Spanyolország történelmi nemzetiségei és régiói Berkics Erika
Bevezetés
S
panyolország „… tartományait hihetetlen sokféleség jellemzi. Az andalúz semmiben sem hasonlít a vizcayaihoz, a katalán teljesen más, mint a galíciai, és ugyanez a helyzet a valenciai és a kantábriai között. Ezt a félszigetet, mely annyi évszázadon át különböző királyságokra tagolódott, az öltözködés, a törvények, nyelvek és pénznemek terén mindig sokféleség jellemezte” – írta José Cadalso (1741–1782) a Marokkói levelek-ben.1 Ezt a regionális sokféleséget – melyet a természeti sajátosságok, a történelem és a nemzetiségek nyelve, kultúrája formáltak – elsőként az 1978-ban elfogadott spanyol alkotmány ismerte el. Deklarálta az „egymással határos, közös történelmi, kulturális és gazdasági sajátosságokkal rendelkező tartományok, szigetek és történelmi régiók jogát saját önkormányzatuk és autonóm közösségek létrehozására” (143. §), rendelkezett az autonómia megszerzésének módjairól (143., 144., 151.§), az autonómia-statútumok alapelveiről (145., 147.§), valamint a hatáskörök megoszlásáról a központi kormány és a regionális önkormányzatok között (148–149.§).2 Ezzel egy olyan közigazgatási rendszer alapjait teremtette meg – és egyben gazdasági, politikai, kulturális teret biztosított az eltérő identitású régiók számára a „spanyol nemzet megbonthatatlan egységén” belül –, mely választ kívánt adni a többség-kisebbség évszázados problémájára, és amelynek sikereit a szakirodalom a decentralizáció és föderalizáció tanulmányozandó példájaként állítja a nemzetiségi konfliktusokkal terhelt társadalmak elé.3 Tanulmányunkban a spanyolországi nemzeti/nemzetiségi kisebbségek – elsősorban a baszk, galíciai és katalán kisnemzetek – önrendelkezési igényét legitimáló folyamat néhány aspektusát tekintjük át, rövid történelmi kitérővel.
2010. ősz
97
Berkics Erika
Rövid történelmi áttekintés A nemzeti kisebbségek és a kisnemzeti nacionalizmusok kérdése Spanyolországban összetett probléma. Az alábbiakban a magyar nyelvű szakirodalomból4 is jól ismert és az ibériai országban szinte folyamatosan napirenden lévő három történelmi nemzetiségnek az autonómiához vezető törekvései előzményeit tekintjük át röviden.
Baszkok A baszkok Európa egyik legrégibb népe, területeik a történelem során jelentősen zsugorodtak. Napjainkban a hét baszk tartományból négy található Spanyolország területén: Álava, Gipúzcoa és Vizcaya a Baszk Autonóm Közösséget alkotja, Navarra önálló autonómiát képez; Labourd, Basse-Navarre és Soule Franciaország körzetei. Maguk a baszkok földrajzi területeik összességét Euskal Herriának (Baszk országnak) hívják, a Baszk Autonóm Közösséget pedig Euskadinak. Önállóságra való törekvésükről azóta nem mondtak le, hogy a X. században létrejött a navarrai királyság, mely 1515-ben került Kasztília fennhatósága alá. Regionalizmusuk azokban a politikai és gazdasági kiváltságjogokban gyökerezik – állami törvények vétójoga, adó- és vámmentesség, „határőrvidék” státus –, amelyeket a baszk tartományok a kasztíliai királyoktól kaptak és élveztek 1833-ig, de merít a baszkok eredete körül kialakult mítoszokból is. A baszk nacionalizmus a XIX. század hetvenes éveitől erősödött meg, amikor városaik látványos iparosodása bevándorlók ezreit vonzotta Spanyolország más területeiről, akiket a baszkok idegeneknek tartottak, és akikkel szemben felértékelődött saját falusi életformájuk, nyelvük és értékrendszerük. A katolikus, antiliberális, konzervatív baszk társadalom reakciója volt ez a társadalmi-gazdasági változásokra (munkásnegyedek megjelenése, nyomor, romló köztisztaság, alkoholizmus, bűnözés, egyidejűleg a szocialista szakszervezeti mozgalom kialakulása). A korszak szülötte a baszk nacionalizmus szülőatyjának tekintett Sabino Arana (1865–1903), a Baszk Nacionalista Párt (PNV) megalapítója, a baszk zászló – az ikurriña – és a baszk provinciákat jelölő Euskadi elnevezés megalkotója. Termékeny író volt, akinek ideológiáját egyaránt jellemezte a katolikus integrizmus, a falusi romanticizmus, a kapitalizmus- és modernizáció-ellenesség, a rasszizmus és a bevándorlóellenesség. Arana a prekapitalista baszkföld „aranykorához ” fordult vissza, amikor az még független volt: „Isten és az Ősi Törvények” (Jaungoikoa Eta Lagi-zarrak) volt a jelmondata.
98
Külügyi Szemle
Spanyolország történelmi nemzetiségei és régiói
A baszk nacionalizmus fő képviselője a Baszk Nacionalista Párt (Partido Nacionalista Vasco, PNV), mely a XX. század elejétől jelentős politikai erőt tudhatott magáénak. Az 1930-as évtized sorsdöntő évei alatt, a baszk autonómia-statútum elfogadását (1933) és a jobboldal győzelmét követően, az 1936-os katonai lázadás idején – a madridi kormány félelme ellenére – a PNV a Köztársaság pártjára állt. A rövid életű (kilenc hónapos) baszk statútum, mely gyakorlatilag csak Vizcaya tartományban lépett érvénybe, szavatolta a baszk kormány törvényhozó és végrehajtó hatalmát a belső jogrend, gazdaságpolitika, adórendszer terén, és biztosította a szabad nyelvválasztást. A Franco-rendszer elspanyolosító, nacionalista politikája ütközött a PNV politikájával, mely a diktatúra elleni harcot a Baszkföld szabadságáért folytatott küzdelemnek tekintette. A spanyol demokrácia megszületését követően a PNV monopolizálta a baszkföldi politikai életet egészen az 2009-es választásokig, amikor is – annak ellenére, hogy a legtöbb szavazatot kapta (38,5%) az Euskadi Szocialista Párttal (30,7%) és a Néppárttal (14%) szemben – nem tudott kormányt alakítani. A francóizmus alatt illegalitásba kényszerülő PNV tevékenységével elégedetlen nacionalista mozgalom 1959-ben Baszkföld és Szabadság (Euskadi ta Askatasuna, ETA) néven önálló szervezetet hozott létre, melynek célja a hét baszk tartományt integráló, független Baszkföld megteremtése. A diktatúra elnyomásának hatására a szervezet az 1960-es évek elejétől egyre radikalizálódott, merényletei 1961–2010 között több mint nyolcszázötven áldozatot követeltek. Napjainkban az ETA terrorizmusa a spanyolokat leginkább aggasztó problémák között szerepel a harmadik helyen áll a munkanélküliség és a gazdasági problémák után.5 A három tartományt egyesítő Baszkföld az 1978-as alkotmányt követően gyorsan eljutott a 151.§ szerinti, kiteljesedett autonómia státushoz. A központi hatalom által a régiók hatáskörébe delegált – igazgatási, gazdasági, oktatásügyi, szociálpolitikai – kompetenciákon túl, a többi autonóm közösséghez képest nagymértékű fiskális autonómiához is jutott, továbbá saját rendőrséget (Ertzaintza) tarthat fenn. Annak ellenére, hogy a baszkok fele nagyobb függetlenséget szeretne, és csak egyharmaduk elégedett az autonómia jelenlegi mértékével, csupán egyötödük értene egyet egy olyan állammal, amely elismerné az autonóm közösségek függetlenségének lehetőségét.6 2005-ben a baszk statútum reformtervezetét – a tartomány nacionalista vezetőjének, Ibarretxének a nevét viselő tervet –, mely Baszkföld eredeti önigazgatását kívánta visszaállítani „társult állam” keretében, nemcsak a spanyol képviselőház, hanem a baszkok jelentős része is elutasította. A megkérdezettek 35%-a támogatta volna Baszkföld függetlenségét, 39% ellenezte, 22% nem tudta, mit választana; mindehhez hozzátartozik, hogy a megkérdezettek 41%-a kevéssé, 24%-a pedig egyáltalán nem volt tájékozott az Ibarretxe-tervvel kapcsolatban.7 A szeparatista elem tehát továbbra is jelen van a nacionalizmusukban, de erősen megosztja Baszkföld lakosságát.
2010. ősz
99
Berkics Erika
Galíciaiak A galíciai nacionalizmus, mind gyökereit, mind kronológiáját tekintve jelentősen eltér a baszktól: ébredése a XIX. század második felére tehető, a galego nyelv és kultúra újjáéledésének idejére. A „sötét évszázadok” (XVI–XVIII. század) után, azaz azt az időszakot követően, amikor a nyelv elvesztette presztízsét, és használata a mindennapi életre korlátozódott, a Rexurdimento a galego nyelv és irodalom újjászületését jelentette.8 A kor legjelentősebb költője, Rosalía Castro galego nyelven írt verseket, megjelentek az első nyelvművelő kiadványok: nyelvtanok, szótárak. Galícia történelmét bemutató művek sora született (José Verea y Aguiar: Galícia történelme, 1852; Leopoldo Martínez Padín: Galícia politikai, vallási és leíró története, 1849), melyek közül kiemelkedett Manuel Murguía (1833–1923) ötkötetes Galícia történelme című munkája. Galego nyelvű folyóiratok jelentek meg, katalán mintára költői versenyeket rendeztek (Xogos Florais), galego nyelven. A galíciai regionalizmusnak három ideológiai irányzata van. Manuel Murguía (Galíciai regionalizmus, 1899) a progresszista provincializmus képviselője, felfogásában Galícia különálló történelmi formáció, melynek alapját a kelta múlt, a saját nyelv, a falusi életforma alkotja. A tradicionalista irányzatot Alfredo Brañas jelenti, aki 1892-ben „A regionalizmus elvi alapjai és alkalmazása Galíciában” címmel tervezetet nyújtott be a galíciai regionalista gyűlésnek. Ebben kifejtette elképzelését a két hazáról, ahol a régiók az egységes Spanyolországon belül törvényes eszközökkel érvényesítenék érdekeiket.9 A galíciai mozgalom föderalista irányzata Aureliano J. Pereira nevéhez fűződik, szűk bázisát a földművesek, városi kézművesek, a kispolgárság radikálisabb rétegei alkották. A XX. század első évtizedeiben a galíciai regionalizmust az ún. nyelvi szövetségek táplálták, melyek egyre inkább politikai jelleget öltöttek. 1920-ban jelent meg Vicente Risco konzervatív politikus műve, A galíciai nacionalizmus elmélete. Risco szerint Galícia természetes biológiai nemzet; saját nyelvvel és lélekkel rendelkezik, mely galíciai földön formálódott a kelta örökséggel kölcsönhatásban. A második köztársaság alatt Galícia közel került az autonómiához, 1936 júniusában a Cortes jóváhagyta a galíciai statútumot, ami azonban a polgárháború kitörése miatt nem léphetett életbe. Franco diktatúrája üldözte a galíciai nacionalizmust, akárcsak a baszkok és katalánok törekvéseit. A demokrácia megszületése utáni időszakban a mérsékelt nacionalista politikai szervezetek (Unión do Pobo Galego, UPG, Bloque Nacionalista do Pobo Galego, BNPG) nem tudtak rést ütni a galíciai Néppárt és emblematikus alakjának, Manuel Fragának a hatalmán, aki tizenöt évig (1990–2005) állt a galíciai kormány élén. Az 1981-ben elfogadott statútumuk történelmi nemzetiségként (nacionalidad histórica) definiálja Galíciát, de a korábban mérsékelt nacionalisták egyre határozottabbak Galícia nemzeti jellegét illetően, amit a galíciai alaptörvényben is rögzítenének. 100
Külügyi Szemle
Spanyolország történelmi nemzetiségei és régiói
Katalánok A katalánok eredete a X. századig nyúlik vissza; Katalónia – mint nemzet – születését általában 998-ra teszik, amikor Borell gróf megszakította kapcsolatait a Karoling-birodalommal.10 Virágzó kereskedelmének köszönhetően a középkorban földközi-tengeri hatalommá vált. Ezt több évszázados dekadencia követte, mígnem a XVIII. század végétől meginduló fejlődés Katalónia iparosodásában és nemzeti mozgalmában teljesedett ki. A katalán nacionalizmus fontos elemei: a katalán nyelv, kultúra és történelem; a nemzeti öntudat ébredésében nagy szerepet játszott a Renaixença, a katalán újjáéledés. A nemzeti érzelmek Carlos Aribau, Joaquin Rubió i Ors, Gaiter del Llobregat verseiben fejeződtek ki. Aribau „Óda a hazához” című versében (mely a katalán irodalom egyik legtöbb példányban kiadott műve) a hazát a katalán föld, történelem, nyelv, zászló, himnusz jelentik. A katalán nemzeti mozgalomban megtalálhatók a kulturális és politikai nacionalizmus képviselői is. Prat de la Riba (1870–1917) katalán politikus és író, a Katalán Tanulmányok Intézetének megalapítója (1907), a La nacionalitat catalana (1906) szerzője számára a nemzet „a kultúra, a kollektív szellem azonosulását jelenti egy érzéssel, egy gondolattal és saját akarattal… Minden nemzetnek szüksége van államra”. Szerinte a nacionalizmus fejezi ki egy nép „törekvését arra, hogy saját politikája és saját állama legyen.” Katalóniának nemzetként szüksége van államra, de egy spanyol föderáción belül.11 Valentí Almirall (1841–1904), az első katalán nyelvű folyóirat, a Diari Catalá megalapítója, a Lo catalanisme (1886) szerzője szerint „Spanyolország hanyatló állam”, Katalónia viszont „élő erővel rendelkezik” (nagyiparosok, nagybirtokosok, tudósok), Katalónia népe, nyelve, „személyisége” a „szabadságban gyökerezik”.12 A katalán politikai nacionalizmus követeléseit az 1892-ben elfogadott Manresai alapelvek foglalták össze, megteremtve a katalán regionális autonómia alapjait: saját kormányt, parlamentet, autonóm jogrendet, saját oktatási rendszert követeltek, és rögzítették, hogy Katalónia egyetlen hivatalos nyelve a katalán lesz. A spanyol demokrácia győzelme a katalánizmus győzelmét is jelentette. 1980–2003 között ugyanaz a párt és politikus irányította Katalóniát: a Convergència i Uniò, illetve Jordi Pujol. A 2003-as választásokat a Katalán Szocialista Párt nyerte meg, a Generalitat elnöke Pasqual Maragall i Mira lett, majd 2006-tól José Montilla i Aguilera. A baloldali pártok irányítása alatt 2004-ben benyújtott, majd 2006-ban elfogadott katalán autonómia-statútum reformtervezete több kérdésben is országos vitát váltott ki. A legnagyobb vihart a katalán „nemzet” fogalma váltotta ki: a módosított statútum preambuluma rögzíti, hogy a katalán parlament – Katalónia polgárainak érzéseit és akaratát megtestesítve – nemzetként13 határozta meg Katalóniát. Utal a katalán nép évszázados önigazgatási igényére, az önkormányzás történelmi intézményeire (Generalitat, 1347; 2010. ősz
101
Berkics Erika
Mancomunidad, 1914), a katalán nyelv és kultúra fontosságára, a katalán társadalom nyitottságára és a katalánok vállalkozó szellemére. Ugyanakkor a katalán nép a spanyolországi népek identitását tiszteletben tartó államon belül kíván politikai entitásként kiteljesedni (Estatut de Catalunya).14 A statútum három új fejezettel bővült: jogok, kötelességek és alapelvek (I. fejezet), a bírói hatalom Katalóniában (III. fejezet), valamint a katalán kormány, a Generalitat intézményi kapcsolatai (V. fejezet); így az 1979-es alaptörvény 57 cikkelyéhez képest 223 bekezdést tartalmaz. A legfontosabb módosítások: 1. Katalónia nemzetként történő meghatározása; 2. a hivatalos nyelvek használatával kapcsolatos jogok és kötelességek (erre a későbbiekben visszatérünk); 3. a bírói hatalom jogköre (a Katalóniában indított eljárások legmagasabb szintű ítélethozó szerve, a Katalán Legfelsőbb Bíróság hatáskörének kiterjesztése; a katalán Igazságszolgáltatási Tanács létrehozása, a spanyol Országos Igazságszolgáltatási Tanácshoz hasonlóan); 4. a kétoldalúság elvének rögzítése a Generalitat és a Spanyol Állam viszonyában (kétoldalú bizottság felállítása, amelynek révén a Generalitat beleszólást nyer a központi kormány Katalóniát érintő döntéseibe); 5. nemzetközi kapcsolatok (a Generalitat tájékoztatást kap a az EU-szerződések tervezett módosításairól; a kétoldalúság elve alapján részt vesz a Katalóniát érintő uniós ügyekkel kapcsolatos spanyol álláspont kialakításában; delegációt állít fel érdekei képviseletére az uniós intézmények előtt; multilaterális kapcsolatait illetően külföldi irodákat tarthat fenn Katalónia érdekeinek érvényesítésére; részt vesz a Katalónia számára fontos ügyekkel foglalkozó nemzetközi szervezetekben); 6. 58 cikkely (116–173.§-ig) részletezi a Generalitat kizárólagos és megosztott hatásköreit a legkülönbözőbb területeken (népszavazás, bevándorlás, oktatás, közlekedési infrastruktúra, gazdaságpolitika, területfejlesztés, környezetvédelem, egészségügy, turizmus, felsőoktatás stb.); 7. pénzügyek – helyi adók (Katalónia saját adóhivatalt állíthat fel, melynek feladata a saját és az átengedett adók behajtása és kezelése; nő a Generalitatnak átengedett állami adók aránya: a személyi jövedelemadó és az áfa esetében 50%-ra, a jövedéki adónál 58%-ra). A rendkívül széles gazdasági, politikai, igazságszolgáltatási jogköröknek és konszolidált gazdasági helyzetének köszönhetően, Katalóniát gyakran úgy tekintik, mint „állam az államban”.15 A kérdés az, hogy megelégszik-e a katalán politikai nacionalizmus a nemzeti lét kiteljesedett autonómia formájában megvalósuló intézményesülésével – a spanyol államon belül. Az európai egységesülés, illetve az azzal párhuzamos 102
Külügyi Szemle
Spanyolország történelmi nemzetiségei és régiói
regionalizáció folyamata kétségkívül új környezetet teremt Katalónia és Spanyolország többi nemzeti kisebbsége számára is. Michael Keating szerint az autonómiarendszer, valamint az európai egységesülés és föderalizmus eredményeként meghonosodó, korlátozott szuverenitás és szubszidiaritás eszméinek köszönhetően, a kisebbségi nemzetek kulturális és gazdasági érdekérvényesítése anélkül megvalósulhat, hogy a szeparatizmus kérdése felvetődne. „Az önálló állam nélküli nemzeti lét és a megosztott szuverenitás új diskurzusát egyaránt legitimálják Spanyolország kisebbségi nemzeteinek történelmi hagyományai és maga az összeurópai integrációs projekt.”16 A továbbiakban megvizsgáljuk, hogy a történelmi nemzetiségek/régiók/közösségek egyre bővülő autonómiáján alapuló államberendezkedés hogyan alakítja az autonóm közösségek identitását és a spanyol államhoz/nemzethez tartozás érzését.
Spanyolország régi-új nemzetiségei Spanyolországot történelmi nemzetiségek (az autonómiarendszer alapjainak a kialakításakor Baszkföldet, Galíciát és Katalóniát tekintették annak, ma ekként határozza meg magát Valencia, Andalúzia, Aragónia, a Baleár- és a Kanári-szigetek is), történelmi régiók (Murcia, Extremadura) és történelmi közösségek (Asztúria, Kantábria, Navarra) alkotják. A többféle megjelölés napjainkban már hasonló tartalommal bír. Az autonómiák kialakításának alapját a közös történelmi, kulturális, gazdasági sajátosságok képezik, valamint a múltban történelmi entitást képező régiók és a szigetek alakíthatnak autonóm közösséget. Az alkotmány további rendelkezései közül az első támogatja és tiszteletben tartja a történelmi – előjogokkal (fueros) rendelkező – területek jogait. Az autonómia-statútumoknak a 2000-es években elfogadott módosításai (és a CIS felmérései, l. később) igazolni látszanak azt a feltevést, miszerint a regionális autonómia „előidézheti és elő is idézi a sajátos kisnemzeti öntudat”, az összetartozás érzésének a kialakulását.17 A 2006–2007-es statútum-módosítások közös jellemzője, hogy azon túl, hogy bővítik a regionális jogok körét18 – növelik a fiskális és pénzügyi autonómiát, szociális, információs, ökológiai jogokat rögzítenek –, elismerik a kollektív regionális identitások megkülönböztető ismérveit, melyeket a korábbinál jóval részletesebben kifejtenek. A módosított Andalúz Statútum (2007) az 1981-es alaptörvényhez hasonlóan, történelmi nemzetiségként határozza meg Andalúziát. Hosszú preambulumában hivatkozik az andalúz autonómia-mozgalom modernkori történetének19 mérföldköveire – az andalúz kantonok föderális alkotmányától (1883) az andalúz zászlót és címert elfogadó rondai gyűlésen (1918) és a Córdobai Andalúz Nacionalista Kiáltványon (1919) át 1983ig, az andalúz autonómia-statútum elfogadásáig, illetve Blas Infantének az andalúz
2010. ősz
103
Berkics Erika
pátria atyjaként történő hivatalos elismeréséig. Az új valenciai alaptörvény (2006) történelmi nemzetiségként jelöli a valenciai népet, melynek identitását a Valenciai Királyság fönnhatósága alatt eltöltött évszázadok formálták. A 2007-ben elfogadott aragóniai statútum szerint Aragónia is történelmi nemzetiség; számára az Aragón Királyság jelenti a „politikai referenciát”. A Baleár-szigetek is történelmi nemzetiséget alkotnak (2007), míg Kasztília–León (2007) a kasztíliai–leóni királyságban gyökerező „történelmi és kulturális közösséget”, Asztúria és Kantábria pedig történelmi közösséget (1999) alkot. A módosított autonómia-statútumokban kivétel nélkül nagy hangsúlyt kaptak a történelmi hagyományok és a regionális megkülönböztető ismérvek, ugyanakkor a spanyol szociológiai intézet országos felmérése (2010. január–március) azt mutatja, hogy a spanyol államhoz kötődő nemzeti identitás is erősödött. A nemzeti/regionális identitások viszonya az elmúlt húsz évben20 némileg átalakult, egyre kevésbé zárják ki egymást, a magukat csak spanyolnak tartók aránya (Extremadura kivételével) minden autonóm közösségben jelentősen csökkent, ezzel párhuzamosan nőtt a magukat kettős identitásúnak vallók aránya. (1. táblázat) A XXI. század elején Spanyolország lakosságának négyötödét kettős identitás jellemzi: a lakosság több mint fele ugyanannyira érzi magát spanyolnak, mint régióbelinek; a megkérdezettek 10%-ánál a spanyol identitás erősebb a regionálisnál, és 15% vallja úgy, hogy regionális identitása az erősebb. A magukat egyformán kettős identitásúak vallók aránya Baszkföldön, Katalóniában, Navarrában és Madridban a legalacsonyabb. Baszkföld és Katalónia esetében a többi régiónál jóval magasabb azoknak az aránya, akikre csak regionális/inkább regionális kötődés a jellemző. A magukat csak spanyolnak vallók aránya továbbra is Madridban és a két Kasztíliában a legmagasabb. A legtöbb autonóm közösség esetében, ahol korábban magasabb arányban volt jellemző a csak spanyol identitás, napjainkra megerősödött a regionális kötődés is (Aragónia, Asztúria, Baleár-szigetek, Extremadura, La Rioja, Murcia). Az autonómiarendszeren alapuló államberendezkedés, melyben az önrendelkezéshez való jog az elmúlt harminc év során folyamatosan kiteljesedett, a spanyolok túlnyomó többsége számára elfogadható: a megkérdezettek 14%-a részesítené előnyben az autonómiák nélküli, központosított államot, 6,5%-a pedig az autonóm közösségek függetlenné válásának jogát elismerő államot. Ezektől az összesített adatoktól jelentősen eltérnek a baszkok (1,8, illetve 22%) és a katalánok (10, illetve 23,6%). Az autonómiák rendszere – a válaszadók felének véleménye szerint – hozzájárult a szeparatizmus felerősödéséhez, viszont csak egyharmaduk véli úgy, hogy javította a nemzetiségek és régiók közötti együttélést.21 A spanyol regionális rendszer az 1979–1983 között elfogadott autonómia-statútumok több szakaszban végrehajtott reformjainak köszönhetően folyamatosan fejlődött. Az 1980-as években kiépült az autonómiák intézményrendszere; az 1990-es évek statútumreformjai kiterjesztették a korlátozott autonómiával rendelkező (a 143. § szerinti lassú 104
Külügyi Szemle
2010. ősz 27 16 16 4 4 7 27 22 11 12 38 20 n.a. 24 84 38 18
Baleár-szigetek Baszkföld Extremadura Galícia Kanári-szigetek Kantábria Kasztília–León Kasztília–La Mancha Katalónia La Rioja Madrid Murcia Navarra Valencia Ceuta Melilla
Összesen
8,9
9,0 4,3 4,4 3,2 3,0 8,1 17,8 18.0 8.2 6,1 28,1 4,9 2,4 16,4 8,8 10.0
5,1 5,7 5,6
2010
9
8 3 6 12 4 6 10 15 5 9 12 6 n.a. 8 2 4
12 4 7
1990
9,72
7,5 6,3 6,7 3,3 2,4 8,6 21,4 9,4 9,0 9,8 10,8 9,9 5,9 15,0 14,8 9,6
7,1 10,9 16,3
2010
Inkább spanyol, mint régióbeli
52
48 35 62 59 50 83 56 58 36 66 42 68 n.a. 58 40
62 56 53
1990
59,1
56,3 36,3 74,3 68,7 47,9 68,6 53,5 66,7 41,3 70,2 38,4 79,1 38,9 56,1 64,8 65,6
68,9 67,6 60,8
2010
Annyira spanyol, mint régióbeli
15
17 21 15 23 29 2 4 3 31 8 4 2 n.a. 7 10
12 13 21
1990
13,88
21,0 24,1 12,4 22,1 37,9 10,6 3,4 2,1 25,6 7,3 2,2 4,3 30,7 9,0 8,8 3,2
16,1 9,5 13,6
2010
Inkább régióbeli, mint spanyol
5
20 1 1 12 2 1 4 14 2 1 5 n.a. 4 4
2 4 7
1990
4,07
4,5 23,7 0,2 2,0 7,6 0,2 0,5 0,2 13,6 1,2 0,7 n.a. 10,4 1,5 0,4 4,8
1,1 0,2 0,6
2010
Csak régióbeli
1,15
0,2 2,4 1,1 0,2 0,2 2,3 1,0 2,2 0,8 2,4 3,5 0,4 0,2 0,9 n.a. n.a.
0,4 0,2 1,3
2010
Nem tudja
3,40
1,5 2,9 0,8 0,5 1,1 1,6 2,2 1,5 1,6 2,9 16,3 1,4 11,6 1,1 2,4 6,8
1,3 5,3 1,9
2010
Nem válaszol
Forrás: CIS Estudio 2829 Barómetro autonómico II. 2010. január–március; Szilágyi István: Európa és a hispán világ. Veszprém: Veszprémi Egyetemi Kiadó, 1998. 133. o.
11 17 12
1990
Andalúzia Aragónia Asztúria
Autonóm közösség
Csak spanyol
1. táblázat: A nemzeti és regionális identitás az autonóm közösségekben (%)
Spanyolország történelmi nemzetiségei és régiói
105
Berkics Erika
úton kialakított) autonóm közösségek hatásköreit, a történelmi kisnemzetek (baszk, galíciai, katalán) „gyorsított” eljárás útján (151. §) elnyert autonómiájához közelítve őket. A 2000-es évek közepén kezdődött újabb reformhullám (a Cortes 2006-ban jóváhagyta Valencia és Katalónia, 2007-ben a Baleár-szigetek, Andalúzia, Aragónia és Kasztília– León módosított statútumát; folyamatban van Kasztília–La Mancha és Extremadura alaptörvényének reformja, Murcia, Asztúria és a Kanári-szigetek is kezdeményezte a reformot) a regionális hatáskörök további bővülését eredményezte. Az autonómiarendszer kiteljesedése a spanyolországi népeket jelölő különböző fogalmak tartalmi közeledését idézte elő. Szilágyi István szerint, amikor a nemzetiségnek tekintett, önálló nyelvvel rendelkező autonóm közösségek „az önrendelkezési jog érvényesítése során lemondanak az elszakadásról, a kiválásról, az önálló államok föderációján alapuló Spanyolország létrehozásáról, s tudomásul veszik az alkotmányban rögzített megbonthatatlan nemzeti egység tételét, akkor politikai szempontból a nemzetiségként felfogott nemzet és a régió, valamint a nemzeti és regionális tudat, továbbá a nacionalizmus és a regionalizmus eltérő megnevezései lényegében véve azonos tartalmakat jelölnek”.22
A spanyolországi regionális nyelvek és a regionális identitás A spanyolországi kisebbségi kérdés egyik fontos aspektusát a nyelvi különbségek jelentik. Az etnikai és nemzeti identitások egyik fő dimenziója a nyelv, hiszen az többnyire a legnyilvánvalóbb közösségi összetartó tényező és egyben határképző a különböző népcsoportok között. Ez különösen érvényes Spanyolország esetében, ahol az együtt élő népek számára – közös történelmüknek köszönhetően – napjainkban nyelvük és nyelvváltozataik az egyik legfontosabb megkülönböztető ismérvet és a csoporthoz való tartozás eszközét jelentik. A baszk nyelv már a szavakkal meghúzza a választóvonalat: az euskaldun zaharok (régi baszkok) baszk gyökerekkel rendelkeznek, a nyelvet a családban, anyanyelvként sajátítják el; az „új baszkok”, az euskaldun berrik a nyelv normalizációját követően, az iskolai oktatás során tanulták meg azt – az igazi baszkok szerint a nyelv egy mesterséges változatát, a batuát. A csak spanyolul beszélőket – akik nyelvközösségen kívüliek – erdaldunnak hívják.23 A katalánok is megkülönböztetik az autochton beszélőket (català-català) a katalánul beszélő spanyol anyanyelvűektől, akiket származási helytől függetlenül castellanónak (kasztíliainak) neveznek, de a déli tartományokból tömegesen Katalóniába érkező bevándorlókra a pejoratív charnego kifejezést is használják. Az elmúlt harminc év alatt, az etnikai határok megőrzése és az összetartozás erősítésének érdekében, a spanyol kisnemzetek – különösképpen a katalán – a „saját” nyelvük intézményesülését támogató jogi keretek biztosítására törekedtek, melynek alappillére az oktatás lett.
106
Külügyi Szemle
Spanyolország történelmi nemzetiségei és régiói
1. ábra: Spanyolország nyelvi térképe
Mapa de las lenguas de la Peninsula Ibérica y Baleares. Jesús Burgueño: „El mapa escondido: las lenguas de España”. Boletín de la A.G.E., No. 34. (2002). 182. o.
Spanyolország nyelvi térképe összetett. (1. ábra) Az Ibériai-félsziget mai nyelveinek története a Római Birodalom felbomlása utáni évszázadokra nyúlik vissza, amikor öt újlatin nyelvváltozat jött létre: galego–portugál, asztúr–leóni, kasztíliai, aragóniai és katalán. Ezek mellett a kantábriai hegyvidékes területeken tovább élt a baszk nyelv. A XIII. század végére három nyelv – a galego, a kasztíliai és a katalán – területei konszolidálódtak, miután az adminisztráció nyelveként felváltották a latint és irodalmi nyelvváltozataik is megszilárdultak. A Portugál Királyság függetlenségével (1128) a portugál és a galego nyelv története különvált. A Leóni Királyság területén a kasztíliai nyelvváltozat terjeszkedése megakadályozta, hogy az asztúr–leóni irodalmi nyelvként megerősödjön; ennek ellenére, dialektusai fennmaradtak napjainkig, de csak az utóbbi évtizedekben erősödtek meg az asztúr nyelvváltozatot (bable) védő mozgalmak. Ugyanez elmondható az aragóniai nyelvváltozattal kapcsolatban is, melynek számtalan dialektusa az írásbeliség hiányának ellenére fennmaradt a XXI. sz. elejéig. Az asztúriai, a 2010. ősz
107
Berkics Erika
leóni és az aragóniai statútum garantálja a helyi nyelvváltozatok védelmét, melyeket az UNESCO Vörös Könyve veszélyeztetettként tart nyilván. A spanyolországi nyelvi modell alapját az 1978-as alkotmány és az egyes autonómiastatútumok képezik. Hat autonóm közösségben a spanyol mellett hivatalos a régió saját nyelve: Galíciában a galego, Baszkföld egész területén és Navarra baszkok lakta provinciáiban a baszk, Katalóniába a katalán (ahol az alaptörvény az Arán-völgyében beszélt okszitánnak is hivatalos státust biztosít), Valenciában és a Baleár-szigeteken a katalán valenciai, illetve baleári nyelvváltozatai. A valenciai statútum a közösség saját nyelvét (a nyelvészeti szempontból önállóan nem létező) valenciai nyelvként említi, anélkül, hogy utalna a katalánra, szemben a baleári statútummal, mely szerint a Baleár-szigetek sajátja a katalán. A saját nyelvvel rendelkező közösségeket eltérő szociolingvisztikai sajátosságok jellemeznek, amit a nyelvet beszélők arányán (2. táblázat) és az egyes nyelvek beiskolázási adatain túl a valós nyelvhasználat adataival is ki kell egészíteni, ami itt nem áll módunkban.24 2. táblázat: A regionális nyelv ismerete a saját nyelvvel rendelkező autonóm közösségekben (%) Összesen Nem érti Csak érti Csak érti és tud olvasni Csak érti és beszéli Érti, tud beszélni és olvasni, de írni nem Érti, tud beszélni, olvasni és írni
BaleárBaszkKatalónia Valencia Galícia Navarra szigetek föld
14,0 16,8
12,4 21,0
6,4 17,0
15,3 29,0
1,3 7,6
69,0 2,7
43,4 3,8
5,6
6,4
7,5
8,1
1,3
0,5
0,9
8,8
7,7
3,6
9,9
23,9
3,2
4,6
12,7
15,9
16,7
14,4
9,9
1,5
1,4
42,1
36,7
48,9
23,4
56,0
23,1
45,8
Forrás: INE 2001-es népszámlálás
A saját nyelv megőrzésében mind a hat közösségben kiemelt szerepet kap az iskola. Mivel az oktatás az autonóm kormányok hatásköre, a különböző autonóm közösségek eltérő iskolarendszerrel rendelkeznek. Katalóniában az oktatás nyelve annak minden szintjén a katalán. Galícia után itt a legelterjedtebb a kétnyelvűség (a két nyelv közeli 108
Külügyi Szemle
Spanyolország történelmi nemzetiségei és régiói
rokonsága miatt is), a lakosság mindössze 6%-a nem ért katalánul. A kétnyelvűséghez vezető utat több, konfliktussal terhes törvény elfogadása fémjelzi. Az 1983-as Nyelvi Normalizációs Törvény hivatalossá tette a katalán használatát a helyi közigazgatásban. Az 1996-os nyelvtörvény szentesítette a „nyelvi bemerítés” politikáját, és bár a törvény hétéves korig minden gyermeknek biztosította az anyanyelvén való oktatást – vagyis spanyolul is, ha a szülők ezt kérvényezték (a spanyol nyelv és irodalom tanulása az iskolai évek alatt végig kötelező) –, ezt követően már csak katalánul tanulhatnak. Ez rendkívül érzékenyen érintette a Katalóniában élő spanyol nyelvű bevándorlókat, akik sérelmezték, hogy gyermekeik nem tanulhatnak anyanyelvükön az állami iskolákban. A katalán pártok azzal az indokkal utasították el a kétnyelvű iskolarendszert, hogy a nyelvek ne osszák ketté a társadalmat. A 2006-os statútum külön fejezetet tartalmaz a nyelvi jogokról és kötelességekről. Az 50.§ rögzíti a katalán nyelv terjesztésének feladatait. A 6.§ 4. bekezdése a katalánt jelöli meg a közintézmények és a közszolgálati médiumok elsődlegesen használt nyelveként (a madridi alkotmánybíróság kifogásolta ezt), a 35.§ 1. bekezdése szerint az oktatás nyelve kötelező jelleggel a katalán, az 50.§ 5. bekezdése rögzíti, hogy a Generalitat és az önkormányzatok a katalánt kötelesek használni a belső és a lakossággal való kommunikáció során. A nyelvhasználat szabályozása körüli vitákban a spanyol anyanyelvűek jogaik megsértését, a spanyol nyelv elnyomását sérelmezik. Ez utóbbinak ellentmondanak a tanulók körében végzett felmérések, melyek szerint a katalán iskolások spanyol nyelvi kompetenciái ugyanolyan jók, mint a többi spanyol iskolásé. A katalán nyelv- és oktatáspolitika eredményeként a katalán nyelv használata általánossá vált a mindennapi életben, széles körű használat jellemzi a tömegkommunikációban, jelentős irodalma és könyvkiadása van. A katalán nyelvpolitikai államtitkárság irigylésre méltó költségvetéssel gazdálkodik (mely 2000–2008 között tizenkétmillió euróról huszonnyolcmillióra nőtt), a katalán nyelv használatának kiterjesztésére 2008-ban százötvenmillió eurót költött Katalónia. Galícia helyzete sajátosnak mondható. Egyrészt Spanyolország szegényebb tartományai közé tartozott és tartozik ma is, így a vándorlás iránya éppen ellentétes volt, mint Katalónia és Baszkföld esetében; a társadalom összetételének, a galego és a spanyol közeli rokonságának köszönhetően itt a legmagasabb a kétnyelvűek és a saját nyelven egyaránt írni, olvasni, beszélni tudók aránya. Azonban a két nyelv társadalmi presztízsében és területi használatában jelentős különbségek vannak: a vidéki lakosság nagy részének a galego az első anyanyelve, a nagyvárosokban azonban kevésbé elterjedt. Ennek megfelelően, a kétnyelvű oktatási rendszer az egyes területek nyelvi igényeihez alkalmazkodott: a városokban az oktatás nyelve főleg a spanyol, vidéken a galego. Az 1983-as normalizációs törvény nem határozta meg a spanyol és a galego kötelező arányát az oktatásban, a döntést az iskolákra bízta. Az oktatás nyelvét szabályozó legújabb törvények (az alap- és középfokú oktatást szabályozó 2007-es, a közoktatás többnyelvűségéről szóló 2010-es rendelet) meghatározzák a tantárgyak nyelvét: eszerint a 2010. ősz
109
Berkics Erika
társadalomtudományok és a földrajz nyelve a galego, a természettudományoké pedig a spanyol. Ez azt mutatja, hogy a galíciai kormány nyelvpolitikája elmozdult a galego nyelv intézménysült megszilárdítása irányába, ami nem kevés vitát váltott ki a korábban „nyelvi békével” jellemzett Galíciában. A saját nyelv használata mindegyik, saját nyelvvel rendelkező autonóm közösségben nőtt, kismértékben még Baszkföldön is, ahol a szülő három típusú iskola közül választhat. Az A modellben az oktatás nyelve spanyol, a baszkot csak nyelvórai keretek között tanítják; a B modellben az alsóbb osztályokban a baszk nyelven folyó oktatás kap hangsúlyt, ezáltal biztosítva, hogy azok is megtanulhassanak baszkul, akiknek családjában nem használják a nyelvet, felsőbb osztályokban az ismeretek elsajátítása spanyolul történik; a D modellben baszk nyelvű az oktatás, de mellette vannak spanyol nyelv és irodalom órák. Az elmúlt két évtizedben a három iskolatípus beiskolázási mutatói jelentősen átstrukturálódtak: az 1983/84-es tanévben a diákok 77,7%-a tanult az A modellben, 2007/08-ban csak 20,9%-uk; a D modellben ellentétes előjelű változások történtek: 14,2%ról (1983/84) 56%-ra nőtt azoknak az aránya, akik ezt a modellt választották; a B modell népszerűsége kisebb mértékben, 8,1%-ról 21%-ra nőtt az elmúlt huszonhárom évben.25 A változások biztosítják a baszk nyelv megőrzését – mely az egyetlen szigetnyelv Európában –, de beszélőinek számát jelentősen nem növelik: az EUSTAT 2006-os adatai szerint a baszkföldiek 37,5%-a volt baszkul beszélni tudó kétnyelvű, 17%-a baszkul értő, de beszélni nem tudó kétnyelvű, és 45,2%-a spanyol egynyelvű – vagyis a baszkföldiek több mint 70%-a nem beszél baszkul.
Összegzés A spanyol autonómiarendszer az 1979–1983 között elfogadott autonómia-statútumok több szakaszban végrehajtott reformjainak köszönhetően fokozatosan kiteljesedett, a decentralizáció eredményeként a föderális berendezkedés irányába tart. A regionális önkormányzatok hatásköreinek bővülésével a történelmi nemzetiségek és régiók között a spanyol alkotmány 151. §-a által meghúzott választóvonal halványulni látszik, a történelmi nemzetiségek és régiók, nacionalizmus és regionalizmus fogalmak tartalmai közeledtek egymáshoz. A baszk és katalán kisnemzetek több évszázados önigazgatási igényének, gazdasági, kulturális érdekei érvényesítésének megvalósulása az „állam nélküli nemzeti lét” – a baszk és katalán statútumok által biztosított keretin belül – a két autonóm közösség lakóinak többsége számára elfogadható. Az 1979-es alkotmánnyal megalapozott autonómiarendszerben a nemzeti és az önmagukat időről időre újradefiniáló regionális identitások egyre jobban megférnek egymással, annak ellenére, hogy a több évszázada együtt élő történelmi nemzetiségek és
110
Külügyi Szemle
Spanyolország történelmi nemzetiségei és régiói
közösségek regionális identitása az autonómiáknak köszönhetően erősödött. A Franco-diktatúra nyelvi következményeit a saját nyelvvel rendelkező autonóm közösségek nyelv-, illetve oktatáspolitikája visszafordította, a regionális nyelvek és kultúrák megerősödtek. A spanyolországi autonómiarendszer eddigi történelme azt bizonyítja, hogy a különböző népek-nemzetek képesek önmagukat „újraépíteni”.
Jegyzetek 1 José Cadalso: „Marokkói levelek. II. levél” (1793). Edición digital: Biblioteca Virtual Miguel
de Cervantes http://www.cervantesvirtual.com.
2 L. Szilágyi István: Európaiság és modernitás. Veszprém: Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2000. 74–79. o. 3 Daniele Conversi: „A sima átmenet: Spanyolország 1978-as alkotmánya és a nemzetiségi kérdés”. In: Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről (szerk. Kántor Zoltán – Majtényi Balázs). Budapest: Rejtjel Kiadó, 2005. 424–428. o. 4 Lásd: Anderle Ádám: Megosztott Hispánia. Budapest: Kossuth, 1985.; Szilágyi István:
Demokratikus átmenet és konszolidáció Spanyolországban. Budapest: Napvilág, 1996.; Szilágyi István: Európa és a hispán világ. Veszprém: Veszprémi Egyetemi Kiadó, 1998. 61–144. o.; Harsányi Iván: „A regionalizmus a spanyol történelemben”. Studia Caroliensia, Vol. 5. No. 4. (2005).
5 „Tres problemas principales que existen actualmente en España”, http://www.cis.es/cis/opencms/Archivos/Indicadores/documentos_html/TresProblemas.html (1985–2010). 6 Uo. 7 CIS Estudio 2610 Barómetro autonómico 2005. 8 Szíjj Ildikó: „Galego nyelvpolitika”. In: Európai nyelvművelés. Az európai nyelvi kultúra múltja, jelene és jövője (szerk. Balázs Géza – Dede Éva). Budapest: PRAE, 2008. 117–121. o. 9 Anderle: i. m. 104–105. o. 10 Manuel Castells: Az identitás hatalma. Budapest: Gondolat–Infonia, 2006. 74. o. 11 Enciclopedia Catalana: La nacionalidad catalana. Madrid: Alianza, 1987. 12 Anderle: i. m. 109. o. 13 A spanyol alkotmánybíróság 2010. június 28-i határozata alapján a nemzet megjelölésnek nincs joghatása, a „spanyol nemzet megbonthatatlan egysége” értelmében. A statútum rendelkező részei a nemzetiség fogalmat használják. 14 A katalán kérdés elemzői szívesen idézik a katalán nemzetépítésért több mint húsz
éven át tevékenykedő Jordi Pujol által többször megfogalmazott gondolatot, miszerint „Catalunya nemzet, állam nélkül. A spanyol államhoz tartozunk, de nincsenek kiválási ambícióink. Ezt világosan le kell szögezni… Catalunya esete különleges: megvan a saját nyelvünk és kultúránk, nemzetet alkotunk, állam nélkül.” (Castells: i. m. 74. o.) Castells víziójában a nemzeti fennmaradásra törekvő katalánok „nagy kört leírva visszatértek saját eredeteikhez, amikor még a határok nélküli kereskedelem, a kulturális-nyelvi identitás és a rugalmas kormányzati intézmények népeként vetették meg lábukat” Ibéria északkeleti területein. (Castells: i. m. 83. o.)
15
Éltető Andrea–Hercsuth Andrea: „Katalónia modernizációja”. Magyar Tudomány, No. 6. (2003). 713. o.
2010. ősz
111
Berkics Erika 16
Michael Keating: Spanyolország új kisebbségi nemzetei és az Európai integráció: új keretfeltételek az autonómia számára?”. Regio, No. 3. (2003). 84. o.
17 18
Szilágyi: Európa és a hispán…, i. m. 115. o. A központi és a regionális hatáskörök megoszlásáról l. Uo.; Szajbély Katalin: „Kisebbségi kérdés Spanyolországban”. Kisebbségkutatás, Vol. 12. No. 4. (2004). 695–705. o.; http://epa.oszk. hu/00400/00462/00020/pdf/03tan03.pdf. Anderle: i. m. 132–135. o. A spanyol nemzeti és regionális identitás részletes elemzését l. Szilágyi: Európa és a hispán…, i. m. 116–126. o. CIS Estudio 2829…, i. m. Szilágyi: Európa és a hispán…, i. m. 116. o. Morvay Károly: „Baszk nyelvművelés”. In: Európai nyelvművelés…, i. m. 36–40. o. Erre vonatkozóan lásd: Baszkföldi/Euskal Herria Szociolingvisztikai felmérések (1991, 1996, 2001, 2006): http://www.euskara.euskadi.net; Katalónia lakosságának nyelvhasználata (2008): „Informe de política lingüística”, http://www20.gencat.cat/portal/site/Llengcat/; Galícia: „Mapa sociolingüístico de Galicia 2004, usos lingüísticos”. Santiago: Real Academia Galega, 2009. „Mapa sociolingüístico…”, i. m.
19 20 21 22 23 24
25
Felhasznált irodalom Anderle Ádám: Megosztott Hispánia. Budapest: Kossuth, 1985. Cadalso, José: „Marokkói levelek. II. levél (1793)”. In: „Felszállnak a sikoltások”, Ibéria. Irodalmi és politikai antológia (szerk. Benczik Vilmos). Budapest: Kozmosz Könyvek, 1974. 65–69. o. Castells, Manuel: Az identitás hatalma. Budapest: Gondolat–Infonia, 2006. 73–83. o. CIS Estudio 2829 Barómetro autonómico II. 2010. január–március. CIS Estudio 2610 Barómetro autonómico 2005. Conversi, Daniele: „A sima átmenet: Spanyolország 1978-as alkotmánya és a nemzetiségi kérdés”. In: Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről (szerk. Kántor Zoltán – Majtényi Balázs). Budapest: Rejtjel Kiadó, 2005. 404–430. o. Domonkos Endre: „Katalónia mint regionális autonóm közösség – egy európai példa”. TLI Tanulmányok, No. 78. (2006). Éltető Andrea–Hercsuth Andrea: „Katalónia modernizációja”. Magyar Tudomány, No. 6. (2003). 713–725. o. Enciclopedia Catalana: La nacionalidad catalana. Madrid: Alianza, 1987. Etxebarria, Maitena: Diversidad de lenguas en España. Madrid: Espasa Calpe, 2002. 101–320. o. Faluba Kálmán: „Katalán nyelvművelés”. In: Európai nyelvművelés. Az európai nyelvi kultúra múltja, jelene és jövője (szerk. Balázs Géza – Dede Éva). Budapest: PRAE, 2008. 131–135. o. Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Budapest: Osiris, 2006. 185–218. o. Harsányi Iván: „A regionalizmus a spanyol történelemben”. Studia Caroliensia, Vol. 5. No. 4. (2005). Keating, Michael: „Spanyolország új kisebbségi nemzetei és az európai integráció: új keretfeltételek az autonómia számára?”. Regio, No. 3. (2003). 69–89. o. Kovács Barnabás – Manzinger Krisztián: „Katalónia bővülő autonómiája Spanyolországon belül”. Debreceni Szemle, Vol. 16. No. 1. (2008). 43–60. o., http://debszem.unideb.hu/pdf/dsz2008-1/dsz20081-05Kovacs.pdf. Morvay Károly: „Baszk nyelvművelés”. In: Európai nyelvművelés. Az európai nyelvi kultúra múltja, jelene és jövője (szerk. Balázs Géza – Dede Éva). Budapest: PRAE, 2008. 36–40. Siguán, Miguel: España plurilingüe. Madrid: Alianza, 1992.
112
Külügyi Szemle
Spanyolország történelmi nemzetiségei és régiói Szajbély Katalin: „Kisebbségi kérdés Spanyolországban”. Kisebbségkutatás, Vol. 12. No. 4. (2004). 695–705. o., epa.oszk.hu/00400/00462/00020/pdf/03tan03.pdf. Szíjj Ildikó: „Galego nyelvpolitika”. In: Európai nyelvművelés. Az európai nyelvi kultúra múltja, jelene és jövője (szerk. Balázs Géza – Dede Éva). Budapest: PRAE, 2008. 117–121. o. Szilágyi István: Demokratikus átmenet és konszolidáció Spanyolországban. Budapest: Napvilág, 1996. Szilágyi István: Európa és a hispán világ. Veszprém: Veszprémi Egyetemi Kiadó, 1998. 61–144. o. Szilágyi István: Európaiság és modernitás. Veszprém: Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2000. 74–79. o.
Résumé Historic Nationalities and Regions of Spain This article deals with the question of sub-state nationalism, regionalism and identities in Spain. It focuses on the Basque, Galician, and Catalan demands for selfdetermination, all rooted in different historical, cultural and linguistic contexts, and their reflection in the regional autonomies guaranteed by the Spanish constitution and by the statutes of autonomy. The paper also examines the changes in national and regional identities since the consolidation of the system of regional autonomies and its effects on the various modifications the statutes of autonomy have undergone. We also deal with the role that regional languages and educational policy had in the identityand nation-building efforts of Basques, Galicians and Catalans. The system of regional autonomies offers an acceptable model of governance for the majority of Basques and Catalans who support extensive demands for self-determination, but seek to construct their respective governments within the Spanish state. As is visible today, the system of autonomies has contributed to the strengthening of regional identities and the majority of Spanish citizens today have plural identities. Due to the language and educational policies of the autonomous communities, regional languages and cultures have also been strengthened during the same period. Key words: nationalism, regional identity, historical nationalities, system of autonomy.
2010. ősz
113
