SOPHIE KINSELLA A boltkóros és a tesója

SOPHIE KINSELLA A boltkóros és a tesója

KELLY

A magyar kiadás alapja: SHOPACOLICH & SISTER

Published by The Dial Press A Division of Random House, Inc. New York, 2004. Fordította BÉRES CSILLA

Szerkesztette FODOR CSILLA

Kiadványmenedzser KELLY KATA

Tördelés GOSLER LENKE

Korrektor KÓTAI KATALIN

ISBN 978 963 9943 86 5 © Sophie Kinsella 2004 © Hungarian edition, Kelly Kiadó © Hungarian translation Béresi Csilla Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Tel: 06 30 948 1080 Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 100918

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató www. kelly kiadó. hu

Gemmának és Abigélnek. Boldog vagyok, hogy jó testvérei vagyunk egymásnak.

5

NEMZETKÖZI TÖRZSI DIALEKTUSOK SZÓTÁRA KIEGÉSZÍTÉS (Az alábbi kifejezések tévedésből kimaradtak a szótár anyagából.) ÚJ-GUINEA NAMI-NAMI TÖRZSE fraa („frar”): a törzs vénje; patriarcha mopi („mop-i”): kis merőkanál rizs vagy más étek felszolgálásához shup („shop”): javak csereberéje pénzért vagy gyöngyökért. A törzs egészen addig nem ismerte e fogalmat, amíg 2002-ben közéjük nem látogatott Rebecca Brandon (született Becky Bloomwood).

6

KAIRÓI KIRÁLYI RÉGÉSZETI INTÉZET El Cherifeen Street 31. Kairó Mrs. Rebecca Brandon a Nile Hilton Hotel címén Tahrir tér Kairó 2003. január 15. Kedves Mrs. Brandon! Örömmel értesültem, mennyire élvezi nászútját Kairóban. Szívesen hallom, hogy mély közösséget érez Egyiptom népével, és egyetértek Önnel, éppenséggel nem kizárt, hogy egyiptomi vér csörgedezik az ereiben. Érdeklődése a múzeum ékszerei iránt igazán megtisztelő. Megkeresésére azonban sajnálattal közlöm, hogy az a „cuki kis gyűrű”, amire utal, nem eladó. Egykoron Szobeknefu királynőé volt a 12. dinasztia idején, és biztosíthatom, hiányolnánk, ha nem lenne meg gyűjteményünkben. Minden jót kívánok útja hátralévő részére. Őszinte tisztelettel, Khaled Samir Igazgató

7 BREITLING SZÁLLÍTÓ VÁLLALAT TOWER HOUSE CANARY WHARF LONDON E14SHG Fax címzettje: Mrs. Rebecca Brandon A Four Seasons Hotel címén Sydney Ausztrália Feladó: Denise O'Connor Ügyfélszolgálatért felelős koordinátor 2003. február 6. Kedves Mrs. Brandon! Sajnálattal értesítjük, hogy az Ön Bondi Beachről származó „faragott homok sellője” szállítás közben szétporladt. Ezúttal szeretném emlékeztetni az aláírt szerződési feltételekre, miszerint nem vállaltunk felelősséget e tárgy biztonságáért, és ha emlékszik, még meg is próbáltuk lebeszélni a szállításáról. Őszinte tisztelettel, Denise O'Connor Ügyfélszolgálatért felelős koordinátor

8

Alaszkai Kalandozás Kutyaszánon Egyesület Postafiók: 80034 Chugiak, AK 99567 FAX: Mrs. Rebecca Brandon részére A Fehér Medve Kunyhó címén Chugiak FELADÓ: Dave Crockerdale Alaszkai Kalandozás Kutyaszánon Egyesület 2003. február 16. Kedves Rebecca! Köszönettel vettük megkeresését. Mindenképpen lebeszélném arról, hogy hat husky kutyát és egy szánt szállítson Nagy-Britanniába. Egyetértek Önnel abban, hogy a husky csodálatos állat, és érdekesnek találom az ötletét, miszerint a kutyaszán lenne a megoldás a nagyvárosi levegőszennyezés kiküszöbölésére. Ugyanakkor nem tartom valószínűnek, hogy a hatóság engedélyezné jelenlétüket London utcáin, akkor sem, ha Ön kerekekkel szerelné fel és rendszámtáblával látná el a szánt. Őszintén remélem, hogy továbbra is élvezi a nászútját. Őszinte tisztelettel, Dave Crockerdale Igazgató

9

EGY Rendben. Meg tudom csinálni. Gond egy szál se! Mindössze át kell engednem az irányítást felsőbb énemnek, s meg kell világosodnom, hogy fehéren sugárzó lényként lebegjek az éterben. Megy ez, mint a karikacsapás. Lopva úgy helyezkedem el a jógamatracon, hogy szembenézzek a napsütéssel, s lehúzom a topom pántjait a vállaimról. Miért ne lehetne egyszerre elérni a végső üdvösséget, s közben szép barnára sülni? Egy domboldalon ülök Sri Lanka kellős közepén, a Kék Hegyek Meditációs és Üdülőközpontban. A kilátás észvesztőén gyönyörű. Előttem dombok és ültetvények olvadnak a mélykék égbe. Látom a teaszedők élénk színfoltjait, s ha egy kicsit elfordítom a fejem, a távolban egy elefántot pillantok meg, amint lassan csörtet a bokrok között. Ha kicsivel odébb fordulok, Luke tűnik fel nem meszsze tőlem. A férjem. Ő az ott ugyanis a kék jógamatracon, vászon sortban és elnyűtt, lógó pólóban, keresztbe vetett lábbal és behunyt szemmel. Tudom, tudom. Hihetetlen ez az egész. Tíz havi nászutunk során Luke teljesen kicserélődött. Rá sem ismernék már arra a férfira, akihez férjhez mentem. A régi, vállalatigazgató Luke eltűnt. Jó formában van és lebarnult, napsütötte haját megnövesztette, s néhány tincsét befonta, még a Bondi Beachen. Csuklóját gyöngyös karkötő fogja körül – tanzániai szerzemény –, s a fülében apró ezüst karika csillan. Luke Brandon fülbevalóval! Luke Brandon meditációs pózban!

10 Mintha csak megérezné a tekintetem, kinyitja a szemét, és elmosolyodik, én pedig boldogan visszamosolygok. Tíz hónapja vagyunk házasok, és eddig egyszer sem veszekedtünk. Na jó. Tudják, hogy van ez. Csak egyszer-egyszer, épp hogy. – Siddhasana – mondja most a jógatanárunk, Chandra. Magas, jó testű Adonis, buggyos jóganadrágban, aki mindig halkan, türelmesen beszél. – Tisztítsd meg tudatodat minden felesleges gondolattól! Látom, ahogy köröttem a csoport nyolc-kilenc tagja a kért pozícióba helyezkedik a matracán. Én is engedelmesen bal combom fölé emelem a jobb lábfejemet. Jó. Most kiürítem a tudatom. Koncentrálok. Nem akarok vagánykodni, de a tudatom kiürítése igazán semmi nehézséget nem okoz. Nem értem, a többieknek akkor miért? Elvégre nem gondolkodni mindig sokkal könnyebb, mint gondolkodni, nem? Az a helyzet, hogy én voltaképpen jógára születtem. Alig öt napja meditálunk, de már megy a lótuszülés meg a többi! Az is megfordult a fejemben, hogy hazatérve jógaoktatónak állok. Talán Trudie Styler is bevesz maga mellé üzlettársnak. Erre a gondolatra hirtelen izgatott leszek. Úristen, tényleg! Együtt egész sorozat jógacuccot dobunk piacra, mindet pasztellszürke és fehér színben, egy kis lógóval, ami… – Összpontosíts a légzésedre! – mondja Chandra. Ja, igen. A légzés. Belégzés… kilégzés. Belégzés… kilégzés. Be… Istenem, milyen mesésen festenek a körmeim! A gyógyfürdőben manikűröztettem… kecses kis rózsaszín

11 pillangók repkednek a francia manikűrömön. A csápjaik parányi rombusz alakú ékkövek. Olyan szépségesek! De az egyik mintha lepottyant volna. Meg kell majd csináltatnom. – Becky! – rezzenek fel Chandra hangjára. Közvetlenül előttem áll, és azzal a sajátos pillantásával néz rám. Szelíd, mindentudó tekintet ez, mintha a vesémbe látna. – Nagyon jól megy, Becky. Csodásan érződik a szellemiséged! Jóleső érzés fog el. Nekem, Rebecca Brandonnek, született Bloomwoodnak csodálatos a szellemem! Tudtam! – A te lelked nem ebbe a világba való – teszi hozzá Chandra halkan, én pedig megigézve bámulok vissza rá. – A földi javak mit sem számítanak nekem – lehelem elfulladva. – Egyedül a jóga a fontos. – Mert megtaláltad az utadat – mosolyodik el Chandra. Fura rötyögő hangokat hallok Luke irányából. Ahogy hátranézek, látom, hogy rajtunk mulat. Tudtam, hogy nem veszi komolyan ezt az egészet. – Épp magánbeszélgetést folytatok a gurummal, ha nem tudnád – rovom meg dühösen. Ami azt illeti, nem is kellene meglepődnöm. Már a tanfolyam első napján figyelmeztettek bennünket, hogy előfordulhat, amikor az egyikünk rátalál a belső megvilágosodásra, a másik többnyire kétkedve, ha nem épp irigyen fogadja ezt. – Rövidesen már forró parázson lépkedtek – mutat Chandra mosolyogva egy közeli gödörre, ahol vörösen izzó szén látványa fogad. Ideges nevetés fut végig a csoporton.

12 Ma este Chandra és legjobb tanítványai bemutatják nekünk, többieknek, milyen az izzó parázson járni. Egyszer majd valamennyien képesek leszünk erre, legalábbis ez a cél. Az üdvösség állapotában ugyanis az ember már nem érzi, ha szénnel sütögetik a lábát. Nem ér el a tudatáig a fájdalom! Titkon azt remélem, a dolog tizenöt centi magas cipősarkakon is működik. Chandra megigazítja a kartartásomat, és továbblépdel. Újra behunyom a szemem, hadd fürdesse arcomat a napsütés. Most, hogy itt ülök ezen a domboldalon, az isten háta mögött, megtisztultnak és földöntúlian nyugodtnak érzem magam. Mert nem csupán Luke változott meg ez alatt a tíz hónap alatt, hanem én is. Felnőttem, átalakult az értékrendem. Valójában teljesen kicserélődtem. Csak rám kell nézni: jógázom és meditálok. A régi barátaim talán rám sem ismernének! Chandra utasítására most valamennyien felvesszük a Vajrasana pozíciót. Onnan, ahol ülök, látom, amint egy helybeli öreg járul most Chandra elé két göngyöleg szőnyeggel. Röviden tárgyalnak, mialatt Chandra végig a fejét rázza. Az öreg aztán elbaktat a bozótos domboldalon. Mikor hallótávon kívül kerül, Chandra szembefordul a csoporttal. – Ez az emberkereskedő – mondja a szemét forgatva. – Azt kérdezte, érdekelnek-e minket drágakövek, nyakláncok és olcsó karkötők. Én azonban közöltem vele, hogy a ti elmétek magasabb rendű gondolatokkal van elfoglalva. A közelemben néhányan hitetlenkedve csóválják a fejüket. Egy hosszú, vörös hajú nőci egészen felháborodik. – Hát nem látta, hogy épp meditálunk? – kérdezi.

13 – Nem, nem érti a spirituális elhivatottságotokat – hordozza végig Chandra aggodalmas tekintetét a csoporton. – Ahogy sokan mások sem, kint a világban. Nem értik, hogy a meditáció a lélek tápláléka. Nektek semmi szükségetek… zafír karkötőkre! Néhányan egyetértően bólogatnak. – Sem platina láncon lógó akvamarin nyaklánc medálra – folytatja mesterünk megvetően. – Hogy lehet ezt egy napon említeni a spirituális megvilágosodás sugárzásával? Akvamarin? Hú. Vajon mennyi… Úgy értem, nem mintha érdekelne. Ugyan már! Csak a minap egy kirakatban nézegettem akvamarin ékszereket. Mindössze elméleti érdeklődésből. Tekintetem az öreg távolodó alakjára téved. – Három- vagy ötkarátos foglalatban – folytatja Chandra –, mindent féláron – rázza meg most a fejét. – Majd megmondom neki, hogy a csoportot nem érdekli. Féláron? Ötkarátos akvamarin féláron? Álljon meg a menet! Chandrának igaza van. Hogy is érdekelne holmi ostoba akvamarin csecsebecse? Nyakig merültem a spirituális megvilágosodásba. Az öreg amúgy is csaknem teljesen eltűnt szem elől. Már csupán parányi pont a domboldalban. Egy perc, és nem is látom. – Most pedig a Halasana póz következik – mosolyog ránk Chandra. – Becky, volnál kedves bemutatni? – Hogyne, persze – mosolygok Chandrára, és felkészülök, hogy a pózba helyezkedjem a matracon. Valami azonban nem stimmel. A belső békémnek anynyi. A lehető legfurcsább érzés gyűlik fel bennem, s töröl

14 el minden mást. Egyre erősebb és erősebb… Hirtelen nem bírom tovább. Mielőtt észbe kapnék, mezítláb futok fel a dombon a parányi alak felé. Ég a tüdőm, sajog a lábam, a nap tüze fedetlen fejemet égeti, de meg sem állok, amíg a dombtetőre nem érek. Itt azután lihegve körbenézek. Nem, ezt nem hiszem el! Az öreg sehol. Hová a fenébe lehetett? Csak állok ott pár pillanatig, levegő után kapkodok, a fejemet forgatom, hanem az öreget mintha a föld nyelte volna el. Végül kissé csalódottan visszafordulok, és leballagok a domboldalon, vissza a csoporthoz. Közelebb érve látom, hogy valamennyien felém integetnek és kiabálnak. Egek! Most aztán pácban vagyok. – Megcsináltad! – kiáltja a vörös hajú nőci. – Megcsináltad! Ugyan mit? – Végigfutottál a forró parázson! Megcsináltad, Becky! Hogyan? Lenézek a lábamra… és nem hiszek a szememnek, mert szürke hamu borítja! A szenes gödörre sandítok… ahol tisztán kivehető lábnyomokat fedezek fel. Egek ura! Teremtő isten! Átfutottam az izzó szénen! A forró, égető szénen! Megcsináltam! – De… de én észre sem vettem! – mondom ijedten. – A lábam meg se égett! – Hogy csináltad? Mire gondoltál? – faggat a vörös hajú nőci. – Majd én megválaszolom a kérdést – lép elő Chandra mosolyogva. – Becky elérte a karmikus fejlettség legmagasabb rendű fokozatát. Egyetlen célra koncentrált,

15 egyetlen tiszta kép élt az elméjében, amitől teste önkívületi állapotba került. Mindenki úgy bámul, mintha én lennék a Dalai Láma. – Igazán semmiség – rebegem szerény mosollyal. – Tudják, hogy van ez. A spirituális megvilágosodás már csak ilyen. – Le tudnád írni a képet, ami a fejedben élt? – firtatja izgatottan a vörös hajú. – Fehér volt? – kotyog közbe másvalaki. – Nem… igazán – habogom. – Nem inkább sugárzóan kékeszöld? – hallom meg hátulról Luke hangját. Megsemmisítő pillantást vetek rá. Ártatlan képpel néz vissza. – Nem emlékszem – felelem sértett méltósággal. – A szín nem volt fontos. – Nem olyan érzés volt… – gondolkozik el Luke –, mintha… egy lánc húzott volna maga után? – Roppant találó hasonlat, Luke – bólogat helyeslően Chandra. – Nem – vágok közbe. – Egyáltalán nem. Különben sem érted, ehhez jobban meg kellene becsülnöd a spiritualitást. – Ahá – bólogat Luke komoly képpel. – Luke, igazán büszke lehetsz a feleségedre! – villantja rá Chandra sugárzó mosolyát. – Tapasztaltál már más rendkívülit is a viselkedésében? Pillanatnyi hallgatás következik. Luke rám néz, aztán a füstölgő szénre, majd a néma csoportra, végül vissza Chandrára. – Chandra – mondja. – Hidd el, ez mind semmi a többihez képest.

16

Az óra után mindenki kitódul a teraszra, ahol hűtött italok sorakoznak egy tálcán. Én azonban a matracomon maradok, és tovább meditálok, hadd lássák, mennyire magasztos lény vagyok. Félig-meddig belső valóm fehér sugárzására gondolok, részben pedig magam elé képzelem, hogy leeshetett az álla Trudie-nak és Stingnek a mutatványom láttán. Ekkor azonban sötét árnyék hull az arcomra. – Üdv néked, ó, Fenséges Lény! – mondja Luke. Ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy előttem áll, és egy pohár gyümölcslevet tart a kezében. – Azért irigykedsz rám, mert neked nem olyan szépséges a bensőd – vágok vissza, s mintegy véletlenségből visszasimítom a hajam, hogy homlokomon láthatóvá váljon a vörös pötty. – Őrülten irigyellek – ismeri el Luke. – Parancsolj egy pohárral! Leül mellém a földre, és a kezembe nyomja a poharat. Belekortyolok a jéghideg maracujás finomságba. Mindketten elmerengünk a távoli dombokon. – Tudod, szívesen élnék Sri Lankán – sóhajtok fel. – Maga a tökély. Az időjárás… a táj… és mindenki olyan kedves. – Ugyanezt mondtad Indiáról – juttatja eszembe Luke. – Meg Ausztráliáról és Amszterdamról – teszi hozzá, még mielőtt kinyithatnám a számat. Hoppá! Tényleg. Istenem, Amszterdam! Majd elfelejtettem, hogy ott is jártunk. Párizs után. Vagy előtte? Na, igen. Ott ettem azokat a vicces sütiket, utána csaknem beleestem a csatornába.

17 Újra belekortyolok a gyümölcslébe, és gondolatban sorra veszem az elmúlt tíz hónap történéseit. Oly sok országban fordultunk meg, hogy nem is olyan könnyű mindent azonnal felidézni. Mintha csak egy film elsuhanó képeit nézném, amelyek időnként kiélesednek. Búvárkodás a Nagy Homokzátonynál azzal a rengeteg kék hallal… az egyiptomi piramisok… szafari elefántháton Tanzániában… meg amikor azt a sok selymet megvettem Hongkongban… az aranybazár Marokkóban… és amikor Utahban arra a bámulatos Ralph Lauren üzletre bukkantam… – Hát igen, láttunk egyet s mást – sóhajtok fel boldogan, és újra belekortyolok a gyümölcslébe. – Majd elfelejtettem, leveled jött Angliából – ad át egy nyaláb borítékot Luke. Izgatottan felülök, és kapkodva átpergetem őket. – A Vogue! – kiáltok fel, mikor egy csillogó műanyag tasakban az előfizetett példányomhoz érek. – Jaj, nézd csak! Angel táska van a címlapon! Várom, hogy Luke is álmélkodni kezdjen, de a tekintete üres marad. Egy icipicit begurulok. Hát még ezt sem tudja? A múlt hónapban egy egész cikket hangosan felolvastam neki a nevezetes táskáról, és a képeket is megmutattam. Noha ez a nászutunk, néha mégis azt kívánom, bárcsak Luke is csaj lenne. – Tudod! Az Angel táskák! A legmenőbb, legistenibb táskák, amióta csak… Nem, nem fárasztom magam magyarázatokkal, ehelyett a táskáról készült fényképen legeltetem a szemem. Puha, halványbarna báránybőrből készült kis szütyő áttetsző fogóval, melyet diszkrét, alig látható cipzár

18 komplettíroz. Ami azonban különlegessé teszi, az a gyönyörű, kézzel festett angyal az elején, alatta csillámporral megszórva a Gabriel név. A táska hat különböző angyallal kerül forgalomba: Gábriellel, Mihállyal, Dantéval, Rafaellel, Uriellel és Ariellel. Az összes celeb valósággal ölre megy értük, és a Harrods folyvást kifogy a készletekből. „Egy szent jelenség” – olvasom a kép mellett a cikk címét. Annyira odavagyok, hogy meg sem hallom Luke hangját, aki újabb borítékot nyújt át. – Uuuz! – mintha ezt mondta volna. – Mit mondtál? – nézek fel kábultan. – Egy újabb levél – mondja türelmesen. – Suze-tól. – Suze-tól? – Elejtem a Vogue-ot, és kikapom Luke kezéből a levelet. Suze a legjobb barátnőm. Annyira hiányzik! A vastag, krémfehér boríték hátoldalán címert fedezek fel latin mottóval. Mindig elfeledkezem arról, milyen előkelő is Suze családja. A karácsonyi üdvözlőlap is őt meg Tarquint mutatta, a férje skóciai kastélya előtt, rajta a Cleath-Stuart birtok felirattal. (Elolvasni már alig tudtam, mert Suze egyéves fia, Ernie otthagyta a képeslapon a kék és piros ujjlenyomatait.) Feltépem a borítékot, s egy kis kártya hullik ki belőle. – Meghívó! – rikkantom. – Az ikrek keresztelőjére. A cirkalmas gravírozást méregetem, és elszorul a szívem. Wilfrid és Clementine Cleath-Stuart. Suze-nak két újabb gyereke született, és én még csak nem is láttam őket. Mostanra nagyjából két hónaposak lehetnek. Vajon hogy néznek ki? És hogy van Suze? Olyan sok minden történt nélkülünk.

19 Megfordítom a meghívót, és elolvasom Suze odafirkantott üzenetét: Tudom, nem tudsz eljönni, pedig bizonyára tetszene… Remélem, továbbra is csodásan érzed magad! Szeretettel ölellek, Suzexxx Ui: Ernie imádja a kínai rucikat, irtóra kösz! – Két hét múlva rendezik – tolom a lapot Luke orra elé. – Igazán nagy kár, hogy nem leszünk ott. – Hát nem, annyi szent – ért egyet Luke. Elhallgatunk, aztán Luke a szemembe néz. – Úgy értem, egyelőre még nem állsz készen arra, hogy hazamenjünk, ugye? – veti oda mintegy mellesleg. – Nem! – vágom rá nyomban. – Természetesen nem! Mindössze tíz hónapja vagyunk úton, márpedig úgy terveztük, hogy legalább egy évig maradunk távol. Közben egész világcsavargókká váltunk. Talán már soha nem találunk vissza a rendes kerékvágásba, mint a tengerészek, akik képtelenek megmaradni a szárazföldön. Visszateszem a borítékba a meghívót, és belekortyolok az italomba. Vajon hogy vannak a szüleim? Az utóbbi időben alig adtak hírt magukról. Mikor utoljára hazatelefonáltam, mindketten valahogyan szórakozottak voltak. Anyu alig figyelt oda kiselőadásomra az elefánt árvaházról, és még mielőtt megkérdezhettem volna aput, hogyan szerepelt a helyi golfbajnokságon, lerázott annyival, hogy mennie kell. És a kis Ernie is jár már talán. A keresztanyja vagyok, mégsem láttam még az első lépéseit.

20 Sebaj, én ehelyett bámulatos élményeket gyűjtöttem a világ minden tájáról. – El kell döntenünk, hol folytassuk a nászutunkat – mondja Luke, miközben a két könyökére támaszkodik. – Miután befejezzük a jógatanfolyamot. A legutóbb Malajziáról volt szó. – Igen – mondom kis szünet után. Talán a meleg teszi vagy mi, de nem igazán lelkesít Malajzia. – Vagy menjünk vissza Indonéziába? Járjuk be az északi részét? – Ühüm – morgók semlegesen. – Á, nézd csak, egy majom! Szinte hihetetlen, mennyire ráuntam a majmokra. Mikor először pillantottam meg páviánokat Kenyában, vagy hat tekercs filmet fényképeztem el velük. Most meg csak épphogy megjegyzem két korty között, hogy 'nézd csak, egy majom'. – Vagy Nepálba… esetleg vissza Thaiföldre… – Éppenséggel vissza is mehetnénk – hallom meg magam egészen váratlanul. Hát ez fura! Eszemben sem volt ezt mondani. Dehogy megyünk még haza, hiszen nem telt le az egy év. Luke felül, és rám néz. – Hova vissza? Haza? – Ugyan már, csak vicceltem – nevetek fel. – Habár… habár… Csönd telepszik közénk. – Talán nem kell egy teljes évig utazgatnunk… ha nem akarunk – jegyzem meg kísérletképpen. Luke beletúr a hajába, mire az apró gyöngyök megcsörrennek a befont tincseken. – De vajon készen állunk-e arra, hogy hazamenjünk? – mélázik el.

21 – Nem is tudom. Igazad lehet – markol belém a félelem. Alig hiszek a fülemnek, hogy a hazamenésről tárgyalunk. Úgy értem, csak ránk kell nézni! A hajam sprőd és teljesen kiszívta a nap, a lábfejeimen hennával festett motívumok, és hónapok óta nem volt rajtam normális cipő. Hirtelen elképzelem magam, amint kabátban, csizmában végiglejtek egy londoni utcán. Mondjuk L. K. Bennett-féle magas sarkú, csillogó csizmában, természetesen hozzáillő táskával. Úgy rám tör a honvágy, hogy a legszívesebben elsírnám magam. – Azt hiszem, eleget láttunk a világból – nézek Lukera. – Igen, készen állok az igazi életre. – Én is – fogja meg a kezem Luke, ujjai közé fonva az enyéim. –Ami azt illeti, már jó ideje. – Soha nem mondtad! Olyan lelkesnek látszott! Nyomát sem láttam rajta, hogy unatkozna. – Nem akartam ünneprontó lenni. De azért tényleg hazamennék. – Csak… miattam folytattad az utazást? – hatódom meg. – Na, azért nem volt olyan nehéz – néz rám Luke fanyar mosollyal. – Elég kényelmesen utazunk, nem igaz? Érzem, ahogy elpirulok. Az utazás kezdetén azt mondtam Lukenak, olyanok leszünk, mint A parton világvándorai, és kizárólag kunyhókban alszunk majd. Ez még azelőtt volt, hogy eltöltöttem egy ilyenben egy éjszakát. – Szóval, a „vissza” Londont jelent? – firtatja Luke, és kérdőn néz rám.

22 Nagy ég! Eljött a döntés pillanata. Vagy tíz hónapja beszélünk arról, hol élünk majd a nászút után. Mielőtt összeházasodtunk, mindketten New Yorkban laktunk. Amit imádtam. Ugyanakkor honvágyam is volt. Most azonban Luke angliai vállalkozása nagyban terjeszkedik Európában, van is érte mit izgulni. Egyelőre azonban Londonba szeretne visszamenni. Mindez szép és jó… csak épp nekem nincs állásom. New Yorkban a Barneysban voltam személyes vásárlási tanácsadó. Irtó klassz volt! De sebaj, majd kerítek új munkát. Jobbat is, mint az előző! – Legyen London – vágom ki határozottan, és felnézek. – Vissza tudunk érni akkor a keresztelőre? – Ha akarod – mosolyodik el Luke, mire elönt az öröm. Ott leszünk a keresztelőn! Újra láthatom Suze-t! Meg a szüleimet! Közel egy év után! Hogy megörülnek majd nekünk! Mennyi mesélnivalónk lesz! Hirtelen magam előtt látom, amint gyertyafényes vacsoraasztal köré gyűjtöm valamennyi barátomat, akik mohón hallgatják, míg én messzi földekről és egzotikus kalandokról regélek. Olyan leszek, mint Marco Polo vagy ki! Aztán kinyitom a bőröndömet, és apró kincseket veszek elő… a többiek meg hápogva ámuldoznak… – Akkor értesítenünk kellene őket – mondja Luke, és felkel. – Nem, várj! – fogom meg a nadrágja szárát. – Mi lenne, ha meglepnénk őket? Lepjünk meg mindenkit! – Lepjünk meg mindenkit? – néz rám Luke kétkedőn. – Becky, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

23 – Szerintem remek ötlet! Az emberek imádják a meglepetéseket! – De hát… – Igenis, imádják. Higgy nekem! – jelentem ki magabiztosan. Átsétálunk a parkon a központi szállóépület felé… s a hazamenetel gondolatára megsajdul a szívem. Olyan szép itt. Ez a sok teakfa bungaló meg a csodás madarak, és ha az ember végigmegy a patak mentén, egy vízeséshez jut! Elhaladunk a fafaragó műhely előtt, ahol meg lehet csodálni munka közben a kézműveseket. Megállok egy pillanatra, és beszívom a fa pompás illatát. – Mrs. Brandon! – szólít meg a vezető mester, Vidzsaj, aki most tűnt fel a bejáratnál. A francba! Nem tudtam, hogy itt van. – Elnézést, Vidzsaj, de sietek – mondom gyorsan. – Később még beszélünk… Gyere, Luke! – Nem tesz semmit! – mosolyog rám Vidzsaj, és a kötényébe törli a kezét. – Csak azt akartam mondani, hogy elkészült az asztala. A fenébe is! Luke lassan felém fordul. – Miféle asztal? – kérdi. – Az önök ebédlőasztala – lelkendezik örvendezve Vidzsaj. –És a tíz szék. Mindjárt meg is mutatom! Kiállítottuk a munkánkat! Csettint az ujjával, odakiált valakinek, és legnagyobb bánatomra vagy nyolc embere trappol elő, vállukon egy hatalmas teakfa asztallal. Uff. Kicsit nagyobb, mint emlékszem. Luke teljesen ledöbben.

24 – Hozzátok a székeket is?! – parancsol rá Vidzsaj az embereire. –Állítsátok őket körbe, annak rendje és módja szerint! – Hát nem isteni?! – csiripelem égi derűvel. – Megrendeltél egy ebédlőasztalt… tíz székkel, és még csak nem is szóltál? – tátja el a száját Luke, ahogy a székek megérkeznek. Oké… nemigen van más választásom. – Ez a… nászajándékom a számodra! – mondom hirtelen támadt ötlettől vezérelve. – Meglepetés! Sok boldogságot, drágám! Csókot nyomok Luke orcájára, és sokat ígérőn mosolygok rá. – Becky, kaptam már tőled nászajándékot – fonja öszsze Luke a két karját. – Különben is, mikor volt az esküvőnk! – Mostanra… tartogattam! Különben is nagyon olcsó – halkítom le a hangom, hogy Vidzsaj ne hallja. – Becky, nem a pénzről van szó. Nincs helyünk odahaza! Ilyen behemót egy asztalt! – Nem is olyan nagy! Különben pedig – folytatom sietve, mielőtt felelhetne – szükségünk van egy jó asztalra! Minden házaspárnak szüksége van egy valamirevaló asztalra. Végül is, miről szól a házasság – tárom szét a karom –, ha nem arról, hogy letelepszünk a családi asztal mellé a nap végén, és megosztjuk egymással a gondjainkat? Mi a házasság, ha nem üldögélés egy masszív faasztal mellett… miközben kiadós ragut kanalazunk? – Kiadós ragut? – visszhangozza Luke az utolsó mondatot. – És ki készíti el azt a kiadós ragut?

25 – Megvehetjük a Waitrose-ban – vágom rá gondolkodás nélkül. Megkerülöm az asztalt, és komolyan Luke-ra nézek. – Gondold csak meg! Többé nem jövünk Sri Lankára, nem lesznek kéznél értő fafaragó mesterek. Ez soha viszsza nem térő lehetőség. Ráadásul kicsit személyessé is tettem. Az asztal oldalára mutatok, ahol virágok között gyönyörűen kifaragva áll: Luke és Rebecca, Sri Lanka, 2003. Luke végigsimítja az asztalt, és megemeli az egyik széket. Szinte látom rajta, ahogy beadja a derekát. Aztán hirtelen felnéz, és a homlokát ráncolja. – Becky, vásároltál még valamit, amiről nem tudok? Idegesen összerándul a bensőm, amit azzal palástolok, hogy az egyik faragott virágot kezdem vizsgálgatni. – Ugyan, hová gondolsz? –mondom végül. – Illetve … tudod… egy-két apró-cseprő szuvenírt vettem még útközben. – Mint például? – Nem emlékszem! – kiáltom. Elvégre is tíz hónapról van szó, az isten szerelmére! Újra megnézem az asztalt. – Ugyan már, Luke, valld be, hogy tetszik! Fantasztikus vacsorákat adunk majd… aztán örökségül hagyjuk a gyermekeinkre… Sután elhallgatok, és nem merek Luke-ra nézni. Néhány hónapja alapos fejtörés után úgy döntöttünk, hogy megpróbálkozunk egy gyerekkel. Eddig azonban semmi nem történt. Úgy értem, ne csináljunk belőle nagy ügyet. Majd megjön az a gyerek. Ami késik, nem múlik. – Rendben – mondja Luke, valamelyest ellágyulva. – Te győztél. – Megveregeti az asztalt, aztán az órájára

26 néz. – E-mailt kell küldenem a cégemnek, hogy értesítsem őket a terveink változásáról. Remélem, nem várod el, hogy rátörjem az ajtót az igazgatótanácsra: „Meglepetés! Hazajöttem!” – Természetesen nem! – vágom rá gondolkozás nélkül. Holott valami ilyesfélét képzeltem el. Azzal a különbséggel, hogy én is ott lennék, kezemben egy üveg pezsgővel, meg talán konfetti pisztollyal. – Nem vagyok olyan ostoba – teszem még hozzá maró gúnnyal. – Helyes – vigyorog rám Luke. – Tudod mit, rendelj valami italt! Egy perc, és jövök. Helyet foglalok az árnyékos teraszon, és azon jártatom az agyam, mi mindent vettem és vitettem haza anélkül, hogy Luke-nak szóltam volna róla. Nem mintha volna miért aggódnom. Nem lehet az olyan sok. Vagy mégis? Nagy ég! Behunyom a szemem, úgy próbálok visszaemlékezni. Ott voltak azok a faragott fa zsiráfok Malawiból, amikre Luke azt mondta, hogy túl nagyok. Ami nevetséges. Hisz fantasztikusak! Mindenki odalesz értük! Aztán az a sok batikolt textil Balin, amiről igazán készültem is szólni… csak valahogy nem tudtam rávenni magam. Meg a húsz kínai selyem pongyola. Jó… tudom, húsz egy kicsit soknak tűnik, de hát bagóért mérték! Luke egyszerűen nem érti, hogy ez a húsz egy életre elég lesz, azaz jól járok a végén. Ahhoz képest, hogy pénzügyi cégek PR-jét intézi, elég lassan fog néha

27 az agya. Ezért aztán visszalopóztam a boltba, és megvettem, majd hazaküldettem őket. Az a helyzet, hogy a szállítás mindent megkönnyít. Az embernek nem kell hurcolkodnia, csak rámutat arra, amit megvett, és bemondja a címet. Slussz, passz. Luke soha nem tudja meg. Talán listát kellett volna készítenem. Különben is szükségünk van pár szuvenírre, nem igaz? Nem jöhetünk haza üres kézzel egy világ körüli útról. Na, ugye! Látom, amint Chandra átsétál a teraszon, és barátságosan odaintek. – Ma nagyon jól szerepelt az órán, Becky! – jön oda az asztalomhoz. – Hadd kérdezzek valamit. Két hét múlva haladó meditációs foglalkozásokat vezetek. A többi résztvevő főleg szerzetes és régi jógázó, mégis úgy érzem, ön közéjük való. Érdekelné a dolog? – Jaj, de mennyire! – kiáltom, aztán sajnálkozó arcot vágok. –Sajnos azonban nem lehet. Luke meg én hazamegyünk. – Haza? – képed el Chandra. – De hát… olyan kitűnően halad. Ott akarja hagyni a jóga ösvényét? – Jaj, nem, dehogy! – nyugtatom meg. – Ne aggódjon! Majd veszek videokazettákat. Chandra kissé megrökönyödve megy arrébb. Ami végső soron nem is meglepő. Talán nem tudta, hogy léteznek jóga videokazetták. Úgy látom, Geri Halliwellről sem hallott. Feltűnik egy pincér. Sört rendelek Luke-nak, magamnak meg mangó-papaja koktélt, amit az itallap a Boldogság Italaként emleget. Nos, pont ez kell most nekem, hisz hétágra süt a nap, a nászutamon vagyok, és hamarosan

28 meglepni készülök valamennyi szerettemet. Mi ez, ha nem a tökéletes boldogság? Felnézve Luke-ot látom közeledni, laptopját könnyeden lóbálva. Talán a képzeletem játszik csak velem, de mintha sokkal gyorsabban és lelkesebben lépkedne, mint az utóbbi hónapokban. – Rendben, beszéltem a céggel – mondja. – Minden rendben? – Hogyne, persze. Minden megy, mint a karikacsapás – mondja kicsattanó energiával. – Tulajdonképpen néhány találkozót is szeretnék szervezni hétvégére. – Na, ez gyors volt! – mondom ámuldozva. Uff! Azt hittem, belekerül egy hétbe, amíg visszazökkenünk a régi kerékvágásba. – Ugyanakkor tudom, milyen sokat jelent neked ez a jóga meditáció – mondja tovább. – Ezért azt javaslom, maradj itt, folytasd, és később csatlakozz hozzám… aztán együtt térünk vissza Nagy-Britanniába. – És hol vannak azok a találkozók? – hebegem. – Olaszországban. Előkerül a pincér a Boldogság Italával meg Luke sörével. – De én nem akarok különválni tőled… elvégre is ez a nászutunk! – mondom, miután a pincér eltűnt. – Tíz teljes hónapig voltunk együtt – mondja Luke szelíden. – Tudom. Mégis…- Lelombozva belekortyolok a Boldogság Italába. – És Olaszországban hová mész? – Csak egy… észak-olasz városba, ami nem különösebben izgalmas – feleli Luke kis szünet után. – Dögunalmas egy hely. Azt javaslom, maradj itt, és élvezd a napsütést.

29 – Hát… – nézek körül bizonytalanul. – Valóban szép itt. És melyik az a város? Luke nem felel, majd vonakodva kiböki: – Milánó. – Milánó? – Kis híján lepottyanok a székről izgalmamban. – Milánóba mész? Még életemben nem jártam ott! Biztos imádnám! – Nem – mondja Luke. – Tényleg? – Igen! Határozottan! Hisz ez a divat fővárosa! Úgy értem, ott a Prada… a Dolce… – Elhallgatok, ahogy az arcára nézek. – És… ö… tele van… kulturális értékekkel, amelyeket egyetlen mai utazó sem hagyhat ki. Luke, okvetlenül veled kell tartanom! – Rendben – lógatja a fejét Luke beletörődően. – Lehet, hogy őrült vagyok, de jól van. Elégedetten dőlök hátra a székemen, és szürcsölve kortyolok egyet a Boldogság Italából. Ez a nászút egyre jobb lesz!

30

KETTŐ Nehéz elhinnem, hogy Luke nélkülem szándékozott idejönni. Hogy képzelte? Ezt a várost egyenesen nekem találták ki. Milánó, jaj, Milánó! A taxin és a hotelszobán kívül ugyan még nem sokat láttam belőle, egy hozzám hasonló világjárónak azonban nem is ez a lényeg. A rátermett utazó egy pillanat alatt átlényegül és hagyja, hogy a helyi életérzés magával sodorja, pont, ahogyan a busmanok szimat után nekivágnak a szavannának. Egyből, amint a hotel lobbijában szétnéztem, kiszúrtam a sikkesebbnél sikkesebb Prada meg D&G cuccokba öltözött nőket. Ahogy egymást körbepuszilva olasz kávét kortyolgattak parányi csészéből, majd selymesen fénylő, dús hajukat hátradobva elegánsan cigarettára gyújtottak, nos, ösztönösen megéreztem, hogy ez az én városom. Jóízűt kortyolok a szobaszerviztől rendelt gőzölgő cappuccinómba, és a tükörképemet szemlélem a gardróbszekrény tükrében. Meg kell mondjam, kiköpött olasz vagyok! Mindössze halásznadrágra és sötét szemceruzára lesz még szükségem. Meg talán egy Vespára. – Ciao – köszönök magamnak, és végzet asszonya módjára hátravetem a hajamat. – Si, ciao. Simán elmennék akár olasz mammának is. Bár ehhez nem ártana gyarapítanom a szókincsemet. – Sì – bólintok oda magamnak. – Sì. Milánó. Talán újságolvasással kezdem a gyakorlást. Kinyitom a Corriere della Sera ingyenes példányát, ami a reggelivel érkezett, és vad böngészésbe kezdek. Az első cikk valami elnökről szól, aki lemosta a zongoráját. Legalábbis

31 arra jutok, hogy a presidente és a lavoro pieno kifejezések csakis ezt jelenthetik. – Tudod, Luke, el tudnám magam képzelni Olaszországban – mondom a férjemnek, mikor kijön a fürdőszobából. – Ennél tökéletesebb ország nincs is a földön! Van itt minden, ami kell… cappuccino… fincsi kaja… mindenki olyan elegáns… a Gucci cuccok is olcsóbbak, mint odahaza… – Na és a művészet – mondja Luke rezzenéstelen arccal. – Da Vinci Utolsó vacsorája, példának okáért. A számból vette ki a szót. – Ami teljesen magától értetődő – forgatom a szemem. – Annyira, hogy említeni sem érdemes. A Corriere della Serát átlapozva a címeket betűzgetem. Aztán hirtelen észbe kapok. Leteszem az újságot, és újra megnézem magamnak Luke-ot. Mi történt vele? Azt a Luke Brandont látom magam előtt, akit pénzügyi újságíró koromban ismertem meg. Az arca tisztára borotvált, az öltönye makulátlan, s halványzöld ingéhez sötétzöld nyakkendőt kötött. A cipőjében és a zoknijában sincs hiba. A fülbevalója eltűnt, ahogy a karkötője is. Egyedül a hajában néhol feltűnő fonatok emlékeztetnek az egzotikus országokban tett utazásunkra. Érzem, hogyan nő bennem a neheztelés ellene. Nekem úgy tetszett, ahogy volt, lazán és borotválatlanul. – Hogy… kicsinosítottad magad! – nyögöm ki végül. – Hová lett a karkötőd? – A bőröndömbe tettem. – De az a nő a lelkünkre kötötte a Maszáj Marában, hogy soha ne vegyük le őket! – habogom döbbenten. – Azt mondta, ez egy különleges maszáj talizmán!

32 – Becky – sóhajt fel Luke. – Nem mehetek a csuklómra kötözött elrongyolt kötéldarabbal üzleti tárgyalásra. Elrongyolt kötéldarab?! Ez, kérem, szent karkötő, ahogy ő is pontosan tudja. – A fonataidat bezzeg megtartottad! – pirítok rá. – Ha azok maradhatnak, maradhat a karkötő is. – Dehogyis tartom meg a fonatokat – néz rám hitetlenkedve. –Bejelentkeztem egy haj vágásra… tíz perc múlva kell ott lennem – néz az órájára. – Luke, ezt nem teheted! – bököm ki, mielőtt meggondolnám magam. – Miért nem? Mi a baj, Becky? Jól vagy? – fordul meg Luke, és alaposan szemügyre vesz. Nem, nem vagyok jól. – Nem vágathatod le a hajad! – mondom szörnyülködve. – Akkor mindennek vége! – De drágám… tényleg vége – jön oda Luke, és leül mellém. Megfogja a kezem, és a szemembe néz. – Te is tudod, nem? Vége. Hazamegyünk. Vissza a való életbe. – Tudom! – mondom kis szünet után. – Csak… annyira szeretem a hajad így hosszan. – Nem mehetek így el egy megbeszélésre – csóválja a fejét Luke, hogy a gyöngyök megcsörrennek a hajában. – Te is ugyanúgy tudod, mint én! – De azért nem kell levágatnod! – mondom hirtelen ötlettől vezérelve. – Sok olasz férfi növeszti meg a haját. Elég, ha kifésüljük a fonatokat! – Becky… – Majd én megcsinálom neked! Ülj csak le! Lenyomom az ágyra, és óvatosan kiszedegetem az első néhány gyöngyöt, majd vigyázva kibontom a fonatot. Ahogy közel hajolok hozzá, beszívom az Armani

33 aftershave férfias, üzleties illatát, mindig ezt használja munkába menet. A nászutunkon egyszer sem éreztem. Átülök az ágy túlfelére, és a másik oldal fonataihoz látok. Mindketten hallgatunk. Nagy a csönd, egyedül a gyöngyök halk csörgését hallani a szobában. Miután az utolsót is kifejtem… elszorul a torkom – ami nevetséges. Hisz csak nem tarthat a nászutunk örökké, nem igaz? Alig várjuk már, hogy viszontlássuk anyut, aput és Suzet, hogy visszatérjünk a való életbe… Akkor is. Az utolsó tíz hónapban alig mozdultam el Luke mellől. Sülve-főve együtt voltunk. És most ennek is vége. De sebaj, majd elfoglalom magam egy új állással… meg a tömérdek barátommal… – Kész! A Paul Mitchell-féle hajrögzítőért nyúlok, rácsöppentek belőle Luke hajára, és óvatosan kifésülöm. Kicsit hullámos, de más baja nincs. Nagyon európaiasan fest. – Látod? – mondom végül. – Szuper. Luke kétkedve szemléli meg a tükörképét, s egy végtelennek tűnő pillanatig attól félek, mégis levágatja a haját. Aztán mégis elmosolyodik. – Jó, egyelőre megkegyelmezek a loboncomnak, de előbb-utóbb le kell majd vágatnom. – Tudom – felelem, és egyszerre nagy kő esik le a szívemről. –De nem ma. Nézem, amint összeszed pár iratot, majd az aktatáskájába bújtatja őket. – Szóval… egész pontosan kivel találkozol ma? Elmondta ugyan Colombóból idejövet a repülőn, csak épp ingyen pezsgőt szolgáltak fel akkor, és nem vagyok biztos, hogy az utolsó szóig mindenre odafigyeltem.

34 – Egy új ügyfelet cserkészünk be. Az Arcodas Csoportot. – Igen, már emlékszem. Kik ők? Befektetési szakemberek? Luke cége a Brandon Communications névre hallgat, s különböző pénzügyi szervezetek – bankok, építési vállalatok és befektetési vállalkozások – arculattervezője. Így ismerkedtünk meg, még amikorra Succesful Savings magazinnak dolgoztam. – Nem – kattintja be az aktatáskáját Luke. – Tovább szeretnénk terjeszkedni a pénzügynél. – Tényleg? – nézek rá meglepetten. – Már jó ideje készülünk erre. A cég így is sikeres, de én valami nagyobb szabásúra vágyom. Átfogóbbra. Az Arcodas Csoport igazi nagyvállalat, a legkülönbözőbb érdekeltségekkel. Foglalkoznak ingatlanfejlesztéssel… sportcsarnokokkal… bevásárlóközpontokkal… – Bevásárlóközpontokkal? – neszelek fel hirtelen. – És árkedvezményt is adnak? – Talán. Ha megkapom a melót. – Na és, van az Arcodasnak bevásárlóközpontja Milánóban? –próbálok segítőkésznek mutatkozni. – Mert felkereshetném és tanulmányozhatnám. – Nem, Milánóban nincs. Mindössze egy kiskereskedelmi tanácskozásra jönnek ide. Luke leteszi az aktatáskáját, és hosszan végigmér. – Mi az? – kérdem. – Becky… tudom, hogy ez Milánó, de kérlek, ne ragadtasd el ma magad! – Ne ragadtassam el magam? – mondom kissé megbántottan. –Hogy érted ezt? – Tudom, hogy vásárolgatni fogsz…

35 Hát ezt meg honnan veszi? Micsoda szemtelenség! Honnan tudja, hogy nem valami híres szobrokat tekintek majd meg? – Eszem ágában sincs vásárolgatni – felelem sértett méltósággal. – Mindössze a munkád iránt tanúsított érdeklődésből említettem azt a bevásárlóközpontot. – Értem – néz rám Luke csúfondárosan, amivel teljesen kihoz a sodromból. – Azért jöttem veled, mert a kultúra érdekel – szegem fel az állam. – És mert még soha nem jártam Milánóban. – Persze, persze – bólogat Luke. – Eszerint egyetlen divattervező házat sem szándékozol ma felkeresni? – Luke – kezdem a tőlem telhető legmeggyőzőbb nyájassággal. – Profi személyes vásárlási tanácsadó vagyok. Tényleg azt hiszed, hogy eldobom magam pár vacak divattervező üzlettől? – Őszintén szólva, igen – mondja. Érzem, ahogy egyre nő bennem a felháborodás. Hát nem tettünk fogadalmat egymásnak, nem ígérte meg, hogy tisztel, és nem vonja kétségbe a szavaimat? – Azt hiszed, a vásárlásért vagyok itt? Jól van, akkor fogd! Ezzel a retikülömért nyúlok, előveszem a pénztárcámat, és a kezébe nyomom. – Becky, ne butáskodj… – Vedd csak el! Egyszerűen csak megnézem a várost! Megyek, és megcsodálom a székesegyházat. – Rendben – von vállat Luke, és zsebre vágja a tárcát. Banyek! Nem hittem, hogy tényleg elteszi. Jó, nem számít, mert van egy másik hitelkártyám is a táskámba rejtve, amiről nem tud. – Rendben – fonom keresztbe a karom a mellkasomon. – Tartsd meg a pénzem! Engem ugyan nem izgat!

36 – Biztos vagyok benne, hogy túléled. Még mindig használhatod azt a hitelkártyát, amit a táskádba dugtál – mondja. Hogy mi? Hát ezt meg honnan tudja? Csak nem kémkedett utánam? Ami voltaképpen már válóok, az bizony. – Fogd! – nyúlok magamból kikelve a táskámba. – Vegyél el tőlem mindent! Húzd le az inget is a hátamról! – hajítom oda neki a hitelkártyát. –Azt hiszed, hogy ismersz, Luke, pedig nem. Én mindössze meg szeretnék mártózni kissé a kultúrában, venni pár szuvenírt vagy helyi kézműves terméket. – Helyi kézműves terméket? – visszhangozza Luke az utolsó szavakat. – Csak nem Versace cipőt értesz rajta? – Nem! – mondom rövid hallgatás után. Ami igaz is. Többé-kevésbé. Inkább Míu Míura gondoltam, mert olyan olcsó itt! – Nézd csak, Becky, a lényeg, hogy tanúsíts mérsékletet, rendben? – mondja Luke. – Már most is épp a szállítható poggyászmennyiség határát súroljuk – pillant a nyitott bőröndökre. – Mi lesz a dél-amerikai rituális maszkkal meg a vudu bottal… és persze ne feledkezzünk el a szertartáshoz használt táncoló kardokról… Hányszor emlegeti még fel ezeket a kardokat? Csak mert elszakították az egyik amúgy is viseltes ingét. – Milliomodszor mondom, hogy ezek ajándékok! – kapom fel a vizet. – Nem szállíttathattuk őket külön. Velünk együtt kell érkezzenek, mert különben nem látszunk igazi utazónak! – Eddig rendben is volna. Mindössze annyit jegyzek meg, hogy nincs helyünk egyszerre a dél-amerikai maszkok és hat pár csizma számára.

37 És ez szerinte mulatságos. – Luke, nem vagyok már a régi, elhiszed végre? – győzködöm. –Felnőttem valamelyest. Azt hittem, észrevetted. – Ha te mondod… – Luke felveszi a hitelkártyámat, megforgatja a kezében, majd visszaadja. – Amúgy is csak pár száz font maradt rajta. Micsoda? – Hát ezt meg honnan tudod? – mondom magamból kikelve. –Ez az én hitelkártyám, senki másé! – Akkor ne dugd a bankszámlakivonatot a matracod alá! A Sri Lanka-i szobaasszony megtalálta ágyazás közben, és nekem adta. – Megcsókol, és felveszi az aktatáskáját. – Érezd jól magad Milánóban! Ahogy az ajtó becsukódik mögöttem, még nem száll el a haragom. Ugyan, mit tud Luke? Nem tudja például azt sem, hogy ma valójában neki akartam ajándékot venni. Évekkel ezelőtt, amikor megismerkedtünk, volt egy öve, isteni olasz bőröv, amit igen-igen szeretett. Egy napon azonban a fürdőszobában hagyta, ahol hogy, hogy nem, rákenődött a gyantám. Ami nem teljesen az én hibám volt. Ahogy mondtam is neki, mikor az ember lábát égeti az a fránya gyanta, nem kezd el tökölni, hogy megfelelő eszköz után nézzen, amivel lekaparhatja, hanem megragadja az első dolgot, ami a keze ügyébe kerül. Szóval, azt terveztem, hogy ma veszek egyet helyette. Egy amolyan kis „nászút végi” ajándékot. Csak hát, ha kémkedik utánam, és elolvassa a saját külön hitelkártyám számlakivonatait, akkor nem igazán érdemli meg. Mi-

38 csoda pofátlanság! Miért, én elolvasom a neki címzett leveleket? Na jó, éppenséggel elolvasom. Némelyik igazán érdekes! A lényeg azonban az… Egek! – fagy meg bennem a vér egy dermesztő gondolattól. –Eszerint azt is látta, mennyit költöttem Hongkongban aznap, amikor elmentünk megnézni a tőzsdét? Basszus! És egy szót sem szólt róla. Jó, talán mégis megérdemli azt az ajándékot. Belekortyolok a cappuccinóba. Akárhogy is van, a végén mégis én nevetek, nem Luke. Csuda okosnak hiszi magát, a zseniális titkos tervemről azonban gőze sincsen. Félóra múlva lent vagyok a recepción. Szűk fekete naci – nem halásznadrág, de majdnem – meg csíkos póló van rajtam. Sálat tekertem a nyakam köré, amolyan európai módra. Egyenesen a pénzváltó pult felé tartok, és sugárzó mosolyt villantok a mögötte ülő nőre. – Ciao! – köszöntöm vidáman. – Il… – kezdem, de nyomban utána elhallgatok. Mit is hittem? Hogy ha magabiztosan belefogok a mondókámba, és olaszosan gesztikulálva, vagyis kézzellábbal kalimpálva mutogatok, ömleni fog a számból az olasz szó? – Szeretnék némi valutát euróra váltani – váltok át angolra. A táskámba nyúlok, és diadalmasan előhúzok egy nyaláb meggyűrődött bankjegyet. – Rúpia, dirham, ringgit – a pultra öntöm a bankókat, és újabbakért nyúlok. – Kenyai dollár, meg… ez a nem is tudom mi – pislogok egy fura, rózsaszínű példányra, amit nem ismerek fel.

39 Hihetetlen, mennyi pénzt cipeltem magammal, anélkül, hogy akár gondoltam volna rá! Tömérdek rúpiám volt a neszesszeremben, és egy puha fedelű könyvben egy marék etiópiai birrt találtam. A sporttáskám mélyén pedig ilyen-olyan bankók és pénzérmék hányódtak a világ minden tájáról. A lényeg az, hogy ez talált pénz! De mindig is a miénk volt. Izgatottan lesem, ahogy a nő halmokba szortírozza a pénznemeket. – Tizenhét különböző valuta – állapítja meg a végén kissé kábán. – Sokfelé megfordultunk – magyarázkodom. – Szóval, mennyit ér ez az egész? Miközben a nő a számítógépe billentyűjét veri, egészen elfog az izgalom. Talán némelyik pénznem árfolyama kedvezően változott. Meglehet, aranybányára leltem! Aztán lelkifurdalásom támad. Hisz ez tulajdonképpen Luke pénze is. Hirtelen úgy döntök, ha többet kapok száz eurónál, a felét nekiadom, mert úgy fair. Még akkor is marad ötven! Nem rossz a nagy semmiért cserébe! – Az illetéket levonva… hét negyvenöt az egész – néz fel a nő. – Hétszáznegyvenöt euró? – bámulok rá örvendező csodálkozással. Fogalmam sem volt, hogy ennyi pénzt hordozok magammal! Lám, a takarékosság jutalma! Mennyire igaz a mondás, hogy sok kicsi sokra megy. Ki gondolta volna! Ebből megvehetem az ajándékot Luke-nak és mellette a Míu Míu cipőt meg…

40 – Nem hétszáznegyvenöt – firkant le valamit a nő egy cetlire, és átnyújtja nekem. – Hét euró és negyvenöt cent. – Hogyan? – hervad le arcomról a boldog mosoly. Itt valami nem stimmel. – Hét euró és negyvenöt cent – ismétli a nőci türelmesen. – Milyen címletekben parancsolja? Hogy lehetséges, hogy ennyi külföldi valuta összesen hét eurót érjen? Ez képtelenség! El is magyarázom a nőnek, hogy Indiában egy sereg mindent lehet venni ennyi rúpiáért. Akár egy autót vagy egy egész… palotát is. Ő azonban nem enged. Mit lehet tenni. Megindulok az utcában, a liftes fiútól kapott térkép útmutatásait követve. Roppant segítőkész krapek. Miután kifejtettem, hogy Milánó kulturális kincseire vagyok kíváncsi, nyomban Da Vinci Utolsó vacsorájáról kezdett el beszélni, amit „okvetlenül” látnom kell. Miért is ne? Persze, hogy látni szeretném. Tartsuk azonban be a fontossági sorrendet. Ezért udvariasan elmagyaráztam a pasinak, hogy engem valójában a kortárs olasz kultúra érdekel. Erre valami képzőművészről kezdett beszélni, aki rövidfilmeket készít a halálról. Pontosítottam hát, hogy „kortárs olasz kultúrán” valójában olyan kulturális ikonokat értek, amilyen a Prada meg a Gucci… mire a szeme értőn felcsillant. Bejelölt a térképen egy utcát az úgynevezett Arany Négyszögben, nos, szerinte ez „roskadozik az afféle kultúrától, amit bizonyára nagyra tartok”. Derűs nap ígérkezik, enyhe szellő fújdogál, s a napsugarak megcsillannak az ablakok és autók felületén. Mindenütt Vespák zúgnak el mellettem. Hú, Milánó tényleg menő! Aki mellett csak elmegyek, dizájnos napszemüve-

41 get visel, és ahhoz mindenben passzoló táskát lóbál… még a férfiak is! Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy inkább egy divatos kézitáskát kellene Luke-nak vennem öv helyett. Magam elé képzelem, amint sikkes kis táskával a hóna alatt igyekszik be a cégéhez… Hmm. Legyen mégis inkább az öv. Hirtelen felfigyelek egy előttem haladó csajra krémszínű náciban és magas sarkú, pántos cipőben. A fején rózsaszínű bukósisak, leopárdmintás szegéllyel. Ahogy megnézem magamnak, megtetszik a bukósisak. Nekem is kell egy ilyen! Még ha nincs is Vespám… attól felvehetnem a sisakot, hát nem? Ez lenne az én védjegyem. Mindenki csak Bukósisakos Lánynak nevezne. Ráadásul az utcai útonállóktól is megvédene, voltaképpen tehát a biztonságomat szolgálná… Meg kéne kérdeznem, hol vette. – Excusez-moi, mademoiselle! – kiáltok utána, elbűvölve önnön nyelvkészségemtől. – J'adore votre chapeau! A csaj üres tekintettel néz vissza rám, aztán eltűnik egy utcasarkon. Ami őszintén szólva faragatlanság egy ilyen jó bukósisakos nőtől. Úgy értem, itt vagyok én, aki mindent elkövetek, hogy saját nyelvén szóljak hoz… Upsz! Oh! Már értem. Na jó, szégyellhetem magam. De sebaj. Amúgy sem azért jöttem, hogy bukósisakokra fecséreljem a pénzemet. Végül is a házasság arról szól, hogy életünk párja az első, hogy az ő szükségleteit a magunk elébe helyezzük. Amúgy meg, gondolom, egy napra bármikor elrepülhetek ide. Londontól csak egy ugrás, vagy nem? Suze is velem jöhetne, jut eszembe, amitől jó kedvem kerekedik.

42 Istenkém, de jó is lenne! Hirtelen elképzelem, amint Suze meg én kart karba öltve, táskáinkat lengetve végigandalgunk a bevásárló utcán, és önfeledten kacarászunk. Két csaj Milánóban! Muszáj ide eljönnünk! Újabb sarokra érek, ahol megállok, hogy megnézzem a térképet. Már bizonyára közel járok. A pasi azt mondta, nincs messze az egész… Hanem ekkor egy Versace táska jön velem szembe, mire megdermedek izgalmamban. Közel járhatok az ősforráshoz! Olyan ez, mint amikor felmentünk arra a perui vulkánra, és a vezetőnk egyre újabb turistajelzéseket mutogatott, ahogy a csúcshoz közeledtünk. Ha mostantól nyitva tartom a szemem, és Versace táskákra vadászom… Alig néhány lépés után… újabb jön szembe velem! A táska tulajdonosának méretes a szemüvege, a kezében cappuccino, meg egy rakás Armani táska. Int a barátjának, benyúl az egyikbe, és előhúz egy lekváros üveget, rajta Armani címkével. Armani lekvár? Az Armani lekvárt is gyárt? Meglehet, hogy itt, Milánóban minden cikk márkás darab! A Dolce & Gabbana tán fogpasztát árul, a Prada pedig ketchupot. Újra elindulok, egyre szaporábban, mert hajt a lelkesedés. Szinte a levegőben érzem az üzletekben annyira jellemző új holmik szagát. A márkás táskák egyre gyakrabban tűnnek fel. A levegőt súlyos illatok ülik meg. Hallani vélem az akasztók csöndülését, meg ahogy behúzzák a cipzárt… Aztán hirtelen ott az orrom előtt az egész. Hosszú sugárút terül el előttem, észvesztőén elegáns tömeg hömpölyög, csupa menő cuccban. Lebarnult, mo-

43 dell alkatú csajok tetőtől talpig Gucci mintás hacukákban billegetik magukat észveszejtőén jó pasik oldalán, akik makulátlan vászon öltönyt viselnek. Egy vörösre rúzsozott csaj Versace farmerben tolja a Louis Vuitton bőrhuzatos babakocsiját. Egy szöszi nő nyúlprémes szegélyű, barna, bőr miniszoknyában lépdel, ehhez stílusban tökéletesen illő mobilba hadovál. Kisfia, akit maga mellett vonszol, tetőtől talpig Gucciba van bújtatva. És az üzletek… Mert bolt van itt bolt hátán. Ferragamo. Valentino. Dior. Versace. Prada. Bemerészkedem az utcába. A nyakam tekergetem, és szinte beleszédülök abba, amit látok. Micsoda kulturális sokk! Hisz időtlen idők óta csak olyan boltokat láttam, amelyek különféle népek kézműves termékeit és fa gyöngysorait árulták! Hónapok óta! Úgy érzem magam, mint akit alaposan kiéheztettek, és most két adag tejszínnel falja magába a tiramisut. Hú, micsoda kabát! És az a cipő! Király! Hol is kezdjem? Egyáltalán hol… De moccanni sem tudok izgalmamban. Olyan vagyok, mint az Ezópusz mesebeli szamara, amelyik nem tudott választani az elébe rakott szénanyalábok közül. Itt találnak majd rám évek múltán, földbe gyökerezett lábbal, amint a hitelkártyám szorongatom. Hirtelen egy rakás bőrövre és pénztárcára téved a pillantásom egy közeli butik kirakatában. Bőr. Luke öve. Ezért jöttem ide. Becky, koncentrálj! Rogyadozó térddel megindulok a bolt felé, s még mindig kábán belököm az ajtaját. Nyomban megcsapja orrom a drága bőr lehengerlő illata, ami olyan átható, hogy a fejem is szinte kitisztítja.

44 Ez a bolt egyenesen bámulatos! A szőnyege halvány szürkésbarna, s a bemutató vitrineket puha fények fürdetik. Pénztárcákat, öveket, táskákat és zakókat látok… megállok egy próbababa mellett, amelyen a világ legcsodásabb csokoládébarna kabátja van, tiszta bőr és szatén. Szeretettel megcirógatom, aztán felemelem az árcédulát… és csaknem összecsuklom. Na persze, ezek lírában számolnak, mosolygok megkönnyebbülten. Azért fest úgy, mintha… Jaj, nem! Már minden euro. A pokolba is! Nagyot nyelek, és továbbmegyek. Ez is azt bizonyítja, mennyire igaza volt apunak, mekkora hiba egyetlen valutában számolni. Tizenhárom voltam, amikor a szüleim elvittek Rómába… és a lírával az volt a helyzet, hogy sokkal többnek látszott, mint ami. Az ember megvett valamit egy szakajtó líráért, és a végén kiderült, hogy mindössze három rongy! Fantasztikus volt! Ráadásul, ha mégis megvettél egy üveg drága parfümöt, senki nem hibáztathatott (mármint a szülők nem), hisz – hogy anyut idézzem – ugyan ki tud fejben osztani ekkora számokkal? Javában nézegetem a kirakott öveket, mikor egy mokány, középkorú hapsi kerül elő az egyik próbafülkéből. A szivarját rágja, bőrrel szegett, pompás fekete kasmír zakó van rajta. Ötvenes lehet. A bőre napbarnított, haja rövidre nyírt, ősz, szemei átható kékek. Egyedül az orra hibázik valahogyan, ami, hogy őszinte legyek, jókora krumpliorr. – Hé, Roberto – mondja most reszelős hangon.

45 Angol az ürge, noha a kiejtése elég fura. Az amerikai és a cockney valamiféle keveréke. A próbafülkéből erre kisiet egy fekete öltönyös eladó, aki szögletes, fekete szemüveget visel, s a kezében mérőszalagot szorongat. – Igen, Signor Temple? – Mennyi ebben a kasmír? – simítja végig bíráló tekintettel a mokány kis fickó a zakót. – Signore, ez százszázalékos kasmír. – A legjobb fajta? – emeli fel intőn az ujját az ürge. – Nehogy átverjen! Tudja, mi a jelszavam: „Csakis a legjobbat veszem meg!” A fekete szemüveges megilletődve pislog. – Signore… mi… izé… nem verjük át. Az ürge néhány másodpercig némán méregeti magát a tükörben, aztán bólint. – Rendben. Hármat veszek. Egyet Londonba küldjenek, egyet Svájcba, egyet pedig New Yorkba! – számolja ki tömzsi ujjain. – Érti? A fekete szemüveges eladó átsandít rám. Rájövök, a vak is látja, hogy kihallgatom a beszélgetésüket. – Á, jó napot! – mondom gyorsan. – Ezt szeretném megvenni, és ajándék csomagolással kérem – mutatom fel a kiválasztott övet. – Silvia mindenben a segítségére lesz – mutat a pénztárnál ülő nőre, majd visszafordul a vevőjéhez. Odaadom az övet Silviának, és szórakozottan figyelem, amint becsomagolja csillogó bronzszín papírba. Elnézem, milyen ügyesen köti meg a szalagot, de fél füllel továbbra is Mr. Kasmír beszélgetését hallgatom, aki most egy bőröndöt méreget.

46 – Nem tetszik a textúra – mondja végül. – Valahogy másnak tűnik, valami nem stimmel vele. – Nemrég váltottunk szállítót… – tördeli kezét a fekete szemüveges muki. – Ugyanakkor igen finom bőr, signore… De elhallgat, mert Mr. Kasmír kiveszi szájából a szivart, és megsemmisítő pillantást vet rá. – Már megint át akar rázni, Roberto – mondja. – Jó minőséget akarok a pénzemért, amit nem sajnálok. Hozzon egy olyan bőrből valót, amit a régi szállítótól kaptak! Megértette? Beszéd közben odapillant rám, és kacsint egyet. – Itt a legjobb a bőr a világon, de a szemetüket ne vegye meg! – Semmi szín alatt – mosolygok rá vissza. – Mellesleg isteni a zakó! – Igazán kedves, hogy ezt mondja – bólint nyájasan. – Magácska színésznő? Modell? – Izé… nem… egyik sem. – Nem számít – lengeti meg a szivarját. – Hogyan fizet, signorina? – szakítja félbe a beszélgetést Silvia. – Á, izé… tessék. Ahogy átnyújtom a Visa kártyámat, melengető jóérzés járja át a szívem táját. Ajándékot venni sokkal nagyobb öröm, mint magunknak vásárolni! Ezzel ki is merítettem a teljes hitelkeretemet, úgyhogy mára ennyi volt a vásárlás. És most mihez fogjak? Talán megnézek valami kultúr izét. Esetleg azt a híres festményt, amit a hotelben javallottak.

47 A bolt végéből halk duruzsolást hallok, s szórakozottan arrafelé fordulok, mi történt. Valaki nyitva hagyta a raktár tükrös ajtaját, ahonnan egy fekete kosztümös nő jön épp elő, tüsténkedő eladók hadától körülvéve. Mi a csuda lehet a kezében? Miért olyan feldobott mindenki… Ahogy meglátom, mi van a kezében, megáll bennem az ütő, és libabőr szaladgál a hátamon a gyönyörtől. Ez nem lehet igaz! Pedig az. A nő egy Angel táskát lóbál a kezében.

48

HÁROM Angel táska ez, a maga teljes földi valójában. Azt hittem, már mindet eladták. Úgy tudtam, egyszerű földi halandó nem is képes ilyenhez hozzájutni. A nőci most szertartásosan egy vajszínű szarvasbőr állványra helyezi a táskát, és hátralép, hogy megcsodálja. Az egész üzlet elnémul, mintha csak a királyi család egyik tagja lépett volna be. Vagy egy filmsztár. Megigézetten bámulom a táskát. Ami bomba jó. Egyenesen isteni! A báránybőr olyan puha rajta, akár a vaj. A kézzel festett angyal az akvamarin finom színeiben pompázik. Alatta a csillámporos Dante név. Megroggyan a térdem, és izzadni kezd a tenyerem. Ez jobb, mint az a fehér tigris Bengálban. Nézzünk szembe a tényekkel. Az Angel táskák vélhetőleg ritkábbak, mint a fehér tigrisek. És egy most épp itt van az orrom előtt. Meg is vehetnem! – villan át az agyamon. – Megvehetném! – Miss? Signorina? Hall engem? – szakítja félbe egy hang gondolataim áramát. Silvia próbálja felhívni magára a figyelmet a pénztárnál. – Ó, igen, persze – mondom zavarba esve. – Felveszem a tollat, és alákanyarintom a nevem bármire, amit elém tesznek. – Eszerint ez az… Angel táska?

49 – Igen – mondja unott, gőgös hangon, mint egy tagbaszakadt kidobó, aki a banda személyes jó barátja, és tudja, hogy bánjon el a begőzölt rajongókkal. – Mennyibe kerül? – nyelek egy nagyot. – Kétezer euró. – Rendben – bólintok. Kétezer euró!? Egy táskáért? Hanem, ha lenne ilyen táskám, nem lenne szükségem új ruhákra. Soha többé. Kinek kell egy új szoknya, mikor az övé a világ legmenőbb táskája? Nem érdekel mi az ára, muszáj, hogy az enyém legyen! – Meg szeretném vásárolni – mondom kapkodó lélegzettel. Néma csend telepszik a boltra… aztán az összes eladó harsány kacajra fakad. – Nem veheti meg a táskát – mondja Silvia szánakozva. – Csak várólistával lehet hozzájutni. Ó, várólista! Naná, hogy van várólista! Mekkora marha vagyok! – Fel akar rá iratkozni? – kérdi Silva, miközben viszszaadja a Visa kártyámat. Jó, csak lassan a testtel! Nem igazán lenne értelme egy milánói várólistának. Kezdjük azzal, hogy hogyan jutnék a táskához? FedEx-szel kellene hogy utánam küldjék. Vagy érte kellene jöjjek, esetleg… – Igen, kérném szépen – hallom meg a saját hangomat. Miután lekörmölöm az adataimat, Silvia a fiókba ejti a nyomtatványt. – Felhívjuk, ha beérkezik az öné. – Nagyjából… mikor? – próbálom megőrizni a hidegvérem. – Azt nem tudom megmondani – feleli. – Hányan vannak előttem a listán?

50 – Nem hozzuk nyilvánosságra a részleteket. – Rendben. Kezdek begurulni. Hisz a táska ott van az orrom előtt, úgyszólván karnyújtásnyira… és mégsem lehet az enyém. Sebaj, rajta vagyok a listán. Ennél többet nem tehetek. Felveszem a Luke övét őrző bevásárlótáskát és lassan eloldalgok, de még utoljára megállok az Angel táska előtt. Istenem, lélegzetelállítóan gyönyörű! A világ legmenőbb, legszebb táskája! Hirtelen mentőötletem támad. – Csak arra gondoltam, tudják-e, hogy mindazok megvennék-e még a táskát, akik rajta vannak a listán? – szólítom meg újra a pénztárosnőt. – Rajta vannak, és kész – mondja Silvia tagoltan, mint aki egy retardálttal beszél. – Igen, de időközben meggondolhatták magukat – magyarázkodom. – Vagy esetleg már vettek is egyet! – buknak ki számból az izgatott szavak. – És akkor máris rajtam a sor! Érti már? Elvihetném ezt a táskát! Hogy lehet ez a csaj ilyen közönyös? Hát nem érzi át az ügy fontosságát? – Sorban felvesszük a kapcsolatot a vevőinkkel – mondja Silvia. – Amint önre kerül a sor, megkeressük. – Én is megtehetném maguk helyett – igyekszem segítőkésznek mutatkozni. – Amennyiben megadják a telefonszámokat. Silvia egy pillanatig némán méreget. – Nem, köszönöm. Majd tartjuk önnel a kapcsolatot. – Rendben – eresztek le. – Mindenesetre köszönöm. Ez minden, amit tehettem. Többé nem töröm a fejem a dolgon, hanem kiélvezem Milánót. Ez az! Még egy utol-

51 só, vágyódó pillantást vetek az Angel táskára, aztán elindulok kifelé. Ne fújjuk fel a dolgot! A legjobb nem is gondolni rá. Ehelyett mostantól a… kultúrára koncentrálok. Igen! Hirtelen megállok az utca közepén. Luke lakásának telefonszámát adtam meg a boltban, ő azonban már egy ideje mondott valamit arról, hogy megváltoznak a telefonvonalak. Mi van, ha elavult számot adtam oda? Sietve sarkon fordulok, és újra beviharzom a boltba. – Jó napot! – mondom kifulladó lélegzettel. – Arra gondoltam, megadok egy másik elérhetőséget is, amenynyiben ez nem működne. – Belekotrok a táskámba, és kihúzom Luke egyik névjegyét. – Ez a férjem irodájának a száma. – Helyes – morogja Silvia, kissé megviselten. – Csak… ha már itt tartunk, ha beszélnek vele, ne említsék meg a táskát – halkítom le a hangomat. – Mondják inkább azt, hogy az angyal leszállt a földre. – Az angyal leszállt a földre – ismétli meg a mondatot Silvia, és lekörmöli, mintha egész életében csak kódolt üzeneteket továbbított volna. Jobban meggondolva ez sem lehetetlen. – Kérjék Luke Brandont – magyarázom tovább. – A Brandon Communicationstől. Ő a férjem. Látom, hogy Mr. Kasmír a név hallatán felnéz a bolt túloldaláról, ahol bőrkesztyűket válogat. – Luke Brandon – mondja újra Silvia. – Nagyon helyes. Elteszi a névjegyet, és búcsúzóul odabiccent. – És felhívtak már valakit a listáról? – tör ki belőlem ellenállhatatlanul a kérdés.

52 – Signora Brandon! – csattan fel Silvia hangja kimerülten. – Ki kell várnia a sorát! Ez minden, amit tehetek! – Biztos benne? – szól közbe egy reszelős hang. Felnézve látjuk, hogy Mr. Kasmír közeledik hozzánk a bolt túloldaláról. Hát ez meg mi? – Bocsánat, de nem értem – mondja Silvia gőgösen, mire a fickó rám kacsint. – Ne hagyja, hogy átverjék, kislány! – mondja, majd Silviához fordul. – Ha akarta volna, eladhatta volna neki a táskát. Tömzsi hüvelykjével az állványra helyezett Angel táska felé bök, és megszívja a szivarját. – Signor… – Egy ideje hallgatom magukat. Ha eddig nem hívtak fel senkit a várólistán, senki nem tudja, hogy ez itt bejött. Nem is sejtik a létezését. – Az ürge most hatásszünetet tart. – A fiatal hölgy meg majd meghal érte. – Nem ez a lényeg, signore – mosolyog rá mereven Silvia. – Szigorú rendet tartunk… – Egy kis diszkréció az egész, ne mondja, hogy nem telne maguktól! Huhh, Roberto! – szólítja most az eladót. A fekete szemüveges muki elősiet valahonnan a háttérből. – Signor Temple! – mondja hízelkedve, miközben a szeme rám villan. – Minden rendben? – Ha a barátnémnak kérném ezt a táskát, odaadná? Az ürge egész füstfelhőt fúj ki a tüdejéből, és felvonja a szemöldökét. Szemlátomást élvezi a jelenetet. Roberto Silviára pislog, aki felém int a fejével és a szemét forgatja. Szinte hallani vélem, hogy kattognak Roberto agyának fogaskerekei, ahogy felméri a helyzetet.

53 – Signor Temple – fordul most az ürgéhez egy bájvigyorral. –ön igen értékes vevőnk, ez így egészen más… – Szóval, odaadná? – Igen – mondja Roberto, kis szünet után. – Hát akkor…- néz Robertóra az ürge várakozón. Csönd támad. Izgalmamban visszafojtom a lélegzetemet. – Silvia – mondja végül Roberto. – Csomagolja be a táskát a Signorinának. Te jóságos isten! – Ezer örömmel – vet rám Silvia egy gyilkos pillantást. El sem hiszem, ami történt. – Én… én… nem is tudom, hogy háláljam meg – dadogom. –Életemben nem volt hozzám senki ilyen rendes, soha, de soha! – Engem ért megtiszteltetés – bólint az ürge, és a kezét nyújtja. –Nathan Temple. – Becky Bloomwood – mutatkozom be, és megrázom a kezét. –Oh, pardon, Brandon. – Magácska tényleg akarta azt a táskát – vonja fel a szemöldökét elismerően. – Én sem pipáltam még hasonlót. – Valóban majd meghalok érte! – vallom be nevetve. – Annyira hálás vagyok önnek! Nathan Temple legyint, mintha csak azt akarná mondani: „ugyan már, említésre sem érdemes”. Aztán öngyújtót vesz elő, és meggyújtja az időközben kialudt szivart. Mikor ismét pöfékelni kezd, felnéz. – Brandon… úgy, mint Luke Brandon? – Ismeri Luke-ot – ámuldozom. – Micsoda véletlen! – Csak hírből – mondja, és újabb füstfelhőt ereget. – A férje, tudja, közismert jelenség. Ha jól értem, az egyéves szünet után most tér vissza a munka világába?

54 – Nos… hát igen – lepődöm meg még jobban. – Honnan tudta? Nathan Temple megint kacsint egyet. – Egy ideje figyelem a ténykedését. Tehetséges ember. Évekkel ezelőtt mindegyik bank átváltott az online szolgáltatásokra, mégis egyetlen kapott közülük publicitást, az SBG, a férje ügyfele. – Signore Temple! – Roberto jelenik meg több bevásárlótáskával, melyeket átnyújt új ismerősömnek. – A többit leszállítjuk a meghagyás szerint… – Szép munka volt, Roberto – veregeti hátba Nathan Temple. –Viszontlátásra jövőre! – Kérem, engedje meg, hogy fizessek önnek egy italt! – mondom gyorsan. – Vagy ebédet! Vagy… bármit! – Sajnos, mennem kell. Noha megtisztel. – Szerettem volna valamivel kifejezni a hálámat. Mert iszonyúan hálás vagyok! Nathan Temple szerényen felemeli a kezét. – Ki tudja? Egy napon tán szívességet tehet nekem. – Megteszek bármit! – kiáltom lelkesen, mire elmosolyodik. – Élvezze a táskát! Jól van, Harvey! Mostanra felbukkant a semmiből egy krétacsíkos öltönyös vékony, szőke krapek, aki elveszi a táskákat Nathan Temple-től, s a két pacák kisétál a boltból. A pultra támaszkodom, és sugárzóm az üdvözült örömtől. Van egy Angel táskám! Van egy Angel táskám! – Az annyi, mint kétezer euró – hallok meg a hátam mögül egy goromba hangot. Hát igen. A kétezer euróról csaknem elfeledkeztem. Gépiesen a pénztárcámért nyúlok, de azután megállok mozdulat közben.

55 A tárcám természetesen nincs velem. A Visa kártyámat pedig teljesen kimerítettem Luke övével… mindöszsze hét euróm van készpénzben. Silvia szeme résnyire szűköl a habozásom láttán. – Ha gondja van a fizetéssel… – kezdi. – Szó sincs róla! – vágok vissza azonnal. – Mindössze egy percet kérek. Silvia kétkedőn fonja össze karját a mellén. Újra a táskámba nyúlok, és előhalászom a Bobbi Brown Sheer Finish púderes dobozkát. – Van kalapácsa? – kérdem. – Vagy bármilyen más nehéz tárgy. Silvia úgy néz rám, mintha most szalasztottak volna a bolondokházából. – Bármi megteszi…- Hirtelen meglátok a pulton egy nehéznek tűnő tűzőgépet. Kézbe veszem, és akkora erővel, amennyivel tőlem telik, ütögetni kezdem a dobozt. – Oddìo! – sikítja Silvia. – Ne izgassa magát! – lihegem. – Csak ki kell nyitnom valahogyan! Az egész doboz ripityára tört. Diadalmasan előhúzok egy Master Cardot, ami hozzátapadt a hátoldalához. Az én vörös kódos kártyám, a legégetőbb vészhelyzetek esetére. Erről aztán gőze sincs Luke-nak! De hát voltam már válsághelyzetben egyszer-másszor… a múltban. Ezért úgy döntöttem, nem jön rosszul egy amolyan mentőöv hitelkártya, valami eldugott helyen, mondjuk, jégbe fagyva vagy egy táska bélésébe bújtatva, hogy az embernek legyen ideje fontolóra vennie minden egyes vásárlását. Ez az egyszerű taktika a jelek szerint 90%-kal nyirbálja meg a fölös pazarlást.

56 És meg kell mondjam, az ötlet bevált! A dolog egyedüli bibije, hogy folyvást új púderes dobozokat kell beszereznem, ami nem is olyan olcsó mulatság. – Ezzel fizetek – nyújtom most át Silviának a hitelkártyát, aki úgy sandít rám, mintha veszélyes futóbolond lennék. Szakavatottan lehúzza a gépén. Egy perccel később alákanyarintom aláírásomat a papír cetli alá. Visszatolom eléje, ő pedig elteszi a fiókjába. Rövid szünet következik. Majd szétvet az izgalom. – Akkor… az enyém? – kérdem. – Tessék – mondja a nő mogorván, és átnyújtja a krémszínű csodát. Két kezem rázáródik a sodrott fogantyúra, s tiszta, háborítatlan öröm önt el. Az enyém. A hotelbe visszaérve szinte szárnyalok a levegőben. Ez volt életem egyik legszebb napja! Egész délután fel-le sétafikáltam a via Montenapoleonén, jól láthatóan vállamon lengetve az Angel táskát… amit meg is csodált mindenki. Valójában nem csupán csodálták, hanem eltátották a szájukat, mikor megláttak. Úgy éreztem magam, mint aki hirtelen rivaldafénybe kerül! Vagy húszan jöttek oda hozzám, és arról faggattak, hol vettem. Egy sötét szemüveges hölgyemény megállította a sofőrjét, és odaküldte hozzám, hogy felajánljon érte háromezer eurót. A legjobb az egészben, hogy mindenfelől ezt hallottam: „La ragazza con la borsa di Angel!” Azaz – gondolom én – a hölgy az Angel táskával! Így neveztek! Ahogy mámorosan beszédülök a hotel előcsarnokának forgóajtaján, látom, hogy Luke a recepciónál várakozik.

57 – Hát itt vagy! – sóhajt megkönnyebbülten. – Már aggódni kezdtem! Itt a taxink. – Kiterel a várakozó taxihoz, és rám csukja az ajtót. –Linate reptér – mondja a taxisnak, aki belesüvít a forgalomba; tülkölő kórus fogadja. – Milyen volt a napod? – kérdem, és a szemem sem rebben, mikor kis híján elüt minket egy másik taxi. – Minden ment, mint a karikacsapás! Ha sikerül megszereznünk ügyfélnek az Arcodas Csoportot, az komoly előrelépést jelent az üzletben. Pillanatnyilag rekordsebességgel terjeszkednek. Izgalmas idők várnak ránk. – És… úgy érzed, megszerzed őket? – Kicsit körül kell még őket udvarolnunk. Ha hazaérek, nekiállhatok előkészíteni az üzleti ajánlatot. Minden a tervek szerint alakul. Határozottan reménykedem. – Szép munka! – mosolygok rá. – És a hajad, nem bánták? – Ellenkezőleg, odavoltak érte – mosolyodik el fanyarul. – Látod? – mondom vidáman. – Tudtam, hogy így lesz! – És milyen volt a te napod? – kérdi Luke, miközben legalább százötvennel veszünk be egy kanyart. – Fantasztikus! – mondom sugárzó boldogsággal. – Maga volt a tökély. Imádom Milánót! – Tényleg? Enélkül is? – néz rám Luke kíváncsian. A zsebébe nyúl, és előhúzza a pénztárcámat. Istenem, egészen elfeledkeztem róla. – Igen, nélküle is! – nevetek fel. – Bár… még így is sikerült… egy kis semmiséget vennem neked. Átnyújtom a bronzszín papírba csomagolt övet, és izgatottan figyelem, ahogy Luke kibontja.

58 – Becky, ez csodálatos! – mondja. – Igazán… – csuklik el a hangja, miközben ide-oda forgatja a kezében. – A régi helyébe vettem – magyarázkodom. – Amire ráragadt a gyanta, emlékszel? – Igen, emlékszem – hatódik meg még jobban. – És semmi mást nem vásároltál Milánóban? Csak nekem ezt az ajándékot? – Izé… Közönyösen vállat vonok, a torkom köszörülöm, és az időt húzom. A házasság alapja az őszinteség és bizalom kell legyen. Ha most nem vallok az Angel táskáról, elárulom ezt a bizalmat. Ha viszont beszélek róla… mindent el kell mondanom a vészkártyáról, a vörös kódos hitelkártyáról. Amit nem tartok túl nyerő ötletnek. Semmi kedvem holmi ostoba vitával elrontani a nászutunk utolsó értékes perceit. Hanem házastársak vagyunk, férj és feleség! – öntenek el az érzelmek. – Nem lehetnek titkaink egymás előtt! Jó, legyen, inkább vallok, itt és most. – Luke… – Várj, Becky! – vág közbe Luke, kissé rekedten. – Becky, szeretnék bocsánatot kérni. Bocsánatot? – Azt mondtad, megváltoztál. Azt mondtad, felnőttél. És lám… így is van – tárja szét a karját. – Az igazat megvallva arra számítottam, hogy valami irtózatos nagy kiadással a hátad mögött térsz vissza a hotelbe. Egek ura! – Izé… Luke… – dadogom. – Szégyellem magam – mondja a homlokát ráncolva. – íme, ez volt első látogatásod a divat fővárosába, és semmi mást nem vettél, csak nekem egy ajándékot.

59 Becky… ez igazán megható! Chandrának igaza volt. Hatalmasan nagy lélek vagy! Hallgatás telepedik ránk. Itt az idő, hogy bevalljam az igazságot. Hanem hogyan adhatnám tudtára, hogy egyáltalán nem vagyok magasztos lélek, nagyon is ócska, vacak lelkem van? – Hát… – hajtogatom idegesen a bronzszín papírost. – Izé, tudod. .. ez csak egy öv! – Az én számomra nem az, hanem a házasságunk foglalata – mondja halkan. Néhány pillanatra kezébe fogja a kezemet, majd elmosolyodik. – Elnézést, mit is akartál mondani az imént? Még mindig tisztára moshatnám magam. Még lehet. – Ümm… hát… csak annyit akartam mondani, hogy… az övcsat állítható. Nyomorultul rámosolygok, és elfordulok, mintha a tájat csodálnám. Jó. Hát akkor nem mondtam el az igazságot. Mentségemre legyen azonban mondva, ha egy kicsit is odafigyel arra, amit olvastam neki a Vogue-ban, neki is szemet szúr a táska. Nem rejtegetek én semmit. Karomon ott leng a világ egyik leginkább vágyott státuszszimbóluma, és neki még csak le sem esett a tantusz! Különben is most hazudok utoljára. Ezt szentül fogadom! Mostantól nincs sem nagy hazugság, sem ártatlan füllentés, sem semmi a kettő között. Őszinteségen és bizalmon alapuló tökéletes házasságban élünk majd. Igen! Mindenki irigyelni fogja a közöttünk uralkodó szeretetteljes harmóniát, mi leszünk a Pár, Aki… – A Linate reptér! – szakítja félbe gondolataimat a taxis hangja. Szembefordulok Luke-kal, és hirtelen elfog az izgalom.

60 – Íme, itt vagyunk – mondja, és a szemembe néz. – Még mindig haza akarsz menni? – Haza bizony! – mondom határozottan, nem hederítve gyomrom ideges remegésére. Kiszállok a taxiból, és kinyújtóztatom a lábam. Köröttünk utasok jönnek-mennek csomagszállító kocsikkal, s csaknem a fejem fölött mennydörgő robajjal emelkedik fel egy repülőgép. Istenem, hát itt vagyunk! Néhány óra, és Londonban leszünk. A több hónapos utazás után. – Mellesleg, ma délután anyád üzenetet hagyott a mobilodon – mondja Luke. – Arra volt kíváncsi, Sri Lankán vagyunk-e még, vagy átmentünk Malajziába. Viccesen felvonja a szemöldökét, s én a legszívesebben felkuncognék. Hogy meglepődnek majd mindannyian! És hogy megörülnek nekünk! Hirtelen tele leszek boldog várakozással. Hazafelé tartunk!

61

NÉGY Istenem! Megcsináltuk! Hazajöttünk! Újra angol földön vagyunk. Vagy legalábbis angol aszfalton. Éjjel Luke régi lakásában húztuk meg magunkat, béreltünk egy kocsit, amivel most Surrey felé száguldunk, hogy jól meglepjük anyut és aput. Még két perc, és megérkezünk a házuk elé! Most múlt tizenegy, ezért bizonyára a kertben kávéznak, szokásuk szerint, és fogalmuk sincs arról, hogy jövünk! Alig bírok magammal, úgy izgulok! Térdem nekinekiverődik a dél-amerikai törzsi maszknak. Lelki szemeimmel magam előtt látom, milyen képet vágnak a szüleim, ha megpillantanak minket! Anyu arca felderül, apu meg elképed, aztán az ő arca is mosolyra húzódik… és egymás karjaiba omlunk a füstfelhőben… Nos, füstfelhő talán mégsem lesz. A Vonatlesőkre gondoltam. De mindegy is. Szóval fantasztikus lesz. A világ legfantasztikusabb viszontlátása! Szegény szüleim, hogy bírták ki eddig egyáltalán nélkülem! Egyetlen lányuk vagyok, és most voltam a leghosszabb ideig távol tőlük. Tíz teljes hónapig. Mekkora lesz az öröm, hogy viszontlátnak! Ahogy rágördülünk a Mayfield Avenue-ra, először érzem, hogy egy icipicit elszorul a szívem. – Luke, nem kellett volna felhívnunk őket? – kérdem. – Túl késő – mondja Luke csöndesen, és balra indexel. Már csaknem az utcánkban járunk. Istenem! Kezdek komolyan ideges lenni. – És mi lesz, ha szívrohamot kapnak a megdöbbenéstől? – kérdem hirtelen támadó pánikkal.

62 – Biztos vagyok benne, hogy semmi bajuk nem lesz! – nevet Luke. – Ne aggódj! Már ott is vagyunk az Elton Roadon, a szüleim utcájában. A házuk elé gurulunk. Itt vagyunk. Luke felgördül a kocsibehajtón, és leállítja a motort. Egy pillanatig egyikünk sem mozdul. – Nos, készen állsz a bevetésre? – kérdi Luke. Hirtelen sután érzem magam, ahogy kikászálódom a kocsiból, és bevágom az ajtaját. Napsütéses, csodás nap van. Az utca csöndes, csak a madarak csiripelnek, s a távolból egy fűnyíró berregése hallatszik. Felmegyek a főbejárathoz, habozva megállok, majd hirtelen támadt izgalommal felemelem a kezem, és keményen megnyomom a csengőt. Semmi. Várok néhány pillanatig, aztán újra csengetek. De semmi mozgás odabent. Nincsenek itthon. Hát ez meg hogy lehet? – háborodom fel. Hol a csudában tekeregnek a szüleim? Hisz máskor mindig otthon vannak! Ez az ő életterük! Hát nem érezték meg, hogy egyetlen lányuk ma jön meg a világ körüli útjáról? – Menjünk el kávézni, és később visszajövünk – javallja Luke. – Helyes – dünnyögöm, és megpróbálom elrejteni csalódásomat. Az egész tervem dugába dőlt. Érzelmes, nagy találkozásra készültem, nem egy vacak kávéra! Bánatosan végigmegyek a kerti ösvényen, és rákönyöklök a kovácsoltvas kapura. A tört retesszel játszom, amelyet apu két évtizede készül megjavítani, és elnézem a rózsákat, melyeket a szüleim tavaly az esküvőnk ked-

63 véért telepítettek ide. Nagy ég, közel egy éve vagyunk házasok! Még belegondolni is fura! Hirtelen távoli hangokat hallok meg az utcában. Felemelem a fejem, és arrafelé hunyorgók. Ketten most kerülték meg a sarkot. Ők azok! A szüleim! Anyun mintás ruha van, apun rövid ujjú, rózsaszínű ing. Mindketten lebarnultak, és majd kicsattannak az egészségtől. – Anyu! – rikkantom. – Apu! – tárom szét a karom. – Hazajöttünk! A szüleim felnéznek, és a földbe gyökerezik a lábuk. Hirtelen észreveszem, hogy valaki van még velük. Valami nő. Vagy csaj. Nem látok jól az erős napsütésben. – Anyu! – kiáltom újra. – Apu! Különös. Nem mozdulnak. Talán a megjelenésem döbbentette meg őket ennyire. Talán szellemjelenésnek hisznek. – Visszajöttem! – ordítom teli torokból. – Én vagyok az, Becky! Meglepetés! Legnagyobb elképedésemre a szüleim hátrálni kezdenek. Hát ez meg mi a … ? Felém kellett volna fussanak! Megáll az eszem! Villámgyorsan eltűnnek a sarkon. Néhány pillanatra szóhoz sem jutok a döbbenettől. – Luke, ők ugye apu és anyu voltak? – Azt hiszem. – Luke úgy tűnik, ugyanúgy lepadlózott, mint én. – És tényleg… elfutottak előlem? Még ilyet! Hogy a tulajdon szüleim felvegyék a nyúlcipőt, mintha pestises lennék! – Jaj, nem, dehogy? –mondja Luke gyorsan.–Talán egyszerűen csak nem láttak meg téged. Nézd csak, megint itt vannak! – mutat feléjük.

64 Tény és való, a szüleim ismét feltűnnek a sarkon, ezúttal a csaj nélkül. Tesznek néhány lépést, aztán apu drámaian rángatni kezdi anyut, és felém mutogat. – Nézd, az ott Becky! – mondja. – Becky! – kiáltja anyu elfulladva. – Ez nem lehet igaz! Ez pont úgy hangzik, mint a tavalyi alakítása az Agatha Christie-darab amatőr előadásában, amelyben a holttestet felfedező hölgyet alakította. – Becky! Luke! – kiáltja apu. Kitárt karral futok feléjük. Apu karjai között találom magam. A következő pillanatban anyu is átölel minket, s egyetlen ölelkező gombolyaggá gubancolódunk. – Hazajöttél! – kiáltja apu. – Üdv újra itthon, drágám! – Minden rendben? – mér végig anyu aggódva. – Nincs semmi bajod? – Az égvilágon semmi! Csak épp úgy döntöttünk, hogy hamarabb hazajövünk! – Annyira hiányoztatok! – szorongatom meg anyut. – És azt is tudtuk, hogy mi is hiányzunk nektek! Mindhárman visszaballagunk a házhoz, ahol apu megrázza Luke kezét, és anyu is megölelgeti. – Alig hiszem el – mondja, egyikünkről a másikunkra nézve. –Egyszerűen nem megy a fejembe! Luke, de hoszszú a hajad! – Tudom – vigyorog rám a férjem. – De még mielőtt munkába állok, levágatom. Akaratlanul is szóra nyitom a számat, hogy tiltakozzam, de meggondolom magam. Nem akarom elrontani ezt a meghitt pillanatot. Ehelyett boldogan visszamosolygok rá, miközben még apuba karolok. Igen, pontosan így

65 képzeltem. Bár… bár… azt továbbra sem értem, mi volt ez az előbb. Szabadon maradt karommal újra hevesen megölelem anyut. – Olyan jó, hogy újra látlak! – adja vissza az ölelést. Megcsap a Green Irish Tweed parfüm ismerős illata, amit emberemlékezet óta használ. – Ezt jó hallani! – nevetek fel. – Mert nagyon úgy nézett ki, mintha…- hallgatok el sután. – Hogyan, drágám? – Nos, úgy nézett ki, mintha… mintha el akartál volna kerülni! Újra kuncogni kezdek, annak jeleként, hogy magam is mennyire nevetségesnek találom ezt a gondolatot. Csend. Nem biztos, hogy jól látom, de mintha a szüleim összenéznének. – Apád elejtette a szemüvegét! – mondja aztán anyu könnyedén. – Nem igaz, édes? – Úgy bizony! – helyesel apu lelkesen. – Elejtettem, el ám! – Vissza kellett mennünk érte – magyarázza anyu. Mindketten éberen méregetnek. Mi folyik itt? Talán titkolnak valamit? – Csak nem Becky az? – hasít a levegőbe egy fülsértő hang. Megfordulva Janice-t pillantom meg, a szomszédunkat, amint átkandikál a kerítésen. Rózsaszínű, virágmintás ruhát visel, hozzá illő szemfestékkel, a haját meg a gesztenyebarna igen fura árnyalatával festette be. – Becky! – kapja mindkét kezét a melléhez, s levegő után kapkod. – Hát te vagy az! – Szervusz, Janice! – köszöntöm leplezett bosszúsággal. – Visszajöttünk!

66 – Jaj, de jól nézel ki! – áradozik. – Ugye, milyen jól néz ki? – fordul a szüleimhez. – Hogy lesült! – Az utazás teszi – vetem oda közönyösen. – És Luke! Te meg úgy festesz, mint Krokodil Dundee! – méreget mindkettőnket Janice leplezetlen álmélkodással, amiért – nem tehetek róla – hálás vagyok. – Menjünk be a házba! – javasolja anyu. – Ott azután mindent elmeséltek! Ez az a pillanat, amelyet oly sokszor magam elé képzeltem. Leülni a barátokkal meg a családdal, és az utazásunk kalandjairól mesélni nekik. Szétteregetni a gyűrött térképet… leírni, milyen a napkelte a hegyekben… elnézni a lelkes arcokat… az álmélkodó pillantásokat begyűjteni… Attól eltekintve, hogy most, amikor mindez bekövetkezik, korántsem olyan, amilyennek elképzeltem. – Tenerifén voltatok-e? – firtatja többször is Janice, miközben arról beszélek, milyen volt az Amazonason átkelni. – És Mallorcán? Az utazási irodák remek csomagokat ajánlanak… – Izé… nem – mondom csipetnyi bosszúsággal. – De voltunk Afrikában. .. Indiában… valójában mindenütt! – tárom szét a karomat. – Nem bírom a hőséget – csóválja a fejét Janice. – Soha nem is bírtam. Még Floridában sem. De Disneylandben csak voltatok? –derül fel hirtelen. – Hát… nem. – Na, igen – néz rám Janice szánakozva. – Sebaj. Talán legközelebb! Legközelebb? Mikor lesz az a legközelebb, amikor tíz hónapot töltünk a világ körül?

67 – Igazán kellemes nyaralásnak tűnik – teszi hozzá biztatóan. Nem nyaralás volt! – kiáltanám a fülébe a legszívesebben. – Világ körüli út! Őszintén, mikor Kolumbusz Kristóf visszatért Amerikából, lefogadom, hogy nem Disneylandről faggatták! Oldalt sandítok a szüleimre, de még csak oda se hallgatnak. A mosogató mellett állnak, s anyuék pusmognak valamiről. Nem tetszik ez nekem. Valami történt, a vak is láthatja. Luke-ra pillantok, ő is a szüleimet vizslatja. – Hoztunk nektek ajándékokat! – kiáltom, és a bevásárlótáskámért nyúlok. – Anyu! Apu! Idenézzetek! A szatyorral vívott közelharc után előrántom a délamerikai maszkot, és átnyújtom anyunak. Kutyapofát formáz, jókora fogakkal és hatalmas, gömb alakú szempárral. Meg kell mondjam, elég ijesztő. – Egészen Paraguayból hoztam idáig! – mondom büszkén. Vérbeli világutazónak érzem magam! Íme, ritka kézműves remekeket hozok haza Oxshottba a dél-amerikai bennszülöttektől! Vajon hányan vannak honfitársaim közül, akik egyáltalán láttak ilyet? Nem lepődnék meg, ha egyszer egy múzeum kölcsönkérné a maszkot egy kiállításához! Ki tudja! – Egek! – mondja anyu, s idegesen forgatja kezében a maszkot. – Mi ez? – Hagyományos rituális maszk, amit a chiriguano indiánok faragtak, nem igaz? – csiripeli Janice nagy vígan. – Csak nem voltál Paraguayban, Janice? – döbbenek le. – Jaj, dehogy, aranyom – kortyol a kávéjába. – Egy John Lewis áruházban láttam ilyet.

68 Egy pillanatra elakad a szavam. – John Lewisnál… láttál hasonlót? – kérdem végül. – Kingstonban. Az ajándékosztályon – mosolyog rám. – John Lewisnál az ember manapság az égvilágon mindent beszerezhet. – De soha nem adja áron alul, meg kell hagyni – szól közbe anyu. Ezt nem hiszem el! Közel tízezer kilométeren keresztül cipeltem ezt a nyavalyás maszkot a világ körül, mint valami ritka, egzotikus kincset, ami közben végig kapható volt az átkozott John Lewis áruházakban. Anyu észreveszi, hogy lelombozódtam. – De a tied eredeti, aranyom! – mondja gyorsan. – Majd a kandallópárkányra tesszük, apád golfkupái mellé! – Jó – mondom, szikrányit elkedvetlenedve. Apura sandítok, ő azonban továbbra is kinéz az ablakon, és egy mukkot se szól. Talán később adom át neki az ajándékát. – És, nálatok mi újság? – veszek el egy csésze kávét anyutól. –Hogy van Martin? És Tom? – kérdem Janice-t. – Mindketten jól, köszönöm – mondja. – Tom egy ideje velünk lakik. – Á – biccentek megértőn. Tom Janice és Martin fia, aki alaposan befürdött a házasságával. Lucy, a felesége lelépett, alapjában véve azért, mert nem volt hajlandó ugyanolyan tetoválást tetetni magára, mint ő. – Már a házukat is eladták – mereng el Janice. – Valójában kitűnő áron. – És Tom jól van? Anyu és Janice összenéznek.

69 – A hobbijainak él, elfoglalja magát – mondja végül Janice. –Újabban rákapott a fafaragásra. Már egy csomó mindent fabrikált nekünk! Három kerti padot… két madáretetőt… most pedig egy emeletes nyári lakon ügyködik a kertben! – Ahogy ezeket sorolja, meglehetősen elgyötörtnek látszik. – Hú! – mondom udvariasan. – Ez nagyszerű! Hirtelen csipogni kezd a sütő időzítője, mire meglepetten felnézek. Csak nem adta anyu a fejét kenyérsütésre a távollétünkben? – Főzöl valamit? – pillogok a sütő felé, ahol a jelek szerint semmi nem sül. – Nem! – feleli anyám trillázó nevetéssel. – Arra figyelmeztettem magam, hogy menjek fel az eBayre. – Az eBayre? – meredek rá. – Hogyhogy? Honnan tudhat anyám az eBayről? Hisz a számítógéphez sem konyít egy fikarcnyit sem. Két éve javasoltam neki, vegyen Luke-nak ajándékba egy új egérpadot, mire egy kisállatboltban kötött ki. – Tudod, mi az, drágám? Internetes vásárlás. Épp alkuszom egy Ken Horn wokra meg egy pár gyertyatartóra – virágos írómappát vesz elő a zsebéből, és belenéz –, ó igen, és egy sövényvágó ollóra apádnak. Egyetlenegyszer használta csak a tulajdonosa! – Az eBay isteni! – csipogja Janice. – Irtó muris! Próbáltad már, Becky? – Hát… nem. – Pedig biztosan imádnád – vágja rá anyu azonnal. – Bár tegnap nem tudtam felmenni, hogy lecsekkoljam a Portmeirion tányérjaimat. Nem tudom, mi volt a bibi – csettint a nyelvével.

70 – Talán a szerver robbant le – szól közbe Janice sokat tudón. –Nekem meg egész héten a modemmel volt bajom. Kérsz süteményt, Becky? Sehogyan nem megy a fejembe. Anyu és az eBay? A következő az lesz, hogy bejelenti, a hatodik szintet is képes teljesíteni a Tomb Raideren. – De hát számítógéped sincs – mondom. – Ki nem állhatod ezeket a modern kütyüket. – Az is régen volt, drágám! Janice-szel elvégeztünk egy tanfolyamot, és széles sávon szörfözünk! Hadd adjak egy tanácsot, Becky! – néz rám komolyan. – A széles sáv mellé a helyedben feltétlenül tűzfalat installáltatnék. Itt valami nagyon nem stimmel. A szülőknek nem lenne szabad többet tudniuk a számítógépekről, mint a gyerekeiknek. Gondtalanul bólogatok, és a kávémat kortyolgatom, megpróbálva eltitkolni a tényt, hogy történetesen gőzöm sincs arról, mi fán terem a tűzfal. – Jane, húsz perc múlva dél – szól oda Janice halkan anyunak. –Nem jössz a… – Nem hinném. Menj most egyedül…- mondja anyám. – Mit sutyorogtok? – nézek egyikről a másikra. – Valami baj van? – Szó sincs róla! – mondja anyu, és leteszi a kávéscsészéjét. –Csak épp megbeszéltük, hogy Janice-szel és Martinnal elmegyünk ma Marsallék ebédjére. De ne aggódj! Majd kimentjük magunkat. – Ne butáskodj! – vágom rá azonnal. – Menj csak el, anyu! Nem akarjuk elrontani a napodat. Hallgatás a válasz. – Biztos vagy benne? – kérdi anyu.

71 Nem ezt vártam tőle. „Ugyan, az én drága kislányom hogyan is ronthatná el a napomat” – ezt kellett volna felelnie. – Hogyne, persze – mondom erőltetett vidámsággal. – Elmész arra az ebédre, utána is ráérünk jól kibeszélgetni magunkat. – Hát jó, ha akarod – mondja anyu. – Hazaugrom és átöltözöm – szól közbe Janice. – Örülök, hogy hazajöttél, Becky! Miután eltűnik a konyhaajtón keresztül, apura nézek, aki továbbra is merengve bámul ki az ablakon. – Jól vagy, apu? – kérdem. – Olyan hallgatag voltál. – Bocs – mondja, s megfordulva gyors mosolyt villant rám. –Csak elgondolkoztam kissé. A… jövő heti golfmérkőzésre gondoltam. Igen fontos esemény. Úgy tesz, mint aki labdát gurít egy golflyukba. – Helyes – mondom erőltetett vidámsággal, belül azonban egyre jobban elszomorodom. Nem a golfon gondolkozott, annyi szent. Vajon mit titkolhat? Mi folyik itt? – Szóval… – kezdem könnyedén. – Ki volt az a nő, akivel korábban együtt voltatok? A hatás olyan, mintha eldördült volna egy puskalövés. Anyu és apu dermedten néz rám. Látom, amint egy pillanatra összevillan a szemük, aztán ismét félrenéznek. Az arcukon őszinte ijedelem. – Miféle nő? – mondja végül anyu. – Én nem… te láttál valamiféle nőt, Graham? – néz apura. – Becky talán… arra a járókelőre gondol – leheli apu elfúló hangon.

72 – Igen, ez az! – kiáltja anyu, megint a színpadias modorában. –Arra a vadidegen nőre gondolhatsz, aki ott ment mellettünk az utcán. Biztosan ez lehet az, aranyom. – Ó, igen, persze. Mosolyogni próbálok, de egyre rosszabbul érzem magam. Miért hazudoznak nekem a szüleim? – Jó, akkor menjetek el, ebédeljetek a barátaitokkal! – mondom. – Érezzétek jól magatokat! Miután becsukódik mögöttük a bejárati ajtó, a legszívesebben elsírnám magam. Annyira vártam a mai napot, most azonban szinte azt kívánom, bár soha ne jöttünk volna haza. A jelek szerint senkit sem érdeklünk, s a ritka, egzotikus kincseim sem olyan ritkák vagy egzotikusak. Ráadásul miért viselkedik olyan furán anyu és apu? – Kérsz még egy csésze kávét? – kérdi Luke. – Nem, kösz – kapirgálok lábammal a konyhakövön. – Jól vagy, Becky? – Nem – vallom be vékony hangon. – Nem igazán. Nem egészen így képzeltem el a hazatérést. – Gyere ide! – tárja szét Luke a karját, én pedig hozzábújok. –Mégis mit vártál: hogy mindent odahagyva fényes estélyt adnak a tiszteletedre? – Nem, dehogy! – felnézek, és találkozik a tekintetünk. – Az is lehet, hogy… igen. Valami effélét vártam. Hisz annyi ideje voltunk távol, mégis úgy fogadnak, mintha csak a sarki boltba ugrottunk volna le! – A meglepetés mindig is szerencsejáték volt – mondja józanul. –Végtére is csak két hónappal későbbre vártak minket haza. Nem csoda, ha kissé kibillentek az egyensúlyukból.

73 – Tudom. De nem csak erről van szó – veszek egy nagy lélegzetet. – Luke… nem gondolod… hogy a szüleim… titkolnak valamit? – De igen – feleli. Mi? Tényleg? Alig térek magamhoz a meglepetéstől. Azt vártam, hogy szokásához híven azt mondja: „Becky, te képzelődsz!” – Valami susmus mindenképpen van itt – mondja Luke, majd elhallgat. – És azt hiszem, ki is találtam, miről lehet szó. – Miről? – meredek rá kíváncsian. – Arról a nőről, aki velük volt. Akiről nem hajlandók beszélni nekünk. Gondolom, ingatlanügynök lehet. Talán a költözést fontolgatják. – A költözést? – visszhangzóm rémülten. – Miért kellene elköltözniük? Hisz ez a ház maga a tökély! – Kicsit talán nagy lett nekik, miután elmentél… – De akkor mi a csudának titkolnák előttem? – emelem fel a hangomat izgalmamban. – A lányuk vagyok! Az egyetlen gyermekük! Bízniuk kellene bennem! – Talán csak nem akartak felizgatni – veti fel Luke. – De hát nem is izgattak volna fel! – kiáltom méltatlankodva. Rájövök azonban, hogy igenis, felzaklattak. – Hát, lehet, hogy igazad van. Ennek ellenére nehéz bevennem ezt a titkolózást! Kibontakozom Luke karjai közül, és az ablakhoz megyek. Mi lesz, ha a szüleim eladják ezt a házat? – siklik végig tekintetem hirtelen támadt nosztalgiával a kerten. – Nem, nem adhatják oda senkinek! Ez egyszerűen lehetetlen! Hisz itt tanultam járni. Itt volt az esküvőm.

74 Hirtelen felfigyelek Tom Webster jelenlétére a szomszéd kertben. Farmert visel, s pólóján a következő felirat virít: „A feleségem elhagyott, nem maradt egyebem ennél a nyamvadt pólónál.” Akkora fadeszkát vonszol, amekkorát még életemben nem láttam. Az anyját! Egészen nekibőszült. – Az is lehet, hogy tévedek – szólal meg Luke a hátam mögött. – Nem, nem tévedsz – fordulok feléje. – Ez lehet a helyzet. Mert ha nem, mi másról lenne szó? – Ne törd most ezen a fejedet! Hé! Holnap lesz a keresztelő, és találkozol Suze-zal! – Igen, bizony – lesz jobb a kedvem. Luke-nak igaza van. Lehet, hogy a mai nap nem olyan, mint amilyennek elképzeltem, de… a holnapi fantasztikus lesz! Viszontlátom Suze-t, a legjobb, a legközelebbi barátnőmet. Alig várom!

75

ÖT Az ikrek keresztelőjét Hampshire-ben, Suze szüleinek házában tartják. Ott tartózkodnak ugyanis, amíg Tarquin skót kastélyának keleti szárnyát tatarozzák. Élhetnének épp pembrokeshire-i lakásukban is, e pillanatban azonban valami távoli kuzin lakja. Tarquin sussexi házában pedig történetesen egy Jane Austen-filmet forgatnak. Suze családja már csak ilyen. Mindenkinek több háza van. Mialatt végighajtunk az ismerős fasoron, majd szétvet az izgalom. A kőépület ma is ugyanolyan hatalmasnak és nagystílűnek tűnik, mint valaha az oszlopcsarnokos bejárattal, bár a repkény egy részét lenyírták elöl. Két griffmadár áll őrt a kapu előtt, fejüket virágfüzér fonja körül, akárcsak Suze esküvőjén. – Siessünk! – mondom, miközben Luke beáll a parkolóba. Még a motort sem állítja le, de én máris kiugróm, és a kavicsos ösvényen a ház felé szaladok. Most, hogy itt vagyok, nem tudom tovább kivárni, hogy lássam Suze-t! A súlyos kapu félig nyitva, belököm. A jókora járólapokkal kirakott hallt liliomok díszítik, bámulatos elrendezésben. Két pincér jár fel-alá, kezükben pezsgős tálcával. Az antik széken, a kandalló mellett levetett nyereg. Semmi nem változott legutolsó látogatásunk óta. A pincérek eltűnnek egy folyosón, és én magamra maradok. Hirtelen elfog az idegesség, ahogy a járólapokon előrelépegetek. Mi lesz, ha Suze is úgy becsavarodott, mint a szüleim?

76 Aztán észreveszem a nyitott ajtón keresztül, a nappaliban. Szőke haját kontyba tűzte, és isteni oldalt kötős, mintás ruha van rajta. A karjában piciny kisbaba, a keresztelőhöz öltöztetve. De édes! Ő lehet az ikrek egyike. Tarquin mellettük áll, karjaiban a szintén keresztelői díszbe öltöztetett másik poronttyal. Noha a világ legkopottabb öltönye van rajta, istenuccse, dögösen néz ki! Nem is annyira… zömök. Mintha az évek során egyre inkább kikupálódna. Ötvenéves korára egy szexidol válik belőle! Szőke hajú kisfiú kapaszkodik a lábszárába, és, amint látom, Tarquin épp szelíden lefejti az ujjait. – Ernie – szól rá a gyerekre türelmesen. Ernie? – hasít belém a felismerés. Ő lenne a keresztfiam, Ernest? Mikor utoljára láttam, még járni sem tudott. – Wilfie olyan, mint egy kislány! – szól oda Suze Tarquinnak, s homloka a jól ismert módon ráncba szalad. – Clementine meg mint egy fiú! – Drágám, pontosan olyanok, mint két poronty kereszteléshez öltözve – mondja Tarquin. – Mi van, ha mind a kettő meleg? – pislog Suze aggódva Tarquinra. – Ha a hormonjaik összekeveredtek, mikor a méhemben növekedtek? – Nincs ezeknek semmi bajuk! Nevetséges félénkség telepedik rám, ahogy ott téblábolok az ajtóban. Nem akarok közéjük tolakodni, hisz ők már egy család. – Hány óra? – nézi meg Suze az óráját, most azonban Ernie az ő karjába kapaszkodik, s megpróbál felugrani rá. – Ernie, édesem, be kell rúzsoznom a számat! Hagyd szabadon a mama karját… Át tudod venni egy percre, Tarkie?

77 – Hadd tegyem le előbb valahová Clemmie-t – néz körül Tarquin segélykérőn a helyiségben, mintegy arra várva, hogy varázsütésre egy bölcső teremjen elő. – Majd én átveszem, ha engeded – szólalok meg elszoruló torokkal. Suze sarkon pördül a hangom irányába. – Bex? – a szeme tányérnyira kerekedik. – Bex? – Hazajöttünk! – iparkodom megőrizni a hidegvéremet. – Meglepetés! – Jóságos isten! Édes istenkém! Suze Tarquin kezébe nyomja a csecsemőt, aki, meg kell hagyni, ügyesen zsonglőrködik az ikrekkel. Suze felém rohan, és a karomba veti magát. – Bex! Mrs. Brandon! – Mrs. Cleath-Stuart! – viszonzom a tréfát, s érzem, hogy könnyek gyülekeznek a szememben. Tudtam, hogy Suze nem változik meg. Tudtam! – Hihetetlen, hogy újra itthon vagy! – ragyog fel az arca. – Mondj el mindent a nászutadról! Mindenről be kell számolnod, amit… – hirtelen elhallgat, és a táskámra téved a pillantása. – Egek, egy valódi Angel táska! – rebegi. Na igen. Végre egy értő lélek. – Az bizony – lengetem meg a karomon közönyösen. – Csak egy kis szuvenír Milánóból. Ö… kérlek, ne beszélj róla Luke előtt! – halkítom le a hangomat. Nem igazán tud róla. – Bex! – mondja Suze, félig-meddig feddőn, féligmeddig nevetve. – Hisz ő a férjed! – Pontosan – nézek a szemébe, mire mindketten kuncogni kezdünk. Istenem, olyan, mintha soha nem mentem volna el.

78 – És, milyen a házasélet? – kérdi Suze. – Maga a tökély – áradozom boldogan. – Egyszerűen mennyei. De hát magad is tudod. Olyan, mint minden nászút! – Én már terhes voltam a nászutamon – borul el Suze homloka. Áhítatosan megcirógatja az Angel táskát. – Nem is tudtam, hogy Milánóban is jártál! És hol voltatok még? – Mindenütt! A világ minden táján! – Mahálaká ősi szentélyét is láttátok? – hangzik fel egy bömbölő hang az ajtóból. Megfordulva látom, hogy Suze édesanyja, Caroline lépett a szobába. Rajta a legfurább ruha, amit valaha is láttam, valami borsózöld vászonból. Hozzá gesztenyebarna harisnyát és ormótlan szarvasbőr csizmát húzott. Életemben nem láttam még normális szerelésben. – Igen, voltunk! – mondom boldogan, mert elsősorban ő volt az, aki a fülembe ültette az utazás gondolatát, mikor elmondta, hogy a legjobb barátnője egy bolíviai parasztasszony. – És Ollantaytambo ősi indián városában? – Megszálltunk ott! Caroline szeme úgy csillog, mintha átmentem volna a vizsgán, engem pedig elönt a büszkeség. Vérbeli utazó lett belőlem! Azt már persze nem kötöm az orrára, hogy ötcsillagos wellness hotelben szálltunk meg. – Hol a kalapom? – néz körül homlokát ráncolva. – Letettem valahová. – Az afrikai fejpántról beszélsz? – pirul el Suze. – Izé… fogalmam sincs. Ránézek, mint aki mindent ért. Eldugta az anyja fejfedőjét, ez a napnál is világosabb.

79 – Caroline! – Suze apjának hangja hasít a levegőbe. A következő pillanatban megjelenik a hallban. Hajszálcsíkos nadrágja fölé mintás selyem pongyolát húzott. Ősz haja borzasán meredezik, s abban az évben, amíg nem láttam, az orra, ha lehet, vörösebb lett egy árnyalattal. Valójában bíborpiros. – Jó napot, Sir Gilbert – köszöntöm udvariasan. – Hogy van… – Caroline! – szól rá ismét a feleségére, miközben engem levegőnek néz. – Az ürge azt mondja, tud szerezni egy oroszlánt az elülső karámba. Ide is szállítja, és elvégzi az összes papírmunkát. Mit szólsz hozzá? – Sir Gilbert kék szempárja ragyog az izgalomtól. – Kicsit megfűszerezné az életünket, nem de bár? Váratlanul oroszlánüvöltést hallat, mire összerezzenek. – Egy oroszlán? – mondja Suze rémülten. – De apu, itt nem tarthatsz oroszlánt! Megeszi a gyerekeket! – Gilbert, az oroszlán a szavanna lakója, ahol szabadon száguldozhat – mennydörgi Caroline. – Aki járt már a Serengetiben, és látott hajnalban táplálkozó falkát… – Miért akar a papád oroszlánt? – súgom oda Suzenak, miközben Caroline tovább mondja a magáét. – Állatkertet akar alapítani, és megnyitni a nagyközönség előtt – súgja vissza. – Egyike ez az őrült terveinek. Mint a teknőcök, emlékszel? Úgy négy éve, amikor Suze meg én még együtt laktunk Londonban, az édesapja a fejébe vette, hogy teknőcöket tenyészt. Végül nekünk kellett átvennünk húsz teknőc bébit, és vigyáznunk rájuk egész hétvégén. – Az a nemes fenevad rám nézett – szavalja Caroline királyian –, mire mély megértés támadt kettőnk között…

80 – Akkor nézegesd majd az oroszlánomat, de a ketrecében – hallatja bömbölő nevetését Sir Gilbert. – Érted már? Szemlátomást roppant elégedett magával, Caroline pedig oly megrovón néz rá, hogy alig tudom visszafojtani a nevetésem. Imádom Suze családját! Istenem, de jó újra itthon lenni! – Talán átmegyek a templomba – mondom az órámra pillantva. – Később találkozunk… – Erről jut eszembe! – szakít félbe Caroline. – Találkoztam a segédlelkésszel, aki valamit hablatyolt arról, hogy meleg vízzel kellene keresztelni. Azt mondtam, szó sem lehet róla! Egy kis hideg víz egyáltalán nem árt meg a gyerkőcöknek. – Anyu! – jajdul fel Suze. – Én kértem a meleg vizet. Hiszen olyan picik még! – Badarság! – bődül fel Caroline. – Az ő korukban te már úsztál a tóban! Hat hónapos korodban Botswana Tsolido hegyén kirándultál. Szó sem lehet meleg vízről! Suze kétségbeesett pillantást vet rám, én pedig együtt érző grimaszt vágok. – Mennem kell – mondja. – Bex, később találkozunk. Maradsz, ugye, néhány napot? – Juj, de jó lenne! – mondom boldogan. – Á, és muszáj megismerkedned Luluval! – teszi hozzá, mikor már félig kívül került az ajtón. – Ki az a Lulu? – kiáltom oda, de már nem hallja. Jó, hamarosan ez is kiderül. Valószínűleg az új lova vagy ilyesmi. Luke odakint várakozik, ott, ahol ismét fedett átjárót állítottak fel a ház és a templom között, akárcsak Suze

81 esküvőjén. Ahogy megindulunk a gyékényszőnyegen, óhatatlanul is rám törnek az emlékek. Akkor beszéltünk először esküvőről, amikor itt voltam, már amúgy virágnyelven, aztán Luke megkérte a kezemet. És most újra itt vagyunk, csak épp egyéves házasokként! Lépteket hallok meg a hátam mögött. Megfordulva Tarquint pillantom meg, karjában az egyik kicsivel. – Szia, Tarkie! – mondom, mikor beér minket. – Szóval… melyik iker ő? – Clementine – feleli sugárzó mosollyal. – A mi kis Clemmie-nk. Ahogy jobban megnézem a gyereket, ledöbbenek, de igyekszem nem mutatni. A fene! Suze-nak igaza van. Tényleg úgy néz ki, mint egy fiú. – Gyönyörű kislány! – mondom gyorsan. – Egyenesen fantasztikus! Magamban kétségbeesetten keresgélek valami olyan jelző után, ami a nőies jellegét hangsúlyozná, ekkor azonban halk berregés-félét – igen berregést – hallok meg a fejem fölött, ami egyre hangosabb. Elképedve nézek fel, és látom, hogy óriási fekete helikopter közeledik felénk. Valójában… már le is száll a ház mögötti mezőn. – Csak nem helikopterrel érkezik egy ismerősötök? – ámuldozom. – Nem, ez tulajdonképpen az enyém – feleli Tarquin szégyenlősen. – Egy fordulóra adtam csak kölcsön egy barátomnak. Tarquinnak helikoptere van? – Tavaly vettem – magyarázza. – A Covent Gardenben épp a Gyűrű tetralógia ment, pont az elletési

82 szezon kellős közepén. Óriási dilemmába kerültem, mert egyiket sem akartam elmulasztani. – Izé… nahát! – bólogatok, mintha tényleg együtt éreznék vele. Voltaképpen így is van. Ha választás elé kerülnék, birkák ellését nézzem-e végig farkasordító hidegben, vagy egy rétestésztára nyúló Wagner-operát szenvedjek végig, én is szívesen vennék egy helikoptert. …. hogy elmeneküljek mindkettő elől. Mostanra megérkeztünk a templomba, ami tele van vendéggel. Luke-kal becsusszanunk egy hátsó padba, én pedig óvatosan szemügyre veszem Suze rokonait. Itt van Tarquin papája, padlizsán színű szmokingban, aztán Fenella, Tarquin nővére. Krémszínű ruci van rajta, és izgatottan visít valami szőke nőci láttán, akit nem ismerek. – Az meg kicsoda, Agnes? – hallok meg a hátam mögött egy recsegő hangot. Hátranézve látom, hogy egy ősz hajú hölgy, aki gigantikus rubin melltűt visel, a lornyettjén át fürkészi a csajt. – Fenella az, drágám! – feleli a mellette ülő kék ruhás nőci. – Nem Fenellára gondoltam, hanem a másik lányra, aki hozzá beszél – így a barátnője. – Lulura? Ő Lulu Hetherington. Meglepetten kapom fel a fejemet. Á. Eszerint Lulu nem ló, hanem egy csaj. Valójában szakasztott olyan, mint egy paripa. Nagyon vékony és karcsú, mint Suze, és rózsaszínű tweed kosztüm van rajta. Nevet valamin, amit Fenella mond… miközben mosolyog, minden fogát és a teljes ínyét megcsodálhatjuk valamennyien. – Ő a keresztanya – mondja Ágnes. – Szuper egy csaj! Suze legjobb barátnője!

83 Micsoda? Riadtan hőkölök hátra. Ez nevetséges! Én vagyok Suze legjobb barátnője. Ezt mindenki tudja. – Lulu fél éve költözött a faluba, és azóta szinte elválaszthatatlanok! – folytatja Ágnes. – Minden reggel látjuk őket együtt kilovagolni. Annyi közös vonása van a drága Susannal! Elég rájuk nézni! Most Suze jelenik meg az oltár előtt, a karjában Wilfriddel. Tényleg mintha lenne valami felületi hasonlóság közte és Lulu között. Mindketten szőkék és magasak, és mindkettő ugyanolyan kontyban hordja a haját. Suze most Luluval beszélget, s egészen megélénkül az arca. Ahogy kékülök-zöldülök e kettős láttán, viharos kacagásban törnek ki. – Természetesen az érdeklődésük is közös! – fülelek Agnes hangjára a hátam mögött. – A lovak, a gyerekek… nagyszerű támaszai egymásnak. – Minden nőnek szüksége van egy jó barátnőre – mondja most a másik bölcsen, majd elhallgat, amikor rázendít az orgona. A gyülekezet feláll. A szenténekek szövegéért nyúlok, ami ott van mindenki előtt a padban. De nem tudok elolvasni egyetlen szót sem, ehhez túlontúl fel vagyok kavarva. Az istentisztelet végeztével valamennyien visszamegyünk a házba, ahol a hallban vonósnégyes játszik, és pincérek köröznek italokkal. Luke nyomban beszédbe elegyedik Tarquin egy barátjával, aki az üzleti életből ismeri. Egy darabig magamban álldogálok, s azon rágódom, amit a templomban hallottam. – Bex! – Megkönnyebbülten fordulok hátra, ahogy meghallom Suze hangját.

84 – Suze! – mosolygok rá. – Ez gyönyörű volt! Már az eloszlatja minden aggodalmamat, hogy láthatom az arcát. Természetesen továbbra is mi vagyunk a legjobb barátnők! Emlékeztetem magam, hogy jó ideig távol voltam, ezért Suze rákényszerült, hogy helybeliekkel barátkozzon. A lényeg azonban az, hogy visszatértem! – Suze, menjünk el holnap vásárolni! – bukik ki belőlem. – Elmehetnénk Londonba… Majd segítek a kicsikkel… – Bex, nem lehet – szalad ráncba a homloka. – Megígértem Lulunak, hogy holnap reggel kilovagolok vele. Egy pillanatra elakad a szavam. Hát nem tudná lemondani azt a lovaglást? Hisz állandóan lovagol, én meg most érkeztem haza. – Á, jól van – sikerítek ki egy mosolyt. – Semmi gond! Majd talán máskor! A baba kéjesen nyöszörögni kezd Suze karjában, mire ő grimaszt vág rá. – Muszáj megetetnem őket. Utána azonban mindenképpen bemutatlak Lulunak. Bizonyára istenien kijöttök majd egymással! – Ebben én is biztos vagyok! – próbálok lelkesedést mímelni. –Később találkozunk! Nézem, amint Suze eltűnik a könyvtárban. – Pezsgőt, asszonyom? – szólal meg egy pincér a hátam mögött. – Ó, igen, köszönöm. Elveszek egy poharat a tálcáról. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve egy újabbat. Megindulok a könyvtár felé, és már épp a kilincsért nyúlok, amikor Luluval találom

85 szemben magam, aki most jön ki, és becsukja maga mögött az ajtót. – Á, szia! – veti oda fennhéjázón, kurtán. – Tudod, Suze most épp szoptat itt. – Tudom – mosolygok rá. – A barátnője vagyok, Becky. Hozok neki egy kis pezsgőt. Lulu visszamosolyog, de a kezét nem veszi le a kilincsről. – Szerintem jobb neki, ha magára hagyjuk – mondja kellemesen. Egy pillanatra annyira meglepődöm, hogy azt sem tudom, mit feleljek. Magára hagyjuk?Én ne zavarjam? Hisz ott voltam, amikor Suze világra hozta Ernie-t! – vágnék vissza a legszívesebben. Többet láttam belőle, mint ez a nő valaha is! Mégsem szólok. Nem fogok leállni versenyezni egy ilyen égi meszelővel! Ehelyett társalogni próbálok vele. – Akkor te vagy Lulu – mondom, tőlem telhetően kedvesen, és a kezem nyújtom. – Én meg Becky. – Á, igen, hallottam rólad. Miért néz rám olyan furcsán? Mit mondhatott rólam Suze? – És te Clementine keresztanyja vagy! – lelkendezem. – Ez igazán… nagyszerű! Mindent megteszek, hogy kapcsolatot létesítsek ezzel a csajjal, mégis, van benne valami taszító. A szája egy gondolattal vékonyabb a kelleténél, a tekintete meg egy csipetnyit hidegebb. – Cosmo! – csattan fel hirtelen. A pillantása irányát követve látom, hogy egy kiskölyök totyog be a vonósnégyes előadására. – Gyere el onnan, szívem!

86 – Cosmo! Remek egy név – próbálok meg barátságos hangot megütni. – A magazin után neveztétek el? – A magazin után? – mered rám, mintha teljesen félkegyelmű lennék. – Nem. A görög kozmosz szóból. Ami annyit tesz: „tökéletes rend”. Elönt a szégyen és a harag. Honnan a csudából tudjam? Különben is ő a butább kettőnk közül, mivel gondoljuk meg, hányan tudnak a Cosmo magazinról? Vagy egymillióan. És hányan hallottak holmi ásatag görög szóról? Vagy hárman. Ez az! – Vannak gyerekeid? – kérdi a csaj udvarias érdeklődéssel. – Ö… nincsenek. – És lovaid? – Hát… azok sem. Csönd támad köztünk. Lulu szemlátomást kifogyott a kérdésekből. Gondolom, most rajtam a sor. – És… hány gyereked van? – Négy – feleli. – Cosmo, Ludo, Ivo és Clarissa. Két-, három-, öt-és nyolcévesek. – Húha! Elfoglalt lehetsz. – Á, gyerekekkel egészen más az élet – mondja felvágósan. –Minden megváltozik. El sem tudod képzelni, milyen. – Talán mégis – nevetek fel. – Segítettem Suze-nak Ernie születése után. Szóval, tudom, milyen… – Nem tudhatod – néz rám lekezelően. – Amíg magad is anya nem leszel, fogalmad sem lehet róla. Lehetetlen! – Jó – motyogom megsemmisülve.

87 Hogyan lehet Suze jóban ezzel a csajjal? Hogyan? Hirtelen zajt hallok a könyvtárajtó irányából. Suze jelenik meg. Az arca maga az anyai aggodalom. – Szia, Suze! – mondom gyorsan. – Hoztam neked egy pohár pezsgőt! Nyújtanám feléje, de semmi jelét nem adja, hogy észrevette. – Lulu, Wilfie-nek kiütése van! – mondja ijedten. – Volt ilyen a tieidnek is? – Nézzük csak – mondja Lulu, szakértően elveszi Suze-tól a kisbabát, és rápillant. – Azt hiszem, ez hőkiütés. – Tényleg? – Nekem csalánkiütésnek tűnik – próbálok belefolyni a társalgásba. – Volt csalán közelében a közelmúltban? De láthatóan senkit nem érdekel, mit hordok össze. – Sudocremre lesz szüksége – mondja Lulu. – Majd hozok neked, ha akarod. Később beugrom a patikába. – Kösz, Lulu! Angyal vagy! – Suze hálásan visszaveszi Wilfie-t, ekkor azonban megszólal a mobilja. – Halló! – szól bele. – Végre! Hol van? – Miközben a másikat hallgatja, egész arca elégedetlen ráncokba gyűrődik. – Ez vicc akar lenni? – Mi a baj? – kérdjük egyszerre Luluval. – Mr. Happy az! – nyöszörgi Suze Lulunak. – Defektet kapott! Tiddleton Marsh mellett. – Ki az a Mr. Happy? – kérdezem megrökönyödve. – A mókamester! – nyöszörgi Suze kétségbeesetten. – Egy csomó gyerek csak őt várja! Egy szárnyas ajtó felé mutat. Mögötte kiöltözött gyerekek hadát fedezem fel, csinos kis ingekben, akik vadul futkosnak fel-alá, és párnákat vagdosnak egymáshoz.

88 – Majd odahajtok, és elhozom – mondja Lulu, és leteszi a poharát. – Legalább tudjuk, hol jár. Tíz perc az egész. Mondd neki, hogy maradjon, ahol van, és egy Range Rovert figyeljen! – Lulu, ha nem volnál, ki kéne találni – könnyebbül meg Suze. – Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. Elönt a sárga irigység. Én akarok az lenni, aki kisegíti Suze-t! – Én is szívesen felveszem! Már megyek is! – kiáltom. – Nem ismered a terepet – szerel le Lulu kedvesen. – Jobb, ha én megyek. – És mi lesz a gyerekekkel? – pislog Suze idegesen a szoba felé, ahol most már hangosabb a gyerekek visítozása. – Várniuk kell, és kész. Ha nincs itt a mókamester, hát nincs itt. – De… – Majd én szórakoztatom őket! – mondom, mielőtt meggondolhatnám magam. – Te? – néznek rám álmélkodva mindketten. – Igen, én – mondom magabiztosan. Hahaha! Majd én megmutatom nekik, ki segíti jobban Suze-t! – Bex… biztos vagy ebben? – néz rám aggódva Suze. – Semmi gond! – mondom. – De hát… – Suze – teszem rá a kezem a karjára. – Kérlek! Csak le tudok kötni néhány gyereket pár percre! Jaj, istenem! Ez kész bolondokháza!

89 Még a saját gondolataimat sem hallom meg. Semmit nem hallok, húsz izgatott kölyök visítozásán kívül, akik fel-alá rohangálnak a helyiségben, és egymást püfölik. – Izé… bocsánat – kezdem. A visítás erősödik. Valaki még kinyiffan itt, csak azt nem látom, ki, ebben a káoszban. – Üljetek le! – üvöltöm túl a lármát. – Mindenki üljön le! De mintha meg se hallották volna. Felkapaszkodók egy székre, és tölcsért formálok a kezemből. – Aki leül – ordítom –, az kap egy cukorkát! A sivítás azonnal alábbhagy, mintha elvágták volna. A húsz kölökpopó hangos puffanással ér földet. – Szervusztok! – köszöntöm őket vidáman. – Engem Béka Becky-nek hívnak! – brekegek egyet. – Mondja azt mindenki: „Szervusz, Béka Becky!” Csönd. – Hol a cukorkám? – csipogja egy kislányhang. – Izé… Belekotrok a táskámba, de nincs benne más, csak néhány szem gyógynövényes altatópirula, amiket az időeltolódás leküzdésére szereztem be. Narancs ízűek. Mi lenne ha… Nem, azt azért nem. – Majd! – mondom. – Előbb üljetek csöndben, a cukorkát később kapjátok meg. – Ez a bűvész pocsék – jelenti ki egy Ralph Lauren ingbe bújtatott kisfiú. – Ne mondj ilyet rólam! – háborodok fel. – Nézzétek csak! Izé… Fürgén az arcom elé viszem a két kezem, majd elrántom őket. – Kukucs!

90 – Nem vagyunk kisbabák – morogja a kölyök megvetően. –Bűvészmutatványokat akarunk! – Mi lenne, ha elénekelnék nektek egy szép dalt? – mondom csillapítóan. – Evezz, evezz, a vizesárokba evezz… lalala… – Bűvészkedjél! – sikkant fel egy kislány. – Bűvész trükköt akarunk! – süvölti egy másik tejfölös képű. – Bűvészkedjél, bűvészkedjél! Istenem, már közösen kántálják! A fiúk meg öklükkel verik hozzá a padlót. Bármelyik pillanatban újra felkelhetnek, és akkor megint egymásnak esnek. Bűvész trükköt? Milyen trükköt, istenem? – jár az agyam szélsebesen. – Tudok-e egyet is? – Jó! – mondom kétségbeesetten. – Jöjjön hát egy bűvész trükk! Ezt nézzétek! Mindkét karom cirkalmasan meglengetem, aztán a hátam mögé nyúlok kacskaringós, kifacsart mozdulatokkal, tőlem telhetően húzva az időt. Aztán az ingemen keresztül lecsatolom a melltartómat, és megpróbálok visszaemlékezni a színére. Igen. Az élénkrózsaszín gingham van rajtam az íjakkal. Tökéletes. A teremnyi kölyök feszült várakozással mered rám. – Mit csinálsz? – kérdi egy kislány elkerekedő szemmel. – Várjátok ki a végét! Továbbra is fenntartva a titokzatosság légkörét, előbb az egyik, majd a másik pántot bújtatom át a karomon. A gyerekek lélegzetvisszafojtva bámulnak. Most, hogy visszanyertem az önbizalmam, azt hiszem, elég jól megy. Valójában született tehetség lehetek!

91 – És most – mondom ünnepélyes, varázslós hangon –, most mindjárt elővarázsolok valamit! Néhány gyerek eltátja a száját. Ide most dobszó kéne. – Egy… kettő… három-háromra előrántom az ingujjamból, és fellobogtatom a rózsaszín melltartót. – Tádám! A terem ujjongó éljenzésben tör ki. – Varázsolt! – kiáltja egy vörös üstökű kölyök. – Újra! – visítja egy kislány. – Csináld újra! – Akarjátok, hogy újra csináljam? – ragyogok az elragadtatástól. – Iiiigen! – visítják kórusban. – Szerintem inkább ne – hallok meg egy vidám, pattogó hangot az ajtóból. Megfordulva látom, hogy Lulu áll a küszöbön, és leplezetlen rémülettel néz rám. Jaj, nem! Édes istenem! A melltartó még mindig ott pörög a fejem felett. – Bűvész trükköt kértek tőlem – magyarázkodom, s közönyösen vállat vonok, vagy legalábbis megkísérlem. – Aligha hinném, hogy ilyenfajta trükk való a gyerekeknek? –vonja fel Lulu a szemöldökét, majd vidám, anyás mosollyal a gyerekekhez fordul. – Ki akarja látni Mr. Happyt? – Nekünk Béka Becky kell! – ordítja egy fiú. – Levette a melltartóját! Ó, banyek! – Béka Beckynek izé… most mennie kell! – jelentem ki vidáman. – De még találkozunk, gyerekek! Lulu tekintetét kerülve összegyűröm és a táskámba gyömöszölöm a melltartómat, majd kihátrálok a helyi-

92 ségből. A svédasztal felé indulok, ahol Luke épp lazacfalatkákra vadászik. – Jól vagy? – kérdi meglepetten. – Nagyon kipirosodtál. – Igen… kitűnően – megragadom a pezsgős poharát, és meghúzom. –Jobban nem is lehetnék. Holott koránt sincs ez így. Egyre várom, hogy lekopjon ez a Lulu, és végre kibeszélgethessem magam Suze-zal… de csak nem akar elkotródni. Teát készít a gyerekeknek, azután rendet rak. Valahányszor segíteni próbálok, megelőz egy nedves törlőruhával, kancsóval vagy holmi anyai tanáccsal. Suzezal egyfolytában a gyerekeikről csacsognak, közbeszólnom lehetetlen. Este tízkor tűnik el. Végre egyedül találom magam a konyhában Suze-zal. A hatalmas Aga tűzhely mellett ül, az ikreket szoptatja, és hárompercenként hatalmasakat ásít. – Eszerint jól sikerült a nászutad – sóhajt vágyakozva. – Fantasztikus volt. Maga a tökély. Voltunk ezen az isteni helyen Ausztráliában, ahol búvárkodni lehet, és… Elhallgatok, mert Suze újra ásít. Talán majd holnap folytatom. – És te? Milyen az élet három gyerekkel? – Tudod, hogy van ez – mosolyodik el fáradtan. – Jó és kimerítő. Minden más, mint volt. – És… sok időt töltesz együtt Luluval? – kérdem közönyösen. – Hát nem remek teremtés? – derül fel Suze arca. – De … igen. Kicsit ugyan basáskodónak tűnik – mondom némi tétova hallgatás után.

93 – Basáskodónak? – néz fel Suze meglepetten. – Bex, hogy mondhatod ezt? Mindent neki köszönhetek itt! Annyit segített! – Á, igen – visszakozom sietve. – Nem úgy értettem… – Pontosan tudja, min megyek keresztül – sóhajt fel Suze. – Úgy értem, neki négy gyereke van! Ő aztán igazán ért engem! – Igen. Én ellenben nem. Erre gondolt. A boromba bámulok, és hirtelen elnehezül a szívem. Egyetlen viszontlátás sem úgy sült el, mint vártam. Felállók, az Agához megyek, ahol mindig egy szekérderék családi fotó díszeleg a parafa falon. Az egyiken Suze és én vagyunk láthatók, tollboával és csillogó sminkkel bulihoz öltözve. Egy másik szintén kettőnket mutatja a kórházban az újszülött Ernievel. Aztán sajgó szívvel meglátok egy vadonatúj fotót. Suze és Lulu ül a lován, egyforma lovaglókabátban és hajhálóval. Belemosolyognak a kamerába, és úgy festenek, mint az ikertestvérek. Ahogy elnézem a fényképet, hirtelen érzem, mint nő bennem egyre szilárdabbá az eltökéltség. Nem fogom odaadni a legjobb barátnőmet holmi basáskodó, lóarcú műlovarnőnek! Amire Lulu képes, arra én is. – Holnap én is veletek mennék lovagolni – vetem oda mintegy mellékesen. – Ha van fölös lovad. Ha nagyon muszáj, majd én is felteszek egy hajhálót. – Hogy te? – dadogja Suze. – De Bex, te… nem tudsz lovagolni. – Már hogyne tudnék – mondom könnyedén. – Ami azt illeti, lovagoltunk egy keveset Luke-kal a nászutunkon.

94 Ami… részben… igaz is, de csak részben. Majdnem tevére ültünk Dubaiban, de a végén búvárkodni mentünk helyette. Különben pedig, mit számít. Majd jó erősen megfogózom abba a lóba, és… kész!

95

HAT Másnap reggel tízre teljes puccparádéban állok a tükör előtt. Nem akarok felvágni, de a látvány isteni! Ma reggel az első dolgom az volt, hogy elhajtottam a szomszéd falu lovaglóboltjába, és felszerelkeztem. Most hófehér lovaglónadrágban, testhez álló fekete zakóban, csillogó csizmában és csodás bársony lovaglókalapban feszítek. A legnagyobb büszkeségem azonban mind közül egy jókora vörös virágkitűző, melyről megannyi csillogó szalag csüng alá! Vigyázva a galléromra tűzöm, akár egy kokárdát, lesimítom a zakót, és a hatást vizslatom. Istenem, ez nagyon menő! Mintha valóban a Cruftsra készülnék. Na, nem oda, mert az a kutyaverseny, valami hasonlóra, na, ami a lovaké. Majd naponta kilovaglok a Hyde Parkba, fog el hirtelen az izgalom. Kemény gyakorlással elérem, hogy a legjobbak közé kerüljek! Aztán lejárok ide hétvégeken, és együtt nyargalászom Suze-zal. Az üzletben egy díjugrató versenyre is beneveztem. Kezdetnek nem is rossz. – Ejha! – jön be Luke a hálószobába. – Szívdöglesztő vagy. Mondhatnám, vadító. A csizma is milyen menő – vonja fel a szemöldökét. – És mennyi ideig lesztek távol? – Nem olyan sokáig – mondom tájékozottan. – Csak az erdőben fordulunk egyet. – Becky… – néz rám Luke aggódva. – Ültél te valaha is lovon? – Hogyne, persze! Egyszer. Tízéves koromban. Akkor is leestem. De talán nem koncentráltam eléggé vagy ilyesmi.

96 – Vigyázz azért magadra, jó? – mondja. – Még nem készültem fel arra, hogy özvegyi sorba jussak. – Nem lesz semmi baj! – pillantok az új lovaglóórámra a beépített iránytűvel. – Azt hiszem, mennem kell! A lovakat a háztól valamivel távolabb tartják. Ahogy közeledem, hallom a nyihogásukat és a patadobogást az istálló földjén. – Szia! – bukkan elő a sarkon Lulu kopott lovaglónadrágban és gyapjúzakóban. – Minden készen áll… – kezdené, de ahogy megpillant, elhallgat. – Egek! – horkan fel röhögve. – Suze, gyere, nézd meg Beckyt! – Mi történt? – siet elő a sarokról Suze, majd földbe gyökerezik a lába. – Az anyját, Becky! Hű, de csinos vagy! Végigmérem a szutykos, öreg lovaglónadrágját, a sáros csizmáját és az ütött-kopott lovaglókalapot. Ahogy lenézek saját csillogó-villogó szerelésemre, hirtelen elszégyellem magam. Hogy lehettem ilyen ostoba? Mégsem szégyenülhetek meg azonban Lulu előtt. Fel a fejjel! – Igyekeztem kitenni magamért! – próbálok tárgyilagos, könnyed hangnemet megütni. – Hát ez meg mi? – mutat Lulu hitetlenkedve ruházatom legnagyobb büszkeségére. – Egy virágkitűző. A lovaglóüzletben árulták – teszem hozzá célzatosan. – A lovak számára – jegyzi meg Suze tapintatosan. – Bex, ez a lovakra való. – Ó! Egy pillanatra összezavarodom. Hanem… miért ne viselhetné ember is? – gondolom végül.

97 – Itt is vagyunk! – lép oda hozzánk Albert, aki a lóistállót irányítja. Hatalmas barna lovat vezet elő a kantáránál fogva. – Magát ma Gingerre ültetjük. Igen jó természet, nem igaz, komám? Megdermedek a rémülettől. Ez lesz a lovam? Albert azt várja, hogy felügyeskedjem magam erre a hórihorgas szörnyetegre? Valami aranyos kis pónira számítottam. Albert a kezembe adja a gyeplőt, amit gépiesen elveszek, s közben igyekszem nem pánikolni. A ló egy lépést tesz előre óriási, súlyos patájával, mire ijedten félreugrom. Mi lesz, ha a lábamra tapos? – Nem szállsz fel? – penderül fel egy paripa nyergébe Lulu, amelyik, ha lehet, az enyéménél is behemótabb. – De igen, persze – kacagok fel közönyösen. Csak hát hogyan? Mégis hogyan kerülhetnék fel oda? – Felsegítselek? – ajánlkozik Tarquin, aki eddig néhány lépéssel odább tárgyalt Alberttel. Mögém jön, és még mielőtt észbe kaphatnék, felemel a nyeregbe. Egek ura! Túl magasan vagyok, szédülök, ha lenézek. Ginger most váratlanul kilép oldalra, én pedig visszafojtok egy rémült sikolyt. – Megyünk akkor? – kérdi Suze, aki vén fekete lován, Pepperen ül. Hangos patadobogással kiporoszkál a kapun, át a mezőre. Lulu csettint a nyelvével, megfordítja a lovát, és utánaered. Jó. Most jövök én. Gyerünk! – Gyi, te paci, indulj el! Fogalmam sincs, mit kell ehhez művelnem. Rúgjam oldalba? Kísérletképpen megrántom az egyik gyeplőt, de semmi nem történik. – Gyi te! – morgóm a fogam között. – Gyi, te Ginger!

98 Hirtelen, mintha tudna arról, hogy a barátai leléceltek, megindul előre. És ez… jó, semmi baj. Csak egy kicsit… jobban ráz, mint gondoltam. Előrelesek Lulura, aki szemlátomást remekül elvan, annyira, hogy lazán egy kezébe fogja a gyeplőt. – Csukd be a kaput! – kiált oda nekem. Csukjam be a kaput? – esem pánikba. Hát azt meg hogyan kell? – Majd én becsukom – szól oda Tarquin. – Érezzétek jól magatokat! – Igyekszünk! – kiáltom vissza nagy vígan. Jó. Amíg ilyen lassú a tempó, nem lehet nagyobb baj. Még vicces is. Süt a nap, lágy szellő borzolja a gyepet, s a lovak szőrén megcsillan a fény. Többen elmennek mellettünk a mező szélén vezető ösvényen. Mintegy véletlenségből kecsesen odabiccentek, és megcserdítem az ostoromat. Szemlátomást mély hatást gyakorlok rájuk! Talán megtaláltam, amire a sors mindig is rendelt. Talán vennünk kellene Luke-kal néhány lovat meg pár hektár földet. Eljárhatnánk díjugrató versenyekre, mint Suze… A francba! Ez meg mi? Ginger hirtelen vadul dobálni kezd. Jó, csak semmi pánik. Bizonyára ez az ügetés. Suze-ra és Lukira sandítok, mindketten egy ritmusban emelkednek és süllyednek a nyeregben a lovukkal. Igyekszem utánuk csinálni, de mindössze csak annyi történik, hogy nagyokat huppanok a nyeregben, amitől megfájdul a sejhajom. Uff! Istenem, de kemény is egy nyereg! Miért nem bélelik ki? Ha én terveznék nyergeket, puhára és kényelmesre álmodnám meg őket, szőrme párnával és italtartóval, meg talán…

99 – Vágtázhatunk? – szól hátra Suze a válla fölött. Még mielőtt felelhetnék, megsarkantyúzza a lovát, mire az úgy elsüvít, mint egy rakéta, a nyomában Luluval. – Nekünk nem kell vágtatnunk, Ginger – mondom gyorsan a lónak. – Elég nekünk… Jóóóóóságos istenem!Nekiered ő is a többiek után. A mindenit! Basszus! Mindjárt leesek. Tudom, érzem. Az egész testem megfeszül. Olyan görcsösen markolom a nyerget, hogy belesajdul a kezem. – Minden rendben, Bex? – kiáltja oda Suze. – Igen! – kiáltok vissza, pedig egyetlen vágyam az, hogy megállják végre. A szél az arcomba vág. Rosszul leszek a félelemtől. Ez már a vég! Ütött az utolsó órám! Egyedül az vigasztal, milyen szépen fest majd a nekrológom az újságokban. „Egy rátermett lovarnő, Rebecca Brandon (született Bloomwood) életét vesztette, mikor vágtára fogta lovát a barátaival.” Istenem! Azt hiszem, lassítunk. Na, végre! Már csak ügetünk… voltaképpen poroszkálunk… és végül megállunk. Valahogy sikerül lefejtenem a két kezemet a nyeregről. – Hát nem isteni? – fordul hátra Pepperen Suze. Szőke haja kibomlott a kalap alatt, és az orcája kipirult. –Jöhet egy jó kis galopp? Galopp? Ez valami rossz vicc. Ha Ginger még egy lépést tesz, kidobom a taccsot. Ki én!

100 – Tudsz ugratni, Bex? – kérdi Suze. – Csupán pár elhanyagolható akadály. De biztosan jól veszed őket, mert egész jó vagy! – teszi hozzá biztatóan. Egy pillanatra nem jutok szóhoz. – Csak az… izé… kengyelt kell megigazítanom – nyögöm ki végül. – Ti ketten addig menjetek tovább! Megvárom, amíg eltűnnek szem elől, és csak utána csusszanok le a földre. Remeg a lábam, és émelyeg a gyomrom. Soha többé nem hagyom el a szilárd, biztonságot adó talajt! Soha! Vajon mi örömet találnak ebben egyesek? Levetem magam a fűre, és leveszem az új lovaglókalapom. Az igazat megvallva azóta dörzsölte a fülem, hogy felvettem. Suze és Lulu valószínűleg mostanra messze járhatnak. Csak galoppoznak, galoppoznak, és közben pelenkákról beszélgetnek. – Gyere! – szólok rá Gingerre. – Menjünk haza! Felkelek, és óvatosan meghúzom a gyeplőt. A legnagyobb meglepetésemre engedelmesen követ. Ez már döfi! Ahogy átmegyek a mezőn, kezdek megnyugodni. A ló voltaképpen tök jó kiegészítő. Ki állítja, hogy fel kell rá szállni? Akár naponta kijárhatnék a Hyde Parkba. Vehetnék egy csinos lovacskát, és úgy terelgetném körbekörbe, mint egy kutyát. És ha egy járókelő firtatni kezdené, miért nem ülök fel rá, sokat tudó mosollyal így felelnék: – Ma pihenőnapot tartunk. Elandalgunk egy darabig, s végül kiérünk egy néptelen országútra. Megállok egy pillanatra, és körülnézek. Az út az egyik irányban elkanyarodik, és eltűnik egy

101 domb mögött. A másik irányban aranyos kis faluba torkollik, csupa favázas házikó, tenyérnyi előkerttel és… Óóó! És azok ott… boltok lennének? Félóra múlva sokkal, de sokkal jobban érzem magam. Fincsi sajtot vettem, dió töltelékkel, aztán egres befőttet, meg óriási retkeket, amit Luke imádni fog. A legjobb az egészben, hogy rátaláltam erre a bámulatos kis kalapos üzletre. Egy falu kellős közepén! Nyilván helyi kreálmányokat árul, talán egy új Philip Treacy bontogatja itt szárnyait. Nem mintha túl gyakran hordanék kalapot… de hamarosan hivatalos leszek egy esküvőre, lóversenyre vagy effélére. Az árak is fantasztikusak! Vettem ezért egy strucc-tollas fehér kalapot meg egy bizsuval kirakott fekete bársony példányt. Kicsit nehéz cipelni a kalapos dobozokat, de megéri a fáradságot. Ginger felnyihog, ahogy közeledem a lámpaoszlophoz, amihez kikötöttem, és toporzékolni kezd. – Ne félj! – mondom neki. – Nem feledkeztem el rólad. Vettem neki egy zacskó kakaós csigát meg valami „extra csillogást” kölcsönző sampont a sörénye szépítésére. A zacskóba nyúlok, és megetetem az egyik kakaós csigával. Megpróbálok nem összerázkódni, mikor belenyal a kezembe. Az egyedüli aprócska gond az, hová a csudába tegyem a vásárolt holmit? Mert, ugye, nemigen lehet egyszerre ezt a sok táskát fogni és Gingert hazavezetni. Ne tegyem a hátára a táskákat? Hogyan oldották ezt meg a régiek? Aztán hirtelen észreveszek egy jókora csatot Ginger nyergének egyik oldalszíján. Oda könnyen becsatolhatok egy táskát. Felveszem az egyik papír bevásárló tasakot,

102 körbehurkolom a csaton, és úgy ül ott, mintha odateremtették volna! Ahogy jobban megnézem, Ginger mindkét oldala tele van ilyen kézre álló csatokkal. Zseni vagyok! Boldogan felaggatom a táskákat az összes létező kampóra, szíjra és csatra Gingeren. Király! Soha nem gondoltam volna, mennyi vásárolt holmit bír el egy ló. Legvégül a két kalapos dobozt kötöm az oldalára. Rózsaszín-fehér csíkosak, akár egy cukorka. Eloldozom Gingert, és kivezetem a faluból, közben igyekszem fékezni a kalapos dobozok himbálózását. Néhányan a szájukat tátják, ahogyan elmegyek mellettük, de tegyék, ha jólesik nekik. Talán csak nem szoktak hozzá az idegenekhez errefelé. Az első kanyarhoz közeledünk épp, amikor lódobogásra leszek figyelmes. A következő pillanatban Suze és Lulu tűnik fel a lován. – Ott van! – mondja Lulu, aki kezével árnyékolja be szemét a nap elől. – Bex! – kiáltja Suze. – Aggódtunk miattad. – Jól vagy? – Kitűnően! – kiáltok vissza. – Nagyszerűen szórakoztunk! Ahogy közelebb érek, látom, hogy a két nő döbbenten összenéz. – Bex… mit műveltél Gingerrel? – kérdi Suze, s tekintetét hitetlenkedve futtatja végig a sok táskán és dobozon. – Semmit. Gingernek kutya baja – mondom. – Csak elvittem vásárolni. Képzeld, két isteni kalapot találtam! Arra várok, hogy Suze nógatni kezd, mutassam meg őket, de csak néz rám feldúltan. – Vásárolni vitt… egy lovat – mondja Lulu lassan. Rám pillant, aztán áthajol Suze-hoz, és a fülébe súg valamit. Erre ő elrötyögi magát, majd a szája elé kapja a

103 kezét. Érzem, hogy az arcom lángol a szégyentől. Suze kinevetett! Valahogy soha nem hittem, hogy képes erre. A házba visszaérve Lulu hazapályázik, Suze meg elrohan megetetni az ikreket. Ott maradok az istállóudvaron Alberttel, aki egy angyal, s segít leszedegetni az öszszes táskát és dobozt Ginger hátáról. Épp kifelé tartok, amikor Luke-ot látom közeledni a gumicsizmájában. – Na, milyen volt? – kérdi vidáman. – Hát… isteni – mondom, és lesütöm a szemem. Várom, hogy Luke megkérdezze, mi volt a baj, de szemlátomást máson jár az esze. – Becky, most hívott Gary a cégtől – mondja. – Tető alá kell már hoznunk azt az Arcodas-üzletet. Igazán sajnálom, de vissza kell mennem a városba. Hanem, tudod mit? Miért nem maradsz néhány napig? Tudom, mennyire vártad a viszontlátást Suze-zal. Hirtelen elöntenek az érzelmek. Igaza van. Alig vártam, hogy lássam Suze-t, és ennek még koránt sincs vége! Kit érdekel az az ostoba Lulu? Megyek, és most rögtön kibeszélem magam a legjobb barátnőmmel! A házba sietve a konyhában találom, ahol egyszerre szoptatja az ikreket, miközben Ernie helyet keres magának az ölében. – Ide süss, Suze! – mondom. – Mindjárt itt a születésnapod. Fogadj el tőlem egy szerény ajándékot! Menjünk el együtt Milánóba! Csak mi ketten! – Milánóba? – néz fel űzötten. – Ernie, hagyd abba, édes! Bex, nem mehetek Milánóba! Mi lenne a kicsikkel? – Velünk jöhetnének!

104 – Nem lehet – mondja Suze csaknem élesen. – Bex, te ezt nem érted! Ez fájt. Miért mondja mindenki ugyanezt nekem? Honnan tudják, mit értek, mit nem? – Jó – vágok vidám képet. – Rendezzünk akkor itt egy mesés születésnapi ebédet! Az étel legyen az én gondom, neked a kisujjadat sem kell mozdítanod… – Nem tehetem – mondja Suze, és kerüli a tekintetemet. – Valójában… már vannak terveim… a születésnapomra. Luluval elmegyünk egy wellness hotelbe egy napra. Anyák és gyerekek. Az ő ajándéka. Nem tudom elrejteni a döbbenetemet. Suze-zal eddig minden szülinapunkat együtt töltöttük. – Jó – nézem makacsul az ajtó fáját, amelyen egy elnyűtt tweed zakó vagy hat póráz és egy döglött fácánnak látszó valami lóg. –Nos, érezd jól magad! Boldog születésnapot! Csönd telepszik a konyhára. Nem tudom, mit mondhatnék még. Ilyen még nem fordult elő velem. – Bex… nem voltál itt – mondja Suze váratlanul, s érezni a hangján, milyen nyomorultul érzi magát ő is. – Nem voltál itt. Mi a csudát tehettem volna? Ne legyen egyetlen barátom sem? – Jaj, dehogy! – mondom vidáman. – Ne butáskodj! – Lulu nélkül nem bírtam volna. Óriási segítség. – Hogyne, természetesen. – Érzem, hogy könnyek gyülekeznek a szemembe. Elfordulok, hogy visszagyűrjem őket. – Nos… érezzétek jól magatokat! Biztos remek lesz. – Bex, ne csináld ezt! Nézd… majd beszélek Luluval a wellness hotelről. Biztos találunk harmadik helyet. Jaj, csak ne szánjon! Azt azért ne!

105 – Nem! – mondom, és emberfeletti erőfeszítéssel kisikerítek egy kacajt. – Igazán nem nagy ügy. Talán nem is lett volna időm rá. Valójában csak… azt jöttem megmondani, hogy vissza kell mennünk Londonba. Luke-ot szólítja a kötelesség. – Máris? – lepődik meg Suze. – De hát azt hittem, hogy maradsz néhány napot. – Tele vagyunk dologgal! – szegem fel az államat. – Az én életem is gyökeresen megváltozott, tudod, most, hogy férjezett nő lettem! Lakást kell keresnem… vigyázni Luke-ra… estélyeket adni… – Jó – mondja Suze habozva. – Nos, akárhogy is van, örültem, hogy láttalak. – Én is! Isteni volt! Okvetlenül meg kell… ismételnünk. Milyen hamisak is vagyunk!Mind a ketten. Csönd támad. Elszorul a torkom. A legszívesebben elsírnám magam. Kimegyek a szobából, összeszedem a vásárolt holmit, és elindulok a saját szobánkba. Ragyogó mosolyom egészen a lépcsőig kitart.

106

NETHER PLEATON LOVAS TALÁLKOZÓ Majorsági Lovarda Pleaton Hampshire SO20 8 EX Mrs. Rebecca Brandon Maida Vale-i Lakópark 37. London NW6 OYF 2003. április 30. Kedves Mrs. Brandon! Köszönjük szíves érdeklődését a jövő hónapban megrendezésre kerülő lovas találkozóról. Ezennel visszaigazolom, hogy töröltem az ön nevét a következő tanfolyamokról: Alapfokú lovaglás Díjugratás Műlovar mutatványok Kérem, tudassa velem, részt kíván-e venni a „Hozzáértő pónitartás” című kurzuson! Őszinte tisztelettel, Marjorie Davies Szervező

107

HÉT Jó. Nem számít. Az emberek megházasodnak, továbblépnek, és a barátaik is megváltoznak. Ennyi, és nem több. Suze-nak megvan a maga élete, ahogyan nekem is. Slussz, passz. Egy egész hét telt el a keresztelő óta… és alig jutott az eszembe. Belekortyolok a narancslébe, és felveszem a Financial Timest, amit Luke hagyott ott a reggeliző pulton, és sietősen átlapozom az oldalakat. Most, hogy férjhez mentem, úgy is egy sereg új barátom lesz. Szó sincs arról, hogy egy szikrányit is függnék Suze-tól! És az új barátaim mind kedves és értékes emberek lesznek, akik nem lovagolnak, és nincs olyan ostoba nevű gyerekük, mint például Cosmo… Beleiszom a kávéba, és kenek még egy kis mogyorókrémet a pirítósomra. Luke Maida Vale-i lakásában ülök a konyhában, és – kicsit későn – reggelizem. Úgy értem, kettőnk Maida Vale-i lakásában. Mindig elfelejtem, hogy a fele már az enyém! Luke időtlen idők óta itt lakott, mielőtt összeházasodtunk, mikor azonban New Yorkban éltünk, kiadta. A világ legmenőbb helye, a minimalista ízlés világnak megfelelően berendezve, bámulatos, rozsdamentes acélból készült konyhaszekrényekkel és halvány bézs szőnyegekkel, meg imitt-amott egy-egy kortárs művészeti alkotással. Szeretek itt lakni. Naná, hogy szeretek! Noha, ha nagyon őszinte akarok lenni, kicsit kopár ez az én szememnek. Hiába, a lakberendezés dolgában eltér

108 az ízlésünk. Luke minél kevesebb tárgyat akar látni maga körül, én viszont minél többet. De ez nem számít, mert olvastam a párokról egy lakberendezési újságban, ami azt állítja, az eltérő ízlésvilág nem gond. Mindössze annyit kell tennünk, hogy összeegyeztetjük és ötvözzük az elgondolásainkat, amiből valami egyedi és különleges kerekedik. A mai nap épp alkalmas arra, hogy elkezdjük, mivel bármelyik pillanatban megérkezhet a raktárból a nászutas szerzeményünk! Luke be sem ment dolgozni, hogy segíthessen. Hát, lesz mit, az tuti. Ez is mutatja, mennyire elfoglalt vagyok, mennyire nincs időm holmi barátokra. Úgy izgulok, hogy újra együtt láthatom az összes szuvenírt! Végre helyet találhatok a lakásban az úti emlékeknek. Elhelyezek majd itt-ott egy-egy személyes tárgyat, és újjávarázsolom a lakást. – Megjött a posta – jön be a konyhába Luke. Az öltönye van rajta, mert később bemegy dolgozni. A haja újra rövid, ahogy egy üzletemberhez illik. Szinte azonnal levágatta, ahogy visszaértünk Londonba, mert mint mondta, London nem Olaszország. És igaza lehet. Mégis elfog a nosztalgia, mikor a csupasz nyakára téved a pillantásom. Az a vékony kis fehér csík a haj vonala alatt, ahol nem sütötte a nap, emlékeztet már csak a nászutunkra. – Leveled jött – ad oda egy borítékot. – Á, igen! – mondom idegesen, és elveszem tőle. Amióta hazajöttünk, az összes nagyáruházat megkerestem, nincs-e szükségük személyes vásárlási tanácsadóra. Nagyszerű referenciát kaptam a Barneystől, és mindenki igen kedves is volt velem, eddig azonban azt a választ kaptam, hogy egyelőre nincs üresedés.

109 Ami az igazat megvallva, nagy pofon. Azt hittem, elözönlenek majd az ajánlatok. Azt is elgondoltam, hogy a Harrods, a Harvey Nichols és a Selfridges fejesei egymással versengve hívnak majd ebédelni, és ingyen ruhákkal bombáznak, csak hogy az ő ajánlatuknak engedjek. Nyugalmat erőltetek magamra, és kibontom a borítékot. Ez a válasz a The Look nevű új üzlettől jött, ami még ki sem nyitott. Hatalmas új üzlet lesz az Oxford Street közelében, tele menő rucikkal és kiegészítőkkel. Na, nekik egy tömkeleg személyes vásárlási tanácsadóra lesz szükségük, hogy helyrepofozzák a vásárlókat. Olyan valakit akarnak, aki kiképzi és irányítja a csapatot, s hallottak már rólam a New York-i összekötőjüktől. Néhány napja jártam náluk, és azt hittem, minden oké, de… – Jaj! – kiáltok, mert nem hiszek a szememnek. – Megkaptam! Engem akarnak! – Fantasztikus! – szalad ráncba a mosolytól Luke arca. – Gratulálok! Átkarol és megcsókol. – Az csak a baj… hogy három hónapig nem lesz még rám szükség – mondom, mert továbbolvastam közben. – Akkor nyit az üzlet. – Leteszem a levelet, és Luke-ra nézek. – Három teljes hónap. Hosszú idő ahhoz, hogy munka nélkül legyen az ember. Vagy egy garas nélkül, gondolom. – Biztos vagyok benne, hogy találsz addig valami alkalmi feladatot – mondja vidáman. – Amúgy is lesz dolgod elég. Hirtelen megszólal a csengő a hallban. Egymásra nézünk.

110 – Ezek a szállítók lesznek! – mondom, és menten jobb kedvem kerekedik. – Menjünk le! Luke tetőtéri lakásának saját liftje van, ami a bejárati ajtó előtt áll meg. Tök jó, nem igaz? – Szóval, hová is tegyék le a cuccot? – kérdi Luke, ahogy megnyomja a földszinti gombot. – Szerintem a nappali sarkába kéne – javaslom. – Az ajtó mögé. Onnan aztán szétszortírozom, amíg te dolgozol. – Jó ötlet – bólint Luke. Hirtelen eszembe jut a húsz kínai selyem pongyola. Talán sikerül úgy becsempésznem őket, hogy ne vegye észre. – Ha netán nem férne el mind – vetem oda könnyedén –, még mindig használhatjuk a vendégszobát. – Miért ne férnének el? – vonja fel Luke a szemöldökét. – Mégis mekkora rakományra számítasz, Becky? – Á, igazán nem sokra, alig valamire! – mondom gyorsan. – Csak arra az esetre – teszem hozzá sietve –, ha túl nagy dobozokba csomagoltak, vagy ilyesmi. Ez minden. Luke gyanakvó tekintettel méricskél. Elfordulok, és úgy teszek, mintha az óraszíjamat csatolnám fel. Most, hogy eljött a rettegett pillanat, megszállnak a balsejtelmek. Bárcsak bevallottam volna a faragott fa zsiráfokat! – gondolom. Hátha még nem késő? Nem, minek. Minden a legnagyobb rendben. Luke lakása óriási. Úgy értem, tényleg tágas! Egy-két cucc csak nem bántja majd a szemét!

111 Szélesre tárjuk az épület kettős ajtaját, és kilépünk. Egy farmeres ürge várakozik az útszélen, egy kis furgon mellett. – Mr. Brandon? – kérdi, ahogy meglát minket. Hatalmas kő esik le a szívemről, Tudtam, hogy nem is vásároltunk olyan sokat. Hisz ez a furgon is milyen kicsi! – Igen, én vagyok az – nyújtja a kezét Luke szívélyes mosollyal. – Megmondaná, hol parkolhatunk le a teherautókkal? – vakarja fejét az ürge. – Mert a sarkon túl a többiek egy nem parkoló zónában állnak éppen. – Teherautók? – visszhangozza Luke. – Hogyhogy teherautók? Mosolya mostanra ráfagyott az arcára. – Két teherautónyi rakományunk van. Beállhatnánk velük az itteni parkolóba? – mutat a hapsi az előudvar felé. – Hogyne, persze! – mondom gyorsan, mert Luke-nak a jelek szerint torkán akadt a szó. – Álljanak csak be! Az ürge eltűnik. – Juj, de vicces! – mondom vidáman. – Két… teherautó? – kérdi Luke. – Talán máshová is mennek még! – hadarom. – Hisz az képtelenség, hogy mi ennyi mindent vásároltunk volna. Ami igaz is. Úgy értem, kész vicc! Tíz hónap alatt csak nem… Itt valami tévedés lehet… Ó, uram, teremtőm! Berregés hallatszik a sarokról, és megjelenik egy böhöm nagy fehér teherautó, majd szorosan a nyomában a másik is. Befarolnak az előudvarba, aztán nagy zuttyogás közben lenyitják a kocsik hátulját. Luke-kal odasietünk, és bekandikálunk az autók zsúfolt belsejébe.

112 Alig térek magamhoz a csodálkozástól. Mindkét teherautó telis tele van a legkülönbözőbb tárgyakkal és bútorokkal. Van, amelyiket műanyagba csomagolták, másokat papírba, néhány kütyü be sincs csomagolva. Ahogy végigjártatom a szemem az egészen, elöntenek az emlékek. Olyan, mintha házi videón nézném végig a nászutunkat. Lám, az isztambuli kilimek! A perui ivótökök! És a csecsemőhordozó batyuról is teljesen elfeledkeztem! Az overallosok kezdik lehordani a holmit. Félreállunk, hogy utat engedjünk nekik, én azonban továbbra is emlékeimbe veszve kémlelem a teherautók mélyét. Hirtelen megpillantok egy bronzszobrot, és mosolyogva félrefordulok. – A Buddha-szobor! Emlékszel, hol vettük, Luke? Luke azonban rám sem hederít. Követem a tekintete irányát, és enyhe balsejtelmeim támadnak. Hitetlenkedve mered egy szállítómunkásra, aki hatalmas, papírba csomagolt valamit vonszol le a második teherautóról. A papír alól fa zsiráfláb kandikál elő. Ó, banyek! És most egy másik overallos is megjelenik, ugyanilyen csomaggal. – Becky! Mit keresnek itt ezek a zsiráfok? – kérdezi Luke erőltetett nyugalommal. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy nem vásároljuk meg őket. – Tudom – mondom gyorsan. – Tudom, hogy megbeszéltük. De a végén megbántuk volna. Ezért helyetted is döntöttem. Nézd, milyen isteniek, Luke, hát nem? Ez a két zsiráf lesz az egész lakás látványossága! – És ez meg mi a jó fene? – mered most Luke egy pár hatalmas porcelán urnára, amit Hongkongban vettem.

113 – Á, igen – hadarom. – Már épp mondani akartam. Találd ki, micsoda? Egy igazi Ming kori váza másolatai! Az eladó azt mondta… – De mi a csudát keresnek itt? – Izé… hát megvettem őket. Az isten is a hallba teremtette mindahányat. Csodásan mutatnak majd ott! A vendégeink a csodájára járnak! – És a szőnyeg? – mutat Luke egy jókora, tarka göngyölegre. – Dhurrie-nak nevezik – akad el a szavam az arckifejezése láttán. – Indiában vettem – suttogom elhalóan. – Anélkül, hogy megkérdeztél volna. – Hát…ö… Nem igazán tetszik ez az arckifejezés. – Jaj, nézd! – kiáltok fel, hogy elvonjam a figyelmét. – Itt van a fűszeres állvány, amit a kenyai piacon vettél. Luke meg se hallja, amit mondok. Egy idomtalan szerkentyűt méreget, ami most kerül le az első teherautóról. A xilofon és rézserpenyők különös kombinációjának tűnik. – Ez meg mi az ördög? Valami hangszer? Ahogy az ürge leemeli, a gongok mind hangosan megkondulnak. Néhány járókelő kuncogva oldalba böki egymást. Ami azt illeti, én is jobb szeretném nem itt látni ezt a masinériát. – Ö… de igen. Ami azt illeti, ez egy indonéz gamelán – köszörülöm meg a torkomat. Szavaimat csönd fogadja. – Egy kis kulturális ráhatás – védekezem. – Arra gondoltam, megtanulhatnánk rajta játszani! Igazi látványosság lehetne a…

114 – Egész pontosan hány látványosságot szánsz a lakásunkba? Becky, ez a tömérdek cucc mind a miénk? – kérdi Luke, szemlátomást magából kivetkőzve. – Vigyázat, jön az étkezőasztal! – kiáltja az egyik overallos. Istennek hála! Azaz mégse. Gyorsan ki kell találnom valamit, hogy mentsem a helyzetet. – Nézd, drágám – hebegem. – Ez a Sri Lanka-i ebédlőasztal. Emlékszel? Amit feliratokkal tettek személyessé! A házastársi boldogságunk jelképe – mosolygok rá gyöngéden, ő azonban csak a fejét rázza. – Becky… – Ne tedd tönkre ezt a pillanatot! – karolom át. – Hisz ez a mi nászutas asztalunk! A jövőnk záloga! Vigyáznunk kell, ne sérüljön meg szállítás közben! – Jó, üsse kő – mondja Luke beletörődve. A szállítómunkások óvatosan vonszolják le az asztalt a rámpán. Mit mondjak, el vagyok bűvölve. Ahhoz képest, milyen dög nehéz, úgy emelgetik, mint a pelyhet. – Hát nem izgalmas? – karolok Luke-ba, ahogy az asztal láthatóvá válik. – Gondolj bele! Ott voltunk Sri Lankán, és… Elhallgatok, mert itt valami zűr van. Nem a faasztal ez, egyáltalán nem, hanem átlátszó üvegasztal, ívelt acéllábakkal. Egy másik ürge két menő, vörös nemezhuzatú széket cepel. Rémülten meredek rá, és ereimben megfagy a vér. A pokolba is! Ez az az asztal, amelyet a koppenhágai dizájn vásáron vettem, csak időközben teljesen kiment a fejemből. Hogyan tudtam elfeledkezni egy komplett ebédlőasztalról? Hogyan?

115 – Álljon meg a menet! – tartja fel Luke a kezét. – Uraim, ez az asztal nem a mienk. A mienk fából van. Egy nagy, faragott asztal Sri Lankáról. – Van egy olyan is – mondja az ürge. – A másik teherautóban. – De mi nem vettünk ilyet! Kérdőn néz rám. Sietve átrendezem arcvonásaimat, mintegy annak jeleként: „Én ugyanúgy meg vagyok lepve, mint te!” Közben szélsebesen jár az agyam. Majd mindent tagadok, a bútort visszaküldjük, és az egész elrendeződik. – A szállítást Mrs. Rebecca Brandon kérte – olvassa az ürge hangosan az asztalhoz kötözött céduláról. – Egy asztal és tíz szék. Dániából. Itt az aláírás. A francba! Luke nagyon lassan felém fordul. – Becky, tényleg vettél Dániában egy asztalt és tíz széket? –mondja szinte nyájasan. – Izé… – nyalom meg idegesen az ajkam. – Hát… talán… igen. – Értem – hunyja be a szemét, mintha valami matematikai problémát mérlegelne. – És vettél ehhez még egy újabb asztalt, további tíz székkel… Sri Lankán? – Elfeledkeztem az elsőről! – nyögöm kétségbeesetten. – Teljesen kiment a fejemből! Nézd, elvégre is igen hosszú nászút volt… nem tudtam mindent fejben tartani. A szemem sarkából látom, amint egy ürge felveszi a húsz kínai selyem pongyolát tartalmazó batyut. Ó, hogy az a magasságos…! Azt hiszem, amilyen hamar csak lehet, el kell távolítanom Luke-ot a teherautók közeléből.

116 – Majd mindent elrendezünk. Ígérem – mondom gyorsan. – De miért nem mész most fel, és töltesz magadnak egy italt? Nyugalom! Én addig lent maradok, és felügyelem a szállítást. Egy óra múlva az egésznek vége. A szállítók becsukják a teherautókat, én pedig bőséges borravalót nyomok a kezükbe. Ahogy elrobognak, látom ám, hogy Luke jelenik meg az épület előtt. – Szia! – mondom. – Nos, nem is volt olyan rázós, nem igaz? – Feljönnél velem egy percre? – mondja különös hangon. Ahogy felfele tartunk a lifttel, néhányszor megpróbálok rámosolyogni, de nem mosolyog vissza. – Eszerint… most minden a nappaliban van? – mondom, ahogy közeledünk a bejárati ajtóhoz. – Vagy a… Hanem ahogy kitárul az ajtó, torkomon akad a szó. Atyavilág! Luke lakására rá sem lehet ismerni. A bézs szőnyeget teljesen eltakarja a csomagok, bőröndök és bútorok tengere. A hallt teljesen megtöltik a ládák, melyekben egy utahi leértékelt márkabolt, egy bali batikoló üzlet áruit meg a két kínai urnát sejtem. Átverekszem magam rajtuk a nappaliba, és tátva marad a szám attól, ami ott fogad. Mindent elborítanak a csomagok. Az egyik sarokba összegöngyölt kilimeket és dhurrie-kat állítottak. A másikban az indonéz gamelán vetekszik helyért egy oldalt fordított, palatetejű kávézóasztallal meg egy indián totemoszloppal. Érzem, itt az idő, hogy szót emeljek magamért. – Hihi! – próbálok kuncogni egy kicsit. – Hát, meglehetősen sok… szőnyeg… gyűlt össze, nem igaz?

117 – Tizenhét – mondja Luke az előbbi különös hanghordozással. – Megszámoltam. – Egy bambusz kávézóasztalhoz lép, amit Thaiföldön vettem, majd megnézi egy jókora faláda árcéduláját. – Ez a láda a jelek szerint negyven bögrét tartalmaz. Negyven bögrét? –néz fel. – Tudom, soknak tűnik – mondom gyorsan. – De hát darabja mindössze 51 penny volt! Bagóért lehetett kapni! Soha többé nem kell bögrét vásárolnunk! Luke egy pillanatra rám mered. – Becky. Az életben semmit nem akarok eztán vásárolni. – Nézd – teszek feléje egy lépést, hanem ekkor beverem a térdem a fa Ganésa szoborba, aki a bölcsesség és bőség indiai istene. – Nem… is akkora… a baj! Tudom, hogy a látszat ellenem szól. De ez csak… olyan, mint az… optikai csalódás. Ha mindent kicsomagoltunk, és eltesszük… az egész isteni lesz! – Öt kávézóasztalunk van – morogja Luke, ügyet se vetve rám. –Tudatában vagy ennek? – Hát… ö… nem tudtam… pontosan – köszörülöm meg a torkom. – Akkor némi… racionalizációra lesz szükségünk. – Racionalizáció? – néz körül Luke a lakáson hitetlenkedve. –Ezt a kupit akarod racionalizálni? – Egyelőre nagy a rendetlenség, elismerem – hadarom –, de egyet se félj, én majd elrendezem! A lakás a végén a mi személyiségünket tükrözi majd vissza. Csak össze kell ülnünk, és egyeztetnünk az elgondolásainkat… – Becky – szakít félbe Luke. – Szeretnéd tudni, miféle elgondolásaim vannak per pillanat? – Hm…

118 Idegesen pillogok, miközben Luke félreállít két guatemalai csomagot, és a kanapéra roskad. – Mindenekelőtt arra lennék kíváncsi, hogy volt erre pénzed? –ráncolja össze a homlokát. – Átfutottam a bankszámlakivonatainkat, ahol nyoma sincs semmiféle kínai urnának. Vagy zsiráfnak. Ne adj isten, koppenhágai asztalnak… Mi folyik itt, Becky? Most kerültem igazán kutyaszorítóba! Még ha meg is próbálnék elfutni, valószínűleg felkoncolnának Ganésa hegyes ujjai. – Nos – nézek félre. – Van nekem ez a… ez a… hitelkártyám. – Amit a táskádba rejtettél? – kérdi Luke pillanatnyi gondolkodás nélkül. – Azt is leellenőriztem. Egek ura! Most aztán nyakig ülök ám a pácban! – Valójában… nem arról beszélek – nyelek egy nagyot. – Hanem egy másikról. – Másikról? – mered rám Luke. – Van egy másik hitelkártyád is? – Csak végszükség esetére! Mindenkinek kell vészhelyzetekre gondolnia, amikor… – Hogyan? Kínai selyem pongyolák vészhelyzetre, indonéz gamelán, ugyancsak vészhelyzetre? Hallgatok, mert erre igazán nincs mit felelni. Az ujjaim csavargatom a hátam mögött. – Eszerint az egészet… titokban kifizetted, jól mondom? – A kétségbeesett arcomat látva megváltozik az arckifejezése. – Vagy még ki se fizetted? – A helyzet az… – nyögöm –, hogy igen magas a hitelkeretem. – Az isten szerelmére, Becky!

119 – Ne félj, kifizetem! Neked erre ne legyen gondod! Majd én elintézem… – Mivel? – támad rám Luke. Az arcom lángol szégyenemben. Tudom, hogy egyelőre nem keresek. De ebbe azért ne szóljon bele. – Mikor dolgozni kezdek – igyekszem nyugodt hangnemet megütni. – Tudod, hogy hamarosan munkába állok, Luke. Nem vagyok én amolyan ingyenélő! Luke egy pillanatra végigmér, aztán felsóhajt. – Tudom – mondja megenyhülve. – Gyere ide! – tárja szét a karját. Átfurakszom a telezsúfolt padlón a kanapéig. Ott találok egy tenyérnyi helyet, hogy leüljek, ő pedig átkarol. Egy pillanatig némán nézzük a fölös holmik tengerét. Akár két hajótörött egy lakatlan szigeten. – Becky, nem mehet ez így tovább – mondja végül Luke. – Tudod, mennyibe került a nászutunk? – Ö… nem. Hirtelen magam is meglepődöm, hogy fogalmam sincs az árakról. A világ körüli út jegyeit ugyan én vettem meg, ettől eltekintve azonban mindent, de mindent Luke fizetett. Csak nem juttatott csődbe minket a nászutunk? Luke-ra sandítok, és először veszem észre, mennyire nyúzottnak látszik. Istenem! Minden pénzünk oda, és Luke megpróbálta eltitkolni előlem. Hirtelen úgy érzem magam, mint a feleség Az élet csodaszép című filmben, mikor James Stewart hazajön, és ráförmed a gyerekekre. Még ha az anyagi összeomlás szélén állunk is, akkor is az én dolgom, hogy bátor és derűs maradjak.

120 – Luke… nagyon szegények vagyunk? – kérdem a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal. Luke rám néz. – Nem, Becky – mondja türelmesen. – Nem vagyunk nagyon szegények. De ha nem hagyod abba a fölös szemetek vásárolgatását, azok leszünk. Fölös szemetek? Már nyelvemen van a felháborodott válasz, amikor meglátom az arckifejezését. Visszanyelem hát, és megadóan lehajtom a fejem. – Azt hiszem, ezért… Azt hiszem, szorosabbra kell fognunk a nadrágszíjat – mondja végül Luke. – Napi beosztással kell élnünk.

121

NYOLC Szóval, napi beosztással fogunk élni. Jó, megy ez, mint a karikacsapás. Valójában már alig várom. Felszabadító érzés lesz pontosan tudni, mennyit költünk. Különben is mindenki tudja, az a jó a kiadások pontos vezetésében, hogy az embert magát szolgálja. Így bizony! – És mennyiből kell gazdálkodnom ma? – kérdem, miközben a dolgozószoba ajtaja körül körözök, nagyjából egy órával később. Luke az íróasztalában keresgél épp valamit. Megint űzöttnek látszik. – Bocsánat, de mit is mondtál? –morogja, anélkül, hogy felnézne. – Csak arra voltam kíváncsi, mennyiből kell ma takarékoskodnom. Mondjuk, húsz fontból? – Azt hiszem, az épp jó lesz – motyogja Luke szórakozottan. – És… megkaphatnám? – Tessék? – Megkaphatnám a húsz fontomat? Luke úgy néz rám, mint akinek teljesen elment az esze, aztán előveszi zsebéből a pénztárcáját, kiguberál húsz fontot, és nekem adja. – Rendben? – Igen, kösz. Megnézem a bankjegyet. Nem kis kihívás lesz. Úgy érzem magam, mint egy családanya a háborús időkben, akinek kezébe nyomták a fejadagok jegyeit. Fura érzés, hogy nincs saját jövedelmem. Vagy állásom. Három teljes hónapig. Hogyan élem túl ezt az idő-

122 szakot? Ne vállaljak addig is valami ideiglenes munkát? Talán itt a soha vissza nem térő alkalom, gondolom, hogy valami teljesen újba kezdjek. Hirtelen elképzelem magam tájkertészként. Beszerezhetnék egy igazán menő gumicsizmát, és bokrokra szakosodhatnék. Vagy… igen, ez az! Belefoghatnék valami egészen egyedi üzleti vállalkozásba, amivel hülyére keresném magam! Az emberek nem győznének álmélkodni. „Becky egy zseni! Hogyhogy nem vettük ezt észre eddig?” – mondogatnák. A páratlan, egyedi vállalkozás pedig… mi is lenne…? Mondjuk, például… Jó, erre később térek vissza. Aztán miközben figyelem, hogyan tesz néhány papirost Luke a Brandon Communications irattartójába, ragyogó ötletem támad. Mi lenne, ha ugyanúgy belefolynék Luke cégének ügyeibe, ahogy Hillary Clinton is a férje dolgaiba? Mindenki tudná, hogy voltaképpen én állok a legjobb ötletek mögött. Máris látom magam, amint pasztellszínű kosztümben, ragyogó mosollyal, konfetti záporban feszítek Luke oldalán. – Luke, ide figyelj, segíteni szeretnék neked! – Segíteni? – néz fel, és szórakozottan ráncba szalad a homloka. – Az üzleti ügyeidben. – Becky, nem hiszem, hogy… – Őszintén segíteni szeretnék, és mivel három hónapig még szabad vagyok, erre most nyílik a legjobb lehetőség. Még csak sokat sem kérnék érte. Luke teljesen elképed. – És egész pontosan mit csinálnál? – Nos… azt még nem tudom – ismerem el. – De előhozakodhatnék néhány új gondolattal. Teszem azt, a

123 marketingről. Mint amikor kitaláltam a Foreland Investments jelmondatát. Azt mondtad, igazán sokat használtam ezzel. Amikor pedig az a franciaországi kampánykörút volt, én írtam át a sajtóanyagot. Nem emlékszel? Luke alig hallgat oda. – Drágám, most nagyon el vagyunk foglalva az Arcodas üzlettel. Nincs időm, hogy bevegyelek. Talán, ha ennek vége… – De hisz az egész nem kerül időbe! – lepődöm meg. – Én takarítanék meg időt a számodra! Segíthetnék neked! Egyszer már ajánlottál nekem állást, emlékszel? – Igen, tudom. De egy teljes munkaidős állandó állás más, mint beugrani három hónapra. Ha pályát kívánsz változtatni, természetesen más a helyzet. Mekkora tévedés! Hisz mindenki tudja, a cégeknek nagy szüksége van a vérfrissítésre. Az én személyes vásárlási tanácsadói tapasztalataim felbecsülhetetlen értékkel bírnának a számára. A pénzügyi újságírói múltamról nem is beszélve. Miközben Luke egy dossziét rak el, beleveri a sípcsontját egy szárikkal teli kartondobozba. – Atyavilág! – morogja bosszúsan. – Becky, ha tényleg segíteni akarsz… – Igen? – kapom fel a fejem várakozásteljesen. – Akkor eltakarítod ezt a sok szemetet. Íme, életemet és véremet adnám a férjem cégéért, mire ő takarításra fog. Felcígelek egy faládát a kávézóasztalra, és késsel felfeszítem a fedelét. Fehér habszivacs golyók buggyannak elő, és záporoznak alá, akár a hóesés. Beletúrok a golyók közé, és kihúzok egy buborékos műanyagba burkolt

124 csomagot. Néhány másodpercig üres tekintettel méregetem, aztán hirtelen minden eszembe jut. Ezek azok a kézzel festett tojások Japánból. Mindegyik egy jelenetet ábrázol a Sárkánykirály legendájából. Azt hiszem, vagy öt darabot szereztem be. Megdörgölöm a homlokom, és az órámra pillantok. Már vagy egy teljes órája pakolászok, de a szoba egy szikrányit sem javult. Valójában… rosszabb, mint volt. A sok összezsúfolt holmi láttán teljesen lelombozódom. Most mindenekelőtt egy csésze kávéra lesz szükségem. Igen! Kimegyek a konyhába, ahol máris jobb kedvem lesz, és felteszem a vízforralót. Talán egy sütit is megeszem mellé. Kinyitom az egyik rozsdamentes fiókot, megtalálom a bádogdobozt, kiválasztom a sütit, és visszateszem a többit. Minden egyes mozdulat furcsán végigvisszhangzik a konyha csendjén. Istenem, mekkora is itt a csend, de tényleg! Be kellene szereznünk egy rádiót. Hatalmas sóhajjal simítom végig a gránit munkalapot. Talán felhívom anyut, és jót beszélgetünk. Remélem, nem olyan fura már. A minap is, amikor megpróbáltam hazatelefonálni, menten kimentette magát, azzal, hogy a kéményseprőre kell felügyelnie. Mintha valaha is járt volna nálunk kéményseprő! Talán megint a házat mutatták a lehetséges vevőknek. Felhívhatnám Suze-t is… Nem! Őt nem! Vagy Dannyt! Danny volt a legjobb barátom, mikor New Yorkban laktunk. Akkor még kezdő divattervező volt, most azonban egyik napról a másikra befutott. Még

125 a Vogue-ban is találkoztam a nevével! Amióta hazajöttünk, nem beszéltünk. Nem a legjobbkor hívom New Yorkot, de sebaj. Danny életmódja úgyis tökéletesen kiszámíthatatlan. Tárcsázom a számát, és türelmetlenül várom, hogy a készülék kicsöngjön. – Üdvözlöm! – Szia – mondom. – Danny, itt… – Üdvözlöm a folyvást terjeszkedő Danny Kovitz birodalomban! Á, ez az üzenetrögzítő. – Amennyiben Danny divattanácsaira kíváncsi, nyomja meg az egyes gombot… Ha katalógust szeretne… nyomja meg a kettes gombot. Ha ajándékot szeretne küldeni Dannynek, vagy estélyre hívni őt, nyomja meg a hármas… Megvárom, amíg a felsorolás véget ér, és felhangzik a sípszó. – Szia! – mondom. – Danny, Becky vagyok! Hazajöttem! Szóval, hívj fel… valamikor! Megadom a számomat, aztán leteszem a kagylót. A vízforraló sisteregni kezd, mire sietve instant kávéport merek ki a csészébe. Közben azon jár az eszem, ki mást is hívhatnék fel. Csakhogy… nincsen senki. Az igazság az, hogy két évig nem Londonban laktam, ezért gyakorlatilag valamennyi régi ismerősömmel elvesztettük egymást szem elől. Mennyire magányos vagyok! – nyomul agyamba a gondolat, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Nem, dehogy. Semmi bajom. Bárcsak soha ne jöttünk volna haza!

126 Butaság! Hisz minden a legnagyobb rendben. Férjezett nő vagyok, saját otthonnal… és egy sereg tennivalóval. Hirtelen megszólal a kapucsengő, mire meglepetten nézek fel. Nem vártam senkit. Talán csomagom érkezett. Vagy Luke jött haza hamarább! Kimegyek az előszobába, és felveszem a kagylót. – Halló! – Becky, drágám! – recseg bele egy ismerős hang. – Itt anyu. Leesik az állam. Anyu? Odalent? – Apáddal látogatóba jöttünk – folytatja. – Nem zavarunk, ha felugrunk? – Jaj, dehogy zavartok! – kiáltom elképedve, és megnyomom a csengőgombot. Mi a csudát keresnek itt a szüleim? Sietve a konyhába megyek, kitöltőm a kávét, elrendezek a tányéron néhány süteményt, aztán kisietek a lifthez. – Sziasztok! – köszöntöm őket, ahogy ajtót nyitok. – Fáradjatok beljebb! Készítettem egy kis kávét! Ahogy megölelem a szüleimet, látom, hogy félősen összenéznek. Mindketten kirittyentették magukat. Anyu még azt a gyöngy melltűt is feltette, amit különben esküvőkre tartogat. Mi folyik itt? Mi ez? – Remélem, nem zavarunk, drágám – mondja anyu, ahogy belép utánam a lakásba. – Jaj, nem, dehogy! – tiltakozom. – Úgy értem, természetesen volna dolgom… itt a házimunka… – Á, igen – bólint anyu. – Nos, nem akarjuk az idődet rabolni. Csupán… – nem tudja folytatni, elcsuklik a hangja. – Leülhetnénk talán? – Ó, hát… – pillantok be a nappali ajtaján. A kanapét körülveszik a kiborogatott dobozok, s elborítják a sző-

127 nyegek meg a habszivacs golyók. – Egyelőre nincs még rend a nappaliban. Menjünk inkább a konyhába! Bárki tervezte is divatos konyhai bárszékeinket, szemlátomást nem gondolt a rajtuk kávézó szülőkre. Belekerül vagy öt percbe, mire felkászálódnak rájuk, miközben én az életükért aggódom. – Kicsit nagyra nőtt a székláb – nyög fel apu, mikor vagy ötödször próbálkozik. Anyu közben lassan leereszkedik az ülésre, és két marokkal kapaszkodik a gránit reggeliző pultba. Végül mindkettő biztonságosan megül az acélvázas székeken. Olyan sután festenek, mintha egy tévéműsorban készülnének fellépni. – Kényelmesen ültök? – kérdem aggódva. – Mert hozhatok másféle széket is… – Badarság! – kiáltja apu. – Ez igazán kényelmes! Persze nem mond igazat. Látom, hogy fogja marokra az ülőke csúszós szélét, és bámul le a padlóra, mintha a negyvennegyedik emelet párkányán egyensúlyozna. – Kicsit kemények a székek, nem igaz, drágám? – kockáztatja meg anyu. – Beszerezhetnél valami csinos megkötős párnát rá a Peter Jonesnál. – Aha… talán. Odaadom mindkettőjüknek a csészéjüket, magamnak is odahúzok egy bárszéket, és könnyedén felpattanok rá. Uff, ez fájt! Istenem, miért olyan nehéz ezekre felülni? Ostoba puccos székek! – Szóval… jól vagytok? – nyúlok a kávém után. Szavaimat kurta csend követi.

128 – Becky, valamit meg kell beszélnünk – mondja apu. – Ezért jöttünk. Olyan komoran néz maga elé, hogy egészen megijedek. Talán nem is a házról van szó, hanem valami roszszabbról. – A dolog engem érint – folytatja apu. – Beteg vagy – csúszik ki a számon, mielőtt visszaszívhatnám. –Jaj, édes istenkém! Tudtam, hogy valami rossz… – Nem vagyok beteg. Nem ez a baj, hanem… valami más. – Dörgölni kezdi a homlokát, majd felnéz. – Becky, évekkel ezelőtt… – Csak finoman közöld vele, Graham! – szól közbe anyu. – Épp azt próbálom! – vág vissza apu, és anyu felé fordul. – Ha nem vennéd észre! – Egyáltalán nem vagy tapintatos! – véli anyu. – Ajtóstól rontasz a házba. Most esem igazán pánikba. – Mit kell velem tapintatosan közölni? – nézek egyikről a másikra. – Mi folyik itt? – Becky… mielőtt anyáddal találkoztam…- nem néz a szemembe, úgy folytatja – volt egy másik… nő is az életemben. – Igen – mondom, és elszorul a torkom. A szüleim válni készülnek, ezért árulják a házat. Anyám és apám szétmennek, megszűnnek a támaszaim lenni. – Elvesztettük egymást szem elől – folytatja apu –, de a közelmúltban. .. történt egy és más… – Csak összezavarod, Graham! – kiáltja anyu. – Nem zavarom össze! Összezavartalak, Becky?

129 – Hát… csak egy kicsit – vallom be. Anyu hozzám hajol, és megfogja a kezemet. – Becky, a dolog veleje az… hogy… van egy nővéred. Nővérem? Üres tekintettel nézek vissza rá. Miről beszél? – Úgy is fogalmazhatnék, hogy féltestvéred – teszi hozzá apu, komolyan bólogatva. – Két évvel idősebb nálad. Kész, vége, sokkot kaptam. Ennek semmi értelme. Hogyan lehetne olyan nővérem, akiről semmit sem tudok? – Apádnak van egy lánya, drágám – mondja anyu gyöngéden. –Egy lánya, akinek a létezéséről csak a közelmúltban értesült. A kislány akkor lépett velünk kapcsolatba, amikor te nászúton voltál. –Csak párszor találkoztunk, nem igaz, Graham? – pillant apura, aki igent biccent. Teljes némaság telepedik a konyhára. Nagyokat nyelek. Nem értem. Apunak van még egy gyereke? Apunak van… – És… ki volt az a másik nő az életedben? – hebegem. Nem hiszek a fülemnek, hogy a szerelmi életéről faggatom a tulajdon szülőatyámat. Még ha mindez harminc éve történt is. Apámnak szeme se rebben a kérdést hallva. – Marguerite-nek hívták – mondja, és mereven néz maga elé. –Akkoriban folyvást üzleti úton voltam, ő pedig büfésként dolgozott a 7.40-es London-Carlisle vonalon. Egy büfésnő? Hirtelen elképzelem aput az 1970-es évek halvány öltönyeinek egyikében, lifegő hajtókával, amint felmosolyog egy egyenruhás nőre, az meg kávét tölt neki. Ahogy a nő arrébb tolja a kocsiját, kicsit nekinyomakszik apámnak…

130 Jó, azt hiszem, nem akarok igazán erre gondolni. – Apád igen jóképű volt akkoriban – szólal meg anyu. – Mikor még bajusza volt. Eltátom a számat. Apunak bajusza volt? Nagy ég, hány titkot rejteget még a családom? Aztán hirtelen belém nyilall a gondolat. – Ő volt az a csaj veletek! Mikor hazajöttünk. – A szívem vad kalapálásba kezd. – Vele voltatok. Igaz? Anyu apura pillant, aki bólint. – Igen ő volt az. A féltestvéred épp akkor látogatott meg bennünket. – Mikor megláttunk, drágám, nem tudtuk, mitévők legyünk – mondja anyu ideges nevetéssel. – Nem akartuk, hogy sokkot kapjál! – Úgy döntöttünk, akkor mondjuk el, miután megszoktál itt – szól közbe apu. – Miután elrendeződtek a dolgaid. Most érzem csak furán magam! Szóval az a csaj ő volt! Láttam a féltestvéremet! – És… hogy hívják? – nyögöm ki. – Jessicának – mondja apu kis hallgatás után. – Jessica Bertram-nak. Jessica. A nővéremet Jessicának hívják. Jó napot. Ismeri a nővéremet, Jessicát? Apu aggódó arcáról anyu vidám, reménykedő szempárjába nézek, és hirtelen nagyon furcsán érzem magam. Mintha egy buborék emelkedne fel belőlem. Mintha egy csomó viharos érzés akarna feltörni belőlem. Nem vagyok egyke. Van egy saját nővérem. Van egy nővérem. Nővérem van, nővérem! Kilenc

131

KILENC Az elmúlt héten aludni sem bírtam. Egyáltalán, koncentrálni sem tudtam semmire. Az egyetlen gondolat, ami jelenleg foglalkoztat, az az, hogy van egy valódi vértestvérem! Először teljesen felkavart ez a hír. A szüleim mostanra már lenyugodtak, de ők hetekig emészthették a gondolatot. Hanem rájönni arra, hogy az apám évekkel korábban viszonyt folytatott egy nővel, és teherbe ejtette… az igazat megvallva, egészen másmilyen embernek hittem. Ugyanakkor nagyon rendesen viselkedet. Aznap, amikor eljött anyuval, hogy elújságolja a dolgot, látta rajtam, mennyire meglepődtem. Ezért leült velem a kanapéra, és az elejétől a végéig mindent elregélt. Többször hangsúlyozta, hogy mindez azelőtt történt, hogy anyut megismerte, és hogy fogalma sem volt arról, él valahol egy gyereke. Úgy tűnik, Margaurite, a mozgó büfésnő szakított vele minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Apu egyik reggel felszállt a vonatra, és a nőt sehol sem találta. Az új büfésnőtől tudta meg, hogy mindent elsöprő szerelembe esett egy másik utassal, egy mirelitárussal, aki végül el is vette. Aput annyira összetörte a szerelmi csalódás, hogy vonatot váltott. Aztán a munkája miatt Birminghambe költözött. .. és ezzel véget is ért kettejük románca. Fogalma sem volt arról, hogy jön a gyerek. Pedig jött. Egy kislány, aki a Jessica nevet kapta. Eszerint egész életemben volt egy nővérem, anélkül, hogy tudtam volna a létezéséről, s tőlem messze távol növekedett. Ma végre találkozunk! Már a gondolat is ujjongó örömet, de egyúttal szorongást is ébreszt bennem. Mi változik meg, és mi marad

132 ugyanolyan? Milyen lesz a nővérem hangja? Hogyan öltözik? – Hogy nézek ki? – kérdezem Luke-ot, és idegesen megnézem magam a tükörben. A szülői házban vagyunk, a régi szobámban, és az utolsó simításokat végzem az „először találkozom rég elveszített nővéremmel” szerelésen. Több napi kemény fejtörésbe került a döntés, végül mégis a legelőnyösebb Seven farmert választottam, meg magas sarkú csizmát, menő rózsaszínű Marc Jacobs kabátkát, végül pedig azt a pólót, amit még Danny készített a számomra évekkel ezelőtt. – Pompásan festesz – mondja Luke türelmesen. – Valójában… a formálisát egyensúlyozom a lazasággal – magyarázom. – A kabátka azt jelzi, hogy ez számomra különleges esemény, míg a farmer üzenete a következő: „Nővérek vagyunk, elengedhetjük magunkat egymás társaságában!” A póló ellenben… Elhallgatok. Voltaképpen sejtelmem sincs, mit üzen a póló, azon túl, hogy Danny Kovitz a jó barátom. Ahogyan abban sem vagyok biztos, érvényes-e ez a jövőre nézve is. Danny nem hívott vissza, bár két üzenetet hagytam a számára. – Becky, őszintén szólva, szerintem egyáltalán nem számít, mit veszel fel – mondja Luke. – Hogyan? – pördülök hátra felháborodva. – De még mennyire, hogy számít! Ez életem egyik legfontosabb pillanata! Soha nem felejtem el, mit viseltem, amikor megismertem a nővéremet. Úgy értem. .. te vajon emlékszel-e, mi volt rajtad, amikor először láttál? Luke üres tekintettel néz vissza rám. Nem emlékszik? Hogyan felejthette el?

133 – Nos, én emlékszem – mondom dühösen. – Szürke öltöny és fehér ing volt rajtad, meg egy sötétszürke Hermès nyakkendő. Rajtam meg fekete miniszoknya, a szarvasbőr csizmám és a borzasztó fehér top, amiben olyan daginak látszik a karom. – Ha te mondod – vonja fel Luke a szemöldökét. – Csak szeretnék rendesen kinézni – simítom le a pólómat. –Mint egy igazi testvér. – Miért, hogy néznek ki a testvérek? – kérdi Luke, aki láthatóan remekül szórakozik. – Hát… viccesen – gondolkozom el – …és nyitottan… meg segítőkészen. És ha kilátszik az ember melltartója, szólnak. – Akkor te pontosan úgy festesz, mint egy valódi testvér – csókol meg Luke. – Becky, nyugalom! Minden a legnagyobb rendben lesz! Tudom, fel vagyok kissé húzva, de iszonyú nehéz megszoknom, hogy annyi magányos év után van egy nővérem. Nem mintha bántott volna az egyke lét. A szüleim meg én kitűnően éreztük magunkat hármasban. Néha azonban, mikor mások a testvéreikről beszéltek, eltűnődtem, milyen is lehet, ha az embernek van egy bátyja vagy nővére. Ami azt illeti, álmomban sem gondoltam, hogy egyszer magam is megtapasztalom ezt az érzést! Az a legfurább a dologban, hogy ezen a héten mindenünnen lánytesók kerültek az utamba. A minap délután például a Kisasszonyok ment a tévében, nyomban ezután pedig a Beverley-i nővérek következett. A tetejében valahányszor két nőt láttam együtt az utcán, nemcsak a rúdjukat mértem fel, hanem azt is igyekeztem kitalálni, testvérek-e vagy sem.

134 Mintha az egész világ tele lenne nővérekkel és hugicákkal, és én is ehhez a titkos társasághoz tartoznék. Por mehetett a szemembe, mert pislogni kezdek. Nevetséges, de amióta Jessicáról tudok, ilyen érzelmes lettem. Tegnap este egy remek könyvet olvastam, Rég elveszített nővérek: a szeretet, amiről nem tudtuk, hogy az osztályrészünk címmel. Mit ad isten, csorgott a könnyem! Bámulatos történetek voltak! Az egyik három orosz nővérről szólt, akik ugyanabba a koncentrációs táborba kerültek a háború idején, csak éppen nem tudták. Aztán ott volt az a nő, akinek azt mondták, meghalt a nővére, de nem volt hajlandó elhinni. Később szegény rákos lett, és nem volt senki, aki felnevelje a három gyermekét. Mivel megtalálták a nővérét, még időben elbúcsúzhattak egymástól… Istenem, már ha erre gondolok is, elárasztanak az érzelmek. Felsóhajtok, és az asztalhoz lépek, ahová kiraktam a Jessicának tartogatott ajándékaimat. Egy teli kosár Origins fürdőszer, meg csokik és egy fotóalbum a gyerekkori képeimmel. Vettem neki egy ezüst babszemes nyakláncot is a Tiffanynál, ami pont olyan, mint az enyém, Luke azonban azt mondta, ne rohanjam le ékszerrel már az első találkozásnál. Amit nem igazán értettem. Én biztosan örülnék, ha valaki megdobna egy Tiffany nyaklánccal! Luke azonban kötötte az ebet a karóhoz, ezért úgy döntöttem, későbbre tartogatom ezt az ajándékot. Enyhe elégedetlenséggel pillantok a kosárra. Nem kellene azért… – Az ajándékkal semmi hiba – mondja Luke, mikor már szóra nyitnám a számat. – Ennyi épp elég.

135 Honnan tudta, mire készülök? – Jó – mondom vonakodva. Megnézem az órámat, és menten elfog az izgalom. – Mindjárt itt lesz! A terv az, hogy Jessica felhív minket, amikor befut az oxshotti pályaudvarra, aztán apu kimegy elé, és elhozza. Merő véletlen, hogy ezen a héten Londonban van dolga. Különben Cumbriában lakik, azaz jó messze, de a jelek szerint mindenképpen eljött volna valami tudományos tanácskozásra. Ezért egy nappal korábban érkezik, csak hogy engem megismerjen! – Becky, még mielőtt elkezdődik ez a felfordulás… szeretnék váltani veled egy-két szót. A nászutas vásárlásainkról. – Á, rendben. Miért most kell ezt felhoznia? – méltatlankodom magamban. –Egy ilyen különleges napon? A vitákban is fegyverszünetet kellene néha tartani. Mint amikor karácsonykor a háborúban fociztak a katonák. Nem mintha mi háborúznánk. Nem, dehogy. Mindamellett tegnap összekaptunk egy kicsit, mikor Luke megtalálta az ágy alatt a húsz kínai pongyolát. És folyvást azzal nyúz, mikor szabadítom meg ettől a cucctól a lakást. – Csak azt szerettem volna veled tudatni, hogy beszéltem a bútorkereskedőkkel – mondja most. – Hétfőn jönnek, hogy elvigyék a dán asztalt. – Rendben – felelem bágyadtan. – Kösz. Eszerint a teljes összeget visszakapjuk? – Majdnem. Már ha nem számítjuk a tárolás, a szállítás és az újbóli csomagolás költségeit… – Igen, persze – mondom gyorsan. – Nos, a lényeg az, hogy jól végződik!

136 Bocsánatkérő mosollyal próbálkozom, Luke azonban rám se bagózik. Épp az aktatáskáját nyitja ki, ahonnan egy nyaláb izét húz elő. Mit is… bankszámlakivonatot! Jaj, istenem! A vészhelyzetre rendszeresített titkos hitelkártyám bizonylatait, hogy egészen pontos legyek. A minap ugyanis elkérte őket, nekem pedig nem volt más választásom, a kezébe adtam a paksamétát. Félig-meddig azt reméltem, nem lesz ideje ezzel foglalkozni. – Helyes! – mondom, de a hangom két hangjeggyel feljebb siklik. – Akkor láttad őket! – És mindet ki is fizettem – mondja kurtán. – Szétvágtad a kártyát? – Izé… igen. És kösz, hogy kifizetted – mondom megszégyenülten. Luke keményen néz rám. – Tényleg feldaraboltad? – Igen, és a darabjait a szemétbe dobtam! – Jó – fordul újra Luke a számlakivonatok felé. – Nem jön újabb számla? Arról, amit a közelmúltban vásároltál? – Ö, nem, dehogy… ez minden – felelem, de közben összeszorul egy icipicit a gyomrom. Nem mondhatom el az Angel táskát. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Továbbra is azt hiszi, Milánóban semmi mást nem vettem, csak az ő ajándékát. Eddig egyedül ez szolgál mentségemre. Különben is kifizetem én magam, nem szorulok rá. Úgy értem, három hónap múlva lesz állásom és saját jövedelmem! Nem lesz semmi gond! Megkönnyebbülök, amikor megszólal a mobilom. Beletúrok a táskámba, és előveszem. A kijelzőn Suze száma villog. Suze!

137 Először táncot járnak az idegeim, aztán elönt az ismerős sértődöttség. Azóta nem beszéltem vele, hogy a keresztelő után eljöttünk tőlük. Nem hívott… és én sem őt. Ha annyira lefoglalja a mesés új élete, és úgy el van telve vele, hát csak rajta. Még csak azt se tudja, hogy lett egy nővérem! Megnyomom a zöld gombot, és mély lélegzetet veszek. – Szia, Suze! – kiáltom könnyedén. – Hogy vagy? Hogy van a család? – Jól – feleli. – Mind jól vagyunk. Tudod… a régi… megszokott… – És hogy van Lulu? – folytatom az előbbi hangnemben. – Gondolom, csuda jól érzitek magatokat ti ketten együtt. – Kitűnően – ez valahogy sután hangzik. – Ide figyelj, Bex… épp erről akartam… De nem hagyom, hogy tovább mondja. – Ami azt illeti, nekem is vannak híreim. Találd ki, mi történt! Kiderült, hogy… van egy rég távolba szakadt nővérem! A vonalban döbbent csend támad. – Hogyan? – mondja végül Suze. – Úgy bizony! Van egy féltestvérem, akiről nem tudtam eddig. Ma találkozom vele először. Jessicának hívják. – Hát ez… döbbenetes – kapkod levegő után Suze. – Van egy nővéred? Ez meg hogy lehet? – Apu miatt. Még mielőtt találkozott anyuval… hoszszú történet. De mondd, hát nem nagyszerű? Mindig úgy vágytam egy nővérre! – És… hány éves?

138 – Csak két évvel idősebb nálam. Alig van köztünk korkülönbség! Azt remélem, hogy igazán összemelegszünk – vetem oda félvállról. –Ez valójában a barátságnál is közelebbi kapcsolat lesz. Életre szóló, hisz ugyanaz a vér csörgedez az ereinkben meg minden. – Igen – mondja Suze kis hallgatás után. – Én is… úgy hiszem. – Most azonban mennem kell. Bármelyik pillanatban itt lehet! Már alig várom! – Hát akkor… sok szerencsét! Érezd jól magad! – Naná! – felelem vidáman. – Ó… és add át üdvözletemet Lulu-nak! Jó szülinapozást kívánok vele! – Átadom – morogja Suze leforrázottam – Minden jót, Bex. És… gratulálok. Ahogy kikapcsolom a telefont, érzem, milyen forró az arcom. Soha eddig nem beszéltünk így egymással. De hát ő az, aki új barátnőt kerített magának, nem én! Visszadobom a mobilt a táskámba. Felnézve látom, hogy Luke felvont szemöldökkel méreget. – Jól van Suze? – Kitűnően – mondom némi daccal, és hátravetem a hajam. –Gyere! Ahogy lemegyek a lépcsőn, egyre Suze sértett hangja cseng a fülemben, de igyekszem nem törődni vele. Nem pazarolhatom rá az időmet. Van ennél fontosabb dolgom is. Jessica rövidesen megérkezik. Ez életem legeslegfontosabb napja! – Minden készen áll? – kérdi anyu, mikor belépünk a konyhába. Csinos kék ruhát vett fel a nagy esemény alkalmából, és ehhez méltón sminkelte ki magát, azaz egy tömkeleg csillogó világosítót kent a szemöldöke alá, mert

139 az „kinyitja a szemet”. Abban a sminkes kézikönyvben láttam ezt, amit Janice adott neki karácsonyra. – Jól hallottam, hogy bútort árultok? – kérdi, miközben felteszi forrni a vizet. – Csak egy asztalt adunk vissza, mivel, úgy tűnik, tévedésből kettőt rendeltünk – vágja rá Luke azonnal. – De már lerendeztük. – Mert azt tanácsoltam volna, próbálkozzatok meg az eBay-jel – mondja anyu. – Jó áron tudnátok eladni. eBay. – Eszerint mindent el lehet ott adni? – tapogatózom mímelt közönnyel. – Á, igen! Az égvilágon mindent – lelkesedik anyu. Például kézzel festett tojásokat is, melyek a Sárkánykirály legendáját ábrázolják? Igen! Ez lesz a megoldás. Mindenemet itt kezdem árusítani! Vissza kell fognom magam, hogy ne öklözzek diadalittasan a levegőbe. – Izgalmas, ugye, drágám! – mér végig szeretettel anyu. – Igyunk meg egy csésze finom kávét, amíg várakozunk. Valamennyien önkéntelenül is az órára pillantunk. Jessica vonata öt perc múlva fut be az oxshotti pályaudvarra. Öt perc múlva! – Kukucs! Kopogtatnak a hátsó ajtón, és ahogy a hang irányába fordulunk, Janice-t pillantjuk meg, amint átkémlel az üvegen. Teremtő atyám! Honnan a francból szerezte ezt a csillogó kék szemhéjfestéket? Istenem, add, hogy ne tukmálja rá az anyámra is! – fohászkodom.

140 – Bújj be, Janice! – nyit ajtót anyu. – Meg te is, Tom. Micsoda meglepetés! Az anyját, ez durva! Tom haja mosatlanul, csapzottan meredezik, a keze csupa vágás és vízhólyag, a homlokát pedig mély ránc barázdálja. – Csak azért jöttünk, hogy szerencsét kívánjunk – selypegi Janice. – Nem mintha rászorulnátok! – Lehuppantja a munkapultra a Canderel édesítőszert, aztán megfordul, hogy megnézzen magának. – Szóval, Becky, lett egy nővéred! – Gratulálok – mondja Tom is. – Vagy isten tudja, mit szokás ilyenkor mondani. – Hát igen – mondom. – Nem bámulatos? Janice a fejét csóválja, és neheztelve néz anyura. – Nem értem, miért tartottad előttem titokban eddig, Jane. – Azt akartuk, hogy Becky tudja meg elsőnek – vereget vállon anyu. – Kérsz egy kis mogyorós csokit, Janice? – Kösz – veszi el az édességet a tányérról, és letelepszik. Elgondolkozva rágcsálja, aztán felnéz. – Azt az egyet nem értem, hogy miért lépett veletek kapcsolatba ez a lány? Ennyi idő után! – Jó oka volt rá – felelem ünnepélyes komolysággal. – Azért, mert van a családban egy öröklődő betegség. Janice felsikkant. – Betegség! Jane! Soha nem beszéltél erről! – Nem betegség – javít ki anyu. – Becky, nagyon jól tudod, hogy nem betegség. Csak egy faktor. – Faktor? – visszhangozza Janice álmélkodva, az előbbinél is rémültebben. – Miféle faktor?

141 Látom, már a mogyorós csokit is úgy méregeti, mintha halálos kórt terjesztene. – Nem élet-halál kérdése! – neveti el magát anyu. – Csupán egy vérképzési rendellenesség, ami bizonyos helyzetekben kockázatot jelenthet. Műtétnél, például. Túl gyors ugyanis a véralvadás… – Jaj, ne mondd tovább! – pislog ijedten Janice. – Nem bírom a véres történeteket! – Az orvosok tanácsolták Jessnek, figyelmeztesse a családtagjait, hogy vizsgáltassák meg magukat. Ez indította el a lavinát. Mindig is tudta, hogy van egy papája valahol, de nem tudta a nevét. – Ezért megkérdezte a mamáját, ki a soha nem látott apja… – veszi át a szót Janice lelkesen, mintha csak egy Ruth Rendeli krimiből készült minisorozat eseményeit követné nyomon a tévén. – Az édesanyja meghalt – magyarázza anyu. – Meghalt! – képed el Janice. – A véralvadási faktor miatt? – Nem – feleli anyu türelmesen. – Egy autóbalesetben szörnyet halt. A nagynénjének azonban megvolt az apa neve egy régi naplóban. Fogta ezért, és megmutatta Jessicának. – És mi ez a név? – leheli Janice, az izgalomtól elfúló hangon. Nagy csend következik. – Anyu, Graham az apa! – forgatja a szemét Tom. – Graham Bloomwood. A helyzet a napnál is világosabb. – Ó, igen – néz körül Janice zavartan. – Persze, természetesen. Uramisten! – sipítja izgatottan. – Mekkora meglepetés! Valamennyiötöknek. – Mi is egészen kikeltünk magunkból, amikor értesültünk róla – ismeri el anyu. – Ezért is nem mentünk a ha-

142 waii kvízestre a templomba. Grahamnek igazából nem is volt migrénje. – Tudtam! – rikkantja Janice. – Mondtam is Martinnak: „Valami nem klappol Bloomwoodéknál.” Arról azonban fogalmam sem volt, hogy egy rég elveszített családtag került elő! – Honnan is sejthetted volna – mondja anyu vigasztalóan. Janice egy pillanatra elhallgat, és a hallottakat emészti. Aztán hirtelen kihúzza magát, és kezét anyu karjára teszi. – Csak légy résen, Jane! Nem tart igényt ez a lány Graham vagyonára? Nem változtatta meg a végakaratát az ő javára? Oké. Janice láthatóan túl sok tévésorozatot néz. – Ugyan már, Janice! – neveti el magát anyu. – Nem! Semmi ilyenről nincs szó. Ami azt illeti, Jessica családja… elég jól el van eresztve – fejezi be, hangját diszkréten lehalkítva a mondatot. – Ó! – leheli Janice. Anyu még jobban lehalkítja a hangját. – Mirelitben utaznak. – Á, értem – morogja Janice. – Akkor lesz mit a tejbe aprítania. – Ami azt illeti – vált át anyu a normál hangerőre –, van egy mostohaapja és két fiútestvére. Vagy három lenne? – Nővére azonban egy sincs – szólok közbe. – Ez a hiány eddig mindkettőnk életében ott volt. Ez a… beteljesületlen kívánság. Mindenki felém fordul. – Valóban volt ilyen kívánságod, Becky? – kérdi Janice.

143 – Ó, igen, igen. Határozottan – kortyolok elgondolkozva a kávémba. – így visszanézve azt hiszem, mindig is tudtam valahol a lelkem mélyén, hogy van egy nővérem. – Tényleg, aranyom? – lepődik meg anyu. – Soha nem beszéltél róla. – Nem, mélyen magamba rejtettem – mosolygok hősiesen Janice-re. – Tudni azonban tudtam. – Egek? Honnan? – álmélkodik Janice. – A szívem mélyén éreztem – szorítom mindkét kezem a mellkasomra. – Mintha … hiányzott volna a lényemnek egy része. Mialatt kezemmel lendületesen körbemutatok, elkövetem azt a hibát, hogy elkapom Luke pillantását. – Egészen pontosan mely részedre gondoltál? – kérdi megélénkülő érdeklődéssel. – Remélem, nem valami életfontosságú szerv. Istenem, micsoda kőszívű alak! Tökéletesen érzéketlen. Tegnap este részleteket olvasott fel a Rég elveszített nővérekből, majd felnézve megjegyezte: – Ezt nem gondolhatod komolyan. – A lelki társam ő, természetesen! – vágok vissza. – Kösz – vonja fel a szemöldökét. – Nem arra a fajta lelki társra gondoltam, hanem a testvérire! – És mi lesz Suzie-val? – néz fel meglepetten anyu. – Hisz eddig olyan volt, mint a testvéred. Olyan drága egy kislány! – A barátok jönnek és mennek – nézek félre. – Elvégre Suze mégsem családtag. Nem érthet meg úgy, mint egy vér szerinti testvér. Janice együtt érzőn néz anyura.

144 – Nagyon bátor vagy, drágám! De keményen megszenvedhetted, amikor megtudtad. – Nehéz volt – ül le anyu az asztalhoz. – Nem állítom, hogy nem. Bár, az igazat megvallva, erre a viszonyra jóval azelőtt került sor, hogy mi megismerkedtünk. – Hogyne, persze! – mondja Janice gyorsan. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ő… vagy te… Zavartan elhallgat, és beleiszik a kávéjába. – Bizonyos tekintetben – mondja anyu a kávéját kavargatva, bánatos mosollyal – ez várható is volt. Graham nagy nőcsábásznak számított fiatalkorában. Bomlottak utána a nők. – Hmm – harákol Janice kétkedőn. Apu? Don Juan? Megpróbálom magam elé képzelni a hetvenes évekbeli bajszával egy bárban, mintás nyakkendőben, amint martinit iszogató nők dongják körül. Ahogy kifele nézek az ablakon, látom, hogy most vág át a gyepen, s a hátsó ajtó felé tart. Őszülő haja kócos, az arca vörös, és bár vagy ezerszer kértem, hogy ne vegyen fel a szandálhoz zoknit, mégis megtette. – A nők nem tudtak neki ellenállni – mondja anyu. – Ez az igazság. Most azonban terápiára járunk, hogy túljussunk a válságon – derül fel kissé. – A Wood Street új holisztikus egészségközpontjába. – Terápiára? – mondom újra döbbenten. – Komolyan mondod? – Igen bizony! – szól közbe apu, aki most lép be a hátsó ajtón. – Eddig három ülésen vettünk részt. – A terapeutánk aranyos kislány, bár egy kicsit ideges – mondja anyu. – Mint ezek a fiatalok általában.

145 Tyűha! Fogalmam sem volt, hogy a szüleim terápiára járnak. De meg is van rá az okuk. Hogy érezném magam én is, ha Luke hirtelen bejelentené, hogy van egy rég elfeledett lánya? – Terápia! – kiáltja Janice. – Nem hiszek a fülemnek. – Járjunk a földön, Janice! – mondja anyu. – Senki nem várhatja, hogy egy ilyen felfedezés következmények nélkül marad. – Egy ilyen horderejű felismerés felbomlaszthat egy családot – ért egyet apu, miközben egy mogyorós csoki labdát pottyant a szájába. – Alapjaiban ingathat meg egy házasságot. – Szent ég! – kapja szája elé a kezét Janice, s elkerekedett szemmel néz egyik szülőmről a másikra. – Milyen következményekre gondoltok? – Bizony, harag és vádaskodás is előfordulhat – mondja anyu sokat tudóan. – Kérsz kávét, Graham? – Nem, kösz, szerelmem – vet apám anyámra egy sugárzó mosolyt. – A terápia egy nagy nulla – szólal meg Tom váratlanul. – Én is kipróbáltam Lucyvel. Valamennyien rábámulunk. Két kezébe fogja a kávéscsészéjét, úgy néz ránk ádáz tekintettel. – A terapeuta nő volt – teszi hozzá, mintha ezzel mindent megmagyarázna. – Azt hiszem, ez gyakori eset, aranyom – jegyzi meg anyu óvatosan. – Lucy oldalára állt. Azt mondja, meg tudja érteni a csalódását. – Tom még szorosabban markolja a csészét. – És az én csalódásom? Arra ki gondol? Lucy állítólag a feleségem volt, de semmi nem érdekelte a terveimből. Sem az üvegház, sem a fürdőszoba…

146 – Nekem tetszik a nyári lak, amit építesz, Tom! – mondom hirtelen. – Olyan… nagy! Valójában böhöm nagy. Csaknem hátrahőköltem döbbenetemben, amikor ma reggel megláttam az ablakon keresztül. Három emelet magas, oromtetővel és padozattal. – Csak a tervezésre vonatkozó önkormányzati rendelkezések miatt aggódunk kicsit, ugye, Tom? – pillant idegesen a fiára Janice. –Attól tartunk, lakhelynek minősítik. – Hát… ez igazán nem kis teljesítmény! – lelkesedem. – Egy ilyen léptékű építményt létrehozni! – Szeretek fával dolgozni – dörmögi Tom. – A fa nem hagy cserben. Azt hiszem, vissza is kéne mennem dolgozni – issza ki a poharát. – Remélem, minden a legnagyobb rendben zajlik majd. Ahogy az ajtó becsukódik mögötte, feszengő csönd támad. – A legközelebb hajót szeretne építeni – mondja Janice idegesen. – Egy hajót, a gyepen! – Janice, igyál még egy kis kávét! – nyugtatja anyám. – Tegyek bele egy csöpp sherryt? Janice láthatóan mély dilemmába kerül. – Inkább ne – mondja végül. – Délelőtt nem iszom. Belekotor a kézitáskájába, s elővesz egy kis pirulát, amit a szájába dug. Miután újra bezipzározza a táskáját, ismét ragyogó mosolyt varázsol az arcára. – Szóval, milyen Jessica külseje? – Hát… kellemes – kezdi anyu. – Nem igaz, Graham? – De igen, nagyon! Magas… karcsú – mereng el apu. – A haja fekete – teszi hozzá anyu. – Ugyanakkor nagyon tartózkodó lány, ha érted, mire gondolok. Hegyezem a fülem, miközben Jessicát méltatják. Noha távolról láttam az utcában a hazatérésünk napján, erősen

147 sütött a nap, engem meg annyira lefoglalt a szüleim fura viselkedése, hogy csak igen halovány képem maradt róla. Egész héten keresztül ezen morfondíroztam. A szüleim szerint Jessica magas és karcsú, ezért valaki olyasfélét képzeltem el, mint Courteney Cox. Egy nyúlánk, elegáns tüneményt, mondjuk, fehér selyem nadrágkosztümben. És persze folyvást első találkozásunk képeit színezgetem magamban. Majd egymás karjába omlunk, ő rám mosolyog, letörli a könnyeit, én meg visszamosolygok rá… és azonnal megtaláljuk a közös hangot. Mintha mindig is ismertük volna és az egész világnál jobban értettük volna egymást. Végül is, ki tudja? Talán kiderül, hogy titokzatos, testvéri erők kötnek össze minket. Vagy olyanok leszünk, mint azok az ikrek, akikről a Rég elveszített nővérekben olvastam, akik ugyan a születésük után elszakadtak egymástól, mégis ugyanaz a foglalkozásuk lett, és a férjüket is ugyanúgy hívták. Egészen elragad ez a gondolat. Még kiderül a végén, hogy Jessica is személyes vásárlási tanácsadó, és a férje neve Luke! Ugyanolyan Marc Jacobs kabátkában áll elénk, amilyet én is viselek. Majd fellépünk a tévé reggeli műsorában, és mindenki azt mondja, hogy… Na jó, azért az túlzás, hogy ő is személyes vásárlási tanácsadó, jut eszembe hirtelen. Doktorátust szerez éppen. A földrajztudományok doktora lesz. Nem, a geológiáé. De hát… én is gondoltam valaha arra, hogy doktor legyek. Nem lehet véletlen. – És hol lakik? – kérdi Janice. – Északon – mondja anyu. – Egy Scully nevű faluban. Cumbriában.

148 – Északon! – jön izgalomba Janice, mintha anyu az Északi-sarkot emlegette volna. – Jó messze van! Mikor érkezik? – Hát – nézi meg a faliórát anyu – … a helyzet az, hogy már be kellett volna, hogy érkezzen. Graham, drágám, pontosan mikor érkezik Jessica vonata? – Azt hiszem, valamikor mostanában… – ráncolja össze apu a homlokát. – Talán fel kellene hívnom a pályaudvart, nem késik-e a vonata. – Én szívesen felhívom őket – néz fel Luke az újságjából. – Azt mondta, idetelefonál… – kezdi anyu, mire apu kimegy a hall telefonjához. Váratlanul megszólal az ajtócsengő. Dermedten bámulunk egymásra. Néhány pillanat múlva apu hangja hallatszik a hallból. – Azt hiszem, ez ő! Jézus Mária, Szent József! Itt van. Az én nővérem. Lelkemnek társa. A másik fele! – Én most lelépek! Örüljetek csak egymásnak – mondja Janice, megszorítja a kezem, és eltűnik a hátsó ajtón keresztül. – Hadd igazítsam meg a hajam! – siet ki anyu az előszobatükörhöz. – Gyorsan! – mondom. – Hol vannak az ajándékok? – Itt – nyújtja át Luke a celofánba csomagolt ajándékkosarat. –És Becky… – teszi karomra a kezét. – Mi az? Mit akarsz? – szólok rá türelmetlenül. – Tudom, mennyire izgulsz – mondja. – Ahogyan én is. Ne feledd azonban, hogy egyelőre idegenek vagytok. Lassan a testtel… én amondó vagyok.

149 – Egyáltalán nem vagyunk idegenek! – mondom meglepetten. –Ő a nővérem! Ugyanaz a vér folyik az ereinkben! Csak úgy magunk között, mit tud erről Luke? Kisietek a hallba, és két marokra fogom a kosarat. A bejárati ajtó tejüvegén át elmosódott alakot látok. – Mellesleg, azt szereti, ha Jessnek szólítják – mondja anyu, ahogy az ajtó felé nyomulunk. – Készen álltok? – hunyorít ránk apu. Ím, eljött a nagy pillanat! Sietve megigazítom magamon a kabátomat, lesimítom a hajamat, s felöltöm legszélesebb és legnyájasabb, leginkább vendégszerető mosolyomat. Apu a kilincsért nyúl, és szélesre tárja az ajtót. És a küszöbön ott áll a nővérem.

150

TÍZ Az első gondolatom az, hogy egy csöppet sem hasonlít Courteney Coxra. Ahogyan fehér selyem nadrágkosztümöt sem visel. Fekete haját rövidre nyírta, s farmer meg egyszínű barna ing van rajta, olyan, akár egy munkászubbony. Hasznosság és elegancia együtt… ez lehet a jelszava. És csinos! Csinoska. Noha a sminkje szerintem túlontúl természetes. – Szervusztok – mondja egyhangú, tárgyilagos hangon. – Szervusz – köszöntöm, és nekem bezzeg remeg a hangom. –Én vagyok Becky! A rég elvesztett nővéred! Már majdnem a nyakába vetem magam, de rájövök, hogy kosár van a kezemben. A kezébe nyomom. – Ez tőlem van! – Ajándék, aranyom! – teszi hozzá anyu segítőkészen. – Köszönöm – nézi meg Jess. – Igazán köszönöm. Rövid hallgatás telepedik ránk. Várom, hogy Jess türelmetlenül feltépje a csomagolást, vagy megkérdezze, hogy kinyithatja-e most az ajándékát, netalán felkiáltson: „Á, Origins, a kedvencem!” De csupán leteszi a kosarat a hall asztalára. Talán csak udvarias próbál lenni, fut át a fejemen. Hisz most találkozunk először. Meglehet, azt hiszi, a modorom hideg és kimért, és ehhez próbál idomulni. Az tehát a dolgom, hogy feloldjam a hangulatot. – Hihetetlen, hogy itt vagy! – mondom jelentőségteljesen. –A nővérem, akinek még a létezéséről se tudtam!

151 Kezem a karjára teszem, szemem az övébe fűzöm, az írisze mogyoróbarna, kis pöttyökkel. Nagy ég! Micsoda pillanat! Hajszálra, mint a Rég elveszített nővérek egyik jelenetében! – De azért te is tudtad, ugye? – mondom mosolyogva, hogy elrejtsem feltámadó érzelmeimet. – Végig sejtetted valahol, hogy van egy nővéred? – Nem – feleli Jess üres tekintettel. – Fogalmam sem volt róla. – Ahá – hebegem, egy kissé elbátortalanodva. Nem ezt kellett volna mondania, hanem valami olyasmit, hogy „Mindig is éreztem a szívem mélyén!” És utána könnyekben kitörnie. Nem igazán tudom, mit mondjak ezek után. – Na, bújj be akkor, Jess! – szól rá anyu vidáman. – Bizonyára jólesik majd egy kis kávé a hosszú út után! Miközben betereli Jesst, meglepve akad meg a szemem a barna hátizsákján, ami a lehető legkisebb. Holott egy egész hetet tölt a tanácskozáson! – Ez minden poggyászod? – Nincs többre szükségem – vonja meg a vállát. – Keveset hordok magammal. – A többit a FedEx-szel küldetted utánad? – fogom halkra a hangomat, és cinkosán kacsintok hozzá. – Nem – pillant anyura. – Ez minden, amit magammal hoztam. – Á, igen – mosolygok, mint aki mindent ért. – Ne félj, nem árulom el senkinek. Tudtam, hogy rokonlelkek vagyunk. Tudtam! – Szívből köszöntelek, drága kislányom! – mondja apu. Ahogy átöleli Jesst, hirtelen furcsa érzésem támad.

152 Most esik le igazán a tantusz. Apunak van egy másik lánya, aki nem én vagyok. De hát erről szól a család, nem igaz? Ami most megszaporodott egy fővel. – Ő Luke, a férjem – mondom gyorsan. – Üdvözlöm – lép elő Luke kedvesen. Miközben kezet ráznak, kicsit mindkettőjükre büszke vagyok. Anyura nézek, aki bátorítóan mosolyog rám. – Menjünk beljebb! – vezeti a menetet a nappaliba. Az asztalon virágcsokor, és hívogató süteményes tálak. Valamennyien leülünk. Jess mintha feszengene kissé a puha, süppedős kanapén. Ezt nem hiszem el! Szemben ülök a féltestvéremmel! Mialatt anyu kitölti a kávét, Jessre sandítok, és egybevetem kettőnk arcvonásait, mi az, ami közös bennünk. Tömérdek közös vonásunk van! Vagy legalábbis… néhány. A szeme hajszálra az enyém, az eltérő színt és az enyhén különböző szemformát leszámítva. Az orra is szakasztott olyan lenne, mint az enyém, ha nem lenne hegyes. A haja dettó… már ha megnövesztené egy keveset és befestené… meg talán egy meleg hajpakolásnak is alávetné. Hirtelen rájövök, hogy ugyanolyan kritikus szemmel méregethet engem, ahogyan én őt. – Alig tudtam aludni! – mondom szégyenkezve. – Annyira izgultam, hogy végre találkozunk! Jess bólint, de nem felel. Az anyját! Tényleg nagyon tartózkodó. Majd én teszek róla, hogy megnyíljon egy kicsit. – És, olyan vagyok, amilyennek elképzeltél? – nevetek fel sután, és hátrasimítom a hajam.

153 – Nem képzeltelek el semmilyennek – mondja végül. – Á, értem. – Nem igazán szoktam képzelődni – teszi még hozzá. – Mindent olyannak fogadok el, amilyen. – Egyél egy kis süteményt, Jess! – kínálja anyu. – Hikoridiós és juharszirupos. – Köszi – vesz el egyet Jess. – Szeretem a hikoridiót. – Én is! – nézek fel meglepetten. – Én is szeretem! Istenem, csak megszólalnak a gének! Hiába nevelkedtünk távol egymástól… más és más családban… az ízlésünk mégis ugyanaz! – Jess, miért nem hívtál fel az állomásról? – vesz el egy csésze kávét anyutól apu. – Érted mentem volna. Nem kellett volna taxiba ülnöd! – Nem ültem taxiba – feleli. – Gyalog jöttem. – Gyalog? – hápog apu. – Az oxshotti állomásról? – Kingstonból. Leszálltam a buszról. Így sokkal olcsóbb – kortyol a kávéjába. – Megtakarítottam huszonöt fontot. – És Kingstontól egész idáig gyalog jöttél? – döbben le anyu. – Nem nagy távolság – így Jess. – Busszal három font ötven cent lett volna. – Jess szenvedélyes túrázó – magyarázza anyu, és Jessre mosolyog. – Ez a legfőbb hobbid, ugye, aranyom? Ez több annál, mint amit el tudok viselni. Dokumentumfilmet kellene rólunk forgatni. – Nekem is! – kiáltom. – Gyalogolni én is szeretek! Hát nem bámulatos? Szavaimat csönd fogadja. Végignézek szeretteim elképedt arcán. Mi ütött beléjük?

154 – Valóban szenvedélyesen szeretsz gyalogolni, drágám? – kérdi anyu bizonytalanul. – De még mennyire! Hisz folyvást Londont járom! Nem igaz, Luke? Luke csúfondárosan néz rám. – London egyes utcáit bizony eleget taposta a lábad – jegyzi meg. – A gyorsgyaloglást is kedveled? – élénkül meg Jess. – Hát… – gondolkozom el. – Inkább más tevékenységi formákkal is kombinálom. A változatosság kedvéért. – A vegyes edzésre gondolsz? – Izé… nagyjából – biccentek, és beleharapok egy süteménybe. Újra hallgatunk, mintha mindenki a másikra várna, beszéljen ő. Miért ez a nagy feszengés? Természetesen kellene viselkednünk. – És a filmeket… szereted? – kérdem végül. – Némelyiket – feleli Jess elgondolkozva. – Az olyan filmeket kedvelem, amelyeknek van mondanivalójuk, üzennek valamit. – Én is – értek egyet lelkesen. – Szó mi szó, minden filmnek kellene legyen üzenete. Ami igaz is. Úgy értem… vegyük a Gyűrűk ura filmeket, nos, ezek tele vannak súlyos mondandóval. Mint például: „Ne veszítsd el a gyűrűdet!” – Kér még kávét valaki? – néz körül anyu. – Van a konyhában egy másik teli kanna. – Majd én behozom – ugrom fel a kanapéról. – Luke, nem… segítenél? Ha netalán… nem találom meg. Mindez nem hangzik túl meggyőzően, de nem érdekel. Majd meghalok, hogy beszélhessek Luke-kal.

155 Alighogy a konyhába érünk, behajtom az ajtót magunk mögött, és kíváncsian rászegezem a tekintetem. – Na? Mit gondolsz a nővéremről? – Igazán kedvesnek látszik. – Hát nem nagyszerű teremtés? És mennyi közöttünk a hasonlóság! Nem gondolod? – Hogy mondod? – bámul rám elképedve. – Jess és énköztem! Annyira hasonlóak vagyunk! – Hasonlóak? – hökken meg. – Igen – mondom hajszálnyira ingerülten. – Hát nem láttad? Szereti a hikoridiót, ahogyan én is… szeret gyalogolni, mint én… mindketten szeretjük a filmeket… Máris mintha bámulatos egyetértés születne kettőnk között – lendítem a levegőbe mindkét kezemet. – Ha te mondod… – morogja Luke kétkedve. – Miért, nem tetszik? – kérdem letörve. – Dehogynem. De alig beszéltünk két szót egymással. – Igen… persze – ismerem el. – De ez csak azért van, mert mindannyian olyanok vagyunk, mintha karót nyeltünk volna. Így nem lehet igazán beszélgetni. Ezért arra gondoltam, azt javaslom, hogy menjünk el együtt csak mi ketten. Így nagyobb esélyünk lenne, hogy igazi kötelék alakuljon ki közöttünk. – Mégis hová mennél? – Nem is tudom. Mondjuk, sétálni. Vagy talán… vásárolgatnánk… ezt-azt! – Ahá – bólint. – Vásárolgatnátok. Jó ötlet. Feltételezem, hogy a napi húsz fontodból képzeled az egészet. Micsoda? Nem hiszek a fülemnek, hogy egy ilyen pillanatban hozza fel a napi apanázst. Úgy értem, hányszor esik meg az emberrel, hogy az életben először vásárol együtt a rég elveszített nővérével?

156 – Ez egyszeri, soha vissza nem térő alkalom – igyekszem úrrá lenni a mérgemen. – Azaz, a napnál is világosabb, hogy többet kérek. – Azt hiszem, megállapodtunk abban, hogy nem teszünk kivételt, hogy nem lesznek „különleges alkalmak” – mondja Luke. –Nem emlékszel? Most már igazán begurulok. – Szépen vagyunk! – fonom keresztbe a karomat a mellkasomon. – így soha nem alakul ki igazi kapcsolat köztem és a nővérem között. A konyhában csend támad, egyedül a falióra ketyegését hallani. Hatalmasat sóhajtok, és lopva Luke-ra pillantok, de szemlátomást hajthatatlan. – Becky! – hallom meg anyu hangját. – Hol az a kávé? Valamennyien arra várunk! – Már ott is terem a konyhában, és ijedten néz egyikünkről a másikra. – Nincs semmi baj, ugye? Nem veszekedtetek? – El szeretném vinni Jesst vásárolni – fordulok anyuhoz –, de Luke ragaszkodik a napi apanázshoz. – Luke! – kiáltja anyu megrovóan. – Azt hiszem, ez kedves ötlet, Becky! Menjetek el ti ketten, lányok valahová. Miért nem ugrotok át Kingstonba? Meg is ebédelhetnétek. – Pontosan! – lövellek neheztelő pillantásokat Lukera. – De nincs több pénzem, csak húsz rongy. – Amint már említettem, ennyi a napi limit. – Luke szemlátomást nem enged. – Gondolom, Jane, te is egyetértesz abban, hogy az előrelátó takarékosság a boldog házasság alapja. – Igen, persze – motyogja anyu szórakozottan, aztán hirtelen felderül az arca. – Greenlowék! – Kicsodák?

157 – Az ausztrál unokatestvéreid! Csekket küldtek esküvői ajándék gyanánt. Ausztrál dollárban… de akkor is… egészen nagy összeg – belekotor egy fiókba, és előhúzza a csekket. – Tessék, itt is van. Ötszáz ausztrál dollár! Fantasztikus! Elveszem a csekket, és megforgatom a kezemben. – Ebből már mindketten vehettek magatoknak valami igazán szépet! – szorítja meg anyu a karom mosolyogva. – Látod? – mondom diadalmasan. – Jó, te győztél. Ezúttal – forgatja a szemét Luke. Hirtelen elfog az izgalom, és besietek a nappaliba. – Mit szólnál hozzá, Jess, ha elmennénk valahová? Mondjuk, vásárolni – mondom. – Ó – lepődik meg. – Hát… – Menjetek csak, drágáim! – lép be mögöttem a helyiségbe anyu. –Vásárolgassatok egy kicsit! – Meg is ebédelhetnénk valahol… közben jobban megismernénk egymást… Mit szólsz hozzá? – Hát… jó – mondja végül. – Kitűnő! Egészen elkap az izgatott várakozás. Életem első vásárlása a nővéremmel! Hú, de izgi! – Megyek, és gyorsan összekapom magam. – Várj, még mielőtt elmész! – mondja Jess. – Én is hoztam valamit. Nem nagy dolog, de… A hátizsákjához megy, kinyitja, és kivesz egy papírba csomagolt valamit, amire mindenütt a „Boldog új évet, 1999” mondat olvasható. Hú, de király! – Imádom a giccses papírcsomagolást – mondom rajongva. –Hol találtad? – Ingyen kaptam a bankban – feleli. – Á! – mondom meglepetten. – Tyű… kitűnő!

158 Letépem a csomagolást, és egy műanyag dobozra lelek, amely három rekeszre oszlik. – Hűha! – kiáltom azonnal. – Ez fantasztikus! – Igazán nagyon köszönöm! Pont erre vágytam! Jess nyakába borulok, és cuppanós csókot nyomok az arcára. – Mi az, aranyom? – pislog anyu izgatottan. Az igazat megvallva gőzöm sincs róla. – Ételtartó – magyarázza Jess. – Az ember három különféle maradékot tarthat benne. Rizst… ragut… bármit. Én meg sem tudnék lenni a sajátom nélkül. – Király! És milyen praktikus! – nézek elgondolkozva a három rekeszre. – Azt hiszem, ebben tartom majd az ajakbalzsamomat. – Ajakbalzsamot? – Jess szemlátomást ledöbben. – Mindig elveszítem őket! Miért, te nem? Visszateszem a fedelet, és pár pillanatig csodálom a dobozt. Aztán felveszem a csomagolópapírt, és galacsinná gyűröm. Jess úgy hőköl meg, mint akinek a lábára léptek. – Össze is hajtogathattad volna – mondja, mire én értetlenül meredek rá. Mi a csudának kellene összehajtogatnom a csomagolópapírt? De talán ez az egyik kedvenc szokása, amihez hozzá kell szoknom. Mindenkinek megvannak a maga kis bolondériái. – Ahá. Hogyne, persze! – mondom. – De buta is vagyok! Kisimítom az összegyűrt papírost, és gondosan négyrét hajtom. – Tessék! – Vidám mosollyal a szemétbe ejtem a papírost. – Menjünk!

159

TIZENEGY Röpke negyedóra alatt átjutunk Kingstonba kocsival, ugyanis ez a legközelebbi bevásárlóközpont a szüleim házához. Találok egy parkolóórát, és nagyjából húsz sikertelen kísérlet után viszonylag egyenesen sikerül leparkolnom. Jess unottan ül mellettem az anyósülésen, és egy szót sem szól. Még akkor sem, amikor egy teherautósofőr vadul rám dudál. Sebaj. A lényeg az, hogy itt vagyunk! Isteni az idő, süt a nap, de nincs túl meleg, s apró bárányfelhők úsznak át a kék égen. Ahogy kiszállok, és végignézek a napsütötte utcán, várakozás teli izgalom kerít hatalmába. Ez az első bevásárló körutam a nővéremmel! Hová menjünk először? Miközben pénzt dobok a parkolóórába, gondolatban sorra veszem az összes lehetőséget. Leakaszthatnánk egy ingyenes átváltoztatást, de azt az új fehérneműüzletet is átfésülhetnénk, amiről anyu beszélt… – Egész pontosan mennyi ideig maradunk itt? – kérdezi Jess, mialatt bedobom a hatfontos érmét. – Ez este hatig elég… azután pedig ingyenes a parkolás! – Hatig? – döbben le. – Ne félj, a boltok nem zárnak be hatkor, legalább nyolcig nyitva vannak – nyugtatom meg. Az áruházba is okvetlenül be kell kukkantanunk, hogy felpróbáljunk egy sereg estélyit. Életem egyik legszebb délutánja az volt, amikor Suze-zal a Harrodsban próbáltunk fel puccos ruhákat. Csak forogtunk a millió fontot érő ruhakölteményekben, a sok felvágós eladó meg teljesen bepipult ránk, és egyre azt kérdezték, választottunk-e már. Suze végül azt mondta, úgy hiszi, igen, de hozzá

160 szeretné próbálni a ruhát egy Cartier gyémánttiarához, ide tudna-e küldeni egy ilyet a gyémántosztály? Azt hiszem, ekkor kértek meg minket, hogy távozzunk. Egek, de jó hecceink voltak együtt Suze-zal! Ő pontosan az az ember, aki akár helyettem is állja a vásárlást, hisz egyszer majd visszafizetem. Ő is megveszi, amit kinézett magának, aztán együtt megiszunk egy cappuccinót. Most azonban nincs helye a hiábavaló nosztalgiának. – Nos – fordulok Jesshez –, hová szeretnél először menni? Tömérdek bolt van itt: két áruház… – Ki nem állhatom az áruházakat – mondja. – Egészen belebetegszem, ha be kell mennem egy ilyenbe. Frankó! De hát van ez így. Sok ember nem szeret áruházba járni. – Nos, butikból is van elég. Már ki is gondoltam, mi lenne a leginkább nekünk való! Kivezetem a vásárlóknak fenntartott sétálóutcából, és balra fordulok egy macskaköves sikátorba. Menet közben a vállamra igazítom az Angel táskát, s elismerőleg nyugtázom tükörképem a szemközti kirakat üvegében. Ez a táska megérte az árát. Enyhén szólva meglep, hogy Jess eddig nem tette szóvá. Ha az én nővéremnek lenne Angel táskája, ez lenne a legelső, amit megdicsérnék rajta. Lehet azonban, hogy igyekszik úgy tenni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – És… általában hol vásárolsz? – kérdezem. – Ahol a legolcsóbb – feleli.

161 – Én is! A világ legmesésebb Ralph Lauren topját egy utahi outletben szereztem be, kilencven százalékos leárazással! – Én kilóra veszem a ruhákat – ráncolja össze Jess a homlokát. –Ha elég sokat válogat össze az ember, a végén rengeteget megtakaríthat. Egek! Tökéletesen egy hullámhosszon vagyunk! Tudtam, hogy így lesz! – Milyen igaz! – kiáltom örvendezve. Ezt magyarázom én is mindig Luke-nak, de ő nem lát benne logikát. – Eszerint te is klubtag vagy? – néz rám Jess érdeklődve. – Vagy egy élelmiszerárusító szövetkezethez tartozol? Élelmiszerárusító szövetkezet? – Hát… ö… nem. De a nászutamon én is tömegesen vásároltam mindenfélét. Például negyven bögrét és húsz selyem pongyolát! – Húsz selyem pongyolát! – visszhangozza Jess elképedve. – Igazi befektetés volt! Hiába mondtam azonban Luke-nak, hogy anyagilag is kifizetődik a végén, rám se hederített… Á! Itt is vagyunk! Ez az a hely. Megérkeztünk a Georgina's üvegajtaja elé. Nagy, világos butik, ahol ruha, ékszer és isteni táskák kaphatók. Tizenkét éves korom óta járok ide, és ez az egyik kedvenc üzletem. – Biztosan imádni fogod te is – szólok oda Jessnek vidáman, és kinyitom a bolt ajtaját. Sandra, az egyik eladó épp gyönggyel kivarrt retikülöket rendez el egy állványon, s ahogy az ajtó felcsilingel, felnéz. Az arca azonnal felderül. – Becky! De rég láttalak! Milyen volt a nászút?

162 – Isteni, kösz szépen! – És milyen a házasélet? – vigyorodik el. – Megvolt már az első nagy összeveszés? – Hahaha – kacagok fel. Már épp bemutatnám Jesst, amikor Sandra felvisít. – Ó, uram, teremtőm! Ez tényleg egy Angel táska? Valódi? – Igen – ragyogok fel. Angel táska tulajdonosnak lenni mennyei boldogság. – Ezt nem hiszem el. Vett egy Angel táskát! – kiáltja oda Sandra a többi eladónak. Nyomban körülvesznek, és álmélkodva csodálják a táskát. – Megérinthetem? Hol vetted? – Milánóban. – Ki más sétálhat be ide Angel táskával, ha nem Becky Bloomwood – csóválja a fejét Sandra. – És menynyit fizettél érte? – Hát… épp eleget. – Hú – simogatja szeretettel. – Mesés! – Mi olyan különös rajta? – kérdi Jess fahangon. – Úgy értem… ez csak egy táska. Szavait döbbent csend fogadja, aztán valamennyien nevetésben törünk ki. Egek, Jess egészen szellemes! – Sandra, be szeretnélek mutatni valakinek – tolom most előre. – Ő a nővérem! – A nővéred? – méregeti Sandra döbbenten Jesst. – Nem tudtam, hogy van testvéred. – Én sem! Rég elvesztettük egymást szem elől, nem igaz, Jess? –karolom át. – Féltestvérek vagyunk, egészen pontosan – jegyzi meg Jess hűvösen.

163 – Georgina! – szól hátra Sandra a bolt végébe. – Georgina, ezt látnod kell! Nem fogod elhinni! Becky Bloomwood van itt… és a nővére! Mind a ketten eljöttek! Félrelibben egy függöny, és Georgina, a tulaj kerül elő. Az ötvenes éveiben jár, a haja palaszürke, a szeme pedig türkizkéken ragyog. Bársony tunika top és ceruza vékony fekete naci van rajta, a kezében töltőtoll. A szeme megvillan, amikor meglát engem meg Jesst. – Két Bloomwood nővér – mondja halkan. – Hát ez csodálatos fejlemény! – mondja és összenéz az eladókkal. – Mindjárt lefoglalunk két öltözőfülkét – ajánlkozik Sandra nyomban. – Ha nincs elég, megosztozunk egyen, nem igaz, Jess? – mondom. – Bocs, de nem értem – ijed meg Jess. – Elvégre is nővérek vagyunk – szorongatom meg gyöngéden. –Nincs miért szemérmeskednünk egymás előtt! – Jó, de van elég öltözőfülke – méri fel Sandra Jess arckifejezését. – Csak nézzetek körbe, szépen, komótosan… érezzétek jól magatokat! – Látod, mondtam neked, milyen jó hely ez! – súgom boldogan Jessnek. – Hát, akkor kezdjük talán itt! Egy állványhoz lépek, tele kívánatos topokkal, és végigpörgetem a fogasokat. – Nem fantasztikus? – húzok elő egy rózsaszínű pólót, kis lepkés motívummal. – És ez, amin százszorszép van, igazán illene hozzád. – Fel szeretnéd próbálni ezt a kettőt? – kérdi Sandra. – Beteszem őket az öltözőfülkébe.

164 – Igen, légyszi! – adom oda neki, és Jessre mosolygok. Ő azonban nem viszonozza a mosolyomat. Valójában egy tapodtat sem mozdult arrébb. Gondolom, fura lehet először vásárolgatni valakivel, akit nem ismerünk. Néha azonnal hangot lehet találni, mint amikor én vásároltam első ízben Suze-zal, és mindketten ugyanazért a Lulu Guinness sminktáskáért nyúltunk. Máskor azonban suta helyzet alakulhat ki, mivel még nem ismerjük egymás ízlését… és az ember egyre csak kérdezgeti a másikat, tetszik-e neki ez vagy az. Azt hiszem, Jessnek egy kis biztatásra van szüksége. – Ezek a szoknyák mesések! – megyek oda egy másik állványhoz, ahol estélyi szerelések lógnak. – Ez a fekete a csipkével istenien állna rajtad! Leveszem a fogasról, és Jesshez mérem. Az árcéduláért nyúl, megnézi, és elsápad. – Micsoda árak vannak! – suttogja. – Egészen elfogadhatóak, nem? – súgom vissza. – És a szoknya? – jelenik meg mögöttünk Sandra. – Igen, azt is kérem. Szürke és ó, igen, pirosban próbálnám fel! – teszem hozzá, mert hirtelen észreveszek egy rózsapiros szoknyát, ami valahol hátul lapul. Húsz perc múlva letaroljuk az egész boltot. Két nagy rakás ruha vár ránk hátul az öltözőfülkékben. Jess egész idő alatt alig szólalt meg. Ha jobban meggondolom, valójában egy kukkot sem szólt. Én azonban helyette is ügyködöm. Kiválasztom az összes rucit, amiről úgy gondolom, jól állna neki, és hozzáteszem a szépen gyarapodó ruhakupachoz.

165 – Oké! – kiáltom lelkesen. – Menjünk, próbáljuk fel őket! Lefogadom, fantasztikusan festesz majd a rózsaszínű szoknyában! Ahhoz a tophoz kellene felpróbálnod, aminek lecsúsztatható a válla, és talán… – Én semmit nem akarok felpróbálni – mondja Jess, aki zsebre vágott kézzel egy üres falnak támaszkodik. Bizonyára félrehallok. – Hogy mondod? – Semmit nem akarok felpróbálni – biccent az öltözőfülkék felé. – De te menj csak. Majd itt megvárlak. Valamit kihagytam volna? – De hát… miért? – Mert nincs szükségem új ruhára – mondja. Ez már aztán végképp nem fér a fejembe. A bolt túloldalán az eladó csajok rémült pillantásokat váltanak. – Valamire csak szükséged van! – mondom. – Egy pólóra… egy nadrágra… – Nem, jó nekem így. – És ezek a menő topok? – tartok az orra elé biztatóan egy mesés kis Juicy pólót. – Csak megnéznéd, hogyan áll rajtad. – De nem akarok vásárolni, akkor meg mi értelme – von vállat Jess. – A költségeket én állom! – esik le hirtelen a tantusz. – Tudod, ugye, hogy mindent én fizetek? – Nem akarom pazarolni a pénzed. De te csak ne zavartasd magad – teszi hozzá. Ez az egész nem fér a fejembe! Most mi legyen? – Mindent bevittem az öltözőfülkébe – szól közbe Sandra. – Menj, próbáld fel őket! – biccent Jess. – Hát… jó – mondom végül. – Hamar végzek, ne félj!

166 Felpróbálom ugyan a legtöbb ruhát, de a jó kedvem oda. Egyedül egészen más. Én azt akartam, hogy együtt próbáljunk. Hogy jót mulassunk együtt. Nem és nem értem! Hogyhogy nem akar belebújni ezekbe a szép ruhákba? Talán ki nem állhatja az ízlésemet, önt el a kétségbeesés. És csak azért nem tett egyetlen bíráló megjegyzést sem, mert udvarias akart maradni. – Nos, van, ami jó? – kérdi Georgina, mikor végül előkerülök. – Ö… igen! – igyekszem vidám maradni. – Két topot választottam és a rózsaszínű szoknyát. Igazán istenien áll! Jessre pillantok, de a semmibe mered. Hirtelen aztán magához tér, mintha csak most venne rólam tudomást. – Készen vagy? – kérdi. – Aha… igen – csak még fizetek. Előremegyünk, ahol Sandra átnézi, mit vettem. Időközben Georgina Jesst méregeti. – Ha nem kedveli a ruhákat, mit szólna pár ékszerhez? – kérdi hirtelen, és tálcát húz elő a kassza alól. – Van néhány remek karkötőnk. Csupán tíz fontért. Ez biztosan tetszene – emel fel egyet, ami sima ezüstkarikákból áll. A lélegzetem is eláll, olyan gyönyörű! – Szép – bólint Jess, mire elönt a megkönnyebbülés. – Becky testvérének odaadom három fontért – mondja Georgina. – Hú, ez fantasztikus! – lelkesedem. – Igazán nagyon kösz, Georgina! – Nem, köszönöm, nem kérem. Nincs szükségem karkötőre – mondja most Jess.

167 Hogyan? – kapom fel a fejemet döbbenten. Hát nem érti? – De hát… csak három font – dadogom. – Bagóért van! – Nincs rá szükségem – vonja meg a vállát Jess. – De… Nem találok szavakat. Hogy hagyhat ki valaki egy háromfontos karkötőt? Hogyan? – Tessék, Becky! – nyújtja át Sandra a bevásárlótáskáim sodrott fogóját. Kettő van belőlük – halványrózsaszínen, selymesen csillognak –, ahogy azonban kezem a fogantyúkhoz közeledik, nem fog el a szokott izgalom. Valójában alig érzek valamit. Mi történt velem? – Hát akkor… viszlát! – mondom. – És köszönöm! Rövidesen találkozunk! – Minden jót, Becky, drága! – köszön el Georgina is. – És Jess… remélem, még találkozunk! – Becky! – mondja még Sandra. – Mielőtt elmész, hadd adjam oda a tájékoztatónkat az akcióinkról. Odasiet hozzám, kezembe nyom egy csillogó füzetecskét, és odahajol hozzám. – Nem akarlak megbántani… vagy ilyesmi… de biztos, hogy testvérek vagytok? Nos! – mondom tétován, ahogy kilépünk az utcára. – Hát ez jó muri volt! Jessre pillantok, de a szokásos fegyelmezett, tárgyilagos kifejezés ül az arcán, amiből nem tudom kitalálni, mit is gondol. Bárcsak egyszer, egyetlenegyszer elmosolyodna, kívánom, vagy legalább azt mondaná: „Igen, ez király volt!”

168 – Kár, hogy nem találtál semmi kedvedre valót Georginánál – kockáztatom meg a kijelentést. – Tetszettek a… ruhák? Vállat von. Tudtam! Ki nem állhatja az ízlésemet. Ez az egész húzódozás a vásárlástól mindössze udvarias hárítás volt. Úgy értem, kinek nincs szüksége pólóra? Sebaj. A lényeg, hogy másfajta boltokat kell találnunk. Olyanokat, amilyeneket Jess kedvel. Ahogy megindulunk a napsütötte utcán, szélsebesen jár az agyam. A szoknya nem… a karkötő sem… akkor farmer! Ki nem szereti a farmert? Tökéletes! – Nagy szükségem volna egy farmerre – vetem oda közönyösen. – Miért? Mi a baj azzal, ami rajtad van? – vonja fel Jess a szemöldökét. – Hát… semmi. De többre van szükségem! – felelem kacagva. –Kicsivel hosszabbra, ami nem csípőre szabott, talán tinta kék árnyalatban… Várakozón nézek Jessre, mit felel erre. Ő azonban csak megy tovább némán. – És… neked… neked szükséged van farmerre? – Az az érzésem, mintha súlyos sziklát görgetnék hegynek fel. – Nem, de te csak ne zavartasd magad – feleli. – Talán majd máskor – sikerítek ki egy mosolyt. – Nem fontos. Hanem a sarokra érve látom ám, hogy az L. K. Bennettben épp kiárusítás van! – Ezt nézd! – kiáltok fel izgatottan, és a tágas kirakathoz sietek, amelyet megtöltenék a színes pántos szandálok. – Hát nem isteniek? Neked milyen cipő tetszik? Jess szeme végigpásztáz a kínálaton. – Nem igazán érdekelnek a cipők – mondja. – Ugyan ki figyel arra, milyen cipő van az emberen?

169 Egy pillanatra megroggyan a térdem a döbbenettől. Hogy senki nem figyel a cipőre? Hát… persze! Jess tréfál! Hozzá kell szoknom az ő fanyar humorához. – Juj, te! – mondom, és barátságosan hátba vágom. – Hát… ha nem bánod, beugrom, és felpróbálok néhányat. Ha elég sokáig folytatom, gondolom, Jesst is rábírom, hogy csatlakozzon hozzám. Csakhogy… nem teszi. Ahogy a következő boltnál sem. A Space.NK-nál egyetlen parfümöt vagy sminkcuccot nem próbál ki. Egyetlenegyet sem! Már roskadozom a csomagoktól, Jess azonban eddig semmit sem vett. Nem is érezheti jól magát, ez tuti. Tök hülye testvérnek gondolhat. – Nincs szükséged… konyhai eszközökre? – vetem fel végső kétségbeesésemben. – Vehetnénk például jópofa kötényeket vagy valami króm kütyüt… Jess azonban a fejét rázza. – Én mindent a diszkont raktárból szerzek be. Sokkal olcsóbb, mint egy bevásárló utcában. – És mi a helyzet… az utazótáskákkal? – kiáltom hirtelen ötlettől vezérelve. – A táskákat nézegetve igazán elfeledkezhetnél a… – Nincs szükségem utazótáskára – mondja. – Itt a hátizsákom. – Aha. Teljesen kifogytam az ötletekből. Mi mást vehetnénk? Talán még lámpát. Vagy… szőnyeget? Jess szeme hirtelen felcsillan. – Várj csak! – élénkül fel, először a nap folyamán. – Nem haragszol, ha bemegyek ide?

170 Földbe gyökerezik a lábam. Egy kicsiny, jelentéktelen papírüzlet előtt állunk meg, ahol soha nem jártam. – Ugyan, dehogy! – sóhajtok egy hatalmasat. – Menj csak be! Ez fantasztikus! Papíráru! Ez az! Miért is nem gondoltam rá korábban? Jess elvégre is tanul… folyton ír… ez lehet az ő világa! A boltocska keskeny, nem vagyok biztos abban, hogy beférek az összes pakkommal egyetemben, ezért a járdán várakozom, fellelkesülve a lehetőségtől, hogy végre érdekli valami a nővérkémet. Vajon mit vehet? Fantasztikus írómappákat? Vagy képeslapokat? Netalán valami szépséges töltőtollat? Az ő érdeme, hogy felfedezte ezt a boltot, én eddig észre sem vettem! – Nos, lássuk, mit vettél? – rontok rá izgatottan, alighogy előkerül, kezében két tömött bevásárló táskával. – Muti! Muti! Üres tekintettel néz vissza rám. – Semmit – mondja. – De hát a táskák? Mi van bennük? – Nem láttad a kiírást? – mutat egy kézzel írt levlapra a kirakatban. – Ingyen osztogatják a bélelt borítékot. Szétnyitja a táskákat, úgy mutatja a megviselt példányokat meg egy nyaláb megszürkült, gyűrött buborékos csomagolót. – Legalább tíz fontot megtakarítottam – jelenti ki elégedetten. –Az ilyen mindig jól jön. Nem jutok szóhoz a megdöbbenéstől. – Aha… ö… ez remek! – habogom. – Igazán mesés! Ezek a… címkék! Nos… mindketten jól jártunk! Menjünk, igyunk rá egy cappuccinót!

171 Van a sarkon egy kávézó, és ahogy közeledünk, újra jobb kedvem támad. A lényeg az, hogy itt vagyunk, két testvér. Noha a bevásárlás nem egészen úgy alakult, ahogy elképzeltem, a fene bánja. A fő, hogy most beülünk ide egy cappuccinóra, és dumcsizunk egy jót! Majd letelepszünk egy szép márványasztal mellé, a kávénkat kortyolgatjuk, és egy jót beszélgetünk… – Hoztam magammal egy flaskával – hallom meg Jess hangját a hátam mögött. Megfordulva látom, hogy fehér műanyag termoszt vesz elő a hátizsákjából. – Hogyan? – lehelem elhalóan. – Nincs szükségünk arra a méregdrága kávéra – mutat méltatlankodva a kávézó felé. – Dühítő, mekkora árréssel dolgoznak! – De hát… – Üljünk le inkább erre a padra! Mindjárt letörlöm. Növekvő méltatlankodással nézem. Hogy képzeli, hogy az első kávémat a rég elvesztett nővérkémmel holmi koszos, öreg padon költöm el, termoszból? – De én abban a kellemes kávézóban szeretnék üldögélni? –bukik ki a számon, mielőtt meggondolhatnám magam. – Márvány asztalhoz ülni, és igazi cappuccinót inni! Jess látható nehezteléssel méreget, mintha nem hinne a fülének, hogy lehet valaki ilyen sekélyes. – Kérlek! – fogom könyörgőre. – Na jó – morogja, és becsavarozza a termosz kupakját. – De meg kellene szoknod, hogy magad készíted a kávédat. Évente több száz fontot takaríthatnál meg így. Nem kell más hozzá, mint kéz alatt venni egy termoszt.

172 A kávéőrleményt meg legalább kétszer felhasználhatod. Az íze így is kitűnő… – Majd… gondom lesz rá – mondom, de alig figyelek oda. –Gyerünk! A kávézó illatos, meleg kuckó, ahol mindent betölt a kávé mesés aromája. A napfény pettyeket varázsol a márvány asztalokra, zene szól és a halk beszéd boldog, vidám zsibongássá olvad össze. – Látod? – vetek egy sugárzó mosolyt Jessre. – Hát nem kellemes? Egy asztal kellene nekem meg a nővéremnek – fordulok boldogan egy pincérhez, aki az ajtó mellett áll. Olyan jó kimondani ezt a szót: nővérem! Letelepszünk. Valamennyi bevásárlótáskámat leteszem a földre.. . és máris ellazulok. Így már jobb. Valójában ezzel kellett volna kezdenünk. Egy pincérlány, aki úgy tizenkét évesnek látszik, odajön az asztalunkhoz. Kitűzőjén ez olvasható: „Ez az első napom!” – Szervusz! – köszöntöm. – Egy cappuccinót kérek. Talán pezsgőznünk is kellene – bököm ki akaratlanul. – Hogy megünnepeljük a nagy egymásra találást! – Hűha! – álmélkodik a pincérlány. – Nekem sima csapvizet hozzál! – csukja be az étlapot Jess. – Nem kérsz egy fincsi habos kávét? – kérdem meglepetten. – Nem akarom én is növelni egy felfújt árakat felszámító nemzetközi vállalkozás bevételét – mondja. – Mit gondolsz, helyénvaló négyszáz százalékos haszonkulcscsal dolgozni? – szegezi a kislánynak a kérdést.

173 – Ümm… – némul el riadtan a kölyök. – Kér jeget a vízbe? –nyögi ki végül. – Ugyan már, igyál meg te is egy kávét! – mondom gyorsan. –Hozzon neki is egy cappuccinót – nézek a pincérlányra. – Ingyen csokit adnak mellé a csészealjra! – fordulok Jess felé. Ahogy a kislány elsiet, a nővérem a homlokát ráncolja. – Tudod, mennyibe kerül valójában egy cappuccino? Néhány pennybe. Nekünk meg majdnem két fontért mérik. A fenébe is, Jess kissé megakadt ezen a kávén, gondolom. De sebaj, mindjárt témát váltok. – Szóval! – dőlök hátra, és lógatom le a karom. – Mesélj magadról! – Mire vagy kíváncsi? – Mindenre! – vágom rá lelkesen. – Például, hogy milyen hobbijaid vannak… a gyaloglás mellett? Néhány pillanatig elgondolkozik. – Szeretem a barlangászatot – mondja végül, miközben a kislány leteszi elénk a két cappuccinót. – Barlangászatot! – mondom utána. – És be is mész… a barlangokba? Jess furcsálkodó pillantást vet rám a csészéje fölött. – Alapjában erről szól a dolog – mondja. – Hú! Ez igazán…- keresem a megfelelő szavakat. Mert mit is mondhatnék a barlangokról? Attól eltekintve, hogy sötétek, nyirkosak és csúszósak. – Ez igazán érdekes! – mondom végül. – De szeretnék én is bemenni egy barlangba! – És persze ott vannak a kövek is – teszi hozzá Jess. – Ez érdekel a legjobban.

174 – Engem is! Kivált a Tiffany nagyszerű, ragyogó ékkövei! – nevetek fel, mutatva, hogy tréfálok, Jess azonban nem veszi a lapot. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy leesett neki a tantusz. – A doktorimat a fluorit-hematit depozitok petrogeneziséről és geokémiájáról írom – mondja az egész napi viselkedéséhez mérten nagy elánnal. Azt hiszem, ebből egy árva kukkot nem értettem. – Nahát… hát ez nagyszerű! – mondom. – És… hogy jutottál arra a gondolatra, hogy köveket tanulmányozz? – Apám vitt bele a dologba – mondja, és arcán mosoly terül el. – Neki is ez a szenvedélye. – Apunak? – képedek el. – Nem tudtam, hogy érdeklik a kövek! – Nem a te papádról beszélek, hanem az enyémről – vet rám megsemmisítő pillantást. – Arról, aki felnevelt. Helyben vagyunk. Hát persze, hogy nem apura gondolt! Milyen hülye vagyok! Hirtelen tele leszek kérdésekkel. – És… a papád… mindig tudta… hogy te – elhallgatok, mert nem tudom, hogyan folytassam. – Igen, a papám tudta, hogy úgymond, nem az ő vér szerinti gyereke vagyok – csavargat egy kanalat az ujja körül Jess. –Mindennek ellenére felnevelt. Soha nem bánt velem másként, mint a bátyáimmal. Lopva félrefordított arcára sandítok. – És te? Te tudtad, hogy nem az igazi apád? – kérdem habozva. – Igen, de nem beszéltünk róla. Úgy bánt velem, mintha az apám lett volna, és ez a lényeg. Mind a mai napig.

175 – És soha nem voltál kíváncsi… a vér szerinti apádra? – Egyszer talán megnéztem volna magamnak – hagyja abba a kanál csavargatását. – Hanem aztán meghalt anyu, és az apámra maradtam. Nem volt szükségem másik apára. Csak akkor merült fel, hogy megkereslek benneteket, mikor értesültem erről a vérképzési rendellenességről. Végiggondolva a dolgot, megértettem, hogy a rokonaim veszélyben forognak, és kötelességemnek éreztem, hogy tudassam velük a dolgot. Ha nem teszem, lelkifurdalásom lesz. Meg kellene vizsgáltatnod magad, Becky! – néz fel. – Ó, okvetlenül megnézetem ezt a dolgot – mondom gyorsan. –Apu már túl is van rajta, de ő rendben van. És… hát… köszönöm! – Igazán semmiség. – És… milyen a papád? Jess elgondolkozik egy kis időre. – Nagyszerű ember – mondja végül. Várom a további részleteket… de hiába. A mamájáról végképp nem merem kérdezni. Legalábbis, amíg jobban meg nem ismerjük egymást. Belekortyol a vízébe, én pedig egy csoki papírt gyűrögetek, s azon jár az eszem, miről beszéljünk ezután. Nem igazán jut eszembe semmi, ami kész röhej. Elvégre is Jess a nővérem! – És nyaralsz valahol a nyáron? – kérdem végül. Egek, úgy hangzik ez, mint egy fodrász társalgási fordulata. Erőim végén járhatok. – Még nem tudom – mondja. – Attól függ. Hirtelen ragyogó ötletem támad. – Elmehetnénk együtt nyaralni! – lelkesülök fel. – Nem lenne isteni? Kivehetnénk egy villát valahol Olaszországban… hogy közelebbről megismerjük egymást…

176 – Nézd, Rebecca! – szakít félbe Jess nyersen. – Nincs szükségem másik családra. Ég az arcom a szégyentől. – Tudom… tudom… – dadogom. – Nem akartam… – Nem, nincs szükségem másik családra – mondja tovább könyörtelenül. – Ugyanezt mondtam Jane-nek és Grahamnek is a nyáron. Nem ezért kerestelek meg benneteket. Kötelességemnek éreztem, hogy tudassam veletek az egészségügyi tényállást, ez minden. – Mit értesz azon, hogy „ez minden”? – csuklik el a hangom. – Azt, hogy örülök, hogy megismertelek benneteket. A szüleid igazán csodálatosak. De nektek is megvan a magatok élete, és nekem is. Azt akarja ezzel mondani, hogy nem kíváncsi rám? A tulajdon testvérére? – De hát csak most találtunk egymásra! – hadarom szaporán. –Ennyi év után! Nem tartod bámulatosnak? – Előrehajolok, és kezem a kezére teszem. – Hisz ugyanaz a vér csörgedez az ereinkben! – Na és, akkor mi van? – feleli közönyösen. – Ez csak egy biológiai tény. – De… nem vágytál mindig is egy lánytestvérre? Nem gondoltál arra, milyen érzés lehet? – Nem igazán – mondja, majd, meglátva arcomon a sértettséget, így folytatja: – Ne érts félre! Érdekes volt megismerni benneteket! Érdekes?Ez minden?Érdekes? A habot kavargatom a cappuccinóban. Jess nem óhajt megismerni. A tulajdon nővérem nem kíváncsi rám! Mi a baj velem?

177 Semmi nem úgy sül el, ahogy terveztem. Azt hittem, hogy a mai nap életem egyik fénypontja lesz. Azt képzeltem, jót mulatunk a testvéremmel a közös bevásárláson. Azt hittem, szoros köteléket támaszt ez kettőnk között. Hogy azután kávézunk egy jót, körülvéve a csupa új, mesés holmival, nevetgélünk, ugratjuk egymást… – Visszamegyünk akkor a szüleidhez? – kérdi Jess, és kiissza a kávéját. – Hogyan? Máris? – képedek el. – De még óráink vannak hátra! Hisz eddig semmit sem vettél! Jess ingerülten felsóhajt. – Ide hallgass, Becky! Igyekeztem udvarias maradni, ezért tartottam veled. A helyzet azonban az, hogy ki nem állhatom a vásárlást. Elszorul a szívem ezekre a szavakra. Éreztem én, hogy nem érzi jól magát. Hogy utálja az ízlésemet. Mentenem kell, ami menthető. – Tudom, hogy nem találtuk meg eddig a megfelelő boltokat. De van itt egy rakás – hajolok előre izgatottan. – Másfajtákba is betérhetünk… – Nem – vág közbe. – Nem érted. Nem szeretek vásárolni. Soha, sehol. – Akkor marad a katalógus! – jut eszembe hirtelen. – Majd hazamegyünk, van otthon egy szekérderék katalógusunk… meglásd, jó muri lesz! – Mondd, nem tudod végre felfogni? – kiáltja Jess kétségbeesetten. – Lassan mondom, hogy értsd. U-tá-lom a vá-sár-lást. Hazaérve Luke-ot az előkertben találjuk, ahol apuval tárgyal. Döbbenten áll, ahogy meglát minket leparkolni a kocsifelhajtón.

178 – Hogyhogy ilyen hamar visszaértetek? – siet oda a kocsihoz. –Csak nincs valami baj? – Minden a legnagyobb rendben! – mondom, és közben szélsebesen jár az agyam. – Csak épp hamarabb végeztünk, mint hittem. – Kösz – mondja Jess, ahogy kiszáll. – Örömömre szolgál, hogy elvihettelek. Ahogy Jess elindul apu felé, Luke beszáll mellém a kocsiba, és becsapja az ajtót. – Jól vagy, Becky? – Iiigen. Azt hiszem. Nehéz felidéznem a történteket. Agyam azt játssza újra meg újra, amit előre elképzeltem magamnak. Ahogy mi ketten egymás oldalán bandukolunk, és a táskáinkat himbáljuk, boldogan nevetünk… rucikat próbálunk fel együtt… barátság-karkötőt veszünk egymásnak… gyöngéd becenevekkel illetjük egymást… – Na és? Milyen volt? – Hát – egy halovány mosolyt kényszerítek magamra. – Igazán kellemes. Mindketten jól szórakoztunk. – És mit vettél? – Néhány topot… egy igazán klassz szoknyát… valami cipőt… – Mmm – bólogat Luke. – És mit vásárolt Jess? Egy pillanatra nem jutok szóhoz. – Semmit – suttogom végül. – Jaj, Becky! – sóhajt fel Luke, és átkarol. – Tudom, a lelki társadat szeretted volna megtalálni. Tudom, hogy azt akartad, Jess legyen a mostani legjobb barátnőd. De talán el kell fogadnod… hogy ti ketten… nagyon is különböztök egymástól.

179 – Dehogyis különbözünk – kötöm az ebet a karóhoz. – Elvégre is testvérek vagyunk. – Drágám, nincs abban semmi, ha nem jöttök ki egymással – vigasztal Luke. – Senki nem gondolja azt, hogy ez a te hibád. Hibám? – Igenis jól kijövünk! – morgóm sértetten. – Csak… valami közös nevezőt… kell találnunk. Nem szereti a vásárlást, na és aztán! Mit számít ez? Egy sereg egyéb dolgot kedvelek a vásárláson kívül. Luke a fejét rázza. – Fogadd el, hogy mások vagytok, és nincs miért közös hangot találnotok egymással. – De hát ugyanaz a vér csörgedez az ereinkben! Nem lehetünk mások! Ez egyszerűen lehetetlen! – Becky… – Nem adom fel az első szóra! A távolba szakadt nővéremről beszélünk, hékás! – Drágám… – Igenis tudom, érzem, hogy jó barátok leszünk – vágok közbe. Hirtelen elszánva magam feltépem a kocsi ajtaját, és kiszállok. – Hé, Jess! – szólok oda neki a gyepen át. – A konferenciád után nem jössz el hozzánk egy hétre? Ígérem, jól érzed majd magad. – Pompás ötlet! – ragyog fel apu arca. – Nem is tudom – mondja Jess. – Tényleg haza kell már mennem… – Kérlek, csak egy hétvégére maradj akkor! Nem muszáj vásárolnunk! – buknak ki belőlem a szavak. – Nem lesz olyan, mint a mai nap. Azt csináljuk, amihez kedved

180 van. Csak lazán, nyugisan. Mit gondolsz? – tördelem a kezem kétségbeesetten. Jess apu reménykedő arcára pillant. – Jó. Igazán kedves lenne. Kösz – mondja végül.

181

PGNI ELSŐ VISA KÁRTYA CAMEL SQUARE 7. LIVERPOOL Ll 5NP Mrs. Rebecca Brandon Maida Vale-i Lakópark 37. London NW6 OYF 2003. május 12. Kedves Mrs. Brandon! Köszönöm, hogy azonnal válaszolt április 20-án kelt levelemre . Örömmel tudatjuk, hogy elfogadtuk a kiemelt státuszú Arany Hitelkártya ügyében benyújtott kérelmét. Kérdésére válaszolva közöljük, hogy a kártyát otthoni címére továbbítjuk, és kinézete semmiben sem különbözik más hitelkártyákétól. Azonban sajnos nem tudjuk „süteménynek” álcázni, amint Ön javasolja. Ahogy elterelő hadműveletet sem áll módunkban rendezni odakint, amikor átveszi a kártyát. Amennyiben bármi további kérdése lenne, kérem, ne habozzon feltenni. Reméljük, élvezni fogja a kártyával járó előnyöket. Őszinte tisztelettel Peter Johnson A folyószámlaosztály vezetője

182 PGM ELSŐ VISA KÁRTYA CAMEL SQUARE 7. LIVERPOOL Ll 5NP Miss Jessica Bertram Hill Rise 12. Scully Cumbria CA19 1 BD 2003. május 12. Kedves Miss Bertram! Köszönöm, hogy azonnal válaszolt április 20-án kelt levelemre. Elnézését kérem, amiért felajánlottam Önnek a kiemelt státuszú Arany Hitelkártyát. Nem szándékoztam vele megsérteni. Mikor azt merészeltem állítani, hogy személyesen jelöltünk ki önnek egy 20 000 fontos limitet, ezzel nem azt sugalltam, hogy Ön „úszik az adósságokban, és felelőtlen ember”, a jellemét sem akartam a porba tiporni. Jó szándékom jeléül mellékelek egy 25 fontról szóló vásárlási utalványt. Amennyiben meggondolja magát a hitelkártya kérdésében, továbbra is a szolgálatára leszünk. Őszinte tisztelettel, Peter Johnson A folyószámlaosztály vezetője

183

TIZENKETTŐ Nem adom fel! Nem és nem! Lehet, hogy első találkozásunk Jesszel nem egészen úgy sült el, ahogyan terveztem, ez a hétvége azonban érzem, hogy sokkal jobb lesz. Tudom, érzem! Így visszagondolva az eseményekre, nem csoda, hogy suta és ügyetlen volt az első ismerkedési kísérletünk. Most azonban már túljutottunk a kezdeti nehézségeken, és sokkal oldottabban viselkedhetünk. Ráadásul minden eshetőségre felkészültem ezúttal. Miután Jess elment szombaton, a szüleim látván, hogy le vagyok kicsit lombozódva, főztek nekem egy csésze fincsi teát, és beszélgettünk egy jót. Valamennyien egyetértettünk abban, képtelenség valakivel azonnal megtalálni a közös hangot, ha történetesen semmit sem tudtok egymásról. Törték is a fejüket a szüleim, mit tudnak Jessről, majd mindent papírra vetettek. Egész héten ezeket az apró részleteket magoltam. Például, hogy kilenc tárgyból érettségizett, jeles eredménnyel. Nem eszik avokádót. A barlangászat és a gyaloglás mellett valamit a kürtőkkel is csinál. Szereti a költészetet. Kedvenc kutyája a… A francba! Felkapom a puskát, arról olvasom le. Ja, igen, a skót juhász. Péntek reggel már a vendégszobánkban tüsténkedem, az utolsó simításokat végzem Jess érkezése előtt. Vettem egy könyvet a héten, aminek a címe: Szíveslátás. Eszerint a vendégszoba legyen „gondosan eltervezett. A szemé-

184 lyes kis figyelmességek arról győzik meg a vendéget, hogy szívesen látják ezen a helyen”. Ezért az öltözőasztalra virágot készítettem a vázába, meg egy verseskötet, az ágy mellé pedig alaposan megválogatott magazinok kerültek, például Túrázó hírek, A lelkes barlangász meg a Kürtőmászók hírmagazinja. Az utóbbit kizárólag interneten lehetett megrendelni. (Kétéves előfizetés ellenében, és mindezt egyetlen példányért. De hát jól van ez így. A többi huszonhárom példányt majd továbbküldöm Jessnek.) A falon pedig ott a büszkeségem, egy óriási barlang poszter! Cseppkő … vagy valami ilyen izé. Felrázogatom a párnákat, hisz közeledik a hétvége. A mai este homlokegyenest különbözik majd a múltkoritól. Először is a boltokat messziről elkerüljük, még csak nem is gondolunk rájuk. Egyszerű, kellemes, oldott otthoni estét terveztem. Majd megnézünk egy filmet, popcornt rágicsálunk, kifestjük egymás körmét. Király lesz! Később pedig Jess ágya mellé ülök – egyforma pizsama lesz rajtunk –, borsmentás joghurtot nyámmogunk, és az éjszakába nyúlóan beszélgetünk. – Ez mind nagyon szép – mondja Luke, aki bejön mögöttem a szobába. – Remek munkát végeztél! Tulajdonképpen az egész lakás bámulatos! Kimegy, én pedig követem a hallba. Bár van néhány láda még itt-ott, az összbenyomás sokkal levegősebb! Bemegyünk a nappaliba, amire alig lehet ráismerni. A szőnyeg-, láda- és dobozhalmok eltűntek. Mindössze két kanapé áll itt, két kávézóasztal meg az indonéz gamelán. – Le a kalappal, Becky! – néz körül Luke. – Valójában bocsánatkéréssel tartozom. Mikor azt mondtad, majd te mindent lerendezel, nem hittem neked. Igazából nem is

185 reméltem, hogy ennyi szemetet el lehet tüntetni. Túl sok minden volt itt! – néz körül hitetlenkedve. – Hová tüntetted őket? – Csak… otthont találtam a számukra! – mondom vidáman. – Nos, igazán lenyűgöző – mondja, s végigsimítja a kandallópárkányt, ahol az öt kézzel festett tojáson kívül nincs semmi. –Raktározási főmunkatársnak kellene szegődnöd. – Még megérheted! Jó, azt hiszem, le kellene szállnunk erről a témáról. Luke bármelyik pillanatban keresni kezdi itt nekem a kínai urnákat vagy a fából faragott zsiráfokat. – Megyek, és megnézem az e-maileimet – vetem oda könnyedén. – Csinálnál egy finom kávét? Megvárom, amíg Luke átcaplat a konyhába, aztán visszasietek a számítógépemhez, és begépelem: www.eBay.co.uk. Az eBay az én megmentőm. Mit is kezdhettem volna nélküle? Ennél okosabb, zseniálisabb találmányt nem találtak ki, amióta csak… valaki… izé… feltalálta a vásárlást. Mikor a múlt szombaton hazaértem anyuéktól, azonnal felmentem a honlapra, és áruba bocsátottam a kínai urnákat, a fából faragott zsiráfokat meg három szőnyeget. És mit ad isten, három nap leforgása alatt el is adtam őket! Csak úgy, ukmukfukk! Holnap felteszek öt további szőnyeget és két kávézóasztalt. Amióta elkezdtem, megállás nélkül ezt csinálom. Villámgyorsan ráklikkelek az általam árult árucikkek jegyzékére, de közben oda-odasandítok az ajtóra. Hamar végeznem kell, különben Luke bejön és rajtakap. Ugyanakkor muszáj tudnom, licitált-e valaki a totemoszlopra.

186 Egy pillanat múltán legördül az oldal, és… igen! Bingó! Valaki ötven fontot ígért érte! Elönt az adrenalin, diadalittasan a levegőbe öklözök, és győzelmes csatakiáltásomat hallatom (csak halkan, hogy Luke meg ne hallja). Micsoda mámoros érzés kereskedni! Egészen a rabja leszek! Az a legjobb az egészben, hogy két legyet ütök egy csapásra. Egyfelől megszabadulok a fölös cuccoktól… és még pénzt is keresek vele! Nem is keveset, ami azt illeti! Nem akarok dicsekedni… de ezen a héten minden áldott nap kerestem valamennyit. Olyan vagyok, mint egy City kötvényekben utazó bróker! A kőborítású kávézóasztalért például kétszáz rongyot kaptam, holott száznál többet biztosan nem fizettünk érte. A kínai urnákért száz fontot kaszáltam, százötven mindegyik kilimért, ami Törökországban csak negyven fontot kóstált, ha jól emlékszem. A legjobb az egészben, hogy összesen kétezret nyertem a tíz Tiffany órán, amelyeknek a megvételére még csak nem is emlékszem! A pasi készpénzben fizetett, és személyesen vitte el őket! Őszintén szólva annyira jól csinálom, hogy akár eBay kereskedelemmel is foglalkozhatnék! Hallom, amint Luke a bögrékkel matat a konyhában, ezért kijelentkezem az „általam kínált tárgyak” menüpontból. Aztán, hirtelen sugallatnak engedelmeskedve rákattintok az „általam licitált tárgyakra”. Bár azért mentem fel az eBayre, hogy megszabaduljak pár feleslegesek ítélt kütyütől, mégis, amikor a minap itt böngészgettem, rábukkantam erre a bámulatos narancssárga retró kabátra, amely az 50-es éveket idézi a nagy, fekete gombjaival. Teljesen egyedi darab, és rajtam kívül

187 senkit sem érdekel. Ezért ebben az egyetlen esetben kivételt tettem. Ahogy egy pár Prada cipőnél is, amelyre egyvalaki tett ajánlatot, ötven fontot. Prada cipő ötvenért! Ez már döfi! Ott van azután az a fantasztikus Yves Saint Laurent estélyi, amit végül valaki más csapott le a licitáláson. Istenem, hogy bepipultam! Többé nem követek el ilyen hibát. Rákattintok a retró kabátra. Nyolcan fontot ígértem rá, ez volt a legalacsonyabb ár, amit a tulaj kért érte. Csakhogy valaki fölém ígért száz fonttal. Nos, nem akarok veszíteni, szó sem lehet róla! Sietve begépelem: „Százhúsz font”, és bezárom az ablakot, mert Luke jön be, kezében tálcával. – Jött e-mailed? – kérdi. – Aha… néhány! – felelem vidáman, és elveszem a kávéscsészémet. – Kösz! Nem szóltam az egész eBay ügyről, nem kell neki mindenről tudnia, már ami a háztartáspénzt illeti. – A konyhában találtam – biccent egy doboz méregdrága Fortnum és Mason csokis süti felé, amit a tálcára állított. – Igazán finom. – Csak egy kis kényeztetés – mosolygok rá. – Ne aggódj, belül van a napi kiadásokon. Ami igaz is! A napi apanázsom jócskán megnőtt mostanra, megengedhetek magamnak ezt-azt! Luke belekortyol a kávéjába, tekintete ekkor azonban a rózsaszínű dossziéra téved, ami az íróasztalán hever. – Ez meg micsoda? Kíváncsi voltam, mikor veszi észre.

188 – Ez a tiéd – vetem oda mintegy mellékesen. – Összeszedtem néhány ötletet, amivel neked segíthetek. A céged jövőjéről. A fürdőszobában jutott eszembe a minap. Ha Luke megnyeri magának ezt a böhöm nagy céget, valószínűleg terjeszkedni kezd. Erről pedig tudok egyet-mást. Ennek pedig az az oka, hogy amikor személyes vásárlási tanácsadó voltam a Barneysnél, volt egy Sheri nevű ügyfelem, annak pedig egy saját vállalkozása. Végighallgattam az összes sirámát arról, hogy túl gyorsan terjeszkedett, és mennyit hibázott közben. Például, amikor kibérelt egy kétszáz négyzetméternyi irodahelyiséget a TriBeCában, amit aztán soha nem használt. Annak idején, amikor hallgattam, igazából untam ezt a panaszáradatot, mi több, rettegtem a kuncsaftom jövetelétől. Most mégis rájövök, mennyit használhatok ezzel Luke-nak! Úgy döntöttem hát, mindent leírok pontról pontra, amit tőle hallottam. Például, hogy meg kell szilárdítani a kulcsfontosságú piacokat és leelőzni a versenytársakat. Ekkor pattant ki a fejemből egy, a korábbinál is jobb ötlet: Luke-nak fel kellene vásárolnia még egy PR céget. Már azt is tudom, melyiket! David Neville-ét, aki korábban a Farnham PR-nek dolgozott, három éve azután saját vállalkozást alapított, még amikor pénzügyi területen újságíróskodtam. Tehetséges ember, és mindenki csak dicséri. Én azonban tudom, hogy megvannak a maga bajai, mert a múlt héten találkoztam a feleségével a fodrásznál, aki azt mondta… – Becky – vonja össze Luke a szemöldökét. – Nincs időm erre. – Pedig a javadra válhatna! – mondom gyorsan. – Mikor a Barneysnél dolgoztam, mindent kitanultam a…

189 – A Barneysnél? Becky, én PR céget vezetek, nem pedig divatházat. – Pedig lenne pár ötletem… – Becky – szakít félbe Luke türelmetlenül. – Per pillanat az a legfontosabb, hogy behozzak a vállalkozásba egy új partnert. Semmi más. Nincs időm a te ötleteidre, érted? – Anélkül gyömöszöli be a dossziét az aktatáskájába, hogy kinyitná. – Majd belenézek azért. Leülök, leforrázva kissé. Csengetnek, mire meglepetten felnézek. – Á! Talán Jess jött meg korábban! – Nem, Gary az – mondja Luke. – Majd én beengedem. Gary Luke helyettese. Ő igazgatta a londoni kirendeltséget, amíg New Yorkban laktunk, sőt a nászutunk ideje alatt is. Ő meg Luke remekül megértik egymást. A násznagya is ő lett az esküvőn. Úgy bizony! Az esküvő amúgy hosszú történet. – Mit keres itt Gary? – kérdem meglepetten. – Én kértem, hogy jöjjön ide – mondja Luke, aki kisiet a kaputelefonhoz, és megnyomja a nyitógombot. – A szerződésen dolgozunk, aztán elmegyünk ebédelni. – Aha – mondom, s megpróbálom elrejteni a csalódottságomat. Igazából arra számítottam, hogy együtt tölthetek egy kis időt Luke-kal, mielőtt Jess megérkezik. Olyan elfoglalt mostanában. Egész héten egyszer sem jött haza nyolc előtt, tegnap éppenséggel tizenegykor esett be. Tudom, hogy keményen dolgoznak ezen az üzleten, és azt is értem, milyen fontos ez az Arcodas szerződés. Hanem akkor is. Hónapokon keresztül sülve-főve együtt voltunk Luke-kal… újabban viszont alig látom.

190 – Talán a szerződésben is segíthetnék – vetem fel. – Csatlakoznék a csapatodhoz! – Nemigen hiszem, hogy ez bejönne – morogja, és még csak fel se néz. – Pedig bizonyára hasznodra válnék ebben-abban – mondom, és izgatottan előrehajolok. – Luke, igazán szeretnék segíti a cégednek. Mindent megteszek… – Minden a tervek szerint halad – mondja. – De azért kösz. Nem akarsz eljönni velünk ebédelni? – kérdi aztán kedvesen. – Ha nem unod az üzleti dumát, szívesen látunk. – Nem, inkább nem – vonok vállat. – Érezzétek jól magatokat. Szia, Gary! – üdvözlöm, ahogy megjelenik az ajtóban. – Szia, Becky! – köszönt vidáman. Magas, jó felépítésű pasi, széles, nyílt arccal. Három éve dolgozik Luke-nak, és egyszer sem láttam idegesnek vagy akár csak egy kicsit zaklatottnak. – Bújj be! – tereli be Luke a dolgozószobába. Az ajtó becsukódik mögöttük, de aztán szinte nyomban újra kinyílik, és Luke néz ki rajta. – Becky, ha csöng a telefon, fel tudnád venni? Jó lenne, ha néhány percig nem zavarnának. – Hogyne, persze! – felelem vidáman. Nem egészen így képzeltem el a cég támogatását. Füstölögve végigmegyek a folyosón a nappali felé. Elvégre intelligens, kreatív lény vagyok. Igenis tudnék segíteni! Hisz Luke meg én házastársak vagyunk, mindenen osztoznunk kellene. Cseng a telefon, mire nagyot ugrok. Talán Jess az. Eszerint megérkezett! A készülékhez sietek, és felveszem a kagylót.

191 – Halló? – Mrs. Brandon az? – hallok meg egy reszelős férfihangot a vonalban. – Igen! – Itt Nathan Temple beszél. Ez a név semmit nem mond nekem. Nathan? Semmiféle Nathant nem ismerek… – Talán emlékszik még, Milánóban találkoztunk néhány hete. Teremtő istenem! Ez az az ürge a boltból! A hangjáról azonnal felismerhettem volna. – Üdvözlöm! Természetesen emlékszem! Hogy van? – Köszönöm kérdését, jól – mondja. – És magácska? Bevált az új táskája? – Egyenesen imádom! – önt el a lelkesedés. – Az egész életemet megváltoztatta! Még egyszer nagyon köszönöm, amit értem tett! – Örömömre szolgált. Hallom a vonalban, amint felpattintja az öngyújtóját. Nem igazán tudom, mit mondhatnék még. – Talán meghívhatnám ebédre, hálám jeléül – bukik ki belőlem. – Bárhová, ahová csak óhajtja! – Erre nincs szükség – hallom a hangján, hogy jól szórakozik. –Különben is diétáznom kell. – Áh, értem. Kár… – De ha már említette… Ahogy Milánóban fogalmazott, ezt muszáj folytatnunk. – Így van! Igazán lekötelezett! Ha van valami, amit tehetnék önért, bármi… – A férjére gondoltam éppen, Luke-ra. Hátha tudna nekem egy kis szívességet tenni. – Ezer örömmel! – kiáltom. – Ebben nem kételkedem! – Ott van most? Válthatnék vele pár szót?

192 Ahhoz, hogy idehozzam Luke-ot, meg kellene zavarnom. Ezenfelül el kellene magyaráznom, ki Nathan Temple, és hogy volt az a dolog az Angel táskával… – Attól tartok, per pillanat házon kívül van – fordulok vissza a telefon felé. – Átadhatnék valamilyen üzenetet? – A helyzet a következő. Ötcsillagos szállodát nyitok Ciprus szigetén. Az elképzelhető legfelső kategóriában, és nagy hajcihőt tervezek a megnyitásra. Celebekkel, sajtóval. Szeretném bevonni a férjét a dologba. Celebek Cipruson? Ötcsillagos hotel? Teringettét! Luke megfogta az isten lábát! Akár el is feledkezhetne az Arcodasról. A Nathan Temple-féle partnerség még többet hozna a konyhára! – Biztos vagyok benne, hogy szívesen vállalja! – nyerem vissza a hangomat. – Fantasztikusan hangzik! – A kegyed férje igen tehetséges. Nagyon jó a híre. Nekünk pedig épp erre van szükségünk. – Hát… tényleg ért ahhoz, amit csinál – önt el akaratlanul is a büszkeség. – Ha jól értem, pénzügyi cégekre szakosodott. Gondot okozhat, hogy ezúttal hotel beindításáról van szó? A szívem vad kalapálásba kezd. Nem engedhetem ki a kezemből ezt a soha vissza nem térő lehetőséget. Ügyesen kell képviselnem a Brandon Communicationst. – Nem, egyáltalán nem okoz gondot – felelem könynyedén. – Mi itt, a Brandon Communicationsnél az arculattervezés valamennyi vonatkozásával foglalkozunk, legyen szó pénzügyi vállalkozásokról vagy nagyszállókról. A mi mottónk a sokoldalúság. – Á! – Hallhatóan tetszik az ürgének, amit csicsergek szinte levegővétel nélkül. – Ezt örömmel hallom. Tavaly egy vendégem meghívottjaként részt vettem egy összejö-

193 vetelen, amit a kedves férje szervezett. Egy New York-i ingatlanbefektetésről volt szó. Minden igen olajozottan működött, hatalmas hírveréssel. Igazán elbűvölt. – Abban a kedves barna homokkő házban? – vetem közbe elragadtatva. – Ahol az a márvány lépcső van, és pezsgős koktélokat szolgáltak fel? Én is ott voltam! Már majdnem hozzáteszem, hogy a kivágott hátú Donna Karan estélyi volt rajtam, de aztán megfékezem magam. – Akkor maga is a cégnek dolgozik? – szemlátomást felkeltettem Nathan érdeklődését. – Amolyan… kisebbfajta tanácsadói szerepkörben – mondom, és keresztbe teszem az ujjaimat, hogy ne büntessen az ég a hazugságomért. – A stratégiaépítés a specialitásom. És most már történetesen jelen stratégiánkhoz tartozik az… ö… ötcsillagos aréna meghódítása. – Akkor nagyon úgy fest, hogy kölcsönösen támogathatjuk egymást – mondja Nathan Temple. – Talán össze is hozhatnánk erre a hétre egy találkozót. Mint mondottam, alig várjuk, hogy a kedves férjét, Luke-ot körünkben tudhassuk. – Ennek szívből örülök, Mr. Temple – mondom legelbűvölőbb modoromban. – Hisz maga tett nekem szívességet, és itt az alkalom, hogy viszonozzam. A férjem ezer örömmel segít majd önnek. Úgy is mondhatnám, első dolga lesz ezzel foglalkozni! – mosolygok a telefonra. – Kérem, adja meg a számát, és szólok Luke-nak, hogy hívja vissza. – Várni fogom a férje hívását. Örülök, hogy újra szót válthattunk, Mrs. Brandon. – Kérem, hívjon csak Beckynek!

194 Ahogy visszateszem a kagylót, nem tehetek róla, fülig ér a szám. Miközben Luke és Gary a nyelvét lógatva próbálja megszerezni az új klienst, nekem egy csettintésre sikerült behoznom a cégbe egy mesés partnert! És még csak nem is holmi uncsi öreg bankot, hanem egy ötcsillagos ciprusi hotelt! Ami nem akármi, de nem ám! Ekkor feltárul a dolgozószoba ajtaja, és Luke bújik elő, kezében egy dossziéval. Mialatt felveszi az aktatáskáját, szórakozott mosollyal pillant rám. – Minden rendben, Becky? Megyünk ebédelni. Ki telefonált? – Á… csak egy ismerősöm – mondom közönyösen. – Mellesleg, Luke, veletek tarthatnék? – Hogyne, persze! Nagyszerű! – mondja. Ha meghallja majd, hogyan tárgyaltam az érdekében az üzleti élet egyik fejedelmével, odalesz örömében! Akkor talán felfogja végre, mekkora segítséget is jelentek a cégnek! Várjuk ki, amíg közlöm velük a nagy hírt. Várjuk ki a végét! Az étterem felé menet azonban tovább melengetem a titkomat. Őszintén szólva Luke-nak foglalkoztatnia kellene engem! A cég valamiféle küldötteként a nagyvilág felé! Hisz ez csak egy véletlen találkozás volt Milánóban, és lám, mi lett belőle! Behoztam a cégbe egy vadonatúj ügyfelet! Luke elájul majd, ha megtudja! Talán egy üveg pezsgőt is rendel majd, hogy megünnepeljük a nagy eseményt. Igen, mert bámulatos új lehetőségeket nyitottam meg az üzlete előtt! Egész részleget létesíthet, amely ötcsilla-

195 gos hotelekkel és wellness szállókkal foglalkozik. Ők lesznek a Brandon Communications Luxus Utak. Én pedig talán összedolgozhatok velük. Majd én tesztelem le a wellness hoteleket. – Szóval… még valamit a munkavacsoráról – mondja Gary Luke-nak, miután asztalhoz ülünk. – Rendezted az ajándékokat? – Ühüm – feleli Luke. – Odahaza vannak. És mi a helyzet a vendégek szállításával? Megszerveztük az értük menő autókat? – Majd ráállítok erre valakit. – Gary akkurátusan bepötyög valamit a zsebszámítógépébe, aztán felnéz rám. – Bocs, Becky, hogy untatlak. Tudod, mennyire fontos nekünk ez a partner. – Semmi baj – mosolygok rá illendően. – Luke-tól tudom, hogy per pillanat ennek az ügynek adtok elsőbbséget minden más előtt. – Így van – bólint Gary. – Gondolom, nem könnyű új ügyfeleket felhajtani – teszem hozzá ártatlanul. – Bizony hogy nem – mosolyodik el Gary. A legszívesebben kikotyognám az egész sztorit, ugyanakkor fontos, hogy tökéletes legyen az időzítés. Mialatt a pincér ásványvizet tölt Luke-nak és Garynek, észreveszem, hogy a szomszéd asztalnál három csaj egymást bökdösi és az Angel táskámra mutogat. Megpróbálom elrejteni örömömet, s boszorkányosan, és persze mintegy véletlenségből úgy igazítom el a táskát a széken, hogy a domborított angyal és a Dante felirat tisztán látható legyen. Bámulatos, hogy bármerre járok, óriási feltűnést kelt ez a táska. Ennél szerencsésebb szerzeményem soha nem

196 volt, soha! Ráadásul új ügyfelet is hoztam be vele Luke cégébe. Igazi talizmán! – Egészségetekre! – emelem fel a poharam, miután a pincér visszavonult. – Az új ügyfelekre! – Az új ügyfelekre! – visszhangozza kórusban Gary és Luke. Gary belekortyol a vizébe, majd Luke-hoz fordul. – Szóval, Luke, ami a legutolsó ajánlatunkat illeti… Beszéltem a minap Sam Churchcsel… Egy pillanattal sem várhatok tovább. Haladéktalanul közölnöm kell velük a nagy hírt! Szavaimat döbbent csend fogadja. – Becky, nem beszéltünk templomokról! – mondja Luke. – De igen! Bizonyos vonatkozásban. Luke láthatóan elképed. Jó, kissé óvatosabban is felvezethettem volna a dolgot. De sebaj. – Szóval, ha már templomokról beszélünk – nyomulok tovább előre. – És ö… általában az egyházi épületekről… Gondolom, hallottatok egy Nathan Temple nevű fickóról. Egyikről a másikra nézek, s közben képtelen vagyok visszafogni a lelkesedésem. Mindketten kíváncsian pislognak vissza rám. – Természetesen hallottam Nathan Temple-ről – mondja Luke. Hahaha! Tudtam! – Nagyban játszik, ugye? Igazi nagymenő – vonom fel titokzatosan a szemöldököm. – Vélhetőleg az az ember, akivel szívesen kerülnétek kapcsolatba. Talán be tudnám hozni az üzletbe. – Aligha! – fintorog Luke, mintha hernyót talált volna az almájában. Tétován elhallgatok. Mit akar ez az „aligha” jelenteni?

197 – Pedig igenis hasznos lenne üzletelni vele! – makacskodom. –Nagyszerű ügyfeletek lenne! – Nem, Becky – kortyol bele a vízbe Luke. – Bocs, Gary, mit is mondtál a legutóbb? Ez nem úgy megy, ahogyan elterveztem, pedig az egész beszélgetés itt volt előre a fejemben. Luke-nak azt kellett volna mondania: „Természetesen készségesen fogadnám ügyfelemül Nathan Temple-t… de hát hogyan tudnánk megszerezni?” Eztán Gary felsóhajtana: „Senki nem férhet a közelébe.” Ekkor áthajolnék az asztalon, ajkamon magabiztos kis mosollyal, és… – Szóval, beszéltem Sam Churchcsel – mondja a magáét Gary, és valami papirosokat szed elő az aktatáskájából. – Ezt kaptam tőle. Pillants bele, kérlek! – Várjatok! – vágok közbe, hogy a megfelelő mederbe tereljem vissza a beszélgetést. – Szóval, Luke, miért is nem akarnád ügyfelednek Nathan Temple-t? Hisz gazdag… híres… – Én inkább hírhedtnek nevezném – szól közbe Gary vigyorogva. –Tudod, ki Nathan Temple? – szegezi most nekem a kérdést Luke. – Hogyne tudnám! – kurjantom magabiztosan. – Élvonalbeli üzletember… és… ö… előkelő szállókat tart fent… – Becky, ő működteti a világ leglepukkantabb motelláncát. – Hogyan? – fagy arcomra a mosoly. – Már nem, legyünk igazságosak – jegyzi meg Gary. – Akkor régen így volt – mondja Luke. – így szerezte a vagyonát. Olcsó motelekkel, ahol vízágyakat tett be ingyen. És ki tudja, mi minden folyt még ott suba alatt!

198 Undorodó arcot vág, és vizet tölt magának. – Hallottad a pletykát, hogy a Daily World felvásárlását fontolgatja? – kérdi Gary. – Igen – vág egy fintort Luke. – Isten mentsen ettől az alaktól! Tudtad, hogy elítélték súlyos testi sértésért? Forog velem a világ. Elítélték? Pedig olyan kedves embernek látszott, olyan udvarias volt! Neki köszönhetem az Angel táskámat! – A jelek szerint jó útra tér – von vállat Gary. – Egészen más ember lesz, ő legalábbis ezt állítja. – Egészen más ember? – legyint Luke. – Gary, hisz alig valamivel jobb egy gengszternél. Kis híján elejtem a poharamat. Egy gengszternek vagyok lekötelezve? – A gengszter azért kicsit erős. Az évekkel ezelőtt volt. – Gary láthatólag jól szórakozik. – Az ilyen alakok soha nem változnak meg – jelenti ki Luke ellentmondást nem tűrően. – Túl keményen ítélsz, Luke! – nevet fel Gary, aztán hirtelen rám néz. – Jól vagy, Becky? – Kitűnően! – csap magasra a hangom, és beleiszom a vizembe. –Jobban nem is lehetnék! Hol a hideg ráz, hol a forróság kerülget. Egyáltalán nem így terveztem el ezt az egészet. A legkevésbé sem. Ennek kellett volna az első briliáns üzleti győzelmemnek lennie. Az első nagyágyúnak, akit átcsábítok a Brandon Communication-shöz. Mire kiderül, hogy kétes motelekben utazik, és priusza van. De hát honnan kellett volna tudnom? Honnan? Hisz olyan elbűvölően viselkedett. És olyan jól öltözött! Én meg felajánlottam, hogy Luke szívesen dolgozna neki.

199 Majdhogynem. Úgy értem… tényszerűen nem ígértem semmit, nem igaz? Egek ura! Szinte hallom vidáman csiripelő hangomat: „A férjem ezer örömmel segít majd önnek. Úgy is mondhatnám, első dolga lesz ezzel foglalkozni!” Az étlapot bámulom, és megpróbálok lecsillapodni. Jó, kézenfekvő, mit kell tennem. Szólnom kell Luke-nak. Igen. Töredelmesen be kell vallanom mindent. Milánót… az Angel táskát… a mai telefonhívást… mindent. Ez a felnőtt megoldás. Luke feszült arcára pillantok, amint a papírosokat futja át, és belém markol a félelem. Nem, képtelen vagyok megcsinálni. Nem megy, és kész! – Fura, hogy épp most említetted Nathan Temple-t, Becky – kortyol a vizébe újra Gary. – Még nem szóltam erről neked, Luke, de felvette velünk a kapcsolatot, hogy mi intézzük valami új szállodája arculattervezését. Gary nyílt arcába bámulok, és hatalmas kő esik le a szívemről. Hisz kézenfekvő, hogy hivatalosan is megkeresték a céget. Mi sem természetesebb ennél! Én meg bolhából csinálok itt elefántot! Luke elvállalja a melót, kvittek leszünk Nathan Temple-lel, és minden eligazodik… – Gondolom, visszautasítjuk az ajánlatot – teszi még hozzá Gary. Visszautasítják? – kapom fel a fejem. – El tudod képzelni, mennyire befeketíthetne minket? – mondja Luke kurta kis nevetéssel. – Mondj nemet, de tapintatosan – tanácsolja homlokát ráncolva. – Ha felvásárolja a Daily Worldöt, nem tehetjük ellenségünkké.

200 – Ne utasítsd vissza! – bukik ki belőlem, mielőtt meggondolhatnám magam. Mindketten megrökönyödve fordulnak felém, én pedig könnyed nevetést kényszerítek magamra. – Úgy értem… nem kellene az érem másik oldalát is szemügyre venni? Mielőtt döntenétek? – Becky, tudomásom szerint ennek az éremnek egyetlen oldala van – mondja Luke ridegen. – Nathan Temple nem az a fajta fickó, akivel szívesen társulnék. Rendelünk akkor? – nyitja ki az étlapot. – Nem gondolod, hogy előítéletesen gondolkozol? – vetem közbe kétségbeesetten. – „Az dobja el az első követ”, és a többi. – Hogyan mondod? – képed el Luke. – A Bibliából idéztem. Luke furcsán mered rám. – Az vesse rá? Ezt akartad mondani? – Izé… Jó, lehet, hogy neki van igaza. De dobja el vagy vesse rá, ugyan kit érdekel? – A lényeg az… – kezdem. – A lényeg az – szakít félbe Luke –, hogy a Brandon Communications nem óhajt közösködni olyan valakivel, akinek priusza van. A többiről nem is szólva. – De ez olyan… szűk látókörű így! Manapság szinte mindenkinek van priusza! – tárom szét a karom nagy ívű mozdulattal. – Úgy értem, aki e körül az asztal körül ül, ugyan mennyivel tisztább kezű? – Szavaimat kurta csönd követi. – Nos, ami azt illeti, nekem nincs priuszom, és Garynek se – mondja Luke. – Ahogyan persze neked sem.

201 Leforrázottan nézek rá. Azt hiszem, igaza van. Nekem például tényleg nincs priuszom. Ami igazán meglepő, mivel mindig afféle határesetnek tekintettem magamat. – De még ha így van is… – Becky, miért kattantál rá úgy erre a fickóra? – vonja fel Luke a szemöldökét. – Miért véded olyan rögeszmésen Nathan Temple-t? – Nem védem rögeszmésen! – mondom gyorsan. – Csak… érdekelnek az ügyfeleid. A reménybeli ügyfeleid is. – Nos, ő nem az ügyfelem. Még csak reménybeli sem – zárja le a vitát Luke ellentmondást nem tűrően. – És soha nem lesz az. – Jó, ez világos. Mindhárman az étlapba mélyedünk. Legalábbis a fiúk. Én csak úgy teszek, mintha ezt tanulmányoznám, miközben agyamban egymást kergetik a gondolatok. Eszerint nem tudom rábeszélni Luke-ot. És ha nem, legalább mentenem kell a helyzetet. Ezt teszik az odaadó hitvesek. Tapintatosan és hatékonyan simítják el a rázós ügyeket. Lefogadom, Hillary Clinton mindig így csinálja. Majd felhívom Nathan Temple-t, megköszönöm neki a kedves ajánlatát, és hozzáteszem, hogy sajnos, sajnos Luke rettenetesen elfoglalt… Nem. Azt mondom majd, megpróbálta visszahívni őt, de nem sikerült. – Becky? Jól vagy? Felnézve látom, hogy mindketten aggódva fürkésznek. Most jövök rá, hogy egyre keményebben verem az asztalt Gary egyik ceruzájával.

202 – Nagyszerűen! – mondom, és sietve leteszem a ceruzát. Jó. Van egy tervem. Azt fogom mondani… hogy Luke beteg. Igen, ezt senki nem vitathatja. Ezért amint hazaérünk, és Luke bezárkózik Garyvel a dolgozószobájába, a hálóban lévő telefonhoz sietek. Berúgom a hálószoba ajtaját, és haladéktalanul tárcsázom a számot, amit Nathan Temple megadott. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a készülék azonnal az üzenetrögzítőhöz kapcsol. Most, hogy jobban odafülelek, tényleg pont olyan a hangja, mint egy kétes motelekkel üzletelő bűnözőnek. Miért is nem figyeltem meg jobban? Hát süket vagyok én, vagy mi? Felhangzik a sípszó, mire összerezzenek ijedtemben. – Jó napot! – próbálok könnyed hangnemre váltani. – Mr. Tem-ple-nek üzenek, Becky Brandon vagyok. Ö… beszéltem a férjemmel az ajánlatáról, és szerinte is mesés lehetőség! Attól tartok azonban, hogy per pillanat nincs jól, így nem tudja beindítani a szállodát. Ami nagy kár! Remélem, talál majd valaki mást a feladatra! Viszonthallásra! Leteszem a kagylót, az ágyra roskadok, miközben vadul dobol a szívem. A végén még infarktust kapok ettől a sok stressztől. Talán újra elő kellene vennem a Sri Lankán tanult jógagyakorlatokat. Le is ülök menten törökülésbe, és behunyom a szemem. Belégzés. Kilégzés. Fehéren sugárzó lény vagyok. A testem templom. Templom? Jaj, ne! – Becky? – nyit rám Luke. A meglepetéstől kis híján leesem az ágyról. – Mi az? Mi történt?

203 – Mi a baj? – ijed meg most már Luke. – Becky te teljesen elzöldültél. – Csak lazító jógagyakorlatokat végzek! – zihálom kifulladva. –Semmi bajom! – Csak azt akartam mondani, hogy Jess megérkezett – közli Luke mosolyogva.

204

TIZENHÁROM – Most jön fel a lifttel – mondja Luke, és kinyitja a bejárati ajtót. – Mellesleg, kinek telefonáltál az előbb? – Senkinek – mondom gyorsan. – Én csak… izé… a pontos időt kérdeztem le. A pulzusom fokonként lecsillapodik. Minden rendben, mondom magamnak szilárd elszánással. Túl vagyok a dolgon, megoldottam. Hallom, ahogy a lift jön felfelé. Jess mindjárt itt lesz! Sietve megragadom a puskát, és még utoljára belepillantok. Skót juhász… ki nem állhatja az avokádót… a matektanárát Mr. Lewisnak hívták… – Becky, én inkább eltenném azt, mielőtt Jess befut – néz rám Luke kajánul. – Jó, rendben. A zsebembe gyűröm a puskát, és néhány mély légvétellel készítem fel magam a találkozásra. – Nézd, Becky, még mielőtt megérkezik a nővéred – mondja Luke, aki árgus szemekkel figyel. – Őszintén remélem, hogy ezúttal minden rendben lesz. De próbálj azért mértéket tartani, jó? Nem szabad minden reményedet ebbe a látogatásba vetned, oké? – Luke, igazán, én csak jobban tudom nálad – mondom kedvesen. Naná, hogy minden reményemet ebbe a látogatásba vetettem! Azért, mert tudom, hogy ezúttal működni fog. Most minden másként lesz. Kezdjük azzal, hogy semmi olyat nem csinálunk, ami Jessnek nem tetszik. Majd igyekszem eltalálni a hangulatát, és ehhez igazodom.

205 És Luke tanácsát is megfogadom. Ő hívta fel ugyanis a figyelmemet, hogy Jess kissé zárkózott természetű, nem kenyere, hogy nyaljuk-faljuk egymást. Legyek ezért viszszafogottabb, javasolta, csak addig, amíg jobban össze nem melegszünk. És igaza van. A hallban hallom, hogy a lift egyre közeledik. Miért olyan lassúak a liftek? Hirtelen kitárul az ajtó, és a küszöbön ott áll jess farmerben meg egy szürke pólóban, hátán az elmaradhatatlan hátizsákjával. – Szia! – futok elébe. – Üdv nálunk! Ezen a hétvégén minden úgy lesz, ahogy te akarod! Minden! Csak mondd meg, mire vágysz! Te leszel a főnök! Jess nem mozdul. Mintha… odafagyott volna a küszöbre. – Szia, Jess – köszönti Luke sokkal nyugodtabban. – Üdvözöllek Londonban. – Gyere, bújj be! – tárom felé a karomat. – Érezd magad otthon! Itt egy szemernyi avokádót sem találsz! Jess tétován bámul rám, aztán a liftgombra pillog, mintha a legszívesebben visszafordulna. – Hadd vegyem el a hátizsákodat! – mondja Luke. – Milyen volt a konferencia? Betessékeli Jesst a lakásba, aki gyanakodva pillant körül. – Jól ment, kösz – mondja. – Szia, Becky! – Szia! Olyan jó, hogy újra látlak! Mindjárt megmutatom a szobádat. Büszkén nyitom ki a vendégszoba ajtaját, várva, hogy megjegyzést tesz a barlangos poszterre vagy a Kürtőmászók havi magazinjára. Ő azonban csak újra elmotyog egy „köszönömöt”, mikor Luke leteszi a táskáját. – Nézd, ez egy barlang! – mutatom.

206 – Nahát… tényleg – feleli, némi riadalommal a hangjában. Elhallgatunk, engem pedig elfog az idegesség. – Igyunk meg egy italt! – rikkantom. – Nyissunk ki egy üveg pezsgőt! – Becky… még csak délután négy – pirít rám Luke. – Nem lenne megfelelőbb egy csésze tea? – Jaj, az nagyon jólesne! – mondja Jess. – Akkor legyen tea! Kitűnő ötlet! – így én. Vezetem a menetet a konyhába, Jess jön utánam, s közben körbenézeget a lakásban. – Kellemes hely – jegyzi meg. – Becky nagyszerű munkát végzett – dicsér meg Luke kedvesen. – Látnod kellett volna egy hete! Tömérdek tárgyat vásároltunk össze a nászutunkon… az ember egy tűt nem tudott volna leejteni – csóválja a fejét. – Máig nem tudom, hogyan sikerült eltüntetned mindent, Becky! – Tudod, hogy van ez – felelem szerénykedve. – Az egész szervezés kérdése. Épp a teavizet teszem fel, mikor Gary is bejön a konyhába. – Ő a munkatársam – mutatja be Luke. – Ő pedig Becky féltestvére, Jess. Cumbriából való. – Á! Ismerem Cumbriát! – mondja Gary, miközben kezet ráznak. – Nagyon szép vidék. Hol lakik ott? – Egy Scully nevű faluban – feleli Jess. – Az már mindenestől vidék. Nagyon különbözik az itteni élettől. – Jártam ott, évekkel ezelőtt – jelenti ki Gary. – Nem a közelben húzódik egy híres túraút? – Valószínűleg a Scully csúcsra gondol.

207 – Ez az! Szerettük volna megmászni a hegyet, de elromlott az idő. Csaknem leestem arról az átokverte hegytetőről! – Pedig egyáltalán nem olyan veszélyes – véli Jess. – Csak az embernek helyén kell legyen az esze. Épp elég idióta akad, akik odatódulnak délről, és bajba keverik magukat. – Azt hiszem, egy volnék közülük – veti közbe Gary vidáman. –A táj azonban olyan szép, hogy érdemes arrafelé kirándulni. Azok a terméskő falak igazán festőiek! – fordul most Luke felé. – Igazi műalkotás mindegyik. Ameddig a szem ellát, keresztbe-kasul szelik át a környéket. Elbűvölve hallgatom a beszélgetést. Jobban meg kellene ismernem az angol vidéket. Olyan kíváncsi vagyok, milyenek is azok a terméskő falak! Hisz semmi egyebet nem ismerek a hazámból, mint Londont és Surreyt, ami gyakorlatilag még Londonnak számít. – Vennünk kéne egy házat Cumbriában! – lelkesülök fel. – Jess falujában! Akkor folyvást együtt lehetnénk! – mondom most neki. – Hát nem lenne nagyszerű? Szavaimra hosszú hallgatás a válasz. – Igen, nagyszerű lenne – mondja végül Jess. – Nem hiszem, hogy a közeljövőben bárhol is házat vehetnénk – mondja Luke. – Takarékoskodnunk kell, nem emlékszel? – Igen, tudom – vágok vissza. – És amint látod, figyelembe is veszem a megszorításokat, vagy nem? – No igen – így Luke. – Hihetetlen, mire vagy képes! – pillant a munkapulton dekkoló Fortnum süteményes dobozra. – Őszintén megvallva nem is értem, hogyan

208 csinálod. Érdemes ide is bekukkantani – nyitja ki a hűtőt. – Töltött olajbogyó… füstölt homár… és mindezt a napi költőpénzből? Nem tehetek róla, elönt a büszkeség. Ezt a sok finom kaját a Tiffany órák árából vásároltam! Annyira megörültem a nem várt haszonnak, hogy azonnal vettem egy szakajtóval Luke kedvenceiből. – Ugyan már, a jó háziasszony már csak ilyen – szerénykedem. – Hmm – vet rám Luke egy gyanakvó pillantást, majd Garyhez fordul. – Folytatnunk kellene. A két pasas kivonul a konyhából, ahol magamra maradok Jesszel. Letelepszem egy bárszékre vele szemben. – Szóval, mihez lenne kedved? – kérdem. – Nekem mindegy – vonja meg a vállát. – Te döntesz! Mindenben! – biztatom. – Nem igazán érdekel – kortyol a teájába. Csönd honol a konyhában, csak a csap csöpög a mosogatóban. Ami helyes is. Egyike ez azoknak a meghitt, nyugodalmas pillanatoknak, amit családtagokkal él át az ember. Valójában egyenesen arról árulkodik, milyen oldott is köztünk a hangulat. Nincs itt semmi feszengés, semmi… Jaj, csak megszólalnál már, Jess, az istenért! – Szeretnék súlyzózni egy kicsit – mondja váratlanul. – Rendben! – felelem elbűvölve. – Ragyogó ötlet! Majd én is veled súlyzózom! – Tényleg? – lepődik meg. – Hogyne, persze! – iszom ki a teámat, aztán leteszem a csészét: – Megyek, átöltözöm!

209 Micsoda ötlet! Ha együtt tornázunk, az eltéphetetlen köteléket fon majd kettőnk közé! Elugorhatunk a Taylor egészségházba, a sarokra, amelynek aranykártyás tagja vagyok, mozgunk ott egy keveset, aztán irány a lébár! Tudom, hogy nyitva lesz, mert rengetegszer jártam ott, nagyjából ebben a napszakban. És talán a tornaterem is üzemel a földszinten. Vagy az emeleten? Bárhol is van, megtaláljuk. Kinyitom a gardróbom ajtaját, és kihúzom a fiókot, amit megtöltenék a tornacuccok. Felvehetnem a Juicy kocogó ruhát, bár abban nagyon ki lehet melegedni… vagy azt a menő rózsaszínű topot. Ez ellen szól ugyan, hogy a lébárban egy csaj hajszálra ugyanilyet viselt… Végül kiválasztok egy fekete legginget, az oldalán retró zsinórozással, hozzá fehér pólót és a hipermodern csúcs edzőcipőt, amelyekre még az USA-ban tettem szert. Méregdrága volt, de ahogy a hozzá tartozó tájékoztató is rámutat, a talp középső részét dupla vastagságban alakították ki, a test bio mechanikai egyensúlyának megfelelően. A fejlett technológiának köszönhetően egyformán használható maratoni futásra és kocogásra. Sietve belebújok a tornaszerkómba, lófarokba kötöm a hajam, és a menő Adidas sportórámat is felkötöm. (Ez is mutatja, mennyire nem volt igaza Luke-nak, aki váltig állította, hogy az életben nem fogom használni.) A vendégszobába sietek, és kopogtatok az ajtón. – Én vagyok az, Becky! – Gyere csak be! – Jess hangja tompán és valahogyan furcsán hangzik odabentről.

210 Óvatosan belököm az ajtót. Régi szürke sort és vágott aljú póló van rajta. Legnagyobb meglepetésemre a padlón hever. Hasizomgyakorlatokat végez, állapítom meg, mert közben a teljes törzse felemelkedik ülő helyzetbe. Uff, egészen jól csinálja! Életemben nem láttam ilyen izmos hasat, kivéve Cindy Crawford videóján. Most a törzsét csavargatja, amivel háromnál tovább soha nem jutottam. – Nos… megyünk akkor? – kérdem. – Hová? – kérdezi pillanatnyi habozás nélkül. – Az edzőterembe! Azt hittem…- De elhallgatok, mert most a lábait kezdi elemelgetni a padlóról. Hú, a nemjóját!Nem akármilyen bemutató! – Nem akarok sehová menni, itt is tudok tornázni. Itt? Ez komoly? De itt sehol egy tükör! Nincs MTV sem. Nincs lébár. Tekintetem egy kígyóként tekergő sebhelyre téved Jess lábszárán. Már épp megkérdezem, hol szerezte, amikor elkapja a pillantásomat, és elpirul. Jó, ha olyan érzékeny erre, hagyjuk inkább. – Nincs szükséged súlyokra? – kérdem inkább. – Hoztam magammal – mondja, és két homokkal töltött elnyűtt palackot vesz elő a hátizsákjából. Ezzel súlyzózik? – Messziről elkerülöm az edzőtermeket – mondja, és emelgetni kezdi a súlyokat. – Pénzkidobás az egész. Különben is, a tagok fele egyáltalán nem jár el. Csak megveszik a drága szerelést, és soha nem viselik. Mi értelme akkor az egésznek?

211 – Tökéletesen egyetértek veled! – helyeslek buzgón. – Szóról szóra. Jess megáll, és igazít az egyik súlyzó fogásán. Tekintete ekkor a leggingem hátuljára téved. – Mi ez? – kérdi. – Izé…- nyúlok hátra, hogy kitapogassam. A francba! Az árcédula lifeg hátul. – Izé… semmi! – hadarom, és begyűröm a nadrágba. – Megyek, és hozom a súlyzóimat. Ahogy visszatérek a konyhából két palack Evian vízzel, akaratom ellenére is összezavarodom. Nem egészen így képzeltem én ezt. Lelki szemeim előtt könnyedén futottunk egymás oldalán két szomszédos masinán, miközben valami divatos sláger szólt a háttérben, és a spotlámpák fényében ragyogott a hajunk. Hát ez nem jött be, de nem számít. – Tudod mit… majd csinálom utánad – mondom, és Jess mellé fekszem a szőnyegre. – Most a bicepszemet dolgoztatom meg – mondja Jess. – Pofonegyszerű. Fel-le emelgeti a karját, én meg leutánzom. A fenébe, túl gyorsan mozog. – Feltegyek egy kis zenét? – mondom pár pillanat után. – Nincs szükségem zenére – feleli Jess. – Jó, mert nekem sem – vágom rá gyorsan. Sajog a karom. Nem tesz jót neki, hogy így megkínzom, annyi biztos. Jessre pillantok, ő azonban serényen tovább kaszál a karjával. Mintegy véletlenségből előrehajolok, mint aki a cipőfűzőjét köti meg. Aztán mentőgondolatom támad.

212 – Egy pillanat, és jövök – mondom, és kisietek a konyhába, majd hamarosan visszatérek, két karcsú ezüst dobozzal a kezemben. – Itt egy kis energiaital – mondom, és büszkén odanyújtom az egyiket Jessnek. – Hogy helyreálljon az ionháztartásod. – Hogy mi? – teszi le a súlyzóit, homlokát ráncolva. – Nézd, ezt írták rá a palackra! – magyarázom. – Életfontos vitaminok és nyomelemek keveréke, csupa gyógynövényből. Jess a feliratot tanulmányozza. – Ez csak cukor és víz – mondja aztán. – Nézd csak… víz… glukóz szirup… Nem, kösz – teszi le végül. – Pedig egészen sajátos hatása van! – mondom meglepetten. –Helyreállítja a szervezet ionháztartását, revitalizál, és belülről hidratálja a bőrt. – És ugyan mivel? – Hát… nem is tudom. – Mennyibe kerül? – veszi újra kézbe a dobozt, és megnézi az árát. – Két font kilencvenöt penny! Három fontot kérnek egy kis cukorért meg vízért! – fortyan fel. – Ezen az áron huszonegy kiló krumplit lehetne venni! – De… nekem nincs szükségem huszonegy kiló krumplira. – Pedig igenis nagy szükséged lenne rá! – jelenti ki Jess. –A krumpli a világ legtáplálóbb, legköltséghatékonyabb tápláléka! – mér végig feddőn. – Az emberek nem becsülik meg eléggé. Tudod-e, hogy a krumpli héjban több a C-vitamin, mint a narancsban? – Izé… nem – felelem idegesen. – Nem tudtam.

213 – Az ember el tudna élni krumplin és tejen – ezzel újra emelgetni kezdi a súlyokat. – Egyedül ebből a kettőből a szervezet fedezni képes a teljes tápanyagszükségletét. – Hú… ez aztán nem semmi! – nyögöm ki. – Hát… most megyek, és lezuhanyozom. Ahogy becsukom a fürdőszoba ajtaját, teljesen magamba roskadok. Mi volt ez az egész a krumplival? Abban sem vagyok biztos, hogy felfogtam. Megindulok végig a folyosón. Az ajtórésen keresztül látom, hogy Luke levesz valamit egy polcról a dolgozószobában. – Csuda sportosan nézel ki – mondja felpillantva. – Az edzőterembe tartasz? – Együtt tornázunk Jesszel – felelem, és megrázom a lófarkamat. – Helyes. Eszerint jól kijöttök egymással? – Pompásan! – mondom, és tovább baktatok a folyosón. Ami… szerintem… igaz is. Noha köztünk szólva kicsit nehéz Jesszel beszélgetni. Nem mondhatnám, hogy agyonbeszélne. Eddig azonban minden rendben. És most, hogy megdolgoztunk érte, meg is jutalmazhatjuk magunkat! Mindenekelőtt néhány pohár italra lenne szükségünk, kis lazításra, zenére. Hogy teljesen feloldódjunk. Zuhanyozás közben egészen elfog az izgalom. Egy jó pizsamapartinál nincs jobb a világon! Mikor például Suze-t dobta a hülye fiúja, az egész estét azzal töltöttük, hogy impotencia-kúráról érdeklődtünk a nevében. Máskor meg mentás-whiskys koktélokat kevertünk, de majdhogynem alkoholmérgezéssel végeztünk. Megint máskor elhatároztuk, hogy mindketten vörösre festetjük a hajun-

214 kat, ehhez azonban találnunk kellett egy éjjel-nappal nyitva tartó fodrászt. Aztán persze sok olyan este volt, amikor semmi nem történt… kivéve, hogy filmeket néztünk, pizzát ettünk, nevetgéltünk, és tök jól éreztük magunkat. A hajamat dörgölöm a törülközővel, de megállok a mozdulat közben. Olyan fura, hogy nem beszélünk többé Suze-zal! Nem hívott fel, amióta közöltem vele a nővérem létezését. Ahogyan én sem őt. De hát ilyen az élet, szegem fel az állam. Az ember új barátokra talál és új nővérekre. Ezt hívják természetes kiválasztódásnak. Jess meg én csodás estét töltünk ma együtt. Jobbat, mint valaha is Suze-zal! Farmert veszek fel, meg pólót, amin ezüst betűkkel az áll: „Testvérek”, majd felkattintom az öltözőasztalkám lámpását, hogy sorra vegyem a sminkkészletem darabjait. Az ágy alatt kotorászok egy dobozban, ahonnan három paróka, négy vendéghaj, műszempillák, csillámpor és matricás tetoválás kerülnek elő. Aztán kinyitom a szekrényt, ahol az összes cipőmet tartom. Imádom ezt a cipőszekrényt! Úgy értem, tényleg imádom! Ez a legjobb dolog, amit el tudok képzelni! A cipőim csábos sorokban sorakoznak, és a beépített égő fényében kellőképpen szemügyre vehetem őket. Néhány pillanatig elégedetten nézek végig az L. K. Bennett és Jimmy Choos lábbeliken, azután kiválasztom a legpofásabb, flitteres, magas sarkú példányokat, és az ágyra hajigálom őket. Megérett az idő a nagy átváltozásra!

215 Most következik a nappali. Legyező alakban szétterítem a padlón kedvenc videokazettáimat, és melléjük halmozom a magazinnyalábokat. A konyhába visszatérve burgonyapelyhet, popcornt és édességet öntök különböző tálakba, meggyújtok pár gyertyát, és előhozom a pezsgőt. Ahogy körbenézek a konyhán, a gránitlapok csillognak-villognak, s a rozsdamentes acél is szikrázik a lámpafényben. Milyen takaros egy konyha ez! Már majdnem hat óra. Jess bizonyára befejezte a tornát. A vendégszobába indulok, és kopogtatok az ajtón. – Jess? – szólok be próbaképpen. De nem kapok választ. Talán zuhanyozik, vagy ilyesmi. Hanem, amint a konyha felé veszem az irányt, meghallom a hangját a dolgozószobából. Ami fura. Óvatosan belököm az ajtót… és mit látnak szemeim, Jess a számítógép előtt ül, Luke és Gary között, s a képernyőt kémleli. Luke fejére látok még rá, amint mond valamit a zöld háttérben. – Felül lehet írni a grafikát, éspedig így – jegyzi meg Jess, és verni kezdi a billentyűket. – Aztán összhangba hozni a hangsávval. Megcsinálhatom nektek, ha akarjátok. – Min ügyködtök? – kérdem meglepetten. – Ez az új vállalati CD-nk, de azok a fickók, aki készítették, nem is konyítottak hozzá – mondja Luke. – Az egészet újra kellene szerkeszteni. – A nővéred igazi varázsló ezzel a software-rel! – mondja Gary.

216 – Mert ismerem a hátrányait – pötyögtet Jess sebesen. – Az egész egyetem megszenvedte tavaly. Különben imádom a technikai kütyüket. – Ez fantasztikus! – álmélkodom az ajtóban téblábolva, miközben Jess tovább pötyög a billentyűzeten. – Nem akarsz átjönni inkább egy italra? Mindent előkészítettem a pizsamapartinkra. – Bocs, hogy feltartottalak – ébred a helyzetre Luke. – Innentől már magunk is elboldogulunk. De azért nagyon köszönöm! – Hálásan köszönjük! – mondja utána Gary is. Mindketten olyan rajongva néznek Jessre, hogy óhatatlanul is elfog a féltékenység. – Gyere, vár a pezsgő! – mondom vidáman. – Még egyszer kösz, Jess, fantasztikus vagy! – hálálkodik Luke. – Áh, semmi az egész. Felkel, és utánam jön. – Férfiak! – mondom, amint hallótávon kívül kerülünk. – A számítógép a mindenük. – Én szeretem a számítógépet – morogja. – Hát… én is – visszakozom azonnal. – Szóról szóra, ahogy mondod! Ami részben igaz is. Úgy értem, imádom az eBayt. Ahogy a konyhába vezetem Jesst, elönt az izgalom. A CD távirányítójáért nyúlok, s a következő pillanatban teljes hangerővel felüvölt a konyhai hangszóróban a Sister Sledge. Direkt erre az alkalomra vettem meg az albumot! – „Egy család vagyunk!” – éneklem együtt a bandával, miközben kiveszem a pezsgőt a jeges vödörből, és kibontom az üveget. – Igyál egy kis pezsgőt!

217 – Én inkább valami üdítőt kérnék, ha nem haragszol – mondja, és minden lelkesedés nélkül néz a palackra. – A pezsgőtől megfájdul a fejem. – Á…- lepődöm meg. – Hát, jó! Kitöltök neki egy pohár Aqua Librát. Sietve elsuvasztom az üveget, mielőtt megnézné az árat, és újra a krumpliról kezdene el szónokolni. – Úgy gondoltam, ma este csak pihengetünk – harsogom túl a zenét. – Jól érezzük magunkat… beszélgetünk… szórakozunk… – Jó hangzik – bólogat Jess. – Szóval, azt gondoltam, megpróbálhatnánk átváltoztatni egymást! – Átváltoztatni? – Jess úgy néz rám, mintha soha hírét nem hallotta volna ennek a kifejezésnek. – Gyere velem! – húzom végig a folyosón… be a hálóba. – Kisminkeljük egymást… különböző ruhákat próbálunk fel… ha akarod, beszáríthatom a hajad… – Nem is tudom – roskad magába kelletlenül. – Meglátod, jó muri lesz! Nézd, ülj csak le a tükör elé! Próbáld fel valamelyik parókámat! – a szőke Marilyn Monroe-t a saját fejemre húzom. – Hát nem csúcs? Jess zavartan pislog. – Ki nem állhatom a tükröket – mondja. – És soha nem teszek fel sminket. Enyhén szólva elképedten meredek rá. Hogyan utálhatja valaki a tükröket? – Különben pedig meg vagyok elégedve a külsőmmel – teszi hozzá kissé harciasan. – Miért is ne lennél! – lepődöm meg. – Nem is ez a lényeg! Csak arra gondoltam… tudod… hogy elviccelődünk ezzel.

218 Jess nem felel. – De ha nem, hát nem! – mondom, s iparkodom elrejteni csalódásomat. – Felejtsd el, csak egy kósza ötlet volt. Leveszem a Marilyn parókát, és lekapcsolom az öltözőasztalka lámpáját. A szoba azonnal félhomályba burkolózik, nagyjából én is ilyen sötéten látok per pillanat. Pedig alig vártam, hogy kisminkeljem Jesst. A szemére is volt már egy különleges ötletem. De hát sebaj. Attól még jól érezhetjük magunkat. – Szóval! Megnézünk egy filmet? – vetem fel. – Hogyne, persze – bólint rá. Igen, lehet, hogy a film jobb választás. Azt mindenki szereti, és az unalmas részeknél beszélgethetünk is. Bevezetem Jesst a nappaliba, és büszkén a szétteregetett videokazettákra mutatok a padlón. – Parancsolj, válassz közülük! Mind itt van! – Jó – mondja, és sorra veszi a kazettákat. – Szereted a Négy esküvői? Vagy a Szerelem hullámhossza? A Harry és Sallyt… – Nekem mindegy, mit nézünk – pillant fel Jess. – Válassz te! – Csak van kedvenced? – Ezek nem igazán az én ízlésem szerint valók – fintorog. – Valamivel fajsúlyosabbakhoz szoktam. – Á, értem – mondom. – Kivehetünk a kölcsönzőből is, ha gondolod! Öt perc az egész. Mondd meg, mit szeretnél látni, és… – Nem, jó ez így. Nem akarok zavarogni – von vállat. – Nézzük meg valamelyiket ezek közül. – Ne butáskodj! – mondom nevetve. – Szó sem lehet róla, ha egyiket sem kedveled! Csinálhatunk… valami mást is! Semmi gond!

219 Rámosolygok, belül azonban össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mi mást javasolhatnék. A B terv a Dancing Queen karaoké kazetta volt… valami azonban azt súgja, hogy ez se jönne be. Paróka nélkül amúgy sem érne semmit az egész. Miért olyan feszélyezett ez az egész? Azt hittem, hogy mostanra hisztérikus nevetőgörcsökben fetrengünk. Hogy jól érezzük magunkat. Istenem, atyám! Nem ülhetünk itt ilyen szájzárasan egész este. Sürgősen tiszta vizet kell öntenem a pohárba. – Nézd, Jess! – hajolok előre. – Azt csináljuk, ami neked jó. De akkor mondd meg, mi legyen az! Egészen őszintén: ha nem hívtalak volna meg hétvégére, mivel foglalnád el most magad? – Hát – gondolkozik el egy pillanatra. – Ma este egy környezetvédő tanácskozáson vettem volna részt. Egy helyi csoport aktivistája vagyok. Növeljük a környezettudatosságot, tüntetéseket és tiltakozó felvonulásokat szervezünk… ilyesmi. – Akkor tegyük ezt! – mondom lelkesen. – Szervezzünk tüntetést! Jó vicc lenne! Én például zászlókat varrhatnék… Jess egészen ledöbben. – Tüntetést mi ellen? – Izé… nekem mindegy! Bármi megfelel. Te vagy a vendég… te választasz. – Az ember nem szervez tüntetéseket szórakozásból, hanem az üggyel kezdi. A környezeti problémákkal. Amik egyáltalán nem viccesek. – Jó – vágom rá sietve. – Felejtsük el a tüntetést! És mit csináltál volna, ha nem tüntetsz éppen? Bármi legyen… mi is megtehetjük. Együtt!

220 Jess homloka ráncba szalad a megfeszített gondolkozástól, én pedig reménykedve lesem az arcát. Meg valami feltámadó kíváncsisággal. Először érzem úgy, hogy megtudok valamit a nővéremről. – Valószínűleg a könyvelésemet intézném – mondja végül. –Valójában magammal is hoztam az anyagot, arra az esetre, ha lesz időm. – Helyes! – nyögöm ki nagy sokára. – Király! Akkor… lássunk neki, és könyveljünk! Jó ez, nagyon jó. Mindketten a konyhában ülünk, és javában könyvelünk. Legalábbis Jess. Hogy én mit művelek, nem tudom pontosan. Felírtam egy papírlap tetejére, hogy „Könyvelés”, azután kétszer aláhúztam. Jess néha felpillant, mire sietve lefirkantok valamit, mintha valóban nyakig ülnék a számolásban. Eddig a következő áll a papíron: Húsz font… napi háztartáspénz… kétszáz millió font… Szia, Beckynek hívnak… Jess homlokát ráncolja egy nyaláb izé fölött, ami bankszámlakivonatnak látszik, előre-hátra pergeti őket, miközben bele-belenéz egy kis betétkönyvbe. – Valami hézag van? – kérdem együtt érzőn. – Csak elvesztett pénzek után nyomozok – mondja. – Talán az egyik jegyzetfüzetemben lesz. Mindjárt jövök – kel fel. Miután elhagyja a konyhát, belekortyolok a pezsgőmbe, és a bankszámlakivonatok felé pillogok. Nem kérdés, hogy nem nézhetem meg őket. Ez Jess tulajdona, és én tiszteletben tartom. Semmi közöm hozzá, a legkevésbé sem. A baj csak az, hogy viszketni kezd a

221 talpam. Méghozzá rettentően. Lehajolok, hogy megvakarjam… aztán mintegy véletlenségből kicsivel arrébb… és megint arrébb araszolok… amíg meg nem látom a felső számlakivonat alsó számát. 30 002 . Sietve visszahúzódom, olyan hamarjában, hogy kis híján feldöntöm a pezsgős poharam. Harmincezer font? Harmincezer font? Nekem soha nem volt ekkora hiteltúllépésem. Soha! Kezd az egész összeállni. Hirtelen minden a helyére kerül. Nem csoda ezek után, hogy maga készíti a súlyzóit, hogy kávés flaskákat hurcolászik mindenhová. Bizonyára buzgón takarékoskodik, ahogy egyszer én is próbáltam. Talán elolvasta David Bartontól a Hogyan vigyázzunk a pénzünkre? című művet. Atyavilág, ki gondolta volna? Ahogy visszajön a szobába, óhatatlanul is más szemmel nézek rá. Felveszi az egyik bankszámlakivonatot, és nagyot sóhajt… hirtelen rettenetesen megszánom. Hányszor és hányszor csináltam én is ugyanezt! Mégiscsak rokonlelkek vagyunk! Továbbra is űzött tekintettel mered a számokra. Nem is csoda, ekkora hiteltúllépéssel! – Hé – szólok oda megértő mosollyal. – Még mindig nem találod azt az összeget? – Pedig itt kell lennie valahol – lapoz tovább komoran egy másik kivonatra. Egek! Lehet, hogy a bank végrehajtást kezdeményez ellene vagy ilyesmi. Igazán tudnék szolgálni néhány jó tippel. Bizalmasan előrehajolok. – A bankok iszonyatosak, nem igaz?

222 – Nem jók azok semmire – bólogat. – Néha nem értem, miért állapítanak meg hitelkeretet, ha olyan könyörtelenek tudnak lenni… – Én nem léptem túl a hitelkeretemet – néz rám meglepetten. – De hát… Elhallgatok, ahogy a szavak értelme a tudatomba hatol. Nincs hiteltúllépése, azaz… Majdnem elájulok. Az a harmincezer font valójában… A saját pénze? – Becky, jól vagy? – néz rám furcsálkodva. – Semmi bajom! – mondom elfulladva, és alaposan meghúzom a pezsgőt, hogy visszanyerjem az önuralmamat. – Eszerint nincs hiteltartozásod. Ez jó! Mondhatnám, nagyszerű! – Életemben nem volt – jelenti ki határozottan. – Szerintem nincs is erre semmi szükség. Mindenki meg tud maradni a saját keretei között, ha odafigyel. Csak az veri magát adósságokba, akinek nincs önfegyelme. Nincs kecmec – összerendezi a papírosait, aztán abbahagyja. – De te valamikor pénzügyi újságíró voltál, nem igaz? A mamád megmutatta néhány cikkedet. Úgyhogy bizonyára betéve tudod az egészet. Mogyorószín szemét várakozón függeszti rám, mire nevetségesen belém mar a félelem. Hirtelen úgy érzem, jobb, ha nem tud az anyagi helyzetemről. Mármint a ténylegesről. – Hát… ö… hogyne, persze! – hebegem. – Mindez… csupán… előrelátás és körültekintő háztartásvezetés kérdése. – Pontosan! – helyesel Jess. – Mikor bejön pénzem valahonnan, első dolgom, hogy a felét félrerakjam. A felét? Még apu sem takarít meg ennyit.

223 – Pompás! – nyögöm ki. – Ez az egyetlen értelmes lehetőség. Egészen ledöbbentem. Pénzügyi újságíró koromban a cikkeimben arról papoltam, hogy a jövedelem bizonyos hányadát félre kell tenni, a felére azonban soha nem gondoltam. Jess feltámadó érdeklődéssel méreget, s talán még rokonszenvvel is. – Akkor… te is így jársz el, Becky? Néhány pillanatig nem jut eszembe épkézláb válasz. – Hát… nos… talán nem pont a felét teszem félre havonta…-habogom. – Látod, én is így vagyok ezzel – mosolyodik el. – Néha mindössze húsz százalék sikerül. – Húsz százalék! – visszhangzóm elhalón. – Nos… ne fájjon a fejed emiatt! – Pedig kevés ez – hajol át az asztalon Jess. – Bizonyára megérted. Soha nem nézett még rám ilyen nyílt tekintettel. Egek! Végre hangot találunk egymással! – Minek a húsz százaléka? – hallom meg Luke hangját. Garyvel lép a konyhába, mindketten szemlátomást jó hangulatban vannak. Talán ideje témát váltanunk. – Ö… semmié! – mondom. – A pénzügyekről beszélünk – magyarázza Jess Lukenak. –Mindketten a könyvelésünket rendezzük le. – A könyvelésed? – nevet fel Luke. – Vajon miféle könyvelés lenne az, Becky? – Tudod… a pénzügyi helyzetemről oda-vissza – mondom vidáman.

224 – Ahá – bólogat Luke, és egy palack bort vesz elő a hűtőből. –Nem hívtad még ki a SWAT-ot vagy a Vöröskeresztet? – Hogyan? – pislog Jess értetlenül. – Ők szállnak ki a katasztrófa sújtotta területekre, nemde bár? –vigyorog rám. – Szóval… – mondom gyorsan. – Izé… látta valaki tegnap este az East End-ieket? Hanem senki sem hederít rám. – De hát Becky pénzügyi újságíró volt! – zavarodik össze Jess. – Még hogy pénzügyi újságíró! – néz rá Luke jókedvűen. – Akarod, hogy elmondjak egy történetet arról, milyen volt a húgod egy napja pénzügyi újságíróként? – Nem, nem akarja hallani – szólok közbe. – A bankkártya ügy – mereng el Gary. – Igen, a bankkártya ügy! – csap az asztalra örömében Luke. –Ez akkor történt, amikor Becky a tévé híres-neves pénzügyi szakértője volt – meséli Jessnek. – Épp egy filmet forgattak a bankkártyák használatának veszélyeiről. Betette az automatába a saját bankkártyáját a szemléltetés érdekében… hanem azt elnyelte a gép ott, a kamerák előtt – rázza újra a kacagás. – A minap vetítették újra ezt a jelenetet egy tévéklipbemutatón – szól oda nekem Gary. – Mikor verni kezded a masinát a cipőddel, az egyenesen felejthetetlen! Jó, neki sem küldök több karácsonyi üdvözlőlapot. – De hát miért nyelte el a kártyát a gép? – néz ránk értetlenül Jess. – Csak nem lépted túl a hitelkereted? – Hogy túllépte-e? Micsoda kérdés? – mondja Luke nagy vígan. –Vajon katolikus-e a pápa? Jess értetlenül néz ránk.

225 – De Becky, hiszen azt mondtad, hogy havonta a bevételeid felét félreteszed! A francba az egésszel! – Bocs, de nem értem – fordul felém lassan Luke. – Mit mondott Becky? – Nem… pontosan így fogalmaztam – zavarodom öszsze. – Annyit mondtam csak, célszerű félretenni a jövedelem felét. Elméletben. És… és… így is van! Kitűnő ötlet! – Mi lenne, ha nem halmoznál fel óriási hitelkártyatartozásokat, amelyeket eltitkolsz a férjed elől? – olvassa a fejemre Luke. – Jó ötlet lenne ez elméletben? – Hitelkártya-tartozások? – néz rám Jess rémülten. – Eszerint… adósságaid vannak? Egek, miért kell ilyen vészterhesen mondania? Mintha bizony az adósság valamiféle halálos kór lenne. Vagy mintha dologházba csuknának miatta. Ez itt a huszonegyedik század. Mindenkinek vannak adósságai. – Tudod, milyen az, amikor akasztják a hóhért – kacagok fel. –Nos, a pénzügyi újságírók sem jutnak jobb sorsra… hehehe… Várom, hogy ő is velem nevessen, vagy legalább együtt érzőn rám mosolyogjon. De továbbra is elborzadva mered rám. Ez az egész társalgás félresiklott valahogy. Jó, hébekorba adósságaim vannak. De nem kell azért olyan vádlón nézni rám. – Mellesleg, Jess, megakadtunk egy kicsit azzal a programmal – jegyzi meg Gary. – Tényleg? – néz fel erre. – Ha gondoljátok, megyek, és megnézem.

226 – Biztos vagy benne? – pillant rám Gary. – Nem akartuk elrontani az estéteket… – Semmi gond – legyintek. – Menjetek csak! Miután mind eltűnnek a dolgozószobában, átvánszorgok a folyosón a nappaliba. A kanapéra roskadok, és siralmas tekintetet vetek a tévé üres képernyőjére. Jess és én egy hangyabokányit sem kerültünk közelebb egymáshoz. Nem jövünk ki jól. Ez az igazság. Hirtelen rám tör a fáradtság. Hisz olyan keményen próbálkoztam, amióta csak megérkezett. Megtettem mindent, ami tőlem tellett. Megvettem azt a barlangos posztert… fincsi harapnivalókat ütöttem össze… és megterveztem a legjobb estét, amit csak el tudtam képzelni. Ő mindeközben a kisujját sem mozdította. Jó, lehet, hogy nem tetszett neki egyetlen videokazettám sem, de miért nem tudott legalább úgy tenni? Ha én lettem volna az ő helyében, én bizony megjátszom egy kicsit magam. Miért kell ilyen dögunalmasnak lenni? Miért nem tudja jól érezni magát? Ahogy a pezsgőmet nyeldesem, egyre jobban nő bennem a felháborodás. Hogyan utálhatja a vásárlást? Hogyan? Az isten szerelmére, harmincezer fontja van! Imádnia kellene vásárolgatni! Aztán ott a krumpli is… miért van úgy oda érte? Mi a jó abban az istenverte krumpliban? Egyszerűen nem megy a fejembe! Hiába a nővérem, semmit nem értek vele kapcsolatban. Luke-nak igaza volt. Más volt a neveltetésünk, a természetnek nincs már itt szava. Leforrázottan fésülöm át a kazettákat. Talán megnézem az egyiket egyedül. És eszem egy kis popcornt. Meg pár fincsi Thornton csokit.

227 Ő bizonyára hozzá sem nyúlna. Hacsak a csoki… nem krumpliból készült. Nos, az ő baja. Én viszont két pofára tömök belőle, és megnézek egy jó kis filmet. Épp a Micsoda nőért nyúlok, amikor cseng a telefon. – Halló – szólok bele a készülékbe. – Halló, Bex – hallom meg az ismerős, magas hangot. – Én vagyok az. – Suze! – önt el az öröm. – Istenem! Szia! Hogy vagy? – Á, jól! Igazán jól! Hirtelen teljes szívemből kívánom, bárcsak itt lehetne Suze! Mint Fulhamben, a régi szép időkben. Annyira, de annyira hiányzik! – És, milyen volt a wellness hotel Luluval? – vetem oda mellékesen. – Hát… jó – mondja kis hallgatás után. – Tudod… valahogy… más volt… de azért jó! – Helyes! Feszélyezett csönd támad. – Csak… kíváncsi voltam, hogy jöttök ki a nővéreddel – folytatja Suze habozva. – Tényleg… összebarátkoztatok? Nem vallhatom be neki, mi az igazság. Nem mondhatom, hogy az egész kész katasztrófa. Hogy amíg ő wellness hotelekbe jár az új barátnőjével, én egyetlen átokverte estét nem tudok eltölteni a nővéremmel. – Igen, hogyne! – mondom. – Jobb nem is lehetne! Olyan jól megvagyunk! – Tényleg? – kérdi Suze kissé leforrázva. – Igen, bizony! Valójában pont most is pizsamapartit rendezünk! Filmeket nézünk… nevetgélünk… és lazítunk. Tudod, milyen ez!

228 – És mit néztek éppen? – kérdi Suze azonnal. – A… a Micsoda nőt – pillantok a tévé képernyőjére. – Jaj, hogy szeretem azt a filmet! – mondja Suze vágyakozva. –Azt a jelenetet a boltban! – Igen! Az a legjobb! – És a vége, mikor Richard Gere felmászik a tűzlépcsőn! – fűti át a hangját a lelkesedés. – Istenem, mindjárt megnézem magam is! – Én is! – vágom rá gondolkodás nélkül. – Úgy értem, izé… már ami még hátra van belőle. – Á – mondja Suze megváltozott hangon. – Bizonyára félbeszakítottalak. Ne haragudj! – Jaj, nem, dehogy! – mondom gyorsan. – Úgy értem, nem olyan nagy baj… – Most mennem kell, te pedig törődj a nővéreddel! Úgy tűnik, istenien érzitek magatokat. Hisz nektek, kettőtöknek annyi mindenről kell beszélnetek – válik vágyakozóvá a hangja. – Igen – nézek körül az üres szobában. – Igen… bizony! – Hát akkor… minden jót Becky. Valamikor látnunk kéne egymást. – Igen, neked is minden jót! – lehelem elszoruló torokkal. A legszívesebben felkiáltanék, hogy: Várj! Ne tedd le még! Ehelyett leteszem a kagylót, és magam elé bámulok. A lakás másik végéből áthallatszik Gary, Luke és Jess nevetgélése. Ők gond nélkül megtalálták a közös hangot egymással, csak én lógok ki a sorból. Pedig hogy reménykedtem! Hogy belelkesültem, hogy van egy nővérem! Meg is tettem mindent, ami csak em-

229 berileg elképzelhető, hogy a kedvére tegyek, de hiába. Jess meg én soha nem lehetünk barátok. Nincs az az isten.

230

WEST CUMBRIA BANK Sterndale Street 45. Coggenthwaite Cumbria Miss Jessica Bertram Hill Rise 12 Scully Cumbria CA 19 1BD 2003. május 16. Kedves Miss Bertram! Köszönettel vettük szíves levelét. Miután alaposan áttanulmányoztuk a folyószámláját, mi is felfedeztük a hetvenhárom penny eltérést. A bank nevében elnézését kérem tévesztésünkért, s jóváírtuk ezt az összeget három hónapra visszamenőleg. Kérésére a hiányzó kamatot is felszámoltam. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy újra megdicsérjem pénzügyei aprólékos, mindenre kiterjedő kezeléséért. Személy szerint alig várom, hogy viszontlássam a Takarékoskodjunk Körültekintően Társaság sajtos-boros estjén, ahol a folyószámlaosztály vezetője tart előadást „Húzzuk szűkebbre a derékszíjat” címmel. Őszinte tisztelettel, Howard Shawcross Folyószámlaosztály

231

TIZENNÉGY Másnap reggel hasogató fejfájásra ébredek, aminek ahhoz lehet köze, hogy tegnap este egy teljes üveg pezsgőt nyakaltam be egy szál magam, és fél tálca csokit is felzabáltam. Ez alatt az idő alatt Luke, Gary és Jess órákat töltött a számítógép előtt. Még akkor is alig néztek fel, amikor bevittem nekik egy kis pizzát. Így azután végignéztem a teljes Micsoda nőt, továbbá a Négy esküvő és egy temetés felét, mielőtt egyedül nyugovóra tértem. Kábán magamra vetek egy pongyolát. Luke mostanra lezuhanyozott és laza hétvégi szerkót öltött; ezt szokta felvenni ilyenkor. – Mikor fejeztétek be tegnap? – kérdem reszelős, krákogó hangon. – Nem maradtunk fent sokáig. Ahogy belemelegedtünk, alig tudtuk abbahagyni – csóválja a fejét Luke. – Jess tele van ötletekkel. – Helyes! – igyekszem lelkesedést mímelni. – Tudod, visszavonom a rá vonatkozó korábbi véleményemet – köti meg a cipőfűzőjét. – A nővéredben aztán van spiritusz! És rengeteget segített tegnap este! Ő aztán igazán ért a számítógépekhez! – Tényleg? – Ó, igen. Fantasztikus egy nő! – Feláll, és megcsókol. – Igazad volt. Örülök, hogy meghívtad a hétvégére. – Én is! – mondom, és kisikerítek egy vidám mosolyt. – Mind olyan jól éreztük magunkat! Bebotorkálok a konyhába. Jess a pult előtt ül farmerben és pólóban, mellette egy pohár víz.

232 Az agytröszt. Ma reggel bizonyára atomot hasít itt, a konyhában. Két nyújtás között. – Jó reggelt – üdvözöl. – Jó reggelt – mondom, legkellemesebb, háziasszonyi modoromban. Tegnap este újraolvastam a Szíveslátás című könyvet, amiben az áll, a jó háziasszony akkor is udvarias marad, ha a pokolba kívánja a vendégét, mert így írja elő az illendőség. Jó, legyünk akkor udvariasak! Ahogy az illendőség előírja. – Jól aludtál? Hadd készítsek neked reggelit! Kinyitom a hűtőt, s előveszem a narancsból, grapefruitból és áfonyából frissen facsart gyümölcslevet. A kenyértartóba nyúlok, és teljes kiőrlésű magvas kenyeret, croissant-t és muffint kerítek elő. Aztán lekvárt keresek a szekrényben. Háromféle luxuskencém is van: eper pezsgővel, erdei méz… meg belga csokoládé. Végül sorba rakom a luxus kávékat és teákat, hogy válasszak közülük. Tessék! Senki nem mondhatja, hogy nem kényeztetem a vendégemet! Érzem, hogy Jess árgus szemekkel figyel. Ahogy megfordulok, furcsa kifejezést veszek észre az arcán. – Mi az? Valami baj van? – kérdem. – Nem, semmi – mondja sután, és zsebkendőnyire hajtogatja a szalvétáját. – Luke beszélt nekem… tegnap este… a problémádról. – Mimről? – Hát hogy két marokkal szórod a pénzt. Igyekszem elrejteni a felháborodásomat. Hogy merészelte!

233 – Nincs nekem semmiféle problémám – villantom rá a mosolyomat. – Luke eltúlozza a helyzetet. – Azt mondja, napi költőpénzt kapsz – néz rám Jess aggódón. –Úgy tűnik, megszorultatok újabban. – Ez így igaz – felelem nyájasan. Nem mintha rád tartozna, gondolom magamban. Nem tudom elhinni, hogy Luke mindent kikotyogott. – Hogy… engedheted meg magadnak akkor a luxus kávét meg a pezsgős eperlekvárt? – mutat a pultra kirakosgatott étkekre. – Ismerem a takarékosság csínját-bínját – mondom. – És tudom a rangsort. Ha az ember megtakarít az egyik oldalon, költhet egy kicsit a másikon. Legalábbis így tanultam a pénzügyi újságíró iskolán. Jó, füllentettem. Semmiféle ilyen iskolába nem jártam. – És… mi az, amin spórolni tudsz? – szalad ráncba Jess homloka. – Semmi olyat nem látok ebben a konyhában, ami nem a Fortnum's-tól vagy a Harrodstól származik. Már épp felháborodottan visszavágnék, amikor rájövök, hogy igaza lehet. Most, hogy dől a pénz az eBayen, nagyon odaszoktam a Harrods élelmiszercsarnokába. De hát oda csak nem bűn járni? – A férjem hozzászokott a magas életszínvonalhoz – vetem oda kurtán, és kinyitok egy üveg lekvárt. – De kevesebből is ki tudnál jönni – hajol előre Jess megélénkülve. – Az élet minden területén takarékoskodhatnál! Adhatnék pár jó tanácsot. Tanácsot? Te? Hirtelen felcseng a tűzhely időjelzője. Itt az idő! – Főzöl valamit? – kérdi Jess meglepetten.

234 – Hát… ö… nem egészen. Te csak szolgáld ki magad… egy pillanat, és jövök. A dolgozószobába sietek, és bekapcsolom a számítógépet. A licitnek öt perc múlva vége a narancssárga kabátra, én pedig ha törik, ha szakad, megszerzem. Türelmetlenül verem a billentyűket, és amint kitisztul a képernyő, lehívom az elmentett eBay honlapot. Tudtam! Cicamica 111 rám ígért… kétszáz font a tét. Olyan fene okosnak hiszi magát? Ezt neked, Cicamica! Előveszem az íróasztalból Luke stopperét, és beállítom három percre. Ahogy lassan letelik az idő, rajtra készen a billentyűzet fölé viszem mindkét kezemet. Oké. Egy perc múlva vége a licitnek. Rajta! Villámgyorsan begépelem: [email protected] A francba! Miket írok itt össze? Törlés… és helyette begépelem: 200.50 £. Ráklikkelek a „küld” parancsra, mire újabb ablak gördül le. A felhasználó azonosítása… jelszó… olyan gyorsan gépelek, ahogyan tőlem telik. Ő ígérte a jelenlegi legmagasabb licitet. Tíz másodperc telik el. Dobogó szívvel lesem a képernyőt. Mi van, ha valaki fölém licitál? Magamon kívül vagyok, amikor ráklikkelek a „frissít” parancsra. – Mit csinálsz, Becky? – hallom meg Jess hangját a küszöbről. Basszus! – Semmit! – mondom. – Miért nem készítesz magadnak egy finom pirítóst, miközben én… Az oldal újra visszajön. Mit is… mit is… ígértem. „Gratulálunk! Az öné a kabát!”

235 – Hurrá! – kiáltok fel önkéntelenül, és a levegőbe öklözök. –Igen! Az enyém! – Micsoda? – terem mellettem Jess, és kémlel a hátam mögül a képernyőre. – Ez te vagy? Alig van pénzetek, és kétszáz dolláros kabátokat vásárolsz? – Nem erről van szó! – mondom, megmérgesedve a megrovó tekintettől. Felkelek, becsukom a dolgozószoba ajtaját, és szembenézek vele. – Nézd – mondom, magamra erőltetett nyugalommal. – Van egy kis pénzem, amiről Luke nem tud. Eladtam azt a sok cuccot, amit összevásároltunk a nászutunkon… és dőlt a lé! A minap adtam túl tíz Tiffany órán, ami kétezer rongyot hozott a konyhára! – szegem fel büszkén az állam. – Ezért megengedhetek magamnak egy ilyen csekélységet. Jess arckifejezése nem enyhül meg. – Betehetted volna ezt a pénzt egy magas kamatozású takarékbetétbe – mondja. – Vagy rendezhetted volna vele a fennálló adósságaidat. A legszívesebben pofon vágnám, de uralkodom magamon. – Nos, nem tettem, hanem vettem magamnak egy kabátot – kényszerítek magamra udvarias hangnemet. – És Luke-nak fogalma sincs az egészről? – szögezi rám Jess vádló tekintetét. – Semmi szükség erre! Jess, a férjem roppant elfoglalt ember. – Ezért aztán hazudsz neki. – Minden házasságban elkel egy kis titkolózás – felelem hűvösen. – Ezt mindenki tudja. Jess a fejét csóválja.

236 – Ezért engedheted meg magadnak a Fortnum's lekvárját? – mutat a számítógép felé. – Nem kellene őszintének lenned inkább? Jaj, az isten szerelmére! Hát semmit sem ért ez a csaj? – Jess… hadd magyarázzam meg – mondom kedvesen. – A mi házasságunk bonyolult, élő szervezet, amit csak mi ketten látunk át belülről. A megérzéseim pontosan megsúgják, mit mondhatok el Luke-nak, és mivel nem ajánlatos őt háborgatnom. Nevezzük éles ösztönöknek… nevezzük tapintatnak… nevezzük érzelmi intelligenciának, nevezd, ahogy akarod. Jess néhány percig némán méreget. – Nos, azt hiszem, segítségre van szükséged – mondja végül. – Nincs szükségem segítségre! – csattanok fel. Kikapcsolom a számítógépet, hátralököm a székem, és öles léptekkel elindulok Jess mellett a konyhába, ahol Luke épp kávét készít magának. – Reggelizel, drágám? – szólok oda, mintha mi sem történt volna. – Jaj, nagyon finom! – mondja. – Honnan ez a fürjtojás? – Hát… tudod…- mosolygok rá szeretettel. – Tudtam, hogy kedveled, ezért utánajártam. Közben győztes pillantást vetek Jessre, aki a szemét forgatja. – A szalonna viszont elfogyott – mondja Luke. – Meg még ez-az. Összeírtam, mi hiányzik. – Jó – mondom, és hirtelen mentőötletem támad. – Már megyek is… és megveszek mindent ma reggel. Jess, ugye nem baj, ha egy kicsit a háztartás gondjait intézem?

237 Természetesen nem kell velem jönnöd – teszem hozzá mézédesen. – Tudom, mennyire utálsz vásárolni. Istennek hála, leléphetek. – De én szívesen veled tartok – tölt ki magának egy pohár csapvizet a nővérem. A mosoly menten az arcomra fagy. – A Harr… a szupermarketbe? De hát az olyan unalmas. Kérlek, ne érezd kötelességednek! – Mondom, örömmel megyek, már ha nem vagyok terhedre – néz rám. – Terhemre? – A mosolyom továbbra is kényszeredett. – Miért lennél terhemre? Megyek, felöltözöm. A hallba érve lángol az arcom a méltatlankodástól. Mit gondol, ki ő? Még hogy segítségre van szükségem! Sokkal inkább neki lenne szüksége segítségre. Valaki megtaníthatná, hogyan húzza mosolyra azt a fanyalgó szájacskáját. És micsoda pofátlanság, tanácsokat adni nekem a házasságomról! Mit tud ő erről? Luke és én tökéletes párkapcsolatban élünk! Még veszekedni is alig veszekedtünk eddig! Megszólal a kapucsengő, és magamban tovább fortyogva felveszem a kaputelefont. – Halló. – Halló, virágküldeményt hoztam Brandonnek. Boldogan nyomom meg a gombot. Valaki virágot küldött nekem? Aztán izgatottan a szám elé kapom a kezem. Csakis Luke lehetett az! Olyan romantikus! Talán valamiféle évfordulónkról feledkeztem el, mondjuk, az első vacsora az első ágyba bújás vagy ilyesmi idejéről.

238 Ha jobban meggondolom, ezt a kettőt együtt ünnepelhetnénk. Akárhogy is, ez is az én igazamat támasztja alá. Azt bizonyítja, milyen fantasztikus a mi kapcsolatunk, és mekkorát téved Jess. Mindenben. Kinyitom a lakás ajtaját, és várakozón állok meg a lift előtt. Ezt majd a nővérem orra alá dörgölöm! Egyenesen a konyhába viszem a csokrot, amit forró csókkal köszönök meg Luke-nak, ő meg majd megalázva azt motyogja: „Nem tudtam, hogy ti ketten ilyen tökéletes házasságban éltek.” Én pedig megbocsátó mosollyal annyit mondok csak: „Tudod, hogy van ez, Jess…” Gondolataimat a liftajtó nyitódása szakítja félbe. Jaj, egek ura! Luke egy vagyont költhetett erre a csokorra! Két egyenruhás futár hozza a világ leghatalmasabb rózsacsokrát… és mellette egy óriási gyümölcskosarat, tele naranccsal, papájával, ananásszal, menő raffia csomagolásban. – Húha! – sóhajtom elragadtatva. – Ez egyszerűen fantasztikus! Rámosolygok a futárra, aki írómappát tol elém, hogy írjam alá. – Adja oda Mr. Brandonnek – mondja a pasi, miközben visszaszáll a liftbe. – Hogyne, persze! – felelem vidáman. Egy pillanat múlva leesik a tantusz. Várjunk csak! Ez Luke-nak jött? Ki a csuda küld neki virágot? Felfedezek egy kártyát a rózsaszálak között, és örömteli izgalommal nyúlok érte. Kedves Mr. Brandon! Szomorúan értesültem betegségéről. Kérem, tudassa, ha a segítségére lehetek bármiben. Legyen nyugodt, a ho-

239 tel beindításával várhatunk, amíg teljesen fel nem gyógyul. A legjobbakat kívánom, Nathan Temple Földbe gyökerezik a lábam a rémülettől. Temple-től igazán nem vártunk virágot. Senki nem kérte meg, hogy elhalássza a szállodája beindítását. Arra számítottam, hogy eltűnik a fenébe. – Mi történt? – hallom meg Luke hangját. Ijedten összerezzenek. Felnézve látom, hogy felém trappol a konyhából. – Nézd, hát nem nagyszerű! – mondom elvékonyodott hangon. – Nekem jött? – kérdi hitetlenkedve, s felfedezi a szállítócédulát. – Ki küldte? – Hát… ö… én! – mondom vidáman. – Te? – mered rám. – Igen! Azt gondoltam, ideje egy kis virágot küldenem neked. Meg… izé… gyümölcsöt. Tessék, drágám! Boldog vasárnapot! Valahogy átügyeskedem a csokrot és a böhöm nagy kosarat Luke karjába, majd könnyedén arcon csókolom. – Becky, ez olyan megható! – mondja elképedten. – Tényleg. De… miért küldted nekem mindezt? Miért küldtél nekem egy gyümölcsös kosarat? – Külön okom kell legyen arra, hogy gyümölcskosarat küldjek a férjemnek? – teszek úgy, mintha megsértődnék. – Azt gondoltam, legyen ez a házasságunk jelképe. Tudod, közeledik az első évforduló!

240 – Jó – mondja kis hallgatás után. – Hát… köszönöm. Igazán kedves tőled. Ez meg mi? – nézi meg jobban a csokrot. A tekintete irányát követve arany betűket fedezek fel a rózsák között, amelyek együtt a Jobbulást kívánok” mondatot adják ki. A fenébe is! – Jobbulást kívánok”? – néz fel Luke döbbenten. Szélsebesen jár az agyam. – Valójában nem kell szó szerint értened – mondom nevetve. –Kódolt üzenet! – Kódolt üzenet? – Igen! Minden házasságban szükség van titkos kódra a férj és feleség között! Tudod, amolyan szerelmes kis üzenetként. Ezért azt gondoltam, ezzel nyitok! Luke arca ugyanúgy elkámpicsorodik, mint Egyiptomban, ahol azt mondtam, be kellene iratkoznom hastánctanfolyamra. – Mit jelent ezek szerint a „jobbulást kívánok”? Már a titkos kódunk szerint? – Pofonegyszerű a megfejtése – köszörülöm meg a torkom zavaromban. – A „jobbulást” azt jelenti, „szeretlek”, a „kívánok” pedig, hogy… – „Téged” – segít ki Luke. – Igen! – mondom. – Menten ráéreztél! Hát nem vicces? A kezem ökölbe szorul az oldalamon. Fogalmam sincs, mi járhat Luke fejében. – És ha téves küldeményt kaptál? – veti fel. Ahá! Ez sokkal megfelelőbb magyarázat! Miért is nem gondoltam rá korábban?

241 – Teringettét! Hogy találtad ki? Úgy látom, túlontúl is jól ismersz. Nos, akkor… menj… reggelizz meg, én pedig átöltözöm a szupermarkethez. Sminkelés közben egyfolytában jár az agyam. Mi lesz, ha Nathan Temple idetelefonál, hogy Luke hogyléte felől érdeklődjön? Vagy ha újabb csokrot küld? Mi van, ha tiszteletét óhajtja tenni Luke betegágyánál? Jól van, nyugalom és hidegvér! Vegyük sorra a lehetőségeket! Első számú lehetőség: Mindent bevallani Luke-nak. Nem, erről szó sem lehet. Már a gondolatára is diónyira rándul a gyomrom. Hisz annyira lefoglalja ez az üzlet az Arcodasszal. Csak felidegesíteném vele, és megharagudna rám. Második lehetőség: Elmondani egy részét a történteknek. Az igazság egy csekélyke, parányi részét. Amilyen a filmek vágott változata. Mondjuk úgy, hogy kihagyom Nathan Temple nevét. Istenem, ez lehetetlen! Harmadik lehetőség: Lerendezni a dolgot tapintatosan, ahogy Hillary tenné. Csakhogy ezt már megpróbáltam, és nem jött be. Amúgy lefogadom, hogy Hillarynek volt segítsége. Komplett csapatra lenne szükségem, mint Az elnök embereiben. Akkor csak odamennék Allison Janneyhez, és odasúgnám neki: „Van egy kis gond… de ne mondjuk meg az elnöknek!” Ő pedig visszasúgná: „Ne aggódjon, megoldjuk!” Aztán meleg, bár feszült mosolyt váltanánk, és a bevonulnánk az Ovális Irodába, ahol Luke épp azt ígérné egy csoport tehetséges, de hátrányos helyzetű kölyöknek, hogy megmenti a játszóterüket. A tekintetünk ekkor összekapcsolódna.. . Egy vágókép kettőnket mu-

242 tatna, amint a Fehér Ház folyosóin keringőzünk előző este, miközben mindössze egy közönyös biztonsági őr bámul minket unottan… Odakint a szemeteskocsi berregése visszazökkent a valóságba. Luke nem államelnök. Én sem ennek a sorozatnak vagyok a szereplője. És továbbra sem tudom, hogyan másszam ki a csávából. Negyedik lehetőség: Ne csinálj semmit! Ennek nyilvánvaló előnyei vannak. Különben pedig… miért kellene bármit is csinálnom? A szájkihúzó ceruzáért nyúlok, és gondosan körbehúzom az ajkam. Hisz végül is mindössze annyi történt, hogy valaki egy fránya csokrot küldött Luke-nak. Ez minden. Meg azt akarja, hogy Luke neki dolgozzon. Mert azt hiszi, hogy lekötelezte. Holott egy közönséges gengszter. Nem, ez nem így van. Egyáltalán nem az. Csak egy… priuszos üzletember. Ami azért egészen más. Amúgy pedig… mindössze udvarias próbált lenni, nem? Hisz egy egész hotel beindításával vár, csak hogy Luke-ra bízza a feladatot. Micsoda nevetséges ötlet! Minél tovább töröm ezen a fejem, annál jobban megnyugszom. Nathan Temple nem várhatja el komolyan, hogy Luke neki dolgozzon. Mostanra talán már talált is más PR céget, a dolog beindult, és ő elfeledkezik a Brandon Communicationsről. Pontosan. Nekem tehát semmi dolgom. Ám így is írhatok egy rövidke köszönőlevelet. És megpendíthetem benne, hogy sajnos Luke állapota súlyosbodott.

243 Ezért mielőtt elindulunk a szupermarketbe, udvarias levélkét kanyarintok Nathan Temple-nek, és egy kinti postaládába dobom. Elmenőben már egészen megkönynyebbülök. Kézben tartom az egész ügyet, és Luke semmit sem sejt. Szuper feleség vagyok! A szupermarketbe belépve még jobb kedvem kerekedik. Istenem, de jó helyek ezek! Levegős, világos terek, ahol zene szól, és mindig lehet ingyen sajtot vagy akármit kóstolgatni. Az ember emellett szekérderék CD-t és sminket vásárolhat, és mindezt a törzsvásárlói kártyára, amilyen a Tescóé is. Az első, ami a szemembe tűnik belépéskor, a különleges teák egy állványa, ajándék, virágalakú teatojással, ha valaki vesz hármat. – Bagóért mérik! – rikkantom, és találomra felkapok három dobozzal. – Nem igazán – cicceg Jess méltatlankodva a hátam mögött. Kellett neki idetolnia a képét! Sebaj. Azért is udvarias maradok. – Igenis jó vásár – magyarázom. – Ingyen ajándék jár hozzá. – Iszol te valaha is jázminteát? – von kérdőre, a kezembe fogott dobozra sandítva. – Hát… Jázmintea. Amelyiknek olyan az íze, mint egy áporodott komposztrakásé? Na és akkor? A teatojás igazán aranyos, és hiánycikk a konyhánkban. – A jázmintea mindig elkel a házban – mondom fensőbbségesen, és a bevásárlókocsiba ejtem. – Jó. Mi a következő?

244 Megindulok a zöldségosztály felé, de menet közben még felkapom az InStyle egy papírkötéses példányát. Óóó! És az Elle is kijött! Ingyen pólóval árulják az újságos standon! – Te meg mit művelsz? – hallom meg Jess síri hangját. Végig így fog szívatni ebben az átokverte boltban? – Vásárolgatok! – felelem, és a kocsiba hajítom a kiszemelt stíluskalauz könyvet. – Fillérekért kivehetned a könyvtárból! – hőköl meg Jess rémülten. A könyvtárból? Ugyanolyan rémülettel nézek rá. Nem óhajtok zsír- és kávéfoltos, agyontapogatott köteteket lapozgatni holmi iszonyatosan randa műanyag védőborítóban, és még a visszavitel napját is észben kellene tartanom. – Történetesen egy modern klasszikusról van szó – mondom. –Mindenkinek kell hogy legyen belőle saját példánya. – De hát miért? – makacskodik. – Miért nem jó neked a könyvtár? Kezd felmenni a pumpám. Mert szeretem, ha saját friss, jó szagú példányom van! Amúgy pedig dugulj el, és hagyj végre békén! – Mert… szeretek a lapszélre jegyezgetni – mondom gőgösen. –Érdekel az irodalmi kritika, ha nem tudnád. Tovább tolom a targoncát, de ő kitartóan a nyomomban marad. – Becky, ide hallgass! Segíteni szeretnék! Úrrá kell lenned a költekező kedveden! Meg kell tanulnod takarékoskodni! Beszéltünk erről Luke-kal… – Á, valóban? – sértődöm meg. – Milyen kedves tőletek! – Tudnék néhány tanáccsal szolgálni… megmutatni pár takarékossági fogást…

245 – Nincs szükségem a segítségedre! – csattanok fel méltatlankodva. – Igenis takarékos vagyok, legalábbis annyira, amennyire a helyzet megengedi! Jess hitetlenkedve néz rám. – Azt hiszed, takarékosság drága magazinokat összevásárolni, amiket ingyen elolvashatnál a könyvtárban? Néhány pillanatig nem jut eszembe méltó válasz. Aztán tekintetem az Elle-re téved. Igen! – Ha nem venném meg, nem kapnék ingyen ajándékokat, nem igaz? – vágok vissza diadalmasan, és befordulok a sarkon a kocsival. Most jól megmondtam! Okostojás! A gyümölcsosztály felé csörtetek, és különböző zacskókat dobálok a bevásárlókocsiba. Mennyire takarékos ez is! Hisz finom, egészséges alma. Felnézve látom, hogy Jess újra ijedten pislog. – Mi az már megint? – Kimérve is megvehetned – mutat a folyosó túloldalára, ahol egy nő szorgosan válogatja az almát egy halomból a zacskójába. –Darabra sokkal olcsóbb! Meg tudnál takarítani… húsz pennyt. Húsz egész pennyt! Tyű! – Az idő pénz – felelem hűvösen. – Őszintén szólva, Jess, mit kotorásszak az almák között? – Miért ne? – mondja. – Végül is nincs munkád. Sértetten hápogok. Még hogy nincs munkám? Hogyne lenne! Szakképzett személyes vásárlási tanácsadó vagyok! És vár is rám egy állás! A legjobb, ha ezt az utolsó megjegyzést válaszra sem méltatom. Sarkon fordulok, és öles léptekkel a salátapulthoz csörtetek. Megtöltők két dobozt ínycsiklandó olívabogyóval, és visszaviszem

246 mindkettőt a kocsihoz… ott azonban döbbenten földbe gyökerezik a lábam. Ki tette ezt a böhöm nagy krumplis zsákot a cuccaim közé? Mondtam egy szóval is, hogy szükségem van egy zsák krumplira? Volt itt szó krumpliról? Mi volna, ha épp Atkins diétán lennék? Bőszen nézek körül, de Jesst mintha elnyelte volna a föld. Ezt a dögöt meg túl nehéz egyedül visszacepelni. Hová a csudába lett? Hirtelen felfedezem, amint kilép egy mellékajtón, kezében jókora kartondoboz, és tárgyalásba bocsátkozik egy eladóval. Mi a fenét forral megint? – Beszéltem a boltvezetővel – mondja, ahogy közel ér hozzám. – Olcsón megkapjuk az összes megzúzódott banánt. A dobozba nézek, és meglátom a világ legundorítóbb, legpocsékabb banánjait. – Tökéletesen jók, ha levágod róluk a fekete részeket – mondja. – Nem akarok fekete részeket kivagdosni! – csap magasabbra a hangom, mint szándékomban állt, de képtelen vagyok uralkodni magamon. – Szép, sárga banánt akarok! És ezt az ostoba krumplis zsákot is vigyük vissza, de menten! – Egyedül ezen három hétig elélhetnél – néz rám sértetten. –Nincs ennél egészségesebb, gazdaságosabb étel a világon! Egyetlen szem krumpliban… Jaj, csak ne kelljen végighallgatnom egy újabb kiselőadást a krumpliról!

247 – Van a hallotokban egy szekrény, oda pakolhatnál – mondja tovább Jess. – Ha pedig belépsz egy raktárklubba, náluk lisztet és zabpelyhet is tárolhatsz. Zabpelyhet?Mit kezdjek én a zabpehellyel?'Úgy látszik, fogalma sincs arról, mi van abban a szekrényben. – A táskáimat tartom benne, és teljesen tele van – közlöm vele. – Megszabadulhatnál némelyiktől – von vállat. Komolyan azt javallja, hogy cseréljem fel a táskáimat… krumplira? – Menjünk tovább – mondom végül, és magamra erőltetett nyugalommal tovább tolom a bevásárlókocsimat. Csigavér! Még huszonnégy óra, és elpályázik. Hanem ahogy tovább járunk-kelünk a boltban, kezd betelni a pohár. Jess hangja úgy duruzsol folyvást a fülembe, mint egy lódarázs. A legszívesebben megfordulnék, és lekennék neki egy jó nagyot. – Féláron saját magad süthetnéd a pizzád… Gondoltál már arra, hogy használt, de újszerű párolóedényt vásároljál?… A bolt saját márkájú mosópora negyven pennyvel olcsóbb… Öblítő helyett ecetet is használhatsz… – Nem akarok ecetet használni, hanem öblítőt, rendben? – vicsorgók. Bele is teszek egy üveggel a kocsiba, és megindulok a gyümölcsleves polcok felé. Jess továbbra is szorosan a sarkamban. – Na, ehhez mit szólsz? – mondom, miközben két dobozt a kocsiba helyezek. – Van valami kifogásod a csodás, egészséges narancslé ellen? – Nem – von vállat. – Azt leszámítva, hogy nagyjából annyira egészséges, mint egy pohár csapvíz meg az olcsó fajta C-vitamin tabletták.

248 Most már komolyan felpofoznám. Dacosan két újabb doboz narancslevet ejtek a kocsiba, megpördítem, és a kenyerek felé veszem az irányt. A sülő kenyér fenséges illata tölti be itt a levegőt, s a pultnál egy nő buzgón mutogat valamit egy kisebbfajta sokadalomnak. Valamiféle ragyogó króm kütyü vezetékét dugaszolta konnektorba, s ahogy kinyitja, tele van szív alakú gofrival, mind nyálcsorgatóan aranysárga. – A gofrisütőt gyorsan és könnyen lehet használni! – mondja. –Ébredjenek minden reggel frissen sülő gofri illatára. Hú, ez csúcs lenne! Hirtelen elképzelem magam és Luke-ot az ágyban, amint juharsziruppal leöntött gofrit eszegetünk, és jókora adag, habos cappuccinóval öblítjük le. – A gofrisütő ára különben 49.99 £ – folytatja a nő a mondókáját. – Ma azonban 25 £-os engedményt adunk, ami a teljes összeg 50%-a. Ötven százalék? Jó, muszáj ilyet vennem! – Én is kérek egyet! – mondom, és előretolom a bevásárló kocsit. – Ez meg mi? – riadozik Jess. – Mi lenne? Veszek egy gofrisütőt, nem látod? – forgatom a szemem. – Volnál szíves félreállni az utamból? – Nem! – mondja, és lecövekel a kocsi előtt. – Nem engedhetem, hogy huszonöt fontot költs egy olyan eszközre, amire semmi szükséged. Honnan tudja, mire van és mire nincs szükségem? – gondolom magamból kikelve. – Igenis szükségem van gofrisütőre! – kiabálom. – Rajta van a szükséges bevásárlandók jegyzékén. Mondta is a minap Luke:

249 „Amire ennek a háztartásnak szüksége van, az igazából egy gofrisütő!” Jó, ez enyhe túlzás. Valójában ezt jegyezte meg: „Van itthon más is reggelire, mint Coco Pops?” Jó, ha nem is mondta, mondhatta volna. Honnan tudhatná, hogy épp kapható gofrisütő? – Ráadásul pénzt is takarítok meg, ha nem vetted volna észre? –tolom feléje a kocsimat, hogy majdnem elütöm. – Bagóért vágják hozzánk! – Nem mondhatod ezt, ha nincs rá igazán szükséged! – megragadja a kocsit, hogy visszatartsa. – Vedd le a kezed a bevásárlókocsimról! – sziszegem felbőszültén. – Igenis szükségem van gofrisütőre! És megengedhetem magamnak! Meg sem érzem! Kérek egyet – mondom újra a nőcinek, és elveszek az asztaláról egy dobozzal. – Nem, nem viszi el! – kapja ki a kezemből Jess. Micsoda? Ezt meg hogy merészeli? – Mindezt a te érdekedben teszem, Becky! Te vásárlásmániás vagy! Meg kell tanulnod nemet mondani! – Tudok én nemet mondani! – fröcsögöm a haragtól. – Akkor mondok nemet, amikor úgy tetszik! Mivel pedig úgy döntöttem, hogy most nem teszem, hát nem teszem! Elviszek egyet – mondom az ijedt képű hostessnek. – Valójában mindjárt kettőt is. Egyet anyunak adok karácsonyra. Két további dobozt ragadok fel, és dacosan a targoncába helyezem őket. – Úgy? Kidobsz az ablakon ötven fontot? – néz rám Jess megvetően. – Szórod a nem létező pénzedet? – Nem szórom a pénzemet. – De igen!

250 – Nem, ha mondom! – kiabálom a képébe. – És igenis van rá pénzem! Tömérdek pénzem van! – Az álmok világában élsz! – kiált rám váratlanul. – Addig van pénzed, amíg ki nem fogysz az eladni való holmikból. De mi lesz azután? És mi lesz, ha Luke rájön a kisded játékaidra? Bajt bajra halmozol! – Lárifári! – vicsorgók vissza. – Pedig ezt teszed! – Nem! – De! – Abbahagynátok már ezt a testvéri civódást? – hallok meg egy kimerült női hangot, mire mindketten összerezzenünk. Megrökönyödve nézek körül. Anyu nincsen itt, vagy mégis? Aztán felfedezem, ki az, aki beszélt. A nő azonban nem ránk néz, hanem két hátulgombolós kölyökre, akiket a kocsija gyerekhordozó ülőkéjébe passzírozott. Ahá! Hátrasimítom a hajat felforrósodott arcomról, és hirtelen elszégyellem magam. Jessre pillantok… aki mintha szintén pironkodna. – Menjünk a kasszához, és fizessünk! – mondom méltóságteljesen, és tovább tolom a kocsit. Egy mukk nélkül hajtunk haza, de a nyugodt külső egy fortyogó oroszlánt takar. Mit gondol ez a csaj, ki ő, hogy így osztja az észt? Hogy az állítólagos „problémámról” papoljon? Odahaza is alig szólunk egymáshoz, miközben kipakolunk, és módszeresen kerüljük a másik tekintetét. – Kérsz egy csésze teát? – kérdem hangsúlyozott kimértséggel, mialatt elteszem az utolsó csomagot.

251 – Nem, kösz – mondja ugyanúgy. – Megyek, elfoglalom magam a konyhában, ha elleszel egy darabig. – Helyes. Eltűnik a szobájában. A következő pillanatban újra megjelenik, hóna alatt A brit lávakőzetek petrográfiája című kötettel. Az anyját! Ő aztán tudja, mi a vérbeli szórakozás! Miközben letelepszik egy bárszékre, felteszem a teavizet, és előveszek két bögrét. Pár pillanat múlva Luke sétál be a konyhába. Nyúzottnak látszik. – Szia, édes? –mondom, a szokásosnál is több melegséget csempészve a hangomba. – Vettem magunknak egy isteni gofrisütőt! Minden reggel gofrit reggelizhetünk! – Kitűnő! – morogja szórakozottan, én pedig gyilkos pillantást vetek Jessre. – Kérsz egy csésze teát? – Aha… igen. Kösz. A homlokát dörgöli, és a konyhaajtó mögé pislog. Aztán mintha a frigó tetején keresne valamit a szemével. – Valami baj van? Jól vagy? – Elvesztettem valamit – szalad ráncba a homloka. – Nevetséges! Egy tárgy nem tűnhet csak el egyik pillanatról a másikra! – Mi az? – kérdem együtt érzően. – Segítek megkeresni. – Ne fáradj! – rázza a fejét. – Csak valami a munkával kapcsolatban. Majd előkerül. Nem kerülhetett ki a lakásból. – De olyan szívesen segítenék! – cirógatom meg a vállát szeretettel. – Ahogy az előbb is mondtam, drágám!

252 Mondd meg, mit keresel, és kutatóexpedíciót alakítunk. Mi az… dosszié… könyv… valamiféle irat… – Kedves tőled – nyom egy csókot az arcomra. – Valójában semmi efféle, hanem egy doboz óra. Tíz darab, a Tiffanytól. Megáll bennem az ütő. A hátammal is érzem, hogy a szoba túl felén Jess felemeli a fejét a könyvéből. – Tiffany órákat mondtál? – nyögöm ki végül. – Ühüm – bólint Luke. – Tudod, hogy ma este nagy vacsorát rendezünk az Arcodas Csoport tiszteletére. A felhajtáshoz tartozik. Gyakorlatilag megpróbáljuk lekenyerezni őket. Vettem ezért egy rakás órát a cég ajándékaként… de gőzöm sincs, hová a pokolba lettek. Az egyik percben még itt voltak… a másikban már hírük hamvuk sem volt! Magamon érzem Jess tekintetét, amely olyan átható, akár a lézersugár. – Ami azt illeti, jó sok órának kelt lába – mondja minden hangsúly nélkül. Nagyot nyelek. Hogyan adhattam el Luke vállalati ajándékait? Hogyan lehettem ennyire ostoba? Úgy értem, nem emlékeztem arra, hogy a nászutunkon vettem volna őket… – Talán a garázsba tettem – nyúl a kulcsaiért Luke. – Megyek, és megnézem. Istenem, atyám, vallanom muszáj! – Luke – mondom elvékonyodott hangon. – Luke, kérlek, ne haragudj meg… – Tessék? – pördül vissza a sarkán, és amint az arcomat meglátja, menten felneszel: – Mi történt?

253 – Hát… – nyalom meg kiszáradt ajkam –, elképzelhető, hogy… – Micsoda? – szűkül össze a szeme gyanakvón. – Mit műveltél, Becky? – Eladtam őket – suttogom. – Eladtad? – Te akartad, hogy takarítsak el az útból mindent, ami fölösleges! Azt sem tudtam, hogyan kezdjek hozzá! Túl sok minden halmozódott itt fel! Ezért mindent eladtam az eBayen. Az… az órákat is. Tévedésből. Az ajkamat harapdálva várom, hogy Luke elmosolyodjon, vagy legalább elnevesse magát, de úgy néz rám, mint akinek tele a hócipője. – Jesszusom, Becky! Teljesen kivagyunk, pont erre a kavarodásra volt szükségünk. – A mobiljáért nyúl, beüt egy számot, és pár pillanatra belehallgat a telefonba. – Szervusz, Marie! Van egy kis gondunk a ma esti Arcodas vacsorával. Hívjál vissza, légy szíves! Visszakattintja a mobilt. Teljes némaság telepedik a konyhára, egyedül a teavíz duruzsolását hallani. – Nem tudhattam, hogy vállalati ajándékok… ha legalább szóltál volna – mondom kétségbeesetten. – Ha hagytad volna, hogy segítsek… – Segítsél? – vág a szavamba Luke. – Ez valami rossz vicc, Becky? – ezzel fejét csóválva kimegy a konyhából. Jessre sandítok. Szinte rá van írva az arcára: „Nem megmondtam?” Egy pillanat múlva felkel, és utánamegy Luke-nak a dolgozószobába. – Ha bármit tehetek, csak szólj – hallom meg a lehalkított hangját. – Csak elrendezem valahogy, de kösz – feleli Luke.

254 Jess mond még valamit, de annyira halkan, hogy nem tudom kivenni a szavak értelmét. Lehet, hogy magára csukta az ajtót. Hirtelen úgy érzem, muszáj tudnom, mit mond. Lábujjhegyen a konyhaajtóhoz óvakodom, onnan ki a hallba, a lehető legközelebb a dolgozószoba ajtajához, majd rátapasztom a fülem. – Nem tudom, hogyan tudsz együtt élni vele – hallom meg Jess hangját fortyogó haraggal. Hogy mondhat ilyet? Hisz alig ismer! Lélegzet- visszafojtva, mozdulatlanul várom Luke válaszát. – Nehéz is – mondja végül. Elszorul a szívem. Lukenak nehéz velem élnie?! Bent zaj támad, mintha valaki az ajtó felé közeledne, mire ijedten hátraszökkenek. Visszasietek a konyhába, és becsukom az ajtót. Szemem égetik a könnyek. Alig tizenegy hónapja vagyunk házasok. Hogyan találhatja nehéznek, hogy velem éljen? A víz felforrt mostanra, de elment a kedvem a teától. Kinyitom a hűtőt, kiveszek egy félig ürített borospalackot, és kiontok belőle egy pohárba. Három korttyal magamba döntöm az egészet, és épp újratöltöm a poharat, mikor Jess lép a konyhába. – Úgy tűnik, Luke megoldotta az ajándék-problémát – mondja. – Nagyszerű! – vetem oda a fogam között, és újra meghúzom a poharam. Eszerint Jess és Luke mindent kitálalt rólam. Ez az ábra? Szégyentelenül kibeszéltek a hátam mögött! Ahogy elnézem, hogyan ül le és nyitja ki újra a könyvét a nővérem, feltartóztathatatlanul elönt a harag iránta.

255 – Azt hittem, az én oldalamra állsz – próbálom megőrizni a nyugalmamat. – Hisz végül is testvérek volnánk, vagy mi. – Hogy érted ezt? – vonja fel a szemöldökét. – Megvédhettél volna! – Ugyan miért védtelek volna meg, mikor ilyen felelőtlen vagy? – néz fel. – Úgy, szóval felelőtlen vagyok! – fortyogok nekibőszülten. –Te pedig, felteszem, tökéletes. – Nem vagyok tökéletes! Te azonban ettől függetlenül is felelőtlen vagy! – csapja be a könyvét. – Magunk között, Becky, össze kellene szedned magad! Mintha fogalmad sem lenne a felelősségről, kötelességekről… mániákusan szórod a pénzt… hazudsz. .. – Te pedig egy istencsapása vagy! – üvöltöm. – Egy zsugori, hülye kis liba, aki képtelen jól érezni magát! – Micsoda? – néz rám döbbenten. – Minden tőlem telhetőt megtettem ezen a hétvégén, hogy mulattassalak – kiabálom. – Hogy úgy érezd, szívesen látott vendég vagy, de semmiben nem voltál hajlandó részt venni! Jó, nem szereted a Harry és Sallyt. De legalább úgy tehettél volna! – Szóval azt szeretnéd, hogy alakoskodjak? Hogy ne legyek őszinte? – fonja össze a karját a mellén. – Ez tökéletesen jellemző rád, Becky! – Nem hazugság, ha úgy teszünk, mintha tetszene valami? –bömbölöm. – Én csak azt szerettem volna, hogy jól érezzük magunkat mi ketten! Kicsit utánajártam, mi érdekel, eszerint rendeztem be a szobádat… de te mintha meg se látnád! Mintha fából volnál! Mintha egyáltalán nem lennének érzelmeid!

256 Úgy érzem, közel járok a síráshoz. Szinte hihetetlen, hogy itt ordítozom a nővéremmel! Hihetetlen, hogy enynyire félresiklott minden! Elhallgatok, veszek pár mély lélegzetet, és megpróbálom visszanyerni az önuralmam. Talán még nincs veszve minden. Talán még működőképessé tehetjük a viszonyunkat. – Az a helyzet, Jess… azért csináltam mindezt, mert azt akartam, hogy barátok legyünk – mondom. – Igazán ezért. A barátod szerettem volna lenni. Azt várom, hogy megenyhül az arca, de ha lehet, csak még megvetőbben néz, mint az előbb. – Mert mindig megkapod, ugye, amit akarsz – mondja. – Nem így van, Becky? Érzem, hogy az arcom lángba borul. – Hogy… hogy érted ezt? – Úgy, hogy el vagy kényeztetve! – Ez a mondat jéghideg pengeként hasít belém. – Hogy amit kinéztél magadnak, azt megkapod! Hogy mindent tálcán kínáltak neked. Ha bajba kerülsz, majd kimentenek a szüleid, és ha ők nem, hát majd Luke! Rosszul leszek, ha csak rád gondolok! – hadonászik a könyvével. – Üres vagy belül! Üres vagy és sekélyes… nem láttam még senkit, akit ilyen mániákusan foglalkoztatott volna a megjelenése és a vásárlás… – Ha már mániáról beszélünk… akkor a te mániád a spórolás? –visítom. – Bagoly mondja verébnek! Életemben nem láttam ilyen zsugori alakot, amilyen te vagy! Harminc rongyod van a bankban, és úgy viselkedsz, mintha egy vasad se lenne! Ingyen buborékos csomagolót kunyerálsz meg borzasztó zúzott banánt! Kit érdekel, hogy negyven pennyvel kevesebb vagy több-e a mosópor!

257 – Te is törődnél vele, ha tizennégy éves korod óta magad vennéd magadnak – vág vissza. – Ha jobban odafigyelnél a negyven pennykre itt vagy ott, talán nem kerülnél folyton bajba. Hallottam, hogy New Yorkban csaknem tönkretetted Luke hírnevét. Egyszerűen nem tudlak megérteni! – Nos, én sem értelek téged! – kiabálom könnyek között. – Annyira megörültem, amikor meghallottam, hogy van egy nővérem! Azt hittem, közel kerülhetünk egymáshoz, és jó barátok leszünk. Hogy együtt járunk vásárolni, jól érezzük magunkat… borsmentakrémet eszünk egymás ágyán… – Borsmentakrémet? – néz rám úgy, mintha elment volna az eszem. – Miért kellene borsmenta krémet ennünk? – Csak! – hadonászom tehetetlenül a karommal. – Azért, mert jó szórakozás! Tudod te, mit jelent ez a szó? – Igenis, tudom – csattan fel. – Azt nevezed szórakozásnak, hogy kövekről olvasol? – kapom fel A brit lávakőzetek petrográfiáját. – Hogyan lehet egy kő érdekes? Hisz csak egy… kő! Ennél unalmasabb hobbi nincs is a világon! Ami egyébként jellemző rád! Jess alig jut levegőhöz a haragtól. – A kövek… nem unalmasak! – vág vissza, és kikapja a kezemből a könyvét. – Van néhány dolog a világon, ami érdekesebb a borsmentakrémnél, az esztelen vásárlásnál és az adóssághalmozásnál! – Miért, csak nem operálták ki belőled az életkedvet? – Belőled meg a felelősségtudatot! – üvölti. – Vagy már eleve ilyen elkényeztetett fruskának születtél?

258 Egymásra vicsorgunk, s közben mindketten megpróbálunk lenyugodni. A konyhában némaság honol, csak a hűtő zümmögése hallatszik. Nem tudom biztosan, mit ajánl ilyen esetekre a Szíveslátás. – Nos… nem hiszem, hogy értelme lenne tovább maradnom – szegi fel az állát Jess. – Ha most elmegyek, még elérem a Cumbriá-ba tartó buszt. – Helyes. – Megyek a cuccomért. – Menj! Sarkon fordul, kiviharzik a konyhából, én pedig újra meghúzom a boromat. Majd szétmegy a fejem, úgy fáj. Ez a csaj nem lehet a nővérem! Képtelenség! Egy kibírhatatlan, fukar, szenteskedő liba, akit soha többé nem akarok látni! Soha az életben!

259

Cindy Blaine Show

CINDY BLAINE TV PRODUKCIÓK HAMMERSMITH BRIDGE ROAD 43. LONDON W68TH

Mrs. Rebecca Brandon Maida Vale-i Lakópark 37. Maida Vale London NW6 OYF 2003. május 22. Kedves Mrs. Brandon! Köszönjük szíves üzenetét. Végtelenül sajnáljuk, hogy nem tud megjelenni a „Megtaláltam a nővérem és egyben a lelki társam” című Cindy Blaine műsorban. Javasoljuk, hogy nevezzen be helyette a készülő új show-ba, melynek címe: „A nővérem egy szörnyeteg!” Kérem, hívjon minket, amennyiben ez az ötlet elnyerte a tetszését. A legjobbakat kívánva, Kayleigh Stuart Gyártásvezető helyettes (mobilszám: 077878 3456789)

260

Finerman Wallstein Ügyvédi Iroda Finerman Ház Avenue of the Americas 1398. New York, NY 10105 Mrs. Rebecca Brandon Maida Vale-i Lakópark 37. Maida Vale London NW6 OYF 2003. május 27. Kedves Mrs. Brandon! Köszönettel vettük szíves közlését, s útmutatásai szerint változtattuk meg a végakaratát. Az 5. pont D cikkelye eszerint a következőképpen hangzik: „Semmit sem hagyok Jessre, mert olyan kibírhatatlan alak. Különben is tele van pénzzel.” Őszinte tisztelettel, Jane Cardozo

261

TIZENÖT Teszek az egészre. Kinek kell egy nővér? Nekem ugyan nem! Kezdjük azzal, hogy még csak nem is gondoltam effélére. Megvagyok én magamban! Különben sem vagyok egyedül, boldog és szilárd házasságban élek. A fenébe a kicsinyes testvérekkel! – Te ostoba nőszemély! – mondom ki hangosan, miközben letépem egy lekváros csupor tetejét. Közel két hét telt el Jess távozása óta. Luke később tanácskozik valakikkel a városban. A szüleim most mennek a reptérre, ezért reggelit készítek mindannyiunknak. – Bocs, zavarhatlak? – jön be Luke a konyhába. Sápadtnak és feszültnek látszik, ahogy az utóbbi napokban mindig. Az Arcodas Csoport most dönt a szerződés megkötéséről, ezért semmi egyebet nem tehet, mint hogy kivárja, mit határoznak. Márpedig nehezen viseli a várakozást. Különben is jobban aggódik e miatt az ügy miatt a szokásosnál, mert ők az első igazi nagykutyák az ügyfelei közül. Tegnap este hallottam, mit beszéltek Garyvel telefonon. Ha nem kapják meg az üzletet, vajon miféle üzenet lesz ez a világnak? – jelentették ki. Az a baj Luke-kal, hogy neki mindig azonnali sikerre van szüksége. Pedig az ember lassan építkezik, ahogy a pók szövögeti a hálóját. Jobban meggondolva lehet, hogy mégsem így van. – Jessen gondolkoztam éppen – mondom. – Tökéletesen igazad volt vele kapcsolatban. Soha az életben nem jönnénk ki egymással! Életemben nem láttam ilyen savanyú pofát!

262 – Hmmm – hümmög Luke szórakozottan, és közben narancslevet tölt magának. – Legközelebb megfogadom a tanácsodat – folytatom, hátha mégis sikerül felkeltenem a figyelmét. – Nem kellett volna őt idehívnom. Alig hiszem el, hogy vérrokonok vagyunk! – Szerintem a végén egész rendesen viselkedett – véli Luke. –Nem látom be, miért ne tudnátok jól kijönni egymással. Nem ezt kellett volna mondania, hanem valami ilyesmit: „Micsoda kis liba, el nem tudom képzelni, hogyan bírtad ki mellette egyetlen percig is!” – Mire készülsz… Becky… Mi ez? – téved Luke tekintete a morzsákra és a műanyag csomagolás szemetére a munkapulton. – Gofrit sütök! Ez is csak azt bizonyítja, hogy Jess tévedett. Azóta is naponta használom a gofrisütőt. Szinte azt kívánom, bárcsak itt lenne, hogy az orra alá dörgöljem. A baj csak az, hogy a keverék elkészítésében nem vagyok túl ügyes. A módszerem ezért az, hogy készen vásárolom a gofrit, szív alakúra vágom, és a gofrisütőbe teszem, hogy felmelegedjen. Mi a rossz ebben? Elvégre így is használom a sütőt, vagy nem? És gofrit reggelizünk, nem igaz? – Már megint gofri? – vág Luke alig látható fintort. – Azt hiszem, ezt passzolom, de kösz. – Ó – mondom lelombozva. – És mit szólnál a pirítóshoz? Vagy a tojáshoz? Esetleg a muffinhoz? – Megleszek a kávéval. – De enned is kéne valamit! – nézek rá ijedten.

263 Láthatóan lefogyott, annyit aggodalmaskodott a szerződés miatt. Fel kell hizlalnom. – Csinálok neked néhány palacsintát! – mondom lelkesen. –Vagy omlettet! – Becky, kérlek, hagyjad! Nem vagyok éhes! – Kimasírozik a konyhából, és közben felpattintja a mobilját. – Van valami újság? – hallom még, mielőtt becsukná maga mögött a dolgozószoba ajtaját. Lenézek a széttöredezett gofrira a kezemben, és megpróbálom megőrizni a jókedvemet. Tudom, hogy Luke-ot most állandó feszültségben tartja a munkája. Talán ezért is olyan türelmetlen velem újabban. Ez még nem jelenti azt, hogy nagyobb bajaink is lennének. Valahol a lelkem mélyén mégis újra hallom, amit Jessnek mondott azon az ominózus estén. Hogy nehéz velem élnie. Valójában két egész hete tépelődöm ezen. Hogyan lehet nehéz velem élni? Úgy értem… mit csinálok rosszul? Hirtelen támadt gondolattal ceruzáért és papírért nyúlok. Jó. Önvizsgálatot tartok, és egészen őszinte leszek magamhoz. Becky Bloomwood: Nehéz vele az élet, mert… 1. Hanem teljesen üres a fejem. Az égvilágon semmi nem jut eszembe. Rajta! – nógatom magam. – Légy őszinte és kíméletlen magadhoz! Valami oknak csak lennie kell! Mi az alapvető konfliktus kettőnk között? Mik a megoldandó gondjaink?

264 Hirtelen eszembe jut. Luke felpanaszolta, hogy a samponok kupakját elpotyogtatom a zuhanyozóban, ő pedig folyton rájuk lép. Becky Bloomwood: Nehéz vele az élet, mert… 1. Széthagyja a samponok kupakját. Jó. Ráadásul szétszórt vagyok. Ez azonban még mindig kevés. Valami ennél mélyrehatóbbról és jelentősebbről lehet szó. Hirtelen ijedten kapom a kezem a számhoz, és nagyot kiáltok. A CD-k. Luke mindig arról panaszkodik, hogy nem teszem vissza őket a dobozukba. Tudom, ez még mindig nem elég mélyreható, de lehet, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Különben is olvastam egy cikket tegnap a Marie Clairben, ami szerint az apró bosszúságok számítanak a legtöbbet egy kapcsolatban. A nappaliba sietek, és egyenesen a CD-k összeborogatott halma felé indulok a lejátszó mellett. Miközben rendbe teszem őket, valahogy megkönnyebbülök. Felszabadulok. Ez lesz a fordulópont a házasságunkban. Takarosan elrendezem őket, és megvárom, amíg Luke elhalad az ajtó előtt a hálóba menet. – Nézd csak! Rendbe tettem a CD-ket! – szólítom meg, büszkeséggel a hangomban. – Mind a saját tartójába került! Luke körbenéz a szobában. – Nagyszerű – mondja, szórakozottan bólint, majd továbbmegy. Ez minden?

265 Amíg én nyelvem lógatva próbálom rendezni a házassági problémánkat, ő még csak észre se veszi. Hirtelen felberreg a hallban a kapucsengő, mire talpra ugrom. Ezek a szüleim lesznek. A házassági gondjainkat későbbre hagyom. Tudtam ugyan, hogy anyu és apu jártak házassági tanácsadásra, arra azonban legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy jelszavakat írnak a pólóikra. Anyuén ez áll: „Nő vagyok, istennő”, míg apuén ez: „Ne hagyd, hogy a passzív-agresszív seggfejek megszívassanak!” – Hűha! – mondom, és megpróbálom elrejteni a meglepetésemet. – Ez igazán nagyszerű! – A központban kaptuk ezeket – mondja anyu sugárzó mosollyal. – Hát nem vicces? – Eszerint élveztétek a terápiát. – Csodás volt! – kiáltja anyu. – Sokkal érdekesebb, mint a bridzs. Es az egész az emberekről szól! A minap volt egy csoportfoglalkozásunk, és mit gondolsz, ki jelent meg ezen? Marjorie Davis, aki valamikor az utca túloldalán lakott! – Tényleg? – kérdem meglepetten. – Miért, akkor férjnél volt? – Jaj, nem, dehogy! – halkítja le anyu a hangját tapintatosan. –A határokkal van gondja. Hogy mikkel?Miféle határokkal? – És… izé… nektek is volt ezzel gondotok? – mondom a konyha felé menet. – Nehéz volt ez az egész? – Ó, megjártuk a legmélyebb bugyrokat, de visszatértünk – bólogat anyu. – Nem igaz, Graham? – Elmentünk a szakadék legszéléig – helyesel apu. – A haragot és a bűntudatot azonban már magunk mögött hagytuk. Mindketten elég erősek vagyunk az életre

266 és a szerelemre – ragyog fel az arca, és belekotor a táskájába. – Hoztam egy finom sütit. Feltesszük a teavizet? – Anyád rátalált a benne lakozó istennőre – mondja apu büszkén. – Forró szénen is járt, tudod-e! – Forró szénen jártál? – esik le az állam. – Ó, te jó ég! Én is végigcsináltam ezt Sri Lankán! És fájt? – Egy cseppet sem! Semmit nem éreztem – mondja anyu. – De azért a kertészcipőmet magamon hagytam – teszi hozzá elgondolkozva. – Ejha! Ez már döfi! – mondom, és figyelem, hogy szeli fel anyám fürge mozdulatokkal a süteményt. – És mikről esik szó egy ilyen házassági tanácsadáson? – Az égvilágon mindenről! – kezdi el rendezgetni a szeleteket a tányéron. – Természetesen volt bennem neheztelés… – Csak hárítottad – veti közbe apu. – Ó, az eleje nagyon nehéz volt! – bólint anyu. – Elfogadni a tényt, hogy apádnak másik nő is volt az életében. És a tetejében egy lánya is. De hát… ez az egész azelőtt történt, hogy engem megismert. Az igazság az, hogy egy olyan jóképű férfinak, mint apád, óhatatlanul is támadnak nőügyei. Én sem tudtam neki soha ellenállni… miért tudott volna más nő – néz apura kacér mosollyal. Jól látom, hogy anyu a szempilláit csattogtatja? – Én sem tudtam soha ellenállni neked – feleli apu flörtölve, negédes hangnemben. Rajongva néznek egymásra a sütis tányér fölött. A legszívesebben köddé válnék. – Hmmm – köszörülöm meg a torkom, mire mindketten magukhoz térnek.

267 – Hát, igen! Még sokat kell tanulnunk – mondja anyu, és odanyújt egy tányért. – Azért is megyünk el erre a hajóútra. – Helyes – mondom némi hallgatás után. – A… a… terápiás hajóútra. Mikor anyu először beszélt nekem erről, azt hittem, viccel. – Azt gondoltátok eszerint, körbehajózzátok a Földközi-tengert, és közben mindenki részt vesz terápiás foglalkozásokon is? –kérdezem. – Nem csupán terápia lesz ez, hanem egy kis világjárás is? –mondja anyu. – De közben jól is mulatunk – teszi hozzá apu. – Igen jó műsorok várhatók, meg nyakkendős-táncos vacsorák. – Az összes haver ott lesz a központból – meséli anyu. – Az első estére még kis koktélpartit is szerveztünk! Ráadásul… – habozik, hogy folytassa-e –, az egyik vendégelőadó a rég elvesztett családtagokkal való viszontlátásra szakosodott. Ami minket különösképpen érdekel. Nem akarok rég elvesztett családtagokra gondolni, hasít belém a gondolat. A szüleim összenéznek. – Eszerint… nem igazán jöttetek ki Jesszel – kockáztatja meg végül apu. Istenem, szegény, mennyire csalódott lehet! – Nem túlságosan – mondom félrenézve. – Egyszerűen csak egészen másfélék vagyunk. – Miért is kellene hasonlítanotok – teszi anyu vigasztalón a karomra a kezét. – Hisz egymástól távol nőttetek fel. Miért lenne több közös benned és Jessben, mint… mondjuk… Kylie Minogue-ban – vágja ki végül kis gondolkozás után.

268 – Becky igenis sokkal jobban hasonlít Jesshez, mint Kylie Minogue! – kiáltja apu szinte azonnal. – Kezdjük azzal, hogy a nő ausztrál. – Ami semmit sem jelent – riposztol anyu. – Elvégre is valamennyien Commonwealth tagállamok vagyunk, vagy nem? Becky valószínűleg jól kijönne Kylie Minogue-gal. Nem igaz, drágám? – Hát… izé… – Semmi mondanivalójuk nem lenne egymás számára – csóválja a fejét apu. – Én mondom nektek! – De még mennyire, hogy lenne! – vág vissza anyu. – Csodásan eltársalognának! És szerintem össze is barátkoznának! – Vegyük inkább Chert – mondja apu. – Az egy érdekes nő. – Becky nem óhajt Cherrel ismeretséget kötni! – szögezi le anyu méltatlankodva. – Madonna talán még szóba jöhetne… – Na jó, ha találkozom Kylie Minogue-gal, Cherrel vagy Madonnával, nyomban értesítelek benneteket, rendben? – mondom valamivel élesebben, mint akartam. Anyu és apu felém fordul, hogy végigmérjenek. Aztán anyu apura pillant. – Graham, menj és add oda Luke-nak a kávéját! – nyom egy bögrét apám kezébe, és miután elment, kutató pillantást vet rám. – Becky, drágám? Jól vagy? – kérdi. – Kicsit feszültnek látszol. Anyu együtt érző arca láttán összeomlik a magamra erőltetett önuralom. Hirtelen elönt mindaz a sok aggodalom, amit igyekeztem elfojtani.

269 – Ne törődj Jesszel! – mondja anyu kedvesen. – Mit számít, ha ti, lányok nem jöttök ki jól. A kutyát se érdekli! A kávéscsészével matatok, hogy visszaszorítsam a szememben gyülekező könnyeket. – Nem is Jess a fő baj – mondom. – Legalábbis nemcsak ő, hanem… Luke. – Luke? – képed el anyu. – Pillanatnyilag nem mennek a legfényesebben a dolgaink. Valójában – csuklik el a hangom –, valójában… válságban van a házasságunk. Istenem! Most, hogy hangosan kimondtam, véresen komolyan hangzik. Igen, válságban van a házasságunk. – Biztos vagy ebben, drágám? – néz rám anyu zavarodottan. –Hisz mindketten olyan boldognak látszotok! – Hát nem vagyunk azok! A napokban is volt egy iszonyú veszekedésünk! Anyu nevetésben tör ki. – Ne nevess! – mondom felháborodottan. – Borzasztó volt! – Bizonyára az volt, drágám! – mondja. – Közeledik az első házassági évforduló, nem igaz? – De… igen. – Na látod, itt az ideje az Első Nagy Veszekedésnek! Nem tudtad, Becky? – Hogyan? – pillogok értetlenül. – Az Első Nagy Veszekedéseteknek! – utánozza le az arckifejezésemet. – Uram, atyám! Mit tanítanak nektek manapság azok a női magazinok? – Hát… hogy hogyan építsünk szakszerűen műkörmöt.

270 – Nos, ami azt illeti, a boldog házasság fortélyaira kellene, hogy okítsanak! Az első év körül valamennyi pár összekap. Ez a kiadós civódás aztán segít tiszta vizet önteni a pohárba, és minden visszazökken a régi kerékvágásba. – Fogalmam sem volt erről – mondom lassan. – Eszerint… a házasságunk egyáltalán nincs válságban? Ebben van valami ráció. Az Első Nagy Veszekedés… aztán mindenki újra lenyugszik. Akár egy vihar után. Kitisztul a levegő, és megújul a természet. De hasonlíthatnám a dolgot azokhoz az erdőtüzekhez is, amelyek ugyan látszatra szörnyűek, valójában mégis hasznosak, mert a kis növények mind kihajthatnak utánuk. Ez az! A lényeg mégis az, hogy… igen! Ez azt jelenti, ez az egész nem az én hibám volt! Tehettem volna bármit, akkor is összeveszünk! Kezdem jobban érezni magam. Újra szép a világ! Anyura mosolygok, és hatalmasat harapok a süteménybe. – Eszerint… Luke meg én nem veszekszünk többé – mondom, csak hogy biztos legyek a dolgomban. – Nagyjából! – mondja anyu megnyugtatóan. – Egészen a Második Nagy Veszekedésig, ami körülbelül… Szavait az szakítja félbe, hogy hangosan kicsapódik a konyhaajtó, és Luke jelenik meg a küszöbön. A kezében a mobil, az arcán elragadtatott boldogság. – Megvan! A mienk az Arcodas Csoport! Tudtam, hogy minden elrendeződik! Tudtam! Így már egészen más! Olyan, mintha egész nap karácsony lenne! Luke lemondta a napi találkozóit, és nyomban bement a hivatalba, hogy megünnepelje a nagy eseményt a munkatársaival. Miután taxiba ültettem a szüleimet, én is utánamentem. Istenem, hogy szeretem a Brandon

271 Communications irodáját! Csuda elegáns hely, aranyszőke faburkolattal és tömérdek spotlámpával, ráadásul milyen jó is itt a hangulat! Sürögnek-forognak, és egész nap pezsgőt nyakalnak nagy vígan! Legalábbis akkor, amikor nyertek egy nagy üzleten. Naphosszat nevetgélés és az izgatottság hangjai hallatszanak mindenhonnan. Valaki beprogramozta a számítógépéket, hogy tízpercenként felcsendüljön a „Congratulations”dallama Cliff Richardtól. Luke és a vezetőség stratégiai villámértekezletet tartott, amelyen én is részt vettem. Eleinte csupa olyat hallottam, mint „mostantól mindent bele”„, „át kell szerveznünk erőinket” vagy „óriási kihívások előtt állunk”. Hanem Luke egyszer csak felkiáltott: – A francba, mulassunk egy jót! A kihívásokkal ráérünk holnap foglalkozni. Így azután néhány asszisztens körbetelefonálta a kiszállítókat. Ötkor egész sereglet fekete kötényes ürge jelent meg a hivatali helyiségekben még több pezsgővel meg menő műanyag dobozokban elrendezett szendvicsekkel. Az összes munkatárs betódult a legnagyobb konferenciaterembe. A hangszórókból szólt a zene, Luke pedig kisebbfajta beszédet mondott. Nagy nap ez a Brandon Communications számára, amit valamennyi munkatársa közreműködésének köszönhet. Szavait általános éljenzés fogadta. Most pedig néhányan elvonulunk vacsorázni egy másik ünnepségre! Luke irodájában felfrissítem a sminkemet, amíg ő inget vált. – Gratulálok – mondom vagy ezredszer. – Fantasztikusak vagytok! – Jó nap a mai – vigyorog rám, és felteszi a mandzsettagombjait. – És újabb sikerek előtt nyithatja meg az utat.

272 – Olyan büszke vagyok rád! – Detto. Tudom, hogy az utóbbi időben kicsit szórakozott voltam – lágyul el hirtelen az arca. Odajön hozzám, és átkarol. – Ne haragudj! – Semmi baj – mondom, és lesütöm a szemem. – És… te se haragudj.. . hogy eladtam az órákat. – Ugyan már! – simogatja meg a hajam. – Tudom, hogy neked sem volt könnyű. A hazatérés… a nővéred… – Hát nem – vágom rá azonnal. – Ne is gondoljunk rá! Gondoljunk most inkább magunkra! A jövőre. – Gyengéden a tenyerembe fogom az arcát, és megcsókolom. – Minden csodásan alakul, meglásd! Egy ideig mindketten hallgatunk. De jóféle hallgatás ez. Csak mi ketten számítunk most, egymás karjában, ellazultan, elégedetlen és együtt, ahogyan a nászutunk idején is. Hatalmas kő esik le a szívemről. Anyunak mindenben igaza volt! Az Első Nagy Veszekedés tiszta vizet öntött a pohárba! Közelebb vagyunk egymáshoz, mint valaha! – Szeretlek – mormogom. – Én is szeretlek – csókolja meg Luke az orromat. – Mennünk kellene! – Jó. Lemegyek, és megnézem, itt van-e már a kocsi. Megindulok a folyosón, s szinte lebegek a boldogságtól. Minden maga a tökély! Minden! Ahogy elhaladok a büféasztal mellett, felveszek egy pohár pezsgőt, és beleiszom. Talán táncolni is elmehetnénk ma este. Vacsora után. Igen, miután mindenki más hazament, Luke meg én elmegyünk egy klubba, és igazi ünneplést rendezünk, csak mi ketten. Boldogan szaladok le a lépcsőn, kezemben a pohárral, és kinyitom a recepció ajtaját. Ott azután zavartan meg-

273 torpanok. Néhány lépésre tőlem egy vékony arcú, krétacsíkos öltönybe öltözött pasas tárgyal nagyban Janettel, a recepciós csajjal. Valahonnan ismerős ez az arc, de nem tudom, honnan… Igen, megvan! Ez az a milánói fickó! Aki kihordta a boltból Nathan Temple cuccát. Mi a fenét keres itt? Óvatosan teszek néhány lépést előre, hogy jobban halljam, mit beszélnek. – Eszerint Mr. Brandon nem beteg? – kérdi az ürge. Jaj, ne, csak ezt ne! Elbújok egy ajtó mögött, ami hangosan becsapódik mögöttem. Most mi legyen? Meghúzom a pezsgőt, hogy lecsillapítsam megtépázott idegeimet, aztán újra töltök egy pohárral. Néhány IT-s pasi megy el mellettem. Furcsálkodva néznek rám, én pedig vidáman visszamosolygok. Istenem! Ne maradhatok örökké e mögött az ajtó mögött. Átkukucskálok az üvegajtón. Látom, hogy a krétacsíkos pasas lelépett. Megkönnyebbülten nyitom ki az ajtót, és közönyösen a recepcióhoz vonulok. – Szia! – szólok oda Janetnek, mintha mi sem történt volna, ő a maga részéről serényen klimpírozik a számítógépe billentyűin. – Ki volt ez a fickó? Akivel az előbb beszéltél. – Á, ő? Egy… Nathan Temple… nevű alaknak dolgozik. – Igen? És… mit akart? – Fura volt! – vág egy grimaszt Janet. – Egyre arról faggatott, jobban van-e Luke. – És mit válaszoltál erre? – kérdem, a tőlem telhető legközömbösebb hangon.

274 – Nos, természetesen azt mondtam, hogy makkegészséges? –nevet fel vidáman, aztán ahogy meglátja az arckifejezésemet, abbahagyja a gépelést. – Jaj, istenem! Nincs jól, azt mondod? – Hogyan? – Az orvosa volt, ugye? – hajol előre rémülten. – Nekem igazán megmondhatod, Becky! Csak nem kapott Luke valamiféle trópusi betegséget, amíg távol voltatok? – Nem, dehogy! – Akkor a szíve rendetlenkedik? Vagy a veséje? Tudod, én ebben az évben veszítettem el a drága nagynénikémet – lábad könnybe a szeme. – Nem volt könnyű, elhiheted… – Őszinte részvétem – hebegem zavartan. – De ami Luke-ot illeti, nem kell aggódnod! Kutya baja… Felpillantok, és ajkamra fagynak a szavak. Jaj, istenem, csak ezt ne! Maga Nathan Temple lejt be az épületbe. Termetesebb és szélesebb mellkasú, mint emlékeztem, és ugyanazt a bőrrel szegett kabátot viseli, amit Milánóban. Szinte sugárzik róla a hatalom és a pénz, és vastag szivarbűz is terjeng körülötte. Ráadásul átható tekintetű kék szempárja egyenesen rám szegeződik. – Á, üdvözlöm, Mrs. Brandon! – mondja cockneysan reszelős hangon. – Lám, újra találkozunk. – Jó napot! – motyogom. – Micsoda kellemes meglepetés! – Még mindig tetszik a táskája? – vet rám egy kurta mosolyt. – Ö… igen! Csodálatos! El kell innen távolítanom! Minél előbb, annál jobb.

275 – Azért jöttem, hogy a szállodámról beszéljek a férjével – mondja mézesmázosan. – Lehetséges lenne? – Helyes! – nyelek egy nagyot. – Hogyne, persze! Nagyszerű! Az csak a baj, hogy Luke most egy kicsit elfoglalt. De parancsol egy italt? Beülhetnénk egy bárba… kellemesen elcseveghetnénk… Nekem is mindent elmondhat az üzletről… Igen… zseniális! Kiterelem innen… fizetek pár rundot… Luke soha nem fogja megtudni… – Szívesen megvárom – mondja, s zömök termetével lehuppan egy bőrszékre. – Volna kedves szólni neki, hogy itt vagyok? Gondolom, felgyógyult már – villan meg kajánul a szeme. – Igen! Már sokkal jobban van! Köszönjük a virágcsokrot! Janetre pillantok, aki szemlátomást mit sem ért az egész párbeszédből. – Felcsöngessek, és idehívjam Luke-ot? – ajánlja fel, és már nyúl is a kagylóért. – Ne! Úgy értem, ne fáradj, majd én felmegyek, és személyesen szólok neki – mondom rekedten. Megindulok a lift felé. Jó, ezt talán még tudom kezelni. Kimenekítem Luke-ot a hátsó kijáraton, azzal, hogy valaki elárasztotta vízzel az előcsarnok padlóját, ahol minden csúszik. Igen! Aztán amikor kocsiba ülünk, úgy teszek, mintha elfelejtettem volna valamit, visszamegyek Nathan Temple-hez, és azt mondom… – Becky? Hatalmasat ugrom, és felnézek. Luke siet le a lépcsőn, kettesével veszi a fokokat. Ragyog az arca, és a kabátját veszi fel éppen. – Nos, itt van már a kocsi? – kérdi, aztán meglepetten észleli dermedt arckifejezésemet. – Jól vagy… drágám?

276 Hátravan még a lehetőség, hogy mindent elmondok neki. Ha ezt megúszom, soha többé nem hazudok, fogadkozom magamban. Őszinte, egyenes és megbízható leszek. Ráadásul a gofrisütést is meg kellene tanulnom. – Hát… Luke? – nyögöm ki végül. – Igen? – Van még valami… amit el kell mondanom – nyelek egy hatalmasat. – Már réges-rég szólnom kellett volna… de megpróbáltam magam megoldani, csakhogy… Hirtelen rájövök, hogy Luke oda se hallgat. Az arca elsötétül, ahogy hátam mögött észreveszi Nathan Temple-t. – Hát ez meg mi… – csóválja a fejét. – Mit keres itt ez az alak? Azt hittem, Gary már kidobta. – Luke… – Várj egy kicsit, Becky! Ez most fontos – előveszi a telefonját, és beüt egy számot. – Gary – mondja, hangját lehalkítva. – Mit keres Nathan Temple a mi előcsarnokunkban? Neked kellett volna lerendezned. – Luke… – próbálkozom újra. – Várj egy percet, drágám! – fordul újra a mobil felé. – Igen, itt van, teljes életnagyságban. – Luke, kérlek, figyelj ide… – rángatom meg a karját. – Becky, bármit akarsz is mondani, nem várhat egy keveset? –szól rám ingerülten. – Sürgősen meg kell oldanom egy konfliktust… – De hát én is pont erről beszélek! – lehelem kétségbeesetten. –A konfliktusodról! Nathan Temple-ről! – Mi közöd lehet neked Nathan Temple-hez? Becky, azt se tudod, kicsoda…

277 – De… sajnos tudom – harapok az ajkamba. – Többékevésbé… Luke lassan becsukja a mobilt. – Te „többé-kevésbé” ismered Nathan Temple-t? – Á, Mr. Brandon! – halljuk meg Janet hangját, aki észrevett minket a recepción. – Luke, látogatója van! – Egy pillanat, és jövök, Janet – szól vissza Luke profi mosollyal, majd még mindig mosolyogva hozzám fordul. – Mi a fészkes fene folyik itt, Becky? – Hát… ez… hosszú történet – hebegem lángoló arccal. – Mondhatom, tökéletesebben nem is időzíthettél volna – a mosoly még mindig ott lebeg az arcán, a hangja azonban érezhetően ingerült. – Hogyne, persze! Én csak a megfelelő pillanatra vártam! – És szerinted ez jó pillanat? Tekintetbe véve, hogy az ürge pár francos lépésre ül tőlünk? – Hát… igen! Pontosan! – fog el egy ideges köhögő roham. –Nos… az egész akkor kezdődött, amikor… izé… én… abban a boltban, ahol történetesen… – Késő – szakít félbe Luke suttogva. – Már jön is felénk. Követem a pillantását, s látom, Nathan Temple felemelkedett ültéből, és egyenesen felénk tart. – Á, itt van ő! – köszönt minket reszelős hangján. – Luke Brandon, akit soha nem lehet elérni. Maga eldugja előlem a férjét, fiatalasszony, nem igaz? – lengeti meg tréfásan felém az ujját. – Szó sincs róla! – nevetek fel fülsértő nevetéssel. – Hehehe… Luke… ismered Nathan Temple-t? Milánóban találkoztunk… hehe, emlékszel, ugye, drágám? – sikerí-

278 tek ki egy vidám műmosolyt, akár egy vendégeket fogadó hostess, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Jó estét, Mr. Temple – mondja Luke nyugodtan. – Örülök, hogy személyesen is megismerhetem. – Részemről a szerencse – vágja hátba Nathan Temple Luke-ot. – Eszerint jobban van, legalábbis remélem. Luke szeme rám villan, aztán azonnal visszanéz Nathan Temple-re. – Egész jól vagyok – feleli. – Megkérdezhetem, mit akar jelenteni ez a váratlan látogatás? – Nos – vesz elő a kabátzsebéből Nathan Temple egy monogramos szivartárcát –, az volt a benyomásom, hogy telefonon nem tudom önt elérni a hivatalában. – Nagyon elfoglalt voltam ezen a héten – feleli Luke szemrebbenés nélkül. – És elnézését kérem, ha a titkárnőim nem adták át az ön üzeneteit. Van ezenfelül valami más is, amit meg szeretne velem vitatni? – A hotelem ügyét – mondja Nathan, és szivarral kínálja Luke-ot. – Úgy is fogalmazhatnék, hogy a hotelünk közös ügyét. Luke már felelne is, de felemeli a kezét, hogy megállítsa. Körülményesen szivarra gyújt, és néhányszor kipöfékeli a füstöt. – Bocsásson meg, hogy bejelentés nélkül törtem be önhöz – mondja végül. – De ha én egyszer akarok valamit… nem hagyom annyiban, hanem megyek, és megszerzem. Ahogy az ön kedves felesége is – csillan meg a szeme. – Bizonyára elmesélte a történetünket. – Azt hiszem, a javát későbbre tartogatta – mondja Luke feszült mosollyal. – Kedvelem a kedves feleségét – jelenti ki Nathan Temple társasági modorban. Kifúj egy füstfelhőt, és el-

279 ismerő pillantást vet rám. – Ha bármikor nekem szeretne dolgozni, drágám, csak csörögjön rám! – Hűha! – lepődöm meg. – Hehe… kösz! Rosszat sejtve pillantok Luke-ra, akinek homlokán láthatóan lüktet egy ér. – Becky, válthatnánk néhány szót? – mondja udvarias kimértséggel. – Megbocsát egy pillanatra? – fordul Nathan Temple felé. – Csak nyugodtan – bólogat Nathan a füstfelhőjében. – Addig én elszívom ezt, utána beszélhetünk. Luke egy tanácsterembe terel, becsukja mögöttünk az ajtót, aztán felém fordul, az arca feszült és üzleties. Hirtelen félni kezdek. – Jól van, Becky, kezdjük elölről! Nem… – szakítja félbe magát –, vágjunk inkább egyenesen a közepébe! Honnan ismered Nathan Temple-t? – Még Milánóból. Épp egy boltban voltam, ő pedig… tett nekem egy kis szívességet. – Szívességet? – hökken meg Luke. – Miféle szívességet? Rosszul érezted magad? Eltévedtél? Kétségbeesetten jár az agyam, hogyan is adjam be neki. De nem látok megfelelő kiutat. – Volt ez a… táska – bököm ki végre. – Táska? – képed el Luke. – Vett neked egy táskát? – Nem! Én vettem meg magamnak. De neki köszönhetően előrevettek a várólistán. Igazán olyan aranyos volt! Én pedig hálás…-tördelem a kezem. – így azután amikor visszajöttünk Angliába, felhívott, és azt mondta, szeretné, ha besegítenél ebbe a hotel dologba … – Mit mondtál erre te? – halkul le veszedelmesen Luke hangja.

280 – A helyzet az – nyelek egyet –, azt hittem, te is szívesen vennéd. Hirtelen kitárul az ajtó, és Gary siet be a helyiségbe. – Mi folyik itt? – kérdi elkerekedett szemmel. – Mit keres itt Nathan Temple? – Kérdezd csak Beckyt! – mutat felém Luke. – Úgy tűnik, jókat lelkizett vele. – Nem is tudtam, ki ő! – sértődöm meg. – Fogalmam se volt róla! Csak egy kedves cockney fickó volt, akinek révén hozzájutottam a táskámhoz… – Táskához? – villan Gary szeme egyikünkről a másikunkra. –Miféle táskához? – A jelek szerint Becky egy koktéltáskáért cserébe ajánlotta fel szolgálatait Nathan Temple-nek – veti oda Luke kurtán. – Egy koktéltáskáért? – képed el Gary. – Nem akármilyen táskáról van szó, hanem korlátozott példányban forgalmazott Angel táskáról! – kiáltom bedühödve. – Alig néhány akad belőlük a világon! A Vogue címlapján is látható volt! Minden filmsztár ilyenre vágyik! Mindkét pasi úgy néz rám, mintha kínaiul beszélnék. – Különben is – hebegem lángoló arccal –, azt hittem, hogy egy hotel beindítása nagy lehetőség! Hisz ötcsillagos meg minden! Celebekkel ismerkedhetnétek! – Celebekkel? – visszhangozza Luke, aki láthatóan most veszti el végképp a türelmét. – Becky, semmi szükségem celebekre! Ahogyan arra sem, hogy holmi kétes bűnöző hoteljével bíbelődjem! Különben is itt kell maradnom a csapatommal, és az új ügyfél igényeire koncentrálnom.

281 – Nem tudhattam! – mondom letörten. – Úgy gondoltam, megfogtuk az isten lábát. – Nyugi, főnök! – szól oda Gary Luke-nak csillapítóan. – Hisz eddig semmit sem ígértünk neki… – A nejem sajnos igen – mutat rám Luke, s most Garyn a sor, hogy letörjön. – Konkrétan… semmit sem ígértem – reszket meg kissé a hangom. – Csak… annyit mondtam… el lennél ragadtatva. – Kapiskálod végre, mennyire megnehezítetted a dolgomat? –fogja két kezébe a fejét Luke. – Miért nem szóltál róla, Becky, az istenért? Miért nem mondtad el már Milánóban? Olyan nagy lesz a csönd, hogy a légy zümmögését is meg lehet hallani. – Azért, mert az Angel táska kétezer euróba került – nyögöm ki végül vékony hangon. – Azt hittem, mérges leszel érte. – Jesszusom! – Luke hallhatóan türelme végén jár. – Aztán meg nem akartalak zavarni! Annyira lefoglalt az Arcodas ügy! Azt gondoltam, magam is kezelni tudom ezt a dolgot. És eddig sikerült is. – Kezelted, de hogyan? – Luke nem hisz a fülének. – Azt mondtam Nathan Temple-nek, hogy beteg vagy – nyelek egy nagyot. Luke-nak mintha derengene valami. – A virágcsokor – mondja fahangon. – Az is Nathan Temple-től jött? Szent ég! – Igen – suttogom. – Ő küldte a virágot? – kérdi Gary hitetlenkedve. – És egy gyümölcsös kosarat – morogja Luke a foga között. Gary hirtelen felröhög.

282 – Nem olyan vicces ez! – Luke hangja olyan, akár egy ostorcsattanás. – Most tettünk szert életünk legnagyobb üzletére. Ünnepelnünk kellene. Nem ezzel az átokverte Nathan Temple-lel foglalkoznunk, aki itt terpeszkedik az előcsarnokban – mondja, és egy székbe roskad. – Nem akarhatjuk az ellenségünkké tenni, Luke – fintorodik el Gary. – Főleg, amikor épp megvenni készül a Daily Worldöt. Luke arca feszült és mozdulatlan. Jómagam mukkanni se merek. Aztán a férjem váratlanul feláll. – Nem ülhetünk itt egész nap. Megyek, beszélek vele. Ha meg kell lennie, hát legyen meg. Remélem, az a táska megérte, Becky – vet rám egy lesújtó pillantást. – Igazán remélem. Belém hasít a bűntudat. – Ne haragudj rám, Luke! – mondom. – Őszintén sajnálom. Nem akartam én semmi rosszat… nem is sejtettem, hogy. – Na igen, Becky, ez van, ezt kell szeretni – szakít félbe elcsigázottan. Ezzel faképnél hagy, Gary követi. Én meg csak ülök ott. Váratlanul egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Minden olyan szépen ment eddig, hanem ennek vége. Mindörökre.

283

TIZENHAT Ez volt a házasságunk legrosszabb hete. Alig láttam Luke-ot, annyira leköti a munkája. Naponta találkozik az Arcodas Csoport képviselőivel. Aztán az egyik banki ügyfelénél is áll a bál, a főkönyvelőjét meg sürgősen kórházba kellett szállítani agyhártyagyulladással. Téboly volt ez a néhány nap. Ma pedig, ahelyett, hogy végre kipihenhetné magát, Ciprusra repül, hogy megnézze Nathan Temple szállodáját és megtervezze a beindítását. Azt a beindítást, amit a háta közepére sem kívánt, amit azonban kénytelen volt elvállalni… mert ha nem teszi, még megsérti Nathan Temple-t, aki az üzleti sajtó egybehangzó jelentése szerint már szinte bizonyosan felvásárolja a Daily Worldöt. Luke ezért nem mer vele ujjat húzni, legalábbis ezt mondta. – Segíthetek valamiben? – mondom idegesen, miközben nézem, hogyan rakosgatja az ingeit a bőröndjébe. – Nem, kösz – veti oda kurtán. Ilyen volt egész héten. Alig szólt, és a szemembe se nézett. Huh! Ha pedig véletlenül mégis megteszi, láthatóan annyira elege van belőlem, hogy egyet fordul velem a világ. Minden erőmmel igyekszem megőrizni a derűlátásomat, és a dolgok jó oldalát nézni. Úgy értem, minden pár életében vannak mélypontok. Anyu is ezt mondta. Ez házasságunk Második Nagy Veszekedése, ami hamarosan megtisztítja a levegőt, és akkor minden rendbe jön… eltekintve attól, hogy véleményem szerint a Második Nagy Veszekedésnek nem kellett volna szükségképpen közvet-

284 lenül az első után következnie, aztán pedig egy teljes hétig tartania. Megpróbáltam e-mailt küldeni anyunak a hajóra, hogy kikérjem a tanácsát, de azt írták vissza, hogy a TestLélek-Szellem hajókirándulás elzárkózik a külvilágtól, és a jövő péntekig egyetlen utassal sem lehet felvenni a kapcsolatot, ekkor kötnek ki ugyanis Athénban. Luke becipzározza az öltönytartóját, és anélkül, hogy rám pillantana, eltűnik a fürdőszobában. Még néhány perc, és végleg távozik. De nem mehet el így! Egyszerűen nem! Újra előbukkan, és a bőröndbe ejti a borotválkozó felszerelést. – Tudod, ugye, hogy hamarosan itt az első házassági évfordulónk… Kigondolhatnánk valamit. Reméltem, hogy csinálunk valami romantikusát, például gyertyafényes vacsorát. – Lehet, hogy vissza sem érek addigra – mondja. A hangjából érzem, hogy ezt sem bánná. Érdekli is őt az első házassági évfordulónk! Hirtelen elönt a forróság, és könnyek szöknek a szemembe. Szörnyű volt ez a hét, most pedig, hogy Luke elmegy, még csak rám sem mosolyog. – Nem muszáj olyan undoknak lenned, Luke! – hadarom. – Tudom, hogy mindent összekutyultam, de nem szándékosan tettem. Már ezerszer bocsánatot kértem azóta. – Tudom – mondja a megszokott elcsigázott hangján. – Miért, mit vársz tőlem? – És te, te mit vársz tőlem, Becky? – vág vissza hirtelen csüggedéssel. – Mondjam azt, hogy az egész semmiség? Mondjam azt, nem számít, hogy amikor minden

285 erőmmel az Arcodas üzleten kellene dolgoznom, történetesen valami isten háta mögötti szigetre repülök? – Bekattintja a bőröndjét. – Azt akarod, repdessek az örömtől, hogy holmi ócska hotellel kell bajlódnom? – Nem is lesz ócska! – kiáltom kétségbeesetten. – Biztosan nem! Nathan Temple azt mondta, ötcsillagos szálloda, a legjobb minőség! Látnod kellett volna őt abban a milánói üzletben, Luke! Csak a legjobbat volt hajlandó elfogadni! A legjobb bőrárut… a legjobb kasmír… – Most pedig, gondolom, a legjobb vízágyat teszi be a szobákba – mondja Luke maró gúnnyal. – Hát nem érted, Becky? Nekem is vannak azért elveim! – Ahogyan nekem is! – vágok vissza. – Ettől azonban még nem leszek sznob! – Nem vagyok sznob – dünnyögi mérgesen. – Egyszerűen csak bizonyos szintnél nem adom alább. – Igenis sznob vagy! – bukik ki belőlem, mielőtt meggondolhatnám magam. – Azért veted meg ezt az embert, mert valaha moteleket igazgatott! Utánanéztem az interneten. Rengeteget jótékonykodik. .. segít az embereken… – Egyik embertársa állkapcsát mindenesetre kiakasztotta – torkol le Luke. – Erről is olvastál? Néhány pillanatig nem jutok szóhoz. – Az… évekkel ezelőtt volt – mondom végül. – Azóta megváltozott… jó útra tért… – Hagyjuk ezt, Becky! – sóhajt fel Luke, és felveszi a bőröndjét. –Úgysem tehetünk már semmit. Kicsörtet a szobából, én utána. – Nem, ne hagyjuk! Beszélnünk kell, Luke! Egész héten alig néztél rám. – Sok a dolgom.

286 A bőröndbe nyúl, kivesz egy levélnyi ibuprofent, és bedob pár tablettát. – Nem erről van szó, engem büntettél – harapok az ajkamba. – És ha igen? Ki marasztalhat el ezért? Borzasztó hetem volt? –löki Luke mindkét kezét a levegőbe. – Akkor… engedd meg, hogy segítsek! – mondom izgatottan. A konyhába is utána nyomulok, ahol kitölt egy pohár vizet. – Valamiben csak tudnék segíteni. Kutatásokat végezhetnék… – Kérve kérlek, soha többé ne próbálj meg segíteni! – szakít félbe, és lenyeli a gyógyszert. – A te segítségeddel csak az istenverte időmet vesztegetem. Felfogtad végre? Égő arccal nézek rá. Talán mégis átfutotta az ötleteimet abban a rózsaszínű dossziéban, és haszontalan szemétnek találta az egészet. – Jó – mondom nagy sokára. – Hát… akkor nem zavarlak tovább. – Hálásan köszönöm! A dolgozószobába megy. Hallom, hogy fiókokat nyitogat. A legszívesebben visszavágnék valami gyilkos, megsemmisítő, vitriolos mondattal. De egy sem jut eszembe. Ahogy ott állok zúgó fejjel, hallom, amint valamit bedobnak a postaláda nyílásán. A hallba megyek, ahol egy csomag hever a lábtörlőn. Vékony postai egyen boríték Luke-nak, rajta elmosódott bélyeg. Felveszem, a kézírást kezdem böngészni, amelyet fekete filctollal írtak. Ismerősnek tűnik, holott nem lehet az. – Csomagod jött – mondom. Luke előjön a dolgozószobából, kezében egy halom dossziét tart, amelyeket a bőröndbe borít. Elveszi tőlem a

287 csomagot, feltépi, és kihúz belőle egy kompakt lemezt meg egy levelet. – Á! Kitűnő! – kiáltja egyszeriben olyan jókedvűen, amit egész héten együttvéve sem produkált. – Honnan van? – A nővéredtől – feleli. Úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. A nővéremtől? Jesstől? Hitetlenkedve nézegettem a csomagot. Ez lenne Jess kézírása? – És… miért… miért ír neked Jess? – Próbálok nyugalmat erőltetni magamra. – Megírta nekünk ezt a CD-t – mondja, és átfutja az oldal alját. –Kész zseni! Jobb, mint a saját IT-seink. És tudod, még pénzt se fogad el. Majd virágot küldök neki, hogy valamivel viszonozzam. A hangja meleg és elismerő, a szeme pedig élénken csillog. Hirtelen gombócot érzek a torkomban. Luke Jesst tökéletesnek találja, nem igaz? Ő maga a tökély… én pedig egy csődtömeg. – Eszerint Jess segített neked? – kérdezem reszkető hangon. – Igen, az igazat megvallva igen. – Gondolom, szívesebben vennéd, ha ő lenne itt a helyemben. Talán cserélnünk kellene. – Ne légy nevetséges! – összehajtogatja a levelet, és visszateszi a borítékba. – Ha olyan utolérhetetlennek találod Jesst, miért nem vele élsz? –A szavak úgy buknak elő belőlem, akár egy lavina, nincs fölöttük uralmam. – Egy életen át eltársaloghatnátok a számítógépekről. – Nyugalom, Becky! – Luke láthatóan meghökken. De nem tudok megnyugodni.

288 – Jó! Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Ha neked egy szűkmarok kell, aki nem tud öltözködni és nulla a humorérzéke… csak szóljál! Vedd őt feleségül, ha olyan páratlan lény! Biztos vagyok benne, hogy jól meglennétek egymással… – Becky! – torkol le Luke olyan tekintettel, amitől megfagy a vér az ereimben. – Elég legyen ebből! Moccanni sem merek ijedtemben. Az az érzésem, hogy kapcsolatunk új, ijesztő szakaszához érkeztünk. – Tudom, hogy nem jöttök ki jól Jesszel – mondja végül. – Annyit azonban tudomásul kellene venned, hogy a nővéred rendes ember: becsületes, megbízható és dolgos. Miattunk is órákat fáradt – üt rá a CD-re. – Önként ajánlkozott erre a munkára, s nem várt érte sem pénzt, sem köszönetet. Akár önzetlennek is nevezhetném. – Néhány lépést tesz felém, s az arckifejezése ugyanolyan kemény, mint eddig. – Sokat tanulhatnál tőle. Szóra nyitom a számat, de nem jön ki hang a torkomon. Egész lényemet betölti a félelem. Per pillanat semmi nincs Luke arcán, ami arról árulkodna, hogy a férjem, és hogy egy fikarcnyit is szeretne engem. – Mennem kell – néz az órájára. – Megyek a holmimért. Ezzel kicsörtet a konyhából, én azonban maradok ott, ahol voltam, földbe gyökerezett lábbal. – Elmentem – jelenik meg Luke újra a konyhaajtóban a bőröndjével. – Nem tudom, mikorra érek vissza. – Luke… ne haragudj! – találom meg végül a hangomat, még ha remeg is. – Sajnálom, hogy akkora csalódást okoztam. De megváltoztál. Boldog voltál a nászutunkon, boldog és elengedett, kedves…

289 Hirtelen visszaemlékszem, milyen is volt. Ahogy ott ült a jógamatracon a naptól kifakult hajfonataival és a fülbevalójával. Meg ahogy rám mosolygott a Sri Lanka-i napsütésben. Ahogy megfogta a kezem. Kimondhatatlan vágyódás fog el ez után a kedves és boldog férfi után, aki egy fikarcnyit sem hasonlít az előttem álló hajszolt állatra, erre a kifogástalan üzletemberre. – Más lettél – bukik ki belőlem, és érzem, amint egy könnycsepp gördül végig az arcomon. – Újra olyan vagy, mint régen, pedig megígérted, hogy megváltozol – törlöm le a könnyeimet ügyetlenül. – Nem ilyennek képzeltem a házaséletet, Luke! – Én sem – mondja. A hangjában ott a szokásos fanyarság, de nem mosolyog. – Mennem kell. Viszlát, Becky! Néhány pillanat múlva hallom, hogy becsapódik a bejárati ajtó. A padlóra roskadok, és a térdemre hajtom a fejem. Még csak meg se csókolt búcsúzóul! Egy darabig meg se mozdulok. Csak ülök a hallban, a térdem átölelve. A házasságom romokban, pedig még egy éve sincs, hogy egybekeltünk. Végül feltápászkodom, mert elmacskásodtak a tagjaim. Mindenem elzsibbadt, ki vagyok ütve. Lassan megindulok a néma, üres nappali felé, ahol a Sri Lanka-i faragott asztal büszkén áll a szoba közepén. Elég meglátnom, és újra sírhatnékom támad. Oly sok reményt fűztem ehhez az asztalhoz! Ahogyan ahhoz is, milyen lesz a házaséletünk. E képek most az agyamba tolulnak: a gyertyák pislogó fénye; ahogyan kiadós ragut merek ki a tányérokba; ahogy Luke szerelmesen rám mo-

290 solyog; ahogy valamennyi barátunk összegyűlik az asztal körül… Hirtelen elfog a vágy, hogy beszéljek Suze-zal. Haladéktalanul! Hallanom kell az ő együtt érző hangját. Ő majd tudja, mi a teendő. Mindig is tudta. Szinte szaladok a telefonhoz, és beütöm a számát. – Halló! – szól bele a vonalba egy magas hang, ami egyértelműen nem Suze-é. – Itt Becky! Beszélhetnék… – kezdem meglepetten. – Lulu vagyok! Szia, Becky! Hogy vagy? Sipító hangjától úgy érzem, mintha az idegeimet smirgliznék. – Jól. Nincs ott véletlenül Suze? – Épp most ülteti az ikreket a gyerekülésbe! Piknikelni készülünk Marsham House-ba. Tudod, hol van? – Ö… – dörgölöm meg az arcomat. – Nem, nem tudom. – Ó, pedig okvetlenül látnod kellene! Cosmo, édes! Ne a Petit Bateau kezeslábasra csorgasd, légy szíves! Védett nemzeti műemlék. És a gyerekeknek is kiváló. Van egy pillangófarmjuk! – Húha! Ez aztán nagyszerű! – sikerítem ki. – Két másodperc, és visszahív. Rendben? – Kösz – mondom megkönnyebbülten. – Az nagyszerű lesz. Annyit mondj csak… hogy okvetlenül beszélni szeretnék vele. Az ablakhoz megyek, az üveghez nyomom az arcomat, és lebámulok az utcai forgalomra. A sarki villanyrendőr pirosra vált, mire az összes autó megáll. Aztán újra zöld lesz, és a kocsisor dübörögve elindul. Újabb piros… újabb autók vesztegelnek. Suze nem hívott vissza. Pedig letelt a két másodperc.

291 Nem is fog. Másik világban él már. Olyan világban, amelyet Petit Bateau kezeslábasok, piknikek és pillangófarmok töltenek be. Nincs hely már itt sem nekem, sem a hülye kis gondjaimnak. Kába a fejem a csalódottságtól. Tudom, hogy Suze-zal nem igazán jöttünk ki jól az utóbbi időben. Mégis azt gondoltam… őszintén reméltem… Talán fel kellene hívnom Dannyt. Bár… hagytam neki vagy hat üzenetet, és egyikre sem válaszolt. Sebaj. Kit érdekel. Magamtól kell talpra állnom. A következőt fogom csinálni… nos, készítek magamnak egy csésze teát. Igen! És onnan indítok. Minden erőmet összeszedve kivánszorgok a konyhába. Felteszem a teavizet, filteres zacskót ejtek a bögrébe, és kinyitom a hűtőt. Nincs itthon tej. Egy pillanatig a legszívesebben újra a padlóra rogynék, és estig bőgnék. Ehelyett mély lélegzetet veszek, és felszegem az államat. Helyes! Megyek, és veszek magamnak tejet. Egyáltalán, feltöltöm a hiányzó készleteket. Jót tesz majd a friss levegő, elfeledteti velem a gondjaimat. Magamhoz veszem az Angel táskám, kenek a számra egy leheletnyi szájfényt, és elindulok. Fürgén sietek ki a kapun, végig az utcán, el a fura bolt előtt, amelyik csupacsupa arany bútort árul, és belépek a sarki csemegeboltba. Ettől a pillanattól fogva sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. Olyan megnyugtató, jó meleg van itt, a kávé és sajt fenséges illatával, meg a levesével – bármilyet is főznek ma.

292 Az összes eladó hosszú csíkos kötényt hord, és úgy festenek, mintha született francia sajtkészítők lennének. Felveszek egy bevásárlókosarat, megindulok a tejes pult felé, és bepakolok pár félzsíros biotejet. Tekintetem ekkor egy csupor drága görög joghurtra téved. Talán veszek magamnak belőle, hogy felviduljak. Ennyit megérdemlek. A kosaramba teszem a joghurtot, és melléje valami különleges csokoládépudingot. Aztán az ínyenc brandys cseresznye isteni kézzel fúvott üvegéért nyúlok. Kész pénzkidobás az egész, hallok meg a fejemben egy hangot. Még csak nem is szereted a brandys cseresznyét. Mintha csak Jesst hallanám. Fura. Különben pedig igenis szeretem a brandys cseresznyét! Bosszúsan csóválom a fejem, és a kosaramba teszem a cseresznyét, aztán továbbmegyek a következő pulthoz, ahol egy mini pizzáért nyúlok, melyen olívabogyó, szardella és focaccia a feltét. Méregdrága szemét, szólal meg újra a hang a fejemben. Otthon húsz pennyért elkészítheted. Fogd be! – rivallok rá gondolatban. – Nem tudnék pizzát sütni. Kotródj innen! A kosárba ejtem a pizzát, aztán gyorsítok az iramon. Őszibarack és miniatűr körte csomagok, különféle sajtok, fekete csokoládés mignon, francia epres torta következnek, Jess hangja azonban folyvást ott zakatol a fejemben. Csak szórod a pénzt. Mi a helyzet a napi költőpénzzel? Azt hiszed, ha így dőzsölsz, visszahozod ezzel Lukeot? – Elég legyen! – kiáltok fel hangosan, magamból kikelve.

293 Istenem, a végén még begolyózom. Csak azért is beteszek roskadozó kosaramba három doboz orosz kaviárt, és a pénztárhoz vonszolom. Ott leejtem a pultra, és a táskámba kotrók a hitelkártyámért. A pénztáros csaj – miközben kezdi kirakodni a cuccomat – rám mosolyog. – A torta irtó finom! – mondja, és gondosan beteszi egy dobozba. – Ahogyan az őszibarack is. Meg a kaviár! Bulit rendez? – néz rám elismerően. – Nem! – lepődöm meg. – Csak éppen… Hirtelen hülye tyúknak érzem magam. Az ostoba, méregdrága élelmiszerek halmaira nézek, melyek most futnak át a pittyegő kódolvasón, és érzem, hogy kigyúl az arcom. Mit művelek én? Miért veszem meg ezt a sok marhaságot? Nincs is rájuk szükségem. Jessnek igaza van! Igaza van! Már erre a gondolatra is pislogni kezdek. Nem akarok Jessre gondolni! Csakhogy nem tudok parancsolni az akaratomnak. Nem tudok elmenekülni a nyomasztó gondolatok elől, amelyek fekete varjakként keringenek az agyamban. Luke hangját is meghallom hirtelen a nagy semmiből. – Százharminc font, hetvenhét penny lesz – mondja a pénztáros csaj. – Most… mennem kell – motyogom. – De amit vásárolt, azzal mi lesz? – Nincs rá szükségem. Semmire! Sarkon fordulok, és kiimbolygok a boltból, kezemben szorongatva a hitelkártyát. Egy csapásra a helyére került minden! Megyek, és mindent megtanulok Jesstől! Mint Yoda mestertől Luke Skywalker.

294 A tanítványa leszek, ő pedig megtanít a takarékosság apró fortélyaira. Megmutatja, hogyan legyek jó ember, az a fajta, aki Luke-nak is kedvére van. Megtanulom, hogyan mentsem meg a házasságomat. Megpróbált ő már segíteni, csak nem hallgattam rá. Ezúttal azonban hálás leszek, és minden szavára odafigyelek. Meggyorsítom a lépteimet, mígnem a végén már szaladok. El kell jutnom Cumbriába! Most rögtön! Hazáig sprintelek. Nagyjából három emelet lépcső után úgy érzem, szétrobban a tüdőm, és soha nem jutok fel a tetőtérbe. Úgy pöfögök, akár egy gőzgép, ahogy leülök néhány percre, aztán az út hátralévő részét lifttel teszem meg. Berontok a lakásba, a hálóba rohanok, ahol élénkpiros bőr bőröndöt húzok elő az ágy alól, és vaktában dobálni kezdem belé a cuccaimat, ahogy a tévében csinálják. Póló… néhány bugyi, melltartó… türkizkék papucscipő csillámporos csattal… végül is mindegy, mit viszek magammal, nem igaz? A lényeg, hogy odajussak, és áthidaljam a szakadékot kettőnk között. Végül bekattintom a bőrönd zárját, és lerángatom az ágyról. Felkapok egy zakót, a hallba gurítom a bőröndöt, majd ki a lépcsőpihenőre, azután két helyen is bezárom a bejárati ajtót. Még egy utolsó pillantással ellenőrzöm, azután a liftbe lépek, mindenre elszántan. Ettől a pillanattól fogva minden másként lesz, s új élet kezdődik a számomra. Elmegyek, hogy megtanuljam, mi a fontos a… Jaj, elfeledkeztem a hajvasalómról! Ösztönösen megnyomom az „Állj!” gombot. A lift, ami javában száguldott lefelé, nagyot lódulva megáll. Nem mehetek el a hajvasalóm nélkül! Meg a Kiehl ajakbalzsam nélkül.

295 Jó. Talán újra kellene gondolnom ezt a mindegy, hogy mit viszek magammal hozzáállást. Kisietek a liftből, kinyitom a bejárati ajtót, és visszamegyek a hálószobába. Újabb bőröndöt húzok elő az ágy alól, ez történetesen limezöld, és ebbe is hajigálni kezdem a dolgaimat. Végül magamhoz veszem az Angel táskát. Ahogy megnézem magam a tükörben, minden előzetes figyelmeztetés nélkül Luke hangja visszhangzik a fejemben: remélem, az a táska megérte, Becky. Megdermedek álltomban, és néhány pillanatra felkavarodik a gyomrom. Már-már itt hagyom a táskát. Ami nevetséges lenne. Hogyan hagyhatnám itt a legértékesebb tulajdonom? A vállamra penderítem a táskát, s megpróbálom újra átélni azt az izgalmat és égető vágyat, ami akkor fogott el, amikor először megpillantottam. Elvégre is egy Angel táskáról van szó, emlékeztetem magam dacosan. Enyém a világ legtöbbre tartott tárgya, amiért képesek ölre menni a csajok! Amiért várólistára iratkoznak fel a föld legkülönbözőbb pontjain. Kényelmetlenül feszengeni kezdek. A táska valahogy jobban lehúzza a vállam, mint korábban. Ami fölöttébb különös! Egy táska nem lesz nehezebb csak úgy, egyik pillanatról a másikra, vagy igen? Jó. Valószínűleg azért, mert beletettem a mobiltöltőmet. Na, elég volt ebből! Indulok, és a táskát is magammal viszem. Lemegyek a lifttel a földszintre, és kigördítem a kapun a két bőröndöt. Egy kivilágított taxi robog felém, leintem.

296 Betuszkolom a cuccaimat, s hirtelen felélénkülök a gondolattól, mibe vágtam a fejszémet. – A Euston Stationre legyen szíves! – mondom a taxisnak, de gombócot érzek a torkomban. – A rég elvesztett nővéremmel készülök kibékülni. A taxis végigmér, de szemlátomást nem hatottam meg. – A hátsó kijárathoz vigyem, aranyom? Magunk között azt hinné az ember, a taxisoknak fejlett a drámai érzékük, éppenséggel a taxis iskolában is tanulhatnának az emberi dolgokról. Nincs forgalom, így nagyjából tíz perc múlva ott is vagyunk a pályaudvaron. Ahogy a jegypénztár felé botladozom, magam mögött vonszolva a bőröndöket, valamiféle régi fekete-fehér film szereplőjének érzem magam. Gőzfelhőnek kellene elborítania a vágányokat, vonatok füttyszava hallatszana, én pedig jól szabott tweed kosztümöt viselnék szőrmestólával és ondolált hajjal. – Egy jegyet kérek Cumbriába – mondom, és elöntenek az érzelmek, miközben ötvenfontos bankót pottyantok a pultra. E ponton kellene felfigyeljen rám egy markáns állú pasi, aki meghívna egy koktélra, netán gyengéden letörölné a halántékomról a rákenődött pályaudvari kormot. Ehelyett a narancssárga nejlon egyenruhába bújt jegypénztáros mér végig, mintha futóbolond lennék. – Cumbriába? De ott hová? – kérdi. Á, ez a baja! Kérdés, van-e vasútállomása Jess falujának. Hirtelen megvilágosodom. Mikor először találkoztam Jesszel, arról beszélt, hogy honnan is jön… – North Coggenthwaite-be kérek egy menettértit. De nem tudom még, mikor jövök vissza. Ki akarok békülni a

297 rég elveszített…- mosolygok hősiesen, ez az érzéketlen perszóna azonban félbeszakít. – Százhetvenhét font. Micsoda? Ilyen sok? Ezen az áron akár Párizsba is repülhetnék! – Oh… tessék – mondom, és átnyújtom a Tiffany órákért kapott készpénz egy részét. – Kilences vágány. A vonat három perc múlva indul. – Igen, köszönöm. Megfordulok, és sietve megindulok a csarnokban a kilences vágány felé. Hanem amint látóterembe ér a jókora intercity szerelvény, magabiztosságom nyomban elpárolog. Körülöttem hömpölyög a tömeg. Barátok ölelkeznek össze, az utasok bőröndöket vonszolnak, és vonatajtók csapódnak. Lecövekelek. Kezem megizzadt a bőröndök fogantyúját szorongatva. Eddig az egész játék volt, mostantól azonban nem az. Véres valóság, és el sem igen hiszem, hogy mindezt végigcsinálom. Tényleg több száz kilométert utazom egy vadidegen helyre… a nővéremhez, aki gyűlöl engem?

298

TIZENHÉT Egek ura! Megérkeztem! Öt órát utaztam, és íme, itt vagyok Cumbriában, Jess falujában. A messzi északon! Végigmegyek Scully főutcáján… ami irtó festői! Pont olyan, amilyennek Gary leírta, a terméskő falakkal meg minden. Az utcát mindkét oldalról palatetős, vén kőházak szegélyezik. Rajtuk meredek sziklás domboldalak magasodnak. Birkák legelnek a réteken. A táj fölé egyetlen óriási hegy magasodik. Ahogy elhaladok egy helyre kis kővityilló mellett, észreveszem, hogy meglebben egy függöny, mintha valaki kilesne rám odabentről. Gondolom, icipicit feltűnő látványt nyújthatok a piros és limezöld bőröndjeimmel. A kerekek nagy zajt csapnak a kövezeten, ráadásul a kalapdobozom is fel-le himbálózik minden lépésemnél. Elhaladok egy pad mellett. Két vénasszony fordul felém gyanakvón. Mintás ruha és kardigán van rajtuk, és látom, amint az egyik a rózsaszínű szarvasbőr cipőm felé mutogat. Nyájasan rájuk mosolygok, és már majdnem közlöm velük, hogy a Barneysben vettem a lábbelit, amikor felkelnek, és együtt elcsoszognak. Közben azonban újra meg újra hátrapislognak rám. Teszek még néhány lépést az utcán, azután lihegve megállok. Túl meredek, meg kell hagyni. Nem mintha bármi bajom lenne a dimbes-dombos tereppel. Mindamellett szánhatok arra néhány percet, hogy megcsodáljam a táj szépségeit, és a lélegzetem is visszanyerjem. A taxis felajánlotta, hogy elvisz az ajtóig, én azonban azt mondtam, az utolsó szakaszt inkább gyalog teszem meg, csakhogy

299 felvértezzem magam a továbbiakra. Kezdek izgulni a viszontlátástól, ami nevetséges, hisz több óra állt rendelkezésemre a vonaton, hogy felkészüljek. Még szakavatott segítséget is szereztem! A vasúti büfébe betérve rendeltem egy Bloody Maryt szíverősítő gyanánt. Nos, egy egész társulatnyi Shakespeare-színész iszogatott ott. Boroztak, füstöltek, és mint elmondták, az V. Henrikkel turnéznak. Beszélgetni kezdtünk. A végén mindent elmondtam nekik, ától cetig, ahogyan arról is beszámoltam, hogyan próbálom most megbékíteni Jesst. Egészen belelkesültek. Azt mondták, olyan ez, mint a Lear király. Rendeltek egy rund Bloody Maryt, és erősködtek, hogy kitanítanak, mit mondjak. Nem vagyok biztos benne, hogy minden egyes tanácsukat megfogadom. Nem hívom például magam „nyomorult némbernek”. Néhány tippjük ennek ellenére is hasznosnak látszik! Például, hogy sose játszd le a színpadról a színésztársadat, azaz, ne takard el őket a közönség elől. Valamennyien egyetértettek abban, ennél roszszabbat nem is tehetnék a nővéremmel. Ha mégis elkövetném ezt a hibát, a kibékülés esélyeit nullára csökkenteném, és akkor, őszintén szólva, nem is hibáztathatnák Jesst. Mondtam ugyan, hogy nem lesz közönségünk, erre azonban azt felelték, ugyan már, odagyűlnek az emberek, ne féljek. A szél összekócolja a hajamat, ajkamat kiszárítja a hűvös északi szél, ezért előveszem az ajakbalzsamot, és rákenek egy adaggal. Aztán vagy ezredszer megnézem a mobilt, nem hívott-e Luke úgy, hogy valahogyan nem vettem észre. De ennek semmi jele. Lehet, hogy nincs erre térerő. Egy percig az üres kijelzőre meredek, és reménykedve megdobban a szívem. Ostoba remény, de

300 mégis! Ha nincs jelzés, talán megpróbált ő hívni! Meglehet, pont ebben a pillanatban telefonál, csak éppen nem ér el… A lelkem mélyén azonban tudom, hogy ez nem igaz. Hat órája ment el. Ha fel akart volna hívni, már rég hívott volna. Veszekedésünk szavai egész nap a fejemben visszhangoztak. Luke nyers hangja. Ahogyan rám nézett, mielőtt elment, csalódottan és fáradtan. Meg amiket mondott. Legnagyobb rémületemre könnybe lábad a szemem. Dühösen próbálom kipislogni. Nem akarok bőgni. Minden jól alakul majd. Kibékülünk, új ember leszek, és Luke rám sem ismer. Elszántan felfele gördítem a bőröndöket a meredek utcán, mígnem a Hill Rise sarkára érek. Ott megállok, és balsejtelmekkel eltelve kémlelek végig a szürke kőteraszok sorain. Ez Jess utcája. Ő lakik az egyik házban! A zsebembe nyúlok, hogy ellenőrizzem a pontos házszámot, mikor pár házzal odább hirtelen mozgást észlelek az egyik emeleti ablakban. Felnézek… és uramisten! Jess az! Az ablakban áll, és döbbenten néz le rám. Mindazok ellenére, ami köztünk történt, elöntenek az érzelmek ismerős arca láttán. Elvégre is a nővérem! Futni kezdek felfelé az utcában, mögöttem zötyögnek a bőröndök, a kalapdobozom meg fel-le himbálózik. Kifulladva érek az ajtóhoz, és már majdnem felemelem a kopogtatót, amikor kinyílik az ajtó. Jess áll előttem halványbarna kordnaciban és melegítő felsőben. Úgy néz rám, mintha a Marsról pottyantam volna ide. – Mi a fenét keresel itt… Becky? – Tanulni szeretnék tőled, Jess! – mondom elcsukló hangon, és esdekelve emelem fel a kezem, ahogyan a

301 Shakespeare-színészek kitanítottak. – Azért jöttem, hogy a tanítványod legyek. – Micsoda? – hátrál egy lépést ijedtében. – Becky, te ittál? – Nem! Úgy értem, igen. Csak pár pohár Bloody Mary volt… de nem vagyok részeg, esküszöm! Jess, szeretnék jó útra térni! – buknak ki belőlem a szavak. – Tanulni szeretnék tőled. És meg szeretnélek ismerni. Igazán sajnálom, hogy nem figyeltem rád oda jobban korábban, de tudom, hogy már készen állok rá lélekben. Jess, olyan szeretnék lenni, amilyen te vagy! Szavaimat baljós csönd fogadja. – Olyan szeretnél lenni, mint én? – mondja végül. – Azt hittem, „zsugori kis liba” vagyok. A franca! Azt reméltem, elfelejtette. – Izé… bocsánatodat kérem, hogy ezt mondtam – motyogom megszégyenülten. – Nem gondoltam komolyan. Jesst szemlátomást nem sikerült meggyőznöm. Villámgyorsan eszembe jutnak a vonaton tanult mondatok: – Az idő begyógyította sebeinket… – kezdem széttárt karral. – Sajnos nem! – húzódik el. – És pofátlanság volt idejönnöd! – Mégis, arra kérlek, segíts a testvéreden! – kérlelem kétségbeesetten. – Tanulni szeretnék tőled! Te leszel Yoda, én pedig… – Yoda? – kerekedik el Jess szeme, mintha nem hinne a fülének. – Látom, nem szereted Yodát – teszem hozzá gyorsan. – Jó, akkor hagyjuk őt! Azt értettem ezalatt, hogy…

302 – A helyzet az, hogy nem érdekel – szakít félbe. – Fütyülök rád és a legújabb ostoba ötleteidre! Menj szépen haza! Ezzel bevágja az ajtót az orrom előtt. Én meg csak állok ott az utcán. Jess ajtót mutatott nekem? A tulajdon nővérem? – Londontól egész idáig jöttem ezért! – kiabálok az ajtón keresztül. Nincs válasz. De nem adom fel olyan könnyen. Még mit nem! – Jess! – verem öklömmel az ajtót. – Muszáj beengedned! Kérlek! Tudom, hogy voltak köztünk nézeteltérések… – Menj el az ajtóm elől! Az ajtó szélesre tárul, és újra Jess áll előttem. Ezúttal mintha nem lenne olyan ellenséges. Nem, egészen elkékült az arca. – Becky, több volt ez nézeteltérésnél! Mi magunk különbözünk. Egyébként sincs időm a számodra. Őszintén szólva azt kívánom, bárcsak soha ne találkoztunk volna. Fogalmam sincs, mit keresel itt! – Nem érted, ugye? – hadarom, mielőtt újra rám vágná az ajtót. –Nos, az egész életem romba dőlt. Összevesztem Luke-kal, mert… mert elkövettem néhány ostobaságot. – Micsoda meglepetés! – fonja össze a karját. – Tudom, én vagyok mindennek az oka – kezd el remegni a hangom. – Az én hibám! Mégis azt hiszem, hogy tényleg veszélyben a házasságom. Ahogy kimondom e szavakat, a könnyek megint csípni kezdik a szememet. Erősen pislogok, hogy újra el ne sírjam magam.

303 – Jess… kérlek, segíts nekem! Te vagy az egyetlen ember, aki szóba jöhet. Ha tanulhatnék tőled, talán Luke is jobb belátásra térne. Rokonszenvez veled. Nálam is jobban szeret – mondom elszoruló torokkal, noha kényszerítenem kell magam, hogy ránézzek. A fejét rázza, de nem tudom, azért-e, mert nem hisz nekem, vagy mert nem érdekli, mi történik velem. – Menj haza! – mondja újra. – De hát… – Nem tudod felfogni? Menj haza! – és hessegető mozdulatot tesz a kezével, mintha egy kutyát terelne odébb. – De hát… vérrokonok vagyunk! – mondom elcsukló hangon. –A családtagok segítik egymást, törődnek egymással! Jess, a húgod vagyok… – Nem én tehetek róla – veti oda kurtán. – Nem kértelek erre. Viszlát, Becky! Újra bevágja az ajtót, olyan erővel, hogy összerezzenek. Felemelem a kezem, hogy megint kopogtassak… de hát semmi értelme, nem igaz? A nagy semmiért jöttem idáig. Most mihez kezdjek? Lassan megfordulok, és visszafelé vonszolom a bőröndjeimét az utcában. A gondolat, hogy innen egyenesen hazamenjek, elviselhetetlen. Újra órákat vonatozzak… és miért? Egy üres lakásért. Egy üres lakásért, ahonnan felszívódott a férjem. Luke-ra gondolva hirtelen képtelen vagyok tovább fékezni magam. Könnyek gördülnek végig az arcomon, és hangos zokogásban török ki. A sarokra érve néhány babakocsit toló nőci les rám kíváncsian, de alig veszem őket észre.

304 Hullik a könnyem, mint a záporeső. A sminkem mostanra tropára ment… nincs szabad kezem, hogy zsebkendőt vegyek elő, ezért hangosan szipogok… meg kell állnom. Rendbe kell hoznom magam. Tőlem balra a falu legelője terül el, a közepén fapaddal. Odamegyek, lehuppanok rá, és elengedem a bőröndöket. Fejem a két kezem közé fogom, és szabad folyást engedek újabb könnyeimnek. Ím, itt vagyok, több száz kilométerre az otthonomtól, egyedül, mint az ujjam, és senkinek sem kellek! Ráadásul mindez az én hibám! Én kutyultam össze mindent! Luke nem szeret már! Hirtelen elképzelem magam, amint kiköltözöm a lakásából, összepakolom a cipőimet, miközben Luke közli, hogy meg akarja tartani az indonéz gamelánt. Hátam mögött megszólal egy férfihang, noha alig figyelek oda: – Ugyan már. Miért búsul, kislány? A könnyeimen át elmosódva látom, hogy egy középkorú ürge áll előttem halványbarna kordnadrágban és zöld pulcsiban, s félig-meddig rosszallóan, félig-meddig aggódva néz le rám. – Na, csak nem dőlt össze a világ? – reccsen rám. – Zavarja az öregek délutáni sziesztáját – mutat a legelő körüli házakra. – Akkora zajt csap, hogy szétkergeti a birkákat. A domboldalra mutat, ahol, való igaz, néhány birka kíváncsian sandít rám. – Igazán sajnálom, hogy megzavartam a falu békéjét – hüppögöm. – Csak épp nem megy minden túl fényesen per pillanat az életemben.

305 – Összezördült a fiújával – állapítja meg csalhatatlan diagnosztaként. – Nem, férjnél vagyok – emelem fel a bal kezemet, hogy megmutassam a gyűrűmet. – De a házasságom válságban van. Valójában úgy érzem, vége is. Azért utaztam egészen idáig, hogy meglátogassam a nővéremet, ő azonban szóba sem áll velem… – Érzem, hogy könnyek gördülnek végig az arcomon. – A szüleim terápiás hajókiránduláson vesznek részt, a férjem elment Ciprusra Nathan Temple-hez, a legjobb barátnőm tesz rám, és nincs egy lélek, akivel szót válthatnék. Egyszerűen azt sem tudom, hogyan tovább! Úgy értem, a szó szoros értelmében azt sem tudom, hová menjek, miután felálltam erről a padról… Hangosan felhüppögök, zsebkendőért tapogatózom, és letörlöm a könnyeimet. Aztán felnézek. A pasas hökkenten bámul. – Mondok én magának valamit, aranyom – mondja most valamivel enyhültebben. – Mit szólna egy csésze teához? – Pompásan hangzik – rebegem. – Nagyon szépen köszönöm. Átvezet a legelőn. Úgy viszi a két bőröndöt, mint a pelyhet, miközben én mögötte botladozom a kalapdobozzal. – Mellesleg Jimnek hívnak – szól át a válla fölött. – Engem pedig Beckynek – fújom ki az orromat. – Ön igazán olyan kedves! Meg akartam teázni Londonban is, de épp kifogytam a tejből. Voltaképpen… így kerültem ide.

306 – Hosszú az út idáig egy csésze teától – jegyzi meg szárazon. Az azonban még reggel volt, eszmélek rá. Mintha egymillió évvel ezelőtt lett volna. – No, nekünk még van tejünk – teszi hozzá, s befordul az egyik házba, ahol az ajtófélfa fölött fekete betűkkel a Scully Vegyesboltja felirat ékeskedik. Ahogy belépünk, felcsilingel egy csengő, és valahol hátul felugat egy kutya. – Ó! – nézek körül friss érdeklődéssel. – Ez egy bolt! – Ez a bolt – javít ki a házigazda. Leteszi a bőröndjeimét, és finoman beljebb terel a lábtörlőtől. E ponton a csengő abbahagyja a csilingelést. – Ötvenöt éve vezeti a család – mondja még. – Hűha! – nézek körül a derűs boltocskában, ahol friss kenyér roskadozik a polcokon, másokon konzervek és zacskók sorakoznak katonás rendben, régi vágású édességes csuprok, aztán állványra kitett képeslapok és szuvenírek. – Ez igazán elragadó! Eszerint ön… Mr. Scully? – Scully a falu neve, aranyom! – mondja Jim elmerengve. – Á, igen! Elfelejtettem – pirulok el. – A családi nevem Smith. És azt hiszem, igencsak rászorul arra a csésze teára! Kelly? – emeli fel a hangját. Pár pillanattal később egy tini jön elő egy hátsó ajtón keresztül. Úgy tizenhárom éves sovány kiscsaj. Finomszálú, barna haját lófarokba fogta, a szemét meg gondosan kifestette. Farmernadrág és rózsaszínű, rövid ujjú póló van rajta. A kezében a Heat magazin egy példánya. – Becsszó, hogy vigyáztam a boltra, apu! – mondja azonnal. –Csak egy magazinért mentem fel az emeletre.

307 – Jól van, jól, aranyom! Légy szíves készíts egy csésze finom teát ennek a hölgynek! Nagy… megrázkódtatáson… ment keresztül. – Igen, máris! – sandít rám Kelly gyanakodva. Most esik le a tantusz, milyen ijesztő lehet a külsőm. – Parancsoljon, foglaljon helyet! – húz elő egy széket Jim. – Köszönöm – mondom hálásan. Leteszem a kalapdobozt, és belekotrok az Angel táskába a sminkkészletemért. Felpattintom a kézitükröm, és megnézem magam… teremtő atyám! Soha ilyen ramatyul nem festettem! Az orrom kivörösödött, a szemem egy nyúléval vetekszik, a szemkihúzó ceruzám vonala elmosódott, és úgy festek, mint egy panda. A huszonnégy óráig kitartó türkizkék festék csíkja valahová az arcomra került. Gyorsan előveszek egy tisztítókendőt, és megszabadulok az egésztől, mígnem az ábrázatom csupasz rózsaszínre váltan bánatosan néz vissza rám a tükörből. Lényem egyik része a legszívesebben hagyná a fenébe az egészet. Minek nekem smink? Mi haszna, ha a házasságomnak annyi? – Tessék, parancsoljon! – jelenik meg előttem a pulton egy csésze gőzölgő tea. Felnézve látom, hogy Kelly árgus szemekkel figyel. – Nagyon szépen köszönöm! – mondom, még mindig remegő hangon. – Igazán aranyos vagy. – Nem tesz semmit – mondja Kelly, miközben felhörpölöm az első fenséges kortyot. Istenem, egy csésze tea mindenre gyógyír! – Ez csak nem…

308 Felnézve látom, hogy Kelly kocsányon lógó szemekkel mered az Angel táskára. Az előbb eltakarhatta a kalapdoboz. – Ez csak nem valódi Angel táska? Hirtelen elszorul a szívem, de enyhe félmosoly mögé rejtem a bánatomat. Ó, ha tudná! – Igen, egy valódi Angel táska. – Apu, a hölgynek igazi Angel táskája van! – kiáltja oda Kelly Jimnek, aki cukrot mér ki egy dobozból. – Mutattam neked a Glamourban! – ragyog fel a szeme az izgalomtól. – Az összes filmsztárnak ilyenje van! De a Harrodsban elfogyott, hol szerezte a magáét? – Milánóban – mondom kis hallgatás után. – Milánóban! – suttogja Kelly. – Ez csúcs! És ez Stila szájfény? –esik a tekintete a sminkes táskámra. – Izé… igen. – Emily Mastersnek is van Stila szájfénye – mondja vágyakozva. – Azt hiszi, ő a Jani. Csillogó szemére és kipirult arcára nézek, és hirtelen újra szeretnék tizenhárom éves lenni. Szombatonként elzarándokolni a boltokba, hogy elköltsem a heti zsebpénzemet. Miközben semmi másra nincs gondom, mint a biosz házi feladatra meg arra, tetszem-e James Fullertonnak. – Tessék… a tied – mondom, és előkotrok a sminkes táskából egy vadonatúj Stila szájfényt, grapefruit ízesítéssel. – Úgyse fogom soha használni. – Tényleg? Biztos benne? – tátja el a száját Kelly. – És ez a krémes pirosító tetszik-e? – adom kezébe a dobozt. –Nem mintha szükséged lenne rá… – Hú!

309 – Álljunk meg egy szóra! – hallom meg Jim hangját a bolt túloldaláról. – Kelly, nem foszthatod meg a hölgyet a sminkkészletétől! Add csak vissza, amit elvettél, aranyom! – csóválja a fejét megrovom – De hisz magától adta, apu! – mondja Kelly, és áttetsző bőre elpirul. – Nem én kértem, semmi ilyen… – Ugyan már, Jim! Kelly megtarthatja őket, én meg soha nem használom egyiket sem. Csak azért vettem meg mindkettőt, mert ha az ember többet költ el nyolc fontnál, ingyen parfümöt kap… Hirtelen újra elönti a szemem a könny. Istenem, Jessnek igaza van! Kész csődtömeg vagyok! – Jól van? – ijed meg Kelly. – Tessék, itt vannak, viszszaadom őket… – Nem, dehogy! – sikerítek ki egy mosolyt. – Csak… eszembe jutott valami. Megtörlöm a szemem egy papír zsebkendővel, felkelek, és a szuvenírek állványához megyek. Akár vehetnék is néhányat, amíg itt vagyok. Felveszek egy pipatartót, ami jól jönne apunak; meg egy festett fa tálcát, ami esetleg anyunak tetszene. Épp a Windermere-tó üveg makettjével szemezek, azon tűnődve, megvegyem-e Janice-nak, mikor két nőt veszek észre az ablak előtt. Ahogy feléjük nézek, egy harmadik is csatlakozik hozzájuk. – Mire várnak? – kérdem érdeklődve. – Erre – néz Jim az órájára, aztán kitesz egy feliratot, melyen ez olvasható: „Ma a kenyér féláron.” A nők menten betódulnak a boltba. – Két veknit kérek, Jim – mondja az egyik, akinek a haja fémes szürke, és bézs esőkabátot visel. – Croissantból van akciós? – Nem, ma nem. Az mind teljes árú – mondja Jim.

310 – Ó… – gondolkodik el a nő. – Akkor azt hagyjuk inkább. – Én három teljes kiőrlésű kenyeret kérek – szólal meg a második nő, akin fehér fejkendő van, és jókora barna retikült szorongat a kezében. – Ő meg kicsoda? – bök felém. – Láttuk sírni a legelőn. Turista tetszik lenni? – Mindig eltévednek – mondja az első nő. – Melyik hotelben szállt meg, aranyom? Beszél angolul? Speke Englese? – Dánnak látszik – mondja sokat tudón a harmadik nő. – Ki beszél itt dánul? – Angol vagyok – mondom. – És nem tévedtem el. Csak kiborultam, mert… – habozok, hogy folytassam-e – , mert válságban van a házasságom. Azért jöttem ide, hogy a nővérem segítségét kérjem, de nem hajlandó szóba állni velem. – A nővére? – kérdi a fejkendős nő gyanakvón. – Ki a maga nővére? – Ebben a faluban lakik – kortyolok a teámba. – Jessica Bertram-nak hívják. A nők úgy néznek, mintha fejbe vertem volna őket egy kalapáccsal. Zavartan nézek körbe, s látom, hogy Jimnek is leesett az álla. – Maga Jess testvére? – kérdi. – Hát… igen. A féltestvére. Körbenézek a boltban, de senki nem mozdul. Továbbra is úgy tátják rám a szájukat, mintha földönkívüli lennék. – Tudom, hogy a külsőnk kicsit különbözik…- kezdem. – Azt mondta, maga bolond – vágja a képembe Kelly. – Kelly! – inti le Jim.

311 – Hogyan? Mit mondott? – nézek egyik arcról a másikra. – Semmit! – vet figyelmeztető pillantást a lányára Jim. – Mindannyian tudtuk, hogy meglátogatni készül a rég elveszített testvérét – böki ki Kelly, ügyet se vetve rá. – Hazaérve azonban azt mondta, maga bolond, és álomvilágban él. Sajnálom, apu, de ez az igazság! Érzem, hogy válik lángvörösre az arcom. – Nem vagyok bolond! – kiáltom. – Teljesen normális vagyok! Csak… egy kicsit különbözöm Jesstől. Ő a köveket szereti… én a boltokat. – Akkor magát nem érdeklik a kövek? – kérdi a zöld fejkendős nő. – Nem igazán – vallom be. – Valójában… össze is kaptunk ezen. – Mi történt? – kérdi Kelly, aki csupa fül. – Hát… – tologatom lábfejemet sután a padlón –, azt mondtam Jessnek, ennél unalmasabb hobbit elképzelni sem tudok, és ez jellemző rá. Szavaimat hitetlenkedő ciccegés fogadja. – Az ember nem mondhat rosszat a kövekre Jess előtt – szólal meg a bézs esőkabátos nőci. – Imádja a köveit, hogy áldja meg az isten érte! – Jess jó kislány – veti közbe most a zöld fejkendős nő, és szigorúan néz rám. – Kemény, megbízható. Jó testvér lenne belőle. – Jobbat kívánni sem lehetne – helyesel a harmadik nő, és összehúzza magán sima kötésű kardigánját. Attól, ahogy rám néznek, védekezésre kényszerülök. – Nem az én hibám! Ki szeretnék békülni vele! De nem akar a testvérem lenni! Nem tudom, hol rontottuk el. Annyira szerettem volna, ha összebarátkozunk! Az egész

312 hétvégét átrendeztem, hogy a kedvére tegyek, de semmi sem tetszett neki. Annyira lekicsinylő volt! A vége egy hatalmas veszekedés lett… s végül kígyót-békát kiabáltunk egymásra… – Mit? – kérdi Kelly mohón. – Hát… – dörgölöm meg az orromat –, azt mondtam, hogy egy istencsapása meg hogy dögunalmas… Szavaimat újabb hangos ciccegés követi. Kelly felemeli a kezét, mintha el szeretne hallgattatni, de én nem akarok tovább hallgatni. Katartikus ez a kitárulkozás. Most, hogy elkezdtem, mindent be szándékozom vallani. – .. .ráadásul a világ legfösvényebb teremtése. – A riadt tekintetek csak még inkább adják alám a lovat. Olyan ez, mint egy hullámvasút, nincs megállás. – Hogy az ízlése nulla, hogy kioperálhatták a humorát… Újra meghallom a csengettyűt csilingelni. Ha jól meggondolom, nem is most hallottam, hanem másodpercekkel ezelőtt. Halálra rémülve megfordulok. Jess áll a küszöbön, az arca sápadt. – Jess! – dadogom. – Jaj, istenem, Jess! Én nem akartam… igazából nem… csak magyarázkodtam… – Hallottam, hogy idejöttél – mondja, szemlátomást keresgélve a szavakat. – Azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-e. Hogy nem akarsz-e megszállni nálam éjszakára. De… azt hiszem, meggondoltam magam – néz egyenesen a szemembe. – Azt hogy elkényeztetett és sekélyes teremtés vagy, eddig is tudtam, Becky. De hogy milyen kétszínű boszorka vagy, arra csak most jöttem rá. Ezzel sarkon fordul, és kivonul a boltból, és hangosan becsapja maga mögött az ajtót. Kelly arca lángvörös, Jim is kerüli a tekintetemet. Mindenki feszélyezett.

313 Aztán a zöld fejkendős nő összefonja karját a mellén. – Na, ezt jól elbaltázta, nem igaz, aranyom? – mondja. Teljes sokkba kerültem. Azért jöttem ide, hogy kibéküljek Jesszel… de csak tovább rontottam a helyzeten. – Ezt igya meg, aranyom! – tesz elém egy csésze frissen főzött teát Jim. – Három cukor van benne. A három nő is velem teázik. Jim bemutatta őket nekem: Edie a zöld fejkendős, Lorna a fémes szürke hajú és Bea, aki sima kötésű kardigánt visel. Még sütemény is kerül elénk. Az az érzésem, mind valami meghökkentőt várnak tőlem, amivel elszórakoztatnám őket. – Nem vagyok kétszínű boszorka – kesergek. – Igazán! Rendes vagyok, kedves! Azért jöttem ide, hogy áthidaljam a kettőnk között tátongó szakadékot! Tudom, nem jövünk ki jól Jess meg én. De tanulni akartam tőle. Az hittem, segít megmenteni a házasságomat… Újabb álmélkodó ciccegés. – Még a házasságával is bajok vannak! – szól oda Edie Jimnek, és csettint a nyelvével. – Uramisten! – A baj mindig esőstől jön – bömböli Lorna vészjóslóan. – Meglépett az a kurafi valami kis nőcskével, ugye? Jim rám pillant, aztán a nők felé hajol, és hangját lehalkítva mondja: – Úgy tudom, Ciprusra ment egy Nathan Temple nevű fickóval. – Á, már értem! – tágul kerekre Edie szeme. – És most mihez kezd, Becky? – harapdálja az ajkát Kelly. Menj haza! – villan az agyamba. – Add fel! De egyre magam előtt látom Jess sápadt arcát, és ez olyan érzés, mintha szíven döftek volna. Tudom én, milyen, amikor rosszindulatú libák szívatják az embert. Épp

314 eleget láttam belőlük. Eszembe jut Alicia, a nyakigláb szuka, a világ leggonoszabb, legaljasabb némbere. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy a tulajdon nővérem ugyanezt higgye rólam! – Bocsánatot kell kérnem Jesstől – mondom. – Tudom, hogy már soha nem leszünk barátok, mégsem mehetek úgy haza, hogy a legrosszabbat gondolja rólam – belekortyolok a tűzforró teába, aztán felnézek. – Meg tudnék itt szállni valakinél? – Edie-nek van egy kis panziója – mondja Jim. – Van szabad szobája, Edie? Edie benyúl a böhöm nagy barna táskájába, elővesz egy jegyzettömböt, és silabizálni kezdi. – Szerencséje van – mondja, ahogy felpillant. – Maradt egy luxus egyágyasom. – Edie-nél jó helye lesz – mondja Jim olyan kedvesen, hogy újra érzem, amint azok a nevetséges könnyek elöntik a szememet. – Megszállhatnék akkor önnél éjszakára? – kérdem, és a szemem törölgetem. – Igazán köszönöm. – Újra beleiszom a teába, és most nézem meg alaposabban a csészémet. Kék cserépbögre, amelyen fehéren festve áll a Scully felirat. – Jaj, de szép! – mondom, és lenyelem a teát. – Eladó? – Hátul találhatók az állványon – mondja Jim, akit szemlátomást mulattat a kérdésem. – Vehetnék kettőt? Úgy értem, négyet? – nyúlok egy papír zsebkendőért, és kifújom az orromat. – És… mindent köszönök. Önök annyira rendesek velem. A panzió nagy, fehér családi ház, közvetlenül a legelővel szemben. Jim odaviszi a bőröndjeimét. Én a kalap-

315 dobozt cipelem, meg a szuvenírekkel teli bevásárló táskát. Edie a sarkamban liheg, és a betartandó szabályokat sorolja. – Tizenegy után nem lehet férfilátogatót fogadni… háromnál több látogató nem lehet jelen a vendégszobában… tilos a szipuzás, és aerosollal sem szabad szenynyezni a levegőt… fizetni előre kell. Hálásan köszönöm a készpénzt vagy az utazási csekket – zárja a listát, mire elérjük a kivilágított ajtót. – Innentől már elboldogul, Becky? – kérdi Jim, és leteszi a bőröndjeimét. – Minden rendben lesz. És nagyon szépen köszönöm – mondom, olyan hálával, hogy a legszívesebben adnék neki egy puszit. De nem igazán merem… ezért csak nézem, ahogy ismét átmegy a legelőn. – Hálásan köszönjük – ismétli meg előbbi kitételét Edie jelentőségteljesen. – Ó! Persze, rögtön! – mondom, amint rájövök, hogy a fizetséget kéri. Beletúrok a táskámba a tárcámért, és az ujjam nekiütközik a mobilnak. A szokás hatalmánál fogva előveszem, és megnézem a kijelzőt. Továbbra sem látok jelet. – Ha telefonálni óhajt, használhatja a hallban elhelyezett fizetős készüléket – mondja Edie. – Lehúzhatja a tetőt, hogy senki ne hallja. Vajon kit hívhatnék fel? Elszorul a szívem, ahogy Luke-ra gondolok Ciprus szigetén, aki továbbra is pipa rám; vagy a szüleimre, akik nyakig ülnek a sétahajós terápiában; végül Suze-ra, aki javában piknikezik holmi napfénytől pettyezett pázsiton, Lulu és számtalan kezeslábasos porontya társaságában.

316 – Nem, sajnos nincs kit felhívnom – próbálok mosolyogni. – Az igazat megvallva… senki nem vette észre, hogy elutaztam.

317

2003. június 5. 16:54 Beckynek Suze-tól Bex bocs hogy elkerültük egymást. Miért nem válaszolsz a hívásaimra? A piknik borzalmas volt, mindanynyiunkat agyoncsípdestek a darazsak. Hiányzol. Meglátogatlak Londonban. Hívjál. Suzexxxx 2003. június 6. 10:02 Beckynek Suze-tól Szia Bex, én vagyok az. Te hol kódorogsz? Kérlek, hívj fel!!!! Suzex 2003. június 6. 2:36 Beckynek Suze-tól Bex? Hol a csudában vagy????????????????? Suzexxxx

318

TIZENNYOLC Rosszul alszom. Valójában sehogyan sem. Egész éjjel Edie panziójának egyenetlen mennyezetét bámultam, és közben folyvást ugyanazok a gondolatok keringtek a fejemben. Valamicskét mégis alhattam, mert amikor reggel kipattant a szemem, még elevenen élt bennem az éjszakai iszonyú rémálmom, mikor is Aliciává, a nyakigláb némber-ré változtam. Rózsaszínű kosztüm volt rajtam, s vérfagyasztó, gúnyos kacagás bugyorgott fel a torkomon, miközben Jess sápadtan, összetörten pislogott rám. Ha jobban meggondolom, nagyon hasonlított rám. Ettől a gondolattól is teljesen rám tör a frász. Tennem kell valamit! Nem vagyok éhes, de Edie kiadós angol reggelit készített, és hüledezve nézett rám, amikor előadtam, hogy normál hétköznapokon egy szelet pirítóst tolok le a reggeli kávémmal. Ezért csipegetek valamennyit a szalonnás rántottából, és úgy teszek, mintha odalennék a véres hurkáért. Mindeközben kínosan ügyelek arra, nehogy beszélgetésbe elegyedjem egy kedves német házaspárral, akik itt nyaralnak. Miután az utolsó korty kávét is legurítom, elindulok, hogy megkeressem Jesst. Ahogy a házához caplatok, a reggeli nap a szemembe tűz, és hűvös szél kap a hajamba. A legelő túloldalán Jim ügyködik a boltja előtt, almás ládákat pakol a teherautóról. Ahogy meglát, üdvözlésül felemeli a kezét. Visszaintek, és menten jobb lesz a kedvem. Ezt a napot az isten is kibékülésre teremtette! Újrakezdésre, friss kezdetekre!

319 Az ismerős bejárati ajtóhoz megyek, megnyomom a csengőt, és várok. Semmi válasz. Na jó! Most már tényleg baromira unom, hogy az, akit keresek nincs otthon, amikor épp megható, érzelmes öszszeborulást tervezek. Hunyorogva szemügyre veszem az ablakokat, vajon melyik mögött bújhat meg Jess. Talán apró kavicsokkal kellene dobálnom az ablakát. De mi van, ha betöröm az ablaküveget? Akkor aztán igazán lesz miért utálnia. Még néhányszor megnyomom a csengőt, aztán feladom, és visszafordulok az ösvényen. Leülök egy romos falmaradványra, valami kerítésfélére, és kényelembe helyezem magam. Isteni az idő. Megvárom, amíg hazaér, és amint meglátom, eléje pattanok, és elregélem neki, mennyire sajnálom a történteket. A kerítés azonban korántsem olyan kényelmes, mint első ránézésre hittem. Ide-oda fészkelődöm, hátha úgy nem nyom annyira. Megnézem az órámat, majd figyelem, amint egy öreg hölgy végigbaktat az út túloldalán a kiskutyájával. Újra megnézem az órámat. Öt perc telt el, amióta ideültem. A fenébe is, hogyan bírják cérnával a nőkre leskelődő szatírok? Halálra unhatják magukat. Felkelek, hogy kinyújtóztassam a lábam, és újra odamegyek Jess háza elé. Csöngetek, csak a biztonság kedvéért, aztán megint visszalépdelek a kedvenc ülőalkalmatosságomhoz. Ahogy feléje közeledem, látom, hogy egy rendőr igyekszik az irányomban az utcán. Mit keres itt egy rendőr, ezen a kis utcán, délelőtt tízkor? Azt hittem, a

320 helyi erők az íróasztaluknál ülnek, és elmerülnek a papírmunkában vagy a terepen járőröznek. Elfog a balsejtelem, ahogy látom, hogy a közeg egyenesen felém tart. De hát én semmi rosszat nem teszek, nem igaz? Nem kaptam még tiltó végzést Jess elkerülésére. Vagy mégis törvényelleneset művelek? De hiszen alig öt perce vagyok itt! Úgy látszik, ez nem számít. Különben pedig honnan tudja ez a zsernyák, hogy bárki után leskelődöm? Hiszen akár levegőzhetnék is itt. – Jól érzi magát? – kérdi a rendőr, ahogy a közelembe ér. – Köszönöm, minden rendben. Várakozón néz rám. – Valami gond van? – kérdezem. – Volna kedves arrébb menni, kisasszony? Ez nem közterület. – Miért kellene arrébb mennem? – kérdezem nagy bátran. – Ez a baj ezzel az országgal! Aki nem igazodik a tömeghez, aki kilóg egy kicsit a sorból, azt üldözik! Miért nem ülhetek békében ezen a falon, anélkül, hogy zaklatnának? – Mert ez az én falam, és az én házam – mutat a bejárati ajtóra. – Jaj, bocs! – vörösödöm el, és felugrók. – Én csak… izé… már megyek is. Köszönöm, hogy szólt! Igazán szép a kerítése! Jó, ennyit a leskelődésről. Majd később visszajövök. Lebotorkálok a domboldalon a legelőig, és egyenesen a boltba visz a lábam. Hova máshova? Belépve Kellyt a kassza mögött találom az Elle egy példányával. Jim eközben az almákat rendezgeti el egy állványon.

321 – Elmentem Jesshez, de nem volt otthon – jelentem morcosan. – Meg kell várnom, amíg hazaér. – Felolvassam a horoszkópját? – kérdi Kelly. – Hátha mond valamit a testvérekről. – Neked most a vizsgáidra kellene készülnöd, fiatal hölgy – feddi meg az apja. – Ha nem dolgozol, menj és várj meg a teázóban! – Nem! – feleli Kelly gyorsan. – Inkább tanulok! Vág egy fintort, leteszi az Elle-t, és az Algebra alapjai című tankönyvért nyúl. Egek, algebra! Még a létezéséről is elfeledkeztem. Igazából örülhetek, hogy elmúltam tizenhárom. Meg kell emelnem a vércukorszintemet, ezért megindulok a süteményes polc felé, ahol felmarkolok pár csokis és Orange Club kekszet. Innen az irodaszerekhez visz az utam. Az embernek soha nem lehet elég az irodaszerekből, ezért felveszek egy csomag báránykás rajzszöget, mert az ilyen mindig jól jön a háznál. A hozzáillő fűzőgépről és irattartóról sem mondhatok le. – Minden rendben? – kérdi Jim, és kíváncsian méregeti a magamhoz ölelt árut. – Igen, köszönöm! A pénztárhoz viszem a most szerzett kincseket, ahol Kelly beüti őket. – Nem kér egy csésze teát? – kérdi. – Jaj, nem, köszönöm – felelem udvariasan. – Nem akarok tolakodni. Csak útban lennék. – Kinek lenne útban? – morogja. – Senki nem teszi be ide a lábát délután négyig, amíg meg nem jön a kenyér. És kikérdezhetne a francia szavakból. – Szívesen, ha ezzel tudok segíteni – mondom vidáman.

322 Három óra múlva még mindig ott vagyok. Megittam három csésze teát, bekebeleztem úgy három csomag csokis kekszet, egy almát, és további szuveníreket vettem a szeretteim számára, például egy emberes kancsókészletet meg néhány tányéralátétet, ami minden házban elkel, ugyebár. Emellett segítettem Kellynek a leckeírásban. Igaz ugyan, hogy mostanra áteveztünk az algebrától és a francia szavak kikérdezésétől ahhoz a világrengetően fontos kérdéshez, mit vegyen fel Kelly az iskolai bulira. Minden egyes magazinját fellapoztuk, s többféleképpen is kifestettem a szemét, csak hogy felmérhesse a lehetőségeket. Az egyik szemét füstösre festettem és a megmaradt műszempillámmal tettem dögössé a pillantását, a másik szemét ezzel szemben ezüstös árnyalatokkal sminkeltem a hatvanas évek divatja szerint, és megspékeltem fehér szempillafestékkel. – Vigyázz, nehogy anyád meglásson így! – szól rá Jim a lányára, valahányszor elmegy mellette. – Ha lennének hajtűim, a világ legizgibb lófarkát tudnám kisikeríteni – mondom, miközben Kelly arcát méregetem. – Istenien festek! – nézi meg magát a tükörben. – Csodás formájú az arcocskád – mondom neki, és csillámport viszek fel rá. – Juj, de izgi! – néz rám ragyogó szemmel. – Istenem, de jó is lenne, Becky, ha itt laknál! Naponta ki tudnál festeni! Annyira fel van dobva, hogy nevetségesen meghatódom. – Hát, tudod… talán eljövök még – mondom. – Ha kibékülök Jesszel.

323 De amint eszembe jut a testvérem, összeomlók legbelül. Minél több idő telik el, annál jobban félek az újbóli találkozástól. – Szerettem volna őt is kicsinosítani, úgy, ahogy téged – teszem hozzá elmerengve. – De őt nem érdekelte. – Akkor tök hülye – mondja Kelly. – Nem, dehogy. Csak… neki más az ízlése. – Nehéz természet – szól közbe Jim is, aki valamiféle cseresznyés befőttes üvegekkel megy el mellettem. – Alig hiszem el, hogy maguk ketten testvérek. – Leteszi az üvegeket és megtörli a homlokát. – Talán a nevelés teszi. Jessnek nem volt könnyű élete. – Ismeri akkor a családot? – kérdem. – Hogyne, persze, ha nem is jól – bólint. – Üzleteltem egy keveset az apjával, övé a Bertram Foods. Odaát lakik Nailsburyben, hét kilométerre innen. Hirtelen elfog a kíváncsiság. Jess alig beszélt a családjáról, hiába próbáltam finoman kihúzni belőle valamit. – És… milyenek? – kérdem, tőlem telhetően közönyösen. –Mármint a család. – Amint mondtam, nem volt könnyű élete a kislánynak. Az édesanyja meghalt tizenöt éves korában. Bonyolult kor egy kamaszlány életében. – Ezt nem tudtam! – kerekedik el Kelly szeme. – És az édesapja… nos, ő alapjában véve derék, becsületes ember- könyököl elgondolkozva a pultra Jim. – És nagyon sikeres is. A semmiből építette ki a Bertram Foods-ot, egyedül a szorgalmára támaszkodva. Ugyanakkor… hogy is mondjam… nem egy melegszívű egyéniség. Kicsit mindig keményen bánt Jesszel, ahogyan a fiútestvéreivel is. Emlékszem a kislányra, milyen volt, amikor elkezdte a magasabb szintű tanulmányait. Már a gim-

324 náziumot is Carlisle-ban járta ki, ami igen jó nevű intézmény. – Én is megpróbáltam bejutni oda – fintorodik el Kelly –, de nekem nem sikerült. – Okos lány ez a Jess – állapítja meg elismerőleg Jim. – Ugyanakkor naponta három átszállással buszozott át az iskolájába. Gyakran hajtottam el arrafelé akkoriban, és amíg élek, nem felejtem el, ahogy ott állt a kora reggeli ködben a buszmegállóban a jókora iskolatáskájával. Nem volt még akkor olyan izmos, erős hölgy, mint mostanában, vékonydongájú kölyök volt. Nem is tudom, mit mondhatnék erre. A szüleimre gondolok, akik naponta autóztak velem az iskoláig és vissza, noha mindössze egy kilométerre volt tőlünk. – Gazdagok lehetnek, ha övék a Bertram Foods – kotor bele Kelly a sminkes táskámba. – Az összes mirelit pástétomot tőlük vásároljuk – fordul felém magyarázólag. – És a jégkrémet is. Óriási katalógusuk van! – Hát, meg kell hagyni, van mit a tejbe aprítaniuk – véli Jim. –De mindig is zsugoriak voltak. – Feltépi az instant levesek kartondobozát, és rakosgatni kezdi őket a polcra. – Bill Bertram annak idején még dicsekedett is ezzel. Hogy hogy megdolgoztatta az összes kölyköt a zsebpénzéért! – Most csirkés és gombás zacskós levesek kerülnek a polcra. – Ha pedig nem volt épp pénz iskolai kirándulásra, hát nem mentek. Így volt ez, bizony. – Iskolai kirándulásra? – értetlenkedem. – De hát az ilyet mindig a szülő fizeti! – A Bertram családban más járta. Az apa meg akarta tanítani a gyerekeit, hogy becsüljék meg a pénzt. Egyszer az egész iskola azt beszélte, hogy az egyik Bertram fiú

325 nem mehetett el a pantomim előadásra, mert nem tudta megvenni a jegyet. Ő volt az egyedüli az iskolában, aki otthon maradt. Az apja nem segítette ki. – Jim folytatja a levesek rakosgatását. – Nem tudom, igaz-e a történet, de nem lepne meg, ha igaz lenne. Nem is tudod, milyen jó dolgod van, ifjú hölgy! – néz aztán a lányára tettetett szigorral. – De besegítek a háztartásba! – vág vissza ő azonnal. – Segítek vagy nem? Az édességes pultra helyezett rágóért nyúl, kibontja a papírjából, aztán hozzám fordul. – Most pedig én sminkellek ki téged, Becky! Van bronzosítód? – kotor a sminkes táskámba. – Izé… valahol – mondom szórakozottan, mert továbbra is a vékonydongájú, iskolás Jess jár a fejemben, amint a buszmegállóban álldogál. Jim lelapítja az instant levesek kartonját, majd felém fordul, és mérlegelő tekintettel néz rám. – Ne aggódjon, angyalom! Majdcsak kibékül Jesszel. – Remélem – kísérelek meg egy mosolyt. – Elvégre is testvérek, családtagok. Márpedig egy családban folyton bántják egymást. Az anyját! – néz ki az ablakon. – Ma korán összecsődültek. Követem a pillantását, és két öreg hölgyet látok meg a bolt előtt téblábolni. Az egyikük a kenyér feliratra pillog, aztán megfordul, és fejét csóválva mond valamit a másiknak. – Senki sem vesz teljes árú kenyeret? – kérdem. – Ebben a faluban nem – mondja Jim. – A turistákat kivéve, de belőlük nincs sok. Többnyire hegymászók, akik fel szeretnének jutni a Scully csúcsra… őket pedig nem igazán érdekli a kenyér. Inkább a mentőszolgálat.

326 – Hogyhogy? – kérdem értetlenül. – Már amikor azok az ostoba fajankók bajba kerülnek – von vállat Jim, és a féláras felirat után nyúl. – De hát ez van. Ami azt illeti, kezdek rajtaveszteni a kenyéren. – Pedig olyan finom, amikor friss és ropogós! – nézek végig a duzzadozó veknik sorain. Hirtelen megsajnálom őket; olyanok, mint a petrezselymet áruló vénkisasszonyok. – Én veszek párat. Teljes áron – mondom határozottan. – De épp most csökkentem az árat – mutat ki Jim. – Nem számít. Kérek két fehéret és egy barnát! A kenyerek polcához megyek, és leveszem, amit kinéztem magamnak. – Mihez kezdesz ennyi kenyérrel? – kérdi Kelly. – Nem tudom. Majd pirítóst sütök. Átnyújtok neki néhány fontot apróban, ő pedig kuncogva egy zacskóba csomagolja a vekniket. – Jessnek igaza van, hogy nincs ki a négy kereked – mondja. –Kisminkelhetem a szemed? Milyen stílust szeretnél? – Jönnek a vásárlók – figyelmezteti Jim. – Mindjárt kiteszem a feliratot. – Csak az egyik szemed – mondja Kelly, és a szemfesték-palettáért nyúl. – Aztán ha mind elmentek, kezelésbe veszem a másikat. Hunyd be a szemed, Becky! Ezzel szemfestéket kezd felvinni a szemhéjamra. Behunyom a szemem, és élvezem a kefe csiklandozó, simogató puhaságát. Mindig is imádtam sminkelni. – Rendben – mondja Kelly. – Most jön a szemceruza. Ne mozogj… – Felrakom a feliratot – jelenti Jim.

327 Pillanatnyi csönd után meghallom a csengő ismerős csilingelését, és a betóduló emberek zsivaját. – Juj… ne nyisd ki a szemed, légyszi, Becky! – ijed meg Kelly. –Nem tudom, jól sikerült-e… – Hadd látom! Kinyitom a szemem, és felkapom a sminkes tükröt. Az egyik szemem babarózsaszínben tündököl, s a felső szemhéjat kissé reszketeg vonalban vörös szemceruza vonala fogja körül. Úgy festek, mint akit valamiféle förtelmes szembetegség támadott meg. – Kelly! – Az Elle-ben ez volt! – védekezik, és mutatja az újságban látható manökent a kifutón. – Rózsaszín, vörös szemceruzával! – Úgy festek, mint egy félelmetes fenevad! Akaratom ellenére elnevetem magam féloldalas arcom láttán. Életemben nem festettem ilyen borzalmasan. Felpillantok, hogy észrevette-e valamelyik vevő, de nyomban el is hal a nevetésem. Jess lép a boltba mások társaságában. Irtó hűvös és ellenséges, semmiben sem emlékeztet a vékonypénzű tizenegy éves kislányra, aki kora reggel várakozott a buszmegállóban. Tekintete megvetően fut végig a magazinokon, a nyitott sminkes táskán és a pulton elszórtan heverő sminkes eszközökön. Aztán szó nélkül elfordul, és a diszkont árú konzervdobozok közé kotor. Olyan csönd van a boltban, hogy a légy zümmögését is meg lehetne hallani. Tuti, hogy mindenki tudja, mi folyik itt. Jimre nézek, aki biztatóan biccent felém. – Nos, ö… Jess – kezdem. – Reggel jártam nálad. Csak meg akartam magyarázni…

328 – Nincs mit megmagyarázni – fordít hátat nyersen. – Fogalmam sincs, mit keresel még itt. – Velem szépítkezik – mondja Kelly szolgálatkészen. – Nem igaz, Becky? Hálás mosolyt villantok rá, de továbbra is Jessre figyelek. – Azért maradtam, mert beszélni szeretnék veled. Bocsánatot… szeretnék kérni. Nem mehetnénk el együtt vacsorázni ma este? – Nem hinném, hogy elég jól öltözött vagyok ahhoz, hogy társaságot szolgáltassak neked, Becky – mondja fahangon. Az arca továbbra is zárkózott, de érzékelem a mögötte fortyogó haragot. –Jess… – Különben is dolgom van – teszi le a pultra a horpadt konzervdobozokat, meg egy másikat, amelyikről teljesen lehámlott a papírburkolat, és tíz pennyért mérik. – Tudod, mi ez, Jim? – Azt hiszem, gyümölcskoktél – vonja fel Jim a szemöldökét. –De lehet, hogy sárgarépa… – Jó, megveszem – aprót perkál le a pultra, és papír bevásárló szatyrot halász elő a zsebéből. – Zacskóra nincs szükségem, köszönöm. – Akkor egy másik este! – hebegem kétségbeesetten. – De lehet ebéd is… – Szállj le rólam, Becky! Kicsörtet a boltból, én meg csak ülök ott, és ég az arcom, mintha felpofoztak volna. A csönd fokozatosan halk sugdolózásnak, majd hangos zsibongásnak adja át a helyét. Magamon érzem az emberek fürkész tekintetét, ahogy odajönnek a pulthoz fizetni, de túlontúl leforrázottnak érzem magam ahhoz, hogy érdekeljen.

329 – Jól vagy, Becky? – kérdi Kelly, és próbaképpen megérinti a vállamat. – Ezt is elszúrtam – ejtem le csüggedten mindkét karom. – Láttad te is. – Mindig is önfejű teremtés volt – csóválja a fejét Jim. – Már gyerekkorában is. Ő önmaga legnagyobb ellensége, én mondom. Kemény magával, de mindenki mással is. – Elhallgat, és valami piszokfoltot szed le a pultról egy spatulafélével. – Pedig igazán kijöhetne egy olyan testvérrel, mint maga, Becky! – Tegyél rá! – javasolja Kelly haragosan. – Ugyan mi szükséged egy ilyen rokonra? Felejtsd el, hogy a nővéred! Tégy úgy, mintha nem is létezne! – Nem olyan egyszerű ez azért, ugye? – kérdi Jim. – A családon belül nem. Az ember nem sétálhat el csak úgy. – Nem is tudom – vonok vállat letörten. – Talán mégiscsak ezt kellene tennünk. Úgy értem, teljes huszonhét éven át megvoltunk egymás nélkül… – És újabb huszonhét évig ezt akarná? – néz rám Jim hirtelenül szigorúan. – Hisz egyikőjüknek sincs lánytestvére. Összemelegedhetnének. – Nem az én hibám…- kezdek el magyarázkodni, aztán elhallgatok, mert eszembe jut a tegnap esti magánszámom, amit ő is hallott. – Nos, nem teljesen az… – Nem állítottam én egy szóval se – mondja Jim, aki miután kiszolgált két vevőt, újra odafordul hozzám. – Van egy ötletem! Tudom, mit csinál Jess ma este. Valójában én is ott leszek. – Tényleg? – Úgy biza. Egy helyi környezetvédelmi tiltakozó gyűlésről van szó. Mindenki odamegy. Miért nem jön magácska is? – csillan fel a szeme.

330 FAXÜZENET Luke Brandonnek Aphrodité Szentélye Hotel Ciprus Küldi: Susan Cleath-Stuart 2003. június 6. SÜRGŐS Luke Becky nincs odahaza, senki nem tudja, hová tűnt. Továbbra sem tudom elérni telefonon. Nagyon aggódom miatta. Suze

331

TIZENKILENC Jó. Itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megbékítsem Jesst. Hogy megmutassam neki, nem vagyok sekélyes és elkényeztetett. Ezt már igazán nem szabad elbaltáznom! Az első és legfontosabb a szerelésem. Homlokráncolva nézem át a teljes ruhatáram, ami már a szobám ágyán gondosan kiteregetve várja a mustrát. Mi felel meg a legjobban egy környezetvédelmi tiltakozó gyűlésnek? Bőrnaci… kizárt… a csillámporos top szintén… tekintetem ekkor hirtelen megállapodik egy katonai terepmintás nadrágon, és előhúzom a halomból. Kitűnő! Jó, rózsaszín, de ezen nem segíthetek. És… igen, megvan… jelszavas pólót veszek fel hozzá. Egy zseni vagyok! Kibányászok a rakásból egy olyat, aminek a „dögös” felirat olvasható az elején, és istenien megy is a nadrághoz. Sajnos azonban nem sok köze van a tiltakozó tüntetésekhez. Pillanatnyi gondolkozás után piros tollat kerítek elő a táskámból, és a „dögös” elé kanyarintom: „nem…” „nem dögös” – ennek nem sok értelme van, de az alapötlet a lényeg. Ráadásul nem sminkelem ki magam, csupáncsak a szemem húzom ki egy pirinyót, meg egy icipicit kifestem a szempillámat és színtelen szájfényt teszek fel. Copfba fogom a hajam, aztán megcsodálom magam a tükörben. Ami azt illeti, irtó harciasan nézek ki! Kísérletképpen szalutálok, és a tükör felé rázom az öklömet. – Éljenek a munkások! – dörgöm. – Testvérek, egyesüljetek!

332 Istenem, ez az! Azt hiszem, egész jó aktivista lennék. A tiltakozó gyűlést a közösségi házban tartják. Amikor megérkezem, szinte telt ház van. Mindenütt táblák emelkednek a fejek fölé, rajtuk például olyan jelszavak, mint „Ne szennyezzétek a vidékünket!” Becélzok egy asztalt, amelyen kávés poharak és sütemények állnak. – Kér egy pohárral, aranyom? – kérdi egy öregecske helybeli vízhatlan vadászköpenyben. – Köszönöm – mondom. – Ö… köszönöm, testvér. Előre, sztrájkra fel! – pattogok katonásan, és szalutálok hozzá. Az öreg kissé ijedten néz rám, de azután eszembe jut, hogy ezek itt nem is sztrájkolnak. Kicsit összezavart a Billy Elliot. De a lényeg akkor is ugyanaz, nem igaz? Szolidaritás és harc a közös ügyért. A csarnok közepe felé tartok, kezemben a csészével, mikor elkapom egy fiatalabb fickó tekintetét. A haja vörösen meredezik, és farmerkabátja tele van kitűzővel. – Szeretettel üdvözlöm! – mondja, elszakadva a saját csoportjától, és a kezét nyújtja. – Robin vagyok. Nem láttam itt korábban. – Becky vagyok. Valójában csak látogatóban járok itt. De Jim azt mondta, nem baj, ha eljövök… – Hogyne, persze! Mindenkit örömmel üdvözlünk körünkben, legyen helybeli vagy látogató… a lényeg változatlan – bólogat lelkesen Robin. – A környezettudatosság mindennél előbbre való. – Szóról szóra egyetértek! – iszom bele a kávémba, és szemem megakad a szórólapok nyalábján, amit a kezében szorongat. – Elvihetnék belőlük néhányat Londonba, és osztogathatnám, ha gondolja. Hadd terjedjen az ige.

333 – Nagyszerű! – mosolyodik el Robin. – Pontosan erre a fajta proaktív magatartásra lenne szükségünk! Milyenfajta környezetvédelmi ügyekkel foglalkozik leginkább? Gondolkozzunk csak! Környezetvédelmi ügyek. – Ümm… – kortyolok újra a kávémba. – Valójában mindenfélével! Fákkal… meg… izé… sünökkel… – Sünökkel? – képed el Robin. A francba! Ez csak azért bukott ki belőlem, mert közben másra sem tudok gondolni, mint a süni égbe meredező tüskéire, ha a fazon hajára nézek. – Hogy el ne üsse őket az autó – rögtönzők. – Súlyos veszély ez a mai világban. – Hogyne, hogyne – ráncolja a homlokát Robin elgondolkozva. – Eszerint olyan akciócsoport tagja, amely mindenekelőtt a veszélyeztetett sünök védelmét vállalta fel? Jó, de most haladéktalanul váltsunk témát. – Igen – hallom meg a tulajdon hangomat. – Tusi a neve. – Tusi! – mosolyodik el. – Igazán találó! – Igen – mondom magabiztosan. – Tulajdonképpen betűszó, annyi mint: Tüntess a senyvedő… izé… – jó, könnyebb szót is választhattam volna – lényekért, mindért, a süniket is beleértve… Megkönnyebbülten elhallgatok, mert Jimet látom közeledni, egy sovány, inas nő társaságában, akin farmer és kockás ing van. Ő lehet a felesége! – Üdvözlöm, Jim – köszönti Robin barátságos mosollyal. –Örülök, hogy sikerült eljönnie. – Jó estét, Jim! – köszönök én is, és a nő felé fordulok. – Ön bizonyára Elizabeth.

334 – Maga meg a híres-nevezetes Becky! – csapja össze a kezét. –A mi Kellynk egyfolytában magáról beszél. – Kelly aranyos kislány! Ma olyan jól elszórakoztunk, csinosítgattuk egymást – hirtelen elhallgatok, mert látom, hogy Jim elkomorodik. – Izé, a vizsgára tanultunk – teszem hozzá sietve. –Számtanoztunk, és átvettük a francia szavakat. – Itt van Jess? – néz körül a teremben Jim. – Nem tudom – mondom, és a szokásos félelem fog el a nevét hallva. – Eddig nem láttam. – Milyen kár – csettint a nyelvével Elizabeth. – Jim mindent elmondott az esetről. Két nővér, akik nem beszélnek egymással. Pedig maguk olyan fiatalok! Előttük az egész élet, hogy barátkozzanak, tudja. Egy testvér igazi áldás! – Majd összebékülnek – mondja Jim könnyedén. – Á, itt is van ő! Sarkon perdülök, és valóban, Jess pont felénk tart, de ahogy meglát, a földbe gyökereznek a lábai. – Mit keres ez itt? – kérdi Jimtől. – Ő a csoport új tagja, Jess – mondja Robin, aki most mosolyogva előlép. – Bemutatom Beckyt! – Jó estét, Jess! – morgóm ideges mosollyal. – Azt gondoltam, ideje a környezetvédelemmel is törődnöm! – Becky területe a sünök védelme – szól közbe Robin. – Micsoda? – Belekerül pár másodpercbe, amíg Jess megemészti a hallottakat, aztán hevesen zárni kezdi a fejét. – Nem és nem! Nem tagja ő semmiféle csoportnak! És nem való ide a gyűlésünkre! Menjen innen! Most, azonnal! – Ti ketten ismeritek egymást? – kérdi Robin, aki kétségbeesetten igyekszik megérteni a helyzetet.

335 Jess félrenéz. – Testvérek vagyunk – magyarázom. – Akik nemsokára kibékülnek – mondja Jim színpadias Suttogással. – Nézd, Jess – inti le Robin komolyan. – Ismered a csoportunk hozzáállását. A személyes nézetkülönbségeket az ajtón kívül hagyjuk. Itt mindenki szívesen látott vendég. Mindenki barát! Becky máris vállalkozott a terjesztésre! – mosolyog rám. – Nem! – kap a fejéhez Jess. – Te nem tudod, mi minden telik ki tőle… – Jöjjön, Becky! – szól oda Robin, ügyet se vetve Jessre. – Keresünk magának egy széket. Lassan elhal a beszélgetés moraja, és mindenki letelepszik a patkó alakban elrendezett széksorokba. Ahogy körbenézek az arcokon, felfedezem köztük Edie-t és Lornát meg többeket Jim boltjából. – Mindenkit üdvözlök – foglalja el helyét Robin a főasztalnál. – Még mielőtt elkezdjük, lenne néhány bejelentésem. Mint tudják, holnap van a szponzorált teljesítménytúra napja a Scully csúcsra. Hányan lesznek ott? Az egybegyűltek közel fele feltartja a kezét, köztük Jess is. Csaknem kísértésbe esem, hogy én is jelentkezzem, van azonban valami a „teljesítménytúra” szóban, ami visszatart, a „Scully csúcsról” nem is beszélve. – Pompás! – veszi szemügyre elégedetten a kezeket Robin. – Akik vállalkoznak erre az embert próbáló feladatra, azokat arra kérem, hogy teljes felszereléssel vágjanak neki a hegynek. Sajnos a meteorológusok semmi jót nem ígérnek. Köd és talán eső is várható. Sajnálkozó morgás fut végig a termen, amelybe itt-ott nevetés keveredik.

336 – Ne féljenek, a beérkezőket forró itallal várjuk a célvonalban – folytatja Robin. – Szerencsés versenyzést kívánok valamennyi résztvevőnek. – Most pedig – mosolyog körbe a teremben – szeretném bemutatni a csoport új tagját. Becky a sünök avatott szakértőjeként gazdagítja ismereteinket… más veszélyeztetett fajok is szóba jöhetnek, vagy csak a sünök? – néz rám tanácstalanul. – Izé…- köszörülöm meg a torkomat, miközben magamon érzem Jess villámló tekintetét. – Hát… legfőképpen a… sünök. – Mindannyian melegen üdvözöljük Beckyt. Jó, most pedig térjünk a tárgyra! – Belekotor a bőrtáskájába, és egy köteg papírt vesz elő. – íme, a Piper's Hillre tervezett bevásárlóközpont anyaga! Hatásszünetet tart, s a terem ellenségesen felzúg. – Az önkormányzat továbbra is az ártatlant adja, csakhogy furmányos módon mégiscsak hozzájutottam a tervrajzok másolatához – lengeti meg a papírköteget. Átadja egy sor elején ülő ürgének, aki átforgatja, majd továbbadja. – Teljesen kézenfekvő, hogy tömérdek érdemi ellenvetésünk van. Megkérem önöket, pillantsanak bele az anyagba… Engedelmesen végiglapozom a tervezetet, akárcsak a többiek, és megnézem a tervrajzokat. Körbepillantva látom, hogy az emberek haragosan, csalódottan rázzák a fejüket, ami őszintén szólva, nem lep meg. – Helyes – néz körbe Robin, és a tekintete megállapodik rajtam. – Becky, hallhatnánk először az ön véleményét? Kívülállóként mi az első reakciója? Minden szem rám szegeződik, s érzem, hogy elvörösödöm.

337 – Hát… a probléma első pillantásra is nyilvánvaló… – kezdem tapogatózva. – Pontosan – veszi át Robin a szót elégedetten. – Ez is a mi igazunk mellett szól. A gond annak is kézenfekvő, aki nem ismeri a térséget. Folytassa, Becky! – Nos…- pillantok segélykérően a tervrajzba, majd folytatom. –Legelőször is hadd jegyezzem meg, hogy a nyitva tartás meglehetősen korlátozott. Én minden este tízig nyitva tartanám a helyet. Hisz az emberek napközben dolgoznak, és nem akarják elsietni a bevásárlást! Körbenézve mindenütt döbbent arcokat látok. Vélhetőleg nem számítottak arra, hogy így fején találom a szöget. Felbátorodva a boltok jegyzékére koppintok. – Ezek az üzletek pedig semmit sem érnek. A Space. NK-t… a Josephet kellene ide telepíteni, és az L. K. Bennetet is feltétlenül! A teremben halálos csend támad, senki nem moccan. Jesst leszámítva, aki két kezébe fogja a fejét. Robin láthatóan nem tért még magához a meglepetéstől, de azért hősies erőfeszítést tesz egy mosolyra. – Becky… valami félreértés lelet itt. Nem a bevásárlóközpont ilyen-olyan vonatkozásai ellen tiltakozunk, hanem a puszta létezése ellen. – Hogyan? – pislogok rá értetlenül. – Nem akarjuk, hogy megépítsék – mondja Jess lassan, tagoltan, maró gúnnyal. – Ha megtennék, tönkretennék ezzel a természet szépségét. Ez ellen tiltakozunk. – Á! Már értem! – borul lángba az arcom. – Teljes mértékben egyetértek. A természet szépsége… valójában már épp említeni is akartam…- Zavartan újra belelapozok a tervekbe. – Valószínűleg a sünökre is komoly veszélyt jelentene a bevásárlóközpont – nyögöm ki végül. –

338 Több, a sünökre nézve kockázatos pontot fedeztem fel. Mi csak SNKP-nak nevezzük magunk között. Látom, hogy Jess a szemét forgatja. Talán jobb lenne, ha elhallgatnék. – Találó szempont – mondja Robin, ezúttal enyhén feszült mosollyal. – Szóval… Becky megosztott velünk néhány értékes felvetést a sünök biztonságával kapcsolatban. Más vélemény, hozzászólás? Egy ősz hajú ürge kezd el a vidék megszentségtelenítéséről beszélni. Összehúzom magam a székemen, s közben vadul dobog a szívem. Örülök, hogy végül nem említettem a bevásárlóközponttal szembeni legfőbb fenntartásomat. Azaz, hogy nem elég nagy. – Én a helyi gazdaság alakulásáért aggódom. A határban elhelyezett bevásárlóközpontok tönkreteszik a helységek belső életét. Ha megépítik ezt a helyet, csődbe megy a falu boltja. – Ami kész bűntény – dörgi Lorna. – A falusi vegyesboltok a közösségi élet gócpontjai. Támogatnunk kell őket! Egyre több hang csatlakozik a helyeslő kórushoz. Látom, hogy Jim valamennyi vevője egyetértőn bólogat. – Hogyan kelhetne versenyre Jim a nagy áruházláncokkal? – Életben kell tartanunk ezeket a kisboltokat! – A kormány hibája az egész… Úgy terveztem, hogy a továbbiakban tartom a számat, mégsem sikerül. – Bocsánat, szólhatnék? – nyújtom fel a kezemet. – Ha valamennyien azt akarják, hogy ne szűnjön meg a falu boltja, miért nem vásárolnak teljes árú kenyeret?

339 A teremben körbenézve Jess megsemmisítő pillantásával találkozom. – Ez tökéletesen jellemző rád! – kiáltja. – Te mindig a költekezésnél kötsz ki, ha nem tévedek! – De hát egy boltról van szó, aminek lényege, hogy a vásárlók a pénzüket költik oda betérve! – ragad el az indulat. – Ha mindenki kicsivel többet költene, ez a bolt is felvirágozna! – Nem mindenki vásárlásmániás, Becky! – csattan fel Jess. – Bárcsak azok lennének! – szól közbe Jim fanyar mosollyal. –A bevételem megháromszorozódott, amióta Becky a körünkben tartózkodik. Jess összeszorított szájjal mered rá. Egek! Szemlátomást a plafonon van. – Csak egy… ötlet volt – mondom gyorsan. – Ne törődjenek vele! – húzom magam össze minél kisebbre a székemen. A vita újra felforrósodik, én azonban leszegett fejjel a tervekbe merülök. Meg kell mondjam, nekem volt igazam! Ezek az üzletek semmit sem érnek. Egyetlen valamirevaló táskaboltot sem látok… egy manikűröst sem. Azt hiszem, értem már a probléma gyökerét. Miért tegye tönkre a környezetet egy olyan vacak bevásárlóközpont, ami csupa haszontalan bolttal van tele? – Ezért mi, bizottsági tagok azonnali megelőző intézkedések mellett döntöttünk – mondja most Robin, mire felkapom a fejem. –Egy hét múlva tiltakozó gyűlést rendezünk. Minden elképzelhető támogatásra szükségünk lesz. És a lehetőségek szerint minél nagyobb nyilvánosságra.

340 – Nehéz ez – sóhajt fel egy asszony. – Senkit sem érdekel a mi ügyünk. – Edgar ír egy cikket a községi újságba – mondja Robin, egy cetlire pillantva. – Arról is tudok, hogy néhányan önök közül leveleket fogalmaztak az önkormányzathoz… Újra beszélhetnékem támad. Szóra nyitnám a számat, mivel azonban elkapom Jess gyilkos pillantását, visszanyelem a mondandómat. Hanem… édes istenem… nem tudom sokáig magamban tartani! Egyszerűen nem megy! – Kinyomtatunk egy minden információval ellátott szórólapot… – Valami ennél nagyobb szabásúra lenne szükségük! – kiabálom túl Robint, mire minden fej felém fordul. – Dugulj el már végre, Becky! – üvölti Jess magából kikelve. – Mi értelmesen próbáljuk megvitatni ezt a kérdést! – Én is! – Elönt a forróság ennyi tekintet kereszttüzében, de azért is folytatom. – Azt hiszem, kiadós marketingkampányra lenne szükségük. – Nem lenne ez túl drága? – kérdi homlokát ráncolva az ősz hajú öreg. – Ha az üzleti élet szereplői el akarnak érni valamit, áldozniuk is kell rá. Ez esetben ugyanaz a helyzet. Amennyiben eredményt szeretnének, be is kell fektetniük! – Már megint a pénz, a költekezés! – kiáltja Jess kétségbeesetten. – Neked ez a mániád! – Szponzorokat szerezhetnétek! – vágok vissza. – Bizonyára vannak olyan helyi vállalkozások, amelyeknek szintén nem érdekük a bevásárlóközpont megépülése. A

341 helyi rádióadót is mozgósíthatnák. .. sajtócsomagot kellene összeállítaniuk… – Bocsásson meg, aranyom – szólal meg gúnyosan egy Jess mellett ülő ürge. – Magának igen jó a beszélőkéje, hanem, kérdem én, mit tud erről az egészről? – Hát… nagyjából semmit – ismerem el. – Azt leszámítva, hogy régebben újságíróként dolgoztam. Tudok tehát egyet-mást a sajtótájékoztatókról és a marketinges kampányokról. – Körbenézve érdeklődést vélek felfedezni néhány arcon. – Ráadásul két évig dolgoztam a Barneysnél, a nagy New York-i áruháznál. Számos rendezvényt hoztunk össze reklámcélokból, például partikat rendeztünk és akciós hétvégéket hirdettünk meg… Nem is rossz gondolat! – fordulok Jimhez hirtelen ötlettől vezérelve. – Ha meg akarja tartani a boltját, rendezzen ünnepségeket, évfordulókat vagy adjon estélyt! Jó muri lenne! Lépjen fel akciós ajánlatokkal, ingyenes ajándékokkal… kapcsolja az egészet a tiltakozó mozgalomhoz… – Fogd már be végre! – rémülten elhallgatok, mert látom, hogy Jess a haragtól elkékülve emelkedik szólásra. – Egyszer az életben hallgass már el, Becky! Miért lenne szükség partikra? Miért kell a sárba rángatni mindent? A Jimhez hasonló boltosok nem szoktak partikat adni! Őket a szolid, megalapozott vevőkör mozgatja. – Engem érdekelne egy parti – szól közbe Jim szelíden, Jess azonban meg se hallja. – Semmit sem tudsz a környezetvédelemről! Ahogyan azokról az átokverte sünökről sem! Ezt is csak menet közben agyaltad ki! Hordd el magad végre, és hagyj minket békén!

342 – Nem, ez túl erős volt, Jess – inti le Robin. – Becky csak segíteni próbál. – Nincs szükségünk a segítségére! – Jess, ő a húga – avatkozik közbe Jim is csillapítólag. – Nyugodjon meg, aranyom! Legyen kicsit kedvesebb! – Ők ketten testvérek? – ámul el az ősz hajú öreg. Csodálkozó mormogás fut végig a termen. – Nem a testvérem – fonja szorosan keresztbe a karját Jess, aki rám pillantani sem hajlandó. Hirtelen elönt a sértett harag. – Tudom, nem akarod, hogy a testvéred legyek – mondom, s felállók, hogy szembenézzek vele. – Mégis az vagyok! Nem tehetsz ellene semmit! Ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben! Ugyanazok a génjeink! Ugyanaz a… – Hát tudod, egyre kevésbé hiszek ebben – visszhangzik végig a termen Jess válasza. – Micsoda? – zavarodom össze. Nem vagyok biztos abban, nem hallottam-e félre. – Nem hiszek a közös származásunkban – ismétli meg valamelyest megenyhülve. – De hát… ez a helyzet! Miről beszélsz? – hebegem. Jess felsóhajt, és megdörgöli az arcát. Mikor felnéz, a rosszindulata mintha nyomtalanul elpárolgott volna. – Nézz csak ránk, Becky! – mondja szinte kedvesen, mutat előbb rám, azután önmagára. – Nincs bennünk semmi közös. Az égvilágon semmi. Nem lehetünk vérrokonok. – De… apu a te papád is! – Egek! – mondja Jess, mintegy magamagának. – Nézd Becky, eleinte nem akartam ezzel előjönni. – Mivel? – kérdem baljós előérzettél. – Mivel nem?

343 – Jó. A dolog úgy áll – sóhajt fel –, hogy elsőnek a te papád nevét kaptam meg… de az egész valahogyan nem áll össze. Tegnap este ezért hosszan elbeszélgettem a dologról Florence nagynénémmel, aki bevallotta, hogy anyám… kissé szabados életet élt. Más férfiak is szóba jöhetnek apaként. Noha neveket nem tudott mondani, csaknem teljesen biztos volt ebben – mondja végül kis habozás után. – De hát meg is vizsgáltattad magad – mondom ijedten. – DNS-teszttel! Ami minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy…- elhallgatok, látva, hogy Jess a fejét rázza. – Nem, nem végeztük el a DNS-vizsgálatot, csak szó volt róla. Megkaptam azonban a papád nevét, a dátumok is egybevágtak… egyszóval ez eddig csak feltételezés. És nagyon úgy fest, hogy téves – süti le a szemét. Nagyot fordul velem a világ. Nem csináltattak DNStesztet? Csak feltevés az egész? A teremre halálos csend borul. Mindenki lélegzetvisszafojtva várja a fejleményeket. Jim aggódó, kedves arcát látva sietve elkapom a szemem. – Úgy… szóval ez az egész egy nagy tévedés – mondom végül. Hirtelen jókora gombóc nőtt a torkomban. – Igen, az, szerintem is – ért egyet Jess, aki felnézve meglátja döbbent arcomat. – Ugyan már, Becky! Ha kívülállóként néznél kettőnkre, mondanád-e, hogy testvérek vagyunk? – Azt hiszem… nem – nyögöm ki nagy sokára. Szinte beleszédülök a csalódásba, ugyanakkor valami azt súgja, hogy ez lehet az ábra. Mintha az elmúlt hetekben hibás méretű cipőbe próbáltam volna beleszuszakolni a lábam. Hiába erőltettem váltig, a bőrömet is lehorzsol-

344 va… és most végül be kell látnom, hogy ebbe a cipőbe nem fér bele a lábam. Jess nem a nővérem. Nem húsom és vérem. Csupán egy… idegen csaj. Csak állok ott bambán, és bámulok erre az idegenre, akinek még csak nem is vagyok szimpatikus. Mi dolgom nekem ezekkel az emberekkel? – Jó – mondom, és megpróbálom visszanyerni az önuralmam. –Azt hiszem, most elmegyek. Viszlát mindenkinek, és jó szerencsét a tiltakozáshoz! Senki nem szól egy szót sem, ehhez túlontúl is lesújtottak. Remegő kézzel veszem fel a táskámat, és lököm hátra a székem. Ahogy az ajtó felé botladozom, egyetlen rokonszenvező pillantás kísér csak. Jim mellett elhaladva látom, hogy csaknem olyan csalódott, mint én. – Mindent köszönök, Jim – próbálok rámosolyogni. – Isten áldja, aranyom! – szorítja meg melegen a kezem. – Örülök, hogy megismerhettem. – Én is. Adja át üdvözletemet Kellynek! Az ajtóhoz érve szembefordulok Jesszel. – Isten áldjon! – nyelek egy nagyot. – Élj boldogan, meg minden! – Viszlát, Becky – mondja, és először csillan meg a szemében valami együttérzésféle. – Remélem, kibékülsz Luke-kal! – Kösz – biccentek. Nem igazán tudom, mit is mondhatnék még. Ezzel megfordulok, és kisétálok az estébe.

345

HÚSZ Kábán lépkedek előre. Szóval, nincs is nővérem. Ez után a sok hercehurca után. Eztán vagy egy órán keresztül ülök az ágyam szélén a vendégszobában, és a távoli dombokat kémlelem. Mindennek vége. Mindörökre lőttek az ostoba álomnak, hogy rátalálok egy testvérlélekre, akivel jót dumálhatok, vihorászhatok, vásárolgathatok és borsmentakrémet ehetek. Nem mintha Jess valaha is evett volna velem ilyen krémet. Vagy vihorászott volna, ha már arról van szó. De a dumcsizás lehetősége még nyitva állt kettőnk előtt. Jobban megismerhettük volna egymást. Megoszthattuk volna a titkainkat, és kikérhettük volna egymás tanácsát. Szorosan a mellkasomhoz ölelem a térdemet. Ilyesmiről nem tesz említést a Rég elveszített nővérek: a szeretet, amiről nem tudtuk, hogy az osztályrészünk című mű. Na, egy esetet azért említ, amikor két testvérről, akik veseátültetést terveznek, a DNS-teszt elvégzése után kiderül, hogy mégsem azok. Ennek dacára mégis belevágtak a szervátültetésbe, és később azt mondták, mindig is rokonlelkek voltak. Azért, mert szerették egymást, és ez itt a lényeg. Jókora könnycsepp gördül végig az arcomon. Dühösen letörlöm. Minek ez a sok izgalom? Egyke voltam eddig… és az is maradok. Csupán néhány hétig volt nővérem. Végeredményben hozzá se szoktam a gondolathoz, hisz nem volt bennünk semmi közös. Valójában… valójában még örülök is, hogy így történt. Ugyan kinek kellene ilyen testvér, mint Jess? Nekem ugyan nem! Úgy értem, igaza van, szikrányit sem

346 hasonlítunk egymásra, és teljesen külön világban élünk. Az első pillanattól rá kellett volna jönnünk, hogy tévúton járunk. Felpattanok, kinyitom a bőröndöm, és rendre behajigálom a cuccaimat. Este még megalszom itt, és holnap az első vonattal visszamegyek Londonba. Nem vesztegethetek erre több időt. Van nekem saját életem, és van egy férjem. Legalábbis… per pillanat ezt gondolom. Ahogy felidézem magamban az utóbbi heteket Lukekal, elszorul a szívem. Valószínűleg még mindig dühös rám. Bizonyára borzasztóan szenved Cipruson, és minden pillanatban elátkoz. Egy pulcsit hajtogatok össze éppen, amikor megállok mozdulat közben. Már abba is szinte belebetegszem, hogy haza kell mennem, és szembenéznem vele. Aztán mégis felszegem az állam, és a bőröndbe teszem a pulcsit. És mi van akkor, ha rogyadozik a házasságom? Akkor sem egy nyavalyás testvérhez megyek könyörögni, hogy húzzon ki a csávából! Majd megoldom magam a dolgot. Mondjuk, veszek egy önsegítő könyvet. Kell lennie egy Hogyan mentsük meg egyéves házasságunkat?'címűnek is. Beszuszakolom az összes szuvenírt, amit Jim boltjában vettem, ráülök a limezöld bőrönd tetejére, és nagy nehezen bezárom. Ezzel megvolnánk. Ekkor azonban kopogtatnak az ajtómon. – Tessék? Edie dugja be fejét az ajtón. – Látogatói jöttek, a földszinten várják – mondja. – Tényleg? – tápászkodom fel hirtelen feltámadó reménnyel. –Egy perc, és jövök!

347 – Hadd emlékeztessem ez alkalomból a szabályokra – úszik utánam a levegőben Edie bömbölő hangja, miközben lehatok a lépcsőn. – Tizenegy után nem fogadhat látogatót. Dorbézolás esetén kénytelen leszek kihívni a rendőrséget. Leviharzok az utolsó lépcsőfokokon, és a kis nappaliba sietek. – Jó napot! Megkövülten cövekelek le. Nem Jess az, hanem Robin. Meg Jim. És néhányan még a gyűlésről. Látom, ahogy a vendégeim összenéznek. – Jó napot, Becky – köszönt Robin, és egy lépést tesz felém. –Jól van? – Hát… többé-kevésbé. De köszönöm, hogy kérdi. Jaj, istenem, szánalomból jöttek ide. Talán attól féltek, még utóbb felvágom az ereimet vagy ilyesmi. Robin épp beszédhez készülődne, de közbevágok. – Nézzék! Miattam cseppet se fájjon a fejük, noha igazán rendesek, hogy a szívükön viselik a sorsomat. De majd rendbe jövök. Most lefekszem, holnap reggel pedig vonatra szállok, és hazamegyek, aztán… onnan folytatom. – Nos.. .ö… nem ezért jöttünk – mondja Robin, és sután beletúr a hajába. – Meg szerettük volna kérni valamire. – Á, tényleg? – lepődöm meg. – Csak arra gondoltunk… valamennyien… nem segítene-e a tiltakozás megszervezésében? – körbenéz a társain, mintha a támogatásukat várná, ők pedig egyetértőn bólogatnak. – Hogy én segítsek? – meredek rájuk elképedten. – De hát gőzöm sincs erről az egészről. Jessnek igaza volt,

348 mindent csak kitaláltam – mondom, s már az emlék is felzaklat. – Még a sünökről sem tudok semmit. – Nem érdekes – mondja Robin. – Viszont tele van ötletekkel, és nekünk pont erre van szükségünk. Igaza van. Nagyban kellene gondolkoznunk. És Jim is jó gondolatnak tartja a partit. Nem így van, Jim? – Ha behozza a vásárlókat a boltba négy előtt, csak javamra válhat – mondja ő. – Magának van tapasztalata a hasonló rendezvények megszervezésében, nekünk viszont nincs – veti közbe az ősz hajú öreg, aki a gyűlésen úgy leteremtett. – Miután otthagyott minket, gyors szavazást tartottunk – mondja Robin. – Gyakorlatilag egyhangú igennel végződött. Mindenki visszavárja a gyűlésterembe, hogy meghallgassa. Valamennyi arc olyan szívélyes és barátságos, hogy könnyek szöknek a szemembe. – Nem tudok visszamenni – nézek félre. – Ne haragudjanak, de nem megy! Scullynak nincs többé szüksége rám. Különben is vissza kell mennem Londonba. – És, ha szabad kérdeznem, miért? – kérdi Jim. – A teendőim szólítanak… a kötelességeim. Tudja, hogy van ez. – Ugyan miféle kötelességek? – ellenkezik Jim szelíden. – Nincs állásban, a férje külföldön van, a lakásban senki nem várja haza. Ezért nem szabad az embernek kiöntenie a szívét vadidegeneknek. Edie rózsaszín és bíborpiros szőnyegének örvénylő mintázatát bámulom, és közben megpróbálom rendezni a gondolataimat. – Mit gondol minderről Jess? – emelem fel végül a fejem.

349 Körbenézek a jelenlévőkön, de nem kapok választ. Robin makacsul félrenéz, a az ősz hajú öreg is a plafont tanulmányozza. Jim arcán ugyanaz a szánakozó kifejezés ül, mint a gyűlésteremben. – Lefogadom, ő az egyetlen, aki ellenem szavazott, jól mondom? Megpróbálok mosolyogni, de elcsuklik a hangom. – Jessnek… megvan a maga véleménye – kezdi Robin. – De ezzel nekünk egyáltalán nem kell foglalkoznunk… – De, sajnos igen, nagyon is! Hisz miatta vagyok itt! Nézzék, igazán sajnálom, de nem tudok betársulni a bizottságukba. Őszintén remélem, hogy a tiltakozásuk eredményes lesz… de nem maradhatok. Látom, hogy Robin újra beszélni készül. – Nem tehetem! – nézek a szemébe. – Meg kell értenie! Lehetetlen! Látom a szemén, hogy érti. – Rendben – mondja. – Legalább megpróbáltuk – bólint a többiek felé, mintha azt mondaná: „Vége.” Sután elköszönnek, és libasorban kivonulnak a helyiségből. A bejárati ajtó becsapódik mögöttük, és egyedül maradok, nyomorultabbul, mint valaha. Mikor másnap reggel felébredek, az eget vaskos szürke felhőtakaró borítja. Edie kiadós angol reggelit tálal fel, amelyből a véres hurka sem hiányozhat természetesen, nekem azonban mindössze egy csésze tea csúszik le a torkomon. Kiperkálom neki a maradék készpénzemet, aztán felmegyek az emeletre, hogy felkészüljek az indulásra. Az ablakon túl a dombok a reggel ködébe vesznek. Valószínűleg soha többé nem látom őket. Amit ki fogok bírni, gondolom dacosan. Ki nem állhatom a vidéket, csak véletlenül keveredtem ide.

350 Beteszem az utolsó cuccaimat a piros bőröndbe, és csak utána döntök úgy, hogy lecserélem a magas sarkúmat a csillámporral beszórt pántos szandálomra, mert ettől mindig jó kedvem lesz. Ahogy belebújok, érzem, hogy valami nyomja a lábujjamat. Ahogy lenyúlok, egy becsomagolt tárgy akad a kezembe. Az ezüst Tiffany nyaklánc az, dereng fel, amit Jessnek készültem adni, és ami még mindig a kis kék zacskójában pihen. Istenem, mintha egy másik életben lett volna! A zsebembe gyömöszölöm, aztán megfogom a bőröndjeim és a zsinórozott kalapdobozom fogantyúját, majd elindulok a földszintre. Közben elmegyek a fizetős telefon mellett. Talán fel kellene hívnom Luke-ot… de hát ugyan minek? Edie-t sehol nem látom, ezért becsukom magam mögött a panzió ajtaját, és átzötyögök a legelőn a bolt irányában. Még mielőtt elmegyek, szeretnék elköszönni Jimtől. Ahogy az ismerős csilingelés kíséretében belököm az ajtót, látom, ahogy Jim épp babkonzervet áraz. Felnézve megpillantja a bőröndjeimét, és beletörődőn biccent. – Akkor elmegy. – Igen. – Ne menj el! – mondja Kelly síri hangon a pult mögül, ahol a 100 divatos frizura szétnyitott példánya mögött megtámasztva áll a Julius Caesar. – Muszáj mennem – teszem le a bőröndöket. – De kapsz tőlem még pár Stila cuccot. Búcsúzóul.

351 Átnyújtok néhány szájfényt és világos alapozót, szemhéjpúdert mire felderül az arcocskája. – Nekem is van ajándékom a számodra, Becky – mondja váratlanul. Ezzel lehúz a csuklójáról egy barátság karkötőt, és nekem adja. – Hogy ne felejts el. Képtelen vagyok megszólalni a meghatottságtól. Az egyszerű fonott karika a kezemben pont ugyanolyan, amilyet Luke meg én kaptunk a Maszáj Mara-i szertartáson. Mikor Luke visszatért az üzleti életbe, levette a magáét. Én viszont még mindig hordom az enyémet. – Ez… mesés! – kelek fel mosolyogva. – Mindig viselni fogom. –A csuklómra húzom a karkötőt, és megölelem Kellyt. – Bárcsak ne mennél még! – kámpicsorodik el a kislány. – Eljössz majd Scullyba? – Nem tudom – mondom kis hallgatás után. – Nem hiszem. Hanem, ha te jársz Londonban, okvetlenül hívj fel, jó? – Jó – derül fel az arca. – A Topshopba is elmehetünk? – Természetesen! – Látom, máris elkezdhetek erre spórolni – jegyzi meg Jim bánatosan, mire mindketten kuncogni kezdünk. A csengő csilingelésére felnézve látjuk ám, hogy Edie jön be a boltba a zöld sáljával, mögötte Lorna és a tegnap esti jól öltözött asszonyság. Valamennyien rendkívül feszélyezettek. – Edie! – pillant az órájára meglepetten Jim. – Mivel szolgálhatok? – Szép jó reggelt, Jim – köszönti Edie, és nem néz rá. – Kenyeret kérek, egy vekni fehéret és egy barnát.

352 – Kenyeret? – képed el Jim. – De Edie, még csak délelőtt tíz van! – Ismerem az órát, köszönöm – vág vissza a hölgy mereven. – De egyelőre… teljes áron adom. – Kenyeret kértem! – csattan fel Edie. – Túl nagy kérés ez? – Természetesen… nem! – néz rá Jim továbbra is kábán. Leveszi a polcról és papírba csomagolja a vekniket. – Egy font kilencvenhat penny. Akkora csend támad a boltban, hogy hallani Edie ziháló lélegzetét, aki beletúr a táskájába a pénztárcájáért, és kinyitja. – Két font – nyújtja át az aprót. – Hálásan köszönöm. Nem hiszek a szememnek! Csak ülünk ott Kellyvel, és némán emésztjük a történteket, mialatt a másik két nő is vesz három vekni kenyeret meg egy zacskó zsemlét. Lorna még egy pár csokoládés tekercset is megkockáztat az utolsó pillanatban. Miután az ajtó bezárul mögöttük, Jim a zsámolyára roskad. – Huhh! Ki gondolta volna – csóválja a fejét álmélkodva, aztán felém bök az ujjával. – Ez magának köszönhető, Becky! – Jaj, dehogy! – pirulok el kissé. – Valószínűleg csak kifogytak a kenyérből. – De bizony, hogy te vagy a dologban! – kiáltja Kelly is. – Pont úgy csinálták, ahogy javasoltad! Anyu mindent elmondott a gyűlésről – teszi hozzá. – Azt mondta, kedves lánynak látszol, habár egy kicsit… – Kelly! – hallgattatja el sietve az apja. – Menj, csinálj Beckynek egy csésze teát!

353 – Nem, kösz, már megyek is. – Habozok egy pillanatig, aztán előveszem a zsebemből a kis Tiffany zacskót. – Jim, megkérhetem egy szívességre? Oda tudná ezt adni Jessnek? Valami, amit még régen vettem neki. Tudom, hogy mostanra minden megváltozott… de akkor is. – Máris indulok hozzá, és átadom – mondja. – Miért nem hagyja ott magácska? – Ó! – hőkölök hátra. – Nem… nem akarok vele találkozni. – Nem lesz otthon. Mind elmentek a teljesítménytúrára. Nekem viszont van kulcsom a házhoz. – Hát… – habozom. – Igazán örömömre szolgálna, ha elkísérne – von vállat Jim, és felvesz egy zsák krumplit. – Hát… jó – teszem vissza a zsebembe a Tiffany zacskót. A felhőtakaró, ha lehet, még vastagabb lett, ahogy végigmegyünk az üres utcán. Pár csepp eső hullik az arcomra. A szemem sarkából látom, hogy Jim aggódó pillantásokat vet rám. – Minden rendben lesz Londonban? – kérdezi meg végül. – Azt hiszem. – Beszélt már a férjével? – Nem, még nem – harapok az ajkamba. Elhallgat, és a másik vállára veti át a krumplis zsákot. – És hogy lehet, hogy egy magához hasonló lánynak válságba kerül a házassága? – kérdi könnyedén. – Az én hibám. Elkövettem… néhány ostobaságot, és feldühítettem a férjemet. Azt mondta… azt szeretné, ha olyan lennék, mint Jess.

354 – Tényleg? – lepődik meg Jim. – Úgy értem, Jess aranyos kislány – javítja ki magát sietve –, én azonban a világ minden kincséért sem… különben hagyjuk az egészet! – köhögi el magát, és megdörgöli az orrát. – Pontosan ezért jöttem ide! Hogy tanuljak tőle! De ostoba ötlet volt. Jess utcájának elejére értünk, és Jim megpihen, mielőtt nekivágna a meredek kaptatónak. A szürke kőházak csillognak a permetező esőben, sötét tömegük kiemelkedik a ködbe burkolózott tájból. Magasan a domboldalban birkanyáj legel, gyapjúpamacsként tarkállanak a zöldben. – Igazán kár, hogy idejutott maga meg Jess. – Jim hangjában őszinte részvét cseng. – Ez már csak ilyen – mondom, és megpróbálom elrejteni a csalódásomat. – Tudhattam volna, hogy így lesz, hisz annyira különbözünk egymástól. – Az már szent igaz! – szalad ráncba a mosolytól Jim arca. – Ő olyan… hideg – roskadok magamba, mert újra elővesz az ismerős neheztelés. – Tudja, én mindent megpróbáltam. Tényleg. De semmi nem volt kedvére… még egy fia érzést sem árult el. Mintha az égvilágon semmi nem érdekelné! Mintha semmi iránt nem tudna lelkesedni! Jim meglepődik. – Ó… Jess nagyon is tud lelkesedni – mondja. – Ebben nincs hiba. Majd mutatok valamit a házában. Újra felveszi a krumplis zsákot, és tovább caplatunk felfelé az utcában. Jess házához közeledve furdalni kezdi oldalamat a kíváncsiság. Nem mintha bármi közöm lenne hozzá ezek után, de mégis.

355 Az ajtóhoz érve Jim jókora kulcscsomót kerít elő a zsebéből. Kiválaszt egy cilinderes kulcsot, és kinyitja az ajtót. A hallba lépve körülnézek, de a hely nem sokat árul el magáról. Kicsit olyan, mint Jess. A nappaliban két takaros kanapé. A konyha egyszínű fehér. Itt-ott pár cserepes virág. Felmegyek az emeletre, és óvatosan kinyitom a háló ajtaját, amely makulátlanul tiszta. Sima gyapjútakaró, egyszínű gyapjú függönyök, néhány uncsi nyomat. – Nos, ha látni kívánja, mi érdekli Jesst, hát tessék, nézze? –szólal meg mögöttem Jim. Megindul a lépcsőpihenőn egy ajtó felé, elfordítja a zárban a kulcsot, és int, hogy kövessem. – Íme, itt vannak azok a híres-nevezetes kövek – mondja, és kitárja az ajtót. – Ezt a fülkét egyenesen a számukra alakíttatta ki. Maga tervezte az utolsó szögig, a világítást is beleértve. Nem akármilyen látvány, nem gondolja? – Itt elhallgat, és meglepetten fürkészi az arcomat. – Becky, aranyom, jól van? Nem jutok szóhoz a meglepetéstől. A fülke a megszólalásig hasonlít az én cipős szekrényemhez. Még az ajtaja is ugyanolyan. De a polcok és a lámpák is. Azt leszámítva, hogy itt nem cipők sorakoznak a polcokon, hanem kövek. Hosszú tömött sorban, gondosan felcímkézett kövek. Amelyek… gyönyörűek. Akad közöttük szürke, kristályosan áttetsző, sima, színjátszó és csillogó. Vannak kövületek… ametiszt és borostyán darabok, mind sziporkázik és csillog-villog a lámpafényben… – Hú! Fogalmam sem volt, hogy ez létezik! Döbbenetes!

356 – Lelkesedésről beszélt? – neveti el magát Jim. – Látja, ilyen az igazi, hamisítatlan lelkesedés. Úgy is mondhatnám, rögeszme. –Felvesz egy pettyes szürke követ, és megforgatja az ujjai között. –Tudja, hogyan sérült meg egyszer a lába? Valami istenverte kő után kapaszkodott egy hegyen, amelyet mindenáron meg akart szerezni, akár az élete kockáztatása árán. – Jim elvigyorodik az arckifejezésem láttán. – Egy másik alkalommal letartóztatták a vámnál, mert valamiféle értékes kristályokat csempészett volna át a pulóvere alatt… – Jesst letartóztatták? – tatom el a számat. – Aztán mégis elengedték – legyint Jim. – De tudom, hogy adott esetben újra megpróbálná. Mikor ez a lány kinéz magának egy követ, akkor megszerzi, ha a fene fenét eszik is! Azt is mondhatnám, ez a rögeszméje – szalad ráncba a nevetéstől a homloka. – A mániája! Nincs az az isten, aki megállíthatja! Kóválygó fejjel bámulom a kövek sorait, amelyek mind a vörös különböző árnyalataiban tündökölnek. Pontosan úgy, ahogyan az én vörös cipőim! – De igyekszik titokban tartani az egészet – teszi le Jim a pettyes követ. – Gondolom, attól fél, hogy nem értenék meg… – Én megértem – vágok közbe remegő hangon. – Tökéletesen értem. Egész testemben reszketek. Jess a nővérem! Igen, a vér szerinti testvérem! Biztosabb vagyok ebben, mint bármiben eddig az életben. Muszáj őt megtalálnom! El kell neki mondanom! Haladéktalanul! – Jim – veszek egy mély levegőt. – Meg kell találnom Jesst! Most rögtön!

357 – A szponzorált teljesítménytúrán vesz részt – juttatja az eszembe. – Ami félóra múlva kezdődik. – Hogyan juthatok oda? Gyalog is odaérek? – Abbiz jó messze van – mondja, majd játékosan felveti a fejét. –Nem akar stoppolni?

358

HUSZONEGY Tudtam, hogy testvérek vagyunk! Tudtam, tudtam! És nemcsak azok, rokonlelkek is! Ilyen rossz kezdet és annyi félreértés után! Miután már elkönyveltem magamban, hogy egyetlen közös tulajdonságunk sincs. Ugyanolyan, mint én, és én mélységesen értem őt. Értem Jesst! Minden, amit Jim elmondott, visszhangot keltett bennem. Minden, de minden! Hányszor, de hányszor csempésztem át én is cipőket Amerikából! Hányszor kockáztattam önnön testi épségemet a kiárusításokon! Mikor például megláttam, hogy valaki az utolsó leárazott Orla Kiely retikül után nyúl, vagy nyolc lépéssel nekifutva vetettem rá magam a magasból. Istenem, ha előbb láttam volna ezt a kőgyűjteményt! Ha tudtam volna a létezéséről! Minden másképpen alakul akkor! Miért is nem beszélt róla Jess? Miért nem magyarázta el a helyzetet? Aztán hirtelen eszembe villan, hogy igenis beszélt kövekről a legeslegelső találkozásunk során… aztán újra a lakásunkban. Elszégyellem magam. Megpróbálta ő, szegény, csak én nem figyeltem rá eléggé, ugyebár! Nem hittem el, amikor azt mondta, a kövek érdekesek. Nekem… ostobaságnak tűntek. Unalmasnak. Mint ő. – Nem mehetnénk gyorsabban? – sürgetem Jimet. Vén dzsipjén zötyögünk el a füves lejtők és szárazon rakott kőfalak között, s emelkedünk mind magasabbra és magasabbra a dombvidéken. – Ennél gyorsabban nem megy – mondja. – Ne féljen, még időben odaérünk!

359 Az úttesten vonuló birkák szertefutnak, ahogy feléjük süvítünk, s kisebb kavicsok pattognak a szélvédőn. Kinézek az ablakon, aztán gyorsan másfele pillantok. Nem mintha félnék a magasságtól vagy ilyesmi, de minden jel szerint vagy három ujjnyira hajtunk a meredély szélétől. – Helyes – mondja Jim, aki most hangos kavicscsikorgás mellett behúz egy kisebbfajta parkolóba. – Innen indul a verseny. És oda másznak fel – mutat a fölöttünk tornyosuló meredek hegyre. – Ez a híres Scully csúcs. – Cseng a telefonja, és érte nyúl. – Elnézést. – Csak nyugodtan! Köszönöm! – mondom, és felrántom az ajtót. Kiszállok és körülnézek. Egy pillanatra elragad a táj szépsége. Amerre nézek, sziklaszirteket és csúcsokat látok, köztük imitt-amott hegyi rétek és szakadékok húzódnak, és mind fölött ott tornyosul ennek a hegynek az éles, csipkézett éle a borús, szürke ég hátterében. A völgy túloldalát kémlelve hirtelen valami szédülés, tériszonyféle lesz úrrá rajtam. Őszintén szólva csak most jövök rá, milyen magasan járunk. Mélyen alattunk házak csoportja látszik, gondolom, az Scully, ettől eltekintve azonban akár a semmi közepén is lehetnénk. Ha jól meggondolom, ott is vagyunk. Átsietek a kavicsos ösvény túlfelére, egy kisebbfajta vízszintes térséghez, ahová táblát állítottak. Rajta zászló a következő felirattal: „Scully környezetvédő csoportjának teljesítménytúrája, bejelentkezés”. A tábla mögött két sárga zászlócska mutatja annak az ösvénynek a kezdetét, amely felvezet a hegyre. Az asztalnál ismeretlen anorákos pasi ül lapos sapkában. Rajta kívül sehol egy lélek.

360 Hol vannak a többiek? Istenem, nem csoda, hogy nincs pénzük, ha senki nem jelenik meg egy szponzorált gyalogtúrán. – Jó napot! – szólítom meg az anorákos pasit. – Tudja, hol van Jess Bertram, az egyik résztvevő? Okvetlenül beszélnem kell vele! Teljesen fel vagyok dobva a közlendőmtől, amely nem tűr halasztást! Alig várom, hogy újra lássam Jess arcát! – Attól tartok, elkésett – mutat a hegyre a pasi. – Már elment, mind elmentek. – Máris? De… a verseny tizenegykor kezdődik. Ami öt perc múlva lesz! – Fél tizenegykor kezdődött – javít ki a pasi. – Előrehoztuk a kezdést a rossz idő miatt. Várnia kell. Pár óra az egész. – Jó – roskadok magamba, és elfordulok. – Rendben, köszönöm. Akkor várok türelemmel. Pár óra nem olyan hosszú idő. De igen! Pár óra az örökkévalóság! Én pedig most, azonnal szeretnék beszélni Jesszel! Bosszúsan nézek fel a hegyre. Néhány száz méterre tőlem egy párt pillantok meg egyforma piros anorákban, a mellrészen a „Scully környezetvédő csoport” felirattal. Ők is résztvevők. Rajtuk túl pedig egy kékbe öltözött pasast fedezek fel. Szélsebesen jár az agyam. Nem járhatnak túl messze, azaz maga Jess sem. Vagyis… utol tudnám érni! Igen! Egy ilyen hír nem várhat órákat. Úgy értem, testvérek vagyunk! Igazi, vér szerinti testvérek! Haladéktalanul közölnöm kell vele! Megigazítom a vállamon az Angel táskát, a meredek hegyi ösvény elejére sietek, és végignézek rajta. Meg tu-

361 dom én is mászni ezt a hegyet! Gyerekjáték! Mindenütt bele lehet kapaszkodni a sziklába. Kísérletképpen néhány lépést teszek előre, egyáltalán nem nehéz. – Bocsánat, de mit csinál? – áll fel az anorákos pasi izgatottan. – Részt veszek a versenyen. Ne féljen, magamat szponzorálom. – Szó sem lehet róla! Nézzen a cipőjére! – mutat rémülten a türkizkék magas sarkúmra. – Van magánál esőkabát? – Esőkabát? – fintorodok el. – Miért, úgy nézek ki, mint akinél van? – És túrabot? – Nincs szükségem túrabotra – magyarázkodom. – Nem vagyok még olyan öreg! Mire ez a felhajtás? Hisz ez csak egy kis hegymászás! A dolog szemléltetésére megindulok felfelé az ösvényen. A talaj kicsit csúszós a permetező eső miatt, de jól belemélyesztem a sárba a magas sarkúmat, és belekapaszkodom az ösvényt szegélyező sziklákba… Nem telik bele két perc, túl is vagyok az első kanyaron. Megy ez, mint a karikacsapás! Mindig is tudtam, hogy a túrázók a semmire vágnak fel úgy. Mélyen alattam mintha Jim kiáltozna: – Becky! Jöjjön vissza! De ügyet se vetek rá, és elszántan lépegetek tovább. Sietnem kell, ha utol akarom érni Jesst. Sajnos igen gyorsan haladhat, mert úgy egy órás kitartó mászás után még mindig nem értem be. Valójában senkit sem. Egy ideig szemmel tartottam a piros anorákos

362 párt, de valahogyan ők is eltűntek, ahogyan a kékbe öltözött pasas is. Jessnek pedig se híre, se hamva. Talán mert egy szuszra végigfutotta az egész utat, gondolom letörten. Aztán bizonyára húsz fekvőtámaszt nyom ki egy kézzel a hegytetőn, mert a hegymászás nem elég igénybevétel a számára. Istenem, ez nem fair! Megkaphattam volna azokat a szuper fitt géneket is, amiket ő. Néhány lépés után megállok, hogy levegőhöz jussak. Sárral befröcskölt lábamra nézek, és hátrahőkölök. Az arcom tűzforró, és hallhatóan lihegek, ezért előveszem az Evian arcpermetet, és lespriccelem magam. Egyre meredekebb errefelé. Nem mintha túl nehéz lenne a terep, semmi ilyenről nincs szó. Valójában még élvezem is a mászást. Eltekintve a jobb lábamon nőtt vízhólyagtól, ami egyre fájdalmasabb. Annak a pasinak igaza lehet… nem egészen hegymászásra találták ki a körömcipőmet. Előnye is van azonban, lecövekel a sárban, amikor viszszafelé kezdenék el csúszni. Végignézek az üres, sziklás hegyoldalon. Úgy egy méterre tőlem sziklapárkány, mögötte szakadék, és rajta túl a völgy. Jobb oda se nézni, vagy erre gondolni. Elteszem az Evian permetet, és bizonytalanul pislogok körbe. Fogalmam sincs, hogyan vezet tovább az út. Arra számítottam, hogy beérem a többieket, és ők majd megmondják. Hunyorogva keresek egy élénk színű anorákot magam előtt, de a köd vastagon megüli a tájat. Istenem! Nemsokára talán esni kezd. Még csak kardigán sincs nálam. Hirtelen nagyon ostobán kezdem érezni magam. Talán nem kellett volna nekierednem ennek a hegynek. A legjobb lenne visszafordulni. Vigyázva teszek egy lépést lefelé, csakhogy jobban csúszom, mint vártam.

363 – A fraaancba! – kapok egy szikláél után, nehogy a párkány felé csússzak. Vakító fájdalom hasít a karomba – meghúzódhatott egy izmom –, valahogy mégis sikerül visszaküzdenem magam. Jó, akkor most nem indulok vissza. Különben is meszszebb lehet az út eleje, mint a vége. Megyek hát tovább. Nem lesz itt semmi gond. Ha gyorsítok kicsit, okvetlenül beérem Jesst. Már az is megérte, ha meglátom az arcát. Nem fog hinni a szemének! Aztán közlöm vele a nagy hírt… és akkor nem hisz majd a fülének! Teljesen elképesztem! Néhány pillanatig boldogan elmerengek ezen a gondolaton, aztán megújuló lendülettel folytatom a mászást. Teljesen kipurcantam! Egy tapodtat sem megyek tovább! Sajog a térdem, a kezem fáj, és a lábfejem tele van vízhólyaggal. Már órák óta kapaszkodhatok felfelé, de ez az istenverte hegy csak nem akar véget érni! Valahányszor azt hiszem, feljutottam a csúcsra, újabb tornyosul elém. Hol van Jess? Hol vannak a többiek? Nem lehet mindenki gyorsabb, mint én. Megállok néhány pillanatra, hogy csillapodjon a lihegésem. Közben egy nagyobb vándorkőbe kapaszkodom, hogy megtartsam az egyensúlyomat. A kilátás a völgyre ugyanolyan döbbenetes, mint eddig. Az égen bíborszínű és fekete felhők úsznak, fejem felett egyetlen madár szárnyal a magasban. Talán sas vagy efféle. Az igazat megvallva nem érdekel. Egy csésze teára vágyom, semmi másra! Ez minden gondolatom.

364 De hát sajna az még messze van. Egyelőre tovább kell mennem előre. Gyerünk! – nógatom magam. Ettől teljesítmény a teljesítmény. Hatalmas erőfeszítéssel elengedem a vándorkövet, és folytatom a mászást. Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb. Talán énekelni fogok, mint a Von Trapps család. Igen. Ez majd felvidít. – Fenn a hegyek magasán… Nem, inkább hagyjuk. Istenem, nem bírom tovább! Nem, és kész! Órák óta mehetek már, émelyeg a gyomrom és szédelgek. Az arcom verítékben úszik, szaggat a tüdőm, a kezem elzsibbadt. A lábszáram csupa sár, a cipőm felismerhetetlen, lehorzsoltam a térdem és elszakítottam a szoknyám, ráadásul azt sem tudom, mi legyen most már. Tovább botorkálok egy sziklacsoporthoz, és belefogódzom egy bokorba, és mikor megszúr, ijedten pislogok. Jó. Meg kell állnom pihenni. Leülök egy lapos kőre, és a táskámba kotorva az Evian arcpermetet keresem. Majd meghalok szomjan. Az utolsó cseppeket a számba spriccelem. Na, ez is kifújt! A táskámból előhalászott papír zsebkendővel megtorlóm az arcomat, és végignézek a néptelen hegyoldalon. Sehol egy lélek. Most mihez kezdjek? Zsigeri félelmet érzek, amit igyekszem elfojtani. Minden a legnagyobb rendben. A lényeg a pozitív gondolkodás. Folytatom a mászást, és feljutok a csúcsra! Nem sikerülhet, súgja valami belül. Hagyd abba, fő az optimizmus!'Mindent el tudok érni, ha igazán akarom. A lábszáram minden ízében reszket, valahogy mégis feltápászkodom. Megreszketek a fájdalomtól, ahogy a cipő újra nyomni kezdi a vízhólyagjaimat. Jó. Irány a hegy!

365 Talán a tetőn üdvözölnek majd. Ott osztogatják azt a forró italt, amiről beszéltek. Igen… isteni lesz… Hirtelen a távolban megdördül az ég. Teremtő atyám! Kérlek, ne, csak ezt ne! Felnézve látom, hogy az ég fenyegető szürke színezetet öltött. Esőcsepp hullik a szemembe. Azután egy másik. Nagyot nyelek, és megpróbálom megőrizni a hidegvéremet, valójában azonban eluralkodott rajtam a pánik. Most mihez kezdjek? Menjek tovább? Vagy forduljak vissza? – Hé, van itt valaki? – kiáltom. Szavaim visszhangja végigkong a sziklafalakon, de nem kapok választ. További esőcseppek landolnak a fejemen. Nincs nálam semmi, ami megvédhetne az esőtől. Végignézek az ember nélküli, vad tájon, és elönt a félelem. Mi lesz, ha nem tudok visszamenni? Mi lesz, ha elkap itt egy vihar? Annyira szerettem volna hírül adni Jessnek, hogy igazi testvérek vagyunk, most azonban még hülyébben érzem magam. Meg kellett volna várnom. Lukenak igaza van. Miért nem tudok várni soha? Minden az én hibám. A távolból újabb mennydörgés morajlik fel, én meg ijedten hunyorgók. Mi lesz, ha belém csap egy villám? Azt sem tudom, mi a teendő, ha az embert a szabadban éri a vihar. Álljon fa alá, vagy éppenséggel ez az egy, amit nem szabad csinálni? Melyik a kettő közül? Mi lesz, ha rosszul döntök? Izgalmi állapotomban is furcsa ciripelő hangra leszek figyelmes. Valami állat lehet? Istenem, édes jó istenem! A mobilam az! Van térerő! Idefent van térerő, hogy a fene vigye el!

366 Reszkető ujjakkal cipzározom ki az Angel táskát, és megragadom villogó mobilom. A megkönnyebbüléstől elgyengülve a „Luke” szót látom meg a kis kijelzőn. Magamon kívül vagyok, ahogy megnyomom a zöld gombot. – Luke! – kiáltom. – Itt Becky! – Becky, te vagy az? Van ott valaki? – a vonal iszonyúan recseg, a hangok elmosódottak és távoliak. – Igen! – kiabálom. Az eső jobban nekieredt, és a fejemet veri. – Luke, én vagyok az! Eltévedtem! Segítségre van szükségem! – Halló! – hallom meg újra csodálkozó hangját. – Hall engem valaki? – Igen, én hallak! Itt vagyok! – Váratlanul ömleni kezdenek a könnyeim. – Itt ragadtam ezen az iszonyatos hegyen, és nem tudom, hogyan tovább. Luke, ne haragudj… – Nem jó a vonal – ezt mintha valaki másnak mondaná. – A francba! Semmit sem hallok! – Luke! – üvöltöm. – Luke, itt vagyok! Itt! Ne tedd le! Eszelősen verem a mobilt, csakhogy villogni kezd az „akku feszültség alacsony” felirat. – Halló – hallom meg újra Luke hangját. – Becky, te vagy az? – Luke, kérlek, figyelj rám! – kiabálom kétségbeesetten. – Kérlek, hallgass végig… kérlek! Hanem egyre jobban elsötétedik a kicsiny képernyő. Nem telik bele egy pillanat, és a mobil bedöglik. Nem érem el Luke-ot! Körbenézek az elhagyatott hegyoldalon. Életemben nem éreztem ennyire egyedül magam.

367 Egy széllökés újabb adag esőt sodor az arcomba. Rájövök, hogy nem állhatok itt tovább. Valamiféle menedéket kell találnom, ahol meghúzhatom magam. Vagy hat lábra a fejem fölött párkányféle húzódik, rajta sziklacsoport. Az egyik teteje előreugrik, az alá bebújhatnék. A sár mostanra hatalmasra dagadt, de belevágom a cipőm sarkát, és belekapaszkodva mindenbe, amit csak találok, valahogy felmászom a kinézett helyre. Közben a még ép térdem is felhorzsolom. Istenem, nagyon magasan vagyok! Enyhe tériszony fog el. De ki törődik ezzel. Ha nem nézek le, nem zavar. Megmarkolom az előreugró sziklát, és megpróbálok bearaszolni alája anélkül, hogy megcsúsznék… amikor valami sárga villan meg a távolban. Citromsárga. Vízhatlan mászó felszerelés sárgája! Nem hiszek a szememnek! Valaki más is van a hegyen. Egy ember! Megmenekültem! – Hé, maga ott! Halló! – kiáltozom teli torokból. Hanem a hangom az ellenkező irányba viszi el a szél és az eső. Nem látom tisztán, ki lehet az, mert a fölém nyúló sziklatető eltakarja a kilátást. Igen lassan és óvatosan a párkány szélére kúszom, hogy jobban lássak. Aztán már jól látok. Jess az! Alattam jár a lejtőn, rajta sárga csuklyás anorák, a hátán a zsákja. Valamiféle kötél rögzíti a hegyoldalhoz, és nagy figyelemmel épp egy követ ás ki a késével. – Jess! – kiáltom, de a hangom elhal a szélben. – Jess! Jess!! Végre felém fordítja a fejét… és arca eltorzul a döbbenettől. – Jesszusom! Becky! Mi a fenét keresel te ott?

368 – Azért jöttem, hogy elmondjam, testvérek vagyunk! – kiáltom vissza, de nem tudom, hogy az eső függönyén át elhatol-e hozzá a hangom. – Testvérek! – kiáltom újra, majd előrelépek, tölcsért formálva a kezemből: – Testvérek! – Vigyázz! – kiált rám. – Az a párkány veszélyes! – Semmi bajom! – Húzódj vissza! – Igazán nincs semmi gond – kiáltom. De annyira ijedten néz, hogy engedelmesen hátrább lépek, el a párkánytól. Ekkor azonban megcsúszom a sárban. Nem tudom már visszanyerni az egyensúlyomat. Hiába kapok a sziklafal után, hogy belekapaszkodjak bármibe, ami a kezem ügyébe kerül, minden túl csúszós ehhez. Ujjaim rázárulnak egy bokor gyökereire, de ezek is síkosak az esőtől. Nem tudok megfogózni semmiben. – Becky! – hallom meg még Jess sikolyát, ahogy a gyökerek kicsúsznak kétségbeesetten markolászó ujjaim közül. – Becky! Aztán már csak zuhanok. Sikoltást hallok. Megpillantom az ég egy darabját, majd valami keményen fejbe ver. Minden elsötétedik.

369 2003. június 7. szombat FÉLTIK AZ ELTŰNT LÁNYT Egyre nő a félelem Rebecca Brandon, a 27 éves Maida Vale-i lakos ügyében. Mrs. Brandon (született Becky Bloomwood) csütörtökön tűnt el luxuslakásából, ahol férjével, Luke Brandonnel lakik. Azóta nem tudnak róla. Az eltűnés tényéről Mrs. Brandon barátnője, Susan Cleath-Stuart szerzett először tudomást, aki meglepetést akart szerezni látogatásával.

SARKON BOLTBÓL

FORDULTA

Webkamera rögzítette Mrs. Brandon vásárlását a helyi Anna csemegeboltban, közvetlenül eltűnése előtt, láthatóan izgalmi állapotban. „Csak otthagyta, amit összevásárolt, és elment – számolt be az esetről Marie Fuller eladó. – Nem vett végül semmit.” Az aggódó Mrs. CleathStuart így kommentálta az esetet: „Ez is azt bizonyítja, hogy valami baj van! Bex soha nem hagyná ott a vásárolt holmit! Soha!”

KÁOSZ Nagy lett a felfordulás a TestLélek-Szellem kirándulóhajó fedélzetén

is amely jelenleg a Földközitenger vizeit szántja. Mrs. Brandon szülei, Graham és Jane Bloomwood, lányuk eltűnéséről értesülve követelték, hogy forduljanak vissza. „Pokolba a lelki békével! Eltűnt a lányom!” – kiabálta állítólag az anya hisztérikus állapotban.

VIHAROS TENGER Időközben viharos időjárás akadályozta, hogy Mrs. Brandon férje, Luke Brandon hazatérjen Ciprus szigetéről, ahol eddig üzleti ügyben járt. Úgy tudjuk, tegnap az aggodalomtól teljesen kikelve magából fordult a rendőrséghez. Üzlettársa, Nathan Temple díjat ajánlott fel Mrs. Brandon nyomravezetőjének. „Ha csak egy haja szála görbül ennek a fiatal hölgynek, személyesen töröm el a tettes minden csontját. Kétszer!” – fenyegetőzött tegnap. Jó tudni, hogy ez nem egy légből kapott fenyegetőzés, hiszen Mr. Temple-t 1984-ben súlyos testi sértés miatt börtönbüntetésre ítélték.

370

HUSZONKETTŐ Uff! Jaaaj! Istenem, de fáj a fejem! Jaaaj! A bokám is lüktet, és a legszívesebben bármely pillanatban kidobnám a taccsot. Valami éles meg a vállamat nyomja… Különben pedig hol vagyok? Miért érzem magam olyan furcsán? Hatalmas erőfeszítések árán kinyitom a szememet. Valami kék villan fel előttem, mielőtt újra becsukom. Hmmm. Kék. Ennek semmi értelme. Talán jobb, ha alszom egyet. – Becky? Becky!!! – egy hang szólongat nagyon messziről. – Ébredj fel! Újra kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem. Egy arc néz velem szembe. Elmosódott arc, kék háttérben. Jess az! A fenébe is, Jess!Irtóra aggódhat, talán elveszített valamit. Egy követ. Igen, ez lehet az. – Látsz engem? – tör rám azonnal. – Meg tudod számolni az ujjaimat? Elém dugja a kezét, én pedig kábán pislogok rá. Huhh, ennek a csajnak manikűrre van szüksége. – Hány ujjat mutatok most? – mondja tovább. – Látod? Hallasz engem? Jól van, jól. – Hármat? Jess egy pillanatig rám mered, aztán térdére visszakuporodva két kezébe temeti az arcát. – Köszönöm neked, istenem, köszönöm! A hegymászás. A vihar. A zuhanás. Ahogy legurultam a hegyoldalban. Megpróbálom elűzni magamtól ezeket a

371 képeket, de legnagyobb meglepetésemre könnyek gördülnek végig az arcomon, és landolnak a fülemben. Jó, ezt hagyjuk abba!Most már biztonságban vagyok. Földet értem… Gondolkozom. Az igazat megvallva, nem nagyon értem, hová kerültem. A világoskék hátteret kémlelem, de fogalmam sincs, mi lehet. Akár a mennyre is tippelhetnék, de akkor Jessnek is velem kellett volna zuhannia, nemde bár? – Hol vagyok? – nyögök fel, mire Jess felkapja a fejét. Még mindig sápadt, láthatóan sokkos állapotban van. – A sátramban – mondja. – Mindig viszek magammal egy sátrat a hátizsákomban. Nem mertelek mozgatni, ezért felállítottam körülötted. Sátor! Micsoda okos ötlet! Miért nem hordok én is magammal egyet? Már holnap beszerzek egyet. Igen! Egy icuripicuri sátrat, ami elfér a retikülömben. Egyedüli bajom az, hogy kicsit kemény a föld. Talán felkelek, és kinyújtóztatom a lábamat. Megpróbálok feltápászkodni, csakhogy minden elsötétül és örvénylik körülöttem. – Jaj, istenem! – mondom elgyöngülten, és visszahanyatlok a földre. – Ne próbálj felkelni! – ijed meg Jess. – Irtózatosat estél. Azt hittem. .. – Elhallgat, és zihálva szedi a levegőt. – A lényeg, hogy ne kelj fel! Fokozatosan megmozgatom minden sajgó tagomat. A kezemről jócskán lejött a bőr. Óriási erőfeszítéssel felemelem a fejemet, és végignézek véres, agyonhorzsolt lábszáramon. Egy horzsolást az arcomon is kitapintok. – Juj! Vérzik az arcom? – Tropára mentél – mondja ki Jess kertelés nélkül. – Fáj valamid?

372 – A bokám. A bal oldali. Borzasztóan. Jess mozgatni kezdi. Az ajkamba harapok, hogy fel ne üvöltsék fájdalmamban. – Azt hiszem, kificamítottad – mondja végül. – Majd sínbe teszem. – Bekapcsol egy elemlámpát, és valami acél póznához erősíti, aztán benyúl egy parányi bádogdobozba, ahonnan kötszerfélét kerít elő, és szakavatottan körbetekeri vele a bokámat. –Becky, mi a fenét kerestél itt fent, ha szabad érdeklődnöm? – Utánad… jöttem, hogy megkeresselek. – Agyamban kezdenek összeállni az emlékképek, akár egy kirakós játék darabjai. – Én is elindultam ezen a szponzorált teljesítménytúrán. Jess értetlenül mered rám. – De nem erre vezetett az út! Én is letértem róla. A túraút sokkal alacsonyabban kanyarog. Nem követted a jelzéseket? – Jelzések? – nézek rá üres tekintettel. – Egek! Neked fogalmad sincs a túrázásról, ugye? – jön izgalomba. – Nem kellett volna ide feljönnöd! Veszélyes! – És te? Te hogy kerültél ide? – vágok vissza, hunyorogva, mert egyre erősebben kötöz be. – Amit te műveltél, szintén igencsak veszélyesnek látszik. Jess arca bezárul. – Amikor utoljára másztam meg a csúcsot, láttam néhány ammonitot – mondja aztán. – Be akartam gyűjteni egyet. Meggondolatlanság ugyan, de nem várom el tőled, hogy megértsd… – Nem! Pontosan értem! – szakítom félbe, és erőlködve felkönyöklök. Muszáj elmondanom neki!

373 – Jess, igenis értem! Láttam a köveidet. Fantasztikusak! Gyönyörűek! – Feküdj vissza! – néz rám aggódva. – Csak nyugi! – Semmi nyugi! Ide hallgass, Jess! Testvérek vagyunk, vértestvérek, efelől nem lehet kétségünk! Azért jöttem utánad, hogy elmondjam! – Becky, beverted a fejedet… – ráncolja össze Jess a homlokát. – Talán agyrázkódásod is van… – Nem erről van szó! – Minél jobban felemelem a hangomat, annál inkább hasogat a fejem, de nem tudok uralkodni magamon. – Tudom, hogy ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben! Tudom! Jártam a házadban. – Hol jártál? – háborodik fel Jess. – Ki engedett be? – Jim. Láttam a kőgyűjteményedet. Ugyanolyan szekrényben tartod, mint én a cipőimet Londonban. Hajszálra ugyanolyanban! A lámpások… a polcok… minden egyezik! Először veszem észre, hogy Jess önuralma meginog. – Na és, mi van akkor? – mondja nyersen. – Az van, hogy ugyanolyanok vagyunk! – ülök fel izgatottan, nem törődve a szemem előtt kavargó formákkal. – Jess, tudod, hogy érzel egy-egy bámulatosan szép kő láttán! Nos, én ugyanúgy érzek, ha megpillantok egy isteni cipőt! Vagy egy ruhát! Muszáj megszereznem! Ilyenkor semmi nem számít. És most már tudom, hogy te is ugyanúgy vagy a kövekkel. – Nem – fordul el. – Dehogynem! Tudom, hogy így van! – kapaszkodom a karjába. – Ugyanolyan rögeszmés vagy, mint én, csak ügyesebben titkolod! Istenem, a fejem, jaj! Visszahanyatlok a földre, mert majd szétmegy a fejem.

374 – Adok fájdalomcsillapítót – mondja Jess szórakozottan… de nem mozdul. Csak áll ott, gondolataiba merülve. Látom, hogy most megfogtam. – Azért jöttél fel a hegyre a viharban, hogy ezt megmondd nekem? – mondja végül. – Igen! Természetesen! Felém fordítja a fejét, hogy jobban megnézzen magának. Az arca sápadtabb, mint máskor, és valahogyan gyanakvó, mintha attól tartana, hogy valaki át akarja verni. – Miért? Miért tetted volna? – Mert… mert fontos! Mert nekem sokat jelent! – Soha eddig senki nem tett értem ilyesmit – mondja, és nyomban félrenéz, majd újra a bádogdobozba kotor. – A sebeidet be kell hintőporozni, mert elfertőződhetnek. Paskolni kezdi a lábszáramat egy gézlappal. Megpróbálok nem jajgatni, pedig a sebhintőpor piszkosul marja a sebeimet. – Eszerint… hiszel nekem? – kérdem. – Elhiszed, hogy testvérek vagyunk? Néhány pillanatig Jess a lábfejére mered, amelyet vastag zokniba és barna túrabakancsba bújtatott. Aztán felemeli a szemét, a végigméri türkizkék, csillámporos, agyonkaristolt és sárral takart magas sarkúmat. Utána a Marc Jacobs szoknya kerül sorra, majd meg a csillámporos, elszakadt póló. Legvégül felemeli a szemét horzsolt, ütésektől elkékült arcomra. Egymásra nézünk. – Igen, hiszek neked – mondja.

375 Három extraerős fájdalomcsillapítóval később kezdem tényleg jobban érezni magam. Csak épp be nem áll a szám. – Tudtam, hogy testvérek vagyunk! – mondom, miközben Jess sebtapaszt helyez el felhasadt térdemen. – Tudtam! Azt hiszem, rendelkezem némi szerény természetfeletti képességekkel. Éreztem a jelenlétedet a hegyen. – Hmmm – forgatja a szemét Jess. – A másik meg az, hogy kezdek egyre jobban hasonlítani rád. Az is megfordult a fejemben, hogy rövidre vágatom a hajam. Egészen jól állna. És a kövek is érdekelni kezdtek… – Becky – vág közbe Jess. – Nem muszáj ugyanolyannak lennünk. – Hogyan? – pislogok rá tétován. – Ezt hogy érted? – Meglehet, tényleg testvérek vagyunk – ül rá a sarkára. – Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindketten rövid hajjal kell futkossunk. Vagy szeretned kellene a köveket. Újabb tekercs sebtapaszért nyúl, és feltépi. – És a krumplit – bököm ki akaratlanul. – Például a krumplit – helyesel. – Vagy… a méregdrága márkás rúzsokat, amelyek három hónap alatt kimennek a divatból. Felvillan a szeme, ahogy rám néz. Tátva marad a szám a meglepetéstől. Csak nem ugrat engem? – Azt hiszem, igazad van – mondom mímelt közönynyel. – Csak mert biológiailag rokonok vagyunk, nem muszáj unalmas tornagyakorlatokat végeznünk vizes palackokkal, rendes súlyzók helyett. – Pontosan. Vagy… ostoba magazinokat olvasnunk, amelyek tele vannak nevetséges hirdetésekkel.

376 – Vagy világ rondája flaskából inni a kávét. Jess szája megvonaglik a nevetéstől. – Vagy hülye cappuccinókat vennünk, amivel csak megvágják az embert. Odakint megdördül az ég, mire mindketten összerezzenünk ijedtünkben. Az eső nekibőszülten veri a sátorponyvát. Jess még egy utolsó tapaszt tesz mindkét lábszáramra, aztán bezárja a kis bádogdobozt. – Gondolom, nem hoztál magaddal ennivalót – mondja. – Hát… nem. – Van valamim, de nem sok – szalad ráncba a homloka. – Ha órákra itt ragadunk, nem lesz elég. És azután sem tudunk mozogni, hogy elül a vihar. – Nem tudnád végigkutatni a hegyoldalt gyökerekért és erdei bogyókért? – kérdem reménykedve. – Becky, nem vagyok Tarzan – mér végig lesújtón. Begörbíti a vállát, és két karjával átfogja a lábszárát. – Ki kell várnunk a végét. – És… nem hozol magaddal mobilt hegymászásra? – kockáztatom meg a kérdést. – Nincs is mobilom. Általában nincs rá szükségem. – Gondolom, általában nem kell gondoskodnod a hangyás, sérült húgodról. – Nem, rendes körülmények között nem. A földön kotorászik, és talál is valamit. – Mellesleg elhoztam a cuccod egy részét. Szétszóródott az esésed közben. – Köszönöm – veszem el tőle a maroknyi holmit. Egy mini hajspray. A manikűrkészletem. A kompakt púder.

377 – A táskádat sehol sem találtam – folytatja Jess. – Isten tudja, hová lett. Megáll bennem az ütő. Az Angel táskám! A kétezer eurós táska, ami után filmsztárok ácsingóznak. Amelyre az egész világ vágyik. Ennek is annyi. Eltűnt a vadonban, egy hegyen, a semmi közepén. – Nem… számít – sikerítek ki egy mosolyt. – Megesik az ilyesmi. Fájó, merev ujjakkal nyitom ki a kompakt púdert… a tükör csodálatosképpen ép maradt. Félve magamra pillantok, és elborzadok a látványtól. Úgy festek, mint egy szétvert madárijesztő. A hajam kócosan meredezik, mindkét orcám tele horzsolással, a homlokomon pedig jókora dudor meredezik. – És most mihez kezdünk? – pattintom be a kompakt púdert. – Itt kell maradnunk, amíg a vihar alább nem hagy – mondja Jess. – Igen. De azt kérdem, mit csináljunk itt, a sátorban? – Az gondoltam, megnézhetnék a Harry és Sallyt, és elropogtathatnánk mellé egy kis popcornt – mondja a nővérem pókerarccal. Vad vihogásban török ki. Jessnek van humora, noha nagyon, nagyon mélyen elrejtette. – Kifessem a körmöd? – javaslom. – Itt van velem a cuccom. – A körmöm? – képed el. – Becky, ha nem veszed észre, egy hegytetőn ülünk. – Igen! – lelkesülök fel. – Ez a lényeg! A lakk mindent kibír. Ezt nézd meg! – mutatom meg a körömfestéket. – A modell, ha jól látom, épp hegyet mászik a képen.

378 – Hihetetlen! – mondja Jess, elveszi a festéket, és megforgatja a kezében. – És odavannak ezért a nők? – Ugyan már! Mi mással üthetnénk el az időt? – mondom ártatlanul. – Ha nem is akkora élvezet, mint például a könyvelés… Jess szeme rám villan. – Jó – mondja. – Te győztél. Fesd ki akkor a körmömet! Miközben köröttünk vad vihar tombol, babarózsaszínre festjük egymás körmét. – Csúcs! – mondom elismerően, miután Jess végez a bal kezemmel. – Manikűrösnek kéne menned! – Kösz – mondja szárazon. – Ez volt a nap fénypontja. Meglengetem az ujjaimat az elemlámpa fényében, aztán elveszem a kompakt púdert, hogy megcsodáljam a tükörképemet. – Meg kell tanulnod, hogy az ujjad elgondolkozva az ajkadhoz érintsd – magyarázom, és menten szemléltetem is. – Ugyanolyan ez, mint amikor új gyűrűje vagy karkötője lesz az embernek. Csak hogy látni lehessen. Feléje nyújtom a tükröt, de elfordul, és az arca újra magába zárul. – Nem, kösz. Elteszem a púderes dobozt, és törni kezdem a fejem. A legszívesebben megkérdezném, miért utálja a tükröket. De csak tapintatosan. – Jess… – mondom végül. – Igen? – Miért utálod a tükröket? Csend lesz a sátorban, csak a szél süvöltését hallani. Végül Jess felemeli a fejét.

379 – Nem tudom – mondja. – Talán azért, mert valahányszor kiskoromban tükörbe néztem, apám megfeddett a hiúságomért. – A hiúságodért? – gúvad ki a szemem. – Tényleg? Mindannyiszor? – Csaknem mindig – von vállat, aztán az arcomat látva megkérdezi. – Miért? A te szüleid mit mondtak? – Lássuk, mit is… – Most vagyok csak benne a pácban. – Azt mondták, én vagyok a leggyönyörűbb angyalka, aki leszállt az égből. – Aha – görbíti be a vállát Jess, mint aki azt mondja: „Mindjárt gondoltam.” – Istenem, igazad volt, amikor azt mondtad, hogy engem elkényeztettek – mondom hirtelen. – A szüleim mindent megadtak nekem. Soha nem kellett megállnom a saját lábamon. Soha! Mindig volt, aki kisegített. A szüleim… azután Suze… végül Luke. – Én meg szinte hátulgombolós koromtól a saját lábamon állok – mondja Jess. Arca árnyékban van az elemlámpa gyér fényében, nem tudom ezért kivenni az arckifejezését. – Mintha túl kemény lenne… a te papád – mondom habozva. – Apu soha nem tette közszemlére az érzelmeit – morogja végül. – Nem mondta nekünk, hogy büszke ránk. De éreztük – teszi hozzá hevesen. – A mi családunkban nem ömlengünk mindenről, mint nálatok. Egy hirtelen szélroham meglebbenti a sátor egyik sarkát. Bever az eső. Jess lefogja a ponyvát, és a fém cövekért nyúl. – Én is ilyen vagyok – mondja, és egy kővel döngöli be a cöveket a földbe. – Csak mert nem mondok ki dol-

380 gokat, nem jelenti azt, hogy nem is érzem őket. – Körbepillant, és látható erőfeszítéssel a szemembe néz. – Becky, amikor meglátogattalak, nem akartam én undokoskodni vagy… hidegen viselkedni. – Nem kellett volna ilyesmiket vágnom a fejedhez – mondom mély megbánással. – Igazán őszintén sajnálom… – Nem, én sajnálom! – vág közbe. – Jobban össze kellett volna szednem magam, hogy ne rontsam el a kedved. – Leteszi a követ a földre, és néhány másodpercig azt méregeti. – Az igazat megvallva… féltem kicsit tőled. – Luke szerint lehengerlőnek találtál – mondom szomorúan, és megdörgölöm a fejem, mert újra fájni kezd. – Aludnod kellene – állapítja meg Jess. – Az a legjobb orvosság. És a legjobb fájdalomcsillapító. Tessék, itt egy takaró – ad oda egy réteg valamit, ami leginkább az alufóliára hasonlít. – Hát… jó… megpróbálom – mondom, de magam sem igen hiszem, amit mondok. Leteszem a fejem oda, ahol a legkevésbé nyomja a föld, és behunyom a szemem. De nem tudok aludni. Egyre a beszélgetésünk jár a fejemben, amihez a kopogó eső és a sátorponyva verdesése szolgáltatja a zenei kíséretet. El vagyok kényeztetve. Elkényeztetett kis liba vagyok. Istenem! Hirtelen ömleni kezd a könnyem, amitől csak még jobban hasogat a fejem. A nyakam teljesen bemerevedett… a hátamat egy kő nyomja… – Jól vagy, Becky? – kérdi Jess. – Nem igazán – ismerem el tétova, reszelős hangon. – Nem tudok aludni.

381 Nem kapok választ. Azt hiszem, nem hallotta meg, vagy nincs hozzátenni valója. De egy pillanat múltán valamit érzek magam mellett. Arra fordulok, és Jess kis fehér lapot nyújt felém. – Ha nem is éppen borsmenta krém, azért kóstold meg! – mondja színtelen hangon. – Mi… mi ez? – hebegem. – Kendal mentolos csoki. Hagyományos hegymászó étek. – Kösz – suttogom és beleharapok. Fura, édes íze van. Noha nem vagyok éhes, még egyszer beleharapok, hogy lássa rajtam a jó szándékot. Aztán legnagyobb rémületemre, érzem, hogy megint könnyek gördülnek végig az arcomon. Jess felsóhajt, és ő is letör magának egy darabot. – Mi a baj? – Luke nem szeret már – hüppögöm. – Ezt kétlem. – Pedig ez az igazság! – Az orrom is csöpögni kezd, a kezemmel törlöm meg. – Amióta hazajöttünk a nászutunkról, kész katasztrófa az egész. Minden az én hibám, én rontottam el… – Nem minden a te hibád – szakít félbe Jess. – Hogyan? – ámuldozom. – Mindenhez ketten kellenek – mondja csöndesen. Összehajtogatja a csoki papírját, kicipzározza a hátizsákját, és belerejti. – Ha már a rögeszmékről beszélünk, Luke is mániás! Munkamániás! – Tudom. De azt hittem, megváltozik. A nászutunkon teljesen laza volt. Kézen fogva jártunk, együtt jógáztunk. A végén egy Sri Lanka-i teraszon terveztük el, hogy meglepjük az itthoniakat a hazatérésünkkel. Olyan nagy

382 reményeket fűztem a viszontlátáshoz, de semmi nem úgy sült el, ahogyan elképzeltem. – Az ember nem lehet örökké nászúton – jegyzi meg Jess. –Szükségszerű volt, hogy a váltás zökkenőkkel jár. – De én annyira vártam a házaséletet! – nyelek egy nagyot. – Elképzeltem, ahogy gyertyavilágnál körbeüljük a nagy faasztalt: én, Luke, Suze, Tarquin… boldogan… nevetve… – És mi történt? – néz rám Jess azokkal az értelmes szemeivel. –Mi lett Suze-zal? Anyukádtól tudom, hogy ő volt a legjobb barátnőd. – Igen, ő volt. De… talált mást a távollétemben. A verdeső sátorponyvát nézem, és gombócot érzek a torkomban. – Mindenki új barátságokat kötött vagy új állást vállalt, és fütyülnek rám… Nincs egyetlen barátom. Jess szorosra húzza a zsinórt a hátizsákján, majd felnéz. – Itt vagyok neked én. – Még csak nem is kedvelsz – mondom bánatosan. – Nos, a nővéred vagyok, nem igaz? – mondja. – El kell viseljelek olyannak, amilyen vagy. Felemelem a fejem, és látom, hogy a szeme játékosan megvillan. És melegen. Olyan melegséggel, amit korábban elképzelni sem tudtam róla. – Tudod, Luke azt szeretné, ha pont olyan lennék, mint te – mondom kis hallgatás után. – Nocsak! – Pedig így van. Azt szeretné, ha tudnék takarékoskodni. Megtanítasz? – kérdem. Közben a hátam mögé csúsztatom a mentolos csokit, remélve, hogy nem veszi észre.

383 – Megtanítsalak takarékoskodni? – Igen, légy szíves! Jess a szemét forgatja. – Kezdjük azzal, ha tudnál takarékoskodni, nem dobnál el egy megkezdett mentolos csokit. – Jó. – Szégyenkezve előhúzom, és beleharapok. – Izé… finom! A szél még nagyobb erővel süvölt, és a sátorponyva is egyre sebesebben verdes. Beburkolózom Jess alufóliás takarójába. Közben vagy milliomodszor elátkozom magam, amiért nem hoztam magammal kardigánt. Vagy legalább egy kapucnis kabátot. Aztán hirtelen eszembe jut valami. A szoknyám zsebébe nyúlok… és nem hiszek a szememnek. A kis kék zacskó ott van a helyén. – Jess… ez a tied – veszem elő. – Azért mentem el hozzád, hogy neked adjam. A kezébe adom a kis kék zacskót. Lassan kinyitja, és a kezére ejti az ezüst Tiffany babszemet a vékony láncával. – Egy nyaklánc – magyarázom. – Nekem is van egy ugyanilyen. Nézd csak! – Becky! – döbben meg Jess. – Ez igazán… Egy rettenetes pillanatig azt hiszem, azt hallom majd: „nem hozzám való” vagy „ronda”. – Mesés – mondja végül. – Egyszerűen mesés. Imádom! Köszönöm! A nyakára fűzi a láncot, én pedig elragadtatva szemlélem. Tökéletesen illik hozzá! Ami azonban a legfurcsább, az az, hogy mintha az arca is megváltozott volna. Valahogyan más lett a formája. Mintha… mintha… – Istenem! Te mosolyogsz! – kiáltom meglepetten. – Nem, dehogy – vágja rá azonnal.

384 Látom, hogy szívesen visszafogná magát, de nem tudja. A mosolya egyre szélesebb, és egyik kezével megtapogatja a babszemet. – De bizony! – nevetem el magam én is. – Ne is tagadd! Megtaláltam a gyenge pontodat. A szíved mélyén odavagy Tiffanyért. – Ugyan, menj már! – De igen! Tudtam! Tudod, Jess… Bármit akartam is mondani, elnyeli a szél üvöltése. Aztán, teljesen váratlanul egy heves szélroham felkapja a sátor egyik oldalát. – Istenem, atyám! – sikítom, ahogy hideg zuhanyt kapok a képembe. –Jaj, istenem, a sátor! Fogd le! – A francba! – szitkozódik Jess, miközben kétségbeesetten próbálja rögzíteni a verdeső ponyvát, amit azonban egy újabb hatalmas széllökés kifúj a kezéből. A sátor úgy dagadozik, akár egy vitorlás, majd eltűnik a hegyoldalban. – Most mihez kezdünk? – próbálom meg túlkiabálni a lármát. – Jézusom! – törli le az esőt az arcáról. – Rendben, be kell húzódnunk valahová. Fel tudsz kelni? Felsegít, én pedig akaratlanul is felkiáltok. A bokám úgy hasogat, hogy csillagokat látok. – Induljunk arra, a sziklák felé! – mutogat Jess a szakadó esőben. – Támaszkodj rám! Félig bicegve, félig vánszorogva kaptat felfelé kis kettősünk a sáros hegyoldalban. Fokonként különös ritmusra teszünk szert. Fogamat csikorgatom, hogy ne jajduljak fel, ne rendezzek jelenetet a fájó bokámmal. – Keresnek majd minket? – nyögöm ki két botladozó lépés között.

385 – Nem valószínű. Nem régóta ragadtunk itt. Jó, most már csak ezen a meredek darabon kell átjutnunk – mondja Jess kis szünet után. – Kapaszkodj belém! Valahogy felküzdöm magam a sziklás hajlaton, annak megnyugtató tudatával, hogy Jess közben szilárd marokkal fog. Az anyját, de jó erőben van! Könnyűszerrel kikerülhetett volna az esőből, jut eszembe azután. Mostanra otthon lehetne a jó meleg szobában. – Kösz, hogy segítesz – dünnyögöm, mikor újrakezdjük a bicegést. – Kösz, hogy velem maradtál. – Psszt, ne beszélj! – vágja rá gondolkodás nélkül. Az eső az arcomba ver, hogy kis híján fuldokolni kezdek. A fejem újra kóvályog, a bokám pedig irdatlanul fáj. Mégis mennem kell tovább, nem hagyhatom cserben a nővéremet! Hirtelen zajt hallok az esőben, de lehet, hogy csak képzelem. Lehet, hogy a szél az… Nem lehet valóságos… – Várj! – egyenesedik fel Jess. – Mi ez? Mindketten fülelünk. Igen, valóságos hang! Egy helikopter valóságos berregése. Felnézek… és látom, hogy elmosódott fények közelítenek felénk a zuhéban. – Segítség! – sikoltom, és őrülten hadonászom a karommal. –Ide jöjjenek! – Ide! – kiáltja Jess is, és felmutatja az elemlámpáját, ezt ingatja a koromsötétben. Itt vagyunk! Segítség! A helikopter pillanatokig köröz felettünk, aztán legnagyobb kétségbeesésemre továbbmegy. – Nem… láttak meg… minket? – hápogom.

386 – Nem tudom. – Jess feszültnek és aggódónak látszik. – Nehéz ezt megmondani. Itt semmiképpen nem tudnának leszállni, csak a tetőn. Onnan gyalog kellene lejönniük. Mindketten mozdulatlanul állunk egy pillanatig, de a helikopter nem tér vissza. – Jó – mondja végül Jess. – Menjünk tovább! A sziklák legalább a szél elől menedéket nyújtanak. Továbbvánszorgunk, ezúttal azonban már úgy érzem, nincs miért. Halálos fáradtságot érzek. Átáztam, átfáztam, és olyan vagyok, mint egy kifacsart citrom. Fájdalmas lassúsággal araszolunk fel a kaptatón. A fejünk egymás mellett, karjaink a másik köré fonódnak. Mindketten lihegünk és zihálunk, miközben az eső veri az arcunkat. – Várj! – állok meg hirtelen. – Hallok valamit. Belefogódzom Jessbe, és a nyakam tekergetem. – Mi az? – Hallottam valamit… Elhallgatok, mert pislogó fény villan fel az esőben. Egy elemlámpa távoli fénysugara. És mozgás neszeit is hallom lefelé a hegyen. Istenem, ezek emberek! Végre! – A hegyi mentők! Értünk jöttek! Ide! – rikkantom. – Segítségre van szükségünk! – Ide! – kiabálja Jess is, és az elemlámpáját lengeti. – Itt vagyunk! A másik elemlámpa rövid időre eltűnik, azután újra megjelenik. – Segítség! – kiáltja Jess. – Itt vagyunk! Semmi válasz. Hová lehettek? Elkerültek minket? – Seegíítsééég! – üvöltöm torkom szakadtából. – Kérem, segítsenek! Ide jöjjenek! Hallanak minket? – Bex?

387 Ismerős magas hangot hallok meg a vihar tombolásában. Megfagy a vér az ereimben. Micsoda? Csak… nem hallucinálok? Ez pontosan úgy hangzott, mint… – Bex? – szólít újra a hang. – Bex, hol vagy? – Suze? Ahogy felfelé pislogok, egy alak jelenik meg a gerinc peremén egy kivénhedt dzsekiben. Átvizesedett haja a fejéhez tapad, és elemlámpát lenget ő is. Kezét szeme elé ernyőzve pislog körbe, miközben homloka csupa ránc az aggodalomtól. – Bex? – sikítja. – Bex? Hol vagy? Ez bizonyára hallucináció. Szellemjelenés. Egy szélben hajladozó fát bámulok, és azt gondolom, hogy ez Suze. – Bex? – most vett észre minket. – Jaj, istenem, Bex! Megtaláltam! – kiáltja aztán át a válla fölött. – Ott van! – Megindul lefelé a hegyen felénk, s lába alatt kavicsözön indul el. – Bex! – Ismered? – képed el Jess. – Suze az. A legjobb… barátnőm – mondom nagyot nyelve. Elszorul a torkom. Suze eljött, hogy megkeressen! Egészen idáig jött értem! – Bex! Istennek hála! – érkezik meg Suze egy utolsó kavics- és földindulás kíséretében. Az arca csupa sár, kék szeme hatalmasra tágul az aggodalomtól. – Istenem, megsérültél! Tudtam, tudtam, hogy… – Semmi bajom – nyögöm. – Csak a bokám ment ki. – Itt van, de megsérült! – mondja a mobiljába, majd a választ hallgatja. – Tarquin mindjárt itt lesz egy hordágygyal.

388 – Tarquin? – Túl kába a fejem ahhoz, hogy mindezt felfogjam. –Tarquin is itt van? – Meg egy barátja a repülősöktől. Az ostoba hegyi mentősök azt mondták, hogy túl korán lenne elindítani a mentést. Én azonban tudtam, hogy bajban vagy. Tudtam, hogy muszáj idejönnünk! Annyira aggódtam! Jaj, istenem, de nagyon aggódtam! – nyúlik meg az arca. – Senki nem tudta, hol vagy… egyszerűen csak nyomod veszett. Valamennyien azt hittük… Nem is tudtuk, mit gondoljunk… megpróbáltunk hívni a mobilodon, de nem voltál elérhető… aztán hirtelen csak valami fényt láttunk… és most itt vagy… kissé összetörve – mér végig, a sírás határán. – Bex, annyira sajnálom, hogy nem hívtalak viszsza! Meg tudsz nekem bocsátani? Szorosan körém fonja a karját. Néhány pillanatig csak állunk ott, egymásba kapaszkodva a zuhogó esőben. – Jó, már semmi baj – mondom végül, nagyot nyelve. – Igazán. Legurultam ugyan a hegyen, de itt volt a nővérem, aki a gondjaiba vett. – A nővéred? – Suze lazít a szorításán, és lassan Jess felé fordul, aki sután, zsebre vágott kézzel bámul ránk. – Ő Jess, Jess… ő pedig Suze – mutatom be őket egymásnak. A két lány egymásra néz az eső szálain át. Fogalmam sincs, mi járhat a fejükben. – Szervusz, Becky nővére! – mondja végül Suze, és a kezét nyújtja. – Szervusz, Becky legjobb barátnője! – feleli Jess, és megrázza a kezét. Fentről csörtetés hallatszik. Felpillantva látjuk, hogy Tarquin igyekszik lefelé a lejtőn katonai mentős szerelésben. Még sityakja is van, rajta fejlámpással.

389 – Szia, Tarquin! – köszöntöm. – Jeremy mindjárt itt lesz az összehajtható hordággyal – mondja vidáman. – Jól ránk hoztad a frászt, Becky! Luke, te vagy az? – szól aztán a mobiljába. – Megtaláltuk! A hegy most mintha meginogna a talpam alatt. Suze nyomban kinyújtja a karját, hogy elkapjon. Luke? – Hogyhogy… hogyhogy Luke… – remeg meg a szám, hogy alig sikerül megformálnom a szavakat. – Cipruson ragadt a rossz idő miatt, de végig telefonkapcsolatban voltunk – mondja Suze. – Istenem, ő is jól kikészült! – Tessék, Becky – nyújtja oda a mobilt Tarquin. Alig van erőm elvenni, olyan ideges vagyok. – Haragszik még rám? – rebegem. Suze egy pillanatig végigmér. Az eső közben irgalmatlanul zuhog a hajára, végig az arcán. – Bex, nem haragszik. Becsszó! A fülemhez emelem a mobilt, s közben hunyorgók fájdalmamban, amint horzsolt arcbőrömhöz ér. – Luke, te vagy az? – Istenem, Becky! Köszönöm neked, Jézusom! A hangja távoli és recsegő, alig tudom kivenni a szavait. Amint azonban meghallom ismerős hangját, erőt vesz rajtam az elmúlt napok feszültsége, és kitöréssel fenyeget. Ég a szemem, és a torkomat sírás fojtogatja. Őt akarom! Őt akarom, és haza akarok menni! – Istennek hála, hogy nem esett bajod! – A hangja elgyötörtebb, mint valaha. – Teljesen kiborultam… – Tudom – nyelek egyet. – Ne haragudj! – ömlik megint a könnyem, és alig találok szavakat. – Luke, igazán bocsáss meg mindenért…

390 – Te csak ne kérj bocsánatot! Nem kell tőlem bocsánatot kérned! Jesszusom! Már azt hittem… – hallom a vonalban a nehéz zihálását. – De azért máskor… légy szíves ne tűnj el, jó?! – Nem fogok – törlöm le magamon kívül a könnyeimet. – Istenem, bárcsak itt lennél! – Ott leszek! Amint a vihar elül, indulok. Nathan felajánlotta a magánrepülőgépét. Fantasztikusan viselkedett… – Luke? – …hotel… A vonal megszakad. Fogalmam sincs, mit akart mondani. – Szeretlek – mondom csüggedten a bedöglött telefonba. Felnézve látom, hogy a többiek együtt érzőn pislognak. Tarquin csöpögő kezével barátian megveregeti a vállamat. – Gyere, Becky! Segítünk beszállni a helikopterbe.

391

HUSZONHÁROM A kórházban valahogy minden homályos. Nagy a lárma, éles a fény. Kérdésekkel bombáznak, és hordágyon zötyögtetve gurítanak tovább. Kiderül, hogy két helyen is eltörtem a bokámat. Gipszbe teszik a lábam. Összevarrnak egy sebet a homlokomon; ellenőrzik, nem kaptam-e vérmérgezést, kergemarhakórt vagy effélét. Mindeközben valamiféle nyugtató hatású injekciókat is belém nyomnak. Az egész hercehurca után kimerülten hanyatlom hátra a párnámon. Istenem, de jó, hogy meleg, tisztaság és csupa fehér vesz körül! A távolban valaki Jesst nyugtatja meg, hogy semmi kárt nem tett bennem, amikor odább vonszolt. Suze-t többször biztosítja ugyanez a hang, hogy nincs szükség per pillanat teljes egészségügyi felmérésre, és hogy nem, ők nem játszanak az egészségemmel. Mint kiderül, a megye legjobb orvosa az. – Becky? Kábán felnézek. Tarquin igyekszik az ágyam felé, kezében mobil. – Luke az újra. – Luke? – mondom a készülékbe. – Szia! Képzeld, eltörtem a lábam! Elismerően nézem a gipszet, amelyet felkötöttek. Titkon mindig is szerettem volna magamnak egy ilyet. – Hallottam. Szegény drágám! Jó kezekben vagy? Mindent megkapsz, amire szükséged van? – Hát… azt hiszem. Tudod…- hirtelen óriásit ásítok. – Ami azt illeti… istenesen elfáradtam. Azt hiszem, most alszom egyet.

392 – Bárcsak ott lehetnék melletted! – Luke hangja gyöngéd, és tele van szeretettel. – Egyvalamit mondj meg nekem, Becky! Miért vágtál neki Észak-Angliának anélkül, hogy bárkinek szóltál volna róla? Nem tudja, miért? – pislogok a telefonra. – Mert természetesen segítségre volt szükségem – mondom tárgyilagosan. Mostanra már egészen megbékéltem a helyzettel. –Mert a házasságunk romokban volt. Jess volt az egyetlen ember, akihez fordulhattam. Luke elnémul, annyira meglepődik. – Mi volt a házasságunkkal? – kérdezi végül. – Romokban volt! – bicsaklik meg a hangom. – Te is tudod! Szörnyű volt! Még csak meg se csókoltál búcsúzóul! – Drágám, ki voltam akadva! Elvégre is veszekedtünk! Ez azonban nem jelenti azt, hogy a házasságunk romokban volt. – Jó, én azt hittem. Azt hittem, hogy mindennek vége. Azt hittem, nem érdekel, hová leszek. – Jaj, Becky! – Érzem a hangján, hogy a nevetését fojtja el, de lehet, hogy a sírást. – Van fogalmad arról, min mentem keresztül? – Nem – harapok az ajkamba megszégyenülten. – Luke, igazán sajnálom! Én… nem gondoltam… eszembe se jutott… – A lényeg, hogy megvagy – vág közbe. – Egyelőre ez a legfontosabb. Megvagy, és nincs nagyobb bajod. Mardos a bűntudat, hiszen olyan kedvesen és megbocsátóan viselkedik. Holott miféle poklokat állt ki értem! Most meg ott ragadt Cipruson… – elöntenek az érzelmek, és még szorosabban nyomom fülemhez a mobilt.

393 – Luke… gyere haza! Biztos borzalmas neked ott. Nagyon szenvedhetsz. Az egész az én hibám! Hagyd ott azt a hülye Nathan Temple-t meg a szörnyű szállodáját! Keress valami kifogást! Fogj rám mindent! Szavaimat rövid hallgatás követi. – Iiiigen – mondja Luke. – Van valami, amit el kell mondanom ez ügyben… Azt hiszem, nagy a valószínűsége… hogy neked volt igazad… én pedig tévedtem – mondja akadozva. Hogyan? Jól hallok? – Tele voltam előítéletekkel – mondja tovább Luke. – Most, hogy jobban megismertem Nathant, rájöttem, milyen eszes fickó. Igazi üzleti zseni! Jóban vagyunk. – Jóban vagytok? De… mi van a priuszával? – Á – mintha Luke is szégyenkezne. – Nathan mindent elmondott erről. Egy ittas vendégtől védte meg a motel egyik dolgozóját. Kicsit „elvetette ugyan a sulykot”, ahogyan ő maga fogalmazott. Azt mondja, tévedés volt, és én hiszek neki. Majd szétmegy a fejem, nehezen fogom fel ezt az egészet. – Voltaképpen roppant kedvemre való fickó – folytatja Luke. –Egyik este elmondta, miért indította el a motelhálózatát. Azután jött ez az ötlete, hogy nem engedték be egy előkelő hotelbe, mert nem volt rajta megfelelő nyakkendő. Nyomban ezután beült egy kocsmába, és papírra vetette az Olcsó Motelek üzleti tervezetét. Egy év leforgása alatt már húszat üzemeltetett. Bámulatos ez a lendület, nem igaz? – Hihetetlen, hogy kedveled – dörgölöm kábán a fejem.

394 – Kedvelem, bizony! És ebben az ügyben is… csodálatosan viselkedett! Rendesebb nem is lehetett volna. Egész este fent maradt velem, és a híreket hallgatta. Hunyorogni kezdek, ahogy elképzelem a két pizsamás férfit, amint a telefonhívásra várnak. Istenem, soha többé nem tűnök el! Nem mintha ez is szándékos lett volna, de azért mégis. – És milyen a hotel? Tényleg vacak? – A hotel maximálisan vacak. – Luke hangja vidáman cseng. –Igazad volt azonban, ez a vacakság első osztályú. Akaratlanul is elnevetem magam, ami hatalmas ásításba torkollik. Érzem, amint hatni kezdenek a gyógyszerek. – Eszerint… végig igazam volt – mondom akadozva. – Briliáns kapcsolatépítő vagyok. – Az – ért egyet Luke. – Becky… ne haragudj! Ezért… meg egy csomó egyébért se – mondja hirtelenül komolyra fordítva a szót. –Arra is rájöttem – gondolkozik el –, milyen nehéz lehetett neked az utolsó hetekben. Engem teljesen lefoglalt az Arcodasszal kötendő üzlet, és nem álltam melletted. Ahogyan azt sem fogtam fel, milyen sokk lehetett számodra a hazatérés. Ahogy a szavak beszivárognak a tudatomba, fura módon ismerősen hangzanak. Csak nem beszéltek Jesszel? Jess… kiállt volna értem? Hirtelen ráébredek, hogy Luke folytatja a mondandóját. – Van még valami – mondja. – A repülőn végre sikerült elolvasnom a rózsaszínű dossziéd anyagát. És tetszenek az ötleteid. Majd megkeressük David Neville-t, és meglátjuk, be akar-e társulni. – Tényleg tetszett a javaslatom?

395 Még a jelen kábaságomban is elfog a büszkeség. – Igen, őszintén. Noha fogalmam sincs, honnan szedted az üzleti terjeszkedésre vonatkozó szakszerű ismereteidet… – A Barneysben, ahogy mondtam is már! – süppedek elégedetten a párnáim közé. – Davidnek biztosan tetszeni fog… erről meg vagyok győződve. Mostanra már sajnálja, hogy külön utakra tért. Akarnak még egy gyereket…- Annyira fáradt vagyok, hogy nehezemre esik a beszéd. –Judy azt mondja, mindössze megfelelő… füze… fizetést akar… – Édesem, majd még beszélünk erről. Most pihenned kellene. –Jó. A szemhéjam le-lecsukódik, küzdenem kell, hogy nyitva tartsam a szememet. – Kezdjünk mindent elölről, ha visszajövök – mondja Luke gyengéden. – Minden konfliktus nélkül. – Hát ez meg mi? – riaszt fel egy hang. A főnővér robog be a kórterembe. –Tilos a mobiltelefon használata. És aludnia kell, ifjú hölgy! – Jó – mondom még gyorsan a telefonba. – Jó. A nővér lefejti ujjaimat a mobilról, mire azonnal becsukódik a szemem. Mikor újra kinyitom, minden más lett már. A szobára sötétség borul. A beszéd elült. Éjszaka lehet. Teljesen kiszáradtam, és az ajkam is fájdalmasan kicserepesedett. Eszembe jut, hogy állt egy vizeskancsó az éjjeli szekrényemen. Megpróbálok felülni, hogy megkeressem, amikor hangos csattanással a földre söprök valamit.

396 – Bex? Jól vagy? – A hang irányába pislogva látom, hogy Suze ül egy széken az ágyam mellett. Kidörzsöli az álmot a szeméből, és talpra ugrik. – Kérsz valamit? – Víz kellene – hörgőm rekedten. – Ha van. – Tessék! – önt ki egy pohárra valót, én pedig mohón felhörpölöm. – Hogy érzed magad? – Hát… egész jól. – Leteszem a poharat, és tényleg sokkal jobban érzem magam. Aztán körülnézek a sötét, függönnyel behúzott fülkében. – Hol vannak a többiek? Hol van Jess? – Jól van. Az orvosok őt is megvizsgálták, aztán Tarkie hazavitte. Téged azonban bent tartanak, hogy megfigyeljenek. – Jó – dörgölöm meg száraz arcomat, azt kívánva, bárcsak lenne velem hidratáló krém. Hirtelen Suze karórájára esik a pillantásom. – Éjjel kettő! – ülök fel elszörnyülködve. – Suze, mit keresel itt? Ágyban kellene lenned! – Itt akartam maradni – harap az ajkába. – Nem akartalak magadra hagyni. – Psszt! – hurrognak le a függöny túloldaláról. – Halkabban! Suze-zal meglepetten egymásra nézünk, és hirtelen nevethetnékem támad. Suze nyelvet ölt a függönyre, én pedig felrötyögök. – Igyál még egy kis vizet! – halkítja le a hangját Suze. – Segít hidratálni a bőrödet. Kiont egy újabb pohár vizet, és az ágyam szélére ül. Egy ideig egyikünk sem szólal meg. Néhány korty után elmegy a kedvem a meleg, műanyag ízű, állott folyadéktól. – Erről eszembe jut Ernie születése – mondja Suze. – Emlékszel? Egész éjjel mellettem virrasztottál.

397 – Istenem, persze hogy emlékszem! – hirtelen magam előtt látom a parányi kis Ernie-t Suze karjában, rózsaszínűén, takaróba bugyolálva. – Nem volt semmi! – nézek a szemébe, mire elmosolyodik. – Amikor az ikrek megszülettek… hiányoztál. – Továbbra is mosolyog, de a szeme csillog. – Tudom, hogy bután hangzik, de… – Nem, dehogy. – Végignézek a fehér kórházi lepedőn, amit az ujjaim között gyűrögetek. – Nagyon hiányoztál, Suze! – Nekem is hiányoztál! – lesz fátyolos a hangja. – És… még… mondanom kell valamit. Bocsánatot kell kérnem azért, ahogyan a hazatértedkor viselkedtem. – Jaj, ne butáskodj! – mondom azonnal. – Túlreagáltam a dolgot. Másokkal is barátkoznod kellett, amíg odavoltam. Mi sem természetesebb ennél… én voltam a hülye. – Nem veled volt a baj, hanem velem – mondja Suze, aki most kerüli a tekintetem. – Irigykedtem rád. – Irigykedtél? – esik le az állam. – Arra, ahogyan feltűntél, napbarnítottan, sziporkázva, az Angel táskáddal – reszket meg kicsit a hangja. – Én meg ott ragadtam vidéki családanyaként három gyerekkel. Te elárasztottál a bámulatos történeteiddel a világ körüli nászutadról, én meg hozzád képest… szürke kisegérnek éreztem magam. – Suze, te sosem leszel szürke kisegér! Soha az életben! – méltatlankodom. – Én legalábbis így éreztem. – Rám néz, határozott arccal. – Ha jobban leszel, menjünk el Milánóba egy hétvégére! Csak mi ketten! Mit szólsz hozzá? – És a gyerekek?

398 – Tarkie majd vigyáz rájuk. Legyen ez a megkésett születésnapi ajándékom. – És milyen volt a wellness hotel? – kérdem óvatosan. – Az nem volt elég jó ajándék? Suze egy pillanatig a padlót tanulmányozza. – Nem volt azzal semmi baj – mondja végül. – Mégsem volt ugyanolyan, mint veled. Senki nem helyettesíthet téged, Bex! – Eszerint ki nem állhatod Lulut? – kérdem reménykedve. – De Bex! – kuncog fel. – Nem utálom, mégis… Amint mondtam, téged senki nem helyettesíthet, Bex! – mondja kis hallgatás után. Erre nemigen tudok mit felelni. Ezért újra a poharamért nyúlok. .. és egy kis csomagra téved a tekintetem az éjjeli szekrényen. – Ezt Jess hagyta itt neked – mondja Suze csodálkozó tekintettel. – Azt mondta, talán meg akarjuk enni. Nem tudok visszafojtani egy mosolyt. A Kendal mentolos csoki az. – Amolyan testvéri heccelés akar ez lenni – mondom. – Nem hinném, hogy azt várja, egyem is meg. Egy ideig hallgatunk. Valahol hordágyat gurítanak egy folyosón, s szárnyas ajtó nyílik és csukódik hangos csattanással. – Eszerint… tényleg lett egy testvéred – mondja végül Suze. Hallom a hangjában a sóvárgást. Néhány pillanatig az ő kedves, aggódó, ismerős arcát fürkészem a sötétben. – Suze… te mindig a legjobb kebelbarátnőm maradsz – mondom végül, és megölelem.

399

HUSZONNÉGY Hihetetlen, mennyi mindenről hittem, hogy nem szeretem, aztán a végén kiderült, hogy mégis! Példának okáért: 1 .Jess 2. Véreshurka (sok ketchuppal leöntve egészen ehető!) 3. Takarékoskodás Komolyan beszélek. A takarékosság isteni érzés! Anynyi örömmel jár! Hogy nem jöttem rá erre korábban?! Tegnap is küldtem Janice-nek és Martinnak egy képeslapot, hogy megköszönjem a csodás virágcsokrot. .. ahelyett azonban, hogy boltban vettem volna, egy gabonapelyhes dobozból vágtam ki! Ott is maradt az elején a Kellogg's felirat! Hát nem király? A tippet Jesstől kaptam. Olyan sokat tanulok tőle! Azóta lakom nála, hogy kijöttem a kórházból, ő pedig irtó rendes. Nekem adta a hálószobáját, mert kevesebb lépcsőt kell másznom, mint a vendégszobába. Segít ki- és bemászni a fürdőkádba a begipszezett lábammal. Minden délben zöldségleves van ebédre. Még azt is megtanítja majd, hogyan kell elkészíteni, mert lencséből… meg… valamiből, amire nem emlékszem, teljes tápértékű táplálékhoz juthatok, és egy adag mindössze harminc penny! Az így megtakarított pénzből az ember vásárolhat Elizabeth házi gyümölcspitéiből! (Ezt a tippet én adtam Jessnek. Ebből is kitetszik, hogy kölcsönösen segítjük egymást!)

400 Most a mosogatóhoz szökdécselek, a kifőzött kávézacc felét óvatosan a szemétkosárba borítom, új őrölt kávét rétegzek föléje, és bekapcsolom a vizforralót. A házirend szerint újrahasznosítjuk a kávéőrleményt, aminek Jess szerint rengeteg a haszna. A kávé ugyan kicsit áporodott ízű lesz… viszont az ember vagyonokat takaríthat meg ezzel a fortéllyal! Olyan sokat változtam! A végén még takarékoskodó háziasszony leszek. Luke nem hisz a szemének, mikor újra meglát. Jess hagymát szeletel éppen, én pedig segítőkészen felveszem a zacskóját, hogy eldobjam. A nővérem azonban rám szól: – Ne dobd el, még felhasználhatjuk valamire! – Egy hagymás zacskót? És hogyan? Tyűha! Itt minden percben újat tanulok! – Sikálásra használhatod. – Aha – bólogatok értelmesen, noha nem igazán értem, minek a sikálására. – Olyan ez, mint a bőrradír, csak a konyhában – néz rám győzködve Jess. – Ahá! Csúcs! – mosolygok rá. Előveszem a „Takarékossági tippek a háztartásban” feliratú jegyzettömböm, és belekörmölöm. Annyi minden itt a lejegyezni való. Tudtátok például, hogy kerti öntözőcsövet régi tejes kartonból is lehet készíteni? Nem mintha per pillanat szükségem lenne rá… de mégis! A nappali felé bicegek, egyik kezemmel a mankómra támaszkodva, míg a másikban a kávéülepítő készüléket fogom.

401 – Szia – néz fel Suze a padlóról, ahol éppen ül. – Na milyen? –emeli meg a zászlót, amit épp fest. „Hagyják békén a földünket!” – hirdeti rajta a felirat, vibráló vörös és kék színnel, levelekkel és fűvel tarkított, bámulatosan díszes szegéllyel. – Hú! – csodálom meg. A transzparensek kupacát méregetem, melyeket Suze kitartó munkával festett az elmúlt néhány napban, s amelyeket a kanapén halmozott fel. – Milyen szerencséje van a tüntetőknek, hogy te is segíted őket! Fantasztikus, hogy Suze is itt van, akár a régi szép időkben. Ő meg Tarquin Edie vendégházában szálltak meg pár napja. A gyerekeket Tarquin jószerével magára vállalta, kivéve, mikor Suze reggel és este megeteti őket. Isteni volt ez a pár nap. Rengeteg időt töltöttünk együtt semmittevéssel, evéssel és céltalan fecsegessél. Az égvilágon mindenről beszéltünk, ami az eszünkbe jutott. Néha csak Suze és én… máskor Jess is csatlakozott hozzánk. Mint például tegnap este is, amikor együtt margarita koktélt készítettünk, és megnéztük a Gumiláb című filmet. Azt hiszem, még Jess is élvezte. Ha nem is ismeri kívülről a dalokat, ahogyan mi. Aztán egyik este, amikor Suze elment meglátogatni valami rokonát, aki harminc kilométerre lakik innen, kettesben maradtunk Jesszel. Megmutatta nekem az összes követ, és mindent, de mindent elmondott róluk. Cserébe én a cipőimről beszéltem neki, még le is rajzoltam őket! Azt hiszem, mindketten rengeteget tanultunk. – A tüntetők neked is sokat köszönhetnek – vág vissza most Suze, és felvonja a szemöldökét. – Nézzünk szembe

402 az igazsággal, Bex! Ha te nem lennél, akkor ez a tiltakozás három emberből és egy kutyából állna. – Tudod, hogy van ez – vonok vállat szerénykedve. Titkon mégis roppantul elégedett vagyok a dolgok állásával. Amióta kijöttem a kórházból, engem bíztak meg a tiltakozás sajtójával, és mondhatom, írtak is rólunk elegen! Ma délután újabb gyűlés, amit reggel legalább négy helyi rádióadó adott hírül. A helyi lapok is leadják az egészet, és szó van arról, hogy egy tévéstáb is jelen lesz! Mindez a körülmények szerencsés találkozásának tudható be! Mint kiderült, a Cumbria Rádió feje Guy Wroxley, akit még Londonból, pénzügyi újságíró koromból ismerek. Megkaptam tőle egy sereg helybeli nagykutya telefonszámát. Tegnap délután hatalmas cikket közölt le rólunk a Cumbriai Figyelő. A legjobb azonban egy mesés kis történet! Mikor átvettem az ügyek irányítását, első dolgom volt összehívni a környezetvédőket. Mindenkit aprólékosan kifaggattam, mit tud a helyszínről, hátha előkerül valami érdekesség, különlegesség. Mint kiderült, húsz éve Jim ugyanazon a mezőn kérte meg Elizabeth kezét, amelyet most a bevásárlóközponttal akarnak tönkretenni! Ezért kimentünk fotózni a terepre. Jim ugyanúgy letérdelt, mint annak idején (attól eltekintve, hogy nem is térdelt, én azonban azt tanácsoltam, erről mélyen hallgassunk). Csak most búsongva nézett maga elé. Scully és Coggenthwaite Hírmondója tegnap reggel első oldalon hozta le a cikket, „Legszebb emlékeink lemészárlása” címmel. A tiltakozás forró drótja (Robin mobilja) azóta is egyfolytában cseng, folyton hívnak minket, hogy felajánlják a segítségüket!

403 – Mennyi időnk van még? – kérdi Suze, aki a sarkán guggol épp. – Három óra. Tessék – adom kezébe a kávét. – Á – vág egy grimaszt. – Ez a takarékoskodós kávéd? – Igen! – nézek rá sértődötten. – Miért, mi a baj vele? Nagyon finom! Csengetnek, s hallom, amint Jess kisiet, hogy ajtót nyisson. – Talán újabb csokor virág – kuncog fel Suze. – A csodálódtól. A baleset óta elárasztanak csokrokkal. Úgy a felük Nathan Temple-től érkezik, olyan levélkékkel, mint „Örök hálám” vagy „Támogatása elismeréseként”. Hát, ami azt illeti, hálás is lehet. Luke már nagyon jött volna haza, de én azt mondtam, maradjon csak Cipruson, fejezze be a melót, arra a néhány napra elleszek Jesszel. Így is történt. Luke ma érkezik. A gép bármelyik percben leszállhat. Tudom, érzem, hogy minden rendbe jön közöttünk. Volt rossz és jó is a kapcsolatunkban… voltak viharos szakaszok… mostantól azonban már sima vizeken hajózunk. Kezdjük azzal, hogy egészen más ember lettem. Felnőtt, körültekintő nő, aki érett kapcsolatot kezdhet a férjével. Majd mindent megbeszélünk mi ketten. Mindent, de mindent elmondok neki! Többé nem kerülök hülye helyzetekbe, amelyek óhatatlanul is összeveszéssel végződnek. Elvégre is egy csapat vagyunk! – Tudjátok, őszintén hiszem, hogy Luke rám sem ismer – mondom, és elgondolkozva belekortyolok a kávéba. – Ó, bizonyosan – szemrevételez Suze. – Nem is nézel ki olyan rosszul. Úgy értem, ezek a varratok elég randák

404 rajtad, de ez az óriási horzsolás már egészen szemrevaló… – Nem külsőleg értettem, hanem lelkileg! – mondom. – Teljesen kicserélődtem. – Tényleg? – Suze mintha nem hinné igazán. Ő a legjobb barátnőm. Nem vette volna észre? – Igen! Nézz csak rám! Takarékoskodom a kávéval, tiltakozó menetet szervezek, házi levest eszem… meg minden! A tüntetésről nem is szóltam Luke-nak. Hogy meglepődik majd, amikor látja, hogy tevékeny aktivista lett a feleségéből! El lesz ragadtatva! – Becky? – szakít ki merengésemből Jess hangja. Mindketten felnézünk. Az ajtóban áll, az arcán valami fura kifejezés. – Van valamim a számodra. Néhány túrázó most jött vissza a Scully csúcsról, és ezt találták… Ezzel háta mögül kézzel festett, csillámporral behintett báránybőr táskát húz elő. Az Angel táskám az. Azt hittem, többé az életben nem látom. Nem jutok szóhoz a döbbenettől. Kicsit megütődött ugyan, és van rajta egy parányi horzsolás a fogantyú közelében… ezt leszámítva azonban úgy fest, mint új korában. Az angyal ugyanaz, a csillogó felirat is. – Egész jól néz ki – mondja Jess, és megforgatja a kezében. – Kicsit átázhatott, ennek-annak nekiverődhetett estében, ettől eltekintve azonban nem rongálódott meg jobban. Tessék! – nyújtja oda. Én azonban nem nyúlok érte. Képtelen vagyok elvenni tőle. – Becky? Tessék, itt van! – lepődik meg Jess. Újra nyújtja a táskát, én azonban hátrahőkölök.

405 – Nem kell – mondom, és félrenézek. – Ez a táska kis híján tönkretette a házasságomat. Attól a pillanattól, hogy hozzám került, minden félresiklott. Azt hiszem, el van átkozva. – Elátkozva? – kérdi Jess, és összenéz Suze-zal. – Bex, nincs elátkozva – mondja most ő türelmesen. – Isteni táska! Mindenki ilyenre vágyik! – De nem én, most már nem. Csak bajt hozott rám. – Hol az egyikre, hol a másikra nézek, és hirtelen roppant bölcsnek érzem magam. – Tudjátok, az elmúlt néhány nap rengeteg mindenre megtanított. Egészen más nézőpontba helyezte a dolgokat. És ha választanom kell egy nyamvadt táska vagy a házasságom között – tárom szét a karom –, akkor inkább a házasságot választom. – Hűha! Tényleg megváltoztál – mondja Suze. – Bocs – teszi hozzá sután, ahogy meglátja az arcomat. Hát hogyne! Különben pedig mindig a házasságot választottam volna. Ebben… csaknem biztos vagyok. – Akkor mi lesz a táskával? – kérdi Jess. – Eladod? – Akár egy múzeumnak is adományozhatnád – jön izgalomba Suze. – Mondjuk, ezzel az ajánlással: „Rebecca Brandon gyűjteményéből.” – Jobb ötletem van – mondom. – Ez lesz a ma délutáni tombola nagydíja – vigyorgok rájuk. – És úgy fogjuk megbundázni, hogy Kelly nyerje meg. Délután egy órára a ház megtelik emberrel. Mindenki egy utolsó megbeszélésre gyűlt ide, és a hangulat egyenesen bámulatos. Jesszel zöldséglevest osztogatunk. Suze a festett zászlóit mutogatja Robinnak. A lakást betölti a beszélgetés és nevetgélés zsivaja.

406 Istenem, miért is nem vettem részt régebben tüntetéseken? Nincs ennél jobb a világon! – Hát nem izgi? – jön oda Kelly, kezében egy tányér levessel. Terepszínű katonanadrág van rajta, meg egy póló, amin a „Le a kezeket a földünkről!” textilfilccel kanyarintott felirat ékeskedik. – De, király! – mosolygok rá. – És… vettél tombolajegyet későbbre? – Igen, hogyne! Tízet! – Vedd el ezt is – mondom mímelt közönnyel, és átadom neki az 501-es számot. – Valahogy jó érzéseim vannak vele kapcsolatban. – Á! Kösz, Becky! – gyűri a nadrágzsebébe. Mosolyogva kortyolgatom a levesemet. – Hogy néz ki a bolt? – Fantasztikusan! – ragyog fel Kelly szeme. – Mindenhová lufikat meg szalagokat aggattunk, előkészítettük a pezsgőt meg egy sereg ingyen ajándékot. – Tök jó buli lesz! Nem gondolod, Jess? – szólok oda neki, ahogy elmegy mellettem egy tál levessel. – Mármint a buli Jim boltjában. – Ó, bizonyára – dörmögi csaknem megrovóan, és további levest mer Kelly tányérjába. Mintha át tudna ejteni ezzel a kis színjátékkal. Hogyan is tudna, hiszen a testvérem! – Bámulatos, nem, hogy adományból fedezhetjük a bulit? – társalgók tovább Kellyvel. – Hihetetlen! – kiáltja. – Ezer font csak úgy, a semmiből! Alig hittük el! – Bámulatos – mondja Jess, homlokát ráncolva. – Furcsa, hogy az adományozó meg szeretné őrizni a névtelenségét – mondom, és elveszek egy merőkanálnyi

407 levest. – Robin mondta, hogy ebből semmi szín alatt nem enged. – Igen, hallottam – pirul el a füle tövéig Jess. – Az ember azt hinné, aki jótékony, az szeretné világ elé kürtölni – mondja Kelly elkerekedett szemmel. – Egyetértek, az ember ezt is gondolná – mondom, majd rövid szünet után ártatlanul hozzáteszem. – Te hogyan vélekedsz erről, Jess? – Gőzöm sincs – mondja, és közben tálakat rakosgat egy tálcára. – Ahá – fojtok el egy mosolyt. – Remek a leves! – Figyelem! – kopogtatja meg az asztalt Jim, mire a zsivaj elhalkul. – Csak hogy el ne felejtsék. A boltban a buli ötkor kezdődik, közvetlenül a tiltakozó tüntetés után. Mindenkit szeretettel látunk, jöjjenek, és költsenek, amennyit csak bírnak. Hallotta, Edie? Edie a retiküljét lengeti feléje, mire a jelenlévők harsány nevetésben törnek ki. – Aki húsz fontnál többet elkölt, ingyen ajándékot kap – teszi hozzá Jim. – Az ital ingyen van. – Hogy oda ne rohanjak! – kiáltja az ősz hajú, mire újabb hangos nevetés viharzik végig a helyiségen. – Bex, telefon – hallom meg Suze hangját. – Luke az. A konyhába sietek, még mindig lelkes hangulatban, és felveszem a kagylót. – Szia, Luke! Hol vagy? A reptéren? – Nem, már a kocsiban. – Ez isteni! – Alig várom, hogy lássam. – Milyen hamar érsz ide? Itt most nagy az élet! Pontosan eligazítalak majd, hol találsz meg…

408 – Becky… attól tartok, van egy kis bibi – szakít félbe. – Nem is tudom, hogy mondjam meg… csak jóval később érek oda hozzád. – Micsoda? De hát… miért? Hisz egész héten távol voltál! Időtlen idők óta nem láttalak! – Tudom. És én is a plafonon vagyok, de valami közbejött. PR válság ütött ki az Arcodas Csoportnál – fújtat egy nagyot. – Máskor Garyre és a csapatra hagyom az effélét, ez azonban új ügyfél, és ez az első problémás ügyünk velük, ezért magam veszem kézbe. – Rendben – roskadok magamba a csalódástól. – Megértem. – Van azonban egy ötletem, mi lenne… ha te csatlakoznál hozzám? – veti fel akadozva. – Hogyan? – hápogok. – Gyere te! Küldök érted kocsit. Annyira hiányoztál! – Te is nekem – szorul el a szívem. – De nem csak erről van szó… – Habozik, úgy folytatja. – Beszéltem Garyvel… és egyetértünk abban, hogy örömmel vennénk az együttműködésedet. Igazán elkélne pár talpraesett ötlet! Na, mit szólsz hozzá? A készülékre meredek, miközben elönt a diadalmas öröm. Hisz pontosan ez az, amire vágytam! Hogy férj és feleség segítse egymást, legyenek igazi társak, küzdjenek vállvetve. De Jesst sem hagyhatom cserben. Most nem. – Luke, nem tudok menni! – harapok az ajkamba. – Igazán szeretnék, de mára más terveim vannak, elígérkeztem Jessnek… meg másoknak. Nem hagyhatom őket a pácban! Ne haragudj! – Ez így fair – mondja Luke, de a hangjában csalódás cseng. –Az én hibám, hogy nem akkor fogadtalak fel,

409 amikor minden esélyem megvolt rá. Akkor este találkozunk. Nem tudom, mikorra végzek – sóhajt fel –, de amint körvonalazódik a helyzet, felhívlak. – Te szegény – mondom együtt érzően. – Remélem, jól alakulnak a dolgaid. Lélekben veled leszek. Hová mentek? – Nos, ez az egyetlen jó az egészben. Fent, északon. Valójában igen közel hozzád. – Tényleg? – mondom növekvő érdeklődéssel. – És… mi is ez a válsághelyzet? Megint egy nagykutya üzletember főzött ki valamit? – Rosszabb annál – mondja Luke savanyúan. – Valami hülye környezetvédő csoport tüntet. A semmiből kerültek elő, és most zavarognak. – Környezetvédő csoport? – lepődöm meg. – Te viccelsz? Ez fura véletlen, mert…- majd elharapom a nyelvem, hogy magamba fojtsam a szót. Hirtelen kigyullad az arcom, és furcsán bizsereg. Ez képtelenség! Nem, ne legyünk nevetségesek! Naponta millióan tiltakoznak mindenféle ellen országszerte… – Bárki is szervezi, ördögien ért a médiához, meg kell hagyni – mondja Luke. – Ma délután lesz a gyűlésük, amire odacsődítették a sajtót meg a tévéhíradót. Ezt add össze, Becky! – nevet fel. – Egy bevásárlóközpont ellen tiltakoznak. Megindul velem a szoba. Erősen markolom a telefont, és megpróbálom megőrizni a hidegvéremet. Ez nem lehet ugyanaz! Kizárt dolog! Mi nem az Arcodas Csoport ellen tiltakozunk, erre a nyakam teszem! A mi esküdt ellenségünk a Maybell Vásárlóközpont.

410 Luke szakítja félbe a gondolataimat. – Mennem kell, édes. Gary a másik vonalban van, várja, hogy tájékoztathasson. De később találkozunk. És érezd jól magad, bármit csinálsz is Jesszel. – Megpróbálom – hebegem. Vadul dobogó szívvel botorkálok vissza a nappaliba. A vendégek félkör alakban ülik körül Robint, aki egy jókora ábrát mutat fel két pálcikaemberkével. Mindez azt szemlélteti, mi a követendő eljárás rendőri letartóztatás esetén. – A lágyéktáj különösen hasznunkra lehet – mondja épp, mikor belépek. – Minden rendben, Becky? – A legteljesebb mértékben! – mondom, két oktávval magasabb hangfekvésben, mint máskor. – Egyetlen kérdésem lenne csak: ugye, mi a Maybell Vásárlóközpont ellen tiltakozunk? – Pontosan. – Eszerint ennek semmi köze az Arcodas Csoporthoz. – De igen… van – néz rám meglepetten. – A Maybell az Arcodas tulajdona. Nem tudta? Szóra nyitnám a számat, de nem jön ki hang a torkomon. Valójában az ájulás környékez. Épp most szerveztem meg mindenre kiterjedő médiahadjáratot Luke legújabb, legfontosabb ügyfele ellen. Én. A felesége. – A gazemberek! – néz körbe Robin a jelenlévőkön. – Tudja, mit hallottam ma? A PR-eseiket is bevetik ellenünk. Valami nagykutya céget Londonból. Úgy hallom, a górét külön e célból röpítették haza a nyaralásából. Istenem, ez több, mint amennyit el tudok viselni! Most mi legyen? Mi?

411 Vissza kell vonulnom! Igen! Nyomban közölnöm kell itt, ezekkel az emberekkel, hogy háttérbe vonulok, és többé semmiféle közösséget nem vállalok velük. – Azt gondolják, lenyelhetnek bennünket! – villan meg fenyegetően Robin szeme. – Azt hiszik, nincs mire támaszkodnunk. De a szenvedély és a hit a mi oldalunkon áll, és ami a legfontosabb – fordul felém –, itt van nekünk Becky! – Hogyan? – ugrom egyet ijedtemben. Minden szem rám szegeződik, és az egybegyűltek ütemre tapsolnak. – Ne, kérem, ne! Igazán! Nekem semmi részem ebben… – Csak ne szerénykedjen! – kiált fel Robin. – Maga az egész tüntetést átformálta! Maga nélkül semmire sem mennénk! – Ne mondjon ilyeneket! – rémülök meg. – Úgy értem… jobb lenne háttérből szemlélni az eseményeket. Tulajdonképpen… van valami… amit mondani szeretnék… Gyerünk! Mondd meg nekik! Elkapom Jim meleg pillantását, és félrenézek. Ez nagyon durva. – Várj! – hallok meg egy remegő hangot a hátam mögött. Meglepetten fordulok hátra. Látom, hogy Jess közeledik felém. – Még mielőtt beszélni kezdenél, mondani szeretnék valamit. Ahogy mellém lép, várakozó csönd támad. Jess felszegi az állát, és szembenéz a sokasággal. – A minap sokan hallották, hogy azt mondtam Beckynek, nem vagyunk testvérek. Sokan hallották… hogy megtagadtam. Nos, mint kiderült, mégiscsak testvérek vagyunk! – Elhallgat, az arca egyre pirosabb. – De ha még nem is lennénk azok – hordozza körül szenvedélyes

412 tekintetét a jelenlévőkön –, akkor is megtiszteltetésnek érezném, hogy ismerem és a barátaim között tudhatom Beckyt! – Halljuk, halljuk! – kiáltja közbe Jim rekedten. – Az, hogy ma részt vehetek ezen a tüntetésen… valamennyiükkel… és a húgommal… életem egyik legbüszkébb pillanata? –karol belém. A helyiségre teljes némaság borul. – Ne haragudj, Becky, hogy félbeszakítottalak… Mit akartál mondani? – fordul most hozzám Jess. – Izé… ümm… csak annyit – hebegem nyúlszívűen –, hogy tapossuk el őket!

413

HUSZONÖT – Hagyjátok békén a földünket! – harsogja Robin a hangszórón keresztül. – Ki innen, ki innen! – kiáltozzuk mindannyian, és lelkesítőn felmutatom a hüvelykujjam Jessnek. Ha eddig a legcsekélyebb kételyem is volt, jól teszeme, hogy közösséget vállalok velük, mostanra nyomtalanul elszállt. Csak körbe kell nézni, hogy lássa az ember, mi minden menne itt veszendőbe! A Piper's Hillen állunk, aminél szebb helyet életemben nem láttam. A domb tetején erdő, a réten vadvirágok tarkállanak, és vagy hat pillangót láttam eddig. Nem érdekel, hogy ezek itt Luke ügyfelei-e vagy sem. Hogyan építhetnének bevásárlóközpontot egy ilyen helyre? Ráadásul olyat, ahol nincs Space.NK üzlet! – Hagyjátok békén a földünket! – Ki innen, ki innen! – ordítom tele torokból. Egy tüntetésnél nincs jobb a világon! A dombtetőn állok Robinnal, Jimmel és Jesszel, szemközt a tömeggel. Bámulatos! Vagy háromszázan gyűltek össze, akik most a kijelölt helyükre vonulnak, plakátokat lobogtatnak, sípokat fújnak, dobokat vernek, sarkukban a helyi tévésekkel és firkászokkal. A tömeget pásztázva nem látom jelét, hogy bárki megjelenne az Arcodas Csoporttól, netalán éppen Luke. Picit meg is könnyebbülök. Nem mintha szégyellném, hogy itt vagyok. Ellenkezőleg! Hisz küzdhetek az elnyomottak jogaiért, gondoljon bárki bármit. Ám ha mindennek dacára Luke mégiscsak felbukkanna, azt hiszem, felvennék

414 egy símaszkot, és elbújnék az utolsó sorban. Ennyi ember között csak nem fedezne fel! – Hagyjátok békén a földünket! – Ki innen, ki innen! Jess lelkesen lengeti a „Természet gyilkosai” feliratú transzparenst, és bele-belefúj a sípjába. Edie és Lorna fluoreszkáló rózsaszínű parókát vett fel. Ők is jókora táblát ráznak, amelyen ez áll: „Ha megölitek a földünket, megölitek a közösséget.” Suze fehér pólót és terepszínű katonanadrágot visel, amit Tarquintól lovasított meg, és egyik saját készítésű zászlóját tartja a magasba. Rajtam Jess egyik WWF pólója van, meg a D&G rojtos szárú farmer. Végül ruhát cseréltünk, ahogy az lánytestvérektől elvárható! (Én a fekete Karen Millen ujjatlan trikómat adtam neki kölcsön, amely fölé szürke pólót húzott, rajta a „Le a fogyasztással!” felirattal). Süt a nap, mindenki remek hangulatban van. – Hagyjátok békén a földünket! – Ki innen, ki innen! A tömeg mostanra igencsak megnőtt. Odabiccentek Robinnak, aki leteszi a plakátjait, és felmászik a dobogóra szerelt kis létrán. Előtte mikrofon, és mögötte lélegzetelállítóan szép az érintetlen táj a kék éggel. A fotós, akit erre az alkalomra rendeltünk ide, letérdel, úgy fényképez. A tévések és a helyi lapok saját fotósai rövidesen követik a példáját. A tömeg lassan lecsendesedik. Minden arc várakozón Robin felé fordul. – Barátaim, nemes ügyünk támogatói, vidékünk védelmezői – kezdi, s hangja bátran visszhangzik a tiszta délutáni levegőben. –Arra kérlek benneteket, szakítsatok egy pillanatot arra, hogy körbenézzetek, mi mindennel

415 rendelkezünk! Szépséggel, háborítatlan élővilággal. Mindennel, amire szükségünk van. Hatásszünetet tart, pontosan, ahogyan kitanítottam, hadd eméssze a hallgatóság az elhangzottakat. A szél a haját borzolja, arca kipirul izgalmában. – Hanem, kérdem én, szükségünk van-e bevásárlóközpontra? – Nem! Nem! Nem! – kiáltjuk vissza torkunk szakadtából. – És környezetszennyezésre? – Nem! Nem! Nem! – Szükségünk van-e a fogyasztói társadalom egy újabb mihaszna szemetére? Szükségünk van-e újabb párnákra? – néz körül megvetően. – Nem! – mondom én is együtt a többiekkel, aztán elhallgatok. Ami azt illeti, néhány csini párna elkelne az ágyra. Láttam is több tetszetős kasmír darabot tegnap egy magazinban. Jó… hagyjuk. Mindenki tudja, hogy az aktivisták apróságokban eltérő véleményt vallanak. Én igenis egyetértek azzal, amit Robin mond, ahogyan mindenki más. A párna kivételével. – Szükségünk van-e holmi szemrontó förmedvényre a földünkön? – üvölti Robin, és széttárja a karját. – Nem! Nem! Nem! – kiabálom boldogan. Jess a sípjába fúj, amit némi irigységgel nyugtázok. Ha legközelebb tüntetésen járok, feltétlenül viszek egy ilyen fütyülőt. – Most hallgassunk meg egy másik aktivistát! – bömböli Robin. – Becky! Jöjjön fel az emelvényre! Felkapom a fejem. Micsoda? Ez nem volt benne a tervben!

416 – Ő az a lány, aki összefogta a kampányunkat! – harsogja Robin. – Akinek az ötletei mindezt életre hívták! Halljuk akkor őt magát! Rajongó tekintetek szegeződnek rám. Robin tapsolni kezd, amit fokonként az egész tömeg átvesz. – Rajta, Becky! – kiáltja Jess, hogy túlkiabálja a lármát. – Látod, téged akarnak! Sietve végigpásztázom a tömeget. Luke sehol. Gyerünk! Meg kell mutatnom, hogy együtt érzek velük! Nehezen bicegek a begipszelt lábammal, de valahogyan átverekszem magam a tömegen, és Robin segítségével vigyázva felbicegek az emelvényre. Alattam izgatott arcok tengere, mind szembenéznek a napsütéssel. – Köszöntök minden jelenlévőt! – kiáltom a mikrofonba. A tömeg vad éljenzésbe kezd, ujjongás, füttyszó hangzik, és a dobok őrült ritmust vernek. Istenem, ez fantasztikus! Mintha csak popsztár lennék! – Ez a mi birtokunk! – mutatok a köröttem lengedező fűre. – A mi földünk! Nem adjuk oda senkinek! Szavaimat újabb elragadtatott éljenzés követi. – Ha pedig bárki fel akarná adni a küzdelmet – kiáltom karomat lengetve –, ha bárki azt hiszi, elvehetik ezt tőlünk, annak azt mondom. .. az menjen haza! Újabb, immár harmadik bömbölő éljenzés. Teljesen belelkesültem. Milyen természetesen jön ez belőlem! Meglehet, született politikus vagyok! – Azt mondom: adjátok föl máris! – üvöltöm. – Mert mi tovább harcolunk! Szárazon és…

417 A tömeg soraiban zavar támad. Elhallgatok, hogy lássam, mi történt. – Jönnek! – hallom meg a kiáltást. A tömeg tombolva ujjong. – Ők azok! – kiáltja Robin lentről, a fűből. – A csirkefogók! De majd mi megadjuk nekik! Hirtelen megfagy a vér az ereimben. Öt sötét öltönyös alak tör utat a tömegben. Az egyikük Luke. Jó, azt hiszem, le kellene másznom innen. Haladéktalanul! Csakhogy könnyű azt mondani, mikor az ember egyik lábán ott az az átkozott gipsz, és mozdulni is alig tud. – Izé… Robin… le szeretnék menni! – kiáltom oda neki. – Maradjon csak ott! – kiáltja vissza. – Beszéljen tovább! Remekül csinálja! Magamon kívül kapom fel a mankómat, és megpróbálok leevickélni a dobogóról. Luke ekkor vesz észre. Soha nem láttam még ennyire meglepettnek. Valósággal sokkot kapott! Csak áll ott, mint aki jelenést lát, úgy bámul rám. Érzem, hogy ég az arcom. Valami azt súgja, ha egy nő tüntetést szervez a férje ügyfele ellen, az roszszabb, mint ha eladja a cég Tiffany óráit. – Ne hagyja, hogy ezek a tökfejek megfélemlítsék, Becky? –sziszegi alulról Robin. – Fütyüljön rájuk! Maga csak mondja tovább! Folytassa! Két tűz közé kerültem. Mi mást is tehetnék, beszélek. Megköszörülöm a torkom, és Kelly lelkes pofijára fókuszálok. – Ümm… folytatjuk a harcot! – kiáltom, bár a hangom megtört valamelyest. – Azt mondom… izé… menjetek haza!

418 Mostanra az öt pasas karba font kézzel sorakozott fel előttem, úgy néznek fel rám. Három ismeretlen, meg Luke és Gary. Minden azon múlik, hogy ne nézzek rájuk. – Meg akarjuk tartani a földünket! – kiáltom, újra nekibátorodva. – Nincs szükségünk a ti betondzsungeletekre! Hatalmas éljenzés támad. Akaratlanul is diadalmas pillantást vetek Luke-ra, aki sötét arccal, dühöngve néz. Ugyanakkor a szája mintha nevetésre állna. Összeakad a tekintetünk, és jómagamat is hisztérikus vihogás kerülget. Borzasztó! – Adjátok fel, mert úgysem győzhettek! – üvöltöm. – Megyek, és beszélek a vezérükkel – szól oda Luke komoran az egyik ismeretlen pasinak. – Meglátjuk, mit tehetünk. Nyugodtan átvág a füvön, és három fokot mászik fel a létrán, amíg egy vonalba kerül velem. Mindössze néhány centi választ el minket egymástól. A szél felém hordja az after shave-je illatát. Olyan közel van hozzám, hogy a legszívesebben a karjába omlanék. És elmondanám, mennyire hiányzott! Hogy mennyire féltem a hegyen, és hogy mennyire szeretem! Sajnos azonban bizonyára nem ez az alkalmas pillanat egy szerelmi jelenetre. – Szia – mondja végül. – Ó, á… izé… szia! – mondom a lehető legnagyobb közönnyel. – Hogy vagy? – Szép kis gyűlést rendeztetek, mondhatom! – néz végig a tömegen. – Ez az egész a te műved? – Hát… volt egy kis segítségem. Tudod, hogy van ez – köszörülöm meg a torkomat, de elakad a lélegzetem,

419 mert Luke makulátlan ingujja alól, alig láthatóan, megviselt fonott karkötőt pillantok meg. Gyorsan elkapom a pillantásom, hogy megőrizzem a hidegvérem. Per pillanat ellenséges táborba tartozunk. – Felfogtad, Becky, hogy egy bevásárlóközpont ellen tüntetsz? – De a boltok vacakok – vágok vissza nyomban. – Ne tárgyaljon vele, Becky! – kiált fel lentről Robin. – Köpjön az arcába! – rázza felénk az öklét Edie. – Felfogtad egyáltalán, hogy az Arcodas Csoport a legnagyobb ügyfelem? – mondja Luke. – Te akartad, hogy Jessre hasonlítsak – felelem dacosan. – Ezt mondtad, vagy nem? Hogy legyek olyan, mint a nővérem. Hát tessék, megkaptad! – Előrehajolok a mikrofonba, úgy dörgöm: – Menjetek vissza a csicsás Londonotokba! Hagyjatok minket békén! A tömeg helyeslő éljenzésben tör ki. – „A csicsás Londonotokba?” – kérdi Luke. – Miért, a te Londonod milyen? – Már nem a régi – mondom fensőbb rendűen. – Megváltoztam, ha tudni akarod. Takarékoskodom! És teszek a természet békéjéért. Ne jöjjenek ide holmi minden hájjal megkent telek spekulánsok, nem tehetik tönkre ezt az érintetlen szépséget! Luke előrehajol, úgy súgja a fülembe: – Valójában… nem is akarnak bevásárlóközpontot emelni ide. – Micsoda? – nézek fel, homlokom ráncolva. – Dehogynem akarnak! – Nem. Hetekkel ezelőtt változtattak a terven. Másik helyet néztek ki. Egy létező irodaházat alakítanak át.

420 Gyanakvón fürkészem az arcát. Nem úgy fest, mint aki hazudik. – De hát… a tervek – dadogom. – Megvannak a tervrajzok! – Lejárt lemez – vonja fel a szemöldökét. – Valaki hanyag munkát végzett. Ő az, ha nem csalódom – pillant le Robinra. Istenem, ha ez igaz! Alig fér a fejembe, hogy végül nem épül itt bevásárlóközpont. Hogy… a semmiért csaptunk akkora lármát. – Nagyjából ez az ábra – fonja össze a karját Luke. – Fölöttébb meggyőző reklámhadjáratotok ellenére az Arcodas Csoport nem gonosztevők gyülekezete. Semmi rosszat nem tettek. – Értem – cserélek lábat sután, és Luke háta mögött az Arcodas három vicsorgó emberére nézek. – Gondolom, nincsenek túlságosan elragadtatva, ugye? – Nem nagyon – ért egyet Luke. – Izé… ne haragudj! – hordozom végig tekintetem a forrongó tömegen. – Most pedig bizonyára arra készülsz, hogy mindezt elmondd, ha jól sejtem. Luke a fülcimpáját birizgálja. Mindig így tesz, ha forral valamit. – Nos, történetesen jobb ötletem van – mondja. – Mivel voltál olyan kedves, és idecsődítetted a médiát… Elveszi a mikrofont, szembefordul a tömeggel, és megkocogtatja, hogy figyeljenek rá. Válaszképpen fujjogás és sziszegés hallatszik. Még Suze is a zászlóját rázza feléje. – Hölgyeim és uraim – kezdi mély, magabiztos hangján. –A sajtó jeles képviselői. Bejelentést teszek az Arcodas Csoport nevében.

421 Türelmesen megvárja, amíg elül a fújolás, aztán körbenéz a sokaságon. – Mi, az Arcodas munkatársai szívünkön viseljük az emberek érdekeit. Meghallgatjuk a panaszaikat. Az a cég vagyunk, amelyik odafigyel. Beszéltem a képviselőjükkel – mutat rám –, és az összes érvét végighallgattam. Várakozásteljes csönd támad. Feszült figyelemmel néznek fel rá. – Ennek eredményeként… örömmel kijelenthetem, hogy az Arcodas Csoport újragondolta e hely felhasználását. Nem építenek ide bevásárlóközpontot – fejezi be széles mosollyal. Szavait döbbent csend fogadja… aztán ujjongó hangzavar tör ki. Az emberek éljeneznek, egymást ölelgetik, sípjaikba fújnak, és eszelősen verik a dobokat. – Megcsináltuk! – harsogja túl Jim a pokoli zsivajt. – Megmutattuk nekik! – süvölti Kelly. Jess együtt éljenez a többiekkel, noha gyanakvó pillantásokat vet kettőnk felé. Később majd elmondom neki a részleteket. – Egyúttal kihasználom az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmet arra a tömérdek környezetvédelmi kezdeményezésre, amit az Arcodas szponzorál – mondja Luke könnyedén a mikrofonba. –Szétosztjuk önök között az erre vonatkozó szórólapokat és sajtócsomagokat. Olvassák el őket! Álljunk meg egy szóra! Luke az egész tüntetést a maga javára fordítja. Elcsaklizza tőlünk a sikert! – Te kígyó! – támadok rá magamból kikelve, és elkapom tőle a mikrofont. – Az orruknál fogva vezeted őket! – A terület meg van mentve! – von vállat. – A többi igazán csak részletkérdés. – Nem! Ez azért…

422 – Kezdjük azzal, ha a csapatod jobban utánajár a helyzetnek, nem lennénk itt, és nem nekem kellene mentőakcióba bocsátkoznom. – Előrehajol, és Garyt szólítja, aki javában osztogatja a tömegnek a tájékoztató anyagot. – Gary, kísérd az Arcodas embereit a kocsijukhoz, légy szíves! Mondd nekik, hogy én itt maradok, és tovább tárgyalok. Gary bólint, és vidáman odaint nekem, én azonban úgy teszek, mintha észre sem venném. Még mindig baromi pipa vagyok. – És… hol épül meg akkor az a bevásárlóközpont? – ripakodok Luke-ra, miközben az éljenző tömeget figyelem. Kelly és Jess összeölelkezik, Jim hátba veregeti Robint, Edie és Lorna pedig a levegőbe dobálja a rózsaszínű parókákat. – Miért? – Mert talán odamegyek tüntetni. Talán üldözőbe veszem az Arcodas Csoportot, és ahová mennek, bajt kavarok! Hogy el ne lustuljatok! – Miért ne – feleli Luke fanyar mosollyal. – Nézd, Becky, ne haragudj, én csak a munkám végzem. – Na, igen. Én azonban azt hittem… sikerült kivívnom valamit. Hogy nem hiába harcoltam – sóhajtok fel duzzogva. – Holott nagy hűhó volt a semmiért. – Semmiért? – néz rám Luke hitetlenkedve. – Becky… nézz körül, mit műveltél! – mutat a tömegre. – Nézd meg ezeket az embereket! Hallottam, hogy velejéig átformáltad a kampányt. A faluról nem is szólva… és ez az összejövetel, amit rendezel… Büszkének kellene lenned magadra! Tudod-e, hogy Hurrikán Beckynek neveznek?

423 – Mert mindent letarolok magam körül? Luke hirtelenül elkomolyodva néz rám, sötét szemében melegség ül. – Megigézed az embereket. Mindenkit leveszel a lábáról, akivel csak összefutsz. – Felveszi a kezem, és egy pillanatig nézi. – Ne legyél olyan, mint Jess! Legyél önmagad! – De te azt mondtad… – kezdeném, aztán leállítom magam. – Mit? Istenem, felnőttként kellene viselkednem, méltósággal, és nem hoznom ezt szóba. De nem tehetek róla, képtelen vagyok hallgatni. – Véletlenül meghallottam, mit beszéltél Jesszel – motyogom. –Mikor vendégségben volt nálunk. Hallottam, azt mondod… hogy nehéz velem élni. – Mert nehéz is – mondja Luke tárgyilagosan. Elszoruló torokkal pislogok rá. – Egyúttal azonban épületes is. Csupa móka. És semmi egyébre nincs szükségem! Ha könnyű lenne… unnám is. Az élet veled folytonos kaland, Becky – simogatja meg az államat. – Becky! – kiált fel alulról Suze. – Kezdődik a buli! Szia, Luke! – Gyere! – mondja Luke, és megcsókol. Félszemmel látom, hogy Edie szájtátva megböki Lornát. Istenem, helyre kell majd tennem őket, mert még elhíresztelik, hogy hűtlen vagyok a férjemhez, megcsaltam az Arcodas egyik elvetemült gonosztevőjével. – Hadd segítselek le a létrán – fonódnak kezemre Luke erős ujjai, én pedig viszonzom a szorítását.

424 – Mellesleg, mit értettél az előbb azon, hogy újabban takarékoskodsz? – kérdi, miközben segít lelépegetnem. – Viccnek szántad? – Nem, tényleg spórolós vagyok! Jesstől tanultam. Olyan, mint Yoda mester. – Egészen pontosan mit tanultál tőle? – kérdi kissé gyanakvóan. – Hát hogy hogyan lehet tejes dobozból öntözőcsövet készíteni – mondom büszkén. – És régi műanyag zacskókba csomagolni az ajándékot. A születésnapi üdvözletet pedig ajánlatos ceruzával írni, hogy az ünnepelt kiradírozhassa, és újra felhasználhassa. Kilencven pennyt lehet így megtakarítani! Luke néhány pillanatig nem jut szóhoz a csodálkozástól. – Azt hiszem, ideje visszajönnöd Londonba – mondja végül, és lesegít az utolsó lépésnél. A mankót végig a hóna alá fogta. A fűre érve valahogy forogni kezd velem a világ. – Jaj, de szédülök! – kapaszkodom belé. – Jól vagy? – ijed meg. – Agyrázkódásod volt? Nem lenne szabad létrákat mászni… – Semmi baj – lihegem kifulladva. – Majd leülök. – Istenem, az én terhességeim mindig így kezdődnek – jegyzi meg Suze, amint elmegy mellettem. Hirtelen minden gondolat kiszáll a fejemből. Rémült pillantást vetek Luke-ra, de ő is ugyanolyan zaklatott, mint én. Nem… ez lehetetlen! Hogyan is… Aztán villámgyors fejszámolást végzek. Noha eddig nem gondoltam rá… de a legutóbb, amikor… mikor is… legalább… Nagy ég!

425 – Becky? – mondja Luke különös hangon. – Ühüm… Luke… Nagyot sóhajtok, és igyekszem megőrizni a hidegvéremet. Jó, csak semmi pánik! Semmi pánik…

426

WEST CUMBRIA BANK Sterndale Street 45. Coggenthwaite Cumbria Miss Jessica Bertram Hill Rise 12. Scully Cumbria CA19 1BD 2003. június 12. Kedves Bertram kisasszony! Meglepetten vettem ma észre, hogy ezer font hiányzik a bankszámlájáról. Fölöttébb szokatlan ez az Ön esetében. Azért is veszem fel Önnel a kapcsolatot, nem tévedésről van-e szó. Őszinte tisztelettel, Howard Shawcross Ügyfélszolgálati Igazgató

427

WEST CUMBRIA BANK Sterndale Street 45. Coggenthwaite Cumbria Miss Jessica Bertram Hill Rise 12. Scully Cumbria CA19 1BD 2003. június 22. Kedves Bertram kisasszony! Megdöbbentett és elkeserített utolsó levelének hangvétele. Igenis van „saját életem”, hogy az Ön szavait idézzem. Maradok őszinte híve, Howard Shawcross Ügyfélszolgálati Igazgató

428 Rebecca Brandon Maida Vale-i Lakópark 37. Maida Vale London NW6 OYF Harvey Nichols Igazgató Knightsbridge 109-125. London SW1X 7RJ 2003. június 25. Kedves Uram! Hipotetikus kutatómunkát végzek, megkérdezem ezért, igaz-e, ha az ember (természetesen merő véletlenségből!) egy Harvey Nichols üzletben szüli meg gyermekét, feljogosítja-e ez, hogy egy életen át ingyen viselhesse a ruháikat? Hálás lennék, ha tudatná velem. Amint azt már említettem, merőben elméleti lehetőséget vetettem csak fel. Őszinte tisztelettel, Rebecca Brandon (született Bloomwood)

429

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hálás köszönet Susan Kamil, Irwyn Applebaum, Nita Tautlib, Barb Burg, Sharon Propson, Susan Corcoran, Cathy Paine és Margó Lipschultz kifogyhatatlan bölcs tanácsaiért. Most is, mint mindig köszönetet mondok a mesés Araminta Whitley-nek, Celia Hayley-nek, Kim Witherspoonnak és David Forrernek. Joy Terekiev és Chiara Scaglioni gondoskodott arról, hogy megismerjem Milánót és az olasz életet! Köszönet házi szerkesztőbizottságomnak is. Henrynek, mindenért. Freddynek és Hugónak, amiért azt javasolták, írjak inkább kalózokról (majd legközelebb). És köszönöm szüleimnek, hogy befogadtak, engem, földönfutó csavargót, így befejezhettem ezt az írást…