Sportszolgáltatások menedzsmentje Szöveggyűjtemény

Sportszolgáltatások menedzsmentje Szöveggyűjtemény Szerkesztette: Dénes Ferenc

Szerző: Dénes Ferenc

Lektorálta:

Felelős Kiadó: Campus Kiadó, Debrecen Kézirat lezárva: 2015. november 20.

ISBN

A tananyag elkészítését a ''3.misszió'' Sport és tudomány a társadalomért KeletMagyarországon TÁMOP-4.1.2.E-15/1/Konv-2015-0001 számú projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

A szemelvénygyűjteményben szereplő minden írás szerzője Dénes Ferenc.

TARTALOMJEGYZÉK Tartalomjegyzék ......................................................................................................................... 3 I. rész Megasport események menedzsmentje ........................................................................ 5 A Rio-Budapest tengely .......................................................................................................... 6 Mindannyian nyerhetünk ..................................................................................................... 10 Minek nekünk olimpia? ........................................................................................................ 14 Olimpiai karikák – koncentrikus körök ................................................................................. 17 Nyilatkozat ............................................................................................................................ 20 Pontozásos győzelem? ......................................................................................................... 22 Jó munkát, Elnök úr! ............................................................................................................. 24 Irány Európa! ........................................................................................................................ 28 Miért mindig az a hülye foci? ............................................................................................... 30 A futball jövője ..................................................................................................................... 32 Egy ritmusban ....................................................................................................................... 34 Hét szűk világbajnokság ....................................................................................................... 38 Jó lesz.................................................................................................................................... 42 Siker ...................................................................................................................................... 45 Leeresztve............................................................................................................................. 47 Egyes számú formula ............................................................................................................ 49 Száguldó cirkusz.................................................................................................................... 51 II. rész Hivatásos sportolók menedzsmentje .......................................................................... 55 Mélyvíz.................................................................................................................................. 56 Tisztító szerek ....................................................................................................................... 58 Piacvezérlet erkölcs .............................................................................................................. 62 Szilágyi Áron a jedi lovag ...................................................................................................... 64 III. rész Szövetségi, sportszervezeti menedzsment ................................................................ 66 Szolidaritás 1.0 ..................................................................................................................... 67 Szolidaritás 2.0 ..................................................................................................................... 69 3

Manchester, England! England?........................................................................................... 71 Nem játék ............................................................................................................................. 75 Kösz mindent, Alex! .............................................................................................................. 77 Fazonigazítás ........................................................................................................................ 80 Megéri .................................................................................................................................. 82 Peremfeltételek .................................................................................................................... 84 Nekik miért sikerül?.............................................................................................................. 86 Sprechen Sie Fußballdeutsch?.............................................................................................. 88 Egy híján húsz? ..................................................................................................................... 90 A kimenet bizonyossága ....................................................................................................... 92 Ősz Budapesten .................................................................................................................... 94 Honfiúk, honleányok ............................................................................................................ 97 Zöld Sasok ............................................................................................................................. 99 Veszteség? .......................................................................................................................... 101 IV. rész Sportpolitika ............................................................................................................. 103 Közellenség ......................................................................................................................... 104 Reál(futball)politika ............................................................................................................ 106 További jó munkát, Elnök úr! ............................................................................................. 108 Állami áruház ...................................................................................................................... 112 Bajnokok ............................................................................................................................. 116 Ünnep ................................................................................................................................. 118 Valami bűzlik Hispániában.................................................................................................. 120 Futballforradalom............................................................................................................... 122 Régi csibészek ..................................................................................................................... 124 15 év ................................................................................................................................... 126 Szombat esti építési láz ...................................................................................................... 128 Erő, izom ............................................................................................................................. 130

4

I. RÉSZ MEGASPORT ESEMÉNYEK MENEDZSMENTJE

5

A RIO-BUDAPEST TENGELY Bár egyelőre igencsak szerénynek tűnik a 2016. nyári olimpiai játékokon induló magyar versenyzők száma, akármekkora is lesz a végső keret, abban biztosak lehetünk, hogy nagyszámú kísérettel fognak Rio de Janeiróba utazni. És kivételesen ennek lesz is értelme. A sportdiplomaták, lobbisták, szakértők serege ugyanis már a 2024-es játékokért dolgozik majd, amit reményeik – reményeink? – szerint Budapesten rendeznek majd. *** A nagypályás férfi futballválogatottunk Európa-bajnoki részvételével „ellopta a show-t” a 2016. évi nagy sportesemények magyarországi közérdeklődését tekintve, de a franciaországi esemény árnyékában a magyar sport és – talán túlzás nélkül – Magyarország jövője szempontjából fontosabb folyamatok részeként rendezik meg 2016. augusztusszeptemberében Rio de Janeiróban a XXXI. nyári olimpiai és XV. paralimpiai játékokat. Budapest ugyanis Róma, Párizs és Los Angeles mellett hivatalos kandidáló városa a 2024. évi rendezésnek – lehetetlen tehát nem ezen a szemüvegen keresztül tekinteni a brazíliai eseményre. A pályázat Brazília negyedszer pályázott olimpiarendezésre. Az 1936-os esemény kandidálás – Magyarország is pályázott – inkább csak próbálkozásnak tűnt, de a 2000-es évekre már igen komollyá vált a szándék, következetesen indultak a 2004-es, 2012-es és 2016-os jogok megszerzéséért. Az utóbbi kísérlet lett sikeres: 2009 októberében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) koppenhágai ülésén Rio de Janeiro pályázatát részesítette előnybe Madrid, Chicago és Tokióval szemben. A pályázat víziója nem meglepően a világ legnagyobb fesztiváljáról szólt, kiválóan megrendezett játékokról, örökké emlékezetes ünnepről. A rendezés társadalmi küldetése Brazília országképének erősítésére és a sporton keresztüli fenntartható társadalmi és városi átalakulásra koncentrált. A pályázatban kiemelt értékként jelölték meg a társadalmi, környezeti és gazdasági változások felelősségteljes menedzselését, amiben a lehetséges környezeti károkat csökkenteni és a társadalmi hasznokat növelni akarták, és az utóbbit széles körben kívánták hozzáférhetővé tenni. A brazil társadalom megosztottságának csökkentését, a társadalmi csoportok integrálásának jó lehetőségét látták az olimpiában. A lobbi tevékenység három fő érvet használt a döntéshozók meggyőzésében. Dél-Amerika még sosem rendezett nyári olimpiát, a földrész bekapcsolásával jelentősszámú népességet érhet el az olimpiai mozgalom. Brazília a 2000-es évek első évtizedének egyik legdinamikusabban fejlődő gazdaságát tudhatta magáénak, ami egyrészt biztosítékot jelenthetett a rendezésre, másrészt avval a reménnyel kecsegtetett, hogy hosszú távon is új erőforrásokat vonhat be a NOB a sportmozgalomba. A rendezés ésszerűségét, a gazdasági 6

befektetetések és társadalmi áldozatvállalás megtérülését, az eredmények hosszú távú fenntarthatóságát garantálhatta a 2014. évi futball világbajnokság rendezési jogának elnyerése. „Kettő-az-egyben” alapon a futballstadionok és főleg a mindkét rendezvényt kiszolgáló infrastruktúra (közlekedés, szálloda, stb.) kiépítése tetemes költségeinek megosztása vált így lehetségessé, másrészt a mindkét eseményhez szükséges fejlesztések két megarendezvényen termelhetnek komoly bevételeket, növelik a megtérülés esélyét. A Budapest 2024 mellett szóló érvek sokban hasonlítanak Rió pályázatához. A szűken vett Közép-Európa (visegrádi országok) a maga 65-70 millió lakosával, fejlettségével komolyan vehető régiója Európának, de ebből a térségből, hasonlóan Dél-Amerikához, még soha nem volt város nyári olimpia házigazdája. Ráadásul Magyarország rendezése mellett komoly érv, hogy az olimpiai érmek számát tekintve a világ 10 legjobb országa között vagyunk. A pénzügyi válság előtti gazdasági növekedésünk is meggyőző, és ha igaz, hogy a magyar gazdaság mostanra visszatér a válság előtti időszak teljesítményéhez, akkor van reményünk, hogy rendelkezésre állhatnak a szükséges erőforrások a rendezésre. Ha Magyarország futball világbajnokságot nem is rendezett, de az elmúlt öt évben komoly sportfejlesztés ment végbe hazánkban, ami egyrészt ténylegesen csökkenti az olimpiarendezés költségeit, másrészt avval kecsegtet, hogy az olimpiai láznak lesz tere, lesz fogadókészsége, a fejlesztések egy folyamat részei, a fenntarthatóság esélye nő. A megvalósítás A megvalósítás során Rio de Janeirónak sikerült elnyernie a „minden idők legrosszabb olimpiai előkészülete” nem hivatalos címet. Komoly teljesítmény, ha belegondolunk, hogy például Athént (2004) is sikerült megverni ebben a nem túl dicsőséges versenyben… A NOB folyamatos ellenőrzései egyre erőteljesebb vészjelzéseket küldtek a szervezőknek és a világnak, és 200 nappal az olimpia előtt úgy tűnik, komoly gondok lehetnek az eseménnyel. Már 2009-ben, a pályázat értékelésekor kirajzolódtak a kockázatos területek, amelyek közül legkritikusabbnak a biztonság és biztosítás kérdése látszott. Az ország közbiztonsága enyhén szólva nem jó, de a 2014-es futball világbajnokság kiugró biztonsági probléma nélkül zajlott le. Azóta viszont komolyan megnőtt a terrorveszély, aminek úgy tűnik a nagy tömegrendezvények, elsősorban a sportesemények a legújabb célpontjai. Kérdés, hogy mennyire lesznek felkészültek ezen kockázatok kezelésére a brazil rendvédelmi erők, fegyveres testületek. A másik előre jelzett nagy kockázati tényező a környezetvédelmi problémák megfelelő kezelése volt. Ezen a területen nagyon nem állnak jól az előkészületek. Különösen a számos vitorlás és egyéb vizes versenynek helyet adó Guanabara Bay szennyezettsége aggasztó: a 10 milliós nagyváros kétesen tisztított szennyvízének legalább 70%-a az öbölbe folyik. Az Associated Press 2015 őszén végzett saját vizsgálata arra az eredményre jutott, hogy az öböl vírusszennyezettsége 1,7 milliószorosa(!) a biztonságosnak tekintett standardnak, a

7

szenny(ezett)vízből 3 teakanálnyi a szervezetbe jutva 99%-os betegséget…

valószínűséggel okoz

Ha nem is ekkora mértékű, de komoly problémákkal kell szembesülni a szállások, a közlekedési, sportlétesítmények és általános infrastruktúra fejlesztések terén. Mindenütt jelentősek a késések, az elmaradások, aminek rendezése az idő előrehaladtával egyre költségesebb lesz. Már pedig a brazil gazdaság már korántsem áll olyan jól, mint a pályázat benyújtásakor, 2012-re jelentősen visszaesett a gazdasági növekedés, 2015-ben pedig már csökkent az ország GDP-je, Brazília hivatalos pénzneme, a reál 2014-hez képest egy év alatt 70 százalékot veszített értékéből a dollárral szemben, 10 százalékos volt az infláció. Márpedig a 11 milliárd dollárra becsült olimpiai rendezés költségeit 70%-ban a brazil központi költségvetés vállalta magára, így a gazdasági válság igen érzékenyen érinti az előkészületeket. Az olimpiai költségvetést 2015 októberében 10%-kal megvágták, így szerényebb lesz a megnyitó ünnepség programja, csökkentik az önkéntes programot és tesztversenyek költségvetését is. Kockázatok A brazil példa jól mutatja azokat a kockázatokat, amikkel a megasport-eseményre pályázó országoknak szembesülniük kell. A döntések 6-7 évvel a rendezést megelőzően születnek, ami gyakran rövid idő a felkészülésben, de túl hosszú ahhoz, hogy váratlan események ne jöjjenek közbe. Ahogy utaltunk rá, Brazília esetében is a döntést megelőző években „hasított” a gazdaság, mára viszont gazdasági válság köszöntött be. A budapesti olimpiai rendezés megvalósíthatósági tanulmánya fontos peremfeltételként jelöli, hogy a magyar gazdaság 2017-2024 között évente legalább 3%-os növekedést érjen el. Ez a növekedés 2009 után először 2015-ben valószínűleg megvolt, de már 2016-ra ennél szerényebb növekedést vár például a Nemzeti Bank előrejelzése is. Ráadásul a nagy események költségvetése is olyan, mint a legtöbb építkezési vagy nagy háztartási projekté: a költségek legtöbbször alul, a bevételek rendszerint felül becsültek. A 2012-es londoni olimpia 4-5-ször annyiba került, mint amivel a pályázatban számoltak, Tokió (2020) pedig már most jelezte, náluk legalább hatszorosa lesz a végszámla a tervezettnek. A biztonsági kérdések 2001. szeptember 11-e után váltak kritikussá a nagy sportrendezvényeken. A görögök a 2004-es athéni olimpia megrendezésekor 1,3 milliárd dollárt fordítottak a biztonságra, messze sokkal többet, mint korábban bármely rendező város. A nemzetközi helyzet normalizálódni látszott egy évtized alatt, London például a felét költötte az athéninak, de a párizsi merényletek után mindenki azt jósolja, hogy egy nagy sportrendezvény biztosítását nem nagyon lehet 1,5 milliárd dollár alatt megúszni. Nem lehet tudni, a terrorfenyegetettség mekkora lesz 2016-ban Rio de Janeiróban, arról pedig még kevesebb az ismeretünk, mi lesz a helyzet ezen a téren 2024-ben Közép-Európában. (Az 8

előzetes magyar rendezési költségszámítások egyelőre nem nagyon számolnak ezzel a tétellel…) A brazil pályázatnak a korábban bemutatott kockázati tényezők mellett a társadalmi örökség kérdése is gyenge pontja volt. A rendezés általános támogatottságával nem volt gond, hiszen ki válaszol arra a kérdésre „nem”-mel, ha azt firtatják, szeretne-e olimpiát a városában? Az már sokkal bonyolultabb kérdés, hogy egyénileg illetve közösségileg milyen középtávú áldozatot vagyunk hajlandóak vállalni egy időben távolabbi előny, haszon érdekében – úgy, hogy az áldozatok biztosak, a hasznok reméltek. A brazilok is már a sikeres pályázatok (futball vb, olimpia) után döbbentek rá arra, hogy a központi költségvetés által vezérelt projektfinanszírozás azt is jelenti, hogy kevesebb jut oktatás, egészségügy, stb. fejlesztésekre vagy éppen ezen területek fenntartása is veszélybe kerül. A kezdeti spontán tiltakozások mára komoly társadalmi feszültséggé álltak össze, ami hozzájárult Brazília belső politikai válságához. Elveszett a bizalom, nem kismértékben annak is köszönhetően, hogy nehéz nyomon követni, mire is költődnek az adófizetői reálok, egyre-másra merül fel a korrupció gyanúja. Ebben a közegben könnyen elveszhetnek azok a nemes – egyébként a pályázat lényegét alkotó – olimpiai rendezési célok, amik megvalósulása pedig komoly pozitív örökséget hagyhatna a következő brazil generációkra. A dolgoknak az a természetük, hogy kikerekednek. Előbb-utóbb szép számú magyar sportoló szerzi meg a jogosultságot, hogy indulhasson a riói olimpián, ahol így vagy úgy minden versenyszám megrendezésre kerül. És történelmi esélynek látszik, hogy Rió után 8 évvel Budapesten gyulladjon meg az olimpiai láng. Jó lenne, ha unokáink majdan áldanák és nem káromolnák ezért a mostani generációk nevét…

9

MINDANNYIAN NYERHETÜNK Minden egészséges ember szereti a látványosságot, a szórakozást, a kikapcsolódást, szeret közösségben lenni, korszakos kedves események részese lenni. Ezért mondhatjuk bátran, Magyarországon elviekben mindenki örülne, ha hazánk adhatna otthont a 2024. évi nyári olimpiai játékoknak. Még a megvalósulásért tett erőfeszítéseket is elfogadjuk, ha pontosan tudjuk, hogy mennyi időt, pénzt, munkát kell befektetnünk, hogy a nagy álom valóra váljon, és a fáradozásainknak mi is a valószínűsíthető jutalma. Ha a számolt ráfordítások és a remélt hasznok számunkra kedvező egyenleget mutatnak, akkor azt mondjuk: vágjunk bele! A költségek és hasznok felmérése azonban nem egyszerű. A hétköznapi megoldás ha az analógia módszert használjuk: megnézzük, hogy az elmúlt évtizedek nyári olimpia helyszínei hogyan oldották meg a feladatot. Itt finoman szólva is vegyes a kép. Azt elmúlt három évtizedben azt látjuk, hogy Los Angeles (1984) és Atlanta (1996) pénzügyi profitot tudott termelni, Szöul (1988), Barcelona (1992) Sydney (2000) és London (2012) úgy tűnik hosszú távon nagyon is megtérülő olimpiát rendezett. Athén (2004) viszont elrettentő példa mind a pénzügyi, mind a hosszú távú hatásokat tekintve, és erős a kétség Pekinggel (2008) kapcsolatban is, hogy a nagyhatalmi „erődemonstráción” túl, mit is hoztak Kínának a játékok. Sajnos Rio de Janeiro készülődése is sok kétséget ébreszt az olimpiai rendezésekkel kapcsolatban. A másik véglet a nagyon részletes modellek készítése. Ezek többnyire nagyon bonyolult számítások, az eredmények feldolgozása komoly szakértelmet igényel. De a kétségek még a legkifinomultabb modellezésénél is megmaradnak: elég csak a 2012-es londoni olimpiára emlékeztetni, ahol a pályázatban becsült és a tényleges költségek között 3-4-szeres volt az eltérés… A véleményalkotáshoz, adott esetben a felelősségteljes döntéshez nem spórolhatjuk meg, hogy valamekkora időt, energiát szánjunk arra, hogy megértsük, milyen gazdasági hatásokkal jár, ha két év múlva az a döntés születik, hogy 2024-ben Budapest, Magyarország legyen a nyári olimpiai játékok helyszíne. Az alábbiakban néhány szempontot szeretnék kiemelni a közös gondolkodáshoz, amiben a „közös nyelvet” a PricewaterhouseCoopers Budapesti Olimpia 2024 Megvalósíthatósági tanulmánya jelentheti, amire a továbbiakban „Tanulmány”-ként fogok hivatkozni (forrás: atlatszo.hu, letöltés: 2015.08.24). A budapesti olimpia megrendezését pedig rövidebben „Budapest 2024”-ként emlegetem majd. Mindennek ára van Bármennyire is közhelyszerű, mégis avval kell kezdenünk: ingyen leves nincs. A budapesti olimpia megrendezése komoly költségekkel jár, a számlákat ki kell fizetni. Ne reménykedjünk abban, hogy valamekkora közös áldozatvállalása nélkül létrejöhet a nagy esemény – cserében viszont mindannyian részesedünk majd az olimpia hasznából. 10

De hogy pontosan minek is az árát fizetjük meg, azt fontos tisztázni. Bármilyen furcsa, egy olimpia megrendezéséhez önmagában csak sportpályákra, sportolókra és felkészítő stábokra, hivatalos tisztségviselőkre és bírókra valamint szervezőkre van szükség. Amikor az olimpia költségeiről beszélünk, tulajdonképpen a szükséges sportlétesítmények megteremtésére és a fenti szereplők kiszolgálására kell gondolnunk. Budapest 2024 esetében a Tanulmány mintegy 1.074 milliárd forintra becsüli a bruttó olimpiai költségeket, ami tartalmazza a pályázati, a paraolimpiai, a szervezési és az olimpiával közvetlenül összefüggő fejlesztési költségeket (olimpiai és média falu, sportlétesítmények, környezetvédelem, biztonság, stb.). A létesítmények egy részét azonban ideiglenes jelleggel építenénk meg, lehetőség nyílna vagyontárgyak értékesítésére, amiből befolyó 299 milliárd forinttal csökkenteni lehet a költségek számítását, így durván 774 milliárd forintot tenne ki az olimpia nettó költsége. Mi van még a zsákban? Ugyanakkor egy XXI. századi olimpia csak néhány szimbólumában emlékeztet a modern olimpiák hőskorára, amikor Hajós Alfréd mint tébláboló turista ugrott a tengerbe és nyerte meg 100 méteres és 1200 méteres úszószámokat. Napjainkban egy nyári olimpia a világ egyik legnagyobb turisztikai látványossága és médiaeseménye, milliós nagyságrendben mozdít meg turistákat, munkavállalókat. Márpedig az idelátogatókat és a hazai érdeklődőket biztonságosan és magas színvonalon kell kiszolgálni. Az értéklánc az információkkal való ellátással kezdődik, magába foglalja az utazási lehetőségeket (repterek, modern vasút és úthálózat, városi közlekedés, stb.), a különféle szállástípusok biztosítását (szállodák, hostelek, kempingek, panziók,stb.), környezetvédelmi, városrehabilitációs, idegenforgalmi feladatok (programok, látványosságok, stb.) ellátását, kialakítását. A feltételek egy része rendelkezésre áll Budapesten és az országban, másik részét azonban 2024-ig meg kell valósítani. És ezen megvalósításon múlik minden olimpia sikere. A fejlett nagyvárosok azért indultak eleddig előnnyel az olimpiai rendezési pályázatokon, mert a kiszolgálás infrastrukturális feltételei sokkal inkább rendelkezésre álltak illetve gazdaságosabban voltak megépíthetőek és későbbiekben működtethetőek, mint a kisebb méretű városok esetén. Ebben hozott jelentős változást a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Agenda 2020 programja, amiben a kiszolgálásra gazdaságosabb, kevesebb luxust tartalmazó standardokat fogalmazott meg, illetve lehetővé tette a helyszínek földrajzi széthúzását, a költségek csökkentését, esélyt teremtve a megvalósult fejlesztések jövőbeni gazdaságos működtetésére és fenntartására. Budapest 2024 sikerét az jelentheti, ha a szükséges kiegészítő beruházásokat a nemzetgazdaság általános fejlesztési stratégiájába illeszkedően hajtjuk végre. Evvel számol a Tanulmány is, amikor olyan beruházásokat vesz figyelembe, amelyek zömükben megjelennek a nemzeti fejlesztési tervekben. Így tulajdonképpen nem történik más, mint a fejlesztések időben előrehozott és/vagy gyorsított ütemű megvalósítása. Az persze fontos kérdés, hogy ezek a nemzeti fejlesztési tervek valós igényeket szolgálnak-e ki, gazdaságos 11

beruházásokról van-e szó, fenntarthatóak-e, de ezek a kérdéseket jó esetben megvizsgálták a felelős döntéshozók, így készítették el a terveket. Ha így történt, joggal számíthatunk arra, hogy az olimpiához kapcsolódó megvalósításuk, amelyek költségét 2.070 milliárd forintra becsüli a Tanulmány (ez nem tartalmazza a biztonsági kiadásokat és a magánszállások létesítésének költségeit), hosszú távon előnyös lesz az országnak. Ki lesz a bálanya? Az elmúlt öt évben Magyarország komoly sportfejlesztéseket hajtott végre, jelenleg is komoly sportberuházások vannak napirenden (Nemzeti Uszoda, új Puskás Stadion, egyéb aréna és stadionépítések). Ezek a sportlétesítmények már lehetséges olimpiai helyszínként, szükséges gyakorló pályaként, csarnokként is épülnek, így a 2024-es olimpiai helyszínről szóló döntés időpontjában már igen jól fogunk állni ezen a területen. A Tanulmány avval számol, hogy a szükséges fejlesztések közül mintegy 904 milliárd forint EU-s forrásokból biztosított és további 951 milliárd forint átcsoportosítható az olimpiai rendezési célokra. További 367 milliárd EU-s támogatás áll majd rendelkezésre a 2021-től kezdődő EU-s támogatási ciklusból. Ez így nagyon kedvező, de a költségek jelentős részét így is a központi költségvetésnek, a magyar adófizető polgároknak kell állniuk. Kérdés, megéri-e az áldozatvállalás. És megéri? A Tanulmány konklúziója, hogy az olimpiarendezés hosszútávon megtérülő program, ami Magyarországnak megéri. Az olimpia legfontosabb gazdasági-társadalmi előnyei, amelyek az olimpiát megelőző években, illetve az azt követő tíz éven belül jelentkeznek: • Jelentős a munkahelyteremtő hatás. 2017 és 2025 között összesen mintegy 100.000 munkahelyet hoz létre az olimpia, az éves átlag 2020 és 2024 között közel 19.000, a legmagasabb éves érték közel 40.000-re becsülhető. • Nőnek az adó- és járulékbevételek a költségvetésben. Az állami költségvetés olimpiai bevételei rövid és hosszú távon mintegy 1.100 milliárd forintra becsülhetőek. • Gyorsabb gazdasági növekedés, nagyobb nemzeti jövedelem. Az olimpiának köszönhető a GDP növekedés többletértéke elérheti akár a 3.000 milliárd forintot is, a kiemelkedőbb években az olimpia akár 0,3 %-kal is emelheti a GDP növekedését. • Növekvő turisztikai bevételek. Rövid és hosszú távon ezen összegek elérhetik a 130 milliárd forintot. • Magyarország növekvő versenyképessége. • Európa Uniós fejlesztési források még hatékonyabb felhasználása, elköltése. • Az ország, Budapest ismertségének, jó hírének erősödése. 12

• Nemzeti azonosságtudat és a közösségi összetartozás erősödése, aminek gazdasági hatásai nehezen számszerűsíthetőek, de ha jól sáfárkodunk, áttételes hatásokon keresztül mindenképpen megjelennek és termelőerővé válnak. Ha lehetőséget kapunk, mi kell, hogy tényleges sikeres legyen a magyar olimpia? Mindenekelőtt társadalmi egyetértésre van szükség. Hosszú évekig áldozatot kell vállalnunk az olimpia érdekében, ráadásul ennek hasznai csak jóval később, öt-hat éves csúszással jelennek meg kézzelfoghatóan a társadalomi csoportok számára. Ehhez megértésre, együttműködésre van szükség, amihez elengedhetetlen, hogy az alapcélokban és a kivitelezés főirányaiban egyetértsünk. Persze az egyetértéshez bizalom kell. Bizalom egymás iránt és bizalom a meghatározó politikai, gazdasági érdekcsoportok iránt. A bizalmat ki kell érdemelni. Ennek fontos része a tisztességes beszéd, az előnyök-hátrányok korrekt ismertetése, a szabad diskurzus. A projektnek átláthatónak, a szakmai és civilcsoportok által ellenőrzöttnek, a közösség számára teljesen nyilvánosnak kell lennie. Ez egyébként sokat segíthet abban, hogy „skandináv” szinten tartsuk a korrupciót és lopást. Tanulni képes, az új kihívásokhoz alkalmazkodni tudó megvalósítókra van szükség. Sok remek sporteseményt rendeztünk, jók vagyunk vendéglátásban, turizmusban, gyakran tudunk élni a lehetőségekkel. De az olimpia nemcsak egyszerűen „nagyobb” esemény, hanem egy teljesen új minőség, ekkora projektet nem vittek még a most élő generációk Magyarországon. Ezt nem lehet „rutinból” megoldani. Folyamatosan képezni kell magunkat – mindenkinek, például legalább minimális angol szókészlettel kell bírni minden honfitársunknak – és tanulni. A nagy vállalkozások ritkán, pontosabban soha sem mennek a tervasztalon megrajzoltak szerint végbe, újabb és újabb konfliktusokkal, kiélezett helyzetekkel fogunk találkozni, amiket képesnek kell lennünk megoldani. Jó hír viszont, hogy a megszerzett tudás az egyik legértékesebb öröksége lesz az olimpiai programnak. Nemzetközi szinten lehetnek keresettek a vállalkozásaink kínálta szolgáltatások, a képzett, tapasztalt munkaerő. És a sikerhez kell egy jó nagy adag szerencse. Az elkövetkező évtizedben kiegyensúlyozott gazdasági növekedésre van szükségünk – a Tanulmány évi 3%-os GDP növekedéssel számol – , társadalmi stabilitásra, kedvező világgazdasági környezetre és békére. Ha összejön, mindannyian nyerhetünk.

13

MINEK NEKÜNK OLIMPIA? Még nem nagyon találkoztam olyan ismerőssel, aki megkérdőjelezte volna annak értelmét, hogy hasznos és jó dolog Budapesten nyári olimpiai és paralimpiai játékokat rendezni. Sokféle más kérdéssel és kétséggel persze igen: megnyerhetjük a rendezést? mennyibe fog kerülni? megtérül majd ez valaha? képesek vagyunk megrendezni?. De tulajdonképpen miért is kéne törni magunkat nekünk, magyaroknak, hogy 2024-ben vagy máskor megendezzük a játékokat? Pedig a kérdésre adott válasz az a szegletkő, amire az egész vállalkozást építenünk kell. Gazdasági előnyök, erődemonstráció, lopikálás Mega-sporteseményeket ha nem is számtalan, de változatos célokkal rendeznek városok, országok. Az amerikaiak például szeretik a profitot. Már az 1904-es St. Louis-i nyári olimpia sem volt mentes a kalmárszellemtől, az 1984-es Los Angeles-i játékokat pedig kifejezetten profitszerzési célokkal szervezték, hogy aztán 1996-ban Atlantában már átessenek a ló túlsó oldalára, a sport kevéssé, a profit annál inkább számított. A gazdasági nagyhatalommá váló Dél-Koreában ideálisan illeszkedett a fejlesztési politikába az 1988-as szöuli olimpia, Barcelona pedig a világvárosi státust köszönheti az 1992-es nyári játékoknak. Sydney-t és Ausztráliát a 2000. évi rendezés hozta a közel világhoz, Peking pedig világhatalmi erődemonstrációt tartott 2008-ban olimpiarendezés címén. 2012-ben London Észak-London rehabilitációjára és újjáépítésére koncentrált. A sorban Athén a mesebeli „öreg, rövidlátó hangya” aki több mint 10 éve „sírdogál”, hiszen a görögök se nagyon értik, a hiúságon kívül vajon minek is kellett nekik 2004-ben olimpiát rendezni? A legutóbbi időkig a téli olimpiák rendezésének célrendszere volt talán a legegységesebb és ésszerűbb, amennyiben a rendezők többnyire egy jól ismert vagy fejleszteni kívánt téli sportkomplexumot kívántak az eseménnyel népszerűsíteni. A 2014-ben Szocsiban szervezett XXII. téli játékok azonban új, mondhatni unortodox rendezési célrendszerrel gazdagították a sporttörténelmet és a kriminológiát. Nehéz másképp fogalmazni, mint hogy a rendezés nem hivatalos mottója nagyjából az lehetet: hogyan lopjunk el minél több közpénzt látványosan, gátlástalanul? A korrupció árnyéka persze minden olyan nagy gazdasági vállalkozásra rávetül, ahol sok közpénz fordul meg, de azért az 50 milliárdos orosz olimpiai költségek – becslések szerint 5-6 szorosa az átlagosnak és szükségesnek – elrettentőek. Ez volt az a szikra, ami lángra lobbantotta az olimpiarendezésekkel kapcsolatos régóta lappangó elégedetlenséget. A játékok gigantománok és egyre inkább luxusra törekvőek lettek, a versenyek tisztán ésszerű, megtérülő megrendezése és a kiépített létesítmények fenntartható működtetése gyakorlatilag ellehetetlenült. A 2022-es téli játékok pályázati tapasztalatai után – Oslo, Stockholm, Krakkó és Lemberg visszalépett, csak Peking és Almati pályázik – betelt a pohár. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság újragondolta az olimpiák rendezési feltételrendszerét, a 14

tavaly decemberben elfogadott Agenda 2020 a szervezések egyszerűsítésére, olcsóbb kialakítására, fenntarthatóságra ösztönöz és ad teret, így kínálva esélyt a kisebb méretű városoknak, közepes gazdasági erőt képviselő országoknak – így nekünk is. Örökség Olimpiát viszont csak valóban közösen, együttesen rendezhetünk. Akárhányszor is éltek vissza a kifejezéssel, de a budapesti olimpia valóban nemzeti ügy. Először is, a költségeket mindenkinek fizetnie kell közvetlenül a jövedelmeket és az áruforgalmat terhelő adón, járulékokon, illetékeken keresztül (esetleg olimpiai adóval), és/vagy közvetetten azért, mert az olimpiarendezésre koncentráló közpénzköltések időben hátrébb sorolják a kevésbé érintett ágazatok fejlesztését, a jóléti kiadások növelését. Ugyanakkor az olimpiarendezés előnyeiből is mindenki részesül, a közvetlen, közvetett és indukált gazdasági hatások tovagyűrűznek a nemzetgazdaságban, a fejlesztések felszívják a munkaerőt, a kifizetések többlet keresletet jelentenek, a lecsapódó adóbevételek segíthetik a projekt finanszírozását, esetleg kompenzációt nyújthatnak a kevésbé érintett ágazatoknak. Azt is figyelembe kell venni, hogy az olimpiáról szóló döntés nemcsak a mostani döntéshozók, de a későbbi generációk életét is meghatározza. Montreal több mint harminc éven keresztül nyögte az 1976-os olimpia megrendezésére felvett hitelek visszafizetését – és hol voltak már azok, akik a hiteleket felvették akkor, amikor az utolsó centet is kicsengette a város? Másrészt, mennyire vannak tisztában Szöulban és Barcelonában a mostani 30-asok, 40-esek annak, mi mindent köszönhetnek szüleiknek, aki bevállalták és sikeresen végigvitték az olimpiai projektet? Milyen örökséget akarunk gyermekeinkre, unokáinkra hagyni azzal, hogy megpályázzuk és megrendezzük a 2024. évi nyári olimpiai és paralimpiai játékokat? Vagy más oldalról: milyen örökségből semmizzük ki őket, ha végül is úgy döntünk, nem kell nekünk az olimpia? A személyes érintettség és a generációkon keresztül átívelő hatás ugyanúgy jelenik meg az olimpiáról szóló közösségi döntésben, mint ahogy a családban takarékoskodással, többletmunkákkal gondoskodunk gyermekeink jövőjéről, neveléséről, tanításukról, sportolásáról, lakásvásárlásáról – vagy elherdáljuk a pénzünket, éljenek meg ők, ahogy tudnak. A budapesti olimpia gondolata tulajdonképpen továbbviszi a Hankiss Elmér nevével fémjelzett „Találjuk ki Magyarországot!” mozgalmat. Milyen országot képzelünk örökül hagyni utódainknak, aminek felépítéséhez tevőlegesen járul hozzá az olimpia, és aminek megvalósítására mint a rendezés finanszírozói adófizetőként hajlandóak vagyunk áldozni? Esetleg egy olyan országot, ahol közösségünk van egymással. Ahol figyel egymásra ép és fogyatékkal élő, kisebbségi és többségi magyar, férfiak és nők, ahol szót ért szegényebb és gazdagabb. Egy ország, ahol a társadalom legszélesebb rétegeinek van lehetőségük megélniük a keresetükből, mert van munkájuk, és van távlatuk, hogy ebben az országban élve nekik élhető öregkoruk, gyerekeiknek tehetségüktől és szorgalmuktól függő megannyi 15

megvalósítható vonzó lehetőségük, mindannyiuknak szabadságuk, önbecsülésük és tisztességük lesz. Célok A majdan megfogalmazott örökséget világos és mozgósító célokká kell lebontani. A célok között persze kiemelt helyet kell kapnia a sportnak és fizikai aktivitásnak. Ez nemcsak és nem elsőrendűen a minél több elnyert aranyérmet jelenti, hanem a mozgás természetes életformává válását, a sport értékeinek tényleges beépülését a kultúrába. Nyilván fontosak a gazdasági célok is. Óva intenék, hogy kizárólag aszerint döntsünk, hogy a számítások szerint pénzügyileg megéri vagy sem olimpiát rendezni, de a társadalmi költségeket és hasznokat is tekintve meg nem térülő kalandba nem szabad belebocsátkozni. Fontos, hogy a felkészülés érezhetően járuljon hozzá a GDP növekedéshez, teremtsen munkahelyeket, erősítse és fejlessze a munkakultúrát, szélesítse a munkavállalói és vállalkozói képességeket, adjon számunkra hosszú távon is értékes tapasztalatokat és referenciákat. Kiemelten fontos, hogy a megrendelések minél nagyobb hányada a Magyarországon adót fizető gazdasági szereplőkhöz jusson. Az Agenda 2020 a korábbi magyar olimpiarendezési ötletek Achilles-sarkát szüntetheti meg, nevezetesen már nem kell csak Budapestben gondolkoznunk. A terveknek határozott régiós, területfejlesztési célrendszerrel kell rendelkezniük, elő kell segítsék, hogy oldódjon az évszázados főváros központúság, az ország keleti régiói felzárkózhassanak. Az olimpia egyben esélyt kínál arra is, hogy világosan megmutassuk, mi magyarok nyitott, befogadó, vendégszerető nép vagyunk. Értékink szorosan kötődnek Nyugat-Európához, kultúránk a zsidó-keresztény európai kultúra örököse, annak szerves része. Az apróra pénzre váltott cél persze nem is lehet más, mint egy szakszerűen lebonyolított, élményt nyújtó, biztonságos, jókedvű olimpia megrendezése. Ha így lesz, minden vágyunk és célunk teljesül. Mint a mesében.

16

OLIMPIAI KARIKÁK – KONCENTRIKUS KÖRÖK „Jó lesz nekünk az olimpia?” – kérdezik sportszerető nem közgazdász ismerőseim, most, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság nyilatkozatot tett közzé, amiben arra biztatja a magyar társadalmat, foglalkozzunk komolyan egy budapesti rendezésű olimpia gondolatával, vizsgáljuk meg, érdemes-e belefognunk ebbe a nagy vállalkozásba. Barátaim kérdése inkább csak költői, hiszen aki így teszi fel a kérdést, már jó előre megfogalmazta magában az álláspontját, persze, hogy jó: haverok, buli, sport. De mindenki bizonytalan is egy kicsit, azért mégsem lehet ilyen egyszerű ez. Nemcsak leves, de sport és olimpia sincs ingyen, a bulit valakinek fizetnie kell. És itt jövünk mi, közgazdászok. Mi azt kérdezzük: „Megéri ez nekünk?” De amilyen egyszerű a kérdést feltenni, olyan nehéz válaszolni rá. Már maga a „megéri” kifejezés sem egyértelmű. Ebben az írásban alapvetően a költség-haszon elemzés alapján vizsgálódom, arról írok, hogy az olimpia rendezéshez kapcsolódó kiadásokat, költségeket és bevételeket, hasznokat milyen szinteken lehet értelmezni, hogyan érdemes összevetni azokat. Már csak azért is tartom hasznosnak erről beszélni, mert az elkövetkezendő hónapokban röpködni fognak a számok, segíthet eligazodni, ha fővonásaiban áttekintjük, a sok adat között mire is érdemes figyelni. Pénzügyi költségek, hasznok Az olimpia pályázat és rendezéssel kapcsolatos megtérülési elemzéseket koncentrikus körökként hasznos elképzelni. A legbelső körben kizárólag a sportesemény lebonyolításához közvetlenül és elengedhetetlenül szükséges költségek állnak, a mérleg másik oldalán pedig az összes, közvetlenül a játékok rendezéséből származó bevételeket kell regisztrálni. A fő költségtételeket a sportinfrastruktúra, tehát a csarnokok, pályák, versenyhelyszínek megépítése és a rendezés, a versenyzők és kíséretük szállítása, szállása, étkeztetése, biztonságuk és biztosításuk garantálása, stb. költségei jelentik. A bevételi oldal három meghatározó elemét a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hozzájárulása, a résztevők és turisták sportcélú költései, valamint a helyi szponzorok befizetései adják. Ezen a szinten (majdnem) minden olimpia nyereséges, a közvetlen bevételek –, adott esetben jelentősen – meghaladják a kiadásokat. A költségek, hasznok másik nagy köre az eseményhez szükséges infrastruktúra kiépítéséhez kapcsolódik. A rendezvény időszakában többszázezres nagyságrendű turista, résztvevő, rendező szállását, étkezését, vásárlását, szórakozását és utazását kell megoldani. Ehhez minősített repterek, városi és városok közötti úthálózat és közlekedés, szállodák, szálláshelyek, vendéglátás, turisztikai látványosságok és programok kellenek. Túl az építésen, a létesítményeket, a logisztikát működtetni és biztosítani is kell, ami szintén komoly költségtényezőként jelentkezik. Bár módszertani problémának látszik, de a döntéseket jelentősen befolyásolja annak számbavétele, hogy mik azok a beruházások, amiket mindenképpen megépítendő infrastruktúraként tartunk számon (például Bécs-Budapest 17

gyorsvasút kiépítése, Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér kötöttpályás megközelítése, stb.) vagy csak az olimpia miatt kell azokat megépíteni, esetleg a normál működést tekintve extra kapacitással felruházni (pl. szállodai férőhelyek száma). Ezen költségek számba- és figyelembe vétele számos vitát eredményezhet. Bevételi oldalon viszont ott állnak a rendező város, ország lakosainak megnövelt kiadásai („Buli van!”), a résztvevők és a turisták nem sportcélú kiadásai (esznek, isznak, utaznak, szállodát bérelnek, vásárolnak, programokon vesznek részt, stb.), amik komoly bevételeket generálnak. A kalkulált haszon mértékét jelentősen befolyásolja a turisztikai bevételek számbavétele. Számos módszertani probléma jelentkezik, például az olimpia időszakára eső teljes turisztikai bevétellel számolunk vagy csak az évek átlagát meghaladó többlettel, amiből ráadásul érdemes levonni, a rendező város(ok) lakosainak olimpia rendezés miatti elvándorlásából származó bevételkiesést is. Tovább tágítva a köröket már a bevételi oldalra érdemes koncentrálni. Ugyanis az építkezések, az üzleti szolgáltatások és a többi beruházás meglódítják a gazdaságot. A betonhoz kavics és cement kell, ahhoz bánya és feldolgozó ipar, a mulatsághoz jóféle mangalica és szakács, vörös bor és pincér, hegedűszó és muzsikus szükségeltetik. Az olimpia közvetlen és közvetett szükségletei által generált kereslet végig fut a teljes nemzetgazdaságon, kisebb, vagy nagyobb áttéteken keresztül minden gazdasági egységet érint. A növekvő gazdaság felszívja munkaerőt, bért és fizetést ad a munkavállalóknak, profitot a vállalkozóknak, akik elköltik jövedelmük egy részét, ami szintén újabb és újabb keresleteket támaszt a különböző részpiacokon. Az ebből származó adóbevételek pedig jelentősen segíthetik az olimpiarendezés közfinanszírozását. A közvetett és indukált bevételek között érdemes számba venni azt a tapasztalati tényt is, hogy egy kandidáló(!) majd utána rendező város, ország vonzó turisztikai célponttá válik. Már évekkel az a verseny előtt, és hosszú évekkel az után kimutathatóan megnő a turisztikai forgalom az adott régióban. Az így megnövelt turisztikai bevételeket is érdemes a haszon oldalon számon tartani. A még távolabb tekintő elemzések az olimpia utáni fenntartás költségeit és azok hasznait is számba vehetik. Ez szintén kulcskérdés, hiszen az olimpiai rendezések reformjának kikényszerítésében fontos szerepet játszott, hogy a nagy gazdasági erőt képviselő városok, országok is belebicsaklottak az olimpia utáni létesítmény fenntartásban – nem is beszélve a görög tragédiáról. Társadalmi költségek, hasznok Túl a pénzügyi szempontokon, bár számszerűsítve ritkán láthatóak, de számszerűsíthetőek az olimpiarendezés társadalmi költségei és hasznai is. Az építkezések például – legalább hét éven keresztül – számos kellemtelenséggel, folyamatos városi közlekedési káosszal, zajjal, „rendetlenséggel” járnak. A felkészülés stresszes, természetes késések és kulcsberuházói zsarolások mindig jelen vannak („Elkészülünk-e időben?”). A mega-sportesemények 18

előkészületeit mindig belengi a korrupció árnyéka, ami megmérgezi a közéletet, és ha nem kezeljük jól a helyzetet, az esemény élvezetét is megkeserítheti. A társadalmi költségek másik nagy halmaza az eseményhez lazábban kapcsolódó területek – csak példaként említve, de nem előre meghatározva: oktatás, kultúra sporton kívüli része – a sportnál, turisztikánál lassabb fejlesztése, mivel a kormányzatnak a rendezésre kell koncentrálnia a fejlesztési prioritásokat. Ez biztos társadalmi feszültségeket kelt, amit értelmes párbeszéddel, világos stratégiákkal és kompenzációkkal kell kezelni. Másik oldalon viszont nagyon komoly közösségi élményt jelenthet a felkészülés és a rendezés. Távlatot nyit a fiataloknak, évekre biztos állást a munkavállalók széles rétegeinek, gazdasági lehetőségeket a vállalkozóknak. Ez nemcsak pénzügyi szempontból fontos, motivációt, biztonságérzetet, önbecsülést is adnak. A közös cél összefogásra serkent, ami sokat segít a feszültségekkel átszabdalt magyar társadalomnak. Az olimpia rendezés sikere pedig hatalmas önbizalmat ad („Megcsináltuk!”), aminek szintén vannak hosszabb távon tárgyiasuló hasznai is. Jelentősen fejlődik a munkakultúra, tartalmat kap a nyelvtanulás, az előkészületekbe szükségszerűen bevonandó multinacionális cégekkel való együttműködés új tudást, képzettséget jelent százezreknek. Maga az esemény pedig referenciát, amit a vállalkozások és a munkavállalók széles rétegei tudnak érvvényesíteni majd a nemzetközi piacon. Elméletben már jók vagyunk, már „csak” számolni kell: mennyi is az annyi?

19

NYILATKOZAT Ma nyilatkozatot ad ki a Magyar Olimpiai Bizottság, amiben a magyar sporttársadalom nevében megfogalmazza viszonyát egy Budapesten rendezendő nyári olimpia és paralimpiai játékokkal kapcsolatban. Az olimpiarendezés gondolata – sokadszorra – azért kerülhet újra napirendre hazánkban, mert a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nemrég meghirdetett új irányvonala az olcsóbb, költséghatékonyabb, fenntartható beruházásokat előtérbe helyező olimpiai rendezésekről úgy tűnik, esélyt kínál a nagy sporthagyományokkal, de kisebb gazdasági lehetőségekkel bíró országok számára is. Tehát nekünk is. Nincs kétségem, a magyar sportvezetők kiállnak majd a budapesti olimpia rendezése mellett. Ez rendben is van, csak az a kérdés, mi közünk néhány tucat remek sportoló gyermekkori álmához nekünk, többieknek, akiknek nem adott meg, hogy kiugró sportteljesítményeket érjünk el? Nagyon is sok. Nemcsak a mi generációnk, de gyerekeink, unokáink személyes életét is komolyan befolyásolja egy esetleges magyar olimpiai rendezés. Ne legyenek kétségeink, bármennyire is „olcsó” az olimpia, akkor is sokba kerül. Az Európai Unió tagjaként persze joggal számíthatunk arra, hogy a fejlesztési költségek egy részét az európai közösség finanszírozza – a lengyel futball Európa-bajnokság rendezése esetében az arány elérte a 30%-ot –, de a források meghatározó részét nekünk, adófizetőknek kell rendelkezésre bocsátani. Egy sikeres pályázat esetén hét év állna rendelkezésre, hogy elkészüljünk, így a központi költségvetésnek bizton újra kellene gondolnia a fejlesztési prioritásokat is, így közvetetten mindenkinek részt kell vállalnia terhekből. De nemcsak a kiadási, a bevételi oldalon is érintettek vagyunk mindahányan. A rendezés infrastruktúrájának kiépítése persze az építőipart, az üzleti szolgáltatási szektort érinti elsődlegesen, maga a rendezés a szabadidőiparnak termel extrabevételeket. De az építőiparnak cementre, téglára van szüksége, amit a beszállítóknak kell megtermelniük. Hasonlóképpen van szükség a turizmusnak, vendéglátásnak, a szabadidős ágazatnak jó minőségű élelmiszerekre, vonzó programokra. A tovagyűrűző gazdasági hatások előbb-utóbb minden termelőágazatot elérnek. Az építéshez, felkészüléshez és a rendezéshez jól képzett munkaerő is kell, ami sokban segíthet a munkanélküliség csökkentésében. A fejlesztések finanszírozása költséget jelent a központi költségvetésnek, tehát nekünk, de ha jól szervezzük a munkát, akkor a kifizetések jelentős része a magyar vállalkozóknál és elsősorban a megnövelt számú munkavállalónál marad. Márpedig a dolgok természete szerint a megkeresett pénz jelentős részét elköltjük, ami többletkeresletként jelenik meg a piacon. A növekvő gazdaság többlet adóbevételeket is eredményez, tehát a közösségi finanszírozás egy része visszakerül a költségvetésbe, ami a projekt finanszírozásán könnyít, de a szociális ágazatok „kompenzálására” is lehetőséget kínál.

20

Jelenleg nem tudjuk, hogy egy sikeres magyar olimpiai pályázat, a rendezés költségei és annak hasznai milyen viszonyban vannak egymással. Ha túl vállaljuk magunk, annak kárát még unokáink is látni fogják, de legalább ugyanakkora hibát követünk el, ha kihagyunk egy olyan lehetőséget, ami generációknak kínál esélyt a felemelkedésre, sorsuk jobbra fordulására. Szerintem érdemes a pályázatról közösen gondolkodni, megvizsgálni a lehetőségeket, mert a kérdés eldöntésében előbb-utóbb mindnyájunknak nyilatkozni kell.

21

PONTOZÁSOS GYŐZELEM? November közepén hozta nyilvánosságra a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) az olimpiai mozgalom megújítására célzó 20+20 pontos javaslatát. A tervezetet a NOB jövő heti monacói ülésén fogadhatják el, ami akár jelentős változásokat hozhat a sportéletbe – és nekünk, magyaroknak is új esélyeket kínál. Ebben a lapban is többször foglalkoztunk már az olimpiai rendezés társadalmi, szervezeti gazdasági problémáival. Az ismétlést elkerülve csak a sokrétű korrupció állandó kísértetét – nemcsak a rendezési jogok odaítélésében, de a programon szereplő sportágak kiválasztásától a rendezési, építési „tanácsadásokon” át, egészen országok, sportolók „helyzetbe hozásáig” – a túlméretezett program nehézségeit, a sportolói dopping kezelését vagy az egyre erőteljesebb média és szponzor igényeknek való megfelelési kényszert említjük. A 40 pont túlnyomó része ezen problémák kezelésére tesz javaslatot, véleményem szerint a többségük inkább kommunikációs jelleggel, kevéssé valós megoldást kínálva. (Persze, átláthatóbban fogunk működni, meg átvilágítjuk a NOB tagokat, meg tessék együttműködni, akit meg nem kapunk doppingoláson, őt feltesszük a dicsőségtáblára.) A legnagyobb gond azonban az olimpia mint a világ második legnépszerűbb globális sportszórakoztató eseményének egy városhoz kötött megszervezésével van. Kiderült, ma már a gazdaságilag erős országok számára is komoly terhet jelent a rendezés és az azt kiszolgáló turisztikai infrastruktúra megteremtése. A sportközvéleményben már Peking, vélhetően erősen kozmetikázott rendezési költségeinek nagysága is „kiverte a biztosítékot”. Majd jött London, ahol a 2012-es nyári játékok tényleges költségei négyszereződtek az eredeti tervekhez képest, hogy aztán az idei szocsi téli olimpia 50 milliárd dolláros számlája feltegye az i-re a pontot. De nemcsak a teljeses rendezési ráfordítások nagysága drámai, hanem a kialakított megainfrastruktúrák jövőbeni kihasználása és működtetése sem fenntartható. Az Internet világában újra és újra feltűnnek a korábbi nagy versenyek ma már rommá rohadt helyszínei, és itt nem az ókori görög olümpiai romokról, hanem a XXI században helyszínt adó Athén, sőt Peking lepusztult sportlétesítményeiről is szó van. A probléma lehetséges kezelését abban látja a NOB, ha a meglehetősen szigorú „egy a város, egy az olimpia” elvet feladva esetenként régiók, sőt országok együttműködésével megvalósuló rendezéseknek is teret enged. A megoldás emlékeztet a 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság újszerű lebonyolítására, amit 13 városban rendeznek majd meg, amelyek között ott van az alig több mint egymillió lakosú Koppenhága és Dublin vagy éppen a 350 ezres Bilbao. Amennyiben tényleg érvényre jut a kooperációs elv, az a megvalósítható álmok halmazába terelné a kisebb méretű és gazdasági erejű országok rendezési álmait, így a magyar sport- és politikai elit évtizedes vágyát is egy Magyarországon rendezett olimpiára. A XXI. század 22

eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy változatlan pályázati és rendezési feltételek között egy budapesti nyári olimpia őrületes terhet rakna nemcsak a jelenlegi, de a következő generációk nyakába is. A terheket a futball Eb rendezéséhez hasonlóan megosztva, a magyar városokkal illetve a környező országokkal együttműködve már sokkal inkább értelmesnek tűnik és hosszú távon megtérüléssel kecsegtet egy Budapest központú nyári olimpia. Egyébként csak úgy mondom, Budapest a 2020-as futball Eb társrendező városa…

23

JÓ MUNKÁT, ELNÖK ÚR! Ha nem is történelmi, de fontos döntéseket hozott az elmúlt napokban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 125. ülésén Buenos Airesben. 12 év után leköszönt elnöki megbízatásáról a 71 esztendős belga Jacques Rogge, Madriddal és Isztambullal szemben Tokiót választották a 2020-as olimpia vendéglátójának, valamint Thomas Bach személyében – meghalt a király, éljen a király! – megvan a NOB új elnöke is. Rogge: a jó sáfár Jacques Rogge 2001-ben egy virágzó és lendületben lévő olimpiai mozgalom vezetését vett át attól a Juan Antonio Samaranch-tól, aki üzletté és világmárkává formálta az olimpiát. Rogge jól gazdálkodott az örökséggel. Megfelelő ember volt a megfelelő helyen, aki szolid üzletmenettel vigyázott a rábízott vagyonra, építette a márkát, hizlalta a szervezet svájci bankszámláit. Kevés és nem túl jelentős nyilvános botránya volt – bár az emberjogi szervezetek talán szemére vetik Peking olimpiai helyszínné való jelölését illetve az ottani verseny alatt az újságírók cenzúrázását. Elnöksége alatt kiteljesedett az olimpiai üzlet. Olimpia marketing bevételek 1993–2012 (millió US dollár) Forrás

1993-1996

1997-2000

2001-2004

2005-2008

1251

1845

2232

2570

TOP Program

279

579

663

866

Helyi szponzoráció

534

655

796

1555

Jegybevételek

451

625

411

274

Licenc termékek

115

66

87

185

2630

3770

4189

5450

Média jogdíjak

Összesen

Forrás: Olympic Marketing Fact File 2012-es kiadás 6. oldal A 2001-2012-es időszakban becslések szerint megduplázódtak a NOB bevételei, aminek szerkezete az elmúlt évtizedben nem változott döntően. Az olimpiai események immáron „televíziós programként” szerveződnek: a médiajogok értékesítése adja a bevételek felét. A sidney-i olimpiához képest a közvetítő televíziós társaságok száma nem változott (220), de a jogokért fizetett díjak megduplázódtak, döntő részét az amerikai NBC tévétársaság fizeti. Az olimpia népszerűségét jelzi, hogy a 2012-es londoni olimpián a jegybevételek a mozgalom történetében először meghaladták az egymillió amerikai dollárt. Az üzletfejlesztést az ifjúsági olimpia megszervezése jelentette. Az első nyári ifjúsági játékokat 2010-ben Szingapúrban rendezték, a télit 2012-ben Innsbruckban. Az ifjúsági 24

játékok remekül építi tovább az olimpiai márkát a célcsoportokban a fiatal sportolók bevonásával, térben a lehetséges rendező városok között és időben az olimpiák közötti évek feltöltésével. Tokió: biztosra mentek Tokió olimpiai pályázata magabiztosan verte a versenytárs Madrid (már az első szavazási körben kiesett) és Isztambul kandidálását (a szavazás második körében 60:36 arányban). A döntés egyértelműen a NOB szavazók kockázatkerülését, biztonságra törekvését jelzi. Madrid, bár azt állította, hogy a létesítményei 80%-ban kész vannak és mindössze mintegy kétmilliárd dollárt kell költenie a fejlesztésekre komoly gazdasági kockázatot jelentett. A spanyol gazdaság és társadalom mély válságban van: az általános munkanélküliség 26%-os, a fiatal korosztályokban meghaladja az 50%-ot, a GDP, az ipari termelés és a kereskedelem folyamatosan zsugorodik. Persze, 2020 messze van, de az építkezéseket már holnap meg kell kezdeni, és nagyon is kétséges – illetve nagyon is nem – hogy a spanyol társadalom hogyan fogadná az adott helyzetben a stadionokra költött euró százmilliókat. Rio de Janeiro példája, ahol immáron rendszeresek a futball világbajnokság illetve olimpiai költések elleni tüntetések, mindenestre intő jelnek számít. Isztambul a pályázata szerint 19 milliárd dollárból rendezett volna olimpiát, ami szintén nem kevés, még ha a spanyolnál erősebbnek tűnő gazdasági háttérrel is rendelkezik. A társadalmi kockázatok azonban már ezen pályázat esetében sem voltak elhanyagolhatóak. A török sportszeretők meglehetősen indulatosak – rendszeresek a futballszurkolói összeütközések –, és hát számos vizsgálat tanúsága szerint a török sportélet tisztaságával is akadnak problémák. Ezeknél azonban jóval nagyobb a politikai kockázat. Törökország a világpolitika egyik jelenleg legérzékenyebb gócpontjában helyezkedik el, a nemzetközi (fegyveres) konfliktusok tényleges és a jövőben is potenciális szereplője. Nem igazán lehet kárhoztatni a döntéshozókat, ha nem akarták egy lehetséges hadviselő országba vinni az olimpiát. Evvel szemben Tokió és Japán a nyugalom szigete, éppen csak a Fukusima Dai Icsi atomerőműben volt egy kis súlyos nukleáris üzemzavar és balesetsorozat 2011-ben. Ez utóbbi tény volt a legfőbb kockázati elem a japán város pályázatában, és erre koncentráltak a lobbisták is. Tokió avval érvelt, hogy a várost semmilyen szempontból nem érintették a balesetet előidéző természeti katasztrófák illetve maga a nukleáris baleset, a WHO jelentése szerint is a japán víz és ételek radioaktív szennyezettség tekintetében teljesen biztonságos. Egyébként Tokió pályázata, úgy tűnik, minden szempontból rendben van. A tervek szerint 5-6 milliárd dollárból rendezik majd meg az olimpiát, amiből 4,5 milliárd dollárt a japán kormány már el is különített egy bankszámlán(!). 10 új létesítményt építenek majd, ez racionális, azaz hosszú távon is vállalható sportfejlesztésnek tűnik. A pályázat becslései szerint 931 millió dollár helyi szponzori, 776 millió jegybevétel és 140 millió olimpiai licenctermék eladásból származó bevételt realizálnak. Meggyőző számok. Sportközgazdászként én is rájuk szavaztam volna. 25

Bach-korszak: kihívások 2013. szeptember 10-én a NOB szavazói a német Thomas Bachot választották a szervezet élére. Győzelmével nem sokat lehetett nyerni a fogadóirodáknál, biztos befutónak adták a NOB alelnökét. Az 59 éves ügyvéd Bach a Német Olimpiai Bizottság elnöke, az 1976-os olimpián aranyérmet nyert nyugat-német tőrcsapat tagja 1991 óta tagja a NOB-nak. Jó pozícióban veszi át a stafétabotot Rogge-tól, de van néhány fenyegető árny, amelyek közül néhány akár komoly kihívás elé állíthatja az új elnököt és a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot. Üzlet vagy a népek nagy fesztiválja az olimpia? Persze mindkettő, de mégsem. Az olimpiai márka meghatározó erejét a hozzá kapcsolódó idealizmus adja: „Istenek ajándéka, sport!” zengi ódájában Pierre de Coubertin, a modern olimpiai (egyik) alapító atyja, aztán azt is elmondja ugyanitt, hogy a sport maga a szépség, bátorság, tisztesség, az öröm, a termékenység, haladás és béke. Na, ez az idealizált kép él sokakban, miközben dollármilliárdos üzletről beszélünk. Az új elnök vezetésével a szervezetnek meg kell találni az egyensúlyt az egyre erőteljesebb üzleti érdekek kiszolgálása és az olimpia márka lényegét adó idealizmus között. Meddig tartható az olimpiai mozgalom Európa központúsága? Az olimpia világmárka, ez nagyszerű. Jól látszik ez az érdeklődésen és a NOB bevételeiben. Ugyanakkor a sportágak szerkezete, irányítása, működése meglehetősen az európai kultúrához kötött. A feszültségek tapint hatóak, legutóbb éppen Erdogan török miniszterelnök tette szóvá, hogy szerinte Isztambul veresége annak bizonyítéka, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság diszkriminálja a muszlimokat. Sokat nevettünk, hogy a softballt és a vusut akarják egyesek az olimpiai műsorán látni, pedig Ázsiából, mondjuk, akár a vízilabda is tűnhet hasonlóan nevetségesnek. A spotmozgalom Európán kívüli része nem lehet sokáig „sportgyarmat”. Meddig lehet az asztal alá söpörni az olimpiai mozgalom korrupciós ügyeit? Sokáig már biztos nem. Folytatódhat a küzdelem a dopping ellen, de igencsak kétes a siker. A doppinggal lassan úgy vagyunk, mint a múlt század 80-as éveinek amatőrizmusával: „Persze, amatőrök…” Hisszük, de nem gondoljuk komolyan, hogy az emberfeletti sporteredmények kizárólag testedzéssel elérhetőek. Különösen nem, ha hazai sportolóról van szó, mindig csak a kínai úszónők doppingolnak, a mi sportolóink soha. (Vajon hogy látják ezt Kínában?) Aztán mintha NOB-ot is egyre többen vádolnák korrupcióval, ezen a téren is rendet kell tennie majd az új elnöknek. Ki rendezzen olimpiát? A török miniszterelnöknek, ha konkrétan nem is feltétlenül, de általánosan igaza lehet: milyen alapon zárható ki a muszlim világ, más dimenziókban az arabvilág vagy az afrikai országok a rendezésből? És mi legyen a kis országokkal, kisebb városokkal? Szocsi állítólag 50 milliárd dollárt fektet a jövő évi téli olimpiába. Elképesztő összeg. Ez nem Magyarországnak, komplett Közép-Európának szinte kifizethetetlen összeg. Az olimpia méretei most már valóban csak London, Párizs, Tokió, New York méretű városoknak elviselhetőek, nemcsak a rendezési infrastruktúra, az utóhasznosítás okán is. De akkor mi lesz Budapesti Nyári Olimpiai Játékokkal? 26

Jó munkát, Elnök úr!

27

IRÁNY EURÓPA! Hihetetlenül sokat jelent a magyar futballnak a vasárnapi siker, a felnőtt férfi válogatott 2016. évi franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság döntő szakaszában való részvétel kiharcolása. És ebből a sikerből az ország is profitálhat. Profitálhat, mondom, mert ahogy a viccek Mórickájának mindenről az, sportközgazdászként nekem még a legnagyobb sportsikerekről is a pénz jut eszembe. Márpedig Norvégia kettős győzelemmel való legyűrése a Magyar Labdarúgó Szövetség számára azonnal megnyitott egy nagyjából 3,7 milliárd forintos bevételi számlát az UEFA-nál, amely összeg akár újabb egymilliárd forinttal nőhet az Eb-n elért eredményeink alapján. További bevételeket jelentenek majd a nyilván megszaporodó szövetségi szponzorok hozzájárulása és a magyar válogatottért szorító milliók ajándéktárgy vásárlásai is. Hosszú távon minden valószínűség szerint felértékeli a teljes magyar futballt a vasárnapi eredmény. Értékesebb lesz a bajnokság mind a reklámozók, mind a televíziók számára, de reményeink szerint a közönség számára is, hiszen már a mostani hétvégétől kezdve árgus szemekkel figyelhetjük a futballpályákat, vajon a külföldön játszó sztárjainkon túl, ki lesz az, aki kiiktatja Wayne Rooney-t az angolok kiváló csatárát, vagy oda-vissza bőrözi majd Sergio Ramost a rettenthetetlen spanyol védőt a jövő évi nagy versenyen. A nagyobb helyszíni érdeklődés több jegy- és csecse-becse tárgyak eladásából származó klubbevételt jelent. A vikingek feletti győzelmek a magyar futballisták iránti érdeklődést is jelentősen növelheti, ami fokozódhat, ha mint reméljük, megálljuk a helyünket Franciaországban. Futballistáink játékjogának felértékelődése nemcsak személy szerint nekik jó, de ha jól menedzselik a helyzetet a klubjaik is tetemes pénzt rakhatnak zsebre. Sőt, nagyobb értelmet adhat a nagyszámú magyar futballakadémiák képzési rendszerének: már nemcsak a magyar piacra képezhetnek játékosokat, a fiatal futballisták előtt könnyebben nyílhatnak meg a hazainál jóval értékesebb nagy európai labdarúgó régiók. Az Eb-n való részvétel előnyös a magyar gazdaságnak is. Lecseréljük majd a televíziónkat, rengeteg sör gurul le a torkokon, a kiutazások megszervezése a turisztikai ipar hazai bevételeit növeli, az adóbevételekkel az adóhatóság jár majd jól, de főleg a telekommunikációs cégek híznak majd: a helyszíni szurkolás élménye vagy érzéseink közösségi médián való megjelenítése ugyanis sok pénzt megér majd számunkra. A siker tehát jótékonyan hat a magyar futballisták, a klubok, a szövetség pénztárcájára, jó érzéssel tölti el a magyar szurkolókat, de a gazdaság fellendítésével mindenkinek juthat kézzelfogható rész az örömből. (És persze jótékonyan elfedi az elmúlt három évtized futball baklövésit, a magyar labdarúgás, beleértve a szurkolók korrumpáltságát, a szakmai és menedzsment teljesítmények alacsony fokát, a közpénzek szerepét, a mostani TAO rendszer elhibázott voltát és sok minden mást.) 28

De mégsem csak a pénzről van szó. A vasárnapi mérkőzés lefújása után a Groupama Aréna kijelzőjén felvillant az „Irány Európa!” szlogen – telitalálat volt. Osztják ezt a közösségi médiumokban keménykötésű szittyák és vézna entellektüelek azóta is. És nekem ez nagyon tetszik. Megannyi keleti nyitás, kerítés, acsarkodás és zavaros beszéd ellenére többségünk talán mégiscsak Párizsra veti szemét. Részt veszünk Európa nagy játékában, ott a helyünk.

29

MIÉRT MINDIG AZ A HÜLYE FOCI? Ha a szeretett házastárs kedves édesanyjának hétvégi látogatását a kedvenc csapat meccséhez kell igazítani, ha péntek este a Pápa-Diósgyőr mérkőzés közvetítése mellet érvel valaki a családi távirányítóért folytatott küzdelemben, vagy éppen a szerda esti kocsmázást egy Bajnokok Ligája rangadó van hivatva legitimálni, akkor augusztustól májusig sok ezer magyar családban hangzik fel némi éllel és indulattal a fenti kérdés. Bezzeg most, amikor a futballvilágbajnokot kell megtippelni a munkahelyi csapatépítő közös játékban, vagy társasági alkalmakkor legalább egy futballista nevének említésével elkerülhető a kínos kirekesztettség, jól jön az otthon felszedett tudás! Mert ebben a hónapban így vagy úgy, de mindenkit megérint a labdarúgás. De tényleg, miért a futball? Mint mozgás, szabadidős sporttevékenység szinte verhetetlen. Ahogy minden csapatsport, úgy a foci is komoly közösségszervező, a labda a gyerek többségének szórakoztató játékszer. Bár a fű a legjobb, de bármilyen borítású pályán játszható, aminek a mérete a téren összegyűltek számának függvényében tetszőlegesen alakítható. Gyakorlatilag nincs eszközigénye, tehát a legszegényebbek is játszhatják, a sérülésveszély elhanyagolható. A futballt nézni is jó. A szabályok egyszerűek – a teljes mélységében megismerhetetlen lesszabály csak afrodiziákum –, megfelelő arányban stratégiai és erőjáték, maga a mozgás, a futás, ugrás, forgás bármely táncművészeti ág nyújtotta esztétikai élménnyel felveszi a versenyt – persze, ha jól csinálják, de ez igaz a Hattyúk tava balettre is. Az angol elitiskolákban „találták fel”, az onnan kikerülők terjesztették a brit birodalomban, de nemzetközivé a szabályalkotók konzervatizmusa, később a futball világszervezet (FIFA) tudatos terjeszkedési stratégiája tette. A szabályok alig változtak egy évszázad alatt, a technikai és üzleti kihívásoknak ellenállva ma szerkezetében ugyanúgy játsszák a nigériai másodosztályban, mint a Bundesligában. A FIFA nem sajátmagát, nem is egyes országok egyedi bajnokságát menedzseli, hanem a sportágat a maga teljességében. Ezért a labdarúgás a világ vezető sportmárkája és nem pedig a kereskedelmi trendváltozásokat mindig is érzékenyen követő, struktúráikat a helyi piacra korlátozó amerikai sportligák (NFL, NBA, stb.) valamelyike. Globális szórakoztatássá azonban az utóbbi 20-30 évben akkor vált, amikor a figyelem középpontjába a „mérkőzés” (játékos, edző, stratégiák, stb.) helyett a mérkőzés fogyasztói kerültek. A brazil futball világbajnokság rólunk szól. Azon szerencsésekről, akik a helyszínen tudják követni a mérkőzéseket, de főleg rólunk, akik a televízióban nézzük az eseményeket. Nekünk építik a stadionokat, hogy jól érezzük magunkat, ha oda eljutunk és látványos színpadi háttér legyen az otthon maradottaknak gyártott televíziós műsorban. Nekünk kínálják a készülékeket, amin 4D-ben bámuljuk az illúziót, a pólókat, hogy kedvenceink mezében pompázzunk, nekünk hűtik a söröket a kerthelyiségekben és hirdetik a bankkártyát, hogy ki tudjuk fizetni a számlát. Mert a számlát is mi fizetjük. Persze, mérkőzéseket nézünk, 30

csapatoknak szurkolunk, futballsztárokért rajongunk, de ebben a rendszerben csak azok maradhatnak talpon, akik tudásukkal, akaratukkal, tisztességükkel mindent megtesznek, hogy nézzük őket és jól érezzük magunkat. Egy hét eltelt, és a környezetemben még senki fel nem tette az ezerszer hallott kérdést. Jó a vb.

31

A FUTBALL JÖVŐJE Fantasztikus világbajnokság volt. Színes, szélesvásznú, és ha a mérkőzésfolyamnak akadtak is gyengébb pillanatai, unalmasabb félórái, remek egyhónapos kikapcsolódást jelentett. Copacabana, szamba, karnevál – hangulatteremtésnek jó hívószavak, de az igazi szórakozást a játék, a futball jelentette. A labdarúgás nevű látványosság immáron az egész világot meghódította, a világbajnokság a globális szórakoztatóipar egyik fő attrakciójává lépett elő. A siker és az ahhoz vezető folyamatok azonban egyúttal ki is jelölik azt az utat, amin a látványfutballnak végig kell mennie, ha hosszú távon is meg akarja tartani a közérdeklődésben elfoglalt központi pozícióit. A helyszíni és médiaérdeklődés fenntartásában kulcsszerepe van az izgalomnak, a látványnak másfelől a drámaiságnak, fordulatoknak. A sport alapvetően ezeket az igényeket a kiélezett küzdelemmel, a kimenet bizonytalanságával tudja biztosítani. Addig nagyszerűen működik a dolog, amíg a bizonytalanságot a játék logikája biztosítja, a világbajnokság 32 csapatából például alig volt gyenge szereplő, így az egyes mérkőzéseken többnyire a kiegyenlített játékerő okozta a legtöbb izgalmat. A probléma akkor kezdődik, amikor a bizonytalanságot a játékvezetői tévedések adják. Ezt sokan még most is a futball esszenciájának tartják – mindaddig, amíg a nekik kedves csapatot nem sújtja az átok. A világfigyelem és a futballüzlet nagysága egyre kevésbé teszi elfogadhatóvá, ezeket a tévedéseket, különösen azért, mert a digitális technológia már bőven képes a „borotvahabnak” becézett, a sorfal szabályos távolságát jelölni hivatott gyorsan párolgó habnál bonyolultabb eszközöket is csatasorba állítani. A nagy nehezen bevezetett góltechnológiáról például nemcsak az derült ki, hogy gyorsan és eredményesen képes segíteni egy korábban neuralgikus problémán – túl jutott-e teljes terjedelmével a labda a gólvonalon vagy sem – hanem az is, hogy látványos képi eszköz a televíziós közvetítésekben. A mérkőzésrendezés technológiai fejlesztése elengedhetetlennek látszik. A szórakoztatáshoz fontos, hogy 90 percen keresztül érdekes, izgalmas legyen egy mérkőzés. Fél óra elteltével bekapott öt gól után azonban az izgalom elszáll, mint a jelölőhab, marad a dráma, ami azonban csak korlátozottan csereszabatos. A figyelem folyamatos fenntartásához meg kell gondolni a játékszabályok átalakítását, például a több játékos cseréjének lehetőségét, vagy azt, hogy egy játékos többször is visszatérhessen a pályára. A „hűsi szünet”, azaz a játék hőség miatti endkívüli megszakítása működőképes, nem zavarta a mérkőzések élvezetét – miért ne lehetne ezt időkérés formájában beépíteni a játékba? A rövid szünetben egy csapat rendezni tudja a sorait, váltani tud, így fokozva az izgalmakat. (Sokan például a cooling breaks-szel magyarázzák, hogy Hollandiának sikerült a mérkőzését megfordítania Mexikó ellen.) A játékmegszakítás kínálta több reklámidő a hirdetőknek és a televízióknak is jó, de a helyszíni és tévénézőknek is több ideje van étel-italt fogyasztani. A világbajnokság a futballtérképet is átrajzolhatja. Nem is elsősorban a brazil válogatott kissé kínos szereplése, sokkal inkább például az USA teljesítménye és a válogatott szereplése iránti 32

amerikai közfigyelem, de előbb-utóbb az ázsiai országok erőfeszítéseinek is be kell érniük. Óriási piacokról, új és erős futballnemzet felemelkedéséről lehet szó, ami jót tenne a labdarúgásnak. Borotvahab, hűsi szünet, jenkik. Akárhogy is, a jövő elkezdődött…

33

EGY RITMUSBAN A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) 2007. október 30-án hozta nyilvánosságra döntését, miszerint Brazíliát jelölte a 20. labdarúgó világbajnokság házigazdájának. A lehetőségért nagy versenyfutás azért nem volt. A FIFA rendezési helyszínekre vonatkozó szabályai szerint a 2014-es világbajnokság vendéglátó országát a dél-amerikai kontinensen kellett kijelölni, amire egyedül Brazília pályázott. A földrészen egyébként eddig öt világbajnokságot rendeztek, rögtön az elsőt 1930-ban Uruguay-ban, Brazília (1950), Chile (1962), Mexikó (1970) után az utolsót 1978-ban Argentínában. *** Ha létezik nemzet karakterológiai szótár, akkor a „Brazília” címszónál egész biztos valami olyasmi szerepel: az ország, ahol a babák futballcipővel a lábukon születnek. Brazília egyet jelent a labdarúgással, így a sportszerető közvélemény tulajdonképpen természetesnek tekintette a FIFA döntését. A „brazilos stílus” és a nemzeti válogatott a futballüzletben világmárka. Ahogy a múlt század ötvenes éveiben Puskás Ferenc és a magyar Aranycsapat volt a világ futballjának etalonja, 1958-tól – ekkor nyeri a Seleção Brasileira az első világbajnoki címét, aztán még négyet – úgy vált generációk számára meghatározó futballélménnyé a brazil válogatott. A Pelé vezette 1970-es világbajnokcsapatot minden idők legjobb vb-csapatának tartják, és amíg létezett Magyarországon gombfoci, minden bajnokjelölt gyerek is evvel a válogatottal játszott. (A Fradin kívül, persze.) A futballkultúrán túl más nyomós okok is szóltak a FIFA döntése mellet. Brazília a világ 5. legnépesebb és legnagyobb területű országa. Bár az egy főre vetített bruttó hazai termék (GDP) alapján például Magyarország is gazdagabbnak számít, mint a vb-rendező, de a GDP abszolút nagysága alapján a brazil a világ 7. legerősebb gazdasága, márpedig ez utóbbi a döntő a megasportesemények gazdaságos megrendezésében. Dél-Amerika legnagyobb országa az elmúlt két évtized gazdasági sikertörténetét írja, amiben a nagy népesség és ország méret mellett a stratégiai ásványkincsek gazdagsága, a bel- és külföldi működő tőke nagysága, a nyitott és kiegyensúlyozott világkereskedelem és az okos gazdaságpolitika is jelentős szerepet játszanak. Ráadásul a brazil politikai, gazdasági és sportdiplomácia egy nagyon logikus, de korábban nem nagyon kivitelezett tervvel állt elő: egyszerre pályázta és nyerte meg a 2014-es labdarúgó világbajnokság és a 2016-os nyári olimpiai játékok rendezési jogát. A világ két legnagyobb megasporteseményének időbeni összehangolása komoly előnyökkel jár. A világbajnokságra felépülő stadionokat mindkét megasportesemény használhatja, hasonlóan a sportlétesítményeken túli infrastruktúrák – közlekedési, szállás, vendéglátás, turisztikai, stb. – jelentős része is képes mindkét eseményt kiszolgálni. A létesítmények állapota két év alatt nem romlik annyira, hogy 2016-ra különösebben költeni kéne rájuk, így kettő-azegyben, egy fejlesztési költséggel két világeseményen szedhetik a bevételeket. 34

Másrészt, ha jól sáfárkodnak, komolyan profitálhatnak a két esemény időbeni közelségéből származó szinergia hatásokból. 2013 a futballselejtezők éve volt szerte a világon, 2014 a vb esztendeje, 2015-ben pedig megkezdődnek az olimpiai selejtezők, hogy aztán 2016-ban az olimpiáról szóljon minden. A „szokásos” másfél-két év helyett így négy esztendőn keresztül lesz a világ közepe Brazília, feltehetően a világ turisztikai középpontja is, a hely, amit minden világutazónak látnia, újra látnia kell. A négy éves karnevál nemcsak a turisztikai iparnak jöhet jól, kitűnően eladhatja az üzleti lehetőségeket is: még most sem késő szamba órákat venni… *** Az Ernst & Young Terco 2011-ben nyilvánosságra hozott tanulmánya szerint (Sustainable Brazil Social and Economic Impacts of the 2014 World Cup) 22,46 milliárd brazil real (R$) – egy real nagyjából 0,42 amerikai dollárt és 91 magyar forintot ér – beruházást igényel a világbajnokság megrendezése. Ennek legnagyobb hányadát, közel harmadát a média, kommunikációs infrastruktúra kiépítése és a reklám beruházások teszik ki. A stadionok építése és rekonstrukciója becslések szerint 4,6 mrd R$-ba, a hotelipar fejlesztése – becslések szerint több mint 62.000 szállodai szoba hiányzott a pályázat benyújtásakor – 3,2 milliárd R$-ba kerül. Egyenként egymilliárd realnál nagyobb invesztíciót igényel a városok felkészítése, a közbiztonság megerősítése, az úthálózat és a repülőterek fejlesztése. Már az olimpiára is gondolva 800 km autópályát építenek újjá, 1.370 km-t újítanak fel, és több mint 2.000 kilométer új út is készül. Gyorsvonati összeköttetés épül São Paulo and Rio de Janeiro között, új metróvonalak létesülnek, így São Pauloban is megépül végre a 4-es metró. Az eddigi évi 114 millió utas kiszolgálására alkalmas nagyobb repterek kapacitását 39 millió fővel kívánják bővíteni, sőt a világbajnokság idején további 13 millió fő kiszolgálására is alkalmassá kell tenni. A rendezési költségek becslések szerint 1,81 milliárd real tesznek majd ki. Ebből 854 millió a helyi szervező bizottság, az esemény tulajdonképpeni lebonyolításának a kiadása, a többi a biztonsági költségek fedezésére megy el. Az esemény közvetlen és közvetett pozitív gazdasági hatásai az íróasztalokon tervezetten lenyűgözőek. A turisták becslések szerint közel 6 milliárd realt fognak költeni, ennek harmadát az elszállásolások teszik majd ki, de a látogatók komoly összegeket fognak költeni az étkezésre (900 millió R$) és a különféle vásárlásokra is (831 millió R$). Az eseményhez kapcsolódóan 2010 és 2014 között 113 milliárd real többlet jelenik meg a brazil termelésben, évente 3,63 millió munkahely teremtődik, 63,5 milliárd real bevétel jelentkezik a brazil embereknél, de helyi, állami és szövetségi adóhatóságok sem járnak rosszul, összesen több mint 18 milliárd real adóbevételre számíthatnak. Nem meglepő módon az esemény legnagyobb gazdasági nyertese az építőipar, ahol ráadásul közvetlenül, azonnal megjelennek a bevételek. Némileg talán meglepőbb, hogy az üzleti szolgáltatásokkal foglalkozók számára mekkora nagy üzlet a világbajnokság, ráadásul szintén többnyire közvetlenül megjelenő jövedelmekkel. Az ágazati nyertesek rangsorába feltehetően az ingatlanüzlet fér fel majd a dobogóra, de itt már szinte kizárólag a tovagyűrűző hatásokban jelennek majd meg a többlet 35

jövedelmek. Területi megoszlás szerint Rio de Janeiro, Natal, São Paulo és Belo Horizonte térségbe jut a legtöbb fejlesztési pénz, és főleg itt jelentkezik a legtöbb pozitív gazdasági hatás is. *** A szakértők szerint azonban korántsem ilyen szép a leányzó fekvése, komoly kockázatokkal kell számolni. A beruházások túlfűthetik a gazdaságot, amelynek előbb-utóbb meg lehet a böjtje. Az eseményre való felkészülés során négy év távlatában az évi 3,63 millió munkahely meglehetősen eltúlzottnak tűnik, különösen az alkalmazott munkaerő szakképzettségének fényében. Az elemzések szerint az építkezésben mutatkozó késések, a balesetek éppen ennek, az alacsonyan képzett munkaerőnek köszönhetőek. Félő, hogy az elvégezett munkák gyenge minősége a későbbiekben is érzetetni fogja negatív hatását. Másrészt az esemény után kipukkanhat a megaprojekt költségei által fújt luftballon, az utcára kerülő képzetlen munkaerő tömeg társadalmi és gazdasági feszültséget fog kelteni. A tapasztalatok szerint a turistákra alapozott megtérülések általában erősen túlbecsültek. A tervek nem nagyon számolnak a korrupció, a közlekedési káosz, közbiztonság kockázataival és negatív hatásaival. Brazília esetében is nagy kérdés, hogy fogyasztását tekintve milyen közönség fog az eseményre látogatni, lesz-e turista karnevál? Tényleg úgy érzik a jól fogyasztó átlag európai és ázsiai turisták, hogy ez az a vb, amit a tetemes hozzáadott költségek révén is látni kell? Nagy kérdés a létesítmények utóhasznosítása is. Mert bár ahogy említettük a brazil futballstílus és a nemzeti válogatott világmárka, a brazíliai futballüzlet korántsem az. A bajnoki átlagos nézőszámok alapján a brazil bajnokság, a Campeonato Brasileiro Série A a maga 17.600 nézőszámával nem fér be a világ legnézettebb 10 bajnokságába. A stadionokban a kiszolgálás korántsem volt eddig a labdarúgás minőségéhez hasonló világszínvonalú, a brazil futballt körüllengi a korrupció szelleme, nem egyediek a szurkolói összecsapások. Kérdés, a megújult stadionok, a világbajnokság feltehető pozitív élménye – különösen az oly vágyott és remélt világbajnoki cím – meg tudja-e tölteni a stadionokat az esemény után is. Ha nem, akkor Brazília is könnyen beállhat azon nagy eseményeket rendező országok sorába, ahol évtized múltán inkább romok emlékeztetnek a nagy eseményre, sem mint virágzó sportélet. Nem elhanyagolhatóak az eseményrendezés társadalmi kockázatai sem. Közismert az ország vagyoni megoszlásának szélsőségessége, a gazdagság igen csak koncentrált, ellenben a szegénység széleskörű. Korántsem felhőtlenül harmonikus a különböző vallású, bőrszínű, kultúrájú társadalmi csoportok együttélése – kérdés, mennyiben tud hozzájárulni a világbajnokság ezek oldásához. A cél mindenestre ez, ezt szolgálja az a meglehetősen bonyolult lebonyolítási rend is, miszerint a rendező ország csapata keresztül-kasul beutazza Brazíliát, mert a válogatott mindenkié, lehetőleg minél többeknek kívánnak lehetőséget biztosítani arra, hogy élőben, saját környezetében láthassa a nemzeti csapatot. Az előkészületeket kísérő megmozdulások során, a tüntetők – amellett, hogy biztosítottak 36

mindenkit, hogy szeretik a focit – felhívták a figyelmet, hogy a labdarúgás mellett az oktatás, az egészségügy és a szegénység felszámolása is fontos fejlesztendő terület. Evvel együtt, a következő hónapokban valószínűleg kevesen tüntetnek majd Brazíliában. Nem érnek majd rá, ugyanis minden brazil – ahogy az esemény szlogenje mondja: Juntos num so ritmo, azaz Mindenki azonos ritmusban – csak egy dologra koncentrál majd: a Seleção Brasileira győzelmére. Ki fogad ellenük?

37

HÉT SZŰK VILÁGBAJNOKSÁG 24 éve, hogy hazánk legjobb labdarúgói is csak televízión keresztül nézhetik a labdarúgó világbajnokságokat. Az elmúlt hét eseményre nem sikerült a nemzeti válogatottnak kijutnia, miközben Magyarország háromszor is sikertelenül pályázott futball Eb rendezésre – nemrég nyújtottuk be a negyediket, hátha most sikerül. 14 éve indítottuk a gyorsan befulladt stadionrekonstrukciós, 10 éve a két-három évente újra szabott nemzeti utánpótlás-nevelési programot. 4 éve ömlik a közpénz a futballba, van társasági adókedvezményen keresztüli sporttámogatás, stadionépítés és akadémiai program – mégsem jött össze a részvétel. Mit tanulhatunk a most befejeződő brazíliai világbajnokságból, mi kell ahhoz, hogy sikeres legyen a futballunk és mire kell figyelnünk, ha tényleg komoly labdarúgó tornát akarnak rendezni a politikai döntéshozók? Világos célok, átlátható közpénzfelhasználás A futballt Magyarországon is széles közfigyelem övezi. A világbajnokság egyértelműsítette: a fejlett országok tendenciáihoz hasonlóan a szabadidőipar hazánkban is egyre inkább húzóágazattá válik, ezen belül a sportszórakoztatás, különösen a látványfutball központi jelentőségű. Személyes élményemmé ez akkor vált, amikor a vb első hete után tudatosult bennem, hogy az otthoni tévézések során gyakorta felhangzó „Miért mindig az a hülye foci?” álkérdés elmarad. Nemcsak a családom nőtagjai, de a környezetemben mindenki fontosnak tartotta, hogy „képben legyen”, ismerjen minimum egy futballista sztárt, nagyjából tudja, kik a favoritok és legalább egy mérkőzést megnézzen (belenézzen). Ma már nem lehet trendinek lenni, ha valaki kimarad a futballszórakoztatás világából, és már csak a nagyon elfogultak gondolják úgy, hogy a labdarúgás nem több mint a proletariátus mákonya. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert Magyarországon a közvélemény jelentős része nem érti, miért kell a labdarúgást kiemelt társadalmi ügyként kezelni, és miközben a sikertelenség miatt ostorozza a magyar focit, értetlenkedik, ha bármennyi közpénzt áldoznak a döntéshozók a helyzet megváltoztatására. Pedig a labdarúgás óriási társadalmi erő, közösségszervező és gazdasági lehetőség – pontosan azok a területek, ahol nagyon szeretnénk előrelépni. A futball katalizátor lehet, amit jól ismert fel a 2010-ben kormányra került politikai erő, pontosabban, tudja ezt jól Orbán Viktor kormányfő. A brazil világbajnokság ugyanakkor arra figyelmezteti őt és a politikai döntéshozókat, hogy világosan megfogalmazott célok, a futballra szánt közpénzek felhasználásának ellenőrizhetősége nélkül, a társadalmi csoportokkal folytatott elégtelen és rossz párbeszéddel könnyen elfogy vagy éppenséggel meg sem szerezhető a nagy társadalmi átalakítások támogatottsága. Bevált a jóslatunk (Hajrá Brazília, hajrá brazilok! Heti Válasz XIV. évfolyam 1-2. szám), a világbajnokság tulajdonképpen komolyabb rendzavarások nélkül zajlott le Brazíliában – a hangulat csak a németek ellen elszenvedett 7:1-es vereség után izzott fel, amit teljesen átérzünk, hiszen mi, magyarok jól tudjuk, milyen a németektől fájón 38

kikapni egy vb-n –, de az oktatás, egészségügy, a szociális helyzetért aggódó milliók nem kaptak választ, tulajdonképpen miért is kellett nekik ez az esemény, miért is kellett 11-13 milliárd dollár közpénzt költeni erre. A válogatott szereplése, az elért negyedik hely nem igazolta vissza, hogy érdemes a nemzeti büszkeségre ennyit áldozni, a kínosan gyenge játéknak pedig nem sikerült egységbe forrasztania a nemzetet. A helyzet azért is súlyos, mert két év múlva olimpiát rendez Rio de Janeiro, az előkészületek rosszul állnak, és most bele kéne húzniuk, mint az egyszeri szocialista aktivistának, de például egy kajak-szlalom pálya közpénzekből való felépítésének szükségességét nem lesz egyszerű elmagyarázni, ha futballstadionokét is alig. Stadionok Márpedig az elég világos, hogy jó futball nem létezhet, nagy világesemény megrendezése pedig egyenesen elképzelhetetlen jó stadionok nélkül. A stadionépítéseket Brazíliában is belengte a késedelmes, gyakran rossz minőségű kivitelezés és a korrupció okozta rossz hangulat és elégedetlenség, amit kevéssé oldott az a tudat, hogy néhány ország kivételével ez minden megasportesemény rendezés velejárója. A nagyobb probléma az, hogy a nemzetközi szövetség (FIFA) által előírt 8 stadion helyett 12-t építettek, amelyeknek ésszerű továbbhasznosítása erősen kérdéses. Épült stadion szinte megközelíthetetlen helyen vagy olyan városban is, ahol első osztályú csapat sincs, pedig a 8 stadiont sem lenne egyszerű kihasználni, mert a brazil futballgazdaság nem áll túl fényesen. Az országon belül nincs a magas szintű – tehát költséges – futball iránt megfelelő mértékű fizetőképes kereslet, ezért is próbál szerencsét sok hivatásos játékos, köztük a legtehetségesebbek is máshol, főleg Európában. Márpedig, ha a legjobbak elmennek, kevésbé lesz jó a foci, csökken a szolgáltatás minősége, még kevésbé érdekes a futballszórakoztatás, még kevesebb lesz a néző, még kevesebb a pénz – jól ismert lefelé menő spirál ez a Kárpát-medencében is. A feltételezések és néhány jó gyakorlat tapasztalata szerint ezt a negatív tendenciát törhetik meg és fordíthatják ellenkezőjére a minőségi szolgáltatásokat nyújtani képes stadionok, amik sokféle elvárást képesek kiszolgálni, ahova a városi lakosok szórakozni, kikapcsolódni járhatnak – akár futballmérkőzésre is. Ha ésszerű számban, az adott ország futballgazdaságának megfelelően nagy lakosságú, komoly futballkultúrával, múlttal és jövővel rendelkező városokban épít egy közösség stadionokat, van reménye arra, hogy a szórakoztatóipari labdarúgás közpénzek felhasználása nélkül is magas szinten és eredményesen tudjon működni, ami meglapozhatja a stadionok hosszútávon fenntartható működését is. „Szoftver” A hivatásos labdarúgás számára a stadionok a szükséges hardvert adják, de a sikerhez megfelelő szoftverre, azaz minőségi labdarúgókra és izgalmas eseményekre is szükség van. A tehetséges, felkészült játékosok vagy az adott ország utánpótlás-nevelési rendszerén keresztül kerülnek a csapatokhoz vagy külföldről a klubhoz igazolt „vendégművészek” töltik 39

meg a stadionokat. A hazai bajnokságban játszók száma nem határozza meg egyértelműen a válogatott sikerét: a 2014-es világbajnokság négy elődöntős csapatából kettő az otthoni bajnokságban játszókra, kettő az idegenlégiósokra épült. Evvel együtt nemzeti válogatottak eredményes szereplése szempontjából döntőnek látszik, hogy az adott futballkultúra hogyan fedezi fel a tehetségeket, miként indítja el őket a karrier útján, és főleg milyen képzési alapokat biztosít. Ebből a szempontból is a világbajnok német válogatott az esemény ikonikus csapata. A németek a 2000-es Eb-n magukhoz képest leszerepeltek, abban az időben az utánpótlás válogatottak sem remekeltek, és a klubcsapataik sem tudták lépést tartani a pénzszóró európai klubokkal. A helyzet kezelésére indították el a gondosan felépített és menedzselt utánpótlás-nevelési programjukat. Standardizálták az akadémiai képzést, pénzt fordítottak a sportág népszerűsítésére, a kiválasztásra, megbecsülték és gondozták a tehetségeiket. Nem kellett 10 év és meg is lett az eredmény, a 2009-es U21-es Európa-bajnokságot a német csapat nyerte. A csapat gerincét – most tessék figyelni! – Neuer, Höwedes, Boateng, Khedira, Özil, Hummels alkotta. A nevek onnan ismerősek, hogy mindannyian tagjai voltak a vasárnap világbajnokságot nyert német válogatottnak. 2009-ben egyébként az U17-es Eb-t is ők nyerték, soraikban avval a Mario Götzevel, aki csodálatos góljával eldöntötte a finálét. És igazán csak ellenpontozásként tegyük hozzá, hogy a 2000-es évek elején a németekkel szinte egy napon indította el a magyar labdarúgás is saját utánpótlás-nevelési programját, a Bozsik-programot. 2001-ben jön létre az agárdi Sándor Károly Akadémia, amely intézmény adta 2009-ben az U20-as vb-n bronzérmes magyar válogatott gerincét. A dolgok természetes szerint, jogosan reménykedtünk: most már a felnőtt válogatottnak is sikerülnie kell. 2009ben a bronzmeccsen Costa Rica válogatottját győztük le 11-esekkel. Öt évvel később a középamerikai ország felnőtt csapata a brazíliai világbajnokságon negyeddöntőig jutott, ott, ahova nekünk kijutni sem sikerült. Mi történt velünk? Nekünk miért nem sikerül? Nem tudjuk. Tanulni, tanulni, tanulni Hány tucat edzőt küldött ki a Magyar Labdarúgó Szövetség, derítsék fel, mit játsszanak másképp azok a válogatottak, akik eljutottak Brazíliába? Ki dolgozza fel azt a nyilván sok százoldalas jelentést, ami születik? Hogyan válnak a tapasztalatok a mindennapok gyakorlatává felnőtt és gyerek szinten? Nem tudjuk. És már megint a németek. Megvilágosodásként hatott a magyar közvéleményben, hogy önálló edzőközpontot építettek fel Brazíliában a nyugodt helyszíni felkészüléshez, rehabilitációhoz, orvosi ellátáshoz. Több tucat egyetemi szakembert, intézeti kutatót, független szakértőt vontak be a felkészülés során, elemezzék az ellenfeleket, találják meg a legjobb taktikát, dolgozzák ki a leghatékonyabb egyénre szabott edzésterveket. Tanulni akartak, és meg is tanulták a leckét. A magyar hírfolyamban, közösségi médiumokban meglepetéssel tapasztaltam, mi mennyire nem erre vagyunk beállítva. Van, aki szerint legalább tucatnyi edző jobban elirányította volna 40

az angol válogatottat, mint a kinevezett kapitány, mások szerint a németek elleni súlyos, a hollandok elleni 0:3 után senki sem mondhatja, hogy a magyar játékosok rosszabbak, mint a brazilok. Az angol sajtóban a vb munkáját elemezve edzői géniusznak nevezett, BL-t és a holland válogatott élén most vb-bronzérmet nyert Louis van Gaal ma Magyarországon közutálat és nevetség tárgya. Utáljuk, mert az általa vezetett Ajax 1995/96-ban oda-vissza verte a Fradit és szóvá tette, hogy rasszistának lenni és huhogni nem szép dolog, röhögünk rajta, mert 62 évesen papírral és ceruzával ül a kispadon és jegyzetel. Tényleg röhejes… Tanulni kellene, most már bárkitől, mindenkitől. És szerényebbnek is kellene lennünk. Szerényebbnek játékosnak, edzőnek, tulajdonosnak, menedzsernek, politikusnak, sportközgazdásznak. Nem mellesleg: szurkolónak. Nem "merjünk kicsik lenni", hanem merjünk józanok maradni. Abból még jó is kisülhet. Értem ezalatt, hogy kicsit sikeresebb, gazdaságilag önfenntartó magyar labdarúgás is létrejöhet – még ha nem is leszünk világbajnokok.

41

JÓ LESZ Michel Platini, az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) elnökének javaslatát elfogadva 2012. decemberében a nemzetközi szövetség úgy döntött, hogy 2020-ban 13 európai város közösen rendezi meg a 16. Európa-bajnokságot (Eb). A helyszíneket néhány nap múlva, szeptember 19-i döntésével jelöli ki a szövetség. 19 ország/város pályázik az úgynevezett 12 standard csomagra, ami csoportmérkőzéseket és egy kiesési szakasz mérkőzést foglal magában. A külön pályázatnak tekintett elődöntő és döntő megrendezési jogáért London és München vetélkedik, ez utóbbi pályázat győztese nem rendez csoportmérkőzéseket. A 2020-es Eb 24 résztvevője közül senki, tehát a rendező országok válogatottjai sem kapnak automatikus részvételi jogot, azt a 2018-2019-es selejtező során kell megszerezni. Azonban nemcsak a rendezés, maga a kvalifikációs folyamat is szokatlan lesz, mert a „szokásos” selejtező mérkőzésfolyam összeér a 2018-ban induló Nemzetek Ligája válogatott versenysorozattal, innen és onnan is lesz lehetőség elnyerni a döntő sorozatban való indulás lehetőségét. Miért is kell 13 helyszín? Első megközelítésben a páneurópai Eb ötletét az a „romantikus” elképzelés adja, hogy az UEFA 2020-ban esedékes 60. születésnapját az egész kontinenst átfogó eseménnyel ünnepelje meg a futballtársadalom. De a romantika mellett – és ez senkit nem lep meg – vannak földhözragadtabb érvek is: a 2020-as Eb több szinten része a hatalmi, gazdasági játszmáknak. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatják, egyre inkább csak az erős, nagy nemzetek (nagy összesített GDP, nagy lakosságszám) képesek ésszerű gazdasági keretek között megasporteseményeket, így olimpiát, futball világbajnokságot, Eb-t rendezni. Ténylegesen azonban még a komoly gazdasági erő sem biztosíték a sportlétesítmények és kiegészítő infrastrukturális kapacitások események utáni fenntartható működtetésére, ezt példázza Peking, és már most láthatóak a brazil stadionok fenntarthatósági problémái is. Ezt figyelembe véve vagy több ország közös rendezése – ebben az évezredben eddig csak a 2004-es Eb-t rendezte egyedül Portugália, a többit közösen Hollandia-Belgium, AusztriaSvájc, Lengyelország-Ukrajna –, vagy szélsőséges esetben az angol–német rendezési duopólium marad. Ebben az összefüggésben nagyon is ésszerű az a javaslat, hogy bontsák részekre a megasporteseményeket, olyan kezelhető méretű részeseményekre, amelyek valódi lehetőséget kínálnak arra a kevésbé gazdag, erős országoknak is, hogy részesüljenek a rendezés előnyeiből, de ne hozzanak nehéz helyzetbe generációkat az eseményszervezés és lebonyolítás valamint a kiépített infrastruktúra fenntartásának költségei. Futballpolitika A terület, lakosságszám, gazdasági erő alapján kisebb országok „helyzetbe hozása” része Platini futballpolitikájának. E politika megvalósítás fontos lépése volt a Bajnokok Ligájának 42

átszervezése, a „szegényág” létrehozása, ami a kelet-európai országok bajnokai számára teremtett lehetőséget – például a debreceni Loki számára is –, hogy nagyobb eséllyel érjékk el a BL-csoportkört, mint a korábbi lebonyolítási rendben. (Az más kérdés, hogy az orosz, ukrán oligarchák által pénzelt klubok, vajon mennyiben szegényháziak…) A lehetőségteremtés azonban nem(csak) szívjóság kérdése. Nullaösszegű játékról van szó, amit a kelet-európaiak kapnak, azt javarészt a nyugat-európai kluboktól csoportosítják át. És ez is Platini célja, nevezetesen a nagy klubok erejének gyengítése, lehetőség szerinti megtörése. Nem mellesleg, maga a BL létrejötte is a nagyklubok és az UEFA két évtizedes harcának – egyébként igen jól sikerült – kompromisszumos megoldása. A 90-es évek elején ugyanis komoly esély volt arra, hogy a nagyklubok kivonják magukat az UEFA hatóköréből és önálló európai bajnokságot hoznak létre – márpedig kit érdekelne a Manchester United, Real Madrid, Bayern München, Barcelona és a többi nagy csapat nélküli versenyrendszer? A 13 helyszínű Eb úgy tűnik, eggyel emeli a tétet. Mert nemcsak a kisebb országok rendezési lehetőségének megteremtéséről, de a nagy országok befolyásának csökkentéséről is szó van. Ráadásul a nemzeti válogatottak versenyrendszerének amerikai ligákhoz hasonló rendszerű felépítése újraosztja a futball összbevételi tortáját, ami tovább gyengítheti a nagyklubokat. De mielőtt ezen a területen is elkapna minket a szabadságharcos hevület, ne felejtsük el: jobb helyeken a piacgazdasági klubfutball termeli meg – és nem az adófizetők befizetései biztosítják – azokat a bevételeket, amiből vonzó karrier futballistának lenni, amitől csúcsra ért a szórakoztató futball. És nekünk, magyaroknak jó (lenne)? Jó. Valószínűleg nagyon jó. Három csoportmérkőzés és egy kiesési szakaszos meccs nagyjából az a sportesemény rendezési szint, amit Budapest gazdaságilag ésszerűen és összességében nyereségesen tud megrendezni. Az idelátogató vélhetően többtízezer turista kiszolgálására van infrastruktúránk és kapacitásunk, nem kell például 5-ös metrót, új repteret vagy autósztrádákat építenünk. Az idegenforgalmi szolgáltatások terén ebben a méretben tulajdonképpen komoly és jó tapasztalataink vannak: az Eb-rendezése valószínűleg olyan időszakra esik majd, amikor egyébként, „normálesetben” is hasonló méretű az idegenforgalmunk. A Groupama Arénával, a megépülő új Hidegkuti, Bozsik, Illovszky stadionokkal nagyszerű edzéshelyszínek állnak majd rendelkezésre. A kulcskérdés persze az új Puskás Ferenc Stadion. A kormányzat úgy tűnik eltökélt ebben a kérdésben, hiszen döntés van az építkezésről, amelynek nem „hatálybaléptetési” feltétele az Eb-rendezés. Persze, ha rendező város lesz Budapest, akkor az Európa-bajnokság és az átadással gyakorlatilag együtt járó Bajnok Ligája döntő utólag legitimálja majd a vélhetőleg százmilliárd nagyságrendű közberuházást – és egy kicsit az elmúlt években megkezdődött és úgy tűnik töretlenül folytatódó stadionépítési programot is. 43

A remélt pozitív UEFA döntéstől önmagában nem lesz jobb a futballunk. A nemzeti stadion felépítése, a BL-döntő és az Eb-rendezés lehetősége azonban visszahelyezi a magyar labdarúgást az európai térképre. Ez motiváció lehet gyerekeknek, fiatal labdarúgóknak, sportvezetőknek és a magyar társadalomnak egyaránt. Jelenleg nem egyértelmű a futballreform (stadionépítés, akadémiai programok és utánpótlás-nevelés közpénzekből való finanszírozása) társadalmi megítélése, sok a kétely és a gyanakvás. Az Eb-rendezés – jó esetben – segíthet ennek oldásában, a futball kulturális elfogadásában, ami nem is olyan sok áttétellel a labdarúgásunkon is lökhet egyet. Van itt más is. A 2020-as páneurópai buli egyik rendezőjének lenni, óriási élmény lesz. Emberi számítások szerint nagy fesztiválnak leszünk részesei, sőt rivaldafényben állunk majd. Az Eb pályázatunkkal és remélt kiváló rendezésünkkel – szeretném hinni: akarva, nem akaratlanul – az európai közösséghez tartozásunkat erősítjük meg…

44

SIKER Háromszori sikertelen próbálkozás után negyedszerre sikerült: Budapest 2020-ban négy mérkőzés erejéig labdarúgó Európa-bajnokság döntőjének ad otthont. A városi legendák szerint mindannyiszor jobb pályázataink voltak, mint a 2004, 2008 és 2012-ben velünk szemben nyertes rendezőknek, de a kellő számú szavazat valahogy mindig elmaradt. Mitől lettünk éppen most sikeresek? Legfőképpen attól, hogy a nemzetközi szövetség (UEFA) az először 1960-ban kiírt kontinensviadal 60 éves évfordulóját nagy összeurópai futballpartival akarja megünnepelni. Így a korábbiakkal ellentétben nem egy ország futballszövetségének adta a rendezés jogát, hanem 13 európai város közös szervezésére bízta az eseményt. A részekre bontott Eb-hez viszont elég egy nagy befogadóképességű kiváló stadion, megfelelő méretű és minőségű idegenforgalmi infrastruktúra és rendezési tapasztalat. Budapest világváros, népszerű turisztikai célállomás, számos sikeresen megrendezett sport világesemény házigazdája – ideális otthon négy Eb-mérkőzésnek. A probléma most is, mint a három bukott pályázatunkkal mindig, a megfelelő futballlétesítmény hiánya – és ebben van a másik nagy változás a korábbi sikertelen pályázatainkhoz képest. Nagy kapacitású világszínvonalú stadionunk ugyan most sincs, de az UEFA döntéshozói most már elhiszik, hogy 2020-ban lesz. Ahogy az UEFA pályázatértékelő bizottsága is kiemelte, Magyarországon négy éve a futball minden területét érintően komoly fejlesztés folyik, aminek keretében kettő, az Eb léptékéhez képest ugyan kiskapacitású, de a standardoknak mindenben megfelelő stadion már megépült, újabbak előkészítése van napirenden, és az Eb-mérkőzéseknek helyet adó Puskás Stadion újjáépítésének programja is véglegesedik. A labdarúgás reformjához mélyreható futball- és közpolitikai változások kellettek. A korábbi pályázatainkat félszívvel támogatták a politikai erők, most viszont talán a négy Ebmérkőzésnél is messzebbre tekintően teljes mellszélességgel állt mögötte a kormányzat. Magát a pályázatot pedig egy erős, jól szervezett, a nemzetközi gazdasági életben számon tartott elnök vezette Magyar Labdarúgó Szövetség nyújtotta be. Végül, de nem utolsó sorban, a lobbisták tanultak a korábbi kudarcokból: rendezési jogot nem jó tanulmányokkal kell nyerni, hanem kiváló sportdiplomáciával. 2012-ben FIFA kongresszust rendeztünk és az elmúlt négy évben többször hívtunk, fogadtunk és tüntettünk ki nemzetközi futballvezetőket, mint korábban évtizedek alatt. A diplomáciai előkészítésnek sikerült elfelejtetnie, hogy több évtizede nincs nemzetközileg számon tartott klubcsapatunk, se futballválogatottunk, hogy a brazil vb-n már játékvezetőnk sem volt, és a magyar nemzeti bajnokságnak 20 év után sikerült újra futballistát delegálnia egy világbajnokságra. Mivel az alapinfrastruktúra adott Budapesten, gigaberuházásokat nem igényel az Ebrendezés – a Puskás Stadion újjáépítéséről az Eb-rendezéstől függetlenül döntött a kormány –, így kézben tarthatóak a költségek. Ha ésszerűen szervezzük, akár még profitot is termelhet 45

a nagy futballesemény, és mindenképpen jó érzés lesz egy nagy európai dzsembori egyik főszereplőjének lenni. Ezért az UEFA döntésének talán azoknak is van okuk örülni, akik nem feltétlenül hívei a stadionépítésnek, a labdarúgásunk közpénzekből való fejlesztésének. 2020-ban legalább négy mérkőzés erejéig európai futball lesz Magyarországon. Már csak hat évet kell rá várni.

46

LEERESZTVE 10 napja játszották az amerikai Nemzeti Futball Liga (NFL) egyik bajnoki ágának a döntőjét. A mérkőzés 21. percében a Hazafiak irányítója, Tom Brady eldobta a labdát, de az átadás a szokással ellentétben nem egy hazai támadó, hanem az ellenfél Csikók játékosa, D’Qwell Jackson kezében landolt. A történet eredeti változata szerint az elkapás után a hátvéd valami furcsát vett észre: mintha lapos lenne a labda. A csapat kérésére a liga hivatalosai a szünetben ellenőrizték a labdákat – az amerikai futballban minden csapat a bírók által előzőleg bevizsgált saját labdákkal támad a mérkőzésen –, ami után kiderült, a Hazafiak 12 hivatalos labdájából 11 laposabb a megengedettnél, ami szabálytalan előnyhöz juttatta a Hazafiakat. Kirobbant az Amerikát azóta lázban tartó #deflategate, a leeresztett labdák botránya. A tét nem kicsi. Az NFL esetében 10 milliárdos üzletről beszélünk, a gazdasági hatások pedig többszörösen meghaladják ezt az összeget. A liga központi bevételei (országos televíziós szerződések, ligaszponzorok, NFL csecse-becsék) mellett a 32 csapat egyenként átlagosan 100 millió dollár körüli összeget kasszíroz jegyekből, a helyi televízióktól, hirdetőktől, csapat ajándéktárgyakból. Az amerikai sportipar zászlóshajója a médiapiacon is kitüntetett terméknek számít, nem csoda, hogy a jelenlegi szerződések szerint a televíziók durván 3 milliárd dollárt fizetnek évente a ligának a közvetítési jogokért. A futball aztán tényleg az amerikai kultúra része, a két bajnoki ág győztesének mérkőzése, a Super Bowl nemzeti ünnep és országos családi szórakozás, baráti, közösségi esemény. És az csak „természetes”, hogy a valaha volt 10 legnézettebb amerikai tv-programból 9 Super Bowl közvetítés, a csúcsot éppen a tavalyi döntő tartja. A győztesekre tehát pompa és dicsőség vár, a vesztesek viszont „mennek a levesbe”. De ahol ennyi a pénz, megsokasodik a bűn is, de legalábbis feltűnnek az árnyak. Az NFL egyre több problémával küzd. A játékosok drogügyei (dopping, kábítószer, alkohol) régóta ismertek, de a 2014-es idényben egymás után robbantak a feleség-, nő- és gyerekbántalmazási ügyek. Lehet, hogy az óceán innenső partjáról nézve álságosan, de a közvélemény nagyon is komolyan veszi a sportbeli csalásokat, egyáltalán nem jópofa „csibészségnek”, hanem súlyosan büntetendő szabályszegésnek tekinti, ha egy-két egységgel leeresztik a nyomást a labdákban. Ezt a kisebb nyomást azonban bizton kibírja az amerikai futball, ettől nem rendül meg a show business-ben elfoglalt vezető szerepe. A botrányok ellenére – tán épp azoknak köszönhetően is – idén is száz millióan nézik majd a vasárnapi döntőt Amerikában, több száz millióan szerte a világban. De a mélyben mintha fordulnának a trendek. A legfrissebb felmérések szerint már nemcsak a nők, az apák is csökkenő számban szeretnék, ha fiúk ezt a sportot űzné. Különösen mióta – egy újabb botrány: az NFL hosszú évekig blokkolta a hírt – nyilvánosságra került, hogy a játék, az ütközések, ütések komolyan károsítják az egészséget, nemcsak hivatásos, de már a magasabb szinten űzött ifjúsági sportban is. Márpedig a szülők nem 47

akarják, hogy a gyerekük esetleg agykárosult legyen. Inkább játsszon – és nézzen – valami mást, például labdarúgást. Sokan gondolják úgy, a nem túl távoli jövőben az európai futball magában az USA-ban is valódi versenytársa lehet az amerikainak. Könnyen lehet, a tojáslabdából most kieresztett levegő a gömbfociba áramlik majd.

48

EGYES SZÁMÚ FORMULA A magyar sportban továbbélő – sőt, az utóbbi időben kiteljesedő – Kádár-korszak kevés „vívmányát” tekintem egy jól működő piacgazdaság és modern társadalom komoly értékének. Ezen kevesek egyike az 1986 óta Mogyoródon, a Hungaroringen megrendezésre kerülő Formula-1 magyar nagydíj. A szűk sporttársadalom számára mindig is „gyanús” intézmény volt a futam. Kezdetektől fogva jelentős központi költségvetési támogatásban részesült a pálya karbantartása és különösen a versenyrendezéshez szükséges jogdíjak kifizetése. Vitatták sportjellegét, felrótták, hogy még csak nem is olimpiai sportág, méltánytalannak tartották azt, hogy olyan sporteseményt támogat a közösség, amiben nem hogy magyar éremesély, de még magyar induló sem nagyon van. A többi sportág támogatását féltették, így nem csoda, hogy a 2000es évekig nem is a sportköltségvetés részeként kezelték a nevezetes autóverseny. Az elmúlt két évtizedben az éppen ellenzéki politikusok és médiumok a rendezvény gazdasági racionalitását firtatták, hiszen ma már közel 6,5 milliárd forinttal szállnak be az adófizetők a háromnapos verseny megrendezésébe, a közvetlen bevételek ennél valószínűsíthetően kevesebbek, még ha idén három nap alatt nézőcsúcsot jelentő majd 250 ezren látogattak is ki a Hungaroringre. Akkor mégis, kinek kell ez a (száguldó) cirkusz? A sokat hivatkozott magyar embereknek. A sokféle, bár többnyire bizonytalan módszertanú sportra vonatkozó közvélemény-kutatások egybecsengő eredménye, hogy a labdarúgás után, mellett az autó-motorsport érdekli leginkább a magyar sportközvéleményt. A motorversenyzésben – motorgyártásban, versenyzésben, versenyrendezésben – komoly hagyományaink vannak, az autósport különböző versenyei, különösen a rally sportág százezres nagyságrendben vonz(ott) helyszíni nézőket. A Forma-1-es futamok közvetítése megbízhatóan magas számú és arányú közönséget ültet nemcsak a kereskedelmi, de a közszolgálati televízió elé is. A sport iránt érdeklődő magyar emberek szeretik és értékelik a Formula-1-et. De a sport, adott esetben az autóverseny iránt kevésbé érdeklődök is jól járhatnak a magyar nagydíjjal. A közvetlen kiadások és bevételek egyenlege ugyan lehet, hogy negatív, de az eseményhez kapcsolódó közvetett bevételek és indukált hatások, meggyőződésem, összességében pozitívvá alakítják a mérleget. Egy 2011-es nem publikált – talán titkosított, de vajon miért? – tanulmány szerint közel Gyulay Zsolt, a Hungaroring Sport Zrt. elnökvezérigazgatója akkori nyilatkozata szerint az ide látogató külföldiek átlagban 233 ezer forintot költöttek fejenként az itt töltött 3 nap alatt. 6,5 milliárd forint volt az összbevételből az adó- és járulékbevétel, és a számítások szerint 6 milliárd forintot ért az a reklám, amit az ország az F1-es futam révén kapott. A felmérések szerint a helyszíni nézők 80%-a külföldi, közvélekedés, hogy csak a tehetős magyarok juthatnak be a versenyre, bár a versenyszervezők igyekeznek kedvező konstrukcióval olcsóbb belépőket is biztosítani a magyar nézőknek. Néhány alkalommal 49

élőben tekinthettem meg a versenyt – életem legjobb sportélményei közé tartoznak ezek a vasárnapi délutánok –, de túlnyomó többségben a televízióból követem a magyar nagydíj eseményeit. Nem vagyok szomorú, irigy másokra. Büszke vagyok a magyar nagydíjra, arra, hogy Budapest a föld legmenőbb városai között megbecsült helyszín a világ egyik legnagyobb sportszórakoztatási parádéján. A Formula-1 magyar nagydíj nemzeti örökségünk része.

50

SZÁGULDÓ CIRKUSZ Amikor 1846. június 19-én az első amerikai szervezett sporteseménynek ismert mérkőzésen a New York Nine baseballcsapata 23:1-re megalázta New York Knickerbockers-t azonnal világossá vált: a sportban van pénz. Csak meg kell találni… Sokáig nem volt nyilvánvaló, hogyan is kellene a szórakozás ezen újfajta műfajából – az angol „sport” szó egyik eredeti jelentése (disport) szórakozik, múlatja magát – üzletet csinálni. A modern sport indulásakor a vándor színházi társulatokhoz hasonló „előadások” vagy a lóversenyhez hasonló egyedi versenyek szervezése kínáltak pénzszerzési lehetőséget. Aztán kiderült, hogy a csapatsportágak ma ismert bajnoki rendszerei teszik igazán eladhatóvá a sportszórakozást, mert az egyedi sportesemények iránt komoly vonzerőt jelent a tét, az a tudat, hogy a mérkőzés végkimenetele egy összetett verseny részét képezi, az eredmény befolyásolja a végső sorrendet. „Száguldó cirkusz” – mondja a zsurnaliszta közhely a Forma-1 (F1) világáról, a versenyző csapatokat pedig gyakran „istállóknak” nevezi. Bár a megnevezések valószínűleg sokkal inkább az autóversenyzés külső jellemzőire koncentrálnak, de sportgazdasági lényegére is rátapintanak. Az F1 zseniálisan ötvözi a sportbemutatók, vándorversenyek és bajnokságok üzleti lehetőségeit – nem csoda, hogy a világ egyik legtöbb pénzt termelő sportvállalkozása. Az üzlet beindul A második világháború után a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) szervezte újjá az akkor még Európa központú autóversenyzést, irányítása alatt az 1-es számú új szabályrendszerrel (formulával) indult útjára 1950-ben a Forma-1. A sportágban, ahol az autógyárak hozzák létre az egymással versenyző technikákat minden más versenyzési formánál nagyobbak a szolgáltatás előállításának költségei, így az autógyárakhoz kötődő csapatoknak erős a befolyásuk a döntésekre. Az autóversenyzés fontos kelléke a versenyzésre alkalmas pálya is, így nem csoda, hogy a nagy autópályák tulajdonosai, az 1906-tól létező grand prix-k szervezői is komoly erővel képviselték érdekeiket. Sok volt az erős szereplő, de hiányzott a hős a történetből. A csapdát Bernard Charles "Bernie" Ecclestone oldotta fel. 1974-ben akkor még mint a Brabham csapat vezetője más csapatfőnökökkel közösen hozta létre a Forma 1-es konstruktőrök szövetségét, a FOCA-t, amiben 1978-ban már ő lett az első számú vezető. Az új szervezet megtörte a nagydíjszervezők hatalmát, mindegyikük leszerződött az új központi versenyszervezővel. Nem nagyon volt más választásuk. A FOCA jó érzékkel teremtett versenytársakat a hagyományos nyugat-európai pályáknak először a dél- és észak-amerikai földrészen, majd Japánban és Ausztráliában – nem mellékesen 1986-ban a Hungaroring révén a közép-európai térség is felkerült az F1 térképére –, hogy az utóbbi évtizedben a világ meghatározó gazdaságait (Kína, India, Szingapúr, Egyesült Arab Emírségek) bevonva a körforgásban valóban globális szórakoztatássá tegye az autóversenyzést. A 70-es években még néhány 51

tízezer dolláros versenyhelyszíni jogdíjak ma már dollár tízmilliókat érnek, becslések szerint tavaly a 700 millió dollárt is elérhette az összesen kifizetett rendezési díj. A FOCA nemcsak a versenyszervezőket, hosszú háborúskodás után a FIA-t is maga alá gyűrte: 1981-ben a Concorde egyezménnyel a FOCA kapja meg a kereskedelmi jogok értékesítésének lehetőségét. Eccleston felismeri a sportipar 80-as években végbemenő változásait és – a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz és a FIFA-hoz hasonlóan – a nagy amerikai ligák mintájára szervezi át az F1-et. Egyre nagyobb arányban a FOCA (és jogutódjai, most éppen a Formula One Group (FOG) illetve leányvállalata a Formula One World Championship Ltd (FOWC)) értékesíti központilag a versenyrendszerhez kapcsolódó reklám és szponzori jogokat, ami 2012-ban kb. 400 millió dollárt hozott a konyhára, de az igazi nagy dobás a televíziós közvetítések jogának központi értékesítése, ennek értéke most mintegy 600 millió dollár. Az F1 a csecse-becsék és vállalati vendéglátás értékesítéséből is gazdagodik úgy 300 millió dollárral. Az iparág mértékadó monitorja, a Formula Money szerint az új eseményhelyszíneknek és virágzó piacaiknak köszönheti az F1, hogy bevételei – története során először – 2012-ben meghaladták a kétmilliárd dollárt. És ha az üzlet beindul! A szakértők a további bővítések hatásait és az F1 töretlen népszerűséget előrevetítve akár a 3 milliárd dolláros bevételt sem tartják lehetetlennek két év múlva. Sportgazdasági alapok A szórakoztatóipari sport megkülönböztető jegye, hogy egyetlen sportvállalat sem tudja egyedül előállítani az eseményt. Szükség van ellenfelekre, ráadásul olyan ellenfelekre, akik közel azonos színvonalon, eséllyel versenyeznek, hiszen senki sem kíváncsi arra, ha például egy Ferrari 599 GTB Fiorano egy kétkerekű kordéval versenyez. A kulcskérdés a kimenet bizonytalanságának biztosítása az egyes versenyek, adott versenyidény és a bajnoki évadok szintjén, azaz az érdeklődők ne tudják nagy biztonsággal előre megjósolni, ki nyeri az adott év bármely futamát, magát a bajnokságot illetve azt, hogy az egymást követő években kik lesznek a bajnokok. A kimenet bizonytalanságának biztosításához nagyjából hasonló erősségű csapatok indulására és működtetésére van szükség. A csapatok közötti „tudáskülönbségek” csökkentésének fő eszközei az autósport versenyrendszerében való részvétel feltételeinek szabályozása és a központi jövedelmek elosztása. Mivel az autóversenyzés „veszélyes üzem” és a versenypályákon fizikailag jelentősen korlátozott a lehetséges indulók száma az F1 kizárja az automatikus nevezés lehetőségét, nincs feljutás-kiesés, a versenyrendszer zárt ligaként működik. A központi versenyszervező dönt arról, kik, milyen feltételekkel indulhatnak az egyes évadokban. Az F1-ben elvileg csak az a csapat kaphat indulási engedélyt, akinek reális esélye van arra, hogy a pályán valóban versenyezni tudjon – a lekörözés, pláne a többszörös lekörözés kínos dolog. Az F1 szigorú a technikai részletekkel kapcsolatban is. Bár az autóversenyzés lényegéhez tartozik a fejlesztés, 52

a döntéshozók nem félnek akár a szezon közben is szabályt módosítani, ha úgy érzékelik, hogy egy csapat rövidtávon behozhatatlan előnyre tesz szert: korlátozzák használatát vagy nemes egyszerűséggel akár be is tiltják a kiugró versenyelőnyt biztosító sikeres technikai újítást. Nehogy már az első néhány futam után eldőljön a végső bajnoki cím sorsa, hiszen akkor jóval kevesebben kíváncsiak a sorozat időben későbbi eseményeire! A kisebb költségvetésű csapatokat segítik, és evvel a csapatok közötti sportversenyt fokozzák azok az intézkedések, amelyek például a fejlesztéseket, a teszteléseket vagy a gumihasználatot korlátozzák. A csapatok közötti erőegyensúlyok biztosítására elvi lehetőségként kínálkozik a csapatköltségvetések egységesítése. Egyáltalán nem véletlen azonban, hogy bár a szereplők hosszú évek óta egyezkednek erről, tényleges előrelépés nincs az ügyben. Szinte lehetetlen az ellenőrzés, hiszen a nagy autógyárak viszonylag könnyen el tudják dugni például a fejlesztési költségeiket – a sportrészlegről átkönyvelik más divíziókra a költségeket –, másrészt nyilván nem szívesen engednek betekintést az egyébként is hadititokként kezelt fejlesztéseikbe. A központi bevételek szétosztása szintén jó eszköz lehetne a kisebb csapatok megsegítésének, a már többször emlegetett erőegyensúly kialakításához. Itt azonban már a korlátoltak a FOG lehetőségei, még Eccleston sem nyerhet meg minden háborút. A világ első számú autós sportversenyét végül is a világ első számú nagy autógyárai és szatellit csapatai teremtik meg. Nincsen belőlük túl sok, és ha túlságosan „mellőzöttnek” érzik magukat – értsd, összességében és hosszú távon nem jutnak ésszerű nagyságú bevételhez – ha nem is egyszerűen, de ott hagyhatják az F1-et és hozhatnak létre saját versenyrendszert. Márpedig az F1 Ferrari, Mercedes, Lotus, Red Bull (BMW, Toyota, Honda) nélkül inkább csak gokart verseny… Bár van némi szolidaritási alap is, de az egyedi megállapodások és a megszerzett pontok után járó kifizetésekkel a minden érintett által elismerten az F1 zászlóshajójának tekintett és ennek megfelelően a tavalyi évben legbusásabban jutalmazott Ferrari például több mint négyszer annyit kap a közös tortából, mint a legkevesebbet kereső Caterham. (A Marussia nem kap semmit.) Mindenki megtalálja a számítását Ahogy a lóversenyzés a lovakról – bár számon tartjuk a nagy zsokékat –, úgy az F1 az autókról, az autógyárakról szól, nem kisebbítve persze a személyiségek, az arcok értékesítésben játszott szerepét. Azonban jellemző, míg a csapatsportágakban az amerikai ligákban bevételek 60-70%-a jut el a játékosokhoz, az F1 Racing Magazin becslése szerint az F1-ben a motorral, gyártással és kutatásfejlesztéssel kapcsolatos kiadások a költségek kétharmadát adják, míg a versenyzőkre fordított összegek alig 5%-át teszik ki a nagy csapatok költségvetésének. Az F1 már régen nemcsak sportverseny, termék promóció is egyben. Az autógyárak alig számba vehetően nagy reklámértéket kapnak csak önmagában a szerepléssel. A jó 53

eredmények vagy csak egyszerűen a stabil jelenlét nagymértékben építi a márkákat is – a Red Bull bankrobbantó felismerése, hogy ez a járulékos marketing haszon nemcsak az autógyártókra, de tulajdonképpen bármely termékre igaz lehet. A gyárak illetve beszállítóik jól hasznosíthatják a tömegtermelésben is az F1-es tapasztalataikat. Jobb, biztonságosabb autókat gyárthatnak, és a Forma-1-ből az utcai személygépkocsikba beépülő fejlesztések növelik az új modellek vonzerejét. Nyernek a versenyrendező városok, országok is, hiszen a sportturizmus és város/ország reklám közvetett gazdasági hatásai a rendezési jogdíjakat meghaladó bevételeket jelenthetnek számukra. És persze nyernek a szerencsések, akik a helyszínen, de azok is, akik „csak” a televízión keresztül nézik a versenyeket: a száguldó cirkusz minden évben elkápráztat. Világszám.

54

II. RÉSZ HIVATÁSOS SPORTOLÓK MENEDZSMENTJE

55

MÉLYVÍZ Mostanában gyakran kérdezgetik ismerőseim, ugyan, mondanám meg, miről is szól a Hosszú Katinka és az úszószövetség vitája. Szerintem ma már nincs ember, válaszolom, aki pontosan fel tudná fejteni a tekintélyes gombolyaggá tekeredő ügy minden szálát, de egy dologban biztosak lehetünk: a vita meghatározó iránya a pénzről szól. Nagyon sok pénzről. A dolgok megértéséhez vagy 150 évet vissza kell ugranunk az időben. A kialakuló modern sport két sportolót ismert: a hivatásost, aki pénzért sportol és megélhetését az őket alkalmazó csapattulajdonosok vagy az egyéni sportágban a promoterek, a versenyszervezők biztosították, és a szabadidős sportolót, aki egyszerűen csak kedvtelésből mozog és fizeti sportolásának költségeit. A helyzet a múlt század 30-as éveiben kezdett megváltozni, amikor az európai diktatúrák felfedezték és megragadták a sportban rejlő propaganda, üzenetközvetítő lehetőséget. Ennek központi terepévé az olimpia vált és talán az 1936-os berlini nyári játékoktól számíthatjuk a kezdetét, de a folyamat a hidegháború idején teljesedett ki. Kezdetben valós közösségi igényként, később egyre öncélúbban váltak politikai kérdéssé a nemzetközi sportsikerek, az olimpiai aranyérmek száma, és a sportolók gyakran nem is rossz megélhetését Kelet-Európában a központi költségvetés biztosította. Az újabb fordulat már az elmúlt két évtizedhez kapcsolódik. Kínálati oldalról az amerikai sportligák által alkalmazott menedzsment technikák, keresleti oldalról a televíziós társaságok műsortartalmak iránti igényei olyan sportágakat „hoztak képbe”, amelyek korábban klasszikus amatőr, olimpiai sportnak voltak elkönyveltek. Ez a professzionalizálódási folyamat megy végbe az úszásban is. Egyes információk szerint a nemzetközi úszószövetség évente mintegy 20 millió dollárt gyűjt be a televíziós társaságoktól és a szponzoroktól, bankbetétei meghaladják a 100 millió dollárt, a riói olimpia után pedig négy év alatt közel 40 millió dollárt juttat majd a NOB a szövetségnek. A pénzesőből nem kevés hullik a versenyzőkre is. Az utóbbi évek legeredményesebb úszója, Hosszú Katinka 2012-2015 között csak a világkupa sorozatokon 1,25 millió dollár pénzdíjat nyert, de például 2015-ben a világbajnokságon elért eredményei után is gazdagabb lett 84.000 dollárral. Ezek az összegek ugyan messze elmaradnak egy világsztár teniszező vagy golfozó pénzdíjaitól, de már gondolkodóba ejthetik a legtehetségesebbeket, érdemes vagy sem hivatásos úszónak menni. (A dilemma csak Magyarországról tűnik érthetetlennek, az USA-ban közel sem: Katie Ledecky, a női úszás másik nagy sztárja például éppenséggel a Stanford méregdrága ösztöndíját veszítheti el, ha profi úszónak áll.) A sikeres hivatásos sportoló ma már azonban nemcsak a pénzdíjakból él, márkát is épít személye köré. Példaértékűen teszi ezt Hosszú és férje, az amerikai Shane Tusup: Iron Lady webshop is open! És itt Tusup állampolgársága fontos, mert az úszószövetség kontra Hosszúügy kicsit a sport- és üzleti kultúrák harca is. Tusupéknak természetes, hogy amiből lehet 56

(vagy amiből nem, akár abból is) üzletet kell csinálni – és ezt Magyarországon megtanulni, nem ócsárolni kellene. Gondoljunk csak bele! Ha az amerikai egyetemi ösztöndíjasok továbbra sem indulnak a pénzdíjas versenyeken, akkor a következő négy-öt évben jó vagy tökéletes felkészüléssel a magyar úszónő további egy-másfélmillió dollár pénzdíjat gyűjthet. A töretlen sikerhez szívesen csatlakoznak majd a szponzorok és a reklámozók, és a saját termékes ajándéktárgyak eladása is komoly bevétellel kecsegtet. Nem is beszélve egy sikeres olimpiai szereplés okán kiutalt állami olimpiai jutalmak százmilliós nagyságrendjéről, és a 35 éves kor után járó olimpiai járadékról, ami csak 30 éves távlatban is újabb több százmillió forinttal gazdagíthatja majd Hosszút. Ha jól számolom, a tét legalább egymilliárd forint – ezért tényleg érdemes harcolni, akárkivel szemben is. De ahogy az amerikai-magyar házaspár bevételi oldalon vérprofi amerikai, költségoldalon nagyon is magyar. Elvárják, hogy a tökéletes felkészülés költségeit a szövetség finanszírozza. Számomra nehezen érhető, ha saját masszőr kell, azt miért ne tudná kifizetni a Tusup házaspár saját maga – magam előtt látom, ahogy Roger Federer sajtótájékoztatót tart, mert a svájci teniszszövetség nem biztosít gyúrót számára Wimbledonban… –, vagy akár a saját öltöző költségeit is, hiszen csak pénz kérdése (ha nem, akkor a szövetség sem tudja elintézni). Akár a videoelemzőt is megrendelhetnék például az amazon.com vagy alibaba.com oldalakról, hiszen ahol ekkora a tét, érdemes néhány millió forintot az üzletbe invesztálni, busásan megtérül az! Merthogy nekem az a bajom az egésszel, hogy az olimpiai járadékokat, a magyar sport, benne az úszószövetség számláit javarész a magyar adófizetők állják, így Hosszú felkészülését is – szemben sok ezer más mikro- és kisvállalkozóval, akik teljes mértékben maguk finanszírozzák az üzletmenetet. És ez utóbbi van rendjén. Magyarországon és az USA-ban is. Az Európa Unió sport irányelvei is arról szólnak, hogy jó és helyes, ha egy társadalom 18 éves korig támogatja, hogy a fiatal sportolók tehetségüket kibontakoztathassák, de a hivatásos sportolók felé azonban nincs kötelezettsége a közösségnek. De miért van ez is másképp a magyar sportban?

57

TISZTÍTÓ SZEREK Újra és újra a doppingról szólnak a sporthírek és a bűnügyi híradások. A problémát immár nehéz elszigetelt jelenségek halmazaként értelmezni, jól érzékelhetően széleskörű, iparosított folyamatokról van szó. Véleményem szerint a baj gyökerét nem a tiltott teljesítményfokozók használatában, hanem a szabályozásban és a probléma kezelésében kell keresni. Amellett érvelek, újra kell gondolni a dopping és az ellene való küzdelem intézményrendszerét (policy) és jelentős liberalizálásra van szükség. A bizonyos teljesítményfokozók használatát tiltó rendelkezések érvrendszere elsődlegesen három kérdéscsoportra koncentrál. A rendszeres doppingolás súlyos egészségkárosodást idézhet elő, jelentősen megnövelik a sportolói halál kockázatát. A „koksz” esélyegyenlőtlenséget szül, aki használja, jogtalan előnyt szerez avval szemben, aki nem. Ennek következményei ugyanúgy megjelennek az egyenlőtlen küzdelemben a pályán, mint ahogy a sportoláshoz kapcsolt értékek (igazságosság, természetes tehetség ethosza, győzzön a jobbik!, stb.) megsértésével a pályán kívül, a közvélemény gondolkozásában. Éppen ezért a tömeges doppingolással sérül a sportról alkotott ideális kép, ami elidegeníti az embereket a sportpályáktól. Érvek és ellenérvek Az evvel foglalkozó szakirodalom általam ismert része illetve a témában szakorvosokkal folytatott beszélgetéseim eléggé egyértelművé teszik számomra, hogy a sportban meg nem engedett kemikáliák alkalmazásával kapcsolatos orvosi aggályok nem túlzóak. A tiltott teljesítményfokozók tényleg óriási egészségügyi károkat okozhatnak, a számok és a felsejlő tapasztalatok azt mutatják, hogy számos esetben vezetnek a sportolók halálához. Az emberi élet védelme pedig még a legelvhűbb liberális gondolkodók számára is elfogadható érv arra, hogy a közösség szabályokkal és intézményei útján gátolja, hogy a polgárok tévedésből, tudatlanságból rossz döntéseket hozzanak. Tankönyvi példa erre az orvosi gyakorlat folytatásához megszerzendő képzettségek előírása, amit törvénnyel szabályoznak és szigorúan ellenőriznek az erre hivatott szervezetek. A doppingszerek ismertek és használtak az általános gyógyászatban, ahol évtizedig tartó, szigorúan ellenőrzött fejlesztési folyamat végén állnak elő a drogok, amiket aztán megfelelő vizsgálatok után, szabott adagolásban írnak fel az orvosok. A dopping egészségügyi kockázatai nagyban kötődnek ahhoz a folyamathoz, hogy akik a vegyszereket beszedetik a sportolókkal, kevéssé vannak tisztában az alkalmazott szerek emberi szervezetre gyakorolt hatásaival, és még kevésbé az adott versenyző állapotában a gyógyszerek hatására végbemenő konkrét folyamatokról. A sportban a kockázatok csökkentését az jelentené, ha erre szakosodott specialisták végeznék a kemikáliás teljesítményfokozást, és ahogy az orvoslásban ez általános, pontos mérésekre, laboratóriumi elemzésekkel kialakított adagolásra és kontrollra lenne szükség. De ez a legszigorúbban tilos. Az általános, elvileg 58

nulla toleranciájú tiltás azonban nagyban megnehezíti, ha éppen nem ellehetetleníti, hogy kezelhető kockázatú legyen a vegyszerekkel folytatott teljesítményfokozás. A kérdéskör fontos szempontja, hogy hol vannak a közösségi szabályozás határai. A képzettség nélküli orvoslást tilthatja a közösség, de a „google-os öngyógyítást”, azaz a beteg innen-onnan összeszedett félinformációk alapján történő saját maga választotta kúráit nem nagyon. Bár vannak kísérletek a túlsúlyosság mérhető egészségügyi kockázatainak büntetéssel való visszaszorítására, lásd például csipszadó, a jól ismert egészségkárosító életmód (dohányzás, túlzott alkoholfogyasztás, mozgás szegényéletmód, stb.) minden egyes elemének egészségrendőri ellenőrzése lehetetlen, szankcionálása kezelhetetlen. Evvel összefüggésben emlékeztetni kell arra is, hogy a nyugati világ értékrendjében van olyan önkéntes egészségkárosítás is, ami nemhogy nem tiltott, nem büntetett, de kifejezetten elvárt és ünnepelt: a halálra dolgozás. Dolgozz még többet, dolgozz még keményebben, dolgozz még intenzívebben! És a társadalom nem kérdezi, mi módon sikerül növelni vagy éppen csak szinten tartani a teljesítményt, legyen a munkavállaló gondja napi hány kávéval, energiaitallal, milyen gyógyszerekkel éri el a többletteljesítményt. A munkahelyeken nincs doppingellenőrzés. A sportban pedig már dopping nélkül is az emberi teljesítőképesség határait feszegetik a teljesítmények – ne legyenek illúzióink, a kiélezett sport- és gazdasági verseny nem csak a rövid távú sérülésekben jelentkezik, hosszú távú, maradandó egészségkárosodások kockázatát is jelentősen megnöveli. Az esélyegyenlőtlenség terén meg éppenséggel a tiltás a legnagyobb gond. Most azok a sportolók, csoportok, országok szereznek előnyt, akik politikai és/vagy gazdasági erejűket kihasználva tudják leplezni a tiltott teljesítményfokozást. Az innovációk és a dopping elleplezéshez szükséges erőforrások jelentős megnövelik a doppingolás költségeit, ami sokak számára korlátot jelent. A sportpolitikai nagyhatalmak sportolói számára könnyebben és kisebb lebukási kockázattal elérhetőek a zárt, megközelíthetetlen laborok – talán nem véletlen, hogy pont az újra kiéleződő orosz-atlanti szembenállás közepette robbant az orosz atléták dopping botránya, mint ahogy a FIFA korrupciós ügyek nyilvánosságra kerülésével párhuzamosan azonnal elkezdődött a médianyomás a 2018-as orosz futball világbajnokság megtorpedózására. A faék egyszerű sportközgazdasági logika szerint azonban, ha legalizálnák a doppingot, akkor jelentősen csökkennének a költségek, a felkészítő laborok szolgáltatási versenye pedig lejjebb szorítaná az árakat, széles körben, egyenlő feltételekkel hozzáférhetővé téve a szerek használatát. Álszenteskedés Az alapkérdés, miért is doppingolnak a sportolók? A feladvány nem megfejthetetlen: személyes előnyök érdekében. A szabadidős sportban a dopping megtérülését a jobb alak, fittség keltette népszerűség, a párválasztásban és munkaerőpiacon megjelenő versenyelőny 59

jelentheti. (A fizikailag jobban teljesítők és ettől nem függetlenül jobb mentális állapotúak könnyebben találnak párt és munkát, gyorsabban haladnak a társadalmi ranglétrán.) A hivatásos sportban pedig még nyilvánvalóbb a dolog: a nyertes mindent visz. Romantikus elképzeléseink vannak a modern sportról. Zajosan ünnepeljük „Eddie-t, a sast” (Michael Edwards), aki az 1988-as calgaryi téli olimpián ugrott életében először nagysáncról és törte össze magát, vagy „Ericet, az angolnát” (Eric Moussambani Malonga), aki a 2000-es nyári olimpia fulladt majdnem vízbe az uszodában, mert nem tudott úszni, de úgy vagyunk velük, mint Petőfi a Kárpátokkal: csodáljuk, de nézni nem szeretjük őket. Mert ki kíváncsi egy olyan úszóra, azaz ki hajlandó fizetni azért, hogy lásson valakit, aki 1:52,72 idő alatt ússza le a 100 métert, miközben a leggyorsabb 46,91-gyel teljesíti a távot? Ha 40 fontot fizetünk egy stadionban azért, hogy kedvenceinket láthassuk, akkor azt várjuk tőlük, hogy a „zoknijukból kiszaladjanak”, küzdjenek és meg ne álljanak, hiszen látványosságot akarunk a pénzünkért. És nem érdekel minket, hogy a futballisták két napja egy másik pályán hajtották ki a belüket, előtte két válogatott meccset is lenyomtak és így tovább. Fütyülünk és fújolunk, ha a sztár poroszkál: ne legyél fáradt, a durva életbe, ha ennyi pénzt fizetek azért, hogy lássalak! Lance Armstrongért, aki a rákból felépülve hétszer nyerte meg a legendás francia körversenyt, a Tour de France-t, a fél világ rajongott. Csodáltuk a hőst, és látszólag elhittük, kizárólag fantasztikus munkabírásának, elszántságának és tehetségének köszönheti sikereit. Azért is bukott akkorát és lett a csalók királya a közvélemény szemében, mert megsértődtünk: egy csalónak szurkoltunk, egy csalóért rajongtunk. Pedig a nagy Armstrongellenességgel valószínűleg csak a bennünk keletkezett feszültséget akarjuk oldani. Hiszen valójában sosem hittünk komolyan abban, hogy mindössze heti két többlet edzéssel a hétfői 200 kilométer, a keddi időfutam után szerdán laza könnyedséggel, ahogy ő szokott, fel lehet biciklizni egy olyan hegyre, ahova egy kis Polskival fel sem lehet érni… Új idők, új dalai A modern szórakoztatóipari sport nem lehet meg teljesítményfokozó szerek nélkül. Ezt mi, szurkolók, mérkőzéslátogatók, sportközvetítést nézők kényszerítjük ki. Ha valaki képes csillogni, képes megragadni a figyelmünket, akár 250.000 fontot is kereshet hetente az érdeklődésünk díjaiból. Túl nagy a kísértés, az előnyök közvetlenek és jól érzékelhetőek, a hátrányok megfoghatatlanok, és hosszabb távon jelentkezők – keserű a tapasztalat, hogy a hosszabb táv időben nagyon is közel van. A dopping elleni háború ma már legalább olyan illúzióromboló, mint a leányregények tiszta sportjából való kiábrándulás. Rendszeres a sportolók vegzálása, üldözése, ugyanakkor rendszerszerűnek tűnik a dopping ellenes harc korrupciója. Mérgezett a sportközélet: mindenki csal, csak a mi klubunk, csapatunk, országunk sportolója nem. A helyzeten sokat javítana, ha jelentősen lazítanánk a mostani doppingszabályozáson. Nem tiltani, ellenőrzötté kellene tenni, valahogy úgy, mint a betegellátást. Dopping szakorvosokat kellene képezni, akik tudással és felelőséggel alkalmaznák az egyénre szabott felkészítést. A 60

sportorvosi igazolások is értelmet nyerhetnének, ha az alkalmazott gyógyászati szereket, eljárásokat is fel kellene tüntetni, így követhetővé és ellenőrzötté válhatnának a folyamatok. A doppingliberalizálásnak fontos feltétele, hogy a sportolóknak tisztában kell lenniük a személyes kockázatokkal, és ennek tudatában kell önkéntest döntést hozniuk. A felvetésből világosan látszik, hogy itt felelős döntéshozókról van szó, a gyerekeket, mondjuk, 18 éves korig nem sorolom ide. A gyerekdoppingot súlyosan büntetném. Végül is a szórakoztatóipari sportolók is csak munkavállalók. Segítsük őket, hadd végezzék önként vállalt, de jól menedzselt kockázatokkal munkájukat! Mindenkinek jobb lenne.

61

PIACVEZÉRLET ERKÖLCS Chedwyn Michael „Ched” Evans 26 éves wales-i fiatalember. Tanult szakmája: labdarúgó. Pályafutása során magas szintre is eljutott, a Manchester City színeiben 16 mérkőzést játszott az angol élvonalban, 95 meccsén 23 gólt rúgott a másodosztályban, 13 alkalommal hazája válogatott mezét is magára ölthette. Ha az Aranylabdára nem is volt esélye, egy tisztességes szakmai karrierre mindenképpen. 2011 májusában azonban kettétört az élete, mert jogerős ítélet szerint megerőszakolt egy 19 éves lányt. Hiába állította, hogy az együttlét közös akarattal történt, a bíróság nem hitt neki és 2012 áprilisában 5 év börtönre ítélte. A büntetést végül is felezték, 2014 októberében szabadult. Már a börtönben megkereste volt klubja, a Sheffield United menedzsere: játsszon újra a régi csapatában. A menedzsment várta, de a szurkolók nem. Egyes hírek szerint százötvenezren írták alá az igazolás ellen tiltakozó petíciót, a klubhoz kötődő emblematikus személyiségek, tévériporter, üzletemberek, sportolók helyezték kilátásba távozásukat a támogatói körből. A csapat meghatározó szponzorai jelezték, azonnal felmondják a szerződéseket, ha Ched Evans aláír. A tulajdonosok végül is megvonták a lehetőséget, hogy a labdarúgó a csapattal eddzen. Nem járt jobban máshol sem. Decemberben az angol negyedosztályú Hartlepool United tett ajánlatot, hogy gyorsan vissza is vonja, január első napjaiban a máltai első osztályú Hibernians FC vezetését pedig maga a máltai miniszterelnök figyelmeztette: az egész ország jó hírnevét veszélyezteti, ha egy elítélt erőszakolót igazolnak a klubhoz. Egy hete az angol harmadosztályú Oldham Athletic tulajdonosa 80%-ra adta Evans leigazolásának valószínűségét, hogy a hatvanezer tiltakozó és a szponzorok kilátásba helyezett szankciói meghátrálásra kényszerítsék. A nyilvánosságban felkapott eset megosztja az angol futballt. A Hivatásos Labdarúgók Szövetsége támogatja Evanst, ahogy több jól ismert futballmenedzser is amellett száll síkra, adni kell egy második esélyt, nem szabad megfosztani a munkától a futballistát. De nincs törvény, mit is kellene ebben az esetben tenni. Kérdés, kell egyáltalán külső szabályozás, hogy futballozhat-e Ched Evans vagy sem? A szórakoztatóipari futballvállalatok profitorientált vállalkozások, ahol egy jó játékos növeli a győzelmek számát, játéka vonzza a közönséget, a szurkolók száma és elkötelezettsége pedig a reklámozókat és a televíziót – nő a profit. A történetben felbukkanó futballvállalati tulajdonosok gondolkodása jól példázza ezt a logikát. Azonban a piacgazdaság, a modern kapitalizmus jóval összetettebben működik ennél. A klub profitorientált vállalkozás, de közösségi szervezet is, amihez a szurkolók nemcsak a szórakozás, hanem az együttlét, a közös célok, értékek és az ezeket képviselő játékosok miatt is csatlakoznak. Olykor igyekeznek erről megfeledkezni a tulajdonosok, de egy jól működő (futball)társadalom képes az önszabályozásra, a piaci érintettek paragrafusok, direkt politikai beavatkozások és kalasnyikovok nélkül is ki tudják kényszeríteni az általuk helyesnek tartott magatartást, a 62

normákat tiszteletben tartó tiltakozásokkal és főleg pénzük, támogatásuk – ami nélkül ugye nincs profit – megvonásának kilátásba helyezésével érvényesíteni tudják akaratukat. Az a futball pedig, amelyik nem a saját piaci bevételeiből él, kénytelen a külső finanszírozók magatartásmintáit, értékeit, szabályait elfogadni. Olyan is…

63

SZILÁGYI ÁRON A JEDI LOVAG Nincsenek könnyű helyzetben azon sporttevékenységek, amelyek főműsoridőben nem nagyon férnek fel a nagy (sport)televíziós társaságok programkínálatába: se pénz, se posztó. A magyar sportot különösen érzékenyen érinti ez a probléma, hiszen a nemzetközi sportéletben jegyzett eredményeinket javarészt ezen sportágakban érjük el. Esetükben klasszikus amatőr sportról beszélhetünk, amelynek működési alapját – legalábbis a hagyományos polgári társadalmi eszmények szerint – a klubokba szerveződött sportolók befizetései biztosítják. A tagdíjak nemcsak a klub napi működösét teszik lehetővé, hanem hozzájárulnak a kiugró képességekkel rendelkező, de adott esetben szegényebb tagtársak versenyeztetéséhez, működtetik a sportági szövetségeket, sőt ez az anyagi alapja a tagok által használt létesítmények fenntartásának és fejlesztésének. (A polgári kluboknak nem épít stadiont a közösség.) Ne tessék megijedni, Magyarországon ez a polgári modell már rég nem létezik, igazából a magyar sport épületének utcai frontja mindig is kapott egy kis „vajszínű árnyalatot”. Olimpiai nemzet is javarészt azért vagyunk, mert ha más-más okokból kifolyólag is, de történelmünkben az olimpiai sikerek minden korban fontos társadalmi – és közvetlen politikai – jelentőséggel bírtak. Ebből a szempontból logikus, hogy a kiemelkedő sportsikerekhez már hosszú évtizedek óta jelentős mértékben hozzájárulnak az adófizetők. Azonban a 2000-es évek mediatizált világában, különösen a youtube nemzedék számára, az alig szórakoztató sikerek (hosszú távú úszás, kalapácsvetés, kötöttfogású birkózás, stb.) élvezhetetlenek. Ha nem sikerül fogyaszthatóvá tenni a sportsikereket, akkor azok akár értéküket is veszthetik, érdektelenné válhatnak, ezáltal végső soron megkérdőjeleződik a sportágak közösségi támogatásainak legitimációja. (Tényleg, miért is kellene az ingyenes belépővel is üres lelátók előtt zajló sporttevékenységekre adóforintokat költeni?) A kihívásra szerintem jó választ talál akkor a magyar sport, amikor nagy nemzetközi versenyeknek (világbajnokság, Európa-bajnokság) próbál otthont adni, és azt látványosan megrendezni. A korábbi évtizedekben többször bizonyítottuk: jól tudunk versenyt rendezni. Az utóbbi években pedig több példa igazolja, hogy egy eseményt képesek vagyunk hatékony médiakampánnyal felvezetni, és látványosan képernyőre vinni. Itt van például a múlt héten megrendezett MOL Vívó Világbajnokság 2013. A sportnapilap beharangozóján messze túlmutató valódi médiafelvezetés, remek PR és marketing kiragadták a hagyományos „páston hadonászó két ember” szövegösszefüggéséből a versenyt. Hiszen a „kardozós változat” egész életünkben kísért: gyerekkorunkban a virágok fejét fakarddal kaszabolva, kamasz olvasóként D'Artagnan bőrébe bújva, majd Darth Vader ellen küzdve a moziban. Megszólít minket az esemény kommunikációja a szó szerint és átvitt értelemben is jó arc Szilágyi Áron főszereplésével. (Fogadok, csókját bármelyik királykisasszony elfogadná átokoldásnak.) 64

És ez többről szól, mint a „gyertek már el a versenyre, olyan kínos a kongó csarnok” féle rábeszélés. Kultúra újrateremtő, kultúraörökítő. Hiszen a polgári sport mégiscsak közösség és látvány, küzdelem és szórakozás, felkészülés és ellazulás, öröm és bánat – majd minden, ami szép és nemes a polgári kultúrkörben. Ezért érdemes pénzt áldozni sportolónak, nézőnek, televíziónak, szponzornak (majdnem) függetlenül attól, hány olimpiai aranyérmet szereztünk az adott sportágban az olimpiákon. Ezt lehet szeretni, érdemes csinálni, nézni. Az erő ebben a kultúrában van.

65

III. RÉSZ SZÖVETSÉGI, SPORTSZERVEZETI MENEDZSMENT

66

SZOLIDARITÁS 1.0 A sport azért is annyira népszerű a világban, mert sajátos kifejezési eszközeivel általános és egyetemes emberi értékeket szólít meg bennünk. A testmozgáshoz kapcsolódó katartikus élmények, a küzdelem és megnyugvás, a győzelem eufóriája és a vereség elviselése, a szórakozásban lelt öröm vagy éppen a sportdrámákban felismert tanulságok is mind-mind többé, jobbá tesznek minket. Ezen értékek között kitüntetett szereppel tekintünk a szolidaritásra. Míg a sport általános értékei többnyire a játékok jellegéből, a sport természetből fakadnak, addig az együttérzés tudatos értékválasztás. A súlyos sérülést szenvedő mellett térdelve imádkozó (amerikai) futballista vagy a londoni aranyérem másolatát elhunyt versenytársa családjának ajándékozó (magyar) úszó kiállása mindegyikünket megráz és felemel, de még egy azonnali ápolást lehetővé tett oldalvonalon túl rúgott labda is tapsra ragadtat minket. Erre a sportemberi magatartásra, az együttérzésre most nagyszüksége van a magyar társadalomnak. Már csak azért is, mert miközben 2010 óta százával épülnek közpénzből a sportpályák, tucatjával uszodák, sport- és jégcsarnokok, és a felhúzott két elit stadion után alapozzák már a tízmilliárdokat felemésztő többit is, addig fontos társadalmi szféráknak jut arányaiban, reálértékben vagy éppen abszolút összegben is kevesebb. A társadalmi feszültségekről, a sokfrontos szabadságharc veszteségeiről nem a sport tehet, mint ahogy a szegénység leküzdése sem közvetlen feladata, de többek között az egészségügyi problémák, a szenvedélybetegségek megelőzése s gyógyítása, a társadalmi felemelkedés lehetőségének megteremtése, a nevelés vagy éppen a demokratikus értékek elsajátítása, a tanulásban és a munkaerőpiacon jól használható képességek fejlesztése terén éppenséggel nagyon is sokat tehet. Tehát lehet és kell is hitelesen érvelni a sport fontossága és fejlesztésének szükségessége mellett. De hogyan lehet hitelesnek lenni, ha például – nyilvánvaló közigazgatási böszmeségből – éppen a szociális és gyermekvédelmi, gyermekjóléti feladatellátás költségvetési sorról akarják kiegészíteni a kimagasló sporteredmények jutalmazását, vagy ha kispályás haveroknak juttatnak jól fizető minisztériumi állásokat, ha a sportszövetségek tevékenységét kivonják az információszabadságról szóló törvény hatálya alól – hogy a társasági és osztalékadón keresztüli sporttámogatás csodáiról már ne is beszéljünk… A hitelességhez tisztességesnek kell lenni, érzékenynek a társadalmi problémák iránt és magas minőséggel végezni dolgát hivatásos sportolónak, sportvezetőnek, politikusnak. Csak így válnak társadalmilag elfogadhatóvá a sportfejlesztések, szerezhető meg az az elengedhetetlen bizalom például ahhoz, hogy meggyőzze a sportvezetés a társadalmat arról, ha valóban kedvezőek a feltételek és hosszú távon is haszonnal kecseget, akkor érdemes vállalni az áldozatokat egy magyar nyári olimpiai rendezés sikeres pályázatához és majdani megvalósításához. 67

A dolgok természete szerint változnak a trendek, előbb-utóbb a magyar sport számára is vége lesz a mostani tündérmesének. Ha szerencsénk van, akkor ésszerű (piaci) logika mentén kerül sor a mostani túlzások korrekciójára, ha nincs, akkor mint megannyi Bastille fognak emelkedni a stadionok, hogy jelképei legyenek a kezeletlen társadalmi feszültségeknek. És akkor ki lesz majd szolidáris a sporttal?

68

SZOLIDARITÁS 2.0 A Bayern München labdarúgócsapata egymillió euróval támogatja a városba érkezett menekülteket, ezen felül segít az elhelyezésükben, sőt lehetőséget biztosít számukra a sportolásra is. „Érezzük a társadalmi felelősségünket a menekülő és szenvedő gyerekek, nők és férfiak iránt” – mondja Karl-Heinz Rummenigge vezérigazgató, nem mellesleg kétszeres Aranylabdás volt labdarúgó. A Bayern csak az elsők egyike azon európai labdarúgó klubok közül, amelyek intézményesen és kézzelfoghatóan készek segíteni a menekülteken. Az UEFA is azt kéri a Bajnokok Ligája és az Európa Liga főtáblára jutott csapatoktól, hogy a nemzetközi kupamérkőzésen eladott minden jegy árából egy eurót szánjanak a menekültügy támogatásra, és a hírek szerint a kezdeményezéshez mind a 80 csapat csatlakozott. Sokan propaganda fogásnak tartják a felajánlásokat. Én korántsem tartanám bajnak, ha erről (is) lenne szó, ha a szurkolók szimpátiáját avval lehetne erősíteni, hogy az általuk kifizetett tekintélyes jegyárakból adományoznak pénzt földönfutóknak és/vagy jobb élet reményében bevándorlóknak. De a helyzet korántsem ennyire szép, a szurkolókat – ahogy a társadalmak egészét – megosztja a kérdés: van, ahol mellettük, van, ahol ellenük tüntetnek a drukkerek De a sport nem csak a saját szurkolók jóváhagyó vagy rosszalló fejcsóválására tekint, hanem a társadalomban elfoglalt sajátos helyzetére, kettős felelősségére is. A pályán nincs szélsőjobb, csak jobbszélső, nincs centrális erő csak erős center, és ha az utolsó pillanatban győztes gólt szerez a csapat, egymást ölelgeti keresztény, muzulmán, zsidó, hindu és buddhista. Másrészt a sportot többek között azért is szeretjük, mert meghatározó értéke a szolidaritás. A tisztességes játék eszményéhez nemcsak a szabályok betartása, de a teljesítmények, a sporttársak és szurkolók kölcsönös tisztelete, a bajbajutottak megsegítése ugyanúgy hozzátartozik. A sportnak óriási a társadalmi integráló ereje a pályán és mintaadó képessége a pályán kívül. Már ebben a lapban is elcsodálkoztam azon, hogy a magyar sport mennyire érzéketlen a társadalmi problémák iránt. (Arra gondolni sem merek, hogy a magyar sport társadalmi érzékenysége politika függő.) A közgondolkodást az utóbbi hetekben szétszakítja a menekültügy. Az igen összetett társadalmi probléma nemhogy megoldása, de még csak megvitatása sem a sport feladata. Az együttérzés kifejezése azonban igen. A Bayern-féle felajánlás arányaiban 1-7 millió forint között érintené a hivatásos magyar futballvállalatok költségvetését csapatonként – nagyjából minden klub legjobban fizetett játékosa 2-3 heti fizetéséről van szó. De úgy tűnik, a központi költségvetésből igencsak megsegített sportszervezeteknek ez túl sok, pedig van köztük olyan is, amelyik büszkén viseli a mezén a menekülteket aktívan segítő Magyar Máltai Szeretetszolgálat jelvényét. A sport a magyar kultúrába való mély beágyazódását nagyban köszönheti annak is, hogy története során gyakran volt érzékeny a társadalmat feszítő problémák iránt. Trianon után például az elszakított országrészekkel való sportkapcsolatok fenntartásával (a politika támogatatásával), vagy a második világháború után a nemzeti érzés kifejezésével (a politika 69

ellenére) segítette a közösséget. Ha a magyar sport továbbra is életünk meghatározó része akar maradni, képviselnie kell a hagyományos sportértékeket, intézményrendszerének társadalmilag érzékenynek és felelősnek kell lennie. Különösen, ha olimpiát akar rendezni…

70

MANCHESTER, ENGLAND! ENGLAND? Egy város, két csapat. Két csapat, különböző célrendszerek, eltérő üzleti modellek. Sokszínű szolgáltatások, de mindkét csapat a nemzetközi futballvilág meghatározó szervezete. Hogyan vált ez lehetségessé egy alig félmilliós vidéki angol városban, és mit hozhat a jövő? *** „A futballkupák európai fővárosa” – hirdeti egy a televíziós közvetítések során is rendszeresen feltűnő nem kicsit elfogult szurkolói drapéria az Old Trafford stadionban. Bár az alkotók feltehetőleg csak a Manchester United elmúlt 23 évben nyert 30 jelentősebb győzelmére gondoltak – köztük 13 bajnoki cím, 2 BL elsőség –, de az utóbbi öt évben a város egy másik csapata, a City is jelentősen megerősödött: kétszer ők is elsők lettek a bajnokságban, nyertek FA és liga kupát, és 2012 és 2013-ban az is előfordult, hogy a város két csapata végzett az angol bajnokság első két helyén. Neoklasszikus futballgazdasági modellekkel nehezen értelmezhető jelenségről van szó. Bár Nagy-Manchester két és félszer nagyobb alapterületű, mint Budapest, 2,7 millió lakosával Anglia harmadik legnépesebb nagyvárosi megyéje, magában Manchesterben 520.000-en laknak negyed Debrecennyi területen. A régió futballcsapatokban igen gazdag: a két óriás mellett jó nevű klubnak számít a Bolton, Wigan, Oldham, Rochdale, vagy a Bury is. Liverpool alig 50, Sheffield 60, Leeds 70, Birmingham 140 kilométerre található, tehát igen nagy a verseny a helyi futballszórakoztatási piacon. Másrészt persze az is igaz, hogy ez a kínálat hatalmas futballkultúrát is jelent, amit jól illusztrál, hogy hosszú évtizedekig bevett szokás volt a városban, hogy a futballszurkolók jelentős része minden héten járt meccsre: egyik héten a United, a következőn a City mérkőzését nézték az egymástól alig négy kilométerre lévő stadionokban. A népesség, piacméret, gazdasági potenciál alapján két Premier Legaue-ben játszó manchesteri klubot jósolnának a sportgazdasági álmoskönyvek, nagyjából egy dobogóért küzdőt és egy középcsapatot. (Birminghamben, Anglia második legnagyobb városában jelenleg két első és egy másodosztályú klub működik, a helyiek 1981-ben ünnepeltek utoljára angol bajnokot.) Azonban semmiképpen nem látszik logikusnak az említett dominancia és az, hogy 2015-ben a Deloitte kimutatása lapján a United a világ futballjának második (518 millió euró), a City a hatodik (414 millió euró) legnagyobb bevételű klubja, vagy az, hogy a Forbes legértékesebb futballcsapatainak listáján a United 3,1 milliárd dollárt ér (3. hely), a City pedig 1,4 milliárd dollárt (5. hely). Mi a titkuk? A United mint globális márka Mikor a Premier League korszak beköszöntött, a Manchester United a szigetország egyik, ha nem a legnépszerűbb csapata volt. A klub iránti szimpátiát jelentősen növelte az 1958. 71

február 6-án bekövetkezett repülőgép szerencsétlenség, amiben a korszak legtehetségesebbnek tartott angol fiatal futballistái, „Manchester virágai” vesztették életüket. A népszerűséget azonban persze nem ez, hanem az első angol csapatként 10 évvel a tragédia után hazai földön, a Wembey-ben hosszabbítás után megszerzett BEK-győzelem alapozta meg, valamint az olyan személyiségek, mint a müncheni légi katasztrófát túlélő legendás menedzser Sir Matt Busby és a csapatkapitány Sir Bobby Charlton, vagy az egyáltalán nem „szőr”, de aranylabdás aranyifjú George Best, a 60-as 70-es évek angol tinibálványa. Az 1992-ben elinduló Premier League a csillagok olyan szerencsés együttállását hozta meg a Manchester United számára, ami évszázadonként, ha egy akad. A sikereket a befektetések alapozták meg: a United komoly összegeket költött játékjog vásárlásokra. Jól tette. 1992-ben a United nyeri az első PL bajnoki címet, amit a következő 10 évben még hétszer ismétel meg. Ez azért lesz különösen fontos, mert ezekben az években válik népszerű televíziós programmá az angol futballközvetítés szerte a világban. A „nyertes mindent visz” elv alapján az európai futballal ismerkedő ázsiai, később észak-amerikai fogyasztók a sikert sikerre halmozó csapatot választják kedvencüknek, több százmilliós szurkolói bázisát ekkor alapozza meg a klub. Ez a világméretű népszerűség megtéríti a játékjog vásárlásokra és a kiemelt fizetésekre költött összegeket. A 2000-es évekre a United válik a világ futballszórakoztatásának első számú szereplőjévé, amin ha ma már osztozni is kényszerül a Real Madriddal és a Barcelonával, de továbbra is kiemelt globális márka. Ez a szerep kiszakítja a Unitedet a helyi környezetéből. Bár 1937 októbere óta megszakítás nélkül minden mérkőzésre úgy áll fel a csapat, hogy legalább egy saját nevelésű játékost nevez a keretben, és továbbra is rendszeresek a közösségi események Manchesterben (iskolalátogatás, adománygyűjtő rendezvények, stb.) a United ma már multinacionális vállalatként létezik. Egyetlen terméke a férfi nagypályás futballcsapat, ami köré teljes körű termék- és szolgáltatási portfóliót építenek üzleti és egyéni fogyasztóknak egyaránt: ajándéktárgy kereskedelmet, vendéglátást, szponzori megjelenési lehetőségeket, stb. A modell addig és akkor működőképes, amíg a csapat (valamit) nyer. Ha elmaradnak a sikerek a „divatdrukkerek” új kedvenceket választanak, hasonlóképpen azok a gyerekek is, akik a jövő futballszolgáltatási fogyasztók lesznek. Márpedig üzleti környezetben a csökkenő szurkolói bázis csökkenő anyagi lehetőségeket jelent, ami tovább csökkenti az esélyét a versenyképes, azaz nyerni képes csapat felépítésének – így nagy a kockázata egy lefelé tartó üzleti spirál kialakulásának. A City mint városi csapat 2008-ig a Manchester City azt a szerepet töltötte be az angol labdarúgásban, amit a futballgazdasági logika alapján felvázoltunk. Az 1960-as évek második felében volt egy nagy korszaka a klubnak (bajnoki cím, FA-kupa, liga kupa és UEFA kupa győzelem), de egyébként szürke középmezőny, egyszer-egyszer másodosztályú szereplés. Hét-nyolc éve azonban 72

jelentős változások mennek végbe a klub életében. 2008 szeptemberében az Abu Dhabi United Group Investment and Development Limited szerzi meg az ellenőrzést a klub felett, a cég tulajdonosa Mansour bin Zayed Al Nahyan sejk, az Egyesült Arab Emírségeket irányító család egyik tagja. Hogy miért vásárol egy arab sejk egy második számú városi csapatot? Nehéz megérteni. A hivatalos verzió az Abu-Dhabi népszerűsítését célzó turisztikai befektetésről szól, de hát ez így soványnak tűnik. (Nem csoda, hogy olyan szélsőséges konteók is lábra kapnak, miszerint itt a világméretű arab-zsidó versengés egyik terepével szembesülünk, mivelhogy a Manchester United tulajdonosa 2005 óta a zsidó gyökereit büszkén vállaló Glazer-család.) Mindenestre sajátos üzleti filozófiát fogalmaz meg az új tulajdonos: ha United globális márka, akkor a City legyen Manchester város csapata. „Mi nemcsak egy világsztárokból álló csapatot, de a jövő új kereteit is építjük” – fogalmazza meg a 2008 szeptemberében a sejk azt a jelmondatát, ami nemcsak a főépület recepciója felett díszeleg, de úgy tűnik, valóban irányt is mutat a szervezetnél. Együttműködést kötöttek a várossal Kelet-Manchester rehabilitációs programjára. A 2014 decemberében átadott sportkomplexum a futball hét csodájának egyike. A mintegy 200 millió fontból megépülő futballközpont valóban minden igényt kielégít, csak egyetlen jellemzőként hadd említsem meg azt a 7.000 fő kapacitású, legdrágább technológiával kialakított talajú akadémiai stadiont, amit kizárólag az akadémistáknak húztak fel, hogy szokják a stadionok légkörét – de ha akarnák, akár BLelődöntőt is rendezhetnének ott, ugyanis az UEFA minden ezirányú feltételének megfelel. Ugyanakkor a központ nemcsak a hivatásos csapat és akadémia felkészülését biztosítja, a városi amatőr futballklubok és az iskolák számára is játékteret biztosít. A City egyébként is igyekszik a városiak kedvébe járni, a csapat mérkőzései előtt ingyen koncertek, egyéb programok, kocsmák, kávézók és utcai étkezdék csalogatják a jelenlegi vagy a jövőbeni remélt szurkolókat. A City mint világmárka Ugyanakkor az teljesen világos, hogy ekkora pénz nem mozdul meg csak azért, hogy a városi lurkóknak legyen kedvük focizni. A City-nél is nemzetközi a horizont, de más eszközrendszerrel építkeznek, mint a városi rivális. 2013-ben jött létre a City Football Group, mint az Abu Dhabi United Group érdekeltségébe tartozó futballbefektetések esernyő szervezete. 2014-ben az ausztrál Melbourne City FC és a japán Yokohama F. Marinos, 2015-ben az észak-amerikai New York City FC többségi tulajdonát szerezte meg a vállalat. A világ négy kontinensét átfogó érdekkör remek lehetőséget biztosít a hálózatépítésre. A zászlóshajó – egyelőre – a Manchester City, de komoly potenciált kínál az amerikai és japán futballpiac is. A játékosok célszerűen mozgathatóak a csapatok között, például a Chelsea-től a New York City FC által 2014 nyarán megvásárolt 106-szoros angolválogatott Frank Lampard a legutóbbi időkig a City-nél játszott kölcsönben. A hálózat kitűnően alkalmas például a tehetségek felkutatására, képzésére és 73

menedzselésére is, valóban a világ négy égtája felől érkezhetnek a manchesteri szuperközpontba a legtehetségesebb fiatalok, hogy a lehető legjobb körülmények között készüljenek fel a hivatásos futballista életre. A hálózat kiváló marketing és kereskedelmi lehetőségeket is biztosít, csak egyetlen példa: a csapatok gyakorlatilag azonos mezben léphetnek pályára mindenütt, ami például az ajándéktárgy értékesítés vagy a márkahűség kialakítása szempontjából lehet nagy előny. A City több lábon áll – jellemző: nagyon komolyan foglalkoznak a női labdarúgással is – és nagy potenciál becsülhető az üzleti modellben. Nekem úgy tűnik, hogy Manchester hosszú távon a világ futballjának meghatározó városa marad. Még az sem kizárt, hogy két csapattal.

74

NEM JÁTÉK Az elmúlt, számunkra hosszúra nyúlt hétvégét a fiammal Manchesterben töltöttük. A Manchester United futballmérkőzésére érkeztünk, de ha már ott jártunk, részvettünk a város másik csapatának stadiontúráján és megnéztünk egy alacsonyabb osztályú meccset is. A pár nap alatt igen sokan szedtek pénzt tőlünk. Mindenek előtt persze a United, ahol a jegyek megvásárlása csak egy volt a számos tétel között. A mérkőzés előtti napon a stadion bemutatása, a múzeumi prospektus, a helyben elköltött ebéd és kávé, az ajándéktárgyak, aztán a mérkőzés alatti programfüzet, klubmagazin és fogyasztás mind-mind kiadást jelentettek nekünk, bevételt a csapatnak. A harmadosztályú Oldham Athleticet FC-t is gazdagítottuk a jegyek, a műsorfüzet és a forró italok árával, a City csapatára viszont csak a szükséges belépő árát szántuk. Rajtuk kívül szedte a sápot a jegyvásárlást lebonyolító utazási iroda, a pénzváltók, a magyar taxisok, a légitársaság, a manchesteri szállodák, éttermek, gyorsétkezdék és kocsmák, a városi tömegközlekedési vállalat, kiskereskedők és a nagyáruházak, újságárusok, a nemzeti futball múzeum, de a telefontársaságokat, a mobil és internetszolgáltatókat sem lehet kihagyni, ahogy persze a bankokat sem. És mindezek a vállalatok csak a közvetlen érintettek voltak, mert közvetítésükkel sok száz helyre eljutottak a költéseink, hiszen rengetegen működtek közre, amíg a termékeket és szolgáltatásokat megvásárolhattuk, de adó formájában a magyar és brit költségvetés, a budapesti és a manchesteri önkormányzatok is pénzt láttak tőlünk, és fontjaink valószínűleg egzotikus offshore szigetekre is elgurultak. Ma már a labdarúgás több mint játék. Nálunk az üres stadionokat, a nemzetközi eredménytelenséget és a futballt körülvevő furcsa környezetet látva talán nehéz ezt elhinni, itthon gyakran gondolunk arra, hogy a hivatásos magyar labdarúgás még az eredeti funkcióját, a szórakoztatást sem nagyon képes betölteni, ehhez képest mi lehet a több? Pedig a futballban óriási erő van. Ha ésszerűen csinálják, akkor profitot termel a tulajdonosoknak, megélhetést biztosít sok ezer családnak és még a futballal érintett városi vagy nagyobb közösségeknek is jut pénz. És akkor társadalmi hatásokról nem is beszéltem, arról, hogy például Manchesterben szinte minden a futballról szól, köré szerveződik az élet, de legalábbis a hétvége, ha a városban játszik a United. A hétvégi példánk egyedi, de a közösségi médiumokon látom, hogy egyre többen járnak rendszeresen vagy alkalmanként idegen országba futballt nézni – és költik a pénzüket határainkon kívül. A külföldre irányuló futballturizmus a szabadidő eltöltés érzékelhető részévé vált Magyarországon. A trend feltartóztathatatlan, mert a labdarúgás globális szórakozássá vált, de a folyamatban a mi futballiparunknak is van, lehetne helye. És bármilyen rideg is a társadalmi környezet, ha tyúklépésenként is – ahogy a Puskás Akadémia alapítója fogalmazott minap –, de haladunk előre. A két újonnan épült stadionunk túrái állítólag népszerűek, magyar viszonyok között jók a bérleteladási mutatók az ezeket a fedett sportlétesítményeket használó csapatoknál, százharmincezernél is több szurkolói kártya 75

gazdára talált a futballcsapatainknál, több klubnál komoly szervezetfejlesztés ment, megy végbe. Manchester nagyjából Debrecen és vonzáskörzete nagyságú nagyváros, a Unitedet a Newton Heath-i vasutasok alakították, a csapat uralkodó színei a piros-fehér, ahogy a debreceni Lokinak is. Gyarapítani kell a hasonlóságokat, megéri.

76

KÖSZ MINDENT, ALEX! Amikor május 19-én magyar idő szerint úgy este 7 óra tájban lefújják a West Bromwich Albion – Manchester United mérkőzést, újra feltehető lesz az elmúlt években tartalom nélküli kérdés: ki a világ legnagyobb edzője? Mert addig a pillanatig lett légyen bármilyen csapatnak szurkolója az ember fia/lánya, csak egy helyes választ adhat: Sir Alex Ferguson. Azonban azon a bizonyos májusi napon otthagyja a Manchester United menedzseri székét a 71 éves Alexander Chapman Ferguson, aki 1999 júniusától Sir Alex. Amikor 1986. november 6-án először ült le a Manchester United kispadjára nem az ismeretlenség homályából érkezett. 1957 és 1974 között fél tucat csapat mezében 317 skót bajnoki mérkőzésen lépett pályára, ahol 171 gólt szerzett. A játékos pályafutás befejezése után azonnal edzőnek állt, és végigjárta a szamárlétrát. Mire Manchesterbe érkezett már megfordult az East Stirlingshire és a St. Mirren csapatainál, hogy 459 mérkőzésen irányítsa és formálja a korszak egyik legjobb skót csapatává az Aberdeent, amivel 3 skót bajnoki címet, 4 skót és egy liga kupát nyert, mellesleg az UEFA Kupagyőztesek Európa Kupáját és Szuperkupát is elhódította. A Unitedért egyébként már a skót válogatott szövetségi kapitányi tisztségét hagyta ott. A 26 Manchesterben eltölt év eredményei lenyűgözőek: 13 bajnoki cím, 5 FA Kupa győzelem, 4 Liga Kupa elsőség 10 FA Charity/Community Shield, két UEFA Bajnokok Ligája, egy-egy UEFA KEK, Szuperkupa, FIFA Internacionális Kupa és klub világbajnoki cím. Fantasztikus és megismételhetetlen. Egy ilyen sikeres edzői pályafutáshoz nyilvánvalóan sok tényező szerencsés együttállása kell, de mi a sikerek Ferguson-faktora? Azt hiszem, Sir Alex Fergusont kimagasló vezetői képességei emelték a világ legjobb edzőjévé, rajta keresztül pedig az általa irányított Manchester Unitedet a világ első számú sportvállalatává. Európában a futballszakmai munkáért általában a vezetőedző – szakmai igazgató – klubmenedzser/igazgató triumvirátus felel, ami sok esetben sikeres munkamegosztást jelent, de van, amikor nem működik. A hagyományos brit futballmodellben a sportszakmai munkát a menedzser irányítja, aki az előbb említett három pozíció feladatait tulajdonképpen egyszemélyben végzi. Az edzéseket a menedzser irányítja, de nem feltétlenül ő vezeti le, a játékosok igazolásával kapcsolatos kérdésekben döntő szava van, de a részletekkel nem ő bíbelődik, a klubnál természetesen komoly apparátus foglalkozik a gazdasági kérdésekkel, de a menedzsernek nemcsak rálátása, beleszólása is van gazdasági folyamatokba. Ezt a modellt szinte Sir Alexre szabták. Mint „klasszikus” edző nem tartozott a játék nagy megújítói közé, nem talált fel a catenaccio vagy a totális futballhoz hasonló forradalmi újdonságokat, de – átvitt értelemben és valóságosan – kiválóan látott a pályán. Jól követte le a brit és a nemzetközi futball változásait, nagyszerűen alkalmazta a játék újdonságait az aktuális csapatára. Egyébként is mesterien értett ahhoz, hogy az éppen rendelkezésre álló keretből azokat állítsa a csapatba, akik győzelmi eséllyel léphettek pályára a szembejövő ellenféllel szemben, számukra 77

hatékony taktikát dolgozzon ki – mondjuk a Premier League szintjén ez alapvető elvárás, még ha nem is mindenkinek sikerül. Az egyik fő erőssége a humánerőforrás menedzsmentben rejlett. Szakmai igazgatói mivoltában fantasztikusan tudott hosszú távra csapatot építeni, az eredmények azt igazolják, hogy remek szeme volt a játékosok kiválasztásához, még ha voltak is tévedései. Újra és újra képes volt új csapatot szervezni, ha elfáradt és/vagy fokozatosan távozott egy generáció. Számára a csapategység volt a legfontosabb. Szívbaj nélkül vágta ki például egyik kedvencét Roy Keane-t, amikor durván megsértetve a belső normákat „kibeszélt” az öltözőből vagy David Beckham távozásában is állítólag komoly tényező volt, hogy a szórakoztatóipari világsztárrá előlépett David már nem feltétlenül a csapat sikerét, hanem saját karrierjét tartotta a legfontosabbnak. Nagyszerűen értett a fiatalok menedzseléséhez: közös edzés a „nagyokkal”, csereként egy-két meccs a felnőttek között, aztán kölcsönbeadás egy olyan csapathoz, ahol a legtöbbet fejlődhetnek, hogy visszatérve beépítse őket a legjobbak közé. Mindehhez gazdasági háttér is kellett, aminek megteremtésében szintén óriási szerepet vállalt. Igen, a Manchester United is nagy pénzből tudott nagy futballt csinálni. De jó érzékkel a klub akkor robbantott bankot, amikor kitört az újabb „aranyláz” az angol futballban, a játékosvásárlásba fektetetett pénzek gyorsan megtérültek. Szerencséjük is volt, mert éppen akkor ért a United a csúcsra, amikor Ázsiában népszerű televíziós programmá vált az angol futballközvetítés, több száz milliós szurkolói bázisát ekkor alapozta meg a klub. A befektetések után viszont már komolyan figyelt a futballvállalat a játékosok ár/érték arányára, a skót menedzser nem szívesen fizetett ki nagy pénzeket sem játékjogokért, sem pedig fizetésekre. A futballszolgáltatásokban a személyzet is része a „terméknek”, és Sir Alex eladható „árunak” bizonyult. Megértette, hogy a 90-s évektől kezdődően nem egyszerűen futballcsapatot kell építeni, aminek számviteli, pénzügyi „vonatkozásai” is vannak, hanem a csapat, a klub minden megnyilvánulása pályán és pályán kívül a szórakoztatóipari termelés része. Nagyszerűen értett a kultúrateremtéshez, a legendák építéséhez, szimbólumok megfogalmazásához, normateremtő és innovatív figura volt. Tudta, hogy a csapatnak elsősorban a közönséget kell kiszolgálnia, de a közönséget sem árt menedzselni (nevelni), ezért volt ereje és bátorsága be-beszólni saját szurkoló táborának is, ha úgy érezte éppen arra van szükség. Első körben lehetetlen teljességgel számba venni mindazokat a vezetői képességeket, amelyek a legnagyobbá emelték őt és csapatát. Kutatók generációi fogják teljessé tenni a képet, amihez nyilvánvalóan az árnyoldalak is hozzá tartoznak. Nemcsak a motiválásnak volt nagy mestere, de a nyomásgyakorlásnak és a manipulálásnak is, még ha erősen túlzóak is azok az elsősorban Liverpool környékén hangoztatott nézetek, miszerint Ferguson tulajdonképpen a bírók és az FA „kezelésében” volt igazán sikeres. És az sem lehet véletlen, hogy miközben jelen és volt munkatársai, játékosai közül majdnem mindenki óriási 78

tisztelettel beszél Fergunsonról, megnyilvánulásokból.

mintha

a

bensőségesség

hiányozna

ezekből

a

2013. május 19-én a Manchester United aranykora lezárul. Megjósolhatatlan, hogy milyen színű lesz a következő korszak, mindenesetre az alapok biztosak, van mire építkezni. Sir Alex Ferguson visszavonulásával a futball egyik legnagyobb élő alakja távozik az első vonalból, ha a hírek szerint nyugdíjba nem is vonul, a klubmenedzsmentet fogja erősíteni. Isten tartsa meg sokáig! Ja, és kösz mindent, Alex!

79

FAZONIGAZÍTÁS Jelentős fazonigazításra kerül sor a magyar labdarúgásban. 2017-ben 12 csapat játszik majd az első osztályban, de a tucatnyi induló már idén nyárra összejöhet, mivel az MLSZ első körben öt csapattól megvonta a jogot, hogy jövőre az NBI-ben induljon. Viszont akár a köztelevíziótól kapott jogdíjak mértékét is meghaladhatja a szintén állami tulajdonban lévő Szerencsejáték Zrt-től – „a parlament, illetve a kormány szabályozó intézkedéseinek köszönhetően” – futballba áramló pénz, amit a magyar és a fiatal játékosok hadendbe állításától függően tervez szétosztani a szövetség a csapatok között. Az utóbbi évtizedekben számos kisebb-nagyobb átalakítást ért meg labdarúgásunk. Ennek mozgatórúgója túlnyomórészt szakmai indok volt: azért kell változtatni, hogy jobb legyen a futball. Hogy ez pontosan mit jelent, sohasem tisztázódott: klubszinten vagy válogatott szinten nemzetközileg eredményesebb? Esetleg többet fussanak a játékosok a meccseken? Izgalmas legyen a bajnokság? Mindenesetre a „jobb futball” környezetét először a futballszakemberek próbálták kiszabni, aztán amikor rájöttünk, hogy futballt is csak pénzből lehet csinálni, a ligavezetők, majd szövetségi menedzserek vették kezükbe a szabászollót. Mostanában, mivel a futballcsináló pénz meghatározó része a politikusok döntése nyomán érkezik, egyre több a pártemberi szó a labdarúgás környékén. De akárhogy mérünk, valahogy mindig elszabjuk: kis bunda, nagy mellény. Csak egy valakinek ér keveset a szava: a szurkolónak. Pedig a „Hány csapatnak, külföldinek, fiatalnak kellene játszania az NBI-ben?” kérdésekre elvileg csak ők adhatják meg az egyetlen érvényes választ: annyinak, ahányra ők kíváncsiak. A látványfutballt ugyanis a profitért szervezik, de a szurkolóról szól – már ahol a stadionokban játszott labdarúgás az, aminek nevezik: szórakoztatóipari futball. A versenyrendszereket úgy állítják össze, a mérkőzéseket úgy rendezik, hogy a szurkoló napi kapcsolatban legyen a klubbal, váltson jegyet a mérkőzésekre, érezze jól magát a stadionban és fogyasszon, fogyasszon, fogyasszon. Ha a szurkoló a városban felnőtt kölykökre kíváncsi, akkor ők játszanak a csapatban. Ha azért vesz jegyet, mert fontos neki, hogy baszkok vagy éppen protestánsok rúgják a labdát, akkor ők fognak szerepelni. Ha pedig egyszerűen az a lényeg, hogy bárki is játszik csak nyerjen a csapat, akkor adott pénzügyi keretek között bőrszíntől, állampolgárságtól, vallástól függetlenül a legjobbakból összeállt gárda fut ki a gyepre. És valahol a végén a szurkolótól függ az is, hány csapat alkotja a hivatásos bajnokságot. Mert azoknál a csapatoknál, amelyek meccsein huzamosabb ideig csak néhány százan, pár ezren lézengenek a lelátón, nemhogy a munkabéreket, de a meleg víz árát sem nagyon tudják kitermelni – akkor mit keresnének a mennyei bajnokságban? Az MLSZ elnöke szerint a mostani intézkedések célja a pénzügyi stabilitás megteremtése. Igaza van. A futballért fizetni hajlandó szurkoló tömegében nincs, a labdarúgás fene nagy 80

jóléte zömében a társasági és osztalékadón keresztüli sporttámogatásokból, az állami sportfejlesztésekből, a központi költségvetéshez köthető vásárlásokból áll össze. A közpénzt legalább ne …, mondjuk így: szórják el. Bár ez korábban nem mindig sikerült, az MLSZ most legalább a saját normáit próbálja betartani és újra öltöztetni a magyar futballt. Itt a nyár. Bunda nem kell, a mellény mérete is lehet egy-két számmal kisebb.

81

MEGÉRI Érdekes, a magyar hivatásos és minőségi testkultúra világát jól jellemző kettős arcát mutató hosszú hétvégén van túl a magyar sport. Április utolsó napján zárult a társasági és osztalékadón keresztüli sporttámogatásokra benyújtható kérelmek ez évi időszaka. A magyar sportban meghatározó öt csapatsportág számára az adóátengedés keretében immáron ötödik évben begyűjtött tízmilliárdok egyrészt éltetőek, másrészt gyakorlatilag szétverték az amúgy sem túl izmos sportreklámozási, szponzorálási piacot. A vállalatok jelentős része ugyanis szinte kizárólag a TAO-támogatások állam nyújtotta közvetlen pénzügyi előnyeire koncentrál, és elfordult a sporttól, mint kommunikációs eszköztől. Meggyőződésem, veszítenek, ha így tesznek. Jól illusztrálják mindezt a múlt hétvége magyar sportsikerei. Babos Tímea pénteken párosban nyert Marrakesh-ben, majd másnap egyéniben döntőt játszott a 250 ezer dollár összdíjazású WTA tenisztornán. Földházi Zsófia szombaton öttusában lett első a kecskeméti világkupa-versenyen, a Videoton pedig bajnok az OPT Bank Ligában. Vasárnap Szilágyi Áron vezérletével a kardcsapat meghódította Madridot, hogy végül Michelisz Norbert feltegye az i-re a pontot: 35.000 lelkes szurkoló előtt Mogyoródon, a Hungaroringen aratott futamgyőzelmet a túraautó-világbajnokságon. A sikerekben egy közös biztosan van: a hétvége minden említett csúcsra érő csapata, sportolója mögött ugyanaz a kiemelt szponzor áll. Egy sporton keresztül kommunikáló vállalat életében, ha nem is mindennaposak az ilyen remek hétvégék, azért pusztán véletlenről nem beszélhetünk. Mi a sikeres szponzoráció titka? A MOL jól felépített sportszponzorációs rendszere három pilléren nyugszik. Babos, Födvári, Szilágyi sok tucatnyi tásukkal egyetemben támogatottjai voltak a vállalat által 2006-ban létrehozott Új Európa Alapítvány sport tehetségtámogató programjának. A még utánpótláskorú, de korosztályukban figyelemre méltó eredményeket elérő sportolókat pályázati úton, nem túl sok erőforrást felemésztő eszközvásárlási és versenyzési támogatásokkal segítik, hogy kibontakoztassák tehetségüket. A legjobbak felnőttkorban is a vállalat kommunikációját segítő sportolói csapat tagjai maradhatnak, de ehhez már nemzetközileg is kiemelkedőt kell nyújtani. Ez az elvárás a Videotontól is, amely csapat az Európában és Magyarországon legnépszerűbb sportág, a labdarúgás szponzorációs zászlóshajójaként került be a portfólióba. A sajtóhírek szerint esetükben – magyar mércével mérve – már igen tetemes marketing befektetésről van szó, és ehhez mértek az elvárások is. A tehetség kiválasztás és gondozás, valamint az adott környezetben kiugró teljesítményre képes sportolókkal, csapatokkal kialakított üzleti kapcsolat mellett a vállalat főtevékenységével leginkább összefüggésbe hozható autó-motor sporton keresztüli kommunikáció a szponzorációs tevékenység harmadik oszlopa. Itt is elvárás a kiugró siker, és ahogy legjobb éveiben Talmácsi Gábor, úgy az utóbbi időben Michelisz Norbert képes is arra, hogy nagy örömet szerezzen a magyar sportszerető közönségnek. 82

Nekem úgy tűnik, hogy ezekben a jól összerakott és menedzselt rendszerekben van a siker kulcsa a magyar sport nagy szponzorai esetében (MOL, OTP, Telekom). Talán nem sértek meg senkit, ha azt írom, egy vívó vagy öttusa első hely lehet bármilyen nagy eredmény a saját közegében, marketing szempontból önmagában gyorsan elillanó és kishatású esemény. A fejlődést lekövetve (utánpótlás, majd felnőtt sikerek), a szereplőket (sportolók és csapatok) és a sportágakat (öttusától a labdarúgásig) egymáshoz szervesen kapcsolva azonban a részsikerek erősítik egymást, és együttesen teszik a vállalatot és termékeit ismertté, megbecsültté, vonzóvá a közvélemény szemében. Márpedig ez a szinergia nemcsak megtérülővé teszi a marketing kiadásokat, de akár kiugró nyereséget is termelhet megjelenésben, márkaépítésben, végső soron az eladásokban. A TAO támogatások nyújtotta rövid távú pénzügyi előnyök elszállnak, az okosan kiválasztott és menedzselt sportszponzoráció azonban hosszú távon építi a vállalatot. Megéri.

83

PEREMFELTÉTELEK „Mennyiből lehetne, ha nem is világverő, de legalább partiképes futballcsapatot összehozni?” – szegezik nekem gyakran a kérdést. Innen nézve ennyi, onnan meg annyi, felelem. Minden egyéb peremfeltétel azonossága esetén, teszem hozzá, de a feltételrendszer már általában senkit sem érdekel. Hiszen, ha van az a pénz, ugyan már mitől ne lenne eredmény? Hát ez az! Mitől? Itt van például Roderick Duchatelet belga üzletember esete, aki 2011 októberében lett az Újpest FC-t működtető gazdasági társaság többségi tulajdonosa. Dúsgazdag üzletember hírében áll, így az első évben a csapat gond nélkül – bent maradt az NBI-ben: három csapatot is megelőztek. Tavaly már 9-ek lettek a lila-fehérek, de idén 19 forduló után 22 ponttal úgy állnak a 11. helyen a tabellán, hogy mindössze 4 pont választja el a csapatot a kieső helytől. Szóval, három év alatt szakmailag nagy nulla az eredmény. De van ennél nagyobb baj is. Az adósságok és klublicenc problémák miatt most éppen a megszűnés fenyegeti a klubot, a nagy múltú Újpest könnyen a magyar labdarúgás amatőr bajnokságát erősítheti jövőre. „Fradidózsa” helyett Újpest FC – Szufla FC rangadó. Mindezt úgy, hogy Duchatelet úr állítólag négymilliárd forintot költött két és fél év alatt a csapatra, minden kapott gólért fizetett 3,9 milliót. Így mulat egy belga úr. Mi történt? A sztori egyik fele fájdalmasan ismerős a múltból. Egyik-napról a másikra megsokszorozódó adóssághegyek, megduplázódó veszteségek, eltúlzott bevételek, „szokatlanul változó a játékosok bére, takarítócég és egyéb költségek”, nem valós kifizetések, offshore cégek hálózata, hamis szerződések, rendőrségi nyomozás, 42 per. 20 évvel ezelőtt azt mondtam volna: Legyen üdvözölve a magyar labdarúgásban, Monsieur Duchatelet! – de a történtek már korántsem jellemzik a 2010-es évek magyar futballgazdaságát. Mert a történet másik fele sem érdektelen: úgy tűnik, a belga futballbefektetőt csak az nem verte át, akivel nem találkozott. Dolgoztam néhány futballvállalat tulajdonrész vásárlásán, állítom, ma már komoly magyar futballbefektető alaposan átnézi a könyveket, többszörösen bebiztosítja magát, vagy ha nagyon kockázatos az üzlet, inkább elmenekül. Ha üzletet köt, saját bizalmi embereivel épít jól-rosszul klubot, és levágja a kezüket, ha meg akarják lopni. Az Újpest történetben valami nagyon nem stimmel. Az világos, hogy akik meglopták az új tulajt, bűnhődjenek, szabaduljon meg a magyar labdarúgás a bűnőzöktől. Ez tényleg a leglényegesebb. De az hogy lehet, hogy a belga tulajdonos két és fél éven keresztül nem vett észre semmit? Hogyan választja ki a munkatársait, üzletfeleit, akiket most perel, mert állítólag talicskával tolják ki a pénzét a Megyeri útról? Miért vállalt például „bemondásra” 4,5 millió euró kifizetésére kötelezettséget, ha ez a tétel nem is szerepel a könyvelésben? Mintha egy másik bolygóról érkezett volna, pedig a cselekvési terve nagyon is ismerős. Most kormánypárti politikusok tárgyalnak az MLSZ-szel az Újpest érdekében, a belga tulajdonos pedig a miniszterelnököt élteti a választások előtt három héttel, mintha Orbán Viktornak az 84

ukrán válság és két rezsicsökkentés között Jucemar átigazolásának ügyével kéne foglalkoznia. Összefogást kér, a pozitív energiákat és az MLSZ támogatását hiányolja, miközben jogi trükkel vinné át az indulási jogot egy új kft-be. Kösz, a trükkök százaiból elég volt. Fizessetek és focizzatok! Nem másképp, csak a legjobb európai gyakorlat szerinti futballüzlet peremfeltételeit kielégítően.

85

NEKIK MIÉRT SIKERÜL? Mára mindössze nyolc ország válogatottja maradt talpon a 2014-es labdarúgó világbajnokságon. Jó lenne tudni, nekik miért sikerült? A tényleges futballszakmai tényezők hátterében – nyilván csak jó csapat érhette el a negyeddöntőt – szerintem az erőtér és futballkultúra egymást kiegészítő kombinációja húzódik meg, amit egyedi, véletlenszerű hatások tesznek teljessé. Egy friss elemzés büszkén hirdeti: pénzzel nem lehet a diadalt megvásárolni, mivel a brazilt megelőző hat világbajnokság összesített mérkőzéseredményei semmilyen összefüggést nem mutatnak a gazdasági fejlettség mérésére közkeletűen használt mutatószámokkal. Ez jó hír, azt sugallja, hogy a világ bármelyik válogatottjából lehet bajnok. A rossz hír viszont az, hogy a sikert közvetlenül befolyásoló nem futballsajátos tényezők majd mindegyikét alapvetően határozza meg a lakosságszám, gazdasági erő, történelmi múlt, stb. által kifeszített erőtér. A válogatottban játszó játékosokat például hagyományosan az adott ország futballrendszere fedezi fel és képzi elsődlegesen, és értelemszerűen van összefüggés a lakosságszám és a tehetségesen labdát rúgók száma, vagy a tehetség kibontakozása és a képzésre fordított összegek között (Brazília, Argentína, Németország, Franciaország). A „nem hagyományos” út a honosítás, amiben egyaránt lehet a történelemi – birodalmi, gyarmattartói – múlt a katalizátor, vagy a „kérő” gazdagsága meghatározó szempont (Belgium, Hollandia). A gazdagság, az erő azonban önmagában nem elég, futballkultúra is kell. Dél-Koreában és Japánban például a múlt század végétől kezdve komoly erőfeszítéseket tesznek a labdarúgás fejlesztésére, és játékukat látva a fociról tényleg tudnak is mindent, amit tankönyvekből tudni lehet. Csak a „vérükben” nincs meg az, ami egy olasz, egy brazil vagy egy magyar (igen, magyar!) srác fejében és lábában benne van. Piazzákon, homokpartokon, grundokon lejátszott sok-sok évtizednyi kölyökmeccs kell ahhoz, hogy valakire átöröklődjön egy ötlet, megszülessen egy váratlan megoldás: megcsináljon például egy hátrahúzós cselt az öt és feles sarkán. („All right, Mr. Wright!”) A labdarúgás iránti érdeklődés is fontos szempont, amiben a futballmúlt mellett a stadion- és futballszolgáltatások – tehát újra a pénz – is egyre fontosabbá válnak az utóbbi két évtizedben. De mi dönti el a sorrendet az egyszerre gazdag és nagy futballkultúrájú ország között, és mi a „meglepetéscsapatok” titka? A csapat felkészítése még a legtudományosabb felkészülés mellett is esetleges, az éppen aktuális forma – „a fiúk elkapják a fonalat” – felboríthatja a papírformát. Egy ország társadalmi problémái éppen úgy lehetnek ösztönzőek, mint teljesítményrontók, de sokat jelent a hazai pálya előnye is, és nemcsak arról van szó, hogy a rendező ország nagyobb eséllyel száll harcba a sikerért, tágabban is igaz, Brazília „hazai pálya” a dél-amerikaiaknak (például Kolumbiának is), és kevéssé az az európai csapatok számára. Szerencsére mindezek tendenciák, a futball attól is szép, hogy tele van csodákkal. Kedvenc lúzerjeim már otthon készülnek az angol bajnokság nyitányára, míg a nagy közönség kedvenc 86

Costa Rica a repülő hollandokat próbálja megfogni az elődöntőért. Minden lehetséges. Még az is, hogy egyszer nekünk is sikerül majd…

87

SPRECHEN SIE FUßBALLDEUTSCH? Ha létezik tündérmese, akkor a német válogatott győzelme a 2014-es futball világbajnokságon mindenképpen az. Egy olyan történet, ami csak a tankönyvekben létezik, egyetemi katedrákon mesélnek, de amit a valóságban a maga teljességében igazából még senki sem látott. Brazíliában nem egyszerűen a Deutsche Fußballnationalmannschaft nyert, egy futballgazdasági modell ért a csúcsra. A hagyományos futball világ viszonylag egyszerű volt. Futballozó gyerekek, jó szemű játékos megfigyelők, fradidózsa, aranycsapat, ezüstérem. A múlt század végétől kezdve azonban megváltozott a magas szintű futball. A közösségi élmény mellett egyre nagyobb szerepet kap a látvány és a szórakozás, az egyesületi értékek mellet, nem ritkán ahelyett, erőteljesekké váltak a profitszempontok, az alapvetően a helyi futballisták alkotta bajnokságokat sok helyen a külföldiekkel teli ligák váltották, a korábban az adott ország polgáraiból összeállt válogatottak mellett megjelentek a korábbi gyarmati birodalomból érkező és/vagy egyszerűen „összeigazolt” nemzeti csapatok. A futball szórakoztatóipari látványossággá vált. A kihívásra többféle válasz született. Egyesek szerint akár a külföldön játszó idegenlégiósokból összeálló jó nemzeti válogatott kell, a hazai futball meg majd „elmegy magától”, de ez még a braziloknál sem jött össze. Mások szerint jó bajnokság kell, abból lesz a jó válogatott, de ennek meg az angol válogatott „csodás” története mond ellent. Japánban remek stadionokban, amerikai minta szerint építik a helyi labdarúgó ipart, de valahogy mégse megy előre a szekér. A spanyolok és olaszok az otthoni bajnokságban induló, de nemzetközileg is sikeres csapatokban játszó futballistákkal érkeztek a vb-re, és távoztak onnan gyorsan, lógó orral. A dajcsok más utat választottak. A századfordulós kisebb kudarcok után az elmúlt 12 évben sikeresen újították meg az utánpótlás-nevelésüket (Talentförderprogramm), a mára 366 országos bázissal működő program képezi a hidat a sportág népszerűsítése, a gyerek kiválasztása, alapképzése és a futballakadémiák között, amiket szintén újjászerveztek. 2006ban világbajnokságot rendeztek, amire – többnyire határidőre, adott költségeken belül, kevés korrupcióval – megújították a futballinfrastruktúrát, modernizálták a stadionjaikat. Akkor sem engedtek a klubok a pénzügyi szigorúságból, amikor arab sejkek, orosz oligarchák, amerikai milliárdosok két kézzel szórták a pénzt egyes futballkluboknál. Bevállaltak néhány szerényebb évet, a nemzetközi siker helyett a saját normáiknak való megfelelés volt a fontosabb szempont. Nekik lett igazuk. A német bajnokság (Bundesliga) csapatainak kétharmada nyereséget termel, a fizetések kordában tartottak, a stadionok tele vannak, 2013-ban két német csapat játszotta a Bajnokok Ligája döntőt. A válogatott felkészülését is megújították. Több tucat egyetemi szakembert, kutatót vontak be a felkészülésbe – nem feltétlenül csak a futball területéről. A vb-re önálló edzőközpontot építettek Brazíliában (Camp Bahia), és arra is volt figyelmük, hogy felelősséget vállaljanak a helyi közösség iránt: nekik biztosítottak munkát az építkezésénél, a felépített központot 88

most iskolaként átalakítva hagyták ott, adományokkal segítették őket, közös társadalmi programokat szerveztek. Németország mindenek felett, zengi a himnuszuk. Nem kell szó szerint venni, de érdemes tanulni tőlük. Sprechen Sie Fußballdeutsch?

89

EGY HÍJÁN HÚSZ? 19 éves labdarúgó utánpótlás válogatottunk (U19) a hazai rendezésű Európa-bajnokságon kivívta a jogot, hogy egy év múlva a korosztályos világbajnokságon szerepelhessen. A magyar futball helyzetében ezt az eredményt komoly sikernek kellene elkönyvelni. Mégsem szólnak a fanfárok, nem hallatszik győzelmi induló. Sok csodálkozni való nincs ezen: válogatottunk rendező csapatként indult, a vezetők szerint tökéletes feltételek között készülhetett, korábbi eredményei azt sugallták, akár a dobogó sem elérhetetlen. Mégis, Ausztriától kettő, Portugáliától pedig különösen fájón öt gól különbséggel kaptunk ki, végül a legrosszabb gólkülönbséggel, hatodik helyen végeztünk. Az U19-esek tornájával egy időben Magyarország egy másik Eb-nek is otthont adott, a vízilabdások legjobbjai küzdöttek a Margitszigeten. Általában nem tartom helyesnek a két sportág összevetését, mert szívünknek bármennyire is kedvesek a pólós sikerek, a két sportág nemzetközi sportéletben elfoglalt helyét, gazdasági jelentőségét, az aktív játékosok számát, a helyszíni és televíziós nézettséget tekintve áthidalhatatlan távolságban vannak egymástól. Most viszont azért kell a két esemény párhuzamos rendezését összevetnünk, mert megoszlott a közfigyelem a két esemény között, a közösségi médiumok tanúsága szerint a hazai közvélemény is összemérte a kettőt. És bizony itt is csúnya vereségbe szaladt bele futballunk. A magyar labdarúgás edzőinek, vezetőinek meg kellene érteniük, hogy a szórakoztatóipari sportban a menedzsment ugyanúgy eladja, vagy éppen felejthetővé teszi a sportszolgáltatást, mint a labdarúgók, a játék vagy a környezet. Csak egy kiragadott példa napjainkból: a világ egyik legnagyobb klubjánál, a Manchester Unitednél az új edző, Louis van Gaal érkezésével az igen csak gyászos tavalyi szezon ellenére rekordgyorsasággal fogynak az idei bérletek – a szurkolóknak elég volt látni, hogyan irányította a holland csapatot a vb-n. De nem kell Angliába menni példáért. Itthon a szövetségi kapitányról elnevezve – minden magyar sportszerető „Tibije” – mindenki csak Benedek-csapatként emlegette a vízilabda válogatottat, de a női válogatottunk arca is a szövetségi kapitány, Merész „Bandi” volt. Nem véletlenül. Médiaszereplésük, kiállásuk, a győzelmek és vereségek utáni higgadtságuk, adott esetben önkritikájuk, nem utolsó sorban a megszerzett bronz- és ezüstérem hitelessé tették őket, személyiségük vonzóvá tette az eseményt, a csapatokat, a sportágat. (Egy barátom szerint, ha száz szelfi a Hajósban egy gólt ért volna a döntőn, most mi lennénk a bajnokok…) A látványsportban ma már nem elég a szakmát minden részletében ismerő edzőnek lenni, az a minimum, a belépő. Felkészült vezetőnek, menedzsernek is kell lenni. Tudni kell a tulajdonos fejével gondolkodni, meg kell érteni a gazdasági vezetők szempontjait, alkalmazkodni kell a médiához, ki kell szolgálni a szurkolókat, hirdetőket. A sportban a „szakma” már régen nem csak edző és játékos „belügye”, hanem orvosok, diagnoszták, erőnléti szakemberek, közgazdászok, vállatvezetők, eseményrendezők, marketingesek, PRosok, dizájnerek, komputervarázslók, stb. munkájával bővített csapatjáték. 90

Vasárnap ugyanúgy öt góllal veszített a Benedek-csapat, ahogy öt nappal korábban az U19-es válogatott Portugália ellen. Az egyik 19, a másik egy híján 20, mondhatnánk. De nem mondhatjuk. Óriási a különbség.

91

A KIMENET BIZONYOSSÁGA Felállnak a rajtrácsra, elől legtöbbször Sebastian Vettel, az időmérő győztese, a második helyen teljesen mindegy ki. Igazából az is mindegy, hogy Vettel hányadik helyről indul, az első kanyarból már úgyis ő fordul elsőnek, de ha véletlenül mégsem, az nagyon valószínű, hogy a harmadik körtől vezet. Aztán legközelebb a boxutcában látjuk kereket cserélni és majd a célban, amikor elsőként intik le a verseny végén. Többet nem nagyon fér képernyőre, mert nagy magányosan köröz és köröz, vele soha nem történik semmi baj, a várva-várt vasárnap délutáni látványos televíziós szórakozás unalmas „zümmm-zümmm”-be fullad, ahogy a feleségem hívja a Forma-1-et. És a nejemnek megint igaza van. Tényleg unalmas. A 2013-as év eddigi 17 futamából 11-et nyert a német pilóta, a Magyar Nagydíj után megrendezett hét versenyen más nem tudott elsőséget szerezni. A versenyző persze tényleg zseniális, nagy bajnok, az autója – tényleg, ki használ Red Bull személygépkocsit? – és a kiszolgáló stáb remek, de ha ennyire egyértelmű a verseny kimenetele, akkor legyen inkább ebéd utáni szundi vasárnap délután, mintsem küzdelem a család nőtagjaival a távirányítóért: Rendben, menjen most a Nigella konyhája, de akkor este miénk a tévé, az NFL-meccsen úgyis garantált az izgalom. Vettelnek ebben az évben sincs igazából versenytársa. De éppen ez a baj. A rajongók részben joggal gondolják, hogy mindenkinek savanyú a szőlő, aki azon morog, hogy minek nézzen egy krimit 90 percig, ha az első percben nyilvánvaló ki a gyilkos, de azt talán a német autóversenyző fanatikus szurkolói is érzik, nem az a nagy győzelem, ha a futballban 8:2-re verjük a régi ellenfelet, hanem az, ha az utolsó percekben szerzett két góllal nyerünk 4:3-ra a városi derbin. A hivatásos látványsportok lényege, hogy ne legyen egyértelmű, ki nyeri a mérkőzést, a bajnokságot, sőt, legyen a lehető legkiélezettebb a küzdelem, legyen a verseny végeredménye, kimenete megjósolhatatlan. Legyen rivalizálás, ahogy Senna és Prost között volt valaha, vagy ahogy egymilliárd ember kíváncsi arra a földön, hogy a Real Madrid vagy a Barcelona a jobb csapat éppen most. A kimenet bizonytalanságához nagyjából azonos erősségű csapatokra, versenyzőkre van szükség. Az amerikai típusú ligák bonyolult, de sportgazdaságilag igen leleményes, nem feltétlenül azonos eszközrendszerrel próbálják az erőegyensúlyt kialakítani. Az eszköztárba belefér a sportolók irányított csapatokhoz sorolása vagy a kifizethető összmunkabérek meghatározása, de a sportesemények tulajdonosai olykor „gazdaságon kívüli” eszközökkel is beavatkoznak az ügymenetbe. A Forma-1-ben például betiltanak fejlesztéseket vagy éppen a lemaradó nagy csapatokhoz igazodva alakítják át a versenyfeltételeket. Történnek rejtélyes és megmagyarázhatatlan meghibásodások is – veszített el például Louis Hamilton világbajnoki címet úgy, hogy vagy fél percig nem működött tán a váltója, aztán váratlanul, kint a pályán „magától” megjavult az alkatrész, működött mintha semmise történt volna. Vettel nagy őszi menetelésének elején, amikor kezdtek igazán lemaradni a versenytársak még azt gondoltam, hogy az amúgy tökéletesen felkészített Red Bullnál is hasonló váratlan 92

műszaki problémák lépnek fel. De úgy látszik, tényleg annyira jók, vagy az ellenfelek annyira gyengék, hogy az autónak már meghibásodni sem érdemes: a bajnokság végkimenete bizonyos. Így viszont vasárnap délutánonként csak a rajt marad, hátha legalább egy kis ütközés lesz a végeken. Aztán jöhet az ebéd utáni szundikálás…

93

ŐSZ BUDAPESTEN Csúnyára sikeredett a futball ősz a magyar labdarúgás számára. Mire beköszöntött a szeptember már minden klubcsapatunk be is fejezte a nemzetközi küzdelmeket. Válogatottunk a számunkra – a továbbjutás szempontjából racionálisan, közös történelmünk okán érzelmileg – legfontosabb mérkőzésen 3:0-ra kikapott Bukarestben, majd hiába verte meg az észteket, a hollandoktól elszenvedett vereség aránya, a mutatott játék reménytelensége és az elveszett továbbjutási esély sokkolta a közvéleményt. Még a szerény képességű, bár lelkes andorrai válogatott feletti, egyébként kínosan gyenge játékkal kivívott győzelem sem jelentett vigaszt: az 1986-os mexikói világbajnokság után legfeljebb 30 év múlva, a 2016-os Európa-bajnokságon szerepelhet újra nagy világverseny döntő szakaszában a magyar férfi nagypályás labdarúgó válogatott. Az események alakulása komoly társadalmi felháborodást váltott ki. A csalódás érthető, hiszen javarészt már családot is alapított az a generáció, aki épp lekéste az egyébként közel sem dicsőséges utolsó világbajnoki szereplést. A harag javarészt a játékosokra, de különösen a válogatott csatár, Szalai Ádám unortodox megszólalása után (sajtótájékoztatón beszélt a magyar labdarúgás általa látni vélt hiányosságairól) a játékosokat felkészítő stábra, utánpótlás-nevelő képzési rendszerre és gyakorlatra irányult. Meglepő módon nem a stadionok népe, hanem egymásba kapaszkodó fideszes politikusok vetették fel a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) vezetőinek felelősségét. A politikusi megszólalások és viszont válaszok után az értelmes közbeszéd alól gyorsan kicsúszott a talaj, de a szembenézés, elemzés szükségessége mindenképpen fontossá teszi a szövetség szerepének és tevékenységének tisztázását. A szövetség szerepe Az MLSZ az alapszabályában magát „a sportágban sporttevékenységet folytató jogi és természetes személyek tevékenységét összehangoló, munkájukat segítő, a labdarúgó sportágat az önkormányzatiság elvén irányító, közhasznú társadalmi szervezetként” határozza meg. Célja „a Fair Play szellemű labdarúgó sport általános irányítása, szervezése, fejlesztése és népszerűsítése vallási, faji és politikai diszkrimináció nélkül mindkét nemben, minden korosztályban és bajnoki osztályban, valamint a sportág nemzetközi szereplésének elősegítése.” Az összehangolás és szervezés klasszikus szövetségi szerepet ír körül, a fejlesztés viszont inkább egy modern, aktív szövetséget jellemez. A tevékenység értékelésénél a szövetséget alkotó szervezetek véleménye az elsődleges, hiszen végül is ez az „ő” szövetségük. Ugyanakkor a szövetség és rajta keresztül a magyar labdarúgás működését sajátossá teszi például a nemzetközi meghatározottság vagy a labdarúgást körülvevő társadalmi figyelem. Az MLSZ munkájának társadalmi megítélése a szövetség saját „termékeire” koncentrál, és bár érünk el értékelhető részsikereket a női 94

labdarúgás, strandfutball és futsal területén, szinte minden figyelem a férfi nagy pályás válogatott szereplésére összpontosul. A hagyományos szövetségei feladatok ellátása az elmúlt három évben Csányi Sándort 2010 júliusában választották meg a szövetség elnökévé, és színrelépésével, minden túlzás nélkül, új fejezet kezdődött a magyar labdarúgás életében. Vagyona és gazdasági pozíciója a nemzetközi futballéletben tette elfogadottá személyét, Magyarországon a politika és a gazdasági elit számára elfogadhatóvá a labdarúgás fejlesztését. Az alapszabályban megfogalmazott célok eléréséhez Csányi professzionális szervezetet (bürokráciát) igyekezett felépíteni. A feladat elvégzésével Vági Márton főtitkárt bízta meg, aki a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elnökeként szerzett komoly tapasztalatokat nagy szervezetek irányításában. Közgazdasági tudással felvértezett képzett és gyakorlott vezetőre már csak azért is szüksége volt a szövetségnek, mert a kormány társasági és osztalék adón keresztüli sporttámogatási rendszere (TAO támogatások) igen komoly adminisztrációs – több ezer pályázat kezelése, a megítélt több tízmilliárd forint támogatás szakmai ellenőrzése és a megvalósítások menedzselése – terhet rótt a szervezetre, aminek keretében az MLSZ-nek hatósági feladatokat is el kellett látnia. Az MLSZ szerintem jól vizsgázott a hagyományos szövetségi feladatok ellátásában. A nyilván létező hibahatárok között hozzáértő és elkötelezett szakemberek menedzselik szakszerűen a TAO pályázatokat. Az MLSZ jelentősen könnyítette az amatőr futball terheit, bővítette lehetőségeit. A szövetség újjá szervezete a megyei futballigazgatást, ami remélhetőleg hosszú távon hatékonyabbá és professzionálisabbá teheti a helyi futball megszervezését és koordinálását. A szervezet jelentős erőfeszítéseket tesz, hogy növelje a futballozó fiatalok számát, ehhez jelentősen bővíti és korszerűsíti az infrastrukturális feltételrendszert. A versenyrendszereket ismereteim szerint jelentősebb problémák nélkül vezényli az MLSZ apparátusa. A labdarúgás modernizálása A korábbi évtizedekben elképelhetetlen mennyiségű fejlesztési forrással szerintem jól gazdálkodik a szervezet. A döntéshozók elsősorban a hosszabb távon is maradandót alkotó projektek megvalósítását helyezik előtérbe (létesítményfejlesztések). Több, de inkább kevesebb sikerrel igyekeznek a működési támogatások, a futball kvázi állami lélegeztetőgépre helyezése ellen küzdeni, legalább elvileg megkövetelve a fenntartható működés biztosítását. A törvények előírásainak megfelelően mind a TAO támogatások rendszere (kötelező nyilvánosságra hozni a támogatási adatokat), mind a szövetség gazdálkodása átlátható, sokkal kevésbé a TAO támogatások sportszervezeti felhasználása. Nem igazán sikerült viszont előbbre lépni a hivatásos labdarúgás szervezetének fejlesztésében. Szerintem hibázik a szövetség, amikor helyben hagyja elődjének rossz 95

döntését, és a szövetség rendszerébe integrálja a hivatásos labdarúgást. Nem véletlen, hogy Európában inkább az a gyakorlat, hogy a látványfutball a szövetség fennhatósága alatt, de szervezetileg attól elkülönülten szervezi meg önmagát. Az eltérő gazdasági feltételek okán túl sok a feszültség a hivatásos magyar labdarúgásban. Ennek hatékony kezelésében viszont már kifejezetten hátrány a hatósági jogkörök ellátásával szükségszerűen kialakuló hatósági szemlélet és mentalitás – a problémák kezelését egy ligára kellene bízni. A saját termék Mennyiben „bűnös” az MLSZ a szomorú a válogatott őszi eredménytelenségében? Ha biztosított minden feltételt a válogatott felkészüléséhez, akkor annyiban, amennyiben az általa kinevezett szakmai stáb hibás a rossz eredményekben. A szövetség felelőssége, hogy olyan szakmai csapatot – nemcsak a szövetségi kapitányt – bízzon meg a válogatott felkészítésével, amelyik a szervezet és a közvélemény által megfogalmazott elvárásokat teljesíteni tudja. (Az elvárások menedzselése is szövetségi feladat.) Csak emlékeztetőül: Egervári Sándort „közfelkiáltással” nevezték ki, alig volt hallható ellenvélemény a nyilvánosságban, és a kapitány sokáig életben is tudta tartani a reményeket – talán ezért is a csalódás, hogy mégsem sikerült. Ha Egervári hibázott – hibázott az MLSZ is. Futball és politika Véleményem szerint az elmúlt három évben sok pozitívumot felmutatni képes szövetségi tevékenységrendszer nagyon sokat köszönhet a központi kormányzat eltökélt futballfejlesztési szándékainak. Az elmúlt három év kormányzati tevékenységének egyértelműen a labdarúgás, benne az MLSZ a legnagyobb nyertese. A támogatásokkal a politika nem „vásárol meg” egy civil tevékenységrendszert, de joga van a támogatásokhoz célokat rendelni, feltételeket szabni, ellenőrizni és adott esetben a nyilvános és világosan rögzített szerződéses rendszer megsértését számon kérni és szankcionálni – kultúra kérdése, hogyan működnek együtt. Csányi Sándor október közepén tartott sajtótájékoztatóján elhangzott egy furcsa megjegyzés: "Telefonon beszéltem Orbán Viktorral, elemezgettük a meccset, meg hogy mit kéne csinálni. Lemondásról nem volt szó.” Én az egész helyzetet nem értem, de jónak és hasznosnak tartanám, ha Csányi Sándor és csapata nem a lemondáson gondolkodna. Tessék elemezni a helyzetet, újratervezni a feladatokat valamint a tevékenységet, és menni tovább. Csak nem kóválygunk mi is negyven évig a pusztában, mint Mózes népe. 30 év múltán hátha elérjük a Kánaánt.

96

HONFIÚK, HONLEÁNYOK Vajon mit szólt volna a magyar közvélemény ahhoz, ha azon a bizonyos bukaresti román– magyar válogatott selejtezőn nem a Bogdán–Kádár–Lipták–Guzmics–Vanczák védelem, hanem mondjuk a magyarul alig néhány szót tudó Hasszán–Ismail–Havelock–Kawasaki– Abayomi ötös hoz össze egy hármast meggypiros mezben, elöl pedig nem a Szalai–Böde, hanem a Dezi–Dodo csatárpáros nem találja a román kaput? Azt hiszik, viccelek. Pedig tessék megkérdezni az asztaliteniszezőket, láttak-e már kínaiul beszélő európai válogatottat? Vagy a birkózókat, ahol a volt FÁK országbeli sportolók bizony igen csak sűrűn váltogatják a baráti országokban kiállított állampolgársági papírjaikat. Gondolták volna egy Abeba Aregawi nevű atlétáról, hogy pont Svédországnak nyer világbajnoki aranyat? Éppenséggel a német futballválogatottban sem csupa Hansi játszik, vagy a mostani világbajnoki selejtezők egyik legbiztosabb futballcsapatában, a belga válogatottban így fest a középpálya: Mehdi Carcela-Gonzalez, Marouane Fellaini, Vincent Jean Mpoy Kompany. Megannyi jó nevű flamand és vallon. Tényleg, a játéktudáson kívül mi a kritériuma a címeres mez viselésének? A nemzeti csapatainkban magyar válogatottak vagy válogatott magyarok játszanak? Ha azt mondjuk, a válogatás során a tiszta célracionalitáson túl –az a hátvéd játsszon, aki nem hozza már a második percben gólhelyzetbe az ellenfelet – erkölcsi, kulturális szempontok is számítanak, akkor azt jó lenne közölni a közvéleménnyel. Meg a teszt eredményeket is: Dzsudzsi hány pontot ért el? Másfelől, jó magyarként azon morfondírozok, mennyiben tudnék azonosulni egy olyan magyar válogatottal, ami csupa olyan derék fiúból vagy leányból áll(na), akinek sem rokona, sem ismerőse nincs a Kárpát-medencében? A szülők eredeti nemzetiségétől eltérő ország válogatottjának lenni legtöbbször a gyarmati múlt vagy a globális munkaerő-áramlás következményeként jelenik meg, de a tudatos honosítási politika jelensége is egyre világosabban látszik a sportban. Gyakorlat, nem elméleti lehetőség, hogy sportvezetők tudatosan keresnek meg sportolókat, hogy vegyék fel egy adott ország állampolgárságát és legyenek az ő nemzeti válogatottjukban csapattagok. Ezek a sportolók rokoni és/vagy sportolói kapcsolatokkal egyelőre még kötődnek az adott országhoz, de innen már csak egy lépés, hogy ez se kelljen. Az a gyanúm – sőt reményem –, a magyar sportdiplomácia előtt sem ismeretlen ez a gyakorlat. Jó lenne persze ezt tudatosan csinálni, hiszen a való világban egyáltalán nem kibékíthetetlen ellentétekről van szó. A futballban először mindenütt nagy kerek szemmel nézték a klubok első nem a faluban, környező településeken, régióban született csapattagjait. Aztán az első külföldieket. Legutóbb már csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor pályára lépett az első olyan csapat, amelyiknek egyetlen játékosa sem az adott ország állampolgára volt. Mára ez is természetes, ettől még lehet valaki Arsenal vagy Chelsea szurkoló, lelke rajta. 97

Azt hiszem Magyarországon sem fog senkit megrázni, ha egyszer majd senkinek sem rokona, sem ismerőse külföldi szövetségi kapitány ül a kispadon. Egy nyitott, toleráns társadalomban, azt hiszem, a szurkolók szívesen látnak a nemzeti válogatottban egy, kettő, több jól játszó nem született Kárpát-medenceit. Mert ha például jövő héten 1:0-ra nyernénk Hollandiában, hívják bár hogy Tuskó Hopkinsnak, Winnetounak vagy Homer Simsonnak a góllövőt, az egész ország keblére ölelné. Csak rúgja be!

98

ZÖLD SASOK A Hivatásos Labdarúgók Szervezete egyszerű, de éppen ezért is kitűnő elemzést készített az OTP Bank Liga első hat fordulójának nézőszám adataiból. Az addig lejátszott 48 mérkőzés alapján készített rangsorban a hét leglátogatottabb mérkőzés között a Fradi mind a hat találkozója ott volt, akár a budapesti zöld-fehérek voltak a pályaválasztók, akár az ellenfelei. A csapat három hazai mérkőzését átlagosan több mint 7.800 szurkoló nézte a helyszínen, ami azért is figyelemre méltó, mert a nagy riválisok közül addig egyedül csak a Videoton volt vendég, másrészt azért is, mert az „otthoni” mérkőzéseket nem a felújítás alatt lévő Üllői stadionban, hanem semleges – a Fradi szempontjából idegen – pályákon kellett lejátszania. Az elmúlt években a labdarúgásról szóló közbeszédben a Ferencváros mindenre és mindenek ellenkezőjére példa volt. Most is a Fradiban látják az igazukat azok, akik szerint a játék minőségének javulása a kulcs a nézőszámok emelkedéséhez, hiszen a Fradi jól erősít, épít csapatot az elmúlt években. Mások szerint viszont a Fradi továbbra sem éri el az európai nagy ligák második osztályú csapatainak színvonalát, de a lokális és általános futballüzlet milliárdokkal megtámogatott fejlesztése lassan érezteti hatását. Egyesek úgy látják, lám-lám, nem a stadion itt a kulcskérdés, hiszen a Fradi még csak nem is az Üllői úton játszik, minek stadiont építeni, ezzel szemben gondolják sokan, hogy a modern stadionokban akár a 60-as évek futballmérkőzés látogatottsága is visszatérhet, amikor is átlagosan közel 12.000-en szurkoltak a helyszínen egy első osztályú mérkőzésen. A Ferencváros a korábbi évek (évtizedek) hányattatásai után költségvetési és reklámozói segítséggel úgy tűnik, rendezi sorait. A futballszolgáltatás megerősítésében egyszerre koncentrál az alapszolgáltatást jelentő futball, a kiszolgálást erősítő fizikai környezet (stadion) és az eladást jelentő márkaépítés fejlesztésére. Szerencsére a Fradi törekvéseiben nincs egyedül – még csak nem is élenjáró –, hasonlóképpen gondolkoznak és cselekszenek például Székesfehérváron, Debrecenben vagy akár Miskolcon is, ahol persze mások a lehetőségek. Az egyedi próbálkozások sikere azonban kétséges. Ugyanis a tavalyihoz képest 10%-os nézőszám növekedés szerkezete nem túl biztató. A csapatok több mint felénél a hazai mérkőzéseket 3.000-nél kevesebben, adott esetben jóval kevesebben nézték meg – nézőszámban a Ferencvárossal senki sem tudja tartani a lépést. Ez előrevetítheti az európai futballban egyébként tipikusnak tekinthető „1-3 nagycsapat, a többi kiscsapat” modell kialakulását Magyarországon is, de ennek racionális működőképességéhez kellenek a felkészült és jól teljesítő középcsapatok – márpedig a Fradin kívül jelenleg más csapatok idegenbeli mérkőzéseire nem nagyon kíváncsiak a nézők. Ezért van szükség a helyi futballkultúrák fejlesztésre, aminek része lehet a stadionépítés és -korszerűsítés, a játékosok magas szintű képzése, a futballvállalatok menedzsment tudásának erősítése, de különösen a hivatásos futball mint liga általános fejlesztésére. Szolid üzletmenettel van remény a hivatásos futball racionális, piaci alapú fenntartható működésére Magyarországon is, 99

azonban ha nem sikerül, akkor – a Fradin és még egy-két csapaton kívül – marad az amatőr futball. Esetleg a látványfutball mint közszolgáltatás.

100

VESZTESÉG? Szörnyűséges számok jelentek meg a minap a magyar élvonalbeli futballvállalatok gazdasági teljesítményéről. 14 csapat összességében 7 milliárdos árbevétel mellett több mint négymilliárd forint veszteséget produkált. Van, aki az MTK-t nevezi igazi bajnoknak, hiszen a 300 millió forintos árbevétel mellett közel 90 milliós nyereséget sikerült termelnie úgy, hogy a csapat közben negyedik lett a futballbajnokságban, míg a tényleges bajnok és kupagyőztes Győri ETO FC több mint félmilliárd, a második Videoton FC közel 900 milliós veszteséget hozott össze. A közvélemény értetlenkedik: miért nem képesek a futballban „normálisan” gazdálkodni? De a közvélemény, gyakran ugyanazon része, augusztusban ugyanígy morog majd rosszallóan, ha – távol legyen! – kupacsapataink „jó szokásukhoz” híven nem élik túl a selejtezőket. De miből lenne eredmény? Van ember ebben az országban, aki még komolyan gondolja, hogy amatőr csapatokkal a Bayern München, a Barcelona vagy akárcsak a Sahtar Doneck, BATE Boriszov és a többi hasonló kaliberű csapat rendszeresen verhetőek? A szórakoztatóipari futballhoz pénz kell, már pedig az egymillió euró körüli árbevételek nagyjából amatőrré minősítik a csapatokat Európában. Költségvetését tekintve a Győri ETO valószínűleg közelebb van a megye kettes Kőrösladány MSK-hoz, mint a Real Madridhoz. Hogy a 300 millió forint árbevételű MTK működése lenne a követendő magyar klubmodell? A futballistaképzésben igen, a futballszórakoztatásban semmiképpen sem. Ma erőteljes futballfejlesztés zajlik Magyarországon. A központi kormányzat, ha tényleg lesz, akkor elvileg igazolhatóan vesz részt a stadionépítkezésben; ha nem is hatékony módszerekkel, de talán a többség számára elfogadhatóan közösségi forrásokkal támogatja a fiatalok sportolását, benne a futballisták képzését. A Magyar Labdarúgó Szövetség pályát és modern futballbürokráciát épít, és vannak emberek, vállalatok, akik közül néhányan a korábbi évtizedekhez képest már komolyabban költenek a futballban. E nélkül is lenne persze szórakoztatóipari labdarúgás – a korábbi másfél évtized „megszokott” szintjén. A tovább pusztuló, egyre vállalhatatlan környezetben 2500-an átlagban bármilyen szintű bajnoki mérkőzésekre kimennének, legfeljebb grönlandi és san marinói ellenfelekért imádkoznánk a nemzetközi kupasorsolások előtt. Tényleg nem szépek a gazdálkodási számok, nincs is mit mentegetni azokon, mert a futballveszteségek nem ebből a fejlesztési politikából adódnak. De nagyságrendjük igen. Most már komoly pénzt kell a szolgáltatásfejlesztésre költeni, mert egy kultúrát kell újjászervezni. Ez szükségszerűen jár további veszteségekkel, nincs ez másképp a Manchester City-nél vagy a Paris Saint Germainnél sem, hogy csak a két divatcsapatot említsük. Ha ebbe az építkezésbe Tarsoly Csaba, Garancsi István, Szabó György, Várszegi Gábor, Szima Gábor és a többiek tudásukat, hitelességüket és saját pénzüket teszik bele, köszönet jár érte. De a fejlesztésekért hosszú távon a közönségnek, a reklámozóknak és a kereskedelmi 101

televízióknak kell jótállniuk, még ha a fogyasztók később is követik le és hajlandóak megfizetni a sportfejlesztés költségeit. Ha a futballpiac jelentős bevétel növekedéssel igazolja vissza a mostani extrakiadásokat, akkor a veszteségek leírhatóak lesznek. Ha nem a piaci szereplők, hanem végül megint az adófizetők fizetnek közvetlenül vagy a háttéralkuk megdrágította számlákon keresztül, akkor az tényleg veszteség lesz. Azt ne csináljuk.

102

IV. RÉSZ SPORTPOLITIKA

103

KÖZELLENSÉG Fogalmam sincs, mi jót vagy képes látni Blatterben és a "munkásságában", Feri – szólított meg a minap egy facebook bejegyzésemhez fűzött megjegyzésében egy kedves ismerősöm. Ijedten néztem utána nyilvános megszólalásaimnak, és bizony tűnhet úgy, hogy a közvéleményben most a korrupció (egyik) megtestesítőjének tekintett Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) elnökét, a 79 éves Joseph „Sepp” Blattert mentegetem. Pedig temetni jöttem, nem dicsérni Szepit. A FIFA korrupt. Ezt főleg az amerikai sajtóból tudjuk, márpedig ők csak tudják, miről beszélnek, hiszen a 2002-es Salt Lake City téli olimpiai játékok szervezőiről ténylegesen kiderült, vesztegetés is közrejátszott abban, hogy ők rendezhettek. Az angol média is korruptnak tartja a labdarúgó szövetséget, de az angol újságírókon kívül valószínűleg mindenki másnak gyanús, hogy 2005-ben meglepetésszerűen London futott be a 2012-es olimpia rendező városának, a biztos favoritnak tekintett Párizs helyett. De a németeknek is lehet fogalmuk a korrupcióról, nekik már konkrétan a labdarúgás terén, hiszen 2006-ban úgy rendezhettek vb-t, hogy hat évvel korábban az óceániai küldött a konföderációs utasítás ellenére nem szavazta meg a dél-afrikai pályázatot, a hiányzó szavazat pedig nem tette lehetővé, hogy Blatter érvényesítse akaratát(!), aki állítólag már akkor Afrikába vitte volna futball világbajnokságot. A június eleje óta nyilvánosan is nagy dirrel-dúrral nyomozó hatóságok számára az igazi célpont azonban Blatter. Személyes korruptságát igyekeznek bizonyítani vagy legalább azt, hogy elnöki pozíciója megtartása érdekében közreműködött abban, hogy mások tisztességtelen jövedelemre tegyenek szert. Az első vádat eddig annak ellenére sem sikerült igazolni, hogy vádalku keretében két éve fedett ügynökként jelentett az FBI-nak egy valóban tisztességtelen amerikai végreható bizottsági tag, a másik szálat most svájci ügyészek próbálják felderíteni azt vizsgálva, hogy a FIFA által a fejlődő országok futballszövetségeinek juttatott fejlesztési támogatásokat manipulálta vagy sem az elnök. Merthogy voltak ilyen támogatások. Blatter – és elődje João Havelange – munkája révén a FIFA a „laissez-faire” típusú hagyományos szövetségből egy modern sportligává nőtte ki magát. Tevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a labdarúgás ma a világ vezető sportszórakoztatása, igazi globális márka. A nemzetközi szövetség által termelt bevételekből – dollár milliárdokról beszélünk! – bőven jutott a tagországoknak, igaz, európai szemmel igazságtalanul: arányosan sokkal több jutott a fejlődő országoknak, mint amennyit a futballjövedelmekből „megtermeltek”. Részben ez is hozzájárul a futballpiac átrendeződéséhez, például Ázsia immáron nemcsak felvevő piaca az európai labdarúgó szórakoztatásnak, versenytárs is a futballszolgáltatások piacán. (Apróság, de csak június utolsó előtti napján kínai futballklubok 30 millió dollárért vásároltak játékjogot – Premier League csapatoktól…) 104

Egyébként pedig nehéz elhinni, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Ha mindenki lopott Blatter körül, bár ő nem, akkor a naivitásáért, ha ő is és/vagy tudott róla, akkor pedig bűnössége okán kellene távoznia. Mert a látszat ellenére én akkor is az ellenszenvesnek ábrázolt rendőröknek szurkolok, ha a gengszter Dillingert a zseniális Johnny Depp játssza (Közellenségek). Pontosítok. Szurkol a csuda a rendőröknek. Én a futballért szorítok.

105

REÁL(FUTBALL)POLITIKA A labdarúgás világpolitikai tényező. Jól példázzák mindezt az elmúlt hét történései, amikor Zürichben 65. alkalommal tartott közgyűlést a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA és elnököt választottak a küldöttek. Önmagában persze ez nem címlap sztori, de az már igen, hogy a választás előtt három nappal az amerikai Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) bizonytékai alapján 14, a FIFA-hoz köthető nemzetközi és nemzeti szövetségi futballvezetőt, média és sportmarketing vállalat menedzserét tartóztatták le – egy részüket a kongresszus luxusszállodájában. Az ügyben megszólalt Loretta Lynch amerikai főügyész, aki szerint a letartóztatottak az egész világon korrumpálták a futballt. Angliában a miniszterelnök mellett a legnagyobb ellenzéki erő is a FIFA elnökének, Sepp Blatter lemondását követelte, vagy ha mégse tenné, bojkottot, esetleg alternatív világbajnokság megszervezését javasoltak. Az orosz elnök épp ellenkezőleg foglalt állást: Blatter munkáját méltatva azt pedzegette, milyen alapon folynak amerikai igazságügyi eljárások a semlegességéről híres Svájcban. Mi ez a felhajtás egy svájci egyesület körül, amelyik annyira közhasznú, hogy még adót sem fizet? Az évi átlagosan 1,4 milliárd dolláros forgalom és a néhány százezres éves vezetői fizetések persze lehetnek vonzóak, de ténylegesen észrevéthetetlenek a világpolitika isteneinek Olümposzáról. Azonban ennél jóval több pénzről és főleg jóval nagyobb társadalmi hatásról van szó. A hivatásos labdarúgás ma a világ vezető globális sportszórakoztatása, a legtöbbek által űzött szabadidős csapatsport. Csak Európában a futballszórakoztatás forgalma 20 milliárd euró körüli, amihez hozzáadódnak a stadionépítések és fenntartások, a közlekedés, a turizmus, stb. generált közvetett és indukált gazdasági hatások. Azért az már tekintélyes summa. A futball történései pedig ma már a világ országainak többségében vezető beszédtémák, a kultúrák szerves része, olykor háborúk, forradalmak törnek ki miatta, de politikai népszerűség szerzésre is jól használható. Egyes elemzők szerint – nem elvitatva a bűnüldözés iránti elkötelezettségét – ez utóbbira használja az ügyet az alig egy hónapja hivatalba lépő amerikai szövetségi ügyész is. Az angol politikusok és média heves igazságérzete mögött is felsejlik az a tény, hogy Anglia is pályázott vb-rendezésre, de alul maradt az oroszok és a katariakkal szemben, azonban az ország futball- és logisztikai infrastruktúrája kész arra, hogy akár két év alatt felkészüljön egy megasportesemény megrendezésére. Putyin is sakkjátszmát játszik, hiszen az országhatáron kívüli érdekérvényesítés problémája régóta viták tárgya Oroszország és az USA (valamint a többi nagyhatalom) között, másrészt sok jel mutat arra, hogy ha valódi vizsgálatokra kerül sor, tényleg kiderülhet ez-az a 2018-as orosz pályázat sikerének hátteréről. És mit mondjuk a franciákról, akik megszegve honfitársuk, a Michel Platini, az UEFA elnöke által sürgetett európai összefogást – szemben Csányi Sándorral, az MLSZ elnökével, aki a hírek szerint tartotta magát Platini bojkott felhívásához – Blatterre szavaztak? Érthetetlen. Aztán felfigyelhettünk arra a kis hírre, hogy az eredeti elképzelésekkel szemben a FIFA 106

engedélyezte, hogy európai országok is pályázzanak a 2026-os vb megrendezésére. Vajon kiknek lesz nagyobb esélyük: az angoloknak vagy a franciáknak?

107

TOVÁBBI JÓ MUNKÁT, ELNÖK ÚR! Miután az első forduló szavazása után visszalépett egyetlen versenyben maradt ellenjelöltje, május utolsó péntekjén Joseph „Sepp” Blattert ötödszörre választották meg a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) elnökévé. Orbán Viktor a címben idézett mondattal gratulált a facebookon, ami jól eshetett a 79 éves sportvezetőnek, mivel az amerikai igazságszolgáltatás, az angolszász sajtó és az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) keresztes háborút hirdetett ellene. Szokatlan közjáték előzte meg a FIFA május utolsó hetében tartott 65. kongresszusát. A gyülekező küldöttek közül hat magas rangú szövetségi vezető zürichi luxusszállodai szobája ajtaján svájci rendőrök kopogtak be szerda reggel. Az Amerikai Egyesült Államok Szövetségi Nyomozó Irodájára (FBI) hivatkozva arra kérték a delikvenseket, lesznek kedvesek a rendőrségre befáradni és számot adni néhány millió dollárról, ami nem feltétlenül minden szabályt betartva került a számlájukra. A FIFA tisztségviselőkön kívül (köztük aktív és volt alelnökök, nemzeti szövetségi elnökök) sportmarketing és médiacég vezetők is rács mögé kerültek, összesen 14-en. A vádak sokrétűek: mérkőzések, bajnokságok manipulálása, kontinentális és világbajnoki selejtezők befolyásolása, szponzori és televíziós szerződések törvénytelen eszközökkel való kikényszerítése, lefizetés, zsarolás, megvesztegetés, de állítólag a vizsgálódások során felmerült a 2010-es dél-afrikai vébé odaítélése és Blatter 2011-es megválasztásának ügye is. A szálak a 90-es évek elejére nyúlnak vissza és az illegális pénzforgalom a sejtések szerint több százmillió dollárra rúg. Loretta Lynch amerikai igazságügyi miniszter szerint az egész rendszert átható, maffiaszerű korrupcióról beszélhetünk. A korrupciós vádak nem új keletűek a FIFA életében. Gyanúsan elvezetett mérkőzések, futball világesemények rendezési hiányosságai, jegyüzérkedés, kereskedelmi jogok értékesítése már évtizedek óta kritika tárgyai, de az igazi botrányt és a jelenlegi FIFA elnök elleni háborút a 2018-as és 2022 világbajnokság rendezési joga Oroszországnak illetve Katarnak való odaítélése robbantotta ki. A nagy vesztes Anglia sajtója – az ország is szerette volna az egyik vb-t megrendezni – tulajdonképpen a 2010-es döntés óta támadja a FIFA-t, The Sunday Times 2014 nyarán terjedelmes cikksorozatban mutatott be állítólagos bizonyítékokat a csalásra. Az ezt vizsgáló FIFA etikai bizottsági jelentést nem engedte teljes terjedelmében nyilvánosságra hozni a végrehajtó bizottság, ami – stílszerűen – csak olaj volt a tűzre. De miközben a külvilágban forrtak az indulatok, a kongresszus helyszínén a korábbi években megszokott nyugodt mederben folyt a tanácskozás. Mintha párhuzamos univerzumokban élnénk – jegyezte meg az egyik tudósító. És tényleg: az előzmények után nagy médiafigyelemmel kísért elnökválasztás nem hogy meglepetést, de igazi küzdelmet sem hozott: Blatter kihívója, Ali bin al-Husszein jordán herceg a szavazás első fordulójában a 206 érvényes szavazatból 73-at kapott. Négy szavazat híján ugyan sikerült megakadályoznia, 108

hogy a regnáló elnök már az első körben megszerezze a szükséges kétharmados többséget, de a második szavazási körtől, ahol az egyszerű többség is elég, már visszalépett, mint nyilatkozta azért, mert nem akarta bajba sodorni a rá szavazókat. Blatter maradt és vele maradt jó néhány megválaszolatlan kérdés is: mitől látszik ennyire korruptnak a FIFA és mi az elnök titka? Kik az ellenfelei és mi mozgathatja őket? Mi várható a kialakult helyzetben?

Pénz (hangosan) beszél Európában nézve valóban érthetetlen, hogy „mit esznek” Blatteren a fő támogatóinak számító afrikai és ázsiai szövetségek. A „kilóra megveszi őket” válasznál talán némileg összetettebb a probléma, bár valóban pénzről szól a dolog. A lap hasábjain már többször foglalkoztam azzal (legutóbb: Látástól vakulásig, Magyar Narancs, 2010. július 15.), hogy a nemzetközi labdarúgás tulajdonképpen a João Havelange – Joseph Blatter párosnak köszönheti, hogy ma a világ első számú globális sportszórakoztatási és -szabadidős márkája. Ennek kulcsa, hogy az elmúlt 40 évben együtt dolgozó, egymást követő két elnök – ellentétben az amerikai sportokkal, ahol NFL-ről vagy NBA-ről beszélünk – nem egyes ligákat (Bundesliga, Premier League, stb.), hanem magát a labdarúgó sportágat építette fel márkaként. A brandépítés középpontjában a földrajzi terjeszkedés állt, a futball eljuttatása és népszerűvé tétele Patagóniától Vlagyivosztokig, Ushuaia-ától Longyearbyenig. A terjeszkedéshez a szabályok azonossága, és az egyenrangúság kellett. A szabályok azonosságát a futball szabályalkotás legendás konzervativizmusa biztosítja, többek között a minden technológiai újítástól való elzárkózás, így ugyanazon keretek között játsszák a futballt például a csád másodosztályban és a La Liga-ban. Amikor pedig a 80-as évek derekán – részben nekik is köszönhetően – a sportvilágban beköszöntött az aranykorszak, Havlange és különösen Blatter ellent tudtak állni a nyomásnak, hogy az európai nagy futballországok Argentínával és Brazíliával karöltve minden tejfölt lefölözzenek a tejről. Az erőviszonyokat megtörve a FIFA bevételeiből a fejlődő országoknak is jelentős fejlesztési pénzeket juttattak, Ázsiába, Észak-Amerikába, Afrikába is elvitték a világbajnokságot, és nem engedtek a szövetség demokratizmusból: Németország ugyanúgy egy szavazattal tudja az érdekeit képviselni a futballban, mint a Salamon szigetek. Ezért is van az, hogy Dél-Koreából, Dél-Afrikából, Katarból nézve kicsit másképp fest a FIFA által menedzselt elmúlt évtizedek futballfejlődése, mint Angliából rácsodálkozva. Pénz (halkan is) beszél Persze Blatternek is fontos – mit fontos! az egyedüli szempont – a hatalom, a szervezeten belüli pozíció, a közfigyelem, a jól és egyre jobban fizető elnöki állás megszerzése és megtartása. Mivel a FIFA egy Svájcban bejegyzett, adót nem fizető közhasznú egyesület, csak 109

a svájci törvények szerinti általános szabályok betartására kötelezett, nincs felettes, ellenőrző szerve, alapvetően belső normáinak kell megfelelnie. Az elnök jó vagy rossz munkájának egyetlen belső mércéje, hogy megválasztják újra elnöknek vagy sem. A futball világméretű terjeszkedése, az anyagi bőség jelentős érdekkonfliktusokat szült, amit a saját hatalmi szempontjaiból kiválóan kezelt Blatter. Mivel a FIFA a labdarúgás területén monopolhelyzetbe került – elvileg nincs vele versenyző másik labdarúgó világszervezet – a piaci ellenőrzés nem hatékony: a labdarúgó világbajnokságok és a többi FIFA által nyújtott televíziós és marketing lehetőségek páratlanok, előbb-utóbb úgy is akad, aki fizet. A szervezet demokratizmusa és ennek manipulálása révén – lásd például a nyolc alelnökös rendszert, köztük egy-egy tag Pápua Új-Guineából, Bahreinből vagy a Kajmánszigetekről – felhígítható és erősen befolyásolható a működés, a bürokratikus kontroll is jelentősen gyengíthető. Maradna az etikai ellenőrzés, de a FIFA-t 1961 és 1974 között vezető Sir Stanley Rous-hoz hasonló úriemberek lassan elkoptak a szervezetből, meg amúgy is túl sok a pénz, a kísértés. A piaci, bürokratikus és etikai koordinációk manipulálása tág teret nyitott az egyszemélyi vezetésre. És a rendszer működtetéséhez még csak lefizetnie sem kell mindenkit Blatternek. Az afrikai és az ázsiai szövetségek például valóban hálásak a fejlesztésekért. És nem csak ők, valószínűleg mások is örülnek annak, hogy a fejlesztési pénzek elköltésekor, a kontinentális és helyi kereskedelmi szerződések megkötésekor nem feltétlenül néztek mindig a körmükre, az elnök és az elnök emberei gyakran néztek félre. „Nem ellenőrizhetek minden pillanatban minden FIFA tagot” – védekezett mostani kongresszusi beszédében a korrupciós botrányra utalva a régi-új elnök. A kutya meg ugat Azért a múlt heti nagy leleplezéseknek is van néhány furcsasága. Mindjárt itt van az időzítés: a FIFA elnökválasztás előtt három nappal tört ki a botrány, amiről nehéz nem azt gondolni, hogy az akcióval befolyásolni kívánták a döntést, hiszen három nap elég, hogy tudatosítsa a vádat, de talán kevés az „ellencsapás” megszervezéséhez. Tetszik vagy nem Putyin politikája, de nyilatkozatát, amiben az amerikai törvénysértések Svájc területén való fellépését kéri számon, nehéz nem figyelembe venni. (Mint ahogy az orosz érintettséget sem, hiszen az egyik fő gyanúsítás a 2018-as orosz vb rendezési pályázat állítólag manipulált futtatása.) Egyébként is furcsa az adócsalókkal például nagyon is megértő és semleges svájci hatóságok készséges együttműködése az akcióban. A korrupció kapcsán lokális problémáról beszél Blatter, és nem látszik, hogy ne lenne igaza, hiszen a bizonyítékok egyelőre csak néhány latin-amerikai szövetségre vonatkoznak. Ha mint hírlik, évek óta folyik nagy erőkkel a nyomozás, hogyan nem találtak más „legendás” ügyekre bizonyítékot? Azon meg csak mosolyogni tudok, hogy az angol sajtó és Michel Platini, az Európai Labdarúgó Szövetség elnöke tetszeleg Sárkányölő Szent György szerepében. Ahhoz némi hitelesség kellene. Az angolok – ők is érintettek, hiszen több hírben megpengették, hogy éppenséggel 110

be tudnának ugrani, ha a FIFA elvenné Oroszországtól a vb-t – könnyen elfelejtkeznek például a 2012-es londoni olimpiai pályázat nyertes befutójától, ahol a favoritnak tekintett Párizst előzték meg nem kis meglepetésre (és állítólag nem kis politikai nyomásra), Platininek pedig a megválasztásának körülményeivel illetve az általa vezetett UEFA-nak a lengyel-ukrán Eb-rendezés odaítélésével kellene minimum elszámolnia. Hogy Sepp Blatter korrupt vagy sem? Nem tudom. De ahogy látom, senki sem tudja. Az elmúlt években az amerikai hatóságok nagyítóval vizsgálták minden tettét, ha tehették, még a fenekébe és lehallgatót dugtak, már 2013 óta jelent nekik az egyik megvádolt FIFA vezető, újságírók hada nyomoz utána, mégsem találtak konkrét bizonyítékot ellene. Én úgy vagyok evvel mint a doppinggal: egy idő után nehezen hihető, hogy az extrém sportteljesítményeket kizárólag csak megfeszített edzésmunkával érték el szorgalmas sportolók. Nehéz elhinni, hogy az amerikaiak szerint a FIFA-n belül bűnszövetkezetként működő csoport (csoportok?) tevékenységében nem volt aktívan vagy passzívan részes az elnök. Persze más hinni és más tudni. A karaván meg halad? „A választással nem fejeződött be a FIFA botrány” – hirdetik jobbára ma már csak az angolszász lapok. Biztosak lehetünk benne, az nem is hagyják annyiban a dolgot. Jó téma és jó üzlet, különösen, ha sikerülne rábizonyítani személyesen Blatterre a korrupciót, vagy legalább a két soron következő világbajnokság odaítélésének korábbi manipulálását. Ami biztosnak látszik, sokat veszít a labdarúgás a FIFA körüli botrányokkal. Azt jól mondta, ha valóban azt mondta Michel Platini: Blatternek azért kellene lemondania, mert egyre negatívabb a FIFA-ról, közvetetten az elnökről kialakult kép, ami árt a futballnak. A szponzorok egy része már jelezte, nem kíván együttműködni a korrupció árnyékában működő, azt ténylegesen kivizsgálni nem hajlandó nemzetközi szövetséggel. Kérdés, hogy valóban bojkottálják a nagy televíziós társaságok és a reklámozók a szövetséget, és mit tud elővarázsolni a cilinderből Sepp Blatter. Ha semmit és a bevételek csökkenek, az az elnök karrierjének végét is jelentheti. Hiszen a korrupció(gyanú)t, úgy tűnik, megbocsátják a FIFA tagok, de a soványabb bukszát nem nagyon fogják.

111

ÁLLAMI ÁRUHÁZ Számításaim szerint a 2000-es évek első évtizedében a központi és helyi önkormányzatok finanszírozták a sportágazat termelésének több mint felét. A 2010-es kormányváltás után sok ok folytán nem könnyű adatokat sem beszerezni, sem értelmezni – a Nemzeti Együttműködés Rendszere nem a közadatok publikálásáról híres –, de ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt öt évben a spotpiac bővülése szinte kizárólag állami sportfejlesztés programból (stadion- és más fedett sportlétesítmény építések, kiemelt sportágak támogatása, akadémiai programok, mindennapos testnevelés bevezetése, stb.) történt, akkor biztos nem tévedünk, ha azt becsüljük: ma a sportágazat tevékenységrendszerét döntőmértékben közvetlenül vagy közvetve a költségvetés finanszírozza. A magas közfinanszírozási arány önmagában még nem feltétlenül jelenti a politika uralmát, az állami akarat primátusát a sportban, bizonyos peremfeltételek teljesülése esetén korlátozott ideig akár egy „keményvonalas” neoliberális gazdaságpolitikával is párosítható. Magyarországon az új évezred első évtizedét a közpénzek magas részesedése ellenére sem tekinthetjük állami sportnak – keseregtek is emiatt épp eleget akkoriban a magyar sportvezetők, ahogy mondták: kivonult a politika a sportból. Na, ha korábban ki, akkor 2010ben aztán látványosan bevonult. A piac (meg)regulázása A sportszolgáltatásokat jellemzően civil és/vagy piaci szereplők, egyesületek és sportvállalatok állítják elő. Az elmúlt időszak furcsa változása, hogy a politikusok egyre gyakrabban jelennek meg a sportjavakat előállító szervezetek élén. Nemes szándékkal akadémiát alapítanak, majd az akadémia saját tulajdonú főligás sportvállalatot szervez és működtet, meghatározó egyesületek, szövetségek élére hívják, választják őket: birkózik a rezsibiztos, kézilabdázik a kerületi polgármester, futballozik a pártigazgató. Falusi polgármesterek helyi szerepvállalását bőven elvisel egy jól működő sportrendszer – persze az úgy szép, ha saját, adózott jövedelmükből támogatják szeretett sportjukat –, ahogy egy Schmitt Pált a MOB vagy egy Baráth Etelét a kajakszövetség élén szintén. Az elmúlt években azonban a magyar sport mikro- és középszintjén tudatosan, nagyszámban, rendszerszerűen ülnek be a döntéshozói székekbe Palik és Etelék. A sporttermékek és szolgáltatásokat alapvetően négy nagy fogyasztói csoport vásárolja. Míg a szabadidős sportolók alapvetően saját maguk finanszírozzák a sportolásukat, addig a hivatásos szórakoztató sportban a helyszíni nézők, a hirdetők és a médiumok a fő vásárlók. A sportvállalati bevételek nagyságát és arányát tankönyvszerűen a szolgáltatások kereslete és kínálata határozza meg. A rendszerváltozás utáni két évtizedhez képest döntő változás, hogy most ezen piaci bevételeket is fokozatosan ellenőrzése alá vonja a politika. A sportszponzorálás „szoftköltség” egy vállalat számára, és bár sokféle eszközzel, számítással igyekeznek a reklámköltések hatékonyságát vizsgálni, egyáltalán nem könnyű egyértelműen azonosítani, hogy például egy sportcsapaton keresztüli kommunikáció, milyen mértékben 112

térül meg. Persze sokkal könnyebb az azonosítás, ha egy politikai potentát „elmagyarázza”, miért is jó, ha egy adott vállalat egy adott szervezetet szponzorál. De nem is kell sokat magyarázni. Szórakoztató látni, ahogy állami szabályozástól, megrendelésektől meghatározó mértékben függő vállalatok sorban állnak, hogy egy szűk klubkör tagjaként reklámozhassanak. Sajátos az állami vállalatok helyzete, amik szintén igen aktívakká váltak a sportreklámozás terén az elmúlt években. Ezen a téren „minőségi” változást hozhat a Nemzeti Kommunikációs Hivatal, ahol ha úgy látják, terv(gazdaság)szerűen vásárolhatnak kommunikációs felületeket sportág és sportszervezetek szerint válogatva – ráadásul, ha rosszul alkudnak, méregdrágán… A szponzorálási piacot jelentősen torzítja a társasági és osztalék adón keresztüli sporttámogatások (TAO-kérelmek) rendszere is. A központi költségvetés helyett a sportba juttatott adók egy része szintén irányított, másrészt a tapasztalatok szerint a TAO-kérelmek – a jogalkotói szándékkal ellentétesen – szűkítették a valódi üzleti, tehát a nem a politikai kapcsolatokon nyugvó szponzorációt. A televízióktól származó jogdíjak mértéke jó tíz éve meghatározóan a piaci versenytől függ. A viszonylag nagyszámú kereskedelmi televízió, a tematikus sportcsatornák közötti gazdasági harc beárazta a sportágak, sportszervezetek közvetítési jogait. Ebben az MTVA jelentősen kibővült anyagi lehetősége és a létrejövő állami sportcsatorna hozhat döntő változást. Ha a jövedelmezőség nem elsőrendű szempont, ha a nézettség sem igazán számít, akkor a köztelevízió „legjobb belátása szerint” vásárol majd jogokat a sportpiacon. Így azonban a jogdíjak alakulásában nem a kereslet-kínálati viszonyok lesznek a döntőek, a lobbi erő fog számítani abban, hogy például a pétanque szövetség versenyei képernyőre kerülnek-e, a közvetítés lehetősége pedig egy forintot vagy 100 milliót ér. A jogvásárlásokkal a magyar eseményekkel versenyző médiaszolgáltatások, például a külföldi bajnokságok közvetítése is kontroll alatt tartható. Nézőket persze nem lehet a stadionokba kényszeríteni, de a stadionok állapota például sokat számít. A komfortfokozat komoly versenyelőnyt jelenthet, amiről politikusok döntenek, mivel a fedett sportlétesítmények közpénzekből épülnek. És számít az állami támogatások rendszere is: több forrásból (elvileg) jobb csapat építhető, ami önmagában több nézőt vonz, a sportszervezet eredményesebb lehet a bajnokságban és a nemzetközi kupákban, és ha a több forrást okosan használja fel, például pénzt szán a szurkolói utaztatás megszervezésére, a mérkőzések reklámozására, a közösségépítésre, akkor nagyobb lesz a szurkolói tábora azoknál, akik erre kevesebb pénz tudnak fordítani. A kiterjesztett sportszolgáltatások működési rendszerében is újra és újra felbukkan a politikai szál. Az akadémiai támogatások közvetlen és közvetett támogatásaival például a sportolók képzési piaca befolyásolható. A szabályozók alakítása sem feltétlenül a versenysemlegességet szolgálja, jól jön például egy egyedi intézkedés, jogszabály, ha mondjuk egy politikus kedves csapatának éppen licenc problémái adódnak. 113

Jószerivel ma már csak a 35+ korosztály sportol szabadidejében piaci alapon. De ez sem feltétlenül igaz, hiszen az önkormányzatok támogatást nyújtanak a helyi egyesületeknek, és a sportlétesítmények zöme is a helyhatóságok kezében van, ahol túlnyomóan a valós piaci ár alatt számolják a használati díjakat. Jó ez nekünk? A központi és helyi kormányzatok jelenlétét a sportpiacon önmagában nem tartom ördögtől való dolognak. A szabad versenyre épülő kapitalizmus „bezzegországaiban” is adófizetők finanszírozzák például az állami iskolák tanulóinak sportolását. Európában döntően a köz pénzén valósul meg a sport infrastruktúra¬fejleszté¬se, közforrások biztosítnak lehetőséget a fiataloknak, hogy a felnőtté válásig kibontakoztassák tehetségüket, és nagy általánosságban jellemző, hogy a hivatásos csapat- illetve egyéni látványsportok kivételével a minőségi sportra, elsősorban az olimpiai szereplésre is jut közpénz. Ahogy korábban jeleztem, akár nagymértékű közfinanszírozási arány is lehet egy rövid időszakban közgazdaságilag értelmes, társadalmilag támogatott, ha világosak és közmegegyezéssel bírnak a stratégiai célok, ellenőrzött és átlátható a megvalósulás, számolható a közpénzek felhasználásának hatékonysága valamint az eredményesség, és legfőképpen, ha a politika vezérelt beavatkozások illeszkednek a gazdaság és társadalom normál működéséhez, amit piacgazdaságok esetében nagyjából „piac konformnak” mondhatunk. Az elmúlt öt év magyar sportfejlesztése ezen a téren kapott egy „vajszínű árnyalatot”. Nem világos a cél és eszközrendszer, már azon kívül, hogy a közfinanszírozás minden csapjából ömlik a pénz a magyar sportba. Márpedig a célrendszert azért is fontos lett volna tisztázni az érintettekkel, mert például a rengeteg erőforrást felemésztő, sok szempontból vitatható, de mellette is bőven évelhető programokat el kellett volna fogadtatni az adófizetőkkel. A stadionépítéseknél ez nem sikerült, de az olimpiai pályázat eddigi előkészítését nézve egyelőre úgy tűnik, tanult a hibájából a kormányzat. A közpénzek – ideszámítva a vállalatok által sportba áramoltatott adókat is – felhasználásának ellenőrzése igen gyenge, nem látszanak túl izmosnak a hatékonysági mutatók sem, a tisztázatlan célok miatt az eredményesség is kétes csodafegyver, nincs mit csodálkozni, hogy a közvélemény bizalmatlansága egyre nő a kormányzati sporttámogatásokkal szemben. A szórakoztatóipari sport fentebb leírt politika vezérelt működtetésében, a civil szféra (egyesületek, szövetségek) politikusi megszállásában pedig sokkal inkább a rendszerváltás előtti, sem mint az az utáni társadalmi berendezkedés elvei, normái köszönnek vissza. A kiépülő rendszer komoly hosszú távú kockázatokat rejt. A gomba módra szaporodó sportlétesítmények jövőbeni működtetéséről például senki sem beszél. Mivel az önkormányzatok pénzköltése satuba fogott, a piaci keresletre alapozott sportszolgáltatási kínálatnak pedig nincs keletje, azt feltételezem, minden érintett arra gondol, majd a központi költségvetésből lesz meleg víz a szombathelyi arénától a kisvárdai stadionig mindenütt, de a 114

mesterségesen felduzzasztott – azaz keresleti oldalról ebben a mértékben nem megalapozott – minőségi és hivatásos sport sorsa is a mindenkori kormányok nyakába szakad. Mondanám, legyen ez az ő gondjuk, de az a helyzet, a probléma sokkal inkább az adófizetőké: ők fizetik a számlát a Diadal Áruházban.

115

BAJNOKOK Április utolsó napján járt le a társasági és osztalékadón keresztül nyújtott sportfejlesztési támogatások, az úgynevezett TAO támogatások kérvénybenyújtásának határideje. Az elmúlt négy évben mintegy 100 milliárd forint került be ezen a csatornán a magyar sportba, vagy más nézőpontból, került ki a központi költségvetésből, ahogy tetszik. A támogatások egy része „elégett”, ahogy egy sportvezető mondta nekem a minap, azaz napi működést finanszíroztak belőle a sportszervezetek: bért fizettek, létesítményt béreltek, vitaminokat vásároltak, stb. A felhasználások a jobb élethez segítették hozzá a magyar sportot, ez nyilvánvalóan jó, kérdés persze, hogy feladata-e ez annak az adónak, aminek a kiesését így vagy úgy, de pótolni kell a költségvetésben. Ennél többre hivatottak a hosszútávra szóló beruházások, hiszen új vagy megújult futballpálya, jégcsarnok vagy uszoda csak jó lehet. Tényleg az, már csak azt kellene tudni, mindezek működtetését, fenntartását ki fogja finanszírozni a jövőben. Nem valószínű, hogy a sportlétesítményt használók, hiszen ha jól értem a döntéshozói gondolatot, éppen azért vezették be a TAO támogatásokat, mert a pénzhiányban látták annak okát, hogy nem vagy csak alig sportol a magyar. Ha jól olvasom, az önkormányzatoknak sincs tele a bukszájuk, tehát a mostani fejlesztések jövőbeni fenntartásában is a magyar állam lesz a bálanya. Mondhatom szebben is kislovag: az adófizetők állják majd a rezsiszámlákat. Azonban látok jó modelleket is ebben az unortodox magyar sportfinanszírozásban. Közös jellemzőjük, hogy olyan szervezetek használják fel hatékonyan a TAO támogatások nyújtotta lehetőségeket, amelyek már a TAO előtt is szervezetten és eredményesen foglalkoztak utánpótlás-neveléssel, és nem annak hatására sokszorozták meg az igazolások számát vagy jöttek létre éppen azért, hogy a támogatásokhoz hozzájussanak. A gyerek sportoltatása, a tehetségek megtalálása, kiválasztása és magas szintű képzése már hosszú évek óta a szervezeti kultúrájuk része volt. A jó gyakorlat modelljeiben mindig fellelhető a szervezetek folyamatos újdonságkeresése, innovációra törekvése, hogy az adott környezeti feltételek között valami újat, jobbat találjanak ki: új házi versenyrendszer bevezetése a képzési célokat szolgáló szabályrendszerrel, külföldi tornákon szakanyagok elkunyerálása, stb. És ha valami hasznos dologra lelnek, azzal a szervezet tudásbázisát szélesítik, többek között bemutató edzéseket szerveznek vagy éppen a csapat idegenlégiósait interjúztatják, mit csinálnak máshol máshogy, jobban. Számukra a TAO támogatásokkal a horizont tágult ki, igyekeznek a nemzetközi térben elhelyezni saját munkájukat. Az ajándék forrásokkal a korábbiaknál jóval több nemzetközi kupákon szerepelnek, most már nemcsak a szomszédos Csáktornyán, de a sportágak nemzetközi utánpótlás fellegváraiban is, és ha tehetik, nemzetközi bajnoki versenyrendszerben indítják a korosztályos csapataikat. Az általam jónak tartott példáknak is fontos része a létesítményinfrastruktúra megújítása, de ezeken a helyeken legalább elképzelés szinten léteznek kihasználást és a bevételt maximalizáló tervek is. 116

A TAO forrásokat hatékonyan felhasználó szervezetek szinte mindig a felnőtt csapathoz szorosan kapcsolódó, de önálló egyesületi akadémia keretei között központosították az utánpótlás-nevelésüket. És talán nem véletlen, hogy hosszú évek óta bajnokok. Felnőtt és korosztályos szinten egyaránt.

117

ÜNNEP Ünnepel a magyar futball, sport, kultúra. Vasárnap a Ferencváros – Chelsea mérkőzéssel hivatalosan is átadják a Groupama Arénát, az ország legnépszerűbb csapatának is otthont adó futballstadiont és rendezvényközpontot. Európa legmodernebb stadionja nyitja meg a kapuit a Ferencvárosban. A 23.700 nézőt befogadni képes sportlétesítmény minden építészeti és futballszövetségi előírásnak megfelel. Első betekintés alapján igényes a nézőtéri kialakítás, jól tervezettek a többszintű VIP helyek, magas szintű a sajtó és média kiszolgálás. Számos egység gondoskodik arról, hogy a látogatók ne maradjanak ételen-szomjan, de ha valaki a büfé előtt felejti magát, akkor sem marad le semmiről, a 220 televízió egyikén követheti, mi történik éppen a pályán. A stadion úgy épült, hogy a legösszetettebb rendezvények igényeit is képes legyen teljes mértékben kielégíteni, esélyt teremtve arra, hogy a fenntartás költségei megtermelődjenek. De az igazi újdonságot a hely élményközpont jellege adja. Fejlett kommunikációs technológiával felszerelve a stadion igazi digitális szórakoztatóközpont lesz. Az „infotainment” világában nem kell például nyomtatott műsorfüzet, a megfelelő applikációt aktiválva videókkal illusztrálva nézheti meg az előző meccsek összefoglalóját vagy az aktuális összeállítást, a mérkőzések alatt pedig talán még az egy perccel korábban rúgott gólt is az, akinek okos a telefonja vagy táblagéppel érkezik. A stadionépítéseket általában komoly közösségi bizalmatlanság övezi. A közpénzek elköltésének céljairól, a fejlesztési preferenciákról alkotott eltérő vélemények megosztják a társadalmat. A vélemények különbözőségét tiszteletben tartva sem lehet tagadni azonban, hogy a vasárnap megnyíló arénával fejlődik Budapest, gazdagodik a magyar kultúra, új távlatok nyílnak a rendezvényszervezésben. Úgy tűnik, az építkezés a megadott költség- és időkereteken belül valósult meg, a városi pletykák hiánya pedig arra utalhat, hogy a „súrlódási tényező” sem haladta meg a korrupciós normálállapotot. Azoknak is van okuk ünnepelni tehát, akik nem feltétlenül értenek egyet a futballfejlesztéssel: valószínűsíthetően jó dolog épült abból az adóból, amit ők is fizetnek, nemcsak a futballszurkolók. Vasárnaptól nem ugyanaz lesz a magyar futball, mint a stadionavató előtt. A játékon persze ezt nem vesszük majd ezt észre azonnal, hiszen egy arénától önmagában még nem fut gyorsabban Böde Dani, nem lesz virtuózabb Kukuruzovic Stjepan. De a legjobb nemzetközi gyakorlat azt mutatja, hogy az utóbbi évtizedekben nem igazán fejlődött egy ország labdarúgóipara, ha nem újult meg annak infrastruktúrája – annál inkább, ha igen. Az elmúlt négy évben Magyarországon ömlik a közpénz a labdarúgásba. Megújulnak a falusi pályák, városi grundok épülnek, jóval több gyerek focizik, mint korábban, pénzben úsznak a labdarúgó szakképzési intézmények, a futballakadémiák. Ez a vetés. Azt reméljük, hogy egy egészségesebb társadalom, szórakoztatóbb hazai futball, pénztermelő futballgazdaság és némi nemzetközi siker okozta közösségi öröm lesz majd az aratás. Az elmúlt években a 118

mélyben zajló, alig érzékelhető változások után a Debreceni Nagyerdei Stadion májusi és most a Groupama Aréna átadása már nyilvánvalóan mutatja: épül a magyar futball. Adóforintjainkkal óriási esélyt adtunk a labdarúgásunknak. Mi megtettük, amit megtehettünk. Most már a futballon a sor.

119

VALAMI BŰZLIK HISPÁNIÁBAN Sok százmillió labdarúgó fanatikus számára Spanyolország az ígéret födje. Többek között a Valencia, az Athletico Madrid vagy éppen az Athletic Bilbao jól ismert, tisztelt klubok a sportágban, a két óriás, a Real Madrid és a Barcelona pedig az utóbbi két évtized meghatározó, piacalakító szereplője a nemzetközi sport- és médiaszórakoztatásnak. Kettőjük rangadója szerte a világon, így Magyarországon is kiemelt közérdeklődésre számot tartó esemény, a spanyol hivatásos játékosok keresett munkavállalók, és hosszú évtizedek után az ország válogatottja is révbe ért: ők az aktuális kontinens és világbajnokok. Amióta az emberek hajlandóak fizetni azért, hogy mások futballozását nézzék, nagy futballt csak nagy pénzből lehet csinálni – ismerős gondolat? Bizony, Puskás Ferenc nemcsak futballistának volt gigantikus, sportközgazdásznak sem volt utolsó –, és nincs ez másképp Spanyolországban sem. A probléma csak az, hogy az a bizonyos nagy pénz – Hispániában tulajdonképpen nincs is. A spanyol futballgazdaság igazából nem tudja tartani a lépést az angollal és a némettel. Rossz a közvetítési jogok szerkezete, kevesebb és igen egyenlőtlenül elosztott a befolyó médiapénz, a stadionok kapacitáskihasználtsága 70%-os, ami jóval elmarad a Bundesliga és a Premiere League mögött. A válság sújtotta spanyol gazdaságban csökkentek a korábban az EU-munkavállalókat támogató kedvezmények, nagy a munkanélküliség, elmaradnak a piaci bevételek. Akkor honnan van a nagy futball? Adósságból. A Real például 2012-ben 513 millió eurós bevétel mellett közel 600 millió euró adósságot görgetett maga előtt. A bajnokság 20 csapatából 18 komoly pénzügyi nehézségekkel küzd, összesített adóhátralékuk meghaladja a 700 millió eurót, de a társadalombiztosításnak is tartoznak vagy 250 millióval. A tartományok és a központi költségvetés trükkök százaival próbálnak segíteni. Az egyesületeknek meghagyták az adókedvezményüket, egyes kluboknak telekcserékkel juttatnak forrást, hitelhez garanciát vállalnak, alapítványokkal trükköznek, részvényeket vásárolnak, tőkét emelnek, „baráti” szponzorokat találnak. A szabálytalan és gyakran irracionálisnak tűnő támogatások mögött – a legeladósodottabb tartomány adja például a legtöbb pénzt a helyi klubnak – az a meggyőződés áll, hogy a spanyol klubok a spanyol brand részei. Evvel nehéz vitatkozni, mint ahogy avval is, hogy a közpénzek meglehetősen egyenlőtlenné teszik a lehetőségeket, nemcsak Spanyolországban – ez az ő dolguk –, de az európai futballban is. Első ránézésre, a Real vagy a Barca például el sem indulhatna az OTP Bank Ligában, mert nálunk például a legkisebb futballtelepülésen játszó Felcsútnak sem lehet lejárt köztartozása. Márpedig „az UEFA nem fog elfogadni olyan rendszert vagy szervezeti formát, amelyben a kis klubok, a kis egyesületek és szurkolóik esélyt sem kapnak álmaik megvalósítására. Ez nem összeegyeztethető az UEFA, Európa és a futball eszméivel.” – mondja az európai szövetség máig érvényes 2003-as határozata. A spanyol állam és a futballgazdaság összefonódása nemcsak a labdarúgás értékeivel ellentétes, de feltehetőleg sért néhány Európai Uniós jogszabályt is. Ezért kezdeményez 120

most vizsgálatot az Európai Bizottság hét spanyol klubbal szemben. Azért a hispán futball hívei ettől még túlságosan ne ijedjenek meg. A Barca és a Real továbbra is favorit lesz mindenütt, ahol csak elindulnak…

121

FUTBALLFORRADALOM Többektől hallom, forradalmi a helyzet a magyar labdarúgásban. Soha sem voltam igazán jó a nagy történelmi változásokat leíró elméletekben, így nehezen tudom értelmezni a vélekedést. Mert ha magyar futball és forradalom, akkor a helyzet már évtizedek óta fokozódik, sőt a forradalom 2010 nyarán már ki is tört, illetve azóta is permanens, vagyis tőkefelhalmozás formájában a forradalom előkészítése most folyik, de a nyolc csapással elvesztett amszterdami csata óta a futball elnyomottai már nem akarnak a régi módon élni. Szóval, zavaros. De hát a magyar futballról beszélünk. Az elmúlt 36 hónap alatt több pénz áramlott a labdarúgásunkba, mint előtte vagy 36 évig összesen. Ad pénzt a központi költségvetés és a helyi önkormányzat, de a vállalatok a társasági nyereségadójuk egy részét sem a közös kasszába fizetik be, hanem közvetlenül az utánpótlás-neveléssel foglalkozó sportszervezeteknek utalják (TAO), és a köztelevízió is milliárdokban kifejezhető üzleti lehetőséget vagy közszolgálati feladatot lát a közvetítésekben. De jut is pénz mindenkinek. Akadémiáknak, falusi csapatok gyerekeinek, nagyvárosok stadionjainak, Mezőkövesdnek; a vállalatoknak pénzügyi kedvezményt kapnak a TAO-ért cserébe, de leeshet valami az egyszerű futballszurkolónak is, hiszen az ingyen vagy kedvezményesen adott sportbelépők adómentes juttatásnak minősülnek, 2014-től korlátlan összeghatárig. A pénzfelhasználás hatékony, gazdaságos és eredményekben megmutatkozó sikere a kulcsszereplők döntéseitől és cselekvéseiktől függ. Csányi Sándor és a szövetség apparátusa 2010 óta korszerű futballbürokráciát épít, ami nem is olyan egyszerű, hiszen a szervezetet agyonnyomják a hatósági jogkörben ellátott TAO-feladatok. Az előrelépés és a siker záloga a szövetség saját „termékének”, a felnőtt férfi nagypályás futballválogatott felépítése (legyen eladható válogatottunk), a szabadidős és gyereklabdarúgás tárgyi és szellemi infrastruktúrájának további fejlesztése (sokan focizzanak és élvezhessék a sportolást) és a hivatásos labdarúgás szervezeti „autonómiájának” biztosítása (a futball liga újjászervezése). Gazdaságosan működő hivatásos futballvállalatokra van szükség. Adottságainkat figyelembe véve lehetetlen kizárólag piaci bevételekből finanszírozott világverő csapatokat építeni, de a környezeti feltételek megteremtésével felépíthető a pénzügyileg kiegyensúlyozott ugyanakkor élvezhető szórakoztatást nyújtó futball, még akkor is, ha csapataink nem is élik túl a nemzetközi futball őszt. Ehhez jól szervezett futballvállalatokra van szükség, amire példa a Garancsi István vezette Videoton FC, amelyik klubmodellként nem lógna ki a Bundesliga II-ből sem. (Nem másodosztály, méretgazdaságosság.) A magyar futballszeretők tényleg értékelhetik azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a kormányzat saját hatáskörben tesz a labdarúgás megújítása érdekében. Ugyanakkor az adóforintokból megteremtett fejlesztéseknek ésszerűeknek és a piaci szereplők által hosszútávon fenntarthatóaknak kell lenniük, a szolgáltatások előállítása pedig a futballvállalatok és a szurkolók (médiumok, szponzorok) dolga. Az országos és helyi politikai 122

elitnek bölcsnek kell lennie, győzelmeket közpénzekből finanszírozni nem helyén való, még az oly vágyott nemzetközi siker érdekében sem. Meggyőződésem, tisztességgel és ésszerűen végzett munkával a futball mennyiségi fejlesztése előbb-utóbb minőségi változásokat is hoz majd. Na, az lesz az igazi forradalom!

123

RÉGI CSIBÉSZEK „Miért van az, hogy mi olyan büszkék vagyunk a sportolóink csibészségére?” – kérdezi tőlem a minap a neves labdarúgó játékvezető. – „Gyakran mondjuk, hogy sokszor azért vagyunk olyan jók, mert a fiúkban, lányokban van egy kis zsiványság, amivel – na, nem nagyon, csak egy kicsit – átverjük az ellenfelet, a bírót. Pedig a csibészség, zsiványság nem más, mint a játékszabályok tudatos megsértése, ha úgy tetszik, csalás”. A sportbéli csalás egyáltalán nem hungarikum. A világ minden sportpályáján, arénájában jól ismert jelenség, hogy a játékosok, sportolók igyekeznek megtéveszteni a sportbírót, meg nem engedett eszközökkel próbálják legyőzni az ellenfelet. Az persze igencsak kultúra függő, hogy a sportágazat érintettjei és a közvélemény hogyan viszonyul a csaláshoz. Eltűrik, esetleg éppen bátorítják, vagy éppen ellenkezőleg, élesen elítélik és üldözik. Magyarországon külön kultúrtörténete van a sportcsalásnak, népies nevén a csibészségnek. Peterdi Pál írásai a kacagtató, Végh Antal sporttémájú prózája – csakhogy két jellemző krónikás nevét említsük – inkább a sötét oldalát mutatják meg a második világháború utáni korszak legendás sportolói huncutságainak. A csalafintaság azonban nem maradt meg a meccseken alkalmazott néhány szabálytalan cselnél. Trükkök százai jöttek: a megegyezéses meccsek, finomkodó becenevükön a bundák, a pályán kívül kapott, már nem feltétlenül a teljesítménnyel arányos többletjuttatások és kivételezettségek, többek között a legalizált csempészet vagy a „csibészesen” megszerzett egyetemi diplomák. A mai kurzus által (is) szívesen ünnepi pódiumokra állított idősebb bajnokok nézettségi csúcsokat döntő egész estés szórakoztatóműsort tudnának összeállítani történeteikből. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy itt minden valamilyen teljesítményt elérő sportoló csaló volt (nem volt az), nem is egyik vagy másik nagy bajnok utólagos kárhoztatásáról (sokkal inkább vagyunk büszkék rájuk), inkább arról a közhangulat kialakulásáról, ami tulajdonképpen a mai napig elfogadottá tette a sport szereplőitől a játékszabályok és a társadalmi normák kijátszását. Ez a közhangulat nem igazán változott a rendszerváltás után sem. Az elmúlt 23 évben a kijátszandó szabályok persze némileg mások lettek – a bundából fogadási csalás, a diplomából doktori, a bázisvállalati lehúzásból köztartozás és eladósodás –, és voltak ugyan szűk esztendők, de előbb-utóbb mindig akadtak valakik, pontosabban mindig az adófizetők, akik mint Csekonics bárók állták a számlát. Jellemző, 2000-től már sportegyesület is csődbe mehet, de erre tán, ha csak egy példa akadt az elmúlt években, miközben vagy fél tucatszor „rendezték” a sportszervezetek és szövetségek köz- és néha egyéb tartozásait. 2010 után a kormány mint gondos apa segíti a sport „nagyfiúit”: először öt csapatsportágat és az olimpiai bizottságot, majd 16 sportszövetséget konszolidált, most a hat fővárosi egyesület adósságai tűnnek a semmibe, és kapnak vélhetőleg évekig állami apanázst, de a rendszer logikájából az következik, hogy a nagy vidéki klubok is sorra kerülnek, ahogy vélhetőleg a finanszírozatlan önkormányzati és egyéb sportlétesítmények is. De ha jól érzékelem, az államilag pénzelt minőségi sport nem hogy senkit nem zavar, a közvélemény 124

többsége egyenesen a rendszer normál működésének tekinti. Legfeljebb néhány a múlt századból itt maradt sportközgazdász néz értetlenül, mint Mari a moziban. A régi csibészek meg tovább mennek.

125

15 ÉV A minap kezembe akadt az Ifjúsági és Sportminisztérium 1999-es javaslata a magyar labdarúgás újjászervezésére, ami az akkori kormányzat futballfejlesztési szakpolitikájának megalapozását szolgálta. A kiadványnak szerkesztője és egyik szerzője voltam anno, így kíváncsian vettem kezembe: „Ment-e elébb” a magyar futballvilág az elmúlt másfél évtizedben? Az utóbbi 15 év folyamatai korántsem voltak egyenes vonalú, valahonnan-valahova tartó egyenletes változások a magyar labdarúgásban. Az első Orbán kormány négy éve, mai szemmel visszatekintve, a „felkészülés időszaka” volt. Kirajzolódtak a legfontosabb fejlesztési irányok – képzés-, infrastruktúra- és szervezetfejlesztés – de a megvalósításhoz nem volt elég tudás, erőforrás, tapasztalat, hiányzott a szereplők együttműködési készsége. 2002 és 2010 között részben befejeződtek, de inkább abbamaradtak, kimúltak a múlt század végén megkezdődött kisebb fejlesztések. Hangzatos szavak – igazi elkötelezettség és akarat nélkül. A második Orbán kormány időszaka viszont valóban a „totális futball” korszaka, az elmúlt évtizedekben soha nem látott futballreform korszakát éljük. A futballkultúra kulcskérdése, hogy sokan játsszák, szeressék a játékot, az erre hivatottak találják meg és tereljék a kiépített képzési rendszerbe a legtehetségesebbeket. Akiket viszont kevesebb adottsággal, szorgalommal, akarattal áldott meg a Jó Isten, maradjanak ők is a pályán akár életük végéig, pénzüknek, kedvüknek, idejüknek és tudásának megfelelően legyen lehetőségük futballozni. 15 évvel ezelőtt jószerivel egyedül a Góliát egyesület szervezte iskolai szabadidős futball szoktatta tömegesen futballra a gyerekeket, tucatnyi nagyegyesület és néhány magánkezdeményezés biztosította a leendő futballisták szakképzését – az elmúlt évtizedek távlatában kevés sikerrel. Az ezredfordulón a Dr. Mezey György vezetésével kidolgozott, bevezetett és változó intenzitással működtetett Bozsik program – amit 2002, a költségvetési támogatások jelentős mérséklése majd megszüntetése után az OTP és MOL támogatott erőteljesen – tette lehetővé tette, hogy 8-12 éves gyerekek nagyszámban megismerkedjenek a futballal. A kiépülő instruktori, megfigyelő hálózat tagjai tíz évvel ezelőtt az akkor még egyedül létező Sándor Károly Akadémia irányába, ma már vagy fél tucat – immáron komoly központi költségvetési támogatásban részesülő – labdarúgó akadémiára irányítják a legtehetségesebbeket. A kevésbé tehetségesek számára a társasági és osztalék adón keresztüli (TAO) sporttámogatásból megerősített amatőr futball kínál lehetőséget arra, hogy ne hagyják abba a futballt, szervezett versenyrendszerbe kapcsolódhassanak fiatalok, idősebbek. Kritikus terület a tárgyi infrastruktúra, a sportpályák és stadionok száma, minősége. Ebben nagyon rosszul álltunk 15 évvel ezelőtt és bár az ezredfordulón stadionkorszerűsítési program indult, de a programra szánt néhány milliárd forint messze kevés volt az érdemi változásokhoz. A szabadidős labdarúgás infrastruktúrájában a TAO-támogatások hoztak 126

jelentős változást, az elmúlt években megépült 150-200 futballpálya és a további fejlesztések reménykeltőek. A hivatásos futball életében az új stadionok megépítése jelenthet döntő változást. A debreceni és a Fradi stadion épül, bejelentették a szombathelyi stadion megépítésének költségvetési támogatását, eltökélt a kormányzat az új Puskás Ferenc Stadion megvalósításában is. Az elmúlt években szervezettebbé vált a labdarúgásunk. Az MLSZ-nek normális székháza, korszerű edzőközpontja van, 2010 óta a szervezetet európai léptékkel mérhető vagyonú és gazdasági pozíciót betöltő elnök vezeti hozzáértőn, a munkát szakszerű és munkabíró szövetségi apparátus végzi. A futballvállalatok közül néhány példaértékűen fejlesztette a szervezetét, összességében nőtt a menedzsment tudásbázisa, és néhány tulajdonos képes volt arra, hogy a magyar futballban a legutóbbi időkig megszokott egy-két millió eurós költségvetést megháromszorozza, négyszerezze. Persze, az elmúlt 15 évre is meglehet írni a „Magyar Labdarúgás Fekete Könyvét”, de azt azért nehéz vitatni, hogy nőtt a magyar labdarúgás esélye arra, hogy felébredjen sok évtizednyi Csipkerózsika álmából. Kérdés persze, hogy a szinte minden területen elindult pozitív változások összeérnek-e, és tényleg minőségileg változik meg a magyar futball. De mit jelent a minőségi változás? Egyetemi óráimon gyakran felvázolom azt az élethelyzetet, amikor egy fiú az első randevúra készülve, hogy imponáljon szíve választottjának valami nagyon klassz programra akarja elhívni a lányt. Mit gondolnak a hallgatók, mi történik akkor, ha azt ajánlja: Van két jegyem az MTK-Pápa meccsre, gyere ki velem! Az osztályterem ilyenkor rendszerint hangos kacagásba tör ki. Ha egyszer eljutunk oda, hogy ezen a történeten nem nevet senki, mert a többség számára egy magyar bajnoki megtekintése elfogadható, valós randi opció lesz, mint mondjuk egy új Brad Pitt mozifilm, na, akkor elmondhatjuk: „elébb ment” a magyar labdarúgás, újra van értékes futballkultúránk.

127

SZOMBAT ESTI ÉPÍTÉSI LÁZ Augusztus utolsó hetében újabb sportkomplexum megépítésének 9,6 milliárd forintnyi közpénzzel való támogatásáról döntött a kormány. Így Debrecen és a Ferencváros után Szombathelyen már a harmadik „európai-szintű” futballstadion épül az elkövetkező hónapokban. Ha ki is kapcsoljuk a nemzeti hülyeség dinamóját („Hány lélegeztető-gépet lehetne vásárolni egy stadion árából?!”), joggal kérdezi a közvélemény: kinek épülnek a futballstadionok és milyen kockázatokat rejt a projekt a közösségnek? Kérdezi ezt annál is inkább, mert az eddigi döntéshozói indokok – a gyerekeknek, a nézőknek épülnek – finoman szólva is ellentmondásosak és kevéssé hihetőek voltak. Azt sokan látják, mert persze nem lehet nem észrevenni, hogy a jelenlegi kormány százmilliárd forintot meghaladóan költ elsősorban a szórakoztató sport fejlesztésére. Azt viszont kevesen hajlandóak elfogadni, hogy ez a költekezés a magyar kultúra fejlesztését szolgálja. Igen, a kultúráét. Mert bár a közvélemény többsége vallja, „a testkultúra az egyetemes kultúra része”, igazából kevesen gondolják ezt komolyan e honban. Nálunk a kultúra a szellemi kultúrával azonos: zenészek, festők, balett-táncosok és kőfaragók. Többségünk arról viszont hallani sem akar, hogy mondjuk az MTK–Pápa mérkőzésen látottak a Hidegkuti stadionban semmivel sem alacsonyabb rendű, sőt élvezhetőbb előadóművészi élményt jelenthetnek, mint mondjuk a Hippolyt a Belvárosi Színházban. (Mindkettőt láttam. A tavasszal még MTK-s Rafa Wolfe lejátszotta a mostani Kulkáékat.) A kultúra támogatások szerkezetét az utóbbi három évben valóban átszabták a döntéshozók. Míg korábban sok pénz jutott például színházakra – a Nemzeti Színház vagy a Művészetek Palotája építésétől például kevesen sajnálták a pénzt –, most a testkultúra van soron. A magyar sport hagyományai, a közérdeklődés és a piaci potenciál – még ha ez a stadionlátogatottságban nem is nyilvánul meg – legitimmé teszi ezen belül a futball kiemelt szerepét. Szerintem ez nem méltánytalan. Igazán csak példaként említve, a Wikipédia tanúsága szerint 21 vidéki városban működik hivatásos színház társulattal, Budapesten is legalább ennyi. Az ország gazdasági és társadalmi fejlettségét figyelembe véve ehhez egy tucat modern futballstadion megépítését el kell tudnia viselnie a polgároknak. Igen, egy tucat. Mert jól látják a döntéshozók, a látványsportok jellegéből adódóan a sportszórakoztatás kiteljesítéséhez, ezáltal a mostani befektetések megtérüléséhez valóban a nagy részpiacon működő, így potenciálisan a szórakoztatóipari labdarúgásnak hosszú távon is működőképes csapatot biztosító központok mindegyikébe minőségi sportlétesítmények kellenek. Egyben ez jelenti a koncepció igazi kockázatát. Mert ne legyenek illúzióink, a stadionok építéséből alapvetően a sportvállalkozások profitálnak közvetlenül, de a sportvállalati befizetések, a sportszórakoztatással kapcsolatos származékos adóbevételek pénzügyi megtérüléssel kecsegtetnek, a városimázs vagy csak egyszerűen az élhetőbb város jobb polgári létet, megtartó erőt jelenthet a helyi közösség számára is. 128

Feltéve, ha a futballvállalkozások sikeresek, azaz nyereségesen működnek. Ha viszont nem, akkor bizony az adófizetők arra kényszerülhetnek, hogy a stadionépítések számlái mellett a létesítmények működési, karbantartási költségeit –a legstupidabb esetben a csapatok veszteségeit – is ők fizessék. Az viszont nagyobb szívás lenne, mint Virág elvtárs magyar narancsa.

129

ERŐ, IZOM A társadalmi rendszerek közül egyértelműen a sport a legnagyobb nyertese a 2010 utáni változásoknak. Kitüntetett szerepét a költségvetési újraelosztásban sokan összefüggésbe hozzák a miniszterelnök személyes preferenciáival, különösen a labdarúgás iránti rajongásával. Orbán Viktor sport iránti elkötelezettsége fontos faktor, de korántsem kielégítő magyarázat a közpénzek elmúlt három évi látványos növekedésének a sport szférában. Ugyanis nemcsak az első számú vezető kedvence, hanem a Fidesz kultúrájának is fontos része a sport. Az alapítóatyák, a jelenleg is befolyásos fideszes politikusok jelentős része gyermekkorától kezdve aktívan sportolt, ma is követik, szeretik a sportot, ami minta a párt új politikai generációja számára is. Ennél fontosabb, hogy a kormánypárt döntéshozói tisztában vannak a sport társadalmi, köz- és pártpolitikai jelentőségével. Fontos közösségi szervezőerőt látnak benne, lehetőséget és eszközt a rendkívül szétesett, egymás iránt bizalmatlan, sőt ellenséges magyar társadalom közösséggé szervezésében. Tudatában vannak a sport gazdasági jelentőségével – a világ egyik legdinamikusabban fejlődő iparágáról beszélünk –, egészség- és nevelésügyi jelentőségével. A sporthoz kapcsolódó asszociációk – küzdelem, siker, nemzeti érzések, közösség, lojalitás, elkötelezettség, stb. – egyébként pedig jól harmonizálnak a Fidesz politikai hívószavaival. A sport egyébként régóta tudott pozitív társadalmi hatásait az elmúlt évtizedekben minden kormány elismerte és fontosnak tartotta – a szavak szintjén. Csak éppen a tettek hiányoztak. Nem volt világos hosszú távú társadalmi kép, ennek eléréséhez rendelt politikai eszközrendszer, erő és izom a tervek megvalósításához. A 2010-ben hatalomra került kormánynak viszont volt ereje és bátorsága, hogy a korábban preferált irodalom, film, képzőművészet mellett a testi kultúra fejlesztésére is koncentráljon. Jónak és helyesnek tartom ezt az irányt, tiszteletre méltónak az elszántságot. Kár, hogy a sportfejlesztési vágyakhoz nincs világos terv, jelentős a megvalósításhoz szükséges tudáshiány, erősen kockázatos a választott eszközrendszer, katasztrofális a gyakorlat. 2010-ben az új kormány (feltételezett) sportfejlesztési alapelvei közül legalább négy szerintem hibásan és/vagy rosszul mérte fel a helyzetet. 1. Úgy gondolták, a magyar sport problémái abból erednek, hogy a központi és helyi kormányzatok keveset költenek a sportra. 2009-ben a Nemzeti Sporttanács részére készült felmérések azonban kimutatták, hogy saját lehetőségeikhez képest elsősorban az önkormányzatok (különösen a megyei jogú városok, de nem Budapest), de a központi költségvetés is arányaiban többet költenek, mint a háztartások. Az igaz volt viszont, hogy a központi költségvetés jelentősen elmaradt az állami tulajdonú sportlétesítmények fenntartásával és fejlesztésével, azok javarészt rendkívül lepusztult állapotban voltak. 130

2. Nem vettek tudomást az európai sport megváltozott tendenciáiról. Nyilvánvalónak tűnt számukra, hogy a sportnak az egyesületek a keretei, itt kell változásokat elérni. A gondolat, meglehetősen ortodox, az EU sportirányelveinek egyik kedvence. Ugyanakkor a sportolási lehetőséget egyre inkább erre szakosodott szolgáltatótoktól vásárolják az erre vágyók Európában és hazánkban is, és egyre jelentősebb a nem szervezett sport, fizikai aktivitás szerepe. (Ha úszni akarok, jegyet veszek, nem lépek be tagnak az úszószakosztályba, vagy tagsági nélkül kocogok a Városligetben.) 3. Zavarosak a fejlesztések céljai, irányai, preferenciái és hangsúlyai. A gyakorlatból úgy tűnik, a minőségi és látványsportok preferáltak. Erre utalnak a stadionépítések, az utánpótlás-nevelés (hivatásos sportolók általános képzése), az akadémiai rendszerek (szakképzés) kiemelt szerepe. Ugyanakkor valóban jóval több lehetőséghez jutott a gyermekek általános sportoltatása is, a mindennapos kötelező iskolai testnevelésnek is lehetnek jótékony hatásai, de a klasszikus szabadidősport fejlesztésére mintha nem lenne szent akarat, pedig mintha ez is fontos EU sportirányelv – és általános gyakorlat – lenne. 4. A sport népszerűségét közvetlen pártpolitikai-hatalmi haszonná igyekeznek formálni. A sport kínálta kommunikációs lehetőségeket a politikusok természetszerűleg igyekeznek kihasználni minden országban, ennek mikéntje akár ízlésbeli kérdés is lehetne. De a magyar sportszervezeti rendszer átalakulásában úgy tűnik közvetlenül jelennek meg a pártpolitikai érdekek (elég csak a szövetségek, egyesületek élére megválasztott – „megválasztott” – gyakorló politikusokra, állami alkalmazottakra, a kormánytól függő vezetők sorára gondolni), amelyek a civilszféra autonómiáját és a működés hatékonyságát veszélyeztetik. A sportfejlesztést rendkívül egyszerűen gondolta az új kormányzat: öntsünk sok-sok pénzt a sportszférába, abból biztos jó dolgok sülnek ki. És valóban, ömlik a közpénz magyar sportba: megemelkedtek a sport illetékes államtitkárságának költségvetési sorain szereplő összegek, áramlik a pénz a társasági és osztalék adón keresztül nyújtott sporttámogatások illetve egyedi kormányzati támogatások révén, de erőteljes az állami illetve az állami megrendeléseket nagyösszegben elnyerő vállalatok, igaz meglehetősen koncentrált, szponzorálási aktivitása is. A közpénzek költésében sportgazdaságilag három irány mellett jól lehet érvelni. A korábban elmaradt létesítményfejlesztések pótlása (stadionépítés, pályaépítési programok) javítják a sportolás kereteit, növelik a sportszolgáltatások versenyképességét. Egy bizonyos méret felett és alatt – nagyjából a Forma-1-es futam és a 2021-es vizes világbajnokság lehet magyar szempontból a racionális mega-sportesemény – a nagy világversenyek magyarországi rendezése szintén előnyös lehet, ha a szükséges infrastruktúra fejlesztések nem is feltétlenül, de a rendezési költségek megtermelhetőek. Helyes és a jó a gyermek spotoltatására költeni, ha sikerülne az egészséges életmódot megszerettetni a fiatalokkal, egy-két évtized múlva komoly társadalmi hasznokat realizálnánk ebből. 131

Ugyanakkor a sportba áramló közpénzek komoly kockázatokat is rejtenek. Különösen a TAOtámogatások vetnek fel sok kérdést. Az előzmények nélkül a korábbi százezres helyett 10 millió forint nagyságrendű utánpótlás-nevelési támogatásokat nem tudta hatékonyan felszívni a rendszer, nagy a kockázata egy kevéssé hatékony költési szerkezet kialakulásának (államilag finanszírozott egyesületi működések), a létesítményfejlesztési összegek kissé esetlegesek és nagy kockázatot rejtenek a későbbi működtetés, finanszírozás terén, hogy az egyéb kockázatokról – csak a TAO-pénzek megszerzésére irányuló áltevékenységek, pénzek átcsorgatása a hivatásos sportba, stb. – most nem is beszéljünk. Az egyedi sporttámogatások rendszere morálisan rombolóhatású és versenyellenes. Jelentősen hozzájárul a magyar sport szervezeti rendszerének kevéssé hatékony, kissé kaotikus működéséhez, ahol most legalább féltucatnyi „erőközpont” igyekszik, gyakran egymással szemben, érvényesíteni érdekeit. De a közpénzek drasztikus növekedésének legnagyobb veszélye a sport hagyományos civil működésének felszámolása. Számításaim szerint 2010 előtt a sport GDP több mint 50%-át adták a központi költségvetés és az önkormányzatok költései. Szerény becslés szerint is ez az arány jelenleg legalább kétharmad (van, aki háromnegyedre teszi), ami gyakorlatilag a sportolás közpénzekből való finanszírozását jelenti. Így megszűnnek azok az erők, amik a fogyasztók jobb kiszolgálására ösztönöznék a sporttevékenység szervezőit: nem feltétlenül érdekeltek a lelátók nézőkkel, a termek, pályák sportolókkal való megtöltésében. Minek? Alapvetően úgy sem tőlük függ az anyagi jólétük, hanem az állami újraelosztástól. Ebből kijöhetnek kiugró eredmények, például sok olimpiai érem, de sportkultúra nem nagyon. Legfeljebb a rendszer ellenére.

132