadifogolyfenyőfám kedvéért. A kilakoltatott gólyamadár hívatlan is hazakelepel minden esztendőben. Kelement a Rodostó látta szavaival — az időnek s létünknek alvilági homályából — szüntelen hívni kell, csalogatni, szóínség-sújtotta házakba; sajogó gyanakvással is néha, mert nem rak fészket madár oly házra, mely meg akar égni. Kutat ásunk, kettőt is; egyet a ház közepébe. Hej, Kelemen, hazaszállj! Szárnyán a szavaink, a rég nem látottak, megannyi kígyómarta Eurüdiké. Csak szépen énekeljünk, László! Halálmély-álmukból kedveseink fölvetik a fejük: halljátok? László elindult érettünk. Keljetek, öltözködjetek, fésülködjetek! Micsoda nyüsletés! Arcotokon sárnyom ne maradjon! Sebeiteket bekötözzétek! — Sehol se látom Kelemen bácsit. — Messziről jön. — A meséből? — A Márvány-tenger partjáról. 11

— Miért ment oda? — Kergették. — Vesszővel? — Akasztófával. — Fát akartak reá akasztani? — Valahogy úgy — mondom. Ember s akasztófa viszonyát kellene most megmagyaráznom; hogy melyik indul elsőnek a másik felé, de mindegy végeredményben; akár a baglyot a kőhöz, akár a követ a bagolyhoz. A dolognak ezt a részét — kellő tisztázás végett — későbbre halasztjuk, most csak énekeljünk. Fölegyenesedik a répaföldön néhány negyedmosolyos szombatos, aki nem tartja ugyebár a vasárnapot: hát azok ott ketten mi járatban vigadoznak? Honnan tudnák? Arcunkon a játék aranypora. Egy-egy göcsörtös vénember — amidőn szembetalálkozunk —, akár egy feneketlen zsákban, kutat engem az emlékezetében. Jó tíz-húsz esztendeje még megvoltál, de már nem tudom, mi voltál. Ezé, meg amazé vagyok, bátyám, ő pedig a Gyermek. Lászlónak hívják. Véle nincs baj, látom, de teveled mi történt? Valamire rábukkant a zsákban — parittyakőre, lábszárcsontra, üres csigaházra? —, fejét csóválja: mintha amolyanabb lettél volna. Egy kicsi tükör volt a kezemben, és összetörött. Össze kellene rakni valahogyan; elindultam ezzel a gyerekkel, de rövid ideig lehetek csak őrizője, ezért szólítottuk magunk mellé Kelement; a tükrömnek ugyancsak szilánkja. Neki énekelünk. Talán nem is jókedvünkből, hanem engesztelésképpen; Perszephoné s Hádész szívét lágyítjuk Orpheuszként, de fordított paranccsal, mit az istenektől kaptunk. Kedvesét csalogatván, az öreg flótásnak nem volt szabad hátra tekintenie, de minekünk — ahhoz, hogy előre lássunk — vissza-vissza kell néznünk, különben holtan esik össze minden a nyomunkban. Azt is mondhatnám: Szilveszter napjának Janus-arcával vigyázzuk az elmúltakat és az ingerlékeny jövőnket egyaránt. De megtanulhattuk ezt a galamboktól is, amelyek egymásnak háttal térnek nyugovóra, hogy a kétirányú őrködéssel épségben megmaradjanak. Istenem, elmotyorognak a göcsörtös-közönyös öregek, nem galamb az, mit a fejedben látok, örült vércsék szaggatják már az agyadat. Láthatatlan csizmaszárát veri László: Hej, Kelemen, hazaszállj! Nem győzöd már, Jatata? Féllábon ne álldogálj! Pattogtatna is a dervistáncunkhoz, de még nem tudja, melyik ujját melyikkel pászítsa. Hogy sértődés ne legyen tehát: mindahányat billegteti. — Nem szól, Jatata — nézi elkeseredetten a kezét. — Az én ujjaim, nézd, nem akar szólani! — Nem szólás az. Pattintás. — Mutasd meg nekem: melyik ujjadból pattan a pattintás? — Üljünk le, megmutatom. Térdünkön állítjuk föl egymással szemközt az ütegeinket: a két öreg tarackot, valamint László zsenge bodzafapuskáit. A kezemre nézz most, ne a szemembe. Ott nincs pattintás. A tekinteted egész lakodalmas menet; az én szememben véget értek már a lakodalmak. De téged megtanítalak, miként fogadd — ha sor kerül rá — a menyegzős napok táncos hangulatát. Lehunyom inkább a szemem, de most ne kacagj. Idenézz tehát. Valamikor csontig vágott két begörbedt ujjamnak: jobb kezemen a gyűrűsnek és a kicsinek László a keresztapja. Állapotuk és foglalkozásuk — a nyomorgás — szerint jobbágyi névvel sújtotta őket. Görbe János, Görbe Jancsi, szegénykéim! Dércsípte hangon sajnálkozik rajtuk, simogatja-melengeti őket, hogy karmos állapotukból kiegyenesedjenek. Jó reggelt, Jánosék! Nyújtózkodjatok! A roncsolt inak, idegszálak szünetlen fájdalomjelzéseit nem hallja, nyári didergésüket, téli gémberedettségüket nem érezheti, de rokkantságuk láttán föl-föllobban a javító szándéka; ó, ti meghunyászkodottak, húzzátok ki magatokat! Görbe szeget egyengettem; László ámulva — és tán a világ javíthatóságának sejtelmével — nézte végig a csodás metamorfózist, majd így szólt, a kalapács után nyúlva: na most az 12

ujjadat is, görbejánosékat. Kalapácsot a görbéknek! A jó szó nem fog rajtuk. Ne kacagj, László, pattintás végett ültünk le. — Nézd, csináld utánam. Hüvelyk Matyi műveli ezzel a középső langalétával. — A középső miért langaléta? — Mert ő a leghosszabb. — Miért a leghosszabb? — Mert a többi mind rövidebb. — A rövidek miért rövidebbek? — A hosszabbak miatt. — Szegény rövidebbek... — újabb tisztázatlan kérdés, de most a pattintást kell gyakorolni. László kudarcai arra mutatnak, hogy legalább jövő esztendőig fölösleges a kínlódás. Mérgében földhöz veri a sapkáját. Menjetek el, kergeti magától az engedetlen ujjait. Azok maradnak persze, összebújnak, mint a juhok a melegben. Ilyenformán meg sem tudjuk ünnepelni — ha jönne Kelemen. Szárnyán a szavaink, megannyi kígyómarta Eurüdiké, mi pedig csak gunnyasztunk itt, görbejánoskodunk. Nézünk egyik a másikra. Egy napon újra megméretünk, és ugyancsak híjával találtatunk: örvendezésre képteleneknek. Vigyázzunk, László — el ne sorvadjanak a mosolyizmaink. Két földhöz vert sapka között csak azért is gyakorolni fogjuk tehát a pattintást, mitől az összevont szemöldök elsimul, s nem csupán a latin közmondás kedvéért — exporrigere frontem! —, hanem védekezésként is a kudarcainkban. Ne búsulj. Ami pattintás az ujjamban megrekedt, mind a tiéd lesz, rád hagyakozom. Még az eszterág is tudja a maga idejét az égben, és a gerlice, a fecske és daru is megtartják, hogy mikor kell elmenniök, de mi nem tudhatjuk a te Vigasságos Napodnak eljövetelét.

DÉDNAGYAPA ES „JATATA" KEMÉNY ZSIGMOND SÍRJÁNÁL

Legyünk készek mindig a fogadására, miként a rajongók le nem veszik tekintetüket az utolsó ítélet titkos jeleiről a hiábavalóság káprázatai közt. Nagy csoda lenne bizony, ha minden elvesztegetett rajongás a mi Kelemen-dalunkba csobogna, te László. Hadd fésülöm meg a hajad. — Tudod, milyen színe van a hajadnak? — Piros. — Nem piros. A labda piros. 13

— Akkor milyen piros? — Aranymálinkószin. — Az micsoda? — Egy madár. — Az én hajam nem madár. — A színe a madáré. — Melyik madáré? — Az aranymálinkó-madáré. — Nem az enyém? — Kettőtöké. — Odaadtad hajam színét a madárnak? — Azt nem adjuk senkinek semmiért. — Nem adjuk. — Aranymálinkó-madarat láttál-e? — Málinkó-hajamat láttam. — Másik nevén: sárgarigó, avagy sármáringó, aranybegy, aranymálú, szolgabíró, lórió, aranymái, aranymáj... — Miért a sok neve? — Tartaléknak. Ha egyik elvész, ugrik a másik. Boldog madár. — Boldog málinkó. Ne tépd a hajamat. — Most már indulhatunk. Hosszú még az út, fel a nyakamba! — Minek a nyakadba? — Zsebkendőnek, integetőnek, amikor jövetelünk láttán Dédíék kiszaladnak a kapuba. Seprűt, lapátot, derékfájást elhajítva igyekeznek a fogadásunkra. Valamelyiknek a könnye is kihull bizonyára. — És akkor én zsebkendő leszek? Hogy megtorpan bennem a játék, rábólint a saját kérdésére, majd fölkacag rám, a karjait nyújtja: — Jatata, teljesen meg vagy gajdulva. Hej, Kelemen, hazaszállj! László a nyakamban. Eljöttem otthonról Dávidként; hazamegyek veled Góliátként. Kölcsöngyermek koromban tízéves lehettem. Minek örvendezel, gyermek? Ha a Semmibe megyek is: az valami más lesz, tágasabb, szabadabb, megyek a Másba, nem dunsztolódom tovább az itthoni közös pokróc alatt. Büdös már nekem ez a kis akol. A téli hidegek négyünket szorítottak a közös ágy deszkái közé, a szalmazsák hepehupáira. Egymás arcába-nyakába-hátába fújtuk a meleget és a kását, úgy aludtunk egymás ellen és egyik a másikra utaltan, hogy nem csak kezünk-lábunk: az álmunk is összegubancolódott, reggelenként osztozkodni kellett, hogy melyikünk látta az ablakon beszálló csillagot. Nem te láttad, mert én láttam, hazudsz, álomtolvaj, engem rúgtatok vakszemen, a csillagot csakis én láthattam! Anyám szegény — arany kévekötőnk az oldottság ősi hajlamában — azt sem tudta, melyiknek miként tegyen igazságot, akármilyen soványát is. Osszátok már el azt a vacsoracsillagot, vagy mit láttatok, ügyesen, testvériesen, és ne bakalódjatok. Lyukas a talpatok, vizes a kapcátok, és csillagokon akadtok fenn. Míg együtt vagytok, viseljétek el a közösködést, ne supákold az öcsédet, isten átka! Áldjátok a sorsotokat, hogy amit álmodtok, a tietek marad. Majd eljön az idő, s reggelenként az álomhivatalban fogtok jelentkezni, hogy akár a tiltott fegyvert, adjátok le, amit hunyt szemmel látni mertetek. Ákkor visszasírhatjátok a mai osztozkodást. Jómagam, ha nem tülekedtem — mert ébren is ábrándok sújtottak, mitől a járásom néha öreges volt —, kárvallott maradtam, anyám vigasztaló kacsintására szorultam Magához intett, elsimította a homlokomat. Törött mécses, én szebbet álmodtam, legalábbis hasznosabbat: édenkerti szentjánoskenyeret. Ha szabadjára ereszted a szemöldöködet, elmesélem neked fele-felibe. Vagy kétharmadába. Nekem csak annyi maradjon, hogy holnapra is jusson — magnak14

valónak. Enyhültén máris a fellegűző kacagásától. Ádventi hangulatban — midőn arra készülődtünk, hogy kántálótarisznyával házról házra járva gyönyörködjünk saját szavainkban — boldogan hallgattam őt, s mondtam le rúgásból eredt álomporciómról. Az éden gyümölcsfáit zúgatta meg anyám. Míg odakint szinte zenélve hullt a hó, s milliónyi fehér körhinta csábított, mehetnékemet felejtve, aranyalmát, fügét, szentjánoskenyeret szedegettem az arcomba hajló ágakról, a Tudás Fáját, a tiltottat persze kerülgetve. Ahhoz ne nyúlj! Anyám volt ánnak a háromszázadik őrző angyala. Mi van azon a fán? Isten szokott az árnyékában megpihenni. Miután Ádám Évát eltemette, majd ő is elkeveredett a földdel, visszaadván neki a kölcsönbe kapott maréknyi agyagot, egyedül Énoch nyert a kertbe bebocsátást. Későbben Izsák és kedvesebbik fia, Jákob is megfordult benne, de egyikük sem merte elmondani, mit látott az Elveszített Paradicsomban. Én elárulom neked, fiam: gyémántot, rubint, smaragdot és zafirt, opált, igazgyöngyöt, topázt és aranyat. — Milyen színűt? Sárgát, pirosat és rezedazöldet, gyöngyházszínűt, azúrkéket, barackos-hamvasat, hamuszürkét és hószínűt, ezüstösei, bronzvöröset s még mi milyent! — annak egyedül Edelstein úr a megmondhatója. Káprázatos színzuhatagban mártott meg anyám az édenszakértő, zsidó szomszédunktól — tán gyermekkorában, szombati tűzrakás közben — elorozott látomásával. Keresztelővíz alatt prüszkölt és hegyezte szándékát bennem a festő sziklevélke, mit azóta elsenyvesztettek az évek: színvakító, fénycsúcsos esztendők, lazúrosak és feketék — a fekete a színek királynője —, cinóber — és buzérvörös napok, fehér alkalmak, kobaltszürkék és tearózsásak, kárminragyogásúak és okkersárgák, foszforeszkáló világlásban vissza-visszatér ők; kísértetek. Ecsettel késő már utánok nyúlnom; seprű lett belőle, szorgalmatosan működik anyám kezében a tyúkketrec előtt. Akár a pattintás: e színeket is reád hagyom, László, s ugyanúgy az Élet Fájának tiltott ékszereit, Edelstein úr figyelmeztetőleg felemelt ujjával: csak kimondani szabad őket! Kimondhatóak? A mieinkek máris! A mítosz főnevekké, jelzőkké esett szét; építőanyagának — a nyelvnek — csodás törmelékeiben turkálva eladdig ismeretlen, képzeletemet ajzó fogalmakat sepertem-gyúrtam be mohón — akár egy kolduló bakbarát — a kápsáló zsákba. Nem bántam már a csillagrészemet. Annál kecsegtetőbbnek látszott a szabad rablás az édenben. Amihez ilyenformán hozzányúlnom szabad nem volt — még ha el is szunyókált volna Isten a fa alatt —, kimondva és hirtelenében magam elé dúdolva, apró dallamokba göngyöltén, kárminragyogású tulajdonommá lett: ínyemen a szabadság szentjánoskenyér-ízévé. Mi tagadás, a belső — létjogában olyannyiszor kétségbe vont — szabadságé csupán, a szívbe és az 15

éjszakába költözötté, de nélküle — hisz megtanulhattuk — hajítófát sem ér a látványos rikkantás. Amily könnyen jött a vigasz, oly gyorsan született meg az egyezség is: ám botolja le más az éden gyümölcsfáit, igya ki fenékig olaj- és mézfolyamait; minden vedelésnek és zabálásnak eljön egyszer a böjtje. Mi a magunk részéről elégedjünk meg azzal, hogy metaforikus ékszereit nyelvünk kincseskamráiba zárjuk. Tudatlanságomban a mítosznak sem értelmét, sem értelmetlenségét föl nem foghattam; teljes épségében és ragyogásában — a genezis ködpáráiból kiemelkedve s aranykapuinak homlokzatán az Űr szeszélyes tiltásaival — haszontalanul keringett előttem. Ádámék kiűzetésének fájdalmát nem éreztem, az eredendő bűn beteges terhe sem kínozott. Saját egyszemélyes édenem, puszta és boldog létem a halál tudata nélkül, megkímélt attól, hogy tiltott fájával a másikat, a kétszemélyeset, a kegyetlen Felmondás színhelyét csöppet is fájlaljam. Romjaiban — új szavaim gyöngyhalmazaként — úgyis az enyém volt. Elosztogathattam. Dúsgazdag melléknév-tulajdonosként el is fogott menten a jótékonykodás. Röstelltem valósággal aznapi váratlan nyereségemet. Talán szombat lehetett, anyámat Edelstein úr valamelyik lánya újra átszólította tüzet rakni, a kútból vizet merni, vagyis az üdvösségüket folytatólagosan megóvni a cselekvés bűnétől; mi, bakalódó testvérek, magunkra maradtunk. No, mit kaptál, törött mécses? Fölényes mosollyal csörgettem meg az ékszereimet: gyémánt, zafír, opál, smaragd — és legyen ki-ki boldog az egy szál csillagával! Gyalogpaszuly az én paradicsomi ékszereim között.

K. ZS. StRJA ELŐTT

S ha már volt miből, és mivel a vetkőztetés jogát — újólag is éppen mások gyakorolták rajtunk: serényen költekezni kezdtem, új színekbe öltöztetve magam körül a világot; a szennyes égboltot előlegnyárral is megajándékozva azúrkékbe vontam, a vedlett konyhaszekrényt rezedazöldbe, anyám borongós arcát eljövendő napjaival együtt hamvas-barackosba; haját, a gesztenyeragyogásút, telehintettem líbiai ametiszttel, arany nyakláncát igazgyöngyökkel díszítettem föl, kedvem szerint csillámló fülbevalót is keresve hozzá: zafírt hétköznapra — kukoricakapáláskor —, shirázi türkizt ünnepi viselés végett. Apámnak drágaköves zsebórát ajándékoztam, ezüstláncosat, amihez már csak mellényt kellett volna csináltatnia, és volt egy szomszédfalusi, egyszer látott szere16

tőm is, Rebekának hívták, én csak Rubinak szólítottam, időlegesen persze, míg rendes nevébe — ingecske-gyöngyszem a gombházba — belenő, de ebből sem lett semmi, hogy belenőtt volna; meghalt időnap előtt, üres gombház maradt az emlékeim között. Anyám után a legbőségesebben őt ajándékoztam meg, olyannyira, hogy a zsenge nevéhez illesztett n-betűvel közönséges ékszerviselő lánykából ölbevalónyi ékszeremmé varázsoltam őt; Rubin, Rubinom, fűzögettem neki kedveskedéseim gyöngysorát azután is, hogy hiába kerestem őt tavaszi büroksíppal és a rongylabdáimmal. • Az édeni kószálás gyümölcseivel gazdagon indulhattam tehát a kiskútvölgyi Semmibe, ahol nagyapám fogadott az alkalomhoz illő ünnepi beszéddel: No! — ennyit mondott és megsimogatta a fejemet. Beszédének második felében a tárgyszerű fejtegetés hangján közölte, hogy üljek le, azután majd fölkelünk és elkezdünk dolgozni. Számba vett alaposan a tekintetével; eszmecserénk befejezéseként megállapította: Látom, növögetsz. Jól teszed. Én azt mondtam: mást amúgy sem tehetek. Szavakból, amelyek úgy ültek benne, akár a kövek — kápolnaromok — ennyi volt aznapi kiutalása; frontszigorában enyhülve egy cibakmosolyt is mellékelt hozzá, ritka ajándék volt, egész nyárára szóló, mit jó helyre tettem el magamban — azóta is őrzöm —, ugyanis repetára, miként az édes tejbelaskából, túróspuliszkából, nem számíthattam. Ahogy fölém hajolt, és egyiptomi csapásokból kimentett arcán a ráncok szertefutottak, s bajusza megrebbent, lakatlannak vélt szemében mintha gyertyát gyújtottak volna. Létének megtalált értelme: a magány küldte vele apró jelzéseit; menedéke az özvegyi sorban, az ő kiskútvölgyi Rodostója. De ha mosolya csak lobbanásnyi volt is, annál bővebben juttatott nekem szabadon választott fekhelyet a tornácon, a gyümölcsöskertben, a tágas udvaron, de még a háztetőn is. Egy Chagall könnyedségével költöztetett föl engem a kémény tetejére. Igen messzire kerültem volna tőle, ezért azt mondtam: jó lenne, ha ő is mellém telepedne a kupáscserepekre laskát kanalazni, esetleg bibliát olvasni. Meghökkenten vetette föl a fejét, s egy ostoros pillantással tiszteletre intett. A földön maradtunk. így is tágas volt a szabadságom: az otthoni kényszerkucorgások után egyedül aludhattam az áhítatosan kérődző tehén, az örökkön ásítozó kutya és az eperfán tollászkodó gyöngytyúkok társaságában, Kelemen tűsátra alatt. Takarón, álmokon osztozkodnom senkivel sem kellett, sarjúágyamon kedvem szerint nyújtózkodtam, akár egy birodalmon, az égtáj minden irányába. Hajnalonta csupa harmat volt a hajam, s midőn a kutyával együtt — ki a szalmakazalból ugyancsak özvegyi szomorúságban szokott eléjönni — a maradék álmot rázogattam ki magamból, fénykarikákat vetett a fejem. Ilyenkor elsőnek vele, Bundással óhajtottam szót váltani, de nagyapám mellett s a visszhangtalanságban nemhogy beszélni megtanult volna: ugatni is elfelejtett. Reggelinél, nagy boldogságomban, hogy tejporciómat a tányérban — középen határvonalat húzva — nem kellett kétfelé osztani: eddig az enyém, addig a tied, az éjszaka látványait és neszeit próbáltam elmesélni, miszérint három csillag futott le az égről, kilenc alma koppant a földön, a kéményen kuvik szólt — a halál settenkedett körülöttünk —, Kelemen pedig álmában is zúgott, ágaival a távoli fenyves irányába csapkodva, ám a szószátyárkodásnak a mezei bölcselet hamar véget vetett: magyar ember mikor eszik, nem beszél. Hanem csak előtte s utána, az asztali imának eleget téve. Harmadik magyar nem lévén a házban, az axióma az én számra került föl lakatnak,-s ilyenformán letácsolva, egy nagy bottal a kezemben, szavaimmal a bögyömben, indulhattam az ugyancsak hallgatag, Csendes nevű tehén után egész napi legeltetés végett. A feladata eleinte önérzetemet növelte; keserűlapiból készített tiarám, pásztori botom, vagyis csordaterelő hatalmam — ha csak egyszemélyes volt is az a csorda — elfeledtette velem a beszélhetnéket. Kerek hétig hallgattam és kormányoztam. Főpásztori jelvényemmel tetemes távolságról is eltaláltam a tilosba nyúlkáló tehenet, jól tudhattam pedig, hogy az alattvalót horpaszon 2 Tiszatáj

17

vágni nem szabad. Azután énekelni kezdtem. Csak hallaná valaki. Csendes vissza-visszanézett rám; villás fejének unott mozdulata a legyeknek szólt, nem az énekemnek. Dalaimból kifogyva, a pacsirta hangját is elunva — mert ugyanazt a néhány trillát kezdte-végezte —, a hallgatást kezdtem újra gyakorolni. Hallgattam ülve, álldogálva és hasmánt feküdve. Otthoni beszélgetések foszlányai libbentek meg a fülemben. Szemem lehunyva, befelé figyelve próbáltam kihalászni anyám hangját az öcséim cigányvásár-zsivalyából. Visszakívánkoztam közéjük. Te hová mész már megint? Beszélgetni. Mit akar vajon a szomszéd? Bizonyosan beszélgetni. A vacsora utáni, váratlan kopogtatásra boldog megilletődöttséggel röppent apám szájáról a fogadtatás: szabad, szabad! Valamely rokon vagy jóbarát a hétközben felgyülemlett mondandóival állított be hozzánk; csak úgy röppent alája a köténytörülte szék, fülének a kérés: mesélj valamit. A csorgóra ballagó veder úgyszólván minden kapu előtt megpihent menet is, jövet is, hogy gazdája az utcabeliek rögtönzött rendi tanácskozásán maga is kifejtse reformeszméit a jegyzőség működése és a nyelvhasználat dolgában. A minden esztendei cseresznyevásáron éppenséggel cseresznyét nem árult senki sem; csengős lovakkal, virágos szekereken összesereglett falvak napestig zajló, táncos ismerkedésében — szavaink vására volt az, a nyelvi ruházkodás párolás alkalma. Hóna alá vágott új pár bocskorával, jobbik esetben bakancsával a boldog atyafi a nagyszájú kereskedő szellemes mondásait, az egyezkedés kacajt fakasztó fordulatait is hazavitte, családja körében mindjárt elosztogatta. Jómagam a körhintás embertől — csekély összegért — piros sörényes főnévre tettem szert: egy falovacskára. Táltos volt persze; körberepültünk a sátrak fölött, majd azután, hogy a lebontott, falubolondító csodát nagy társzekereken elhurcolták, napraforgószáron lovagolva simogattam szerzeményem emléksörényét: falovacska, falovacskám. De még a szerelem is a szavaktól kapta fényét s létjogosultságát. A széptevés változatait a mindent számon tartó közvélemény jóváhagyólag így összegezte: a bódult pár beszélget. Vasárnapi táncban, újévi bálokon a fölkérést is az egymásra talált szavak szabályozták: ki kivel beszélget. Férfibakalódások villámló kérdése:'nem én beszélgetek véle? Aggódó szülők veszélyt jelző figyelmeztetése az ablak alatt enyelgő fiatalok gyanús szótalanságát észlelve: édes lányom, beszélgessetek is! Némely családban életreszóló csapás volt, midőn a megszöktetett lány a pártájával együtt otthoni szavait is levetette. „Véle többet nem beszélgetünk." Kelement messziről is el-elnézegettem. Egy alkalommal elindult a hegyen fölfelé, de azután — ijedelmes pillantásaim közben — meggondolta magát, és visszatért. Álmomban karácsonyfának láttam őt; Edelstein úr édenkerti ékszergyümölcseit ringatta, de reggelre kelve csak földi verebek potyogtatták rám. vélekedésüket. Kővel hajigáltam őket. Hálátlanság volt részemről. Az ébredés tudományára oktatják ők is az emberiséget. Csendes ugyancsak megvető közönnyel — kék szemében akácfákkal, tarlóval és fellegekkel —, nyálát csurgatva kérődzött a közelemben; bendőlakó párkái tán azóta is eregetik szája két sarkán a hosszú élet sorsfonalát. Matuzsálem kilencszázhatvankilenc esztendejének titka minden bizonnyal a közöny lehetett. Egy-két gerezd muskotály reményében a szőlős közelébe kívánkoztam. Elég legyen már a kérődzésből, Csendes! A nyála után kaptam a botommal. Tovább csorgatta, nyugtalanságomat és kedvemet — meg a hozzá intézett szavaimat is — emésztve. Tehetetlen dühvel vágtam horpaszon. önzésem kegyetlensége csak növelte közönyét. Szelíd állat lévén, lélegzetközeiből akkori kedvenc versemet szavaltam el neki: „Hadnagy uram, hadnagy uram!" „Mi bajod van, édes fiam?" A versemet visszaböfögte. Pusztai prófétaként a szöcskéknek és a madaraknak is elmondtam. A visszhangtalanságban — befogadó közeg nélkül — értelmüket vesztették a költő gondolatai. Mi bajod van, édes fiam? Amidőn a melegszívű kérdést egy iskolai ünnepségen a zsúfolt teremben a mennyezetig fölhajítottam,. 18

százötven szempár röppent utána; az érdeklődés szárnyat növesztő melegében — véreim kölcsönkért idejét fogyasztva — a szabadságharc mezején elesett hadnagy mély sebével hallgatóságom szívén is sebet ütöttem. Könnyek nyomát fedeztem föl Csendes szeme alatt; e kék tükörtojás azonban — ahogyan az akácfákkal, tarlóval és fellegekkel együtt magamat is megpillanthattam benne — a nagyhatású előadóművészt elmebéli állapotának elesettségében mutatta. Üjabb böfögésével jelezte, hogy sajnálatot nem érez irántam. A kutya hűségesnek mutatkozott; ha szalonna volt a tarisznyámban, a nyomomban ólálkodott, ugató szándékát azonban, mint később megtudtam, szőlőtolvajok marószódával forrasztották véglegesen a torkára. Nagyapám szavainak napi fejadagját tovább csökkentette. Magyar ember, ha dolgozik, nem beszél. Eljön a vasárnap, lesz időnk szavakat és bolhákat szöktetni. Mert ágyneműt cserélünk. Naptárlapként fehér ing és nagyapámnak a tiszta törülközőbe suttogott hoszszabb imádsága jelezte a vasárnapot. Magánlegendáim tárgya: kiskútvölgyi csíkos törülköző! Mivé lett vajon az idő kései közt? Ha Jézus arcának vonásait Abgár törülközője őrzi, a kiskútvölgyi háziszőttesből nagyapám szavait göngyölhetném ki naponta, az emlékezés megváltásaként is; sajogásból bármikor előszólítható örömmé lehetne. Vasárnaponként elvárta nagyapám, hogy az én — máskor nyilvánvalóan elfuserált — fohászom se legyen rövidebb. Ha nálánál hamarabb szedtem ki fejem a törülközőből, és nem jártattam tovább a számat, hüvelykujjának parancsoló mozdulatával utasított vissza a könyörgő tevékenységbe. Istenes eszmékben szegényebb lévén, óhajaim nagy részét fölékszerezett szerelmemre, Rubinra pazaroltam. Add, Uram, hogy ő legyen a feleségem, ez most már egyedül csak rajtad múlik. Én a magam részéről már elszántam magam. Add, Uram, hogy így legyen, és beöltöztetlek mindkettőtöket a legszebb szavaimba. Elidőzvén Rubin személye körül, nagyapámat túlhaladtam az imában. Másodszori ámenem után kezdődött volna az ünnepi társalgás. Ágyneműcserélés közben — múltheti bolháinkat is összefogdosva egyúttal — bőbeszédűen magyaráztam a harci helyzet fordulatait, föl-fölrikkantva, hogy: Megvan! Nagyapám csak a végeredményt összegezte: Megvannak! Magyar ember, ha bolhát fog, nem beszél. Szép időnk lesz vajon? Szép. Indulhattam újra Csendest vasárnapi fűvel jóllakatni. Nagyapám szigorának lőtávolán kívül mertem csak megszegni a bölcs hallgatás szabályait. A magyarságtudomány gyarapításaként káromkodni kezdtem. Alattomos szederindára, tövisre, vörös hangyára dühöngve, az obszcenitás mámorában gyakoroltam ősi műfajunkat; kihívóan és rettegve dobáltam trágár szavaimat az ég felé, miközben behúzott nyakkal száraz villámot, mennykövet lestem. A szószerinti istenkísértés bűnében tobzódva — akármifajta válaszért — az Űrbeli Hallgatást ingereltem hasztalan és akaratom ellenére, pogánykodásom következményeitől reszketve közben, ami nem lehetett egyéb, mint a félelem gyönyöre. A reszketés ősi követelménye szerint — káromkodásaim szünetében — imádkoztam is egyet-egyet, azonnali kegyelemért esedezve. Rettegésem tárgyát zsoltárokkal borítottam el, és bearanyoztam őt a dicséretek változatos énekeivel. A veszélyérzetem csitított: híres szemöldökét — amivel temetéseken véges életünket mérni szoktuk — ha netán ellened rándítja, hatalmas szájbaverés, porbasújtás lesz ennek a vége. Botja is vagyon az Űrnak elegendő; nézheted magad, ha csak egyet is utánad hajít, amiként te célozgatod most Csendes horpaszát. Második Jákobként, aki ugyancsak Istennel birkózott a sötétben, áldást követelve, bizony sántán kerülsz haza az elhagyott akolba. A szótalanságban, mely körülvett, üvöltött valósággal bennem, két Isten keze után kapkodtam. Egyiket sem választottam; a szigorú szemöldökűt szüleim és környezetem rettegéseiben örököltem, a másikat — játszótársként — a mesék hozták; elcsellengett kócbabát a megáradt patakok. Megszárítgattam, felöltöztettem. Lyukas harisnyát húztam a fejére. Barangoló társat, Szent Pétert faragtam neki sárgarépából. Ök ketten akkor még a földön jártak jószógyűjtögetni. 2*

19

Hátukon a lapos tarisznyával fejüket csóválták oly rengeteg nyelvkárosult láttán. Mi az igaz hit, te fiam? Há! — vonta vállát a kérdezett, és mint a disznó, ment az orra után. Nem tudja kend, merre van itt a csárda? De tudom, mondta a másik kérdezett, és ugyancsak elsietett az ormánya után. Hiszen ezt akartam neked megmutatni, Uram, sopánkodott Péter, aki annyira otthonos volt már a földön, hogy jónéhányszor el is nadrágolták a részegek. Már amikor kinyitom a számat, Uram, és kezdenek elagyabugyálni, tudom: itthon vagyok. Ezek az emberek nem arra vannak rászorulva, hogy azt mondd nekik: kelj fel és járj, amiként egyetlen fiad mondotta volt a gutaütöttnek. Hisz egyebet sem tesznek, mint a bajaik után nyargalnak. Mezítlábuk álmukban is csattog az ágydeckán. Hanem inkább azt kellene parancsolnod mindahánynak: kelj fel és beszélj! Mert szavaik minden jel szerint összenőttek a beleikkel. Aminek, ugyancsak különlegesek, Uram, az okai. A kezelésükről van szó. A mindenkori kézhezvétel módozatairól. Ispánjaik és őrmestereik ugyanis, ha némely gondolatot óhajtanának velük közölni, először a csizmájuk orrát mozdítják az ülepük irányába, a szamarak ellenben szájba rúgják őket inkább, csak nagyritkán farba. (Vehetted észre, Uram, hogy tele van a környék üyen idomított szamarakkal.) A bennük lakozó szavak ilyenformán a kétirányú ütéstől való védekezésképpen ott helyezkednek el, ahol éppen lehetséges. Ne csodálkozz a gyereken, aki elmenekült színed, vagyis lábad elől a há-betűjével. Álljunk ki próbaként a híd végébe kéregetni, szavakat koldulni. Ha egynek is megesik a szíve rajtunk, övé legyen — engedelmeddel — a mennyeknek országa. Az Űr módosított az elgondoláson: országomat ne tegyük föl tétnek, hanem fogadjunk inkább egy deci pálinkába. Itt a kezem, nem ispánláb! Leparolázott Péter az Istennel, gajdolni kezdtek a híd két végében: egy jó szót, emberek, a szegény károsultnak! Miből adhatnék? Magam is rá vagyok szorulva. Szavaink hét szűk esztendejét éljük. A pusztában vándorlók a fejüket rázták. Rossz vadkanagyarként a szó befelé nőtt a húsukba. Vigyorgó ember ment el előttük. Szavaid sütkérező kígyók, mondta az Isten. Jó szavaim gyöngysorok voltak, a viselésben fényesedtek. Használatlanul megvakultak,. megpenészedtek. Ilyet nem adhatok a koldusnak sem. Egy jó szót, jóemberék, á szegény károsultnak! Még rosszat sem vetett oda senki sem az Isten kalapjába. Némaságos nap volt. A céltalanság diadala. Emberi nyelvéből kiesve, létének céljából is kiesik az ember. Utánunk á krónikások, mi többet nem beszélünk! Pályafutásuk végét jelezve vonultak át a hídon a sumérok, makkabeusok, filiszteusok.... Péter galléron ragadott egy golyvás embert, és szolgálati helyét elhagyva, az Isten színe elé taszigálta: — Uram, ha jól értettem, ez a filiszteus olyasmit galagyol, miszerint képtelen már a jó és rossz szavai között válogatni. Mindeneket kiforgató hatalmaddal fordítsd ki, kérlek, a golyváját, ellenőrizzük, mit rejteget benne. Akkor az Űr mégökrendeztette a golyvást; szóhulladék csörrent ki belőle, aprópénzre váltott nyelvek maradványa: krajcárok, polturák, piculák és talentumok. — Hol gyűjtögeted? — Bábel tornya — nyögte ki a filiszteus. — Vedd a te nyelvedet és eredj haza békességben — mondta neki az Űr. — De málteres vagyok a Bábel tornyánál. — össze fog omlani. Péter elszörnyedt, a filiszteus futásnak eredt a golyvájával. 20

— Omlasztó szándékodat nem is említetted. Uram. — Mert nem omlasztó az, hanem építő. — Egy összedőlt toronyban? — hüledezett Péter. — A változatosság kövei — mosolygott az Isten, mint aki előre örvendez új játékainak. Egy jó szót, jóemberek, a szegény károsultnak! Gyík van a torkodban. A tiedben madárfészek. Majd egy gólyát is küldök a fejedre. Szóljatok, ti bevarrtszájúak! Hallgatni arany. Nem az a veszélyes ránk nézve, ami bemegy a szánkon, hanem ami kijön azon. Félszájúak is jöttek, dagadtnyelvűek és görbeszájúak, kunkorodó gilisztaszavakkal. Undorodott tőlük az Isten. Láthatta tehát, hogy a félelem megrothasztotta az emberi beszédet. A nyelvedre léptek. — Véletlenségből! — kiabálta Péter. — Mert annyira megnyúlt a hízelgésben, hogy nem bírtad már a pofádba visszagyömöszölni. Gégesorvadás. — Ne higgy neki, Uram! Bérbe adta vásári kikiáltóknak. Hangszálhiány. — És mi az, ami kilóg a zsebedből? Kézzel-lábbal turpisságát a makabeus azzal magyarázta, hogy prédikátor lévén, a hangszálait dugdosni kénytelen. Zsákot akarnak varrni velük á király katonái. Egy jó szót, jóemberek, a szegény károsultnak! Mandulagyulladás. — Itt ez a fakanál, Uram, nézzünk bele a torkába. Péter galléron ragadott egy nagyfülű embert, az Isten elé taszigálta, hogy szótalanságának okát kiderítse a fakanál nyelével. — Tátsd ki szádat, s mondjad: ááá! — Iiii! — Á-t kértem — verte nyakon az Űr. — Iiii! — nyöszörgött az ember. — Együtt legalább: iááá! — szólt az Űr engedményesen. — Á-ra még nem képes, nincs értelme a kínzásnak — mondta Péter, a diagnózist helyben kiállítva: — Átmenetiségben szenved a nagyfülű. Most még nem tudni micsoda, de bizonyos, hogy jön valahonnan, és megy valahová. — öszvérállapot — világította meg az Űr tömörebben a helyzetet. — Most már csak az a kérdés — fürkészte Péter a két lábon járó metamorfózist —, hogy szamárrá tökéletesedik-e, vagy pedig a lóhang irányába fejlődik tovább. Meg aztán: őt rúgták-e szájba, vagy ő készül az embertársait szájbarugdosni? Te tudod, Uram, mit határoztál sorsa és bűne felől. Gondolkodott az Űr: — Nem tudnám most fejből megmondani. — Sokan vannak, tény és való — mondta Péter, hogy indokolja valamiképpen az Isten feledékenységét. A kéregetést ezzel abbahagyták. Megnyerte Péter a fogadást a deci pálinkával. A csárdában üldögélve szomorúan értékelte Művét az Isten: — A hatodik napon Hebron mellett, a damaszkuszi mezőn bukkantam a jó vörös agyagra, amiből az embert teremtettem. Az egyetlen lény, akit felruháztam a szavak erejével, saját hatalmammal tulajdonképpen, az esetre, ha meghalnék. Hogy mindétig újrateremthesse önmagát, valahányszor a megsemmisülés veszélye fenyegeti. Létének forrásául a Napot teremtettem, a külső 21

fényt, értelmeként azonban a belső világosságot: a nyelvet, amely a gondolatainak, szellemének egyetlen magháza. Értelme másként éppúgy elcsökevényesedik, mint a szükséges tápláléktól megfosztott szarvasok agancsa. Életének célját fogja keresni majd ezen a földön, és nem találja meg semmiben — sem ételben, sem italban, sem a szerelemben —, ha belső világosságát, e Második Világmindenségét, Magánkozmoszát föladja és elkótyavetyéli a hiábavalóságok vásárterein. Azt gondoltam, Péter, lesz akivel elbeszélgetnem unalmamban a Földgolyón. Ezekkel? Mint a birkák, rohannak a legelőre. Apró érdekeik takarmánya fontosabb nekik az én adományomnál. Pedig jó szavaik nélkül maholnap az emésztőcsatorna szintjén fognak megnyilatkozni. Korgás és szellentés útján, barátom. — Mit érdemelnek hát? — kérdezte Péter aggodalommal és újabb féldecit rendelve. — Részemről csak sajnálatot — sóhajtott az Isten. — Elegendő büntetés rajtuk, hogy keresni fogják egymást, és örömük csak annyi lesz benne, amenynyit a bujaság érzékszervei fölfognak. Meghalnak egymásban anélkül, hogy kölcsönös szavaikban újjászületnének, ahogyan terveztem volt, mikor a nyelvüket formáltam. Világ bolondja, még verset is írtam nekik, hogy annak gyertyafényében nemzzék a gyermekeiket. Kioltották. Metaforákba öltöztettem a mirigyeiket, hogy ha öröm és bánat esetén megkérdik egymástól: miért esik az eső a szemedben? — a gazellánál, mely párjának hátrahagyott üzenetként ugyancsak könnyével jelzi az utat, ahol elmegy, többet tudjanak magukról mondani. Használtam valamit vele? Becserélik a metaforáikat selyem topánkára. Nyüszíteni fognak és makogni tehát, önkifejezés dolgában arra ítéltetnek, hogy malomköveket varrjanak össze, és homokból kötelet fonjanak. — De hiszen ez borzasztó büntetés! — hüledezett Péter, attól is tartva, hogy netán kipotyog a mennyei állásból, és a malomkővarrásban semmi gyakorlata nincsen. — A hatodik napon, mikor az embert megteremtetted, a jövőjéről nem így vélekedtél. — Talán hiba csúszott a munkámba. Aznap reggel csúszómászókkal is bíbelődtem. Nem mostam kezet utána. — Módodban áll a javítás, Uram! — berzenkedett Péter, mivel pálinkából több volt már benne, mint amennyi járt volna belé. Az Űr megkérdezte, miként gondolná el a javítást. — Általános feresztés útján — hadonászott Péter. — Hát özönvizet nem küldtem rájuk? — Engedelmeddel, Uram, az nem feresztés volt, hanem nyivasztás. Felmérgelődött az Űr, odaszólt a csapiárosnak: — Hozzon nekem egy lapítót! Szemében a nagyidő villámaival az embert futásra késztette a konyha irányába. — Laskanyújtót is! — kiáltott utána, amitől Péter menten kijózanodott, és eltelt félelemmel. — Csak nem vered szét, Atyám, a világmindenséget. — Azt nem, az tökéletes. De ezt a marék agyagot, amit embernek neveztem el, összecsapom, fiam, és újragyúrom. Énnekem van időm a kísérletezésre. A dolog azon bukott meg aznap, hogy a csapiárosnak ellopták a lapítóját. De Isten haragos szándékát el nem lophatta senki. Újjágyúratunk, mondta Orbán János bácsi, akitől ezt a mesét hallottam, gyermeki szavak foglalatában. Sajnálatos, hogy reá nézve betelt az újjágyúrás jóslata. 1942 táján bevitték katonai munkaszolgálatosnak. Alagútépítésnél kő ütötte agyon. Egy napon furulyaszóval ismeretlen pásztorgyerek vonult el nyája mögött a hegyélen. Utána kiáltottam, majd Csendest magára hagyva, a nyomába ered22

tem, szalmakalapomat lengettem feléje. Akár a felhőknek integettem volna. Furulyás dallamának hurkában, rám se hederítve, úgy ment el, mint akit vesztőhelyre visznek. Halántékrepesztő déli forróságban, zsibongó fejemet egy kökénybokor árnyékába menekítve, szerterajzó gondolataimat — szapora pillogatással az anyátlan méhrajt — próbáltam befogni. Hasztalan. Csak hazamehetnék már! Az Egyetemes Kérődzés nyálcsomóit szaporítva Csendes hátra sem nézett a kiáltásaimra. Szalmavackában a süketnéma kutya ásítozott, és keccentett időnként a fogaival. Mióta légyfogóvá képezte át magát, a kötelező ugatás meg sem fordult a fejében. Odavakkantottam neki, válaszként újabb legyet fogott; bőrét — a megmérgezett szavaival együtt — felajánlotta a vadászoknak. A zsombékos réten béka púgatott, imádkozó sáskák zenekara szólt a kaszálókon. Boldog sáskák! Mikor úgy gondolják, egybegyűlnek, hangolnak, közös pengetésbe fognak. Közéjük hasaltam, velük cirpeltem, felcsaptam azután levelibékának, s voltám kuvik, tücsök és hápogó vadruca; környezetem satnya utánzata. Nagyapám a dinnyeföldön leste az érést. Magyar ember dinnyét őriz, nem beszél. Az indáit növeszti. Értelmetlen káromkodásaimra nem dördült meg az ég, csipkebokor sem gyulladt ki, hogy a jövőre nézve parancsot kapjak. Meggyűlt körülöttem a hallgatás; halott ágak és korhadt gyökerek a vízbefúlt arcában. Meghalt az Isten, mondták később az olvasmányaim, az emberi magány tanúságaképpen. Ha te földrengésekkel foglalkozol — ábrándult ki belőle Goethe gyermekként a lisszaboni katasztrófa napján —, ne várd a rajongásomat. Számomra nem halt meg; ahhoz először élnie kellett volna. Péter útitársa végül is csak játékom volt: laskanyújtós hőse Orbán János meséinek. Kiejtettem őt a markomból, mert azzal, hogy létét nem igazolta, elhagyott bennünket. Kalandunk parányi sugara arany szálakkal szövi át nyelvünket. Mint a szép híves patakra . . . Mester, a bősz vihar dühöng, hullám fölé hullám kél! — vettük föl ünnepi ruhánkkal együtt ládafiában tartott szavaink köntösét is. Mester! A rikkantó megszólítás — inastartó kisiparosok titulusa — kiváltképpen tetszett nekem. Az égbe vagyunk bejáratosak. Ha már mindenünnen kirekesztettek bennünket. Az Ür dicséretének ürügyén gímszarvasokkal népesítettük be kertjeinket, az egész apróvadas Mezőséget. Valamikor bölényeink is voltak. Vizünk tenyérnyi maradt a pocsolyapatakokban. Véle társalkodva tengerre szállhattunk; Isten csigaházában húztuk föl színes vitorláinkat. A harangjait is szerettem. De most hiába tapasztottam fülemet a földre, hogy hangjuk páros vágtatását halljam. A harangok nem járnak gyalog. A kökénybokor gyermekarcnyi árnyéka elfogyott a fejemről. Sós verejtékemben tán füstölögtem is a naplencse gyújtópontjába fogottan. Már úgy éreztem: időtlen idők óta fekszem a földön, vörös hangyák között, meddő csodavárásban és rettegve, hogy elhagyott játékaimért semmit sem kapok cserébe; magam is kérődzésre ítéltetem a letarolt szavak mezején. Nyálkás bólintásra. Kölcsönbe adott fiadat, anyám, visszakérhetnéd már! Véletek, otthoniakkal, csigaházban is ellaknék. Gyermeknek a tanulságos felkiáltást meg kell bocsátani. Azt is, hogy illendőképpen sírásba fordultam. A szótalanságra ítéltek keserves kínjával. Sántán, bénán, sőt elméje nélkül is megél az ember. Az agyaveszettek — a gondolat terhétől szabadultan — matuzsálemi korban hunynak el. Boldogan is talán, mert bolondnak nincs törvénye. Mezei Robinsonként, szavainak befelé csurgó vérében naponta fullad meg a törvényen belüli. — Meghalok itt unalmamban! Öklömet harapdáltam. 23

Hűvös kéz tapadt a homlokomra. — Mi bajod, kisfiam? Nagyapám szavára — szégyellvén az elesettségemet — összecsombolyodtam, ne lássa a sírástól megcsúfolt arcomat. — Csak nem akarsz itt sündisznóvá lenni? Fordított egyik oldalamról a másikra. Az önérzetemnél fogva állított talpra, mert azt mondta: — Gyermeket kértem kölcsönbe, nem gyávaságot. — Nem vagyok gyáva! — bömböltem egyúttal fel is háborodva. — Akkor ide sírj. A szemembe sírjál! A szeme közé sírtam bátran. Dinnyeillata volt az arcának. Többé nem faggatott. Fejemet simogatta. Részéről ez ritka vereséges pillanata volt az ellágyulásnak, amit csak a tejbe aprított kenyérnek szokott megengedni. Akkortájt pedig a két keze már nem volt elegendő ahhoz, hogy fiaitlányait a nagy diaszpórában összeszámolhassa. Halottastul. Mari lányának sírját Bukarestben, a Sáráét Budapesten kereste föl világításkor a képzelet gyorsvonatain. Fölnézett az égre. Küldd, Uram, a veszteségeinket, számolatlan. Küldd csak! Mindenkori nagylelkűségeddel. — Eső lesz — mondta. — Nem kellene sírással is szaporítani. Hazatereltük Csendest, akitől még aznap — egy tovanyargaló zápor után — elbúcsúztam, hasonlóképpen Kelementől és a kutyától is. A zöldszakállú hadifogolynak pántlikát kötöttem — piros kiáltásként — a tobozos fejére. Ennyit elvárhatott ő is a keresztapjától. Ez ünnepélyes alkalommal onnan a magasból még egyszer számba vehettem az ösvényeimet. Életem reggeli óráinak fehér füstcsíkjai. Tiltó táblák alá kövesedtek. „A forgalomból kivont ösvények használata helyben büntettetik." Álmaimban gyakorta nyargalok rajtuk, jobb napokon fölöttük is, szárnyas csikóként, a föld kötelékeitől szabadultan. Zúgó fejjel ereszkedtem alá a fáról. Arcomat hiába fordítottam el a naptól: a szemem is káprázott. Könnyen elhittem volna, hogy tiszteletemre táncol és billegteti hegyeit a világ. A boldog gyermeknek, aki szájkosaras állapotából a szabadságra indul. Szomorúan nézett rám nagyapó. Mint aki velem jönne a hegyentúli zsúpház-metropolisba. Egy fazék tejet, tarisznya szilvát s két sárgadinnyét kaptam szolgálati bérként. De nagyapámat vittem volna szívesebben. A hátamon is; csak közöttünk lehessen. — Jöjjön velem, nagyapó. Hosszan és tűnődve nézett engem. Egymás szeme láttára kellene élnünk. Meghalni is, ha sor kerül rá. Idegen utasoktól kérdi az öreg: ismertétek a lányomat? Nehéz halála volt vajon a lányomnak? Az idegen épp nem figyelt oda. Hogy a tüdejét száján kiszaggató cselédlány, ideiglenes ágyában, az otthoniakat emlegeti. Magunk dolga lenne az odafigyelés. Mert ha egyedül halunk is meg: pótolhatatlan, amit véreinkből magunkkal rántunk. A húsunkba lőtt szakállas nyilak törvénye szerint. — Kettesben hazaballaghatnánk, nagyapó. A válasza már évtizedek óta a torkában ülhetett: — A költözködés nem ingváltás. Hanem sorsváltás inkább. Égő arcomat fürkészve mosdani szalasztott a kútra. Málhás állapotomban a hegyen megpihentem. Legelső teendőm a vezeklés volt; férfiúhoz méltatlan sírásom miatt szégyenkezve követtem meg az önérzetemet. Más láb nem akadt, hogy előtte leborulhattam volna. Hallgatásaim kudarcának színhelyét: a zsombékos rétet, ösvényeimet, szederinda-kígyóival a tarlót nyárvégi ködpára kezdte belepni. Nagyapám háza lassan alámerült a kék hullámzásban. Csak Kelemen pántli24

kája libegett a gyenge szélben, a süllyedés helyét jelezvén. Évekkel később a> régi házat lebontották. Képzeletem néha fölkeresi. Ahol meggyűrődik a föld, ott van valahol a némaság búvárharangja. Ha megállok fölötte: borzongató sejtelem küldi felém a kölcsönállapot élményét; azzal, hogy a közös pokróc alól a Másba kívánkoztam, otthoni szavaim nélkül valóban a Semmibe kerültem. Visszanyert rabságom örömében az egyik dinnyét helyben meglékeltem. Cukordinnye volt. A tejbe is belehörpöltem, de két kortyolás után az elosztás jogát anyámnak utaltam át. A közös tányérban kanállal megvont határvonal szerint zsebtükörnyi terület fölött enyém a felségjog.

OTTHONI TÁJBAN

2.

A szülőföld nem múlik el; mi szoktunk kimúlni belőle. Mindazzal, ami valaha is örökkévalónak mutatkozott benne. Kezdetben — ifjúságunk légelhárító ütegeinek védett ege alól nézelődve — úgy látszott: halál és omlás be nem törhet a mi szuverén területeinkre. A kiskútvölgyi házat örökkévalónak gondoltam. Nagyapámat is benne. A harmadik faluig karikáztunk el koporsót látni. Míg a Nagy Vadászaton be nem szorultunk magunk is a szoros hajtásba. Udvarunkon a koporsót nem bámultuk már, hanem megsirattuk. Már nem emlékszem, mikor békéltem meg a tudattal, hogy reggelenként vagy esti szürkületkor, a boltba igyekezve, nemcsak a bakterrel, adószedővel, vagy — mit ad Isten! — rubinragyogású szerelmemmel találkozhatom, hanem a közöttünk váratlanul megtelepedett halállal is. Aki azután oly vegyes vitézekké avatott bennünket. Vegyesekké, mondom, mert örökös igyekezetünkben, hogy összeszedjük magunk, nyelvgyarapító kalandozásainkban az elhunytak is velünk tartottak mindenkor. A halott házak is. A kihűlt udvarok. Dermedt tűzhelyek. 2-5

— — — — — — — — — — — —

Itt megállunk egy cseppet. László. Miért? Nézelődni. Miért? Erről a helyről eltűnt egy régi ház. Miért? Mert akik benne laktak, széjjelszóródtak. Miért? A pitypang sorsára jutottak. Miért? Olyan volt az időjárás. Miért?

Miért, miért, miért? A réginek a helyén új házat épített valaki. Miért? Mert az ember olyan madár, ki a madárral ellentétben, szívesen költözik elhagyott fészekbe. Anyámék tizenegyen voltak testvérek. Tizenhétfelé repültek innen. Az új otthon: ismeretlen, diadalmas család előnyomulásának főhadiszállása. A piros vaskerítés mögött gyerekzsivaj, trombitaszó. Várandós asszony — kis tarackos ágyú — fordul a kapunak. Megcélozott szándékomban azt kérdem szinte röstelkedve: szabad-e belépnem? Kit keresek? Nehéz lenne megmondani. Ö, nem, nem akarom az életüket leltárba venni, hisz magam is leltári alanya vagyok a Számontartásnak. A gyerekkel együtt, akivel — tetszik látni — meghosszabbítottam itt magam, hogy átlássak a vaskerítésen. A mienk, mármint a Székely családé, deszkából készült annak idején; meg sövény is volt, ki .s be bujkálhattunk a kutyarágta likon. László a nyakamat szorongatja, másfelé irányítana engem. Elég legyen a gyöngyhalászatból, Jatata! Nem időzünk sokat, László. Csak egy pillantást vessünk az udvarra. Meg a régi kertre. Nézd az öreg körtefa tőből kiszáradt karjait. A gyümölcsöt le kellene szedni róla. Közelében állott a roskatag csűr, benne sarjú; mennyegzői. Menyasszonyi fátylát itt vetette volt le anyám. A csordultig telt lakodalmas házat is látom. Mégis mi végett nézelődik itt az elvtárs? Volt itt egy koporsó. Istenem, azt már elvitték. Ott kellene lennie a kis udvar közepén. Minden ott van, ahol először megláttuk. Anyám sírásába fogódzkodva rohantam idáig a réteken átal. Székeken állott a különös alkotmány; fényes ormán végigsiklattam a tekintetem. Koporsó, mondogattam, az első találkozás kábulatában; ilyen tehát a koporsó. Lábtól fejig három hangsúlyrebbenés a kiejtésben; a kezdet és a vég három fekete szótaglépcsője; az utolsónak csúcsán nagyanyám riadt-fehér homloka, két csukott szeme, akár egy ledöntött gótikus torony két bezárt ablaka. Elmegy, mondta a pap. Holott megérkezett. Két sor székre telepedett. Élőmeleg babusgatásaiból kiesve más csillagzatról jött idegennek néztem őt a gyantaillatú szóban; valaki orvosért szalad, és megérkeznek a halottaink, ö t esztendőm szintjéről néztem föl rá, s a váratlan találkozás ijedelmével mondogattam: koporsó. Ilyen vagy tehát. Űj főnevem szemléltetőeszköze. Előkerült végül az asztalosműhelyből. Piskáló rőzsetudatomban csak pernye volt annak előtte; felnőttek gondjából kiszakadó jelentéktelenség, nyomtalan tovalibbenése valaminek, amihez — a belső dimenziótlanság boldog állapotában — nem volt, nem lehetett sem félelmem, sem bátor felfogó készségem. Balladában, mesében is föl-fölbukkant, szegényember halálraszánt gyermekét vitte nagyvizen lefelé, miközben — birtokolt világom leltára szerint — konokul csak ladiknak neveztem; amiben magam is ringatóztam néha. Lovai közé csapott az ember, markában remegett a korbács, gyűrött kalap alól villant a gyászban bevérzett tekintet: hozom a koporsót! Érthetetlen módon: sohasem azon az úton jött vissza, amelyen elindult. Törhettem a fejem: ugyan mit hoz vajon? A titokza-26

SÜTŐ ANDRÁS ÉDESAPJÁVAL

tos, nagypéntek-színű szót csak fülem fogadta be; mint korai vendéget, a tudatom elutasította. Koporsó, mondogattam, és körülhallgatóztam; kalapácsot és göröngyhullást észleltem benne, hosszú útnak porát — fújd el jó szél, fújd el! —, anyám hasas kis orsójának aritmikus pergését, meg csipetnyi sót is — az ínyem jelezte —, de látványként ismeretlen maradt előttem. Míg ez az udvar ide nem szólított a veszteségekben edzett rokonsággal együtt. Fázósan topogtam a kora tavaszi hóban. A hideg reszketett-é bennem, vagy a félelem? Sorsunk nagylelkűségéből ítélve: mind a kettő bizonyára. Miért is vonna meg tőlünk valamely reszketést, ha csak egy módja van is a dédelgetésre? Egy koporsó bár a keze ügyében. Ami elképzelhetetlen volt: tapintható, tárgyi valóságában állt előttem. Titokban megérintettem, majd fölnéztem anyámra: látja-e vajon a könnyein át, hogy mi került elibénk? Koporsó, mondtam neki magyarázólag. Bólintott. Az, fiam. A nagymamáé. Nagymama pedig ezentúl a koporsóé. Értem már! Elmémben az új összefüggés — villámrándulásnyi idő töredéke alatt — szinte csattanva lépett működésbe, ők tehát elválaszthatatlanok. Váratlan metamorfózisában a pernyesúlyú szó egyenrangúvá tett engem a félnőttek gyülekezetével; értelmének teljes súlyával zuhant eladdig összekuporgatott fogalmaim palatáblájára. Most már nemcsak hogy reszkettem előtte: meg is csodálhattam. A Legelső Látvány keltette borzongással, különös kéjével is az ismerkedésnek. Ilyen tehát a koporsó. Formája és jelentése: a szónak tökéletes hangalakja. Nyelvünk remekműve. Tárgyi modelljét az asztalos honnan is vehette volna, ha nem épp az elmotyogott kívánságból: uram, ha lenne szíves egy koporsót... — az ajkunkról leröppenő háromütemű antifónát — á rendelés miniatűr lenyomatát — figyelve közben. Colstok és szögmérő: mellékes eszközei a mintavételnek, amit nyelvünk már eleve véghezvitt a halál ténye előtt, mintegy arról is gondoskodva, hogy koporsókészítő mester híján a szavainkban ravataloztassunk föl. Talán épp ezért: kapcsolatunk e főnévvel, amely nem tűri meg a szolgaságot, a szolgát: a jelzőt, — szokáson és társadalmi megegyezésen túlmenőleg: már-már objektívnek nevezhető. Akár a madáré a két felhajtó szárnyával. László megsarkantyúzza az oldalamat. Sokat időztünk itt. — Ki lak itt, Jatata? — Itt lakott valaki. — Láttad? — Láttam. — Mit láttál, Jatata? — Magamat láttam. — Udvaron- láttad magamat? — Igen. Amikor még kicsi voltam. — Te mikor voltál kicsi? — Nagyon régen. — Mikor nagyon? — Tegnap. — A tegnap ott van az udvaron? — Ott van valahol. — Elbújt? — Bújócskázik. — Menjünk be, és hozzuk ki onnan. — Azt nem lehet. — Miért nem lehet, Jatata? — Nagyon nehéz. — Ketten sem bírjuk el? 27

— A tegnapot százan sem. Hát ez baj. László belebonyolódott a tegnapiságba. A hüvelykujját kezdi szopogatni; a zavarból az mindig kisegíti. Mert azt mondja diadalmasan: — Akkor hozzuk el a másikat, Jatata! — Melyik másikat? — A holnapot. — Azt nem kell hozni, László. — Félünk tőle? — Akár félünk, akár nem: jön az magától. Ö, nem is jön, hanem vágtat. — Mint a mozdony? — Mint egy mozdonycsorda. — Ajaj! A dolognak ezt a részét letárgyaltuk. — Hej Kelemen, hazaszállj! Igyekezzünk elmenni minél távolabb a régi udvartól, a közepében megismert kiskorú szótól, amely velünk együtt nőtt fel az időben, számomra éppenséggel a mesék táltos fiaihoz hasonlóan: szemlátomást, amidőn hat gyászos férfiú a vállára emelte; a pehelysúlyú szót a szekérre föltette. Jómagam, hogy valamiképpen a segítségükre legyek: a terhét sirattam. Az értelmét, amely belőlem — belőlünk — vétetett. Mint valamennyi szavunké különben. Egymillió szavunké. Mert ha egy is akadna köztük — legyen bár a legrongyosabb pesztraszótagocska —, mely nem a húsunkból szakadt ki, azt nyugodtan a szélbe hajíthatjuk. A szülőház felé vesszük most az irányt, elhessentjük a nyomunkban tébláboló régi emlékeket. Az úton véges-végig nyílnak az orgonák. Kék, fehér és lila tülekedés a kerítések mentén. Vendégváró lelkesedésében némely fütös ág a lábunk alá veti magát. Muskátli-vérnyom a porban, gyöngyvirág és pünkösdi rózsa. Nézzük: mit hírei a rengeteg virág. Lakodalom nyomában járhatunk, mondom Lászlónak. Vagy másfajta boldogság váltóösvényén. Távoli zene szól. megállok hirtelen, a gyermek is fülelni kezd. — Hallasz-e valamit, László? — Hallok valamit. — Mit hallasz? — A hangodat hallom. — Egyebet semmit? — Egyebet semmit. — Akkor az nem sok. Azt mondja László is odafönt — a nyakamban —, hogy ez valóban nem sok. A zeneszó más irányt vehetett a gyenge széljárásban. Már csak a gerlebúgást halljuk az égtáj minden irányából: a háztetőkről, a világoszöld lombok kék ablakaiból: ku-ku-rúúúz! — Hát ezt hallod? A galambokat hallod-e? — Mit csinálnak? — kérdi László. — Kukoricát vetnek. Most épp románul énekelnek hozzá. Azt mondják: ku-ku-rúúz. Ami kukoricát jelent. Tetszik Lászlónak az ének. A gerlékhez csatlakozva kezdi fújni maga is a fejem fölött: ku-ku-rúúúz. Biztat, hogy ki ne maradjak az együttesből. Belebrummogok hát füstös nagybőgőként a tavaszi zenekarba. Lelki füleimmel az iménti muzsikaszót is kiszűröm a szélből. Anyám immár a kapuban. Űgy, ahogy Lászlónak jósoltam: á könnyét törülgeti. Mondtam, ugye: integető zsebkendőként is jó helyt vagy ott a magasban... 28

CSUKÁS

ISTVÁN

Felhangolt kedéllyel Felhangolt kedéllyel kitöltőm ezt a percet, s nyújtom vigyázva, hogy tán egy jó délelőtt kifutja belőle, és e kedély-zseblámpa fókuszába lép a kölyökmacska, előbb még szobrot ült ott kint, igazi fény előtt, nőies gerince hullámvonalba dőlt; s hagyom, hogy ringasson az önkívület lágyan, számba szél csap, ágon madár torkosodik, (a szél, számból sóhaj, köszön lopott kalappal) csőrt csuk a madár is, a hátán kosbor-ing, nem dalol macskaszájnak s nem sopánkodik, fittyet hány a vésznek, kormosistvánkodik; vagyis egyensúlyoznak józanul, hibátlan ösztönnel, képzeletemben van némi rontás, de nem fog rajtuk, nincs közük a megnyúlt perchez, boldog cigányok, egyik prím, a másik kontrás, nem fogja hálójába őket a szorongás, felhő lóg — fejem fölött idegösszeomlás. Majd véget ér a perc, látványtól különválik a látomás-féle, és tőlem is külön . a képzelet-termék s a felhangolt kedély; s már átnéz rajtam a vers, mint gyerek a szülőn, idegenek közt él s nem foghatom fülön — s há nem leszek: nos, e tükörbe költözöm.

SZÖLLÖSI

ZOLTÁN

Amen Az önmagát szorzó éjszakai eső tébolyító számtanában nem repedt meg, íme, rekkenő álmaink panel koponyája 29

Fény szitál, a vizes játszótérre; festett fémre, varieté-vázra és hull — virágzást fröcskölve a Van Gogh-i almafákra Sámán szól, rádió, dalra zendít, jósolt közös boldogulást és bölcsőben, tócsában ring; hallgat a csecsemő világ Az akácfaág a levegőt veri, árnyéka a házfalat Vasárnap van — seb nélküli kövek hasára süt a Nap

Némajáték Szuggesztiód, Uram, a világ nagy nekem, bő kabát Gombolgatom boldogtalan, ujjam csillagon Nyomorultad, szegényed A magány soványít engem Mert, mint Charlie Chaplin nagy játéka, elmosódtál te a város füst-korom képernyőjén

7

1

Csontom

már beitta

nevetésem

Vázlat 1.

föld rotációs kiforogva az éjszakából fekete festékből és a hajnal vöröséből friss újság tegnap

2

fekete fehér színdimenziók teret öltene ösztönöm öltözködöm mégis színekbe 3.

\

hámozott télialma húsa nappal kettőnké várlak piros héját asztalról az alkonyt lesöpröm

ZALÁN

TIBOR

Piros szélben zengő havak Lobogó nyárban havazó asszony, piros a szél is, hogy elsápasszon. Hullámzik melled elnyugodóban, szemedben fürdők, fekete tóban. Oltárt a télnek, zengő havaknak állíts, az éjnek — meleg szavaknak!! Épüljön jászol, Krisztusra-váró, csillag kigyúljon, szívedre szálló. Vacogó égben spiontekintet: sarlóhold vérzi havazó inged.

A kálvárián Gion Nándornak.

Feketébe keseredik a krisztusi pompa. Üt az idő: fehér ruhát ad martalócokra^ 31

Süllyedő

táj —

Megadta

magát?

égnek emelt karú nép a Nem! Pusztulása ellen

nádas. lázad!

Állunk, beszakadt mögöttünk minden vészkijárat, szólíts hát szívünk mellé Virágos Katonákat. Magjainkat

más tájakra

Mi veszhetünk,

helyünkbe

szél

menti: megérni. ők fognak visszatérni.

HÉZSÖ FERENC: HUMANIZMUS 32

FEKETE GYULA

Két ismerős 1. „ M I N D E N F Á J D A L O M B E L É M H A S Í T . . . " J ó pár esztendeje i s m e r j ü k m á r egymást, azt mondhatom, baráti „beszélő viszonyban" vagyunk, de sohasem találkoztunk még. Valamilyen rádió jegyzetemre érkezett az első levél H. Vilmosnétól, Székesfehérvárról, s azóta állandósult közt ü n k a levélbeli kapcsolat. Ű j r a átnéztem több m i n t félszáz levelét, s egyetlenegyet sem t a l á l t a m olyat, amely ne elsősorban közgondokat bolygatna, közügyeket feszegetne. Ahogy ő m a g a is — egyik régi levelező partnerét, Veres Pétert emlegetve — v a l l j a : megtanította a z élet népben, nemzetben, szocializmusban gondolkozni. N e m m i n t h a m a g á n g o n d j a - b a j a n e m volna több az elégnél. Az alábbi magnóbeszélgetés is sokáig halasztódott, m e r t baleset érte, kórházban f e k ü d t hetekig. Beteges f é r j e , akiről annyi gyöngédséggel írt leveleiben, időközben meghalt, s így ez a nagyszívű asszony — legalábbis a népmozgalmi statisztika minősítése szerint — egyedül m a r a d t . És a csapások n e m szűnnek. Most, beszélgetésünk előestéjén táviratot k a p t a m : n e a lakásán keressem m a j d , h a Székesfehérvárra megyek, h a n e m a megyei kórházban. Bevitték a mentők, súlyos m ű t é t előtt áll, de az orvosok a beszélgetést engedélyezik. .Viszem külön dossziéban gyűjtögetett leveleit is. Van időm olvasgatni a vonaton. „ . . . Otthon, amikor még csitri voltam, lázadó P e t ú r b á n n a k tituláltak. Mindig az emberi jogok elégtelenségével volt b a j o m . Valami van, de n e m az igazi — mondotta a legkedvesebb orosz művész, R a j k i n . — Messze vagyunk m é g ? . . . Messze. — K á r ! De szerettem volna megérni, hogy mindenki osztatlanul b o l d o g . . . " „ . . . A felnőtté avatás 18 éves k o r b a n olyan, m i n t amikor azért szedik le a gyümölcsöt, hogy szállítás közben é r j e n be — í z e t l e n . . . Szembe állították a gyerekeket természetes éltetőikkel, a s z ü l ő k k e l . . . Nem könnyű m a f i a t a l n a k lenni. Rengeteg az útvesztő. Legalább az élet gondját-felelősségét n e akasszuk k o r á n a nyak u k b a . . . A nő is, mióta egyenjogú, alig b í r j a — ha becsületes — cipelni a rárótt terheket. Egyrészt nagyon jó, biztonságot ad, és adna többet is, ha a nők t u d n á n a k élni vele. Sajnos, a fiatal nőnem azt hiszi, a buli s a fiúzás jelenti az egyenjogúságot. Szinte m á r azt kell képzelnem, rosszabb a helyzet, mint azelőtt volt. Kiszolgáltatottak a f i ú k n a k a lányok. H a n e m engednek, nincs partner. V a n lány elég, ki kész egy kis b u l i r a . . . És ez az ordító, undorító dzsungelláz a rádióban . . . " . „ . . . L á n y a i n k a t kiszolgáltatjuk az idegeneknek. Üzletszerű kéjelgés büntetésére v a n paragrafus, de nincs • akadálya. S m á r o l u n k übtre. Különös v é g l e t e k . . . A nő soha n e m volt olyan olcsó, m i n t most. Persze egyenrangú. Micsoda téves felfogás, hogy a fiatal éljen ingerei szerint! Mennyi t r a g é d i a ! . . . " „ . . . M i é r t ipar a kellemes és á r t a l m a t l a n időtöltés? Menekülés ez, k é r e m ! . . . Folyton terelnek minket, gondolatainkat, érzéseinket. Mindig tanulunk, folyton okulunk — kell, előírás. Művészet? M a i ? . . . Enyhe viszolygás fog e l . . . A rádiót szeretem, n e m a .tévét. A rádió szabad mozgást engedélyez; térben és időben mindenkori 3 Tiszatáj

33

h a n g u l a t o m n a k megfelelő m ű s o r t n y ú j t . Leköt és szórakoztat. A tévé gőgös és egyeduralkodó zsarnok. Azt teszi velünk, a m i t akar . . . L e h e t erről vitázni ad i n f i n i t u m , de — érdemes? A fiatalok a f á j - f á j - f á j - é r t őrjöngenek, a r e k e d t ordítozást é n e k n e k minősítik, a blőd arcok kötelezőek — hol itt a h u m á n u m ? . . . Nos, é n elég é r e t t n e k érzem m a g a m (mille pardon!), hogy az olvasmányaim m a g a m válasszam meg. Hogy érett vagyok, ezt köszönhetem életem göröngyeinek, k o r o m n a k és n e m utolsósorban annak, hogy szerencsém volt még életem első szakaszában megismerni n a g y o n sok könyvet, értékes írói a l k o t á s t . . . Amiben hittem, a m i é r t b a r o m i módon dolgoztam, a b b a n csalódtam. Az e m b e r alkot Holdra repülő i n s t r u m e n t u m o k a t , de n e m t u d j a megalkotni m a g á t az embert... Ami pedig n é p e m kikapcsolódni a k a r á s á t illeti — neki v a n igaza. Az élet egyre hajszoltabb, ezer gond és kevés l e h e t ő s é g . . . Bekapcsolódni pedig n e m is veszélytelen. M i n d j á r t valamilyen »ista« lesz a j ó a k a r a t ú emberből..." „ . . . K ü l s ő s é g ! . . . A tévé-divatbemutatók olyanok, m i n t h a k o r u n k b a n csupa multimilliomos, m u n k á t l a n nő élne. Amikor a modellek f e l v o n u l n a k , a k o m i k u m ingerel. Hasonlítani a k a r u n k r o p p a n t módon. P r é m és egyéb csiricsáré, h a t a l m a s fülönfüggők, m i n t a zulukaffereknél, lim és lom. Mikor lesznek o r r k a r i k á k ? . . . No és Lollók, Sophiák, Beatek, szex, üvöltés, mini, r é m e s l á b s z á r a k . . . Picasso zöld, lila, háromszemű, vállon szem, homlokon szem, t ö m b ö k egymáson, zenebona. És élvezni, élvezni, élvezni. Tülekedés, e r ő s z a k . . . Kedves, kedves N e p t u n u s ! I l y e n világb a n bakternek l e n n i ! . . . " „ . . . Hiányzik-e az a n y a a gyermek életéből vagy s e m ? . . . P e r s z e n e m a »modern« nőt értem az anyán, a mindig ideges, siető, kapkodó, p á r j á é r t is reszkető (ha ti. hűséges) nőt. H a n e m az olyan anyát, aki é j j e l e k e t tölt ébren, ha kell, g y e r m e k e mellett, az anyát, a kedvest, az áldozatkészet, a legdrágábbat, ki a p ó t o l h a t a t l a n szeretetet a d j a gyermekének. A m i t nem a d h a t a bölcsőde s az intézet legjobb pedagógusi k a r a s e m . . . A gyermek önző, egyedül a k a r j a birtokolni a szeretetet. Nagyok a gyerekeim, m á r mindegyik anya, és m a is f é l t é k e n y k e d n e k még. M i t ír József Attila? »Hagyja a dagadt r u h á t másra / E n g e m vigyen fel a p a d l á s r a ! « — így igaz." „ . . . A természet a k é t n e m teremtésével együtt megalkotta a szerepüket is. Tetszik, n e m tetszik, a n ő é az anyaság. Ez nemcsak tiszteletet parancsol, d e feltétlen védelmet igényel. Prüszkölnek, ágálnak az egoista, t a r t a l m a t l a n női egyedek ez ellen — akkor i s . . . . Szakadatlan küzdelemben neveltem gyermekeimet. Eszembe sem jutott, hogy nekem milyen h á t r á n y o m v a n ebből. Betöltötték a kicsik a világot körülöttem. Köszönöm a sorsnak, hogy m ó d o m volt megismerni a legönzetlenebb és legszentebb érzést, az anyai s z e r e t e t e t . . . M a öreg vagyok é s beteg. G y e r e keim n e m lehetnek mellettem, de itt vannak a m á s o k gyerekei — szeretem a f i a t a lokat . . . Ü j élet kíván a világra jönni — ez a szerelem rendeltetése. A t e r m é s z e t pontos és nagyszerű rendező. A szerelmet lealázni b ű n ; aki n e m a k a r gyermeket, az ne a k a r j o n szerelmet sem. A z n e m szerelem, a m i t az ilyen e m b e r művel. Egyenlő olyan érzéssel, mint amilyen az éhség, vagy a viszketés v a k a r ó d z á s r a ingerlő érzése. A természet része csak az lehet, akinek van folytatása. Valahogy n e m is s a j n á l o m azokat, akik önzésük folytán halnak ki. Nincs helyük a jövőben, a h a r m o n i k u s emberi jövőben . . . " „ . . . F á j n a k a bizonytalanba iparkodó, legtöbbször k i s u r r a n ó m a g y a r o k — k e r e sem az indító okát. Könnyíteni kellene a terheken, otthonosabbá tenni a h a z á t — hol élni és halni kell, rendületlenül. Nagyon meggyötört, K e d v e s N e p t u n u s , a jegyzetével! Énnekem m i n d e n e m a hazám é s a népem. Boldog is csak úgy t u d n é k lenni, h a ez a sokat szenvedett n é p boldog lenne, h a »a bőség kosarából m i n d e n k i e g y a r á n t vehet«-ne. És nemcsak anyagit, d e örömet i s . . . H á t igen, kicsiny p o n t vagyok én, aprócska senki, m á r alkonyodó élettel. Nem is m e r í t e t t e m a bőség s z a r u j á b ó l s e m mit, d e t e t t e m hozzá, m u n k á m a t . Szívből, szívesen, a b b a n a reményben, hogy segítek a jövő nemzedéknek. Minden fájdalom, és h i b a b e l é m h a s í t . . . " „ . . . Természetesen elszaporodtak az élősködők, a kényelmesek, a z ügyesek, a hajbókolók. De higgye el, e n n e k m a g u n k v a g y u n k az okozói. . . . G e r e n d a ! F o g j u k 34

meg és v i g y é t e k ! . . . Annyit kerestem az igazságot, az emberit, d e azt hiszem, t é vedtem, hogy van, hogy v a l a h a is l e h e t s é g e s . . . Mit kellene tenni? E r r e a válasz n e m az én f e l a d a t o m — de n e m is kérdik t ő l e m . . . Úgy hittem, annyi szenvedés megtanította az e m b e r e k e t érezni. Úgy hittem, az áldozatos romtakarítás, üres levesen az önfeláldozó m u n k a , hogy ismét élet legyen a romokon, lényeges változást hoz: e m b e r lesz az e m b e r . . . És tessék, megint sétálnak a gerenda mellett, sőt ügyesen feltornásszák m a g u k a t r á . . . " „ . . . Meghalt Emberkém, két n a p alatt. A veszteség számomra súlyos, ő , szegény, a fél lábával, m a n k ó j á n bicegve, példásan ápolt. Ő volt nekem a biztonság, a hűséges társ, a soha n e m felejthető Kedves. Csend v a n körülöttem, csak az óra ketyeg, jelezvén: valami jóvátehetetlenül h a l a d . . . Ebben a pillanatban k a p t a m a levelét: vállalom-e a m a g n ó b e s z é l g e t é s t ? . . . H á t h a a közösségnek hasznára volna — h a csak v a l a m i b e n is . . . " • I t t vagyok t e h á t a kórház sebészetén; most hozzák a tolókocsin a közös k ó r teremből. A főorvos rendelkezésünkre bocsátotta a szobáját. Megkérdeztem: a súlyos operáció előtt n e m terheli nagyon a beteget a beszélgetés? — Még jó is, h a a figyelme elterelődik — m o n d t a a főorvos. — Sajnos, nagyon nehéz lesz az operáció, és ő is sejti, h o g y . . . — n e m f e j e z t e be. Olyan asszony, amilyennek a leveleiből elképzeltem: f e h é r haj, megtört test, sovány arc. De a szeméből', az arcáról még itt, a tolókocsin is sugárzik a derű, a töretlen lelkierő. — Emlékszik rá, asszonyom, egy epés kis összekoccanással kezdődött az ismeretségünk, valami lakáspolitikai ügyben. De elég jól folytatódott, m e r t vagy ö t v e n - h a t v a n levelet váltottunk azóta. Honnan ez a kiapadhatatlan közéleti érdeklődése? — Engem a közügy mindig é r d e k e l t . . . azért éltem. Hogy honnan az érdeklődés? Azt hiszem öröklött. Édesapám színészember volt, nagy bohém, aki az utolsó f a l a t j á t odaadta volna a szegénynek. Édesanyám a k k o r egy ideig a Magyar Színházban volt szerződtetve. Színésznő volt, d e felhagyott evvel a pályával, amikor másodszor f é r j h e z ment. K ü l ö n b e n : ezerkilencszázban születtem. ö r e g vagyok. De n e m tehetek róla. Hároméves lehettem, amikor elváltak a szüleim. T e h á t élőben n e m emlékszem az édesapámra, minthogy utána n e m találkoztunk, s o h a . . . Ide kívánkozik egy régebbi leveléből az alábbi részlet: Társadalmilag az »egyéb« kategóriába tartozom. Mikor először kellett m a gamat így kategorizálni, meglehetősen nehezemre esett. Az egyéb-be belefér a jó és a rossz, a kívánatos és a n e m kívánatos elem, a m a k u l á t l a n és a szeplős stb. A n y á m és A p á m a nemzet napszámosaiként keresték kenyerüket. Vitték a kultúrát, m á r i n k á b b v o n a t o n és kocsikon, m i n t ekhós szekéren. így h á t napszámosok voltak, valóban, de minthogy akkoriban ez n e m volt főiskolához kötve, csupán tehetséghez és bizonyos csiszoltsághoz, így mi m a r a d h a t o t t örökség számomra, szegény ivadék számára, m i n t az egyéb kategóriához tartozni. Az osztályozás e m e f o r m á j á t averzióval fogadtam, és allergiám fejlődött az életrajzírásra. Az emberi minőséget n e m h a t á rozza m e g a származás. Mindegy, m á r b e vagyok s k a t u l y á z v a . . . Szüleim, miért, miért nem, elváltak. Sokkal apróbb voltam, semhogy megfigyelhettem volna a válás okát és körülményeit. A p á m nekem m a is ideálisan d r á g a ; az maradt, noha későbbi haláláig nem láttam. A n y á m keveset beszélt róla; helyesen, m e r t úgysem h i t tem volna el a rosszat. B o h é m volt. Ezt a kevés tudottból sem volt nehéz megállapítani Róla. Képes volt levetni téli b u n d á j á t , odaadni a r a n y ó r á j á t , erszényét, m e r t egy koldusasszonyt látott kis gyerekkel a k a r j á n , tél idején. Ez a m o m e n t u m engem alázattal tölt el, A n y á m a t viszont fölháborította. A n y á m szép, okos n ő volt, gyönyörű hangú. H a megharagudott, nem tudott megbocsátani. Hogy én kinek örököl3*

35

t e m a szívét? Az a p á m é t . . . Ez vagyok. Ilyen vagyok, ilyen. Ezért levelezek, és h a a levelem csak egy kicsit is figyelmessé tesz valakit — boldog v a g y o k . . . " — Megvolt az érdeklődése a köz dolgai, m á s o k dolgai i r á n t m á r f i a t a l k o r á b a n is? — Hogyne! H á t Kossuth-párti voltam, mint t a k n y o s csirke, és vörös toll volt kitűzve, azt lobogtattam a kiskötényemen. Egy darabig Pesten éltem, a z u t á n a nagynénémnél, f e n n , a Szepességben, Iglón. Iglói diák voltam. Tizennyolc-tizenkilencben az édesanyáméknál voltam, Dombóváron. Emlékszem, amikor a vasutasok felvonultak és játszottam a M a r s e i l l a i s e - t . . . (énekel) Allons e n f a n t s d e la patrie, Le jour de gloire est a r r i v é ! . . . — És mikor m e n t f é r j h e z ? — Húszban. Az is egészen különleges volt. A vőlegényem megbetegedett, és egy f e l v i d é k i f ü r d ő h e l y r e a sógornőm útlevelével utaztam hozzá. M e g e s k ü d t ü n k . . . a halálos ágyon. Nekem ott n e m volt megélhetésem, és a m i k o r meghalt, h a z a j ö t t e m . M á r m i n t címzetes asszony. Visszajöttem, m i n t címzetes asszony, hogy egy m é g rosszabb házasságot kössek . . . a második f é r j e m is meghalt, tragikusan. Született közben hét gyerekem. Kettő csecsemőkorban meghalt, egy f e l n ő t t k o rában, egy e l t ű n t . . . n é m e t e k vitték el, mint l e v e n t é t ; tizennégy éves volt. H á r o m lányom él. És v a n m á r négy unokám, a legnagyobb tizenhét éves, a legkisebb kettő. Mindhárom lányom borzasztó gyermekszerető; örökölték tőlem. Én r a j t u k k e resztül — noha messze v a n n a k — szeretek m i n d e n gyereket. Képes vagyok f ü l e l n i a lakásomban is a gyereksírásért; találgatom: no, most éhes, most p e l e n k á z n i k e l lene, most v á r a t j á k ; no, most m á r mérges, most csak kényeskedik. Gyönyörködtet a gyereksírás. Olyan szívesen p e l e n k á z n é k ! — Végül is . . . a családi boldogságot megtalálta? — Megtaláltam, egy olyan e m b e r — a h a r m a d i k f é r j e m — oldalán, aki u g y a n egyszerű m u n k á s e m b e r volt, de tele szívvel, becsülettel, hűséggel, aki n e k e m m i n dent jelentett, és akit éppen most fektettem e l . . . m e r e m azt mondani, hogy a férj fogalma keveset mond az ilyen emberről. Élettársnak i n k á b b nevezném, m i n t f é r j n e k . Mindenre képes volt a családjáért, dolgozott, soha n e m ivott. Egyetlen szenvedélye a cigaretta v o l t . . . mikor haldokolva a k ó r h á z b a szállították, még r á g y ú j t o t t s azt m o n d t a : ez az utolsó. Nem hittem, hogy az lesz! Vele közösen neveltük föl a gyerekeket. N e h é z g y e r e k k o r u k volt, m e r t az édesa n y j u k sokat dolgozott. P e r k á t á n l a k t u n k a k k o r . . . P e r k á t a - p o r k á t a - s á r k á t a - p l e t y k á á t a . . . Pestre j á r t a m dolgozni, leginkább mosást v á l l a l t a m . . . v a r r t a m , á t a l a k í t o t t a m a r u h á k a t . Csudálatos, mi m i n d e n t ki t u d t a m gazdálkodni. A f é r j e m fogságban volt, negyvenötben jött haza, és később h á t o t t h o n volt, sajnos. Akkor n e k e m öt embert kellett eltartanom, e g y m a g a m n a k , m e r t ő n e m látott, m i n d e n r e érzékeny volt, a fényre, a n a p r a . Folyton könnyezett a szeme, m í g aztán felküldték . . . m a g a a község k ü l d t e f e l . . . a k ó r h á z b a . . . „ . . . A háború u t á n egy deszkapriccs, egy deszkából összeeszkábált asztal, egy polc, két hokedli — ez volt m i n d e n ingóságunk. H á r o m lányka, és egy félig vak, fogságból hazaküldött katona. Egy kenyeret kereső: én. így k e z d t e m a f é s z e k r a k á s t , • éhes fiókákkal, s egy szomorú, tehetetlen áldozatával az ádáz gyűlölködésnek. A m i van, az a m u n k á m eredménye. H á t így." „ . . . N e m c s a k egy vérzivatart éltünk át, nemcsak megváltozott a térkép, d e ú j , sokaknak merőben ismeretlen t á r s a d a l m i f o r m a kelt életre, melyet még azok sem értettek, m e g teljesen, akiknek tanítaniuk k e l l e t t . . . " — És a felszabadulás u t á n ? Hogyan alakult a sorsuk? 36

— Én voltam az első M N D S Z - t a g . . . e l j á r t a m a pártgyűlésekre, azután dolgozni a pártirodára, valósággal- irodai sztahanovista lettem. Beléptem a p á r t b a is, úgy éreztem, ott a h e l y e m . . . iskolára küldtek. Rettenetes, ahogy bevetettem m a g a m a p á r t m u n k á b a . É n hol oldalkocsin, hol teherautón, hol parasztszekéren, hol kétk e r e k ű taligán egy megbolondult versenylóval rohangásztam az országúton . . . r e n geteg mozgalmi m u n k á m volt, agitációs iskolákat v e z e t t e m . . . Aztán kineveztek a megyéhez. „Állattenyésztési főelőadó". Városi e m b e r lévén, bizony nemigen foglalkoztam mezőgazdasági m u n k á k k a l azelőtt, m e g m o n d o m őszintén. Tetszett, n e m tetszett, azt m o n d t á k : ez a dolgod. N e k e m azt vállalnom kellett. L e volt tarolva az ország, ú j j á kellett építeni. B á r h o v á állítottak volna akkor, v á l l a l t a m volna a m u n k á t — tanulni, tanulni, és megfelelni a rámbízott feladatnak. Egyszóval állattenyésztési főelőadó lettem. De prózaibb néven is nevezhetem: bikás. N e m í r t a m én erről v a l a m i k o r ? . . . „ . . . Én sem gondoltam valaha, hogy »bikás«-nak nevez ki a földművelésügyi miniszter. N e m a k a r t a m elvállalni. Valahogy ez az e g é s z . . . persziflázsnak tetszett. De rámparancsoltak. T a n u l t a m és tanultam. Közben olyan m a g a s a k a t u g r o t t a m a bikaistállókban — m i n t Balázs J o l á n . . . A k k o r még ki kellett k u t a t n i a tenyészállatok származását — összekevert m i n d e n t a háború. F ü l - és szarv jelzéseket leolvasni, azonosítani. A bika u t á l j a az idegent. Selejtezni is nekem kellett, és szállítani az állatokat a vágóhídra. Volt úgy: a kazal tetejéről figyeltem a m e g k ö t ö z é s t . . . Vagy bandukolok az állomásra, s látom, hogy egy bika a k o c s m a a j t ó b a n álldogál. Békésen lóg a j á r o m f a az orrkarikában. Lesz," ami lesz, m e g i n d u l t a m földeríteni a felügyeletem a l á tartozó apaállat különös csatangolásának az okát. Egy torreádor bátorságával l e j t e t t e m b e az a j t ó n a békés állat mellett, hát az apaállat-gondozó m a g á b a feledkezve kortyolgatott a p u l t n á l . . . Nem könnyű, n e m is n e k e m való m u n k a volt, mégis biztattam m a g a m : kell a t e j a gyereknek, a felnőttnek, kell a hús, a bőr — sőt az i g a . . . " „ . . . Hivatás? . . . Nagyon kevesen vannak, akik hivatástudat a l a p j á n választhatn a k pályát. A pályaválasztás deleje: a kényelmes, tiszta foglalkozások, a k u l t ú r a a zeniten, nagy fizetés, rohamos előléptetés csupán a diploma o k á n ; helyfoglalás a felsőbb régiókban. Fata morgana a köbön." — Ez a „bikázás" valóban persziflázs, de az efféle káderpolitikáról. Beletörődött? — N é z z e . . . válogatásra n e m volt lehetőség. Viszont megszerettem a falut. És n e m kell engem félteni. Több nyelvet tudok és mindig is szerettem tanulni, és iparos vagyok . . . cipőfelsőrész-készítő, masamód, szabok-varrok . . . m i n d e n t megt a n u l t a m . Franciagobelint s z ő n i . . . és amit tanulni lehet, benne vagyok máig. Tele vagyok papírral, olyan az otthonom, m i n t valami iroda vagy könyvtár, vagy n e m t u d o m micsoda, és állandóan szid a családom: minek neked ez a sok p a p í r ! Én meg f é l t v e őrzöm a p a p í r t . . . a gondolatot. Sok k ö n y v e m e t m á r szétosztogattam a gyerekeknek, olyanokat is, a m i k e t n a gyon s z e r e t t e m . . . Ha m ó d o m b a n volna, én könyvek közt ülnék és folyton olvasnék. — Mikor szerette meg a könyveket? — Azt m o n d h a t n á m : rögtön a betűvetés elsajátítása után. M e r t azonnal k a p t a m a k o r o m n a k megfelelő o l v a s n i v a l ó k a t . . . nagyon szerettem az útleírásokat, például; úgy megismertem a világot, m i n t h a keresztül-kasul beutazgattam volna. Amikor a lányomék Párizsba utaztak, én állítottam össze nekik a programot, mit nézzenek meg. Sosem voltam Párizsban, persze. És szeretem a történelmi regényeket. A kiemelkedő egyéniségek r a j z á t . Megpróbálom elhelyezni a k o r á b a n . . . lehet, h a filmrendező volnék, hasznát vehetném ennek az érdeklődésnek — így csak a fantáziám működik. Nagyon, nagyon sokat ad a könyv. J o b b a n szorgalmazni kellene a fiataloknál, hogy minél k o r á b b a n olvasókká váljanak, saját könyvtáruk legyen! 37

Ha utánagondolok, a felelősségérzetet, a kötelességtudást is az o l v a s m á n y a i m b ó l szereztem. És az érzelmek java i s . . . a könyvekben csírázik. É n szeretem a l í r á t . . . n e m a nyavalygást, az érzelgést — a lírát. Ellágyít, m e r t a szeretet az mindig k e d ves, jó, ellágyuló. És öreg k o r b a n is hűséges b a r á t m a r a d a könyv. Ö, az öregség, az külön t é m a . . . „ . . . ö r e g n e k l e n n i . . . n e m az benne a legnehezebb, hogy tényleg e l m e n t a z idő. Nem! Ez az élet rendje. Az utódok hálátlansága, tiszteletlensége, a m u n k á t l a n ság — a lakásprobléma olyatén megoldása, hogy gettóba telepítik az öregeket, jó, hogy nem sárga c s i l l a g g a l . . . Ilyesmik. Egyébként s e m szívderítő — sokszor — az öregség látványa. Az élet e k é j e mélyen szánt. A kozmetika itt m á r n e m használ, inkább súlyosan vét az öregség szépsége ellen. N e m a ráncos arc, a kidolgozott kéz, a m e g h a j l o t t hát, a fogatlan s z á j a csúnya, h a n e m az, hogy sokan n e m t u d j á k a h a j l o t t kort méltósággal viselni. Mert az öregség — méltóság, amelyet az élet a d o mányoz. Aki ezt a méltóságot megsérti — ha fiatal, h a öreg — a z emberség ellen vét..." — Most, hogy a f é r j e meghalt, a gyerekek távol élnek, most hogyan szembe a m a g á n n y a l ?

néz

— Formális ez a magány. Azelőtt sem voltunk soha m a g u n k b a n . A z egyik szob á b a n egy ismerősünk kislánya lakott. Innen ment f é r j h e z , és a b ú c s ú z t a t á s á r a házibulit rendeztem, kitolófánkot is c s i n á l t a m . . . és jöttek a barátnői, iskolatársai, é s az egyik végtelen bájos, szerény kis teremtés — menyasszony volt m á r — elsírta a bánatát, hogy nincs lakása. Én rögtön r á v á g t a m : gyertek ide! Főnyeremény. Olyan k é t gyerek ez, a f i ú és az asszonyka is, hogy el s e m t u d o m m o n d a n i . . . n e m szerettek jobban a s a j á t gyerekeim. Ápolnak, m i n d e n g o n d o l a t o m a t ellesik, mosnak rám, főznek, takarítanak. A m ú l t k o r , ahogy baleset é r t s elvitlek a mentők, kitakarítottak, kimostak, hogy ha a M a m i jön — én vagyok a Mami —, ha a Mami jön, a k k o r m i n d e n rendben v á r j a . És nemcsak ők. Táborom v a n fiatalokból. Például az egyik olyan megható levelet í r t . . . sajnos, nincs itt n á l a m . . . hogy megérezte: a Mamival b a j van. Rengeteg fiatal j á r t énhozzám, az öregasszonyhoz. Jól érezték magukat, elbeszélgettünk. Én, mint koros ember, ők f i a t a l e m b e r e k — ezen a hídon á t jól lehet közlekedni. Nem v á r t a m én tőlük semmit. Ha a szíven keresztül közeledik az e m b e r hozzájuk, az eszükkel is meghallgatnak. É s . . . szeretnek. — Tehát a valóságban sokkal nagyobb a család, m i n t természet szerint? — Sokkal, sokkal nagyobb, m i n t papíron. H á t m é g azelőtt, m í g j o b b a n mozogtam, mindig jöttek hozzám tanácsot k é r n i . . . nálam állandóan nyílik most is az a j t ó . Olyan nincs, hogy csend legyen. Jönnek, jönnek, á l l a n d ó a n jönnek, és legtöbbször a fiatalok. És én úgy üdülök! El sem hiszik az öregek, m i t n y ú j t h a t n a k a fiatalok. Lopok tőlük, lopok. Egy kis fiatalságot. És ők észre sem veszik. Csenek tőlük. És még gazember is vagyok, vén, dörzsölt gazember. Igen, igen. Mert n a g y o n szeretek játszani, csak n e m m i n d e n k i veszi észre, n e m f o g j a fel ésszel. M e r t látok én m i n d e n t . . . igen, igen. És ez nagyon jó játék! N é z z e . . . az életet n e m szabad nagyon tragikusan venni, m e r t b e l e p u s z t u l u n k . Mindig szembe' néztem vele, és mindig belevigyorogtam, beleénekeltem. (Lallázik n é h á n y taktust.) H á t illik ez? H á t n e m illik! Persze, hogy n e m illik, tudom, d e . . . muszáj. A b á n a t az enyém. Az b e n n e m van, az senkire n e m tartozik. És azt s e n k i n e k n e m kell velem megosztania. Ez az igazi. Higgye el, ez az igazi. — Ahogy én nézem, olyan a természete, Asszonyom, hogy soha n e m magányos. 38

lesz

— Nem. Én mindig emberekkel vagyok k ö r ü l v é v e . . . nem lehetek magányos. N e m tudok magányos lenni. Velem v a n a családom is. Sok kilométer választ el bennünket, de mindig tudom, mi a b a j u k , mi az örömük. Eleven összeköttetésben vagyunk, és ha b a j van, a gyerekeim itt vannak. És az anyu m á m a is tekintély. Holott sohasem n y a l t a m - f a l t a m a gyerekeimet, d e érezték, hogy szeretem őket, és m i n d e n t - m i n d e n t megtettem értük. Nekem a gyerekeim — kincs. És nemcsak azért, m e r t v a n n a k és szeretnek, han e m azért is, m e r t b e n n ü k megszerettem minden fiatalt, m i n d e n gyereket. Arra, hogy elkényeztessem őket, n e m volt sem módom, sem időm. Én inkább csak követeltem tőlük, hogy a kötelességüknek tegyenek eleget. És helyt is álltak, m e r t bizony é n rengeteget voltam távol az otthonomtól. De megvolt köztünk a baráti kapcsolat, esténként énekelgettünk, meséltem nekik, meséltem a m u n k á m r ó l is, mindenről, ami foglalkoztatott, őszintén, bizalommal. És ők is elmondtak mindent, ami velük történt, mindent. Szerényen éltünk, persze. Ma m á s a helyzet. Nagyon sok az olyan család, különösen ahol egy gyerek van, hogy m i n d e n t meg t u d n a k a gyereknek adni. És h á n y szor tönkreteszik ezzel! M á m a olyan nagy a versengés az ilyesmiben is, minél szebb, d r á g á b b r u h á b a n j á r j o n a gyerek, minél több irigyelt holmival lássák el, hadd p u k k a d j o n meg a másik. Hiúsági vetélkedő. Kórtünet. Rengeteget árt. V a n n a k ilyen á r t a l m a s tünetek, a szexőrület, például. Említettem én ezt a levelekben, n e m is egyszer. — Mindez n e k e m m á r nem közvetlenül gondom. De az e m b e r n e m élhet úgy, hogy teljesen izolálhatja magát mások é l e t é t ő l . . . pláne ha n e m is a k a r úgy élni. Sőt: nemcsak a s a j á t országom, a s a j á t népem érdekel roppantul, hiszen m á s u t t is v a n n a k gyerekek, fiatalok, öregek, családok, van irodalom, v a n m ű v é s z e t . . . ugyanúgy, m i n t minálunk. Vietnam. Rettenetes látni az elárvult picinyeket. A szülő anyát, aki szenved, zokog vagy együtt hal meg a gyermekével. Természetes, hogy túl kell nézni a családon. Lényeges a család jó összetartása, a h a r m o n i k u s családi élet, de tulajdonképpen a nép sorsa az érdekes, n e m az egyes családoké. A nagy közösség sorsa, élete, gondja visszahat a családra s az egyénre is. — Ahogy most beszél, nekem az a kis ládácska j á r az eszemben, melyet az előbb mutatott. És benne az a h á r o m levelezőlap. — A Veres P é t e r levelei? . . . Nagyon szerettem, és végtelenül tisztelem. Roppant józan e m b e r volt. Elhoztam a kis ládát magammal, számítva persze e r r e a beszélgetésre is. Bár ki t u d j a . Lehetséges, elhoztam volna én ezt ide máskülönben is, szeretem ha kéznél van. Sok szempontból egyformán gondolkoztunk. — Volt e r r e Veres Péternek egy klasszikus kifejezése: „népben-nemzetben gondolkozni". Mert az n e m a k á r m i l y e n emberi minőséget fémjelez, ha valaki tágabb közösségben gondolkodik. N e m függetlenül persze a személyes gondoktól, körülményektől, de mégis fölébük emelkedve valamiképpen. Népbennemzetben gondolkodik, egy h a t á r o n túl — emberiségben is. De világos, hogy az emberiségen belül közelebbről mi ennek a népnek a sorsa és jövője iránt vagyunk felelősek. És még közelebbről a szűkebb pátria — hadd idézzem a leveleiből az aláírást: Alba Regia — sorsa és jövője i r á n t is. így j u t u n k vissza a legszűkebb és az első számú felelősségi körhöz: a családhoz. — Nos, az én tapasztalatom az, hogy közösségben gondolkozni ilyesmit is jelent egyben: rokon módon gondolkozni. S épp a legfontosabb kérdésekben. Kéznél a példa — keresve sem találnék e r r e meggyőzőbb b i z o n y í t é k o t . . . „Igen tisztelt Asszonyom! Csak nyugtázhatom megértő levelét, nincs vitám a 39

tartalmával. Ami gondolatom, véleményem van ezekkel kapcsolatban, azt m á r k o r á b b a n is és többször is megírtam, javarészt persze n e m az ú j s á g o k b a n , h a n e m a folyóiratokban. Nincs is hát most egyéb mondandóm, m i n t hogy köszönöm a m e g é r t ő figyelmességét, úgyis elég sokat k i a b á l u n k a pusztába hiába. Veres P é t e r . " — Még csak' egyetlen kérdést, Asszonyom. A d - e v a l a m i t az e m b e r n e k ez a folyamatos közéleti érdeklődés, közéleti izgalom? Ügy é r t e m : lelkileg, érzelmileg a d - e valamit? A közérzet m a g á n s z á m l á j á r a a d - e v a l a m i t ? — Azt hiszem, nagyon sokat ad. Nézze, n e k e m á l l a n d ó foglalkozásom v a n és érdeklődési köröm, és tennivalóm, és t e r v e m . És ez m a g a a fiatalság!.... Tessék elhinni, eltunyul az ember enélkül, megöregszik n e m c s a k testben, d e lélekben is . . . összeaszalódik lélekben is . . . Semmi külön célom n e m volt ezzel a beszélgetéssel. Azon túl, hogy egy régi, rokonszenves levélíró ismerőssel — vitapartnerrel — személyesen is találkozzak végre. És módot a d j a k neki arra, hogy ezúttal az ország nyilvánossága előtt v a l l j o n az életéről. Nem volt t e h á t szándékomban semmilyen tétel igazolása vagy illusztrálása. Mégis elgondolkoztató, hogy ez az asszony, akit a n n y i f é l e k é p p e n m e g p r ó b á l t a sors, lélekben ilyen erős m a r a d t . Testben m á r gyönge és megtöretett, d e sem a legkedvesebb h o z z á t a r t o z ó j á n a k az elvesztése, sem a gyötrő f á j d a l m a k n e m vesznek r a j t a erőt. De h á t h o n n a n az a lelkierő, amely képes f e l ü l k e r e k e d n i a m a g á n é l e t legsúlyosabb gondjain, bajain, csapásain? Miből táplálkozik? Nos, ezek afféle műkérdések. Hiszen a beszélgetés m á r m e g a d t a r á j u k a választ. Visszafelé jövet a vonaton, egyik régebbi búcsúlevelét olvasgatom. (Két vagy h á r o m ízben megírta „utolsó levelét", s elbúcsúzott.) „ . . . Idegen, nyugtalan világ a miénk. Vajúdások kora. Vagy m e g t a l á l j a a k i bontakozást az emberiség, vagy m i n d e n t veszít. I t t m á r nincs k i t é r ő . . . M i n e k gyilkolni, pusztít a betegség, a szerencsétlenségek tömege, aki n e m hiszi, m e n j e n el egy kórház sebészeti osztályára, mennyi érbajos, r á k o s ! . . . É n t e h á t búcsúzom. Lehet, hogy még lesz alkalmam szeretett Neptunusomat háborítani, de h a mégsem, k é r e m , n e h a r a g u d j o n rám, hogy annyiszor feltartottam, keresve a n e k e m szimpatikus a g y a t és szívet. Kedves, rövid és tömör stílusú levelei meg v a n n a k őrizve. U d v a r i a s a k voltak, de én mögéjük láttam. Nem é r e k é n rá veled a n n y i t foglalkozni, d e v a n szívem, h á t írok. Nekem ez is nagy öröm volt. Köszönöm, és tartson m e g jóemlékezetében egy többszörös nagymamát, ki végigjárta az élet árnyékos oldalát — kevés napsütéssel. A könnyek befelé folytak — így tisztul m e g a s z í v . . . " Rákos d a g a n a t á t m á s n a p operálták. És azóta n e m érkezett levél ezzel a jelzéssel: Alba Regia.

2. M I N D V É G I G — K Ü Z D E L E M Mit csinál az olyan ember a nyugdíjban, aki a hivatali m u n k á n túl, a szabad idejében is mindig csinált valamit? Ügy értem: fontosat, értelmeset — érdekeset, izgalmasat. H. Bélát régóta ismerem: tevékeny, a közéleti gondokra érzékeny ember. Olyan, aki sohasem tudta, n e m is igen a k a r t a beszorítani h i v a t á s á n a k izgalmait, g o n d j a i t , teendőit a munkaidőbe, s amit a munkahelyén végzett kötelességből, u g y a n a z t folytatta otthon a szabad idejében, m o n d h a t n á m szórakozásból. A napokban hallottam, hogy nyugdíjas lett. Rászolgált természetesen a n y u g d í j r a ; 64 éves koráig dolgozott, megilleti a pihenés. — Emlékszel még, Béla bátyám, az i n d u l á s r a ? A pályakezdés élményeire? 40

hangulatára,

— Pontosan emlékszem, a n a p r a is. Harmincnégy m á r c i u s huszadikán u t a z t a m ki az Orosháza—Nagyszénás közti útépítéshez, mint munkavezető mérnök, ideiglenes. Más szóval: ínségmunkás. A z építészmérnöki diploma megszerzése után letöltöttem- a katonaidőt, m a j d állás nélkül voltam, sokáig. Az Állástalan Diplomások Országos Bizottsága- által kezdeményezett akció keretében, m i n t ÁDOB-mérnök — más n é v e n : ínséges mérnök — kerültem az útépítéshez, t e h á t nem a szakmába. Beletanultam. J ó indítás volt e z . . . rögtön az elején az ember földmunkásokkal k e r ü l t közvetlen munkakapcsolatba. Leginkább környékbeliek voltak; kubikosok, alaprakók, kövezők. — Erre a vidékre való vagy? — Nem. A morva határszélen születtem, egy erdei irtástanyán, ahol édesanyám állami tanítónő volt, édesapám járási számvevőként kezdte a pályáját. Ott gyerekeskedtem, később beköltöztünk a faluba. Tizenkilenc j a n u á r j á b a n pedig visszaköltöztünk a p á m szülővárosába, Gyulára. Tízéves voltam akkor. Ott j á r t a m gimnáziumba, ott. érettségiztem. — És hogyan esett a választásod az építész p á l y á r a ? — G y e r m e k k o r o m b a n leginkább építőkockákkal szerettem játszani. E r r e érezt e m h a j l a m o t . . . később is szívesen olvasgattam az építészetről, nézegettem a képeket... — N e m a gyulai v á r .ihletett meg? — Nem, az későbbi d o l o g . . ..Igaz, gyerekkoromban is voltam én ott bent, tizenkilencben szabad b e j á r á s t engedtek a kastélyparkba, két iskolatársammal végigbolyongtuk a repkénnyel benőtt, akkor- még romos várat. De az érdeklődés korábbi. Aztán gimnazista koromban is szívesen olvasgattam építészeti könyveket, nézegettem a terveket. Bejárogattam a gyulai m ú z e u m könyvtárába olvasgatni. Szívesen lapozgattam a művészeti folyóiratokat, például a Magyar Iparművészet évfolyamait. így találkozt a m a Kós Károly, Toroczkai Wigand Ede és a többiek által képviselt népies építészeti iránnyal. Megtetszett, és m a g a m is kezdtem ilyen tervecskéket csinálni. Érettségi u t á n gondoltam egyet, s elküldtem ezeket a r a j z o k a t Toroczkai Wigand Edének. Levélben fölhívott magához, és biztatott: van tehetségem az építészmérnöki pályához. így k e r ü l t e m a budapesti Műegyetemre. — De ezek szerint a friss diplomával a zsebben elég hosszú volt a n e k i f u t á s az építészetig? — Igen, az útépítés u t á n is egyik munkáról a m á s i k r a . . . több évig ideigleneskedtem a gyulai Állami Építészeti Hivatalnál. De ezt természetesnek is találtuk. Hétköznapi, kis feladatokkal kezdeni — épp, hogy nagyon jó volt ez a menetrend. Fokról fokra szereztünk olyan tapasztalatokat és tájékozottságot, hogy később aztán önállóan is t u d t u n k hiba nélkül dolgozni. Kisebb középítkezésekkel, utak, hidak fenntartásával, építkezések műszaki ellenőrzésével foglalkoztam, és elég jó gyakorlatot s z e r e z t e m . . . később Szombathelyen is ez volt a m u n k a k ö r ö m . — T e h á t . . . állami építésügy. De mi lehet egyáltalán ebben a vonzó, romantikus, izgalmas?

munkában

— Hivatali t e v é k e n y s é g . . . de n e m irodai. Nagyon sok külső m u n k á v a l j á r t ez, és az ember egy-egy megyének az úthálózatát, műtárgyait, középületeit, községeit, városait sorra megismerte. Töviről hegyire. Mi a r o m a n t i k u s ? . . . Mindig akad érdekes mozzanat. M á r az első ú t é p í t é s n é l . . . egy homokdűne-vonulatot vágtunk át, a Maros m e d 41

réből rakódott f e l . . . és a f ö l d m u n k a során sírokra b u k k a n t u n k . M a g a m b o n t o t t a m ki, nagyon óvatosan, meg n e rongálódjon a lelet. Négy sírt t á r t u n k fel, az ú t szélességében m a j d n e m szabályos távolságra egymástól. Tovább, természetesen, n e m kutathattunk, m e r t csak az ú t szélességében végeztünk földmunkát. Népvándorlás kori, t u d t o m m a l a v a r kori sírok voltak, az „Orosháza t ö r t é n e t e " m e g is említi a leletet. Lám, az ínségmunkának is v a n romantikája. Fölkeltette ez a lelet a régészeti érdeklődésemet is. M e r t egyébként a m ú z e u m beli diákkori olvasmányaim nyomán a középkori településtörténet is érdekelt. — Egy ilyen történelmi kisváros, mint Gyula, a legjobb színtere volt e n n e k az érdeklődésnek . . . — Sokáig n e m f é r h e t t ü n k hozzá a várhoz. A grófi p a r k b a n állott a romos vár, elzárva a közönség elől. A felszabadulás után meg éppen hogy mindenki hozzáfért; évekig elhanyagolt, senki f ö l d j e volt a grófi park. Egy részét, a Vadaskertet, fel is p a r c e l l á z t á k h á z helyeknek, és kilencszázötvennégyig lényegében s e m m i n e m történt. Azon kívül, hogy a kastély pusztulásnak indult, és tovább pusztult a v á r is. Akkor kezdtem a helyreállítást szorgalmazni, m á r m i n t a megyei t a n á c s építési osztályának főmérnöke. L ü k ő Gáborral, a gyulai m ú z e u m akkori igazgatójával együtt. Az első anyagi fedezetet Gyula város tanácsa a d t a ; abból állítottuk helyre, terveink szerint, a külső kereszttornyot, és fedtük b e a belső lovagtermet. Később az Országos Műemléki Felügyelőség v e t t e á t a helyreállítást, és m a ez a vár az ország egyik legjelentősebb történeti és építészeti emléke. — Én Gyulát t a r t o m a legszebb, leggondozottabb alföldi jellegű k i s v á r o s u n k n a k . — Én is nagyon megszerettem, kivált, hogy m e g i s m e r t e m a m ú l t j á t is. A m i k o r a helyreállítási m u n k á k a t elindítottuk, írtam egy t a n u l m á n y t a város m ú l t j á r ó l , jelen állapotáról és jövőbeli kilátásairól. Figyelmeztetni is a k a r t a m ezzel a tanulmánnyal az illetékeseket: ó v j u k m e g Gyulát attól a sorstól, ami az elfalusiasodott Nagykállót érte Nyíregyháza mellett. Azt javasoltam, fejlesszük Gyulát üdülő- és iskolavárossá. Ezt az elgondolást a városi tanácsi és pártszervek, később a megyei szervek is fölkarolták. Elkezdődött a gyulai f ü r d ő kiépítése, és m a m á r ez a f ü r d ő országos nevet szerzett s igen nagy idegenforgalmat vonz a városba. — Mesélj még a munkádról. Mi volt még b e n n e érdekes, izgalmas? — Például a helykijelölés. Vagy háromszáz é p í t m é n y helyét jelöltem ki. Ezt az eljárást a felszabadulás után rendszeresítették. Megkerestük azt a helyet •a település belsejében vagy határában, ahol a legcélszerűbben, a leggazdaságosabban lehet az adott létesítményt elhelyezni. Mit tudom én . . . k a p u n k egy tervet: bölcsődévé a k a r n a k egy épületet á t a l a k í tani. A helyszíni szemlén kiderül: egy katonai lőtér közvetlen szomszédságában v a n ez az épület. Későbbi tudományos m u n k á m a t az így szerzett tapasztalatok alapozták meg. Először is az; hogy tanyától kis falun, kisvároson keresztül Budapestig m i n d e n t e l e p ü l é s f a j t á t végiglaktam, s így az életüket élményszerűen ismertem. Másfelől az, hogy dolgoztam a felszabadulás előtti és utáni közigazgatásban egyaránt; ismertem mind a kettőt. Harmadsorban pedig földrajzi és településtörténeti érdeklődésem. — Milyen tudományos m u n k á k k a l foglalkoztál? — Sokfélével. Például 42

település - e g é s z s é g ü g y . . .

melynek

során

napsugárzás-

m é r é s t végeztünk, hazai viszonylatban az eddigi leghosszabbat, az épületek n a p t á j o l á s á t dolgoztuk ki. A z u t á n : a tanyai lakosság életkörülményeinek a vizsgálata. Kiderült az eddig s e m a t i k u s a n kezelt „tanyakérdés"-ről, hogy óriási eltérések v a n n a k a tanyaterületek között. A terméketlen, szikes földeken szétszórt, távoli tanyák elöregedőben, kiveszőben, szinte n y o m o r b a n élnek a lakói. A nagyvárosok — például Szeged — közeléb e n viszont jó földön, fejlett gyümölcskultúrával, jó közlekedéssel a tanyavilág n a gyon is életképes; villamosított gazdaságok, villaszerű lakóházak épülnek. Olyan nagyok tehát az eltérések, olyan távol esnek a szélsőségek, nincs alapja a z általánosításnak a „tanyakérdésben". — Sok mindennel foglalkoztál a m u n k á s élet során. Mégis, ha egy m o n d a t b a n kellene összefoglalnod, mit tartasz a legnagyobb eredménynek az életedben, mit válaszolnál? — Azt, hogy életünk — a feleségemmel együtt — legnagyobb és legsikerültebb a l k o t á s a a családunk. ö t gyereket neveltünk fel; jó egészségű, jó természetű, jó képességű gyerekek.' — T e h á t nemcsak a pályaválasztásod volt szerencsés, h a n e m a tásod is?

párválasz-

— Így van. A feleségemmel még fiatal m é r n ö k koromban ismerkedtem meg. Az keltette fel a figyelmet egymás iránt, hogy mind a k e t t e n szerettük Tóth Árpád verseit. Én a szépirodalmat diákkorom óta k e d v e l t e m . . . a gyulai gimnáziumban ketten v o l t u n k adysták. Akkor még olyan szellem uralkodott, hogy például megrovást k a p t u n k azért, m e r t e l m e n t ü n k Móricz Zsigmond felolvasó estjére. Mondom, a szépirodalom szeretete hozott össze bennünket. Aztán hamarosan kiderült, hogy életfelfogásunk is megegyezik, mind a ketten többgyermekes családot k í v á n u n k . Így lett az ismeretségből házasság. Elég viszontagságos körülmények között. Engem v á r a t l a n u l behívtak katonának. A m ü n c h e n i egyezmény előtti napon, hirtelen kellett összecsapni a h á z a s s á g k ö t é s t . . . — V é g e r e d m é n y b e n . . . ha jól értem a s z a v a i d a t . . . a családot is az életművedbe sorolod? — Természetesen. Családunkat sosem tartottuk . . . egyikünk sem . . . tehernek, s e m a k a d á l y n a k egyéb törekvéseinkben. A család és a hivatás — férfinál és nőnél egyaránt! — csakis téves szemlélet vagy hibás társadalomszervezés miatt kerül •ellentétbe egymással. A család is hivatás. Sőt: minden teljes életű e m b e r alaphivatása — ez a biztos alap a többihez. Az igazán egészséges ember természetes életformája, élő környezete a többgyermekes család. Aki t a r t a l m a s életet akar — válassza ezt az életformát. Az embert igazán felnőtté a gyermek születése teszi, s az élet legigazibb értéke: a sikerült gyermek. A nem élő értékek mind mulandók. A h a t a l m a t e l m a r j á k , a vagyon széthull, a tudományos eredményeket túlhaladják, a művészetieket felülmúlják, a szórakozások, az élvezetek unalmassá válnak. Csakis az élő ú j u l meg mindig; csakis az élet folytatódása nem válik unalmassá. A z öregség b a j a i ellen is legjobb biztosíték a folytatódás a felnövő, ú j nemzed é k b e n . Akinek unokái születnek, az kifelé m e n e t sem távolodik az élettől, hiszen mindig ú j a b b szálak fűzik hozzá. — H á n y unokád v a n ? — Idáig nyolc. Három fiú és öt lány. Aki családban él, az él benne egészen a nemzetben és a társadalomban. Csak az illeszkedhet bele — értelemmel, érzelemmel — a nagy közösségbe, akit a kis Iközösség nevelt. 43

A család a közösség a l a p f o k ú iskolája. Mindennél i n k á b b : a t ö b b g y e r m e k e s család. .. Közkeletű megállapítás, hogy a t ö b b gyermek egymást neveli, és tényleg, a többgyermekes családban a- gyerekek élö kis közösséget — m i n i a t ű r t á r s a d a l m a t — alkotnak. Például:- hazajövet a kiszállásról h o z t a m egy zacskó cukrot, o d a t e t t e m az a s z talra. Akármelyik k a p a r i n t o t t a a kezébe, azonnal elkezdte hétfelé elosztani, m i n d e n , családtagnak egyformán. Természetesnek találta, hogy ami az asztalra k e r ü l —. az. egész családé. — Felnőttek a gyerekeid, meg vagy velük elégedve, nyilván okkal. T e h á t nekem is megvan rá az okom, hogy megkérdezzek valakit, aki a v á l a s z r a a legilletékesebbek közül való: mi a titka a jó g y e r m e k n e v e l é s n e k ? — Utólag nagyon n e h é z megmondani. Olyan dolog ez, m i n t az egészség: amíg. megvan, addig természetes és magától értetődő, m i n t a levegő vagy a n a p f é n y , M i helyt nincs meg — kezdődnek a bonyodalmak. Tapasztalatom szerint a szülők példája, és az ismerős gyerekek, barátok, p é l d á j a a leghatásosabb tényező a nevelésben. Az anyagi k ö r ü l m é n y e k ? Csak másodlagos szerepük v a n . N e k ü n k s e m volt könnyű, de a szükségeset mindig előteremtettük a számukra. E n n é l a z o n b a n s o k k a l fontosabb az, hogy otthon h o z z á j u t h a t t a k minden olyan szükségeshez is, a m i érzelmi és szellemi fejlődésükhöz kellett. És a szükségen felül m i n d e n jóval (leginkább anyagiakkal) elhalmozott g y e r e kek? A „túlellátás"? A kényeztetés? P á r évvel ezelőtt „Mindene m e g v a n ? " címmel s a j t ó v i t á t i n d í t o t t a m ezekről a gondokról, H. Béla is hozzászólt. Előkeresem a levelét. „ . . . Mindent adni csak a még teljesen m a g a t e h e t e t l e n ú j s z ü l ö t t n e k kell. Dem á r az első tápláláskor sem csak töltik a tejet a szájába, h a n e m a r r a k a p a t j á k ^ , hogy szívja. A gyermeket természetes ösztöne is a r r a i n d í t j a , hogy n e csak t é t l e n ü l v á r j a és elfogadja azt, a m i t kap, hanem, hogy m a g a jusson hozzá. N y ú l k á l m i n d e n után, amit meglát, és ha m á r ülve tud enni, m a g a a k a r j a fogni az e t e t ő k a n a l a t . . . Magától értetődik, hogy még a kisdednek is csak azt kell megadni, ami n e k i épsége és egészsége megóvásához, és kellő testi, értelmi és érzelmi fejlődéséhez t e r m é s z e tesen és igazán hasznosan szükséges." „Igazán és tartósan örülni egészséges ösztönű g y e r m e k csak a n n a k tud, a m i t . m á r a saját teljesítményével, a többiek megrövidítése nélkül, v e l ü k egyszerre ésegyetértésben szerzett meg vagy é r t el. A puszta k í v á n s á g á n a k azonnali t e l j e s í t é s é vel készen kapottat pedig m i n d j á r t megunja, n e m becsüli, és egyre ú j a b b a t és t ö b bet kíván utána. Később m á r követel is. Ez olyan általános nevelési köztapasztalat, amit minden nemzedék élményei újra és újra megerősítenek. Mégis mindig v a n n a k , , akik n e m veszik figyelembe." „A túlgondoskodásra h a j l a m o s szülőknél nem egészséges é r t e l m i és érzelmi b e állítódottság érződik. Egy részük gyermeke elhalmozásával igazában n e m g y e r m e kének a k a r helyesen használni, h a n e m tudat a l a t t v o l t a k é p p e n ö n m a g á t a k a r j a kárpótolni s a j á t — be n e m vallottan, rendszerint ö n h i b á j á b ó l is sikertelen (vagy sikerei ellenére is békétlen elégedetlenkedésben töltött) — életéért. M á r t í r k o d á s u k mögött gyakran beteges öngyötrési h a j l a m lappang. Másik részük g y e r m e k é b e n isönmagát a k a r j a b á r m i l y e n áron és módon, is a többi e m b e r fölé emelni. Ezeknektulajdonképpen az a legfontosabb, hogy gyermeküknek az legyen m e g a m i t a többi szülők n e m t u d n a k a s a j á t gyermeküknek megszerezni. Ez a fitogtatás a m ű v e l e t l e n újgazdagok kezdetleges és közönséges gondolkozására hasonlít." „A szándékosan egykés szülőknél egykéjük elhalmozása mögött elhessegetett: b ű n t u d a t is lappang. Ezzel igyekeznek nála ö n t u d a t l a n u l is kiegyenlíteni azt, a m i t megszületni nem engedett testvéreinek sajnáltak megadni, és azt is, hogy e g y k é j ü k e t ; 44

megfosztották attól, hogy testvérei legyenek. A társadalommal szemben is érzik azt, hogy kihúzták m a g u k a t az alól, a m i t a többgyermekesek vállaltak." „Az elhalmozással elrontott gyermekek felnőtt k o r u k b a n félrevitt gondolkozás u k k a l és önző életvitelükkel sokféleképpen és kiadósan terhelik társadalmi környezetüket, mások életét is. A kényeztetés tehát nem csupán egyéni és családi magánügy, hanem teljes joggal közügy is. A társadalom n e m tartozik eltűrni, hogy hibás gondolkozású és önző emberek nevelési selejteket engedjenek ki az életbe — a jövő társadalomba." — Mi lett a gyerekekből? — A lányok pedagógusok lettek. A legidősebb zongoratanárnő, a második m a tematika—fizika szakos, a h a r m a d i k magyar—orosz szakos, a negyedik angol—orosz. A pedagógus nőknek mégis több i d e j ü k m a r a d a család számára, m i n t azoknak, akik á l l a n d ó a n egész napos és egész éven á t tartó elfoglaltsággal terheltek. A fiú építészmérnök. A n n a k idején bekerült a Röpülj páva! döntőjébe, és jelenleg is egy népszerű együttes t a g j a ; a magyar népdal és népi zene lelkes művelője. Végtére azt m o n d h a t o m : ami az életműből a családot illeti — folytatódik magától. G y e r m e k e i m élete sikeresen indult, és most m á r önállóan fejlődik, szélesedik, gazdagodik tovább. A m i a szaktevékenységet illeti — n e m vagyok elégedetlen. De most, hogy még i n k á b b függetlenül s még i n k á b b kedvem szerint dolgozhatok, természetesen folyt a t o m a m u n k á t , időm, képességem, lehetőségeim szerint. Nagyon sok és szép terv e m v a n a nyugdíjas évekre. — Sok szó esett a szakmáról, sok szó esett a családról; n e k e m mégis hiányzik ebből az életműből valami. Valami nagyon fontos dolog: a közéleti hevület forrása. És ez a f o r r á s — tapasztalatom szerint — nem a felnőtt k o r b a n szokott megnyílni. A te életed t é r k é p é n hol található a forrásvidék? — Nagyon sok minden érdekelt, diákkorom óta, mindig. A kiemelkedő egyéniségek, természetesen. Sok könyvet olvastam és sok emberrel kerestem legalább olyan kapcsolatot, hogy megismerjem a véleményét — így alakult ki bennem, gondolom, a közéleti érdeklődés. Gimnazista koromban nagy hatással volt r á m például Karácsony J á n o s „Békés megye története" című könyve. Föltárult egy magyar Atlantisz előttem; a megye számos elpusztult f a l u j á n a k története, adatai, régies, szép helynevei; az iskolai történelemnél sokkal elevenebb kép rajzolódott ki: mennyi pusztuláson m e n t keresztül a m a g y a r nép. Máig m e g m a r a d t ez a történeti érdeklődésem, és szeretném is a nyugdíjas időmnek egy részét ilyen településtörténeti, településrégészeti kutatásokra fordítani. Néhányan, gimnazisták, ismertük Ady Endrét, Móricz Zsigmondot, s az ő h a t á sukra megint csak a m a g y a r valóság felé terelődött az érdeklődésem. T o v á b b á : közelebbről megismerkedtem a falusi szegénység életével. K u t a t ó u t u n k o n mindig a szegény házaknál l á t t a k b e n n ü n k e t szívesen, ott felelgettek nyíltan, barátságosan a kérdéseinkre. A módosakhoz később m á r be se kopogtattunk. A k k o r i b a n tört u t a t Magyarországon a modern építészet Bauhaus irányzáta; személyes ismeretségbe kerültem Molnár Farkassal, Fischer J ó z s e f f e l . . . híve lettem ennek az irányzatnak, a b b a h a g y t a m a népies stílusú tervezést. Főleg az kapott meg, hogy a tömegek lakáskérdésével, a m o d e r n megoldásokkal foglalkozott. Azután később is . . . az irodalom. Megismerkedtünk az irodalmi, a társadalmi mozgalmakkal; megismertem József Attila költészetét. Később őt m a g á t személyesen is. Ma a legnagyobb költők közt t a r t j u k számon. Akkor is tudtuk, hogy tehetséges költő, d e hát m á s szemmel ítéltünk akkor, természetesen, m a g u n k közül való egyik fiatalembernek t a r t o t t u k . . . ahogy előttem áll: sovány, csapott vállú, sárga bajszú fiatalember képe m a r a d t meg b e n n e m róla. Tudomást szereztünk a csehszlovákiai Sarló-mozgalomról is, s amikor a hazai 45

nacionalista közvélemény élesen t á m a d t a őket, m i rokonszenvvel i s m e r k e d t ü n k v e lük. Tilos könyvek, lapok eljutottak hozzánk — például az erdélyi Korunk, amelybe később álnéven m a g a m is í r t a m cikket a tájrendezésről, az országrendezésről ( m a ezt területi tervezésnek nevezik). Említettem, hogy a p á l y á m a t ínségmunkával k e z d t e m ; közvetlen közelről i s m e r kedtem t e h á t a földmunkások nehéz életével. Emberileg is közel k e r ü l t e m h o z z á juk, úgyannyira, hogy például egyikőjük elhozta n e k e m olvasni Lenin Állam és forradalom című könyvét. Fiatal m é r n ö k voltam, akkoriban bontakozott ki az úgynevezett f a l u k u t a t ó irodalom. Megismerkedtem F é j a Gézával, Sinka Istvánnal, Veres Péterrel, m i n t k e z d ő írókkal, később Erdei Ferenccel. M e g j e l e n t például a Viharsarok, és m e g s z e r e z t ü k még az elkobzás e l ő t t . . . . . . H á t ezeket mondhatom a „forrásvidékről". — Végül is én azt a tanulságot vonnám le ebből az életpályavázlatból, hogy a szakma csupán eszköz a jó szakember kezében. O l y a s f o r m á n lehet ő a s z a k m á j á v a l , m i n t a verssel, a rímmel a költő: „Én v o l t a m úr, a vers csak c i f r a szolga" — írta Ady. Az az igazi, h a valami nagyobb, m a g a s a b b r e n d ű célok, társadalmi vonzatok, közösségi kötések szolgálatában h a s z n á l j a a s z a k e m b e r is a szakmáját, a tapasztalatokat, a z adatokat, a t é n y e k e t — és hogy ezt a z eszközt hogyan h a s z n á l j a : szemlélete, indulata, meggyőződése, szociális i n d í tása dönti e l . . . — Egyetértek, én azt a műszaki tudást, azt a szakmai tevékenységet t u d o m becsülni, amely a helyes társadalmi célok szolgálatának az eszköze. A n e h é z é l e t ű emberek helyzetének a javítását szolgálja. — Még egy kérdést, Béla bátyám. Ha a m u n k á s életbe most induló f i a t a l o k n a k n é h á n y m o n d a t b a n össze kellene foglalnod az élettapasztalatodat — m i t mondanál? — Néhány m o n d a t b a n ? . . . Tartsák magától értetődőnek, hogy az élet természetes a l a p f o r m á j a : a küzdelem. Sőt az egyedül egészséges és hasznos f o r m á j a : a sikeres küzdelem. A sikertelen küzdelem megnyomorítja az embert, a k ü z d e l e m nélküli s i k e r pedig elzülleszti. N e m úgy értem a küzdelmet, hogy: m a g a m é r t mások ellen, és úgy sem, h o g y : másokért m a g a m ellen. H a n e m úgy, hogy másokért küzdve a m a g a m j a v á t is m e g találom. Tapasztalatból mondhatom, hogy az élet végig küzdelem, még a n y u g d í j a s k o r b a n is az, és nemcsak másokkal — önmagunkkal is. P é l d á u l abban, hogy a f o g l a l kozást hivatássá tegyük. A hivatástudat, a hivatásszeretet, a közéleti érdeklődés, a m u n k a k e d v u g y a n ú g y betölti a n y u g d í j b a n is az ilyen e m b e r napjait, ahogyan az eddigi életét betöltötte. Nagy m u n k á r a készül, h a t a l m a s mennyiségű anyagot g y ű j t ö t t össze — i g a z á b a n m é g nagyobb erővel a k a r j a bevetni m a g á t a lakáshelyzet j a v í t á s á é r t a b b a a k ü z d e l e m b e , amelyet ezentúl m á r a hivatali m u n k a i d ő sem korlátoz. A szellem, a gondolat, a hivatásbeli m u n k a k e d v — nem nyugdíjazható.

46

TŐümjl éoe

izületeit

(Bálint

SZALAY KÁROLY

Pillantás a toronyőrre „Az értelem és az erkölcs majd talán más keretek között él tovább: reméljük, hogy jobban és tartósabban, mint eddig." (Bálint György)

A HALÁLTÓL VISSZAFELÉ Művek és életművek megértéséhez, helyes értékeléséhez hozzásegít az alkotó életrajzának, származásának, gyerekkorának ismerete. Célszerű egymás mellé r a k n i azokat az élményeket, hatásokat, amelyek kialakíthatták, vagy legalábbis alakíthatt á k a művészi egyéniséget. Bálint Györgyöt azonban ezzel a szokványos, á m célszerű módszerrel n e m tanácsos megközelíteni. Nehéz őt megérteni és magyarázni származása (osztályszármazása) alapján, n e m sokra jutunk, ha irányában k ö v e t j ü k azt a pályát, a m i t ő tett meg életében. Igazi lényének, hitvalló példájának, máig ható, szorongató emberi nagyságának teljességéhez csak 1943. j a n u á r 21-től, halálától visszafelé vezet a megértés ú t j a . Az a komisz halál taglózta le őt is, amely százezernyi m u n k á s t és parasztot tarolt le a fagyos orosz hómezőkön. A Bálint György-i művészi- m a g a t a r t á s kulcsa ebben a halálban rejtezik. Ahogyan Petőfi halálverseit a segesvári kukoricás m a is rejtelmes és kínzóan kísérteties haláltusája hitelesítette, a néppel azonosuló, a p a rasztért és m u n k á s é r t perlekedő, parasztírókat és szociográfusokat lelkesen üdvözlő, terrort, elnyomást elítélő, a társadalmi gondok elől menekülőket megrovó író életművét is így hitelesítette ez a halálbahullás. De h a k ö v e t j ü k visszafelé írásainak veszélytkiáltozó láncolatát, amelyben a rémület, a rabságrettegés, a s ú j t ó reménytelenség, a pusztulás nyomasztó elkerülhetetlenségének n e m sejtelme, hanem biztos tudata dominál a h a r m i n c a s évek elejétől kezdve, az előrelátott és a vállalt végzetbe hajózó embersors képe ködlik föl előttünk. Alig van európai író, aki nála pontosabban érezte volna m e g a vihar m a gasvérnyomásos, mennykőszagú előszelét, aki nála pontosabban t u d t a volna az e l következőket; koncentrációs, lágeres, lövészárkos, hómezős, éhhalálos, bunkeresbombás és r é m ü l e t h a j s z á s borzalmakat, s aki természetes és jogos önvédelemből n e menekült volna el a nácizmussal fertőzött területről. Bálint György maradt, sőt Bálint György elébe m e n t a pusztulásnak. N e m értelmetlen huszárpóz görcsében feszengve, h a n e m a küzdő ember tudatos harcot vállalásával. Bálint György s z á mára ugyanis Londonban élő honfitársa f ö l a j á n l j a a menedéket a nehéz időkre. Bálint György elutazik Londonba, m a j d visszajön onnét. Hazajön. H a k i n n m a r a d sem é r h e t t e volna szemrehányás. Sőt, b á r m e n n y i r e fájdalmas, csikorogjuk ki fogaink 4T

közül, hogy a felszabadulás után sokkal nagyobb szükségünk lett volna életére, p é l dátlan f o r r a d a l m i következetességére, orcapirítóan nagyszabású erkölcsi ¡tartására, m i n t a m á r t í r h a l á l b a n rejlő és .mindmáig nem hasznosított e m b e r h í t és m a g y a r s á g vállalás energiájára. De Bálint György n e m tehetett mást. A n n a k ellenére n e m t e h e tett mást, hogy a borzalomsejtés, a rémület-előrejelzés első pillanatától k e z d v e igenis fölmerül b e n n e a menekülés szükségessége. „Már tegnap is gondoltam a menekülésre, de közbejött valami, amitől egy i d ő r e megfeledkeztem róla." Ezt a megfeledkezést elősegítheti egy múló hangulat, egy tovaszálló p i l l a n a t , mindez azonban Bálint Györgyhöz méltatlan, hirtelen elhatározást e r e d m é n y e z e t t volna. E tekintetben sem hagy kétségben: „Ma eszembe jutott Madách. Mindig nagyon szerettem Az ember tragédiáját, csak utolsó m o n d a t á v a l n e m t u d t a m soha kibékülni. A n n y i céltalan k ü z d e l e m u t á n mégis: »Ember, küzdj, és bízva b í z z á l ! « . . . Most, n e m is tudom, hogyan, ezen a k o r a tavaszi napon ráeszméltem, hogy ez a m o n d a t az egész m ű lényege. K ü z d e l e m magáért a k ü z d e l e m é r t : ez az é l e t . . . Küzdeni m é g bizakodás nélkül is lehet. Besötétedett, hűvösen lebben a szél, most kellene menekülni, ki t u d j a , l e h e t - e még, mire' megint világos lesz. Maradok." Csakhogy ezt a törékeny, szemüveges filozoptert most r a j t a k a p t u k egy kegyes füllentésen. Nemcsak Madách, h a n e m ő is megértette, hogy „élni annyi, m i n t k ü z deni", tudta, hogy „ezért a küzdelem jó", de n e m az életért és n e m a k ü z d e l e m é r t m a g á é r t küzdött, ezzel csak áltatta önmagát a legkeservesebb p i l l a n a t o k b a n , a m i k o r r e á j a omlottak a reménytelenség falai. Neki n e m l e n d ü l t a k a r j a süllyedő h a j ó k lemondó kapitányi, á m heroikus szalutálásaira, ő t u l a j d o n k é p p e n s o h a s e m h i t t a h a j ó k elsüllyeszthetőségében. Ő azért m a r a d t itthon, hogy b e t ö m j e a süllyedő h a j ó lékeit, és n e m azért, hogy szalutáljon. És m e n n y i r e könnyfakasztó, hogy ő m á r sohasem t u d j a meg, hogy lelkeink halálos lékeit a s a j á t testével torlaszolta el. M é g halált provokálásában is reménytelenül és sírnivalóan m a g y a r volt, ostoba t ö r v é n y e k ellenére is, Radnótival kitaszított, csak azért is m a g y a r . De n e m lehet őt megközelíteni, megérteni a m e g m a r a d t , megőrzött f é n y k é p e k , dokumentumok, r a j z o k a l a p j á n sem. Legalábbis n e m lehet következtetni fiziológiai karakteréből emberi habitusára. Mert e retusált és megsárgult fotókról n e m a mi Bálint Györgyünk néz vissza ránk, akit megismertünk, szívünkbe z á r t u n k , m i t a g a dás, csodálunk életműve a l a p j á n . A fényképek Bálint Györgye és a m ű v e k a l a p j á n b e n n ü n k k i v a j ú d o t t Bálint György egyénisége kevéssé hasonlít egymásra. Az egyik fölvételen olyan, m i n t egy hat nyelven olvasó, g o n d t e r h e l t p a t i k u s segéd, magas, kopasz homlokával és villogó szemüvegével, pedig robosztusán szenvedélyes és gyűlölni tudó baloldali osztályharcos volt. A m á s i k fotón l í c e u m b a n t a nító, félszeg biológiatanárra hasonlít, aktatáskával és felöltőben, szemöldökére húzott kalapban, pedig a parasztság és a munkásság n y o m o r a ellen tiltakozó f o r r a d a l m á r volt, aki magabiztosan sújtott le minden osztályellenségre. A h a r m a d i k o n olyan, mint egy kiugrott, hitét vesztett katolikus p a p i n g u j j r a vetkőzötten, félig civilben, fekete nyakkendőben. És az a publicista, aki világosan látta a náci veszélyt, attól a pillanattól fogva, amikor még a nácik sem érezték meg s a j á t h u l l a b ű z e r e j ü k e t , aki n e m érzelgős szalonszéplélekként, h a n e m p r o l e t á r érzékenységgel t u d o t t azonosulni az elnyomottakkal, — a negyedik fényképen olyan, m i n t egy próbaidős a d ó h i v a t a l i -díjnok. És a „hazugságdzsungelt" perzselő, „ostobaságőserdőt" ritkító az ötödiken, fizetéstelen gyakornokot formáz, aki ásatag vidéki városka l e v é l t á r á b a n dohosodik. Csakhogy ez a f u r c s a ellentét a látszat és lényeg -között, n e m e g y é b B á l i n t •György-i fricskánál, b a r a c k a fejre, grimasz a közhelyekben és előítélet-sablonokban gondolkodókra. B e n n ü n k tenyésző ostoba konvenciók testet öltött szatírája, a l p á r i a n szánalmas gondolatsablonok kigúnyolása, középkori lovageszmények torz mimézisének k a r i k a t ú r á j a , azoknak az orronpöccintése, a k i k m é g mindig azt hisszük, hogy a páncélmerevség, a hegyes lovagi sisak a tisztesség és a lelki erő hüvelye, h o g y a lehúzott sisakrostély mögött föltétlenül és csak ott, grál-lovag t e k i n t e t villog. M e r t •48

elfelejtettük, hogy a középkori lovagiasság u t á n következett a középkori rablólovagság, s Bálint György nem Szent György-lovag, h a n e m a népmesei legkisebb vézna fiú. Innét kell visszajutnunk a Bálint György-i életműhöz.

TÁRGYILAGOS BALOLDALISÁG Minden írásának napeleme, tápláló forrása világnézete. Nincs olyan t a n u l m á n y a vagy szisszenete, amelyből ne világlana ki a Bálint György-i politikum. Elsősorban ú j s á g í r ó volt, az Egon Ervin Kischek, a Tucholskyak f a j t á j á b ó l ; izzó, nyugtalan, szenvedélyes, leleplező, a kor háborgó lelkiismerete. Olvasottsága polgárian egyetemes. Idéz Renant, Verlaine-t, Dosztojevszkijt, Chestertont, Alfréd Kerrt, Maughamot, Emil Ludwigot, P a u l Morand-t, Baudelaire-t, Crocét, Freudot, Marxot, Nietzschét, Herakleitost, Horatiust, Karinthyt, Tolsztojt; az emberi szellem történetének legkülönbözőbb alakjait. Műveltsége jellegzetesen a két világháború közötti középeurópai értelmiség műveltségének jelzőkarói között bontakozott ki, kora legjobb színvonalán. Ezen belül azonban egyértelműen baloldali szocialista. A róla szóló t a n u l m á n y o k (Koczkás Sándor, Gondos Ernő) pontosan megrajzolták világnézeti f e j lődésének vonalát a radikális polgári baloldaliságtól a szocializmusig. Ez a fejlődésvonal valóságos. N e m szabad azonban figyelmen kívül h a g y n u n k azt, hogy a két világháború közti magyar értelmiségnek más a világnézeti ú t j a és útvesztője is, mint az európainak. Ha egy nyugat-európai ország értelmiségének a politikai fejlődését k ö v e t j ü k nyomon, ott elfogadhatók a liberalizmus, a radikalizmus, az antifasizmus és a k o m m u n i z m u s lépcsőfokai, amelyek mintegy „kényszerhelyzetben", a társadalmi és politikai fejlődés jobbratolódása ellenhatásaként alakították a nyugati polgári írástudók politikai arculatát. R o p p a n t megtévesztő és leegyszerűsítő az az e l h a r a p ó zott történelemszemlélet, amely a fasizmusveszélyt, a fasizálódást leszűkíti Németországra, Spanyolországra, Olaszországra és a kelet-európai államokra. A jobboldali erjedés a nyugati országokban is aggasztott. Bálint György figyelmét n e m kerülik el ezek a viszketeg kiütések. „A tagbaszakadt (angol, Sz. K.) rendőrök, akik m i n d e n sporthoz értenek, teketória nélkül térítenek észre egy ellentüntetőt, aki társaival együtt meg a k a r t a zavarni Sir Oswald Mosley híveinek fasiszta felvonulását." Idézi egy hetilap képmagyarázatát. És az sem kerüli el a figyelmét, hogy a párizsi népfront-tüntetésekről és a tűzkeresztesek fölvonulásáról más jelzőket használnak a jobboldali megmozdulás javára, m e r t ezekkel rokonszenveznek Párizs eleste előtt néhány évvel! A nyugati országokban az első világháború utáni győzelemcsömörből, liberálizmusközönyből, parlamenti demokráciatehetetlenségből kellett kibontakoznia a baloldali mozgalmaknak, a hitlerizmus előretörésének és fenyegetésének kényszerítő h a t á s a ellenében. N á l u n k egy levert proletárdiktatúra u t á n megőrzött baloldaliságnak, leszorított radikalizmusnak kellett újjászületnie feleletként a fasizmusveszélyre. Nem hangsúlyoztuk t a l á n eléggé, hogy 1920 u t á n a m a g y a r progresszió tovább él Bécsben, Berlinben, Moszkvában, Párizsban és itthon is; él, szervezkedik és hat. Hogy a felvidéki F á b r y Zoltánoknak, az erdélyi Gaál G á b o r o k n a k igenis volt jelentőségük hazai baloldaliságunk életbentartásában. N e m f e l e d h e t j ü k , hogy a magyar írók többsége megmártózott 1919-ben a kommunizmus tisztító f ü r d ő j é b e n , s vagy mindvégig m e g m a r a d t osztályharcos baloldalinak, mint Nagy Lajos, Illyés Gyula, vagy visszatért a baloldali csapásra, m i n t Kodolányi a h a r m i n c a s évek második felében. És viszonylag kevés a Sértő K á l m á n - i tévútra f u t ó k száma. Ugyanakkor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy kommunistává válni, vagy visszatérni a k o m m u n i z m u s ú t j á r a Magyarországon nehezebb volt, m e r t a m á r egyszer győztes proletárdiktatúra után, nálunk sokkal éberebb volt a reakció, m i n t másutt. József Attila, Remenyik Zsigmond, Radnóti Miklós, Bálint György, Erdei Ferenc, Darvas József, Veres Péter, Szabó P á l és sok m á s író, tudós baloldalisága, osztálytudata, szocializmusigénye t e h á t természetes következménye 1919 lappangó, de nem múló hatásának, logikus fejlődési rend keretében. A magyar irodalom fejlődésrend4 Tiszatáj

49

jének belső logikája szerint. A szabálytól eltér Szabó Dezső téveszmedzsungelével. de még ő is megpróbálkozik k i j u t n i a g e r m á n veszély e l l e n h a t á s a k é n t az ö n m a g a bonyolította kényszerképzetekből. Az írói politikumot azonban a kifejezés m i k é n t j e , az önkifejezés k a r a k t e r e i s minősíti. És Bálint György rokonsága, helye i r o d a l m u n k b a n e t e k i n t e t b e n is m e g határozható. Jelképei, művelődéstörténeti motívumai, szatirikus k é p - és s z ó h a s z n á lata, publicisztikai módszerei őt K a r i n t h y Frigyes 1925 u t á n i és 1936—37-ig t a r t ó sajtópublicisztikájának szemléletével, érdeklődési körével, i r ó n i á j á v a l r o k o n í t j á k . Azt m o n d h a t n á n k , Karinthytól balra áll Bálint György a h a r m i n c a s évek c s a t á r o zásaiban. K a r i n t h y is észreveszi szinte mindazt, a m i t ő. A m i k o r m é g n é m e l y e k v e r seket f i r k á l n a k Mussolinihez, K a r i n t h y m á r sisteregve g ú n y o l j a a k a r d c s ö r t e t ő d ú c é t . (20-as évek második fele.) Észreveszi a világválságot, a jobboldal előretörését, az .általános elnyomorodást, a munkáskiszolgáltatottságot, a k a p i t a l i z m u s é s a p a r l a menti demokrácia nagy válságát. Köztük a különbség csak annyi, hogy B á l i n t l á t kiutat, K a r i n t h y nem. Bálint k i á b r á n d u l polgári radikalizmusából a jövő szocializmusa javára, K a r i n t h y az 1914 előtti liberalizmust á h í t j a vissza, d e l e t a r g i k u s a n , m e r t pontosan t u d j a , hogy az a kor végérvényesen elszállt. Ilyen f o r m á n a kései Karinthy-versekben és t á r c á k b a n az „alibi"-ordítás, a kiáltás, a tiltakozás i g é n y e fogalmazódik meg az e m b e r n e k m a r a d á s szalmaszálreményében, Bálint G y ö r g y n é l mindezek mellett a tett, a cselekvés szükségességének és lehetségességének a f ö l ismerése is. Ezért m a r a d itthon. A tárgyilagos baloldaliság kifejezést ő m a g a emlegeti e g y i k írásában, fontosabb azonban, hogy gyakorolja is. Említettem, mindvégig k ö v e t k e z e tesen szocialista. A társadalmi és művelődési történéseket a szegényparasztság és a m u n k á s s á g osztály helyzetéből ítéli meg. Tárgyilagosságának az a l a p j a ez. U g y a n akkor azonban értékelni tud m i n d e n biztató kezdeményt, m i n d e n n e m e s szándékot, s ez m á r n e m nevezhető általános jelenségnek. Mentes k á r o s elfogultságtól, m e n t e s a korszak baloldali dogmatizmusától. Alapvetően morális lény, a k i t n e m é r d e k e l más, m i n t a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelem. És a m ű v e k e t ebből a szemszögből ítéli meg, de nemcsak a társadalmi k ü z d e l m e k r e közvetlen h a t á s u k a t regisztrálja, értékeli, h a n e m távolabb lát, v a n érzéke az e m b e r i t e l j e s í t m é n y e k általános értékeihez is. Szinte lenyűgöző, hogy milyen magabiztossággal fedezi föl azonnal N a g y L a j o s szociográfiai m u n k á i n a k jelentőségét. N e m kerüli el figyelmét egyetlen j e l e n t ő s m ű , egyetlen jelentős író sem. Veres Péter, Darvas József, T a m á s i Áron, Illyés G y u l a műveit azonnal befogadja, de éppenúgy értékeli R e m e n y i k Zsigmond, Gelléri A n d o r Endre, Szabó Lőrinc művészetét is. És milyen jellemző, hogy az osztályharcos B á l i n t György Kosztolányihoz is megtalálja a közeledés lehetőségét, anélkül, h o g y m e g hamisítaná, elkendőzné jegyeit: „Nem volt proletáríró, n e m is baloldali í r ó ; az osztályellentétekből lecsapódó világnézeti küzdelmektől távol állott. Mégis sok köze volt a proletariátushoz. Alig v a n m a igazán nagy író a polgári oldalon v a g y a s e m legesek csoportjában, akit valamilyen l á t h a t a t l a n lelki szál n e f ű z n e a szegényekhez és kizsákmányoltakhoz: h a m á s nem, legalább a l e l k i i s m e r e t f u r d a l á s . . . Kosztolányi . . . B e f e l é f i g y e l t . . . önmaga érdekelte . . . Aztán egyszerre elviselhetetlennek találta a külső z a j f o r r á s t . . . a társadalmi kérdésektől távol élő e n t e l l e k t ü e l e k h i r telen r é m ü l e t é v e l . . . Iszonyodva kiáltott fel: ez a felkiáltás volt az Édes Anna, a század egyik legszebb magyar regénye." Méltatja A m b r u s Zoltán Berzsenyi-családról szóló szatírasorozatát (pokolian nagy érzéke v a n Bálint Györgynek a szatírához) é s pontosan értékeli: a kapitalizmus, a kapitalista u r a l k o d ó osztály, a k a p i t a l i s t a á l k u l t ú r a szatíráját l á t t a t j a abban. Mégegyszer „a kritikusok árulása" című riposztjában vitatkozik ugyan Kodolányi Jánossal, és kegyetlen-goromba dolgokat v á g a fejéhez: „ . . . a puritanizmus, az erkölcsprédikáció jogát ö n féltékenyen f e n n t a r t j a a m a g a s z á m á r a éppen úgy, mint ahogy a proletárságra is monopóliumot j e l e n t e t t b e . . . még Kassák Lajossal szemben i s . . . " Fölrója neki, hogy el a k a r t a tőle orozni a becsületesség, a jóhiszeműség, az írástudói erkölcs jogát is. Szemére veti, hogy Kassákot az „ ú j o n n a n megtértek lelkes buzgalmával azért t á m a d j a , m e r t n e m elég 50

f o r r a d a l m á r " , összekülönbözése Kodolányival, éppen a baloldali tárgyilagosság jegyében, n e m akadályozza meg abban, hogy elismerően, sőt felsőfokban í r j o n később a Küszöbről, pontosan jelezve azt is, miben l á t j a megmutatkozni Kodolányi írói fejlődését. Roppant emberi nagyság, fölényes erkölcsi magabiztosság jellemzi ezt a gesztust, és még valami persze. Bálint György egyetlen jószándékú pályatársról, egyetlen lehetséges szövetségesről sem h a j l a n d ó lemondani holmi csip-csup személyeskedés ürügyén, viták vagy álviták mérgező hatására. Így védi meg Babitsot, Kosztolányit, A m b r u s Zoltánt, Karinthyt, de Kassákot is a túlkapásos baloldaliságtól. Nem palástolva u g y a n a k k o r azt sem, amivel nem ért egyet velük. Finomságok iránti érzékenysége egyenesen bámulatos. E tekintetben megkapó a Tardi helyzetről szóló levelek r i t i k á j a : „Kedves Szabó Zoltán, ökölbe szoruló kézzel olvastam el nagyszerű könyvét. Megvallom, t e g n a p még csak a nevét ismertem T a r d n a k , d e m a m á r keserű és elszánt együttérzés él b e n n e m a tardiak i r á n t . . . " Ugyanakkor lelkesedése n e m gát o l j a m e g abban, hogy hiányérzetét ki n e fejezze: „Gyönyörű m u n k á j á b a n m a j d n e m m i n d e n b e n n e van, a m i t el lehetett mondani. Talán csak egy valami hiányzik belőle: a szenvedők iránti szeretet mellett, m i n t h a hiányozna a g y ű l ö l e t . . . ezt a könyvét a népről írta, hogy segítséget k é r j e n számára másoktól. Azt hiszem, legközelebbi könyvét a néphez kell írnia, . . . hogy önmagán segíthessen. A tardi helyzet még n e m riadó, csak s e g é l y k i á l t á s . . . " Egyértelmű beszéd ez. Minden apró mozzanatot, a legkisebb tettet is értékelni, de még a legnagyobbnál is nagyobbat kérni-követelni a t á r s a d a l o m gyökeres megváltoztatásának érdekében. Ez Bálint György baloldali tárgyilagosságának a lényege. Ilyenformán úgy t u d j a méltatni és élvezni a népi írók műveit, m i n t h a m a g a is népi író lenne, úgy azonosul a parasztsággal, m i n t h a m a g a is paraszt lenne. Nem lát értékelhető különbséget m u n k á s és szegényparaszt között az együttérzés f o k á n a k és a társadalmi fölszabadítás szükségességének tekintetében.

LESZAKADÓ LIFTBE ZÁRTAN A szegényparasztság és a munkásság nevében szenvedélyesen gyűlöli a Horthyrendszert. Nemcsak híve a paraszti és a városi szociográfiairodalomnak, ő maga is szociográfus. Szüntelenül hírt ad az emberi nyomorúságról és a nyomorúság tekintetében n e m ismer osztálykülönbségeket. Szemébe szökik az életkedv megcsappanása. „Aránylag sok jókedvű embert látni, de milyen kevesen vannak, akiknek igazán k e d v ü k van az élethez. Az élet, helyesebben az az aktuális valóságmennyiség, amit a n n a k neveznek, tompa és súlyos nyomással nehezedik most a legtöbb e m b e r r e . . . vagy kiegyezünk vele, vagy öngyilkosok leszünk, vagy fellázadunk és megváltoztatására törekszünk." Az egyke, az öngyilkosság, a közöny és a cinizmus, vagy a menekülés a valóság elől a nyomor és kilátástalanság kísérő jelensége. Darvas József Fekete kenyeréről írott recenziója alkalmat ad arra, hogy továbbkiáltsa a vészjelet: „Komor írás, a legszegényebb parasztok komor életéről. Mindaz: ami a politikusok beszédeiben és publicisták cikkeiben m i n t gyakori, de mégiscsak elvont jelenség szerepel: munkanélküliség, földtelenség, egyke, éhség, népbetegségek — mindaz sokszínűen, erőteljesen elevenedik meg ebben az egyszerű, halk, emberi hangú regényben. A szenvedések keserű és szuggesztív k r ó n i k á j a ez a könyv, melyben az emberi együttérzés megtalálja a m ű vészi-tárgyilagos kifejezést és hangot." Koldusokat látva, szégyen fogja el. „Szégyellem magam, ha alamizsnát dobok a kinyújtott tenyerekbe, és szégyellem magam, ha nem adok s e m m i t . . . egyszerűen szégyellem, hogy a világon vannak, . . . és amelynek a megváltoztatásához nem sok sikerrel t u d t a m hozzájárulni." Gunyorosan v o n j a kérdőre Jenes András gazdag parasztképviselőt, aki a Pesti Napló riporterének kijelenti, hogy ő „felelős paraszt", s haladás iránti fogékonyságát bizonygatja, többek között azzal, hogy nem ellensége a rúzsnak és a selyem4*

51

harisnyának. „Kíváncsian v á r j u k , hogy milyen m é r t é k b e n harcol m a j d a h a l a d á sért, melyhez a selyemharisnyán és a rúzson kívül az is hozzátartozik, hogy a zsellérek földhöz és termelési eszközökhöz jussanak, e m b e r i életet élhessenek, és ő k is valamennyien, egész tömegükben felelős parasztokká n ő j e n e k . " Lesújtó képet rajzol Visegrádi utca 20—24 című riportjában a pesti á t l a g e m b e r ről. „Az első pillanatban m i n d e n ü t t a megaláztatásban élők, a kiszolgáltatottak és védtelenek pillantása f o g a d j a az idegeneket. Ezek az e m b e r e k n e m k ö v e t n e k el b ű nöket, nincs különösebb t a k a r g a t n i valójuk, és mégis félnek. Megszokták, h o g y h a a »felsőbb osztályokhoz« tartozók felkeresik őket, a b b ó l t ö b b n y i r e n e m s z á r m a z i k semmi jó. A jelek szerint az aggodalom és bizalmatlanság a ház l a k ó i n a k a l a p v e t ő l e l k i állapotához tartozik. Ehhez j á r u l még valami állandó ingerültségféle, mely g y a k r a n robban ki. A szegénység általában ingerültté t e s z . . . " Az emberi elkeseredettség, mint a társadalom legjellemzőbb h a n g u l a t a ö r ö k k ö n kísért írásaiban. Az Egy ember sír még hangsúlyosabban f o l y t a t j a a f e n t e b b i Visegrádi utcai témát. „Egy e m b e r ü l a Visegrádi u t c á b a n és s í r . . . Egyenletesen, r i t m i kusan, kissé vom'tva sír, m i n t aki verést kapott. Hatósági műszóval élve: m u n k á s külsejű e m b e r . . . A síró férfi munkáskülsejű. K a p u a l j a k b a n r e n d s z e r i n t m u n k á s külsejű e m b e r e k ü l n e k . . . Á l t a l á b a n miért s í r n a k az e m b e r e k ? Miért z u h a n n a k vissza, m i n t h a leszakadó l i f t b e z á r t á k volna őket, évtizedek emeletein át, egészen le, a gyerekkor sötét és gyötrelmes pincéjébe? M i n d e n sírás ilyen v a d és t e l j e s visszazuhanás a kezdet m a g á n y á b a és védtelenségébe. M e k k o r á t kell egy f e l n ő t t f é r f i n a k zuhannia, hogy sírni kezdjen . . . Lehet, hogy v a l a m i nagy b a j é r t e . . . Az i l y e n m u n káskülsejű e m b e r t k ö n n y e n érhetik efféle bajok, k ö n n y e b b e n m i n t m á s t . . . " És Sárközi György regénye ilyen gondolatforgácsokra r a g a d j a : „Csak e g y é r z é s e van: szomorú és mély céltalanság, mely hanyatló éveivel egyre növekszik (ti. a regényhősnek). Csak ő m a r a d a helyén, mint a f a a v i h a r b a n . H á n y a n élnek így, és m i é r t kell így élniük? Ez a k é r d é s csendül k i e b b ő l a nagyon szép, nagyon emberi könyvből." Figyeljük csak, hogy milyen következetesen m é r i föl Bálint György a z ő szomorú világát, micsoda konokul következetes látleletet készít róla. A s a j á t t a p a s z talatait, a s a j á t impresszióit kiegészíti másokéval. És az ő riportjai, t á r c a c i k k e i s z i m biózisba k e r ü l n e k mások híradásával, szociográfiáival, regényeivel. K o d o l á n y i o r m á n sági krónikái, Darvas, Féja, Szabó Zoltán riasztó paraszti valóságföltárásai, N a g y Lajos, Remenyik (félre a vele lefolyt vitával!) megrázó városi kórképei egyetlen hatalmas tablóvá lényegülnek a Bálint György-i életműben. És h a észleli az életkedv megcsappanását, h a fölfigyel az elszomorodó t á r s a d a lomra, n e m h a g y h a t j a észrevétlen a fokozódó félelemérzetet sem. „Mit csinál m o s t a n á b a n ? " — kérdeztem ismerősömtől, akit m á r r é g e n l á t t a m . „Félek" — felelte röviden. „Mitől?" „Csak úgy á l t a l á b a n ? " Valóban? „Azt hiszem, ez n e m volt mindig így. Sok m i n d e n n e k kellett történnie, h o g y a félelem törvényerőre e m e l k e d j é k az embereknél. . . . így élnek, egyre n ö v e k v ő f é l e l mek között, nyugtalanul, siető lépésben és behúzott n y a k k a l . " A félelem Bálint György számára nem v a l a m i k ö r ü l h a t á r o l a t l a n k a f k a i rettegés, h a n e m meghatározható életérzés. Először is m i n d e n t á r s a d a l m i osztály m á s okból fél. A kispolgárnak v a n félnivalója, m e r t van vesztenivalója. F e j t i ki H u n y a d i S á n dor Lovagias ügye kapcsán. De a nincstelenek is félnek, meztelen életük a tét. É s az első híradások a h á b o r ú s készülődésekről, a n y u l a k gázhaláláról, a n é m e t légiriadógyakorlatokról, az abesszin háború, a spanyol p o l g á r h á b o r ú pedig csak előrejelzése annak, amitől féltünk, és a m i bekövetkezett. Bálint György félelemtérképe h á r o m szintű. A t á r s a d a l m i elnyomás és gazdasági válság okozta létbizonytalanság és félelem továbbfokozódik a fasiszta d i k t a t ú r á k mérgesgomba-tenyészetével, amely a fizikai lét ú j a b b fenyegetettségét idézi elő. É s mindezt betetőzi a h á b o r ú pusztításaival. A fizikai n y o m o r h o z párosul a lelki t e r r o r és elnyomás, és a h á b o r ú emberi létet megsemmisítő totalitása. 52

FÖLHÁBORODNI ÉS MEGVÁLTANI A VILÁGOT Amíg a harmincas években szüntelenül jelzi a veszélyt, közvetíti a társadalom rossz, m a j d beteg közérzetéről a híradást, m i n d e n utcai történés (síró embertől autó h ű t ő j é r e zuhanó öngyilkos lányig) számára biztos jele a rendszer válságának, sőt csődjének. Az osztálytársadalom egyszerűen t ű r h e t e t l e n n é vált számára. 1939-től kezdve j ó f o r m á n csak a r r a szorítkozhat, hogy ismételgesse: a h á b o r ú kitört, á rossz bekövetkezett. „Minden izgalom nélkül, nagyon elszántan, mélységes szomorúsággal teljesíti mindenki a kötelességét" idézi York érsekét a h á b o r ú s Angliáról. És így folytatja: „Az európai ember világosan átérzi tragikus szerepét. Cseppet sem élvezi, de t u d j a , hogy végig kell játszania. 1914-ben valószínűleg másképp érzett: élvezte a v á r a t l a n kaland izgalmát, és n e m hitte, hogy nehéz és félelmes m u n k a v á r rá. Ennek a h á b o r ú n a k minden oldalon egyformán- »rossz sajtója« van. Sehol sem dicsőítik, sehol sem t a l á l j á k szépnek és nagyszerűnek. És úgy látszik, mégis m i n d egyik oldalon őszintébb meggyőződéssel és mélyebb elszántsággal folytatják, mint huszonöt évvel e z e l ő t t . . . " Bálint György baljós kasszandrai életműve, amelynek meghatározó alapélménye a tüdőt préselő reménytelenség, a borzalom v á r h a t ó bekövetkezése, a h á b o r ú kitörésével, ezzel a történelmi mozzanattal hitelesíttetik — sajnálatos módon. Csakhogy Bálint Györgyre nemcsak a következetes szomorúságregisztrálás, r é m ü l e t j a j g a t á s , végítélet-jövendölés a jellemző, h a n e m legalább annyira a rettegéssel és a pusztulással szembefordulás követelése is. Bálint Györgyöt szinte egész p á l y a f u t á s a alatt foglalkoztatja a feladatvállalás m i k é n t j e ebben a reménytelen politikai és társadalmi helyzetben. Érzelmileg egyetlen helyes megoldást lát, a felháborodást. „Mi n e m keseredünk e l . . . mi felháborodunk, és ez lényeges különbség." Sőt, 1936-ban a felháborodás: az emberi létezés f o r m á j a a s z á m á r a : „Felháborodom, t e h á t vagyok. A felháborodás — a m a i t á r s a d a l o m b a n a szellemi ember létének legmagasabb rendű kifejezése. Felháborodni n e m személyes sérelmekért, elvi alapon: ez az entellektüel végső és legintenzívebb teljesítménye, ez az ő barikádharca. I f j ú entellektüelek, t a n u l j á t o k meg a felháborodás művészetét!" (Intelmek kezdő felháborodókhoz.) „És még egyet: sohase szégyenkezzetek felháborodástok miatt. Ne higgyétek, hogy »vad« és szellemi emberhez méltatlan indulat." De a felháborodást n e m t a r t j a ö n m a g á b a n elegendőnek. Író és n e m író köteles szólni, kiáltani, tiltakozni, ez az ő cselekvési m o r á l j á n a k első törvénye. „Ha Demeterék a k a r n á n a k beszélni a s a j á t nevükben, a saját ügyükről: bevernék a fejüket. J o b b tehát, h a elnémulnak. (Nem igaz, n e m jobb. Nincs nagyobb bűn, m i n t a hallgatás. Az elkeseredett „nemszólóknak" meg kell találniuk a h a n g j u k a t . Ordítaniuk kell, amíg az erőszak a t o r k u k r a nem f o r r a s z t j a a szót.)" Lényegében a szólást, a tiltakozást ünnepli Babits Mihály Jónás könyve k a p csán : „Költő és p r ó f é t a p r o g r a m j a 1939-ben nem lehet tisztább és merészebb. Bölcs és heroikus f é n y e vakítóan hatol át a hanyatló esztendő gyanús félhomályán. É l természetes, hogy vitatkozik azokkal, akik vissza a k a r n a k húzódni a valóság szennye elől elefántcsont-tornyukba, vagy diogeneszi hordójukba. „De mi történik, h a a politika n e m t a r t j a magát távol tőle, h a n e m érte jön, és erőszakkal kiráncigálja az elefántcsont-toronyból? Ilyen körülmények között csak egyetlen teendője lehet az írónak. Vállalnia kell a rákényszerített harcot." „»Magánélet« feliratú hordód sok m i n d e n t ígér; békét, tisztességet és bölcsességet. Eltorlaszolod hordód nyílását, és boldog vagy o d a b e n n . . . És mi mégsem irigylünk téged. M i n k e t is u n d o r r a l tölt el az, amit m a az agórán látni és hallani l e h e t . . . Mi is gusztustalannak t a r t j u k a m e k e g é s t . . . Te külső és belső hordóval védekezel a város életének undokságai ellen — mi küzdeni a k a r u n k ellene." 53

És ez a Bálint György-i éthosz h a r m a d i k tétele. Az erkölcsös e m b e r f e l h á b o r o dik, tiltakozik és küzd. Ez parancs. • „Az írónak nemcsak joga, h a n e m kötelessége is bizonyos szenvedélyekre szenvedéllyel felelni, és bizonyos érdekeket szolgálni. De ezek a szenvedélyek a legnagyobb tömegek legbensőbb vágyainak megnyilatkozásai legyenek, az é r d e k e k p e d i g az emberiségnek, tehát ezen belül a hazai tömegeknek is a legnagyobb é r d e k e i . . . az írónak a h á b o r ú v a l szemben n e m lehet más feladata, m i n t h o g y . . . felvegye a harcot a veszélyeztetett embertömegek, az eladott erkölcs és a megtagadott k u l t ú r a nevében. Ezzel a tiltakozással ugyan nem előzheti meg a háborút, d e azzal, hogy e l m u lasztja, elősegíti. Nem tehet t e h á t sem többet, s e m kevesebbet: tiltakoznia kell, a m í g ki n e m ütik a kezéből a tollat." Ennek a cselekvésprogramnak a keretében gúnyolja ki a „civilizácó" elől l a k a t lan szigetre menekülőket. „Mert ezek az emberek t u l a j d o n k é p p e n : dezertőrök. Antiszociális és a n t i e t i k u s l é n y e k . . . és azon az alapon, hogy a civilizáció rossz, f ü t y ü l n e k a r r a a n é h á n y m i l lió emberre, akik velük egy városban vagy egy országban k í n l ó d t a k u g y a n e t t ő l a civilizációtól..." „Akinek ennyire n e m tetszik a mai világ (amiben igaza van), az m a r a d j o n o t t hon, és próbálja megváltoztatni a világot. . . . tessék a világot megváltani, a m i m i n denkinek jogában áll. Ha a világ undorító és ostoba, a k k o r tessék azon dolgozni, hogy kellemessé és okossá váljék. Ez persze n e m fog sikerülni, legalábbis egyelőre nem. De egyszer t a l á n mégiscsak közelebb jut a m e g v a l ó s u l á s h o z . . . " A tintahal című cikkében pedig receptet is ad a küzdelemhez. T u d o m á s u l veszi, hogy a tinta rendellenes körülmények között, a m a g a kék színével n e m kellően hatásos védekező szer. Kora t i n t a h a l á n a k tehát mérgező anyagot kell k i t e r m e l n i e szivacsteste r e j t e t t mirigyeiből, s „piskóta alakú vázát is megkeményítheti egy k i s tréninggel, hogy beletörjenek ellensége fogai. P r ó b á l j o n átalakulni." És megint olyan gondolat, amelyet egész é l e t p á l y á j á n következetesen valósított meg: „Ha egyedül nem sikerül, fogjon össze üldözött társaival, és h a ez s e m elég, nyissa ki merengő halszemét, és vegye észre azokat a fogakkal megáldott, erősebb, d e szintén elnyomott halakat, melyek maguk is hadilábon állnak az ő ellenségeivel. Álljon m e l l é j ü k : azoknak foguk van, neki t i n t á j a , m e g o s z t h a t j á k a m u n k á t , és v á l l a l h a t j á k a vállvetett harcot. V a n n a k még lehetőségek és n e m l e h e t n a g y o n válogatni az eszközökben, h a egyszer a tinta csődbe jutott." K r i t i k a i t e v é k e n y s é g e során mindvégig ezt az elvet követi: Kosztolányi, Babits, Karinthy, N a g y Lajos, Remenyik, Sárközi, Illyés Gyula, Veres Péter, D a r v a s József, K a s s á k L a j o s és t e r mészetesen Radnóti Miklós és József Attila s z á m á r a szövetséges a n a g y v é d e l m i harcban, t á r s a fasizmus, a háború és a t á r s a d a l m i igazságtalanságok ellenében. Bálint György a mindenhol fölfedezhető értékek n a g y rendszerezője, töredékes, alkalmi cikkekből és rendelt recenziókból összeálló életművében is. De n e m c s a k ez lehet elgondolkodtató a mai olvasó számára, h a n e m az is, hogy milyen biztos az ítélete, milyen gyors a válaszadása mindarra, a m i művészi é r t é k és t á r s a d a l m i haladás körébe tartozik. Azok a m ű v e k , amelyeket Bálint György elfogadott, m i n t az emberi szellem teljesítményeit, ma is értékeink, csakhogy ő úgyszólván az í r ó k első könyvére, még ismeretlen kezdő mivoltukban szavazott, a tévedés k o c k á z a t á t vállalva az utókor előtt, jelene megváltása érdekében. Igaz, ritkán tévedett.

MŰVÉSZ, NE VIGASZTALJ ! A Bálint György-i gyémántkemény világnézet, g y é m á n t k e m é n y erkölcs, gyémántkeményen következetes életmű szerves része művészeti é r t é k r e n d j e , e s z t é t i k á j a is. Érdemes végiggondolni, hogy civil magatartása, személyes életvitele (hát persze, hogy itthonmarad, hát persze n e m menekül a halál elől, ő, lakatlansziget-lakókat 54

kinevető, elefántcsont-tornyocska gyávákat megvető, hordóba b ú j t ostobákat ostorozó!), riportjai, kritikái, publicisztikai cikkei, tanulmányai pontosan azt az etikát fejezik ki, a m i t tényleges köznapi tevékenysége, cselekedetei, tettei. Tett és írás, szó és mozdulat elválaszthatatlan egységben v a n nála. Hát természetes, hogy az író szerepéről vallott nézetei, a m ű esztétikai é r t é k r e n d j e sem lehet független ettől a s a j á t létezésének minden megnyilvánulására kiható, és azt meghatározó belső parancstól. Amilyen egyértelmű és következetes volt eddig ismertetett m a g a t a r t á s a az e m beri együttélés, a társadalmi berendezkedés, a fasizmus, a d i k t a t ú r a és a háború kérdéseiben, s az e m b e r (ha író, ha n e m író) kötelességeinek meghatározásában, éppen olyan következetes és egyértelmű a művészet szerepének és minőségének megítélésében is. M o n d j u k ki nyersen: Bálint György szembeállítja egymással a csak szórakoztató, a valóságot elkendőző, álomgyár „művészetet", a felelősségvállaló, a társadalom és az egyes e m b e r sorskérdéseivel foglalkozó, leleplező, idegesítő, cselekvésre késztető művészettől. A kettő közül az elsőt egyszerűen nem t a r t j a művészetnek. P á r a t lan iróniával megírt cikkében ( M ű v é s z , vigasztalj!) pontosan meghatározza az álművészet, a giccs, az idillgerjesztő ipar politikai eredetét: „Most n e m olyan művészetre v a n szükség, amely nyugtalanít, h a n e m olyanra, amely vigasztal! — jelentette ki egy rendőrtiszt. A megállapítás rendkívül hasznos, m e r t a szakértők m á r Arisztotelész óta hiába vitatkoznak azon, hogy mi a művészet célja, s most végre közigazgatási úton nyert megállapítást, hogy a művészet célja a vigasztalás." Még azok számára is lélegzetelállítóan kemény határmezsgyeszántás ez a mondat, akik következetesen küzdenek a bóvli, a könnyzacskógiccs, a rózsaszín operetthazugság-kultusz ellen. De Bálint György n e m alkuszik, irgalmatlanul továbblicitál: „Azok, akik a Courts-Mahler-i, húszfilléres bűnügyi regénybeii, pornó-, látványos revü-, sterilizált középfajú színműben vagy irodalomban és showban találják meg szellemi szükségleteik kielégülését: » m a j d n e m kizárólag szellemi kiskorúságban élnek...«" De a bornírt rendőrtisztviselőtől, a szellemi csecsemőkor szintjén élő közönségen át, egészen a fasizmusig jut el művészetesztétikájának körvonalazása során. És ezzel m á r szívet gyönyörködtetően lélegzetelállító: „A m a g a s r e n d ű n é m e t szellemek elnémításával felvirrad a német kultúra legselejtesebb melléktermékének, a giccsnek a korszaka. A hatodrangú kolportázsírók, a »völkisch«-hazafiságtól öblös hangú színpadi szerzők, a »gutgesinnt« érzelgős fecsegők szellemi termékei lépnek most m a j d előtérbe, egy kevés, divatos »neue Sachlichkeit«-mázzal korszerűsítve. I n d e x r e k e r ü l az élet és a művészet két örök a l a p t é m á j a : a társadalmi és a szexuális kérdés. Az előbbit a melldöngető Deutschland über alles-kurjongatás, az utóbbit az újjáéledő »szőke bestia« szentimentalizmus fogja helyettesíteni a H a r m a d i k Birodalom irodalmában." Csak ott? Csak egy történeti pillanatra, csak egy társadalmi rendszerre, csak egy földrajzi helyre szűkülhet le ez a veszély? É r d e m e s végiglapozni e szempontból is Bálint György műveit. A giccs, az álirodalom, az álművészet gúnyolása, leleplezése, m a j d n e m olyan s ű r ű n visszatérő motívuma, m i n t korát tagadása, mint a társadalmi osztályelnyomás elleni tiltakozása, mint a fasizmus megbélyegzése. A m b r u s Zoltánban azt ünnepli, hogy „karikírozza bizonyos polgári körök parvenüségét és sznobizmusát", amely teret nyit a szellemi élet melléktermékeinek is. Ambrus társadalomkarikírozását folytatja ő m a g a a „Kovács ú r b a n " , a polgári entellektüelben, aki „nagyban fogyaszt" mindent, „cigányzenét", „csaktepipáljladányit", „tevenagypúpút", „szervuszkérlekalássant". Ugyanezt az álművészetet gúnyolja a Neotősgyökérben, jól látva, hogy az operettgrófoknál, a Nova-bestseller sportladyknál, a sárgaregény-cowboyoknál semmivel sem értékesebbek a „fellobogózott dísz- és álparaszt figurák", a „giccses, képeslevelezőlap-színekben pompázó gentryk", a „Szent István-napi pátoszok", a „Bajza Lenke-i lelkizések", 55

„teremtettéző műkeserűségek és sírvavigadások" és a „ m i k o s c h - z a m a t ú h u m o r " „szigorúan valláserkölcsi alapon nyugvó gondolatnélkülisége". L e s ú j t ó a véleménye a k é t világháború közti pesti s z í n h á z k u l t ú r á r ó l is: „Cigányzenehősök cigányzenedolgokat m o n d t a k egymásnak és sikerük volt. Földbirtokosok összeütötték csizmás bokájukat, parasztok ö-nek m o n d t á k az e hangot. A pesti b u r zsoá — a cinikusnak és fölényesnek mondott pesti polgár — elérzékenyedett, h a a színpadi gazdatiszt, szerelmi okokból, népdalt énekelve b e t ö r t e az u d v a r h á z k e r í tését; és zajosan derült, h a dekoratív kosztümű paraszt r e k e d t hangossággal m o n d t a : Nizzétek m á n ezt a k a j l a f ü l ű Schwarczot." „Állandóan k ö v e t t é k és követik e g y m á s t ezek a d r á m á k , operettek, sőt középfajú színművek a pesti polgári s z í n p a d o k o n . . . Könyvek jelennek meg, enyhe anekdotakincs ízzel, f i a t a l és középfiatal írók b ú z a virágkék gondolat- és v a l ó s á g k e r ü l é s e i . . . " Miért t a g a d j a meg Bálint György ezt a f a j t a — és példás pontossággal a m a g a teljességében átfogott álirodalmat, álművészetet. Ezt is t a g l a l j a : E n n e k az i r o d a l o m nak semmi köze sincs az igazi paraszthoz, sem a polgárhoz, sem a faluhoz, sem a városhoz, sem a történelmi középosztályhoz. (B. Gy. szavai.) „Nem m a r k o l bele az életbe, hogy kimerítse és felmutassa, lüktető meleg d a r a b j á t . A szociális k é r d é s ezer oldala, osztályok és m a g á n e m b e r e k életformái, mai célok és m a i lehetőségek, a modern e m b e r lelki történései, a háború utáni hit és a h á b o r ú u t á n i szerelem, k o r u n k nőkérdése és korunk férfikérdése: mindennek h a l v á n y n y o m á t sem t a l á l j u k benne..." T a l á n csak azt felejtette el hozzátenni Bálint György, hogy az efféle h a z u g s á g szippantó álművészeinek v a n egy változata is, amely a t á r s a d a l o m k r i t i k a és a p r o b lémák iránti fogékonyság látszatában tetszeleg, elkendőzve kongó ü r e s s é g é t . . . De e mimikrivel m á r későbbi korok szükségletét igyekezett k i e l é g í t e n i . . . E k é r d é s b e n is káprázatos biztos ítélete. A h a r m i n c a s évek giccsfilmtermését elítéli, s n e m h a g y j a m a g á t megtéveszteni holmi látszatművészkedésektől. G r e t a G a r b ó t ó l még n e m olyanrégen meghatódlak némely kritikusaink, és oly szenvedéllyel védelmezték őt, azoktól, akik merészelték kissé „helyretenni" filmjeit, m i n t h a a t á r s a d a l o m j ö v ő j e f ü g gött volna e kérdéstől. Bálint György így írt: „ U t á n u k (néhány orosz m ű v é s z f i l m után, Sz. K. megj.) jó ideig nehéz volt moziba menni, és a nyugati f i l m m ű v é s z e t legtöbbre becsült termékeit : Greta G a r b ó sex a p p e a l j é t és a n é m e t h u s z á r t i s z t - m ű alkotások valcerkreációit élvezni." Milyen pontosan határozta meg a sznob szerepét a művelődésben, és m i l y e n könyörtelenül ítélte el az antisznobot, kategorikusan jelentve ki r ó l a : „az antisznob szemtelen". „Az antisznob reakciós." Az antisznob gátlástalanul m o n d j a r á m i n d arra, amit n e m ért, hogy az marhaság. A z antisznob kérkedik azzal, hogy az operett és a cigányzene az ő számára a zenekultúra csúcsa, megveti a népdalt, a n é p m ű v é szetet, kiröhögi a modern művészeti törekvéseket, m e g p r ó b á l j a d e n u n c i á l n i m i n d azokat a „sznobokat", akik megértették Einsteint és a m o d e r n festményeket. A „sznobok" „tisztelték a kultúrát". „Az antisznob az a pápua, aki a cilindert m á g l y á r a r a k j a . . . " Ebbe a szimbolikus k é p b e sűríti bele az antisznob t á r s a d a l o m b a n és f e j lődésben betöltött reakciós szerepét. Bálint György s z á m á r a persze n e m c s a k a sznob és az antisznob a l t e r n a t í v á j a létezik. A sznob, az antisznob ellentéteként leleplező szerepet tölt csupán be írásaiban, vele a k a r j a érzékeltetni az antisznob t á r s a d a l o m r a veszélyes jellegét. Az illúziót gyártó álirodalommal és álművészettel szembeállítja az őszinte, a társadalmi gondokat föltáró, valóságábrázoló és tartalmi, f o r m a i t é r e n e g y a r á n t ú j u t a k a t kereső művészetet. Szerinte csak a b a j t föltáró, a szomorúságot megszellőztető, a veszélyt jelző művészet n y ú j t vigaszt: „Megvigasztal az a művész, aki m e g m u t a t j a , hogy az élet bonyolult, nehéz és gazdag, kínokban, válságokban, f á j d a l m a k ban és harcokban gazdag. Megvigasztal az a művész, aki elégedetlen, aki azt h i r deti, hogy tenni kell valamit (és ezzel már tett is valamit). Megvigasztal az elégedetlenség, m e r t elégedetlenség nélkül nincs tett, t e t t nélkül nincs fejlődés, f e j l ő d é s nélkül nincs kultúra, és k u l t ú r a nélkül nincs m ű v é s z e t . . . M e r t elégedetlenség n é l kül nincs tett, és a tett. a legnagyobb vigasztalás. 56

És ez lesz a legnagyobb művészi tett, amely m a j d kiüti az emberek kezéből a-, búszfilléres giccseket, és felnyitja a szemüket. Ez a nagy tett, ez a d i n a m i k u s elégedetlenség lesz a legnagyobb vigasztalás."

A SZATIRIKUS PUBLICISTA És mindamellett szatirikus író, szatirikus publicista volt. Föltűnően sokat ír szatirikus írókról, humoros művekről. Érdeklik elméleti kérdések, de m a g a is m ű veli a szatírát, s gyakran maróbb, keserűbb, intellektuálisabb f o r m á j á t , az iróniát. A szatíraíráshoz szükség v a n olyan tárgyra, amelyet le lehet leplezni, szükség v a n olyan szemre, amely észreveszi azt, s olyan művészi adottságra, amely alkalmas arra, hogy meg is fogalmazza úgy az észlelt jelenséget, hogy nevetést váltson ki, s ezáltal hasson. Bálint Györgynek volt humorérzéke, értett a látszat és a lényeg közti ellentét k o m i k u s hatású leleplezéséhez, retrográd emberek és események szatirikus bemutatásához. Az élet minden megnyilatkozásában meg tudta találni a rejtett, á m komikusan esztelen ellentmondást. Ez tehetség dolga. Bálint György azonban t u d a tosan, a h a l a d á s szolgálatában, a felháborodás jegyében elhangzó tiltakozás, tett érdekében vált szatirikussá. A nevetéssel ő n e m szórakoztatni, h a n e m fölháborítani,, megdöbbenteni, mozgósítani akart. Számára egyszerű volt a kor esztétikája. „A ném e t rendőrség betiltotta Európa egyik leghíresebb vicclapját, a Simplicissimust." A nevetés t e h á t az elnyomottak, az üldözöttek, a kizsákmányoltak, a meghurcoltak oldalán áll. A h a t a l o m urai, a terror hiénái félnek a nevetéstől, a nevetés t e h á t jó,, hasznos, osztályharcos eszköz. „A H a r m a d i k Birodalomban tilos a nevetés." A publicista t e h á t csak a nevetés oldalán állhat. A nevetés, a humor, a szatíra, t e h á t vízválasztó, szabadsága vagy elfojtása megméri a hatalom értékrendjét. Bálint György szatirikus publicista. T é m á t megközelítő módszereit kora legjobb szatirikusaitól leste el, elsősorban Karinthytól. Az ő megnyilvánulásaibán azonban kevesebb a játék, bár nem kevesebb a borotvaéles logikájú szellemesség. Kevesebb a komikum, és több az invektíva, ami köztudottan pótolja a komikumot, nevetésínséges időkben. Bálint György a szatirikus publicisztikát a szatirikus széppróza színvonalán és m a r a d a n d ó szintjén művelte. Szatirikus csattanói m a is villognak, iróniájának fénye ma is hibátlan. Képekbe, jelképekbe tudta megfogalmazni igazságait, miközben harcos újságcikket írt, k a j á n k a r i k a t ú r á t rajzolt. Mindig következetességre, teljességre törekedett, tevékenységébe a maga egész embermivoltát v i t t e bele. Élete azonosult művészetével. Élt h a r m i n c h é t évet.

57

Húarmuve. éae. alakult a Qlépi OCMegiumoli Országja$ Szdoetsége

TÓTH BÉLA

Sej, szellők... Zord telek kínos koplalásai u t á n v a d a k csordái v o n u l n a k olyan éhesen a hó alól hegyező füvesekre, ahogy mi tömegeltünk, őzek, szarvasok, foglyok, fácánok, t e n g e r j á r t sirályok sietnek úgy, ahogy mi seregeltünk az iskolák ismerettel töltött etetővályúihoz. Az éhség a betűre, a b e n n e búvó szépre és erőre hajtott, hívott, k ü l dött, taszított bennünket, kik f a h á n c s kenyereken éltünk, s h a m u b a sült p o g á c s á k kal indultunk. Fésületlen, mezítlábas seregek kerekedtek. Kit hol ért a trombitaszó, ott k a p t a magasba fejét. Éngem szólítanak? Megyek. S ment magáért, a mögötte állókért, a rég hiába holtakért, a most élőkért, s az elkövetkezőkért. Hogy mindig süssön a n a p . — Mit a k a r t o k ? Rangot? — A legnagyobb is kicsi volna n é k ü n k . H a n e m a világot! Azt a k a r j u k . T u d n i . Magunkénak a k a r j u k tudni m i n d e n csücskét és bugyrát. S ha i s m e r e t e i n k b e n a miénk, akkor bánni vele. De jól! Rosszul m á r b á n t a k vele eleget. F a t e t ő n lakó őseinktől kezdve itt lüktet csontjainkban minden bántalom. — S hol m a r a d t a t o k eddig? Nyitott kapukkal álltak az iskolák! — Nincstelenségből rakott, égig érő, megmászhatatlan f a l a k választották el a bejáratot előlünk. Óriás tömegeinkből hangyányi réseken ha á t is tévedt k ö z ü l ü n k egy-egy, m i r e vitte? Cúgos cipőben járhatott, s az a d ó h i v a t a l b a n körmölte t e n g e r n y i bűneinket. S kiváló képességűjeinkből a kukoricakapálás művészei s e r k e n t e k föl, kik baromi ésszel, bivalyerővel naponta bevágtak egy holdat. S jöttek a tudás vályúihoz szólító trombitára tudor bányaácsok, tetőfedők, f a l a z ó kőművesek, zsaluzok, faragó béresek, hónaposok, summások. Teli r ü g y b e n feszülő befogadóképességükből otthon vőfélyek nőttek, s kugliban verhetetlen b u b a j á t é k o sok és önkéntes tűzoltók, falusi képviselőtestülettől választott harangozok, kisbírók, dűlőesküdtek és határcsőszök. És városi kocsmahősök, nótafák, a r a t ó b a n d á k első k a szásai, kazalrakók, rőzsélő erdei munkások, kaptafakészítők, kosárfonók, h e n g e r - és szélmolnárok, bank- és szállodaszolgák, üvegesek, lakatosok, egy-egy világi szép s z a k m a kiváló művesei. Műszerészek, kárpitosok, kirakatrendezők, csipkeverők, h í m zőlányok, faipari segédmunkások, fonógyári szakmunkások, szövők, műstoppolók, zárgyári beállítok, dűznimetszők, csapágygyári golyóválogatók, k a r p a s z o m á n y t a l a n libapásztorok, csirkegyári kopasztónők és mások. Trombitaszó: Gyertek, t a n u l j a t o k ! Az égig érő falak a vesztesen n e k ü n k győztes h á b o r ú b a n aláomlottak. S m á r látjuk az iskolakapukat. A város adta kollégium épülete utolsó m i v o l t á b a n hadikórházul szolgált. Szenyn y e s falain szétcsapott poloskák tetemei, s lecsurgott feketülő vérfoltok. — Meszelj, súrolj! Hodálynyi szobák. Ezernyi kéz, m á s n a p r a kész. B e n n ü n k e t tapogató fölvételi vizsgák. Zsótér Mihály szarvasi tímárlegény olvas a Szabad Szó 1946. augusztus 22-i számából: „Újjáéledőben a mátrai turizmus őszi idénye." 58

K é r d é s : mi a turizmus? Netán valami úri passzió? Zsótér teknősbéka szemhéjú, lassú pillantású, zömök. Gondolkozik. Az újság megbádogosodik kezében, úgy válaszol: — Az csakis úri passzió lehet, mivel hozzánk, a befagyott Körösön, nemegyszer lekocogtak telenként a vaddisznók, kitúrták k e r t j e i n k aljából a pityókát, gyakran megpocskolták a k r u m p l i s vermeinket. Akkor jöttek az urak. I n k á b b csak szórakozásból. L e d u r r o g t a t t á k a vadakat. Így aztán látni való, hogy úri passzió az a turizmus! Felcsattanó k a c a j kísérte a választ. A vizsgát vezető Vékes Lajos, tanárjelölt és kollégiumszervező t ü r e l e m m e l v á r j a a csöndet. — Zsótér feleletét elfogadjuk, bár válasza n e m helyes. Ismerete hiányos. De azért jön ide, hogy tanuljon. Azonban meséjének logikája kristálytiszta, ezért igaz. A következő kérdés, úgy tűnik, váratlanul csapódik ide. — Mi az ige? Mély csönd. A falazó kőműves végiggondolja szerszámait, közöttük egynek sincs ilyen. neve. És ismer ezernyi munkafogást, munkafolyamatot. Ige névre nem hallgat egy sem. Egy kéz, kis f e h é r pufók, női, mint fölkiáltó jel, a f e j e k fölé vágódik. — Az ige megtestesült Názáretben! Kacagás nincs. A turizmus kérdésénél is k á r volt annyira örülni. — Miből gondolja? — érdeklődik tapintatosan Vékes tanárjelölt. — A somogyitelepi kétcsövű katolikus templomban m i n d e n karácsony b ö j t j é n fölemlegeti a plébános. — Ismeretei hiányosak, de gondolom befogadóképességével nem lesznek b a j o k tanulmányai során — nyugtázta a választ Vékes. Ki mit tanulna, s m i é r t ? Ábécében sorolom a neveket. — Albus János. — Jogot tanulnék, mert vissza a k a r o m pörölni a p á m jussát. Meg a testvéreimen esett sértésekért a törvény furkósbot jávai a k a r n á m szétverni az ispán p o f á j á t ! A tömegből, m i n t focimeccsen a szurkolók bekiabálnak: — Máris kész prókátor vagy! — Minden ügyvéd seggenülő t o l v a j ! Ez Vékes fülét is megfogja. — Hogy értitek ezt a tolvajügyet? — Az ügyvéd a pörösködő felektől. elkapkodja a vagyont. Lépést se tesz érte, mégis az övé lesz. — Busa Magdus következik! Mit akarsz tanulni? — Mivel én csapágygyári golyóválogató voltam, hát szeretnék valami műszaki pályán előremenni. Hogy ne csak a csapágyakat ismerjem, de a gépeket is, a m i k ben ezek szolgálnak, az utakat, végcélokat, ahová mennek. — Ott a helyed, ott a helyed! — kiabált kedélyesen a fölvételizők hada. S így megy ez éppen százegyig. — Tíz n a p m ú l v a indul a dolgozók gimnáziuma, a régi Barossban. Indul a f a és f é m i p a r i szakiskola, a mezei jog, a tanítóképző, az óvónőképző és különböző ápolónőképzők nyílnak. Akik kollégiumhoz és iskolához jutnak, n e tekintsék azt hitbizománynak! Nem elég ám a p a d b a n ülni, ahogy n e m elég a gép mellett állni vagy k a p á r a támaszkodni! Most forgassátok magatokat. Nemcsak az iskolák kapuit nyitottuk ki, de kinyitjuk a belétek zárt képességek ajtóit is. És éljetek vele! Dolgozók gimnáziuma. Első óránkat, mindig az első a legemlékezetesebb, F i r b á s Oszkár igazgató tartotta földrajzból. Az a j t ó t sem csukta még be maga után, fölkiált: a Föld! Nagy effel. A teljességet, Földünket jelenti, a csillagot, a m i n élünk. A föld a l á b u n k alatt kis effel. Mindazonáltal, kedves fölnőtt tanulóim, ennek a háborúban leégett tetejű gimnáziumnak én vagyok a boldogtalan igazgatója. P a d j a i n k nincsenek, felszerelésünk 59

elpusztult. Ezek az asztalok bezárt kocsmák homályából k e r ü l t e k elő, ezért olyan borfoltos a tetejük. Önöket üzemek küldték ide. Önöknél kopogtatok. Rég kidobott, pincékben l e v ő p a d j a i n k a t kijavítva f ö l h o r d h a t n á n k a termekbe. J ö n r á n k a tél. K á t r á n y p a p í r k e l lene a tetőre! A tél berendezett osztályokban talált m á r b e n n ü n k e t . S a Föld a l a k j á t r a j z o l tuk épp a táblára, m i k o r valaki fölsóhajtott: esik a hó! Czógler K á l m á n törött kémcsövekkel l é p az osztályba. — Ha most az én ü v e g e m n e k f e n e k e lenne, b e m u t a t n é k két kémiai reakciót. — Hozunk mi, t a n á r ú r — szólal meg egy üvegtechnikus. — Nem, nem gyerekeim. Nem vagyunk kolduló r e n d ! M a g u k meglett e m b e r e k , f a n t á z i á j u k t ú l s z á r n y a l h a t j a a legjobban fölszerelt b e m u t a t ó t is. Kémcsövet t e h á t n e hozzanak, h a n e m m o n d o m : a fluór f o r r p o n t j a . . . K á l m á n bácsi következő ó r á j á n a k első kérdése: — Hozott valaki k é m c s ö v e t ? — Azt tetszett mondani, hogy n e m vagyunk kolduló r e n d ! — Hát azt m o n d t a m . N e is hozzanak! Most m á r n e is hozzanak! A következő k é m i a ó r á n : — Na, hoztak? — Akartunk, t a n á r úr, de olyan határozottan tetszett m o n d a n i , hogy ne, azt m i tilalomnak vettük. H a n e m a következő ó r á r a két ruháskosárnyi k é m s z e r t á r i eszköz a k a t e d r á n . K á l m á n bácsi szétdobja két k a r j á t a csudálkozástól. — H á n y patikába törtek be ezekért, gyerekek? Civil, vékony r e n d ő r h a d n a g y áll föl, s jelent. — Elhagyott javakból utalványozta a városkapitány, t a n á r ú r k é r e m ! — Ha r á m volna bízva, most az egész osztályt címzetes kémiai d o k t o r o k k á fogadnám. H a n e m a konyhasó kristályosodási f o l y a m a t a a t é m á n k , foglalkozzunk azzal. A kollégium minden n a p csinosodik. H a z a é r ü n k este, n a g y t e r m é n e k hosszú falán fölirat: „Száz népi kollégiumot, tízezer népi kollégistát!" Na, ez r a j t u n k n e m múlik. Birkatúrót vacsorálunk, de v a n választék is, u g y a n olyan súlyban vizes lóparizert is ehetünk. Kilenctől tízig népi tánc. T a n u l j u k a dunántúli lassúst, meg a piripócsi kerekezőt. B e t a n í t j a Vorisek Vera. Szép lány, vastag copfban h o r d j a a h a j á t , s t u d j a viselni mivoltát. Sokan c s a p n á n k neki a szelet, észre sem veszi. A tánc n ó t á j á t f ú j j a : A mohácsi malomgáton r e n g a n á d Elvennélek, de n e m enged az a n y á d Mikor m á r m e n n e k a strófák, a tánclépések és a f i g u r á k következnek. Sípos Bandi sándorfalvi citerás veszi á t a prímet. Ügy táncolunk, m i n t a p a d k a p o r o s b á lon, otthonosan. Vékes Lajos, kollégiumszervező t a n á r j e l ö l t alig t u d j a l e h ű t e n i a társaságot. — Versmondók, énekkarosok próbái következnek! Vörös Szabó Pali, k a p á r a termett nagydarab l e g é n y e m b e r áll szétvetett l á b b a l egy üres terem h a l v á n y fényű izzója alatt. A kongó ürességben, a k á r öreg b a l k á n i gerle búgása, melegséggel ömlik el a ballada. Házamon nádszál a födél, A gólya is rászállni fél. A sok adó súlya alatt, Nagy gerendám m a j d leszakad. 60

Itt az ünnep, itt karácsony, Bor és kenyér sok asztalon. De nékem nincs karácsonyom, Még kenyér sincs asztalomon. Gyermekemet nem küldhetem oskolába, jaj, f á j nekem, Nekem h á t n e m édesanyám Magyarország, csak mostohám. Megváltozik m a j d egészen, T u d j a Isten mikor lészen. É j f é l t is elveri az óra, m i r e lecsöndesül a ház, s reggel n e m j á r n a k még a villamosok, mikor a kollégisták kenyeret indulnak keresni. Ki régi m u n k a h e l y é n dolgozik, mivel csak délután kezdődik a tanítás, ki „koldulni jár", az üzemek által föla j á n l o t t hozzájárulások összeszedésére. És nincs konyhánk, így k a m r á n k sem. Máról holnapra élünk, m i n t az ég madarai. Százan ötven üzem és intézmény ebédkosztosai vagyunk. A rendőrség és tűzoltóság, honvédség és kórház, kendergyár, szalámigyár, fűrészgyár, gyufagyár, cipő- és bőrgyár, börtön és bútorgyár befizetés nélkül j u t t a t b e n n ü n k e t ebédhez. Balázs Sanyi komámmal, legjobb cimborámmal és m u n k á s joghallgatóval az öreg honvédlaktanya fogadott kosztosai vagyunk. Lapos c s a j k á v a l a h ó n u n k alatt d e l e n k é n t ballagdálunk az egytálételes bakakosztra. Sűrű, húsos cakompakkokat szab r á n k a szakács. Folyosókon ácsorogva eszünk, ahogy az akkori katonanép. V a s á r n a p tizenegy órára jártunk, hogy kimenős szakácsok ideje n e szökjön el velünk. Egyszer, jövünk Sanyi k o m á m m a l nagy jóllakottan, h ó n u n k a l a t t a hideg vízben ellöttyentett a l u m í n i u m csajkával, a Honvéd téri r e f o r m á t u s t e m p l o m b a n meg épp vége lehetett az istentiszteletnek, s ű r ű tömegekben vonult ki belőle egy iskolás lánycsapat. Tengerészblúzok, fonott h a j , s m i n t őzünőcsapat lépdel előttünk lassan, n y u galommal a lányiskola. Néz Sanyi, s ó h a j t : — Ennyi szépet egy csordában! — El is haladnak, templomi áhítattal, s mi állunk lecövekelve, gátlástalanul b á m u l u n k u t á n u k . Sanyi k é t kezére fogja a csajkát, földhöz vágja. — Ej, komám, a szakramentumos szűzmáriaúristenit a n n a k a balladatojásból kelt szögényparaszti sóvár, bűgatyában járó, pentaton szülőédösanyámnak is, hogy b ű n ü l n e vegye m á r a magasságos, hát m i n é k ü n k ilyen aztán n e m j u t ! De soha! Szégyellte t á n keserűségét, lehajolt, zsíros bakancsa szárába dugdosta kilógó k a p c á j á t . Titkon t á n szemét törölte, fölemelkedve az orrát böködte nagyujjával. J á r u n k dolgozni. Régi szakmáinkban való buzgolkodásunkból jön össze a közösség reggelije, vacsorája. J á r u n k a Tisza-pályaudvarra. Huszonöt f o r i n t v a g o n j a a szénkirakásnak. Nagy pénz. H a t v a n fillér egy kiló kenyér. Szól a telefon, m i k o r n e m vagyunk iskolában, húszan is t r a p p o l u n k vagont hányni. J ó meleg tavasz jött ránk, a kocsifordák rövidek, sürgős a m u n k a . H á n y j u k egy halomba a szenet, vagonokat gurigatva. Elkésve szalad közénk K u n Szabó Pali. Fehér Dórcó cipőben, a m i n e k tizenhat forint p á r j a ; sárga mosónadrágban, á r a huszonöt forint; f e h é r vászoningben, á r a huszonnyolc forint. A vagon közelében löki le magáról a cuccát. Siet, hogy behozza lemaradását. Nagy öblű lapátra kap. Lapátolunk. A szénportól hasonlítunk a pokolbéli ördögökhöz. Kicsapunk tíz vagonnal, delet harangoznak. S z e d j ü k a cele-culát. Pali is öltözne. R u h á j á r a kilenc vagon szenet hánytunk. Próbált kocsisember módjára káromkodik. Mi is szidjuk. Az ő r u h á j a , a mi r u h á n k . Tegnap Szakács L a j o s grasszált benne, m a K u n Szabó volt a soros. Holnap én következtem volna. Sok dévánkozásra nincsen időnk, f u t u n k , ötvenönknek százfelé főznek. S délután n e h é z órák következnek. T i m á r L a j o s biológus t a r t összefoglalót. Hogy is égethetnénk k é p ü n k bőrét előtte. Arányosságában úgy b á n i k és beszél velünk, m i n t tizennégy éves tanítványaival. Úgy is követel. Mindent aprólékosan. Az insecták kitin borításos, stigmákkal és stracheákkal lélegző ízeltlábúit olyan aprólékossággal kívánja tőlünk vissza, m i n t h a ő a k a r n á tőlünk megtanulni a szakmát. S növénytan61

ból a heliantus a n n u s szirmait, bibéit, a sinapis arvensis szárát és gyökerét aggod a l m a s pontossággal követelte a cserepező legénytől éppúgy, m i n t a slingelő lánytóL Mintha azok h o l n a p m á r k a t e d r á n állva kellene t o v á b b a d j á k fölpúpozott t u d o m á n y kazlaikat. — Mert az is megtörténhet! — Mert most csak szépen, alaposan szabad tanítani, s t u d n i ! — Mert n e m hadi világ ez! — Mert n e m gyorstalpaló ez! Ez a dolgozók g i m n á z i u m a ! Faliújságunk körül hangos viták hömpölyögtek. Első napon t á n i n k á b b azon, egybe vagy külön í r j u k le a szót: Faliújság. Az A k a d é m i a helyesírási szabályzata még n e m ismerte a fogalmat. De a lázat a kritika- és önkritikarovat hozta a kollégistákra . . . A vezetőség ismételten m e g r ó j a a Vasvári szövetkezetet, a m i é r t G y ö n gyösi Pali n e m veti be reggelenként az ágyát, s a Kossuth Zsuzsásokat, m e r t e l késve érkeznek házi rendezvényeinkre. A Dózsa szövetkezetet, a m i é r t Binecz J ó s k á t h a g y j á k elszökdösni a politikai előadásokról. H a n e m visszafelé is szabályos a játék. Barek Pistát, kollégiumi titkárt, a V i h a r sarok elnöke b í r á l j a meg, amiért n e m adta kölcsön H é j j á Sándor k a n á s z t á n c o s n a k csizmáját. Persze n e m csak letolásokról szólnak az írások. Sikeres műsorokról, vizsgákról, szereplésekről. Olvashattunk frissen s a r j a d z ó ú j s á g u n k b a n tíz-tizenöt szobára t e r j e d ő koleszunk minden zege-zugáról. Ahhoz nagy volt, hogy m i n d e n szobában j á r t a s a k legyünk. A lányokhoz pedig tilalmas volt a f i ú k n a k b á r m i k o r is belépniük. H a n e m éppen így, az iskolai összefoglalók idején egész f a l i ú j s á g o t b e t ö l t ő f ö l hívás kiabál r á n k : Kollégiumunkba jön Illés Béla, a Vörös H a d s e r e g őrnagya, író. P é n t e k e n este, kilenc óra után a f i ú k nagyhálójába. Söprünk, takarítunk. Egy frissen készült lózungot m a r u n k le a falról, a m i n e k szövege ez: Neveletlenek nevelnek neveletleneket! Illés Béla tiszteletére s z e d j ü k le, nehogy neveletlen nevelőnek értelmezze már m a g á t . A mondott időben ott ült kövéren, kényelmesen, derékszíjától s z a b a d u l t a n , k i gombolt zubbonyban. R u h á j á v a l ellentétben, m i n d e n mozdulatával civilesen. É j f é l i g t a r t ó izgalmat hozott. Zuhogtak r á a kérdések. Egy p o h á r víz mellett, k é t doboz Kazbek cigaretta füstjével bodorította beszédje selymét. Távoztával kitört k ö z ö t t ü n k az „osztályharc". Balázs Sanyi k o m á m azt kérdezte, féltek-e a szovjet p a r a s z t o k a kolhoztól? Mert a magyar paraszt úgy fél, m i n t ördög a t ö m j é n t ő l ! Ahogy Béla bácsitól elköszöntünk, Vékes még visszaparancsolt b e n n ü n k e t a színhelyre. — B a r á t a i m — kezdte elkomorult arccal. — Balázs Sándor m u n k á s j o g á s z t a p i n t a t l a n és apolitikus, t a r t h a t a t l a n provokációs kérdéseivel rossz f é n y t vetett a Vörös Hadsereg tisztje előtt kollégiumi közösségünkre, de m a g á r a a m a g y a r p a r a s z t r a is! Javaslom, fegyelmi tanáccsá alakulva, ítélkezzünk Balázs Sándor fölött, m i n d a n n y i u n k okulására! Elnémultunk. Legfőképpen Sanyi. — Elítélve Sándor apolitikusságát, elvonjuk tőle négy h é t r e a k i m e n ő t ! Szóljatok! — Én talán először! — lépett elő Sándor. — T u d t o m m a l a n n a k a v i l á g n a k vége, amikor az őszinteség provokációnak minősül! M e r t igen is fél a p a r a s z t ! H a a p á m magyar paraszt, akkor a magyar paraszt fél, d e m i n t k u t y a az égzengéstől. És engem n e szorítsatok kussolásra! Béla bácsi n e m v e t t e provokációnak a k é r dést. Elmondta, hogy m á s volt az orosz paraszt történelmi helyzete, m i v e l a legszegényebb kolhoz is többet nyújtott neki első percétől kezdve, m i n t a m i azelőtt volt. Mivel a bocskorszíjukba tűzött nyírfa kanállal léptek a kolhoz teli k o n d é r j a mellé. Nagy baj, hogy ezt m e g t u d t u k ? Tudtátok ezt? Én megnyugodtam. A f e n e hogy enné m á r meg a hivatalnoki szolgalelkűséget, c s u t o r á j á v a l e g y ü t t ! Vonjátok el a kimenőmet! De azt ne várjátok, hogy m a j d hallgatok! 62

A feszültség nem engedett föl. — Kérdéseket lehet feltenni — bátorítja Vékes a kollégistákat. — Csak azt szeretnénk tudni, mi az a csutora? — kérdezte félénken Cirok Magdus. — Az a pipa szopókája, első jelentésben. Másodikban, fakulacs! De ha nincs több kérdés, tegyük el m a g u n k a t holnapra! — javasolta Vékes. A gyerekek zizegve ágyaztak, készültek a lefekvéshez. Neveletlenek p l a k á j á t szögezték vissza a falra. Sanyit is többen invitálták segítségül, de m á r Csutorásnak becézve, s ő magától értetődően mászott föl a létrára, tudva ú j nevét. Tanév végén a NÉKOSZ-központból közénk érkezett Fekete Sándor. Velünk k o ros, labdapattanású fiú, eszére, a l a k j á r a formás. Pózok nélkül szólt, ahogy este kilenckor besűrűsödtünk a nagyhálóba. — Barátaim, népi kollégisták! A lezárt tanév eredményei biztatnak b e n n ü n k e t , hogy a f a l a k r a írt j e l m o n d a t a száz népi kollégiumról s a bele illő tízezer népi kollégistáról megelevenedjék! Őszre a szegénysorsú középiskolásoknak kollégiumot nyitunk. — Hurrá, nyissunk! A szalámigyárral való összeköttetésünk révén évzáró ü n n e p ü n k r e egy lópokrócra való kolbászvéget k a p t u n k . Azon és hideg vizén roptuk reggelig a táncot. A szünetekben kórusoztunk, verseltünk, pentatonból mozgalmira váltva, szomorúról át vidámakba. Másnap h a l l o t t a m az u d v a r végében, amely csak egy dróttal választódott el a Béke utcai úri villák lugasos kertjeitől, hogy szidnak ám bennünket. — Lám, az ú j világ értelmiségei minden éjszaka dorbézolnak, hétről h é t r e lánc és nóta! Nyelvemen égett, hogy átszólok a szőlőlugas alá, drága méltóságos asszonyom; bár bakakoszton, kolbászvégen és hideg vizén élünk, n e m kell n é k ü n k ahhoz innunk, hogy jókedvünk legyen! N a p süti ú t j a i n k a t ! A száz népi kollégiumért kiáltó lózung elevenen lépett le a falról. A város i d e adta a volt Tunyogi gimnázium épületét. Hiányoztak ugyan a padlók, az a j t ó k és ablakok, de jó tágas épület. Be sem ázik, le sem égett, csak éppen mindenki kirabolta belőle, a m i r e szüksége volt. Ezért n e k ü n k való. H a n e m a város, nagy figyelemmel kísérve lépteinket, kiutalta a Huszárlaktanya fűrészporos l o v a r d á j á t is, anyaghasználatra. A n n a k a mennyezete nútféderes deszkával volt szigetelve. T e n g e r nyi deszka a magasságokban. Verebek l a k t á k . a pókhálós hodályt, s patkányok. A mennyezet nyeregteteje húsz méternyi magasságokba szökött. Adtál város lovardát, a d j á l létrát hozzá! Adta. A tűzoltók k é t k e r e k ű tolólétráját. A f r a n c i a f o r r a d a l o m szankülottjai taszigálták olyan büszkeséggel ágyúikat, ahogy mi fuvaroztunk a kerekes létrával. H a n e m teli a palatető, meg a deszka köze hőszigetelő salakkal. Dől belőle a por, mintha tüzérségi tűzzel lőnék a száraz anyaföldet. Szurtosak vagyunk, a k á r a csürhés disznó. De h o r d j u k Alsóváros határából Fölsőváros h a t á r á b a a matériát. Száz kollégium egyike épül itt! Ehhez egyetlen gépünk a létra. Vermes Éva orvostanhallgató b r i g á d j a húzza, V a r j ú Vince j o g á s z szövetkezete egyensúlyban t a r t j a a két keréken guruló terhet. J a v u l t a k élelmezési gondjaink, UNRRA-konzerveket k a p u n k . Tonnaszám a m o gyoróvajat, margarint, a tejport. Nem is m e n t ü n k külön kenyérkeresetre többet. A száz kollégiumért kiáltó követelményt hajszoltuk hétről hétre. Augusztus 20-án m á r két tábla feszített a kollégium v a s k a p u j á r a szögelve :Móricz Zsigmond Népi Kollégium, másik oldalon: K á l m á n y L a j o s Középiskolás Népi Kollégium. Benne l a k t a n y á k b ó l összehordott vaságyak, kórházak szalmazsákjai és székek a püspöki hivataltól. Az u d v a r u n k is frissen kövezve, és víz, zuhanyozó,, tanulószoba. És lókórházból kapott fűrészporos kályhák. Az a v a t á s ünnepi e b é d j e : fahéjas tejbekása, dunsztosüvegekből ittuk rá a vizet. P o h a r u n k n e m volt. Délután63.

•a fölvételizők, meg a m a g u n k örömére rittyentettünk olyan k e r e k műsort, egyszer csak azt vettük észre, r á n k szakadt az este. A fölvételizők kicsi tanyai bugyuta fiúkból, törött szárnyú, h á b o r ú t j á r t ősjogászokból, alapvizsgás bölcsészekből, bukott főiskolásokból seregeltek össze. É s az ú j o n n a n érettségizettek csapata is ott v á r t a sorsát. N á l u n k k e z d e n é k felsőiskolai tanulmányaikat. Ez egy egészen ú j sereg. Milyen b ü s z k é k voltunk. M i n t a r a t ó b a n d a első kaszásai. T á n nem v á g h a t j u k rosszul. L á t j u k leterített r e n d j e i n k e n , s h a l l j u k lábunk n y o m á b a n tipródnak u t á n u n k . Mint a b a n d á b a n dolgozó asztaloslegények, egymás g y a l u j á n a k f ü t t y e n t é s e h a j t j a a másikat. Minél élesebb a szerszám, sebesebb a kéz, a n n á l v i d á m a b b a n szólal meg a fenyő. S ki n e m a k a r előbbre való l e n n i ? Hitünket kivirágosodva látni; mámor. Vágunk is olyan m a g á t ó l h e m p e r e d ő m ű s o r t frissen téglázott u d v a r u n k o n , estére elködlik előttünk a nap. A m á s n a p kezdődő fölvételiken öreg kollégisták a d t á k a szolgálatot. P o n t o z ó bizottságokban, írásbeli dolgozatok körül és a k o n y h á k o n . A f r o n t o t j á r t a k szűrve kerültek csak hozzánk. R o z s d á j u k g y a n ú s n a k t ű n t előttünk. És az ú j o n n a n érettek is itt-ott. Szögi B a n d i t első m e n e t b e n k i s e l e j t e z t e a bizottság. Vékes L a j o s beszélhetett mellette. Irt és olvasott f r a n c i á u l , tiszta v o l t családi m ú l t j a , a k á r az ivópohár, á m egy népdalt el n e m t u d o t t dudolázni, s n e m állt t á n c r a a lába. — De h á t végigsorolja a világirodalmat, meg a magyart, b a r á t a i m , népi kollég i s t á k ! — r i m á n k o d o t t Vékes. — Az a s z á j t u d á s a ! — És az észé! F e j m u n k á s n a k készül, akárcsak ti! — Fél év próbaidőt a d u n k neki! A negyvenhetes választásra készültünkben, tán n e m is é p p véletlenül, kollégium u n k b a látogatott Veres Péter. A közel kétszázas tagságunk h e t v e n százaléka a P a r a s z t p á r t t a g j a volt. Tíz százalékot tettek ki a szocdemek, másik tízet a k o m m u nisták, tíz százalék lehetett a pártonkívüliek száma. Meleg szívvel f o g a d t u k P é t e r bácsit. Röviden beszél. A baloldali b l o k k n a k győznie kell! K ü l ö n b e n meghíznak r a j t u n k a tetűk! T á n n e m így szó szerint. K e d v é é r t . három citerásunk t a l p alá valójára roptuk ú j t á n c a i n k a t . É p p a tápéi d a r u d ü b ö g ő s t . Közénk penderedett. T e m p ó s a n csuszogott csizmája talpával. Elkészültében m é g lelk ü n k r e kötötte: m i n d e n t tegyünk meg a győzelemért. Tettük is. Éppen T á p é r a megyünk ifjúsági nagygyűlésre. Ahogy k i é r ü n k , nézi K a r a l y Bandi, hogy pártállásunk szerint kitesszük-e a koalíción belüli baloldali blokkot. Ott v a n n a k a szocik, komcsi kettő is akad, d e nincs p a r a s z t p á r t i a n a g y s z á m ú NÉKOSZ-parasztokból. Bandi rámoszt egy p a r a s z t p á r t i fölszólalást. M i k o r r á m k e r ü l a sor, parasztpárti hangot ü t v e alig v a r t y a n t o k el úgy tíz m o n d a t o t , egy buksi f e j ű suhancér, B a n d i n a k az öccse, az első s o r b a n fölvisít, hogy biz i t t n a g y piszkosság történik. Hiszen n e m is vagyok parasztpárti, hanem k o m m u n i s t a ! Jól t u d j a ő, b á t y j á h o z jártában-keltében ismer á m bennünket. A m ú g y is sistergett a város levegője, a f a k u l t a t í v h i t o k t a t á s tüntetéseitől, a Nagy I v á n - f é l e tömeggyűlések lázától. Még az a m e r i k a i ú j s á g í r ó k a t is e l p ü f ö l t é k kézen-közön a szegediek. A t e r e m b e n levő kisgazdaifik, a B a l o g h - p á r t i a k és a Slachtások a padokon keresztül törve rontottak r á m , ü t v e lökdeltek ki az u d v a r felé. Bandiék alig t u d t a k kivenni a kezük közül. Eközben, az iskolaszünetben F i r b á s Oszkár gimnáziumigazgatótól k a p o k egy levelet, hogy bizonyos időben j e l e n j e k meg s z o b á j á b a n . H a r m i n c a n k u c o r g u n k asztala körül, ő maga h á t r a tett kézzel, izgatottan j á r k á l közöttünk. — T a n u l m á n y i eredményeiket értékelve megállapítottuk, hogy a volt h á r o m p á r h u z a m o s első osztályból önök harmincan ősszel olyan második évet k e z d h e t n e k , ami a félévi vizsgákkal befejeződhet. J a n u á r b a n elkezdhetik a h a r m a d i k osztályt. Ha mi, tanárok, a lélek szobrászai vagyunk, s önök a n e m e s m a t é r i a , m i b ő l a •64

m ű kibontakozhat, bizony szeretnénk látni műveskedésünk eredményét. Maguk tiszta f e j ű felnőttek, állítom, hogy könnyen megbirkóznak a feladatokkal. Áll az a l k u ? K i n t lakó, idősebb, családos melósok n e m vállalkoztak rá. Ők n e m l a k t a n y á k b a n eszik e b é d j ü k e t , nappal dolgoznak. Mi, kollégisták, mint ugrásra tanított versenylovak, neki készítettük lelki lábainkat a m a g a s r a állított akadályoknak, hogy csak a k á r a h a s u n k a l j á v a l is le ne s ú r o l j u k a lécet. Nagyon sebes v á g t a t á s u n k b a n egyik esemény tiporta a másik sarkát. Szólítanak b e n n ü n k e t a pártbizottságra is, hogy most pedig ki hová és m e r r e a választások idején. K a p o m én a pecsétes írást, hogy Alsótanya x és y körzetének választási biztosa vagyok. Az Irodasori iskolától M ó r a h a l m á n át a Zöldfásig, Átokháza határáig e n y é m a választási gyűlések ügye. És K u n h a l m á n a választás n a p j á n elnökségben a helyem. E h h e z való j á r m ű a konzervgyár által kölcsönzött árubeszerző f é r f i k e r é k p á r . És ezek m á s í t h a t a t l a n kívánalmak. És természetesek. Megy is m i n d e n a m a g a m ó d j á n , m i n t a puskából kilőtt golyó. Világosak a f r o n t vonulatok. Kisgazdák n e m j á r t a k az én választási gyűléseimre, s mi sem jelentkezt ü n k n á l u k . N e m annyira programoztunk, mint inkább beszélgettünk, kölcsönösen tapogatóztunk, kérdezősködtünk a világ fordulásairól. A legtöbb gyűlésen megkérdezték: — H á t m a g a mög micsoda? M á r a kenyérkeresetére nézve? Azt n e m m o n d h a t t a m , hogy gimnazista. Huszonkét éves létemre ki értené itt a sorsomat. Azt sem m o n d h a t t a m , hogy kollégista, n e t á n hittérítőnek néznének. — T á n ügyvégy? — vélekedtek n é h á n y a n —, hogy ilyen patentosan töszi-vöszi? Kicsi dicsérettel kevert, kedvesen piszkálódó aranyoskodás volt ez, mire csak olyan f o g a d j i s t e n mehetett válaszul, ahogy az adjonisten szólt. — Ex asztaloslegény, kollégista diák és járásbíró vagyok egy személyben. P á r t állásomra való nézvést pedig m a g u k k a l egy h a j ó b a n evező. — Na, iszön. Aztán, hogy értetődik ez a járásbírósági dolog? — T e g n a p éjfélkor a Borbás köröszti kocsmában befejezvén a gyűlést, ülök a biciklimre, hogy hazakerekezzek. H á r o m kilométeren belül kiereszt a gumim. Gyalog m e n t e m haza. H a r m i n c kilométer. Mert járásbíró vagyok. A K u n h a l m i iskola koalíciós dekorációval virrad a választás v a s á r n a p j á r a . Mindenféle p l a k á t kiabál. Sarló-kalapácsos, Föld, Kenyér, Szabadság-os, imakönyves — kenyeres. És mindegyiken jelek, hová tedd a keresztet. S mi, a koalíciótól küldött választási bizottság, ünnepi gúnyában ülünk, feszült várakozással. Elnökünk öreg bolsi, lópatkoló és kocsikovács a közeli országút nádtetejű műhelyéből. A reggel hatkor érkező választókat úgy f o g a d j a kalaplengetve, akár lakodalmi vőfély a sorjázó vendégeket. Egy-két szó, biztató következik kinekkinek, hogy hová kell tenni a keresztet, mellé ne tegye, jó helyre rajzolja á m ! K ü l ö n b e n a választási helyiségben tilos az agitáció. Csak a listák zizegései, a szavazó f ü l k é r e akasztott szalmazsák libbenése jelzi, hogy halad a munka. Időnként kicsi diskurzusok indulnak, nem pászol a tanyaszám a névvel, néha elhaltak helyett a k a r n á n a k voksolni a törvényes örökösök. Mert a holtakért az élőknek mindig is voksolniok kell. Közben nézem én, hogy az öreg bolsi elnököm rettenetes pontumossággal osztja ki a szavazólapokat. Valahonnét az asztal alól húzza elő kezét, mintha f á j d í t a n á , s hüvelykujját fölül teszi a lapra, néha a jobb fölső sarokra, máskor a közepére, h a r madszor a jobb alsó sarokra. Ügy dél körül, hogy kicsit megapad a szavazók árja, etetik otthon a jószágot, kilépünk levegőzni az udvarra. Régi barátság a l a p j á n kérdem tőle, hogy ez a hüvelykujjfogás m i r e való. Talán a köszvény b á n t j a ? — Á, fiú, megmondom én, káderezek! Lekáderezem a gyanúsakat. Vékonyka csontolajat kapok a h ü v e l y k u j j a m r a , úgy fogom a papírt. Estére halványan előjön r a j t u k az u j j a m nyoma. Namármost, v a n a pártszervezetünkben vagy h a t küldött ember. M á r úgy értvést, hogy olyanok, akiket a kisgazdák vagy a schlachtások küld5 Tiszatáj

65

tek közénk kémlelődésre. Hogy megvigyék nekik terveinket. Olcsójancsik ezek. De most kiderül, ki hova voksol. Minden fogásom egy n e v e t jelent. T u d t o m m a l az ENSZ megfigyelői, s az elnökségben ü l ő m á s p á r t o k képviselői n e m ügyítettek az öreg lóerelő káderozására. H a n e m vagy fél év m ú l t á n v a l a m i városi gyűlésben összeakadok vele, k é r d e m tőle, bevált-e a káderezés. — Hallja, a hatból kettő csak á r u l ó volt. Még a régi v i l á g b a n hozzászoktak, hogy egy kis j u t a l o m é r t e l a d j á k voksukat. Besűrítettek közénk k é m n e k , s a m o d a szavaztak, a kisgazdákra. Na, gondolhatja, kivágtuk őket, ahogy a m a c s k á t szokás, t u d j a hová. Ugyan az egyiket meg is döngették fiataljaink, mivel nagy volt a csalódás benne. A Kálmány kollégium kicsi gyerekei Csutorás k o m á m n a k , ahogy m e n e t k ö z b e n kivallotta, azért tetszettek, m e r t m i n d n e k sorsát m a g á é n a k tudta. — Hej, k o m á m , ha én így tizennégy éves k o r o m b a n ülhettem volna iskolapadban, h á t m e g c é l o z n á m az Akadémia elnökének székét! A n n á l n e m is a d n á m alább. De nemcsak sóhajtozott, m i n d e n alkalmat megragadott, hogy a kicsik között lehessen, ö n k é n t f ű t ö t t e a fűrészporos kályhákat, s ügyelte n a p o n t a h á r o m s z o r is. Egy délutáni ráfűtéskor, m á r zimankósodott odakint az idő, Sanyi fűrészporozza a dobosokat a kálmányos tanulószobában, hiszen m i n d j á r t j ö n n e k az iskolából a f i ó kák, jó lesz nekik egy kis meleg. Eközben látja, hogy Pellés L a j o s n e v e l ő t a n á r ü l az asztalnál és Sikár Jancsi rongyos, világi tón okos f e j ű proligyerek, lavórnyi vizekkel mászik be az asztal alá. Pellés beleteszi mészfehér l á b á t és olvas. A Tőkét f o r g a t j a , a k á r kispapok a breviáriumot. Ahogy h ű l a víz, Sikár f o r r ó v a l cseréli. P e l l é s m é l tósággal teszi át amabba lábát. Sannyi előtt elborul a világ. — A rabszolgát nevelő szakramentumodat, te! H á t mit csináltatsz t e ezzel az á r t a t l a n kisgyerekkel. Pellés fölnézett a Tőkéből, s kihívóan pimasz tekintettel r á n d í t o t t v á l l á n . — A t e dolgod, hogy f ű t s r á n k ! És mindig is az lesz! Sanyi egy álltó helyében e j t e t t e ki kezéből a vödröket, s lekevert k é t a k k o r a pofont Pellésnek, hogy az elterült a földön. Az égzengésnyi z a j r a összefutottak az emberek és Vékes. — Mi történik itt? Pellés úgy feküdt a földön karikában, mint akit görcsök r á n g a t n a k . — Mi volt itt — kiabál Vékes magából kikelve. — Láthatod — m o n d t a higgadtan Csutorás. — De h á t miért, és hogy jössz te ehhez? — Az ilyen ganéjokat agyon kell verni, m i n t a veszett k u t y á k a t . A b é l ü k e t is kitaposni! — Na, v á r j á l csak t e nagyütős anarchista. H á t még mindig azt hiszed, hogy a falud kocsmájában legénykedsz. Azonnal összehívom a népbíróságot! Ügy is volt. — Balázs Sándor másodéves munkásjogász m o n d j a el, m i f é l e inzultus t ö r t é n t a K á l m á n y Lajos Kollégium diákszobájában. — Az történt, hogy ez a piszkos, bukott diák- és gyereknyomorító, n e v e l ő t a n á r i mivoltában ezzel a tiszta kis prolival mosatja a mocskos p a t á j á t , d e fölül, k ö z b e n a világnak marxi megváltásán élezi elméjét. Én előttem ez így együtt n e m igaz. Ezt én n e m tudom lenyelni. Ez az ú j arisztokrácia pofátlan, lelkiismeretlen, cinikus készülődése soraink között, az u j rabszolgák fölötti könyörtelen u r a l o m r a ! S mi t ű r j ü k ezt? Hogy a szemünk l á t t á r a gyalázzanak b e n n ü n k e t ? E n g e m n e m azért küldtek ide, hogy t ű r j e m ! — De Balázs Sándor munkásjogásznak t u d n i a kell, hogy az ököljognak s o r a i n k ban keresnivalója nincs. — Tűzze], vassal, vasbunkóval szétverni őket! Az í r m a g j á t is kiégetni e n n e k a 66

mentalitásnak. Nemcsak ököllel. Farizeusok, k u f á r o k f u r a k o d n a k közénk, s h a felnőnek, a l u l m a r a d u n k . Mi m a r a d u n k alól. — Nem, barátom. T e ezt u t o l j á r a tetted. A kollégium közösségéből kizárunk, s teszünk róla, hogy a jogon se folytathasd t a n u l m á n y a i d a t ! Este t u d t u k meg, hogy Csutorás m á r nincs közöttünk. Egyre tömörebbnek hitt élő soraink első repedése volt az ő sorsa. F á j d a l m a s karistolásokat e j t e t t r a j t u n k . Hogy is v a n ? Az ököl n e m eszköz, de hát amiért ütött, az a v é d e t t ? A trappoló idő sietve forrasztotta f á j d a l m u n k a t . Szorgalmi hónapok, s üzemekben pergetett műsorok. Esemény esemény h á t á r a sodorta életünket. Egyszer a dohánygyárban a d t u n k erőteljesen lüktető szép műsort. R u t i n u n k volt, éreztük a közönséget. Az odafigyeléstől, az érdeklődés melegétől verejtékeztek a falak, a nyeregtetőt t a r t ó vasoszlopok. Táncoltunk s énekeltünk. Szavaltunk, balladáztunk. Órák múlva, a befejezés legforróbb pillanatai után a p á r t t i t k á r fölszalad a pódiumra, arcán látszott, rengeteg mondanivalóval, izgalomtól magas torokhangon -kiáltotta teli az óriási t e r m e t : — Elvtársak!... Feszült figyelem és hosszú szünet. Gondoltuk, ismeri a hatásszünetek jelentőségét. — E l v t á r s a i m ! . . . Én csak azt mondom, hogy szabadság! Lejött közénk. Tulajdonképpen m i n d e n t megmondott. Ahogy fölocsúdtunk, vastapssal köszöntük köszönetét. Csutorás távoztával a hajszálrepedések goromba hézagokká táguldoztak. A kisgazdák MAKE-mozgalma Szegeden is terebélyesedni kezdett, s a szocdemek DOKOSZ kollégiuma is lékelte sorainkat. A n a g y Móricz Zsigmondból is sűrítettek á t némely sértettek amoda, itteni harmincadrangúságukból, ottani elsőrangúakká lépve elő. Hugyecz Jóska, pipett borbélylegény, mindig is méltóságán alulinak tartotta velünk, zárt sorokban, énekszóval, utcahosszat mozgalmi dalokra lépni. Ö ment a járdán, nagyon szégyellve, hogy ilyen távolról is hozzánk tartozik. Akkoriban éppen UNRRÁ-tól kapott tengerészgúnyában indultunk a hidegnek. Fekete posztóinkban olyanok lehettünk, mint téli varjúseregek a h ó tetején, s furi kinézetűek. A lakosság kényeslelkűjei nagy ívben kitértek m e n e t ü n k elől, h a látták tömegelésünket. Hugyecz h á t elment, s vele bizony jobbak is. A repedések táguldoztak. Persze jöttek ú j csapatok, jobbak, erősebbek. Makón huszonnégy óra a l a t t kollégiumot rittyentettünk egy elgázosított család villájából, pedig húsz maszek f u v a r o s rohamai között ürítettük, s rendeztük be az épületet. A főispán és a polgármester nélkülünk n e m tudott érvényt szerezni határozatának. A centenárium pesti ünnepén t ü n e t e sem látszott belsőbb b a j a i n k n a k . Ü d e virágzás, s biztonság sorainkban. Sokan vagyunk, messzire menők. B a j n e m érheti merészen létrázó terveinket. És a gimnázium szabta tananyagot tempósan döngetjük. Félévenként egész évet lekaszálunk. Negyvenkilenc n y a r á r a huszadmagammal hajazom be az ötödik osztály boglyáját. És az akácokkal, őket követő h á r s a k k a l virágzik, illatozik kedvünk. A m i k o r m e l let feszítve, k i t á r t ablakú társalgónkba lépünk, hazamegyünk. Hazamenni, ha öröm van kezünkben, hogy is ne lenne jó. T á r s a k közé. Azok is örülnek n e k ü n k . Ahogy mi az ő sikereiknek. Értenek minket, s nincs annál jobb, együttlépő, együttérző emberekkel élni. Szelíd víz viszi hajónkat, a szél vitorlás kedvünket dagasztja. H a n e m Szalóczi Márta Sós Ibolya vállára borulva sír, a k i t á r t ablakokban. És Olasz J u t k a és a Palkovics lányok. Némely fiú csak némaságával segít nekik. S mi kipirulva dobbanunk közéjük, n e m értve, valami játékot próbálnak tán, v a g y . . . valaki meghalt? Még közülünk is meghalhat valaki? — Valaki meghalt? — A NÉKOSZ! 5*

67

— Mi? — Egy határozat k i m o n d t a : oszolj! S mi lesz a tízezer u t á n u n k jövővel? Ki hová, s m e r r e ? Vékes úgy á l l t közöttünk, ahogy kotló riadt csirkéi között. — Barátaim, népi kollégisták! A kolduló életnek vége! P á r t u n k j a v a s l a t á r a állami kollégiumok veszik át otthonainkat. Ezzel egyidőben m e g n y í l n a k a s z a k é r e t t ségis kollégiumok, és a munkásfiatalok előtt k i t á r u l n a k a nappali egyetemek k a p u i . Más tempó következik, de a m i n t tudtatok tánc közben t e m p ó t váltani, úgy bizonyosan tudtok az élet diktálta tempóváltásban is. A NÉKOSZ-ban m e g k a p t á t o k , a m i r e szükségetek lesz. Mindenki sorakozzon a neki megfelelő iskolakapukon befelé. Egyet ne f e l e d j e t e k : ki küldött benneteket, m i é r t tanultok! És legyetek az eljövendő ú j helyeken kelesztő kovászai a közösségeknek, ahol ú j embert tápláló friss kenyerek sülnek!

68

SOMLYAI MAGDA

Jó szóval oktatott, játszani is engedett magukért

„ ... a tettek ... csak felnőttsorban felelnek." (Illyés Gyula)

Mindössze h á r o m esztendeig élt a NÉKOSZ, á m tagsága egy életre szóló é l m é n y t , é r t e l m e t m e r í t e t t belőle; és m e g k e s e r e d e t t p i l l a n a t o k b a n az „ á l d j a m v a g y á t k o z z a m " nagy p r o b l é m á j á t . Ez a k é r d é s f e l t e v é s a z o n b a n — b á r m e n n y i r e igazi i n d u l a t t a l t e l í tett — mégiscsak színpadi, m e r t a felelet m i n d i g e g y é r t e l m ű . A N É K O S Z - é v e k e t senki n e m e n g e d n é kitörölni a m ú l t j á b ó l , h a m é g a n n y i b á n t á s t is k a p o t t érte. Mi a d t a a N É K O S Z m á i g is h a t ó e r e j é t ? S o k a n k e r e s t é k és keresik r á a választ. Van, aki csak ö n m a g a s z á m á r a k í v á n j a tisztázni; v a n , aki pedagógiai p é l d a a d á s n a k s z á n j a ; s v a n , aki a t ö r t é n e l m e t k u t a t j a b e n n e . Az utóbbi é v e k b e n n e m k e v e s e n m á r í r á s b a n is rögzítették a v é l e m é n y ü k e t . Olyanok is, a k i k kívülről k í s é r t é k f i g y e lemmel és rokonszenvvel a m u n k á j á t , d e főleg azok írtak' róla, a k i k b e n n e éltek. Teljes k é p r ő l m é g s e m b e s z é l h e t ü n k most sem. M i n d e n k i m á s - m á s o l d a l á r ó l v i l á gította meg, m i n d e n k i m á s t hangsúlyozott, m i n d e n k i t m á s tett b i z o n y t a l a n n á a teljességre t ö r e k v é s b e n . Mindettől a z o n b a n n e m kuszább, csak sokszínűbb lett a k é p , valahogy úgy, m i n t a m i k o r n a g y z e n e k a r játssza az egyszerű v e z é r d a l l a m o t . A szimp a t i z á n s o k n a k a k ö z v e t l e n é l m é n y h i á n y a , a volt t a g o k n a k a m o z g a l o m erős sodra, a v á r a t l a n u l b e k ö v e t k e z e t t feloszlatás n y o m á n k e l e t k e z e t t z a v a r o d o t t s á g teszi n e hézzé m é g m a is a tárgyilagos értelmezést. A feloszlatás. M a m á r t u d j u k , vagy m a j d n e m t u d j u k a t ö r t é n e l m i m a g y a r á z a t á t is. N é h á n y m o n d a t o s összegezés ide k í v á n k o z i k ebből, m e r t e n n e k i s m e r e t e m i n d a N É K O S Z - é v e k , m i n d az utóélete m e g é r t é s é h e z elengedhetetlen. A h a t a l o m é r t f o l y t a t o t t harc, m e l y egyben t ö r t é n e l m i j ö v e n d ő n k t a r t a l m á t j e l e n tette, 1948 n y a r á n eldőlt. A m é r s é k e l t h a l a d á s é r t , a polgári célokért k ü z d ő e r ő k vereséget s z e n v e d t e k a t á r s a d a l o m l e n d ü l e t e s fejlődését, a szocialista k i b o n t a k o z á s t kereső dolgozó osztályoktól. A h a t a l o m kizárólagos birtokosa a p r o l e t a r i á t u s lett, mely p á r t j á n a k vezetésével hozzákezdett a szocializmus a l a p j a i n a k l e r a k á s á h o z . A N É K O S Z a szocialista p e r s p e k t í v á é r t k ü z d ő e r ő k osztaga volt. Joggal hihette, hogy a t o v á b b i k ü z d e l e m b e n is s z á m o l n a k vele. N e m így t ö r t é n t . Valódi, d e j a v í t h a t ó hibái és k o n s t r u á l t kifogások m i a t t 1949 n y a r á n m e g s z ü l e t e t t a feloszlatását k i m o n d ó határozat. M i é r t ? M i volt olyan a kitűzött célokban, és mi volt olyan a N É K O S Z ban, hogy esetleges ütközésüktől k e l l e t t t a r t a n i ? A h a t a l m i h a r c eldőlte u t á n a korábbi, a koalíciós é v e k r e jellemző f e l a d a t o k , harci f o r m á k — az elért e r e d m é n y e k a l a p j á n , a szocialista célkitűzések s i k e r e é r d e k é b e n — m e g kellett, hogy változzanak. A v á l t o z á s h o g y a n j á r a nézve a t ö r t é n e l e m két m e g o l d á s t k í n á l t . K ö v e t n i a S z o v j e t u n i ó b a n — jóllehet m á s t ö r t é n e l m i és gazdasági k ö r ü l m é n y e k között, d e — kipróbált, m e g v a l ó s u l t u t a t ; vagy keresni a m á sodik v i l á g h á b o r ú u t á n i m e g v á l t o z o t t nemzetközi helyzetet és a hazai gazdasági és t á r s a d a l m i f e j l ő d é s s a j á t o s s á g a i t is f i g y e l e m b e v e v ő változatot. K ü l ö n b ö z ő n e m z e t közi és itthoni tényezők h a t á s á r a a z utóbbi veszélyesnek t ű n t . í g y a sztálini k o n cepció m á s o l á s a v á l t á l t a l á n o s s á m i n d a gazdasági építésben, m i n d a politikai gyak o r l a t b a n . A házai adottságok elhanyagolása n é h á n y é v u t á n súlyos gazdasági és t á r s a d a l m i k o n f l i k t u s h o z vezetett. A n n á l is i n k á b b , m e r t a d o g m a t i k u s politikai i r á n y í t á s a z elvileg indokolható merevséget is túlteljesítette. A d o g m a t i k u s politikai vonalvezetés hívei n e m hitték, hogy éppen a szocializm u s ő s z i n t e a k a r á s a t e r e m t h e t bizonyos d o k t r í n á k t ó l u g y a n eltérő, de a z é r t figye69

lemre érdemes, a l k a l m a z h a t ó ú j gondolatokat, megoldási módozatokat. S z a b a d u l n i igyekeztek minden olyan formától, intézménytől, egyéntől, mely, é p p e n a szocializmushoz való őszinte hűségének tudatában, bírálóként léphetett fel, a m i p e r s z e s e m miképpen n e m jelent tévedhetetlenséget, csupán jó alapot a továbbgondolásra. A NÉKOSZ tagsága, az ott uralkodó szellem is így vált veszélyessé, ezért kellett megszűnnie. A NÉKOSZ-ifjúság mindebből mit sem sejthetett. A kollégiumok feloszlatásával járó bánat, értetlenség — régi jó NÉKOSZ-szokás szerint — a h a n g u l a t n a k m e g felelő n é p d a l . . . „Nagymajtényi síkon letörött a z á s z l ó . . . " elsóhajtásába, m a j d h a l l gatásba fordult. Amit az a n é h á n y év adott, hogy „jó szóval oktatott, játszani is engedett", elegendő volt ahhoz, hogy a hallgatás ne magának való legyen. Dolgos, f e l n ő t t é v e k következtek. A társadalmi fejlődésbe vetett hit, az elkötelezettség vállalása segített az eligazodásban. A volt kollégisták többsége e z u t á n is ott volt, ahol a jó ügy szolgálatára soroztak, csak n e m csoportosan, hanem e g y e n k é n t jelentkeztek. A marxista képzés a kollégiumi nevelés alapelve volt. A kollégisták közül számosan aktív párttagok voltak, komoly tekintéllyel a többiek előtt. Nincs a b b a n h á t semmi különös, hogy a feloszlatás u t á n a többség sorsa a NÉKOSZ helyett a p á r t t a l fonódott össze. Csak a NÉKOSZ kérdését kezelték — f á j d a l m a s ! — külön ü g y k é n t . A dogmatizmus éveinek m ú l t á v a l j ö t t el az az idő, m i k o r elismeréssel is szólni lehetett m á r a NÉKOSZ-ról, nemcsak a feltétlen elutasítás h a n g j á n . E k k o r a z o n b a n — a korábbi erőszakos bírálat, a hosszú hallgatás u t á n ez t a l a n é r t h e t ő — a nosztalgikus hangulat lett ú r r á . Hiszen az eltelt évek a l a t t elszállt az i f j ú s á g is! A tisztulási folyamat, m á r a kezdeteknél, maga is túlságosan sok e l l e n t m o n d á s t k a v a r t fel. Megtévedni k ö n n y ű volt. Mindenekelőtt a n n a k , aki a cselekvéshez és n e m a tétlen kiváráshoz szokott hozzá. A nagy történelmi rendteremtés, az e l l e n f o r r a d a lommal, a dogmatizmussal és a revizionizmussal való leszámolás után, k i n e k - k i n e k egyénileg is volt mit elrendeznie. A volt kollégistáknak csakúgy, m i n t m i n d e n k i másnak. Ne higgye azonban senki, hogy valamikor is volt olyan időszák, a m i k o r igazságosan lehetett a NÉKOSZ-t testületileg a vádlottak p a d j á r a ültetni. Igazságtalanság volt ez 1949-ben és túlságosan sommás elintézés — b á r m e r ő b e n m á s okok és meggondolások a l a p j á n — az ellenforradalmi zűrzavarból való kilábolás i d e j é n . Az egyénileg vétkesek — ezzel sem hibájuk, sem felelősségük persze n e m k i s e b b e dik, csak morális megítéltetésük lesz elviselhetőbb — n e m voltak soha tényleges ellenségek. Csak a zavar, a türelmetlenség és egyiknél-másiknál t a l á n a h i ú s á g volt nagyobb a megengedettnél. így k e r ü l t e k némelyek tévútra. Mindez m a m á r a m ú l t é . A „NÉKOSZ-per", szerencsére n e m látványosan, lezáródott. Az ítélet: a N É K O S Z mozgalom a munkásmozgalom i n t e g r á n s része volt. A „per" lezárására, a „feloldozásra" m á r csak azért is n a g y szükség volt, m e r t a mai i f j ú s á g egyre fokozódó kíváncsisággal, egyre határozottabb rokonszenvvel f o r dul a NÉKOSZ felé. Ennél fényesebb rehabilitációt elképzelni s e m lehet! A z i f j ú s á g figyelme mindazokban, akik szólíttatni h a g y j á k m a g u k a t , a k i k szólni t u d n a k a „fényes szelek" esztendeiről, a legteljesebb felelősségtudatot v á l t j a ki. A b b a n az igyekezetben, hogy a NÉKOSZ-mozgalom m i n d politika-, m i n d n e v e léstörténeti szempontból á r n y a l t értékelést k a p j o n , s az értelmes elrendeződés n y o m á n i f j ú szívekben továbbéljen belőle mindaz, ami m a is életrevaló, m a is é r v é nyes; fontos lépés A valóság pedagógiája címen a T a n k ö n y v k i a d ó g o n d o z á s á b a n 1975-ben közreadott dokumentumkötet. Ügy segít eloszlatni m i n d e n ködöt, legendát, félreértést, hogy n e m idealizál, d e n e m is kisebbít. Felragyogtat m i n d e n szépséget, á m n e m t a k a r g a t j a a gyengeséget sem. A f o l y a m a t o t kelti életre. A NÉKOSZ-mozgalomról sokan elmondták m á r , hogy az a d o t t k o r s a j á t o s t e r m é k e volt. Ez adta az erejét, ezért megismételhetetlen. A mozgalom és az a d o t t történelmi kor szerves egységét is jól d o k u m e n t á l j a A valóság pedagógiája. A k ö t e t minden történelmi elemzés, magyarázat nélkül leckét ad az a k k o r i t ö r t é n e l e m b ő l is. Ha valaki n e m értette eddig például, hogy m i az a koalíciós politika, v a g y az ú j j á 70

építés heroizmusa — gazdasági és társadalmi vonatkozásban egyaránt — a kötetet elolvasva biztosan megérti, sőt átérzi. A kötet az egykoriaknak, a résztvevőknek is fontos olvasmánya lett. Felfrissítette és ú j r a r e n d e z t e emlékképeiket. E sorok í r ó j a — m i n t ahogyan m á r az eddig elmondottak hangvételéből is bizon y á r a kiderült — élete nagy élményeként t a r t j a számon a NÉKOSZ-ban töltött két esztendejét. Ezért nagyon szívesen, de nagyon nehezen szánta el m a g á t a megszólalásra. Sok m i n d e n r ő l lehetne, kellene beszélni. Helyszűke m i a t t választom a m é g m i n dig legtalányosabbat: hogyan is éltünk mi, egykori NÉKOSZ-fiatalok, m i é r t szerett ü n k a n n y i r a kollégisták lenni? A válasz rendkívül egyszerű: együtt éltünk, ezt az együttlétünket, e n n e k t a r t a l mát, megnyilvánulási f o r m á i t szerettük annyira. Az elemzés viszont m á r bonyolultabb. K ü l ö n nehezíti a hozzátapadt sok-sok fenntartás, meg n e m értés, kritika. Az ország a régi rendszer lebontásának, egy m a g a s a b b r e n d ű t á r s a d a l o m építésének l á z á b a n égett. Mi naponta érezhettük, hogy ebben a m u n k á b a n számolnak velünk, szükség v a n r á n k is. Az elénk állított feladatoknak mi meg a k a r t u n k és ezért t ö b b n y i r e meg is .tudtunk felelni. Meg tudtunk, m e r t egyéni erőnket vagy erőtlenségünket egyazon célért küzdő közösség fegyelmezte. Mindenkire képessége szer i n t rótta a feladatokat, de n e m keveset. A jól végzett m u n k a , a sikeresen megoldott f e l a d a t növelte az egyén értékét, önbizalmát. Az egyéni ambíció, tehetség csak a közösség szolgálatába állítva kapott igazi elismerést. Hogy volt ebben túlzás is? Lehet. Egy bizonyos, mi n e m éreztük. Aki az öncélú egyéni érvényesülés t u d a t á v a l érkezett közénk, a kollégiumok légkörében átváltozott. Voltak, n e m is kevesen, akiknek sok belső küzdelembe k e r ü l t elhagyni önös céljaikat, szokásaikat, de a többség valóban szabadulni is a k a r t ezektől. A törtetők h a m a r lelepleződtek. A t a r t a l m a s emberi közösség kialakításához a NÉKOSZ adta együttélés, az i f j ú s á g r a jellemző türelmetlenség, a plebejusszármazás jó alapot jelentett. Szoros összetartozásunk, ebből f a k a d ó erőnk révén sem éreztük azonban — b á r sokan úgy vélték — k ü l ö n b n e k m a g u n k a t a közösségünkön kívül levőknél. Legfeljebb az illendőnél egy kicsit h a r s á n y a b b a n örültünk az azonos indítású, egy célért küzdő együttélés n y ú j t o t t a élményvilágnak. Aki hangos örömünkért megró b e n n ü n ket, a n n a k azt is t u d n i a kell, hogy mi m a j d n e m valamennyien árnyékból k e r ü l t ü n k egy napfényes közegbe. N e k ü n k még a sokágyas, f ű t e t l e n kollégiumi szobák is emelkedést, biztonságot jelentettek. A társadalmi kirekesztettség, a szolgaélet perspektív á j a helyett pedig a történelem f o r m á l ó d á s á n a k v á l h a t t u n k részeseivé. Lehet ennyi mindent illedelmesen elviselni, különösen húszévesen? N e m v á l t u n k zárt közösségé. A zártság, amennyiben létezett, mindenekelőtt önvédelem volt a gáncsvetőkkel, a karrieristákkal, saját gyengeségünkkel szemben. Csak együtt voltunk, lehettünk erősek, ezért kapaszkodtunk szorosan egymásba. De soha n e m úgy, hogy kirekesszük a közénk igyekvőket, a m a g u k a t hozzánk tartozónak érzőket. Ilyen értelemben zárt v i l á g u n k b a n szerzett erőnket r a j t u n k kívül levő területeken igyekeztünk hasznosítani: a nyitottságnak mégiscsak ez a legbiztosabb mércéje. Hogy nem zárt világ volt a NÉKOSZ, bizonyítja az is, hogy kerestük a felnőtt barátok — a társadalmi kérdésekben, politikában, t u d o m á n y o k b a n járatos személyek — társaságát is. Kerestük a tanítómestereket, és hálásak voltunk azoknak, akik vállaltak minket. Akkor is t u d t u k és m a is meggyőződéssel vallhatjuk, hogy vezető politikusoknak, a tudományok kiemelkedő egyéniségeinek soha n e m volt olyan eleven és alkotó kapcsolata az ifjúsággal, mint a NÉKOSZ fiataljaival. S ez m i n d e n e k előtt az ő érdemük. Szerettek, segítettek, tanítottak minket. Bíráltak és hittek b e n nünk. Mi valódi emberi értékeik — és n e m r a n g j u k — szerint r a j o n g t u n k értük. Sokat köszönhetünk nekik, mindenekelőtt emberi emelkedésünket, hitünket. H a ők akkor n e m fogadnak magukévá bennünket, soha n e m t u d u n k r e n d b e állni, a b e n nünk levő képességeket az igaz ügy szolgálatára fordítani. Nekik köszönhetjük, hogy ha szegényen is, d e nyomasztó gondok nélkül élhettünk, élvezhettük tevékeny i f j ú ságunkat. Kik voltak ők? A sokat emlegetett ismertebbeken kívül sok százan v a n 71

nak a „névtelenebbek", kiknek személye kollégiumonként m á s és más. N e m k é s z ü l t róluk teljes regiszter. Egy-egy kollégiumi közösség az erős összetartás ellenére s e m „ n y á j " volt, m e l y csak tömegerejével tud hatni, amelyben n e m volt, n e m létezhetett egyéni szín és árnyalat. Az erős kritikai szellem is a személyiség m i n é l t e l j e s e b b k i b o n t á s á t szolgálta. A közös cél elfogadása, vállalása n e m színtelenítette el az egyéniséget, i n k á b b gazdagította. ő s z i n t é k voltunk egymáshoz. A hibák, emberi gyengeségek n e m m a r a d h a t t a k r e j t v e s megbírálatlanul. De mindenkinek egyformán joga volt a bírálathoz. K i z á r á s csak kirívó, reménytelen esetekben történt. A b í r á l a t rendezőelve: a kis és n a g y közösség — kollégium, t á r s a d a l o m — érdekének szolgálata óvott a szubjektivitástól, az öncélú, sértő megjegyzésektől. Mindenki vállalta ö n m a g á t és t ö r e k e d e t t a j o b b r a ; mindenki vállalta a másikat és segített neki. N e m v o l t u n k megalkuvók, m é g t ú l zottan türelmesek sem; elfogadtuk a különvéleményt, d e n e m m o n d t u n k le a m e g győzésről. Nézetazonosságunk mindig küzdelemben született, és valódi egyetértést takart. Talán n e m lesz érdektelen n é h á n y szót a t a n u l m á n y i m u n k á n k r ó l s e m e j t e n i . A kollégiumokban igazi rangot a t u d á s és közéletiség m a g a s f o k ú ötvözetével l e h e tett szerezni. Jóllehet a tudást n e m az egyetemi vizsgákon megszerzett j e g y e k k e l mértük, a m é r c e magas volt. Egyébként komoly tudás, szakmai igény nélkül b e s e m lehetett kerülni a kollégiumokba. Kétségtelen, hogy mozgalmi f e l a d a t a i n k a t g y a k r a n elébe helyeztük a tanulásnak, de ezt józan politikai belátásból t e t t ü k és n e m azért, hogy alibit szerezzünk a n e m tanuláshoz. Előadásokra olykor n e m j á r t u n k , á m s o k a t és sokfélét olvastunk. Olvasmányaink a kötelező ismeretek megszerzésétől a n a p i politikai életben való tájékozódásig sok mindenre k i t e r j e d t e k . Mindenekelőtt az elmarasztaló „egykönyves m a r x i s t a " jelzőt igyekeztünk kinőni. A h a j n a l i g t a r t ó olvasás, vitatkozás éppúgy hozzátartozott a népi kollégiumok é l e t f o r m á j á h o z , m i n t a társadalmi m u n k a vagy a népdaléneklés. Annakidején, mi, minden f o r r a d a l m a k h a r c o s a i n a k szent hitével valóságosan hittük, hogy „holnapra m e g f o r g a t j u k az egész világot". Naivság volt? Bizonyára volt b e n n ü n k az is. Ám bizonyos történelmi helyzetekben csak erős h i t r e épülő, m e r é s z perspektívák h o z h a t n a k megalapozott eredményeket. Szerény i f j o n t i e r ő n k k e l így t u d t u k szolgálni t ö r t é n e l m ü n k mindeddig legnagyobb változást hozó t á r s a d a l m i k ü z delmét.

72

DIÓSZEGI

ANDRÁS

Tóth Béla embereiről ÁLARCBAN CÍMŰ ÚJ KÖNYVE ÜRÜGYÉN l Elbeszélései jelentek meg Tóth Bélának (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976), egyiket-másikat kisregénynek is nevezhetnénk. Meleg, gyógyító levegő á r a d belőlük: a megértés, a bátorítás, a nyílt szó melege. Azt a d j á k , amit ma az irodalomtól leginkább elvár az e m b e r ; kapcsolatokat épít az emberek között. Jószemű író, egyre magabiztosabban választja ki megírásra való témáit. Titkos érzékekkel felszerelt író, akihez vonzódnak a m a g u k a t megmutatni vágyó emberi sorsok. Csupa rendkívüli életpályát m u t a t be, noha alakjai társadalmi helyzetüket tekintve mind a hétköznapok világából valók. Beszélteti az embereit, a k á r egy pszichoanalitikus orvos. Nem szól közbe, n e m tesz fel kérdéseket, n e m magasztal és n e m ítélkezik. Az emberek ö n m a g u k a t magasztalják, h a sorsuk történetesen felemelte őket, s önmaguk fölött ítélkeznek, ha p o r b a taszította. A beszédük felszabadult, áradó, de mindig kitetszik belőle, hogy visszafelé néznek önmagukra, s többnyire m e g f á r a d v a és önironikusan. S nemegyszer önváddal. Első pillantásra ez az elbeszélő módszer túl könnyűnek látszik, túl hétköznapinak. Valójában é p p ezt a legnehezebb művészi színvonalra emelni. Tóth Bélának azonban sikerült. Prózaíró n á l u n k r i t k á n kezdi regénnyel pályafutását. Sarkaditól, aki A szökevényt írta, az Emberavatás novellistáiig, s u t á n u k is, hogy csak a k o r á n elhunyt Gerelyes Endrét, Szabó Istvánt említsem, ma is mindenki novellával bizonyította művészetre termettségét. Tóth Béla is kis remekművel jelentkezett először A sintérrel (1952), amelyet egyik, regényében is megénekelt professzora vitt el a Tiszafáihoz. A tárcanovella, azt is m o n d h a t n á n k , eredeti szegedi zsáner, hiszen itt kezdték először igazán becsülni. H a m a r a b b is, mint Pesten befogadták volna ezt a k u r t a m ű f a j t . Először a 70-es évek elbeszélői, Homok (azaz: Cserzy Mihály) és Békefi Antal, aztán a közismert nagyok, a városban csak átmenetileg tartózkodó Mikszáth, Thury, Gárdonyi és az itt honos Tömörkény, Móra. Ez a f o r m a a leglíraibb élményt is tárgyilagos köntösbe öltözteti. így j á r t el Tóth Béla is, a m á r említett pályakezdő novellában éppúgy, m i n t egy kötetre menő m á s írásában. Gyermekkori emlékekből és az i f j ú k o r legközelebb eső személyes tapasztalatainak köréből kilépő sztereotip falusi és kisvárosi f i g u r á k a t teremt. A legjobbakban (közéjük sorolnám a Miatyánk úristent [1958], vagy a Rúzsajárást [1960]), eleven zsánerfigurákat írt meg a paraszti népiesség hangnemében. A zsánerszerűség határolta le t a r t a l m á t tekintve nagyon is korszerű, átgondolt termelőszövetkezeti regényét, az Atya, fiú, szentléleket (1962) is. De miközben ezeket írta, mással is kísérletezett. Az ú j elbeszélő módszert is eleinte kisebb, m i n i a t ű r jellegű írásokban tapogatta ki. A p r ó kis jellemrajzokat ír (Emberek, vágyak, szenvedélyek 1961—62), b e n n ü k próbálja ki először a monológ intérieurt. Egy-egy m u n k á s f i g u r á t f o r m á z meg bennük, olyat, akinek a mesterségén kívül valami hobbija is v a n : érmegyűjtőt, téglaégetőt, galambász mozdonyvezetőt, bábjátékos vasesztergályost. A Kocsisok és kormányférfiak (1963) című riportminiatűrben az utca embere szólal meg, restellkedés73

sel vegyes önérzettel csepülve-magasztalva tulajdon, foglalkozását. Az író az 5 é r d e kében kiált bele az esetlen vallomásba: „Szabadítsátok ki t e r h ü k alól a kocsisokat. Gépet és megbecsülést közéjük." S ezt az írást h a m a r o s a n követi a Júdás Makkabeus (1964), a később a Mi, janicsárokba, is beillesztett, a regény a l a p e s z m é j é t p é l dázatos f o r m á b a n is megerősítő különös novella, a m e l y b e n írói m u n k á s s á g á n a k egyik legfigyelemreméltóbb gondolata első ízben fogalmazódik meg, a zenei k ö l t e m é n y m e t a f o r á j á b a öltöztetve: „Ember, emeld föl a f e j e d ! " A m ű f a j megváltozása mélyreható szemléleti változás jele. Amíg a t á r c a n o v e l l a m é r e t ű zsánerképeket és riportokat írta, elsősorban a l a k j a i külsőségei (beszédük, viselkedésük) foglalkoztatták. A típusok vallomásra bírása, a k á r v a l a m i l y e n s a j á t o s hobbival, a k á r valamilyen mélyebb szenvedéllyel vagy kibeszélnivalóval k a p c s o l a t ban, az író lélektani érdeklődésének elmélyülését és a megfigyelt és m e g é r t e t t lelki jelenségeket kifejezésre juttató f o r m a lehetőségét jelentette számára. M e r t ahhoz, hogy az egyszerű, kitárulkozó emberi vallomásokból művészi elbeszélések legyenek, m é g hosszú az út, s Tóth Bélának egy sereg ú j tapasztalatra és készségre kell szert tennie. Sajnos, írói érlelődésének ú t j a c s a k n e m olyan megközelíthetetlen, m i n t századvégi elődeié. Igaz, a Tiszatáj (s néha a Kortárs) sok m i n d e n t m e g m u t a t a m e t a m o r fózisból, de mégsem mindent, és f ő k é n t nem eleget. A legjellegzetesebb ú t j e l z ő k ugyanis azok a riportok, folytatásos szociográfiai irományok, történelmi r i p o r t á z s o k és krónikák, amelyeket a két helyi napilapban, a Délmagyarországban és a Csongrád megyei Hírlapban tett közzé. Ezek régi példányai pedig gyakorlatilag szinte hozzáférhetetlenek, kutatói elszántság h o z h a t j a csak látóközeibe őket, egy-két k ö n y v t á r u n k ritka és eldugva őrzött raktáraiból. K é t jel m u t a t j a Tóth Béla írói szemléletének gazdagodását. Az egyik t ö r t é n e l m i érzékének fejlődése. N e m a szaktörténészé ez a szemlélet, i n k á b b az íróé, aki a történelmét egyetlen nagy m e t a f o r á n a k látja. Hogy m i k é n t érzékiesíti m e g az elvont időt, azt t a l á n a Tisza keletkezésének t ö r t é n e t é t mérlegelő e l m é l k e d é s é b e n f o g h a t j u k fel leginkább. „December 31-én este 19 óra 30 perckor hagyta el m á i g f e l lelhető nyomát a neandervölgyi ember (600—800 ezer év). Ezt követően 60—70 p e r c cel később indul el a Tisza". A történelem iránti érdeklődésének t a n ú i a S z e g e d r e és környékére vonatkozó, gyarapodó számú k r ó n i k á k . Szegednek l a s s a n k é n t szinte minden korszakát b e j á r j a : a török időket, a céhes világot és leginkább a T a n á c s köztársaság korát. A jelent pedig szociográfiai írásainak gyarapodó sorozatában közelíti. A legismertebb közülük a Tiszáról írt, a Tiszatájban k é t évig folytatott, m a j d a b b a m a r a d t sorozata. Módszere ebben is történeti és egyben l é l e k t a n i : szociális á l l a p o t o k a t v e t egybe, a t u d a t s í k j á n m u t a t v a a változást, amely a Tisza m e n t é n élő szegény n é p életében végbement. Az igazságot k e r e s ő író n e h é z helyzetben v a n : az i t t élő n é p m a m á r n e m szívesen beszél róla, hogy valaha m i l y e n életet élt, n e m ö r ü l a n n a k , h a valaki F é j a Géza egykori tapasztalataira emlékezteti. „Szégyelljük, hogy olyan t e h e tetlenek v o l t u n k " — a d j a meg a magyarázatot az egyik közülük való helyi vézető. Ezen az Eötvös Károly Tisza-ismeretére és szeretetére emlékeztető m u n k á n k í vül, lappang még, legalább még egy — a Magyarország felfedezése sorozatba illő — társadalomleírás a Szeged mai nagy árvizeiről, a ládagyárról, a p a p r i k a t ö r t é n e t é ről, a mai tiszai vízenjárókról, a csongrádi „birkászatról" és egyebekről. Ezek a szociográfiák n e m egyszerűen csak a témákat és a f i g u r á k a t szállítják, h a n e m azt a közeget is biztosítják számára, amelyből művészeti f o r m á j a kibontakozik. T ó t h Béla ugyanis nemcsak irodalmi hagyományokra ügyel, midőn alkotói p é l d á t keres, h a n e m azokra a tradíciókra is, melyeket a kétkézi m u n k á s o k , és k ü l ö n ö s k é p p e n a mesteremberek jelentenek számára. 2 Ösztönös írói tehetségként kezdte pályáját, a f ő e r e j e a nyelvben volt, a m e l y legegyszerűbb falusi történeteinek is ízt adott. Ezzel a sokrétű és sokszínű, m é g i s egységes, nagyon f i n o m a n és tudatosan m e g m u n k á l t nyelvi anyaggal m a m á r a leg74

k i f i n o m u l t a b b irodalmi nyelvi és olykor költői hatásokat képes elérni. Egy-egy szóképe, hasonlata metaforikus jelentéstartalmat hordoz, a m i n t azt ú j novelláinak címeit olvasva is tapasztaljuk. Hiba volna azonban Tóth Béla prózaírói tehetségét csupán nyelv- és stílusművészetében látni. Egyedül a nyelv még n e m tesz senkit jelentős íróvá, hiszen az önmagában csak nyersanyag; művészívé a m ű a l k o t á s b a n lesz, a stílust is egészbe foglaló szerkezet által. A nyelven kívül m e g v a n benne az a másik művészi adottság i s : a művészi szerkezet, a kompozíció iránti érzék. Mint ahogy Illyés mondhatta, hogy „szépérzékem finomult a tehénkefélésben", Tóth Béla s z á m á r a is azok a mesterek és mesterlegények — asztalosok — jelentenek emberi és művészi példát, akiktől legelőször elleste a m u n k a és az alkotás fogásait. „A művészethez közelálló, könnyedén, játékosan végezhető, gondolkodásra, konstruálásra serkentő szakma a mienk, sok bohémmel, jókedvvel, f ü t t y e l " — hirdeti n e m kis büszkeséggel. „Ebben m u n k á s az asztalos. Az anyag ellenállásának leküzdésében. És mérnök, amikor megkonstruálja a használati tárgyat," Hőseit is mind ezek köréből választja. A Mi, janicsárok (1969) tanárhősét olyan értelmiséginek rajzolja, aki jóleső érzéssel készül a politechnikai oktatás bevezetésére, m e r t hazulról ismeri „az építés tizenkét alapmesterségét". Rakott m á r falat, „konyít" az ácssághoz, sejt valamit az asztalosságból, volt bádogos, burkoló, és ezer örömmel v á l l a l j a a vesződséget, amit ez m a j d iskolájában jelent. „ T u l a j d o n k é p p e n ez lesz az a mód, amivel ú j ú t r a visszük a társadalom szükségének megfelelően az ú j generációt." Novellahősei közt is a többség mesterember, segéd és inas, kétkézi munkás. Az a legfontosabb, hogy nemcsak hangoztatja, h a n e m alkalmazni is képes a tudatossá vált példát. Kompozíciós művészetének fejlődését regénye bizonyítja legszembetűnőbben. A kritika fölfedezte Tóth Béla kivételes stilusművészetét, teljes képet azonban akkor kaphat, ha művészetének ezt a másik összetevőjét is észreveszi. A regényt megjelenésekor érdeklődő kritikai- visszhang kísérte. Bírálói egy emlékezetes és fontos társadalmi típus, a népi értelmiség ábrázolását üdvözölték benne, egyúttal azonban meglehetősen eltérő módon ítélték meg a főhős közéleti magatartását. Éppúgy tekintették f o r r a d a l m á r n a k , m i n t jóindulatú, de „sértődött" átlagembernek. Sajnos, a k r i t i k a n e m látta át a n n a k a jelentőségét, hogy e n n e k a regénynek nemcsak jellegzetes közéleti, h a n e m intenzív magánéleti szála is van, amelyet az író b r a v ú r o s regényszerkesztési technikával köt hozzá a f ő cselekményhez. Éspedig n e m oly módon, hogy m e g r a j z o l j a hőse „magánéletét" is, eleget téve az esztétika formális szabályainak, h a n e m nagyon is meghökkentő érveléssel bizonyítva, hogy a magánélet bizonyos esetben és vonatkozásban a közélet része és tényezője. A n n a k a nemzedéknek a számára, amely közvetlenül a felszabadulás u t á n indult útnak, a „mit tegyünk?" kérdésre a d a n d ó válasz n e m volt kétséges. Egyértelmű maradt a k k o r is — m i n t ahogy a regény hőse is t a n ú s í t j a — amikor a f r o n t o k összekuszálódtak. A m i r e e nemzedéknek n e m volt könnyű válaszolnia — m á r csak azért sem, m e r t sokáig hiányzott a helyes kérdésfeltevés is —, az a „hogyan éljünk?" problémája volt. N e m a véletlen, h a n e m a realista ábrázolásmód vezette r á Tóth Bélát erre a kérdésre. N e m tett egyebet, m i n t hőse ú t j á t követte, és sorsának kilátásait mérlegelve, szinte magától tevődött fel életmód és életforma megkerülhetetlen problémája. Már a régi foglalkozás, az otthon melegének felcserélése az értelmiségi elhivatottság, pontosabban az a r r a való törekvés forró-hideg levegőjével, telítette ezt a kérdést. De kezdetben ez csak egy réteg p r o b l é m á j á n a k látszott. Utóbb azonban nyilvánvalóvá vált, hogy mindaz, ami Kovács P á l személyes sorsában kérdés, az az egész társadalom s z á m á r a megválaszolandó, s a feleletek, melyeket az a gondolkodniérezni-cselekedni tudó vidéki t a n á r e m b e r a m a g a problémáira lel, össznépi érvényűek. A „hogyan é l j ü n k ? " p r o b l é m á j a épp azért m e r ü l fel oly élesen Kovács P á l számára, m e r t m i n d e n r e k i t e r j e d ő választ kell találnia, olyat, amely mind anyagi, mind erkölcsi-politikai, m i n d intellektuális-érzelmi vonatkozásban eligazít. É l e t ú t j a a t a n ú rá, hogy a „mit tegyünk ?"-et illetően megtalálta a választ. P é l d a m u t a t ó 75

módon. A n n á l kirívóbb, m e n n y i r e nehezen boldogul a m á s i k k é r d é s gyakorlati m e g oldásával. Tóth Béla nagyon mélyen, megkapó őszinteséggel fejleszti a „ m a g á n é l e t i " szálat is. A regény kompozíciójának ez a mellékszálnak t ű n ő ága a regény záróívét képező h a r m a d i k részében egyre i n k á b b szétágazik. N e m azért, m i n t h a a f ő h ő s a magánéletbe „menekülne". Ha Kovács Pál „sértődött" volna, bizonnyal így t e n n e . De nem az, h a n e m a t á r s a d a l o m b a n vezető szerepre j u t o t t ember. S é p p e n ezért ideje volna már, hogy társadalmi helyzetének megfelelően éljen. De é p p e n ez' az, ami n e m olyan egyszerű. Igaz, v a n n a k barátai, akik segítenének r a j t a , l a k á s t a j á n l a n a k neki, s azt is természetesnek tartanák, h a egyéb előnyöket is e l f o g a d n a , ö azonban minden privilégiumot visszautasít, s n e m azért, m e r t túlzottan s z e m é r mes, h a n e m m e r t pontosan t u d j a , hogy a helyzet politikai-erkölcsi t i s z t u l á s á n a k az is feltétele, hogy n e f o g a d j o n el még megszolgált előnyöket sem. U g y a n a k k o r mégis változtatnia kell az életén, m e r t nagyon megszenvedett házasságát is k o c k á r a teszi, ha nem keres megoldást. A kérdés anyagi oldalának fontosságát is l á t j a , s t u d j a : e t é r e n m é g n e h é z politikai nevelő m u n k á r a v a n szükség. „Mert azt hiszem, hogy n e m ilyen ideológiákkal élik még a tömegek az életet, h a n e m azzal, h a kell, ököllel is k i h a j t a n i az életből m i n d e n t , a m i kényelmes, d i v a tos; ha kell, mások k á r á r a is. É n figyelembe a k a r o m venni, hogy n e m é n m a g a m vagyok a világon, h a n e m mások is." És a másik g o n d r a szeretne közvetlenebb, m e g oldást elősegítő feleletet adni. M á r csak azért is, m e r t hősét is az izgatja j o b b a n . Ha m á s k é n t a k a r vezetni, m i n t volt igazgatója, és sok m á s tisztségviselő, h a házasságát valóban a t e l j e s e m b e r r é válás gazdag f o r r á s a k é n t a k a r j a m e g t a r t a n i , meg kell találnia az u t a t az emberekhez. A l é l e k r a j z h a n g s ú l y a n e m a k í s é r l e t e k félszegségén van, h a n e m i n k á b b azon, hogy az elidegenedésből is v a n kiút, csak szívósan kell kutatni. A népi kollégista találkozó egy nemzedék révbeérkezését szimbolizálja — a szav a k b a n még panaszos kitörések ellenére. S egyúttal v a n a „hogyan é l j ü n k ? " k é r d é sére felelő értelme is. Tóth Béla művészetében m i n d i g nagy szerepet k a p o t t a m u zsika. A zene megvigasztal, u t a t nyit az érzéseknek, és egybekapcsol m á s e m b e r érzésvilágával. Hőse e n n e k segítségével talál ú j r a feleségéhez, amikor m á r t r a g i k u s érthetetlenséggel eltávolodtak egymástól. A zenébe vetett h i t é t erősíti m e g az az anekdota is, amelyet a résztvevők egyike mesél el, érzelmes-ironikus e l t ű n ő d é s s e l : hogyan törte át a gyanakvás, a kölcsönös idegenkedés f a l á t egy közös zenei élmény, közte, a népifi, és reakciósnak t a r t o t t professzora közt — aki k ü l ö n b e n ott ü l köztük az asztal túlsó felén, együtt f ú j v a volt tanítványaival a p r o l e t á r d a l o k a t . . . A Mi, janicsárok elbeszélő f o r m á j á n a k a l a k j a az objektivált önmegfigyelés. A módszert egyidejűleg külsővé is teszi, tőle személy szerint távol álló e m b e r t í p u sok életre keltésének eszközévé. Alteregójának m ó d s z e r e : a parasztok belső világán a k megfigyelése. „Szerettem köztük — meditál szójárást, észjárást, i n d u l a t o k a t a néprajzi és népnyelvi megfigyeléseket végző vidéki t a n á r —, m e r t ö n t ö t t é k elém, keserves kínok között csorgatták magukból a legbelsőbb világ r e j t e t t g o n d o l a t a i t " „Száz oldalnál is t ö b b feljegyzésem van, pedig csak emlékeztető sorok f ö l f i r k a n t á s á r a akad időm: környezetrajzra, a körülmények leírására, a m i k között az e m b e r e k sorsa játszódik, és a gondolatok elhangzanak, nincs i d ő m " — á l l a p í t j a meg n y u g t a l a n elégedettséggel. 3 Regényét befejezve, Tóth Béla a továbbiakban m á r n e m c s a k p i l l a n a t i d ő k e t r a j zol. Nagyszabású monológ intérieureket teremt, a m e l y e k egész életeket z á r n a k m a gukba. Akiket fölkeres és szóra b í r : nem m i n d e n n a p i sorsú, hétköznapi e m b e r e k . Rendkívüliségük n e m m a g á n j e l l e g ű okok következménye, a történelem szele p ö r gette meg v a l a m e n n y i ü k e t : háború, forradalmak, e l l e n f o r r a d a l m a k . H á r o m elbeszélés (Talpon, Vakon, Francia Jóska) ismertnek látszó hősöket m u t a t be, olyanokat, akik Tömörkény és Móricz első világháború a l a t t írt novellái óta g y a k r a n f o r d u l n a k 76

elő a népsorsot kutató íróink e p i k á j á b a n . Őket írta meg Karikás Frigyes, Zalka Máté is: a „bolygókat", akik m a j d visszatérnek. Tóth Béla tud ú j a t mondani róluk, mégpedig azáltal, hogy gondolkodás- és érzésmódjukat szinte otthonos közelségbe hozza, s ugyanakkor mintegy hiperbolizálja őket. Emberi értékeik megnövekedését érzékelteti, mégpedig abban a közvetlenségben, ahogyan ez s a j á t vallomásuk révén megmutatkozik. E m b e r i - f o r r a d a l m á r i érlelődésük, öntudatosodásuk minden mozzanatát oly sok színnel és fordulattal rajzolja, m i n t h a a maga sorsát beszélné el. F a n t á z i á j á t hatalm a s beleélő képessége segíti kibontakozni, mindig tudja, hogy érez és gondolkodik egy hasonszőrű, alulról fölfele t a r t ó asztalos- vagy lovászfiú, mikor miket mond, s m i t tesz, ha tettre kerül a sor. A legjobban mégis azt érzékelteti, hogyan csiszolódtak, lettek falusi legényekből fölényes tájékozottságú, biztos ítéletű emberré. Sorsuk a t csak a felszabadulás pillanatáig kíséri el, de teljesen nyilvánvaló: a mai valóság m é r t é k a d ó e m b e r f a j t á j á n a k tekinti őket, akik tartásukkal mintegy ellenpéldái azokn a k a sodródó, utat tévesztett, helyüket nem lelő embereknek, akiket éppoly nagy megértéssel és léleklátó bölcsességgel ír meg, m i n t fölsővárosi és tápéi héroszait. A m á s i k póluson álló „negatív" figurái a maguk körében szintén értékes emberek, d e nincs b e n n ü k jellemerő — sodródnak: a Kicsi világ veszélytkereső hőse éppúgy, m i n t az, aki idehaza próbált elmenekülni (Lábujjhegyen). Belsőleg válnak hont a l a n o k k á — s az m á r csak f o r m a i kérdés: világcsavargóként r o k k a n n a k - e meg, vagy négy fal közé zárkózva. A sors nekik sem adott békés, nyugodtan leélhető életet, háborúban, politikai feszültségek közepette kellett volna talpon maradniok. D e n e m t u d t a k helytállni, bűnt is követtek el, s félnek a felelősségrevonástól. Menekülnek, de a menekülés végül önbüntetéssé változik, nemcsak morális értelemben, h a n e m ténylegesen is. Önvallomásuk, az a mód, ahogyan sorsukat elmondják, egyszerre rezignált és önironikus. Morális kritika, anélkül, hogy az író közbeavatkozna, véleményt nyilvánítana. Azért érezzük, valamiképpen az író is jelen van, s csöndes szuggeszcióval készteti őket, n e kalandozzanak el, a lényegeset m o n d j á k el magukról. Többkötetes regényekre elegendő epikumot sűríttet velük össze — jobb szó híján Tóth Béla is így nevezi őket — „kisregényekké". A távlatképzésben és jellemzésben egyaránt fontos szerepet játszik az elbeszélő személy szituálása. Nem a hagyományos keretes elbeszélések módszerével él, melyekben egy fiktív társaság szóvivői t r a k t á l j á k egymást kölcsönösen, példás vagy vidám történetekkel. Az ő hősei mind egyéni helyzetekb e n m o n d j á k el vallomásukat, illetőleg mindig jellemző ez a helyzet, amelyet emlékezetben ú j r a átélnek. Jelent, félmúltat, múltat, távoli m ú l t a t von össze s átváltásait egyik időből a másikba oly könnyedén o l d j a meg, hogy szinte észre se venni. Ez a sztereokopikus ábrázolásmód részévé válik hősei jellemzésének is. A Talpon hősét vagy Francia Jóskát, ezeket a szűk paraszti valóságból kitörő hősöket, nemcsak külsőleg m u t a t j a mozgékony, vállalkozó szellemű embereknek, h a n e m belülről is. Emlékképeik szinte m e t a f o r i k u s képekbe foglalják a sorsot, amely részesei voltak. „Szinte f á j t a szemem, h a becsuktam. S ilyenkor indultak meg bennem a vonatok" — indulnak a börtönbeli visszaemlékezések. „Ügy emlékszem, tán egyszer sem állt meg velem a vonat" — idézi hazatérésének élményét Francia Jóska. Máskor a helyzeteknek groteszk-ironikus értelmük van. „Ülök itten lótuszvirágpózban — elmélkedik a világcsavargó —, míg gerincemhez szívom a h a s a m zacskóját. Koncentrálok a csigolyáimra, a lábomra, hogy azok se h a g y j a n a k el, amíg van miért tapossam a földet." A szituáció ismétlése erősíti az iróniát, végül szinte szarkasztikusnak érezzük. „A bhadraszana, vagyis trónpóz igen alkalmas testhelyzet az elmélkedésre. Három perc alatt ötévnyi időt beláthat innen az ember." A felelősségrevonás elől menekült asztalosmestert „lábujjhegyen" l á t t a t j a , mintegy az akasztófa alatt kinyúlva, mely elől felfokozott félelmében elmenekült, s a kerítés mögött pipiskedve, ahova mintegy bebörtönözte magát. Elbeszéléseinek külön-külön körülhatárolt világa, önálló mondanivalója van, — de kötetbe foglalva méginkább kitetszik, miféle elgondolás szülte őket. Etikai alap77

állásokat jelenít meg, s az azonosságok és kontrasztok mintegy felerősítik őket. S a z ő — az író — etikai alapállása is világossá, egyértelművé lesz: a sorsokért a j e l l e m e k e t teszi felelőssé. Megérteni m i n d e n k i t megért, el n e m ítél, d e a f ö l m e n t é s t s e m a d j a meg. Pontosan tisztában van az írástudó hatáskörével. Mégsem kegyetlen, m e r t roppantul bízik az emberi erőben, a lélek kitartásában s m e g ú j u l á s i készségében. Abban, hogy bármely bukás u t á n is képes talpra állni, s ú j r a kezdeni. Változatokat m u t a t fel, sorsok s jellemek alternatíváit. De egyúttal m e g a d j a a z összegzést is, a választ a r r a a kérdésre, van-e k i ú t az elrontott élethelyzetekből, lehetséges-e megértés e m b e r és ember között. A kötet legnagyobb elbeszélése a címadó Álarcban: a mai m a g y a r próza kiemelkedő remeke. Ez viszi t o v á b b a Mi, janicsárok egyik f ő problémavonalát: humanizálni kell az e m b e r i kapcsolatokat; Ebben az elbeszélésben azonban jóval általánosabb érvénnyel f o g a l m a z ó d n a k m e g a konfliktusok. Nem a muzsika — a hétköznapok egyszerű, a közös m u n k á b a n eltöltött ráhatásai közvetítenek és f o r m á l n a k . Ezúttal egy született arisztokrata, egy Gordénius báró kerül a választás nehéz p r ó b á j a elé: m i k é n t folytassa az életet, m i u t á n családjáéval együtt az ő egzisztenciája is összetört, s egy súlyos b ű n n e k a t u d a t á v a l kell megoldást találnia. Adottságai és neveltsége m a g y a r á z z á k , hogy idejekorán megértette, ha van kiút számára, az csak a dolgozók világa felé lehet. A szituáció, amelybe kerül, kétségtelenül romantikus. De a realizmus sajátsága, hogy gyakran a szélsőségesből, a valószínűtlenből b o n t j a ki a reálisat és az igazat. Ezzel az elbeszéléssel kapcsolatban kell e l m o n d a n u n k : Tóth Béla n e m c s a k f ő hősök, h a n e m az őket körülvevő emberi-tárgyi k ö r n y e z e t művészi ábrázolásához is ért. Regényéről írva ugyan egyik-másik kritikusa megállapította, hogy az í r ó n e m tud mellékalakokat rajzolni. Valójában n e m is törekszik erre, m á s — m o n d h a t n á n k m o d e r n e b b — módszert követ, olyan közeget teremt, amelyben a m e l l é k a l a k o k n a k funkcionális szerepük van, csak annyit mutat meg belőlük, a m e n n y i t m a g u k b ó l a főhős sorsának alakulásához és értelmezéséhez hozzáadnak. A közeg az ő í r á s a i b a n mindig erkölcsi értékkel bír, beavatkozik a hős életébe, e m b e r r é f o r m á l ó d á s á b a . A hősök fejlődése szempontjából n e m mellékes, hogy az a mikrokörnyezet, a m e l y körülveszi őket, mire orientál: bezárkózásra-e, m i n t az asztalosmester k é t v é n k i s asszony húga, vagy önmaga ú j j á a l a k í t á s á r a , mint a b á r ó t befogadó munkásközösség, a maga spontán alakító erejénél fogva. Erről a b á r ó m á r ú j életének legelső n a p jaiban úgy gondolkodik: „Ha vér nincs r a j t a m , éreztem, m u n k á s n a k lenni n e m rossz". Az Álarcban: szintézis, amely válasz a többi elbeszélésben f e l m e r ü l t élethelyzetre is, megismételése regénye egyik alapeszméjének is. A távlatok felé m u t a t , a szocialista társadalom egyik fő stratégiai célkitűzése, a dolgozók egységes t á r s a d a l m a felé, amelyben n e m a honnan jött, h a n e m a m e r r e t a r t a döntő etikai és politikai kritérium. Ezért lett ez az elbeszélés a kötet címadó írásává. De n e m ez a z á r ó novella, h a n e m egy másik, időben a legrégibb elbeszélés, amely a Mi, janicsárokkal egyidőben íródott, még 1965-ben. S éppen úgy, m i n t az, az é l e t m ó d - é l e t f o r m a p r o b lémát közelíti, ha lehet, még kiélezettebben, jelezve: n a p j a i n k legfontosabb k ö z - é s magánéleti kérdése m a is ugyanaz, m i n t volt tíz éve. A Kormányférfi, ez a hangsúiyos címet viselő elbeszélés szintén a közélet és magánélet l á t h a t a t l a n konfliktusát ábrázolja. A sofőr a m a g a helyén k i v á l ó ember, a m u n k á j a és célkitűzései a l a p j á n t á r s a d a l m u n k egyik hétköznapi „pozitív" hőse. Napsütésben-zivatarban, é j t - n a p p a l t egybevéve f u v a r o z z a az érett gyümölcsöt S z á t y maz és az északi munkásváros, Miskolc között, az alföldi u t a k hosszú k e r ü l ő i n . Felelősségérzetét az elbeszélés meglepő, fordulatos helyzetekben ábrázolja. A m a g á n élete azonban elhanyagolt. S z a k m á j á n a k sajátos munkafeltételei m i a t t is, a m e l y társadalmi méretű javítást igényelne. De szubjektív okokból is. Túl k é n y e l m e s álláspontot foglal el feleségével szemben. Semmi egyebet n e m igényel tőle, csak asztalt és ágyat. S viszonzásul ő sem ad többet. Ez túl kevésnek bizonyul a családi élet egyensúlyának megőrzéséhez. Tóth Béla nem elégszik m e g a k o n f l i k t u s f ö l t á r á s á v a l , b e m u t a t j a azokat a kétségbeesett kísérleteket is, amelyekkel hőse életének elveszett egyensúlyát próbálja helyreállítani, mintegy vitaalapot adva, az olvasót is ösztönözve a beleszólásra. 78

A kötetet végigolvasva, nyilvánvaló, a Mi, janicsárokban megtalált ábrázolásés kifejezésmódot Tóth Béla elbeszéléseiben továbbfejlesztette. A b r a v ú r o s kompozíciós megoldások, a gazdag nyelvi arzenál magabiztos felhasználása, az írói távlatt e r e m t é s artisztikus módszerei (s amiről itt csak keveset szólhattunk: humora) legjobb mai elbeszélőink sorába emelik őt. Mindezek az írói erények szerencsés kifejezést a d n a k kötete maiságának. Tóth Bélának történelmi p e r s p e k t í v á j a van, m o n d a n i v a l ó j á n a k érvényessége n e m napi, h a n e m korszakos jellegű. N e m csupán á b r á zol, kérdésfeltevéseivel az életbe is beavatkozik. S ezek a k é r d é s e k : jól gazdálkod u n k - e eszményeinkkel? jól é l ü n k ? mi volna a teendő? — m u n k á s s á g á n a k legfontosabb mondanivalói. 4 Valamely m ű a l k o t á s társadalmi jelentőségének felméréséhez n e m elegendő az esztétikai-kritikai megítélés. Szükség van azoknak a társadalmi feltételeknek magyar á z a t á r a is, melyek létrejöttét meghatározták. Tóth Béla szocialista t á r s a d a l o m b a n él, de vidéki író — p o n t o s a b b a n : vidéken élő író — s ennek a k ö r ü l m é n y n e k f o n tos konzekvenciái v a n n a k . Kétségtelen, hogy a vidéken élő írónak m a n a p s á g is sokkal nehezebben lehet érvényesülnie, pontosabban: sokkal hosszabb és küzdelmesebb u t a t kell megtennie, hogy meg- s elismerjék, m i n t egyenértékű fővárosi társainak. A kérdést azonban n e m erről az oldalról a k a r o m vizsgálni, h a n e m abból a szempontból, milyen előnyei származtak abból, hogy mindvégig m e g m a r a d t szegedi írónak. Tóth Béla írói képességei valószínűleg akkor is kibontakoznak, h a — neki is volt e r r e lehetősége — a fővárosba költözik akkor, amikor fiatal íróként először figyeltek fel r á ; vagy ha más, kevésbé meghatározó városban él. Annyi azonban bizonyos, hogy Szeged óriási inspiráló erő volt számára. E város volt az a „csöpp a tengerben" vagy — József Attilát idézve — az a „szemléleti világegész", amelyben a szocializmus k o r á n a k történelmét és emberi világát leginkább áttekinthette és művészivé f o r m á l t világegésszé sűríthette. Döntésének volt bizonyos kockázata is, hiszen Szeged az ötvenes évek elején, a szocializmus fejlődésének p e r s p e k t í v á j á b a n nézve, meglehetősen a p e r i f é r i á k r a szorult, s az a kulturális d i n a m i z m u s is stagnált, amely a múltban mindig kiemelte a vidéki városok átlagából. De Tóth Béla abban a helyzetben is, gyakorlatilag úgy válaszolt, mint az a csongrádi t a n á r , aki, midőn megkérdezték tőle — a jelenet a Tisza egyik fejezetében olvasható —, n e m nyomasztja-e a város kulturális elmaradottsága, nyugodtan azt felelte: „Ott van a kultúra, ahol én vagyok." Nem volt „mentes" tehát ő sem holmi r o m a n t i k u s n a k tűnő hivatástudattól, amelynek mégis reális tartalma volt. S z á m á r a és nemzedéke szám á r a úgy állt a kérdés: m e n n y i r e lesz képes a m á r meglevő h a g y o m á n y t folytatni és újjáteremteni, s milyen színvonalon? Előttünk áll a kérdés: miféle erkölcsi-politikai eszmék határozták meg m ű v é szetének t a r t a l m i - f o r m a i változásait. A szociológus a meghatározó tényezők közé föltétlenül odasorolja a Szegeden és földrajzi környezetében ható ú j társadalmi f e l tételeket is, az ezzel kapcsolatos mobilitást, amely a város é l e t m ó d j á n a k m a a legpregnánsabb jellemzője. A régi társadalmi s t r u k t ú r a a r á n y o k a t sokáig f e n n t a r t ó Szeged tudati állapotának megközelitő kifejezéséhez még adekvátak voltak a tradicionális irodalmi f o r m á k is, s a város n e m serkentett ú j a b b a k keresésére. Ezzel szemben a fejlődés gyors f o r d u l a t a mintegy kikövetelte az ú j elbeszélőformákat, s ez is magyarázza Tóth Béla magabiztos fordulatát a tudatregények irányába, amely képes volt a társadalmi változások lélektani folyamatokként való reflektálását adekvát módon megoldani. Ily módon Szeged, amely már egyszer, mintegy száz esztendővel ezelőtt hozzájárult ahhoz, hogy egy eredeti prózai f o r m a kikristályosodjon, n a p j a i n k ban is ilyen tendenciájú szellemi mozgást involvál, mintegy m e g m u t a t v a : egy föllendülő társadalmi közösség, amennyiben megfelelő kohéziós erők is v a n n a k benne, milyen sokrétű mozgásforma tartalommal telítésére képes. 79

Hiba lenne Tóth Béla példájából kiindulva a vidéket valami módon a f ő v á r o s fölé emelni. Mint ahogy fordított irányú értékhierarchiát sem szabad felállítani. Mélységes tévedés és igazságtalanság volna ez. Mélységes tévedés és igazságtalanság volna éppen egy olyan íróról szólva hinni ezt, aki e m b e r i m a g a t a r t á s á v a l é s m ű v é szetével azt sürgeti, hogy irodalmunk sokévtizedes h a m i s a l t e r n a t í v á i : vidéki és fővárosi, u r b á n u s és népi, s olyan reális ellentétei, m i n t a m i l y e n a „régi" és az „ ú j " értelmiség között fennálltak, megszűnjenek s a szocialista célok e g y é r t e l m ű szoLgálatában feloldódjanak. Emellett az álláspontja mellett egyaránt hitet tesz m a g á r a vállalt írói é l e t m ó d jával éppúgy, m i n t alkotásaival. A Mi, janicsárokat k o r u n k legjobb t á r s a d a l m i regényei között kell említenünk. Ha olyan erős hatást és érdeklődést n e m is v á l t o t t ki, mint A gyáva, a Rozsdatemető, a Részeg eső, a Húsz óra, vagy Az orvos halála; p r o b l e m a t i k á j á n a k tartóssága és érvényessége, s művészi kivitelezésének e r e j e mégis hozzájuk közelíti, s a történeti számvetésnél velük egy r a n g r a emeli. A l a p j á v á lett ez a regény elbeszéléseinek is, amelyekkel mai n o v e l l a i r o d a l m u n k izgalmas, eredeti fejezetét nyitotta meg. A legmélyebb hagyomány felől indulva, a korszerű r e a l i z m u s m a r a d a n d ó értékét tette le asztalunkra. E kötete szuverén írói egyéniséggé tette, a k i nek m u n k á i r a oda kell figyelnünk.

Nemzetiségi irodalmak Napjainkban a nemzetiségek „újrafölfedezésének" lehetünk tanúi. Nemcsak afrikai, ázsiai népek, törzsek nevét kell megtanulnunk, újabban gyakran hallunk elfeledett vagy alig ismert európai népcsoportokról is; a hatvanas évek közepétől egyre erőteljesebb „etnikai" mozgalmak szinte új térképet rajzolnak elénk kontinensünk nyugati feléről. Rangos folyóiratok (például a párizsi Temps Modernes) különszámot szenteltek a nemzetiségi kérdésnek, a publicisztika nyelvében megszületett a „negyedik világ" kifejezés, amelyen a nem államalkotó népek, kisebbségek összességét kell érteni. Kelet-Közép-Európában — legalább másfél évszázada — testközelből ismerjük a szükségszerűen egymás ellen forduló nacionalizmusok dilemmáit, az etnikailag vegyes területek bonyolult kérdéskörét, a többség-kisebbség relációt. Az utóbbi évtizedben a szocialista országokban is megélénkült a nemzetiségi kérdést vizsgáló kutatómunka, a nemzetiségi irodalmak eredményei naponta bizonyítják, hogy nemcsak egy szűk közösség „folklóröntudatát" ápolják, hogy van mondanivalójuk általános emberi és kelet-európai hullámhosszon is. A szomszéd országokban fejlődő magyar irodalmak létezésére ma már talán nem kell fölhívnunk a hazai közvélemény figyelmét, nem egy nemzetiségi területről származó mű került az utóbbi években Magyarországon az olvasói és kritikai „sikerlista" elejére. Hajlamosak vagyunk azonban a nemzetiségi kultúrák és irodalmak problematikáját magyar specifikumként kezelni, megfeledkezünk arról, hogy szinte régiónk egészére jellemző népek és nemzetiségek egymás mellett és együtt élése. Nemcsak a magyar nyelv irodalmának határai nem azonosak az országéval, a szlovák, a szerb, a román nyelven születő irodalom is különféle állampolgárságú. Jól ismerjük a bukaresti Kriterion Kiadó magyarul megjelenő könyveit, kevesen tudják viszont, hogy ugyanitt német, szerb-horvát, ukrán és jiddis nyelvű művek is napvilágot látnak. A pozsonyi Irodalmi Szemléből, a marosvásárhelyi Igaz Szóból, az újvidéki Hídból anyanyelvünkön kapunk Ízelítőt a szlovák, a román, a szerb és a horvát irodalom új törekvéseiből, ugyanilyen közvetítő szerepet tölt be a Neue Literatur, a romániai németek; a Novy 2ivot, a vajdasági szlovákok; a Zwrot, a csehszlovákiai lengyelek folyóirata, hogy csak néhány példát említsünk. A vajdasági román írók művei megjelennek Romániában, a pozsonyi Slovenské Pohtadynak testvérlapja az újvidéki szlovákok folyóirata, az osztravai Profil Kiadó lengyel nyelvű kiadványait Lengyelországban is forgalmazzák. A kulturális cserében mindig érdekeltek a nemzetiségek, sokoldalú munkával járulnak hozzá a közeledés, a kölcsönös megismerés feladatainak teljesítéséhez. A kálni; legelni. emberi A értékes

nemzetiségi irodalmak „státuszát" azonban nem lehet a közvetítésre reduhivatását, eredményeit elsősorban az adott nemzetiség szemszögéből kell mérEgy-egy népcsoport hangját, vágyait „artikulálják", azt hirdetik, hogy az teljességért nemzetiségiként is érdemes és kell vállalni a harcot. nem magyar nemzetiségi irodalmak megismerése számunkra az összevetés tanulságait szolgáltathatja, a párhuzamok és különbségek föltárása a nem-

6 Tiszatáj

81

zetiségi irodalom sajátos természetének tisztázásában lehet segítségünkre. Eltérő körülmények között élő népcsoportokról van szó (számuk, földrajzi elhelyezkedésük, történelmi hagyományaik tekintetében jelentős a különbség közöttük), kultúrájukirodalmuk szerkezetében azonban sok a hasonló vonás. összeállításunk természetesen nem vállalkozhat összehasonlító elemzésre, történelmi-irodalmi hagyományok sokoldalú bemutatására. Elsődleges célunk a híradás; arra szeretnénk figyelmeztetni, hogy régiónk kulturális térképéhez hozzátartozik a nemzetiségek irodalma is, s létezésükkel föltétlenül számolni kell a szélesedő együttműködés, a kulturális csere tervezése során.

A KANDALLÓ FÉNYÉNÉL A kandalló egy jugoszláviai szlovák író, Ján Labáth n o v e l l á j á b a n világít, a duzzasztómű építkezésén dolgozó fiatalember m i n t h a a lángocskáktól v á r n a választ jövendő sorsára. A nagyváros hidegfényű neonjai alól m e n e k ü l t ide a f i ú ö n m a g á t megtalálni egy viharos e r e j ű szerelem boldogsága és poklai u t á n . N e m kétséges számára, hogy a jövőt a gigantikus méretű vízi e r ő m ű jelképezi, d e azt is t u d j a , nemcsak világosságra, h a n e m bensőséges melegre is szüksége v a n az e m b e r n e k . A jugoszláviai szlovák prózaírók Pozsonyban m e g j e l e n t (Slovensky Spisovatel K i adó, 1971) antológiája L a b á t h elbeszélésétől k a p t a A kandalló fényei címet. N e m csupán a kötet talán legérettebb alkotóját tisztelték m e g ezzel, olyan m ű c í m e k e rült a könyv borítójára, amely esztétikailag-gondolatilag releváns p é l d a k é n t összegezi a vajdasági szlovák irodalomnak a legfontosabb törekvéseit. Azokat az a l a p kérdéseket veti föl, amelyekkel szembe kell nézniük a mintegy kilencvenezer f ő t számláló népcsoport íróinak. Hová vezet, hová vezethet egy ekkora n e m z e t i s é g n e k az ú t j a a hagyományos paraszti világ fölbomlása u t á n , az urbanizáció, az iparosodás mai körülményei között? Kihez szólhat az író a t ö m e g k o m m u n i k á c i ó f o r r a d a l m a idején, milyen nyelven kell beszélnie, hogy üzenete eljusson a „címzettekhez"? Mintánk anyaga egy reprezentatív novelláskötet, nyolc író huszonkét elbeszélése. Mielőtt sorra v e n n é n k válaszaikat, röviden a nemzetiség történelmi h a g y o m á n y a i r ó l , a kulturális élet mai meghatározóiról. A Vajdaságban élő szlovákok m i n t e g y k é t két és fél évszázada kerültek mai szülőföldjükre, éppúgy, m i n t az Alföldön, a m a i Magyarország és Románia területén található szlovák szórványok. Az egykori telepesfalvak számottevő része az első időktől kezdve vegyes lakosságú volt, a szlovák parasztok viszonylag nagy területen, szétszórva éltek, különféle délszláv népcsoportokkal, magyarokkal, németekkel, románokkal, ruszinokkal együtt. A közel százezernyi vajdasági szlovákság jelenleg elsősorban a Bácska és a Bánság déli vidékein lakik, legjelentősebb központjuk az Újvidékhez közel eső Bácspetrőc. K u l t u r á l i s életüket a korábbi évszázadokban szinte kizárólag az egyházak (evangélikus, katolikus) szervezték, s többnyire — hasonlóan az Alföld m á s t á j a i n élő szlovákokhoz — csak népi kultúra és népnevelő-műkedvelő irodalom létezett k ö r ü k b e n . B á r a bácskai szlovákság vékony értelmiségi rétege, talán éppen az élénk vajdasági szerb k u l t ú r áiét hatására, igyekezett kapcsolatot tartani Szlovákföld k u l t ú r á j á v a l , nemzetiségi öntudatuk erősebb volt, m i n t a tiszántúli szlovákoké. A szervező m u n k á b a n segítettek a Felföldről származó értelmiségiek, írók; később úgy adta vissza a „kölcsönt" a vajdasági szlovákság, hogy több értékes szakembert nevelt a szlovákiai k u l t ú r a , tudományosság számára. Innen indult például Aridrej Mráz, a X X . századi szlovák irodalomtudomány egyik vezető a l a k j a és A n d r e j Sirácky, a külföldi szlovákság k é r déseit kutató pozsonyi tudományos intézet igazgatója, az alföldi szlovák településtörténet monográfusa. A második világháború után kedvező föltételeket teremtett a szlovák k u l t ú r a és irodalom kibontakozása számára a jugoszláviai nemzetiségi politika. A k ö n y v e k m e g jelentetéséről jelenleg az Obzor Kiadó gondoskodik (bár szlovákiai kiadók is vállal82

n a k részt e munkából), publikálási lehetőséget a Hlas Ludu című lap, továbbá a Novy Zivot című folyóirat biztosít az íróknak-költőknek. Ha k o r á b b a n az alföldi szlovákok irodalmában kizárólag a helyi színek domináltak, az alkotók elsősorban a szűkebb környezet igényeit ó h a j t o t t á k kielégíteni, a m ű v e k jelentős része a regionális folklór ihletéséből született, a novellagyűjtemény a nagykorúsodás folyamatáról tanúskodik. T ö b b elbeszélésben megfigyelhetünk olyan törekvéseket, amelyek újrafogalmazzák a nemzetiségi irodalom céljait; új, korszer ű b b eszközök birtokában a d n a k számot a változó valóságról. Az író m á r nemcsak egy zárt közösség m a j d n e m a n o n i m szószólója, h a n e m az átalakuló közegben élő egyén tudatvilágát is megkísérli bemutatni. A kötetben plasztikusan kirajzolódik az a fejlődésvonal, a „népies", anekdotizáló novelláktól (Jankó Ceman, P a v e l Cáni, Pavel Grna) a k u l t ú r á k konfrontációját — falu-város, nemzet-nemzetiség — átélő e m b e r vívódásait „belülről" ábrázoló írásokig (Ján Labáth, Vítazoslav Hronec). Értékek keresése jellemzi a vajdasági szlovák írás ú j a b b fejezetét, a korszerű nemzetiségi életérzés megfogalmazásának igénye. „Azt keressük (olvassuk Michal Harpán utószavában), hogy hol t a l á l h a t j u k meg itteni továbbélésünknek a gyökereit, s hogy m e r r e m u t a t n a k ezeknek a gyökereknek a hajtásai." (Kiemelés — K. Gy. Cs. 288. 1.). Az idézett t a n u l m á n y illúziómentesen, önkritikusan értékeli a jugoszláviai szlov á k próza fejlődését. H a r p á n leszámol a folklorizmus ködképeivel, pontosan l á t j a a nemzetiségi irodalom antinómiáit, hogy a szűk és zárt világból milyen nehéz t á g a b b horizontok felé lépni. Az elbeszélők többsége nem tud kiszabadulni az itt és most kötöttségéből, a közvetlen ábrázolásmód konvenciójából. A hagyományos irány poét i k á j á n a k a legkövetkezesebb megvalósítója Jankó Ceman, m a is a t a n y á j á n élő parasztember, autodidakta író. Aprólékos részletességgel m u t a t j a be a bácskai szlovák e m b e r mindennapjait, falusi-tanyai történetei mozdulatlan világban játszódnak, dikciója a népmesékére emlékeztet. S a j á t élményeit m o n d j a el, írói távolságtartás nélkül, novelláiban m a g u k az események „szervezik" a történést, az író a jelenségvilág mögött n e m keresi a mélyebben fekvő okokat.. Martin Kukucínnak, a szlovák klasszikus falusi próza m ú l t századi mesterének a követőjét l á t j a a vajdasági kritikus Cemanban. írásainak elsősorban a megismerő értéke jelentős, a „tegnapi" bácskai szlovák paraszt mentalitásáról, szokásairól, környezetéről k a p u n k h ű képet. A „címzettek" felől nézve azt m o n d h a t j u k , hogy írásművészete fontos adalék a v a j dasági szlovák önismerethez. A jugoszláviai szlovák irodalom számára m a a legdöntőbb „kihívás": a hagyományos falu elmúlása, a zárt közösségből kiszakadok értékkeresése. Ami Ceman számára még megföllebbezhetetlen adottság, az a m á s környezetből származó, m á s generációhoz tartozó író-értelmiségi számára ápolandó hagyományt, nosztalgiák forrását jelentheti. Nem véletlenül kulcsmozzanata több novellának a „kötődés" kérdése: „Soha ne vágd el a f á n a k a gyökerét, m e r t kiszárad!" (Ján L a b á t h : A t ü r k mén lovas); „Nem, Márton fiam, olyan vagyok én, mint a fű, h a kitéped a földből, elszárad, elpusztul." (Pavel G r n a : H é t gyerek.) Falu és város n o r m á i n a k szembesítését több elbeszélés úgy végzi el, hogy stilizálja a valóságot, egy n e m létező nyelven beszélteti hőseit, a megváltozott életforma ellenpontjaként egy idilli f a l u t teremt. Ezekben az írásokban a hagyományos leíró ábrázolásmóddal találkozunk, a folklór színeivel, a lineáris szerkezetet viszont néhol az emlékezés rétegei b o n t j á k meg. A n a r r á t o r tehát m á r nem a faluból szemléli a világot; a „vajúdó parasztvilág" dilemmáit azonban nem az intellektus rációjával közelítik meg, s így g y a k r a n csak szentimentális közhelyeket olvashatunk. Ne becsüljük le azonban ezeket a próbálkozásokat, nem olyan egyszerűek az életformaváltás kérdései nemzetiségi szempontból. A régi falu elmúlása ugyanis a nemzetiség írói számára nemcsak társadalmi átrétegeződést, m a g a t a r t á s m i n t á k módosulását, átrendezendő értékhierarchiát jelent. A zárt közösség fölbomlásával együtt járhat — különösen ha viszonylag kis létszámú, differenciálatlan társadalmi szerkezetű szórványnépességről van szó — a nemzetiség lassú fölolvadásának a kezdete. Ezért látszik egyetlen támasznak a múlt, a zárt, tradicionális paraszti közösség, ami írói eredmények felől nézve szükségképpen elzárkózást jelent a valóság elől. 6*

83

A jövőben otthont kereső írók a kiszakadtság, a köztes helyzet t u d a t o s í t á s á r a vállalkoznak, ö n m a g u k a t keresik a megváltozott k ö r ü l m é n y e k között. A legérvényes e b b analízis — korszerű esztétikai f o r m á b a n — Ján Labáth és Vííazoslav Hronec tollából született. L a b á t h a X X . századi szlovák i r o d a l o m jelentős á r a m l a t á n a k , az ún. lírai prózának vajdasági művelője, hősei o p t i k á j á n keresztül fejezi ki a m e g figyelt valóságot. A novellák cselekményét a szereplők érzelmei h a t á r o z z á k meg, a lineáris idő fölbontása a személyiség változásának, fejlődésének á b r á z o l á s á r a szolgál. Hőse m á r városban élve kísérli meg értelmezni létezését. Az anekdotizáló h a j lammal, a közvetlen ábrázolással a legkövetkezetesebben H r o n e c szakított, a z a n t o lógia egyik legfiatalabb írója, a v a j d a s á g i szlovák irodalom sok r e m é n y r e biztató tehetsége. Az ő novelláiban k a p j a a legnagyobb szerepet a világot é r t e l m e z n i és m a g y a r á z n i akaró intellektus, teljesen kiküszöbölte prózai nyelvében az a r c h a i k u s ornamentikát. Huszonkét elbeszélés, keresztmetszet egy kis nemzetiség irodalmából, egy s a j á tos kelet-európai mikrovilág jellegzetes koloritja, a népi elbeszélés ízei, gyökerek keresése és leszámolás az illúziókkal. Nosztalgiák, a g g o d a l m a k és r e m é n y e k h a n g j a i ; a legszínvonalasabb írásokban az otthont kereső X X . századi e m b e r r e l t a l á l k o z h a t u n k , aki egyénként és közössége t a g j a k é n t is h a z á r a a k a r találni. K I S S GY. C S A B A

EGY SZÜLETŐ IRODALOM SIKERKÖNYVE Téved, aki úgy véli, hogy csak a h a r m a d i k világban, a nemzeti é b r e d é s ú t j á t j á r ó népeknél figyelhető meg m a n a p s á g az irodalmi t u d a t f o r m a születése, ú j irod a l o m kialakulásának folyamata. M á r az is meglepő, hogy — n é h á n y i r o d a l o m jóvoltából — E u r ó p á b a n szintén nyomon kísérhetjük ezt a f a j t a „ m o d e r n genezist". Méginkább az, ha német nyelvű irodalomról v a n szó — hisz t a l á n é p p e n n e k az irodalomnak a legpatinásabbak a hagyományai a legnagyobb k o r t á r s e u r ó p a i irod a l m a k sorában. A n é m e t XIII. század már m a g a mögött t u d h a t j a a Hildebrandéneket, H a r t m a n n von Aue Iweinját, Wolfram v o n Eschenbach Parzivalját, Gottfried von Strassburg Trisztán és Izoldáját. Ezt a m á r esztétikailag is n a g y r a é r t é k e l h e t ő teljesítményt mintegy betetőzi a Minnesang, Vogelweide költészete és persze a klaszszikus hősköltemény, a Nibelungenlied. A mai német irodalom Európában az egyik legnehezebben k ö r ü l h a t á r o l h a t ó jelenség. A kifejezés m a g a aligha vonatkozhat m á r egyetlen nemzeti i r o d a l o m r a . Nemcsak az NSZK, illetve az NDK irodalmának k e t t é v á l á s a bizonyítja ezt, de m i n denképpen önálló minőség a svájci és osztrák n é m e t irodalom is. A s z ü l e t ő f é l b e n levő romániai német irodalom ebbe a sorba tartozik, a n n a k ellenére, hogy m i n d m á i g h í j á n van a szerves irodalmi jelenség ismérveinek. A r o m á n i a i n é m e t i r o d a l o m n a k (vagy korábban i n k á b b írásbeliségnek) természetesen szintén v a n n a k h a g y o m á n y a i . A XIII. században élt Klingsor m á r részt vett a mesterdalnokok w a r t b u r g i v e r s e nyén. Valentin F r a n c k von Franckenstein a X V I I . században négy n y e l v e n verselt, A d a m M ü l l e r - G u t t e n b r u n n (1818—1893) pedig m á r t u d a t o s eszmeiség jegyében á b rázolta sorstársai — a b á n á t i svábok — t a r t h a t a t l a n helyzetét. Á m n e m c s a k a közel 800 esztendős kisebbségi lét akadályozta az egységes irodalom k i a l a k u l á s á t . N a g y o b b g á t j a volt ennek az a nyelvi konglomerátum, a m e l y az idők f o l y a m á n n e m h o g y konvergens irányba fejlődött volna tovább, de m é g összetettebbé vált. M e r t az erdélyi szászság mellett i m m á r svábok éltek együtt szudétanémetekkel, Sziléziából sőt Bécsből betelepült csoportokkal. Aki valamelyest is tájékozott a g e r m á n és n é m e t n y e l v fejlődésben, a n n a k mond igazán sokat ez a teny. T a g a d h a t a t l a n az is, hogy az elvétve kiemelkedő műalkotások sem léphettek ki a klasszikus n é m e t i r o d a l o m árnyékából, s ha igen, akkor is legfeljebb a kuriozitás erejével, az egzotikum á t 84

meneti vonzásával. Ehhez m á r csak jellegzetes adalékul említhető, hogy a l e g n a gyobb egyéniségek — Lenau m a j d Celan — e népcsoportból kiszakadva alkották még életművüket. Törvényszerű tehát, hogy a romániai n é m e t irodalom 1945 u t á n ismét csak az organikus egységgé szerveződés nehézségeivel k e r ü l t szembe. Az írásművekből — noha sine qua n o n - j a i egy n e m z e t vagy népcsoport i r o d a l m á n a k — még n e m születik irodalmi élet. Könyvkiadás, folyóiratok, színház, szervezett kulturális közélet — mindez csak az utóbbi évtizedek vívmánya. A romániai n é m e t irodalom így lassanként — a helyi hagyományokra támaszkodó, jóval nagyobb és jelentékenyebb m a g y a r mellett — az ország nemzetiségi irodalmainak sorában is rangos helyet szerez m a g á n a k . M a m á r rendszeresen jelennek meg n é m e t n y e l v ű m ű v e k az Irodalmi és az I f j ú s á g i Kiadónál, sőt a Kriterion is több kötet kiadását tervezi az eddigieknél. 70 000 p é l d á n y b a n jelenik meg a bukaresti Neuer Weg című n a p i l a p — heti k u l t u rális melléklettel. A Volk u n d K u l t u r szintén több t e r e t szentel az irodalomnak, m i n t korábban. 1968—69 óta a legfontosabb irodalmi folyóirat, a Neue Literatur is h a v o n t a jelenik meg. Ugyanettől az időtől számítható a vidéki n é m e t nyelvű ú j s á gok m e g ú j u l á s a is (a brassói K á r p á t é n Rundschau, a temesvári Neue B a n a t e r Zeitung és a szebeni H e r m a n n s t a d t e r Zeitung). Igen érdekes, követhető példa a kolozsvári főiskolások kísérlete: Echinox címmel háromnyelvű (német, magyar, r o mán) lapot szerkesztenek. A h a t v a n a s években fellendülő romániai német irodalomnak az epika a legismertebb, s kétségkívül nagy fontosságú műneme. Érthető ez, hiszen e népcsoport valóságos t á r s a d a l m i helyzetét, történelmi sorsát a historikusok n e m örökítették meg. A korszakok fiktív újrateremtésével, a történelmi • miliő számtalan apró kellékével — egyszóval a hitelesség illúzióját keltő éthosszal csak az epikai m ű n e m próbálkozhat. A líra és a d r á m a n e m teremti ú j j á a tárgyi totalitást. Csakhogy itt érezteti leginkább h a t á s á t a klasszikus értelemben vett hagyománynélküliség. A m o d e r n k o r p r ó z á j a csak igen r i t k á n n y ú l ehhez a módszerhez. Nem véletlen, hogy a legidősebb nemzedék tagjai — például Oscar Walter Cisek (1897—1966) — m ú l t a t idéző regényeposszal kísérleteztek (Sírom, ohne Ende) vagy éppen a Horia-Closca parasztlázadást idézték vissza történelmi regényben (Crisan, Horia). Adolf Meschendörfer (1877—1963) nagysikerű regényei viszont a közelmúlt történelméhez f o r d u l n a k (Leonore, Büffelbrunnen). P a u l Schuster, a családregény m ű f a j á t választva, n é h á n y n e m zedék é l e t ú t j á n a k r a j z á b a n ad képet a fasizmus éveiről (Fünf Liter Zuika). Az őket követő prózaíró-generáció (Ludwig Schwarz, F r a n z Storch, Arnold Hauser, Franz Heinz) m á r olyan kérdésekkel k e r ü l t szembe, amelyek egyként vetnek föl szemléleti-gondolati, illetve poétikai dilemmákat. A romániai németség történelmi ú t j á n a k epikai r a j z a ugyanis érthetően a nagy történelmi sorsfordulókhoz, a konfliktusokat sűrítetten t a r t a l m a z ó csomópontokhoz tér vissza — á m n e m azonos írói eljárásokkal, és é p p e n a poétikai megközelítés változatossága révén ú j és ú j színeket hozva felszínre. Csalhatatlan jele ennek a kísérleti állapotnak, hogy m a még a kisprózai m ű f a j o k v a n n a k túlsúlyban. Nagyobb prózai vállalkozásokban ez ideig kevés e r e d m é n y t m u t a t o t t fel a Storch—Hauser nemzedék. Egyelőre több az epikus pillanatkép, több a kimerevített gondolat, ötlet vagy éppen gyorsfényképre emlékeztető karcolat, igénytelenebb novella, mint a nagyobb tereket átfogó regény. (Jegyezzük meg azért, hogy a romániai n é m e t írók legnagyobb része újságírással keresi kenyerét, t e h á t szükségszerűen gyakoriak a publicisztikába h a j l ó műfajok.) A brassói származású Arnold Hauser (1929) az egyik l e g m a r k á n s a b b — külföldön a legismertebb — egyénisége az 1945 után indult prózaíróknak. 1951-ig m u n kásként dolgozott, m a j d a Neuer Weg szerkesztőségének volt m u n k a t á r s a , jelenleg a N e u e L i t e r a t u r főszerkesztő-helyettese. Több kötetben adta közre elbeszéléseit, novelláit (Kerben, 1962; Ein Tür geht auf, 1964; Leute, die ich kannte, 1965; Neuschnee im Mdrz, 1968; Vnterwegs, 1972), első regénye 1967-ben jelent meg. A Der fragwürdige Bericht Jákob Bühlmanns nyolc év alatt — e kis irodalomban szokatlanul — nagyívű pályát f u t o t t be. Kiadták román és m a g y a r nyelven is, megjelent az N S Z K - b a n , elismeréssel fogadták Svájcban, az NDK-ban és Ausztriában. A kor85

társ romániai német próza aligha dicsekedhet hasonló s i k e r k ö n y w e L Ilyen t e r j e delemben, s főleg ismertető célzatú írás keretei között n e m t é r h e t ü n k ki a m ű egész k o m p l e x u m á n a k elemző értékelésére. A n n á l is inkább, m e r t a B ü h l m a n n r e g é n y s t r u k t ú r á j a voltaképpen nem ismeretlen a modern m a g y a r p r ó z á b a n j á r a t o s olvasó előtt sem. Arra mégis választ kell keresnünk, mi az oka a könyv népszerűségének, viszonylag gyors „térhódításának"? Mármost, ha e l f o g a d j u k — végletesen egyszerűsített tételként —, hogy egy nemzet vagy népcsoport i r o d a l m á n a k a nyelven túl döntő-elhatároló sajátsága a műből sugárzó nemzeti és t u d a t i jelleg — a k k o r a Hauser-regény titkát is valahol itt kell keresnünk. Olyan népcsoport sorsáról a d hírt, amelyről német nyelven csak a romániai német irodalom szólhat és tud szólni. Arnold H a u s e r n a k m á r a kisprózai írásaiban is föllelhető az az eljárás, a m e l y mintegy a jelenből visszafelé, analitikus-oknyomozó módszerrel keresi az é r v é n y e s következtetéseket. Ügy k u t a t j a a történelmi és művészi igazságot, hogy s z á m o n t a r t minden determináló tényezőt; éppúgy rögzíti a lendítő vagy visszahúzó h a t á s a i k a t , mint a többértelműség vagy a téves következtetés lehetőségeit — mintegy r á m u t a t v a azok veszélyeire is. Ennek megfelelően — h a nem is a legmodernebb t e c h n i k á v a l — m e g b o n t j a az elbeszélés lineáris rendjét. Az idősíkok az értelmezés l o g i k á j á n a k megfelelően kerülnek egymás mellé: az érvelés természetéhez igazodva u t a l n a k előre vagy vissza az időben. A Bühlmann természetszerűleg örökli ezt a r e g é n y s t r u k t ú r á t . De míg a novellák csak egy-egy esemény kapcsán m u t a t n a k r á a h á t t é r b e n húzódó tragikum egyes vonásaira, itt több évtizedet átfogó történet kerekedik ki az o k n y o mozásból, egy ember é l e t ú t j á n a k rekonstruálása egy népcsoport történelmi ú t j á n a k legfontosabb élményeit is felidézi. És Hausernak éppen ez az igazi írói törekvése. A regény m a g y a r nyelvű kiadása (Kriterion, 1970) az Adolf Sommer megidézése címet viseli. J a g a m a s Ferencz Zsuzsanna fordítása túlzottan u g y a n n e m dicsérhető (számos nyelvi hiba és pontatlanság tarkítja), á m ez a cím p a r a d o x módon t ö b b e t á r u l el a regényről, m i n t az eredeti. Igaz ugyan, hogy a szüzsét, a fiktív t ö r t é n e t törzsét J á k o b B ü h l m a n n , nyugdíjas ú j s á g í r ó „vitatható beszámolója" a d j a — d e a f ő hangsúly nem a korrekciók mechanizmusán van. Anton Micu, a r o m á n a n y a n y e l v ű német szerkesztő ezt a „vitatható beszámolót" k o m m e n t á l j a olvasójának. Csakhogy a gondosan megépített kettős szűrőrendszer mindössze a történések tárgyilagos visszaidézését szolgálja. A teljes objektivitás illúzióját keltő epikai e l j á r á s p é l d á j a — de ennél semmi esetre sem több. Mindvégig Adolf S o m m e r k á l v á r i á j a áll a k ö zéppontban, minden egyéb regénytényező az ő sorsának értelmezésére hivatott, e k é p pen valamennyi alárendelt szerepet játszik a kompozícióban. (Jegyezzük meg, hogy az efféle regényépítés igen gyakori az NDK p r ó z á j á b a n . Christa Wolf Nachdenken über Christa T. című regénye, vagy méginkább Erik Neutsch — még p r o b l e m a t i k á jában is rokon — műve, az AvJ der Suche nach Gatt is hasonló p r ó z a t e c h n i k a i eljárással dolgozik.) A regény tehát három nézőpontból vizsgálja t á r g y á t : az elbeszélőéből (Anton Micu), a beszámoló szerzőéjéből (Jákob Bühlmann) és részben d o k u m e n t u m j e l l e g ü vallomásokéból (Adolf S o m m e r naplójegyzetei 1951-ből). S o m m e r életének n a g y állomásai bontakoznak ki a felidézett cselekmény s o r á n : a városban töltött g y e r e k kor, az i f j ú i évek egy erdélyi f a l u b a n , barátsága Hein Fielkkel, a szerelem élményei — s természetesen a fiatalon átélt háború. A felszabadulás után csavargyári m u n kásként l á t j u k viszont hősünket. De a németség sorsából következő t r a u m á k a t csak fokozzák az ú j a b b szomorú események. Sommer — inaséveiben jó t a n u l m á n y i e r e d ményeiért — Ilja E h r e n b u r g A vihar című regényét k a p j a jutalmul. Ezek az olvasmányélmények azonban benne is vihart k a v a r n a k : „ . . . a keze olykor ö n k é n t e l e n ü l ökölbe szorult olvasás közben, m e r t . . . mégsem éppen így állt a helyzet a n é m e tekkel. (...) A könyv lapjain a s a j á t anyanyelvén leírt e m b e r e k kivétel nélkül szörnyszülöttek voltak." Ügy látszik, az az Adolf Sommer, a k i n e k „ a m e r i k á s " nagyszüleit a honvágy hozta vissza Romániába — az ú j t á r s a d a l o m b a n sem t a l á l j a a helyét. A román néphadseregből származása m i a t t szerelik le — é r t h e t ő e n n e m a tényt t a r t j a tragikusnak, h a n e m a mögötte rejtőző megkülönböztetést. 1951-ben m á r m á r úgy látszik, sikerül végre révbe jutnia, újságíró-gyakornok egy bukaresti lapnál. 86

Itt ú j r a bizalmatlansággal találja szemben magát, nem ú j í t j á k meg a szerződését. Mégis, az íróként is tehetséges Adolf Sommernek van mondanivalója: életének nagy tanulságait elbeszélésekbe próbálja fogalmazni — de írói pályája sem bontakozik ki. Anton Micu ugyanis épp azért keresi az eltűnt, azóta már férfivá érett Sommert — hogy ú j r a lehetőséget a d j o n az egykor elkallódott írónak. A regény jelenidejében a z o n b a n m i n d e r r e csekély remény marad. Sommer — úgy tűnik — mindennel leszámolt, életét kényszerűen az ötvenes évek rendjéhez igazítva mondott búcsút vágyainak. Jegyzetfüzetébe ezt í r j a 1951 m á j u s á b a n : „Nincs más hátra, minthogy elm e n j e k . (...) Valamire azonban figyelmeztetni szeretnélek: mindenki, aki hozzátok kerül, ember. Bízzatok benne, m e r t mindenkit megsebez a bizalmatlanság." Adolf S o m m e r itt m á r nemcsak a maga keserveit í r j a . Ö és fiktív létének teremtője, a regényíró egyként a romániai németség tragikus közelmúltját, s az ú j életbe való visszatérésének számos súlyos nehézségét kívánta figyelmeztető érvénnyel megörökíteni. Nem a felmentés ú t j a i t keresi ez a regény, h a n e m a történelmi ítélkezés igazságosságát perli vissza, nem hirdet kollektív ártatlanságot, de elutasítja a kollektív bűnösség hamis gondolatát is. így tanít pontosabb önismeretre, s így ad igaz képet egy kisebbségben élő nép valóságos múltjáról, tanulságokban gazdag, formálódó jelenéről. KULCSÁR SZABÓ ERNŐ

HÉZSÖ FERENC: ARULAS

87

Sőtér István: Bakator Furcsa fogalmat talált századunk az olyan típusú í r ó skatulyázására és m e g nyerően egzakt félreértésére, m i n t Sőtér István. „Értelmiségi" író, m o n d t á k és m o n d j á k róla azóta sokan. Az elvontságra elvontsággal felelnénk, h a most n e k i l á t n á n k bizonygatni, m e n n y i r e önellentmodás — „contradictio in adiecto" — m á r m a g a a kérdésfölvetés is, ha ilyen alapozású. Hiszen az író és b á r m i l y e n művész, h a az, semmiképpen sem azonosítható egyetlen réteg ízlésvilágával, életszemléletével, m e r t h a így lenne, akkor következetesen végigvezetve a h a m i s gondolatmenetet, egy-egy író hitelesen m á r szülőanyjáról sem igen vallhatna, l e g f e l j e b b szülőorvosáról. É s így tovább. Értelmiség van. Író van. „Értelmiségi" í r ó nincs. De m i n d e n író értelmiségi. Ami egészen m á s t jelent persze. N e m szeretjük ú j a b b a n — és helyesen — az olyan hangoskodást, a m e l y i k n y e l v tudásra, világlátottságra és „világolvasottságra" hivatkozva a hazai szellemiség p r o vincializmusát h a j t o g a t j a , lobogtatja — ami a legbosszantóbb: n é h a dölyfös s z á n a kozással. Egy dologban mégis van bizonyos a l a p j a az ilyen, rendszerint öntetszelgő intellektuális részvétnyilvánításnak. Ez a kérdéskör az íróról alkotott (vagy a l k o t ható) fogalom 20. századi, jelentős átértékelődésével kapcsolatos, ami összeurópai méretekben végbement már, n á l u n k h a l v á n y a n megkezdődött — a Nyugat korszak á b a n — m a j d elakadt, és csak legújabban folytatódik. Hogy mi ennek az átértékelődésnek a lényege, gondolom, a „szituálásból" s e j t hető. Az olvasási k u l t ú r a szélesedésének p r o b l e m a t i k á j á v a l kapcsolatos a jelenség, a h a t a l m a s folyamattal, melyben a kultúra, igazolva a m a r x i szintézist, f o k o z a t o s a n összemberiségivé válik. És ez a tendencia az i r o d a l m a t sem h a g y j a é r i n t e t l e n ü l . Hatása pedig mindenekelőtt a b b a n mutatkozik meg, hogy „kikezdi" a h a g y o m á n y o s fogalmakat — pontosabban, ú j és ú j minőségeket t e r e m t író és olvasó k a p c s o l a t á ban, amelyeket később az irodalomtudomány, a k r i t i k a is kénytelen f i g y e l e m b e venni. És ennek a grandiózus szemléletváltásnak egyik belső t e n d e n c i á j a , m o n d h a t n i működéselve, valami olyasmivel kapcsolatos, a m i n e k Sőtér I s t v á n írói é l e t m ű v e félreértelmezhetetlen p é l d á j a kell legyen m i n d e n k i szemében. A „tudatos" író, az „intellektuális" alkotó, a m a g a műveltségét i m m á r m ű v e l t közönséggel m e g o s z t h a t ó művész n e m egészen vagy n e m kizárólagosan „ l e g ú j a b b kori" típusáról v a n szó. Akinek — ha az irodalomban jelentkezik — előbb-utóbb az esszéregényben vagy a n n a k valamilyen egészen közeli e l ő d f o r m á j á b a n kell révbeérnie. S z e r e t n é n k elkerülni a lehetetlent — n e m bocsátkozhatunk most bonyolult esztétikai f e j t e g e t é s e k b e az állítás igazolásához vagy akárcsak magabiztos illusztrálásához sem. E h e l y e t t egy apró levezetést illesztenénk ide, melynek kiindulása és a l a p j a egy S a r t r e - t ó l v e t t m o n d a t : „Első pillantásra n e m kétséges: az egyetemes olvasónak í r u n k : és v a l ó b a n , láttuk, hogy az író igénye elvileg minden e m b e r r e vonatkozik." (Mi az irodalom?) H a táguló körök hasonlatával a k a r j u k a jelenséget megvilágítani, azt m o n d h a t n á n k : az íróé kezdetben a nagyobb sugarú kör, azon belül olvasójáé a kisebb. De h a 88

m i n d m ű v e l t e b b é válik az „egyetemes olvasó", és az író mindig neki ír, előbb-utóbb» olyannyira csökken a különbség a sugarak között is, hogy szinte elfogy. H a az írásművészet lényegét a b b a n látjuk, hogy a sugarak így felfogott távolságát a közvetítés, a f o r m a „metanyelve" révén egyenlítse ki, akkor n e m nehéz megérteni: a távolság csökkenése a f o r m a döntő módosulását eredményezi. M á r hallom is az ellenvetést vagy legalábbis a sajnálkozást: a k k o r a k o m m u n i z m u s b a n kihal az irodalom és m i n d e n művészet! Csakhogy az egészben éppen az. a legizgalmasabb, hogy ez mégsem valószínű! Mert eközben az író is fejlődik, az ő „sugara" is növekszik, s csak relatíve, az olvasóéhoz m é r t e n csökken. Így h á t a tökéletes egybeesés igen-igen távoli, i n k á b b ad abszurdum következmény lehetne, dem é g az sem jelentené azt, hogy az irodalom kihal. Megváltozik író és olvasója között a reflexek pályája, bázisa, íve; ugyanakkor olyan t a r t a l m a k t ö r h e t n e k b e egyreszélesebb m é r e t e k b e n az ábrázolásba, melyek csak elvontabb, f o g a l m i b b síkon közvetíthetők. N e m arról v a n persze szó, hogy a művészet így aztán teljesen átcsap az. esszébe, m a j d a t a n u l m á n y b a s végül logarléccel kell regényt olvasni. Mert a két régió, jobb szavak h í j á n a fogalmiságé és az érzékiségé, továbbra is m e g m a r a d , csak. módosul viszonyuk. Beoltódnak és megtermékenyítődnek egymás által. H a ennek avilágirodalmi f o l y a m a t n a k állomásait a k a r j u k látni, a k k o r Joyce, Giraudoux, Cocteau,. Gide, Huxley, T h o m a s Mann, M a l r a u x és S a r t r e — az út i r á n y á t is sejtetni tudó névsor. Sőtér István pedig alighanem őket érezheti testvérének, legalábbis, ha valaki a módszer és szemlélet n o r m á i felől közeledik életművéhez, így kell látnia. Az induló író számára a legnagyobb t é m a : kialakítani az életformát, az újat,, eddig n e m voltat; alkotóvá lenni, akinek legfőbb „világtája" az európai horizont, egyénivé válni, „intellektussá", de n e m a b b a n a bírált értelemben, h a n e m egészenm á s k é n t . Kísérletezni és kalandozni — komolyan! Felelősséggel és a j á t é k m á m o r á val vagy könnyed eleganciájával, de ha kell: titkos fintorával. Aki az öregség töprengő k a m a s z á t irodalmi detektívként — a legjobb inkognitó! — követni kezdi élményei bolyongó utcazajában, ha van m á r valami szakmai r u t i n j a , m i n d j á r t azt. hinné, P á r i z s b a n van, és akit követ: Antoine Roquentin. Az undor „értelmiségije". M á s kérdés, hogy a prousti idő játék a nyomozásban olykor félrevezető eredményeket p r o d u k á l : Antoine csak egy év m ú l v a születik m e g . . . És mégsincs a „ t a k t i k á b a n " semmi h i b a : az irodalomban „ m i n d e n " lehetséges, m é g csak a prousti idő sem kell hozzá, m e r t ha valaki n e m hiába keresi a m ű v é szetben ú t j á t , akkor hirtelen varázslattal — a tehetségével — egyszerre rokona lesz mindenkinek, aki előtte volt és u t á n a lehet olyan, m i n t ő maga. Ez úgy tűnik, f i n o m a n a rendszerbe lopott „mechanikus determinizmus", valójában azonban az irodalom homogenitása, igazi, m e r t korokat és az emberiség történelmét előre-visszaösszefoglaló folytonossága. Nincs többé Párizs, London, Ulan-Bator, Kőszeg és Budapest, nincs „ u r b á n u s " vagy „népies" író, h a n e m „csak" író van, j ö j j é k b á r h o n n a n is: de í r j o n úgy, m i n t r a j t a kívül eddig még senki sem. Páskándi Géza egyik kitűnő t a n u l m á n y á b a n úgy beszél az áldozatküldetésről,, m i n t „etikai csereformáról". Hogy milyen igaza van, ez a korai Sőtér-novella bizonyítja, melynek központi kérdése, hogy aki életet ad, az csak úgy teheti, hogy eközben életet veszít. Mindig ugyanannyit, m i n t amennyit átadott. „A m a g a m életét sfiatal jókedvemet a d t a m oda, hogy b e n n e életet lobbantsak! — gondoltam m a g a m b a n a becsapott kereskedő elkeseredésével, aki rájött, hogy a csereüzleten rossz á r u t szerzett." (Kiemelés tőlem, B. P.) A harc egyre élesebb, de hogy békíthetetlen, azt elárulta m á r az ösztön action gratuite-je: a f i ú n a k az első találkozás is kimeri tetteerőtartalékait, és m a j d n e m üldözője gyilkosa lett. Fölugrott egy zsúfolt villamosra, hogy m e g l é p j e n ; a r r a n e m is számíthatott, hogy a nagybácsi utánaered, és kínkeservesen fölkapaszkodik. És itt lép közbe az a különös, megfoghatatlan cselekedet: a „fiatal" egy szép estére vágyik csak talán a fővárosban; színekre, kávéházra, sétára, női léptek zenéjére és magányra, de most úgy érzi, mindez lehetetlen: könyökét az épp csak kapaszkodó „öreg" mellének feszíti, és k á r ö r v e n d ő gonoszsággal néz ellensége ámuldozástól f a k ó tekintetébe. H a úgy alakul, ölne is. Pedig csak sétálni sze89-

retne. A Közöny M e u r s a u l t j a miért is öl? Mert a kését t a l á n csak fenyegetésül előr á n t ó a r a b ott ül az algériai napfény máglyájában, s „az acél felvillanó fénye, m i n t egy hosszú s szikrázó penge", úgy érinti Meursault homlokát. Ö is csak s é t á r a indult... Könnyű m i n d j á r t megálljt kiáltanunk, egoizmusról, féktelen önzésről, és a roszszul megválasztott, a kitűnő fordító által helytelenül c í m m é emelt fogalmat kiált a n u n k : ez a közöny non plus u l t r á j a ! Csakhamar C a m u s regényének k a f k a i bíróságán találnánk magunkat. Mert tévedés, hatalmas baklövés azt hinni, hogy Sőtér vagy Camus a perc ingerére elkövetett gyilkosságok a n t i h u m á n u s ü g y v é d j é ü l szegődött volna. A 20. századi irodalom nagyobb h á n y a d a azonnal f é l r e é r t e l m e z h e t ő v é válik így. Hiszen a két író csak annyit tesz, hogy bizonyos, m i n d e n k i b e n meglevő ösztönöket b á t r a n az olvasó elé tár, szembenéz velük — méghozzá ö n m a g á b a n . Erkölcsösen, m e r t egyes szám első személyben. És s e m m i k é p p e n sem általánosít vagy abszolutizál. H a n e m m i n d u n t a l a n hangsúlyozza, hogy valamilyen b á n t ó lélektani véglet az, amit megfejteni igyekszik, ha úgy tetszik, az „ e m b e r i " a n t i p ó l u s á t . De nem azért, hogy azt válassza, h a n e m hogy legyőzze. És egyszerre m i n d e n logikussá válik: az ösztön végletreflexeinek csakis v a l a m i l y e n egyszeri, a véletlen által is kormányozott végletszituáció lehet a robbanótöltete. Az elektromos szikra az action gratuite. Hasonló írás a Sötétkamra. A háború idején játszódik, ami azért sem m e l l é k e s körülmény, mert Sőtér igen gyakran visszatér e n n e k az időszaknak az á b r á z o l á s á hoz, és részben azért is, m e r t az imént jelzett végletpremisszák a h á b o r ú „szituációj á b a n " páratlan drámaisággal egyesülnek. A s ö t é t k a m r a szimbolikus e r e j ű cím, a rendkívüli, a különös h a t a l m á r a , az énből a döntést kipréselő környezet f a n t o m erejére, m á r - m á r emberi arcú agresszivitására utal. És megint m e n n y i j á t é k a nézőpontváltásban, a kicsinyítés-nagyítás szürrealista feszültségében s a h a n g u l a t o k vibráló egyensúlya által! Frida néni ellopja Ágnesék két húskonzervét — békeidőb e n említésre sem méltó dolog, hétköznapi arcátlanság, de most ostrom van, az étel: élet. S ez igaz is, nagyon igaz, egészen a z : Ágnes elsősorban a n y j a m i a t t érzi b o r zasztó csapásnak a merényletet; az idős asszony haldoklik, és így m é g e g y é r t e l m ű b b az axióma, az étel — élet. M á r kétszeresen szeretjük a lányt, és kétszeresen gyűlölj ü k a tolvajt, minden erőnkkel belefeszülünk a cselekménybe, hogy s i k e r ü l j ö n a visszalopás, amikor egyetlen pillanat nyirkos csendjében r á d ö b b e n ü n k : Ágnes t i t k o n a n y j a halálát k í v á n j a . B e n n ü n k most villan a magnézium, s az író felvételét együtt dolgozzuk ki a tiltakozásra m á r béna hőssel. Mert öncsalása csapkodó mozdulatai lassan lényével együtt a l á m e r ü l n e k az események előhívó-oldatában. S ö t é t k a m r a . . . Külön kell szólnunk Sőtér leíró művészetéről. A t á j nála mindig a l e g f o n t o s a b b színtér, mindig az igazi környezet, az élőnél is élettelibb valóság, éppen ezért a leghangulatosabb szobabelső megelevenítésekor is sejtet valamelyes díszletszerűséget, hogy olvasója szemét a természet felé vezesse. Nem elég, ha annyit m o n d u n k , hogy látása festői, m e r t még a n n á l is bonyolultabb, sokszerűbb: szintetikusan szemléletes. Ugyanazt a képet, belső látvánnyá ajzódó tért néha többször is m e g v i l l a n t j a , hol hasító kontúrú metszetként, hol könnyed, merengő akvarellben, m á s k o r olyan a rajza, mint egy capriccio szeszélye; d e tud rideg, kopogó r i t m u s ú is lenni, kifosztottan kopár, hogy együtt f é l j ü n k vele. „Egy-egy r o m h á z . tetőgerendáit egy óriáshal meztelen, fekete csontvázaként" l á t j u k ; a „karácsony" „népmesei ködben", „borszínű alkonyatokban" múlik el; „az aranyló hegyoldalon fehér-rózsaszín f e l h ő k k é n t d e r e n g e n e k a fák virágzó koronái"; „üveglapként, mozdulatlanul csillog a t á j o n a levegő"; „a vadgalambok ittas, nyugtalan köröket í r n a k a völgy fölé: s z á r n y u k f e l csillan a magasban, mint a késpenge"; „a hűtőszekrények m é h e ezüst p á r á t l e h e l " ; „a kerékpározó lányok" úgy tűnnek föl, mint egy „ l e p k e r a j " és a „gesztenyefák n a p pal léha p r é m k é n t hordozzák virágaikat". De ő K a r i n t h y F e r e n c mellett szinte az egyetlen mai írónk, akinél Budapest n e m egy-egy jellegzetes kerületével, életvidékével, hanem egész teste nagy lélegzetvételeivel kel életre s válik ezáltal m é g teljesebben a miénkké. Különösen emlékezetes a legutóbbi útinapló, a Vacsora Carmel:90

ben hazaérkezési jelenete, a pillantás a tovaballagó vontatóhajó fényével visszaintő D u n á r a és a most ú j r a közölt h á b o r ú s novellákban a szépségéből kifosztott, d e r ű j é ből kiforgatott, mégis lábadozni kezdő főváros víziója. Sőtér István tehát nem „értelmiségi" író, h a n e m huszadik századi. Művészete legbelsőbb vonása valami elzárkózó finomság, a világtól szelíd távolságot kérő, s a z t önmagával is megtartó érzékeny komolyság, a m i t a tudatos életszerep fegyelme kormányoz. ízig-vérig modern jelenség ez, elég ha Németh László egyik fiatalkori vallomásnaplójára gondolunk, a címe: Ember és szerep. Föltűnését a század intellektualizmusa, bővülő lélektani felkészültsége és az ezzel párhuzamosan h a l a d ó viviszekciós kísérletezőkedv indokolja, motiválja. Sőtér alakjai rendszerint valamilyen eszményi létforma és az a l k a t u k r a szabott küldetés kettős vonzásában keresik, fagg a t j á k a pillanat válaszát, hogy a végül is mindig csak egyetlen helyes utat ö n m a gukhoz, s magukból a világhoz, megtalálják. (Júdás) Századunk művészének legfőbb ismertetőjegye — Thomas M a n n lehet rá a példa —, hogy a valóság egészét; mindent, ami volt, van, az életforma részévé avasson. Schelling azt m o n d t a még, hogy az egész világ műalkotássá vált; századunk talán szkeptikusabb, lemondóbb, d e lehet, hogy csak azt próbálja ki, milyen is, ha vágyaiban szerényebb: ezért azt kéri, ha a világ n e m teheti is, de legalább az Én egésze v á l j é k műalkotássá. És egyszerre n a gyon m e g é r t j ü k , megszeretjük és konokságáért igazán tiszteljük is Scalpombot, aki elutazik Rybe, hogy fölkeresse a Bovaryné színtereit, de m á r megint az élményszegénységet álcázó filológiai komolykodás sugallná így a mondatot, hiszen a Scalpomb nem a Bovaryné városába érkezett, h a n e m Emmához, hogy végre lássa a csodálatos asszonyt halála életében. A művészet valóságában, ami mindenestül a m i é n k k é kell -váljon, hogy körülvehessen jelképei, teremtő furcsaságai és töprengő hite belénk ivódó történelmével, amiben az emberiség meséli el az őt szólítónak önmagát. Mert nemcsak Balzacnak, h a n e m a Scalpomboknak is meg kell pillantaniuk az utcai járókelők között hőseiket, hogy idejében köszönthessék Julién Soréit vagy Miskin herceget, a postakocsijából kitekintő Mathilde de la Mole-t és a k a r j á n talán virágokat tartó Bovary Emmát. Scalpomb m á r azt is t u d j a : szabad-e megvárni, visszaköszönnek-e? (Magvető, 1975.) BELOHORSZKY P Á L

Moldova György: A Szent Imre-induló Moldova műveiben a hősök legtöbbször súlyos, teljes emberségüket próbára tevő körülmények közt mérettetnek meg. Az emberi cselekvés végletes lehetőségeit fölkínáló, a helytállás vagy megalkuvás-megfutamodás a l t e r n a t í v á j á t egyformán t a r togató sorsdöntő helyzetek objektív természetének és a résztvevők lélekrajzának írói búvárlása kezdettől fogva egyik legjellemzőbb jegye Moldova munkásságának. A sort Mandarin, a híres vagány nyitotta meg, Zörgő Ráfael és Smidt Flórián folytatta a Menekülésben, a Magányos pavilonban és Az elbocsátott légióban — hogy csak n é h á n y példát említsünk —, m a j d a Negyven prédikátor Kocsi Csergő Bálintja és sorstársai zárták eleddig. Ebbe a vonulatba illeszkedik be az ú j regény, A Szent Imre-induló is. A magyar történelem egyik leggyászosabb időszakáról van benne szó, a második világháborúról, azon belül is az egyik legtragikusabb eseményről, a zsidóüldözésről, sőt zsidóirtásról. A téma fontosságát n e m szükséges külön hangsúlyozni, s azt sem kell részletesen ecsetelni, hogy Moldova ezúttal is — m i n t a Negyven prédikátor írá91

sakor — komoly dilemma elé k e r ü l h e t e t t a főhős kiválasztásánál. Á b r á z o l h a t t a volna t á r g y á t az eltűnt munkaszolgálatos (Kőhidai Márton) vagy az e l h u r c o l t a k és Auschwitzban elpusztítottak (Frankék) nézőpontjából. Mindezek az írói megközelítések elvileg, a lehetséges esztétikai teljesítmény s z e m p o n t j á b ó l teljesen e g y e n r a n gúak, Moldova azonban a Negyven prédikátorhoz hasonlóan most is a j á r a t l a n a b b és az íróilag nehezebbnek, kevésbé látványosnak t ű n ő u t a t választotta: az é l e t b e n m a r a d t áldozatok, az egyszerű hétköznapi hősök — m i n d e n e k e l ő t t a tizedik é l e t é v é t n e m r é g betöltött Kőhidai Miklós — szemszögéből jelenítette m e g az á t é l t b o r zalmakat. Miklós a h á b o r ú befejeztével elnyeri azt, ami előzőleg l e g f ő b b vágya v o l t : a Szent I m r e gimnáziumba járhat, a h o v á régebben zsidóként n e m l é p h e t e t t be. D e közben elvesztette apját, anyai nagyszüleit, Müller Györgyit, aki első szerelme l e h e tett volna, Koterba doktort, akit legjobban csodált; elvesztette érzelmileg a n y j á t is, n e m is beszélve az átélt megaláztatásokról és testi szenvedésekről — kiegyenlítheti ezeket a veszteségeket és f á j d a l m a k a t a gimnázium d í s z t e r m é b e n h a l l g a t o t t S z e n t Imre-induló? Miklós idegenül és érzéstelenül h a l l g a t j a az éneket, m i n t a h o g y a n y j a második esküvőjén a főrabbi beszédét is. Kimegy K o t e r b a s í r j á t keresni, az a n t i fasiszta ellenálló emléke többet jelent neki. H a „csak" ennyi lenne a regényben, tehát következetesen a főhős k i s f i ú j e l l e m é n e k és tudatszintjének megfelelően bontakozna ki a m o n d a n d ó , t a l á n n a g y m ű születhetett volna Moldova György tollából. Ahol a Miklóssal t ö r t é n t e s e m é n y e k logikája összhangban van érzésvilágával, ott m a r a d a n d ó szépségűek és hitelesek a részletek. Az í r ó azonban ennél többet akart: a h á b o r ú s ezen belül a zsidókérdés nagyobb összefüggéseit közvetlen módon is m e g m u t a t n i , de ez úgy sikerült, h o g y az általánosítás n e m természetesen, szervesen adódik hősének gondolatköréből s az ábrázolt helyzetek lényegéből. S a m e n n y i r e több gondolatiság v a n a m ű b e n , m i n t amennyit a gyermek főhős lélektanilag hitelesen elbír, érdekes módon a n n y i r a k e vesebb v a n az általános történelmi összefüggések felmutatásából. Moldova ezzel a „többlettel" íróilag olykor spekulatívvá és didaktikussá teszi a regényt, a k ö r ü l m é nyek és emberek mélyebb és á r n y a l t a b b rajza helyett a felszínesebb c s e l e k m é n y e s ség mezejére lép, történelemértelmezésében pedig egysíkú m a r a d . A robbanásig feszült, kiélezett szituációk, sorsdöntő helyzetek k e d v e l é s e Moldov á n á l mindig kétélű fegyver volt. Egyformán lehetőséget k í n á l t az e l m é l y ü l t k o r r a j z r a s lélekábrázolásra, de a kevésbé tartalmas, sőt n é h a öncélúan f o r d u l a t o s k a landosságra is. A Negyven prédikátorban Moldova a k é t ú t közül az előbbit j á r t a végig, az eredmény eddigi munkásságának egyik legértékesebb m ű v e l e t t ; A Szent Imre-indulóban szintén ezen a csapáson kezdett haladni, de m e n e t közben á t k a n y a rodott a másikra és ott is m a r a d t . Ahogy halad előre a történet, úgy válik Miklós valóságos főhősből m i n d i n k á b b szimpla jelenlevővé, s ezzel párhuzamosan a lényegre törő m o z z a n a t o k a t e g y r e j o b b a n kiszorítják a külsőleges cselekményelemek. Ez a f o l y a m a t K o t e r b a d o k t o r színrelépésével és működésével teljesedik ki. Ekkor m á r ő lesz a tényleges középpont, s vele a realista lényegfeltárás végérvényesen r o m a n t i k u s fordulatosságba v á l t át. Elvileg neki kellene képviselni, illetve megjeleníteni a szintézist, k a p c s o l a t t e r e m t é s t mindazon történelmi okok és okozatok között, amelyek a gyermek Miklós l á t ó körébe közvetlenül n e m f é r h e t n e k bele. Koterba a z o n b a n a regénybe kívülről, m e s terségesen bevitt alak s önkörében is külsőségeiben ábrázolt, csodálatra m é l t ó m a gányos hőstettekre képes, d e ilyen történelmi szintézisre n e m alkalmas, erőszakolt figura. Ezen a ponton — az á l t a l á n o s a b b történelmi viszonyok á b r á z o l á s á n a k s z i n t j é n — válik újból összevethetővé a m ű a Negyven prédikátorral. Az összehasonlítás tanulságai itt is nagyon fontosak. A Negyven prédikátorban ugyanis az egyéni helytállásnak jóval nagyobb távlatú célja v a n , m i n t a puszta túlélés! A fizikai lét megőrzéséért folytatott küzdelem tágabb összefüggésekbe ágyazódik b e l e : végső soron a haza és haladás kérdéskörébe. Kocsi Csergő B á l i n t n a k és a többi p r é d i k á 92

t o r n a k természetesen alapkérdés az életben m a r a d á s is, d e ők világosan t u d j á k , hogy porszemnyi személyes életük szolgálat is egy jövendő-elérendő nagyobb cél érdekében. Éppen ezért t u d n a k a legnehezebb időkben is kitartani az Ügy mellett, lévén ez a legfontosabb számukra, n e m pusztán az életük. N á l u k a személyes sors lehetőségei (élet vagy halál) alárendelődnek a nagyobb közösség, n é p ü k létkérdéseinek. A Szent Imre-indulóban m á s a képlet. Itt a megmenekülés, a túlélés az egyedüli meghatározó elv, m i n d e n m á s e n n e k rendelődik alá. Még a regény legaktívabb szereplőjének, K o t e r b a doktornak (és a másiknak, Bonifertnek) sincs közösségi méretekben távlati célja. Jellemző, hogy a „mi jöhet ezután?" kérdésére a legvilágosabb választ egy nagytőkés a d j a , az a Tószegi Freund, aki ettől a jövőtől s e m m i jót n e m vár s n e m is v á r h a t . Hogy mí ellen megy a harc és milyen közvetlen célért (a megmaradásért), az szüntelenül ott vibrál az ösztönökben és a gondolatokban — s ez magától értetődő —, de a „hogyan tovább?" kérdése szélesebb társadalmi értelemb e n föl sem vetődik. A regény befejező mozzanatai is ebből az alapállásból érthetők meg: Kőhidainé, K á r p á t i és Miklós túlélték a veszélyt, a „mit kell tenni e z u t á n ? " csak a f i ú s z á m á r a fontos igazán, de a teendőt ő is csak elvontan jelenítheti meg Koterba s í r j á n a k keresésével. A n n a k a Koterbáénak, aki ö n m a g á b a n is absztrakt, a regény világában t a l a j t a l a n figura. A Szent Imre-induló — b á r m e n n y i r e dicsérendő is a témaválasztás és az írói szándék, nekirugaszkodás, megkapó a benne levő jó n é h á n y részletérték — összességében n e m tartozik Moldova György sikerültebb alkotásai közé. Megszívlelt t a n u l ságai révén lehet igazán fontos az író életművében. (Magvető, 1975.) VÖRÖS LÁSZLÖ

Beke György: Éjszakai biciklisták Gaál Gábor, aki a két világháború között programszerűen képviselte a „valóságirodalom" elvét, a következő szavakkal rajzolta fel a n n a k az erdélyi m a g y a r írónak az a l a k j á t , aki felelősségtudattól á t h a t v a vállalja az irodalom társadalmi f e l a d a t a i t : „ . . . együttes és közös u t a t keres az ismeretlen olvasóval, aki Erdély utcáin bolyong, él, lélegzik, gondjai v a n n a k , be v a n zárva az időbe, s valamit sejt arról, hogy rettentő b a j o k v a n n a k és szépségek az időben és valóságban, ő azonban n e m t u d j a elmondani. Tessék t e h á t helyette beszélni!" Beke György megszívlelte ezt a klaszszikus tanácsot, több m i n t egy évtizede a romániai m a g y a r közösség nevében, megbízatásából beszél. í r j o n riportot, szociográfiát avagy regényt, figyelme és képzelete, esze és szíve mindig az egyszerű e m b e r életét, g o n d j á t és vágyát lesi. A köznapok világában tájékozódik, köznapi sorsok alakulásán töpreng. A b b a n az ú j „valóságirodalomban", amely Erdélyben kibontakozott, és amelynek olyan írói v a n n a k , mint Sütő András, Bálint Tibor és Szilágyi István, ott v a n az ő valóságfeltáró m u n k á j a , emberábrázoló tehetsége, ott v a n az ő szavának hitele is. Ú j regénye, az Éjszakai biciklisták is „valóságirodalom". Hőseit: az apró széki falvakból messzi nagyvárosba (Brassóba) járó m u n k á s o k a t n e m most fel Beke György. Riportokban szólt róluk és egy korábbi regényében, a villámban ábrázolta sorsukat. A h á r o m székely f é r f i : Ferenc, József és Géza ban kerekedik fel a faluból, biciklivel karikázik a vasútállomáshoz, aztán

háromfedezte Vándorhajnalzsúfolt 93

vonattal utazik a városba, hogy i d ő r e a vasöntöde h a t a l m a s , füstös és k o r m o s c s a r n o k á b a n legyen. A m u n k a és az utazás (van, aki kilencven kilométerről j á r be) tölti b e életüket, olvasásra, szórakozásra, pihenésre l e g f e l j e b b a m u n k a s z ü n e t i n a p o k b a n j u t idejük. Kitartóan dolgoznak, szeretnék vinni valamire, u g y a n a z a „székely v i r tus" h a j t j a őket, m i n t T a m á s i Áron havasi hőseit valaha. P e d i g m e n n y i t változott ez. a székely világ alig fél évszázad leforgása alatt. A mezők és a havasok f ö l d m ű v e l ö r pásztorkodó és f u v a r o z ó népéből ingázó m u n k á s lett, aki városi l a k á s r a vágyik,, mesterlevelet a k a r szerezni, hogy biztos élete és m u n k á j a legyen. Aki a régi T a m á s i (vagy Nyiró-) regények n y o m á n képzeli el a székely életet, nagyot csalódik B e k e György valóságábrázolása nyomán. A környezet alaposan megváltozott (és Beke György igazán eleven, színes k é p e k ben idézi fel az öntöde belső világát, életét, m u n k a f o l y a m a t a i t ; alaposan c á f o l v a azt a hazai hiedelmet, hogy az üzemi élet ábrázolása, m i n t írói téma, m a m á r n e m i d ő szerű). Az emberi sorsokat vezérlő küzdelem; feltörekvés, helytállni t u d á s a z o n b a n ugyanaz, m i n t a havasokkal megküzdő és győzelmet a r a t ó Ábelé. B e k e G y ö r g y három emberi sorsot m u t a t be, mindegyiknek m e g v a n a m a g a története, m i n d e g y i k súlyos próbák á r á n kényszerült előre küzdeni m a g á t . F e r e n c fiatalon a p o l i t i k á b a n vállalt szerepet, a falu szocialista átalakításáért folyó k ü z d e l e m k a t o n á j a volt. A g i tátor, begyűjtési biztos, szövetkezeti elnök, m i k o r mi kellett, hogy legyen. S e b e k e t ütött és sebeket kapott m a g a is. Lobbanékony i n d u l a t á b a n n e m mindig m é r t e fel tettének következményeit. Mint közéleti vezető, k u d a r c o t vallott, így lett b e l ő l e ingázó munkás, aki egy másik közösségbe próbál beilleszkedni és becsületet szerezni,, egy másik életben 'próbálja igazolni emberségét és képességeit. Józsefet d i á k k o r á b a n érte az első csapás. A kollégium első tanulója volt, a z t á n egy nap, a k u l á k l i s t á k összeállítása idején, egy idegen ember kifürkészhetetlen a k a r a t a v a g y szeszélye k ö vetkeztében el kellett hagynia az iskolát. Megnősült, F e r e n c elhagyott m á t k á j á t v e t t e el, gyári m u n k á s lett belőle is. És Ferenc örök ellensége, aki egy a l k a l o m m a l kis híján megöli ellenfelét. Végül Géza, akinek i f j ú sorsát még a legkevésbé á r n y é k o l t a be a tragédia, szerelmes, nősülni akar, mester szeretne lenni és a városban s z e r e t n e kapni lakást. Minden a legjobb úton halad, a z t á n egyszer (egy üzemi összetűzés é s intrika ügyében) választásra kényszerül a műhelyfőnök jóindulata és a m a g a b e c s ü lete között. A becsületet választja, s ezzel előmenetelét is kockára teszi. Az ingázók sorsát gyakran árnyékolja be az értetlenség, a lenézés, a r o s s z i n d u lat. „A m a g a m f a j t a ingázó a r r a jó — gondolja Géza —, hogy nyugdíjig koptassa a vonatok f a p a d j á t . " Valóban, mi lesz velük, hogyan alakul sorsuk, ki t u d n a k - e lábolni az elmaradottságból, utol t u d j á k - e érni városi t á r s a i k a t ? — ezek a k é r d é s e k szövik á t a regényt. Beke György minden sorából az együttérzés, a részvét, a szeretet csap fel a h a j n a l i ingázók, az éjszakai biciklisták n é p e iránt. A „valóságirodalomnak", a k á r a kutató figyelem és a hiteles ábrázolás, régi öröksége ez a szenvedélyes elkötelezettség, a mások sorsa f ö l é hajló érzékenység, a közösségi szolidaritás. A „valóságirodalom" nem jelent rideg „impassibilité"-t, ellenkezőleg, személyes részvételt, amely éppen az odaadó érdeklődés, a mélyen átélt közösségi t u d a t k ö v e t k e z tében a k a r j a és t u d j a b e m u t a t n i a társadalom valóságos gondjait. Beke György i s ezt a közösségi érdeklődést és szolidaritást képviseli. És ennek az elkötelezettségnek a kényszerítő e r e j e folytán kell beszélnie a r r ó l a történelmi sorsról, amelyet az ingázók népe megélt. A regény utalásai, alig n é h á n y megjegyzés és párbeszéd fedik fel a székely n é p nagy történelmi megrázkódtatását,, az 1944-es őszi eseményeket. Midőn az idők változtával, m é g R o m á n i a d e m o k r a t i k u s átalakulása előtt, a királyi hatalom ú j r a berendezkedett Erdélyben, és elkövetkezett a tömeges megtorlások ideje. A fasiszta Maniu-gárdák székely parasztok ezreit h u r colták el a sebtiben felállított lágerek szögesdrótkerítése mögé, ahol d ü h ö n g ö t t az éhség, a tífusz, a tömeges halál. (Géza apja is a h í r h e d t földvári koncentrációs t á b o r áldozata lett, innen .eredtek a család félelmei, történelmi szorongásai.) Beke György könyve az erdélyi magyarság „hideg napjaira", sőt „hideg h ó n a p j a i r a " utal. És e l 94

kötelezettségének, közösségi szolidaritásának ez ú j a b b erőt, ú j a b b értelmet ad. M u n k á j á v a l azt k í v á n j a szolgálni, hogy a történelem vezesse ki népét sorsának buktatóiból, szakadékaiból, s a d j a meg neki az emberi méltóságot, az értelmes és eredményes életet. (Dacia, 1975.) POMOGÁTS BÉLA

HÉZSÖ FERENC: GYAVASAG

95

Németh László nevét vette föl a hódmezővásárhelyi könyvtár. Az épület előtt június 2-án leplezték le Tóth Valéria a l kotását, az író mellszobrát. Ugyanezen a napon a városi tanács dísztermében tudományos ülést tartottak, amelyen Bakos István, Grezsa Ferenc, Földesi Ferenc és Kiss Lajos előadása hangzott el. A vásárhelyi ünnepségeken megjelent több magas rangú állami és pártvezető, a kulturális élet számos kiemelkedő k é p viselője *

A Tiszatáj Tolna megyében. A Tolna megyei könyvtár jól bevált gyakorlata, hogy az ünnepi könyvhét idejére egyegy folyóirat szerkesztőit, munkatársait látja vendégül. A szerkesztők és munkatársak (Annus József, Baka István, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Téglásy Imre, Tóth Béla és Vörös László) Szekszárdon, Mórágyon, Cikón, Döbröközön, Faddon, Dombóváron, Gyönkön, Regölyben, Dunaföldváron és Pakson találkoztak az olvasókkal. A megyei könyvhetet megnyitó szekszárdi esten Király Levente, Mentes József és Teszáry Gábor, a Szegedi Nemzeti Színház művészei olvastak föl szerzőink műveiből. * A könyvhét alkalmából ünnepi irodalmi estet rendeztek a szegedi Bartók

96

Béla Művelődési Központban. Az est íróvendége Sőtér István és Tóth Béla volt. *

Tiszatáj-est volt Csongrádon, a Városi Könyvtárban. Az esten Vörös László, lapunk főszerkesztője, valamint Mocsár Gábor és Tóth Béla vett részt. Közreműködött Faluhelyi Magda és Nagy Zoltán. *

Májust számunkban közöltük Balogh Edgár A régi és az új Korunk című írását. Egyik mondata átgépelés következtében csonkán jelent meg. A teljes és pontos szöveg: „Kiszélesítettük szocialista pártosságunk demokratizmusát. vállaltuk kultúránk földrajzitörténelmi sajátosságalt és hazafiságunkkal illeszkedtünk be a teljes emberség nemzetköziségébe, kikerülve akár a provincializmus és nacionalizmus, akár a nihilizmus és kozmopolitizmus antiintellektuális nyavalyáit." *

Átalakult, valójában újjászületett népszerű hetilapunk, a Tükör. Az új arcú lap eddigi számai jelzik, hogy régen hiányzó fóruma teremtődött itt kultúránknak. A szerkesztőkkel, munkatársakkal együtt reméljük, hogy a megváltozott hetilap nem veszít népszerűségéből, nagy példányszámban, kulturális tömeglapkent bizonyítja életrevalóságát. Őszintén kívánunk jó számokat — mindannyiónk örömére!