Sophie Kinsella. Csörögj rám! Kelly Kiadó

Sophie Kinsella Csörögj rám!

Kelly Kiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Sophie Kinsella: I’ve Got Your Number Bantam Press, Random House, London, 2012 Ez a regény a képzelet szüleménye, minden hasonlóság élő vagy élettelen személyekkel pusztán a véletlen műve. Fordította ILLÉS RÓBERT Szerkesztette BUJDOSÓ HAJNALKA Kiadványmenedzser KELLY KATA Tördelés GOSLER LENKE Korrektúra HORVÁTH ÁGNES ISBN 978 963 335 034 8 © Sophie Kinsella 2012 © Hungarian edition Kelly Kiadó © Hungarian translation Illés Róbert Kiadja a Kelly Kft. Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2012-ben Felelős vezető: Pogány László igazgató

Rexnek

EGY

Távlat. Távlatokban kell gondolkodnom. Végül is nem történt földrengés, egyetlen őrült terrorista sem kezdett mészárolni, és atomkatasztrófa sem következett be. A szerencsétlenségek skáláján ez egyáltalán nem számít súlyosnak. Igazán semmiség. Egy nap majd eszembe jut ez a pillanat, elnevetem magam, és azt gondolom: „Haha, milyen ostoba voltam, hogy emiatt aggódtam…!” Állítsd le magad, Poppy. Elég ebből. Ne áltasd magad – mindjárt elájulok. Zavartan keringek a szálloda báltermében, a szívem a torkomban dobog, hasztalan vizslatom a kék mintás szőnyeget, bekukkantok minden egyes aranyozott szék és eldobott papírszalvéta alá, végigveszek minden lehetséges helyet, és minden olyat is, ahol semmi esélye, hogy megtaláljam. Elveszítettem. Az egyetlen tárgyat a világon, amit nem lett volna szabad elveszítenem. A jegygyűrűmet. Ha azt mondom, ez a gyűrű különleges, az nem fejezi ki a helyzet súlyosságát. A gyűrű három nemzedék óta vándorol Magnus családjában. Csodaszép smaragd két kisebb gyémánttal, trezorban tartották, mielőtt Magnus megkérte a kezemet. Három hónapja hordom az ujjamon, éjszakára szertartásosan porcelántálba helyezem az ágyam mellett, napközben félpercenként ellenőrzőm, hogy megvan-e még… erre most, pont aznap, amikor Magnus szülei visszatérnek az Államokból, elveszítem. Pont ma. Antony Tavish professzor és Wanda Brook-Tavish professzor hat hónapos alkotói szabadságukról térnek haza, amelyet Chicagóban töltöttek. Szinte látom őket magam előtt pirított, mézes mogyorót rágcsálni a repülőgép fedélzetén, és közben tudományos cikkeket tanulmányozni a Kindle olvasójukon. Őszintén szólva nem tudnám megmondani, melyikük félelmetesebb. Az apja. Olyan szarkasztikus tud lenni. Nem, inkább az anyja. A göndör hajával, ahogy állandóan a feminizmusról alkotott véleményemről faggat. Oké, mindketten baromi félelmetesek. Ráadásul alig egy óra múlva landol a gépük, és nyilván látni akarják majd a gyűrűt… Nem. Nyugi. Csak semmi pánik, Poppy. Gondolkodj pozitívan. Nézzük más szemszögből a dolgot. Például… például mit tenne Poirot? Poirot biztosan nem futkosna pánikba esve. Megőrizné a hidegvérét, és szürke agysejtjei segítségével felidézne valami apró, de kulcsfontosságú részletet, amely elvezet a megoldáshoz. Szorosan behunyom a szememet. Szürke agysejtek. Gyerünk! Tegyétek a dolgotokat! A probléma csak az, hogy Poirot valószínűleg nem gurított le három pohár rózsaszín pezsgőt meg egy mojito koktélt, mielőtt megoldotta az Orient expresszen történt gyilkosság rejtélyét. – Hölgyem? – Ősz hajú takarítónő próbál kikerülni a porszívóval. A rémülettől elakad a lélegzetem. Máris felporszívózzák a báltermet? Mi van, ha felszippantja? – Elnézést. – Elkapom kék nejlonblúzba bújtatott vállát. – Adna még öt percet, mielőtt elkezdi a porszívózást?

– Még mindig a gyűrűjét keresi? – Kétkedve ingatja a fejét, majd hirtelen felderül az arca. – Szerintem otthon biztosan megtalálja. Valószínűleg ott volt egész idő alatt! – Talán. – Minden önuralmamat összeszedve udvariasan bólintok, miközben legszívesebben azt üvölteném az arcába: „Ennyire hülyének néz?!” A bálterem túlsó végén másik takarítót pillantok meg, aki a süteménymaradványokat és az összegyűrt papírszalvétákat dobálja egy fekete műanyag zsákba. Oda se figyel közben. Nem hallotta, mit mondtam? – Elnézést! – kiáltok oda hangosan, miközben futólépésben igyekszem felé. – Maga is a gyűrűmet keresi, ugye? – Egyelőre semmi nyoma, kedvesem. – Azzal újabb adag maradékot söpör az asztalról a szemeteszsákba, anélkül, hogy odanézne. – Óvatosan! – A zsákba túrok, és kirántom belőle a szalvétákat, gondosan végigtapogatom mindegyiket, nincs-e bennük valami kemény, és az sem érdekel, közben merő krém lesz a kezem. – Le kell takarítanom az asztalokat, drága. – Kiveszi a szalvétákat a kezemből. – Nézze, mit csinált! – Tudom, tudom. Bocsánat. – Összeszedem a padlóra hullott süteménydarabkákat. – De maga nem érti. Ha nem találom meg azt a gyűrűt, nekem végem. Legszívesebben kitépném a kezéből a zsákot, és bűnügyi helyszínelőket megszégyenítő alapossággal vizsgálnám át. Ha tehetném, rendőrségi szalagot feszítenék ki a terem köré – se ki, se be, egy lélek se. Itt kell lennie valahol, itt kell lennie. Hacsak nem maradt valakinél. Ez az egyetlen lehetőség, ami eszembe jut. Még mindig az egyik barátnőm ujján van, és valahogy nem vette észre. Vagy talán beleesett egy táskába… esetleg zsebbe… beakadt egy pulóverbe… Egyre valószínűtlenebb lehetőségek kergetik egymást a fejemben, de képtelen vagyok leállítani magamat. – A mosdóban nézte? – veti oda az egyik takarítónő, miközben kikerül. Persze, hogy néztem a mosdóban. Négykézláb kutattam végig az összes fülkét. Minden egyes vécécsészébe és mosdókagylóba benéztem. Kétszer is. Aztán próbáltam rábeszélni a concierge-t, zárja le, és vizsgáltassa át a vízvezetékeket, de nem volt hajlandó megtenni. Azt mondta, más lenne a helyzet, ha biztosan tudnám, ott veszett nyoma, és ezzel a rendőrség is egyetértene, de addig is megtenném, hogy félreállok, mert feltartom a sort? A rendőrség. Ugyan már! Azt hittem, azonnal kiküldenek egy szirénázó járőrkocsit, és lezárják a környéket, de csak annyit mondtak, menjek be a rendőrőrsre, majd felveszik a jegyzőkönyvet. Nincs időm holmi jegyzőkönyvre! Meg kell találnom a gyűrűmet! Visszarohanok a nagy, kerek asztalhoz, ahol délután ültünk a barátnőimmel, bemászom alá, és újra végigtapogatom a szőnyeget. Hogyan történhetett ez? Hogy lehettem ennyire ostoba? A régi osztálytársnőm, Natasha ötlete volt, hogy jöjjünk el egy Marie Curie Pezsgős Teadélutánra. A hivatalos leánybúcsúmon nem tudott ott lenni, ezért ezt találta ki helyette. Nyolcán ültünk az asztal körül, vidáman döntöttük magunkba a pezsgőt és faltuk a süteményeket, amikor közvetlenül a tombola előtt valakinek eszébe jutott, hadd próbálják fel a gyűrűmet. Már arra sem emlékszem, kinek az ötlete volt. Talán

Annalise találta ki? Annalise-zel együtt jártunk egyetemre, és most munkatársak vagyunk a Fitt Fizikoterápiás Klinikán, akárcsak Rubyval. Ruby is eljött a pezsgős teadélutánra, de úgy emlékszem, ő nem próbálta föl a gyűrűt. Vagy mégis? Nem hiszem el, hogy ennyire szita az agyam. Hogy lesz belőlem Poirot, ha ilyen alapvető dolgokra sem emlékszem? Az igazat megvallva, mintha mindenki az ujjára húzta volna: Natasha, Clare, Emily (régi osztálytársaim Tauntonból), Lucinda (az esküvőszervezőm, akivel összebarátkoztunk ez előkészületek során), az asszisztense, Clemency, valamint Ruby és Annalise (akik nem csak egyetemi évfolyamtársaim és jelenlegi kollégáim, hanem valóban a legjobb barátnőim. Koszorúslánynak is őket kértem fel). Be kell vallanom: borzasztóan élvezem, ahogy körülrajonganak. Meg mindig alig tudom elhinni, hogy ilyen nagyszerű dolog történik velem. Annyira hihetetlen! Eljegyeztek! Engem, Poppy Wyattet. Eljegyzett egy magas, jóképű, egyetemi oktató, aki könyvet írt, sőt már a tévében is szerepelt. Mindössze hat hónappal ezelőtt a szerelmi életem leginkább katasztrófa sújtotta övezetre hasonlított. Több, mint egy éve nem történt semmi említésre méltó, és már azon gondolkodtam, adok még egy esélyt annak a savanyú leheletű pasasnak a randi.com-ról… most pedig mindössze tíz nap van hátra az esküvőmig! Reggelente, amikor felébredek. Magnus szeplős hátára pillantok, és ezt gondolom: „íme, a vőlegényem, dr. Magnus Tavish, a Londoni King’s College tanára”1 – alig merem elhinni. Aztán a másik oldalamra fordulok, vetek egy pillantást az éjjeliszekrényemen csillogó gyűrűre, és folytatom a hitetlenkedést. Mit fog szólni Magnus? Görcsbe rándul a gyomrom. Nagyot nyelek. Ne! Ne gondolj erre! Gyerünk, kis, szürke agysejtek! Dolgozzatok! Emlékszem, Clare milyen hosszan gyönyörködött a gyűrűben. Le sem akarta venni. Aztán Natasha végül megunta, és nyaggatni kezdte: „Add már ide, most én jövök!”. Még figyelmeztettem is, hogy óvatosan. Igazán nem lehet azt mondani, hogy felelőtlen lettem volna. Végig szemmel kísértem a gyűrű útját az asztal körül, ahogy a lányok kézről kézre adták. De aztán elvonta a figyelmemet a kezdődő tombolahúzás; a nyeremények tényleg fantasztikusak voltak. Egyhetes nyaralás egy olasz villában, hajvágás az egyik legmenőbb fodrászszalonban, utalvány a Harvey Nicholsba… A bálterem zsongott. Cetliket húztak ki, számokat olvastak föl az emelvényen, és hol itt, hol ott pattant fel egy nő azt kiáltva: „Az enyém!”. Ez volt az a pillanat, ahol hibáztam. A gyomorszorító, mi-lett-volna-ha momentum. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, ekkor lépnék önmagamhoz, és szigorúan így szólnék: „Poppy, a lényeg.” De sosem veszi észre az ember, nem igaz? A pillanat tovaszáll, elkövetjük a sors1

Magnus szakterülete a kulturális szimbolizmus. A második randevúnk után gyorsolvasással végigpörgettem a Szimbolizmus filozófiája című könyvét, majd megpróbáltam úgy tenni, mintha egészen véletlenül már régóta ismerném. (De őszintén megvallva valószínűleg egy másodpercig sem hitte el.) A lényeg az, hogy olvastam. És nagyon mély benyomást tett rám az a rengeteg lábjegyzet. Teljesen beléjük szerettem. Hát nem tündériek? Az ember bárhova beszúrhatja őket, és azonnal okosnak látszik. Magnus azt mondja, a lábjegyzet arra való, hogy feltüntesd, ami szerinted érdekes, de nem tartozik szorosan a témához. Hát ez az én lábjegyzetem a lábjegyzetről.

fordító hibát, és soha többé nincs esélyünk jóvátenni. Szóval annyi történt, hogy Clare nyert a tombolán két jegyet Wimbledonba. Imádom Clare-t, de világéletében határozatlan volt kicsit. Nem állt fel, és nem kezdett fejhangon sikongatni, hogy „Az enyém! Halihó! Én nyertem!”, csak néhány centivel magasabbra emelte a kezét. Még mi, az asztaltársai sem vettük észre, hogy nyert. Nekem is csak akkor tűnt fel, hogy tombolajegyet szorongat a kezében, amikor a sorsolást vezető pacák az emelvényen így szólt: – Azt hiszem, újat kell húznunk, ha nincs meg a nyertes… – Kiabálj már! – böktem oldalba Clare-t, és vadul hadonásztam a kezemmel. – Itt van! Itt a nyertes! – És az új szám… 4-4-0-3. Legnagyobb megdöbbenésemre a terem túlsó végén felpattant egy sötét hajú lány, és kezében a tombolajeggyel ünnepeltette magát. – Nem ő nyert! – kiabáltam felháborodottan. – Te nyertél! – Nem számít – hanyatlott vissza a székbe Clare. – Már hogyne számítana! – kiáltottam fel dühösen, mire az asztalnál mindenkiből kitört a nevetés. – Gyerünk, Poppy! – nyerített Natasha. – Hajrá, Fehér Lovag! Mutasd meg nekik! – Gyerünk, Kislovag! Régi történet. Még az iskolában történt, hogy aláírásokat gyűjtöttem a hörcsögök megmentésére, mire mindenki Fehér Lovagnak kezdett szólítani. Vagy Kis lovagnak. Az úgynevezett jelmondatom pedig ez volt: „Már hogyne számítana!”2 Mindegy. A lényeg az, két perc múlva már fent voltam a színpadon a sötét hajú csajjal együtt, és üvöltve igyekeztem meggyőzni a műsorvezetőt, a barátnőm tombolajegye érvényesebb az övénél. Tudom, nem lett volna szabad felállnom az asztaltól. Egyetlen pillanatra sem lett volna szabad szem elől tévesztenem a gyűrűt. Most már látom, mekkora ostobaság volt. De annyit azért elmondanék a védelmemben: nem tudhattam, hogy éppen akkor fog megszólalni a tűzjelző. Szürreális élmény volt. Az egyik pillanatban mindenki a helyén ülve kortyolgatta a pezsgős teáját. A következőben sziréna harsant, kitört a pánik, mindenki talpra ugrott, és rohanni kezdett a kijárat felé. Láttam Annalise-t, Rubyt és a többieket, amint felkapják a táskájukat, és csatlakoznak a menekülő tömeghez. Fekete öltönyös férfi lépett a színpadra, és a sötét hajú lánnyal meg a műsorvezetővel együtt egy mellékajtó felé terelt minket. Egyikünknek sem engedte, hogy másik irányba menjünk. – Számunkra az önök biztonsága a legfontosabb – ismételgette.3 Még akkor sem aggódtam. Eszembe sem jutott, hogy a gyűrű eltűnhet. Azt gondoltam, valamelyik barátnőmnél van, és amint találkozunk odakint, visszakapom. Odakint, természetesen, borzalmas káosz uralkodott. A szállodában valami nagyszabású üzleti konferenciát tartották a mi teadélutánunk mellett, és az ajtókon vendégek százai özönlöttek az utcára. A szálloda személyzete hangosbeszélőn igyekezett megnyugtatni az embereket, az épület előtt au2 Amit egyébként soha nem mondtam. Mint ahogy Humphrey Bogart sem mondta soha, hogy „Játszd újra, Sam!”. Ez is városi legenda. 3 Természetesen nem ütött ki tűz a szállodában. Zárlatos lett a rendszer. Erről csak később értesültem, nem mintha bármi vigaszt is jelentett volna.

tók dudáltak, és örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült megtalálnom Natashát és Clare-t a zűrzavarban. – Nálatok van a gyűrűm? – szegeztem nekik a kérdést azonnal. – Kinél van? Bambán meredtek rám. – Nem tudom – vonta meg a vállát Natasha. – Nem Annalise-nél volt? Így hát újra belevetettem magam az emberáradatba, hogy megtaláljam Annalise-t, de nála sem volt; ő úgy emlékezett, Clare-nél látta. Clare viszont úgy emlékezett, Clemency húzta fel utoljára. Clemency pedig mintha Rubynál látta volna, de Ruby már hazament, nem? A pánik rajtaütésszerűen csap le. Az egyik pillanatban még viszonylag nyugodt vagy, és azt mondogatod magadnak: „Ne légy nevetséges. Persze hogy nem veszett el.” A következőben a Marie Curie szervezője bejelenti, a váratlanul kialakult helyzet miatt az eseményt berekesztik, és kárpótlásul minden résztvevőnek átnyújtanak egy csomagot. Mire a barátnőid egy szempillantás alatt eltűnnek a metróaluljáróban. Te pedig állsz, és az ujjad csupasz. És akkor a fejedben visítani kezd egy hang: „Uramisten! Tudtam, hogy ez fog történni! Nem lett volna szabad rám bízniuk egy antik gyűrűt! Óriási hiba volt! Óriási hiba!” Így fordulhat elő, hogy egy órával később négykézláb mászkálsz a szállodai asztal alatt, és csodáért imádkozol. (Annak ellenére, hogy a vőlegényed apja könyvet szentelt a témának, miszerint csodák nem léteznek, puszta babona, és már önmagában az is gyenge jellemről tanúskodik, ha valaki azt mondja: „Uramisten!”.)4 Hirtelen észreveszem, villog a telefonom; remegő ujjakkal nézem meg. Három üzenetem jött, reménykedve görgetem végig őket. Megtaláltad? Annalise xx Bocsi, én nem láttam. Ne aggódj, Magnusnak nem szólok. C xxx Szia, Poppy! Istenem, szörnyű, hogy elveszett a gyűrűd! Én mintha láttam volna… (bejövő üzenet)

Dermedten bámulom a telefont. Clare mintha látta volna? Hol? Kimászom az asztal alól, és hadonászni kezdek a telefonnal, de a szöveg fennmaradó része csak nem akar megérkezni. Alig van térerő. És még képesek kiírni, ötcsillagos szálloda! Ki kell mennem az utcára. – Hé! – Az ősz hajú takarítónőhöz lépve felemelem a hangomat, hogy túlkiabáljam a porszívó morajlását. – Kimegyek megnézni egy SMS-t, de ha megtalálja, azonnal hívjon! Már megadtam a mobilszámomat, itt leszek az utcán… – Persze, kedveském – mondja türelmesen. Átviharzom az előcsarnokon, félrelökdösöm a konferencia résztvevőit, és csak a concierge asztala előtt lassítok kicsit. – Nem került elő…? Vajon Poirot mondta valaha, hogy „Uramisten!”? Fogadni mernék, hogy igen. Vagy azt, hogy „Sacrebleu!”, ami nagyjából ugyanazt jelenti. És ez vajon nem cáfolja Antony elméletét, miszerint Poirot szürke agysejtjei egyértelműen nagyobb teljesítményre képesek másokénál? Egyszer majd nekiszegezem a kérdést. Amint összeszedem a bátorságomat. (Ami, tekintve, hogy elveszítettem a gyűrűt, nyilván sohanapján lesz.) 4

– Egyelőre semmit nem adtak le, hölgyem. Odakint simogatóan meleg a levegő, mintha már nyár lenne, pedig csak április közepén járunk. Remélem, tíz nap múlva is ugyanilyen idő lesz, mert az esküvői ruhám kivágott hátú fazon, és napsütésre számítok. Széles, alacsony lépcsőfokok választják el a szálloda bejáratát a járdától, ezen a lépcsőn járkálok fel-alá, miközben a telefonommal hadonászom, hátha sikerül térerőt találnom, de hasztalan. Végül elindulok a járdán, egyre vadabbul kalimpálok a mobilommal, a fejem fölé emelem, sőt kinyújtott karral a csöndes Knightsbridge utcába is bedugom. Gyerünk, telefon, szuggerálom hangtalanul. Képes vagy rá. Tedd meg Poppyért. Mutasd meg azt az üzenetet. Biztosan van jel valahol… képes vagy rá… – Áááááááááá! – Előbb hallom meg saját, döbbent kiáltásomat, semmint felfognám, mi is történt valójában. Fájdalom hasít a vállamba. Sajognak az ujjaim. Biciklis alak teker gyorsan az utca vége felé. Csak szürke kapucniját és fekete farmerját látom, mielőtt befordul a sarkon. Üres a kezem. Mi a franc… Hitetlenkedve meredek a tenyeremre. Eltűnt. A fickó ellopta a telefonomat. A rohadt életbe, ellopta! Az a telefon az életem. Képtelen vagyok létezni nélküle. Létfontosságú szerv. – Asszonyom, jól van? – Az ajtónálló lesiet a lépcsőn. – Történt valami? Bántották? – Ki… kiraboltak – nyögöm ki nagy nehezen. – Ellopták a telefonomat. Az ajtónálló együttérzően bólogat. – Huligánok – mondja. – Errefelé nagyon kell vigyázni… Nem figyelek rá. Egész testemben remegni kezdek. Még soha életemben nem éreztem magam ilyen reményvesztettnek és rémültnek. Mihez kezdek a telefonom nélkül? Hogyan fogok így életben maradni? A kezem automatikusan nyúl a zsebembe, ahol a telefon szokott lenni. Az első reflexem, gyorsan SMS-t küldök valakinek: „Uramisten, ellopták a telefonomat!”, de hogy a fenébe küldjék, ha nincs meg az a rohadt telefon? A telefonom az ismerőseim. A barátaim. A családom. A munkám. Az egész világom. Minden. Mintha egyszerre megfosztottak volna a létfenntartó rendszeremtől. – Hívjam a rendőrséget, asszonyom? – Az ajtónálló idegesen fürkész. Sokkos állapotban vagyok, válaszolni sem tudok. Most tudatosul bennem egy, minden eddiginél borzalmasabb felismerés. A gyűrű. Boldog-boldogtalannak megadtam a telefonszámomat: a takarítóknak, a ruhatárosoknak, a szálloda teljes személyzetének, mindenkinek. Mi van, ha valaki megtalálja? Mi van, ha valaki már meg is találta, és éppen hív, de senki nem veszi fel, mert a kapucnis tolvaj már a folyóba hajította a SIM-kártyámat? Uramisten.5 Beszélnem kell a concierge-zsel. Megadom neki az otthoni számomat… Nem. Rossz ötlet. Ha üzenetet hagy, akkor Magnus is tudomást szerez róla.6 Oké, akkor… akkor… megadom a munkahelyi számomat. Igen. A gond csak az, ma este senki nincs a klinikán. Nem mehetek be és üldögélhetek Gyenge jellem. Még mindig nem zárom ki a lehetőséget, hogy sértetlenül visszakerül hozzám, anélkül hogy Magnus megtudná. 5 6

ott órákig, hátha történik valami. Kezdek komolyan bepánikolni. Minden kicsúszik a kezemből. Tovább rontja a helyzetet, hogy visszarohanva az előcsarnokba, nem férek a concierge pultjához, mert körbeveszik a konferencia résztvevői, akik az éttermi foglalásukkal kapcsolatban reklamálnak. Próbálom elkapni a concierge tekintetét, abban reménykedve, előreint, mint valami előkelőséget, de szándékosan keresztülnéz rajtam, amivel sikerül megbántania. Tudom, elég sok idejét elraboltam már ma délután, de akkor is… képtelen felfogni, hogy krízishelyzetben vagyok? – Asszonyom. – Az ajtónálló bejött utánam az előcsarnokba, és most aggodalmas arccal fürkész. – Hozhatok valamit önnek a megrázkódtatásra? Arnold! – Pincért int magához. – Egy brandyt a hölgynek, a ház számlájára. És ha beszél a concierge-zsel, mondja el neki, mi történt, hívni fogja a rendőrséget. Szeretne kicsit leülni? – Nem, köszönöm. – Hirtelen támad egy ötletem. – Talán fel kellene hívnom a saját számomat! Felhívni a rablót! Megkérhetném, hozza vissza, jutalmat ajánlanék neki… Mit gondol? Kölcsönadná a telefonját? Az ajtónálló kis híján hátraugrik, amikor kinyújtom felé a kezem. – Asszonyom, szerintem ez nagyon vakmerő cselekedet lenne – mondja kimérten. – Biztos vagyok benne, a rendőrség sem javasolná. Azt hiszem, ön sokkos állapotba került. Kérem, üljön le, és próbáljon megnyugodni. Hmm. Talán igaza van. Annyira azért mégsem vagyok vakmerő, hogy találkát beszéljek meg egy kapucnis bűnözővel. De akkor sem tudok leülni és megnyugodni; túlságosan zaklatott vagyok. Hogy megnyugtassam az idegeimet, járkálni kezdek körbe-körbe ugyanazon az útvonalon, magas sarkú cipőm kopog a márványpadlón. El a jókora cserepes fikusz mellett… aztán jön az asztal a napilapokkal… a csillogó szemetesvödör… aztán újra a fikusz. Megnyugtató kör, és közben egy pillanatra sem tévesztem szem elől a concierge-t, hátha végre felszabadul. Az előcsarnok továbbra is zsúfolva van a konferencia befolyásos vendégeivel. Az üvegajtón keresztül látom a lépcső tetejére visszatért ajtónállót: buzgón inti le a taxikat, és teszi zsebre a borravalókat. Zömök japán férfi áll mellettem kék öltönyben néhány, európai kinézetű üzletember társaságában, dühösen magyaráz valamit japánnak tűnő nyelven, közben pedig hevesen gesztikulál. Nyakában a konferenciabelépője fityeg piros madzagon. Olyan apró és olyan dühös, hogy alig tudom elfojtani a mosolyomat. Megérkezik a brandy ezüsttálcán; egy húzásra ledöntöm, aztán tovább rovom a köröket ugyanazon az útvonalon. Cserepes fikusz… asztal újságokkal… szemetesvödör… cserepes fikusz… asztal újságokkal… szemetesvödör… Végre sikerül kicsit lehiggadnom, és gyilkos gondolatok ébrednek bennem. Vajon Kapucnis Fickó tisztában van azzal, hogy tönkretette az életemet? Tudja, milyen létfontosságú egy telefon? Ennél rosszabbat nem is tehetne valakivel. Ez a létező legnagyobb bűncselekmény! És még csak nem is valami különleges típusról van szó. Viszonylag régi darab. Sok szerencsét, Kapucnis Fickó, ha le akarod írni a „B” betűt egy SMS-ben, vagy netezni szeretnél. Remélem, megtudod, milyen érzés. Akkor fogod majd igazán sajnálni, de már késő lesz. Fikusz… újságok… szemetes… fikusz… újságok… szemetes…

Ráadásul a vállam is megrándult. Rohadék. Milliókra perelhetném. Persze, csak ha sikerülne elkapni, ami aligha történik meg. Fikusz… újságok… szemetes… Szemetes. Várjunk csak. Mi az ott? Megtorpanok, és a szemetesbe bámulok, közben pedig azon tűnődöm, valaki szórakozik-e velem, vagy hallucinálok. Egy telefon. A szemetesben. Egy mobiltelefon.

KETTŐ

Meglepetten pislogok néhányat, majd ismét a szemetesbe pillantok – de ott van, félig elrejtve néhány eldobott konferenciaprogram és egy Starbucks műanyag pohár alá. Mit keres egy telefon a szemetesben? Körülnézek, figyel-e valaki – aztán óvatosan érte nyúlok, és kiveszem a szemétkupacból. Néhány csepp kávé barnállik rajta, de ezt leszámítva tökéletesnek tűnik. Ráadásul nem is rossz típus. Nokia. Új. Lassan megfordulok, és végighordozom tekintetemet a zsúfolt előcsarnokon. Senki nem foglalkozik velem. Senki nem rohan felém azt kiabálva: „Az az én telefonom!” Egyébként is már vagy tíz perce keringek a szemetes körül. Bárki dobta is ide, az nem most történt. A készülék hátulján matrica, rajta apró betűkkel egy tanácsadó cég, a White Globe Consulting Group neve, alatta pedig telefonszám. Lehetséges, hogy valaki tényleg kidobta? Talán tönkrement? Bekapcsolom; a képernyő életre kel. Úgy tűnik, semmi baja. Egy vékonyka hangocska azt súgja, le kellene adnom. Vigyem a concierge pultjához, és mondjam: „Elnézést, azt hiszem, valaki elveszítette a telefonját.” Ezt kellene tennem. Habozás nélkül a pulthoz sétálni, mint a társadalom felelősségteljes, becsületes tagja… A lábam nem mozdul. Ujjaim összezárulnak a telefon körül. Szükségem van egy telefonra. Lefogadom, a White Globe Consulting Groupnak, bárkik legyenek is azok, milliónyi telefonjuk van. És ez mégsem olyan, mintha a mosdóban találtam volna a padlón, nem igaz? A szemetesben volt. A szemetesbe szemetet dobunk. Ez nem lopás. Ami a szemetesben van, arról lemondott a világ. Az szabad préda. Ez a szabály. Ismét a kukába nézek, és piros madzagot pillantok meg, pontosan olyat, amilyen a konferencia résztvevőinek nyakában lóg. Még egy pillantás a concierge-re; amikor megbizonyosodom róla, még véletlenül sem néz rám, újra a szemetesbe nyúlok, és kihúzom a piros madzagon lógó belépőkártyát. Káprázatosan szép lány igazolványképe néz vissza rám, alatta nyomtatott betűkkel ez áll: Violet Russell, White Globe Consulting Group.

Azonnal kész az elméletem. Simán elmehetnék Poirot-nak. Ez itt Violet Russell telefonja, és kidobta. Mert… valami oka biztosan volt rá. A lényeg az, magára vessen. Nem az én hibám. A telefon hirtelen megszólal, nekem pedig egy pillanatra eláll a szívverésem. Basszus! Ez él! A csengőhang maximumra van állítva – a „Single Ladies” Beyoncétól. Gyorsan kinyomom, de néhány másodperccel később újrakezdi. Üvölt, mint egy rezesbanda. Nincs valahol hangerőszabályzó ezen az átkozott masinán? Néhány üzletasszony felém kapja a fejét, én pedig zavaromban véletlenül rossz gombot nyomok meg, és felveszem. Az üzletasszonyok engem bámulnak, ezért a fülemhez emelem a telefont, és hátat fordítok nekik. – A hívott szám átmenetileg nem elérhető – mondom gépies hangon. – Kérem, hagyjon üzenetet. Ezzel biztosan sikerül leszerelni, bárki is az. – Hol a picsában vagy? – Iskolázott férfihang szól bele, én pedig majdnem felsikkantok örömömben. Működik! Tényleg azt hiszi, az üzenetrögzítő vagyok! – Most beszéltem Scottie-val. Van egy ismerőse, aki szerinte meg tudja csinálni. Mint egy artroszkópos műtét. Érti a dolgát. Nem marad semmi nyoma. Nem merek levegőt venni. Sem megvakarni az orromat, ami hirtelen borzalmasan viszketni kezd. – Oké – folytatja a férfi. – Azt csinálsz, amit akarsz, de legyél kurvára óvatos. Lerakja, én pedig döbbenten meredek a telefonra. Nem gondoltam, hogy léteznek emberek, akik tényleg hagynak üzenetet. Kis bűntudatot érzek. Ezt a hangüzenetet Violet Russell nem kapta meg. Nem mintha az én hibám lenne, hogy kidobta a telefonját, de akkor is… Ösztönösen kotorászni kezdek a táskámban, tollat meg papírt keresek, amire leírhatnám, de csak egy régi színházi műsorfüzetet találok.7 Gyorsan lekörmölöm: „Scottie-nak van egy ismerőse, artroszkópiás műtét, semmi nyom, légy kurvára óvatos.” Isten tudja csak, mi ez az egész. Talán zsírleszívás? Mindegy, nem számít. A lényeg, ha egyszer találkozom ezzel a Violettel, át tudjam adni neki az üzenetet. Mielőtt a telefon ismét megcsörrenhetne, a concierge pultjához sietek, ami csodával határos módon felszabadult. – Helló – mondom kifulladva. – Már megint én. Megtalálta valaki a gyűrűmet? – Biztosíthatom róla, asszonyom – feleli fagyos mosollyal –,már értesítettük volna, ha előkerül. Megvan a telefonszáma… – Nem, nincs meg! – vágok a szavába már-már diadalmasan. – Éppen ez a lényeg! A szám, amit megadtam… ööö… nem elérhető. Nem működik. Egyáltalán nem. – Még csak az kellene, hogy felhívják Kapucnis Fickót, és említést tegyenek neki egy felbecsülhetetlen értékű smaragdgyűrűről. – Kérem, ne is hívják. Inkább ezt a számot, rendben? – Gondosan lemásolom a telefonszámot a White Globe Consulting Group készülékének hátuljáról. – Illetve, csak a biztonság kedvéért… megengedi? – Fölveszem a pulton álló szállodai telefon kagylóját, és beütöm a számot. A következő pillanatban felharsan Beyoncé slágere a kezemben tartott mobilból. Az Oroszlánkirály. Natasha ingyenjegyeket kapott rá. Ostoba gyerekműsorra számítottam, de fantasztikus volt. 7

Oké. Egy gonddal kevesebb. Most már legalább van telefonszámom. – Segíthetek még valamiben, asszonyom? A concierge egyre ingerültebbnek tűnik, és ismét emberek sorakoznak mögöttem. Köszönetét mondok, és egy közeli kanapéhoz sietek. Tele vagyok adrenalinnal. Végre van telefonom, és van tervem. Öt perc sem kell hozzá, és máris készítek húsz plakátot a szálloda fejléces papírjára az új számommal és a következő felirattal: POPPY WYATT – SMARAGDGYŰRŰ, KÉREM, HÍVJON!!!!! Legnagyobb bosszúságomra a bálterem ajtóit zárva találom (noha hallom odabentről a takarítónők hangját), ezért bolyongani kezdek a folyosókon, bemegyek a teaszalonba, a női mosdóba, még a spába is, az összes utamba kerülő szállodai alkalmazottnak a kezébe nyomom a telefonszámomat, és gyorsan elmesélem, mi történt. Felhívom a rendőrséget, és megadom nekik az új elérhetőségemet. Aztán SMS-t küldök Rubynak, mert az ő számát tudom fejből: Szia! Ellopták a telefonom. Ez az új számom. Megadnád a többieknek? Van vmi hír a gyűrűről???

Kimerültén rogyok a kanapéra. Mintha napok óta ebben az átkozott szállodában lennék. Fel kellene hívnom Magnust, és megadni neki az új számomat – de egyelőre még nem érzem képesnek magam a feladatra. Valami azt súgja, azonnal hallani fogja a hangomon, hogy elveszítettem a gyűrűt. Még bele sem szólok, máris megérzi, csupasz az ujjam. Kérlek, gyűrű, gyere vissza. Kérlek, KÉRLEK, gyere vissza… Hátradőlve, szememet lehunyva próbálom szétküldeni az éterbe ezt a telepatikus üzenetet. Ezért amikor Beyoncé ismét rákezdi, riadtan összerezzenek. Talán megvan! A gyűrűm! Valaki megtalálta! Rá se pillantok a kijelzőre, azonnal megnyomom a hívásfogadás gombját, és izgatottan szólok bele: – Halló? – Violet? – Férfihang. Nem ugyanaz, aki korábban telefonált, ennek mélyebb a hangja. Ingerültnek tűnik, már ha ezt meg lehet állapítani mindössze három szótagból.8 Közben hangosan liheg, ami vagy azt jelenti, hogy perverz, vagy egy edzőteremből hív. – Az előcsarnokban vagy? Ott van még a japán kontingens? Önkéntelenül körülnézek. Japán csoport áll az ajtónál. – Igen, itt vannak – felelem. – De én nem Violet vagyok. Ez már nem Violet telefonja. Sajnálom. Szólna a többi ismerősének is, hogy megváltozott a száma? Valahogy le kell szoktatnom Violet haverjait arról, hogy engem hívogassanak. Nem beszélgethetek velük percenként. – Elnézést, kivel beszélek? – faggatózik a férfi. – Miért maga veszi föl a telefonját? Hol van Violet? – Mostantól ez a telefon az én birtokomban van – felelem saját magamat is meglepve magabiztosságommal. És ez így is van. Amit birtokolsz, az a tiéd.9 – A maga birtokában van? Mégis mi a fenét képzel… Azúristenit! – Káromkodik még, majd távoli lépések dübögését hallom. Mintha lépcsőn szaladna lefelé.10 – Csak 8 9 10

Szerintem meg lehet. Azt hiszem, ez jogilag is helytálló. Akkor talán mégsem perverz.

annyit mondjon meg, indulni akarnak? – A japánok? – A csoportra pillantok. – Talán. Nehéz eldönteni. – Van köztük egy alacsony pacák? Túlsúlyos? Sűrű hajú? – A kék öltönyös fickóra gondol? Igen, közvetlenül előttem áll. Elég dühösnek látszik. Most veszi föl a kabátját. A zömök japánra az egyik kollégája felsegít egy Burberry esőkabátot. Mérgesen mered maga elé, és közben folyamatosan szitkozódik japánul. A körülötte állók csak idegesen bólogatnak. – Ne! – Ismeretlen beszélgetőpartnerem rémülten üvölt föl a vonal másik végén. – Nem mehet el. – Pedig nagyon úgy tűnik. Sajnálom. – Meg kell állítania! Menjen oda hozzá, és akadályozza meg, hogy elmenjen! Most azonnal menjen oda hozzá! Állítsa meg bármi áron! – Micsoda?– A készülékre meredek. – Nézze, sajnálom, de azt se tudom, kicsoda maga… – Én sem ismerem – vágja rá. – Egyébként kicsoda maga? Violet barátnője? Elárulná, milyen megfontolásból döntött úgy, hogy kilép a munkahelyéről az év legfontosabb konferenciájának kellős közepén? Azt hiszi, hirtelen nincs szükségem többé személyi asszisztensre? Aha. Szóval Violet a személyi asszisztense. Így már érthető. És Violet egyszerűen faképnél hagyta! Nos, nem vagyok meglepve, parancsolgató a stílusa. – De ez most nem számít – szakítja félbe saját magát. – A lényeg az, lefelé száguldok a lépcsőn, a kilencediken vagyok, a lift dugig tele. Három perc, és odalent leszek. Addig valahogy fel kell tartania Jujcsi Jamaszakit. Ennek a pasasnak aztán van bőr a képén. – Különben? – kérdezek vissza. – Különben kárba vész hosszú hónapok egyeztetése egy ostoba félreértés miatt. Kútba esik az év legnagyobb üzlete. Húsz ember elveszíti a munkáját. – Könyörtelenül sorolni kezdi: – Osztályvezetők, titkárnők, az egész bagázs. És mindez azért, mert nem tudok elég gyorsan leérni, és az egyetlen ember, aki segíthetne, nem hajlandó. Ó, a rohadt életbe! – Rendben! – mondom dühösen. – Megteszem, ami tőlem telik. Mi is a neve? – Jamaszaki. – Várjanak! – felemelem a hangomat, és futólépésben keresztülvágok az előcsarnokon. – Kérem! Mr. Jamaszaki? Volna egy perce? Mr. Jamaszaki megfordul, kérdő pillantást vet rám, két kísérője védelmezően elé áll. Széles arca még mindig torz a haragtól, vastag bikanyakára selyemsálat tekert. Valami azt súgja, nincsen csevegő hangulatban. Fogalmam sincs, hogyan folytassam. Nem beszélek japánul. Semmit nem tudok a japán üzleti életről vagy a japán kultúráról. Leszámítva a szusit. De mégsem vághatom az arcába minden előkészítés nélkül azt, hogy „Szusi!”. Az olyan lenne, mintha berontanék egy amerikai üzletember irodájába, és közölném vele, „Marhasült!”. – Ööö… nagy rajongója vagyok – improvizálok. – A munkásságának. Kaphatnék egy autogramot? Zavartan bámul rám, mire az egyik kollégája közelebb hajol, és a fülébe súgja a fordítást. Mr. Jamaszaki homloka azonnal kisimul, és meghajol felém.

Óvatosan én is fejet hajtok. Csettint az ujjával, és utasításokat vakkant. A következő pillanatban gyönyörű, fehér bőrmappát nyitnak ki előtte, ő pedig japán hieroglifákat rajzol egy papírra. – Ott van még? – szólal meg az ismeretlen férfi hangja a telefonból. – Igen – motyogom. – De már nem sokáig. Hol jár? Széles mosolyt villantok Mr. Jamaszakira. – Az ötödiken. Tartsa ott. Bármi áron. Mr. Jamaszaki átnyújtja a papírlapot, visszahelyezi a kupakot a tollára, újra meghajol, és a kijárat felé fordul. – Várjon! – kiáltok utána kétségbeesetten. – Mu-mutatni szeretnék valamit. – Mr. Jamaszaki rendkívül elfoglalt. – Egyik kollégája fordul felém. Fémkeretes szemüveget és valószerűtlenül fehér inget visel. – Lépjen kapcsolatba az irodánkkal. Kifelé indulnak. Mitévő legyek? Nem kérhetek tőle még egy autogramot. Nem kaphatom derékon, mint a rögbiben. Valahogy fel kell keltenem a figyelmét… – Különleges üzenetet kell átadnom! – kiáltok fel, és utánuk szaladok. – Éneklő táviratot hoztam Mr. Jamaszakinak a rajongóitól. Nagy tiszteletlenség volna részéről, ha nem hallgatná meg. A „tiszteletlenség” szó hatásosnak bizonyul. Megtorpannak. Értetlenül néznek egymásra. – Éneklő távirat? – kérdezi a szemüveges gyanakvóan. – Mint amikor egy gorilla hozza az üzenetet. Tudja, a Gorillagram? – próbálom érthetőbbé tenni. – Csak énekelve. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerült elmagyaráznom. A tolmács dühösen súg valamit Mr. Jamaszaki fülébe, majd rám parancsol: – Adja elő. Mr. Jamaszaki felém fordul, kollégái követik a példáját, várakozóan összefonják a karjukat, és felsorakoznak előttem. A szemem sarkából látom, az előcsarnokban tartózkodó üzletemberek közül többen is érdeklődve figyelnek bennünket. – Hol van már? – suttogom kétségbeesetten a telefonba. – A harmadikon – feleli a férfi hangja. – Fél perc. Ne engedje el. – Kezdje – mondja a szemüveges japán nyomatékosan. Mostanra kisebb tömeg gyűlt körénk, hogy megnézzék a produkciót. Uramisten! Hogyan keveredhettem ilyen szituációba? Először is, nem tudok énekelni. Másodszor, mit énekeljek egy japán üzletembernek, akit most látok életemben először? Harmadszor, miért mondtam azt, hogy éneklő távirat? De ha hamarosan nem csinálok valamit, húsz ember elveszíti az állását. Mélyen meghajolok, hogy azzal is időt nyerjek, mire a japánok viszonozzák a meghajlást. – Kezdje – ismétli a szemüveges pacák, és fenyegetően megvillan a szeme. Nagy levegőt veszek. Gyerünk. Mindegy, mit. Csak fél percig kell kihúznom. Aztán elszaladok, és soha többé nem látnak. – Mr. Jamaszaki… – kezdem óvatosan a „Single Ladies” dallamára. – Mr. Jamaszaki. Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki. – Riszálom a csípőmet és a vállamat, mint Beyoncé.11 – Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki. Nem is olyan nehéz. Nem kell szöveg, csak azt ismételgetem, hogy „Mr. 11

Oké, nem pont úgy, mint Beyoncé. Inkább úgy, mintha Beyoncét próbálnám utánozni.

Jamaszaki”, újra meg újra. Néhány másodperccel később a japánok is csatlakoznak az énekléshez, és lapogatni kezdik Mr. Jamaszakit. – Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki. Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki. – Rákacsintok, felemelem az ujjamat, és megfenyegetem vele. – Oh-ho-hó… oh-ho-hó… A dal mindenkit megfertőz körülöttem. Most már az összes japán énekel, kivéve Mr. Jamaszakit, aki üdvözült arccal áll középen. Mások is bekapcsolódnak az éneklésbe a konferencia vendégei közül, és hallom, amint valaki megkérdezi a mellette állótól: – Ez valami flash mob dolog? – Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki… Hol a fenében van már? – motyogom a telefonba széles vigyorral az arcomon. – Élvezem az előadást. – Micsoda?– Felkapom a fejemet, és tekintetemmel végigpásztázom az előcsarnokot. Nagyjából harminc méterre tőlem férfi áll egymagában. Sötét zakót visel, sűrű, fekete, göndör haja van, és telefont szorít a füléhez. Még ilyen távolságból is látom, hogy nevet. – Mióta van itt? – förmedek rá dühösen. – Most értem ide. Nem akartam megzavarni. Egyébként remek munkát végzett – teszi hozzá. – Azt hiszem, Mr. Jamaszakit máris megnyerte az ügynek. – Kösz – felelem gúnyosan. – Örülök, hogy segíthettem. Most már a magáé. Pukedlizve meghajolok Mr. Jamaszaki előtt, aztán sarkon fordulok, és a kijárat felé sietek, ügyet sem vetve a japánok csalódott kiáltásaira. Sokkal fontosabb dolgom van holmi arrogáns idegeneknél meg az ostoba üzleti ügyeiknél. – Várjon! – A férfi hangja követ a telefonon keresztül. – A telefon. Az a személyi asszisztensemé. – Akkor talán nem kellett volna a szemetesbe dobnia – vágok vissza, és kinyitom az üvegajtót. – Onnantól szabad préda. A Knightsbridge-től tizenkét metrómegálló Magnus szüleinek észak-londoni háza. Amint felszínre érek az aluljáróból, azonnal ellenőrzőm a telefont. Új üzenetek villognak a kijelzőn – legalább tíz SMS és vagy húsz e-mail –, de csak öt SMS jött nekem, a gyűrűről pedig semmi hír. Az egyiket a rendőrség küldte; reménykedve nyitom meg, de csak megerősítik, hogy rögzítették a bejelentést, és ha akarom, felkeres egy áldozatokkal foglalkozó önkéntes. A többi SMS és e-mail Violetnek szól. Lefelé görgetve feltűnik, több e-mailnek a témájában is szerepel a „Sam” név. Ismét Poirot-nak érzem magam. Megnézem a híváslistát, és ahogy sejtettem, a legutolsó bejövő hívás mellett ez áll: „Sam mobilja”. Szóval ő az. Violet főnöke. A sötét, göndör hajú pasas. Violet e-mail címe is ezt bizonyítja: [email protected]. Puszta kíváncsiságból rákattintok az egyik e-mailre. A [email protected] címről érkezett, a témája: „Re: Vacsora?”.

Köszönöm, Violet. Hálás lennék, ha nem tenne róla említést Samnek. Most kicsit kínosan érzem magam!

Nocsak. Vajon miért érzi magát kínosan? Mielőtt magamra parancsolhatnék, máris lejjebb görgetek az előzményre, amit tegnap küldtek. Valamit azért tudnia kell, Jenna: Samnek menyasszonya van. Minden jót, Violet.

Menyasszonya van. Érdekes. Újra elolvasom az üzenetet, és különös reakciót vált ki belőlem az információ, amit nem nagyon tudok hova tenni – meglepetés? Ugyan miért kellene meglepődnöm? Nem is ismerem a fickót. Oké, most már tudni akarom az egész történetet. Miért érzi magát kínosan Jenna? Mi történt? Tovább görgetek, és találok egy hosszú bemutatkozó levelet Jennától, akiről kiderül, üzleti ügyben találkozott Sam Roxtonnal, azonnal szimpatikus lett neki a pasas, két hete meghívta vacsorára, de a férfi azóta nem veszi fel a telefonját. … tegnap is próbáltam… talán rossz számot hívtam… valaki mondta, vigyázzak vele… próbálkozzam a személyi asszisztensénél… ne haragudjon, hogy ezzel zaklatom… csak szeretnék valami biztosat tudni… akár így, akár úgy…

Szerencsétlen. Azonnal együtt érzek vele, és felháborodom az ő nevében is. Miért nem válaszolt az a bunkó? Ugyan meddig tartott volna küldenie egy e-mailt, hogy „Kösz, de inkább nem.”? Aztán meg kiderül, menyasszonya van. Rohadék. Egyébként meg. Kit érdekel? Hirtelen ráeszmélek, egy vadidegen levelei között szaglászom, miközben más, jóval fontosabb problémán kellene törnöm a fejemet. A lényeg, Poppy. Kell vennem egy üveg bort Magnus szüleinek. Meg egy „Isten hozott idehaza” képeslapot. És, ha húsz percen belül nem kerül elő valahonnan az a gyűrű… akkor egy pár kesztyűt. Katasztrófa. Katasztrófa. Kiderül, hogy áprilisban már nem árulnak kesztyűt. Az egyetlen pár, amit az Accessorize hátsó traktusában találtam, karácsonyról visszamaradt példány, kizárólag S-es méretben. Nem tudom elhinni, hogy jövendőbeli anyósomékat egy túl szűk, piros, rénszarvasos gyapjúkesztyűben fogom üdvözölni. Bojtokkal. De nincs más választásom. Vagy ez, vagy csupasz kézzel kell besétálnom. Elindulok felfelé a házukhoz vezető emelkedőn, és minél közelebb érek, annál rosszabbul érzem magam. Nem csak a gyűrű miatt. Ez a jövendőbeli após-anyós dolog is rémülettel tölt el. Befordulok a sarkon – az ablakok ki vannak világítva. Megérkeztek. Soha nem találkoztam még házzal, amely annyira illene a családjához, mint Tavishékhez az otthonuk. Régebbi és impozánsabb épület a többi utcabeli háznál, fentről, az emelkedő tetejéről tekint le szomszédaira. Tiszafák és araukária-fenyők állnak a kertben. A téglákat borostyán futja be, és az ablakokban még az eredeti, 1835-ben készült fakeretek vannak. Odabent a falakat 1960-as évekbeli William Morris tapéta borítja, a járólapokat pedig török szőnyegek. A szőnyeg azonban csak foltokban bukkan elő a rengeteg régi dokumentum és kézirat alól, amit láthatóan senki nem akar elpakolni. A takarítás a Tavish család

egyik tagjának sem erőssége. Egyszer megkövesedett főtt tojást találtam az egyik vendégszobában; a tojástartó pohárban volt, mellette szikkadt pirítós. Legalább egy éve heverhetett ott. És minden, az egész ház, tele van könyvekkel. Három sorba pakolva sorakoznak a polcokon, stószokban állnak a padlón, elfoglalják az ablakpárkányt. Antony könyveket ír, Wanda könyveket ír, Magnus könyveket ír és a bátyja, Conrad is könyveket ír. Sőt, még Conrad felesége, Margot is könyveket ír.12 Ez nagyszerű. Tényleg csodálatos ennyi intellektuális géniusz egy családban. Csak éppen icipicit úgy érzem, kilógok a sorból. Ne értsenek félre, viszonylag intelligensnek tartom magamat. Legalábbis az átlagemberekhez képest, akik leérettségiztek, elvégeztek egy egyetemet, van munkájuk satöbbi. De ezek nem átlagemberek, ők más klasszist képviselnek. Olyanok, mint A hihetetlen család akadémiai verziója.13 Magnus szüleivel mindössze néhány alkalommal találkoztam, amikor visszarepültek Londonba egy hétre, mert Antonynak meg kellett tartania egy nagyon fontos előadást, de ennyi is bőven elég volt, hogy ezt megállapítsam. Miközben Antony a politikatudomány témakörében tartott előadást, Wanda a feminista judaizmusról kialakított nézeteit tárta egy agytröszt elé, aztán mindketten szerepeltek a tévében egy kulturális show-műsorban, ahol ellentétes álláspontot képviseltek a reneszánsz hatásának kérdésében.14 Szóval ilyen körülmények között került sor a nagy bemutatkozásra. Semmi idegeskedés, ugyan. Jó néhány pasi szüleivel megismerkedtem az évek során, de nyugodtan állíthatom, messze ez volt a legborzalmasabb. Kezet fogtunk, és alighogy elkezdtünk beszélgetni, büszkén elmondtam Wandának, hova jártam egyetemre, mire Antony rám emelte okos, jéghideg tekintetét a bifokális szemüveglencséje fölött, és így szólt: – Egyetemi diploma fizikoterápiából? Milyen mókás. Egy szempillantás alatt megsemmisültem. Nem tudtam, mit mondjak erre. Annyira zavarba jöttem, hogy kimentem a mosdóba.15 Ezek után természetesen mukkanni sem mertem. A következő három nap gyötrelem volt. Minél intellektuálisabbá vált a társalgás, annál kevésbé mertem megszólalni. A második legkínosabb pillanat: rosszul ejtettem Proust nevét, és mindenki öszszenézett.16 A legkínosabb pillanat: együtt néztük a University Challenge vetélkedőt a társalgóban, és az egyik téma a csontok volt. Végre, eljött az én időm! Ezt tanultam az egyetemen! Tudom a latin neveket, meg mindent! De mire levegőt vettem, hogy megfeleljek az első kérdésre, Antony már meg is adta a helyes választ. A következőnél már gyorsabb voltam, de így is megelőzött. Olyan volt, mint egy verseny, és rendre alulmaradtam. A végén rám pillantott, és kíváncsian megkérdezte: – Anatómiát nem tanítanak a fizikoterápiás iskolában, Poppy? Még életemben nem éreztem magam ennyire megalázva. Magnus azt mondja, engem szeret, nem az eszemet, és ne foglalkozzam a szüleivel. Persze nem olyan könyveket, amiknek cselekményük van. Lábjegyzetekkel ellátott könyveket különböző témákról, mint történelem, antropológia, vagy kulturális relativizmus Türkmenisztánban. 13 Kíváncsi vagyok, vajon mindnyájan esznek-e halolajat. El ne felejtsem megkérdezni. 14 kérdezzék, hogyan. Nagyon figyeltem, mégsem tudnám megmondani, miben nem értettek egyet. De az a gyanúm, a műsorvezető sem tudta követni őket. 15 Magnus később azt mondta, az apja csak viccelt. De egyáltalán nem viccnek hangzott. 16 Soha életemben nem olvastam Proustot. Fogalmam sincs, miért hoztam szóba. 12

Natasha pedig azt mondta, gondoljak a kőre a gyűrűben, a hampsteadi házra meg a villára Toscanában. Natasha már csak ilyen. Én azonban éppen ellenkező oldalról közelítek a dologhoz: inkább nem is gondolok rájuk. Az a legjobb. Chicagóban vannak, jó messze, több ezer mérföldre innen. De most visszajöttek. Uramisten. Még mindig bizonytalan vagyok Proust nevének kiejtését illetően („proszt”? „prüszt”?). És a csontok latin nevét sem néztem át. Ráadásul piros, rénszarvasos gyapjúkesztyűt viselek áprilisban. Bojtokkal. Remegő lábakkal nyomom meg a csengőt. Szó szerint reszketek. Úgy érzem magam, mint a Madárijesztő az Óz, a csodák csodájában. Bármelyik pillanatban összeeshetek, Wanda pedig keresztre feszít, amiért elveszítettem a gyűrűt. Nyugi, Poppy. Nem lesz semmi baj. Senki nem fogja megsejteni. A sztorim az, hogy megégettem a kezem. Ez a sztorim. – Szia, Poppy! – Felix! Szervusz! Felix a gyerek a családban – mindössze tizenhét éves, és még iskolába jár. Magnusszal ketten éltek a házban, amíg a szüleik külföldön voltak; gyakorlatilag ő volt a bébiszittere, az eljegyezésünk után pedig én is odaköltöztem. Nem mintha Felixnek szüksége lenne bébiszitterre. Teljesen önellátó, egész álló nap olvas, észre sem venni, hogy a házban van. Egyszer megpróbáltam barátian elcsevegni vele a drogokról. Udvariasan kijavította a tárgyi tévedéseimet, majd megjegyezte, feltűnt neki, hogy több Red Bullt iszom az ajánlott mennyiségnél, és nem gondolom-e, függő vagyok. Ez volt az utolsó alkalom, hogy megpróbáltam eljátszani a bölcs nővér szerepét. De ennek egyébként is vége most, hogy Antony és Wanda hazatértek az Egyesült Államokból. Visszaköltöztem a saját lakásomba, és nekiálltunk közös albérletet keresni. Magnus eleinte a mellett kardoskodott, hogy maradjunk itt. Úgy képzelte, lakhatnánk a vendégszobában az emeleten, amihez még külön fürdőszoba is van, és igazán kényelmes lenne, mert így az apja hatalmas könyvtáráról sem kellene lemondania. Elment az esze? Semmi szín alatt nem vagyok hajlandó egy lakásban élni Tavishékkel. Követem Felixet a konyhába, ahol Magnus a széken gubbasztva egy gépelt papírlapra mutat, és így szól: – Szerintem a gondolatmeneted itt hirtelen megbicsaklik. Második bekezdés. Magnus ugyan ül, de bármit is csinál, mindig sikerül elegánsan tennie. Szarvasbőr bakancsba bújtatott lába a másik széken pihen, szájában félig szívott cigaretta,17 vörösesszőke haja vízesésként hullik a fülére. A Tavish családban mindenkinek ilyen színű a haja; akár egy rókacsalád. Wanda ugyan festeti a sajátját. De Magnus a legszebb mindnyájuk közül, és ezt nem csak azért mondom, mert ő lesz a férjem. A bőre szeplős, de könnyen lebarnul, vöröses haja pedig hajreklámba illően dús. Ezért hordja hosszan.18 Ami azt illeti, elég hiú a hajával kapcsolatban. Ráadásul, annak ellenére, hogy tudós, nem penészes, unalmas figura, aki egész nap csak ül és olvas. Remekül síel, és engem is meg fog tanítani. 17 18

Tudom. Már legalább egymilliószor mondtam neki. Nem túl hosszan, mert az csúnya lenne. Csak egy kicsit hosszabban az átlagosnál.

A megismerkedésünket is ennek köszönhetjük. Síelés közben meghúzódott a csuklója, és az orvos fizikoterápiát írt fel neki. Annalise-hez kapott időpontot, de Annalise elcserélte velem az egyik visszatérő betegére, így került hozzám. A második héten randevúra hívott, egy hónappal később pedig megkérte a kezemet. Egy hónap után!19 Magnus felnéz, és felderül az arca. – Édesem! Hogy van az én gyönyörű kislányom? Gyere ide, Pupák! – Két kezébe fogja az arcomat, mint mindig, és szájon csókol. – Szia! – Mosolyt erőltetek az arcomra. – Hol vannak a szüleid? Milyen volt az útjuk? Alig várom, hogy találkozhassam velük. Próbálok minél lelkesebbnek tűnni, noha remeg a lábam az idegességtől, és legszívesebben kirohannék a konyhából, a házból, a kerületből. – Nem kaptad meg az SMS-emet? – kérdezi Magnus értetlenül. – Milyen SMS-t? Ó! – Hirtelen leesik. – Hát persze. Elveszítettem a telefonomat. Új számom van. Mindjárt megadom. – Elveszítetted a telefonodat? – Magnus rám mered. – Mi történt? – Semmi! – felelem vidáman. – Csak… csak elhagytam, és másikat kellett vennem. Nem nagy ügy. Úgy döntöttem, az a legjobb, ha minél kevesebbet árulok el Magnusnak. Semmi kedvem azon vitatkozni, miért ragaszkodom kétségbeesetten egy készülékhez, amit a szemetesben találtam. – És mit írtál az SMS-ben? – kérdezem gyorsan, mielőtt jobban belemerülnénk a témába. – A szüleim gépét elterelték. Manchesterben szálltak le. Csak holnap érnek haza. Elterelték? Manchester? Uramisten! Megmenekültem! Egy nap haladékot kaptam a sorstól! A lábam még jobban remegni kezd. Legszívesebben dalra fakadnék örömömben. Ma-an-chester! Ma-an-chester! – Ó, hát ez borzalmas! – Csalódott kifejezést erőltetek az arcomra. – Szegények. Manchester. Az vagy kétszáz mérföld ide! Pedig már annyira vártam, hogy újra láthassam őket. Jaj, de kár! Azt hiszem, sikerül elég meggyőzően előadnom. Felix ugyan furcsa pillantást vet rám, de Magnus már ismét a kezébe vette a gépelt papírlapot. A kesztyűmre nem tett megjegyzést. Felix sem. Most már egy picit talán megnyugodhatom. – Szóval… ööö… fiúk. – Körülnézek. – Mi lesz a konyhával? Magnus és Felix azt ígérték, ma délután rendet raknak, de a konyhát mintha bombatámadás érte volna. Az asztalon eldobható kajás dobozok, a tűzhelyen könyvek, sőt még az egyik serpenyőbe is jutott egy kötet. – A szüleitek holnap hazajönnek. Nem kellene csinálnunk valamit? Magnus föl se néz. – Úgysem érdekelné őket. Ő mondhatja. De én vagyok a menyük (majdnem), aki itt lakik, és engem fognak Azt hiszem, Annalise sosem fogja megbocsátani nekem. Úgy gondolja, ha nem cserél velem időpontot, akkor Magnus most őt venné el. 19

hibáztatni. Magnus és Felix már valamilyen lábjegyzetekről beszélgetnek,20 ezért a tűzhelyhez lépek, és nekiállok gyorsan rendet tenni. Nem merem levenni a kesztyűt, de a fiúk szerencsére rám se hederítenek. Azt legalább tudom, a ház többi része rendben van. Tegnap végigmentem az épületen, kicseréltem a becsomósodott habfürdős üvegeket, és új reluxát akasztottam föl a fürdőszobában. Sőt, még néhány kökörcsint is szereztem Wanda dolgozószobájába. Mindenki tudja, imádja a kökörcsint. Tanulmányt is írt róla „Kökörcsin az irodalomban” címmel. (Ami egyébként jellemző a családra – nem elég, ha szeretnek valamit, azonnal a téma legnagyobb szakértőjévé kell válniuk.) Magnus és Felix még akkor is a szöveggel babrálnak, amikor végzek. A ház kitakarítva. Egyelőre senki nem hozta szóba a gyűrűt. Jobb, ha még az előtt eltűnök, hogy Magnusnak eszébe jutna. – Akkor én hazamegyek – mondom mintegy mellékesen, és puszit nyomok Magnus fejére. – Te maradj itt, ne hagyd egyedül Felixet. Üdvözöld a szüleidet a nevemben is, amikor hazaérnek. – Maradj itt éjszakára! – Magnus átöleli a derekamat, és magához húz. – Ők is találkozni akarnak veled. – Nem, majd holnap beugrom. – Mosolyogva nézek a szemébe, el akarom terelni a figyelmét arról, hogy hátam mögé rejtett kézzel araszolok az ajtó felé. – Rengeteg időnk lesz még beszélgetni. – Megértem, hogy nem akarsz velük találkozni – mondja Felix. Most először szól hozzám azóta, hogy beengedett a házba. – Tessék? – kérdezem kissé értetlenül. – Miért ne akarnék velük találkozni? – Ahhoz képest, hogyan reagáltak, nagyon bizakodó vagy. – Megvonja a vállát. – így, hogy hetek óta tudod… Te nagyon jó ember vagy, Poppy. Mi a fenéről beszél?! – Nem értem… Mi ez az egész? – Segélykérő pillantást vetek Magnusra. – Semmi – vágja rá túl gyorsan. Felix néhány másodpercig értetlenül mered a bátyjára, aztán felismerés villan a tekintetében. – Uramisten! Nem mondtad el neki? – Csönd legyen, Felix. – Nem mondtad el, igaz? Ez így nem valami fair, Mag. – Mit nem mondtál el nekem? – Hol egyikre, hol másikra pislogok. – Mit? – Semmiség. – Magnus megköszörüli a torkát. – Csak… – Végre a szemembe néz. – Oké. A szüleim nem igazán voltak elájulva attól, hogy eljegyeztük egymást. Ennyi az egész. Egy másodpercig nem is tudom, mit mondjak. Döbbenten bámulok rá, próbálom felfogni a hallottakat. – De hiszen azt mondtad… – Elcsuklik a hangom. – Azt mondtad, nagyon örültek. Azt mondtad, boldogan fogadták a hírt. – Nagyon fognak örülni – javít ki mogorván. – Ha a saját szemükkel látják. Fognak? Forog körülöttem a világ. Az is éppen elég rossz volt, amíg Magnus szüleit csak félelmetes zseniknek tartottam. De most kiderül, kezdettől fogva ellenzik a házassá20

Látják? Minden a lábjegyzetekről szól.

gunkat? – Azt mondtad, nálam kedvesebb, elbűvölőbb menyet el sem tudnának képzelni. – Most már egész testemben remegek. – Azt mondtad, jókívánságaikat küldik Chicagóból! Akkor ez mind hazugság volt? – Nem akartalak felizgatni! – Magnus gyilkos pillantást vet Felixre. – Nézd, nem olyan nagy ügy. Majd túlteszik magukat rajta. Egyszerűen csak túl gyorsnak tartják… nem ismernek téged eléggé… Idióták. – Összevonja a szemöldökét. – Meg is mondtam nekik. – Összevesztél a szüléiddel? – Hitetlenkedve meredek rá. – Miért nem szóltál róla? – Nem volt ez igazi veszekedés – védekezik. – Igazából… csak egy kis mosolyszünet. Mosolyszünet? Mosolyszünet? – Ez sokkal rosszabb, mintha összevesztetek volna! – kiáltom elborzadva. – Ezerszer rosszabb! Uramisten, bárcsak elmondtad volna… Most mihez kezdek? Hogy nézzek így a szemükbe? Tudtam. A lelkem mélyén tudtam, nem vagyok elég jó a professzoroknak. Mint a lány abban az operában, aki elhagyja a szerelmét, mert nem méltó hozzá, aztán tüdőbajos lesz és meghal, és ez így a legjobb, mert egyébként is túlságosan tisztátalan és ostoba volt. Valószínűleg ő sem tudta, hogyan ejtik helyesen Proust nevét. – Poppy, nyugodj meg! – mondja Magnus ingerülten. Feláll, és két kézzel megragadja a vállamat. – Pontosan ezért nem mondtam el. Ez csak az ő ostobaságuk, és semmi köze hozzánk. Szeretlek. Össze fogunk házasodni. Nem érdekel, mit mondanak mások, a szüleim, a barátaim, senki. Ez csak kettőnkről szól. – A hangja olyan magabiztos, hogy kezdek megnyugodni. – És egyébként is, amint kicsit jobban megismernek, ők is meg fognak kedvelni. Tudom, hogy így lesz. Bizonytalanul elmosolyodom. – Ezt már szeretem. Az én gyönyörűségem. – Magnus szorosan átölel, mire én is belekapaszkodom, és nagyon, nagyon szeretnék hinni neki. Miután kibontakozunk egymás öleléséből, pillantása a kezemre esik, és zavartan összevonja a szemöldökét. – Drágám… miért van rajtad kesztyű? Idegösszeroppanást fogok kapni. Komolyan. Majdnem kiderült a gyűrűmizéria. Ha nincs Felix, biztosan lebukom. Éppen hebegve belekezdtem a nevetséges, kézégetős sztorimba, attól rettegve, Magnus bármelyik pillanatban gyanút foghat, amikor Felix nagyot ásított, és így szólt: – Lemegyünk a pubba? Mire Magnusnak hirtelen eszébe jutott, előbb el kell küldenie egy e-mailt, és egy csapásra mindenki megfeledkezett a kesztyűmről. Én pedig kihasználtam az alkalmat, és leléptem. Nagyon gyorsan. Most a buszon ülök, bámulok a sötét éjszakába, és végtelen hidegséget érzek legbelül. Elveszítettem a gyűrűt. Tavishék nem akarják, hogy Magnus felesége legyek. A mobilom eltűnt. Mintha hirtelen mindentől megfosztottak volna, ami biztonságot adhat. A telefonomon a zsebemben ismét Beyoncé dala csilingel. Előveszem, bár nincsenek vérmes reményeim.

Naná, hogy nem valamelyik barátnőm a hírrel, hogy megtalálta. Nem is a rendőrség vagy a concierge a szállodából. Hanem Sam Roxton. – Elszaladt – mondja mindenféle udvariaskodást mellőzve. – Vissza kell adnia azt a telefont. Hol van most? Igazán elbűvölő. Semmi „köszönöm, hogy olyan sokat segített a japán üzletemberekkel”. – Nagyon szívesen – felelem. – Máskor is. – Ó. – Egy pillanatra mintha zavarba jönne. – Igen. Kösz. A lekötelezettje vagyok. Most pedig elárulná, hogyan juttatja vissza hozzám azt a telefont? Behozhatja az irodába, vagy küldök érte egy biciklis futárt. Hol van? Nem válaszolok. Nem fogom visszaadni. Szükségem van erre a számra. – Halló? – Itt vagyok. – Szorosabbra fogom a készüléket, és nagyot nyelek. – A helyzet az, hogy kölcsön kell vennem. Kis időre. – Jézusom. – Hallom, ahogy felsóhajt a vonal másik végén. – Nézze, attól tartok, ezt a készüléket nem lehet „kölcsönvenni”. A cég tulajdona, és vissza kell kapnom. Vagy a „kölcsönvenni” alatt azt érti, „ellopni”? Mert ha igen, rossz helyen kopogtat. Bármikor lenyomoztathatom, és eszem ágában sincs száz fontot fizetni azért, hogy visszakapjam. Tényleg ezt gondolja rólam? Hogy a pénzére utazom? Minek néz, valami ócska kis telefonneppernek? – Eszem ágában sincs ellopni! – kiáltom felháborodottan. – Csak szükségem van rá néhány napig. Mindenkinek megadtam a számot, vészhelyzetről van szó… – Hogy mit csinált? – Alig jut szóhoz a döbbenettől. – Miért művelt ilyesmit? – Elveszítettem a jegygyűrűmet. – Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy hangosan kimondjam. – Egy nagyon régi és értékes gyűrűt. Aztán ellopták a telefonomat, kétségbe voltam esve, és ezt akkor láttam meg a szemetesben. Egy szemetesvödörben – ismétlem meg a nagyobb nyomaték kedvéért. – A maga személyi asszisztense egyszerűen kidobta. Márpedig ha valamit egyszer kidobnak, az onnantól szabad préda. Aki kapja, marja. – Ostobaság – feleli. – Ki mondta ezt magának? – Ez… ez köztudott. – Igyekszem magabiztosnak tűnni. – Egyébként is, miért dobta a kukába az asszisztense? Nem valami megbízható munkatárs, ha engem kérdez. – Nem. Igazából nem is az asszisztensem. Sokkal inkább egy barátom lánya, akit sosem lett volna szabad felvennem. Összesen három hétig dolgozott nálam. Minden jel arra mutat, valamikor a nap folyamán modellszerződést kínáltak neki. Ő pedig gondolkodás nélkül faképnél hagyott. Még arra sem vette a fáradságot, hogy szóljon. – Egyre dühösebb a hangja. – Nézze, Miss… mi is a neve? – Wyatt. Poppy Wyatt. – Elég a szórakozásból, Poppy. Sajnálom a gyűrűjét. Remélem, előkerül. De ez a telefon nem valami bizsu, amit tetszése szerint használhat. Céges telefon, amire folyamatosan érkeznek az üzleti e-mailek. Csupa fontos dolog. Az egész életem a személyi asszisztensem kezében van. Nekem pedig múlhatatlanul szükségem van azokra a levelekre. Értse meg! – Majd továbbítom őket – ajánlom fel sietve. – Mindent továbbítok. Ehhez mit szól?

– Mi a… – Fojtott motyogás hallatszik, de nem értem pontosan. – Oké. Nyert. Veszek magának egy új telefont. Adja meg a címét, küldök egy biciklis… – Nekem ez kell – szakítom félbe csökönyösen. – Ez a szám. – Az Isten szerel… – A tervem működőképes! – Hadarva igyekszem meggyőzni. – Minden bejövő üzenetet automatikusan továbbítok. Észre sem fogja venni a különbséget! Egyébként is ezt tenné, nem? Ha elvesztette az asszisztensét, ugyan mire jó külön egy asszisztensi telefon? Így lesz a legjobb. Egyébként is a lekötelezettem, amiért feltartóztattam Mr. Jamaszakit – mutatok rá. – Épp az imént mondta. – Maga is tudja, nem úgy gondoltam, amikor… – Semmiről nem fog lemaradni, ígérem! – vágok a szavába. – Minden egyes üzenetet azonnal továbbküldök. Nézze, meg is mutatom, adjon két másodpercet… Kinyomom, aztán a ma reggel óta beérkezett üzenetekre görgetek, és egyenként továbbítom őket Sam mobiljára. Ujjaim villámként cikáznak a billentyűzet felett. SMS Vicks Myerstől: továbbítva. SMS Sir Nicholas Murray-től: továbbítva. Másodpercek alatt megvagyok vele. Az e-mailek pedig mehetnek mind a [email protected] címre. E-mail a HR-részlegtől: továbbítva. E-mail Tania Phelpstől: továbbítva. E-mail Apától… Egy pillanatra elbizonytalanodom. Csak óvatosan. Ez most Violet vagy Sam apja? A feladó e-mail címe [email protected]; nem igazán derül ki. Azzal nyugtatgatom magamat, kizárólag a jó ügy érdekében teszem, majd megnyitom a levelet, hogy vethessek rá egy pillantást. Kedves Sam! Ezer éve nem láttalak. Sokszor eszembe jutsz, vajon mit csinálhatsz, szívesen beszélgetnék veled valamikor. Megkaptad az üzeneteket, amiket a hangpostádon hagytam? Ne aggódj, tudom, mennyire elfoglalt vagy. Ha errefelé jársz, tudod, bármikor beugorhatsz. Van egy apróság, amit szeretnék megbeszélni veled – ami azt illeti, elég érdekes –, de nem akarlak sürgetni. Szeretettel Apa

Döbbenten olvasom végig. Tudom, ez a pasas vadidegen, és nem rám tartoznak az ügyei. De akkor is. Igazán visszahívhatná a saját apját, nem? Ugyan meddig tartana beugrania hozzá fél órára? Ráadásul igazán kedvesnek és szerénynek tűnik. Szegény öreg, a fia asszisztensének kell e-mailt küldenie. Legszívesebben azonnal válaszolnék neki. Vagy felkeresném a kis, vidéki házában.21 Mindegy. Nem érdekes. Nem az én életem. Megnyomom a Továbbküld gombot, és ez az e-mail is követi a többit. A következő pillanatban Beyoncé ismét dalra fakad. Megint Sam az. – Sir Nicholas Murray pontosan mikor küldte ezt az SMS-t Violetnek? – kérdezi agresszívan. – Ööö… – A telefonra pillantok. – Nagyjából négy órával ezelőtt. – Az üzenet első néhány szava amúgy is megjelenik a kijelzőn, miért ne olvashatnám el a többit is? Nem mintha különösebben érdekes lenne. Violet, kérem, adja át Samnek, hogy hívjon föl. A telefonja ki van kapcsolva. Üdvözlet-

Úgy gondolom, kis, vidéki házikóban lakik. Ez a benyomásom róla. Magányosan tengeti napjait, hűséges kutyája az egyetlen társasága. 21

tel, Nicholas.

A rohadt életbe! – Sam egy pillanatra elhallgat. – Oké, ha legközelebb SMS-t küld, azonnal értesítsen, rendben? Hívjon föl. Már nyitom a számat, hogy megkérdezzem, és az apjával mi lesz, őt miért nem hívja föl soha? De aztán be is csukom. Nem, Poppy. Rossz ötlet. – Ja, és korábban jött egy másik üzenet is – jut eszembe hirtelen. – Valami zsírleszívásról, azt hiszem. Az nem magának szólt? – Zsírleszívás? – ismétli hitetlenkedve. – Nem tudok róla. Igazán nem kellene ilyen undoknak lennie. Csak megkérdeztem. Biztosan Violetnek szólt. Bár valószínűtlen, hogy zsírleszívásra lenne szüksége, ha tényleg felcsapott modellnek. – Szóval? Megegyeztünk? Nem válaszol azonnal. Lelki szemeimmel látom, mogorván bámul a telefonra. Érzem, nem nagyon tetszik neki az ötlet. Ugyanakkor mi más választása van? – Az asszisztensem e-mailjére érkező üzeneteket átirányítom a saját postafiókomba – morogja inkább saját magának, mint nekem. – Holnap beszélek a rendszergazdával. De az SMS-eket továbbra is maga fogja kapni. Ha csak egyetlenegyet elszalasztok közülük… – Nem fog! Nézze, tudom, elég idétlen helyzet – próbálom kiengesztelni. – Igazán sajnálom. De tényleg vészhelyzetről van szó. A hotel egész személyzete ezt a számot tudja… a takarítók… ez az egyetlen reményem. Csak néhány napig. És ígérem, minden SMS-t azonnal továbbítok. Így görbüljek meg! – Mit csináljon? – kérdezi zavartan. – Így görbüljek meg! Tudja, mint a cserkészeknél. Begörbítjük az ujjunkat, amikor megígérünk valamit, és… Várjon, megmutatom. – Megszakítom a kapcsolatot. A buszon maszatos tükörrel szemben ülök. Egyik ujjamat begörbítem, a telefont a másik kezembe fogom, és magamra öltöm a legnormálisabb mosolyomat. Fényképet készítek, és elküldöm Sam mobiljára. Öt másodperccel később érkezik a válasz. Elküldhetném a rendőrségnek, és letartóztathatnám.

Megkönnyebbülés árad szét bennem. Elküldhetném. Ami azt jelenti, nem fogja. Visszaírok: Igazán nagyon hálás vagyok. Köszi ☺ ☺ ☺

De erre már nem válaszol.

HÁROM

Másnap reggel a telefon vibrálására riadok föl: új üzenet a Berrow Hoteltől. A

megkönnyebbüléstől majdnem elsírom magam. Megtalálták! Megtalálták! Remegő ujjakkal oldom föl a billentyűzárat; fejemben vadul kergetik egymást a gondolatok. A reggeli takarítóműszak megtalálta az egyik porszívó csövébe szorulva… előkerült a mosdóból… valami megcsillant a szőnyegen… most a szálloda széfjében van… Kedves vendégünk, most fél áron foglalhat szobát a nyári időszakra. Kérjük, a részletekért keresse fel honlapunkat: berrowhotellondon.co.uk. Szívélyes üdvözlettel, a Berrow Hotel csapata.

Csalódottan hanyatlóm vissza az ágyba. De azonnal dühbe is gurulok, amiért engem is felraktak a levelezőlistájukra. Hogy tehettek ilyet? Szórakoznak velem? Ezzel egy időben borzalmas felismerésre jutok. Újabb nyolc óra telt el a gyűrű elvesztése óta. Minél hosszabb ideig nem kerül elő… Mi van, ha… Nem merem befejezni a gondolatmenetet. Inkább felugrom az ágyból, és kicsattogok a konyhába. Elhatározom, készítek magamnak egy teát, és újabb üzeneteket továbbítok Sam Roxtonnak. Az legalább lefoglalja a gondolataimat. A telefon most is a folyamatosan érkező SMS-ektől és e-mailektől vibrál, ezért bekapcsolom a teafőzőt, az ablak melletti székre kuporodom, és nekifogok átnézni őket. Igyekszem nem reménykedni. Jól is teszem, mert az üzenetek a barátnőimtől érkeztek, arra kíváncsiak, megvan-e már a gyűrű, vagy tanácsokat adnak, hogy néztem-e már a táskám oldalzsebében, meg ilyenek. Magnustól nem kaptam semmit, pedig éjjel írtam neki néhány SMS-t, amiben arról faggattam, mit mondtak még rólam a szülei, mikor akarta közölni velem, hogyan álljak így eléjük, és hogy szándékosan nem válaszol-e?22 Végül megnézem Sam üzeneteit. Az e-mailek átirányítását láthatólag még nem intézte el, mert legalább ötven érkezett tegnap este óta. Szent Habakuk, igaza volt. Valóban az egész élete a személyi asszisztense kezében van. Mindent rajta keresztül intéz. Az orvosa, a kollégái, jótékonysági felhívások, meghívók… Mintha szabad bejárást kaptam volna Sam univerzumába. Tudom, hol veszi az ingeit (Turnbull & Asser). Látom, hova járt egyetemre (Durham). Ismerem a vízvezeték-szerelője nevét (Dean). Kényelmetlenül érzem magam. Soha senkinek a telefonjához nem kaptam még ennyire szabad hozzáférést. Sem a barátnőim, sem Magnus üzeneteihez. Van, amit az ember nem oszt meg másokkal. Magnus látott már meztelenül, ismeri a testem legapróbb részleteit is, de soha, semmi szín alatt nem engedném, hogy a telefonomhoz nyúljon. Sam levelei összekeveredtek a saját üzeneteimmel, ami szintén elég furcsa érzés. Kettő nekem jött, aztán hat neki, aztán megint egy nekem. Egymás mellett sorakoznak; szinte összeérnek. Sosem volt még közös postafiókom másvalakivel. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire… intim. Mintha egyszerre közös fiókban tartanánk az alsóneműnket. Mindegy. Nem nagy ügy. Úgysem tart sokáig. Elkészítem a teát, és megtöltök egy tálkát Shreddies zabpehellyel. Evés közben 22

Oké, az a „néhány” egészen pontosan hét volt. De csak ötöt küldtem el közülük.

lassan léptetek az üzenetek között, kiválasztom azokat, amelyeket Samnek küldtek, és továbbítom őket. Eszem ágában sincs kémkedni utána. Dehogy. De minden üzenetre rá kell nyomnom, hogy továbbküldjem, és néha az ujjam véletlenül átcsúszik a Megnyit gombra, olyankor óhatatlanul vetek egy pillantást a szövegre. De csak néha. Kiderül, nem az apja az egyetlen, aki nem tud kapcsolatba lépni vele. Enyhén szólva nem erőssége az e-mailekre, SMS-ekre válaszolni. Rengeteg panasz fut be Violethez: „így van esélyem kapcsolatba lépni Sammel?” „Szia! Bocs, hogy zavarlak, de többször is hívtam már Samet…” „Szia, Violet, emlékeztetnéd Samet a múlt héten küldött e-mailemre? Röviden összefoglalom…” Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden egyes levelét teljes egészében végigolvasom. Vagy hogy visszakeresem az előzményeket. Vagy hogy magamban válaszokat fogalmazok helyette. Végtére is semmi közöm hozzá, kinek válaszol és kinek nem. Azt tesz, amit akar. Ez szabad ország. Senkinek nem szólhatunk bele a… Istenem, micsoda nyúlfarknyi válaszok! Megőrülök tőle! Muszáj mindent ilyen kurtán lerendeznie? Muszáj ennyire barátságtalannak lennie? Amikor a sokadik pár szavas e-mailjét olvasom, önkéntelenül is hangosan felkiáltok: – Allergiás a gépelésre, vagy micsoda? Nevetséges. Mintha az lenne a célja, hogy a létező legkevesebb szóban válaszoljon: Igen, jól. Sam. Rendben. Sam. OK. Sam.

Belehalna, ha odabiggyesztené a végére, hogy „üdvözlettel”? Vagy egy smiley-t? Vagy egy köszönömöt? És ha már itt tartunk, miért nem képes válaszolni az embereknek? Szegény Rachel Elwood jótékonysági futást szervez, és már kétszer kérdezte tőle, lenne-e az egyik csapat vezetője. Erre miért nem tud igent mondani? Klassz buli, egészséges, ráadásul jó ügyet támogat vele, kell ennél több? De nem felelt a szállással kapcsolatos kérdésre sem a jövő heti, Hampshire-ben tartandó konferencia ügyében. A Chiddingford Hotelban lakosztályt foglaltak neki, de fel kellene hívnia valami Lindyt, hogy megbeszéljék a részleteket. Nem hívta fel. De ami a legszörnyűbb: a fogorvosának az asszisztense már négyszer írt neki, hogy időpontot egyeztessenek. Négyszer. Annyira felzaklat, hogy visszakeresem az előzményeket. Nem csoda, hogy Violet bedobta a törölközőt. Minden egyes alkalommal, amikor időpontot beszélt meg a nevében, Sam e-mailt írt neki: „Mondd le. S”, sőt egyszer ezt: „Most csak viccelsz, ugye?”. Talán azt akarja, hogy elrohadjanak a fogai? Mire 8:40-kor munkába indulok, újabb adag mail érkezik. Ezeknél tényleg korán kezdődik a munkaidő. Az első bizonyos Jon Mailertől jött, a téma „Mi a pálya?”, ami érdekesen hangzik, ezért az utcán sétálva megnyitom.

Sam! Tegnap éjjel összefutottam Eddel a Groucho Clubban, nagyon maga alatt volt. Azt javaslom, ne engedd közös légtérbe Sir Nicholasszal, oké? Üdv Jon

Ó, most már tudni akarom a sztorit! Ki az az Ed, és miért volt maga alatt a Groucho Clubban?23 A második levelet egy, Willow nevű illető küldte, és ahogy rányomok, rögtön szembeötlenek a nagybetűk. Violet! Viselkedjünk felnőtt módjára. Biztosan HALLOTTAD, hogy veszekedtünk Sammel. Semmi értelme titkolóznunk előtted. Ezért, mivel Sam NEM HAJLANDÓ válaszolni az emailre, amit egy fél órával ezelőtt küldtem neki, megtennéd, hogy kinyomtatod a csatolt szöveget, és AZ ASZTALÁRA TESZED, HOGY EL TUDJA OLVASNI? Nagyon köszönöm. Willow

Elképedve meredek a telefonra, majdnem felkacagok. Willow biztosan a menyaszszonya. A mindenit. Az e-mail címe [email protected]. Szóval ő is a White Globe Consultingnál dolgozik. De akkor miért e-mailt küld Samnek? Elég furcsa, nem? Persze az is lehet, hogy különböző emeleten dolgoznak. Úgy érthető. Egyszer én is küldtem e-mailt Magnusnak az emeletről, hogy főzzön nekem teát. Vajon mi lehet a csatolt fájlban? Zebránál állok, az ujjaim tétováznak. Nem lenne helyes, ha elolvasnám. Nagyon, nagyon nem. Elvégre ez nem olyan e-mail, amit még ezer embernek elküldenek. Ez két ember kapcsolatának intim dokumentuma. Nem lenne szabad megnéznem. Az is éppen eléggé helytelen volt, hogy elolvastam az apja levelét. Másfelől viszont… azt akarja, nyomtassam ki, nem? És tegyem Sam asztalára, ahol bárki arra járó belepillanthat. Annyira akkor mégsem lehet személyes. Senkinek nem fogok beszélni róla; soha senki nem tudja meg, hogy láttam… Ujjaim önállósítják magukat. Mire idáig érek a gondolatmenetemben, már rá is kattintanak a csatolmányra. Kell néhány másodperc, mire szemem megszokja a sok nagybetűt. Sam! Még mindig nem válaszoltál. Szándékosan csinálod? Azt gondolod, ez NEM FONTOS? Uramisten! Ez az egyetlen fontos dolog a KÖZÖS ÉLETÜNKBEN. Nem értem, hogy tudsz ezek után nyugodtan nekiindulni a napodnak. Sírnom kell, ha rágondolok. Beszélnünk kell, nagyon sürgősen. Tudom, részben az én hibám, de ha nem kezdjük el KÖZÖSEN kibogozni a szálakat, hogyan fogunk rájönni, kinek mi a célja? Hogyan? A legrosszabb az egészben, Sam, hogy néha azt sem tudom, van-e egyáltalán bármi célod. Ennyire súlyos a helyzet. AZT SEM TUDOM, AKARSZ-E EGYÁLTALÁN VALAMIT. Látom, ahogy a fejedet ingatod, Mr. Tagadás. Pedig igen. ENNYIRE SÚLYOS A HELYZET, ÉRTED?? Ha emberi lény lennél valódi érzelmekkel, most már zokognál. Én zokogok is. Ez meg a másik. Tízkor megbeszélésem van Carterrel, és most ELCSESZTED, mert otthon hagytam azt a KURVA SZEMPILLAFESTÉKET. Igazán büszke lehetsz magadra. Willow

Elkerekedik a szemem. Életemben nem láttam még ehhez foghatót. Még egyszer elolvasom – és azon kapom magam, hogy nevetgélek. Tudom, nem lenne szabad. Nincs ebben semmi vicces. Willow nagyon feldúlt. És tudom, én is mondtam néhány cifrát Magnusnak, amikor dühös voltam rá, és dolgoztak bennem a hormonok. De soha, semmilyen körülmények között nem küldeném el e-mailben az asszisztensének, hogy nyomtassa ki… 23

Poirot valószínűleg már meg is fejtette volna.

Hirtelen belém hasít a felismerés. A fenébe! Violet már nincsen. Senki nem fogja kinyomtatni, és Sam asztalára tenni. Tudomást sem fog szerezni róla, nem válaszol, és Willow még dühösebb lesz. A legszörnyűbb, hogy ettől még inkább nevethetnékem támad. Azon tűnődöm, most csak rossz napja van-e, vagy mindig ilyen vehemens. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, és bepötyögöm a keresőbe, hogy „Willow”, mire csomó e-mailt ad ki. Az egyiket tegnap küldte, a címsorban a következővel: „Dugni akarsz velem, vagy csak BASZOGATNI, Sam? VAGY MAGAD SEM TUDOD ELDÖNTENI???” – ismét felkacagok. Ez biztosan afféle se veled, se nélküled kapcsolat. Tányérokat vágnak egymás fejéhez üvöltözve, aztán szenvedélyesen szexelnek a konyhában… Beyoncé egyszer csak énekelni kezd, én pedig majd elejtem a telefont ijedtemben, látva, Sam mobilja keres. Az a valószerűtlen gondolatom támad, hogy biztosan gondolatolvasó, és tudja, a szerelmi életében vájkálok. Nincs több szimatolás, ígérem meg sietve. Nincs több keresés Willow nevére. Elszámolok háromig, aztán felveszem. – Ó, helló! – Igyekszem nyugodt hangon szólni, mint akinek szemernyi bűntudata sincs, és nem őrá gondol, amint a menyasszonyát döngeti egy halom törött tányér között. – Nem kaptam e-mailt Ned Murdochtól ma reggel? – mondja mindenféle üdvözlés nélkül. – Nem. Az összes e-mailt továbbküldtem. Magának is jó reggelt – teszem hozzá vidáman. – Köszönöm, jól vagyok, és maga? – Csak azt hittem, valahogy kimaradt. – Ügyet sem vet a kis műsoromra. – Nagyon fontos. – Én pedig nagyon alapos vagyok – felelem csípősen. – Mindent megkapott, ami erre a készülékre érkezett. Ned Murdochtól nem jött semmi. Viszont valami Willow most küldött egy levelet – teszem hozzá mintegy mellékesen. – Mindjárt továbbítom. Van hozzá egy csatolt fájl, ami fontosnak tűnik. Persze nem néztem meg, ne féljen, nem olvasom el a leveleit. – Hmmmm – morogja. – Előkerült a gyűrűje? – Még nem – ismerem be vonakodva. – De biztos vagyok benne, hogy hamarosan meglesz. – Azt ugye tudja, hogy szólnia kellene a biztosítónak? Némelyiknél időkorlát van, hogy meddig kell bejelenteni a káreseményt. Az egyik kollégám egyszer megjárta. Biztosító? Időkorlát? Leizzadok a bűntudattól. Erre nem is gondoltam. Eszembe sem jutott megnézni a saját biztosításomat vagy Tavishékét. Csak állok a zebránál, elszalasztom a zöldet, idegenek e-mailjeit olvasgatom, és nevetgélek. A lényeg, Poppy. – Persze – mondom végül nagy nehezen. – Igen, tudom. Már rajta vagyok. Kinyomom a telefont, és néhány másodpercig mozdulatlanul állok. Autók száguldanak el az orrom előtt. Mintha kiszúrta volna a buborékomat. Tisztáznom kell magamat. Ez Tavishék gyűrűje. Nem titkolhatom el előlük, hogy elveszett. Meg kell mondanom nekik. Helló! Én vagyok az, a lány, akit nem szeretnék, ha a fiuk feleségül venne, és képzeljék, mi történt, elveszítettem a felbecsülhetetlen értékű családi gyűrűt!

Adok még magamnak tizenkét órát, döntöm el gyorsan, és ismét megnyomom a jelzőlámpa gombját. Hátha. Hátha. Utána elmondom. Sokáig azt gondoltam, fogorvos lesz belőlem. A családom több tagja is fogorvos, és ez mindig vonzó hivatásnak tűnt. De aztán, tizenöt éves koromban, az iskola egyhetes gyakorlatra küldött a helyi kórház fizikoterápiás osztályára. Az ott dolgozó szakemberek lelkesedése rám is átragadt, és hirtelen egysíkúnak tűnt, hogy az embereknek kizárólag a fogára összpontosítsak. Azóta sem bántam meg a döntésemet. Illik hozzám ez a munka. A Fitt Fizikoterápiás Klinika gyalog pontosan tizennyolc percre van a lakásomtól Balhamben. Útközben elhaladok egy Costa kávézó és egy Greggs pékség mellett. Nem a legmenőbb hely a világon – valószínűleg többet keresnék egy felkapott sportközpontban vagy valamelyik nagy kórházban. De ez az első munkahelyem, és el sem tudom képzelni, hogy máshová menjek. Ráadásul a munkatársaim a barátnőim. Nem olyan könnyű lemondani erről, nem igaz? Pontosan kilenckor érkezem, éppen időben a szokásos értekezletre. Minden csütörtök reggel tartunk egyet, ahol megvitatjuk a célkitűzéseinket, a pácienseink ügyeit, az új gyógymódokat, a legújabb kutatási eredményeket meg ilyesmiket.24 Van egy betegem, akiről szeretném, ha beszélnénk: tündéri, hatvanöt éves asszony, Mrs. Randall, aki az ínszalagjával bajlódik. Egész szépen rendbe jött – de múlt héten kétszer járt nálam, és erre a hétre is lefoglalt három időpontot. Mondtam neki, otthon végezze a gyakorlatokat, de azt állítja, szüksége van a segítségemre. Azt hiszem, kezelésfüggő lett – ami anyagilag lehet, hogy jó nekünk, de neki nem annyira. Így hát alig várom már az értekezletet. De legnagyobb meglepetésemre a tárgyalót átrendezték. Az asztalt a falhoz húzták, mögötte két szék – a harmadik pedig a helyiség közepén árválkodik. Mintha állásinterjúra készülnének. Az ajtó csilingel, valaki jött. Megfordulok, és Annalise-t pillantom meg, kezében Costa Coffee tálca. Hosszú, szőke haja bonyolult mintázat szerint fonva; úgy néz ki, mint egy görög istennő. – Szia, Annalise! Mi ez itt? – Jobb, ha Ruby mondja el. – A szeme sarkából pillant rám, és nem mosolyog. – Micsoda? – Azt hiszem, nem szabad beszélnem róla. – Kortyol a kapucsínójából, és titokzatosan néz rám a pohár mögül. Mi ez az egész? Annalise elég sértődékeny, kicsit olyan, mint egy gyerek. Van, hogy morcosan hallgat, órákig nem szól semmit, aztán kiderül, előző nap türelmetlenül kértem tőle az egyik beteg kartonját, és ezzel megbántottam. Ruby pont az ellenkezője. Szép, kávébarna bőre van, hatalmas keblei, és annyi józan esze, hogy szinte a fülén jön ki. Az ő társaságában józanabbnak, nyugodtabbnak, derűsebbnek és erősebbnek érzi magát az ember. Nem csoda, hogy ilyen sikeres a vállalkozás. Mi is jók vagyunk Annalise-zel abban, amit csinálunk, de Ruby a sztár. Mindenki imádja. Férfiak, nők, nagymamák,

Mindössze hárman vagyunk, és ezer éve ismerjük egymást. Ezért nagy ritkán más témák is szóba kerülnek, mint a pasik vagy a leárazás a Zarában. 24

gyerekek. Mivel a klinikát ő alapította,25 hivatalosan ő a főnököm. – Jó reggelt! – Ruby viharzik elő a kezelőszobájából, arcán megszokott széles mosolya. Haját hátrafésülte, kontyba tűzte, és mindkét oldalon bonyolult alakzatba rendezte. Annalise és Ruby mindketten hajmániások – szinte sportot űznek belőle. – Nos, egyikünknek sem öröm, de attól tartok, fegyelmi tárgyalást kell tartanunk. – Micsoda?– A lélegzetem is elakad a döbbenettől. – Nem az én hibám! – emeli föl a kezét. – Akkreditáltatni akarom magunkat ennél az új hatóságnál, a PFFA-nál. Most olvastam el a szabályzatukat, és abban az áll, ha valamelyik beosztottam kikezd a vendégekkel, annak fegyelmit kell adni. Egyébként is le kellett volna folytatnunk, de most már dokumentálnunk is kell arra az esetre, ha ellenőrzést kapunk. Gyorsan megleszünk vele. – Nem én kezdtem ki vele – mondom védekezően. – Ő kezdett ki velem. – Ezt majd a fegyelmi bizottság dönti el – szól közbe Annalise vészjóslóan. Olyan komor pillantást vet rám, hogy egy pillanatra aggódni kezdek. – Én megmondtam, hogy etikátlan, amit művelsz – teszi hozzá. – Be kellene perelnünk érte. – Beperelni? – fordulok Rubyhoz. Nem akarok hinni a fülemnek. Amikor Magnus megkérte a kezemet, Ruby azt mondta, ez annyira romantikus, hogy mindjárt elsírja magát, és oké, szigorúan véve valóban megszegtem a szabályokat, de az a véleménye, a szerelem mindent legyőz, és azonnal tudni akarta, lehet-e a koszorúslányom. – Ugyan már, Annalise, szó sincs „beperlésről”. – Ruby a szemét forgatja. – Gyerünk, kezdjük el a fegyelmi tárgyalást. – Kik a bizottság tagjai? – Mi – vágja rá Ruby vidáman. – Én és Annalise. Tudom, elvileg be kellene vonnunk egy külső szakértőt is, de senki nem jutott eszembe. A revizornak majd azt mondom, felkértünk valakit, de megbetegedett. – Az órájára pillant. – Oké, húsz percünk van. Jó reggelt, Angela! – teszi hozzá vidáman, amint a recepciósunk belép az ajtón. – Ne kapcsolj be senkit, rendben? Angela csak bólint, és mogorván a padlóra dobja a hátizsákját. A fiúja egy zenekarban játszik, ezért reggelente nem túl kommunikatív. – Ja, Poppy – szól hátra Ruby a válla felett a tárgyalóba lépve. – A szabályok értelmében szólnom kellett volna két héttel előbb, hogy fel tudj készülni. De ettől eltekinthetünk, igaz? Vegyük úgy, megvolt a két heted, oké? Mert már csak alig egy hét van az esküvőig, és az azt jelentené, meg kellene szakítanod a nászutadat, vagy el kellene halasztanunk, amíg visszatérsz, de szeretném ezt minél előbb lerendezni… A szoba közepén álló székre mutat, ő és Annalise pedig elfoglalják helyüket az asztal mögött. Titkon arra számítok, lámpát kapcsolnak, és az arcomba világítanak vele. Borzalmas érzés. Minden a feje tetejére állt. Ellenem fordultak. – Ki fogtok rúgni? – kérdezem kétségbeesetten. – Ugyan! Dehogy! – Ruby leveszi a kupakot a tolláról. – Ne butáskodj! – Még az is lehet – mondja Annalise, és újabb vészjósló pillantást vet rám. Egyértelműen élvezi a szerepét. Tudom, miért viselkedik így. Mert én jöttem össze Magnusszal, nem ő. A helyzet a következő. Hármunk közül Annalise a gyönyörű. Még én is naphoszszat csak gyönyörködnék benne, pedig lány vagyok. Ha tavaly valaki feltette volna a kérdést, melyikünknek kérik meg először a kezét, gondolkodás nélkül rávágtuk vol25

Jobban mondva az apja, akinek van egy fénymásolószalon-hálózata is.

na, hogy Annalise-nek. Megértem, mi játszódhat le benne. Ha a tükörbe néz, meglátja magát (görög istennő), aztán végigmér engem (pipaszár lábak, sötét haj, az egyetlen pozitívum: hosszú szempillák), és azt gondolja… mi a lóf@sz van? Ráadásul, mint említettem, Magnus eredetileg hozzá jelentkezett be. És csak az utolsó pillanatban cseréltünk időpontot. De nem az én hibámból. – Szóval. – Ruby felnéz a papírról, és magázódásra vált. – Vegyük át még egyszer a tényeket, Miss Wyatt. Tavaly december 15-én ön kezelte Mr. Magnus Tavisht a klinikán. – Igen. – Milyen sérülése volt? – Síelés közben meghúzódott a csuklója. – A kezelés alatt mutatott bármilyen… oda nem illő érdeklődést ön iránt? Vagy ön a páciens iránt? Gondolatban visszaugrom a pillanathoz, amikor Magnus először sétált be a kezelőszobámba. Hosszú, szürke tweedkabátot viselt, vörösesbarna haján esőcseppek csillogtak, és az arca kipirult a gyaloglástól. Tíz percet késett, ezért azonnal hozzám lépett, két kezébe fogta a kezemet, és így szólt azon az elbűvölő hangján: „Borzalmasan sajnálom.” – Ööö… izé… nem – mondom védekezően. – Csak átlagos kezelés volt. De alighogy kimondom, tudom, ez nem igaz. Átlagos kezelés alatt nem kalapál vadul az ember szíve, amikor megfogja a páciense karját. Nem lesz libabőrös a tarkója. Nem felejti az ujjain a kezét. De ezt nem mondhatom el. Még a végén tényleg kirúgnának. – Több alkalommal is kezeltem a pácienst. – Igyekszem minél higgadtabb és szakszerűbb választ adni. – Mire tudatosult bennünk egymás iránti vonzalmunk, a kezelés véget ért. Ily módon semmi etikátlan nem történt. – Nekem a páciens azt mondta, szerelem volt első látásra! – Csattan fel Annalise. – Ezt mivel magyarázza, Miss Wyatt? Úgy fogalmazott, azonnal vonzalmat éreztek egymás iránt, és legszívesebben azonnal leteperte volna. Állítása szerint soha életében nem találkozott még olyan izgató látvánnyal, mint ön a köpenyében. Kinyírom Magnust! Mi a francnak kellett ilyesmiket mondania? – Tiltakozom! – nézek rá villogó szemmel. – A bizonyítékot alkoholos befolyásoltság alatt csikarták ki belőle. Ezért a bíróságon nem lehet felhasználni. – De még mennyire, hogy fel lehet! És ne feledje, eskü alatt vall! – fenyeget meg az ujjával Annalise. – A tiltakozásnak helyt adok – szól közbe Ruby, és ábrándos pillantást vet rám. – Tényleg szerelem volt első látásra? – Előrehajol, egyenruhába bujtatott mellei az asztal lapjának feszülnek. – Azonnal tudta, ő az igazi? Behunyt szemmel próbálom felidézni azt a napot. Nem vagyok benne biztos, mit tudtam, és mit nem, leszámítva, hogy legszívesebben én is azonnal letepertem volna. – Igen – mondom végül. – Azt hiszem. – Jaj, de romantikus – sóhajt fel Ruby. – És mennyire helytelen! – teszi hozzá Annalise élesen. – Abban a pillanatban, hogy érdeklődést mutatott ön iránt, azt kellett volna mondania: „Uram, ezt tiltja a szabályzat. A kezelésnek ezennel vége, haladéktalanul átirányítom egy másik szak-

emberhez.” – Ó, másik szakemberhez! – Önkéntelenül is felnevetek. – Esetleg hozzád? – Például! Miért is ne? – És ha irántad is érdeklődést mutat? Annalise büszkén felszegi az állát. – Úgy kezeltem volna a helyzetet, hogy azzal ne sértsek erkölcsi alapelveket. – Én sem sértettem! – kiáltom dühösen. – Erkölcsileg semmi kifogásolhatót nem tettem. – Valóban? – Mint valami minden hájjal megkent ügyésznek szűkül össze a szeme, aki éppen ellentmondáson kapja a vádlottat. – Akkor mégis miért javasolta az időpontcserét, Miss Wyatt? Vallja be, rákeresett a Google-ben, és előre eldöntötte, megszerzi magának! Istenem, még mindig itt tartunk? – Annalise, te akartál időpontot cserélni! Soha semmi ilyesmit nem javasoltam. Fogalmam sem volt, kicsoda. Ha úgy érzed, elszalasztottad, az a te balszerencséd. Legközelebb ne cserélgesd a pácienseket! Annalise egy pillanatig nem tud mit válaszolni. Arca egyre jobban kipirul. – Tudom – tör ki belőle végül, és öklével a homlokára csap. – Tudom! Olyan ostoba voltam! Miért is cseréltem? – Késő bánat – szólal meg Ruby határozottan. – Annalise, ideje túltenned magad rajta. Magnust nem neked rendelte a sors, hanem Poppynak. Nem érdemes bánkódni miatta. Annalise nem szól semmit. Látom, nem sikerült meggyőzni. – Nem igazság – morogja végül. – Tudjátok, hány bankárt masszíroztam már a londoni maratonon? Van fogalmatok róla, mennyi erőfeszítést tettem? Annalise néhány évvel ezelőtt kapott kedvet a londoni maratonhoz, amikor a tévében nézve rádöbbent, tele van fitt, motivált, negyvenes pacákokkal, akik valószínűleg szinglik, különben miért futnának, és oké, hogy negyvenesek, de micsoda fizetésük lehet. Azóta minden évben jelentkezik önkéntes fizikoterapeutának. Kizárólag jóképű pasasokkal foglalkozik, készségesen masszírozza a vádlijukat vagy bármit, miközben mered rájuk a nagy, kék szemével, és azt bizonygatja, mennyire imád ő is jótékonykodni.26 Az igazat megvallva, sokan fel is hívták utána – az egyik fickó még Párizsba is elvitte –, de nem lett belőle semmi komoly vagy tartós, pedig Annalise olyat szeretne. Amit nem hajlandó beismerni, természetesen, hogy rendkívül válogatós. Úgy tesz, mintha csak egy „kedves, őszinte srácra” vágyna, aki „nem csúnya”, de többen is vannak, akik halálosan szerelmesek belé, ő pedig dobta őket, még azt az igazán jóképű színészt is (a darabja kifutott, és azóta nem talált új munkát magának). Amit igazán szeretne, az egy pasi, aki úgy néz ki, mint a Gillette-reklámban, rengeteget keres és/vagy van valami titulusa. Ha lehet, mindkettő. Azt hiszem, ezért boszszantja annyira Magnus elszalasztása, mert ő doktor. Annalise egyszer megkérdezte, egy nap professzor lesz-e belőle, mire azt feleltem, feltehetően igen. Szó szerint elzöldült az irigységtől. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja szegény, kificamodott bokájú nőket. Ha lány vagy, sose indulj a maratonon, amikor Annalise van szolgálatban. 26

Ruby valamit a papírra firkant, majd gondosan visszapattintja a tollra a kupakot. – Azt hiszem, ezzel végeztünk is. Köszönöm mindkettőtöknek. – Nem is figyelmezteted vagy valami? – kérdezi Annalise még mindig duzzogva. – De, igazad van – bólint Ruby, azzal megköszörüli a torkát, és visszavált tegeződésre. – Poppy, ne csinálj ilyet még egyszer. – Oké. – Megvonom a vállam. – Felveszem a jegyzőkönyvet, aláírjuk, és megmutatom a revizornak; ennyi elég lesz. Egyébként mondtam, megtaláltam a tökéletes pánt nélküli melltartót a koszorúslányruhámhoz? – Ruby ismét felölti megszokott, vidám arcát. – Kék atlaszselyem. Pazar. – Remekül hangzik! – A Costa Coffee-ból hozott tálca után nyúlok. – Ebből az egyik az enyém? – A sima kapucsínó – veti oda Annalise morcosan. – Szerecsendióval fűszerezve. Miközben elveszem, Rubynak hirtelen elakad a lélegzete. – Poppy! Nem lett meg a gyűrűd? Felnézek, és látom, mindketten a bal kezemet bámulják. – Nem – ismerem be vonakodva. – De biztosan elő fog kerülni… – Basszus. – Annalise a szája elé kapja a kezét. – Azt hittem, megtaláltad. – Ruby elkomorodik. – Esküdni mertem volna, azt mondtad, valaki megtalálta. – Nem, még nem. Nem igazán tetszik a reakciójuk. Egyikük sem mondja, hogy ne aggódjam, bárkivel megeshet. Mindketten elborzadva merednek rám, még Ruby is. – És akkor mit fogsz csinálni? – Ruby aggodalmasan összevonja a szemöldökét. – Magnus mit szólt hozzá? – kotyog közbe Annalise. – Hát… – Kortyolok a kapucsínómból, hogy időt nyerjek. – Még nem mondtam el neki. – Eeeeej. – Húzza el a száját Ruby. – Mennyit ér az a gyűrű? Annalise ragyogó érzékkel teszi fel azokat a kérdéseket, amelyekre gondolni sem akarok. – Elég sokat, szerintem. De persze majd a biztosítás… – Bizonytalanul elhallgatok. – És mikor akarod megmondani Magnusnak? – kérdezi Ruby rosszalló arckifejezéssel. Nem szeretem, amikor így néz rám. Kicsinek érzem magam, és legszívesebben elsüllyednék. Mint amikor rajtakapott, hogy ultrahang közben SMS-t írok.27 Rubynak az ember szeretne mindig megfelelni. – Ma este. Ti nem láttátok valahol? – Tudom, nevetséges a kérdés, de akkor sem tudom megállni, hogy fel ne tegyem. Mintha arra számítanék, egyikük felkiált: „De, igen, itt van a táskámban!”. Szótlanul nemet intenek a fejükkel. Mintha még Annalise is sajnálna. Uramisten. Tényleg nagy a baj. Este hatra még rosszabb a helyzet. Annalise beütötte a Google-be a „smaragdgyűrű” szót. Én kértem meg rá? Nem. Egy szóval sem. Magnus sosem beszélt arról, mennyit ér Annyit azért el kell mondanom a saját védelmemben, hogy vészhelyzet volt: Natasha szakított a fiújával. És a páciens egyébként sem látta, mit csinálok. De igen, tudom, hogy hiba volt. 27

a gyűrű. Pedig megkérdeztem, amikor először az ujjamra húzta, de viccelődve csak annyit mondott, felbecsülhetetlen értékű, akárcsak én. Olyan romantikus volt. A Bluebirdben vacsoráztunk, és nem is sejtettem, hogy meg fogja kérni a kezemet. Komolyan.28 A lényeg az, elképzelésem sem volt, mennyit érhet a gyűrű, és nem is akartam megtudni. Gondolatban ilyen mondatokkal védekeztem Magnus előtt: „Nem tudtam, hogy ennyire értékes! Igazán szólhattál volna!” Nem mintha lenne képem ezt mondani. Mégis mennyire kell ostobának lenni ahhoz, hogy egy banktrezorban tartott smaragdgyűrűről ne feltételezze az ember, hogy van valami értéke? Ennek ellenére sokkal nyugodtabb voltam, amíg nem tudtam semmilyen konkrét számot. A munkaidőnk végetértével azonban Annalise egy, internetről kinyomtatott oldalt dug az orrom alá.29 – Art deco, első osztályú smaragd, gyémántokkal – olvassa. – Becsült értéke: 25 ezer font. Micsoda? Megbicsaklik a lábam. Ez nem lehet igaz. – Nem lehet, hogy ilyen sokat ér. – Kicsit remeg a hangom. – A tudósok csórók. – Magnus nem csóró! Nézd meg, hol laknak! Az apja híres ember! Idenézz, ez harminc rugó. – Másik lapot vesz elő. – Pont úgy néz ki, mint a tied. Nem, Ruby? Oda sem bírok nézni. – Nem lett volna szabad lehúznom az ujjamról – teszi hozzá Annalise, mire legszívesebben orrba vágnám. – Miattad történt az egész! – kiáltom dühösen. – Ha te nem akartad volna felpróbálni, még mindig meglenne! – Nem, nem én voltam – mondja méltatlankodva. – Én csak azután húztam fel, hogy mindenki más megpróbálta! Addigra már körbejárt az asztalnál. – Akkor kinek az ötlete volt? Újra megpróbálom felidézni az eseményeket, de ha tegnap ködös volt a memóriám, ma még annál is rosszabb. Soha többé nem hiszek el egyetlen Poirot-történetet sem. Soha. Amikor a szemtanúk ilyeneket mondanak: „Igen, emlékszem, hogy pontosan három óra múlt hat perccel, mert éppen az órára pillantottam, miközben a cukortartóért nyúltam, Lady Favisham pedig egyértelműen jobbra ült a kandallótól.” Baromság. Lövésük sincs, hol ült Lady Favisham, csak nem merik bevallani Poirot-nak. Csodálom, hogy bármit is ki tud deríteni. – Mennem kell. – Hátat fordítok Annalise-nek, mielőtt újabb méregdrága gyűrűkkel sokkolhatna. – Hogy elmondd Magnusnak? – Előbb Lucindával van esküvői megbeszélésem. Aztán megyek Magnushoz és a szüleihez. – Majd írj, mi történt. Küldj SMS-t! – Annalise a homlokát ráncolja. – Erről jut eszembe, Poppy, hogyhogy megváltozott a telefonszámod? 28 Tudom, hogy a lányok akkor is ezt mondják, amikor ultimátumot adtak a srácnak, hadd gondolja végig, és aztán hat héttel később egyszer csak bingó! De nálunk nem így történt. Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy erre készül. Ugyan ki gondolta volna egy hónap után? 29 Amit fogadni mernék, hogy nem ebédidőben nyomtatott ki. Neki kellene fegyelmit kapnia.

– Ja, az? Kimentem a szállodából, mert nem volt elég térerő, és… Elhallgatok. Semmi kedvem végigmesélni a sztorit a rablással, a szemetessel meg Sam Roxtonnal. Olyan kacifántos, nekem pedig sietnem kell. Inkább csak megvonom a vállam. – Hát… csak elveszítettem, és szereztem egy másikat. Holnap találkozunk. – Sok szerencsét, drága. – Ruby gyorsan megölel búcsúzóul. – SMS! – kiált utánam Annalise, amikor kilépek az ajtón. – Óránkénti jelentést akarunk. Annalise imádná a nyilvános kivégzéseket. Az első sorban tülekedne, hogy minél jobban rálásson a bárdra. Gyorsan lerajzolná a véresebb jeleneteket, és kitenné a falu hirdetőtáblájára, hátha valaki lemaradt róluk. Vagy tudom is én, hogy volt ez a Facebook előtt. Nem értem, minek rohantam annyira, mert Lucinda késik, mint mindig. Igazából azt sem értem, minek nekem esküvőszervező. De ezt csak halkan jegyzem meg magamban, mert Lucinda Tavishék régi családi barátja, és bármikor szóba kerül, Magnus reménykedő hangon megkérdezi, jól kijövünk-e egymással, mintha két veszélyeztetett panda volnánk, akiknek muszáj összehozniuk egy kölyköt. Nem arról van szó, hogy nem kedvelem Lucindát. Csak folyton a frászt hozza rám. Állandóan tájékoztat, merre jár, mit csinál, mit intézett, közben hangsúlyozza, mekkora erőfeszítéseket tesz az érdekemben; például beszerezni a szalvétákat, ami az eddigi legnagyobb feladat volt, egy örökkévalóságig tartott, és háromszor is el kellett utaznia egy walthamstow-i raktárba, mire megtalálta a tökéletest. A fontossági sorrendje is kissé fura. Például megbízott egy esküvőszakértő informatikust valami csillagászati összegért, aki létrehozott egy SMS-riadóláncot, hogy azonnal értesíthessük a vendégeket a legújabb fejleményekről,30 készített egy honlapot, ahová a meghívottak regisztrálhatnak, és feltölthetik, milyen öltözékben kívánnak megjelenni, így elkerülhetővé válnak a „nemkívánatos egyezések”.31 De miközben Lucinda ezzel volt elfoglalva, elfelejtett visszaszólni az ennivalóról gondoskodó cégnek, amelyet Magnusszal kiválasztottunk, és majdnem elveszítettük őket. A Claridge’s előcsarnokában találkozunk – Lucinda imádja a szállodai előcsarnokokat, ne kérdezzék, miért. Húsz perce várakozom türelmesen, gyenge fekete teát kortyolgatok, közben azt kívánom, bárcsak lemondtam volna ezt a megbeszélést, és egyre rosszabbul érzem magam, ha a közelgő találkozásra gondolok Magnus szüleivel. Már éppen kezdek fizikailag is rosszul lenni, és ki kell mennem a mosdóba, amikor végre befut – fekete haja röppen utána a levegőben, az előcsarnokot betölti Calvin Klein parfümjének illata, hóna alatt hat különböző mintalap. Antilopbőr tűsarkúja kopog a márványpadlón, rózsaszín kasmírkabátja úgy lebeg utána, mintha szárnya nőtt volna. Nyomában Clemency, az „asszisztense”. (Már ha egy fizetés nélkül dolgozó, tizennyolc éves lányt asszisztensnek lehet nevezni. Én inkább rabszolgának hívom.) Clemency nagyon elegáns, nagyon kedves, és borzasztóan el van ájulva Lucindától. A hirdetésre jelentkezett, amit Lucinda a The Lady magazinban adott föl, és mindig 30 31

Egyszer sem használtuk. Senki nem regisztrált.

arról áradozik, mennyire örül, hogy első kézből tanulhatja a szakmát egy ilyen tapasztalt profitól.32 – Most beszéltem a tiszteletessel. Nem megy, amit szeretnénk. Azt az átkozott szószéket nem lehet elmozdítani a helyéről. – Lucinda széles terpeszben helyet foglal az egyik széken, a mintalapok kicsúsznak a hóna alól, és szétszóródnak a padlón. – Nem értem, miért nem tudnak az emberek legalább egy kicsit segítőkészek lenni. Mit fogunk így csinálni? A vacsoraszállító sem jelentkezett… Alig bírok odafigyelni, mit mond. Egyre az jár a fejemben, bárcsak előbb megbeszéltem volna egy találkozót Magnusszal, ahol csak ketten vagyunk, hogy elmondjam, mi történt a gyűrűvel. És aztán majd együtt mondjuk meg a szüleinek. Már túl késő? Mi lenne, ha odafelé menet SMS-t küldenék neki? – … és trombitásom sincs még. – Lucinda kimerültén felsóhajt, két lakkozott körmét a halántékához érinti. – Annyi tennivaló van. Őrület. Őrület. Az nagy segítség lett volna, ha Clemency legalább a ceremóniarendet normálisan legépeli – teszi hozzá kissé kíméletlenül. Szegény Clemency céklavörös lesz, mire együtt érzőn rámosolygok. Nem az ő hibája, hogy súlyosan diszlexiás, „üdvözlés” helyett azt írta, „üdvözülés”, és emiatt az egészet újra kellett csinálni. – Majd megoldjuk – mondom bátorítóan. – Ne aggódj! – Én mondom, ha vége ennek, egy hétre gyógyfürdőbe vonulok. Látod, hogy néz ki a kezem? – Lucinda az orrom alá dugja mindkét kezét. – Ezt teszi velem a stressz! Fogalmam sincs, miről beszél – a keze tökéletesen normálisnak tűnik, de azért szófogadóan megbámulom. – Látod? Teljesen kész vagyok. De mindent az esküvődért, Poppy! Clemency, rendelj nekem egy gin-tonikot. – Persze. Azonnal. – Clemency készségesen talpra ugrik. Igyekszem elengedni a fülem mellett Lucinda irritáló megjegyzését. Állandóan ilyeneket mond: „Mindent az esküvődért, Poppy!”, „Csak hogy neked jó legyen, Poppy!”, „A menyasszonynak mindig igaza van.” Néha kimondottan bántó, amit nem igazán értek. Végül is nem én kértem, hogy szervezze meg az esküvőmet, nem igaz? Ráadásul nem kevés pénzt fizetünk a szolgálataiért. De nem szólok semmit, mert Magnusék családi barátja meg minden. – Lucinda, az jutott eszembe, a kocsikat kiválasztottuk már? – kérdezem bátortalanul. Baljós csönd. Lucinda orrcimpája remegni kezd, biztos jele fortyogó dühének. Végül kitör belőle, pont abban a pillanatban, amikor szegény Clemency visszaér az asztalunkhoz. – A kurva életbe! A tetves, büdös… Clemency! – Őrjöngve fordul a reszkető lányhoz. – Miért nem szóltál, hogy válasszuk ki a kocsikat? Autókra lesz szükség! Ki kell bérelnünk őket! – Én… – Clemency kétségbeesett pillantást vet rám. – Én… nem tudtam… – Mindig van valami! – dühöng tovább Lucinda. – Mindig van még valami. Soha 32 Személy szerint vannak kétségeim Lucinda úgynevezett „tapasztaltságát” illetően. Bármikor szóba kerülnek az eddigi munkái, mindig csak egyről, egy barátnője esküvőjéről beszél, ahol mindöszsze harminc vendég volt egy étteremben. De erről természetesen soha nem teszek említést Tavishék előtt. Vagy Clemency előtt. Senki előtt.

nincs vége a tennivalóknak. Bármennyit intézkedem, egyre csak tornyosulnak… – Majd én keresek autót, jó? – ajánlom fel gyorsan. – Szerintem én is ki tudom választani a megfelelőket. – Megtennéd? – Lucinda lecsillapodik. – Tényleg elintéznéd? Egyedül vagyok, látod, és az egész hetem elment azzal, hogy mindent megszervezzek a legapróbb részletekig, csak miattad, hogy életed nagy napján, az esküvődön minden tökéletes legyen, Poppy… Annyira hajszoltnak látszik, szinte bűntudatom támad. – Igen! Persze. Nem gond. Majd keresek valami céget a telefonkönyvben. – Hogy halad a hajad, Poppy? – Lucinda most a fejemre összpontosít, én pedig némán imádkozom, a hajam azonnal nőjön még néhány centimétert. – Egész jól. Szerintem tutira meglesz a konty. Emiatt ne aggódj! – Igyekszem derűlátóbbnak tűnni, mint amilyen valójában vagyok. Lucinda legalább százszor elmondta, mennyire rövidlátó és ostoba volt részemről pont az eljegyzésem előtt levágatni a hajamat.33 Azt is közölte az esküvői ruhaszalonban, a fehér bőröm34 rosszul mutatna egy fehér ruhában, ezért halványzöld színűt kellene választanom. A saját esküvőmre. Szerencsére az esküvői ruhaszalon tulajdonosa közbeszólt, és közölte, Lucinda butaságot beszél, mert a sötét hajam és a barna szemem gyönyörűen mutat majd a fehérben. Úgy döntöttem, inkább neki hiszek. Megérkezik a gin-tonik, Lucinda jókorát kortyol belőle. Én is iszom egy keveset a langyos fekete teámból. Szegény Clemency előtt nincs semmi, de úgy tűnik, nem is bánja. Próbál a székbe olvadni, nem akarja magára vonni a figyelmet. – És a konfetti…? – jegyzem meg óvatosan. – De azt is el tudom intézni – visszakozom gyorsan, amikor meglátom Lucinda arckifejezését. – Majd én felhívom a tiszteletest. – Remek! – vakkantja Lucinda. – Az nagyon jó lenne. Mert belőlem is csak egy van, nem tudok húsz helyen lenni egyszerre, és… – Hirtelen elhallgat, amikor pillantása a kezemre téved. – Hol van a gyűrűd, Poppy? Uramisten, még mindig nem találtad meg? A tekintetében olyan őszinte döbbenet tükröződik, hogy ismét émelyegni kezdek. – Még nem. De hamarosan előkerül. Biztos vagyok benne. A szálloda egész személyzete azt keresi… – És Magnusnak még nem szóltál? – Fogok! – Nagyot nyelek. – Nemsokára. – De ha jól tudom, ez fontos családi ereklye. – Lucinda barna szeme elkerekedik. – Nem lesznek szörnyen dühösek? Tényleg azt akarja, hogy ideg-összeroppanást kapjak? Megrezzen a telefonom, és gyorsan felkapom. Hálás vagyok a pillanatnyi haladékért. Magnus küldött SMS-t; egy pillanatra felébred bennem a remény, hogy a szülei gyomorrontást kaptak, ezért elhalasztjuk a vacsorát. Megnyitom az üzenetet: Vacsora nyolckor, az egész család itt van, alig várják, hogy találkozzanak veled!

– Ez az új telefonod? – Lucinda megvetően méregeti. – Megkaptad a továbbított 33 34

Mégis honnan kellett volna előre tudnom? „Hullafehér”, hogy pontosan idézzem.

SMS-eimet? – Igen, köszönöm – bólintok. Mind a harmincötöt, ott sorakoznak a postafiókomban. Amikor meghallotta, hogy elveszett a telefonom, Lucinda ragaszkodott hozzá, az összes, addig írt üzenetet átküldje, nehogy „elveszítsem a fonalat”. Tulajdonképpen nem volt rossz ötlet. Magnusnak is szóltam, küldje el újra a sajátjait, meg a lányokat is megkértem a klinikán. Most látom, Ned Murdoch, bárki legyen is az, végre kapcsolatba lépett Sammel. Egész nap erre az e-mailre vártam. Gyors pillantás, de nem tűnik eget rengetően fontosnak. „Re: Ellerton-árajánlat – Szia, Sam. Néhány megjegyzés. A csatolt anyagból te is látni fogod bla-bla-bla…” Az lesz a legjobb, ha azonnal továbbítom. Megnyomom a Továbbküld gombot, és megvárom, míg kimegy. Azután remegő ujjakkal pötyögöm a választ Magnusnak. Remek! Alig várom már, hogy találkozzam a szüleiddel!!!! Annyira izgi!!! ☺ ☺ ☺ PS: találkozhatnánk előbb a ház előtt? Valamit mondani szeretnék. Csak egy kis apróság. Xxxxxxxxx

NÉGY

Most már tudom, mit érezhettek a francia forradalom alatt halálra ítélt arisztokraták, miközben a vesztőhely felé vonszolták magukat. A metróról leszállva felfelé kapaszkodom a domboldalon, kezemben a még tegnap vásárolt bor. Lépteim lelassulnak. Egyre lomhábban vánszorgok előre. Végül rádöbbenek, már nem is megyek. Állok. Riadtan meredek a Tavish-házra, nagyokat nyelek, és győzködöm magam, indulnom kellene. Gondolkozz távlatokban, Poppy. Csak egy gyűrű. Csak éppen a jövendőbelim családjának a gyűrűje. Végül is csak „mosolyszünet” volt. Magnus szerint35 a szülei nem mondták ki, hogy nem szeretnék, ha feleségül venne. Csak utaltak rá. És lehet, azóta meggondolták magukat! Ráadásul sikerült kiderítenem valami biztatót. A saját biztosításom elveszett értéktárgyakra is vonatkozik. Ez is több a semminél. Azon tűnődöm, hogyan hozzam szóba; talán a biztosítás apropóján lenne a legokosabb. „Képzelje csak, Wanda, a minap éppen a HSBC szórólapját olvasgattam…” Uramisten, kit akarok átverni? Ezt nem tudom kimagyarázni. Kész rémálom. Gyerünk, essünk túl rajta minél előbb. Pittyen a telefonom. Már csak megszokásból halászom ki a zsebemből. Feladtam a csodavárást. – Önnek egy új hangüzenete érkezett – szólal meg ráérősen a hangposta ismerős női hangja. Mintha tényleg ismerném ezt a nőt, annyiszor beszélt már hozzám. Vajon hány

35

Ebédszünetben ennyit végül sikerült kipréselnem belőle telefonon.

ember hallotta már a hangját, hányan imádkoztak, bárcsak igyekezne, miközben a szívük a torkukban dobogott a félelemtől vagy a reménytől? Ő azonban mindig ugyanolyan szenvtelenül szólal meg, mint akit nem is érdekel, amit mond. Az lenne a normális, ha az ember több opció közül választhatna. Például: „Ezt kapd ki! Király hírek! Csekkold a hangpostádat!” Vagy: „Ülj le, drágám. Tölts magadnak egy italt. Üzeneted jött, és nem jó hír.” Megnyomom az 1-es gombot, átveszem a telefont a másik kezembe, és újra elindulok. Akkor hívtak, amikor a metrón ültem. Biztos Magnus, hol vagyok már. – Halló, itt a Berrow Hotel, üzenetünk van Poppy Wyatt számára. Miss Wyatt, ha minden igaz, a gyűrűjét tegnap megtalálták. De a tűzriadó okozta káoszban… Mi? Micsoda? Mintha áramütés ért volna, majd kiugrom a bőrömből örömömben. Végig sem hallgatom az üzenetet. Hurrá! Megtalálták! Kinyomom a hangpostát, és azonnal tárcsázom a concierge számát. Imádom őket! Imádom! – Berrow Hotel… – A concierge veszi föl. – Jó estét! – vágok a szavába izgatottan. – Poppy Wyatt vagyok. Megtalálta a gyűrűmet! Maga egy isten! Beugorhatnék érte most azonnal? – Miss Wyatt – szól közbe. – Végighallgatta az üzenetemet? – Igen… vagyis részben. – Attól tartok… – Egy pillanatra elhallgat. – Attól tartok, jelen pillanatban nem tudjuk, hol van a gyűrűje. Döbbenten meredek a telefonra. Tényleg ezt mondta, vagy csak képzelődöm? – Azt mondta, megtalálták. – Igyekszem megőrizni a hidegvéremet. – Hogyhogy jelen pillanatban nem tudják, hol van? – Személyzetünk egy tagja szerint az egyik pincérnő valóban talált egy smaragdgyűrűt a bálterem szőnyegén a tűzriadó alatt, és azt átadta a guest managernek, Mrs. Fairfaxnek. De az egyelőre bizonytalan, hogy utána mi történt vele. Sem a széfben, sem más, ilyen esetben szóba jöhető helyen nem találtuk. Szíves elnézését kérjük, és minden tőlünk telhetőt… – Akkor kérdezzék meg Mrs. Fairfaxet! – Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne ordítozzam. – Derítsék ki, mit csinált vele! – Természetesen ki fogjuk deríteni. De sajnos szabadságra ment, és minden igyekezetünk ellenére mostanáig nem sikerült kapcsolatba lépnünk vele. – Lehet, hogy lenyúlta? – kérdezem elborzadva. Megtalálom. Előkerítem a föld alól is. Kerül, amibe kerül. Magánnyomozót fogadok, értesítem a rendőrséget, az Interpolt… Gondolatban már a bíróságon állok, kezemben a bizonyíték, a gyűrű átlátszó műanyag tasakba zárva, miközben a vádlottak padjáról középkorú, Costa del Sol-i rejtekhelyén lebarnult nő néz rám fenyegetően. – Mrs. Fairfax harminc éve hűséges alkalmazottja szállodánknak, és számos, nagy értékű tárggyal volt már dolga – mondja a concierge némiképp sértődötten. – Nehezen tudnám elképzelni, hogy ilyesmit tegyen. – Akkor valahol a szállodában kell lennie? – Apró reménysugár csillan. – Ezt próbáljuk kideríteni. Természetesen amint megtudok valamit, értesítem. Továbbra is hívhatom ezen a számon? – Igen! – Ösztönösen megmarkolom a készüléket. – Ez a telefonszámom. És ké-

rem, azonnal hívjon, ha megtud valamit. Köszönöm. Lerakom. Zihálok, alig kapok levegőt. Össze vagyok zavarodva. Végül is ez jó hír. Vagy olyasmi. Nem? Leszámítva, hogy a gyűrű még mindig nincs az ujjamon. Ugyanúgy aggódni fognak, ha megtudják. Magnus szülei meg lesznek győződve, felelőtlen vagyok és megbízhatatlan, és sosem fogják megbocsátani nekem, hogy ilyen tortúrán mentek keresztül miattam. Egyszóval a rémálom nem ért véget. Hacsak… Mi lenne, ha… Nem. Szó sem lehet róla. Vagy mégis? Dermedten állok a járdán, gondolataim vadul kergetőznek a fejemben. Oké. Gondoljuk végig szép nyugodtan. Mi lenne a logikus, erkölcsileg helyes cselekedet? Ha a gyűrű valójában nem veszett el… Idefelé jövet elhaladtam egy Boots drogéria mellett, nagyjából négyszáz méterre attól a ponttól, ahol most állok. Szinte anélkül, hogy tudnám, mit teszek, lassan megfordulok, és visszamegyek. Ügyet sem vetek az eladóra, aki értésemre próbálja adni, hogy éppen zárnak. Leszegett fejjel indulok az egészségügyi cikkek felé. Van valami kesztyűszerű kötszerük meg néhány tekercs rugalmas pólya. Megveszem mindet. Néhány perc múlva ismét felfelé caplatok az emelkedőn. A kezem pólyába bugyolálva, lehetetlen eldönteni, van-e rajtam gyűrű vagy sem, és még csak hazudnom sem kell, ha megkérdezik, elég annyit mondanom, leforrázott kézre nehéz gyűrűt húzni. Ami tökéletesen megfelel az igazságnak. Már majdnem a házhoz érek, amikor jelez a telefon. SMS Sam Roxtontól. Hol van a csatolt fájl?

Jellemző. Semmi „Helló” vagy magyarázat. Mintha rögtön tudnom kellene, miről van szó. Miféle csatolt fájl? Ned Murdoch e-mailje. Nem csatolt hozzá semmit. Nem az én hibám! Én csak továbbküldtem az e-mailt. Biztosan elfelejtette csatolni. Kérje meg, hogy küldje el újra, ezúttal a csatolt fájllal EGYÜTT! Közvetlenül a maga telefonjára!

Tudom, hogy ez kicsit ingerülten hangzik; természetesen ő is azonnal fölkapja a vizet. Ha jól rémlik, ez az egész a maga ötlete volt. Ha meggondolta magát, hozza be a telefont az irodámba.

Gyorsan visszaírok:

Nem, nem! Oké. Ha bejön, továbbítom. Ne aggódjon. De nem azt mondta, az e-maileket átirányítja a saját címére??? A rendszergazda azt mondta, hamarosan. De nem hiszek neki.

Rövid szünet. Aztán újabb üzenet: Amúgy meglett a gyűrű? Majdnem. A szálloda megtalálta, de aztán újra elveszett. Jellemző. Tudom.

Már nem megyek, hanem egy falnak támaszkodva nyomogatom a telefonomat. Tudom, csak az időt húzom, mégis képtelen vagyok rávenni magam, hogy továbbhaladjak. Megnyugtató olyasvalakivel üzengetni az éteren keresztül, aki nem ismer sem engem, sem Magnust. Hirtelen őszinteségi roham tör rám, és bepötyögöm: Apósomék még nem tudják, hogy elveszett. Maga szerint nagyon gáz?

Rövid szünet, majd érkezik a válasz: Miért kéne tudniuk?

Miféle ostoba kérdés ez? A szememet forgatva írom: Az ő gyűrűjük!

Ezúttal szinte azonnal pittyen a telefon: Nem az ő gyűrűjük. A magáé. Semmi közük hozzá. Kár ennyire aggódnia.

Hogy írhatja azt, hogy „kár ennyire aggódnia”? Dühödten nyomkodom a gombokat. Családi ékszer. Éppen vacsorára megyek hozzájuk. Nyilván látni akarják majd a kezemen. Igenis van miért aggódnom!

Egy ideig semmi, már-már azt gondolom, részéről befejezte a beszélgetést, amikor ismét felvillan a telefon kijelzője: üzenet Sam Roxtontól. Hogy magyarázza meg, hogy nincs magán a gyűrű?

Néhány pillanatig habozom. Végül arra jutok, több szem többet lát, kíváncsi vagyok, mit szól hozzá. A telefonnal lefényképezem bepólyált kezemet, és elküldöm neki MMS-ben. Öt másodperc múlva jön a válasz:

Ez valami vicc?

Sértődötten pötyögni kezdek. Miért, maga mit tenne?

A lelkem mélyén abban reménykedem, előrukkol valami zseniális ötlettel, ami nekem nem jutott eszembe. De a következő SMS-ben csak ennyi áll: Ezért nem hordanak a férfiak gyűrűt.

Remek. Ez igazán sokat segített. Már éppen valami gúnyos válaszra készülök, amikor újabb üzenet érkezik: Kamunak látszik. Az egyiket vegye le.

A kezemre meredek. Talán igaza van. Oké. Köszi.

Az egyik rugalmas pólyát lefejtem a kezemről, és a táskámba gyömöszölöm. Hirtelen meghallom Magnus hangját. – Poppy! Mit csinálsz itt? Felnézek. Felém közeledik a járdán. Zavartan a táskámba süllyesztem a mobilt, és gyorsan behúzom a cipzárt. Hallom, újabb SMS érkezik, de majd később megnézem. – Szia, Magnus! Te mit csinálsz itt? – Csak leugrottam tejért. Elfogyott. – Két kezét a vállamra teszi, gyengéden néz rám barna szemével. – Mi az? El akarod odázni a kínos pillanatot? – Nem, dehogy! – nevetek fel védekezően. – Szó sincs róla! Csak most értem ide. – Tudom, miről akartál beszélni velem. – Igen… tényleg? – Önkéntelenül bepólyált kezemre pillantok. – Drágám, figyelj rám. Nem szabad ennyire aggódnod a szüleim miatt. Ha jobban megismernek, ők is hamar megkedvelnek. Gondoskodom róla. Ma este remekül fogjuk érezni magunkat. Rendben? Csak engedd el magad, és viselkedj természetesen. – Rendben. – Lassan bólintok. Bátorítóan megszorítja a vállamat, majd bepólyált kezemre pillant. – Még mindig fáj? Szegénykém. A gyűrűt szóba sem hozza. Felcsillan a remény. Talán mégis sikerül túlélnem a mai estét. – Beszéltél a szüleidnek a próbáról? Tudod, holnap este a templomban. – Tudom. – Elmosolyodik. – Ne aggódj. Minden el van rendezve. Elindulunk, gondolataim a szertartás körül forognak. Az a középkori kőtemplom. Orgonaszó fogad, amikor belépünk. Az örök fogadalom. Tudom, vannak menyasszonyok, akiknek a zene, a virágok vagy a ruha a legfontosabb. De engem a fogadalom érdekel, amikor örök hűséget esküszünk egymásnak. Gazdagságban, szegénységben… jóban, rosszban… holtomiglan, holtodiglan, míg a halál el nem választ… Számtalanszor hallottam már ezeket a bűvös szavakat. Családi esküvőkön, filmekben, királyi menyegzőkön. Ugyanezeket a szavakat; évszázadok óta

ismétlődő költemény. És most mi fogjuk egymásnak kimondani. Beleborzongok. – Annyira várom már a fogadalomtételt. – Legalább százszor elmondtam már, de most sem tudom megállni. Rövid ideig, közvetlenül az eljegyzésünk után, Magnus mintha úgy gondolta volna, nincs szükség templomi esküvőre, csak az anyakönyvvezető előtt házasodjunk össze. Nem igazán vallásos, mint ahogy a szülei sem. De amint kifejtettem neki, mennyire várom már a templomi szertartást, és hogy kislány korom óta erről álmodom, azonnal visszakozott, és azt mondta, ennél csodálatosabbat el sem tudna képzelni. – Tudom. – Átkarolja a derekamat. – Én is. – Tényleg nem zavar a régi szöveg? – Ugyan, édesem, szerintem gyönyörű. – Szerintem is – sóhajtom boldogan. – Annyira romantikus. Minden egyes alkalommal, amikor az oltár elé képzelem magunkat kéz a kézben, ahogy tisztán és érthetően kimondjuk azokat a szavakat, úgy érzem, semmi más nem számít a világon. De húsz perccel később, visszaérve a házhoz, csalóka biztonságérzetem kezd elpárologni. Tavishék egyértelműen hazajöttek. A ház ki van világítva, opera hangja szűrődik ki az ablakokon. Hirtelen eszembe jut, amikor Antony megkérdezte, szereteme a Tannhäusert, mire azt feleltem, köszönöm, de nem dohányzom. Uramisten. Miért nem iratkoztam be egy gyorstalpaló operatanfolyamra? Magnus kinyitja a bejárati ajtót, majd bosszúsan csettint a nyelvével. – A fenébe, elfelejtettem felhívni dr. Wheelert. Egy perc és jövök. Nem hiszem el, hogy képes itt hagyni! Már trappol is föl a lépcsőn a dolgozószobája felé. Nem hagyhat itt! – Magnus! – Igyekszem, ne hallatsszon a hangomon, mennyire meg vagyok rémülve. – Menj csak be! A szüleim a konyhában vannak. Ja, vettem neked valamit a nászutunkra. Nyisd ki! – Csókot dob, és eltűnik a lépcsőfordulóban. Hatalmas, szalagokkal díszített doboz hever az előszobai díványon. A mindenit! Ismerem az üzletet, ahonnan származik, és tudom, nagyon drága. Leszaggatom a halványzöld csomagolópapírt, és kinyitom a dobozt – szürke-fehér mintás japán kimonót találok benne. Elképesztően gyönyörű, ráadásul van hozzá egy, színben harmonizáló kombiné is. Hirtelen ötlettel belépek az egyik, soha nem használt, elülső szobába. Gyorsan levetkőzöm, belebújok az új kombinéba, aztán visszaveszem rá a topomat. Kicsit nagy, de csodaszép. Selymesen simogatja a bőrömet, pazar érzés. Valóban csodás ajándék. Tényleg az. De őszintén szólva jobban örülnék, ha Magnus itt lenne mellettem, fogná a kezemet, és erkölcsi támaszt nyújtana. Gondosan összehajtom a kimonót, és a leszaggatott csomagolópapírral együtt visszapakolom a dobozba. Nem kapkodom. Magnusnak továbbra sincs se híre, se hamva. Nem húzhatom már az időt. – Magnus? – szól ki Wanda a konyhából magas, jellegzetes hangján. – Te vagy az? – Nem, én vagyok az. Poppy! – A torkom annyira ki van száradva, hogy alig ismerek a saját hangomra.

– Poppy! Gyere be! Nyugi. Csak természetesen. Gyerünk! Megmarkolom a borosüveg nyakát, és belépek a meleg konyhába – bolognai szósz illata terjeng a levegőben. – Helló, hogy van? – üdvözlöm idegesen. – Hoztam egy üveg bort. Remélem, szeretik. Vörös. – Poppy. – Wanda odaviharzik hozzám. Göndör haja frissen hennázva, bő ruhát visel, ami mintha ejtőernyőselyemből készült volna, hozzá pedig zárt orrú, gumitalpú cipőt. A bőre fehér, mint mindig, nincs rajta smink, csak az ajkára kent némi rúzst.36 Arcát az enyémhez érinti, áporodott parfümillat csapja meg az orromat. – A menyasz-szony! – Gondosan tagolva ejti ki a szót, már-már nevetségessé téve vele. – A mátka! – A jegyes – csatlakozik Antony, és feláll az asztal mellől. Ugyanazt a tweedzakót viseli, amit a könyve hátsó borítóján, és pontosan ugyanazzal a zavarba ejtő tekintettel fürkészi az arcomat. – „A sárgarigó társát megtalálja / A liliom frigyre kél a méhvel.” Újabb darab a gyűjteményedbe, drágám? – néz Wandára. – De még mennyire! Adj egy tollat. Hol egy toll? – Wanda keresgélni kezd a konyhapultot elborító papírhalomban. – Felmérhetetlen károkat okozott a feminizmusnak ez a nevetséges, ostoba antropomorfizmus. „Frigyre kél a méhvel.” Te mit gondolsz, Poppy? – fordul felém, mire kényszeredetten elmosolyodom. Fogalmam sincs, miről beszélnek. Halványlila gőzöm sincs róla. Miért nem képesek azt kérdezni, hogy vagyok, mint más, normális emberek? – Mit gondolsz az antropomorfizmusra adott kulturális válaszról? Hogy látod a kérdést fiatal nőként? Görcsbe rándul a gyomrom, amikor rádöbbenek, Antony engem néz. Jesszusom! Hozzám beszél? Antro-micsoda? Úgy érzem, csak akkor lenne esélyem intelligens választ adni, ha leírná a kérdést, és adna öt percet (meg egy értelmező szótárt), hogy áttanulmányozzam. De nem azért, mert annyira buta vagyok. Én is jártam egyetemre. Írtam beadandókat, amiknek a címében hosszú idegen szavak szerepeltek, sőt még szakdolgozatot is.37 Az angoltanárom egyszer azt mondta, „van bennem spiritusz”.38 De most nincs öt percem. A válaszomra vár. És van valami a tekintetében, amitől mintha fűrészporral lenne tele a szám. – Nos. Hát… szerintem… igen érdekes a… izé… érdekes felvetés – felelem bizonytalanul. – Kulcsfontosságú kérdés manapság. És milyen volt a repülőút? – teszem hozzá gyorsan. Talán áttérhetünk a filmekre vagy valami másra. – Elmondhatatlan. – Wanda felnéz a papírról jegyzetelés közben. – Miért repülnek az emberek? Ugyan miért? Nem tudom eldönteni, választ vár-e a kérdésre vagy sem. Magnus szerint Wanda soha életében nem napozott, és meggyőződése, akik nyaralás címén nyugágyakban fekszenek, azok gyengeelméjűek. Eszerint én is közéjük tartozom. 37 „Gyógytorna és fizikoterápia artroszkópos térdplasztikát követően”. Még mindig megvan, lefűzve egy műanyag tasakban. 38 Bár azt nem fejtette ki, pontosan mit is ért ezen. 36

– Hát… például nyaralni vagy… – Már hozzáláttam jegyzeteket gyűjteni egy tanulmányhoz a témában – szakít félbe Wanda. – A vándorlási ösztön. Miért éreznek késztetést az emberi lények, hogy eljussanak a bolygó túloldalára? Lehet, hogy ugyanazokat az ősi vándorlási útvonalakat követjük, mint elődeink? – Olvastad Burroughst? – kérdezi tőle Antony érdeklődve. – Nem a könyvet, hanem a doktorit. Egyikük sem kínált még itallal. Halkan, igyekezvén beolvadni a háttérbe, átosonok a konyha másik végébe, és töltök magamnak egy pohár bort. – Jól hallottam, Magnus neked adta a nagyanyja smaragdgyűrűjét? Összerezzenek ijedtemben. Máris a gyűrűnél tartunk. Tényleg van némi él Wanda hangjában, vagy csak képzelődöm? Vajon tudja? – Igen! I-igazán gyönyörű darab. – A kezem úgy remeg, hogy kis híján kilöttyintem a bort. Wanda nem szól semmit, csak Antonyra pillant, és jelentőségteljesen felvonja a szemöldökét. Ez meg mit jelentsen? Miért vonogatja a szemöldökét? Mi jár a fejükben? Basszus, mindjárt megkérnek, mutassam meg, és akkor minden kiderül… – Ööö… nem könnyű gyűrűt hordani leforrázott kézzel – nyögöm ki kétségbeesetten. Szigorúan véve nem hazugság. – Leforrázott?– Wanda megpördül, és bepólyált kezemre pillant. – Jaj, te szegény lány! Mutasd meg Paulnak. – Bizony – bólint Antony. – Az lesz a legjobb. Hívd föl, Wanda! – A szomszédunk – magyarázza Magnus anyja. – Bőrgyógyász. A legjobb. – Már oda is perdül a telefonhoz, és a csuklója köré tekeri a régimódi kagylós készülék zsinórját. – Itt lakik az utcában, néhány házzal odébb. Az utcában? Megbénulok a rettegéstől. Hogyan romolhat el minden ennyire gyorsan? Lelki szemeim előtt látom, amint szapora léptekkel a konyhába masírozik egy férfi kezében orvosi táskával, és így szól: „Na, mutassa, kedveském!”; mindenki közelebb hajol, hogy lássa, mint fejtem le a pólyát a kezemről. Forraljak vizet, és nyúljak bele? Vagy keressek egy doboz gyufát? Az igazat megvallva inkább választanám a kínt, mint hogy beismerjem az igazságot. – A fenébe! Nincs otthon. – Wanda lerakja a kagylót. – Jaj, de kár – mondom megkönnyebbülten. Magnus lép be a konyhaajtón, a nyomában Felix, aki rám néz, azt mondja „Szia, Poppy”, majd ismét a kezében tartott könyvbe temetkezik. – Nos! – Magnus előbb rám pillant, majd a szüleire, próbálja felmérni, milyen a hangulat. – Hogy érzitek magatokat? Ugye, hogy Poppy szebb, mint valaha? Hát nem elragadó? – Megemeli a hajamat hátul, majd hagyja visszahullani a vállamra. Bárcsak ne tenné. Tudom, jópofa akar lenni, de kiráz tőle a hideg. Wanda elképedésében nem tudja, hogyan reagáljon. – Bűbájos – mosolyodik el Antony udvariasan, mintha valakinek a kertjét dicsérné meg.

– Sikerült elérned dr. Wheelert? – kérdezi Wanda. – Igen – bólint Magnus. – Azt mondta, a kulturális genezis a téma. – Ah, biztosan félreolvastam – mondja bosszúsan, aztán felém fordul. – Azon igyekszünk, hogy mindannyiunk tanulmánya ugyanabban a számban jelenjen meg. Mind a hatunké, beleértve Conradot és Margot-t is. Családi összefogás. Felix készítette a lábjegyzeteket. Mindenki benne van! Mindenki, engem kivéve – villan át az agyamon. Ami nevetséges. Mert akarok én tanulmányt írni valami ismeretlen folyóiratba, amit a kutya sem olvas? Nem. Tudnék? Nem. Tudom egyáltalán, mi fán terem az a kulturális genezis? Nem.39 – Poppy is publikál a saját szakterületén – jelenti ki váratlanul Magnus, mintha csak olvasna a gondolataimban, és így akarna megvédeni. – Igaz, drágám? – Büszkén mosolyog rám. – Ne szerénykedj. – Publikál? – néz rám Antony minden eddiginél nagyobb érdeklődéssel. – Nocsak. Ez igazán érdekes. Melyik folyóiratban? Kétségbeesetten bámulok Magnusra. Mi a fenéről beszél? – Emlékszel – próbálja eszembe juttatni. – Nem te mondtad, hogy megjelent egy írásod abban a fizikoterápiás hetilapban? Uramisten. Ne. Ezért kinyírom. Hogy tehetett ilyet? Miért hozta szóba? Antony és Wanda érdeklődve néznek rám, a válaszomra kíváncsiak. Még Felix is abbahagyja az olvasást. Szemmel láthatóan azt várják, mérföldkőnek számító felfedezést jelentek be a fizikoterápia nomád törzsekre gyakorolt kulturális hatásáról, vagy valami ilyesmiről. – A Fizikoterapeuták Hetilapjában volt – motyogom végül lesütött szemmel. – Az nem is igazi folyóirat, inkább… inkább csak magazin. Egyszer leközölték egy levelemet. – Valamilyen kutatásról? – kérdezi Wanda. – Nem. – Nagyot nyelek. – A páciensek testszagáról írtam. Azt javasoltam, talán gázmaszkot kellene viselnünk munka közben. Ez olyan… tudják… humorosnak szántam. Néma csönd. Megsemmisülten állok, ájulás környékez, ahhoz sincs erőm, hogy a fejemet fölemeljem. – De ott van a szakdolgozatod is – szólal meg Felix. – Egyszer meséltél róla. – Meglepetten felé fordulok, és őszinte biztatást látok a tekintetében. – Igen… de az nem jelent meg sehol. – Sután vállat vonok. – Egyszer szívesen elolvasnám. – Oké. – Elmosolyodom, de én is érzem, mennyire szánalmas ez. Dehogy akarja elolvasni, csak próbál kedves lenni. Ami igazán aranyos tőle, de csak tovább ront a helyzeten, én ugyanis huszonkilenc éves vagyok, ő meg tizenhét. Ráadásul, ha az volt a célja, hogy visszaadja az önbizalmamat a szülei előtt, akkor nem jött be, Tavishék ugyanis már rég nem figyelnek rám. – Természetesen a humor is egyfajta kifejezési forma, amivel számolni kell a kulturális narratívában – mondja Wanda kétkedő hangon. – Mintha Jacob C. Goodson 39

Lábjegyzetekben viszont elég jó vagyok. Azt igazán rám bízhatták volna.

publikált volna egy érdekes tanulmányt a témában „Miért viccel az ember?” címmel, és… – Szerintem inkább „Valóban viccel az ember?” volt a címe – javítja ki Antony. – Kétségkívül érdekes tézis, de… És így tovább. Kifújom a levegőt, ég az arcom. Nem bírom tovább. Azt akarom, hogy a nyaralásról kérdezzenek, az EastEndersről vagy valami más, normális témáról. Őszintén szeretem Magnust, de öt perce léptem be a házba, és máris kész idegroncs vagyok. Hogy fogom túlélni a karácsonyt minden évben? Mi van, ha a gyerekeink is mind szuperokosak lesznek, nem értem majd, mit mondanak, és lenéznek, mert nekem nincs doktori címem? Fura szagot érzek, és ráeszmélek, odaégett a bolognai. Wanda a tűzhely mellett áll, Arisztotelészről magyaráz valamit, és közben észre sem veszi. Óvatosan kiveszem a kezéből a fakanalat, és keverem. Hála Istennek, ehhez nem kell Nobel-díj. A vacsora elkészítésével legalább hasznossá tudom tenni magam. De egy fél órával később már az asztal körül ülünk, és újra visszasüppedek szótlan pánikállapotomba. Nem csoda, hogy Antony és Wanda nem akarják, hogy Magnus feleségül vegyen. Nyilván azt gondolják, segghülye vagyok. Már majdnem elfogyasztottuk a bolognait, és még nem szóltam egy árva szót sem. Nagyon nehéz bekapcsolódni. A beszélgetés akár egy tornádó. Vagy inkább szimfónia. Igen. És én vagyok a fuvola. Nekem is megvan a magam hangja, szeretek is játszani, de nincsen karmester, aki megadhatná a lehetőséget. Így hát nagyokat nyelek, és hallgatok. – … a megbízott szerkesztő azonban sajnos másképp látja. Egyszóval nem adják ki újra a könyvemet. – Antony bánatosan csettint a nyelvével. – Tant pis. Feléledek. Végre értem, miről beszélnek, és hozzá is tudok szólni! – Ez rettenetes! – mondom együtt érzően. – Miért nem akarják újra kiadni? – Mert nincs olvasóközönsége. Akkor adják ki, ha van rá igény. – Antony színpadiasan felsóhajt. – Mindegy. Nem számít. – Már hogyne számítana! – jövök tűzbe. – Mi lenne, ha mindnyájan írnánk a szerkesztőnek, és olvasónak kiadva magunkat, követelnénk a könyv újbóli megjelentetését? Gondolatban már fogalmazom is a levelet. Tisztelt Uram, döbbenten értesültem, hogy ennek a csodálatos könyvnek nem jelenik meg újabb kiadása. Kinyomtathatnánk különböző betűtípussal, és feladhatnánk őket az ország más-más részéről… – És aztán megvennél belőle ezer példányt? – kérdezi Antony rideg tárgyilagossággal. – Hát… ööö… – dadogom. – Talán… – Mert ha a kiadó megjelentet ezer példányt a könyvemből, ami aztán nem fogy el, még a korábbinál is rosszabb pozícióba kerülök. – Kegyetlenül elmosolyodik. – Érted már? Életemben nem éreztem még ennyire ostobának magam. – Igen – motyogom. – Persze. Én… én csak… Elnézést. Igyekszem uralkodni az érzéseimen, nehogy elbőgjem magam, és nekiállok leszedni a tányérokat. Magnus éppen egy gondolatmenetet vázol fel Felixnek egy papírlapon, abban sem vagyok biztos, hallotta, amit mondtam. Szórakozottan rám mo-

solyog, és megpaskolja a fenekemet, miközben elmegyek mellette. Őszintén megvallva ettől nem lesz jobb a kedvem. De amikor visszaülünk, hogy elfogyasszuk a pudingot, Magnus a villájával megkocogtatja a poharát, és feláll. – Szeretnék köszöntőt mondani Poppy tiszteletére – szólal meg határozottan. – Üdvözölni akarom a családban. Poppy nemcsak gyönyörű, hanem figyelmes és vicces is, egyszóval csodálatos teremtés. Nagyon szerencsés fickó vagyok. Körbehordozza tekintetét az asztal körül, akad-e valaki, aki ellenkezni merészel vele. Hálás mosolyt küldök felé. – És egyben anyát és apát is üdvözlöm újra itthon. – Magnus megemeli a poharát, mire mindketten bólintanak. – Nagyon hiányoztatok! – Nekem nem – kotyogja közbe Felix, mire Wanda elneveti magát. – Azt mindjárt gondoltam, te hálátlan kölyök! – És végezetül… – Magnus ismét megkocogtatja a poharát, hogy magára irányítsa a figyelmet. – Természetesen… boldog születésnapot, anya! Sok ilyen napban legyen még részed, Isten éltessen! – Csókot dob neki az asztal fölött. Micsoda? Mit mondott? Arcomra fagy a mosoly. – Boldog születésnapot, Wanda drágám! – Antony magasba emeli a poharát. Ma van az anyja születésnapja? Nekem nem is szólt róla. Még egy üdvözlőlap sincs nálam. Ajándékról nem is beszélve. Hogy tehette ezt velem? A férfiak borzalmasak. Felix csomagot varázsol elő a széke alól, és átnyújtja Wandának. – Magnus – suttogom dühösen, amikor végre visszaül mellém. – Nem is mondtad, ma van anyád születésnapja. Egy szóval sem említetted! Igazán szólhattál volna! Összevissza hadarok az idegességtől. Először találkozom a szüleivel az eljegyzés óta, nem elég, hogy nem kedvelnek, és most még ez is. Magnus értetlenül néz rám. – Mi a baj, édesem? Hogy lehet ilyen nehéz a felfogása? – Én is hoztam volna ajándékot! – suttogom, miközben Wanda boldogan felkiált, és kicsomagolja a Felixtől kapott könyvritkaságot. – Ugyan! – Magnus nagyvonalúan int a kezével. – Anyát nem zavarja. Túl sokat aggódsz. Ne izgulj, mindenki imád, olyan angyali teremtés vagy. Amúgy tetszett a bögre? – A micsoda? – Halvány fogalmam sincs, miről beszél. – A „Friss házasok” feliratú bögre. Kint hagytam neked az előszobaszekrényen. Tudod, amit a nászutunkra vettem – magyarázza érteden arckifejezésem láttán. – Mondtam, hogy ott van. Szerintem vicces. – Nem láttam semmiféle bögrét – nézek rá üveges tekintettel. – Azt hittem, a szalaggal átkötött nagy dobozt kaptam tőled. – Miféle dobozt? – Most rajta az értetlenkedés sora. – És most, drágám – szólal meg Antony önelégült hangon. – Be kell vallanom, idén kicsit elszaladt velem a ló, amikor ajándékot választottam neked. Mindjárt behozom… Feláll, és az előszoba felé indul. Uramisten… Úgy érzem, mintha a belső szerveim kocsonyává változtak volna. Ne.

Kérlek. Csak azt ne… – Azt hiszem… – szólalok meg halkan, de cserbenhagy a hangom. – Azt hiszem… lehetséges, hogy… tévedésből… – Mi a…?! Az előszobából behallatszik Antony dühös kiáltása. – Ezzel meg mi történt? A következő pillanatban belép a szobába, kezében a doboz. A csomagolópapír leszaggatva, cafatokban lóg. Kihullik belőle a kimonó. Vadul lüktet a fejem. – Igazán sajnálom… – Alig bírok megszólalni. – Azt hittem… azt hittem, nekem szánták. És… kibontottam. Síri csönd borul az étkezőre. Senki nem szólal meg, az arcokra döbbenet telepszik. Még Magnus is dermedten ül. – Édesem… – kezdi bizonytalanul, aztán elhallgat; erre már tényleg nem tud mit mondani. – Annyi baj legyen! – szólal meg Wanda erőltetett vidámsággal. – Add csak ide! Kit érdekel a csomagolás? – De volt benne még valami! – Antony a dobozba gyűrt papírfecniket tapogatja. – Hol van a másik? Nem volt benne? Hirtelen rájövök, miről beszél, és némán nyüszítek kínomban. Mindig, amikor azt gondolom, ennél rosszabb már nem jöhet, beüt valami újabb katasztrófa. Úgy érzem, ennél mélyebbre már nem süllyedhetek. – Azt hiszem… Vagyis hogy… – Céklavörös arccal dadogok. – Ez az? – Kihúzom a kombinét a topom alól. Úgy bámulnak rám, mintha az asztalra hánytam volna. Az étkezőasztalnál ülök jövendőbeli anyósom alsóruhájában. Mint valami bizarr rémálomban, amiből felébredve az ember így szól: „Jézusom! Még szerencse, hogy csak álmodtam!” Tátott szájjal, sokkos állapotban merednek rám, mintha a Sikoly című festmény tanulmányait látnám magam körül. – Majd… majd kitisztíttatom – nyögöm ki végül rekedtes hangon. – Elnézést. Oké. Az este eddig a létező legborzalmasabb forgatókönyv szerint alakult. Egyetlen megoldás van: addig inni, míg a bor eltompítja az érzékeimet, vagy elájulok. Bármelyik következzék is be előbb. A vacsorának vége, mindenki túltette magát a kombinéincidensen. Többé-kevésbé. Úgy döntöttek, családi poént gyártanak belőle, ami nagyon kedves tőlük, de ez azt jelenti, Antony állandóan ilyen és ehhez hasonló, fergetegesen vicces megjegyzéseket tesz, mint: „Ki kér egy kis csokoládét? Persze, csak ha Poppy még nem falta fel”. Tudom, elő kellene vennem a humorérzékemet, és együtt nevetni velük, de minden egyes alkalommal összerezzenek, mintha pofon vágtak volna. A nappaliban ülünk a régimódi, hepehupás kanapén, és Scrabble-t játszunk. Tavishék megszállott Scrabble-rajongók. Különleges, elforgatható táblájuk van, a betűk elegáns, fából készült lapocskákra vannak vésve, sőt még egy bőrkötéses könyv is tartozik a készlethez, amiben az összes eredmény szerepel 1998-ig visszamenően. Wanda vezeti az összesített ranglistát, Magnus nem sokkal lemaradva a második. Antony az első, és a TÚLZÁS (74 pont) szót rakja ki. Wanda szava az IRÍDIUM (65 pont). Felix megoldása a KARIATIDA (80 pont). Magnus azt rakja ki, hogy

KONTÚZIÓ (65 pont).40 Én pedig azt, hogy CICA (5 pont). Az én családomban a CICA jó szónak számítana. Öt pont tisztességes eredmény lenne. Senki nem vetne lesajnáló pillantásokat rám, nem köszörülné a torkát, és nem kellene a világ ostobájának éreznem magam. Nem szoktam a múlton merengeni vagy a régi időkről nosztalgiázni. Egyszerűen nem az én stílusom. De Tavishék nappalijában ülve, a perzsaszőnyegek és az ódon könyvek poros szagába burkolózva, miközben megsemmisülten meredek a kandallóban parázsló tűzre, óhatatlanul is eszembe jut. Csak villanásnyi időre. Egy apró emlékkép. A konyhában ülünk. Két kisöcsémmel, Tobyval és Tommal, pirítóst eszünk marmite-tal, és közben Scrabble-t játszunk. Élénken emlékszem; még a marmite ízét is érzem a számban. Toby és Tom annyira szerettek volna nyerni, hogy plusz betűket gyártottak kartonpapírból, és eldöntötték, mindenki annyit használhat fel, amennyit csak akar. A konyha tele kivágott papírnégyzetekkel, rajtuk golyóstollal odavésett betűk. Tom hat Z-t csinált magának, Toby vagy tíz E-t. És még így sem képesek négy pontnál többet szerezni körönként, ezért sértődötten azt hajtogatják, „Nem igazság! Nem igazság!”. Érzem, könnybe lábad a szemem, ezért gyorsan elhessegetem az emléket. Ostobaság. Ne légy nevetséges! Először is, ez az új családom, ahová beilleszkedni próbálok. Másodszor, Toby és Tom már egyetemisták. Mély hangjuk van, sőt Tomnak még szakálla is. Soha nem vesszük már elő a Scrabble-t. Azt sem tudom, hol van. Harmadszor… – Poppy? – Tessék? Ja, igen! Gondolkodom… azonnal… A második körben járunk. Antony kiegészítette a TÚLZÁS-t TÚLZÁSOK-ra. Wanda egyszerre rakta ki, hogy ID41 és IRDAL. Felix új szava a LICIT, Magnusé pedig a NYEKK. Felix megóvta, de kiderült, benne van a szótárban, és jó sok pontot jelentett Magnusnak, mert kettős szóérték mezőre sikerült kiraknia. Felix most kávét főz, én pedig már vagy öt perce rakosgatom reménytelenül a saját betűimet. Végtelenül megalázó a helyzet. Nem lett volna szabad beleegyeznem a játékba. Bámulom azokat a hülye betűket, de semmi más nem jut eszembe. Akárhogy erőlködöm, ez a legjobb szó, amivel elő tudok állni. – A-L-M-A – olvassa fel Antony előzékenyen, ahogy leteszem a betűimet. – Alma. Mint a gyümölcs, ugye? – Szép volt! – dicsér meg Magnus őszinte lelkesedéssel. – Hat pont! Képtelen vagyok a szemébe nézni. Szánalmasan babrálok két másik betűvel – egy P és egy L –, mintha azok segíthetnének. – Poppy. – Felix lép be az ajtón, kezében tálcával. – Csörög a telefonod a konyhában. Mit raktál le? Ja, „alma”. – A táblára néz, lebiggyeszti az ajkát, de Wanda figyelmeztető pillantást vet rá. Nem bírom tovább. – Megnézem, ki keres, ha nem probléma – mondom. – Hátha fontos. Kimenekülök a konyhába, előhalászom a telefont a táskámból, és nekidőlök a még langyos gáztűzhelynek. Három üzenetem van Samtől. Az első „Sok szerencsét!”; még két órával ezelőtt érkezett. A következő húsz perce: „Kérhetek egy szívességet?”, majd 40 41

A szavak többségének jelentéséről sejtelmem sincs. Kiderült, hogy ez is egy szó. Itt haljak meg, ha hallottam már róla.

nem sokkal később ez: „Ott van?”. A nem fogadott hívás is ő volt. Úgy döntök, jobb, ha kiderítem, mit akar. Miközben kicsöng, mogorván csipegetek a konyhapulton álló születésnapi torta maradványaiból. – Na végre. Poppy. Megtenne nekem egy óriási szívességet? – mondja, amint létrejön a kapcsolat. – Nem az irodában vagyok, és vacakol a telefonom. Sehogy sem akar csatlakozni a nethez, és el kell küldenem egy e-mailt Viv Amberley-nek. Megtenné? – Ó, igen, Vivien Amberley… – kezdem fontoskodó hangon, aztán gyorsan elhallgatok. Valószínűleg nem kellene elárulnom, a teljes levelezését végigolvastam vele. A stratégiai osztályon dolgozik, és megpályázott egy állást az egyik konkurens tanácsadó cégnél. Sam mindenáron meg akarja tartani, de sehogy sem sikerül, és Vivien azt mondta, holnap beadja a felmondását. Oké, tudom, túlságosan kíváncsi vagyok. De ha az ember egyszer olvasgatni kezdi más e-mailjeit, nem lehet abbahagyni. Tudni akarja, mi történt. Mint kábítószert görgeti a végeláthatatlan e-mail váltásokat, és próbálja kisilabizálni a sztorit. És mindig fordított sorrendben. Mintha visszafelé tekercselnénk az élet fonalát. – Nagyon hálás lennék, ha elküldene neki egy rövid e-mailt – mondja Sam. – Valamelyik e-mail címemről a [email protected], megvan? Most őszintén. Mi vagyok én, a személyi asszisztense? – Háát… jól van – felelem morcosan, és az e-mail címre kattintok. – Mit írjak? – Szia, Viv. Szeretném még egyszer átbeszélni veled ezt az egészet. Kérlek, hívj fel, találkozzunk holnap, amikor jó neked. Biztos vagyok benne, hogy sikerül megoldást találnunk. Sam. Gondosan beírom a szöveget a nem bekötözött kezemmel – aztán tétovázom. – Elküldte? – kérdezi Sam. Hüvelykujjam a Küldés gomb fölött, de képtelen vagyok megnyomni. – Halló? – Ne szólítsa Vivnek – bukik ki belőlem. – Utálja. Azt szereti, ha Viviennek hívják. – Micsoda?– kérdezi felháborodva. – Honnan a pokolból… – Az egyik régebbi e-mailben volt, amit továbbküldtem. Kérte Peter Snellt, ne hívja Vivnek, de az nem foglalkozott vele. Akárcsak Jeremy Atheling. És most maga is Vivnek szólítja! Rövid hallgatás. – Poppy – szólal meg végül. Látom magam előtt, amint összevonja sötét szemöldökét. – Maga olvassa az e-mailjeimet? – Nem! – védekezem. – Csak rápillantottam néhányra… – Biztos ebben a Viv dologban? – Igen! Hát persze! – Utánanézek a leveleim között… – Várakozás közben darabka cukormázat dugok a számba. Sam hamarosan ismét beleszól: – Igaza van. – Persze, hogy igazam van! – Oké. Átírná a megszólítást Vivienre? – Tartsa egy másodpercig. – Kijavítom az üzenetet, és elküldöm. – Rendben, elintézve.

– Köszönöm. Hála a maga szemfülességének! Mindig ilyen gyorsan vág az esze? Igen, hogyne. Olyan gyorsan vág, hogy az egyetlen szó, amit ki tudok rakni Scrabble-ben, az „alma”. – Igen, mindig – felelem ironikusan, de nem hiszem, hogy feltűnik neki a hangsúly. – Az adósa vagyok. Elnézést, hogy megzavartam az estéjét. De ez nagyon sürgős volt. – Semmi gond – felelem megértően. – Tudja, biztosra veszem, Vivien igazából szeretne a White Globe Consultingnál maradni. Hoppá. Ez csak úgy kicsúszott a számon. – Ó, valóban? Mintha azt mondta volna, nem olvasta el az e-mailjeimet. – Nem is! – vágom rá gyorsan. – Illetve… na jó… talán egyet vagy kettőt. Elegendőt ahhoz, hogy legyen véleményem. Kurtán felnevet. – Rendben, Poppy Wyatt, halljuk, mi a véleménye? Mindenkit megkérdeztem, aki csak él és mozog, miért ne hallgatnám meg magát is? Miért akar az egyik legjobb stratégánk átmenni egy kisebb céghez, amikor ajánlottam neki mindent, amit csak el lehet képzelni, előléptetést, pénzt, több szereplési lehetőséget… – Éppen ez a baj – vágok közbe zavartan. Hát tényleg nem veszi észre magától? – Semmi ilyesmire nem vágyik. Így is kikészül a stressztől, annyira nagyok az elvárások vele szemben, a médiában való szereplés pedig csak rátesz egy lapáttal. Mint amikor egyik pillanatról a másikra nyilatkoznia kellett a rádióban. Hosszú csönd a vonal másik végén. – Most már árulja el, mi folyik itt – szólal meg végül Sam. – Honnan a fenéből tud ilyeneket? Ezt most már nem tudom kimagyarázni. – A személyi értékelésében volt – vallom be nagy sokára. – Annyira unatkoztam a metrón, és az egyik csatolt fájlban olvastam… – Ez nem volt benne az értékelésében. – A hangja egyre ingerültebb. – Nekem elhiheti, oda-vissza elolvastam azt a dokumentumot, és szóba sem került benne a médiaszereplés… – Nem a legutóbbiban volt – szakítom félbe egyre nagyobb zavarban. – A három évvel ezelőtti értékelésében. – Nem hiszem el, hogy ezt is bevallom neki. – Ráadásul az első e-mailben még utal is rá: „Kifejtettem az álláspontomat, de senki nem foglalkozik vele.” Szerintem erre gondol. Az igazat megvallva, együtt érzek Viviennel. Én is beparáznék, ha egyszer csak nyilatkoznom kellene a rádióban. A műsorvezetők mind olyanok, mint Antony meg Wanda. Újabb hosszú csönd. Már elbizonytalanodom, hogy Sam ott van-e még a vonal másik végén, amikor megszólal: – Lehet benne valami – mondja. – Lehet benne valami. – Csak úgy eszembe jutott – visszakozom azonnal. – Valószínűleg rosszul gondolom. – De miért nem említette, amikor beszéltünk? – Talán szégyelli. – Megvonom a vállam. – Talán azt gondolja, egyszer már elmondta, mi a problémája, mégsem hajlandók figyelembe venni. Talán úgy érzi, egy-

szerűbb, ha más munkahelyet keres. – Oké. – Sam nagyot sóhajt. – Köszönöm. Utánanézek. Nagyon örülök, hogy felhívtam, és még egyszer elnézést, amiért megzavartam az estéjét. – Semmi gond. – Komoran lehajtom a fejem, és újabb süteménymorzsákat csipegetek. – Őszintén szólva örülök, hogy elszabadulhattam kicsit. – Ennyire jó a buli? – Láthatóan viccesnek találja. – Bejött a pólya-trükk? – Higgye el, az a legkisebb problémám. – Mi a baj? Lehalkítom a hangom, és az ajtóra pillantok. – Scrabble-parti. Kész rémálom. – Scrabble? – kérdez vissza meglepetten. – Nagyszerű játék. – De nem akkor, ha egy csapat zsenivel játszik az ember. Olyan szavakat írnak, hogy „irídium”, nekem meg csak annyi sikerül, hogy „alma”. Samből kitör a nevetés. – Örülök, hogy ennyire viccesnek találja – mondom durcásan. – Jól van, ne haragudjon. – Abbahagyja a nevetést. – Az adósa vagyok. Diktálja le a betűit. Majd én kitalálok egy jó szót magának. – Nem emlékszem rájuk! – A szememet forgatom. – A konyhában vagyok. – Valamire csak emlékszik. Gondolkozzon! – Rendben. Van egy Y. Meg egy S. – Ez a beszélgetés annyira abszurd, hogy önkéntelenül is elnevetem magam. – Menjen vissza, és nézze meg a többit, aztán küldje el SMS-ben. Kitalálok magának egy szót. – Azt hittem értekezleten van! – Scrabble-zni értekezlet alatt is tudok. Komolyan beszél? Ez a legröhejesebb, legeszementebb ötlet, amit valaha hallottam. Ráadásul csalás lenne. Egyébként is, ki mondta, hogy jó Scrabble-ben? – Oké – felelem néhány másodpercnyi hallgatás után. – Hamarosan küldöm. Visszamegyek a nappaliba; a táblán már újabb adag lehetetlen szó vár. Valaki kirakta, hogy UMBULDA. Ez is egy szó? Úgy hangzik, mintha eszkimóul lenne. – Minden rendben, Poppy? – kérdezi Wanda erőltetett szívélyességgel, amiből azonnal tudom, rólam beszéltek. Valószínűleg közölték Magnusszal, ha elvesz, akkor azonnal kitagadják. – Persze! – igyekszem vidámnak tűnni. – Csak az egyik páciensemmel beszéltem. – Teszem hozzá a hátam mögött keresztbe tett ujjakkal. – Néha vállalok online konzultációt, ezért ha nem probléma, lehet, hogy váltok még vele néhány üzenetet. Senki nem felel. Mindnyájan a betűik fölé görnyednek. Felemelem a telefonomat, hogy az egész tábla benne legyen a saját betűimmel együtt, és lefényképezem. – Csak családi fotót akartam készíteni! – magyarázkodom, amikor a villanásra mindenki fölnéz. Közben a képet már el is küldöm Samnek. – Te jössz, Poppy – szólal meg Magnus. – Akarod, hogy segítsek, drágám? – teszi hozzá halkan.

Tudom, kedveskedni akar, de van valami a hangsúlyában, amitől összerezzenek. – Nem kell, köszönöm. Majd megoldom. – Rakosgatom a betűket oda-vissza, igyekszem magabiztosnak tűnni. Néhány perc múlva a telefonomra pillantok, hátha valami csoda folytán közben jött egy SMS, csak nem hallottam – de semmi. Mindenki a saját betűivel vagy a táblával van elfoglalva. Feszült a hangulat, mint valami vizsgán. Egyre szaporábban pakolgatom a betűimet, hátha beugrik valami fantasztikusan jó szó. De hiába, bárhogy töröm a fejemet, semmi sem akar eszembe jutni. Kirakhatnám, hogy SÁL. Vagy LÁP. A telefonom néma. Sam biztosan csak viccnek szánta, hogy segít. Persze hogy csak viccnek szánta. Belepirulok a megaláztatásba. Mégis mire számítottam, amikor elküldtem neki a Scrabble-tábla képét? – Van valami ötleted, Poppy? – kérdezi Wanda bátorító hangon, mintha valami értelmi fogyatékos gyerekhez beszélne. Eszembe jut, amíg a konyhában voltam, Magnus biztosan megkérte a szüleit, legyenek kedvesek hozzám. – Csak két lehetőség között vacillálok – felelem derűs mosollyal. Oké. Nem húzhatom tovább. Legyen a LÁP. Nem, inkább a SÁL. Nem tök mindegy? Megszégyenülten a táblára helyezem az S-t meg az Á-t, amikor a telefonom ismét pittyen egyet. SMS-em jött. SELYPES. Használja hozzá a NYEKK E-jét. Hármas szóérték, plusz 50 pont.

Uramisten. Önkéntelenül felnevetek, mire Antony szúrós pillantást vet rám. – Elnézést – mondom gyorsan. – Csak… csak a páciensem poénkodik. Újabb üzenet. Tájnyelvi szó. Robert Burns egyik versében is szerepel.

– Szóval ez lenne a szó, Poppy? – Antony szánalmas próbálkozásomat tanulmányozza. – Sál? Igazán nagyszerű! Ügyes vagy! Szívélyessége olyan, mintha kést forgatna a gyomromban. – Elnézést. Eszembe jutott egy másik. Inkább legyen ez Gondosan kirakom a táblára, hogy SELYPES, majd hátradőlök, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon Döbbent csend. – Poppy, édesem – szólal meg végül Magnus. – Létező szónak kell lennie, tudod. Nem találhatsz ki csak úgy… – Hogy? Nem ismered ezt a szót? – kérdezem meglepett hangon. – Elnézést. Azt hittem, közismert. – Selypes? – ízlelgeti Wanda kétkedve. – Hogy ejtik? J-vel? Vagy ez valami idegen szó, és „szelipesz” a kiejtése? Jesszusom, halványlila gőzöm sincs. – Ööö… hát az attól függ. Tájnyelvi szó – teszem hozzá tudálékosan, mintha Step-

hen Fry42 lennék. – Robert Burns is használta. Valamelyik este láttam róla dokumentumfilmet. Nagyon szeretem a költeményeit. – Nem is tudtam, hogy kedveled Burnst. – Magnus képtelen uralkodni elképedésén. – Pedig így van – mondom a tőlem telhető legmeggyőzőbb hangon. – Mindig is kedveltem. – Melyik versében fordul elő a „selypes” szó? – faggat Wanda. – Hát… – Nagyot nyelek. – Az egyik legszebb versében. Most nem jut eszembe a címe, de valahogy így van… Tétovázom, próbálom felidézni, hogyan is hangzik egy Burns-vers. Valamelyik szilveszteri buliban hallottam egyszer, de egy árva szót sem értettem belőle. – Selypesen sápítnak… a sudár susnyások… és így tovább – szakítom félbe magamat gyorsan. – Senkit nem akarok szavalással untatni Antony felemeli a fejét az értelmező szótár P-Z kötetéből, amit azonnal levett a polcról, amikor kiraktam a szavamat. – Igaza van. – Őszinte döbbenet ül ki az arcára. – „Selypes. A selypítő népies alakja.” Nocsak, nocsak. Igazán szép találat. – Bravó, Poppy! – Wanda összeadja a pontokat. – Szóval ez hármas szóérték, plusz ötven pont… az annyi mint… százharmincegy pont! Az eddigi legmagasabb pontérték! – Százharmincegy? – Antony kiveszi a papírt a kezéből. – Biztos vagy benne? – Gratulálok, Poppy! – Felix az asztal fölött áthajolva megrázza a kezemet. – Ugyan, semmiség. – Szerényen körbemosolygok. – Folytathatjuk?

ÖT

Nyertem! Én nyertem Scrabble-ben! Mindenki sokkos állapotba került. Igyekeztek titkolni, de láttam rajtuk. A felvont szemöldökök és a döbbent összenézések sűrűsödtek, és egyre leplezetlenebbé váltak a játék előrehaladtával. Amikor a SZARDONIX szóval megcsíptem a következő hármas szóértéket is, Felix tapsolni kezdett, és azt kiabálta: „Bravó!” Később, amikor a játék után Wandával rendet raktunk a konyhában, megkérdezte, gondolkodtam-e valaha azon, hogy nyelvészetet tanuljak. A nevem bekerült a családi Scrabble-könyvbe, és Antony felajánlott „a győztesnek egy pohár portóit”, a többiek pedig megtapsoltak. Csodás pillanat volt. Oké. Tudom, csaltam. Tudom, csúnya dolog volt. Őszintén szólva végig rettegtem a lebukástól. De némára állítottam a telefont, és egész idő alatt úgy SMS-eztem Sammel, hogy senki sem vette észre.43 És igen, természetesen bűntudatom van. Főleg azok után, hogy a játék felénél elké42 Stephen Fry a QI című kvízműsorból, nem a Jeeves and Woosterből. Bár valószínűleg Jeeves is hallott már Burns verseiről. 43 Antony és Wanda sosem felügyeltek írásbeli vizsgán? Csak kérdezem.

pedve megkérdeztem Samtől: Honnan ismer ilyen szavakat?

Mire a válasz: Nem én. Az internet.

Az internet? Annyira váratlanul ért a válasz, hogy azt sem tudtam, mit feleljek. Azt hittem, ezeket ő találja ki, nem csak beüti a scrabble.com-ra vagy tudom is én, hova. Azt írtam neki: Ez így CSALÁS!!!

Azonnal válaszolt: A határt már átlépte, akkor meg nem mindegy?

Majd hozzátette: De jólesett, hogy zseninek gondol.

Ettől, természetesen, megint nagyon ostobának éreztem magam. Ugyanakkor igaza volt. Ha már elkezdtem csalni, nem mindegy, milyen módszerrel? Tudom, ezzel csak újabb, jövőbeni problémát generálok magamnak. Tudom, Sam Roxton nem lesz mindig a vonal másik végén, hogy szavakat keresgéljen nekem a netről. Tudom, valószínűleg soha többé nem tudnám megismételni ezt a produkciót. Ezért máris azt tervezem, holnaptól visszavonulok a családi Scrabble-partiktól. A csúcson kell abbahagyni. Kész, vége. Magnus volt az egyetlen, aki nem gratulált nekem tiszta szívből – amin kicsit meglepődtem. Csak annyit mondott, „Szép volt”, mint a többiek, de nem ölelt át, és azt sem kérdezte meg, honnan ismerem ezeket a szavakat. És amikor Wanda játékosan megszidta, amiért nem árulta el nekik, hogy ilyen tehetséges vagyok, Magnus csak futólag elmosolyodott, és azt felelte, ő mondta, minden szempontból különleges vagyok. Ami nagyon kedves tőle, de kissé semmitmondó. A helyzet az, hogy Magnus lett a második. Lehetséges, hogy féltékeny a sikeremre? Tizenegy óra van, és már az én lakásomban vagyunk. Eljátszom a gondolattal, hogy megbeszélem Magnusszal, de mire elhatározom magam, eltűnik a szobában, hogy felkészüljön a másnapi előadására, aminek „Szimbólumok és szimbolikus gondolatok Dante költészetében”44 a címe. Így hát végignyúlok a kanapén, és inkább továbbküldök néhány újabb e-mailt Samnek. Elolvasok párat, és bosszús leszek. Az e-mailek legalább fele emlékeztető vagy Amikor Magnus először mondta, hogy a szimbólumokkal foglalkozik, úgy értettem, hogy cimbalmokkal. Amiket ütögetnek. Ezt persze sosem vallottam be neki. 44

sürgető üzenet. Még mindig nem nyilatkozott a konferencia szállásügyében, sem a jótékonysági futásról, és a fogorvosának sem válaszolt. Sőt, a James & Jamestől is üzentek, bármikor átveheti a méretre készült öltönyét. Hogyan képes valaki figyelmen kívül hagyni egy új ruhát? Alig néhány ember van, akinek azonnal válaszol. Az egyik egy, Vicks nevű nő a PR-részlegről. Nagyon hivatalos és tömör, akárcsak Sam, valami sajtókonferenciára készülnek, amin közösen fognak részt venni. Vicks legtöbbször Samet és Violetet is beírja a címzettek közé, de mire továbbküldöm Samnek, már válaszol is rá. A másik egy, Malcolm nevű pasas, aki szinte óránként kikéri Sam véleményét valamivel kapcsolatban. És természetesen Sir Nicholas Murray, nyilvánvalóan valami idős és befolyásos úriember, aki jelenleg a kormánynak dolgozik.45 Nagyon szoros kapcsolatot ápolnak, már ha az e-mailekből meg lehet ezt ítélni. Úgy leveleznek, mint két régi barát. A felét sem értem annak, amit írnak – különösen a belső poénokat –, de a hangvétel önmagáért beszél, akárcsak a tény, Sam több e-mailt vált Sir Nicholasszal, mint mindenki mással együttvéve. Sam cége egyértelműen valami tanácsadó cég. Megmondják más cégeknek, hogyan intézzék az ügyeiket, és sok „könnyítést” eszközölnek, bármi legyen is az. Egyfajta közvetítők, ha jól értem. Biztosan sikeresek, mert Sam rendkívül népszerű. Csak ezen a héten három koktélpartira hívták, jövő héten pedig egy magánbank által szervezett céllövészetre hivatalos. Egy, Blue nevű lány pedig már harmadszor írt neki, lenne-e kedve részt venni a Johnson Ellison és a Greene Retail fúziójának alkalmából tartott fogadáson. A Savoyban lesz dzsessz-zenekarral, svédasztallal, és kis ajándékcsomaggal minden vendég számára. És még mindig nem válaszolt. Hihetetlen. Egyszerűen nem értem. Ha engem meghívnának egy ilyen fantasztikus rendezvényre, azonnal visszaírnék: „Igen! Nagyon köszönöm! Már alig várom! ☺ ☺ ☺” Ő meg tudomást sem vesz róla. A szememet forgatva továbbítom neki az e-maileket, majd írok neki egy SMS-t: Köszönet még egyszer a Scrabble-ért! Az imént küldtem néhány e-mailt. Poppy

A következő pillanatban megcsörren a telefonom. Sam hív. – Ó, helló… – szólnék bele, de azonnal félbeszakít. – Maga egy zseni! Valami azt súgta, Vivien ma sokáig dolgozik, és sikerült elcsípnem chaten. Szóba hoztam, amit maga felvetett, és igaza volt! Holnap még átbeszéljük, de úgy érzem, sikerül maradásra bírnom. – Ó – mondom elégedetten. – Nagyszerű! – Nem – javít ki határozottan. – Ez nem nagyszerű. Ez fantasztikus. Hihetetlen. Tudja, mennyi időt, pénzt és fejfájást spórolt meg nekem? A lekötelezettje vagyok. – Egy pillanatra elhallgat. – Ja, és abban is igaza volt, hogy utálja, ha Vivnek szólítják. Úgyhogy kétszeresen is a lekötelezettje vagyok. – Nem tesz semmit! Szívesen máskor is. – Hát… csak ennyit akartam mondani. Nem tartom föl. 45 Nem mintha kutakodnék az e-mailekben. De óhatatlanul is vetek rájuk egy pillantást, amikor továbbküldöm őket, és nem tudom nem észrevenni a Parlamentre vagy a Downing Streetre tett utalásokat.

– Jó éjt! Örülök, hogy megoldódott a probléma. Amint leteszem, eszembe jut valami, és gyorsan küldök egy SMS-t. Fogorvoshoz bejelentkezett már? Tönkremennek a fogai!!!!

Néhány másodperc múlva érkezik a válasz: Vállalom a kockázatot.

Vállalja a kockázatot? Elment az esze? A nagybátyám fogorvos, a nagynéném pedig fogászati asszisztens, úgyhogy tudom, miről beszélek. Megkeresem a neten a legundorítóbb, legvisszataszítóbb fényképet, amit csak rossz fogakról találok: megfeketedett, hiányos fogsor. A hideg is kiráz tőle. Rákattintok a Küldés gombra, és elküldöm neki. Szinte azonnal jön a válasz: Ijedtemben kiöntöttem az italomat.

Nevetve írok vissza: Ijedjen is meg!!!!

Majdnem hozzáteszem, hogy „Willow biztosan nem örülne, ha kihullanának a fogai!!!!”, de még időben meggondolom magam. Tudni kell, hol a határ. A rengeteg SMS ellenére nem ismerem ezt a pasast. A menyasszonyát pedig még annyira sem. Bár igazság szerint úgy érzem, mintha Willow-t nagyon is jól ismerném. De nem jó értelemben. Soha életemben nem találkoztam még olyan csajjal, mint ő. Hihetetlen nőszemély. Mióta nálam van a telefon, már legalább húsz e-mailt küldött Samnek. Egyik idegesítőbb, mint a másik. Egy idő után legalább azzal felhagyott, hogy közvetlenül Violet címére küldje a leveleket, de továbbra is minden e-mailről másolatot küld Sam személyi asszisztensének is, mintha minden létező módon igyekezne elérni a vőlegényét, és közben az sem érdekelné, ki látja azokat az üzeneteket. Egyébként is, miért kell e-mailben küldözgetnie a legszemélyesebb gondolatait? Miért nem az ágyban beszélik meg az ilyesmit, mint más normális emberek? Ma este például arról írt, amit előző éjjel álmodott Samről, és egyszerre érzi magát bezárva és semmibe véve. Meg Sam tisztában van-e vele egyáltalán, „mennyire mérgező” a személyisége? Van fogalma róla, milyen KÁROS hatással van a lelkére? Legszívesebben azonnal válaszolnék neki. Be is írom: Tisztában vagy vele, NEKED mennyire mérgező a személyiséged, te kígyó?

Aztán kitörlöm. Természetesen. A legbosszantóbb, hogy sosem látom Sam válaszát, mert Willow nem azokra felel, hanem mindig új e-mailt kezd. Néha egészen barátságos üzeneteket küld – mint tegnap, amikor csak ennyit írt: „Nagyon, nagyon különleges férfi vagy, ugye, tudod, Sam?” Ez igazán édes volt tőle. De tízből kilenc e-mailben csak siránkozik. Önkéntelenül is megsajnálom Samet.

Mindegy. Az ő élete. Az ő menyasszonya. Mi közöm hozzá? – Drágám! – Magnus lép a szobába, és félbeszakítja a gondolatmenetemet. – Szia! – Gyorsan az ölembe ejtem a telefont. – Befejezted a munkát? – Csevegtél a lányokkal? – néz a mobilra. Diplomatikusan elmosolyodom, és a zsebembe csúsztatom a készüléket. Tudom, tudom, tudom. Ez nem helyes. Hogy titkolózom Magnus előtt. Nem beszélek neki se a gyűrűről, se a telefonról. De hogy hozzam szóba? Mivel kezdjem? És könnyen lehet, megbánnám. Mi van, ha bevallom, nagy ribillió támad, aztán fél órával később előkerül a gyűrű, és rájövök, jobb lett volna egy szót sem szólni? – Nagyon kiismertél már! – mondom végül, és röviden felnevetek. – Mit mondtak a szüleid a ma estéről? – Gyorsan arra a témára terelem a szót, ami tényleg érdekel. Tudni akarom, mit gondolnak rólam a szülei, és vajon megváltozotte a véleményük. – Ó, a szüleim. – Magnus ingerülten legyint, és a kanapéra ül. A karfán dobol az ujjaival, tekintete a távolba réved. – Jól vagy? – kérdezem aggódva. – Remekül. – Felém fordul, és egyszerre felderül az arca. Újra rám figyel. – Emlékszel az első találkozásunkra? – Igen. – Viszonzom a mosolyát. – Persze, hogy emlékszem. Megsimogatja a lábamat. – Arra számítottam, Brünhilda fog kezelésbe venni. De helyette te vártál rám. Nem szeretem, amikor Rubyt Brünhildának hívja. Nem az. Szép, kedves és szexi, csak icipicit vastag a karja. De nem mutatom ki a bosszúságomat, tovább mosolygok. – Olyan voltál, mint egy angyal abban a fehér köpenyben. Soha életemben nem találkoztam senkivel, aki ennyire szexi. – Keze egyre mohóbban simogatja a lábamat. – Legszívesebben ott helyben letepertelek volna. Magnus imádja ezt a történetet mesélni, én pedig imádom hallgatni. – Én is megkívántalak – hajolok közelebb hozzá, és finoman megharapom a fülcimpáját. – Amint megláttalak. – Tudom, hogy így volt. Láttam rajtad. – Félrehúzza a topomat, és orrát meztelen vállamhoz nyomja. – Poppy, menjünk egyszer vissza abba a szobába – suttogja. – Életem legnagyobb szexélménye volt. Te abban a fehér köpenyben, a kanapén, ahogy bekentél masszázsolajjal… Uramisten…46 Lassan lefejti rólam a szoknyát, és a kanapéról mindketten a szőnyegre csúszunk. A telefonom jelez, hogy újabb üzenetem érkezett, de szinte meg se hallom.
46

Oké. Lebuktam. A fegyelmi tárgyaláson nem árultam el a teljes igazságot. Tudom, ezzel minden szabályt megszegtem. Tudom, ellen kellett volna állnom a kísértésnek. A fizikoterápia etikai kódexe konkrétan ezzel a mondattal kezdődik: „Soha ne szexelj a pácienseddel a kanapén, bármi történjék is.” De mi van, ha senkinek nem ártok vele, és egyébként sem tudja meg egy lélek sem rajtunk kívül? Vállaljam érte a büntetést, és veszítsem el miatta a karrieremet? Mi értelme lenne? Ráadásul csak egyszer csináltuk. És tényleg gyorsak voltunk. (Nem rossz értelemben. Gyors értelemben.) Ruby meg egyszer bulit rendezett a klinikán, és kinyitotta az összes tűzajtót, ami egészségtelen, és minden biztonsági előírásnak ellentmond. Szóval senki sem tökéletes.

Később, amikor már lefekvéshez készülődünk, és testápolóval47 kenegetem magam, Magnus egyszer csak ledobja a bombát. – Ja, anya hívott este – mondja szájában a fogkefével. – Beszélt a bőrgyógyásszal. – Tessék? Kiköpi a fogkrémet, és kiöblíti a száját. – Paullal, a szomszédunkkal. Holnap eljön az esküvői próbára, hogy megnézze a kezedet. – Micsoda? – Ösztönösen ökölbe szorul a kezem, és testápolóval fröcskölöm tele a fürdőszobát. – Anya azt mondja, az égési sebekre nagyon oda kell figyelni, és szerintem igaza van. – Igazán nem kellett volna! – Próbálok uralkodni a hangomon, hogy Magnus ne vegye észre, mennyire pánikba estem. – Édesem. – Megpuszilja a kezemet. – Minden le van fixálva. Kilép a fürdőszobából, én pedig a tükörképemre meredek. A szex utáni boldog ragyogás eltűnt az arcomról. Ismét a rettegés fekete kútjába nézek. Mit tegyek? Nem verhetek át örökké mindenkit. A kezemen nincsen égési seb. Elveszítettem a jegygyűrűmet. Nem rendelkezem enciklopédikus tudással, amivel nyerni lehet Scrabble-ben. Szélhámos vagyok. – Poppy? – Magnus ismét felbukkan a fürdőszoba ajtajában, és sürgetően pillant rám. Tudom, le akar feküdni, mert holnap korán reggel indulnia kell Brightonba. – Megyek. Követem az ágyba, hozzá bújok, és egész hihetően sikerül előadnom, békésen álomba szenderülök. De közben belülről emésztem magam. Minden egyes alkalommal, amikor megpróbálok kikapcsolni, milliónyi gondolat rohan meg. Mi van, ha lemondom Pault, a bőrgyógyászt, és Wanda gyanút fog? Vagy jobb, ha szerzek egy valódi égési sérülést? Esetleg mondjak el mindent Magnusnak most azonnal? Próbálom elképzelni, hogyan zajlana ez utóbbi. Tudom, ez volna a helyes. Egy újság tanácsadó rovatában biztosan ezt javasolná a pszichiáter. Ébreszd föl, és mondd el neki! De képtelen vagyok rá. Ezt egyszerűen nem tehetem. És nem csak azért, mert Magnus mindig morcos, ha felébresztik éjszaka. Sokkos állapotba kerülne. A szülei mindig úgy gondolnának rám, mint a lányra, aki elveszítette a családi ékszert. Soha nem tudnám lemosni magamról. Egész életemben elkísérne. Ráadásul nem is kell megtudniuk. Ki sem kell derülnie. Mrs. Fairfax bármelyik pillanatban telefonálhat. Csak addig kell kihúznom valahogy… Vissza akarom kapni a gyűrűmet, óvatosan az ujjamra húzni, és megfeledkezni erről a szörnyűségről. Csak ennyit szeretnék. Az órára pillantok – 2:45 aztán Magnusra, amint békésen szuszog mellettem, és hirtelen megmagyarázhatatlan dühöt érzek. Neki, persze, nincsenek problémái! Kidugom a lábam a takaró alól, és a köntösömért nyúlok. Kimegyek a konyhába, és főzök magamnak egy gyógynövényteát. A magazinokban ezt ajánlják álmatlanság ellen, meg azt, fogjunk egy darab papírt, és írjuk le a problémáinkat.48 47

Ez is hozzátartozik az esküvő előtti szépségkúrához, aminek része a mindennapos bőrradírozás, a hidratálás, a heti egyszeri arcpakolás, hajpakolás, szempakolás, napi száz felülés és a rendszeres meditáció. Egyelőre a testápolóig sikerült eljutnom. 48 Még mit nem! Hogy aztán a pasink megtalálja?

A telefonom a konyhában tölt, és miközben azt várom, felforrjon a víz, végigpörgetem az új üzeneteket, és automatikusan továbbítom őket Samnek. Az egyik SMS egy páciensemtől jött, akinek nemrég műtötték a keresztszalagját, és nehezen gyógyul. Gyorsan megnyugtató üzenetet küldök neki, amiben leírom, igyekszem beszorítani holnapra.49 A forró vizet öntöm a kamillás–vaníliás teafilterre, amikor ismét csipog a telefon. Új üzenet érkezett. Miért nem alszik ilyen későn?

Sam. Ki más? Lekuporodom a konyhaasztalhoz, belekortyolok a teába, és visszaírok: Nem tudok aludni. És maga miért van fent ilyen későn? Beszélnem kell egy pasassal, aki LA-ben él. Miért nem tud aludni? Holnap romba dől az életem.

Oké, tudom, hogy enyhe túlzásnak tűnik, de jelen pillanatban akkor is így érzem magam. Nagy lehet a baj, ha már aludni sem tud. Miért dől romba az élete?

Ha ennyire kíváncsi, elmondom neki. A teámat kortyolgatva öt SMS-t írok tele az elveszett, előkerült, majd újra elveszett gyűrű történetével. Aztán beszámolok arról, Paul, a bőrgyógyász meg akarja vizsgálni a kezemet. Arról, Tavishék már így is éppen elég morcosak a gyűrű miatt, hát még ha kiderül, hogy elhagytam. És hogy kezdenek összecsapni a fejem fölött a hullámok. Úgy érzem magam, mint a szerencsejátékos, akinek csak egyetlen forgatás hiányzik a rulettasztalon, hogy minden jóra forduljon, de kifogyott a zsetonokból. Olyan vadul nyomogatom a gombokat, hogy megfájdul a vállam. Végzek néhány vállkörzést, iszom a teából, és már azon tűnődöm, kinyitok egy zacskó kekszet, amikor új SMS érkezik. Az adósa vagyok.

Elolvasom, és vállat vonok. Oké. Az adósom. Na és? A következő pillanatban újabb üzenet. Szerzek magának egy zsetont.

Értetlenül meredek a kijelzőre. Nem értette, hogy azt a zsetonos példát Nem minden betegnek adom meg a telefonszámomat. Csak azoknak, akik hosszú ideje járnak hozzám, vagy szemmel láthatóan segítségre van szükségük, esetleg ha vészhelyzetről van szó. Ez a fickó az a fajta, aki azt mondja, minden rendben van, de közben látom, borzalmas kínokat áll ki. Én ragaszkodtam hozzá, hívjon fel, ha bármi problémája akad, sőt ezt a feleségének is elismételtem, nehogy otthon szenvedjen hősiesen. 49

csak metaforának szántam? Ugye nem valódi pókerzsetonról beszél? Hiányzik a forgalom napközben megszokott morajlása, kísérteties csönd telepszik a konyhára, csak a hűtő halk zúgása hallatszik. A kijelzőre pillantok, megdörgölöm a szememet, és azon gondolkodom, hogy egyszerűen kikapcsolom a telefont, és lefekszem aludni. De aztán mégis inkább bepötyögöm a kérdést: Ezt meg hogy érti?

Szinte azonnal érkezik a válasz, mintha ő maga is rájött volna, hogy az előző SMS kissé fura volt. Van egy ékszerész barátom. Másolatokat készít a tévének. Nagyon élethűek. Nyerne vele egy kis időt.

Egy hamis gyűrű? Tényleg nem lehetek valami észkombájn. Nekem ugyanis eszembe sem jutott.

HAT

Oké. A hamis gyűrű rossz ötlet. Legalább ezer okot fel tudnék sorolni, hogy miért. Például: 1. Tisztességtelen megoldás. 2. Valószínűleg nem lenne elég hiteles. 3. Etikátlan lenne.50 Ennek ellenére másnap délelőtt tízkor a Hatton Gardenben grasszálok egyedül, és próbálom elrejteni kocsányon lógó szememet. Soha nem jártam még a Hatton Gardenben, azt sem tudtam, hogy létezik. Egy utca tele ékszerbolttal? Több gyémánt van itt egy-egy kirakatban, mint amennyit eddig összesen láttam életemben. Bármerre nézek, vevőcsalogató feliratok: akciókat, karátokat, tökéletes minőséget és méret utáni dizájnt ígérnek. Igazi város a városban – a jegygyűrűk paradicsoma. Párocskák sétálgatnak az utcán, a lányok mutogatnak a kirakatok mögötti ékszerekre, a férfiak pedig mosolyognak, de amint elfordul szívük választottja, láthatóan kiveri őket a víz. Még soha életemben nem jártam ékszerboltban. Legalábbis igaziban. Az én ékszereim mind áruházakból és bevásárlóközpontokból származnak. A tizenharmadik születésnapomra igazgyöngy fülbevalót kaptam a szüleimtől, de azt is nélkülem vették meg. Az ékszerboltok előtt elhaladva mindig úgy gondoltam, ezek az üzletek másoknak vannak fenntartva. De most, ha már itt vagyok, alaposan körülnézek. Ugyan ki venne meg egy sárga gyémántokból készült, pók alakú brosst 12 500 fontért? Ugyanolyan rejtély, mint az, kinek kellenek azok az újfajta kanapék forgó karfával, amiket a tévében reklámoznak. A tisztességtelen és az etikátlan ugyanazt jelenti? Erről Antonyt kellene megkérdeznem. Más körülmények között. 50

Sam barátjának üzlete a Mark Spencer Design nevet viseli, és szerencsére egyetlen sárga pók sincs a kirakatában. Csak számtalan platinába foglalt gyémánt meg egy táblácska a következő felirattal: „Ingyenpezsgő minden, eljegyzését ünneplő párnak. Tegye emlékezetessé a gyűrűválasztást!”. Utánzatokra vagy másolatokra azonban semmiféle utalás nincsen, ezért kezdek ideges lenni. Mi van, ha Sam félreértett? Mi van, ha zavaromban végül veszek egy valódi smaragdgyűrűt, és életem hátralévő részét azzal töltöm, hogy az árát törlesztem? Egyébként is, hol van Sam? Megígérte, eljön velem, és bemutat a barátjának. Azt mondta, itt dolgozik a környéken, bár azt nem árulta el, pontosan hol. Körülnézek. Különös, még sosem találkoztunk szemtől szembe, csak egyszer láttam messziről. Sötét hajú férfi halad határozott léptekkel az utca túloldalán, és egy pillanatra azt gondolom, talán ő az, de akkor mély hang szólal meg a hátam mögött: – Poppy? Megfordulok – és természetesen ez az igazi Sam: a göndör, fekete hajú férfi, akit a szálloda előcsarnokában láttam néhány másodpercre. Magasabb, mint ahogy emlékeztem, de vastag szemöldökéről és mélyen ülő szeméről azonnal felismerem. Sötét öltönyt, makulátlanul fehér inget és fekete nyakkendőt visel. Elmosolyodik, és egy pillanatra kivillan fehér, egyenletes fogsora. De nem sokáig lesz ilyen, ha hamarosan nem megy el fogorvoshoz. – Helló, Poppy. – Egy pillanatig habozik, majd kezet nyújt. – Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem. – Helló. – Bizonytalanul elmosolyodom, és kezet rázunk. Meleg, bizalomgerjesztő a kézfogása. – Szóval Vivien nálunk marad. – Oldalra billenti a fejét. – Hála a maga szemfülességének. – Ugyan. – Esetlenül megvonom a vállamat. – Igazán semmiség. – Komolyan mondom, nagyon hálás vagyok. Furcsa így szemtől szembe találkozni vele. Sűrű szemöldöke és göndör fürtjei elvonják a figyelmemet. SMS-ben könnyebb volt. Kíváncsi lennék, neki is van-e ilyen érzése. – Hát akkor. – Kezével az ékszerbolt felé int. – Bemegyünk? Az üzlet nagyon elegáns és nagyon drága. Eszembe jut, vajon Willow-nak is itt választott-e gyűrűt. Biztosan. Már a nyelvemen van a kérdés, de valahogy mégsem visz rá a lélek, hogy szóba hozzam. Nagyon kínos a helyzet. Túl sokat tudok róluk. A párok legtöbbjével pubban vagy az otthonukban találkozik az ember. Semleges témákról beszélget velük. Nyaralás, hobbi, Jamie Oliver-receptek. Csak nagy ritkán kerülnek szóba személyes kérdések. De velük kettőjükkel olyan érzésem van, mintha láttam volna egy dokumentumfilmet a kapcsolatukról, és még csak nem is tudnának róla. Tegnap éjjel találtam egy régi e-mailt Willow-tól, amiben azt írja: „Tudod, mennyi FÁJDALMAT okoztál nekem, Sam? Jobban meggyötörtél, mint egy kurva BRAZIL GYANTA!” Azt kívánom, bárcsak ne olvastam volna el. Ha egyszer találkozunk, semmi másra nem leszek képes gondolni, csak a brazil gyantára. Sam megnyomja a csengőt, és betessékel az apró üzlethelyiségbe. A félhomályból szürke kosztümös eladó bukkan elő. – Segíthetek? – Kellemes, nyájas hangja van, ami tökéletesen illik az üzlet vissza-

fogott dekorációjához. – Markot keressük – mondja Sam. – Sam Roxton vagyok. – Már várja önöket – bukkan fel egy másik galambszürke kosztümös hölgy. – Kísérd be őket, Martha. – Tölthetek egy pohár pezsgőt? – kérdezi Martha sokatmondó mosollyal, miközben a pult mögé lépünk. – Uram? Egy kis pezsgőt? – Köszönöm, nem – mondja Sam. – Én sem – teszem hozzá. – Biztos? – Rám kacsint. – Nagy pillanat ez mindkettőjük életében. Csak egy pohárral, hogy megnyugodjanak. Uramisten! Ez a nő azt hiszi, jegygyűrűt akarunk vásárolni. Segítségkérő pillantást vetek Samre, de nem veszi észre, a telefonját nyomogatja. Arról pedig szó sem lehet, hogy elmeséljem egy rakás vadidegennek, hogyan veszítettem el a felbecsülhetetlen értékű családi smaragdgyűrűt, és aztán hallgassam a döbbent kommentárokat. – Jól vagyok, köszönöm. – Félszegen rámosolygok. – Nem… vagyis… mi nem… – Micsoda gyönyörű karórája van, uram! – Martha tágra nyílt szemmel bámul Sam csuklójára. – Eredeti Cartier? Soha életemben nem láttam még ilyet közelről. – Köszönöm – bólint Sam. – Párizsban vettem egy aukción. Sam órája valóban lenyűgöző. Bőrszíj erősíti a csuklójára, tompa fényű, arany számlapja pedig egy másik kort idéz. Ráadásul Párizsban vette. Nagyon menő. – Gratulálok. – Martha megérinti a karomat, közelebb hajol, és lehalkítja a hangját. Csajok egymás közt. – Kiváló ízlése van. Maga aztán megfogta az isten lábát! A legtöbb férfiról, aki betér hozzánk, nem mondható el ugyanez. Borzalmas, hogy némelyiküknek mennyire nincs hozzá érzéke. De aki eredeti Cartier karórát vesz magának, az biztosan tud valamit! Egyre kínosabb. Mit mondhatnék erre? – Ööö… igaza van – motyogom lesütött szemmel. – Ó, elnézést, nem akartam zavarba hozni – mondja kedvesen Martha. – Ha a pezsgővel kapcsolatban esetleg meggondolnák magukat, szóljanak. Meg is érkeztünk. Jókora, betonpadlós hátsó szobába tessékel minket, ahol a falak mentén fémszekrények sorakoznak. Az asztal mögül kopottas farmert és keret nélküli szemüveget viselő barátságos fickó áll föl. Szívélyesen üdvözli Samet. – Sam! Ezer éve nem láttalak! – Mark! Hogy vagy! – Sam megpaskolja Mark hátát, aztán oldalra lép. – Hadd mutassam be Poppyt. – Örülök, hogy megismerhetem, Poppy. – Kezet ráz velem. – Ha jól értem, egy gyűrűmásolatra van szüksége. Szempillantás alatt hatalmába kerít a bűntudat. Muszáj ezt hangosan kimondania, mindenki füle hallatára? – Csak átmenetileg. – Halkan beszélek, szinte suttogok. – Csak amíg előkerül az igazi. Remélem, napokon belül. – Világos. – Bólint. – A másolat akkor is jól jöhet. Sok hasonló felkérést kapunk például utazások esetén. Rendszerint csak olyan ékszereknél vállaljuk másolat készítését, amit eredetileg is mi magunk terveztünk. De ha baráti szívességről van szó, néha tehetünk kivételt. – Mark Samre kacsint. – De igyekszünk diszkréten kezelni.

Nem akarjuk rontani a saját forgalmunkat. – Igen! – vágom rá gyorsan. – Természetesen. Én is diszkréciót szeretnék. Teljes körűt. – Van róla fényképe? – Tessék. – Előveszem a fotót, amit ma reggel nyomtattam ki a számítógépről. Én és Magnus vagyunk rajta az étteremben, ahol megkérte a kezemet. A szomszéd asztalnál ülő párt kértük meg, hogy fényképezzenek le minket. Büszkén emelem a bal kezemet, a gyűrű tisztán kivehető a képen. Fülig ér a szám örömömben – pontosan úgy is éreztem magam. A két férfi némán bámulja a képet. – Szóval ez az a pasas, akihez hozzá fog menni – szólal meg végül Sam. – A Scrabble-rajongó. – Igen. Van valami a hangsúlyában, amitől úgy érzem, magyarázkodnom kell. Magam sem értem, miért. – A neve Magnus – Teszem hozzá. – Csak nem az akadémikus? – Sam közelebb emeli a képet az arcához. – Aki a tévében szokott szerepelni? – De igen, ő az. – Elönt a büszkeség. – Személyesen. – Négykarátos smaragd, igaz? – Mark Spencer hunyorogva tanulmányozza a fotót. – Lehetséges – felelem bizonytalanul. – Nem tudom. – Nem tudja, hány karátos a jegygyűrűje? Meglepetten néznek rám. – Mi az? – Érzem, hogy elvörösödöm. – Sajnálom. Nem tudtam előre, hogy el fogom veszíteni. – Ez aranyos – mondja Mark fanyar mosollyal. – A nők többsége részletesen ismeri a gyűrű paramétereit, hogy tudjon vele dicsekedni. – Ó, értem. – Zavartan megvonom a vállamat. – Családi ékszer. Nem nagyon beszélünk róla. – Csomó foglalatunk van raktáron. Hadd nézzem csak… – Mark félretolja a székét, és a fémszekrényekben keresgél. – És még mindig nem tudja, hogy elvesztette? – Sam Magnus képére bök a hüvelykujjával. – Nem. – Az ajkamba harapok. – Azt remélem, hamarosan előkerül… – És soha nem is kell megtudnia, hogy elveszett – fejezi be a mondatot helyettem Sam. – Megőrzi a titkot egészen a halálos ágyáig. Elkapom a tekintetemet, mardos a bűntudat. Lelkiismeret-furdalásom van. Nem akarok titkolózni Magnus előtt. Nem szeretnék olyan nő lenni, akinek titkos találkái vannak a vőlegénye háta mögött. De nincs más választásom. – Violet e-mailjei még mindig erre érkeznek. – Előveszem a telefont, hogy eltereljem a gondolataimat. – Azt hittem, a rendszergazda mostanra elintézi. – Én is. – Jött néhány újabb üzenete. Negyedszerre kérdezik, részt vesz-e a jótékonysági futáson. – Hmm. – Alig láthatóan bólint. – Nem akar rá válaszolni? És mi lesz a szállodával azon a Hampshire-i konferenci-

án? Egy éjszakát marad vagy kettőt? – Majd meglátom. Még nem tudom. – Annyira hidegen hagyja, hogy kezdek bepöccenni. – Soha nem válaszol az e-mailekre? – Rangsorolok. – Ujjával közben nyugodtan nyomogatja telefonja érintőképernyőjét. – Ó, ma van Lindsay Cooper születésnapja! – A most érkezett céges körlevélre pillantok. – Lindsay a marketingről. Nem akar boldog születésnapot kívánni neki? – Nem. – Egyre sértőbbnek érzem rideg magatartását. – Miért nem képes felköszönteni a kolléganőjét? – Nem is ismerem. – Hogyne ismerné! Együtt dolgoznak. – Kétszáznegyvenhárom ember dolgozik a cégnél. – De nem ő az, aki nemrégiben előállt azzal a webstratégiával? – Eszembe jut egy régebbi levélváltás. – Amivel maga is annyira elégedett volt. – Hogy jön ez ide? – kérdezi értetlenül. Uramisten, hogy lehet ilyen makacs? Annyiban hagyom Lindsay születésnapját, és lejjebb görgetek a következő mailre. – Peter véglegesítette az Air France-szerződést. Hétfőn szeretne beszámolni róla a csapatértekezlet után. Jó az időpont? – Jó. – Sam szinte rám se néz. – Csak küldje át. Köszönöm. Ha átküldőm, egész nap rá se fog nézni. – Mi lenne, ha én válaszolnék? – ajánlom fel. – Ha már úgyis megbeszéltük, az email pedig megnyitva? Egy perc az egész. – Ó. – Láthatóan sikerült meglepnem. – Köszönöm. Írja meg neki, hogy jó. – Jó – pötyögöm be. – Még valamit? – Sam. Csalódottan bámulom a telefon képernyőjét: „Jó, Sam.” Így olyan udvariatlannak tűnik. – Mi lenne, ha odaírnék még valamit? Például azt, „Szép munka!” vagy „Nagyszerű!”, esetleg annyit, „Koszi, jó hétvégét!”? Sam nem tűnik túl lelkesnek. – A „Jó, Sam.” bőven elég lesz. – Jellemző – motyogom magamban. Jobban mondva csak azt hiszem, magamban, Sam ugyanis felkapja a fejét, és rám mered. – Pardon? Tudom, inkább a nyelvembe kellene harapnom, de annyira bosszant, hogy képtelen vagyok befogni a számat. – Olyan udvariatlan mindenkivel! Borzalmasak ezek a rövid, pár szavas e-mailek! Hosszú csönd. Sam arcára olyan döbbenet ül ki, mintha a szék hirtelen beszélni kezdett volna. – Sajnálom – teszem hozzá suta vállrándítás kíséretében. – De akkor is így van. – Oké – szólal meg Sam nagy sokára. – Tisztázzunk valamit. Először is az a tény, hogy néhány napra kölcsönkapta ezt a telefont, még nem jogosítja fel arra, hogy olvasgassa, és kritizálja az e-mailjeimet. – Egy pillanatra elhallgat, majd folytatja. – Másodszor pedig minél rövidebb, annál jobb.

Már rég megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam, de képtelen vagyok abbahagyni. – De nem az, ami ennyire rövid – vágok vissza. – És a legtöbb levélre nem is válaszol! Ez udvariatlanság! Kimondtam. Sam dühösen összevonja a szemöldökét. – Mint már mondtam, rangsorolok. Mivel a gyűrűprobléma megoldódott, esetleg visszaadhatná végre a telefonomat, és akkor nem kellene többet az üzeneteim miatt bosszankodnia. Kinyújtja a kezét. Jesszusom! Hát ezért akart segíteni? Hogy visszakapja a telefonját? – Nem! – Magamhoz szorítom a telefont. – Vagyis… kérem. Még szükségem van rá. Bármelyik pillanatban kereshetnek a szállodából, amint sikerül utolérniük Mrs. Fairfaxet… Tudom, irracionálisan hangzik, de úgy érzem, ha kiadom a kezemből ezt a telefont, örökre lemondhatok a gyűrűről. A biztonság kedvéért a hátam mögé dugom, és esdeklően nézek rá. – Uramatyám – sóhajt fel Sam. – Ez valami vicc? Holnap délután jön az új jelentkező a személyi asszisztensi munkakörre. Ez céges telefon. Nem tarthatja meg csak úgy! – Nem is akarom! Csak még pár napig. Soha többé nem kritizálom a leveleit – teszem hozzá bátortalanul. – Ígérem. – Jó hírem van – szakítja félbe a beszélgetést Mark. – Találtam megfelelő foglalatot. Mindjárt hozok néhány követ, hogy kiválasszuk a legalkalmasabbat. Egy perc, és itt vagyok… Alighogy kilép a szobából, ismét pittyen a telefon. Újabb üzenet érkezett. – Willow-tól jött – pillantok a képernyőre. – Nézze. – Felemelem a kezem. – Továbbküldöm. Nem fűzök hozzá megjegyzést. Egy árva szót sem.51 – Hmmm. – Ugyanaz a megfejthetetlen morgás, mint amikor legutóbb említettem Willow nevét. Kényelmetlen csönd telepszik közénk. Mi lenne, ha udvariasan érdeklődnék, hogyan ismerkedtek meg, vagy mikor lesz az esküvőjük, aztán elbeszélgetnénk a meghívólistákról és a vacsorarendelés költségeiről? De valami miatt nem tudom rávenni magam. Már így is túl sokat tudok a kapcsolatukról. Tudom, Sam néha goromba és udvariatlan, de még mindig nem tudom elképzelni egy ilyen beképzelt, nyávogós csajszi mellett, mint Willow. Főleg most, hogy személyesen is megismertem. Willow biztosan nagyon, nagyon, nagyon csinos, döntöm el magamban. Mint egy szupermodell. A külseje elvakítja Samet. Ez lehet az egyetlen magyarázat. – Rengetegen válaszoltak már Lindsay születésnapi e-mailjére – mondom a telefonra pillantva, hogy megtörjem a csendet. – Nekik láthatóan nincs vele semmi prob51 Ami nagy kár, mert majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. Szeretném tudni, Willow vajon miért küldi még mindig rajtam keresztül az üzeneteit, amikor mostanra már tudnia kellene, Violet fölmondott. És egyébként is, miféle szokás ez, hogy az asszisztensén keresztül kommunikál a vőlegényével?

lémájuk. – A kör-e-mail az ördög találmánya – mordul föl Sam. – Előbb lőném főbe magam, mint hogy egyre is válaszoljak. Na, ezt nevezem pozitív hozzáállásnak. Pedig ez a Lindsay valószínűleg nagyon népszerű. Húsz másodpercenként érkezik egy újabb üzenet. „Boldog születésnapot, Lindsay! Érezd jól magad, bárhogy ünnepelsz is!” Csupa ilyen és ehhez hasonló jókívánság. A telefon folyamatosan villog, mintha mindenki bulizna. Csak Sam nem akar csatlakozni az ünnepléshez. Hihetetlen! Mégis meddig tartana leírnia, hogy „Boldog születésnapot”? Mibe kerülne neki? Csak két szó. – Megírhatom neki a maga nevében, hogy „Boldog szülinapot”? – kérlelem. – Na, hadd írjam meg! Magának semmit nem kell tennie. Majd én elintézem. – Az Isten áldja meg! – Sam felnéz a saját telefonjából. – Jól van. Legyen. Írja meg neki, boldog születésnapot. De semmi smiley meg puszikák – teszi hozzá figyelmeztetően. – Csak ennyit: „Boldog születésnapot. Sam”. „Boldog születésnapot, Lindsay!” – pötyögöm be dacosan. – „Sok boldogságot ezen a szép napon. És még egyszer köszönöm a webstratégiát, remek munkát végeztél. Üdvözlettel, Sam.” Gyorsan elküldöm, mielőtt Samnek föltűnne, miért nyomkodom olyan sokáig a készüléket. – És mi lesz a fogorvossal? – feszítem tovább a húrt. – Mi lesz a fogorvossal? – visszhangozza, amivel sikerül ismét felbosszantania. Most csak úgy tesz, mintha nem tudná, miről beszélek, vagy tényleg nem emlékszik? – Itt is vannak! – Nyílik az ajtó, és Mark lép be, kezében sötétkék bársonytálcával. – íme, a hamis smaragdjaink. A lélegzetem is elakad; azonnal megfeledkezem a telefonról. A tálcán smaragdok csillognak tíz sorban elrendezve. Tudom, nem valódiak, de magamtól sosem jöttem volna rá.52 – Van köztük olyan, amelyik különösen hasonlít az elveszett darabra? – Ez. – Ovális zöld kőre mutatok középen. – Ez majdnem pontosan ugyanolyan. Lenyűgöző! – Nagyszerű. – Kis csipesszel kiemeli, és egy műanyag tálkára helyezi. – A gyémántok jóval kisebbek, és nem is annyira feltűnőek, ezért biztos vagyok benne, sikerül megfelelő utánzatokat találni. Változtassunk rajta valamit? – kérdezi felém fordulva. – Esetleg legyen kicsit tompább a fénye? – Azt is meg tudják oldani? – kérdezem elképedve. – Mindent meg tudunk – feleli magabiztosan. – Egyszer elkészítettük a koronaékszereket egy hollywoodi produkció számára. A megszólalásig úgy néztek ki, mint az eredeti, bár a filmbe végül nem kerültek be. – Ó! Akkor igen… kérem! – Nem probléma. Ha minden igaz, elkészülünk vele… – Az órájára pillant. – Három órán belül. – Nagyszerű! 52 Ami újabb kérdéseket vet föl: ha manapság már képesek vagyunk ilyen élethű smaragdokat készíteni, miért költünk olyan irdatlan összegeket a valódiakra? És a másik kérdés: mi lenne, ha készíttetnék belőlük egy fülbevalót magamnak?

Alig merem elhinni, hogy ilyen könnyen ment. Mintha szárnyaim nőttek volna a megkönnyebbüléstől. Nyerek még néhány napot, azalatt biztosan előkerül az eredeti, és minden jóra fordul. Visszatérve az üzlethelyiségbe, azonnal érzékelem, az érdeklődés középpontjába kerülök. Martha felkapja a fejét a könyvből, amibe éppen lejegyzett valamit, és az ajtóban álló másik két szürke ruhás eladó is felém fordul. Mark ismét Marthához kísér minket, aki ragyogó mosollyal üdvözöl. – Martha, légy oly kedves – mondja, és félbehajtott papírlapot ad át neki. – Itt vannak a részletek. A viszontlátásra, Poppy! Melegen megszorítja Sam kezét, majd szó nélkül eltűnik a bolt hátsó részében. – Nagyon boldognak látszik! – mondja Martha csillogó szemmel. – Tényleg nagyon boldog vagyok! – Képtelen vagyok uralkodni az örömömön. – Mark fantasztikus. Hihetetlen, mire képes! – Igen, valóban különleges ember. Jaj, annyira örülök, hogy ilyen boldognak látom. – Megszorítja a karomat. – Milyen csodálatos nap ez az életükben! Basszus. Hirtelen tudatosul bennem, mire gondol. Samre pillantok, de ő félrehúzódott, a telefonján olvas valamit, nem figyel ránk. – A lányokkal már majd meghalunk a kíváncsiságtól – mondja Martha izgatottan. – Árulja el, mit kap? – Háát… Ez a beszélgetés egyértelműen rossz irányba fordult, de fogalmam sincs, hogyan terelhetném vissza a helyes ösvényre. – Martha mesélt nekünk az eredeti Cartier óráról! – Újabb szürke ruhás lány kapcsolódik a beszélgetésbe, és látom, a másik kettő is közelebb húzódik az ajtótól, nehogy lemaradjanak valamiről. – Találgattunk, mi lesz az – vallja be Martha. – Felteszem, Mark valami igazán különleges darabot fog készíteni. Egy csodaszép, romantikus ékszert. – Összecsapja a tenyerét. – Talán egy tökéletes gyémánt… – Azok a piramis alakúak tényleg lenyűgözőek – szól közbe az egyik szürke kosztümös eladó. – Vagy egy antik darab – teszi hozzá a másikuk lelkesen. – Marknak van néhány igazán különleges régi gyémántja, mindegyikhez külön történet tartozik. Azt a halvány rózsaszínt mutatta? – Nem! – próbálom gyorsan rövidre zárni. – Nézzék… félreértik a… én nem… vagyis… Uramisten! Most mit tegyek? Mégsem mesélhetem el nekik az egész történetet. – Imádjuk a gyönyörű gyűrűket – sóhajtja Martha boldogan. – Nem az a lényeg, mennyibe kerül, hanem az, hogy mi magunk különlegesnek érezzük. Jaj, de kíváncsi vagyok. – Huncutul elmosolyodik. – Tudnom kell, mi az. – Széles mosollyal nyitja szét a papírlapot. – És a válasz… Amint Martha elolvassa a szavakat, arcára fagy a mosoly. Néhány másodpercig képtelen megszólalni. – Ó! Egy hamis smaragd – nyögi ki végül nagy nehezen. – Elragadó. És hozzá hamis gyémántok. Igazán helyes. Nem tudok mit mondani. Érzékelem a döbbenten rám meredő tekinteteket. Láthatóan Marthát sújtotta le leginkább a hír.

– Szép gyűrű, nekünk tetszik – próbálom menteni a helyzetet. – Persze, hogy az! Nagyon szép! – Martha heves bólogatásba kezd. – Nos… gratulálok! Igazán szépek ezek a hamis kövek. – Összenéz a többi szürke kosztümös lánnyal, akik sietve csatlakoznak. – De még mennyire! – Remek választás! – Igazán csodás! A lelkes hangok egyáltalán nincsenek összhangban az arcokkal. Az egyik lány konkrétan úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Martha tekintete ismét Sam arany Cartier órájára téved. Szinte olvasok a gondolataiban: Saját magának arany Cartier-t vesz, a barátnőjének meg utánzatot? – Láthatnám az árat? – Sam abbahagyja a telefonja nyomogatását, és kiveszi a cetlit Martha kezéből. Összevonja a szemöldökét. – Négyszázötven font. Hát nem mondom, kicsit sok. Mark mintha azt mondta volna, ad rá valamennyi kedvezményt. – Azután felém fordul. – Ugye hogy sok érte ennyi pénz? – Talán.53 – Megsemmisülten bólintok. – Miért ilyen drága? – Sam Marthához fordul, akinek tekintete ismét a Cartier-re villan, mielőtt magára öltené hivatalos mosolyát. – A platina miatt, uram. Rendkívül értékes, időtálló anyag. A legtöbb vásárló szereti, ha az ékszerek tartós anyagból készülnek. – Nem lehetne valami olcsóbbat használni? Mondjuk ezüstöt? – Sam hozzám fordul. – Minél olcsóbb, annál jobb, nem igaz, Poppy? Hallom, a szürke kosztümös lányoknak elakad a lélegzetük. Martha elborzadt arcára pillantok, és elvörösödöm. – Igen, persze – motyogom. – A lehető legolcsóbbat. – Megbeszélem Markkal – mondja Martha néhány másodpercnyi hallgatás után. Félrevonul, és rövid telefonbeszélgetést folytat a főnökével. Amikor visszatér a számítógéphez, sűrűn pislog, és képtelen a szemembe nézni. – Mark azt mondja, a gyűrűt elkészíthetjük ezüstözött nikkelből is, ami jelentősen csökkenti az árát… – Megérinti a képernyőt. – Így száztizenkét font lesz a vége. Akkor inkább ezt választják? – Még szép. – Sam rám pillant. – Nincs mit gondolkodni rajta, nem igaz? – Értem. Természetesen. – Martha ragyogó mosolya mintha az arcára kövük volna. – Jól van… akkor tehát az ezüstözött nikkel. – Láthatóan igyekszik összeszedni magát. – Ami a csomagolást illeti, ajánlhatok exkluzív bőrdobozt harminc fontért, vagy egyszerűbb fadobozt tíz fontért. Az ár mindkét esetben tartalmazza a rózsaszirmokat, és a dobozra monogramot vagy valami személyes üzenetet gravírozhatunk. – Üzenetet?– Sam hitetlenkedve felkacag. – Nem, köszönöm. Még csak az kéne. És ne csomagolja be. Csak így elvisszük. Kell hozzá zacskó, Poppy? – néz rám. Martha egyre furcsábban veszi a levegőt. Attól félek, mindjárt elájul. – Remek – mondja végül Martha. – Tökéletes. Szóval se doboz, se rózsaszirom, se üzenet… – A számítógépet nyomogatja. – Készpénzzel fizet vagy kártyával, uram? – Minden önuralmára szüksége van, hogy kedves maradjon. – Poppy? – Sam int a fejével, hogy ez a része az ügyletnek már rám tartozik. Amikor előveszem a pénztárcámat, Martha olyan megrendült arcot vág, hogy Az igazat megvallva én is sokalltam. De úgy gondoltam, ezt le kell nyelnem. Soha, semmilyen körülmények között nem kezdenék egy gyűrű áráról alkudozni egy exkluzív ékszerüzletben. 53

majd elsüllyedek zavaromban. – Szóval… ön fogja kifizetni a gyűrűt, asszonyom. – Egyre nagyobb nehézséget okoz neki a beszéd. – Csodálatos! Remek. Semmi probléma. Beütöm a PIN kódomat, és elveszem a számlát. További szürke kosztümös lányok bukkannak fel az eladótérben, engem bámulnak, és közben csoportokba verődve sugdolóznak. Úgy érzem, ennél tovább már nem lehet fokozni a megaláztatást. Samnek, természetesen, semmi sem tűnik fel mindebből. – Számíthatunk önökre délután? – Martha emberfeletti erőfeszítéssel igyekszik visszanyerni az önuralmát. – Lesz pezsgő, és természetesen készítünk egy fotót az albumukba. – Ismét fény csillan a szemében. – Olyan különleges pillanat, amikor először húzza a gyűrűt az ujjára, és… – Nem, dehogy, így is éppen elég időt pazaroltunk el itt – mondja Sam, és szórakozottan az órájára pillant. – Elküldenék egy biciklis futárral Poppynak? Marthának ez az utolsó csepp a pohárban. Miután lediktáltam neki a pontos címemet, és az ajtó felé indulunk, hirtelen megtorpan. – Válthatnánk még néhány szót a gyűrű gondozásáról, asszonyom? Csak egy perc. – Megragadja a karomat, és visszahúz az üzletbe. Meglepően erős a szorítása. – Hét éve árulok jegygyűrűket, és soha nem fordult még velem elő ilyen – suttogja hadarva a fülembe. – Tudom, Mark barátja. És valóban jóképű. De akkor is… jól meggondolta? Mire végül kibukkanok az utcára, Sam már türelmetlenül vár. – Mi volt ez? Minden rendben? – Igen! Jobb nem is lehetne. Ég az arcom, és semmi mást nem akarok, csak minél előbb eltűnni innen. Hátrapillantok az üzletre, és a kirakat üvegén keresztül látom, amint Martha vehemensen magyaráz a többi, szürke kosztümös lánynak, és közben haragtól eltorzult arccal mutogat Samre. – Mi folyik itt? – vonja össze a szemöldökét Sam. – Ugye nem a drágábbik gyűrűt akarta eladni magának? Mert ha igen, beszélek Markkal, és… – Nem, dehogy! Semmi ilyesmi nem történt. – Tétovázom, túlságosan kínos ahhoz, hogy elmondjam. – Akkor mit akart? – néz rám Sam fürkészőn. – Azt hitte, maga a vőlegényem, mégis nekem kell kifizetnem a jegygyűrűmet – vallom be végül. – Azt mondta, ne menjek feleségül magához. Nagyon aggódott miattam. Nem részletezem Martha elméletét az ékszerboltban és az ágyban mutatott nagylelkűség összefüggéséről.54 Samnek végre leesik a tantusz, és felderül az arca. – Ó, hát ez igazán vicces. – Kitör belőle a nevetés. – Nagyon vicces. – Egy pillanatra elhallgat. – De ugye nem akarta, hogy én fizessem ki maga helyett, vagy igen? – Ugyan, dehogy! – kiáltok fel sértődötten. – Eszembe sem jutott! Csak sajnálom, most a bolt egész személyzete sóher alaknak tartja, pedig valójában óriási szívességet tett nekem. Borzasztóan sajnálom. Sam értetlenül néz rám. – Mit számít ez? Nem érdekel, mit gondolnak rólam. 54

„Grafikonon lehet ábrázolni, Poppy. Grafikonon.”

– Kicsit azért biztosan érdekli. – Hangyányit sem. Az arcára pillantok. Tökéletesen nyugodt. Azt hiszem, komolyan gondolja. Tényleg nem érdekli. Hogyan lehetséges ez? Magnust biztosan érdekelné. Mindig flörtöl az eladónőkkel, próbálja kideríteni, felismerik-e a tévéből. Sőt, egyszer a helyi szupermarketben elutasította a kártyáját a terminál, mire másnap visszament ugyanoda, és elmondta nekik, előző nap a bankja lefagyott. Jól van. Most már nem is érzem annyira rosszul magam. – Veszek egy kávét a Starbucksban. – Sam elindul. – Kér egyet? – Majd én meghívom. – Utánasietek. – Tartozom magának. Nem is kevéssel. Ráérek délben visszamenni a klinikára, mert elcseréltem Annalise-zel a szabad délelőttünket. Persze nem ingyen. – Emlékszik Sir Nicholas Murray-re? – kérdezi Sam, miközben kinyitja a Starbucks lengőajtaját. – Át fog küldeni egy dokumentumot. Mondtam neki, a saját e-mail címemre küldje, de ha véletlenül mégis a magáéra érkezik, megtenné, hogy azonnal szól? – Természetesen. Ő híres ember, igaz? – teszem hozzá. – Jól emlékszem, 1985-ben tizennyolcadik volt a világ legbefolyásosabb embereinek listáján? Tegnap éjjel kutakodtam kicsit a neten, és abszolút naprakész vagyok Sam cégével kapcsolatban. Mindent tudok róla. Akár egy vetélkedőbe is elmehetnék. Vagy készíthetnék róla PowerPoint prezentációt. Az igazat megvallva, örülnék, ha valaki felkérne rá. A következő tényeket sikerült kiderítenem a White Globe Consultingról, nem fontossági sorrendben: 1. 1982-ben alapította Nicholas Murray, és mostanra felvásárolta egy nagy nemzetközi befektetőcsoport. 2. Sir Nicholas Murray a mai napig a cég vezérigazgatója. Már a puszta jelenlétével képes befolyásolni egy üzleti megbeszélés eredményét, és egyetlen biccentéssel semmissé tehet egy megállapodást. Mindig virágmintás inget hord. Ez a heppje. 3. A pénzügyi igazgató Sir Nicholas pártfogoltja volt, de nemrégiben távozott a cégtől. A neve Ed Exton.55 4. Ed és Sir Nicholas kapcsolata annyira megromlott az évek során, hogy Ed még az ünnepségen sem vett részt, ahol Sir Nicholast lovaggá ütötték.56 5. A közelmúltban volt egy botrányuk, amikor egy, John Gregson nevű fickó ebéd közben politikailag inkorrekt tréfát sütött el, aminek következtében le kellett mondania.57 Egyesek szerint indokolatlanul súlyos büntetést kapott, de az igazgatótanács új elnöke zéró toleranciát hirdetett a nem megfelelő viselkedéssel szemben.58 6. Sir Nicholas jelenleg a miniszterelnök tanácsadója egy új, „Boldogság és jólét” nevű bizottság élén, amelyet számos bírálat ér. Az egyik lap odáig ment, hogy karikatúrájában fonnyadt szirmú virágként ábrázolja Sir Nicholast. (Ezt nem fogom szóAha! Nyilván ugyanaz az Ed, akit a Groucho Clubban láttak teljesen maga alatt. Szólítsanak csak Poirot-nak. 56 Daily Mail pletykarovat. 57 Halványan rémlik, olvastam róla valamit az újságokban. 58 Erre csak annyit tudok mondani, még jó, hogy nem az én főnököm. 55

ba hozni Samnek.) 7. Tavaly díjat nyertek a papír-újrahasznosítási programjukkal. – Egyébként gratulálok az újrahasznosítási programhoz – teszem hozzá tudásomat fitogtatva. – Láttam a díjról kiadott közleményüket: „A környezettudatosság alapvető ismérve minden kiválóságra törekvő cégnek”. Ez szerintem nagyon igaz. Én is az újrahasznosítás híve vagyok minden területen. – Tessék? – Sam hátrahőköl. Gyanakvó tekintettel mér végig. – Ezt meg honnan tudja? – A Google-ből. Nem tiltja a törvény – teszem hozzá az arckifejezése láttán. – Csak kíváncsi voltam. Mivel e-maileket küldözgetek tovább, gondoltam, kicsit utánanézek a cégének. – Valóban? – Sam hitetlenkedve pillant rám. – Egy dupla kapucsínót, legyen szíves. – Szóval Sir Nicholas a miniszterelnök tanácsadója! Ez annyira menő! Sam ezt már válaszra sem méltatja. Nem lehetne azzal vádolni, hogy szószátyár típus. – Járt már a Downing Street 10.-ben? – faggatom tovább. – Milyen belülről? – Arra várnak, hogy maga is leadja a rendelését. – Sam a pultos felé int a fejével. Semmit nem fog elárulni. Jellemző. Az ember azt hinné, örül, ha érdeklődnek a munkája iránt. – Egy sima lattét. – Előhalászom a pénztárcámat. – Meg egy csokoládés muffint. Kér egy muffint? – Nem, köszönöm. – Sam megrázza a fejét. – Jobban is teszi – bólintok bölcsen. – Ha már nem hajlandó elmenni a fogorvoshoz. Sam értetlenül néz rám, arckifejezése jelentheti azt, „Ebbe most ne menjünk bele”, „Nem érdekel a téma” vagy „Miről beszél?”. Kezdem megtanulni, hogyan működik. Mintha lenne rajta egy „be” és egy „ki” gomb. És csak akkor kapcsol „be”, ha érdekli az, amiről szó van. A keresőre kattintok, gyorsan kiválasztok egy újabb, elfeketedett fogsorról készült fotót, és elküldöm neki. – És az a fogadás a Savoyban? – jegyzem meg, amikor elindulunk a pulthoz, hogy átvegyük az italunkat. – Válaszolnia kellene, hogy elfogadja a meghívást. – Ó, arra nem megyek el – mondja, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon. – De miért nem? – Nincs különösebb oka. – Vállat von. – Túl sűrű a hét. Nem hiszek a fülemnek. Hogy lehet, hogy nem akar elmenni a Savoy-ba? Persze a csúcsmenedzserek élete már csak ilyen, nem igaz? Ingyenpezsgő, ásítás, ásítás. Ajándékcsomagok, már megint egy fogadás, ásítás, jaj, de unalmas. – Akkor is, legalább jelezni kellene nekik. – Meg sem próbálom leplezni rosszallásomat. – Meg is teszem, most rögtön. „Kedves Blue! Köszönjük a meghívást” – olvasom hangosan, miközben gépelem. – Sajnos Sam nem tud részt venni az eseményen. Üdvözlettel, Poppy Wyatt.” – Ez nem a maga feladata. – Sam zavartan bámul rám. – Az egyik asszisztens az irodában segít intézni az ügyeimet. Jan Ellis a neve. Ő is meg tudja írni nekik.

Legszívesebben rávágnám, „Igen, de vajon meg is fogja?”. Tudom, ki ez a Jane Ellis, az utóbbi időben az ő neve is fel-felbukkan Sam üzenetei között. De valójában Sam kollégájának, Malcolmnak az asszisztense. Biztosra veszem, a háta közepére kívánja Sam ügyeinek intézését a saját munkája mellett. – Felőlem. – Megvonom a vállamat. – Csak zavart. – Megérkezik a kávénk a kiadópultra, átnyújtom neki az övét. – Hát akkor… még egyszer köszönöm. – Nincs mit. – Kinyitja előttem az ajtót. – Remélem, előkerül a gyűrűje. Amint nincs már szüksége a telefonra… – Tudom – vágok a szavába. – Átküldőm egy biciklis futárral. Abban a minutumban. – Jól van. – Engedélyez magának egy félmosolyt. – Nos, remélem, jól alakulnak a dolgai. Kezet nyújt, én pedig udvariasan megrázom. – Remélem, magának is. Azt sem kérdeztem meg, mikor lesz az esküvője. Talán ugyanúgy holnaphoz egy hétre, mint a miénk. Ugyanabban a templomban. Megérkezem, és látom, amint Kígyó Willow-val áll a lépcsőn, aki szerint mérgező a személyisége. Elindul az egyik irányba, én pedig a buszmegállóba sietek. Bent áll egy 45-ös, felszállok rá. A Streathem Hillig elvisz, onnan már gyalog is közel van a klinika. Miután helyet foglalok, kinézek az ablakon, és meglátom Samet határozott léptekkel haladni a járdán, az arca szenvtelen, már-már rideg. Nem tudom, hogy a szél miatt, vagy valaki nekiütközött-e, de félre van csúszva a nyakkendője, és Sam mintha észre sem venné. Na, ez most tényleg zavar. Gyorsan küldök neki egy SMS-t. Félrecsúszott a nyakkendője.

Néhány másodperc múlva előveszi a telefonját, és láthatóan meglepődik, amikor elolvassa az üzenetet. Körülnéz, tekintetével engem keres a járókelők között, mire ismét írok neki: A buszon.

A busz mostanra elindult, de sűrű a forgalom, és gyakorlatilag lépésben haladunk, szinkronban Sammel. Felnéz, megigazítja a nyakkendőjét, és rám villant egy mosolyt. El kell ismernem, valóban elbűvölő a mosolya. Igazi szívdöglesztő mosoly, különösen, ha ilyen váratlanul bukkan elő. Persze csak akkor, ha az embernek már nem foglalt a szíve. Mindegy. Nem érdekes. Üzenet érkezik Lindsay Coopertől. Megnyitom. Kedves Sam! Nagyon köszönöm! Sokat jelentenek nekem a szavaid, annyira jó érzés tudni, hogy elégedett vagy a munkámmal! Az egész csapatnak elmondtam, akik részt vettek a stratégiai dokumentum elkészítésében, és mindnyájan nagyon örültek a dicséretnek! Üdv, Lindsay

Továbbítom, és másolatot küldök a másik e-mail címére, hogy a telefonján is elolvashassa. Néhány másodperc múlva pittyen a mobilom. Üzenet Samtől.

Mit írt Lindsay-nek??

Kuncogva pötyögöm be a választ: Boldog születésnapot. Ahogy megbeszéltük. És még mit?

Nem látom értelmét, hogy erre válaszoljak. Nekem is lehet szelektív a hallásom, nem igaz? Inkább ezt írom neki: Beszélt már a fogorvossal?

Várok kicsit, de erre már nem érkezik válasz. Viszont jön egy új e-mail, ezúttal Lindsay egyik kollégájától, és én önkéntelenül is elégtételt érzek. Kedves Sam! Lindsay átadta kedves szavaidat a weboldalstratégiával kapcsolatban. Nagy öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy elégedett vagy a munkánkkal. Köszönöm, és alig várom, hogy személyesen is megbeszéljük az új terveket, talán a következő havi értekezleten. Adrian (Foster)

Na! Látja ezt, Sam? Látja? Lehet, hogy elég kétszavas e-maileket írni. Biztosan nagyon hatékony. A munkát elvégzik. De így senki sem fogja szeretni. Most az egész weboldalcsapatot sikerült boldoggá tenni, és alig várják az újabb feladatot. És mindezt nekem köszönheti! Ha lenne egy kis esze, rám bízná az e-mailek intézését. Hirtelen felindulásból legörgetek Rachel sokadik e-mailjére a jótékonysági futásról, és rányomok a Válasz gombra. Szia, Rachel! Számíthatsz rám a jótékonysági futáson. Remek kezdeményezés, szívesen csatlakozom hozzá. Köszönöm! Sam

Úgy tűnt, jó kondiban van. Igazán nem fog belehalni egy kis futásba. Lendületbe jövök, és továbbgörgetek annak az informatikusnak a levelére, aki udvariasan érdeklődött, elküldhetné-e Samnek az önéletrajzát és a céggel kapcsolatos ötleteit. Elvégre Samnek az lenne a feladata, hogy bátorítsa, és minél jobb teljesítményre ösztönözze az embereket, vagy nem? Kedves James! Szívesen elolvasom az önéletrajzát, és meghallgatom az ötleteit. Kérem, beszéljen meg egy időpontot Jane Ellisszel, és örülök, hogy ennyire proaktív! Sam

Képtelen vagyok abbahagyni. A busz tovább zötykölődik, én pedig válaszolok a fickónak, aki fel akarja mérni Sam munkahelyét egészségügyi és biztonsági szempontból, megbeszélem vele az időpontot, aztán írok egy e-mailt Jane-nek, hogy jegyezze be a naptárba.59 Küldök egyet Sarah-nak is, aki betegállományban van övsömörrel, és megkérdezem, jobban érzi-e már magát. 59

Tudom, szerdán ebédidőben ráér, mert valaki épp az imént mondta le.

Nem hagy nyugodni az a sok megválaszolatlan e-mail. Az a rengeteg ember, akikre Sam fittyet hány, miközben kétségbeesetten próbálnak kapcsolatba lépni vele. Miért ne válaszolhatnék nekik én? Óriási szolgálatot tennék vele! Hirtelen úgy érzem, megtaláltam a módját, hogyan törlesszek a gyűrűért. Amikor visszaadom neki a telefont, legalább a postafiókja rendben lesz. Sőt, mi lenne, ha küldenék egy kör-e-mailt mindenkinek, hogy fantasztikus munkát végeznek? Miért is ne? Mi baj lehet belőle? Kedves Kollégák! Csak azt akarom mondani, hogy idén eddig mindnyájan remek munkát végeztetek.

Közben még jobb ötletem támad. Mint tudjátok, nagyra értékelem ötleteiteket és elképzeléseiteket. Szerencsések vagyunk, hogy ilyen sok tehetséges ember dolgozik a White Globe Consultingnál, és szeretnénk a legtöbbet kihozni belőle. Ha van bármilyen ötletetek a céggel kapcsolatban, amit szeretnétek megosztani velem, kérlek, küldjétek el. Csak őszintén! Minden jót kívánok, és ne feledjétek, az év nagyobbik része még előttünk áll! Sam

Elégedetten nyomom meg a Küldés gombot. Tessék. Ennyit a motivációról. Így kell csapatszellemet kialakítani! Hátradőlök, az ujjaim sajognak a sok gépeléstől. Kortyolok a lattéból, és jókorát harapok a muffinból. Abban a pillanatban csörögni kezd a telefon. Basszus. Pont most! Felveszem, és a fülemhez emelem a készüléket. – Egy pillanat – próbálom mondani, de csak valami ilyesmit sikerül kinyögnöm: – Epippaba. A szám összeragad a muffintól. Mit raknak ezekbe? – Te vagy az? – Vékony férfihang szól bele. – Itt Scottie. Scottie? Scottie? Valami dereng. Scottie. Nem ezt a nevet említette Violet barátja, aki egyszer már telefonált? Aki a zsírleszívásról beszélt? – El van intézve. Ahogy megmondtam. Sebészi pontossággal. Semmi nyom nem maradt. Egyszerűen zseniális. Adiós, Mikulás! Eszeveszett tempóban rágom a muffinomat, de egy árva hangot sem tudok kiadni. – Ott vagy? Jó ez a… ó, bassza meg… – Éppen abban a másodpercben szakad meg a vonal, amikor végre sikerül lenyelnem. – Halló? Átadhatok valamilyen üzenetet? Lerakta. Gyorsan megnézem a híváslistában, de ismeretlen számról keresett. Az ember azt gondolná, Violet mostanra megadta az új számát a barátainak. Csettintek a nyelvemmel, és a táskámba nyúlok az Oroszlánkirály programfüzetéért, ami még mindig ott lapul. „Scottie telefonált” – körmölöm az első üzenet mellé. – „Elintézve. Sebészi pontossággal. Semmi nyom. Zseniális. Adiós, Mikulás.” Ha valaha találkozom ezzel a Violettel, biztosan nagyon hálás lesz a fáradozásomért. Tulajdonképpen most már remélem, hogy találkozom vele, és nem hiába vettem át ezeket az üzeneteket. El akarom rakni a telefont, amikor hirtelen több üzenet is érkezik egyszerre. Máris

válaszoltak a kör-e-mailemre? Lejjebb görgetek, de csalódottan kell megállapítanom, vagy szokásos céges üzenetek, vagy reklámok. Az utolsó előttihez érve azonban mozdulatlanná dermedek. Sam apja küldte. Azóta sem bírtam kiverni a fejemből. Egy pillanatig tétovázom, majd megnyitom az e-mailt. Kedves Sam! Nem tudom, megkaptad-e a legutóbbi e-mailemet. Tudod, nem vagyok valami járatos a technikában, lehet, hogy rossz címre küldtem. Inkább leírom még egyszer. Remélem, minden rendben, és jól mennek a dolgaid Londonban. Tudod, mennyire büszke vagyok a sikereidre. Szoktalak látni a lapok üzleti rovatában. Fantasztikus. Mindig tudtam, hogy nagyra vagy hivatott. Mint említettem, van valami, amit szeretnék veled megbeszélni. Nem jársz valamikor Hampshire felé? Ezer éve nem láttalak, hiányoznak a régi szép idők. Apa

Mire a végére érek, viszketni kezd a szemem. Alig akarom elhinni. Sam még csak nem is válaszolt a legutóbbi levelére? Egyáltalán nem érdekli az apja? Vajon összevesztek, vagy mi történt? Fogalmam sincs, miről lehet szó. Fogalmam sincs, mi állhat a háttérben. Csak azt tudom, itt van egy édesapa, aki a számítógép előtt ülve próbálja elérni a fiát, az pedig még csak válaszra sem méltatja, és ezt nem bírom elviselni. Bármi történt is, az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk. Ösztönösen megnyomom a Válaszol gombot. Ahhoz nincs merszem, hogy Sam nevében válaszoljak az apjának, azzal már tényleg túl messzire mennék. De reagálni azért reagálhatok. Tudtára adhatom egy idős, magányos embernek, az üzenete nem pusztába kiáltott szó. Jó napot! Sam személyi asszisztense vagyok. Csak jelezni szeretném, hogy Sam a jövő héten, április 24-én Hampshire-ben lesz egy konferencián, a Chiddingford Hotelben. Biztosra veszem, hogy örömmel találkozna önnel. Üdvözlettel Poppy Wyatt

Gyorsan elküldöm, mielőtt inamba szállhatna a bátorság, és meggondolnám, aztán hátradőlök. Mit tettem? Sam személyi asszisztensének adtam ki magam. Kapcsolatba léptem az apjával. Behatoltam az intim szférájába. Dührohamot kapna, ha megtudná – őszintén szólva már a gondolattól is remegni kezdek. De vannak pillanatok, amikor bátran kell viselkedni. Néha rá kell nyitni az emberek szemét arra, ami igazán fontos az életben. És a megérzéseim azt súgják, amit most tettem, az helyes. Talán nem a legkönnyebb megoldás, de mindenképpen helyes. Látom magam előtt Sam apját az íróasztalnál ülve. Ősz üstökét búsan lehajtja. A számítógép hirtelen jelez, új üzenete érkezett. Szemében remény csillan. Ahogy megnyitja… boldog mosoly terül szét az arcán… A kutyájához fordul, és megsimogatja a fejét. „Találkozni fogunk Sammel, cimbora!”60 Igen. Helyesen cselekedtem. Lassan kifújom a levegőt, és megnyitom az utolsó e-mailt, ami Blue-tól érkezett.

60

Tudom, elképzelhető, hogy nincsen kutyája, de valami azt súgja, hogy van.

Helló, sajnálattal halljuk, hogy Sam nem tud részt venni a fogadáson a Savoyban. Szeretne valaki mást küldeni maga helyett? Kérem, írja meg a nevét e-mailben, és gondoskodunk róla, hogy felvegyék a vendéglistára. Szívélyes üdvözlettel: Blue

A busz megtorpan; remegve várakozik egy közlekedési lámpa előtt. Még egy harapás a muffinból; némán bámulom az e-mailt. Valaki mást. Az bárki lehet. Hétfő este ráérek. Magnusnak órája van a Warwickon. Oké. A helyzet a következő. Nem valószínű, hogy valaha az életben esélyem lesz bejutni egy ilyen előkelő helyre. Fizikoterapeutákat nem szokás meghívni efféle fogadásokra. Magnus mindig csak unalmas könyvbemutatókra és zsúfolt egyetemi étkezdékbe kap meghívást. A Savoyba még véletlenül se. És azokon sosincs ajándékcsomag, koktélbár vagy dzsessz. Ez életem nagy lehetősége, a soha vissza nem térő alkalom. A sors keze. Beléptem Sam életébe, elindítottam a jó irányba – és most ez a jutalmam. Az ujjaim már az előtt dolgozni kezdenek, hogy meghoznám a döntést. „Köszönöm levelét” – pötyögöm. – „Sam valóban szívesen küldene valakit maga helyett, a neve Poppy Wyatt.”

HÉT

A gyűrűmásolat tökéletes! Na jó, nem tökéletes. Valamivel kisebb, mint az eredeti. És kicsit vékonyabb. De a másik nélkül ugyan kinek tűnne fel a különbség? Majdnem egész délután rajtam volt, és kezdem megszokni. Valamivel könnyebb az eredetinél, és ez mindenképpen a javára szól. Most végeztem az utolsó páciensemmel, és a recepciós pultnál állok, kezem az asztallapon. Minden beteg elment, még a kedves Mrs. Randall is, akivel viszonylag határozottan kellett viselkednem. Megmondtam neki, két hétig ne jöjjön vissza. Kijelentettem, a gyakorlatokat otthon is maradéktalanul el tudja végezni, és semmi okát nem látom, miért ne térhetne vissza a teniszpályára. Erre bevallotta, aggódik, nem akarja cserbenhagyni a páros partnerét, ezért jön olyan gyakran: hogy erőt merítsen a kezelésekből. Megnyugtattam, nem kell aggódnia, és a lelkére kötöttem, írja meg SMS-ben a következő meccs eredményét, mielőtt legközelebb felkeres. Végül azt mondtam neki, ha minden kötél szakad, majd én beállok mellé párosozni; elnevette magát, és azt felelte, igazam van, tényleg ostobán viselkedett. Miután elment, Angelától megtudtam, Mrs. Randall kiváló teniszező, junior korában még Wimbledonban is játszott. A mindenit. Még szerencse, hogy végül nem fogadta el az ajánlatomat; azt sem tudom, hogyan kell fonákot ütni. Angela mostanra hazament, már csak Annalise és Ruby van itt rajtam kívül, némán tanulmányozzuk a gyűrűt, csak a tavaszi zápor kopog odakint. Néhány perce

még ragyogóan sütött a nap, most meg eső veri az ablakot. – Remek. – Ruby határozottan bólogat. A haját ma összefogta hátul, és a copfja fölle ugrál, miközben bólogat. – Nagyon jó. Senkinek sem fog feltűnni. – Nekem feltűnne – vágja rá a mindig akadékoskodó Annalise azonnal. – Nem ugyanolyan zöld. – Tényleg? – pillantok rá ijedten. – A kérdés az, Magnus mennyire jó megfigyelő? – vonja fel a szemöldökét Ruby. – Szokta nézegetni? – Szerintem nem… – Akkor az lesz a legjobb, ha egy ideig távol tartod tőle a kezedet, csak a biztonság kedvéért. – Tartsam távol tőle a kezemet? Azt mégis hogy csináljam? – Próbálj meg uralkodni magadon – mondja Annalise élesen. – Csak meg bírod állni egy ideig. – Mi a helyzet a szüleivel? – kérdezi Ruby. – Alig várják, hogy láthassák az ujjamon. A templomban találkozunk, ott nem olyan éles a fény, de akkor is… – Idegesen az ajkamba harapok. – Uramisten. Tényleg valódinak látszik? – Igen! – mondja Ruby azonnal. – Nem – jelenti ki Annalise ugyanolyan határozottan. – Bocs, de így van. Ha az ember jobban megnézi, azonnal látszik a különbség. – Akkor ne engedd – vágja rá Ruby. – Ha komolyabban vizsgálgatni kezdik, találj ki valami elterelő hadműveletet. – Úgymint? – Ájulj el. Színlelj rohamot. Vagy mondd azt, terhes vagy! – Terhes?– hitetlenkedve bámulok rá, hátha csak viccel. – Elment az eszed? – Csak segíteni akarok – mondja védekezően. – Talán örülnének, ha terhes lennél. Ki tudja, lehet, hogy Wanda már alig várja, hogy nagymama legyen? – Nem – rázom a fejemet. – Szó sem lehet róla. Kitérne a hitéből! – Tökéletes! Éppen ez kell neked, mert akkor nem foglalkozna a gyűrűvel. Lefoglalná a dühöngés. – Ruby elégedetten bólogat, mint aki ezzel egy csapásra minden problémát megoldott. – Nem igazán akarok magamnak egy dühöngő anyóst, köszönöm szépen! – Így is, úgy is dühöngeni fog – mutat rá Annalise. – Neked csak azt kell eldöntened, melyik a rosszabb. A terhes meny vagy a megbízhatatlan meny, aki elveszítette a felbecsülhetetlen értékű családi ékszert. Én a terhesre szavazok. – Elég ebből! Nem fogom azt mondani, hogy terhes vagyok! – Ismét a gyűrűre pillantok, és megdörgölöm a hamis smaragdot. – Szerintem nem lesz semmi baj – mondom inkább magamnak, mint nekik. – Minden rendben lesz. – Az ott Magnus? – szólal meg hirtelen Ruby. – Az utca túloldalán? Követem a tekintetét. Valóban ő az, a zebránál áll ernyővel a kezében, várja, hogy zöldre váltson a lámpa. – Basszus! – Felugrom, és a jobb kezemmel ösztönösen eltakarom a balt. Nem jó. Ez így nagyon természetellenes. Bal kezemet a köpenyem zsebébe süllyesztem, de a karom így idétlen szögben áll. – Nem lesz ez így jó. – Ruby a fejét csóválja. – Sajnos nem.

– Mit tegyek? – jajveszékelek. – Kézkrém – mondja Ruby, és már nyúl is a tubusért. – Gyerünk. Megcsinálom a manikűrödet, és utána hagysz egy kis krémet a kezeden. Mintegy véletlenül. – Zseni vagy. – Annalise-re pillantok, és a meglepetéstől elakad a lélegzetem. – Hát te… Annalise? Te meg mit művelsz? Alig harminc másodperc telt el azóta, hogy Ruby kiszúrta Magnust, de Annalise ezalatt szájfényt kent az ajkára, beparfümözte magát, most pedig szexi tincseket huzigál elő a kontyából. – Semmit! – feleli dacosan, miközben Ruby bekrémezi a kezemet. Gyanakvó pillantást lövellek felé, de többre nem marad időm, mert nyílik az ajtó, és belép az esernyőjét rázogató Magnus. – Helló, lányok! – Úgy vigyorog, mintha lelkes közönsége volnánk, amely csak az ő érkezésére várt. Ami nagyjából igaz is. – Magnus! Hadd vegyem el a kabátodat. – Annalise odasiet hozzá. – Nyugi, Poppy. Téged most úgyis manikűröznek. Majd én elveszem. Kérsz egy csésze teát, Magnus? Óóó. Jellemző. Annalise lesegíti Magnus felöltőjét. Csak nekem tűnik úgy, mintha túl lassan csinálná? Egyébként is mi szükség rá? Mindjárt indulunk. – Már majdnem befejeztük. – Rubyra pillantok. – Ugye? – Csak nyugodtan – mondja Magnus. – Van időnk – Körbehordozza a tekintetét a fogadótérben, és nagyot szippant a levegőből, mintha valami különlegesen szép táj tárulna a szeme elé – Mmm. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Emlékszel, Pupák? Istenem, fantasztikus volt, igaz? – Sokatmondóan néz a szemembe, mire telepatikus úton üzenem neki, „Fogd már be, te idióta!” Ezzel csak még nagyobb bajba kever. – Hogy van a csuklód, Magnus? – libben hozzá Annalise. kezében egy csésze teával. – Kaptál már Poppytól időpontot a három hónapos felülvizsgálatra? – Nem. – Magnus láthatóan meghökken. – Kellett volna? – A csuklódnak semmi baja – mondom határozottan. – Megnézhetem? – Annalise úgy viselkedik, mintha ott sem lennék. – Poppynak most már nem lenne szabad kezelnie téged. Összeférhetetlenség. – Megfogja Magnus csuklóját. – Hol érezted a fájdalmat? Itt? – Kigombolja a mandzsettáját, és egyre feljebb halad a karján. – Itt? – búgja a szempilláját rezegtetve. – Vagy inkább… itt? Oké. Eddig és ne tovább! – Köszönjük, Annalise! – kiáltok fel vidáman. – De azt hiszem, indulnunk kell a templomba. Most lesz a próbája az esküvőnknek teszem hozzá nyomatékosan. – Jut eszembe – vonja össze a szemöldökét Magnus. – Poppy, beszélhetnénk egy szót négyszemközt? Mi lenne, ha bemennénk egy percre a szobádba? – Ó. – Rosszat sejtek. – Oké. Még Annalise is megdöbben, Ruby pedig felvonja a szemöldökét. – Iszunk mi is egy csészével, Annalise? – kérdezi Ruby. – Itt leszünk kint. Csak nyugodtan, ráértek. Miközben a kezelőbe terelem Magnust, a gondolatok vadul kergetik egymást a fejemben. Tud a gyűrűről. A Scrabble-ről. Mindenről. Meggondolta magát. Olyan feleséget akar, akivel Proustról beszélgethet. – Van zár ezen az ajtón? – Megfogja a kallantyút, és a következő pillanatban már

rá is fordítja. – Ez az. Nagyszerű! – Felém fordul, tekintetében félreismerhetetlen csillogás. – Uramisten, Poppy, hogy te milyen dögös vagy! Beletelik néhány másodpercbe, mire leesik a tantusz. – Micsoda? Nem. Magnus, szó sem lehet róla. Elindul felém, arcán ismerős eltökéltség. Nem. Semmi szín alatt. – Állj! – Félreütöm a kezét, amikor a köpenyem legfelső gombja után nyúl. – Ez munkahely! – Tudom. – Gyorsan behunyja a szemét, mint aki máshogy nem tudja elviselni a gyönyört. – Nem tudom, miért van rám ilyen hatással ez a hely. Talán a köpenyed miatt. Az a sok fehér. – Sajnálom. – Tudom, te is akarod. – A fülcimpámat harapdálja. – Gyere… – hívogat sokat ígérőén. A pokolba, a fülcimpám a gyenge pontom. Egy pillanatra – de csak egy pillanatra – majdnem elveszítem az önuralmamat. De amikor ismét kísérletet tesz a köpenyem kigombolására, visszazökkenek a valóságba. Ruby és Annalise alig két méterre van tőlünk az ajtó másik oldalán.61 Ez nem történhet meg. – Nem! Magnus, azt hittem, valami fontosat akarsz megbeszélni velem! Az esküvőről vagy valami ilyesmiről! – Ugyan miért akarnék? – Megnyomja a gombot, mire a kanapé vízszintesbe sülylyed. – Mmm. Emlékszem erre az ágyra. – Ez nem ágy, hanem egy fizikoterápiás kanapé! – Ebben van a masszázsolaj? – nyúl az egyik üveg után. – Cssss! – csitítom. – Ruby itt áll az ajtó előtt. Már így is volt egy fegyelmim… – Ez meg micsoda? Ultrahang? – Felemeli az ultrahangpálcát. – Ezzel biztosan jót szórakozhatnánk. Melegszik, ha bekapcsolod? – Hirtelen felcsillan a szeme. – Vagy vibrál? Mintha egy kétéves gyerekkel próbálnék szót érteni. – Nem lehet! Ne haragudj! – Hátralépek, hogy a kanapé kettőnk közé kerüljön. – Nem lehet. Most nem. – Megigazítom a köpenyemet. Egy másodpercig olyan durcásan néz rám, attól félek, kiabálni kezd. – Ne haragudj – mondom újra. – De ez olyan, mintha azt kérném tőled, feküdj le egy diákoddal. Ki is rúghatnának érte. A karrierednek befellegzene! Magnus nyitja a száját, hogy ellentmondjon, de aztán meggondolja magát. – Oké, rendben. – Morcosán ránt a vállán. – Akkor mit csináljunk? – Ó, rengeteg mindent csinálhatunk! – mondom vidáman. – Például beszélgethetünk. Vagy végigvehetjük még egyszer az esküvőt! Már csak nyolc nap van hátra. Magnus nem válaszol. Nincs rá szükség. A lelkesedés hiánya süt belőle, mint a radioaktív sugárzás. – Esetleg megihatunk valamit – javaslom. – Még van időnk beugrani egy pubba a próba előtt. – Rendben – sóhajtja végül. – Menjünk el egy pubba. – Majd később visszajövünk – próbálom engesztelni. – Egy másik napon. Talán egy hétvégén. 61

Ami azt illeti, valószínűleg egy-egy poharat az ajtóra tapasztva hallgatóznak.

Mi a fenét ígérgetek én itt? Mindegy, majd akkor átkelek a hídon, ha odaértem. Amint kilépünk a szobából, Ruby és Annalise színpadiasan felpillantanak a magazinokból, amiket teljesen egyértelműen nem olvastak. – Minden rendben? – kérdezi Ruby. – Igen, persze! – Megigazítom a szoknyámat. – Csak… csak a szokásos esküvői dolgok. Fátyol, cukrozott mandula, effélék… most viszont indulnunk kell… Vetek egy pillantást a tükörképemre. Az arcom rákvörös, és összevissza zagyválok. Ennél árulkodóbban készakarva sem viselkedhetnék. – Remélem, simán megy minden. – Ruby jelentőségteljesen pillant előbb a gyűrűre, majd rám. – Köszönöm. – SMS! – csiripeli Annalise. – Bármi történik, azonnal írj! Majd meghalunk a kíváncsiságtól! A lényeg: Magnust sikerült átvernem a gyűrűvel. És ha őt átvertem, a szüleit miért ne sikerülne? Amint megérkezünk a St. Edmund-plébániatemplomba, olyan optimista hangulatba kerülök, amilyet már régen nem tapasztaltam. A St. Edmund jókora, impozáns templom Marylebone-ban, és azért választottuk, mert gyönyörű. Amikor belépünk, valaki a pompázatos orgonán gyakorol. A padsorokat rózsaszín és fehér virágokkal díszítették fel egy másik esküvő számára, a levegő tele várakozással. Hirtelen engem is hatalmába kerít az izgalom. Nyolc nap, és egybekelünk! Holnaphoz egy hétre fehér selyem és virágcsokrok borítanak majd mindent. A rokonaim és a barátaim izgatottan várják majd a nagy pillanatot. A trombitás az orgona előtt fújja a hangszerét, állunk az oltár előtt, én az esküvői ruhámban, Magnus az egyedi tervezésű mellényében.62 Már csak pár nap, és tényleg bekövetkezik! Megpillantom Wandát; valami régi szobrot tanulmányoz. Amikor megfordul, minden bátorságomat összeszedve intek neki, mintha a legjobb barátnők lennénk, és egyáltalán nem rettegnék tőle. Magnusnak igaza van, nyugtatom magamat. Túlreagálom a helyzetet. Nem szabad megijednem tőlük. Valószínűleg alig várják, hogy családtagként üdvözölhessenek. Elvégre legyőztem őket Scrabble-ben, vagy nem? – Gondolj csak bele. – Megszorítom Magnus karját. – Mindjárt itt van! Mindjárt elmondjuk a fogadalmat. – Halló? – Magnus felveszi a telefonját. Biztosan rezgőre volt állítva. – Ó, szia, Neil. Remek. Neil Magnus legkedvesebb tanítványa, aki „Szimbólumok a Coldplay zenéjében”63 címmel írja a disszertációját. Órákig fognak beszélni. Magnus bocsánatkérően tátog valamit felém, majd kilép a templomból, és eltűnik odakint. Igazán kikapcsolhatta volna a telefonját. Én kikapcsoltam a sajátomat. Mindegy, nem számít. Wanda közeledik a padsorok között. Lelkesen üdvözlöm. – Jaj, de örülök! Olyan izgalmas! 62 63

hozzá.

A mellénye majdnem annyiba került, mint az én ruhám. Szerintem a „Cimbalmok a Coldplay zenéjében” címnek több értelme lenne, de nem értek

Nem nyújtom előre a gyűrűs kezemet. De nem is rejtem el. Abszolút semleges. Igazi Svájc a kezek birodalmában. – Poppy. – Wanda szokás szerint színpadiasan arcon csókol. – Drágám! Hadd mutassam be Pault. Hová tűnt? Egyébként hogy van a kezed? Egy pillanatra kővé dermedek. Paul. A bőrgyógyász. Basszus. Teljesen megfeledkeztem róla. Hogy mehetett ki a fejemből? Hogy lehetek ennyire ostoba? Annyira megkönnyebbültem, hogy megvan a hamis gyűrű, elfelejtettem, tegnap még végzetes égési seb volt a kezemen. – Látom, a kötést már levetted – pillant Wanda a kezemre. – Ó. – Nagyot nyelek. – Igen. Levettem. Mert… sokat javult tegnap óta. Már teljesen rendbe jött. – Az ember sosem lehet elég óvatos ezekkel az apró sérülésekkel. – Wanda elindul a padsorok közötti folyosón, nekem pedig nincs más választásom: engedelmesen követem. – Egy chicagói kollégánk megszúrta a lábujját, de nagy legénykedésében nem ment el orvoshoz. A következő hír, amit hallottunk felőle, kórházban fekszik gangrénával! Mondtam is Antonynak… – Hirtelen félbeszakítja magát. – Itt van. A menyasszony. A mátka. A beteg. Antony idősebb, lila pulóveres férfi társaságában tanulmányoz egy kőoszlopra függesztett festményt. Wanda hangjára mindketten felénk fordulnak. – Poppy – üdvözöl Antony. – Hadd mutassam be a szomszédunkat, Paul McAndrew-t, az ország egyik legkiválóbb bőrgyógyászprofesszorát. Az égési sebek a szakterülete. Micsoda szerencse, nemdebár? – Hát ez igazán nagyszerű! – A hangom ideges sipítássá válik, a kezemet pedig ösztönösen a hátam mögé kapom. – Az a helyzet, hogy már sokkal jobban van… – Mutassa csak, hadd nézzem – szakít félbe Paul kedvesen, de határozottan. Nincs mit tenni. Megsemmisülten kinyújtom a kezemet. Mindhárman szótlanul merednek sima, makulátlan bőrömre. – Hol is volt pontosan az égési seb? – szólal meg végül Paul. – Hát… itt – bökök nagyjából a hüvelykujjam felé. – Leforrázta? Vagy cigarettával égette meg? – Szakértő szemmel vizsgálgatja a kezemet. – Nem. Az úgy volt… izé… a radiátor égette meg. – Ismét nyelek. – Nagyon fájt. – Az egész keze be volt kötözve – mondja Wanda zavartan. – Mint egy hadirokkantnak! Alig egy nap telt el azóta! – Értem. – Az orvos elenged. – Nos, úgy tűnik, rendbe jött. Érez fájdalmat? Érzékeny a keze? Némán megrázom a fejemet. – Felírok egy kenőcsöt – mondja kedvesen. – Arra az esetre, ha ismét jelentkeznének a tünetek. Jó lesz így? Látom, amint Wanda és Antony összenéznek. Remek. Azt gondolják, megrögzött hipochonder vagyok. Na, mindegy. Ezt még kibírom. Én leszek a család hipochondere. Rosszabbul is alakulhatott volna. Legalább nem kiáltottak föl azonnal: „Hol a pokolban van a felbecsülhetetlen értékű családi gyűrűnk, és mi ez a hitvány utánzat az ujjadon?”. Mintha csak olvasna a gondolataimban, Wanda ismét a kezemre pillant. – Anyám smaragdgyűrűje, látod, Antony? – A gyűrűsujjamra mutat. – Magnus

ezzel kérte meg Poppy kezét. Vádló éllel mondja mindezt, és most tényleg nem csak képzelődöm. Jelentőségteljes pillantást vet a férjére. Mi folyik itt? Ő szeretné hordani? Magnusnak nem lett volna szabad másnak adnia? Mintha családi tabuba ütköztem volna, ami láthatatlan számomra, de túl udvariasak ahhoz, hogy szóba hozzák, és sosem fogom megtudni, mit is gondolnak valójában. De ha annyira különleges ez a gyűrű, nem vették észre, hogy hamis? Perverz módon némi csalódottságot érzek, csalódtam Tavishékben, amiért nem fedezték föl a csalást. Olyan okosnak tűnnek – de egy hamis smaragdot sem képesek kiszúrni. – Gyönyörű jegygyűrű – mondja Paul udvariasan. – Igazán egyedi, nekem elhiheti. – Szerintem is! – bólogatok. – Antik darab. Nagyon különleges. – Áh, Poppy! – szólal meg Antony az egyik közeli szobor tanulmányozása közben. – Erről jut eszembe. Kérdezni akartam valamit. Tőlem? – Igen? – mondom meglepetten. – Eredetileg Magnustól akartam, de azt hiszem, ez inkább rád tartozik. – Ne kíméljen – mosolygok udvariasan, és felkészülök valami esküvővel kapcsolatos kérdés megválaszolására. „Hány koszorúslány lesz?” vagy „Milyen virágcsokrot szeretnél?” esetleg „Váratlanul ért, amikor Magnus megkérte a kezedet?” – Mi a véleményed McDowell új, a sztoikusokról írt könyvéről? – Átható tekintettel néz rám. – Hogyan viszonyul Whittaker álláspontjához? Annyira letaglóz, hogy néhány pillanatig válaszolni sem tudok. Tessék? Miről mi a véleményem? – Igen! – Wanda lelkesen bólogat. – Poppy a görög filozófia szakértője, Paul. Mindnyájunkat sikerült meglepnie Scrabble-ben az „aporia” szóval. Nagy nehezen sikerül mosolyt erőltetnem az arcomra. Aporia. Ez is egyike volt a Samtől SMS-ben kapott szavaknak. Néhány pohár bor elfogyasztása után megnőtt az önbizalmam. Halványan rémlett, miután kiraktam a szót, hetykén odavetettem, nagyon kedvelem a görög filozófiát. Miért? Miért, miért, miért? Ha visszamehetnék az időben, ez lenne a pillanat, amikor odalépek önmagamhoz, és így szólok: „Poppy! Elég!”. – Így van! – próbálkozom könnyed mosollyal. – Aporia! Jut eszembe, hol van a tiszteletes… – A Times irodalmi mellékletét olvastuk ma reggel – Antony figyelmen kívül hagyja a témaváltásra tett szánalmas kísérletemet. – Volt benne egy kritika az új McDowell-könyvről, és egyből az jutott eszünkbe, Poppy biztosan tudni fogja. – Várakozóan néz rám. – McDowellnek valóban igaza van a negyedik századi erényekkel kapcsolatban? Némán nyöszörgők kínomban. Hogy lehettem ekkora állat? Miért kellett úgy tennem, mintha bármit is tudnék a görög filozófiáról? Mégis mit képzeltem? – Egyelőre még nem volt időm McDowell könyvére. – Megköszörülöm a torkomat. – De rajta van az olvasmánylistámon. – Szerintem a sztoicizmust sokan tévesen tartják filozófiai irányzatnak, nincs iga-

zam, Poppy? – De, teljes mértékben – bólintok a tőlem telhető legtudálékosabb arccal. – Teljesen félreértik. Abszolút. – A sztoikusok nem voltak érzelemmentesek. – Kezével úgy gesztikulál, mintha legalább háromszáz embernek tartana előadást. – Csak arról van szó, hogy a kitartást becsülték a legtöbbre az erények közül. Olyan közönnyel viseltettek az ellenség iránt, hogy támadóik először azt hitték, kőből vannak. – Elképesztő! – mondja Paul nevetve. – Jól mondom, ugye, Poppy? – fordul felém Antony. – Amikor a gallok megtámadták Rómát, az öreg szenátorok a fórumon sztoikus nyugalommal várták őket. A támadókat annyira meghökkentette közönyös viselkedésük, hogy szobroknak vélték őket. Az egyik gall meg is cibálta egy szenátor szakállát, hogy megbizonyosodjon. – Így igaz – bólogatok magabiztosan. – Pontosan így volt. – Amíg Antony beszél, én pedig helyeselek, addig minden rendben van. – Hihetetlen! És aztán mi történt? – fordul felém Paul kíváncsian. Antonyra pillantok a válaszért, de ő is tőlem várja a folytatást. Akárcsak Wanda. A három nagyokos professzor. És mind azt várja, én tartsak neki kiselőadást a görög filozófiáról. – Nos. – Gondolataimba merülve szünetet tartok, mintha azon törném a fejem, hol is kezdjem. – Nos… ez nagyon… nagyon érdekes. Több szempontból is. A filozófiának. Görögországnak. A történelemnek. És az emberiségnek. Egyesek szerint valójában ez volt a legjelentősebb pillanat az egész görög… görögségben – fejezem be, és abban reménykedem, senkinek nem tűnik föl, hogy nem válaszoltam a kérdésre. Zavart csönd. – De mi történt? – kérdezi Wanda kissé türelmetlenül. – Mi történt volna? Természetesen lemészárolták őket – vonja meg a vállát Antony. Azután megint hozzám fordul. – De azt akartam tőled kérdezni, Poppy, hogy… – Micsoda gyönyörű festmény! – kiáltok fel kétségbeesetten, és az egyik oszlopon lógó képre mutatok. – Odanézzenek! – Valóban érdekes darab. – Antony odasétál, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Az a nagyszerű benne, hogy minden érdekli, ezért viszonylag könnyű elterelni a figyelmét. – Meg kell néznem valamit a naplómban… – hadarom. – Mindjárt jövök… Remegő lábakkal slisszolok be az egyik közeli padsorba. Ez kész katasztrófa! Mostantól életem végéig úgy kell tennem, mintha a görög filozófia szakértője lennék. Minden karácsonykor és családi összejövetelen. Saját véleménnyel kell rendelkeznem a görög filozófiáról. Nem is beszélve Robert Burns verseinek nyilvános szavalásáról. Nem lett volna szabad csalnom. Soha. Ez a karma. A sors büntetése. Mindegy, késő bánat. Már megtettem. Rá kell szoknom a jegyzetelésre. Előveszem a telefonomat, új e-mailt kezdek, és pontokba szedve beírom a legfon-

tosabb teendőket. ESKÜVŐ ELŐTT FELTÉTLENÜL ELINTÉZNI: 1. Kigyúrni magam görög filozófiából. 2. Memorizálni néhány Robert Burns-verset. 3. Megtanulni hosszú Scrabble-szavakat. 4. Észben tartani, hogy HIPOCHONDER vagyok. 5. Megkedvelni a bélszínt Stroganoff-módra. (Esetleg hipnózissal?)64 Még egyszer végigfutok a listán. Ez így jó lesz. Meg tudom csinálni. Képes vagyok rá. Elvégre nem különbözik annyira a mostani énemtől. – Nos, azt hiszem, tudod, mi a véleményem a templomokban tartott művészeti alkotásokról… – hallom Antony hangját. – Egyszerűen botrányos… Összébb húzom magam, mielőtt bevonhatnának a beszélgetésbe. Mindenki ismeri Antony véleményét a templomokról, elsősorban azért, mert ő az alapítója annak az országos mozgalomnak, amely a templomokat művészeti galériává alakítaná, és kitenné a szűrét az összes papnak. Néhány évvel ezelőtt egyszer azt mondta a tévében, hogy „ilyen ritka kincseket nem lenne szabad filiszteusokra bízni”. A média felkapta a kijelentését, nagy port kavart, a címlapokon már úgy jelent meg, „Az egyetemi professzor filiszteusoknak bélyegzi a klérust”, illetve „A prof beszólt a csuhásoknak” (ez utóbbi a Sunban).65 Csak azért imádkozom, beszéljen halkabban. Mi van, ha a tiszteletes meghallja? Nem szeretném, ha megorrolna ránk. Hallom, a szertartásrendet böngészve az egyházat kritizálja. – Szerencsétlen hívőkkel azt akarják elhitetni, Isten szereti őket. – Gúnyosan felnevet. – Ugyan ki szereti őket? Talán a csillagok vagy a kozmosz? Tényleg vannak még, akik elhiszik, létezik odafent valami jóságos lény, aki szeret minket? „Isten színe előtt.” Én mondom, Wanda, csupa ostobaság. Hirtelen meglátom a tiszteletest közeledni a padsorok között. Komor arckifejezéséből ítélve hallotta Antony szavait. Ajjaj. – Jó estét, Poppy. Felugrom a padról. – Jó estét, Fox tiszteletes! Hogy van? Éppen arról beszélgettünk… milyen gyönyörű ez a templom. – Félszegen elmosolyodom. – Kétségkívül – feleli fagyosan. – Találkozott már… – Nyelek egyet. – Találkozott már jövendőbeli apósommal? Hadd mutassam be Antony Tavish professzort. Szerencsére Anthony udvariasan kezet ráz Fox atyával, de továbbra is feszült marad a hangulat. – Szóval ön fog felolvasni, Tavish professzor – pillant Fox tiszteletes a jegyzeteibe. Wanda bélszínt készített Stroganoff-módra, amikor először találkoztunk. Hogy mondhattam volna el az igazat, hogy hányingerem van tőle? 65 Szerepelt a hírekben, meg minden. Magnus szerint Antony élvezte, hogy a figyelem középpontjába került, bár úgy tett, mintha nem így lenne. Azóta tett ennél vitathatóbb kijelentéseket is, de egyiket sem kapták fel annyira, mint a filiszteusos megjegyzését. 64

– A Bibliából? – Aligha. – Antony szeme a tiszteletesre villan. – Sejtettem. – Fox tiszteletes agresszív mosolyra húzza a száját. – Nem igazán az ön „boltja”, ha fogalmazhatok így. Uramisten. Szinte vibrál köztük a levegő. Próbáljam valami tréfás megjegyzéssel oldani a hangulatot? Talán inkább mégse. – És Poppy, önt a fivérei fogják az oltárhoz vezetni? – folytatja Fox tiszteletes. – Úgy van – bólintok. – Toby és Tom. Közrefognak majd, úgy vezetnek végig a padsorok között. – A fivérei! – szólal meg Paul érdeklődve. – Igazán kedves ötlet. De miért nem az édesapja? – Mert az édesapám… – Egy pillanatra elhallgatok. – A szüleim sajnos már nem élnek. És mint napra éj, úgy borul ránk a kínos csönd. Lesütött szemmel bámulom a padlót, számolom a másodperceket, türelmesen várom, hogy elmúljon. Hányszor kellett ezt a kényelmetlen csendet megtapasztalnom az elmúlt tíz évben? Mindig ugyanaz. Senki sem tudja, hová nézzen. Senki sem tudja, mit mondjon. De most legalább senki nem próbál megölelni. – Kedvesem – szólal meg Paul együtt érző hangon. – Fogadja legőszintébb… – Hagyjuk, semmi gond! – szakítom félbe vidám hangon. – Tényleg. Baleset volt. Tíz évvel ezelőtt. Nem szoktam beszélni róla. Nem is gondolok rá. Már nem. Igyekszem elijeszteni a mosolyommal. Nem akarok belemenni. Soha nem akarok beszélni róla. Becsomagoltam, és elraktam az agyam mélyére. A legeslegmélyére. Senki nem szeret szomorú történeteket hallgatni. Ez az igazság. Emlékszem, az egyetemen a témavezetőm egyszer megkérdezte, jól vagyok-e, és akarok-e róla beszélni. Amint megszólaltam, közbevágott, és így szólt: „Ne veszítsd el az önbizalmadat, Poppy!”, ami nagyjából azt jelentette: „Igazából nem vagyok kíváncsi rá, fejezd be, kérlek”. Volt egy terápiás csoport. De nem jártam. Ütközött a hokiedzéssel. Különben is, miről beszéltem volna? A szüleim meghaltak. A nagynéném és a bácsikám magukhoz vettek minket. Az unokatestvéreim addigra kirepültek, úgyhogy volt külön szobánk meg minden. Megtörtént. Nincs mit beszélni róla. – Gyönyörű jegygyűrű, Poppy – mondja végül Fox tiszteletes, és mindenki boldogan csap le az új témára. – Valóban csodaszép! Antik darab. – Családi ékszer – jegyzi meg Wanda. – Igazán különleges. – Paul kedvesen megpaskolja a kezemet. – Egyedi darab, valódi ritkaság. Nagy robajjal nyílik a templom ajtaja. – Elnézést a késésért – hasít a levegőbe egy ismerős hang. – Kész rémálom volt ez a nap! Lucinda végigviharzik a padsorok között, két kezében selyemmintákkal teli táskák. Bézsszínű ingruhát visel, orrán hatalmas napszemüveg, és meglehetősen zakla-

tottnak tűnik. – Fox tiszteletes! Megkapta az e-mailemet? – Igen, Lucinda – feleli Fox tiszteletes fáradtan. – Megkaptam. Attól tartok, a templom oszlopait semmilyen körülmények között nem fújhatják be ezüstszínű festékkel. Lucinda megtorpan, kezéből kiesik egy vég szürke selyem, és szőnyegként bomlik ki az oltárhoz vezető folyosón. – Nem? Akkor mi lesz? Ezüstoszlopokat ígértem a virágosnak! – A mellette álló padra huppan. – Ez az átkozott esküvő! Hol ez nem stimmel, hol az… – Ne aggódj, Lucinda drágám – vigasztalja Wanda kedvesen. – Biztosra veszem, fantasztikus munkát végzel. Hogy van édesanyád? – Ó, jól van. – Lucinda bánatosan legyint. – Nem mintha lenne időm meglátogatni, nyakig benne vagyok… Hol van az a nyavalyás Clemency? – Lefoglaltam a kocsikat – mondom gyorsan. – Minden el van intézve. És a konfettit is. Meg gondolom, az ajtónállóknak is kellene virágot rendelni a gomblyukukba. Intézzem azt is? – Ha megtennéd – feleli kissé sértődötten. – Nagyon hálás lennék. – Felemeli a tekintetét, és úgy mér végig, mintha csak most tűnne fel neki, én is ott vagyok. – Jut eszembe, Poppy, van egy jó hírem. Megtaláltam a gyűrűdet! Beakadt a táskám bélésébe. Előhúzza a smaragdgyűrűt, és felém nyújtja. Olyan váratlanul ér, hogy csak pislogni tudok meglepetésemben. Az igazi. Az én valódi, antik, felbecsülhetetlen értékű jegygyűrűm. Itt van, alig egy karnyújtásnyira tőlem. Hogy a francba… Mi a francért… Képtelen vagyok bárkire is ránézni. De így is érzem, hogy elképedt tekintetek kereszttüzébe kerülök, amelyek lézersugárként égetik a bőrömet. Mindenki az ujjamon díszelgő hamisítványra pillant, aztán a valódira, majd újra az utánzatra. – Nem egészen értem… – szólal meg végül Paul bizonytalanul. – Mi ez a nagy csönd? – bukkan fel Magnus vidáman. – Angyal szállt el fölöttünk? Vagy maga a Szentlélek? – Jót derül a saját poénján, de senki nem csatlakozik hozzá. – Ha az az igazi… – Wanda nagy nehezen megtalálja a hangját. – Akkor ez micsoda? – Ujjával a kezemen csillogó gyűrűre bök, amiről most már egyértelműen látszik, ócska bizsu az eredetihez képest. Elszorul a torkom, levegőt venni is alig bírok. Valahogy ki kell vágnom magam. Valahogy. Nem tudhatják meg, hogy elveszítettem a gyűrűt. – Igen! Sejtettem… sikerül meglepetést okoznom! – Nagy nehezen megtalálom a hangomat, és mosolyt erőltetek az arcomra. Mintha hídon lépkednék, amit egyedül kell megépítenem magamnak kártyalapokból. – Csak az történt, hogy… csináltattam egy másolatot! – Igyekszem úgy mondani mindezt, mintha ez volna a legtermészetesebb a világon. – Mert az eredetit kölcsönadtam Lucindának. Kétségbeesetten pillantok rá, könyörögve, nehogy meghazudtoljon. Hála Istennek felfogja, milyen kínos helyzetet teremtett. – Igen! – vágja rá gyorsan. – így van. Kölcsönvettem a gyűrűt, hogy… hogy… – … a tervező megnézhesse.

– Igen! Úgy gondoltuk, a gyűrű lehetne a minta… – A szalvétagyűrűkhöz – húzom elő a nyulat a kalapból. – Borostyán szalvétagyűrűk! De végül elvetettük az ötletet – teszem hozzá óvatosan. Csönd. Összeszedem a bátorságomat, és körülnézek. Wanda a homlokát ráncolva bámul rám. Magnus zavartan pillog. Paul hátrált egy lépést, mint aki azt mondja, neki ehhez semmi köze. – Szóval… köszi szépen. – Kiveszem a gyűrűt Lucinda remegő kezéből. – Akkor ezt visszahúzom az ujjamra. Átugrottam a szakadék fölött, nekicsapódtam a túlsó falnak, de sikerült megkapaszkodnom a fák gyökereiben. Túléltem. Istennek hála. De amíg lehúzom a hamis gyűrűt a kezemről, és a táskámba csúsztatom, eszembe jut valami. Hogy kerülhetett Lucindához a gyűrű? Mi van akkor Mrs. Fairfaxszel? Mi a jó büdös franc folyik itt? – Igazából miért is készíttettél másolatot róla, édesem? – kérdezi Magnus még mindig döbbenten. Rámeredek, közben lázasan gondolkodom. Miért vettem a fáradságot, és vállaltam egy utánzat elkészítésének költségeit? – Mert úgy gondoltam, jó, ha kettő van belőle – felelem bizonytalanul rövid hallgatás után. Uramisten. Nem. Ez nem jó. Inkább azt kellett volna mondanom, hogy utazáshoz. – Két gyűrűt akartál? – Wanda alig jut szóhoz elképedésében. – Remélem, ez a vágyad csak a jegygyűrűre vonatkozik, nem a férjedre! – jegyzi meg Antony vaskos humorral. – Igaz, Magnus? – Ha ha ha! – hahotázom készségesen. – Ha-ha-ha! Ez nagyon jó! – Hirtelen Fox tiszteleteshez fordulok, próbálom leplezni idegességemet. – Kezdhetjük? Még fél órával később is remeg a lábam. Soha életemben nem kerültem ennyire közel az összeomláshoz. Valódi halálközeli élmény. Még mindig nem tudom, Wanda elhitte-e a mesémet. Gyanakvó pillantásokat vet rám, és arról faggat, mennyibe került a másolat, hol készíttettem, meg csupa olyan kérdést tesz föl, amire nem akarok válaszolni. Mitől fél? Hogy el akartam adni az eredetit, vagy mi? Elpróbáltuk, ahogy a padsorok között az oltárhoz megyek, majd visszasétálunk ketten, aztán kitaláltuk, hol fogunk letérdelni, és hol írjuk alá az anyakönyvet. A tiszteletes most azt javasolja, az eskü szövegét is vegyük át egyszer. De nekem nem megy. Nem akarom kimondani azokat a mágikus szavakat Antony jelenlétében, hogy tudálékos megjegyzésekkel gúnyoljon ki minden egyes mondatot. Az esküvőn más lesz a helyzet. Ott be kell fognia a száját. – Magnus. – Félrehúzom, és a fülébe sugdosok. – Ne mondjuk el ma az eskü szövegét. Nem akarom, hogy apád elrontsa. Túl különleges ez a pillanat ahhoz. – Oké. – Meglepettnek tűnik. – Nekem mindegy. – Csak egyszer mondjuk el. Azon a napon. – Megszorítom a kezét. – Igaziból. Hirtelen rájövök, Antonytól függetlenül sem szeretném eljátszani a nagy pillanatot. Nem akarok próbát. Azzal minden egyediséget kiölnénk belőle. – Rendben, egyetértek – bólint Magnus. – Akkor végeztünk? – Nem, nem végeztünk! – szól közbe Lucinda felháborodottan.

– Távolról sem! Azt akarom, Poppy vonuljon végig még egyszer a padsorok között. Túl gyorsan lépkedtél a zenéhez képest. – Jól van. – Megvonom a vállam, és visszamegyek a templom hátsó részébe. – Orgona indul! – rikoltja Lucinda. – Orgona! Az elejétől! Vonulj kecsesen, Poppy! – utasít, miközben elhaladok mellette. – Imbolyogsz! Clemency, hol vannak már a teák? Clemency most ért vissza a Costából; a szemem sarkából látom, kapkodva tépi fel a cukros tasakokat. – Majd én segítek – mondom, és félbeszakítom a kecses vonulást. – Melyikbe hány cukor kell? – Köszönöm – suttogja hálásan Clemency. – Antony három cukorral kérte, Magnusé a kapucsínó, Wandának hoztam az aprósüteményt… – És hol van az én dupla kakaóm extra krémes muffinnal? – kérdezem összevont szemöldökkel, mire Clemency megugrik ijedtében. – Azt nem… de azonnal visszamegyek… – Nyugi, csak vicceltem! Clemency minél hosszabb ideje dolgozik Lucindának, annál inkább ijedt nyuszira hasonlít. Biztosan nem tesz jót az egészségének. Lucinda a létező legapróbb biccentés kíséretében veszi el a teáját (tejjel, cukor nélkül). Ismét nagyon zaklatottnak látszik. Jókora kartonlapot terített a padsorokra, ami átláthatatlan a sok színes, kiemelős bejegyzéstől és apró cetlitől. Hihetetlen, hogy bármit is sikerült megszerveznie. – Istenem, istenem – motyogja félhangosan. – Hol van annak a kurva virágosnak a telefonszáma? – A papírjai között kutat, majd kétségbeesetten a haját tépi. – Clemency! – Beüssem a Google-be? – ajánlkozom. – Majd Clemency beüti. Clemency! – Szegény lány olyan hirtelen indul, hogy az egyik pohárból kilöttyen a tea. – Ezt addig megfogom – mondom, és gyorsan kiveszem a kezéből a Costa tálcáját. – Ha megtennéd, az igazán nagy segítség lenne. – Lucinda haragosan kifújja a levegőt. – Mert te is tudod, mindnyájan csak miattad vagyunk itt, Poppy. Az egészet a te kedvedért csináljuk. Már csak egy hetünk van, és még mindig rengeteg a tennivaló. – Tudom – mondom félszegen. – Ööö… sajnálom. Fogalmam sincs, Magnus és a szülei hová tűnhettek, ezért visszaindulok a templom hátsó részébe, kezemben a poharakkal teli tálcával. Próbálok kecsesen vonulni, és közben elképzelem magam fátyolban. – Nevetséges! –Wanda fojtott hangját hallom meg elsőként. – Túl gyors. Bizonytalanul körülnézek, aztán rájövök, a hang az egyik vastag oldalajtó mögül érkezik. Biztosan a kápolna előcsarnokában vannak. – Mindenki tudja… a házasságról… – Most Magnus beszél, de az ajtó olyan vastag, hogy csak minden második szót hallom. – … nem a házassággal önmagában! – Wanda hirtelen felemeli a hangját. – … neked való… nem érted… – Teljesen elvakít… – Antony hangja dörgő basszusként kapcsolódik a beszélgetésbe. Földbe gyökerezik a lábam, tíz méterre állok az ajtótól, kezemben a Costa Coffee

tálcájával. Tudom, nem lenne szabad hallgatóznom. De képtelen vagyok nem tenni. – … ismerd el, Magnus… tévedés… – … lefújni. Még nem késő. Inkább most, mint egy csúnya válás… Nagyot nyelek. A tálca remeg a kezemben. Mit hallok? Hogy jön ide a válás? Biztosan félreértettem, nyugtatom magamat. Csak néhány elkapott szó… bármit jelenthetnek… – Akármit gondoltok, akkor is összeházasodunk! Úgyhogy azt ajánlom, vágjatok jó képet hozzá! – Magnus hangja harangzúgásként harsan fel. Jeges borzongás fut végig rajtam. Ezt nehéz lenne máshogy értelmezni. Antony válaszol valamit, mire Magnus ismét elbődül. – … nem lesz katasztrófa a vége! Elönt a szerelem Magnus iránt. Olyan dühös a hangja! A következő pillanatban nyílik az ajtó, én pedig egy szemvillanás alatt tíz lépést hátrálok. Ő kilép a kápolnából, én mosolyogva indulok felé, mint aki semmiről sem tud. – Szia! Kérsz teát? – Igyekszem természetesen viselkedni. – Minden rendben van? Kíváncsi voltam, hová tűntél. – Igen, jól vagyok. – Gyengéden rám mosolyog, és átöleli a derekamat. Semmi nem utal rá, hogy épp az imént veszett össze a szüleivel. Eddig nem tűnt fel, ennyire jó színész. Politikusnak kellene állnia. – Ezt majd én beviszem a szüleimnek. – Azzal kikapja a tálcát a kezemből. – Éppen… éppen a festményeket nézegetik. – Remek! – Mosolyt erőltetek az arcomra, de az állam megremeg. Nem a festményeket nézegetik. Arról beszélnek, a fiuk milyen borzalmasan rosszul választott. Fogadásokat kötnek, hogy egy éven belül elválunk. Amikor Magnus visszatér, nagy levegőt veszek. Egész testemben remegek az idegességtől. – Szóval… mit gondolnak a szüleid? – kérdem a tőlem telhető legkönnyedebb hangon. – Tudom, apád nem rajong túlzottan az egyházért. Illetve… magáért a házasságért. Megadtam a tökéletes végszót. Csak rá kell bólintania. De Magnus mogorván megrántja a vállát. – Nincs semmi gond. Kortyolok néhányat a teámból, és komoran bámulom a középkori kőpadlót. Nekem kellene felhoznom a témát. Ellentmondanom neki. Beismernem, kihallgattam őket. Tisztáznunk kellene. De… nem bírom rávenni magam. Nincs elég bátorságom. Nem akarom hallani az igazságot – hogy a szülei nem tartanak méltónak hozzá. – Meg kell néznem egy e-mailt – mondja. Csak képzelődöm, vagy Magnus valóban kerüli a tekintetemet? – Nekem is. – Összetörten odébb lépek, és az egyik padsor szélére roskadok. Néhány másodpercig szótlanul ülök, vállam megereszkedik; próbálom visszafojtani a sírást. Végül előveszem a telefonomat, és bekapcsolom. Órák óta rá se néztem. Amint életre kel, azonnal rezegni, villogni, pittyegni kezd a rengeteg üzenettől. Hány nem fogadott hívásom lehet? Gyorsan SMS-t küldök a concierge-nek a Berrow Hotelba, hogy lefújhatja a keresést, és megköszönöm a fáradozásait. Azután nekiállok az üzeneteknek.

Sam SMS-e az első a sorban, ami nagyjából húsz perccel ezelőtt érkezett: A gépen ülök, Németországba repülök a hétvégére. A hegyekbe. Kicsit eltűnök a térképről.

Amikor meglátom a nevét, sóvárogva gondolok arra, milyen jó lenne beszélgetni valakivel, ezért azonnal válaszolok: Jól hangzik. Miért éppen Németország?

Nem érkezik válasz, de nem érdekel, már maga az üzenetírás is megnyugtat. Ennyit a hamis gyűrűről. Nem jött be. Kiderült, és M szülei most idiótának tartanak.

Tétovázom, elmondjam-e neki, hogy Lucindánál volt a gyűrű, és megkérdezzem-e a véleményét. De… inkább nem. Túl bonyolult. Ennyire biztosan nem érdekli. Elküldöm az üzenetet, aztán megijedek, lehet, hogy azt hiszi, nyomulok rá. Gyorsan lezárom a párbeszédet. Azért kösz a segítséget. Nagyon hálás vagyok érte.

Talán jobb lenne, ha belenéznék a postafiókjába. Rengeteg e-mail érkezett ugyanazzal a témamegjelöléssel. Értetlenül bámulom a képernyőt, míg végre leesik, miről van szó. Hát persze! Mindenki válaszolt a felhívásomra, hogy írják meg az ötleteiket! Íme, a válaszok! A délután folyamán először érzek némi büszkeséget. Ha közülük akár csak egy előáll valami eget rengető új ötlettel, ami forradalmasítja Sam cégét, az az én érdemem lesz. Izgatott várakozással kattintok az elsőre. Kedves Sam! Szerintem ebédidőben jógáznunk kellene a cég szervezésében, és ezzel többen is egyetértenek. Üdv Sally Brewer

Bizonytalanul összevonom a szemöldökömet. Nem pont erre számítottam, de a jóga kétségkívül jó ötlet. Oké, lássuk a következőt. Kedves Sam! Kösz az e-mailt. Őszinteséget kértél. Az a pletyka járja a részlegen, hogy ez az úgynevezett ötletbörze valójában létszámleépítés. Mi lenne, ha te magad is őszinte lennél, és a szemünkbe mondanád, hogy ki leszünk rúgva? Tisztelettel Tony

Döbbenten pislogok. Micsoda? Oké, ez nevetséges. Biztosan nem százas a fickó. Gyorsan legörgetek a következőre. Kedves Sam! Mekkora a büdzsé erre az „Új ötletet” programra? Néhány csoportvezető kérdezi. Kösz Chris Davis

Ez a reakció is nevetséges. Büdzsé? Minek kellene büdzsé ötletekre?

Sam! Mi a lófasz ez? Legközelebb, ha új kezdeményezéssel állsz elő, azt lennél szíves előbb megbeszélni a többi igazgatóval is? Malcolm

A következő még konkrétabb. Sam! Mi a franc ez? Kösz a lehetőséget. Nem. Vicks

Bűntudatom támad. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezzel feszültséget keltek Sam és a kollégái között. De hamarosan ők is látni fogják a dolog jó oldalát, amint özönleni kezdenek a jobbnál jobb ötletek. Kedves Sam! A szó, amit keresel, az „ötletcézár”. És ha emlékszel, ez az én ötletem volt, amit három évvel ezelőtt hoztam fel egy értekezleten. Örülök, hogy végül jónak találtad, és őszintén remélem, amikor a jutalmakra kerül sor, az én nevem áll majd a lista élén. Máskülönben attól tartok, magasabb szinten kell panaszt tennem. Üdv Martin

Micsoda? Na nézzünk egy másikat: Kedves Sam! Készítsünk önálló prezentációt az ötleteinkből? Milyen hosszú lehet egy PowerPoint prezi? Csapatban dolgozzunk? Üdvözlettel Mandy

Na végre! Látják? Ragyogó, pozitív reakció. Csapatmunka! Prezentáció! Ez fantasztikus! Kedves Sam! Bocs, hogy megint zavarlak. Ha nem akarunk csapatban dolgozni, büntetést kapunk? Támadt némi nézeteltérésem a csapatommal, de most már ismerik az összes ötletemet, ami nem fair. Csak hogy tudd, az én ötletem volt a marketingrészleg átstrukturálása. Nem Carolé. Üdv Mandy

Oké. Nyilván felmerülhetnek apróbb problémák. De ez akkor is pozitív eredmény… Kedves Sam! Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok, de szeretnék hivatalosan is panaszt tenni Carol Hanratty viselkedése miatt. Teljességgel elfogadhatatlanul viselkedett az „új ötletek feladat” során, és annyira kikészített, hogy a nap hátralévő részét ki kell vennem szabadságnak. Judy szintén túl zaklatott a munkához, és azon gondolkodunk, kapcsolatba lépünk a szakszervezettel. Üdv Mandy

Mi? Micsoda? Kedves Sam! Elnézést a hosszú levélért. Ötleteket kértél. Hol is kezdjem? Tizenöt éve dolgozom a cégnél, ez idő alatt csalódások hosszú sora ülepedett le ereimben, míg mentális kapacitásom…

A pasas e-mailje legalább tizenöt oldalas. Az ölembe ejtem a telefont. A szám is tátva marad elképedésemben. Eszem ágában sem volt ilyen felbolydulást okozni. Miért ilyen ostobák az emberek? Miért kell állandóan veszekedniük? Uramisten, mit indítottam el? Mindössze az első néhányat olvastam el. Azóta érkezett még legalább harminc. Ha ezt mind továbbküldöm Samnek, és Németországban a gépről leszállva egy adagban kapja meg őket… Hirtelen eszembe jutnak a szavai: A kör-e-mail az ördög találmánya.

És én az ő nevében küldtem kör-e-mailt. Az egész cégnek. Anélkül, hogy megbeszéltem volna vele. Uramisten. Most tényleg azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben. Pedig olyan remek ötletnek tűnt. Mégis mire számítottam? A lényeg, nem szabad minden figyelmeztetés nélkül a nyakába zúdítanom. Előbb meg kell magyaráznom. El kell mondanom, mi volt a célom. Lázasan zakatol az agyam. Végül is most a repülőgépen ül. Eltűnt a térképről. Ráadásul péntek este van. Nincs értelme bármit is továbbítani neki. Talán hétfőre lecsillapodnak a kedélyek. Igen. A telefon hirtelen pittyen egyet, új SMS érkezett. Ijedtemben összerezzenek. Hamarosan felszállunk. Van valami, amiről tudnom kell? Sam

A telefonra meredek, a szívem ki akar ugrani a helyéről. Tudnia kell erről most azonnal? Kell? Nem. Nem kell. Jelenleg nincs. Jó utat! Poppy

NYOLC

Nem tudom, mit tegyek Antonyval, Wandával és a Kápolnagate-tel (magamban így neveztem el) kapcsolatban. Így hát nem teszek semmit. Nem szólok semmit. Tudom, ez csak a probléma elodázása. Tudom, gyenge vagyok. Hogy szembe kellene néznem a helyzettel. De felfogni is alig tudom, nemhogy beszélni róla. Főleg Magnusnak. Hétvégén úgy tettem, mintha mit sem tudnék. Együtt vacsoráztam a Tavish családdal. Találkoztam egy italra Rubyval és Annalise-zel. Nevetgéltem, beszélgettem, viccelődtem, szexeltem. És közben egész idő alatt éreztem azt az apró fájdalmat a mellkasomban. Szinte már hozzászoktam. Ha nyíltan a szemembe mondanák, talán jobban érezném magam. Összeveszhetnénk, kiabálhatnánk, meggyőzhetném őket, hogy szeretem Magnust, támogatni fogom a karrierjét, és tényleg nem vagyok szellemi fogyatékos. De nem szólnak semmit. Feltűnően kedvesek, udvariasan érdeklődnek a házvásárlási terveinkről, és borral kínálnak. Ami csak tovább ront a helyzeten. Megerősíti, kívülálló vagyok, aki nem vehet részt a családi kerekasztal-megbeszélésen arról, hogy Magnus új barátnője mennyire nem illik hozzá. Az még hagyján lenne, ha Magnus utálná a szüleit, és nem tartaná tiszteletben a véleményüket, mert akkor leírhatnánk őket. Nem számítana, mit mondanak. De Magnus tiszteli a szüleit. Szereti őket. Nagyon jól kijön velük. A legtöbb dologban egyetértenek, és amikor nem, azt is kulturáltan, jó hangulatban vitatják meg. Minden kérdésben.

Kivéve az én ügyemet. Nem szabad túl sokat agyalnom rajta, mert nagyon felzaklat, és pánikba esem, ezért csak apró aggodalomadagokat engedélyezek magamnak. A mai kvótát már kimerítettem. Munka után beültem a Starbucksba, forró csokoládét rendeltem, és szomorkodtam egy sort. Most azonban rám sem ismernének. Magas sarkúban vagyok, és a legjobb fekete koktélruhámat viselem. A sminkem makulátlan. A szemem csillog. (Két koktélt ittam). Épp az imént mentem el egy tükör előtt. Gondtalan lány nézett vissza rám, ujján jegygyűrűvel, kezében Cosmopolitan koktéllal, akinek a világon semmi problémája, és élvezi az életet a Savoyban. És az igazat megvallva tényleg sokkal jobb kedvem van. Részben a koktélok miatt, részben azért, mert itt lehetek. Még soha nem jártam a Savoyban! Fantasztikus! A fogadás káprázatosan szép, fakazettás teremben van, gyönyörű gyertyatartók nyújtóznak a fal mellett, a pincérek pedig tálcán hordják körbe a koktélokat. Az egyik sarokban dzsesszzenekar játszik, körülöttem mindenhol elegáns emberek beszélgetnek kisebb csoportokba verődve. Hátba veregetik egymást, kezet ráznak, vigyorognak – Úgy tűnik, mindenki remek hangulatban van. Természetesen senkit sem ismerek, de már az is boldoggá tesz, hogy nézhetem őket. Minden egyes alkalommal, amikor valakinek feltűnik, hogy magányosan állok, és felém indul, előveszem a telefonomat, hogy megnézzem az üzeneteimet, mire az illető másfelé fordul. Ez a nagyszerű a telefonokban. Olyanok, mint a kísérők. Lucinda SMS-ekkel bombáz; Észak-Londonban van, újfajta, szürke selymet néz meg, és arra kíváncsi, milyen tapintású anyagot szeretnék. Magnus írt Warwickról, hogy az egyik professzor tanulmányutat szervez. Közben Ruby folyamatosan tájékoztat a vakrandijának fejleményeiről. Sajnos elég nehéz koktéllal a kézben SMS-t írni, ezért egy idő után leteszem a Cosmómat az egyik asztalra, és gyorsan bepötyögök néhány választ: A szürke selyem tökéletes lesz. Nagyon köszönöm!! Imádlak. Poppy xxxx Jól hangzik, én is jöhetek?! P xxxx Nem hinném, hogy két steak már beteges lenne… nem lehet, hogy Atkins-diéta??? írj, hogy mi van! P xxxx

Tucatjával érkeznek az e-mailek Samnek is. Rengetegen válaszoltak az új ötletes felvetésre. Sokan hosszú fájlokat és önéletrajzot is csatoltak. Még videók is akadnak. Ezek aztán hétvégén sem pihennek. Az egyik cím láttán – 1001 ötlet a WGC számára – Első rész – felszisszenek, és gyorsan továbbgörgetek. Abban reménykedtem, hétvégén mindenki lehiggad, és az emberek megfeledkeznek róla. De reggel nyolc körül áramolni kezdtek az e-mailek, és feltartóztathatatlanul özönlenek azóta is. Visszatérő pletyka, mindez valami nagyszabású állásinterjú. Heves vita alakult ki arról, ki vetette föl először az Egyesült Államokba terjeszkedés ötletét. Malcolm eközben ingerült e-mailekben kérdezi, ki hagyta jóvá ezt a tervet. Gyakorlatilag elszabadult a pokol. Hát nincs ezeknek az embereknek életük? Azonnal felgyorsul a szívverésem, amint rágondolok. Inkább nem is teszem. Igazán várhat

holnapig. Akárcsak Willow legutóbbi e-mailje Samnek. Mostanra arra a következtetésre jutottam, nemcsak bombázó, hanem démon az ágyban és kőgazdag, mert valamivel kompenzálnia kell elviselhetetlen természetét. Ma újabb hosszú, unalmas levelet küldött, amiben valami különleges német bőrápoló szert követel tőle, ha már arra jár, de tudja jól, Sam valószínűleg rá sem hederít majd, mert ő már csak ilyen, pedig amikor Willow volt Franciaországban, ő bizony hazacipelte neki azt a pástétomot, noha öklendeznie kellett, ha ránézett, de akkor is megtette, mert ennyire kedves, és Sam igazán tanulhatna tőle, de akart-e valaha is tanulni tőle? AKART? Komolyan mondom, kezd az agyamra menni. Visszagörgetek a végtelen e-mail özön tetejére, de közben megakad a szemem az egyiken. Adrian Foster küldte a marketingről. Kedves Sam! Köszönöm, hogy beleegyeztél, és te adod át Lindsay-nek a születésnapi csokrot – végre megérkezett! Mivel ma nem voltál bent, beraktam a szobádba. Vízben áll, elvileg nem lehet semmi baja. Üdv Adrian

Valójában nem Sam egyezett bele, hogy átadja a virágokat, hanem én – Sam nevében. Mostanra nem tűnik annyira jó ötletnek. Mi van, ha holnap nagyon elfoglalt lesz? Mi van, ha dühbe gurul, amiért fel kell borítania a napirendjét, hogy átadja a virágot? Hogyan tehermentesíthetném? Egy másodpercig habozom, majd gyorsan írok egy mailt Lindsay-nek. Szia Lindsay, Szeretnék adni neked valamit az irodámban. Valamit, aminek örülni fogsz. ☺ Ugorj be holnap. Bármikor. Sam xxxx

El sem olvasom még egyszer, csak gyorsan megnyomom a Küldés gombot, majd iszom néhány kortyot a Cosmopolitanből. Nagyjából húsz másodpercre sikerül kikapcsolnom, élvezem az italt, és azon tűnődöm, vajon mikor hozzák a szendvicseket. Aztán megszólal a fejemben a vészjelző. Várjunk csak. X-eket tettem Sam neve után, ami csókokat jelent. Ezt nem kellett volna. Az ember nem dobál csókokat egy hivatalos e-mailben. Basszus. Visszakeresem az e-mailt, és újra elolvasom. Felszisszenek. Annyira megszoktam a nevem után az x-eket, hogy automatikusan odabiggyesztettem őket. De Sam sosem küld csókokat. Soha. Megpróbáljam valahogy semmissé tenni őket? Kedves Lindsay, Csak a félreértések elkerülése végett, nem akartam csókokat küldeni… Nem. Ez csak még rosszabb lenne. Hagyjuk. Valószínűleg egyébként is túlreagálom. Észre sem fogja venni… Uramisten. Máris válasz érkezett Lindsay-től. Ez aztán gyors volt. Megnyitom, és elolvasom az üzenetet. Akkor holnap, Sam. Lindsay xx ☺

Két csók meg egy kacsintó smiley? Ez normális? Néhány másodpercig bámulom, próbálom meggyőzni magam, hogy igen.

Igen. Igen, szerintem normális. Nincs ezzel semmi probléma. Kollégák egymás között. Elrakom a telefont, kiiszom az italomat, és körülnézek, honnan szerezhetnék újabbat. Megpillantok egy pincért néhány méterre, és a tömegen átfurakodva elindulok felé. – … gondolsz Sam Roxton ötletéről? – Férfihang üti meg a fülemet. – Kibaszott szánalmas. – Ismered Samet… Megtorpanok, úgy teszek, mintha a telefonommal babrálnék. Öltönyös férfiak csoportja áll nem messze tőlem. Fiatalabbak Samnél, és nagyon elegánsak. Biztosan a kollégái. Megpróbálom összepárosítani az arcokat az e-mailekből ismert nevekkel. Fogadni mernék, az a barna bőrű pasas Justin Cole, ő küldte a kör-e-mailt, hogy pénteken mindenki kötelezően öltözködjön lezseren, de stílusosan. Fekete öltönyében vékony nyakkendőjével úgy fest, mint valami divatrendőr. – Ő is itt van? – kérdezi egy szőke fickó. – Nem láttam – feleli a barna bőrű, és egy húzásra kiissza a röviditalát.66 – Csökönyös fasz. Meglepetten felkapom a fejem. Ez igazán nem volt szép tőle. Pittyen a telefonom, SMS-em érkezett. Gyorsan rákattintok, örülök, hogy lefoglalhatom valamivel az ujjaimat. Ruby küldött képet egy barna hajú fejről. Alatta az üzenet: Ez paróka???

Nem tudom elfojtani a nevetésemet. Valahogy sikerült lefényképeznie a pasas fejét hátulról. Hogy nem vette észre? Hunyorogva tanulmányozom a képet. Rendes hajnak tűnik. Egyébként sem értem, Ruby miért irtózik annyira a parókától. Csak mert tavaly volt egy katasztrofális vakrandija, amikor a pacákról kiderült, nem harminckilenc, hanem ötvenkilenc,67 még nem kellene paranoiásnak lennie. Szerintem nem. Kósernek látszik! xxxxxx

Mire fölnézek, a beszélgető férfiak elsodródtak a tömeggel. A francba! Pedig nagyon érdekelt volna a párbeszéd. Iszom még egy Cosmót, meg eszem pár ínycsiklandó szusit (ez az este már most legalább ötven fontomban lenne, ha fizetnem kellett volna érte), és már indulnék a dzsesszbanda felé, amikor sistergés hallatszik: bekapcsolták a mikrofont. Hátrafordulok – alig három méterre állok egy kis emelvénytől, amit eddig észre sem vettem. Egy szőke hajú, fekete nadrágkosztümös nő megkopogtatja a mikrofont az ujjával, majd beleszól: – Hölgyeim és uraim! Egy kis figyelmet kérek. – Némi hallgatás után hangosabban folytatja. – Emberek! Most következnek a beszédek! Minél gyorsabban elkezdjük, 66 67

Ezt meg hol szerezte? Engem miért nem kínált senki röviditallal? Azt mondta, egyszerű elütés. Ja, az ujja egészen véletlenül két hellyel balra csúszott.

annál gyorsabban végzünk velük, rendben? Általános derültség. A tömeg lassan az emelvény felé veszi az irányt. Szinte nekitolnak a pódiumnak, noha egyetlen porcikám sem kívánja, hogy az első sorból hallgassam végig a beszédeket – de nem nagyon van más választásom. – Kezdhetjük is! – A szőke nő széttárja a karját. – Üdvözlök mindenkit cégünk, a Johnson Ellison és a csodálatos Greene Retail fúziójának ünnepségén. Ez a házasság nemcsak két cég egybeforrásáról szól, hanem szívek és lelkek egymásra találásáról is. Rengeteg embernek tartozunk köszönettel. Először is ügyvezető igazgatónknak. Patrick Gowannek, aki először álmodta meg ezt a pillanatot. Patrick, gyere ide! Szakállas férfi lép fel az emelvényre világos öltönyben. Szerényen mosolyogva rázza a fejét, mire mindenki tapsolni kezd, engem is beleértve. – Keith Burley… mit is mondhatnék róla? Mindnyájunkra inspirálóan hat. Nem jó az első sorban állni, mert túlságosan szem előtt vagyok. Igyekszem figyelmesen hallgatni és érdeklődő arcot vágni, de ezek a nevek semmit sem jelentenek nekem. Talán jobban fel kellett volna készülnöm. Titokban előhúzom a telefonomat, hátha találok e-mailt a fúzióról. – És tudom, hogy itt van valahol… – Tenyeréből szemellenzőt formázva körbepásztázza a termet. – Megpróbált kibúvót találni ma estére, de nem engedtük meglógni. Hölgyeim és uraim, Mr. White Globe Consulting, Sam Roxton! Döbbenten kapom fel a fejemet. Nem. Az nem lehet, nem hiszem el… Bassza meg! Újult erővel dübörög fel a taps, ahogy Sam a pódiumra lép. Fekete öltönyt visel, arcán kissé gondterhelt kifejezés. Sokkos állapotba kerülök, mozdulni sem bírok. Németországba utazott. Úgy volt, hogy csak holnap este jön vissza. Mit keres itt? Látom, meghökken, amikor észrevesz. Ebből arra következtetek, ő is ugyanezen tűnődhet velem kapcsolatban. Csúnyán lebuktam. Miért gondoltam, hogy megúszhatom, ha belógok egy ilyen fényűző partira? Arcom ég a szégyentől. Megpróbálok gyorsan eltűnni a színpad elől, de olyan sűrű az embertömeg mögöttem, hogy mozdulni sem bírok, ezért csak állok, és némán bámulok rá. – … amikor Sam jelen van, mindenki tudja, a megoldás hamarosan megszületik – folytatja a szőke nő. – A kérdés csak az, ilyen megoldást akartunk-e… igaz, Charles? – Harsány nevetés dübörög végig a termen, amihez gyorsan csatlakozom. Hangosan hahotázom a többiekkel együtt. Nyilvánvaló, valami belső poénról van szó, amit nekem is ismernem kellene, ha nem csak potyáznék itt. A mellettem álló fickó felém fordul, és azt kiabálja: – Ez kicsit merész volt! – Tudom, tudom – vágom rá, és ismét felkacagok. – Amiről eszembe jut egy másik kulcsfontosságú szereplő… Felemelem a tekintetem, de Sam egészen másfelé néz. Hála Istennek, így is éppen elég megalázó ez az egész. – Fogadjátok szeretettel Jessica Garnettet! Amikor a piros ruhás csaj fellép a színpadra, Sam előveszi a telefonját, és diszkréten nyomogatni kezdi. A következő pillanatban SMS-em érkezik.

Miért nevetett?

Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Látta, hogy csak el akarok vegyülni. Szándékosan cukkol. De nem hagyom magam. Mert vicces volt.

Figyelem, amint megnézi a telefonját. Az arca alig láthatóan megrándul, de ebből látom, értette a poént. Ismét a képernyőt nyomogatja, és a következő pillanatban már pittyen is a telefonom. Nem tudtam, hogy magát is meghívták.

Ijedten pillantok rá, próbálom megfejteni, mi járhat a fejében, de megint másfelé néz, és az arca közömbös. Néhány másodpercig gondolkodom, majd válaszolok: Csak beugrottam az ajándékcsomagjáért. Ez is része a szolgáltatásnak. Nem kell megköszönnie. Úgy látom, a koktélomat sem akarta itt hagyni.

Egyenesen a Cosmómra szegezi a tekintetét. Felvonja a szemöldökét; alig bírom elfojtani a nevetésemet. Át akartam tölteni egy flaskába. Természetesen. Természetesen. Bár az enyém egy Manhattan. Legalább most már tudom. Majd kiöntöm azt a sok tequilát, amit eddig félretettem.

Miután megkapja az utolsó SMS-t, felnéz, és röpke mosollyal jutalmaz. Ösztönösen visszamosolygok, és egy pillanatra elakad a lélegzetem. Tényleg van valami a mosolyában. Zavarba jövök tőle. Olyan… Mindegy. Koncentráljunk inkább a beszédre. – … és végezetül mindenki érezze jól magát ma este! Köszönöm a figyelmet! Felharsan a zárótaps, és azonnal megpróbálok menekülő-útvonalat találni, de nem sikerül meglógnom. Nagyjából tíz másodperccel később Sam lelép a pódiumról, és megáll előttem. – Ó. – Igyekszem leplezni zavaromat. – Ööö… Örülök, hogy látom. Nem válaszol, csak kérdő tekintettel néz. Nincs értelme mellébeszélni. – Jól van, elnézést – mondom hadarva. – Tudom, semmi keresnivalóm itt, csak sosem jártam még a Savoyban, és annyira jól hangzott, maga meg nem akart jönni, és… – Elhallgatok, amikor felemeli a kezét. Láthatóan szórakoztatónak találja a helyzetet. – Semmi probléma. Mondhatta volna, hogy el szeretne jönni. Felvetettem volna a listára. – Ó! – Nem erre a reakcióra számítottam. – Hát… köszönöm. Nagyon jól érzem magam. – Remek. – Mosolyog, és levesz egy pohár vörösbort az egyik, arra járó pincér tál-

cájáról. – Tudja, mit? – Elgondolkodik, és két kezébe fogja a poharat. – Mondanom kell valamit, Poppy Wyatt. Már korábban meg kellett volna tennem. Köszönöm. Igazán nagy segítségemre volt az elmúlt pár napban. – Ugyan, semmiség. Igazán nincs mit. – Legyintek a kezemmel, de megrázza a fejét. – Ne, hallgasson végig, komolyan beszélek. Tudom, eredetileg én tettem magának szívességet, de végül én vagyok az, aki hálával tartozik. A munkahelyemen nem találtam megfelelő segítséget, maga viszont nagyszerű munkát végzett, átvette a személyi asszisztensem helyét, és gondoskodott arról, hogy naprakész legyek. Hálásan köszönöm. – Tényleg nincs mit! – Egyre kényelmetlenebbül érzem magam. – Ne szerénykedjen! – Elneveti magát, leveszi a zakóját, és meglazítja a nyakkendőjét. – De hosszú volt ez a nap! – Vállára veti a zakóját, és iszik a borból. – Szóval, ma nem történt semmi? Szokatlanul nagy a csönd. – Ismét rám villantja szívdöglesztő mosolyát. – Vagy most már Jane-hez érkeznek a leveleim? A telefonomban jelenleg kétszáznegyvenhárom neki szóló e-mail van. És csak jönnek-jönnek az újabbak. – Hát… – Belekortyolok a Cosmóba, kétségbeesetten próbálok időt nyerni. – A helyzet az, hogy egy-két e-mail azért érkezett. De arra gondoltam, nem zavarom, amíg Németországban van. – Ó, valóban? – Érdeklődő arccal néz rám. – Milyen e-mailek? – Hát… ez meg az. Vagy átküldjem inkább holnap? – kapaszkodom az utolsó szalmaszálba. – Nem, mondja el most! Megdörgölöm az orromat. Hol kezdjem? – Sam! Hát itt vagy! – Vékony, szemüveges fickó lép hozzánk. Sűrűn pislog, és jókora fekete mappát tart a hóna alatt. – Azt mondták, nem leszel itt ma este. – Úgy volt – feleli Sam fancsali képpel. – Remek, nagyszerű! – A vékony pacák szinte vibrál az idegességtől. – Ezt azért magammal hoztam, hátha mégis összefutunk. – Sam kezébe nyomja a mappát, aki elveszi, és zavartan mered rá. – Ha ma este van időd, sokáig fent leszek, kettőig-háromig biztosan, és örömmel megvitatom veled Skype-on… Tudom, kicsit radikális… legalábbis egy része, de… Mindegy! Szerintem nagyszerű, amit csinálsz. És ha esetleg egy munkalehetőség van emögött… gondolj rám. Jól van. Oké… nem is tartalak fel tovább. Kösz, Sam! – Azzal eltűnik a tömegben. Egy pillanatig egyikünk sem szólal meg. Sam azért, mert még nem tért magához, én meg azért, mert nem tudom, hogyan fogjak hozzá. – Ez meg mi volt? – szólal meg végül Sam. – Maga tudja? Lemaradtam valamiről? Idegesen megnyalom az ajkamat. – Van valami, amit el akartam mondani. – Feszülten felnevetek. – Igazából vicces, ha úgy vesszük… – Sam! – Nagydarab nő altja szakít félbe. – Annyira örülök, hogy sikerült beszerveznünk a jótékonysági futásra! Uramisten. Ez biztosan Rachel. – Jótékonysági futás? – ismétli Sam, mintha életében először hallaná ezt a szót. – Nem. Sajnálom, Rachel. Én nem futok. Boldogan adományozok, és elengedek bárkit

a futásra, ha az jó nekik, de… – De hát az e-mailed… – Rachel döbbenten mered rá. – Annyira örültünk, hogy részt veszel! Senki nem akarta elhinni! Idén mindnyájan szuperhősnek öltözünk – teszi hozzá lelkesen. – Félre is tettem neked egy Superman-jelmezt. – E-mail? – Sam értetlenül pislog. – Miféle e-mail? – Az a bűbájos levél, amit küldtél. Pénteken, azt hiszem. Ó, és az e-card a kis Chloénak, az Isten áldjon meg érte! – Rachel lehalkítja a hangját, és megveregeti Sam kezét. – Nagyon meghatódott. A legtöbb igazgató rá se bagózik, ha egy asszisztensnek elpusztul a kutyája, te viszont azonnal részvétet nyilvánítottál, küldted azt a kedves e-cardot a verssel meg mindennel… – Csillogó szemmel néz Samre. – El voltunk ájulva. Komolyan mondom. Az arcom eközben egyre vörösebb. Teljesen megfeledkeztem arról az e-cardról. – Részvétnyilvánító internetes képeslap egy kutyának – mondja végül Sam furcsa hangon. – Igen, én is el vagyok ájulva magamtól. Egyenesen rám néz. Láttam már ennél barátságosabb kifejezést is az arcán. Legszívesebben elszaladnék, de nincs hová. – Ó, Loulou! – Rachel vadul integetni kezd valakinek a terem túlsó végében. – Bocsáss meg, Sam… – Nekilódul, és átverekszi magát a tömegen. Kettesben maradunk. Csönd. Sam rezzenéstelen arccal mered rám. Lassan rájövök, arra vár, hogy megszólaljak. – Azt hittem… – Nagyot nyelek. – Igen? – A hangja hideg, és nyoma sincs benne megbocsátásnak. – Azt hittem, szívesen részt venne a jótékonysági futáson. – Azt hitte. – Igen. Azt hittem. – Az idegességtől rekedt a hangom. – Mert… mert az jó. Szóval válaszoltam. Hogy időt takarítsak meg magának. – Írt egy e-mailt, és aláírta az én nevemben? – kérdezi fenyegetően. – Csak segíteni akartam! – mondom gyorsan. – Tudtam, úgysincs rá ideje, és annyiszor kérdezték, hogy azt gondoltam… – Az e-cardot is maga küldte, igaz? – Pillanatra behunyja a szemét. – Jesszusom. Van még valami, amibe beleütötte az orrát? Szeretném struccként homokba dugni a fejemet. De nem lehet. El kell mondanom neki gyorsan, mielőtt mástól tudná meg. – Oké, volt ez a… ez a másik ötletem – suttogom alig hallhatóan. – Csak egy kicsit elszaladt velük a ló, most mindenki erről levelezik, és azt hiszik, valami munkaajánlat… – Munkaajánlat? Miről beszél? – Sam – veregeti hátba egy pasas elhaladtában. – Örülök, hogy érdekel az izlandi kirándulás. Majd jelentkezem. – Izland?– Sam arca döbbent görcsbe merevedik. Arról is megfeledkeztem, hogy elfogadtam a meghívást az izlandi túrára.68 De csak egy bocsánatkérő mosolyra van időm, mert máris újabb ismerős bukkan fel. – Sam, nem tudom, mi folyik itt. – Szemüveges lány, hallatszik a hangján, komoly indulatok feszülnek benne. – Nem tudom, hogy a bolondját járatod-e velünk, vagy micsoda… – Láthatóan ideges, egyfolytában a haját igazgatja. – Mindegy. Itt a CV-m. 68

Ki az, aki nem akar eljutni Izlandra? Miért mondana nemet az ember egy izlandi útra?

Pontosan tudod, hány ötlettel álltam elő az évek során, de ha ez most arra megy ki, hogy újabb rohadt karikákon ugráljunk át, akkor… de ahogy akarod, Sam. A te döntésed. – Elena… – Sam szóhoz sem jut. – Olvasd el az önéletrajzomat. Minden benne van. – És elvonul. Sam egy pillanatra mozdulatlanná dermed, majd megpördül. Arca olyan vészjósló, hogy szó szerint remegni kezdek. – Kezdje az elején! Mit művelt? – Küldtem egy e-mailt. – Tétován billegek egyik lábamról a másikra, mint valami taknyos kölyök, aki rossz fát tett a tűzre. – A maga nevében. – Kinek? – Mindenkinek a cégnél. – Megrázkódom, ahogy kimondom a szavakat. – Csak azt akartam, hogy mindenki érezze… a bátorítást. Ezért azt kértem, küldjék el az ötleteiket. Magának. – Ezt írta nekik? Az én nevemben? Rettentően dühösnek látszik, ezért halálra váltan hátrálni kezdek. – Ne haragudjon – suttogom. – Azt hittem, jó ötlet. De egyesek azt gondolták, ki akarja rúgni őket, mások meg bújtatott állásinterjúnak vették, és mindenki bekattant miatta… nagyon sajnálom – fejezem be sután. – Sam, megkaptam az e-mailedet! – Copfos, fiatal lány szakít félbe minket lelkesen. – Akkor találkozunk a táncórán. – Mi… – Sam szeme fennakad. – Nagyon köszönöm a támogatást. Ami azt illeti, eddig te vagy az egyetlen tanítványom. Hozz magaddal kényelmes ruhát és puha talpú cipőt, rendben? Samre pillantok, és meglepődöm az arckifejezésén. Szó szerint megnémul a döbbenettől. Most mi baja van a táncórákkal? Az esküvőjén úgyis táncolnia kell, nem? Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért feliratkoztam a nevében. – Remekül hangzik! – mondom bátorítóan. – Akkor kedd este találkozunk, Sam! Miután eltűnik a forgatagban, védekezően összefonom a karomat, és felkészülök, hogy elmagyarázom, mekkora szívességet tettem neki. De ismét felém fordul, az arca kőszoboré, és elillan a bátorságom. – Pontosan hány e-mailt küldött a nevemben? – Halkan beszél, de ez talán még félelmetesebb, mint ha kiabálna. – Nem… nem sokat – hebegek. – Csak… csak párat. Én segíteni akartam… – Ha az asszisztensem lenne, most azonnal kirúgnám, és nagy valószínűséggel be is perelném. – Úgy köpi a szavakat, mint géppuska a golyókat. – Így azonban csak visszakérem a telefonomat, és… – Sam! Végre egy ismerős arc! – Nick! – Sam viselkedése azonnal megváltozik. A szeme felragyog, dühös arckifejezése megenyhül. – Örülök, hogy látlak. Nem is tudtam, hogy itt leszel. A férfi a hatvanas éveiben járhat, halszálkás öltönyt visel, alatta a szokásos virágmintás inggel. Ránk emeli a poharát, mire én is felemelem az enyémet. Áhítattal bámulok rá. Sir Nicholas Murray! Amikor a neten nyomoztam a cég után, láttam róla képeket a miniszterelnökkel, Károly herceggel, mindenkivel. – Soha nem utasítok vissza egy ingyenitalt, ha rajtam múlik – mondja Sir Nicholas

vidáman. – Lemaradtam a beszédekről, igaz? – Tökéletes időzítés – vigyorog Sam. – Csak azt ne mondd, beküldted a sofőrödet megnézni, véget értek-e már. – Erre inkább nem is válaszolok. – Sir Nicholas rákacsint. – Megkaptad az emailemet? – És te az enyémet? – kérdez vissza Sam, majd lehalkítja a hangját. – Richard Dohertyt jelölted az idei Üzletkötői Díjra? – Ragyogó, fiatal tehetség, Sam – mondja Sir Nicholas kicsit gúnyosan. – Emlékszel a Hardwicksnél végzett munkájára tavaly? Megérdemli az elismerést. – Az FSS Energy-üzletet te hoztad össze, nem ő. – Ő is segített – feleli Sir Nicholas. – A maga módján. A segítsége… felbecsülhetetlen. Egy pillanatra elhallgatnak. Mindketten úgy festenek, mintha alig tudnák visszafojtani a nevetést. – Javíthatatlan vagy – mondja végül Sam. – Remélem, hálás érte. Most jöttem viszsza Németországból. Meg kellene beszélnünk néhány dolgot. Engem kizár a beszélgetésből, de egyáltalán nem bánom. Tényleg. Őszintén szólva abban reménykedem, sikerül észrevétlenül elosonnom. – Sam, bemutatnád nekem a partneredet? – Sir Nicholas félbeszakítja a gondolataimat; idegesen elmosolyodom. Samnek láthatóan esze ágában sincs bemutatnia engem Sir Nicholasnak. Ugyanakkor udvarias ember, ezért nagyjából harminc másodpercnyi vívódás után69 így szól: – Sir Nicholas, Poppy Wyatt. Poppy, Sir Nicholas Murray. – Örülök, hogy megismerhetem. – Kezet rázok vele, igyekszem leplezni izgatottságomat. A mindenit! Én és Sir Nicholas Murray. A Savoyban beszélgetek vele. Magamban már azon gondolkodom, hogyan említsem majd meg mintegy mellékesen Antonynak, ha legközelebb találkozunk. – Ön a Johnson Ellisonnál dolgozik vagy a Greene Retailnél? – érdeklődik Sir Nicholas udvariasan. – Egyiknél sem – felelem zavartan. – Fizikoterapeuta vagyok. – Fizikoterapeuta! – Sir Nicholas arca felderül. – Csodálatos! Meggyőződésem, a leginkább alulértékelt orvosi szakterület. A Harley Streetre járok gyógytornászhoz a hátammal, de nem nagyon javul… – Halkan felnyög. – Magának Rubyra van szüksége – bólintok mindentudó arccal. – A főnököm. A legjobb szakember, akit ismerek. Úgy masszíroz, hogy felnőtt férfiak is elsírják magukat a keze alatt. – Értem. – Sir Nicholas egyre kíváncsibbnak tűnik. – Tud adni névjegykártyát? Igggggen! Amikor megnyitottunk, Ruby ragaszkodott, hogy mindnyájan csináltassunk névjegykártyát, de még soha nem kértek tőlem. Egyetlenegyszer sem. – Tessék. – A táskámba nyúlok, és elővarázsolok egy kártyát, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon. – Balhamben van a rendelőnk. A folyótól délre, ha még nem járt volna arra… – Nagyon is jól ismerem Balhamet – mondja felcsillanó szemmel. – Az első londoni lakásom a Bedford Hillen volt. 69

Ami azt mutatja, hogy annyira azért mégsem udvarias.

– Hihetetlen! – A szendvics kis híján kiesik a számból. – Akkor mindenképpen fel kell keresnie minket. Alig akarok hinni a fülemnek. Sir Nicholas Murray a Bedford Hillen lakott. Égi jel. Balhamből indult, és végül lovaggá ütötték. Igazán csábító perspektíva. – Sir Nicholas. – A barna bőrű pasas terem mellettünk, és csatlakozik a társalgáshoz. – Örülök, hogy itt látom. Mindig nagy öröm. Hogy mennek a dolgok a Downing Streeten? Megtalálták már a boldogság titkát? – A malmok őrölnek. – Sir Nicholas udvariasan elmosolyodik. – Nos, igazán nagy megtiszteltetés. És Sam. – A barna bőrű fickó megveregeti Sam hátát. – A nap embere. Nem is tudom, mihez kezdenénk nélküled. Haragosan nézek rá. Alig néhány perce még „csökönyös fasznak” nevezte a háta mögött. – Kösz, Justin. – Sam feszes mosolyra húzza a száját. Ez valóban Justin Cole. Jól sejtettem. Élőben pont olyan ellenszenves, mint az emailjei. Éppen meg akarom kérdezni Sir Nicholastól, milyen ember is valójában a miniszterelnök, amikor egy fiatalember lép hozzánk izgatottan. – Sam! Bocsánat a zavarásért. A nevem Matt Mitchell. Csak meg akartam köszönni a jelentkezésedet. Óriási lökést ad a projektnek, hogy te is benne vagy. – Jelentkezés? – Sam élesen rám néz. Uramisten. Fogalmam sincs, miről beszél. Lázasan zakatol az agyam, próbálom felidézni. Jelentkezés… jelentkezés… mire is…? – A guatemalai expedícióra! A csereprogramra! – Matt Mitchell arca ragyog a boldogságtól. – Annyira örülünk, hogy te is feliratkoztál! Összerándul a gyomrom. Guatemala. Elfelejtettem Guatemalát. – Guatemala? – visszhangozza Sam. Ajka vicsorgó mosolyra húzódik. Most már emlékszem. Késő éjszaka küldtem azt az e-mailt. Azt hiszem, addigra már megittam egy pohár bort, vagy kettőt. Esetleg hármat. Megkockáztatok egy pillantást Sam felé. Az arca olyan dühös, hogy azt kívánom, bárcsak megnyílna alattam a föld. De az igazság az, kihagyhatatlan ajánlatnak tűnt. És amennyire meg tudom ítélni, sosem megy szabadságra. Igazán ráférne egy utazás Guatemalába. – Mindnyájunkat nagyon meghatott az e-mailed, Sam. – Matt két kezébe fogja Sam kezét, és lelkesen megrázza. – Sosem gondoltam volna, hogy ennyire a szíveden viseled a fejlődő országok helyzetét. Összesen hány árvát is támogatsz? – Sam! Uramisten! – Sötét hajú, kissé spicces lány tántorog mellénk, és könyökével félrelöki a még mindig Sam kezét szorongató Mattet. Kicsit ki van pirulva, a sminkje pedig elmosódott. Most ő ragadja meg Sam kezét. – Hálásan köszönöm a Kuki halálára küldött e-cardot. Egész nap bőgtem a meghatottságtól. – Igazán nincs mit, Chloe – mondja Sam a fogát csikorgatva. Rám néz, és szinte izzik a tekintete a haragtól. Összerezzenek. – Gyönyörű dolgokat írtál – szipogja Chloe. – Kiderült belőle, te is tudod, milyen elveszíteni egy kutyát. Mert te megérted. Ugye megérted? – Könnycsepp gördül végig az arcán. – Chloe, nem akarsz leülni kicsit? – kérdezi Sam, és nagy nehezen kiszabadítja a kezét, de Justin közbevág, ajkán gonosz vigyor.

– Én is hallottam arról a híres e-cardról. Megnézhetném? – Van nálam egy kinyomtatott változat. – Chloe az orrát törölgetve gyűrött papírlapot húz elő a zsebéből, amit Justin azonnal kitép a kezéből. – Ó, ez tényleg gyönyörű, Sam – mondja gúnyosan. – Nagyon megható. – Mindenkinek megmutattam a részlegen – bólint Chloe könnyes szemmel. – Mind azt gondolják, fantasztikus ember vagy, Sam. Sam olyan erővel szorítja a poharát, hogy elfehérednek az ujjai. Azt hiszem, szeretné megnyomni a katapult gombját, és eltűnni innen. Most már tényleg nagyon, nagyon rosszul érzem magam. Nem is tudatosult bennem, hogy ilyen sok e-mailt küldtem. Guatemaláról például teljesen megfeledkeztem. És azt a netes képeslapot sem lett volna szabad elküldenem. Ha visszamehetnék az időben, az lenne a pillanat, amikor magam mellé lépek, és azt mondom: „Poppy! Elég! Semmiféle e-card!” – „Az ifjú Kuki már a mennyben csahol, de mi itt maradtunk gyászolni őt” – olvassa Justin színpadias hangon. – „Bolyhos szőre csillog a kanapén, ahogy a csontból szívja a velőt.” – Justin felnéz a lapról. – Ni őt – velőt? Micsoda remek rím, Sam. De mit keres a csont a kanapén? Nem túl higiénikus. – Add ide. – Sam a papírért nyúl, de Justin félreüti a kezét. Szemmel láthatóan élvezi a helyzetet. – „Takarója szomorkodik üres ágyában, mindenütt csönd honol. Ha Kuki most lenéz az égből, látja szívünkben a bánatot.” – Justin felszisszen. – Honol-bánatot? Te aztán nagy rímfaragó vagy, Sam! – Szerintem nagyon megható – mondja Sir Nicholas lelkesen. – Szerintem is – helyeselek gyorsan. – Zseniális költemény.70 – Annyira igaz. – Most már könnyben ázik Chloe arca. – Azért olyan gyönyörű, mert igaz. Teljesen kész van. Az egyik magas sarkújából kilépett közben, de úgy tűnik, észre sem vette. – Justin – szólal meg Sir Nicholas kedvesen. – Szereznél egy pohár vizet Chloénak? – Természetesen! – Justin gyorsan zsebre vágja a papírlapot. – Ugye nem bánod, ha megtartom a költeményedet, Sam? Annyira különleges. Gondoltál már arra, hogy a Hallmarknak dolgozzál? – Magával húzza Chloét, és szó szerint ledobja egy székre. Néhány másodperccel később már ismét a korábbi társaságával van, és harsányan hahotázva húzza elő a papírlapot a zsebéből. Nem is merek Samre nézni, annyira mardos a bűntudat. – Nocsak! – Sir Nicholas láthatóan szórakoztatónak találja a történteket. – Sam, nem is tudtam, hogy ekkora állatbarát vagy. – Nem… – Sam nehezen uralkodik a hangján. – Én… Kétségbeesetten töröm a fejem, mit mondjak, amivel megmenthetném a helyzetet. De mit lehet ilyenkor mondani? – Kedves Poppy, remélem, megbocsát. – Sir Nicholas ismét félbeszakítja a gondolatmenetemet. – Bármennyire is élvezem a társaságát, beszélnem kell azzal a végtelenül unalmas úriemberrel a Greene Retailtől. – Olyan komikus arcot vág, hogy elnevetem magam. – Sam, később még beszélünk. – Megszorítja a kezemet, és eltűnik a tö70 Oké, tudom, nem zseniális. De mentségemre legyen szólva, sietve választottam az egyik ecardos oldalról, a kép pedig nagyon jó. Egy üres kutyás kosarat ábrázoló ceruzarajz, majdnem engem is megríkatott.

megben. Alig bírom leküzdeni a késztetést, hogy vele együtt én is elmeneküljek. – Szóval – visszafordulok Samhez, és nagyokat nyelek. – Nézze… Igazán sajnálom. Sam egy szót sem szól, csak kinyújtja a tenyerét. Kell hozzá legalább öt másodperc, hogy felfogjam, mit akar ezzel mondani. – Tessék?– rémülök meg. – Nem! Nem adom! Vagyis… nem maradhatna nálam legalább holnapig? Az összes telefonszámom benne van, és az SMS-eim… – Adja ide. – De még nem is néztem magamnak másikat! Nincs helyette új telefonom, ez az egyetlen számom, szükségem van… – Adja ide! Kérlelhetetlen. Sőt, már-már ijesztő. Másfelől viszont… mégsem veheti el tőlem erővel, nem igaz? Legalábbis ha nem akar jelenetet, és valami azt súgja, azt szeretne most a legkevésbé. – Nézze, tudom, hogy mérges. – Igyekszem minél alázatosabb lenni. – Megértem. De nem szeretné előbb, ha átküldeném az e-mail-jeit? És aztán holnap visszaadom, amikor minden szálat elvarrtam. Rendben? Kérem. Így legalább lesz lehetőségem elmenteni a saját üzeneteimet. Sam az orrán keresztül veszi a levegőt. Felismeri, nem nagyon van más választása. – Nem küld egyetlen e-mailt sem – mondja végül jéghideg hangon, leengedve a kezét. – Rendben – felelem alázatosan. – Listát készít nekem az összes e-mailről, amit a nevemben írt. – Rendben. – Holnap visszaadja a telefont, és soha többé nem akarok hallani magáról. – Bevigyem az irodába? – Ne! – Rémülten hátralép az ötlet hallatán. – Találkozzunk ebédidőben. Majd küldök SMS-t. – Oké. – Felsóhajtok. Rettenetesen érzem magam. – Ne haragudjon. Nem akartam felborítani az életét. Félig-meddig abban reménykedem, erre azt feleli, „Ne aggódjon, nem történt semmi” vagy „Ugyan, maga csak jót akart”. De semmi ilyesmit nem mond. Ugyanolyan könyörtelen tekintettel mered rám. – Van még valami, amiről tudnom kellene? – kérdezi ingerülten. – Legyen őszinte, ha kérhetem. Hány külföldi útra írt fel? Milyen céges kezdeményezést tett még a nevemben? Kinek küldött nevetséges versikét az aláírásommal? – Senkinek! – mondom kétségbeesetten. – Ez minden. Esküszöm. – Tudatában van annak, mennyi kellemetlenséget okozott nekem? – Igen. – Lesütöm a szemem. – Van fogalma róla, hány kínos helyzet vár még rám a maga levélkéi miatt? – Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom. Nem akartam kínos helyzetbe hozni. Jót akartam. Azt hittem, szívességet teszek vele. – Szívességet? – Hitetlenkedve bámul rám. – Szívességet? – Helló, Sam. – Búgó hang szakít félbe minket, parfümillat csap meg. Megfordulok. Húszas évei végén járó csaj áll mögöttünk abszurdul magas sarkú cipőben, ren-

geteg sminkkel az arcán. Vörös haja hullámokba göndörítve, a ruhája pedig nagyon kivágva. Konkrétan köldökig belátni. – Elnézést, válthatnék néhány szót Sammel? – Ellenséges pillantást vet rám. – Ó! Igen… hogyne. – Arrébb megyek, de éppen csak annyira, hogy még halljam őket. – Már alig várom, hogy holnap találkozzunk. – Samre mereszti nagy szemét, és műszempilláját rezegteti.71 – Az irodádban. Ott leszek. Sam értetlenül néz rá. – Találkozót beszéltünk meg? – Így akarsz játszani? – Szexi nevetést hallat, és hátradobja a haját, mint az amerikai színésznők a sorozatokban a gyönyörű konyhájukban. – Felőlem bárhogy játszhatjuk, ahogy neked tetszik. – Hangja rekedtes suttogássá halkul. – Ha érted, mire gondolok, Sam. – Sajnálom, Lindsay… – Sam elveszítette a fonalat. Lindsay? Kis híján magamra löttyintem az italomat. Ez a csaj lenne Lindsay? Jaj. Jajajajajajaj. Az nagyon nem jó. Tudtam, hogy törölni kellett volna a csókokat a levél végéről. Tudtam, hogy a kacsintó smiley jelent valamit. Most mit tegyek? Figyelmeztessem Samet? Jelezzek valahogy a kezemmel? – Tudtam – dorombolja Lindsay. – Rögtön, amint megláttalak, Sam. Éreztem, valami különleges vibrálás van közöttünk. Szinte izzott a levegő. Sam egyre jobban összezavarodik. – Hát… izé… kösz. Vagyis. De azért… Lindsay… ezt nem teljesen… – Ó, ne aggódj. Nagyon diszkrét leszek. – Lakkozott körmét finoman végighúzza Sam ingén. – Már majdnem lemondtam rólad, ugye, tudod? Sam ijedten tesz egy lépést hátrafelé. – Lindsay… – Oly sokáig semmilyen jelet nem adtál, aztán hirtelen, teljesen váratlanul üzeneteket küldesz nekem. – Tágra nyílik a szeme. – Boldog születésnapot kívánsz, megdicséred a munkámat… rögtön sejtettem, miről van szó. És aztán ma este… – Lindsay még közelebb hajol Samhez, és a fülébe búgja: – Elképzelni sem tudod, milyen hatással volt rám az e-mailed. Mmm. Rosszfiú. – Az e-mailem? – visszhangozza Sam. Lassan felém fordítja a fejét, pillantása találkozik megkínzott tekintetemmel. Menekülnöm kellett volna. Amíg volt rá lehetőségem. El kellett volna menekülnöm.

KILENC

Nincsenek rá szavak, mennyire sajnálom. Nagyon elcsesztem. Most már tisztán látom. Rengeteg munkát és kellemetlenséget Mit diktál az illem arra az esetre, ha valakinek a műszempillája kezd leválni a szélénél? Udvariasan a tudomására hozni, vagy úgy tenni, mintha észre sem venném? 71

okoztam Samnek, visszaéltem a bizalmával, és az agyára mentem. A mai napot eredetileg az esküvői előkészületeknek akartam szentelni. Az egész hetet kivettem, hogy elvégezhessem az utolsó simításokat is – ehelyett mit csinálok? Azon töröm a fejem, hányféle módon tudok bocsánatot kérni. Bűnbánó szürke blúzban és kék farmerszoknyában érkezem a megbeszélt ebédre. Egy étteremben találkozunk, nem messze az irodájától, és amint belépek, azonnal észreveszek néhány ismerős arcot a tegnap esti fogadásról. Biztos vagyok benne, ezek a nők nem ismernének fel, de azért lehajtom a fejem, és sietős léptekkel haladok el kerek asztaluk mellett. Sam a telefonban azt mondta, „irodaszerű önkiszolgáló a sarkon”. Nem túlzott. Fémasztalok és barnásszürke székek. Az étlapon minden kisbetűvel szedve, a fogásokat pedig a lehető legszűkszavúbban tüntették föl.72 Még az sincs odaírva, az árak fontban értendők.73 Nem csoda, hogy Sam kedveli ezt a helyet. Ásványvizet rendelek, és éppen a leves meg a saláta között vacillálok, amikor Sam belép az ajtón. A kollégáiból álló asztaltársaság azonnal integetni kezd neki, ő pedig néhány másodpercnyi habozás után csatlakozik hozzájuk. Nem hallom, miről beszélnek, de egy-egy szót azért sikerül elcsípnem: … „nagyszerű ötlet” … „izgatott” … „sokat jelent” … Mindenki mosolyog, és nagyon pozitívnak látszik, még Sam is. Végül kimenti magát, és elindul felém. – Helló. Látom, sikerült megtalálnia. – Nem kerüli el a figyelmemet, rám nem mosolyog. – Igen. Szép étterem. Köszönöm, hogy időt szakított rám. Igazán nagyon hálás vagyok. – Igyekszem minél alázatosabban viselkedni. – Gyakorlatilag ez a második irodám. – Megvonja a vállát. – De nem csak nekem, az egész WGC-nek. – Tessék… itt van a maga nevében küldött e-mailek listája. – Minél előbb túl akarok esni rajta. Amikor átnyújtom, önkéntelenül is összerezzenek. Így leírva olyan soknak tűnik. – És mindet továbbítottam. Pincér lép az asztalhoz egy kancsó vízzel, üdvözli Samet, majd odaint egy másik felszolgálót a kenyeres kosárral. Miután elmennek, Sam összehajtja a papírlapot, és szó nélkül zsebre teszi. Hála Istennek. Azt hittem, tételesen végigmegy rajta, mint egy matektanár. – Azok a lányok a maga cégénél dolgoznak, ugye? – Fejemmel a kerek asztal felé intek. – Miről beszélgettek? Sam nem válaszol azonnal. Kis vizet önt magának, majd felnéz: – Az igazat megvallva a maga projektjéről beszélgettünk. Eltátom a számat. – Az én projektemről? Úgy érti, az e-mailemről, amiben ötleteket kértem? – Igen. Egészen jól sült el. – Ó! – Egy másodpercig élvezem a váratlan fordulatot. – Szóval… nem mindenki reagált olyan rosszul? – Nem, nem mindenki. – És volt olyan, aki valami használható ötlettel állt elő? – Ami azt illeti… igen – ismeri be vonakodva. – Felmerült néhány érdekes elgon72 73

„Leves”, „kacsa” stb. Ami nagyon trendi és menő, de milyen leves? Milyen kacsa? Ez nem szabálytalan? Mi van, ha dollárban akarok fizetni? Akkor engedniük kell?

dolás. – Hát ez nagyszerű! Remek! – Bár egyesek továbbra is meg vannak győződve, hogy valami összeesküvésről van szó, és létszámleépítés következik. Néhányan jogi lépésekkel fenyegetőznek. Azonnal lelohad a lelkesedésem. – Jó napot! – Mosolygós lány lép az asztalunkhoz zöld kötényben. – Ha megengedik, elmagyarázom a mai menüt.74 Mogyoróvajas krémleves organikus csirkemelldarabokkal… Az összes tételt végigveszi, és, mondanom sem kell, azonnal elveszítem a fonalat, ezért a végén semmire nem emlékszem a mogyoróvajas levesen kívül. – Egy mogyoróvajas levest, legyen szíves – mondom mosolyogva. – Steak baguette véresen és zöld saláta. Köszönöm. – Nem hinném, hogy Sam odafigyelt. Megnéz valamit a telefonján, és a homlokát ráncolja. Azonnal rám tör a bűntudat. Biztos rengeteg pluszmunkát okoztam neki. – Csak azt akarom mondani, tényleg borzasztóan sajnálom – hadarom egy szuszra. – Ne haragudjon az e-card miatt. És Guatemaláért is elnézést kérek. Elszaladt velem a ló. Tudom, sok kellemetlenséget okoztam, és ha bármilyen módon jóvá tudom tenni, csak szóljon. Akarja, hogy írjak egy e-mailt, amiben megmagyarázom? – Nem! – Sam úgy kiált fel, mint akit leforráztak. – Köszönöm – teszi hozzá valamivel nyugodtabban. – Már így is éppen eleget segített. – És mi a terve? – próbálkozom. – Hogyan dolgozza fel a rengeteg ötletet? – Jane átvette az ügyet. Szétküldte a lerázó e-mailt. Ezt nem értem. – Lerázó e-mail? Az meg micsoda? – Tudja, milyen az: „Sam köszönettel megkapta a levelét. Amint ideje engedi, válaszolni fog. Addig is, köszönjük érdeklődését.” Magyarul: „Ne számítsatok válaszra.” – Felvonja a szemöldökét. – Biztos magának is van ilyen. Igazán hasznos, amikor valahogy le kell rázni a nem kívánt érdeklődőket. – Nem, nekem nincs ilyen – felelem kissé megütődve. – Soha nem akarom lerázni az embereket. Mindenkinek válaszolok. – Értem, ez sok mindent megmagyaráz. – Letép egy darabot a kenyérből, és majszolni kezdi. – Ha ezt előre tudom, sosem egyezem bele, hogy közösen használjuk azt a telefont. – Többé már nem kell osztoznia rajta. – Hála Istennek. Hol van? A táskámba nyúlok, kiveszem a telefont, és az asztalra helyezem kettőnk közé. – Ez meg mi a franc? – kiált fel elborzadva. – Micsoda? – zavartan követem a tekintetét, aztán rájövök. A Marie Curie teadélutánon kapott ajándékcsomagban volt néhány csillogó matrica, amiket másnap felragasztottam a készülékre. – Ne aggódjon. – A szememet forgatom az arckifejezése láttán. – Le lehet szedni. – Ajánlom is. – Még mindig döbbenten mered rájuk. De most őszintén. Ennél a cégnél tényleg senki nem díszíti a telefonját? Megérkezik az ennivaló, és egy időre leköti a figyelmünket a borsdaráló, a mustár Ez már tényleg nevetséges. Írnak egy étlapot, amiről semmi nem derül ki, aztán felvesznek egy embert, hogy elmagyarázza, mi áll benne. 74

meg valami paszternákcsipsz, amit szerintük mi rendeltünk. – Nagyon siet? – érdeklődik Sam, mielőtt beleharapna a steak baguette-jébe. – Nem. Kivettem néhány napot az esküvői előkészületek miatt, de úgy fest, nincs is olyan sok tennivaló. Igazság szerint kicsit megdöbbentem, amikor ma reggel felhívtam Lucindát. Hónapok óta mondogatom neki, kiveszek néhány napot, és segítek az esküvő szervezésében. Azt gondoltam, jól szórakozunk majd együtt. De gyakorlatilag azt mondta, kösz, nem. Előadott valami zavaros történetet arról, fel kell keresnie a virágost Northwoodban, de előbb be kell ugrania egy másik ügyfeléhez, és éppen csak azt nem mondta, hogy az útjában lennék.75 Így hát a ma délelőttöm szabad. Most már nem fogok bemenni dolgozni csak azért, hogy csináljak valamit. A levesemet kanalazom, és arra várok, Sam magától szóba hozza az esküvő témát – de nem teszi. A férfiak már csak ilyenek, nem igaz? – Hideg a leves? – Sam hirtelen a tányéromra mered. – Ha hideg, küldjük vissza. Nem éppen tűzforró, de semmi kedvem jelenetet rendezni. – Jó így, köszönöm. – Rávillantok egy mosolyt, és eszem még egy kanállal. Megrezzen a telefon, és reflexből magamhoz húzom. Lucinda az, a virágosnál van, és arra kíváncsi, csokronként négy szál fátyolvirág elég lesz-e. Fogalmam sincs. Miért nekem kell döntenem az ilyen kérdésekben? Egyébként is, miért pont négy? Igen, tökéletes. Nagyon köszönöm, Lucinda, igazán hálás vagyok! Már nincs sok hátra!!! Poppy xxxx

Willow-tól is új mail érkezik, de ahhoz nincs pofám, hogy Sam orra előtt olvassam el. Gyorsan továbbküldöm neki, és lerakom a telefont. – Most jött egy levél Willow-tól. – Aha. – Kedvetlenül bólint. Majd meghalok a kíváncsiságtól. Szeretnék többet tudni róla. De hogyan kezdjem? Nem kérdezhetem meg, hogyan ismerkedtek meg, mert azt már tudom az egyik emailjéből. Willow állásinterjúra érkezett a White Globe Consultinghoz. Sam is a bizottság tagja volt, és feltett neki néhány keresztkérdést az önéletrajzával kapcsolatban, amiből Willow azonnal sejthette volna, el fogja kúrni az életét. Fel kellett volna állnia, és egyszerűen KISÉTÁLNIA. Vagy Sam talán azt hiszi, az egész élete a hat számjegyű fizetése körül forog? Tényleg azt gondolja, mindenki olyan, mint ő? Nem veszi észre, ha két ember közös életet akar építeni, ahhoz tudniuk kell, MILYEN ÉPÍTŐANYAG ÁLL RENDELKEZÉSÜKRE??? Stb. stb. stb. Őszintén szólva képtelen voltam végigolvasni. – Nem vett még magának új telefont? – vonja fel a szemöldökét Sam. – Ma délután megyek az üzletbe. – Nem nagyon fűlik hozzá a fogam, már megint egy új telefon, tanulhatom meg elölről a menürendszerét. De nem nagyon van más választásom. Hacsak… – Igazából azon gondolkodtam, nem akarja-e eladni nekem – vetem föl. – Egy céges telefont tele üzleti e-mailekkel? – Hitetlenkedve rázza a fejét. – Elment Miért vannak a beszállítói ilyen abszurd helyeken? Bármikor kérdezem, mindig csak annyit mond róluk, a „forrásaim”. Ruby szerint így több benzinköltséget számolhat el. 75

az esze? Az is őrültség volt a részemről, hogy egyáltalán magánál hagytam. Nem mintha sok választást hagyott volna. Azonnal értesítenem kellett volna a rendőrséget. – Nem vagyok tolvaj! – emelem fel a hangomat sértődötten. – Nem loptam. Egy szemetesben találtam. – Azonnal le kellett volna adnia. – Vállat von. – Mindketten nagyon jól tudjuk. – Kidobták a szemétbe! Aki megtalálja, azé! Ez így tisztességes! – „Így tisztességes!” A bíróságon is ezzel akar védekezni? Ha elejtem a tárcámat, és véletlenül egy szemetesbe esik, az bárkit feljogosít arra, hogy elvigye? Nem tudom eldönteni, csak bosszantani akar-e, ezért válasz helyett iszom egy kis vizet. A kezemben forgatom a telefont, nem akaródzik megválnom tőle. Megszoktam. Szeretem a tapintását. Még azt is megszoktam, hogy közös a postafiókunk. – És akkor mi lesz vele? – nézek fel végül. – Mármint a telefonnal. – Jane átküld minden fontos üzenetet a saját címére. Aztán letöröljük. Kívül-belül. – Értem. A gondolattól, hogy az üzeneteimet törölni fogják, legszívesebben elbőgném magam. De nincs mit tenni. Így szólt az egyezség. Csak kölcsönkaptam. Ahogy mondta: nem az én telefonom. Ismét lerakom, közvetlenül a tányérom mellé. – Amint meglesz az új számom, elküldöm – mondom. – Ha kapok valamilyen SMS-t vagy üzenetet… – Továbbítom őket. – Bólint. – Vagyis majd az új asszisztensem megteszi. – Mikor kezd? – Holnap. – Nagyszerű! – Halványan elmosolyodom, és tovább kanalazom a levest, ami mostanra valóban kihűlt. – Remek lány – mondja Sam lelkesen. – Lizzy a neve, nagyon okos. – Beletúr a zöld salátába. – Áruljon el nekem valamit. Mi ez az egész Lindsay-vel? Mi a fenét írt neki a nevemben? – Ó, hát… – Érzem, elvörösödöm a szégyentől. – Szerintem félreértett, mert… Nem volt benne semmi. Csak megdicsértem a munkáját, és odatettem néhány csókot. Tudja, olyan kis x-eket. Az e-mail végére. Sam leteszi a villáját. – Csókokat tett az én e-mailem végére? Egy hivatalos e-mailbe? – Úgy látszik, ezzel sikerült minden eddiginél jobban felzaklatnom. – Nem szándékosan! – mondom védekezően. – Csak úgy kicsúszott. Mindig x-eket rakok a levelek végére. Az olyan barátságos. – Aha. Most már értem. – Az égre emeli a tekintetét. – Szóval maga is a nevetséges emberek közé tartozik. – Ez nem nevetséges – vágok vissza. – Csak kedves akarok lenni. – Hadd nézzem! – A telefonért nyúl. – Ne! – kiáltok fel rémülten. – Mit művel? Odakapok, de elkéstem. Elmarja a telefont, és már az SMS-eket meg az e-maileket böngészi. Olvasás közben felvonja az egyik szemöldökét, aztán a homlokát ráncolja, majd elneveti magát. – Mit keres? – Kérdezem a lehető legfagyosabb hangomon. – Tiszteletben kellene

tartania a levéltitkot. Rám se hederít. Hallott már valaha a magánszféráról? Egyébként is mit olvas? Bármi lehet az. Eszem még egy kanállal a levesből, de már annyira hideg, hogy elmegy tőle a kedvem. Felnézek; Sam még mindig mohón olvasgatja az üzeneteimet. Szörnyű érzés. Mintha az alsóneműs fiókomban turkálna. – Most legalább megtudja, milyen érzés, amikor az e-mailjeit kritizálják – pillant rám. – Ezeken nincs mit kritizálni – felelem kissé dölyfösen. – Magával ellentétben én kedves vagyok, udvarias, és nem rázom le az embereket kétszavas válaszokkal. – Nevezheti kedvesnek, ha akarja. De én más szót használok rá. A szememet forgatom. Nyilván nem fogja elismerni, magasabb szintű kommunikációs készségekkel rendelkezem, mint ő. Sam a fejét ingatja, majd rám néz, és szótlanul tanulmányozni kezd. – Mi az? – kérdezem ingerülten. – Mi van? – Ennyire fél, hogy utálni fogják az emberek? – Tessék? – Úgy megdöbbenek, azt sem tudom, mit mondjak erre. – Miről beszél? A telefonra mutat. – Ezek az e-mailek mind olyanok, mint valami nagy segélykiáltás: „Csók, csók, imádlak, ölelés, kérlek, szeressetek, szeressetek!”. – Hogy meri…? Úgy érzem magam, mint akit felpofoztak. – Ez… ez baromság! – Nézze például ezt. „Szia Sue! Áttehetnénk az esküvői frizura időpontomat későbbre, mondjuk du. 5-re? Louishoz jelentkeztem be. Jelezz, hogy működik-e. De ha nem, az sem baj. Nagyon köszi! Igazán hálás vagyok! Remélem, minden oké. Imádlak, Poppy, csók, csók, csók, csók, csók.” Ki ez a Sue? A legrégibb, legkedvesebb barátnője? – A fodrászom recepciósa. – Farkasszemet nézek vele. – Szóval köszöni, hálás neki, és milliószor csókolja csak azért, mert elvégzi a munkáját? – Kedves vagyok! – csattanok fel. – Ettől nem kedves lesz, hanem nevetséges – jelenti ki határozottan. – Ez üzleti tranzakció. Viselkedjen ennek megfelelően. – Imádom a fodrászomat! – vágom rá dühösen. A számba veszek egy kanál levest, mert elfelejtettem, hogy kihűlt, és megrázkódom. Sam rendületlenül az üzeneteimet böngészi, mintha minden joga meglenne hozzá. Nem lett volna szabad engednem, hogy rátegye a mancsát. Le kellett volna törölnöm. – Ki az a Lucinda? – Az esküvőszervezőm – válaszolom vonakodva. – Sejtettem. Nem neki kellene magának dolgoznia? Mi ez a sok faszság, amivel fárasztja? Zavarba jövök. Nem tudom, mit felelhetnék. Megvajazok egy zsemlét, de aztán leteszem, anélkül hogy beleharapnék. – De igen, Lucinda nekem dolgozik – mondom végül, kerülve Sam szúrós tekintetét. – Természetesen én is segítek neki, ha szüksége van rá… – Maga intézte helyette a kocsikat. – Hitetlenkedve számolja az ujján. – A konfettit, a virágot az ajtónállóknak, az orgonistát…

Érzem, rákvörös az arcom. Tudom, végül sokkal több mindent intéztem el Lucinda helyett, mint szándékoztam. De ezt nem fogom bevallani Samnek. – Én akartam így! Nincs ezzel semmi probléma. – Ehhez képest elég parancsolgató a modora, ha engem kérdez. – Ilyen a stílusa. Engem nem zavar… – Próbálom eltéríteni erről az ösvényről, de nem hagyja magát. – Miért nem mondja meg neki kerek perec: „nekem dolgozol, úgyhogy szállj le a magas lóról”? – Ez nem ilyen egyszerű. – Kezd egyre kínosabbá válni a téma. – Ő nem pusztán az esküvőszervezőm, hanem Tavishék régi barátja. – Tavishék? – Értetlenül rázza a fejét, mint akinek semmit sem jelent ez a név. – A jövendőbeli apósom és anyósom. Azok a Tavishék. Antony Tavish professzor? Wanda Brook-Tavish professzor? Lucinda régi családi barát, része az életüknek, ő is közéjük tartozik, nem tehetem meg, hogy… – Elhallgatok, és megdörgölöm az orromat. Magam sem tudom, hová akarok kilyukadni. Sam felkapja a kanalát, áthajol az asztalon, megkóstolja a levesemet, és elfintorodik. – Jéghideg. Gondoltam. Küldje vissza! – Nem kell. – Automatikusan elmosolyodom. – Jó így. – Kihasználom az alkalmat, és visszaszerzem a telefont. – Nem jó. Küldje vissza. – Nem! Nézze… nem fontos. Amúgy sem vagyok éhes. Sam a fejét ingatja. – Maga aztán nagy meglepetés, tudja? Ez igazán nagy meglepetés. – A telefonra pillant. – Mire gondol? – Nagyon bizonytalan ahhoz képest, mennyire rámenősnek mutatja magát. – Nem is vagyok az! – vágom rá dühösen. – Nem bizonytalan? Vagy nem rámenős? – Én… – túlságosan össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy válaszolni tudjak. – Nem tudom. Elég ebből. Hagyjon békén. – Úgy beszél Tavishékről, mintha istenek lennének… – Persze, hogy úgy beszélek róluk! Ők nem olyanok, mint mi, más klasszist… Férfi hang szakít félbe. – Sam! Az én emberem! – Justin lép az asztalhoz, és hátba veregeti Samet. Fekete öltönyt, fekete nyakkendőt és fekete napszemüveget visel. A Men in Black forgatásáról jött? – Már megint steak baguette? – Túl jól ismersz. – Sam feláll, és int egy arra járó pincérnek. – Elnézést, hozna egy friss levest a vendégemnek? Ez jéghideg. – Visszaül, és megkérdezi Justint: – Találkoztál Poppyval a Savoyban? Poppy, Justin Cole. – Énchanté. – Justin biccent a fejével; egy pillanatra megcsap a Fahrenheit aftershave illata. – Helló. – Udvarias mosolyt erőltetek az arcomra, de zaklatott vagyok. El kell magyaráznom Samnek, mekkorát téved. Mindennel kapcsolatban. – Hogy ment a megbeszélés a P&G-vel? – kérdezi Sam Justintól. – Jól! Nagyon jól! De te azért hiányzol a csapatból, Sam. – Ujjával játékosan meg-

feddi Samet. – Biztos vagyok benne, hogy nem. – Tudja, hogy Sam a cég sztárja? – fordul felém Justin. – Sir Nicholas utódja. „Egy nap, fiam, ez mind a tiéd lesz.” – Ugyan, ostobaság – mondja Sam kedélyesen. – Persze, hogy az. Pillanatnyi csönd telepedik közéjük. Mosolyognak egymásra – de inkább vicsorgó vadállatokra emlékeztetnek. – Na, én megyek, majd találkozunk – mondja Justin némi hallgatás után. – Mész este a konferenciára? – Csak holnap – feleli Sam. – Sok itt az elintéznivaló. – Jól van. Akkor majd este felköszöntünk. – Justin int nekem a kezével, és elmegy. – Elnézést kérek – mondja Sam. – Ebédidőben nagyon forgalmas ez a hely. De ez a legközelebbi étterem, ahol normális kaját adnak. Justin Cole elterelte a figyelmemet a saját gondolataimról. Tényleg oltári nagy seggfej. – Tudja, hogy tegnap este hallottam Justint, amint magáról beszél? – halkítom le a hangom. – „Csökönyös fasznak” nevezte. Sam hátraveti a fejét, és felnevet. – Nem lep meg. Megérkezik az újabb mogyoróvajas krémleves, és ezúttal ínycsiklandóan gőzölög. Rádöbbenek, farkaséhes vagyok. – Köszönöm, hogy kért nekem másikat – mondom sután. – Szívesen. – Oldalra biccenti a fejét. – Bon appétit. – És miért nevezte csökönyös fasznak? – Kanalazni kezdem a levest. – Alapvetően más elképzeléseink vannak arról, hogyan kellene vezetni a céget – mondja könnyedén. – Az én táborom elkönyvelt egy győzelmet a közelmúltban, ezért az ő tábora most kissé frusztrált. Tábor? Győzelem? Ezek folyamatosan hadban állnak egymással? – Mi történt? Istenem, ez a leves fantasztikus. Úgy lapátolom magamba, mint aki hetek óta egy falatot sem evett. – Tényleg érdekli? – Láthatóan mulattatja a dolog. – Igen! Természetesen! – Az egyik kollégánk kilépett a cégtől. Hála Istennek, legalábbis az én véleményem szerint. Justin azonban máshogy gondolja. – Harap a baguette-jéből, és a vízért nyúl. Ennyi? Ez minden, amit hajlandó megosztani velem? Az egyik kollégája kilépett a cégtől? – John Gregsonról beszél? – Bevillan a Google keresésem eredménye. – Tessék? – Megdöbben. – Honnan tud John Gregsonról? – A Daily Mailből, honnan máshonnan? – A szememet forgatom. Mit képzelt, valami titkos buborékban dolgozik? – Ó. Értem. – Emésztgeti néhány másodpercig. – Nos… nem. Az egy másik ügy. – Akkor kiről van szó? – Látom, hogy habozik. – Ugyan már, nekem elárulhatja. Sir Nicholas Murray a barátom. Tegnap együtt iszogattunk a Savoyban. Így vagyunk egymással. – Keresztbe teszem két ujjamat, mire Sam önkéntelenül felnevet.

– Oké, végül is nem olyan nagy titok. – Habozik kicsit, majd lehalkítja a hangját. – Egy Ed Exton nevű fickó. Gazdasági igazgató volt. Igazság szerint kirúgták. Kiderült, egy ideje sikkasztotta a cég pénzét. Nick nem akart vádat emelni ellene, de hiba volt. Most Ed perli a céget jogtalan elbocsátás miatt. – Igen! – kiáltok fel. – Tudtam! Ezért volt annyira maga alatt a Grouchóban. Sam ismét elképedve nevet fel. – Szóval erről is tud. Persze miért ne tudna? – És aztán… Justin dühös lett, amikor Edet kirúgták? – Próbálok tisztán látni. – Justin támogatta Edet, azt akarta, Ed legyen az új vezérigazgató a cégnél, és akkor őt vitte volna magával a jobbkezének – folytatja Sam fancsali képpel. – Egyszóval igen, meglehetősen dühös volt. – Vezérigazgató? – kérdezem döbbenten. – De… mit csináltak volna Sir Nicholasszal? – Ó, Nicket egy szempillantás alatt elmozdították volna, ha elég nagy a támogatottságuk – mondja Sam tárgyilagosan. – Egy klikk a cégen belül inkább lefölözné a rövid távú hasznot, és minden vágyuk, hogy Paul Smith-öltönyben flangáljanak. Nick viszont inkább a hosszú távú terveket szereti. Ami nem mindig túl népszerű álláspont. Befejezem a levest, az utolsó cseppig megettem. Elég komplikáltak ezek az irodai viszonyok. Hogy marad idejük dolgozni emellett? Nekünk már annyi is elég, ha Annalise-re rájön a hiszti, mert nem emlékszünk, kinek kellene kávét hoznia – annyira zavaró, hogy elfelejtjük megírni a jegyzőkönyveket. Ha a White Globe Consultingnál dolgoznék, képtelen lennék a munkámra koncentrálni. Álló nap csak SMS-eket küldözgetnék a kollégáimnak, mi a helyzet, hallottak-e valami újat, és szerintük mi fog történni. Hmm. Talán jobb is, hogy nem egy irodában dolgozom. – Hihetetlen, hogy Sir Nicholas Murray valamikor Balhamben lakott – jut eszembe hirtelen. – Gondoljon csak bele, Balhamben! – Nick nem volt mindig nagy ember, semmilyen értelemben. – Sam kíváncsian néz rám. – Az ő életútját nem adta ki a Google, amikor rákeresett? Árvaként nőtt fel egy gyermekotthonban. Mindenért nagyon meg kellett küzdenie. Nem született ezüstkanállal a szájában. Úgy, mint azok a kétszínű patkányok, akik ki akarják fúrni. – Elkomorodik, és egy adag salátát gyömöszöl a szájába. – Fabian Taylor biztosan Justin táborához tartozik – jegyzem meg elgondolkodva. – Mindig olyan szarkasztikus magával. Sosem értettem, miért. – Felnézek; Sam öszszevont szemöldökkel méreget. – Poppy, mondja meg őszintén. Hány e-mailemet olvasta el? Nem hiszem el, hogy ez még mindig kérdés neki. – Természetesen mindet. Mégis mit gondolt? – Olyan mókás arcot vág, hogy nevethetnékem támad. – Amint megkaptam a telefonját, azonnal nekiláttam szaglászni maga után. E-mailek a kollégáktól, e-mailek Willow-tól… – Nem tudom megállni, be ne dobjam a nevét, hátha ráharap a csalira. Természetesen rezzenéstelen arccal fogadja. Mintha a „Willow” név a világon semmit nem jelentene neki. De ez a búcsúebédünk. Az utolsó esélyem. Nem adom fel ilyen könnyen.

– Willow másik emeleten dolgozik? – kérdezem csevegő hangnemben. – Ugyanazon. – Ó, értem. És… a munkájuk során ismerkedtek meg egymással? Szótlanul bólint. Reménytelen. Mintha sziklából próbálnék vért fakasztani. Jön a pincér, hogy elvigye a tányéromat, és rendelünk egy-egy kávét. A távozása után Sam elgondolkodva néz rám. Már nyitnám a számat, hogy újabb kérdést tegyek föl Willow-ról, de megelőz. – Poppy, kicsit más téma. Mondhatok valamit? Mint a barátja? – Barátok lennénk? – kérdezek vissza kétkedve. – Akkor, mint pártatlan szemlélő. Remek. Először félretolja a Willow-val kapcsolatos kérdéseimet. És most? Kiselőadást tart nekem, hogy nem illik telefont lopni? Vagy megint kioktat, mit kell írni egy hivatalos e-mailben? – Miről van szó? – Nem tudom megállni, hogy ne forgassam a szememet. – Mondja. Felemeli a kávéskanalát, mintha azzal akarna nagyobb nyomatékot adni a szavainak, aztán leteszi. – Tudom, semmi közöm hozzá. Nem vagyok házas. Nem ismerem a vőlegényét. Nem ismerem a helyzetet. Miközben beszél, vér tolul az arcomba. Nem értem, miért. – Nem – felelem. – Tényleg nem. Úgyhogy… Folytatja tovább, meg sem hallja a tiltakozásomat. – De az a véleményem, nem szabad, nem lenne szabad belemennie egy házasságba, ahol bármilyen szempontból is alacsonyabb rendűnek érzi magát. Annyira váratlanul érnek a szavai, hogy egy másodpercig csak döbbenten bámulok magam elé. Mi a helyes reakció? Kiabáljak? Felpofozzam? Elrohanjak? – Na, idehallgasson – nyögöm ki végül. Kiszáradt a torkom, de próbálok határozott lenni. – Először is, egyáltalán nem ismer engem, semmit sem tud rólam. Másodszor, nem érzem magam alacsonyabb rendű… – Dehogynem. Egyértelműen kiderül abból, amiket mond. Nézzen a tükörbe! Sikeres a saját szakterületén. Ráadásul… – Egy pillanatra elhallgat. – Ráadásul vonzó. Miért érzi úgy, Tavishék más klasszist képviselnek? Szándékosan ilyen fafejű? – Mert köztiszteletben álló, híres tudósok! Zsenik mindannyian, és egy napon majd lovaggá ütik őket, miközben a nagybátyám egyszerű fogorvos Tauntonból… – Elakad a hangom. Majd megfulladok. Alig kapok levegőt. Remek. Ebbe szépen belesétáltam. – És az apja? Helyben vagyunk. Rákérdezett. – Meghalt – felelem kertelés nélkül. – Mindkét szülőm halott. Autóbaleset, tíz évvel ezelőtt. – Hátradőlök a széken, és várom a kínos csöndet. Számtalan megjelenési módja van. Döbbent hallgatás. Száj elé kapott kéz. Elakadó lélegzet.76 Felkiáltás. Esetlen témaváltás. Morbid kíváncsiság. Történet egy még nagyobb, még szörnyűbb balesetről, ami egy barát barátjának a nénikéjével történt. Magnusnak elakadt a lélegzete. Aztán szorosan magához ölelt, és azt mondta, azonnal tudta, hogy sebezhető vagyok, és ettől csak még gyönyörűbbnek lát. 76

Egy lány, akinek elmondtam, szó szerint sírva fakadt. Ott zokogott előttem, és tőlem kért zsebkendőt. De… különös. Ezúttal egyáltalán nem érzem kínosnak. Sam nem kapta el a tekintetét. Nem köszörülte meg a torkát, nem akadt el a lélegzete, nem váltott témát. – Mindketten egyszerre? – kérdezi végül sokkal gyengédebben. – Anyám azonnal. Apám egy napra rá. – Törékeny mosoly suhan át az ajkamon. – De nem tudtam elköszönni tőle. Többé már nem tért magához. Megtanultam, ezeken a beszélgetéseken csak mosolyogva lehet túlesni. Megérkezik a pincér a kávénkkal, és egy pillanatra mindketten elhallgatunk. De amint elmegy, ugyanott folytatjuk. Sam arckifejezése változatlan. – Fogadja legőszintébb részvétemet. – Ugyan, erre semmi szükség – mondom erőltetett vidámsággal. – Minden megoldódott. A nagybátyámék magukhoz vettek. Ő fogorvos, a nagynéném pedig fogászati asszisztens. Gondoskodtak rólam és a két öcsémről. Szóval… jól alakult. Minden jól alakult. Érzem magamon a tekintetét. Előbb jobbra nézek, aztán balra, kerülöm a pillantását. Kavargatom a kapucsínómat, kicsit gyorsabban a kelleténél. Belekortyolok. – Ez sok mindent megmagyaráz – szólal meg végül Sam. Nem bírom elviselni az együttérzését. Senki együttérzését nem bírom elviselni. – Nem hiszem – válaszolom ridegen. – Nem. Évekkel ezelőtt történt, vége, túljutottam rajta, felnőtt nő vagyok. Szóval téved. Nem magyaráz meg semmit. Sam lerakja a kávéscsészét, felemeli az amarettós süteményt, és komótos mozdulatokkal kibontja a csomagolásából. – Úgy értem, megmagyarázza, miért olyan fontos magának a fogápolás. – Ó. Talált, süllyed! Bizonytalanul elmosolyodom. – Igen, viszonylag otthon vagyok fogászati kérdésekben. A süteményt ropogtatja, én pedig iszom még egy kortyot a kapucsínóból. Néhány perc elteltével úgy érzem, sikerült túllépnünk a témán, és azon tűnődöm, vajon idejee kérni a számlát, de akkor Sam hirtelen így szól: – Az egyik barátom elveszítette az édesanyját, amikor egyetemisták voltunk. Sok éjszakát átbeszélgettünk. Nagyon sokat. – Egy pillanatra elhallgat. – Tudom, milyen. Ezen nem lehet túljutni. Nem számít, hogy az ember felnőtt-e vagy sem. Az ilyesmi sosem múlik el. Nem kellett volna visszatérnie a témára. Már továbbléptünk. A legtöbb ember ilyenkor megkönnyebbülten kezd locsogni valami egészen másról. – Nos, én túljutottam – mondom vidáman. – És elmúlt. Ennyi. Sam bólint, mint akit egyáltalán nem lepnek meg a szavaim. – Igen, ő is ezt mondta. Másoknak. Tudom. Muszáj. – Habozik. – De nehéz megőrizni a látszatot. Mosolyogj. Mosolyogj. És ne nézz a szemébe! De valami miatt mégis megteszem. Hirtelen könnyekkel telik meg a szemem. Basszus. Basszus! Évek óta nem fordult

elő velem. Évek óta. – Ne nézzen így rám – motyogom dühösen, az asztalra szegezve a tekintetemet. – Hogy ne nézzek? – kérdezi ijedten. – Mintha értené. – Nyelek egyet. – Hagyja abba. Fejezze be. Nagy levegőt veszek, aztán iszom egy korty vizet. Idióta, mondom magamnak. Szedd össze magad. Azóta nem fordult elő velem ilyen, hogy… mióta is?… már nem is emlékszem. – Ne haragudjon – mondja Sam halkan. – Nem akartam… – Nem! Jól vagyok. Csak lépjünk már tovább. Fizessünk, rendben? – Persze. – Odainti a pincért, én pedig előveszem a szájfényemet. Két perc múlva újra normális embernek érzem magam. Megpróbálom kifizetni az ebédet, de Sam hallani sem akar róla, ezért abban egyezünk meg, ki-ki állja a sajátját. Miután a pincér eltette a pénzt, és leszedte az asztalt, Samre pillantok. – Hát akkor. – Lassan odacsúsztatom elé a telefont. – Tessék. Köszönöm. Örülök, hogy megismerhettem. Rá se pillant a készülékre. Engem néz, arcán aggódó kifejezés, amitől a testem libabőrös lesz, és legszívesebben a földhöz vágnék valamit. Ha még egy szót szól a szüleimről, felállok, és kisétálok innen. Fogom magam, és itt hagyom. – Azon tűnődtem – mondja végül. – Csak úgy kíváncsiságból… Hogyan szokta kezelni a konfliktusokat? – Tessék? – Hangosan felkacagok meglepetésemben. – Sehogyan. Senkivel nem akarok konfliktusba kerülni. Sam széttárja a karját. – Helyben vagyunk. Ez a maga problémája. – Nekem nincsen problémám! Magának van problémája. Én legalább kedves vagyok – mondom élesen. – Maga viszont… szánalmas. Sam hangosan felnevet, mire elvörösödöm. Oké, a „szánalmas” talán nem a legjobb szó. – Jól vagyok. – A táskámért nyúlok. – Nincs szükségem segítségre. – Ugyan már. Ne legyen ilyen gyáva. – Nem vagyok gyáva! – kiáltom tajtékozva. – Ne csak adja, állja is az ütéseket – mondja mosolyogva. – Elolvasta a leveleimet, és megállapította, udvariatlan, szánalmas barom vagyok. És ezt a szemembe is vágta. Talán igaza van. – Elhallgat. – De tudja, én mit láttam, amikor elolvastam az üzeneteit? – Nem. – Komoran nézek rá. – És nem is vagyok rá kíváncsi. – Egy nőt, aki rohan, hogy segítsen másokon, de nem segít saját magán. Márpedig most segítségre van szüksége. Senkinek nem szabad úgy járulnia az oltár elé, hogy alacsonyabb rendűnek érzi magát, vagy másmilyennek akar látszani, mint amilyen. Nem ismerem azokat az embereket, de… Kézbe veszi a telefont, megnyom egy gombot, és felém fordítja a képernyőt. Basszus. A listám. A lista, amit a templomban írtam. ESKÜVŐ ELŐTT FELTÉTLENÜL ELINTÉZNI:

1. Kigyúrni magam görög filozófiából. 2. Memorizálni néhány Robert Burns-verset. 3. Megtanulni hosszú Scrabble-szavakat. 4. Észben tartani, hogy HIPOCHONDER vagyok. 5. Megkedvelni a bélszínt Stroganoff – módra. (Esetleg hipnózissal?) Majd elsüllyedek szégyenemben. Ezért nem szabad kiadni a kezünkből a telefonunkat. – Semmi köze hozzá – motyogom az asztallapot bámulva. – Tudom – mondja gyengéden. – És azt is tudom, nehéz kiállni önmagunkért. De meg kell tennie. Ki kell állnia magáért. Még az esküvő előtt. Percekig hallgatok. Nem bírom elviselni, hogy igaza van. A lelkem mélyén tudom, így van. Szavai apró Tetris-tömbökként simulnak a helyükre, értelmetlen lenne tagadni. Az asztalra ejtem a táskámat, és megdörgölöm az orromat. Sam türelmesen megvárja, míg rendezem a gondolataimat. – Könnyű azt mondani – szólalok meg végül. – Könnyű azt mondani, „álljak ki magamért”. És mégis mit mondjak nekik? – Mármint kiknek? – Nem tudom. A szüleinek, gondolom. Hirtelen árulónak érzem magam, amiért Magnus családjáról beszélek a háta mögött. De ezzel már kicsit elkéstem. Sam habozás nélkül rávágja: – Mondja azt: „Mr. és Mrs. Tavish, úgy bánnak velem, mintha alacsonyabb rendű volnék. Valóban alacsonyabb rendűnek tartanak, vagy csak képzelődöm?” – Hol él maga? – döbbenten meredek rá. – Ezt nem mondhatom! Nem szokás ilyeneket mondani! Sam elneveti magát. – Tudja, mire készülök ma délután? Közölni fogom egy iparvállalat vezérigazgatójával, hogy nem dolgozik elég keményen, elidegeníti magától az igazgatótanács többi tagját, és a személyes higiéniája kezd komoly problémává válni. – Uramisten. – A gondolattól is kiver a víz. – Az nem lehet. – Nem lesz semmi probléma – mondja Sam nyugodtan. – Végigveszem vele pontról pontra, és végül egyetért majd velem. Csak fellépés és magabiztosság kérdése. A kínos beszélgetések a specialitásom. Sokat tanultam Nicktől – teszi hozzá. – Képes a szemébe mondani bárkinek, hogy a vállalatuk egy rakás szar, és ők hálálkodva köszönik meg. Vagy akár azt, hogy a hazájuk egy rakás szar. – Ó. – Nem találok szavakat. – Kísérjen el a megbeszélésre. Ha nem siet nagyon. Senkinek nem fog feltűnni, egy csomóan lesznek még ott. – Komolyan beszél? Megvonja a vállát. – Csak így lehet tanulni. Sosem gondoltam volna, hogy a kínos beszélgetéseknek is lehet valaki a szakértője. Próbálom elképzelni magam, amint egy vállalat vezérigazgatójával közlöm, a

személyes higiéniája kezd komoly problémává válni. Ha ezer évig gondolkodnék, sem találnám a megfelelő szavakat. Ezt tényleg látnom kell a saját szememmel. – Oké! – Magamat is meglepem azzal, hogy ismét mosolygok. – Elkísérem. Köszönöm. Nem tette el a telefont. Még mindig az asztalon hever. – Ezt… magammal vigyem? – kérdezem mintegy mellékesen. – Igen. – Megigazítja a zakóját. – Köszönöm. Nagyszerű. Újra ellenőrizhetem az SMS-eimet. Ez is valami!

TÍZ

Fantasztikus lehet ilyen helyen dolgozni. Sam cégének épületében minden az újdonság varázsával hat rám – a hatalmas mozgólépcső, a csillogó felvonók, a fényképemmel ellátott laminált igazolvány, amit három másodperc alatt készített egy gép. Ha a Fitt Fizikoterápiába betér valaki, egyszerűen csak beírjuk a nevét egy kockás füzetbe. Fel a tizenhatodik emeletre, majd végig egy világoszöld szőnyeggel borított folyosón. A falakon fekete-fehér képek Londonról, alattuk furcsa ülőalkalmatosságok. Jobb oldalon egyszemélyes, üvegfalú irodák, bal oldalon nagy, nyitott tér különböző színű íróasztalokkal. Minden olyan menő. Van vízadagoló gép, mint nálunk, de látok kávésarkot valódi Nespresso masinával, Smeg hűtőt és gyümölccsel teli, jókora tálat is. Azt hiszem, beszélni fogok Rubyval a munkakörülmények javításáról. – Sam! – Sötétkék zakós férfi üdvözli Samet; amíg beszélgetnek, körbesandítok, hátha kiszúrom Willow-t. Az a szőke lány, aki a fejhallgatójába beszél, a lábát pedig egy széken pihenteti? Ő lenne az? – Jól van. – Sam láthatóan le akarja zárni a párbeszédet. – Ez nagyon érdekes, Nihal. Majd átgondolom. Nihal. Hegyezem a fülem. Valahonnan ismerős ez a név. Biztos, hogy hallottam már. De hol is? Nihal… Nihal… – Köszönöm, Sam – mondja Nihal. – Mindjárt át is küldöm a dokumentumot… – Amint nyomogatni kezdi a telefonját, beugrik. – Gratuláljon a kisbabához! – súgom Samnek. – A múlt héten született Nihal kislánya. Yasmin. Három és fél kiló. Gyönyörű bébi! Nem látta az e-mailt? – Ó. – Sam meghökken, de gyorsan összeszedi magát. – Ja, Nihal, egyébként gratulálok a picihez. Nagyon örülök a jó hírnek. – Nagyon szép név a Yasmin. – Nihalra mosolygok. – Ráadásul három és fél kiló! A kis vasgyúró! Hogy érzi magát? – Anita jól van? – teszi hozzá Sam. – Mindketten remekül vannak, köszönöm! Elnézést… nem emlékszem. Találkoztunk már? – Nihal segélykérő pillantást vet Samre. – Hadd mutassam be Poppyt – mondja Sam. – Azért van itt, hogy… tapasztalato-

kat gyűjtsön. – Örvendek. – Nihal kezet ráz velem, de még mindig értetlenül néz rám. – Honnan tud a kisbabáról? – Sam említette – hazudom rezzenéstelen arccal. – Annyira örült a hírnek, hogy azonnal beszámolt nekem. Igaz, Sam? Ha! Látniuk kellene Sam arcát! – Igen, így volt – szólal meg végül. – Nagyon boldog voltam. – Áááh. – Nihal majdnem könnyekig meghatódik. – Kösz, Sam. Nem is tudtam, hogy ilyen… – Zavartan elhallgat. – Semmi gond. – Sam felemeli a kezét. – Még egyszer gratulálok. Poppy, most mennünk kell. Továbbsétálva a folyosón magamban kuncogok Sam arckifejezése láttán. – Befejezné ezt? – morogja Sam, anélkül, hogy felém fordítaná a fejét. – Először az állatok, most meg a kisbabák. Miféle képet akar kialakítani rólam? – Kedveset – vágom rá. – Mindenki szeretni fogja! – Helló, Sam! – Utánunk kiált valaki. Matt Mitchell ragyogó arccal közeledik felénk. – Most hallottam a nagy hírt! Sir Nicholas is csatlakozik a guatemalai utazáshoz! Ez fantasztikus! – Ó, igen. – Sam kurtán bólint. – Tegnap este beszéltünk róla. – Csak meg akartam köszönni – mondja Mitchell hálásan. – Tudom, miattad mondott igent. A ti részvételetek rengeteget jelent az ügynek. Ja, és köszönöm az adományt. Nagyon hálásak vagyunk érte. Döbbenten meredek rá. Sam támogatta a guatemalai utat? Pénzt adományozott? Matt most felém fordul. – Örülök, hogy újra látom. Magát nem érdekli a guatemalai kirándulás? Uramisten, dehogynem! Csodálatos lenne eljutni Guatemalába! – Hát… – kezdem lelkesen, de Sam határozottan közbevág: – Nem. Nem érdekli. Hogy lehet ilyen ünneprontó? – Talán majd legközelebb – mondom udvariasan. – Remélem, jól fog sikerülni! Matt Mitchell visszamegy az irodába, mi pedig folytatjuk utunkat. Magamban ezen az új információn rágódom. – Nem is említette, hogy Sir Nicholas is megy Guatemalába – mondom végül. – Nem? – Sam alig figyel oda. – Nos, igen. – És pénzt is adományozott nekik – teszem hozzá. – Szóval ez maga szerint is jó ügy. Úgy érzi, érdemes támogatni. – Csak kisebb összeggel támogattam – javít ki fenyegető pillantással, de nem hagyom magamat eltéríteni. – Szóval… akkor mégsem sült el olyan rosszul. Nem lett belőle akkora katasztrófa. – Elgondolkodva számolgatom az ujjamon. – Az adminisztráción dolgozó lányok szerint ragyogó ötlet. És kapott néhány érdekes gondolatot a cégről. Nihal imádja magát, akárcsak Chloe és a részlege, Rachel pedig boldog, amiért részt vesz a jótékonysági futáson… – Pontosan mit is akar kihozni ebből? – Sam vészjósló arckifejezése láttán azonnal visszakozom. – Ööö… semmit. Csak úgy mondtam. Talán jobb lenne, ha egy időre befognám a számat.

Az előcsarnok után számítottam rá, Sam irodája is lenyűgöz majd, de a látvány minden várakozásomat felülmúlja. Leesik az állam a döbbenettől. Hatalmas sarokiroda, amelynek ablakai a Blackfriars Bridge-re néznek, a mennyezetről egyedi tervezésű csillár lóg. Sam jókora íróasztalán kívül van egy másik is, közvetlenül az iroda előtt, gondolom, ott ülhetett Violet. Az iroda egyik oldalát bár foglalja el hűtőszekrénnyel és gránitból készült konyhalappal. Rajta másik Nespresso készülék. Az ablak előtt kanapé; Sam int, foglaljak helyet. – A megbeszélésig még van húsz perc. Addig még át kell néznem egy-két dolgot. Helyezze magát kényelembe. Néhány percig csendesen üldögélek a kanapén, de elég unalmas csak úgy üldögélni egy kanapén, ezért kisvártatva felállok, az ablakhoz lépek, és nézem a hídon átkúszó parányi autókat. Karnyújtásnyira tőlem könyvespolc áll, rajta keményfedelű, üzleti kötetek és néhány díj. Willow-ról azonban nincs fénykép. Sem itt, sem az íróasztalán. De valahol biztosan tart róla képet, nem? Körülnézek, hátha kiszúrom valahol, és észreveszek egy ajtót, ahová kíváncsian belesek. Mit keres itt egy másik ajtó? Vajon hová vezethet? – Mosdó – néz föl Sam. – Használni szeretné? Csak nyugodtan. A mindenit. Külön bejáratú mosdója van. Belépek. Exkluzív márványcsodára számítok, de egészen átlagos – kis tusoló, a falakon üvegcsempe. De akkor is. Saját mosdó az irodában. Az azért nem semmi. Kihasználom az alkalmat, ellenőrzőm a sminkemet, megfésülködöm, és megigazítom a szoknyámat. Kinyitom az ajtót, és már kilépnék az irodába, amikor levesfoltot veszek észre a blúzomon. Basszus. Talán kijön belőle. Benedvesített törölközővel gyorsan dörgölni kezdem. Nem jó. Nem elég nedves. Le kell hajolnom, és a csap alá tartani. Lehajolva csinos, fekete nadrágkosztümös nőt pillantok meg a tükörben. Ijedtemben ugrom egyet. Kell hozzá néhány másodperc, mire rájövök, az iroda tükörképét látom, és a nő éppen Sam üvegajtaja felé közeledik. Magas, elegáns nő, a negyvenes éveiben járhat, kezében papírlapot tart. Az arckifejezése elég komor. Lehet, hogy ő a vezérigazgató, akinek higiéniai problémái vannak? Nem. Kizárt. Az inge vakítóan fehér. Uramisten, talán ő Willow? Hirtelen még kínosabbnak érzem a levesfoltot. Egyáltalán nem jött ki, csak azt értem el, hogy most már jókora nedves folt van a blúzomon. Szörnyen nézek ki. Szóljak Samnek, hogy mégsem tudok elmenni a megbeszélésre? Vagy inkább kérjek tőle egy inget? Az üzletemberek mindig tartanak tartalék inget az irodájukban, nem? Nem, Poppy. Ne légy nevetséges. Egyébként sincs rá idő. A fekete kosztümös nő már oda is ér az ajtóhoz, egyet koppant, majd benyit. Lélegzetvisszafojtva figyelem a tükörből. – Sam. Válthatnánk néhány szót? – Hogyne. Miről van szó? – Felnéz, és elkomorodik, amikor meglátja a nő arcát. – Mi a baj, Vicks? Vicks! Hát persze! Vicks a PR-részleg vezetője. Azonnal rá kellett volna jönnöm.

Úgy érzem, ismerem a sok e-mail alapján, és pont úgy néz ki, amilyennek elképzeltem. Rövid, barna haj, hivatalos stílus, elegáns cipő, drága karóra. És most mindehhez feszült arckifejezés is társul. – Egyelőre csak néhányan tudnak róla – mondja, miután becsukja az ajtót maga mögött. – Egy órával ezelőtt hívott egy barátom az ITN-től. Birtokukba jutott egy levél Nicktől, amit a tízórai műsorban akarnak leadni. – Felszisszen. – Nagyon… kínos, Sam. – Levél? – Sam értetlenül néz rá. – Miféle levél? – Ügy tűnik, neked és Malcolmnak küldte. Hónapokkal ezelőtt. Amikor azt a tanácsadói munkát csináltuk a BP-nek. Tessék. Olvasd el. Várok tíz másodpercet, aztán kilesek a fürdőszoba résnyire nyitott ajtaján. Sam a kinyomtatott szöveget olvassa, arcára kiül a döbbenet. – Hogy a kurva életbe… – Tudom. – Vicks felemeli a kezét. – Tudom. – Ez… – Sam szóhoz sem jut. – Katasztrófa – mondja Vicks nyugodt hangon. – Gyakorlatilag arról beszél benne, hogy kenőpénzeket fogad el. Ha ehhez hozzávesszük, hogy jelenleg kormánybizottsági tag… – Habozik. – És ez téged meg Malcolmot is érint. Ki kell vizsgálnunk. – De… de most látom életemben először ezt a levelet! – Sam végre megtalálja a hangját. – Nick nem küldött nekem semmi ilyesmit! Nem ő írta. Soha nem írna le ilyet. Vagyis, küldött egyszer egy levelet, ami ugyanígy kezdődött, de… – Igen, Malcolm is ezt mondta. A levél, amit Nicktől kapott, nem egyezett szó szerint ezzel. – Nem egyezett „szó szerint”? – kérdez vissza Sam ingerülten. – Kibaszottul másról szólt! Igen, valóban a BP-ről írt benne, igen, felhozta ugyanezeket a témákat, de soha nem mondott ilyesmit. – Rácsap a papírra. – Nem tudom, honnan a pokolból került ez elő. Nickkel beszéltél? – Természetesen. Ő is ugyanezt mondja. Nem ő küldte a levelet, soha nem is látta, és ugyanúgy meg van döbbenve, mint mi. – Hát akkor! – Sam türelmetlenül felpattan. – Tisztázzátok! Keressétek meg az eredeti üzenetet, hívd fel a barátodat az ITN-nél, és mondd meg neki, hamisítvány. Az informatikusok nyilván ki tudják deríteni, mit mikor írtak, az a dolguk… – Elhallgat. – Mi van? – Már próbáltuk. – Vicks nagyot sóhajt. – Utánanéztünk. De sehol sem találjuk az eredeti levelet. – Micsoda? – Sam értetlenül mered rá. – Ezt… nem hiszem el. Nick biztosan elmentette. – Még keresik. Itt meg a berkshire-i irodában is. Eddig az egyetlen változat, ami előkerült a rendszerből, ez. – A papírlapra mutat. – Baromság! – Sam hitetlenkedve felnevet. – Várj. Megkeresem, nálam meg kell lennie! Visszaül a székére, és rákattint valamire. – Biztosan ide raktam… – Megnyit egy fájlt. – Tessék, itt is van! Látod… itt van… – Hirtelen elhallgat. Alig kap levegőt. – Mi a kurva… Csönd. Visszafojtott lélegzettel hallgatózom. – Nem – fakad ki Sam hirtelen. – Ez nem lehet. Nem ezt a változatot kaptam. – Le-

taglózva néz maga elé. – Mi folyik itt? Megvolt a gépemen. – És most nincs ott? – Vicks meg sem próbálja leplezni csalódottságát. Sam vadul kattintgat az egérrel. – Nem értem, hol a picsában lehet – mondja félhangosan. – Nick e-mailje a céges rendszeren jött nekem és Malcolmnak. Megvolt a gépemen. A saját szememmel olvastam. Itt kell lennie. – Kiguvadó szemmel bámul a képernyőre. – Hol a faszomban van az a kibaszott e-mail? – Nem nyomtattad ki? Nem mentetted el? Nincs meg valahol az eredeti változat? – Remény csillan Vicks szemében. Hosszú csönd. – Nem – sóhajt föl Sam. – A gépen olvastam. És Malcolm? – Ő sem nyomtatta ki. És neki is csak ez a változat volt a laptopján. Oké. – Vicks válla alig láthatóan megereszkedik. – Hát… akkor keressük tovább. – Itt kell lennie – hajtogatja Sam csökönyösen. – Ha az informatikusok nem találják, akkor valamit rosszul csinálnak. Állíts rá még több embert. – Mindannyian azt keresik. Azt nem árultuk el nekik, miért olyan fontos, természetesen. – Ha nem kerül elő, akkor hívd fel az ITN-t, és mondd meg nekik, számunkra is rejtély – vágja rá Sam energikusan. – Megcáfoljuk, és kész. Nyilatkozatot adunk ki, ezt a levelet soha nem láttam, Nick ilyet soha nem írt, senki nem olvasta a cégnél… – Sam, benne van a céges rendszerben – mondja Vicks csüggedten. – Nem túl hihető azt állítani, senki nem olvasta a cégnél. Hacsak meg nem találjuk a másikat… – Csipog a telefonja. SMS-e érkezett. – Julian a jogi osztályról. Bírósági felfüggesztő határozatot kérnek… – Reményvesztetten vállat von. – De most, hogy Nick kormányzati tanácsadó, erre nem sok esélyt látok. Sam újra a papírlapot tanulmányozza, undor ül ki az arcára. – Ki írta ezt a szemetet? – kérdezi. – Még csak nem is hasonlít Nick stílusára. – Csak a Jóisten tudja. Olyan elmélyülten hallgatózom, amikor megcsörren a telefonom, majdnem felsikoltok ijedtemben. A kijelzőre pillantok, és tovább fokozódik a rémületem. Elő kell bújnom. Gyorsan felveszem a telefont, és remegő lábbal kilépek a fürdőszobából. – Elnézést a zavarásért – mondom zavartan, és Sam felé nyújtom a készüléket. – Sir Nicholas az, magát keresi. Vicks elborzad, amikor meglát, majdnem elnevetem magam, olyan vicces – de nem teszem, mert félek, hogy puszta kézzel fojtana meg. – Ki ez? – csattan fel, és foltos blúzomra mered. – Az új asszisztensed? – Nem. Ő a… – Sam legyint a kezével. – Mindegy, hosszú. Nick! – emeli a füléhez a telefont. – Most hallottam. Szentséges ég! – Hallott valamit abból, amit beszéltünk? – suttogja Vicks ellenségesen. – Nem! Vagyis igen. Valamicskét. – Ijedten zagyválok. – De nem hallgatóztam. Alig hallottam pár szót. Fésülködtem. Azzal voltam elfoglalva. – Oké. Keressük egymást. Szólj, ha van valami. – Sam kinyomja a telefont, és megrázza a fejét. – Mikor tanulja már meg, hogy melyik az én számom? Elnézést. Szórakozottan az asztalra helyezi a telefont. – Nevetséges. Személyesen fogok beszélni az infósokkal. Ha nem találják meg azt

a kurva e-mailt, mindegyiket kirúgom. Egyébként is kirúgom őket. Hasznavehetetlen banda. – Nem lehet, hogy megvan a telefonján? – vetem föl félénken. Samnek felcsillan a szeme, de csak egy pillanatra, aztán leverten megrázza a fejét. – Nem. Ez hónapokkal ezelőtt történt. A telefon két hónapnál régebbi e-maileket nem őriz meg. De azért jó ötlet volt, Poppy. Vicks úgy bámul rám, mint aki nem akar hinni a fülének. – Másodszor is megkérdezem: ki ez? Van egyáltalán belépőkártyája? – Igen. – Gyorsan felmutatom a laminált lapocskát. – Ő a… Egy látogató. Hozzám tartozik. De ne ezzel foglalkozzunk most. Beszélnünk kell az informatikusokkal. Azzal Sam – anélkül, hogy bármit mondana nekem – kisiet a folyosóra. A feldúlt Vicks egy másodperccel később követi. Ahogy távolodnak, hallom ideges kirohanását. – Sam, mégis mikor szándékoztál közölni velem, egy kibaszott látogatót rejtegetsz a mosdódban, aki kihallgatja ezt a kurva krízishelyzetet? Szigorúan bizalmas információról van szó! És az én feladatom ellenőrizni az információáramlást! Képes vagy ezt felfogni? – Vicks, nyugi. Miután eltűnnek a szemem elől, kimerülten az egyik székre rogyok. Olyan valószerűtlen ez az egész. Fogalmam sincs, mitévő legyek. Maradjak? Vagy inkább menjek el? Így is megtartják a megbeszélést azzal a vezérigazgatóval? Igazából nem sietek sehová – de mintegy húszpercnyi magányos – üldögélés után kezdem kényelmetlenül érezni magam. Átlapoztam egy magazint, ami tele van számomra ismeretlen szavakkal. eljátszottam a gondolattal, hogy csinálok magamnak egy kávét (de végül elvetettem az ötletet). A megbeszélést nyilván elhalasztották. Samet lefoglalja ez az új helyzet. Éppen elhatározom, üzenetet hagyok neki, és távozom, amikor valaki kopogtat az üvegajtón. Huszonhárom év körüli szőke srác áll a bejáratnál, kezében jókora összetekert, kék papírlappal. – Helló – mondja félénken. – Maga Sam új asszisztense? – Nem. Én csak… izé… segítek neki. – Ó, értem. – Bólint. – A vetélkedő miatt jöttem. Az ötletbörze, tudja? Uramisten. Már megint. – Igen? – nézek rá bátorítóan. – Szeretne üzenetet hagyni Samnek? – Oda szeretném adni neki ezt. A cég újrastrukturálásának vizualizációja. Ez csak az illusztráció, de csatoltam hozzá magyarázatot. Átnyújtja az összetekert lapot meg egy teleírt füzetet. Azonnal tudom, Sam egyetlen pillantást sem fog vetni rá. Sajnálom ezt a fiút. – Rendben. Gondoskodom róla, hogy megnézze. Köszönöm! A szőke srác távozása után puszta kíváncsiságból kibontom a lapot – és nem hiszek a szememnek. Egy kollázs! Mint amilyeneket ötéves koromban csináltam. Kiterítem a padlóra, a négy sarkán széklábakkal rögzítem. A rajz egy fát ábrázol, ágain a cég alkalmazottainak fényképeivel. Képtelen vagyok kihámozni belőle, hogyan akarja megreformálni a vállalatot – de nem is érdekel. Sokkal jobban izgat, hogy minden egyes fotó alatt ott az illető neve. Ami azt jelenti, végre arcokat tudok társí-

tani azoknak az embereknek a nevéhez, akiknek az üzeneteit továbbküldtem Sam telefonjára. Egészen fellelkesülök. Jane Ellis jóval fiatalabb, mint gondoltam, Malcolm viszont kövérebb. Chris Daviesről kiderül, hogy nő. Aztán ott van Justin Cole Lindsay Cooper… itt pedig… Megáll az ujjam a levegőben. Willow Harte. Az egyik alsó ágon csücsül, és vidáman mosolyog. Sűrű, sötét haja van, és ívelt, fekete szemöldöke. Nagyon csinos, ismerem be vonakodva, bár nem szupermodell kategória. És egy emeleten dolgozik Sammel. Ami azt jelenti… Nem bírom ki. Muszáj legalább egyetlen pillantást vetnem a pszichopata menyasszonyra, mielőtt elmegyek. Az üvegajtóhoz lépek, és óvatosan kilesek. Fogalmam sincs, Willow vajon a nagy közös munkatérben dolgozik-e, vagy saját irodája van. Körül kell néznem. Ha valaki megállít, én vagyok Sam új asszisztense. Álcaképpen felkapok néhány mappát, és óvatosan kilépek az irodából. Néhányan felnéznek a gépelésből, de csak unott pillantásokra méltatnak. A folyosón sétálva bekukkantok minden irodába, nézem a névtáblákat az ajtókon, és egy sötét hajú lányt keresek, akinek nyávogós orrhangja van. Biztos vagyok benne, hogy nyávogós orrhangja van. És csomó kitalált allergiája, amikkel különböző terápiákra jár… Földbe gyökerezik a lábam. Ott van! Willow! Tíz méterre vagyok tőle. Az egyik üvegfalú irodában ül. Az igazat megvallva nem sokat látok belőle, csak a profilját, dús haját és fekete balettcipőbe bújtatott, hosszú lábát – de egyértelműen ő az. Mintha hirtelen szembetaláltam volna magam valami mitológiai szörnyeteggel. Két fiatalabb nő ül vele szemben, mindnyájan teát isznak, miközben Willow beszél. A francba. Nincs is nyávogós orrhangja. Sőt, kimondottan dallamos és intelligens – egészen addig, míg nem hallja az ember, mit mond. – Nyilvánvalóan csak arra volt jó, hogy rajtam bosszút álljon – mondja. – Ez az egész kampány egy jókora „Kapd be, Willow”! Eredetileg ez is az én ötletem volt! – Nem mondod! – kiált fel az egyik lány. – Tényleg? – Még szép. – Egy pillanatra elfordítja a fejét, és megpillantom sajnálkozó mosolyát. – Az új ötletek generálása az én találmányom. Sam tőlem lopta. Ugyanezt az emailt akartam szétküldeni. Szóról szóra. Valószínűleg egyik este meglátta a laptopomon. Ha nem a saját fülemmel hallanám, nem hinném el. Az én e-mailemről beszél? Legszívesebben berontanék, és a képébe vágnám: „Nem lophatta el tőled, mert nem is ő küldte!” – Jellemző rá, mindig ezt csinálja – teszi hozzá Willow, és kortyol a teából. – Így építette fel a karrierjét. Nincs benne tisztesség. Összezavarodom. Vagy én tévedek Sammel kapcsolatban, vagy ő ismeri nagyon félre, mert szerintem Sam lenne az utolsó, aki bárkitől ellopna valamit. – Nem értem, miért kell állandóan versengenie velem – mondja Willow. – Miért csinálják ezt a férfiak? Miért nem lehet együtt szembenézni a világgal? Egymás oldalán? Mi bajuk a partneri viszonnyal? Vagy ez túl nagy kérés?

– Irányítani akar – mondja a másik lány, és félbetör egy aprósüteményt. – Mind azt akarják. Ha ezer évig élsz, akkor sem fogja elismerni az érdemeidet. – De hogy lehet ilyen kibaszott vak? Miért nem tud túllépni ezen a kurva szűklátókörűségen? – Willow váratlanul belelovalja magát a témába. – Együtt dolgozni… együtt lenni… társként élni… olyan nagyszerű lehetne. – Elhallgat, és iszik még a teából. – A kérdés csak az, meddig teheti ezt velem. Mert már nem sokáig bírom, az biztos. – Beszéltetek már erről? – kérdezi az első lány. – Ne röhögtess! Sam és a „beszélgetés”. – Ujjaival idézőjeleket rajzol a levegőbe. – Ugyan már! Nos. Ebben egyetértünk. – Annyira sajnálom. – Megrázza a fejét. – Nem magamat, hanem őt. Hiába van az orra előtt, nem veszi észre, képtelen értékelni azt, amije van. De tudjátok, mit? El fogja veszíteni. És akkor majd akarja, de már késő lesz. Túl késő. – Hangos koppanással lerakja a csészét. – Volt, nincs. Teljesen magával ragadnak a szavai. Új megvilágításban látom a párbeszédet. Rá kell döbbennem, Willow sokkal okosabb, mint gondoltam. Mert, az igazat megvallva, pontosan ezt gondolom Samről és az apjáról. Sam nem látja, mit veszít el, csak akkor fogja felismerni, amikor talán már túl késő. Oké, tudom, nem ismerem az egész történetet. De olvastam azokat az e-maileket, próbáltam segíteni… Itt megtorpanok a gondolatmenetben. Vészcsengők csilingelnek a fejemben. Először halkan, aztán egyre hangosabban. Ó, nem, jaj, Istenem… Sam apja. Április 24. Az ma van. Teljesen elfelejtettem. Hogy lehetek ilyen hülye? Kezdek pánikba esni. Sam apja ma elmegy a Chiddingford Hotelba abban a reményben, hogy viszontláthatja a fiát. Ma délután. Valószínűleg már el is indult. Izgatottan várja a találkozást. Sam pedig még csak ott sem lesz. Holnapnál előbb nem szándékozik odautazni. Bassssszus. Ezt nagyon elcsesztem. Teljesen kiment a fejemből a nagy kapkodásban. Mit tegyek? Hogyan oldjam meg? Samnek nem mondhatom el. Őrjöngene. Egyébként is van elég baja. Írjak az apjának? Küldjék gyorsan bocsánatkérő e-mailt, amiben lemondom? Vagy azzal csak tovább rontanék kettőjük viszonyán? Egyetlen apró reménysugár van. Sam apja nem válaszolt a levélre, ezért feledkeztem meg róla. Hátha meg sem kapta. Talán nincs is semmi okom az aggodalomra… Azon kapom magam, lelkesen bólogatok, mintha így akarnám meggyőzni magamat. Willow egyik barátnője észreveszi, és gyanakvóan méreget. Ajjaj. – Igen! – mondom hangosan. – Akkor… jól van… Helyes. Igen. – Gyorsan sarkon fordulok. Ha van valami, amit nem szeretnék, az az, hogy Willow kérdőre vonjon. Visszaiszkolok Sam irodájának fedezékébe, és már nyúlnék a telefon után, hogy emailt küldjék Sam apjának, amikor meglátom, Vicksszel hevesen vitatkozva közelednek az iroda felé. Van valami ijesztő bennük, ezért gyorsan elbújok a mosdóban. Belépnek az ajtón, de egyikük sem vesz észre. – Nem adhatjuk ki ezt a közleményt – tajtékzik Sam. Összegyűri a kezében tartott papírlapot, és a szemétkosárba dobja. – Azzal cserbenhagynánk Nicket, hát nem érted? – Nem fair, hogy ezt mondod, Sam. – Vicks szúrósan néz rá. – Én inkább úgy fo-

galmaznék, ez megfontolt és kiegyensúlyozott válasz. A közleményben egyetlen szóval sem állítjuk, hogy ő írta azt a levelet… – Éppen erről van szó! Világgá kellene kürtölnünk, hogy Nick soha, semmilyen körülmények között nem mondana ilyet! Te is nagyon jól tudod! – Ez az ő dolga, ezt neki kell elmondania a saját közleményében. De nem tehetjük meg, hogy azt a látszatot keltjük, mintha szemet hunynánk az efféle… – John Gregson beáldozása éppen elég súlyos hiba volt – szakítja félbe Sam. Hallom a hangján, hogy nehezére esik uralkodnia magán. – Soha nem lett volna szabad megtörténnie. Nem kellett volna kirúgni. De Nick! Nick nélkül bezárhatjuk a boltot. – Sam, nem áldozzuk be. Saját közleményt fog kiadni. Abban azt mond, amit akar. – Remek – nevet fel Sam gúnyosan. – De közben a saját munkatársai nem állnak ki mellette. Jó kis bizalompróba, mondhatom. Juttasd eszembe, hogy még véletlenül se kérjelek fel az ügyem képviseletére, ha egyszer én kerülök ilyen helyzetbe. Vicks összerezzen, de nem szól semmit. Csörög a telefonja, de kinyomja. – Sam… – Elhallgat. Nagy levegőt vesz, és újrakezdi. – Idealista vagy. Tudom, milyen nagyra tartod Nicket. Nem csak te, mindnyájan. De a cég jövője nem rajta áll vagy bukik. Már nem. – Képtelen állni Sam tekintetét, de azért folytatja. – Ő is csak ember. Zseniális és közismert ember, akinek megvannak a maga gyengeségei. Ráadásul túl a hatvanon. – Nick a vezetőnk – mondja Sam indulatosan. – Bruce az igazgatótanács elnöke. – Nick alapította ezt az egész kibaszott céget, ha nem emlékeznél… – Az már rég volt, Sam. Nagyon régen. Sam hangosan felhorkan, és járkálni kezd, csillapítja magát. Izgatottan figyelem, levegőt sem merek venni. – Szóval te is az ő oldalukon állsz – szólal meg végül. – Itt most nem ellentétes oldalakról van szó. Te is tudod, mennyire szeretem Nicket. – Vicks egyre jobban feszeng. – De ez egy modern üzleti vállalkozás. Nem valami családi bolt. Tartozunk ennyivel a támogatóinknak, az ügyfeleinknek, az alkalmazottainknak… – Jézusmária, Vicks. Nem hallod magad? Feszült csönd. Egyikük sem néz a másikra. Vicks arcán gondterhelt kifejezés. Sam haja kócosabb, mint valaha, és forr benne az indulat. Kicsit meg vagyok döbbenve. Mindig azt hittem, PR-osnak lenni kényelmes meló. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen problémákkal kell szembenéznie. – Vicks. – Justin Cole tenyérbe mászó hangját hallom meg, és a következő pillanatban belép a szobába. Fahrenheit parfüm és az elégedettség illata lengi körül. – Sikerült megoldást találni az ügyre? – A jogászok már dolgoznak rajta. A sajtóközleményt csiszoljuk. – Vicks feszes mosolyt villant rá. – Csak, mert a cég érdekében nagyon elővigyázatosan kell eljárnunk, nehogy másokat is beszennyezzenek ezek a nem túl szerencsés… nézetek. Érted, mire gondolok? – Kézben tartjuk az ügyet, Justin. Vicks ellenséges hanghordozásából arra következtetek, ő sem kedveli jobban

Justint Samnél.77 – Nagyszerű. Sir Nicholas számára persze rendkívül sajnálatos. Mekkora szégyen. – Justin ragyog az elégedettségtől. – Ki tudja, mióta folytatja… – Nem folytat semmit – vicsorog Sam Justinra. – Micsoda arrogáns kis faszfej vagy te! – Nyugalom, nyugalom – mosolyog Justin. – Tudod mit, Sam? Küldj neki egy ecardot. – A kurva anyádat! – Fiúk! – áll közéjük Vicks. Most már értem, miért beszélt Sam győzelmekről és táborokról. Szó szerint izzik körülöttük a levegő az agresszivitástól. Mint két szarvasbika, akik ősszel egymásnak esnek, és addig küzdenek, míg egyikük agancsa le nem törik. Justin szánakozó arccal ingatja a fejét – pillanatnyi meglepetés ül ki az arcára, amikor megpillant a fürdőszoba ajtajában –, aztán sarkon fordul, és kimegy. – Az a levél hamisítvány – mondja Sam fojtott, indulatos hangon. – Valaki szándékosan tette a gépemre. Justin Cole tud róla, ő áll mögötte. – Micsoda? – Vicks hangja azt tükrözi, hogy az idegösszeomlás szélén áll. – Sam Roxton, nem mondhatsz ilyeneket! Úgy beszélsz, mint az összeesküvés-elméletek megszállottal. – Amit Nick küldött. Az egy másik. Kibaszott. Levél. Volt – tagolja Sam egyre elkeseredettebben. – Láttam az eredeti változatot. Malcolm is látta. Szó sem volt benne kenőpénzekről. Erre most eltűnt a számítógépes rendszerből. Semmi nyoma. Ezt magyarázd meg, és csak aztán nevezz megszállottnak! – Nem tudom megmagyarázni – ismeri el Vicks némi hallgatás után. – És meg se fogom próbálni. Csak a munkámat akarom végezni. – Valaki odatette. Te is tudod. A kezükre játszol, Vicks. Bemocskolják Nicket, te pedig asszisztálsz hozzá. – Nem, nem. Hagyd abba! – Vicks a fejét rázza. – Ne csináld ezt. Nem hagyom magam befolyásolni. – A szemeteshez lép, kiveszi az összegyűrt sajtóközleményt, és kisimítja. – Néhány részletet megváltoztathatok benne – mondja. – De beszéltem Bruce-szal, és ennél kell maradnunk. – Tollat vesz elő. – Akarsz módosítani rajta? Mert Juliannek is megmutatom, mielőtt közzétesszük. Sam ügyet sem vet a tollra. – Mi van, ha megtalálom az eredeti levelet? Ha bebizonyítom, ez hamisítvány? – Az nagyszerű lenne! – vágja rá Vicks kissé fáradtan. – Közzétesszük, Nick becsülete meg van mentve, és jöhet az ünneplés. Hidd el, Sam, én is ezt szeretném a legjobban. De most abból kell főznünk, amink van. És az jelen pillanatban egy rendkívül kínos levél, amit nem tudunk megmagyarázni. – Vicks megdörgöli az arcát, majd ökölbe szorított kezét a szeméhez emeli. – Ma reggel még a részeg küldönc miatt aggódtam – motyogja félhangosan. – Azt az ügyet próbáltam elsimítani. Nem lenne szabad a szemét dörzsölnie. Táskás lesz. – Mikor tesszük közzé a nyilatkozatot? – kérdezi Sam némi hallgatás után. Mintha egyszerre kiszívtak volna belőle minden energiát. Válla megereszkedik, és olyan anyátlan a hangja, hogy legszívesebben megölelném. 77

Vagy nálam, ha már itt tartunk. Nem mintha az én véleményem bárkit is érdekelne.

– Ez az egy reménysugár van. – Vicks gyengéden szólal meg, mint aki nem akarja tovább forgatni a kést az áldozatban. – A tízórai hírblokkba szánják, szóval van még hat óránk, hogy kitaláljuk, mit tegyünk. – Hat óra alatt még sok minden történhet – mondom bátortalanul, mire mindketten ijedten rezzennek össze. – Még mindig itt van? – Poppy. – Láthatóan Sam is meglepődött. – Nagyon sajnálom. Nem tudtam, hogy még itt van… – Kihallgatta az egészet? – Vicks olyan arcot vág, mint aki legszívesebben orrba vágna valakit. – Sam, neked elment az eszed? – Senkinek nem beszélek róla! – vágom rá gyorsan. – Ígérem. – Oké. – Sam nagyot sóhajt. – Én tehetek róla. Poppy, ez nem a maga hibája, én hívtam meg. Mindjárt szólok valakinek, aki kikíséri. – Fejét az ajtón kidugva elkiáltja magát. – Stephanie? Ráérsz egy másodpercre? Néhány pillanat múlva kedves arcú, szőke, hosszú hajú lány lép be az irodába. – Kikísérnéd a látogatónkat? Segíts neki kijelentkezni, rendben? Ne haragudjon, Poppy, kikísérném én, de… – Ugyan, dehogy! – szakítom félbe azonnal. – Persze. Most sok dolga van, megértem… – A megbeszélés! – kiált fel Sam, ahogy hirtelen eszébe jut. – Hát persze. Poppy, ne haragudjon. Elmaradt. Majd áttesszük másik időpontra. Szólni fogok… – Remek! – Mosolyt erőltetek az arcomra. – Köszönöm. Tudom, nem fog szólni. De nem hibáztatom érte. – Remélem, minden rendbe jön – teszem hozzá. – És Sir Nicholas is tisztázódik. Vicks vadul forgatja a szemét. Láthatóan meg van győződve róla, képtelen leszek tartani a számat. Fogalmam sincs, mitévő legyek Sam apjával. Samnek nem szólhatok – felrobbanna az idegességtől. Talán az lesz a legjobb, ha üzenetet küldök a szállodának. Aztán szépen elballagok. Lehet, már régen így kellett volna tennem. – Hát akkor… köszönöm még egyszer. – Találkozik a tekintetünk Sammel, és én különös nyilallást érzek. Most már tényleg örökre elbúcsúzunk egymástól. – Tessék. – Felé nyújtom a telefont. – Igazán nincs mit. – Elveszi, és az íróasztalra helyezi. – Sajnálom, hogy így alakult… – Nem, ugyan! Remélem, hogy minden… – Elharapom a mondatot, és csak bólogatok, nem merek többet mondani Stephanie előtt. Furcsa lesz, hogy mostantól nem veszek részt az életében. Sosem fogom megtudni, hogyan végződik ez a történet. Talán majd az újságokból. Esetleg találkozom Sam és Willow nevével az esküvői hírek között. – Hát akkor, viszlát. – Megfordulok, és követem Stephanie-t a folyosón. Karikás szemű alakok jönnek szembe. Miközben beszállunk a liftbe, a szállodáról beszélgetnek, és hogy milyen ócska a minibár. – Szóval ma van a konferencia – jegyzem meg udvariasan, amikor leérkezünk az földszintre. – Hogyhogy maga nincs ott? – Váltjuk egymást. – Kilépünk az előcsarnokba. – Rengetegen lent vannak már, és

a második busz perceken belül indul. Én is azzal megyek. De igazából a holnapi előadás a fő attrakció. A díszvacsora és a Mikulás beszéde. Az mindig jó buli. – A Mikulás? – Elnevetem magam. – Így hívjuk Sir Nicholast. Házon belül ez a beceneve. Nicholas… Miklós… Mikulás… tudom, elég idétlen. – Elmosolyodik. – Ideadná a belépőkártyáját? Átnyújtom neki a laminált lapocskát, ő pedig odaadja a biztonsági őrnek. A férfi tesz valami megjegyzést arra, hogy csinos vagyok a fényképen, de nem figyelek oda. Furcsa gyanú kerít hatalmába. Mikulás. A pasas, aki Violetet hívta, szintén mondott valamit a Mikulásról. Véletlen egybeesés? Stephanie mellett lépdelve a márványpadlón a főbejárat felé, próbálom felidézni, mit is mondott pontosan. Mintha valami sebészi beavatkozásról beszélt volna. Aminek nem marad semmi nyoma… Megtorpanok, hirtelen felgyorsul a pulzusom. Sam ugyanezt a kifejezést használta. Semmi nyoma. – Jól van? – Stephanie is megáll. – Persze, elnézést. – Rámosolygok, és újra elindulok, de az agyam közben lázasan pörög. Mit mondott még az a fickó? Hogy jött elő a Mikulás? Gondolkozz, Poppy, gondolkozz! – Hát akkor, viszlát! Köszönjük a látogatást! – Stephanie mosolyogva búcsúzik tőlem. – Én köszönöm! – És abban a pillanatban, ahogy kilépek a járdára, belém hasít a felismerés. Megvan! Adiós, Mikulás! Mások is jönnek kifelé az épületből, ezért félreállok, mellettem egy ablakpucoló szappanhabot fröcsköl az üvegre. A táskámba nyúlok, az Oroszlánkirály programfüzetét keresem. Kérlek, Istenem, ugye nem hagytam el, kérlek… Előkapom, és a macskakaparással írt jegyzeteimre pillantok: Április 18. – Scottie-nak van egy ismerőse, artroszkópiás műtét, légy kurvára óvatos. Április 20. – Scottie telefonált. Elintézte. Sebészeti pontossággal. Semmi nyom. Zseniális Adiós, Mikulás. Újra hallom a hangokat a fejemben, mintha magnóról játszanám le őket. A fiatalabb férfi vékony hangját, majd az idősebb, iskolázott hangot. És hirtelen rádöbbenek, ki hagyta az első üzenetet. Kétség sem férhet hozzá. Justin Cole. Uramisten! Egész testemben remegek. Azonnal vissza kell mennem, és megmutatnom ezeket az üzeneteket Samnek. Biztosan jelentenek valamit. Nem tudom, mit, de valamit biztosan. Kinyitom a jókora üvegajtót, mire azonnal előttem terem a recepciós. Amikor Sammel érkeztem, csak intett, hogy menjünk, de most úgy néz rám, mintha nem egy másodperccel ezelőtt sétáltam volna ki Stephanie oldalán. – Jó napot! Be van jelentkezve? – Nem egészen – hadarom idegesen. – Beszélnem kell Sam Roxtonnal a White Globe Consultingnál. Poppy Wyatt vagyok.

Elfordul, és felhív valakit a mobiljáról. Próbálok türelmesen várakozni, de alig bírok uralkodni magamon. Az üzenetek valahogyan összefüggnek ezzel az üggyel. Tudom, hogy így van. – Sajnálom. – A lány arcán elutasító mosoly. – Mr. Roxton jelenleg nem ér rá. – Megmondaná neki, hogy sürgős? Kérem! Látom rajta, legszívesebben elküldene a fenébe, de azért ismét elfordul, és ezúttal jó fél percig beszél valakivel a telefonon. – Sajnálom. – Újabb merev mosoly. – Mr. Roxton rendkívül elfoglalt, ma már nem tud vendégeket fogadni, a vezetőség többi tagja pedig a konferencián vesz részt. Esetleg hívja fel az asszisztensét, és kérjen tőle időpontot. A viszontlátásra! A kijárat felé terel. Éppen csak azt nem vágja a képembe, hogy kopjak le. – Nézze, mindenképpen találkoznom kell vele. – Kikerülöm, és a lift felé indulok. – Kérem, engedjen föl. Nem lesz belőle probléma. – Elnézést! – mondja, és megragadja a karomat. – Nem sétálhat be csak úgy! Thomas! Nem hiszem el! Most csak viccel, ugye? Rám hívja a biztonságiakat! Micsoda perszóna! – De tényleg vészhelyzetről van szó. – Próbálom meggyőzni őket. – Ő is találkozni akar velem. – Akkor hívja fel, és kérjen időpontot! – vágja rá a recepciós, miközben a biztonsági őr kikísér a főbejáraton. – Jól van! – kiáltom dühösen. – Fel is hívom! Most azonnal! Két perc múlva találkozunk! – Kitrappolok a járdára, és a zsebembe nyúlok. Akkor döbbenek csak rá. Nincs telefonom. Nincsen telefonom. Tehetetlen vagyok. Nem tudok bejutni az épületbe, és nem tudom felhívni Samet. Nem mondhatom el neki, amit tudok. Miért nem vettem magamnak új telefont korábban? Miért nem hordok magamnál tartalék telefont? Ezt is törvénybe kéne iktatni, mint a pótkereket. – Elnézést. – Sietve az ablakpucolóhoz lépek. – Kölcsönadná a telefonját egy pillanatra? – Bocs, szivi. – Csettint a nyelvével. – De le vagyok merülve. – Értem. – Majdnem felrobbanok az idegességtől. – Azért kösz… Félbehagyom a mondatot, mert az üvegen keresztül megpillantok valamit. Isten szeret! Ott van Sam! Az előcsarnokban áll, húsz méterre a bejárattól, és izgatottan magyaráz valamit egy öltönyös, aktatáskás fickónak. Kinyitom az ajtót, de Thomas, a biztonsági őr már számít rám. – Nem ajánlom – mondja, és elállja az utamat. – Be kell jutnom. – Távozzon, kérem! – De ő is találkozni akar velem! Sam! Itt vagyok! Poppy! Saaaam! – kiabálom, de valaki odébb tol egy kanapét, és a csikorgás elnyomja a hangomat. – Elég ebből! – mondja a biztonsági őr erélyesen. – Kifelé! – Megfogja a vállamat, és a következő pillanatban ismét kint találom magam a járdán. Remegek dühömben. Nem hiszem el, hogy ez történt velem. Kihajított! Soha sehonnan nem dobtak még ki! Nem gondoltam volna, hogy ezt megtehetik.

Kisebb tömeg érkezik a bejárathoz. Félreállok, hogy beengedjem őket, de az agyam közben lázasan dolgozik. Keressek valahol egy telefonfülkét? Vagy próbáljak meg újra bejutni? Sprinteljek el az őr mellett, hátha sikerül Sam közelébe jutnom, mielőtt letepernek? Sam most már a lift előtt áll, még mindig az aktatáskás pasassal beszélget. Néhány másodperc, és eltűnik. Megőrülök. Bárcsak valahogy magamra vonhatnám a figyelmét… – Nem sikerült? – kérdezi az ablakpucoló együtt érzően a létra tetejéről. Jókora üvegtáblát borított be szappanos habbal, és készül lepucolni. Hirtelen támad egy ötletem. – Várjon! – kiáltom. – Ne húzza még le! Kérem! Soha nem írtam még tükörírással szappanos habba, de szerencsére nem túl bonyolult a szöveg. Csak annyi, hogy „M A S”. Kétméteres betűkkel. Kicsit kacskaringós, de kit érdekel? – Ügyes – mondja az ablakpucoló elismerően a létra mellett állva. – Társulhatnánk. – Köszönöm. – Szerényen elmosolyodom, és sajgó karommal megtörlöm a homlokomat. Sam ezt biztosan észreveszi; vagy ha ő nem, valaki feltehetően majd szól neki, és… – Poppy? Megfordulok, és lenézek a létra tetejéről. Sam áll a járdán, és elképedve mered rám. – Ez nekem szól? Néma csöndben utazunk felfelé a lifttel. Vicks Sam irodájában várakozik, és amikor meglát, tenyerével a homlokára csap. – Ajánlom, hogy fontos legyen – mondja Sam komoran, amikor becsukja mögöttünk az iroda üvegajtaját. – Öt percem van. Kisebbfajta vészhelyzet alakult ki… Egy pillanatra dühbe gurulok. Azt hiszi, nem vettem észre? Gondolja, csak úgy szórakozásból rajzolgattam kétméteres betűket a szappanhabba? – Köszönöm, hogy időt szakít rám – felelem ugyanolyan kimérten. – Csak úgy gondoltam, érdekelni fogják az üzenetek, amelyek a múlt héten érkeztek Violet telefonjára. Erre a telefonra. – A még mindig az íróasztalon heverő készülék után nyúlok. – Kinek a telefonja az? – kérdezi Vicks, miközben gyanakvóan méreget. – Violeté – feleli Sam. – A személyi asszisztensem. Emlékszel? Clive lánya. Aki fölcsapott modellnek, és lelépett. – Ja, hogy az övé. – Vicks ismét a homlokát ráncolja, aztán rám bök a hüvelykujjával. – És akkor mit keresett nála Violet telefonja? Összenézünk Sammel. – Hosszú – mondja végül Sam. – Violet eldobta. Poppy meg… vigyázott rá. – Kaptam két üzenetet, leírtam őket. – Az asztalra helyezem az Oroszlánkirály programfüzetét, és a biztonság kedvéért felolvasom, mert tudom, hogy az írásom elég kusza. – „Scottie-nak van egy ismerőse, artroszkópiás műtét, semmi nyom, légy kurvára óvatos.” – A füzetre mutatok. – A második két nappal később érkezett Scottie-tól. „Elintézve. Sebészi pontossággal. Semmi nyom. Zseniális. Adiós, Mikulás.” – Megvárom, míg leülepednek a szavak, majd hozzáteszem:

– Az első üzenet Justin Cole-tól jött. – Justintól? – Sam felélénkül. – Akkor még nem tudtam, ki az, de most felismertem a hangját. Ő mondta, olyan, mint egy artroszkópiás műtét, és nem marad semmi nyoma. – Vicks. – Sam a nő felé fordul. – Most már neked is be kell látnod… – Nem látok be semmit! Ez csak néhány összefüggéstelen szó. Honnan tudhatnánk, hogy tényleg Justin volt az? Sam rám néz. – Hangüzenetek voltak? Meghallgathatjuk őket? – Nem. Nem azok… telefonüzenetek. Ő elmondta, én meg leírtam az üzenet lényegét. Vicks zavartan összevonja a szemöldökét. – Ezt nem értem. Bemutatkozott neki? Justin miért hagyott volna üzenetet magánál? – Dühösen kifújja a levegőt. – Sam, nekem nincs időm erre a… – Nem tudta, hogy egy emberrel beszél – magyarázom elvörösödve. – Úgy tettem, mintha üzenetrögzítő lennék. – Tessék? – Vicks elképedve mered rám. – Tudja. – Előveszem a női géphangomat. – „A hívott szám átmenetileg nem elérhető. Kérem, hagyjon üzenetet.” És erre hagyott egy üzenetet, én pedig leírtam. Sam nevetve felhorkan, Vicks azonban továbbra sem talál szavakat. Egy pillanatra felkapja az Oroszlánkirály programfüzetét, hunyorogva mered a szavakra, majd belelapoz, de a belső oldalakon csak a színészek életrajza van. Végül visszateszi az asztalra. – Sam, ez semmit sem jelent. Semmin nem változtat. – De még mennyire, hogy változtat! – Makacsul megrázza a fejét. – Itt van feketénfehéren! – Ujjával a füzetre mutat. – Pontosan erről van szó! – Szerinted mégis miről? – Vicks hangja egyre kétségbeesettebb. – Ki a kurva élet az a Scottie? – Mikulásnak nevezte Sir Nicholast. – Sam töprengeni kezd. – Tehát valószínűleg a cégnél dolgozik. De vajon hol? Az IT-részlegen? – Violetnek is köze lehet hozzá? – kérdezem. – Végül is az ő telefonját hívták. Pillanatnyi csönd. Aztán Sam eltöpreng, de végül már-már sajnálkozva megrázza a fejét. – Alig öt percig volt az asszisztensem, az apja Sir Nicholas régi barátja… nem hinném, hogy köze van hozzá. – Akkor miért hagyták neki ezeket az üzeneteket? Eltévesztették a számot? – Nem valószínű. – Sam megvakarja az orrát. – De jó kérdés: miért pont ezen a számon? Önkéntelenül a villódzó telefonra pillantok. Átfut az agyamon, talán újabb üzeneteket kaptam. De az életem valahogy végtelenül távolinak tűnik ebben a pillanatban. Az egész világ erre a szobára korlátozódik. Sam és Vicks leülnek egy-egy székre; én is követem a példájukat. – Kinél volt korábban Violet telefonja? – szólal meg hirtelen Vicks. – Ez céges szám. Mennyi ideig dolgozott itt, talán három hétig? Lehet, hogy előtte valaki másnak a telefonja volt, és aki hívta, elfelejtette átírni a számot. – Igen! – Felcsillan a szemem. – Az emberek tévedésből szoktak rossz számokat

hívogatni. Meg rossz e-mail címekre írni. Velem is előfordul. Elfelejtem kitörölni, rányomok az illető nevére, és nem veszem észre, hogy a régi száma ugrik elő. Főleg, ha üzenetrögzítő veszi föl. Látom, Sam agyában dolgoznak a fogaskerekek. – Csak egyetlen módon deríthetjük ki – mondja, és a vonalas telefon után nyúl. Beüt egy háromjegyű számot, majd vár. – Szia, Cynthia, itt Sam – szól bele kedélyesen. – Csak egy gyors kérdés. A mobiltelefon, amit Violet használt, az asszisztensem. Csak kíváncsi vagyok: kinél volt korábban? Használta valaki más ugyanazt a számot? A választ hallgatva az arckifejezése megváltozik. Szeme harciasan villan Vicks felé, aki tehetetlenül megvonja a vállát. – Remek – mondja. – Köszönöm, Cynthia… A telefonkagylóból kiszűrődő csivitelésből egyértelműen kiderül, Cynthia nagyon szeret beszélni. – Most mennem kell… – Sam tehetetlenül forgatja a szemét. – Igen, tudom, vissza kellett volna vinni. Nem, nem keveredett el, ne aggódj… Igazad van, nem ez a hivatalos… Nem, nem kell riasztás… Igen, tudom, hogy a cég tulajdona… Majd én átviszem… Igen… igen… Nagy nehezen sikerül kimentenie magát. Lerakja a kagylót, és néhány másodpercig magába roskadva ül, mielőtt Vickshez fordulna. – Ed – szólal meg végül. – Ne – sóhajtja Vicks. Sam fogja a telefont, és hitetlenkedve bámulja. – Ez volt Ed céges telefonja egészen négy héttel ezelőttig. Azután Violethez került. Fogalmam sem volt róla. – Sam felém fordul. – Ed Exton volt a… – Emlékszem – bólintok. – Pénzügyi igazgató. Kirúgták. Perli a céget. – Jézusom. – Vicks szó szerint sokkos állapotba került. Egyre mélyebbre süpped a székbe. – Ed. – És még kicsoda? – Sam tűzbe jött a felfedezéstől. – Vicks, ez nem egyszerűen megtervezett húzás, hanem egy kibaszott háromfelvonásos szimfónia. Nicket befeketítik. Bruce kirúgja, mert egy pipogya barom. Gyorsan új vezérigazgatóra van szükség. Ed készségesen felajánlja, eláll a pertől, és visszatér, hogy megmentse a céget. Justin útja pedig kikövezve… – Tényleg kinézed belőlük? – kérdezi Vicks szkeptikusan. Sam ajka örömtelen félmosolyra húzódik. – Vicks, van fogalmad róla, Ed mennyire gyűlöli Nicket? Felfogadtak valami hackert jó pénzért, írja át azt a levelet, az eredetit pedig távolítsa el a rendszerből. Ednek akár százezer dollárt is megérne, hogy tönkretegye Nicket. De lehet, hogy kétszázat is. Vicks arca eltorzul az undortól. – Sosem fordulhatna elő ilyesmi, ha nők vezetnék ezt a céget – mondja végül. – Soha. Rohadt, macsó… seggfejek. – Felpattan, és az ablakhoz lép. Karba font kézzel bámulja a kinti forgalmat. – A kérdés az: ki követte el? Ki volt a végrehajtó? – Sam az asztalra ül, idegesen pattogtatja a tollát, arcán feszült koncentráció. – Scottie? Ki lehet az? Valami skót? – Nem volt skót akcentusa – szólok közbe. – Talán a beceneve?

Sam hirtelen felém fordul, és felderül az arca. – Ez az. Megvan! Poppy, felismerné a hangját, ha újra hallaná? – Sam! – vág közbe Vicks élesen, mielőtt válaszolhatnék. – Szó sem lehet róla. Ez nem játék. – Vicks, felhagynál végre a következetes tagadással? – Sam haragosan talpra ugrik. – Az a hamis levél nem véletlenül került oda. Az ITN-nek sem véletlenül szivárogtatta ki valaki. Ez merénylet. Valaki tönkre akarja tenni Nicket. Itt most nem csak annyiról van szó, hogy el kell tussolni valami kínos eseményt… – Egy pillanatra elbizonytalanodik. – Nem is tudom. Mint valami lejárató kampány a Facebookon. Rágalom. Csalás. – Csak elmélet! – Vicks újra támadásba lendül. – Semmi több, Sam. Néhány szó egy kibaszott oroszlánkirályos programfüzeten. Ez kicsit rosszulesik. Nem tehetek róla, hogy csak az Oroszlánkirály programfüzete volt nálam. – Be kell azonosítanunk ezt a Scottie-t. – Sam ismét felém fordul. – Felismerné a hangját, ha újra hallaná? – Igen – felelem kicsit félve. – Biztos benne? – Igen. – Rendben. Akkor hajrá. Derítsük ki, ki az. – Sam! Állítsd le magad! – toporzékol Vicks. – Elment az eszed?! Mégis mi a terved? Addig faggatod a kollégákat, míg fel nem ismeri a hangját, vagy mi? – Miért ne? – kérdez vissza Sam dacosan. – Mert ez a legbetegebb ötlet, amit valaha hallottam – fakad ki Vicks. – Azért! Sam egy másodpercig szótlanul mered rá, majd hozzám fordul. – Jöjjön, Poppy. Járjuk körbe az épületet. Vicks a fejét rázza. – És ha felismeri a hangot? Akkor mi van? Letartóztatod? – Majd akkor kitalálom – feleli Sam. – Készen áll, Poppy? – Poppy. – Vicks odalép, és közvetlen közelről az arcomba bámul. Kipirult arccal kapkodja a levegőt. – Fogalmam sincs, kicsoda maga. De nem kell Samnek engedelmeskednie. Nem kényszerítheti. Nem tartozik neki semmivel. Magának ehhez az égvilágon semmi köze. – Nem tudod elijeszteni – mondja neki Sam. – Vagy tévedek, Poppy? Vicks ügyet sem vet rá. – Poppy, azt javaslom, távozzon. Méghozzá azonnal. – Poppyt nem olyan fából faragták – folytatja Sam a homlokát ráncolva. – Nem hagyja cserben a barátait. Igaz? – A szemembe néz, és váratlanul annyi melegség sugárzik a tekintetéből, hogy azonnal ellágyulok. Vickshez fordulok. – Téved. Tartozom Samnek. Sir Nicholas pedig potenciális páciensem a fizikoterápiás rendelésemen, ha éppen tudni akarja. Úgyhogy hozzá is van közöm. Jólesett a szemébe vágni, bár kétlem, hogy Sir Nicholas valaha is felkeres minket Balhamben. – És még valami – folytatom az államat felszegve. – Bárkiről van is szó, akár ismerem, akár nem, ha segíthetek, megteszem. Az ember ott segít, ahol tud. Vagy maga

nem így gondolja? Vicks hosszú pillantást vet rám, próbálja eldönteni, komolyan beszélek-e, majd fanyarul elmosolyodik. – Oké. Megfogott. Ezzel nem tudok vitába szállni. – Induljunk. – Sam az ajtóhoz lép. Felkapom a táskámat, és ismét azt kívánom, bárcsak ne lenne az a jókora folt a blúzomon. – Hé, Wallander – szól utánunk Vicks gúnyosan. – Van egy apró bökkenő. Ha elfelejtetted volna, már mindenki vagy a konferencián van, vagy útban odafelé. Újabb csönd, amit csak Sam ideges tollpattogtatása tör meg. Nem merek megszólalni. Sem Vicksre nézni. – Poppy – mondja végül Sam. – Ráér kicsit? Volna kedve leugrani Hampshire-be?

TIZENEGY

Valószerűtlen helyzet. Ugyanakkor izgalmas. És picit fájdalmas. Mindez egyszerre. Nem arról van szó, hogy megbántam volna a nemes felajánlást. Komolyan gondoltam, amit az irodában mondtam. Hogyan fordíthatnék hátat? Anélkül, hogy legalább megpróbálnék segíteni Samnek? Másfelől viszont azt gondoltam, fél óra alatt megvagyunk vele. Arra nem, hogy le kell vonatoznom Hampshire-be – és ez még csak a kezdet. Jelen pillanatban a fodrászomnál kellene ülnöm. A frizurámat kellene megbeszélnünk, és fel kellene próbálnom a tiarát. Ehelyett a Waterloo állomás csődületében teát veszek, kezemben a telefonnal, amit, mondanom sem kell, távozóban magamhoz vettem. Samnek nem volt ellenvetése. SMS-t küldtem Sue-nak, nagyon sajnálom, de le kell mondanom a mai időpontot Louis-zal, de természetesen kifizetem, ami jár neki, és milliószor puszilom. Miután beírtam, még egyszer elolvastam, és kitöröltem a végére biggyesztett x-ek felét. Aztán újra bepötyögtem őket. Majd megint töröltem. Talán öt elég lesz. Most arra várok, hogy Magnus felvegye a telefont. Délután indul Bruges-be a többnapos legénybúcsújára, ezért nem valószínű, hogy találkoznánk, de akkor is. Bűntudatom lenne, ha még csak föl sem hívnám. – Szia, Magnus! – Pupák! – Borzalmasan rossz a vonal, a háttérből hangosbeszélő recsegése hallatszik. – Mindjárt indulunk. Jól vagy? – Igen! Csak azt akartam… – Elhallgatok, nem tudom, hogyan folytassam. Csak azt akartam mondani, most indulok Hampshire-be egy pasassal, akiről még sosem hallottál, olyan ügyben, amiről semmit sem tudsz. – Ma este… nem leszek otthon – mondom esetlenül. – Ha esetleg hívnál. Jól van. Ez nem hazugság. Vagy legalábbis nem nagy. – Oké! – Magnus felnevet. – Érezd jól magad, édesem, most mennem kell. – Jól van! Szia! Jó szórakozást!

Megszakad a vonal, és amikor felpillantok, Sam engem néz. Zavartan betűröm az ingemet, és közben sokadszorra kívánom, bárcsak beugrottam volna egy üzletbe. Kiderült, Sam valóban tart tartalék inget az irodájában, és a blúzom olyan gyászos állapotban volt, hogy kölcsönvettem. De az csak még abszurdabbá teszi a helyzetet, hogy az ő csíkos Turnbull & Asser ingét viselem. – Csak elköszöntem Magnustól – magyarázom szükségtelenül, mivel Sam egész idő alatt mellettem állt, és valószínűleg minden szót hallott. – Két font lesz. – Az eladó átnyújtja a teámat. – Köszönöm. Nos… indulhatunk? Átverekedjük magunkat a tömegen, és felszállunk a vonatra. Egyre valószerűtlenebb ez az egész. Furcsa érzésem van. Külső szemlélő számára úgy festhetünk, mintha egy pár lennénk. Mi van, ha Willow meglát minket? Nem. Ne légy paranoid. Willow a második busszal ment a konferenciára. Küldött egy e-mailt Samnek, abban írta. Egyébként sincs semmi törvénybe ütköző abban, amit Sammel csinálunk. Csak… barátok vagyunk. Nem, a „barát” nem jó szó. A kolléga sem. Azt sem mondanám, hogy ismerősök… Jól van. Nézzünk szembe a tényekkel. Fura helyzet. Samre pillantok, vajon ő is ugyanígy gondolja-e, de szokás szerint fapofával bámul ki a vonat ablakán. A vonat döccen, majd lassan elindul. Sam felém fordul, de gyorsan elkapom a tekintetemet. Igyekszem nyugodtnak tűnni, de titokban egyre inkább pánikba esem. Mibe egyeztem bele? Minden az emlékezetemtől függ. Hogy én, Poppy Wyatt, képes vagyok-e felismerni valakit, akinek napokkal ezelőtt hallottam a hangját, mindössze húsz másodpercig. Mi van, ha tévedek? Kortyolok a teából, hogy megnyugtassam magam, de felszisszenek. A leves túl hideg volt, ez most túl meleg. A vonat felgyorsul, egy csöpp tea a kezemre löttyen, és megégetem magam. – Minden rendben? – kérdezi Sam. – Jól vagyok – mondom mosolyogva. – Lehetek őszinte? – folytatja. – Elég rosszul néz ki. – Jól vagyok! – erősködöm. – Csak… tudja. Túl sok ez nekem egyszerre. Sam bólint. – Ne haragudjon, hogy végül nem vettük át azokat a konfliktus-kezelő technikákat, amiket ígértem. – Ja? Az! – Legyintek a kezemmel. – Ez most fontosabb. – Ne mondja, hogy „Ja? Az!” – rázza a fejét Sam bosszúsan. – Éppen erről beszélek. Automatikusan felvállalja az alárendelt szerepet. – Dehogy! Én csak… tudja. – Félszegen megvonom a vállam. – Mindegy, nem érdekes. A vonat megáll Claphamben, sokan felszállnak. Sam egy időre az üzenetírásba merül. A telefonja szünet nélkül villog, el sem tudom képzelni, hány emberrel kommunikálhat egyszerre. Végül azonban zsebre rakja, előrehajol, és könyökét a kettőnket elválasztó kis asztalkára helyezi. – Minden oké? – érdeklődöm félszegen, és azonnal tudatosítom, micsoda bugyuta kérdés ez. Szerencsére Sam elengedi a füle mellett. – Szeretnék kérdezni valamit – mondja nyugodtan. – Miért tekint ezekre a

Tavishékre úgy, mintha félistenek lennének? A címeik miatt? Mert doktorok? Vagy mert olyan okosak? Nem hiszem el, hogy már megint itt tartunk. – Ez mind együtt! Hát nem érti?! Ők egyszerűen… maga is tiszteli Sir Nicholast, nem? – Dobom vissza a labdát. – Most is micsoda erőfeszítéseket tesz érte. Mert tiszteli. – Igen, valóban tisztelem. Természetesen. De nem érzem úgy, hogy eredendően alsóbbrendű lennék hozzá képest. Nem érzem magam a társaságában az alattvalójának. – Én sem érzem magam az alattvalójuknak! Nem ért semmit az egészből. Inkább… fejezze be! – Oké. – Sam felemeli a kezét. – Ha tévedtem, elnézést kérek. Csak volt egy benyomásom, és segíteni akartam, mint a… – Érzem, a „barát” szót akarta használni, de aztán elvetette, akárcsak én. – Csak segíteni akartam – mondja végül. – De a maga élete. Békén hagyom. Csönd telepszik közénk. Abbahagyta. Feladta. Én győztem. Akkor miért nem érzem magam győztesnek? – Elnézést. – Sam a füléhez emeli a telefont. – Vicks? Mi a helyzet? Kilép a vagon előterébe, én pedig hangosan felsóhajtok. A fájdalom visszatér a mellkasomba. De most nem tudom eldönteni, hogy azért érzem-e, mert Tavishék nem akarják, hogy Magnus feleségül vegyen, vagy mert nem akarok ezzel szembenézni, esetleg mert ideges vagyok emiatt a kirándulás miatt, vagy talán csak azért, mert túl erős a teám. Néhány percig szótlanul bámulom a gőzölgő teás poharat, és azt kívánom, bárcsak ne hallottam volna Tavishéket vitatkozni a templomban. Akkor nem tudnék semmiről. Eltűnne az a sötét felhő életem egéről, és visszatérhetnék a „jaj de szerencsés vagyok, minden tökéletes” hangulatomba. Sam visszaül a helyére. Néhány másodpercig egyikünk sem szólal meg. A vonat megállt a semmi közepén, és a kínos csöndet most a kerekek zakatolása sem töri meg. – Jól van. – A fröccsöntött műanyag asztalkát bámulom. – Jól van. – Mi van jól? – Jól van. Igaza van. Nem téved. Nem szól semmit, csak várja, hogy folytassam. A vonat megbokrosodott lóként rándul egyet, még nem döntötte el, szót fogad-e gazdájának, majd lassan elindul. – De ezt nem csak én találom ki, hiába gondolja – mondom leverten. – Kihallgattam Tavishék vitáját. Nem akarják, hogy Magnus feleségül vegyen. Mindent megtettem, ami tőlem telik. Játszottam velük Scrabble-t, próbáltam beszélgetni, sőt még Antony könyvét is elolvastam.78 De soha nem leszek olyan, mint ők. Soha. – Miért kellene olyannak lennie? – Sam értetlenül néz rám. – Miért akarna olyan lenni, mint ők? – Ja, persze. – A szememet forgatom. – Miért akarna bárki szuperokos híresség lenni, aki a tévében szerepel? – Antony Tavishnek nagy agya van – jelenti ki Sam. – Ez ugyanolyan adottság, mintha nagy mája vagy nagy orra lenne. Miért érzi magát ettől kevesebbnek? Mi len78

Jobban mondva az első négy fejezetét.

ne, ha Tavishnek nem nagy agya, hanem kivételesen hosszú vastagbele lenne? Akkor is alacsonyabb rendűnek érezné magát a társaságában? Önkéntelenül is elnevetem magam. – Tulajdonképpen szörnyszülött – folytatja Sam. – Maga éppen arra készül, hogy beházasodjon egy szörnyszülöttekből álló családba. Ha legközelebb megijed tőlük, képzeljen hatalmas fényreklámot a fejük fölé, a felirattal, „SZÖRNYSZÜLÖTTEK”! – Most csak viccel. – Mosolygok, de közben a fejemet ingatom. – Egyáltalán nem viccelek. – Halálos komolysággal néz rám. – Ezeknek az akadémikusoknak lételemük, hogy fontosnak érezzék magukat. Cikkeket írnak, tévéműsorokban szerepelnek, hogy megmutassák, mennyire hasznosak és értékesek. Maga viszont minden áldott nap hasznos és értékes munkát végez. Semmit nem kell bizonyítania. Hány páciense volt már? Több száz. Csökkentette a fájdalmukat. Emberek százait tette boldogabbá. Antony Tavish vajon boldogabbá tett bárkit is az életében? Biztos vagyok benne, valahol nem stimmel a gondolatmenete, de jelen pillanatban nem tudom megmondani, hol. Kis büszkeséget érzek. Ez sosem jutott még eszembe. Emberek százait tettem boldogabbá. – És maga? Maga boldogabbá teszi az embereket? – kérdezem, mire Sam fanyarul elmosolyodik. – Dolgozom rajta. A vonat lelassít, és átrobog a wokingi állomáson. Mindketten kinézünk az ablakon. Aztán Sam ismét felém fordul. – A lényeg az, itt nem róluk van szó. Hanem magáról. Magáról és Magnusról. – Tudom – felelem lassan. – Tudom. Nagyon furcsa az ő szájából hallanom Magnus nevét. Valahogy rossz érzésem lesz tőle. Magnus és Sam annyira különbözőek. Mintha egészen más anyagból gyúrták volna őket. Magnus ragyogó, okos, lenyűgöző, szexi. Csak talán icipicit túlságosan el van foglalva saját magával.79 Sam viszont… erős és egyenes. És nagylelkű. Meg kedves. Tudom, rá mindig számíthatnék, bármi történjék is. Sam most a szemembe néz, és elmosolyodik, mintha olvasna a gondolataimban; a szívem ismét nagyobbat dobban, mint mindig, ha rám mosolyog… Mázlista Willow. Megdöbbenek a saját reakciómon, és gyorsan kortyolok egyet a teából, hogy elrejtsem a zavaromat. Ez a gondolat váratlanul bukkant fel a fejemben. Minden figyelmeztetés nélkül. És nem is gondoltam komolyan. Vagyis de, komolyan gondoltam, de csak abban az értelemben, ahogy minden jót kívánunk egy barátnak… vagyis nem barátnak… Ég az arcom. Ég az arcom a saját ostoba, értelmetlen gondolatmenetem miatt, amiről egyébként senki nem tud rajtam kívül. Úgyhogy nyugodtan lazíthatok. Csak semmi pánik. Felejtsük el azt a butaságot, hogy Sam képes olvasni a gondolataimban, és tudja, menynyire vonzónak… Nem. Elég. Elég ebből! Ez már tényleg nevetséges. Csak olyan… Szó sincs arról, hogy vonzónak tartom. Nem. Nem én. 79

Én mondhatom ezt, mert a vőlegényem, és szeretem.

– Jól érzi magát? – Sam kíváncsian pillant rám. – Poppy, ne haragudjon, nem akartam felzaklatni. – Nem – vágom rá gyorsan. – Nem zaklatott fel. Köszönöm, hogy elmondta. Tényleg. – Akkor jó. Csak mert… – Hirtelen megcsörren a telefonja, és azonnal felkapja. – Vicks? Van valami hír? Sam ismét feláll, én pedig tovább kortyolom a teámat. Üveges tekintettel bámulok ki az ablakon, szeretnék lecsillapodni, megnyugodni. Vissza kell térnem egy korábbi állapotba. Újra kell indítanom magamat. Menti a változtatásokat? NEM. Hogy hivatalosabbá tegyem a légkört, előveszem a telefonomat, megnézem az üzeneteket, és az asztalra helyezem. A levélkrízissel kapcsolatban nem érkezik e-mail – nyilván azért, mert csak a felső vezetés néhány tagja tud róla. – Ugye tisztában van vele, hogy előbb vagy utóbb vennie kell egy új telefont? – néz rám Sam felvont szemöldökkel, amikor visszatér. – Vagy mostantól kizárólag szemetesekből akarja beszerezni őket? – Azok a legjobbak. – Megrántom a vállamat. – Szemetesek és konténerek. Megrezzen a telefon, e-mail érkezett. Automatikusan nyúlok érte, de Sam megelőz. Keze súrolja az enyémet, a tekintetünk találkozik. – Lehet, hogy nekem jött. – Persze. – Bólintok. – Igaza van. Megnézi, aztán a fejét csóválva nyújtja felém. – Az esküvői trombitás gázsija. Magának szól. Élvezve az apró diadalt, elveszem tőle a készüléket. Gyors választ küldök Lucindának, majd visszateszem az asztalra. De alighogy a műanyaghoz koccan, újabb üzenet érkezik. Mindketten odakapunk, és most én nyerek. – Ingvásár. – Visszaadom neki. – Engem nem érint. Sam törli az üzenetet, aztán visszateszi a telefont az asztalra. – Középre! – szólok rá. – Ne csaljon! – Kezeket az ölbe – vág vissza. – Ne csaljon! Csönd. Mindketten feszülten koncentrálunk, várjuk, hogy megszólaljon. Sam elszánt arca láttán kis híján elnevetem magam. A távolban másik telefon csendül, Sam keze előrelendül, majd megáll a levegőben, amikor rájön, mi történt. – Jellemző – morgom félhangosan. – Még a csengőhangját sem ismeri. Hirtelen a miénk is megszólal, SMS érkezett. Sam pillanatnyi tétovázását kihasználva lecsapok rá. – Haha! Fogadjunk, hogy nekem jött… Az üzenetre kattintok, és elolvasom. Ismeretlen számról érkezett, és egyelőre csak a fele jött át, de így is értem, miről van… Újra elolvasom. Aztán még egyszer. Samre pillantok. Kiszárad a szám. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve. – Magának szól? – kérdezi Sam. – Nem. – Nagyot nyelek. – Magának. – Vicks? – Már nyújtja is a kezét. – A másik számra kellene küldenie… – Nem, nem Vicks. Nem munka. Ez… ez személyes. Ismét elolvasom. Nem akarom kiadni a kezemből, amíg meg nem bizonyosodom

róla, tényleg azt látom, amit látok. Nem tudom, jó számra írok-e. De valamit tudnod kell. A jegyesed megcsal. Valakivel, akit te is ismersz… (Bejövő üzenet)

Tudtam, tudtam, hogy ribanc, ez pedig azt bizonyítja, rosszabb, mint gondoltam. – Mi az? – Sam türelmetlenül dobol a kezével az asztalon. – Adja ide. A konferenciával kapcsolatos? – Nem! – Összezárom az ujjaimat a telefon körül. – Sam, igazán sajnálom. Nem lett volna szabad elolvasnom. De az van benne… – Habozom. Nem tudom, hogyan közöljem kíméletesen. – Az van benne, hogy Willow megcsalja magát. Sajnálom. Sam őszinte döbbenettel mered rám. Majd megszakad érte a szívem, amikor átnyújtom neki a telefont. Ki a fene ír meg ilyet SMS-ben? Fogadni mernék, Justin Colelal kefél. Tökéletesen összeillenének. Kíváncsian fürkészem Sam arcát a kétségbeesés jelei után kutatva rajta, de az első sokk elmúltával szokatlanul nyugodtnak tűnik. Homlokát ráncolva az üzenet végére görget, majd visszateszi a készüléket az asztalra. – Jól van? – kérdezem aggódva. Vállat von. – Ennek semmi értelme. – Tudom! – Annyira sajnálom szegényt, hogy képtelen vagyok csöndben maradni. – Hogy tehet ilyet? Nem elég, hogy pokollá teszi az életét! Ilyen képmutató perszónát! Borzalmas nőszemély! Hirtelen elhallgatok. Félek, túl messzire mentem. Sam furcsán néz rám. – Nem, félreértett. Azért nincs semmi értelme, mert nem járok jegyben senkivel. Nincsen jegyesem. – De Willow a menyasszonya – mondom ostobán. – Nem, dehogy. – De… – Bambán bámulok rá. Mi az, hogy nincs eljegyezve? Dehogy nincs. – Soha nem is voltam. – Sam vállat von. – Miből gondolta? – Maga mondta! Biztos vagyok benne! – Kétségbeesetten próbálom felidézni, hol hallottam. – Vagyis… igen! Az egyik e-mailben volt. Violet küldte. „Samnek menyasszonya van.” Ez az, megvan. – Ja, hogy az. – Elmosolyodik. – Néha ezt a kifogást használom, ha le akarok rázni valakit. – Elhallgat, majd hozzáteszi: – Nőket. – Kifogást? – visszhangzom hitetlenkedve. – Akkor kicsoda Willow? – Willow az exbarátnőm – feleli némi hallgatás után. – Két hónapja szakítottunk. Az exbarátnője? Néhány másodpercig szóhoz sem jutok. Az agyam vadul, gyümölcscentrifugaként pörög, próbálom megtalálni a helyes kombinációt. Ez így nem stimmel. Sam el van jegyezve. Úgy volt, hogy el van jegyezve. – De akkor… Igazán szólhatott volna! – robban ki belőlem végül. – Egész idő alatt hagyta, azt higgyem, menyasszonya van! – Nem, dehogy. Egy szóval sem mondtam ilyet. – Zavartan pillant rám. – Miért ilyen dühös? – Én… én nem is tudom! Ez így nem helyes! Zihálva kapkodom a levegőt, próbálom rendezni a gondolataimat. Hogyhogy

nincs együtt Willow-val? Ez mindent megváltoztat. És ez mind az ő hibája.80 – Annyit beszélgettünk mindenről. – Igyekszem lehiggadni. – Többször is említettem Willow nevét, és maga sosem tisztázta, milyen viszonyban van vele. Hogy lehet ennyire titkolódzó? – Nem vagyok titkolódzó! – Elneveti magát. – Megmagyaráztam volna, ha felmerül a téma. De ennek már vége. Nem számít. – Már hogyne számítana! – Miért? Legszívesebben felüvöltenék. Hogy kérdezhet ilyet? Hát nem nyilvánvaló? – Mert… mert… mert Willow úgy viselkedik, mintha még mindig együtt lennének. – Most esik le, ez bosszant a legjobban. – Úgy viselkedik, mintha joga lenne pocskondiázni magát. Ezért nem kételkedtem benne, hogy tényleg eljegyezték egymást. Ezt mivel magyarázza? Sam arca megrándul, de nem szól semmit. – Továbbítja a leveleket az asszisztensének! Nyilvános e-mailekben tálal ki a kapcsolatukról! Iszonyúan bizarr a viselkedése! – Willow világéletében exhibicionista volt. Szereti, ha van közönsége. – Vonakodva ismeri be. – Nem ismeri el azokat a korlátokat, amiket a legtöbb ember… – Az egyszer biztos! Tudja, hogy beszél magáról? Kihallgattam egy csevegést az irodájában. – Megszólal a hangosbeszélő, sorolja az állomásokat, de felemelem a hangomat, és folytatom. – Tud róla, hogy mindennek elmondja magát a kolléganői előtt? Azt állítja, ez csak egy rosszabb periódus, de maga hamarosan észre fog térni, különben rá kell majd döbbennie, mit veszít el, ha nem kér tőle bocsánatot. – Ez nem egy rosszabb periódus. – Valódi dühöt hallok kicsendülni a hangjából. – Végeztünk. – És ezt ő is tudja? – Igen, tudja. – Biztos benne? Teljesen biztos benne, hogy Willow is felfogta? – Persze – vágja rá ingerülten. – Ez egyáltalán nem olyan egyértelmű! Hogyan szakítottak? Leült vele, és megbeszélték a dolgot? Csönd. Sam kerüli a tekintetemet. Nem ült le vele megbeszélni. Látom rajta. Valószínűleg csak küldött neki egy SMS-t. „Vége. Sam.” – Szólnia kellene neki, hogy hagyja abba ezt a nevetséges e-mail dömpinget. Hallja, amit mondok? – Próbálom magamra irányítani a figyelmét. – Sam? Ismét a telefonját nyomogatja. Jellemző. Nem akar foglalkozni vele, nem akar beszélni róla, nem akar… Belém hasít egy gondolat. Uramisten, hát persze! – Sam, szokott egyáltalán válaszolni Willow e-mailjeire? Hát persze hogy nem. Egyszerre minden világos. Ezért kezd minden alkalommal új levelet. Mintha üres falra aggatná az üzeneteit. – Ha soha nem válaszol neki, honnan tudná, mit gondol valójában? – Egyre hangosabban beszélek, hogy túl tudjam kiabálni a hangosbeszélőt – Várjon csak, hát éppen ez az, nem tudja! Ezért van annyira eltájolva! Ezért gondolja még mindig, maga hozzátartozik! 80

Azt nem tudom, mién De minden porcikámban érzem, hogy így van.

Sam pillantásra sem méltat. – Istenem, maga tényleg milyen csökönyös fasz! – kiáltom dühödten éppen abban a pillanatban, amikor a hangosbeszélő elhallgat. Oké. Természetesen nem mondtam volna ilyen hangosan, ha tudom, hogy ez történik. Természetesen az f-betűs szót sem ejtettem volna ki a számon. És akkor három sorral odébb az az anyuka sem nézne rám úgy, mintha meg akarnám rontani a kislányát. – Hogy lehet ilyen?! – fortyogok tovább lehalkítva a hangomat. – Nem tehet úgy, mintha Willow már nem is létezne. Nem nyomogathatja örökké a Mégse gombot. Nem fog leszállni magáról, Sam. Jobb, ha tőlem tudja. Beszélnie kell vele, elmagyaráznia a helyzetet, mi a baj, és… – Hagyjuk a témát – szól közbe Sam ingerülten. – Ha értelmetlen e-maileket akar küldözgetni, csak küldjön. Engem nem zavar. – De ez mérgező! Ez káros! Nem lenne szabad hagynia! – Semmit nem tud róla, úgyhogy ne szóljon bele – csattan fel. Azt hiszem sikerült az elevenére tapintanom. Amúgy ezt biztosan csak viccnek szánta. Én ne tudnék róla? – Mindent tudok! – vágok vissza. – Végigolvastam minden levelet a postafiókjában. nem emlékszik? Mr. Nincs Válasz, Mr. Mégse, Mr. Nem Érdekel Senki és Semmi! Sam rám szegezi a tekintetét. – Csak azért, mert nem válaszolok minden e-mailre hatvanöt rohadt kis smileyval… Ezt a vitát nem nyerheti meg. Mégis melyik a jobb, egy smiley vagy az, ha válaszra sem méltat? – Maga senkinek nem válaszol – vágom rá élesen. – Még a saját apjának se! – Tessék? – hőköl hátra. – Mi a francról beszél? – Olvastam az e-mailt, amit az apja küldött – felelem kihívóan. – Találkozni akar magával, szeretné, ha meglátogatná Hampshire-ben, mert mondani akar valamit. Azt írta, ezer éve nem beszélgettek, és nosztalgiával gondol a régi szép időkre. Maga pedig még csak válaszra sem méltatta. Szívtelen gazember. Sam hátraveti a fejét, és hangosan felkacag. – Jaj, Poppy. Magának aztán tényleg fogalma sincs, miről beszél. – Szerintem viszont nagyon is van. – Nem, nincsen. – Szerintem rá fog jönni, sokkal többet tudok az életéről, mint sejtené. Dacosan állom a tekintetét. Most már azt remélem, Sam apja valóban megkapta az e-mailemet. Kíváncsi leszek, mit szól, amikor belépve a Chiddingford Hotelba megpillantja az apját, amint kiöltözve, reménykedve várja rózsával a gomblyukában. Akkor talán nem lesz ilyen pimasz. Sam felkapja a telefonunkat, és újra elolvassa az SMS-t. – Nem járok jegyben senkivel – mondja összevont szemöldökkel. – Nincsen jegyesem. – Igen, felfogtam, köszönöm – felelem gúnyosan. – Csak egy pszichopata exe, aki még mindig úgy viselkedik, mintha együtt járnának, noha két hónapja szakítottak…

– Nem, nem. – Megrázza a fejét. – Nem érti. Ezt a telefont most közösen használjuk, igaz? – Igen. – Hová akar kilyukadni? – Akkor ez az üzenet bármelyikünknek jöhetett. Nekem nincsen jegyesem, Poppy. – Felemeli a fejét, az arca kicsit elkomorodik. – Magának viszont van. Néhány másodpercig értetlenül bámulok rá, aztán jeges borzongás fut végig a gerincemen. – Nem. Úgy érti… Nem. Nem. Ne hülyéskedjen! – Kikapom a telefont a kezéből. – Itt az van, hogy a… – A „menyasszony” szót keresem a szövegben, de nem találom. – A jegyest elsősorban a menyasszonyra szokták mondani – nyögöm ki végül. – Egyetértek – bólint Sam. – De nincsen menyasszony. Nem létezik. Tehát… Émelyegni kezdek, újra elolvasom az SMS-t. A jegyesed megcsal. Nem. Az nem lehet… Magnus soha nem tenne… Pittyen a telefon, mindketten összerezzenünk a hangra. Megérkezett az üzenet második fele. Némán végigolvasom az egészet: Nem tudom, jó számra írok-e. De valamit tudnod kell. A jegyesed megcsal. Valakivel, akit te is ismersz. Sajnálom, Poppy, hogy így kell megtudnod, közvetlenül az esküvőd előtt. De akkor is ez az igazság. Egy jó barát.

Visszaejtem a telefont az asztalra. Elszédülök, forog velem a világ. Ez nem igaz. Nem lehet igaz. Halványan érzékelem, Sam elveszi a telefont, és ő is elolvassa. – Egy jó barát – szólal meg végül gyászos hangon. – Bárki is írta, valószínűleg csak keveri a szart. Lehet, hogy egyetlen szó sem igaz belőle. – Pontosan. – Többször is bólintok egymás után. – Pontosan. Biztosan kamu. Valaki rám akar ijeszteni, csak azt nem tudom, miért. Igyekszem magabiztosnak tűnni, de képtelen vagyok uralkodni a hangom remegésén. – Mikor lesz az esküvő? – Szombaton. Szombaton. Négy nap múlva, erre ilyen SMS-t kapok. – Nincs valaki… – Sam habozik. – Valaki, akire… gyanakodna? Annalise. Azonnal ez jut eszembe, még mielőtt végiggondolhatnám. Annalise és Magnus. – Nincs. Vagyis… nem tudom. – Elfordulok, arcomat a vonat hideg ablaküvegéhez szorítom. Nem akarok beszélni róla. Nem akarok rágondolni – Annalise a barátnőm. Tudom, azt hiszi, neki kellett volna összejönnie Magnusszal, de attól még… Annalise a fehér köpenyében, a szempilláját rebegtetve bámul Magnusra. A kezét a vállán felejti. Nem. Hagyd abba. Hagyd abba, Poppy! Ökölbe szorítom a kezemet, és a szemgödrömbe mélyesztem, mintha ki akarnám tépni a gondolatokat a fejemből. Miért küldte nekem ez az akárki ezt? Miért kellett elolvasnom? Nem lehet igaz. Egyszerűen nem lehet. Képtelenség. Undorító, ocsmány, aljas…

Könnycsepp bukik ki a szememből, és végiggördül az arcomon. Nem tudom, mit tegyek. Fogalmam sincs, hogyan kezeljem a helyzetet. Hívjam fel Magnust Brugesben? Szakítsam félbe a legénybúcsúját? De mi van, ha ártatlan, ha dühbe gurul, és örökre oda a bizalom kettőnk között? – Néhány perc múlva megérkezünk – szólal meg Sam halkan. – Poppy, ha úgy érzi, nincs kedve hozzá, teljesen megértem… – De. Van kedvem hozzá. – Leengedem az öklömet, papír zsebkendőt veszek elő, és kifújom az orromat. – Jól vagyok. – Nincsen jól. – Igaza van. Nem vagyok jól. De… de mit tegyek? – Küldjön egy SMS-t. Írjon vissza annak a rohadéknak. Kérdezze meg tőle, „Kivel?”. Lenyűgözve pillantok rá. Sosem jutott volna eszembe. – Oké. – Nagyot nyelek, próbálok bátorságot gyűjteni. – Rendben, írok neki. Kézbe véve a telefont, máris jobban érzem magam. Legalább csinálok valamit. Nem csak ülök, és sajnálom magam. Bepötyögöm a kérdést, és miután elküldöm, egy pillanatra felgyorsul a pulzusom, ezért megiszom a kihűlt tea maradékát. Gyerünk, Ismeretlen Szám. Elő a farbával! Most mutasd meg, mit tudsz. – Elküldte? – kérdezi Sam. – Igen. Most már csak meg kell várnom, mit válaszol. A vonat megáll Basingstoke-ban, az utasok az ajtók felé indulnak. A szemétbe dobom a poharat, megfogom a táskámat, és én is felállok. – Eleget foglalkoztunk az én problémáimmal. – Mosolyt erőltetek az arcomra. – Gyerünk, oldjuk meg a magáét!

TIZENKETTŐ

A Chiddingford Hotel nagy, impozáns szálloda. A hosszú kocsibehajtó végén gyönyörű, György korabeli főépület áll, míg a kevésbé lenyűgöző, üvegfalú építményeket jókora sövény rejti el félig az érkező vendégek szeme elől. De úgy tűnik, kettőnk közül csak én értékelem a látványt. Sam nincs túl jó hangulatban. Alig kaptunk taxit, aztán feltartóztatott minket egy birkanyáj, végül a taxisofőr eltévedt. Sam egész idő alatt vadul SMS-ezett, és amikor megérkezünk, két, számomra vadidegen öltönyös férfi vár minket a bejáratnál. Sam néhány bankjegyet nyom a taxis kezébe, majd szinte meg sem várja, hogy megálljon az autó, kiugrik. – Poppy, bocsásson meg egy pillanatra. Sziasztok, srácok… Félrevonulnak hármasban. Valamivel lassabban én is kikászálódom a kocsiból. A taxi elhajt, én pedig körülnézek a gyönyörűen gondozott kertben. Krokettpályát és gondos kertművészetet pillantok meg, sőt, még egy apró kápolnát is, ahol bűbájos esküvőket tarthatnak. Kicsit kihaltnak tűnik a szálloda előtere. Megborzongok a friss levegőtől. Vagy inkább az idegességtől. Esetleg a késleltetett sokktól. Vagy talán attól, hogy a világ végén vagyok, fogalmam sincs, mit keresek itt, mi-

közben a magánéletem darabokra hullik körülöttem. Előveszem a telefonomat, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. Már a tapintása is megnyugtat valamelyest, de nem eléggé. Színtiszta mazochizmusból újra meg újra elolvasom Ismeretlen Szám SMS-ét, majd üzenetet írok Magnusnak. Második vagy harmadik próbálkozásra sikerül is megszülnöm. Szia. Hogy érzed magad? P

Semmi csók. Amint rányomok a Küldésre, valami csípni kezdi a szememet. Csak egy szimpla SMS, mégis úgy érzem, mintha minden egyes szó kétszeres, háromszoros, sőt négyszeres jelentéssel lenne felruházva – szívszaggató, ki nem mondott üzenet bújik meg a sorok között, amit vagy meglát, vagy nem.81 A Szia azt jelenti: Szia, megcsaltál? Ugye nem? Kérlek, KÉRLEK, mondd, hogy nem igaz. A Hogy azt jelenti: Bárcsak felhívnál! Tudom, ez a legénybúcsúd, de megnyugtatna, ha hallanám a hangodat, ha tudnám, szeretsz, és sosem tennél ilyet. Az érzed azt jelenti: Jaj, Istenem, nem bírom. Mi van, ha igaz? Mit fogok akkor tenni? Mit fogok mondani? Ha viszont NEM igaz, és ok nélkül gyanúsítalak… – Poppy. – Sam hangja zökkent ki a gondolataimból. – Igen! Itt vagyok. – Elrakom a telefont. Koncentrálnom kell. Egy időre meg kell feledkeznem Magnusról. Hasznossá kell tennem magam. – Hadd mutassam be Markot és Robbie-t. Vicks munkatársai. – Már ő is úton van. – Mark a telefonját nyomogatja, miközben felfelé sétálunk a lépcsőn. – Sir Nicholas egyelőre nem mutatkozik. Úgy gondoljuk, Berkshire lesz a legjobb hely számára, ha esetleg meg akarnák rohanni az újságírók. – Nicknek semmi oka a bujkálásra. – Sam elkomorodik. – Nem bujkál. Csak nem keresi a nyilvánosságot. Nem akarjuk, hogy Londonba siessen azt a látszatot keltve, mintha krízishelyzet lenne. Ma este beszédet mond a vacsoránál, holnap újra összeülünk, és meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Ami a konferenciát illeti, azt folytatjuk. Eredetileg úgy volt, Sir Nicholas délelőtt érkezik, de egyelőre kivárunk, hogy lássuk… – Habozik, alig láthatóan elhúzza a száját. – … mi történik. – Mi van a felfüggesztő határozattal? – kérdezi Sam. – Beszéltem Juliannel, azt mondta, minden létező módon próbálja megakadályozni… Robbie felsóhajt. – Sam, előre lehet tudni, hogy az nem fog működni. Persze nem tehetjük, hogy nem kíséreljük meg, de… Félbehagyja a mondatot, amikor belépünk a hatalmas előcsarnokba. A mindenit! Ez a konferencia sokkal modernebb, mint a fizikoterapeuták éves találkozója. Mindenhol jókora White Globe Consulting lógók virítanak, és az előcsarnok tele van nagyképernyős monitorokkal. Valaki a konferenciateremben is kamerázhat, mert az egyik monitoron a közönség sorait látni. Két csukott, dupla szárnyú ajtót pillantok meg előttünk, nevetés harsan mögülük, ami néhány másodperces késéssel a képernyőkön is felhangzik. Az előcsarnok kihalt, leszámítva az asztalt, amin néhány névtábla árválkodik. Az 81

Oké, nem fogja meglátni. Nagyon jól tudom.

asztal mögött unott arcú lány kókadozik. Amikor meglát bennünket, kihúzza magát, és bizonytalanul rám mosolyog. – Jó a hangulat – mondja Sam a képernyőre pillantva. – Malcolm tart beszédet – bólint Mark. – Remekül csinálja. Itt vagyunk. – Egy oldalhelyiségbe terel minket, és határozottan becsukja mögöttünk az ajtót. – Szóval, Poppy – fordul hozzám Robbie udvariasan. – Sam beszámolt nekünk az ön… teóriájáról. – Ez nem az én teóriám – mondom megütközve. – Semmit nem tudok erről az ügyről! Csak kaptam ezt a két üzenetet, és eszembe jutott, hátha fontosak, Sam pedig úgy gondolta… – Szerintem Poppy fontos dologra bukkant. – Sam szigorúan szembefordul Markkal és Robbie-val, mint aki nem ajánlja, hogy ellentmondjanak neki. – A levél hamisítvány. Ebben mindnyájan egyetértünk. – Valóban… kissé szokatlan… – ismeri el Robbie. – Szokatlan? – Sam majd felrobban dühében. – Nem ő írta, a kurva életbe! Valaki más írta, és valahogy beillesztette a rendszerbe. De ki fogjuk deríteni, kicsoda. Poppy hallotta a hangját. Fel fogja ismerni. – Oké. – Robbie és Mark összenéznek. – Csak annyit mondok, Sam, nagyon óvatosnak kell lennünk. Még dolgozunk rajta, hogyan tálaljuk a hírt a cég dolgozóinak. Ha tökreteszed holmi vádaskodással… ~ Semmit nem fogok tönkretenni – szakítja félbe Sam haragosan. – Kicsit bízzatok bennem, az istenért! – Szóval, mi a terved? – kérdezi Mark őszinte érdeklődéssel. – Körbesétálunk. Fülelünk. Hallgatózunk. Keressük a tűt a szénakazalban. – Sam felém fordul. – Poppy, készen áll? – Felőlem kezdhetjük – bólintok. Próbálom leplezni, mennyire be vagyok rezelve. Azt kívánom, bárcsak sosem jegyeztem volna le azokat az üzeneteket. – És aztán… – Robbie még mindig elégedetlennek tűnik. – Előbb keljünk át ezen a hídon. Csönd telepszik a szobára. – Oké – szólal meg végül Robbie. – Csináljátok. Hajrá! Végül is mi baj lehet belőle? Poppyt hogy mutatod be? – Az új személyi asszisztensed? – javasolja Mark. Sam megrázza a fejét. – Már felvettem egy új asszisztenst, délelőtt a fél irodának bemutattam. Ne bonyolítsuk túl. Poppy azon gondolkodik, csatlakozik a céghez. Körbevezetem, megmutatom neki a birodalmat. Jó lesz így, Poppy? – Igen! Remek. – Megvan a névsor, amit kértem? – Tessék. – Robbie átnyújtja neki a papírlapot. – Csak arra kérlek, diszkréten, Sam. Mark résnyire nyitja az ajtót, és kiles az előcsarnokba. – Most jönnek ki – mondja. – Tiétek a terep. A szobából az előtérbe lépünk. A dupla szárnyú ajtókat kinyitották, áramlanak kifelé az emberek. Mindenkinek névtábla a mellkasán, és közben nevetgélnek, beszélgetnek. Ahhoz képest, hogy este fél hét van, és egész délután előadásokat hallgattak, nagyon frissek.

– Rengetegen vannak. – Elbátortalanodom. – Nyugi – mondja Sam magabiztosan. – Tudjuk, férfihang volt. Ez kapásból szűkíti a kört. Nincs más dolgunk, mint körbejárni, és egyenként meghallgatni mindnyájukat. Van tippem… de nem akarom befolyásolni. Lassan követem a tömegben. Pincérek járnak körbe, másodperceken belül mindenkinek pohár van a kezében, harsányan poénkodnak. Teljes hangzavar. Radarként hegyezem a fülem, hol erre, hol arra fordítom, próbálom kiszűrni a hangokat. – Hallotta már az emberünket? – néz rám Sam, és a kezembe nyom egy pohár narancslevet. Félig viccesen, félig reménykedve kérdezi. Megrázom a fejemet. Kétségbe vagyok esve. A terem hangjai egyetlen nagy robajjá állnak össze a fejemben. Alig tudom szétválasztani őket, úgy érzem, esélyem sincs elcsípni ugyanazt a férfihangot, amit napokkal ezelőtt húsz másodpercig hallottam a telefonon. – Oké, legyünk szisztematikusak – mondja Sam, mintha csak magában beszélne. – Haladjunk koncentrikus körökben. Jó tervnek tűnik, nem? Rávillantok egy mosolyt, de még soha életemben nem éreztem ekkora nyomást magamon. Ezt senki más nem tudja megtenni helyettem. Csak én hallottam azt a hangot. Rám vár a feladat. Most már legalább tudom, mit érezhetnek a drogkereső kutyák a reptereken. Egy csoporthoz lépünk, ahol két középkorú férfi ácsorog több nő társaságában. – Szevasztok! – üdvözli őket Sam vidáman. – Jól érzitek magatokat? Hadd mutassam be Poppyt, most jár nálunk először… Poppy, ő Jeremy… Peter… Jeremy, hány éve is vagy már nálunk? És te, Peter? Három? Oké. Így tényleg egyszerűbb. Minden idegszálammal a hangokra koncentrálok. Az egyiknek mély, dörmögő hangja van, a másik skandináv akcentussal beszél. Nagyjából tíz másodperc múlva megrázom a fejemet; Sam gyorsan továbblép egy másik társasághoz, és közben diszkréten kihúzza a neveket a listáról. – Helló, sziasztok! Milyen a hangulat? Hadd mutassam be Poppyt. Nihallal már találkozott. Ő pedig Colin. Hogy vagy? Rég beszéltünk. Elképesztő, mennyire különbözőek a hangok, ha az ember figyeli őket. Nemcsak a hangmagasság, de az akcentus, a hangszín, az apróbb beszédhibák is – megannyi eltérés. – És ön hogy érzi magát? – fordulok egy szakállas pasashoz, aki eddig egyetlen szót sem szólt. – Hát, az idei év alaposan próbára tett… – kezdi komótosan. Nem. Még csak nem is hasonlít rá. Samre pillantok, és megrázom a fejemet, mire gyorsan megfogja a karomat. – Ne haragudj, Dudley, sietnünk kell… – A következő csoporthoz lép. Azonnal a közepébe vág, félbeszakítva egy anekdotát. – Poppy, ő Simon… Stephanie-t már ismeri, ha jól emlékszem… Simon, Poppynak nagyon tetszik a zakód. Hol vetted? Elképesztő, mennyire udvariatlan. A nőket gyakorlatilag pillantásra sem méltatja, miközben gátlástalanul szóra bírja a férfiakat. Bár azt hiszem, ez az egyetlen módja. Minél több hangot hallgatok meg, annál magabiztosabbá válok. Ez könnyebb, mint gondoltam, mert mindegyik nagyon különbözik attól, amit a telefonban hallottam. A probléma csak az, már a negyedik társaságnál tartunk, és eddig mindenkit kizártam. Idegesen pillantok körbe. Mi van, ha végzünk a teremmel, és akkor sem

találom meg a fickót? – Sziasztok! Hogy érzitek magatokat? – Sam maximális fordulatszámon pörög. – Hadd mutassam be Poppyt, most vezetem körbe. Poppy, Ő Tony. Tony, mondanál néhány szót a részlegedről? Ez itt Daniel, ő pedig… hmm. Willow. Félig háttal állt nekünk, amikor odaléptünk, ezért nem ismertem fel azonnal, de most szembefordul velünk. Ajjaj. – Sam! – szólal meg hosszú, már-már kínossá váló hallgatás után. – Ez meg kicsoda? Oké. Ha a Magnusnak írt SMS-em több jelentéssel bírt, akkor ez a háromszavas mondat Willow-tól szinte roskadozik a jelentések súlyától. Nem kell Willow szakértőjének lenni ahhoz, hogy tudjam, mit jelent valójában a kérdése: „Ki ez a kis RIBANC, és mit keres itt VELED? Jesszusom, Sam, te SZÁNDÉKOSAN SZÓRAKOZOL VELEM? Ezt még NAGYON megbánod.” Röviden így tudnám visszaadni. Soha senki nem viselkedett még ennyire ellenségesen velem. Mintha szikrák pattognának közöttünk. Willow orrlyukai kitágulnak és elfehérednek. A szeme villámokat szór. Olyan erővel szorítja a poharát, hogy a kezén kidagadnak az erek. A mosolya azonban kedves, a hangja dallamos. Talán ez a leghátborzongatóbb benne. – Poppy azon gondolkodik, belép a céghez – mondja Sam. – Ó. – Willow rendületlenül mosolyog. – Nagyszerű. Isten hozott, Poppy. Mint valami földönkívüli. A kedves mosoly és a behízelgő hang mögött egy hüllő rejtőzik. – Köszönöm. – Most mennünk kell… Majd később találkozunk, Willow. – Sam megfogja a karomat, és odébb kormányoz. Ajjaj. Rossz ötlet. Érzem, ahogy Willow tekintete a hátamba mélyed. Sam vajon észre sem vette? Új csoporthoz lépünk, Sam ismét előadja a műsorszámát, én pedig szorgalmasan fülelek, de egyikük hangja sem hasonlít a telefonban hallott pacákéhoz. Az emberek fogytával érzem, Sam kezdi elveszíteni a hitét, bár próbálja leplezni. Miután elköszönünk egy csapat söröző informatikustól, így szól: – Biztos benne? Nem volt köztük? – Nem. – Bocsánatkérően vállat vonok. – Elnézést. – Ne kérjen elnézést! – Idegesen felnevet. – Nem tehet arról, hogy mit hallott. De ha köztük nem volt… – Pár pillanatra elhallgat. – Biztos, hogy nem a szőke fickó? Aki a kocsijáról beszélt? Nem tűnt ismerősnek a hangja? Most már egyértelműen kihallatszik a csalódottság a hangjából. – Őrá gyanakodott? – Nem… nem is tudom. – Széttárja a karját. – Talán. Igen. Neki megvannak a kapcsolatai, új a cégnél, Justin és Ed könnyen telebeszélhették a fejét… Nem tudom, mit felelhetnék. Ahogy ő is mondta, nem tehetek arról, amit hallottam. – Úgy látom, néhányan kimentek a teraszra – vetem föl segítőkészen. – Rendben, ott is megpróbáljuk. – Bólint. – De előbb fejezzük be itt. Ránézésre meg tudom mondani, nem a bárpultnál álldogáló, négy, ősz hajú úri-

ember között kell keresnünk az emberünket – és igazam is van. Miközben Sam fondorlatosán beszélgetést kezdeményez velük Malcolm beszédéről, kihasználom az alkalmat, hogy megnézzem, Magnus válaszolt-e az SMS-emre. Természetesen nem. De az e-mail postafiókom tetején új üzenet villog, amit a [email protected] és a [email protected] is elküldtek. Elkerekedik a szemem. Sam! Ügyes próbálkozás. PONTOSAN tudom, mire megy ki a játék, és SZÁNALMAS vagy. Honnan szerezted, valami ügynökségtől? Azt hittem, ennél jobbat is fel tudsz hajtani. Willow

Hitetlenkedve bámulom a képernyőt, amikor újabb e-mail érkezik. Uramisten, Sam. Még csak fel sincs öltözve NORMÁLISAN. Vagy a tündibündi farmerszoknya hirtelen megfelelő viseletnek számít egy konferencián??

A szoknyám nem tündibündi! Egyébként is honnan tudtam volna ma reggel, amikor öltözködtem, hogy egy konferencián fogok kikötni? Dühödten nyomok a Válasz gombra, és gépelni kezdek: Szerintem pedig gyönyörű. A szoknyája pedig nem tündibündi. Téma lezárva. Sam.

Aztán kitörlöm. Természetesen. Már el akarom tenni a telefont, amikor megérkezik a harmadik e-mail is Willow-tól. Nem hiszem el. Egy perc nyugtot sem hagy? Féltékennyé akarsz tenni, Sam. Rendben. Tiszteletben tartom. Még tetszik is az ötlet. Szükség van új impulzusokra a kapcsolatunkban. De LEGALÁBB ÉSSZEL CSINÁLNÁD!! Nekem elhiheted, senkit nem érdekel a kis mutatványod. Körbehordod ezt a kis cafkát, aki MÉG A KIBASZOTT HAJÁT SEM TUDJA RENDESEN BESZÁRÍTANI… Tragikus, Sam. TRAGIKUS. Majd beszéljünk, ha képes vagy felnőtt módjára viselkedni. Willow

Önkéntelenül is megérintem a hajamat. Reggel szárítottam be. Csak hátul nem olyan könnyű. Nem mintha érdekelne, mit gondol, de akkor is… Hirtelen villan a telefon képernyője. Nem hiszek a szememnek. E-mail érkezett Sam mobiljáról. Válaszolt Willow-nak. Válaszolt neki! Csak éppen a Válasz mindenkinek gombra kattintott, ezért nekem is elküldte. Elképedve pillantok rá, és azt látom, még mindig elmélyülten beszélget az ősz hajú úriemberekkel. Nagyon gyorsan pötyöghette be. Megnyitom a levelet. Mindössze két mondatból áll. Fejezd be, Willow. Senkit sem érdekelsz.

Pislogok. Ennek nem fog örülni. Várok, hátha újabb vitriolos támadást intéz Sam ellen – de nem érkezik több e-mail. Lehet, hogy éppen annyira meg van döbbenve, mint én. – Remek. Majd még beszélünk. – Sam hangja túlharsogja a hangzavart. – Poppy, be szeretném mutatni még néhány embernek. – Oké. – Gyorsan zsebre vágom a telefonomat. – Gyerünk. Végigjárjuk a termet. Sam listája tele van pipákkal. Ha hinni lehet a névsornak, a cég már majdnem minden férfihangjával találkoztam, de egyik sem hasonlít arra,

amelyiket a telefonban hallottam. Kezdek kételkedni magamban. Lehet, hogy mégsem emlékszem jól? Vagy csak hallucináltam azt a hívást? Miközben a szőnyeggel borított folyosón igyekszünk a nyitott teraszajtó felé, látom Samen, igencsak el van csüggedve. Mi tagadás, én is többre számítottam. – Ne haragudjon – mondom halkan. – Nem a maga hibája. – Arckifejezése hűen tükrözi a hangulatomat. – Komolyan, Poppy. Tudom, hogy maga mindent megtett. – Egy pillanatra megvonaglik az arca. – És elnézést Willow miatt. – Ugyan. – Legyintek. – Nem számít. Szótlanul haladunk tovább. Szeretném megköszönni neki, hogy kiállt mellettem, de nincs hozzá bátorságom. Úgy érzem, nem lett volna szabad beleolvasnom az email váltásukba. A teraszt lámpások világítják meg. Itt is csoportokba verődve álldogálnak az emberek, de jóval kevesebben vannak, mint odabent. Valószínűleg túl hűvös idekint. Kár, mert nagyon kellemes partihangulat alakult ki. A terasz egyik sarkában bárpult működik, néhányan pedig még táncolnak is. Egy tévékamerás fickó két nevetgélő lánnyal készít interjút. – Hátha itt szerencsénk lesz. – Próbálok pozitív lenni. – Hátha. – Sam bólint, de látom, már feladta. – Mi lesz, ha itt sem találjuk meg? – Hát… legalább megpróbáltuk. – Sam arca feszült, de halványan azért elmosolyodik. – Legalább megpróbáltuk. – Jól van. Lássunk munkához. – Magamra öltöm legpozitívabb hozzáállásomat. – Próba szerencse. Elindulunk, és Sam ismét előveszi a jól bevált trükköt. – Szevasztok! Hogy érzitek magatokat? Hadd mutassam be Poppyt, most van itt először. Poppy, ő James. James, mondanál neki pár szót a munkádról? Ő itt Brian, ez pedig Rhys. Nem James az. Nem is Brian vagy Rhys. Sem Martin, sem Nigel. Az összes nevet kipipáltuk Sam listájáról. Kis híján elbőgöm magam, ahogy az arcára pillantok. Az utolsó társaság, akiket meghallgattam, négy gyakornokból állt, ők rajta sincsenek a papíron, és kizárt, hogy Scottie köztük legyen. Végeztünk. – Felhívom Vickset – mondja Sam kissé rekedtes hangon. – Poppy, köszönöm, hogy időt áldozott erre. Ostoba elképzelés volt. – Nem volt az. – Megérintem a karját. – Működhetett volna. Sam rám néz, és egy pillanatig szótlanul állunk. – Maga nagyon kedves – mondja végül. – Helló, Sam! Sziasztok! – Összerezzenek a visító női hangtól. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok, mert egy órája a hangokra vagyok kihegyezve, de ennek a csajnak a hangjától összekoccan a fogam. Enyhén spicces lány közeledik felénk hajában rózsaszín sállal, mellette a kamerás fickó, aki katonásan rövid frizurát és farmert visel. Ajjaj. – Szia, Amanda – biccent Sam. – Mi a helyzet? – Lefilmezzük a konferencia résztvevőit – közli vidáman. – Egy frappáns kis üze-

net mindenkitől, aztán a gálavacsorán levetítjük… A kamera egyenesen rám szegeződik. Összerezzenek. De hiszen nekem nem is kellene itt lennem. Nem tudok „frappáns kis üzenettel” előrukkolni. – Bármi megteszi – biztat Amanda. – Egy vicc, vagy valami személyes üzenet… – A listájára pillant, és elbizonytalanodik. – Ne haragudj, melyik részlegen is dolgozol…? – Poppy vendég – mondja Sam. – Ó! – A lány arca felderül. – Csodás! Mivel díszvendégről van szó, mi lenne, ha rendes interjút készítenénk vele? Mit szólsz hozzá, Ryan? Ismered Ryant? – kérdezi Samtől. – Az LSE-től érkezett, hat hónapig van nálunk. Ő készíti a promóciós filmjeinket. Ryan, közelíts Poppyra, ő a konferencia díszvendége! Micsoda? Nem vagyok díszvendég, legszívesebben elmenekülnék, de a kamera megbénít. – Csak mutatkozz be, aztán Ryan felteszi a kérdéseket! – folytatja Amanda lelkesen. – Először is, hogy mi a neved… – Helló – mondom vonakodva a kamerának. – A nevem… Poppy. Annyira ostoba helyzet. Mégis mit üzenjek egy konferenciányi vadidegennek? Talán Willow-nak kellene üzennem. Hé, Kígyó Willow. Attól félsz, hogy lecsapom a pasidat a kezedről? Hadd áruljak el valami újdonságot. Már nem a pasid. Elnevetem magam a gondolatra, mire Amanda biztatóan rám mosolyog. – Ez az! Az a lényeg, hogy élvezd. Ryan, tiéd az első kérdés. – Rendben van, akkor kezdjük. Szóval, Poppy, mi a véleménye a konferenciáról eddig? Vékony hang a kamera mögül; hirtelen úgy érzem, mintha áramütés ért volna. Ő az. Ezt a hangot hallottam a telefonban. Ezét a rövid hajú srácét, aki kamerával a vállán sétálgat a tömegben. Ő az. – Jól szórakozik? – kérdezi, és újra belém hasít a felismerés. Emlékeim közül előbukkan a hang, és újra lejátszódik a fejemben, mint a gólok ismétlése a sportközvetítésekben. Itt Scottie. El van intézve. Ahogy megmondtam. Sebészi pontossággal. – Melyik előadás tetszett eddig a legjobban? – Nem hallotta egyik előadást sem – szól közbe Sam. – Ó. Értem. Semmi nyom nem maradt. Egész egyszerűen zseniális. Adiós, Mikulás! – Egytől tízig terjedő skálán hányasra értékelné a felszolgált italokat? Itt Scottie. Ő Scottie. Semmi kétség. – Jól érzi magát? – Türelmetlenül hajol ki a kamera mögül. – Beszélhet. Már megy a felvétel. Keskeny, intelligens arcába bámulok, a szívem vadul kalapál; nem akarom elárulni magam. Olyan vagyok, mint a nyúl, akit megbabonáz a kígyó. – Semmi baj, Poppy. – Sam együtt érzően mellém lép. – Ne aggódjon. Másokkal is előfordul, hogy lámpalázuk van. – Nem! – nyögöm ki nagy nehezen. – Nem arról… nem… Kétségbeesetten nézek rá. A hangom nem engedelmeskedik. Mint azokban az ál-

mokban, amikor az életedre törnek, mégsem tudsz segítségért kiáltani. – Szerintem ne erőltessük – mondja Sam. – Kikapcsolnátok…? – Kezével a kamera felé int. – Bocsi! – Amanda a szája elé kapja a kezét. – Nem akartuk megijeszteni! További jó szórakozást! – Hátat fordítanak, és másik társaságot vesznek célba. Kővé dermedve bámulok utánuk. – Szegény Poppy. – Sam szomorúan elmosolyodik. – Pont ez hiányzott még a mai estéhez. Ne haragudjon, új szokás ez a konferenciákon, bár nem igazán tudom, mi értelme… – Fogja be – szakítom félbe, bár még mindig alig tudok megszólalni. – Fogja már be. Sam döbbenten mered rám. Közelebb lépek hozzá, lábujjhegyre állok, az ajkam majdnem a füléhez ér, haja a bőrömet súrolja. Beszívom meleg illatát, majd alig hallható hangon a fülébe súgom: – Ő az. Még legalább húsz percig kint maradunk a teraszon. Sam hosszú telefonbeszélgetést folytat Sir Nicholasszal – egy szót sem hallok belőle –, majd vált néhány ingerült szót Markkal. Ebből elkapok egy-egy félmondatot, ahogy füléhez szorított kézzel járkál fel-alá… A jogászok bekaphatják… Abban a pillanatban, hogy Vicks ideér… A drámai feszültség egyértelműen fokozódik. Azt hittem, Sam örülni fog, hogy tudtam segíteni, de azóta még gondterheltebb, mint előtte. A beszélgetést ezzel a mondattal zárja le: – Mégis kinek az oldalán állsz, Mark? A kurva életbe! – És… most mit fog tenni? – kérdezem bátortalanul, amikor kinyomja a telefont. – Átfésülik Ryan céges e-mailjét. De ennél több esze van. Biztos, nem a cég számítógépes rendszerét használta. Vagy telefonról intézte, vagy valami privát e-mail címről. – És akkor? – Ez a nagy dilemma. – Sam arcáról szinte süt a feszültség. – Az a baj, hogy nincs időnk végigvinni a protokollt. Nincs időnk konzultálni a jogászainkkal. Ha rajtam múlna… – Letartóztatná, elkobozná minden személyes tulajdonát, és hazugságvizsgálót kapcsolna rá, miközben kifaggatja – fejezem be helyette a mondatot. – Egy sötét cellában. Önkéntelen mosoly jelenik meg Sam ajkán. – Valahogy úgy. – Hogy van Sir Nicholas? – kérdezem. – Bátran viselkedik. Gondolhatja. Kifelé optimista, de hallom a hangján, kezd megijedni. – Sam arca megvonaglik, és gyorsan karba fonja a kezét. – Maga is – mondom gyengéden. Sam rám pillant, mintha rajtakaptam volna. – Igen, azt hiszem, igaza van – ismeri be némi hallgatás után. – Nickkel nagyon régóta ismerjük egymást. Jó ember. Véghezvitt néhány igazán jelentős dolgot életében. De ha ezt a rágalmat nem sikerül érdemben megcáfolni, a világ csak erről fog emlékezni rá. Ugyanaz a főcím lesz majd a neve mellett élete végéig. „Sir Nicholas

Murray, korrupció gyanújába keveredett”. Nem ezt érdemli. Azt meg főleg nem, hogy ezt a saját kollégái műveljék vele. Komor csönd borul ránk, majd Sam megrázza magát. – Mindegy. Gyerünk. Várnak minket. Vicks perceken belül itt lesz. A szállodába vezető kétszárnyú ajtó felé indulunk, és elhaladunk egy kerek asztal körül beszélgető lánytársaság, illetve egy díszkert mellett. Megrezzen a telefonom. Gyorsan előveszem, hogy rápillantsak, hátha Magnus válaszolt… Döbbenten meredek a képernyőre. Nem akarok hinni a szememnek. Erőtlen vinynyogás tör fel a torkomból. Sam furcsa pillantást vet rám. Vadonatúj e-mail villog a postafiókom első sorában. Rákattintok, de közben buzgón imádkozom, ne az legyen, amitől félek… Basszus. Basszus! Kétségbeesetten bámulom. Mit tegyek? Már majdnem odabent vagyunk. Beszélnem kell. El kell mondanom neki. – Hmm, Sam. – A hangom kicsit remeg. – Álljunk meg egy pillanatra. – Mi van? – Gondterhelt arccal torpan meg, a gyomrom görcsbe rándul az idegességtől. Oké. A helyzet a következő. Ha tudtam volna, hogy Sam éppen egy krízis kellős közepén lesz, amikor egy kiszivárogtatott, hamis e-mail tönkreteheti barátját és mentorát, akkor nem küldtem volna azt a levelet az apjának. Eszembe sem jutott volna. De nem tudtam. Az e-mailt elküldtem. Most pedig… – Mi van? – ismétli Sam türelmetlenül. Hol is kezdjem? Mivel lágyítsam meg a szívét? – Kérem, ne legyen dühös. – Ezzel próbálom elejét venni a dühkitörésnek, bár mintha egy jégkockával próbálnám útját állni az erdőtűznek. – Mi miatt? – kérdezi vészjósló hangon. – Az a helyzet… – Megköszörülöm a torkomat. – Én csak jót akartam. De tudom, hogy maga nem feltétlenül fogja így értékelni… – Mi a fenéről… – Elhallgat. Arca hirtelen elsápad a felismeréstől. – Uramisten! Ne. Ugye nem arról van szó, hogy mesélt a barátnőinek erről a… – Nem, dehogy! – kiáltok fel méltatlankodva. – Természetesen nem beszéltem! – Akkor mi történt? Kicsit megjön a bátorságom alaptalan gyanúsítgatásától. Legalább azzal nem vádolhat, hogy mindent kifecsegtem a barátnőimnek. Vagy hogy eladtam a sztorit a Sunnak. – Családi ügy. Az apjáról van szó. Elkerekedik a szeme, de nem szól semmit. – Annyira rosszulesett, hogy nem tartja vele a kapcsolatot. Ezért válaszoltam az emailjére. Találkozni akar magával. Annyira szeretné látni! Maga pedig soha nem látogatja meg Hampshire-ben, ezért… – Az Isten szerelmére – motyogja félhangosan. – Erre most tényleg nincs időm. Szavai szíven ütnek. – Nincs ideje a saját apjára? Tudja, Mr. Nagymenő, szerintem kissé torz az értékrendje. Tudom, nagyon elfoglalt, tudom, ez a krízis most mindennél fontosabb… – Poppy, hagyja abba. Félreérti a helyzetet. Olyan közönyösen mondja ezt, hogy elborul az agyam. Hogy le-

het ennyire rendíthetetlenül öntelt és magabiztos? – Szerintem inkább maga az, aki félreérti! – Képtelen vagyok uralkodni magamon. – Nem látja, mi az, ami igazán számít az életben! Lehet, hogy mégis Willow-nak van igaza! – Tessék?! – Láthatóan sikerült felpaprikáznom Willow említésével. – Elszalasztja az életet! Elszalasztja a kapcsolatait, mert nem akar beszélni, nem akarja meghallgatni… Sam zavartan néz körül, kezd kínos lenni neki a beszélgetés. – Poppy, higgadjon le – mondja fojtott hangon. – Túlságosan belelovalja magát. – Maga persze mindig higgadt tud maradni! – Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. – Hogy lehet ilyen sztoikus? – Egy pillanatra bevillan a római szenátorok képe, amint rezzenéstelen arccal várják, hogy lemészárolják őket. – Tudja, mi maga, Sam? Kőszikla. – Kőszikla? – Kitör belőle a nevetés. – Igen, kőszikla. Egy nap majd arra ébred, szoborrá vált, de észre sem fogja venni! Örökre be lesz zárva saját magába. – Megremeg a hangom, de magam sem tudom, miért. Mi közöm hozzá, hogy szoborrá változik-e vagy sem? Sam az arcomat fürkészi. – Poppy, halvány fogalmam sincs, miről beszél. De erre most tényleg nincs időm. Fontos dolgom van. – Megcsörren a telefonja, és azonnal a füléhez emeli. – Szia, Vicks. Oké, azonnal ott vagyok. – Tudom, hogy egy krízishelyzetet próbál megoldani. – Megragadom a karját. – De egy idős ember alig várja, hogy halljon magáról, Sam. Csak öt percet kér az életéből. És tudja, mit mondok? Irigylem érte. Sam hangosan kifújja a levegőt. – Az Isten szerelmére, Poppy! Teljesen félreérti a helyzetet. – Valóban? – Képtelen vagyok tovább uralkodni az érzelmeimen. – Bárcsak nekem nyílna rá lehetőségem, hogy találkozhassam az apámmal. Magának fogalma sincs arról, mennyire szerencsés. Könnycsepp gördül végig az arcomon, de gyors mozdulattal letörlöm. Sam másodpercekig némán áll. Aztán elteszi a telefonját, és a szemembe néz. Gyengéd hangon szólal meg. – Nézze, Poppy. Megértem, mit érez. Nem akarom elbagatellizálni a családi kapcsolatokat. Nagyon jó viszonyt ápolok apámmal, és amikor csak tehetem, felkeresem. De ez nem olyan egyszerű, mert Hongkongban él. Elakad a lélegzetem. Hát ennyire nem tartja vele a kapcsolatot? Azt sem tudja, hogy visszaköltözött? – Sam! Nem érti! Visszaköltözött. Hampshire-ben lakik. E-mailt küldött magának. Látni szeretné! Hát semmit nem olvas el? Sam hangosan hahotázni kezd. Mint akit arcul csaptak, megmerevedem. – Oké – szólal meg végül a szemét törölgetve. – Kezdjük az elején. Tisztázzuk ezt az ügyet. Arról az e-mailről beszél, amit Adam Robinsontól kaptam, igaz? – Nem, dehogy! Arról beszélek, amit az… Elbizonytalanodom. Robinson? Robinson? Előkapom a telefont, és ellenőrzőm a címet – [email protected]. Azt hittem, Adam Roxton. Olyan kézenfekvőnek tűnt, hogy Adam Roxton.

– Feltevésével ellentétben elolvastam azt az e-mailt – mondja Sam. – És szándékosan döntöttem úgy, hogy nem reagálok rá. Higgyen nekem, Adam Robinson nem az édesapám. – De hiszen úgy írta alá, „Apa”. – Teljesen összezavarodom. – Akkor kicsoda, a mostohaapja? – Nem az apám, semmilyen formában – magyarázza Sam türelmesen. – Ha mindenáron tudni akarja, együtt jártunk egyetemre, onnan ismerem. A neve Adam Peter Andrew Robinson. A. P. A. Robinson. Apának becéztük. Érti már? A szálloda felé indul, mintha a téma le lenne zárva, én azonban földbe gyökerezett lábbal próbálok magamhoz térni a sokkból. „Apa” nem Sam apja? „Apa” egy régi barát? Mégis honnan kellett volna tudnom? Senkinek nem lenne szabad úgy aláírnia egy levelet, hogy „Apa”, ha tényleg nem az apja az illetőnek. Törvénybe kéne foglalni. Soha életemben nem éreztem még magam ennyire ostobának. Hacsak… Hacsak. Önkéntelenül is felidézem Adam Robinson mondatait. Ezer éve nem láttalak. Sokszor eszembe jutsz, vajon mit csinálhatsz; szívesen beszélgetnék veled valamikor. Megkaptad az üzeneteket, amiket a hangpostádon hagytam? Ne aggódj, tudom, mennyire elfoglalt vagy… Mint említettem, van valami, amit szeretnék veled megbeszélni. Nem jársz valamikor Hampshire felé?… Oké. Talán tévesen asszociáltam Sam apjára, hogy magányosan üldögél vidéki házában hűséges kutyájával az oldalán. De ezek a szavak akkor is meghatóak. Őszinték és alázatosak. Ez az Adam láthatóan egy régi barát, aki segítségkérően nyújtja a kezét Sam felé. Talán újabb emberi kapcsolat, amit Sam hagy elsorvadni. Talán ha most találkoznak annyi év után, felmelegítik a barátságukat, és Sam majd köszönetét mond nekem, amiért ráébresztettem, hogy ezek a kapcsolatok sokkal többet érnek, mint gondolta… Gyorsan Sam után sietek. – Jó barátja? – kérdezem. – Adam Robinson? Régi cimbora, aki nagyon közel áll magához? – Nem. – Sam le sem lassít. – De valamikor azért barátok voltak, ugye? – Gondolom. Nem lehetne kicsit lelkesebb? Nem veszi észre, mennyire kiüresedhet az élete, ha hagyja elsodródni maga mellől azokat, akik egykor fontosak voltak számára? – De biztosan szoros kötelék fűzi magához. Ha találkozna vele, talán ismét összemelegednének. Igazán lehetne kicsit pozitívabb a hozzáállása! Sam megtorpan, és rám mered. – Miért olyan átkozottul fontos ez magának? – Nem fontos – mondom védekezően. – Csak… azt gondoltam, szeretne kapcsolatba lépni vele. – Tartom vele a kapcsolatot. – Sam egyre bosszúsabb. – Néhány évente összefutunk egy italra, és mindig ugyanaz a nóta. Van valami új világmegváltó ötlete, amihez befektetőkre van szüksége, általában röhejes termék vagy piramisjáték. Hol kondigépekben látja a jövő nagy üzletét, hol a dupla üvegű ablakokban, hol törökországi nyaralóbérlésben… És hiába tudom, ostobaság, minden egyes alkalommal pénzt adok neki. Aztán az üzlet bedől, és ismét nem hallok felőle egy évig. Elegem van ebből az ördögi körből, ki akarok belőle törni. Ezért nem reagáltam az e-mailjére.

Néhány havonta felhívom, de higgye el, az utolsó, amire most vágyom, az Adam Robinson meg az ő baromságai… – Hirtelen elhallgat, és a szemembe néz. – Mi az? Elszorul a torkom. Nincs tovább. Ki kell mondanom. – A bárban várja. Lehet, hogy Sam máris szoborrá változott. Megyünk tovább a szálloda felé, de nem néz rám, nem szól egy szót sem. Csak az arcán tükröződő érzelmekből tudok következtetni, mi játszódhat le benne: harag, düh, értetlenség… Aztán megint harag.82 – Bocsásson meg – ismétlem. – Azt hittem… Elhallgatok. Egyszer már elmagyaráztam, mit hittem. De nem sokat segített, hogy őszinte legyek. A dupla szárnyú ajtón túl Vickset pillantjuk meg, aki felénk igyekszik a folyosón. Egyik kezével telefont szorít a füléhez, a másikban jókora paksaméta. Zaklatottnak tűnik. – Persze – mondja, amikor mellénk ér. – Mark, várj egy pillanatot. Most ért ide Sam. Mindjárt visszahívlak. – Sam felé fordul, és azonnal a lényegre tér. – Sam, sajnálom. Maradunk az eredeti közleménynél. – Tessék? – Olyan féktelen indulat van Sam hangjában, hogy összerezzenek ijedtemben. – Most csak viccelsz. – Nincs semmilyen bizonyítékunk Ryan ellen. Kifutunk az időből. Sajnálom, Sam. Tudom, hogy megpróbáltad, de… Feszült csend. Sam és Vicks nem néznek egymásra, de a testbeszédük mindent elárul. Vicks két kézzel szorítja magához a laptopját meg a papírjait. Sam ökölbe szorított kézzel ütögeti a halántékát. Ami engem illet, én igyekszem beleolvadni a tapétába. – Vicks, te is tudod, ez baromság. – Samnek láthatóan hatalmas erőfeszítésébe kerül, hogy ne őrjöngjön. – Tudjuk, mit történt. Figyelmen kívül akarod hagyni ezt az információt? – Ez nem információ, csak találgatás! Fogalmunk sincs, mi történt! – Vicks a háta mögé pillant, majd lehalkítja a hangját. – És ha nem adunk ki azonnal egy közleményt az ITN hírére, akkor baszhatjuk, Sam. – Még van időnk – mondja csökönyösen. – Beszélhetünk ezzel a Ryannel. Kifaggathatjuk. – Mennyi ideig fog az tartani? És ugyan mit vársz tőle? – Vicks még erősebben szorítja magához a laptopot. – Sam, ez csak alaptalan vádaskodás. Nincs semmi a kezünkben. Ha nem találunk valami konkrét bizonyítékot… – Szóval félreállunk. Mossuk kezeinket. Ők nyernek. – Sam higgadtan beszél, de forr benne a harag. – Az informatikusok még dolgoznak rajta Londonban – mondja Vicks elcsigázottan. – De ha nem találnak bizonyítékot… – Az egyik faliórára pillant. – Mindjárt kilenc óra. Jesszusom. Kifutunk az időből, Sam. – Hadd beszéljek velük. – Oké – sóhajt fel Vicks. – De ne itt. Átköltöztünk egy nagyobb helyiségbe, ott van 82

De most már mintha enyhült volna.

Skype is. – Rendben. Gyerünk. Határozottan nekiindulnak, én pedig tétován követem őket. Sam gondterheltségét látva meg sem merek szólalni. Vicks keresztülvág a báltermen, ahol étellel megrakott svédasztalok sorakoznak, aztán át egy másik terembe, a bár felé… Lehetséges, hogy Sam megfeledkezett Adam Robinsonról? – Sam! – Megpróbálom figyelmeztetni. – Várjon! Kerülnünk kellene, ne menjen a bár… – Sam! – Öblös hang harsan föl. – Hát itt vagy! Jeges rémület jár át. Ez biztosan ő. Adam Robinson. Göndör hajú, kopaszodó férfi ezüstszürke öltönyben, amihez fekete inget és fehér bőr nyakkendőt választott. Széles vigyorral az arcán közeledik felénk, kezében egy pohár whisky. – Ezer éve meg egy napja! – Megtapogatja Samet. – Mit iszol, te lókötő? Vagy a ház vendégei vagyunk? Mert akkor nekem még egyszer ugyanezt! – Visító nevetésétől kiráz a hideg. Kétségbeesett pillantást vetek Sam feszült arcára. – Ki ez? – kérdezi Vicks döbbenten. – Hosszú. Évfolyamtársak voltunk az egyetemen. – Ismerem Sam minden mocskos kis titkát! – Adam Robinson hátba vágja Samet. – De ha adsz egy ötvenest, örökre befogom a számat. Ne szarj be, csak vicceltem! Egy húszas is elég lesz! – Ismét felnyerít. Ez tényleg elviselhetetlen. – Sam. – Vicks meg sem próbálja leplezni türelmetlenségét. – Mennünk kell! – Menni? – Adam Robinson úgy tesz, mintha hátratántorodna a megdöbbenéstől. – Menni? Hiszen csak most érkeztem! – Adam. – Sam kimért udvariasságától megfagy a vér az ereimben. – Ne haragudj. Változott a program. Majd később bepótoljuk. – Azok után, hogy negyven percet vezettem? – Adam csalódottságot mímelve ingatja a fejét. – Nincs tíz perced a régi cimborádra? Mit csináljak itt egyedül, tudod, hogy csak ökör iszik magában. Egyre kellemetlenebbül érzem magam. Sam ezt kizárólag nekem köszönheti. Valahogy jóvá kell tennem. – Majd én iszom magával! – ajánlom fel gyorsan. – Sam, menjen csak. Majd én elszórakoztatom Adamet. Helló, a nevem Poppy Wyatt. – Kezet nyújtok, de majdnem visszarántom, amikor nedves mancsával megszorítja. – Menjen! – Samre nézek. – Menjen már! – Oké. – Sam egy pillanatig habozik, aztán bólint. – Köszönöm. Rendeljen a cég számlájára. – És elsietnek Vicksszel. Adam láthatóan nem tudja, hogyan reagáljon a fejleményekre. – Szép, mondhatom! Vannak, akiknek egy idő után a fejükbe száll a dicsőség. – Sam most nagyon elfoglalt – mentegetőzöm. – Tényleg nagyon elfoglalt. – És maga kicsoda? Sam asszisztense? – Nem egészen. Csak kisegítem. Nem hivatalosan. – Nem hivatalosan. – Adam rám kacsint. – Ne is mondjon többet. Ismerem az ilyet. A cég számlájára. Hogy minden kósernek látsszon. Oké, most már értem: rémálom ez a pasas. Nem csoda, hogy Sam egész életében

menekül előle. – Kér még egy italt? – kérdezem a tőlem telhető legkedvesebb hangon. – Aztán mesélhetne kicsit magáról. Ha jól emlékszem, Sam azt mondta, a fitnesziparban voltak érdekeltségei. Adam összevonja a szemöldökét, majd egy hajtásra kiüríti a poharát. – Ott is megfordultam. De az a baj vele, mindent túlbiztosítanak. Túl sok a teszt. Túl sok a fiszem-faszom szabály meg előírás. Még egy dupla whiskyt, ha maga állja a cechet. Megszégyenülve rendelek neki újabb whiskyt, magamnak pedig egy nagy pohár bort. Képtelen vagyok elhinni, hogy ekkora bakot lőttem. Soha, soha, soha többé ebben az életben nem piszkálok bele másvalaki e-mailjébe. – És a kondigépek után mivel foglalkozott? – dobom föl a labdát. – Lássuk csak, mivel is. – Hátradől, és megropogtatja az ujjait. – Először befektetőket kerestem egy barnítókrémhez… Fél óra múlva az agyam elzsibbadt. Létezik olyan üzlet, amivel ez a hólyag nem próbálkozott? Mindegyik történet ugyanazt a sémát követi. Ugyanazokat a szófordulatokat ismételgeti. Kivételes lehetőség, Poppy, nem viccelek, tényleg kivételes… komoly befektetés… hajszálnyira a sikertől… súlyos lepedők, Poppy, súlyos lepedők… kicsúszott a kezemből az irányítás… azok a köcsög bankok… rövidlátó befektetők… kurva rendeletek… Samnek semmi nyoma. Vicks sem bukkan fel. A telefonomra sem érkezik üzenet. Majdnem felrobbanok a feszültségtől, egyfolytában azon jár az agyam, vajon mi történhet. Időközben Adam legurított még két whiskyt, felfalt három zacskó kekszet, és most nagy tál humuszt lapátol a szájába taco chipsszel. – Érdeklik a gyerekjátékok, Poppy? – kérdezi hirtelen. Miért érdekelnének a gyerekjátékok? – Nem igazán – felelem udvariasan, de meg se hallja. A táskájából barna szőrrel borított kesztyűbábot húz elő, és táncolni kezd vele az asztalon. – Mr. Vombat, a gyerekek imádják. Szeretné kipróbálni? Nem, nem szeretném kipróbálni. De mivel érdekem, hogy a beszélgetés tovább folyjék, megvonom a vállam. – Oké. Fogalmam sincs, mit kell csinálni egy kesztyűbábbal, de Adam felvillanyozódik attól, hogy a kezemre húzom. – Maga őstehetség! Bárhová magával viheti őket, gyerekzsúrokra, játszótérre, bárhová. És a legszebb benne az árrés. Poppy, el sem hinné. – Az asztalra csap. – Ráadásul tökéletesen rugalmas munka. Akár a mostani mellett is árulhatja őket. Megmutatom a készletet… – Ismét az aktatáskájába nyúl, és műanyag zacskót vesz elő. Elképedve bámulom, mit művel. Hogy érti azt, hogy árulhatom őket? Csak nem gondolja, hogy… – Jól írtam a nevét? – Nyomtatott szerződés hever előtte. Elakad a lélegzetem. Miért írja rá a nevemet egy szerződésre, aminek ez áll a fejlécén: „Mr. Vombat Hivatalos Terjesztői Megállapodás”? – Kezdjük először kisebb adaggal. Legyen mondjuk… száz darab. – Könnyedén legyint a kezével. – Egy nap alatt eladja őket. Főleg ingyenes ajándékunk segítségével, Mr. Mágussal! – Műanyag varázsló figurát helyez az asztalra, és rám kacsint. – A következő lépés a legérdekesebb. A tagtoborzás! – Hagyja abba! – Letépem a bábut a kezemről. – Nem akarok kesztyűbábokat

árulni! Nem érdekel! Adam elengedi a füle mellett. – Mint mondtam, teljesen rugalmas. És a profit közvetlenül a magáé, azonnal zsebre vághatja… – Nem akarom zsebre vágni a profitot! – A bárpult fölé hajolok. – Nem akarok belépni! Köszönöm a lehetőséget! – A nagyobb nyomaték kedvéért kikapom a tollat a kezéből, és áthúzom a Poppy Wyatt nevet a szerződés tetején. Adam megrándul, mintha felpofoztam volna. – Erre igazán semmi szükség – mondja megbántódva. – Csak szívességet akartam tenni magának. – Igazán hálás vagyok érte. – Próbálok udvarias maradni. – De nincs időm vombatokkal kereskedni. Sem… – Felemelem a varázslót. – Ki ez? Dumbledore? Egyébként is, mi köze egy varázslónak egy vombathoz? – Nem! – Láthatóan sikerült vérig sértenem. – Ez nem Dumbledore, hanem Mr. Mágus! Új tévésorozat. A következő nagy durranás. Minden ki volt találva. – Volt? Mi történt? – Átmenetileg elhalasztották – ismeri be kényszeredetten. – De attól még nagyon izgalmas termék. Rugalmas, törhetetlen, a fiúk és a lányok egyaránt imádják… adnék belőle ötszáz darabot… mondjuk kétszáz fontért? Meg van húzatva? – Nem akarok műanyag varázslókat – mondom a lehető legudvariasabban. – De azért köszönöm. – Hirtelen átvillan valami az agyamon. – Hány darab Mr. Mágusa van? Adamnak nem akaródzik válaszolni a kérdésre. Végül azonban mégis megteszi. – Azt hiszem, jelenleg körülbelül tízezer – nyögi ki, majd gyorsan kortyol a whiskyjéből. Tízezer? Uramisten. Szerencsétlen Adam Robinson. Egészen megsajnálom. Mihez kezd tízezer műanyag varázslóval? Azt már meg sem merem kérdezni, vombatból mennyit tart raktáron. – Talán Sam ismer valakit, aki szeretne ilyeneket árulni – jegyzem meg biztatóan. – Valakit, akinek vannak gyerekei. – Talán. – Adam gyászos arccal néz fel a poharából. – Áruljon el valamit. Sam még mindig haragszik rám, amiért elázott a háza? – Nekem nem említette – felelem őszintén. – Lehet, hogy nem is volt akkora a kár, mint amekkorának elsőre tűnt. Kurva albán akváriumok. – Adam csüggedten lesüti a szemét. – Teljes bukta. És a halak se voltak sokkal jobbak. Akar egy jó tanácsot, Poppy? Óvakodjon a halaktól. Kis híján elnevetem magam, de az ajkamba harapok. – Oké – bólintok komolyságot erőltetve magamra. – Ezt mindenesetre megjegyzem. Az utolsó taco chipset is eltünteti, hangosan kifújja a levegőt, majd körülnéz. Ajjaj. Kezdi elunni magát. Nem hagyhatom, hogy egyedül mászkáljon. – Sam milyen volt egyetemista korában? – próbálom új irányba terelni a beszélgetést. – Ambiciózus – válaszolja kissé morcosán. – Ismeri a típust. Evezett az egyetemi csapatban. Mindig látszott, valami zsíros állásban fog kikötni. Másodévben kicsit

megzuhant. Akadtak gondjai, de annak is megvolt az oka. – Hogyhogy? – Nemigen értem, miről beszél. – Tudja, hogy van ez. – Adam vállat von. – Eléggé kiborult az anyja halála után. Megdermedek. Poharat tartó kezem megáll a levegőben. Hogyan? Mit mondott? – Elnézést… – Igyekszem leplezni döbbenetemet. – Azt mondta, Sam anyja meghalt? – Nem tudta? – kérdezi meglepetten. – Másodév elején. A szíve vitte el, azt hiszem. Sokat betegeskedett, de senki nem gondolta volna, hogy ilyen hamar elmegy. Samet nagyon megviselte. Bár én mindig mondtam neki, hozzánk bármikor eljöhet, ha családi melegségre vágyik… Nem figyelek a szövegelésére. Zúg a fejem. Sam nekem azt mondta, egy barátja édesanyja halt meg. Tisztán emlékszem, azt mondta. Szavai a fejemben visszhangzanak: Az egyik barátom elveszítette az édesanyját, amikor egyetemisták voltunk. Sok éjszakát átbeszélgettünk. Nagyon sokat… Az ilyesmi sosem múlik el. – Poppy? – Adam az arcom előtt integet. – Jól érzi magát? – Igen! – Próbálok mosolyogni. – Ne haragudjon… úgy tudtam, egy barátjának halt meg az édesanyja. Nem Samnek. Biztosan félreértettem. Jaj, de buta vagyok. Ööö, iszik még egy pohárral? Adam nem válaszol. Egy ideig szótlanul fürkészi az arcomat, két kezébe fogva üres poharát. Húsos hüvelykujja az üvegbe karcolt mintát simogatja. Megbabonázva figyelem. – Nem maga értette félre – szólal meg végül. – Sam nem mondta el, igaz? Azt mondta, egy barátjával történt. Meghökkenve bámulok rá. Magamban már elkönyveltem ostoba tahónak. De ebbe most beletrafált. – Igen – ismerem el lassan. – Így történt. De honnan tudja? – Sam mindig zárkózott volt – bólint Adam. – Amikor az anyja meghalt, napokig nem szólt róla senkinek. Csak a két legközelebbi barátjának árulta el. – Értem. – Kicsit habozok. – Mármint… magának? – Nekem? – Adam szomorúan felnevet. – Ugyan, dehogy! Én sosem tartoztam a legbelső körbe. Timnek és Andrew-nak. Ők a legjobb barátai. Egy hajóban eveztek. Ismeri őket? Megrázom a fejemet. – Mintha össze lennének nőve, még most, ennyi év után is. Tim a Merryl Lynchnél dolgozik, Andrew pedig ügyvéd valamelyik kamaránál. És Sam a bátyjával, Josh-sal is nagyon szoros kapcsolatban van – folytatja Adam. – Két évvel idősebb nála. Gyakran eljött hozzá meglátogatni. Sokat segített Samnek, amikor félrecsúsztak a dolgai. Beszélt a tanáraival. Rendes srác. Azt sem tudtam, Samnek van testvére. Letörten emésztgetem az új információkat. Soha nem hallottam Timről, Andrew-ról vagy Josh-ról. De ugyan miért is hallottam volna? Valószínűleg közvetlenül Samnek küldik az üzeneteiket. Nyilván ugyanúgy tartják vele a kapcsolatot, mint a normális emberek. Nem az asszisztensén keresztül, mint Kígyó Willow vagy a régi haverjai, akik a pénzére utaznak. És én még azt hittem, mindent tudok Sam életéről. Pedig az nem az egész élete, csak egy szelete. Egyetlen postafiók. És én az alapján ítéltem. Vannak barátai. Van élete. Normális kapcsolata a családjával. Csomó dolog, amiről

a leghalványabb fogalmam sincsen. Idióta voltam, amikor azt hittem, ismerem a történetet. Csak egyetlen fejezetbe nyertem bepillantást. Ez minden. Iszom a borból, próbálom elhessegetni a hirtelen rám nehezedő szomorúságot. Sosem fogom megismerni Sam többi fejezetét. Sosem fogja elmondani, én pedig nem fogok rákérdezni. Útjaink elválnak, és be kell érnem azzal, amit eddig megtudtam róla. Azzal a képpel, amit az asszisztensének küldött e-mailekből kialakítottam róla. Eltűnődöm, ő vajon milyennek láthat. Uramisten. Jobb, ha bele sem gondolok. Önkéntelenül is elnevetem magam, mire Adam leplezetlen kíváncsisággal pillant rám. – Vicces lány maga, mi? – Az lennék? Megrezzen a telefonom; gyorsan előkapom. Nem érdekel, ha udvariatlannak gondol miatta. Hangüzenetem érkezett Magnustól. Magnustól? Nem vettem észre, hogy Magnus hívott? A gondolataim azonnal elkalandoznak, egy pillanatra megfeledkezem Samről, Adamről, a szállodáról. Magnus. Esküvő. Névtelen SMS. A jegyesed megcsal… Egyszerre több gondolatom is támad, mintha végre kinyitottam volna az ajtót, amelyen mostanáig dörömböltek. Felpattanok, belépek a hangpostámba; türelmetlenül, remegő ujjakkal nyomkodom a billentyűket. Mégis mire számítok? Vallomásra? Cáfolatra? Ugyan honnan tudná Magnus, hogy kaptam egy névtelen üzenetet? – Szia, Pupák! – Magnus hangját dübörgő háttérzene nyomja el. – Felhívnád Wilson professzort, és emlékeztetnéd, hogy távol vagyok? Kösz, édesem. A száma az asztalomon. Ciao! Érezd jól magad! Kétszer is meghallgatom árulkodó jelek után kutatva, bár fogalmam sincs, miféle jelben reménykedem.83 Görcsbe rándul a gyomrom. Én ezt nem bírom. Nem akarom, hogy így legyen. Ha nem kaptam volna azt az SMS-t, most is boldog lennék. Alig várnám az esküvőmet, a nászútról ábrándoznék, és az új aláírásomat gyakorolnám. Boldog lennék. Kifogytam a párbeszédtémákból; lerúgom a cipőmet, felhúzom a lábamat magam mellé a székre, és morcosan átfogom a térdemet. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a White Globe Consulting alkalmazottai csoportokba verődnek. Izgatottan sutyorognak egymás közt, és a „levél” szó többször is megüti a fülemet. Kiszivárgott a hír. Az órámra pillantok. 21:40. Már csak húsz perc van a tízórai hírekig. Ezredszer is eltűnődöm, mire juthatott Vicks és Sam. Bárcsak segíthetnék! Tehetetlennek érzem magam, amiért… – Hát jó! – Éles női hang szakítja félbe a gondolataimat. Felnézek; Willow áll előttem villogó szemmel. Legutóbbi találkozásunk óta kivágott hátú estélyit húzott, és még a válla is remeg az indulattól. – Egyenesen felteszem a kérdést, és egyenes választ várok rá. Ne próbálj mellébeszélni. Nem szeretem a trükközést. Rajzszögekként köpködi a szavakat. Miről beszél? Mégis miféle trükkökre gondol? – Helló – mondom udvariasan. Az a probléma, amint ránézek, azonnal a fröcskölődő, nagybetűs e-mailjei jutnak eszembe. Mintha az arcára lennének tetoválva. Wilson professzor lenne Magnus szeretője? Nem valószínű. Wilson professzor ugyan nő, de szakálla van. 83

– Ki vagy te? – rivall rám. – Csak mondd meg. Ki vagy? Ha nem árulod el, esküszöm… – Poppy vagyok – szakítom félbe. – „Poppy”. – Gyanakvó hangon ismétli meg, mint aki biztos benne, hogy ez csak valami művésznév. – Ismerik egymást Adammel? – kérdezem udvariasan. Nem vagyok hajlandó viszszategezni. – Sam régi barátja az egyetemről. – Ó. – Érdeklődés villan át az arcán. – Üdvözlöm, Adam, Willow vagyok. – A férfi felé fordul, mire őszintén megkönnyebbülök. – Örvendek, Willow. Sam barátja, ha nem tévedek. – Willow vagyok – ismétli valamivel nagyobb nyomatékkal. – Szép név. – Adam bólint. – Willow vagyok. Willow. – Egyre ingerültebb a hangja. – Sam biztosan beszélt rólam. Willow. Adam elgondolkodva vonja össze a szemöldökét. – Nem hinném. – De… – Mindjárt felrobban dühében. – Együtt vagyunk. – Jelen pillanatban nem, ha jól látom – mondja Adam mosolyogva, majd lopva rám kacsint. Kezdem megkedvelni a pasast. A förtelmes ingét és a gyanús befektetéseit leszámítva egészen normális. Willow kikel magából. – Ezt nem hiszem el… Hát az egész világ megbolondult? – mondja mintegy magának. – Engem nem ismer, de őt igen? – Hüvelykujjával felém bök. – Azt gondoltam, ő Sam kedvese – feleli Adam ártatlanul. – Kicsoda? Ő? Te? Willow hitetlenkedő, dölyfös viselkedése most már engem is felbosszant. – Miért ne lehetnék én a kedvese? – kérdezem harciasan. – Miért ne lehetne velem? Willow néhány másodpercig szóhoz sem jut, csak szaporán pislog. – Szóval így állunk. Kettős játékot űzött – motyogja végül indulattól remegő hangon. – Végül csak kiderül az igazság. Sejthettem volna. Ez sok mindent… megmagyaráz. – Nagy levegőt vesz, kezével a hajába túr. – És most hogyan tovább? – Mintha láthatatlan közönséghez intézné szavait. – Hova a picsába van innen tovább? Teljesen kész van. Legszívesebben hangosan kiröhögném. Mégis mit képzel, hol van? Valami kamaraszínpadon? Kinek játssza el itt a nagy tragikát? Egyébként is téves az okfejtése. Hogyan űzhetett volna Sam kettős játékot, amikor ő nem is a barátnője? Másfelől viszont – bármennyire is élvezem a bosszantását – nem akarom, hogy alaptalan pletykák kapjanak szárnyra rólunk. – Nem mondtam, hogy Sam barátnője vagyok – javítom ki. – Csak azt kérdeztem: „Miért ne lehetne velem?”. Akkor talán maga a barátnője? Willow arca megrándul, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem válaszol a kérdésre. – Ki a franc vagy te? – fordul felém ismét. – Egyszer csak felbukkansz az életemben, azt sem tudom, ki vagy, honnan jöttél… Megint a nem létező közönségnek játszik. Eszembe jut, talán színésznőnek készült,

de eltanácsolták, mert mindig túl drámaira vette a figurát.84 – Ez… bonyolult. A „bonyolult”, ha lehet, csak még jobban felpaprikázza. – Ó, „bonyolult”. – Kezével idézőjeleket rajzol a levegőbe. – „Bonyolult”. Várjunk csak! – Összeszűkül a szeme, és elképedve mered a ruhámra. – Ez Sam inge rajtad? Ha-ha-ha. Ez tényleg ki fogja vágni nála a biztosítékot. Lehet, hogy az a legjobb, ha nem válaszolok. – Ez Sam inge? Azonnal mondd meg! – Olyan ellentmondást nem tűrő a hangja, hogy összerezzenek. – Sam inge van rajtad? Valld be! Ez az ő inge? Válaszolj! – Törődj a brazil gyantáddal! – Véletlenül buknak ki belőlem a szavak, mielőtt végiggondolhatnám, mit is mondok. Hopsz. Oké. A titok az, ha véletlenül valami kellemetlent mond az ember, nem szabad túlreagálni. Fel a fejjel, úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna. Talán Willownak fel sem tűnt. Valószínűleg nem tűnt fel neki. Miért is tűnt volna? Lopva rápillantok. A szeme úgy elkerekedett, hogy attól félek, bármelyik pillanatban kiugorhat a szemgödréből. Na jó, feltűnt neki. És Adam vidám arckifejezéséből ítélve, az ő figyelmét sem kerülte el. – Úgy értem… dolgoddal – helyesbítek a torkomat köszörülve. – Törődj a saját dolgoddal. Ekkor Vickset pillantom meg Adam válla fölött. Határozott léptekkel közeledik felénk; gyászos arckifejezése láttán görcsbe rándul a gyomrom. Az órámra nézek. Háromnegyed tíz. – Vicks! – Willow is észrevette. Elállja az útját, és parancsoló hangnemben szegezi neki a kérdést: – Hol van Sam? Valaki azt mondta, veled ment el. – Ne haragudj, Willow. – Vicks megpróbálja kikerülni. – Előbb mondd meg, hol van Sam! – Fogalmam sincs, Willow! – csattan fel Vicks. – Elengednél végre? Beszélnem kell Poppyval. – Poppyval? Beszélned kell Poppyval? – Willow menten agyvérzést kap. – Ki a faszom ez a Poppy? Szinte megsajnálom. Vicks pillantásra sem méltatva kikerüli, hozzám lép, és a fülemhez hajolva azt suttogja: – Nem tudja, hol van Sam? – Nem. – Ijedten nézek rá. – Mi történt? – Nem üzent magának valamit? – Nem. – Gyorsan megnézem a telefonomat. – Semmit. Azt hittem, magával van. – Csak volt. – Vicks ezúttal a tenyere élével dörgöli meg a szemét. Minden önuralmamra szükségem van, hogy el ne kapjam a csuklóját. – Mi történt? – kérdezem még jobban lehalkítva a hangomat. – Kérem, Vicks. Senkinek nem beszélek róla. Esküszöm. Pillanatnyi habozás után Vicks bólint. – Rendben. Kifutottunk az időből. Azt hiszem, úgy is fogalmazhatunk, Sam vereséget szenvedett. Csalódottságot érzek. Azok után, ami történt. 84

Egyébként is, mit jelentsen az, hogy egyszer csak felbukkantam az ő életében?

– Mit mondott Sam? – Nem sok mindent. Elviharzott. – Mi lesz így Sir Nicholasszal? – faggatom tovább alig hallható hangon. Vicks nem felel, csak elfordítja a fejét, talán bele sem akar gondolni. – Mennem kell – mondja váratlanul. – Értesítsen, ha Sam felbukkan. Kérem. – Rendben. Megvárom, míg Vicks elmegy, és csak akkor emelem fel a fejemet. Willow természetesen engem bámul rezzenéstelen kobratekintettel. – Szóval így állunk – mondja. – Szóval így. – Kedvesen rámosolygok. Pillantása véletlenül a bal kezemre siklik. Eltátja a száját. Egy pillanatra szó szerint a torkára forr a szó. – Kitől kaptad azt a gyűrűt? – kérdezi végül. Mi a franc köze van hozzá? – Lucindától – heccelem tovább. – Elveszítettem, de ő megtalálta. Willow nagy levegőt vesz, arra készülve, hogy a torkomba mélyessze a szemfogait, de e pillanatban Vicks mennydörgő hangja szólal meg a hangosbeszélőből. – Sajnálom, hogy megzavarom a bulit, de fontos bejelentést kell tennem. Kérem a White Globe Consulting összes alkalmazottját, haladéktalanul fáradjon a hátul található, fő konferenciaterembe. Ismétlem: haladéktalanul. Köszönöm. A tömeg felbolydul körülöttünk. Mindenki a dupla szárnyú ajtók felé indul, de az élelmesebbek előbb még gyorsan újratöltik a poharakat. – Úgy látszik, ez a végszavam – mondja Adam, és feláll. – Mennie kell. Adja át üdvözletemet Samnek. – Én igazából nem vagyok a cég alkalmazottja – jegyzem meg a pontosság kedvéért. – De igaza van, tényleg mennem kell. Sajnálom. – Valóban? – Adam értetlenül ingatja a fejét. – Akkor jogos a kérdése. – Fejével Willow felé int. – Ha nem Sam barátnője és nem is a cég alkalmazottja, akkor mi a fenét keres itt, és mi köze Samhez? – Már mondtam. – Elmosolyodom zavart arckifejezése láttán. – Bonyolult. – Meghiszem azt. – Felvonja a szemöldökét, majd névjegykártyát vesz elő, és a kezembe nyomja. – Mesélje el Samnek. Egzotikus kesztyűbábok. Kivételes lehetőség. – Mindenképpen elmondom neki – bólintok komolyan. – Köszönöm. – Hosszan nézek utána, ahogy eltűnik a kijárat felé, majd gondosan elteszem a névjegykártyáját Sam számára. – Szóval? – Willow tornyosul elém összefont karral. – Mi lenne, ha az elején kezdenéd? – Ez valami vicc? – Képtelen vagyok elrejteni az ingerültségemet. – Nincs valami sokkal fontosabb dolga? – Állammal a konferenciaterembe igyekvő tömeg felé intek. – Ügyes próbálkozás. – Meg se moccan. – Eszem ágában sincs végighallgatni valami unalmas bejelentést. – Azt hiszem, erre az unalmas bejelentésre maga is kíváncsi lesz. – Ja, te aztán csak tudod – vág vissza gúnyosan. – Igen – bólintok, és hirtelen rosszkedvem lesz. – Mindent tudok róla. És… azt hiszem, iszom valamit. A bárpulthoz lépek. Látom Willow-t a tükörből: néhány másodpercnyi habozás

után sarkon fordul, és gyilkos arckifejezéssel elcsörtet a konferenciaterem felé. Úgy érzem, minden erőmet kiszívta a vele való találkozás. Nem. Nem is csak az, inkább az egész nap. Rendelek magamnak egy nagy pohár bort, majd én is elindulok a konferenciaterem felé. Vicks a színpadon áll, a döbbent némaságba burkolódzó közönség előtt. A háta mögötti nagy képernyős tévéről levették a hangot. – … mint említettem, nem tudjuk pontosan, milyen formában lát majd napvilágot a hír, de azonnal közleménnyel fogunk rá reagálni. Ez minden, amit jelen pillanatban tenni tudunk. Van valakinek kérdése? Nihal? – Hol van most Sir Nicholas? – harsan fel Nihal hangja a tömegből. – Berkshire-ben. Egyelőre nem dőlt el, folytatjuk-e a konferenciát. Amint megszületik a döntés, természetesen mindenkit informálni fogunk. Végignézek az arcokon. Justin alig néhány méterre áll tőlem, arcán színlelt döbbenettel mered Vicksre. Felemeli a kezét. – Justin? – szólítja Vicks vonakodva. – Bravó, Vicks! – Behízelgő hangja betölti a termet. – Képzelem, milyen nehéz lehetett számodra az elmúlt néhány óra. A cég igazgatótanácsának tagjaként szeretnék köszönetét mondani az erőfeszítéseidért. Bármit mondott is Sir Nicholas, bármi legyen is az igazság, természetesen sosem fog kiderülni, mi is történt valójában… de mindenképpen nagyra értékeljük a cég iránti lojalitásodat. Szép munka volt, Vicks! – Tapsolni kezd. Micsoda aljas kétszínű féreg! Láthatóan nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja, mert szinte azonnal a magasba emelkedik egy másik kéz. – Malcolm! – mondja Vicks megkönnyebbülve. – Szeretném mindenki számára egyértelművé tenni, Sir Nicholas soha nem tett efféle kijelentéseket. – Sajnos Malcolm hangja remeg, és biztos vagyok benne, hogy ezt mindenki más is hallja. – Megkaptam az eredeti levelet, amit küldött, és abban teljesen más állt… – Sajnos félbe kell szakítsalak – szól közbe Vicks. – Kezdődik az adás. Adjatok rá hangot, légyszi. Hol van Sam? Itt kellene lennie. Vissza kellene vágnia Justinnak, és nyilvánosan megcáfolnia a vádakat. Nem értem, hol lehet. Felcsendül az ITN Hírek tízkor című hírműsorának ismerős zenéje, a képernyőt betölti a kavargó motívumokból álló grafika. Nevetségesen ideges vagyok, pedig igazából semmi közöm ehhez. Talán mégsem adják le, reménykedem. Annyit hallani arról, mi minden marad ki a hírekből. Megszólal a Big Ben harangja. Néhány másodperc, és felolvassák a főcímeket. Gyomrom görcsbe rándul az idegességtől, és gyorsan kortyolok a borból. Teljesen más élmény lehet úgy nézni a híreket, hogy az ember érintett. Ezt érezheti a miniszterelnök minden egyes alkalommal. Uramisten, semmi pénzért nem lennék a helyében. Esténként biztos a szemüket eltakarva ülnek a tévé előtt, és csak az ujjaik között lesnek ki. Bong! „Az újabb támadások a Közel-Keleten zavargásokhoz vezethetnek.” Bong! „Az ingatlanárak meglepetésre ismét emelkednek – de vajon meddig?” Bong! „Kiszivárgott levél kérdőjelezi meg az egyik kormánytanácsadó feddhetetlenségét.” Itt van. Leadják.

Síri csönd borul a teremre. Senki nem kiált fel, lélegzetvisszafojtva várják a teljes hírt. Elkezdődik a hírblokk a Közel-Keletről: poros utcákon lövöldöző alakokat mutatnak, de nem sokat fogok fel belőle. Előveszem a telefonomat, és SMS-t küldök Samnek: Nézi? Mindenki a konferenciateremben. P

A telefonom néma marad. Mit csinálhat? Miért nincs itt a többiekkel? A képernyőre szegezem a tekintetemet. A közel-keleti riport közben véget ér, és az ingatlanárak változását bemutató grafikon veszi át a helyét, majd interjú következik egy családdal, akik Thaxtedbe akarnak költözni, bárhol legyen is az. Azért imádkozom, hogy a bemondó minél gyorsabban beszéljen; legyünk már túl rajta. Még soha életemben nem érdekeltek ennél kevésbé az ingatlanárak.85 Aztán hirtelen véget ér ez a hírblokk is, és ismét a stúdióban vagyunk, ahol a hírolvasó komor arccal így szól: – Ma este árnyék vetült Sir Nicholas Murray-nek, a White Globe Consulting alapítójának, ismert kormánytanácsadónak a feddhetetlenségére. Az ITN birtokába jutott egy bizalmas levél, amelyben korrupcióra és kenőpénzekre vonatkozó utasításokat ad. Többen felkiáltanak a teremben. Vicksre pillantok. Rezzenéstelen arccal figyeli a képernyőt. Gondolom, tudta, mire számíthat. – Néhány perccel ezelőtt azonban fordulat állt be az ügyben, az ITN ugyanis kiderítette, a birtokunkba került levelet a White Globe Consulting egyik alkalmazottja írta Sir Nicholas nevében. A cég hivatalosan még nem reagált a hírre. Riporterünk, Damian Standforth felteszi a kérdést: Sir Nicholas valóban bűnöző, vagy csak rágalomhadjárat áldozata? – Micsoda? – Vicks sivító hangja végigsöpör a termen. – Mi a kurva élet… Többen azonnal rászólnak, próbálják lepisszegni. Valaki gyorsan felcsavarja a hangerőt. Zavartan bámulom a képernyőt. Samnek mégis sikerült bizonyítékot találnia? Az utolsó pillanatban előhúzta a nyulat a kalapból? Hirtelen pittyen a telefonom. Gyorsan kirántom a zsebemből. SMS-em érkezett Samtől. Hogyan reagált Vicks?

Vicksre pillantok, és kicsit megijedek az arckifejezésétől. Úgy néz ki, mint aki mindjárt széttép valakit.

– A White Globe Consulting komoly befolyásra tett szert az üzleti életben az elmúlt három évtizedben… – folytatja a bemondónő, miközben a képernyőn megjelenik a White Globe Consulting épülete. Pezseg bennem az adrenalin, ujjaim szinte maguktól cikáznak a billentyűzet fölött:

85

És nem mondhatnám, hogy korábban különösebben lelkes követője lettem volna a témának.

Ezt maga csinálta? Igen. Felhívta az ITN-t? Igen. Azt hittem, az informatikusok nem találtak bizonyítékot. Mi történt? Tényleg nem találtak.

Nagyot nyelek, próbálom felfogni, mit is jelent ez. Fogalmam sincs a PR-ról. Csak a fizikoterápiához értek, az Isten szerelmére. De annyit még én is tudok, az ember nem hívja fel az ITN-t, hogy megcáfoljon egy sztorit, ha nincs valami a kezében. Hogyan

Elakadok. Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg a kérdést, ezért elküldöm ezt az egy szót. Rövid szünet után megérkezik a válasz. Nem fér rá a képernyőre, lejjebb kell görgetnem, hogy végig tudjam olvasni. Meglepetten pislogok. Ez a leghosszabb SMS, amit Sam valaha küldött nekem. Körülbelül kétezer százalékkal döntötte meg az eddigi rekordját. Elmondtam az álláspontomat. Kezeskedtem Nickért. Holnap exkluzív interjút adok nekik az eredeti levélről, és a Nicknek hátat fordító igazgatókról, mindenről. Ez puccskísérlet. A belső csatározások túl messzire mentek. Ki kell derülnie az igazságnak. Azt akartam, hogy Malcolm is velem tartson, de nem vállalja. Három gyereke van. Nem kockáztathat. Így csak én leszek.

Zúg a fejem. Sam nagyon vakmerően cselekedett. Ki akar tálalni ország-világ előtt. Alig merem elhinni, hogy ezt bevállalja. Ugyanakkor… nagyon is illik hozzá. Nagy fába vágta a fejszéjét.

Nem tudom, mi mást írhatnék. Sokkos állapotban vagyok. Valakinek ki kell állnia Nick mellett.

Homlokomat ráncolva bámulom a szavait. Hirtelen eszembe jut valami. De ez még nem bizonyít semmit, vagy igen? A maga szava az övék ellen.

Szinte azonnal jön a válasz.

Megkérdőjelezi a történetet. Ennyi elég is. Még mindig a konferenciateremben van? Igen. Tudja valaki, hogy velem SMS-ezik?

Vicksre nézek, aki a telefont a fülére szorítva hevesen magyaráz valakinek. Hirtelen felém fordul, és ahogy meglát, mintha összeszűkülne a szeme. A telefonomra pillant, aztán vissza az arcomra. Felismerés suhan át rajta. Azt hiszem, nem. Egyelőre. Ki tud surranni anélkül, hogy észrevennék?

Háromig számolok, majd közömbös arccal nézgelődöm, mintha csak a lámpákat tanulmányoznám. Vickset csak a szemem sarkából látom. Most már egyenesen engem néz. Lejjebb eresztem a telefont, hogy senki se lássa rajtam kívül, és gyorsan bepötyögöm: Hol van most? Odakint. Ez nem sokat segít. Többet nem tudok. Fogalmam sincs, hol vagyok.

Egy másodperccel később újabb üzenet érkezik: Sötét van, ha ez segít. Valami füves térség. Nagy bajba sodorta magát?

Nem válaszol. Gondolom, ez azt jelenti, hogy igen. Rendben. Nem nézek Vicksre. Ásítok, megvakarom az orromat – oké, ez jól sikerült –, majd sarkon fordulok, és eltűnők egy nagyobb társaság mellett. Aztán gyorsan beállok egy vastag oszlop mögé. Kilesek mögüle. Vicks zavartan nézelődik. Néhányan beszélni akarnak vele, de elhessegeti őket. Szinte látom, ahogy dolgoznak a fejében a fogaskerekek – vajon mennyi esze lehet annak az ismeretlen csajnak? Vajon tud valamit, vagy tényleg fogalma sincs semmiről? Öt másodperc múlva kint vagyok a folyosón. Tíz másodperc: átvágok a kihalt előcsarnokon. Kerülöm a bárban álldogáló pultos csalódott tekintetét. Úgyis lesz elég dolga hamarosan. Tizenöt másodperc: kilépek az épületből, ügyet sem vetek az ajtónállóra, átszaladok a murvás kocsibehajtón, elkanyarodom, és csak akkor állok meg, amikor füves talajt érzek a lábam alatt. Lassan lépkedek, próbálom visszanyerni a lélegzetemet. Még mindig sokkos állapotban vagyok a történtek miatt.

El fogja veszíteni a munkáját?

Erre sem érkezik azonnal válasz. Tovább sétálok, szemem kezdi megszokni a sötétséget. Jólesik a hűvös levegő érintése és a puha fű a talpam alatt. A szálloda most már legalább háromszáz méterre van tőlem. Lassan megnyugszom. Talán.

Szokatlanul nyugodtan veszi tudomásul. Már ha egy egyszavas üzenetet lehet nyugodtnak nevezni.86 Kint vagyok én is. Merre menjek? Isten tudja. Kijöttem a szállodából, és mentem az orrom után. Ugyanezt csinálom én is. Akkor találkozni fogunk. Nem is mondta, hogy az édesanyja meghalt.

Gyorsan begépeltem, és rányomtam a Küldésre, mielőtt meggondolhattam volna magam. Most a képernyőt bámulom, és saját faragatlanságom miatt átkozom magam. Nem hiszem el, hogy ezt írtam. Pont most. Mintha ez lenne a legfontosabb a jelen pillanatban. Nem. Tényleg nem.

A krokettpálya szélénél fák magasodnak előttem. Erre van? Már éppen meg akarom kérdezni, amikor újabb üzenet érkezik. Belefáradtam, hogy elmondjam az embereknek. Tudja, az a kínos csönd.

Elkerekedett szemmel bámulom a képernyőt. Alig merem elhinni, hogy más is ismeri a kínos csöndet rajtam kívül. Megértem. Magának el kellett volna mondanom.

Nem akarom, hogy bűntudata legyen emiatt. Nem ez volt a célom. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Gyorsan begépelem a választ: Nem. Dehogy. Hagyjuk, mit kellett volna. Ez a filozófiám. Az életfilozófiája?

Életfilozófia? Nem egészen erre gondoltam. De tetszik az ötlet, hogy van életfilo86

Szerintem lehet. Minden az időzítésen múlik.

zófiám. Nem, az életfilozófiám…

Megtorpanok, ezen gondolkodnom kell. Életfilozófia. Ez nem is olyan egyszerű. Vannak elméleteim, de olyan, ami az egész életre igaz… Tűkön ülve várom. Nyugi, gondolkodom.

Hirtelen támad egy ötletem. Magabiztosan beírom: Ami a szemetesben van, az szabad préda.

Szünet, majd ismét pittyen a telefon. ☺

Hitetlenkedve meredek a képernyőre. Egy smiley. Sam Roxton smiley-t küldött nekem! Néhány másodperc múlva érkezik a folytatás: Tudom. Én is alig hiszem el.

Hangosan felnevetek, aztán megborzongok a hidegtől. Ez mind nagyon szép és jó. De a semmi közepén állok Hampshire-ben, kabát nélkül, és fogalmam sincs, hová megyek, vagy mit csinálok. Gyerünk, Poppy. Koncentrálj. Nincs fönt a hold, és a csillagok sem látszanak. A telefont is alig látom a kezemben. HOL VAN? Az erdőben? Nem látok semmit. A fákon túl. A másik oldalon. Ott találkozunk.

Óvatosan botorkálok a fák között, és halkan átkozódom, amikor egy tüskebokor a lábamba szúr. Itt biztos minden tele van csalánnal és kígyóvermekkel. Meg farkascsapdákkal. Felemelem a telefont, és egyszerre próbálok SMS-t írni, illetve elkerülni a tüskebokrokat. Az új életfilozófiám: ne kószálj egyedül sötét erdőben.

Csönd, majd ismét felvillan a telefonom kijelzője. Nincs egyedül.

Megmarkolom a telefont. Való igaz, nagyobb biztonságban érzem magam, ha tudom, hogy vár a másik oldalon. Megyek tovább, majdnem átesem egy fa gyökerén, és közben azon tűnődöm, hová tűnt a hold. Biztosan növekvő fázisban van. Vagy fogyóban. Mindegy.

Tartsa nyitva a szemét. Jövök.

Hitetlenkedve bámulom az üzenetet. Tartsam nyitva a szemem? Most viccel? Ha nem vette volna észre, vaksötét van. A telefonomat figyelje. Világít. Ne kiabáljon. Még meghallják.

Meresztem a szemem. Semmit nem látok a fák sötét árnyait és a fenyegető tüskebokrokat leszámítva. Legrosszabb esetben lezuhanok egy szikláról, és eltöröm kezem-lábam. Teszek még néhány lépést előre, hallgatom a saját lépteim zaját, beszívom a nyirkos, hűvös levegőt. Minden oké? Még itt vagyok.

Kis tisztásra érek, és bizonytalanul, az ajkamba harapva megtorpanok. Mielőtt továbbmegyek, el akarok mondani neki valamit, amit szemtől szembe nem mernék. Túlságosan zavarban lennék. SMS-ben más. Csak azt akartam mondani, nagyon tisztelem, amiért ezt felvállalta. Nem volt más választásom, meg kellett tennem. Jellemző, hogy hárítja a dicséretet. Ez nem igaz. Máshogy is dönthetett volna. De maga ezt választotta.

Várok kicsit. A szél cirógatja az arcomat, bagoly huhog valahol a fejem fölött – de Sam nem válaszol. Nem érdekel, akkor is folytatom. Ki kell mondanom, mert úgy érzem, más nem fogja. Választhatta volna a könnyebbik utat. Természetesen. De nem tette. Ez az életfilozófiám.

Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, forró könnyek lepik el a szememet. Fogalmam sincs, miért. Nem értem, mitől hatódom meg ennyire. Be akarom írni, „csodálom magát”, de nincs hozzá merszem. Még SMS-ben sem. Inkább némi habozás után ezt írom:

Megértem. Persze hogy megérti. Maga is ezt tette volna a helyemben.

Zavartan pislogok. Én? Hogy jövök ide én? Nem, én nem. Elég jól kiismertem mostanra, Poppy Wyatt. Tudom, hogy ezt tette volna.

Nem tudom, mit mondhatnék erre, ezért inkább újra elindulok a fák között. Az erdő egyre sötétebb körülöttem. Olyan erővel szorítom a telefonomat, hogy félek, görcs áll az ujjaimba. De mégsem tudom ellazítani őket. Azt gondolom, minél erősebben szorítom, annál közelebb vagyok Samhez. Mintha a kezébe kapaszkodnék. Nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy vége legyen. Akkor sem, ha most éppen miatta botladozom vacogva a semmi közepén. Tudom, soha többé nem fogunk erre járni. Nem gondolkodom, leírom az első gondolatot, ami eszembe jut: Örülök, hogy a maga telefonját találtam meg.

Azonnal érkezik a válasz: Én is.

Melegség árad szét bennem. Talán csak udvariaskodik. De nem hiszem. Jó, hogy így alakult. Furcsa, de jó. Furcsa, de jó – egyetértek. ☺

Újabb smiley! Nem hiszek a szememnek! Mi történt a férfival, akit korábban Sam Roxton néven ismertek? Szélesíti a látókörét. Erről jut eszembe, hol maradnak a csókok?

Csodálkozva pillantok a telefonra. Nem tudom. Kigyógyított belőlük.

Soha nem küldtem Samnek csókokat, eszmélek rá. Egyetlenegyszer sem. Különös. Ezen ne múljék. Magamban kuncogva lenyomom az „X” billentyűjét. Xxxxxxx

Szinte azonnal jön a válasza:

Xxxxxxxxx

Haha! Nevetgélve toldom meg néhány újabb x-szel: Xxxxxxxxxxxxxx Xxxxxxxxxxxxxxxx Xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo Xoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxox ☺ ☺ XXX ☺ ☺ XXX ☺ ☺ XXX Látom.

Hunyorogva nézek körül, de biztosan jobb szeme van, mint nekem, mert én semmit sem látok. Tényleg? Jövök.

Nyakamat nyújtogatva előrehajolok, hátha megpillantom a telefonja világító kijelzőjét, de semmi. Biztosan összetévesztett valamivel. Én nem látom. Jövök. Szerintem elkerüljük egymást. Nem, itt vagyok.

Egyszerre lépéseket hallok közeledni. Mögöttem van, talán harminc méterre. Nem csoda, hogy nem láttam. Meg kellene fordulnom. Most azonnal meg kellene fordulnom. Úgy tenni, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon. Vidáman üdvözölném, a telefonommal integetve. De földbe gyökerezik a lábam. Képtelen vagyok megmozdulni. Mert amint megteszem, vissza kell térnem az udvarias, normális viselkedéshez. És azt nem bírnám elviselni. Itt akarok maradni. Azon a helyen, ahol bármit mondhatunk egymásnak. Nem akarom megtörni a varázst. Sam közvetlenül mögöttem áll meg. Elviselhetetlenül hosszúra nyúlik a pillanat, várom, hogy megtörje a törékeny csöndet. De úgy tűnik, ő is hasonlóan érez. Nem szólal meg. Csak halk szuszogását hallom. Lassan átölel hátulról. Behunyom a szemem, és a mellkasának dőlök, mint valami álomban. A fák között állok Sam karjában, pedig tudom, nem lenne szabad. Nem tudom, hogy kerültem ide. Fogalmam sincs, mi lesz ebből.

Illetve… hogyne tudnám. Nagyon is tudom. Mert akkor sem szólalok meg, amikor keze gyengéden a derekamra siklik. Akkor sem szólalok meg, amikor finoman maga felé fordít. Akkor sem szólalok meg, amikor borostája az arcomhoz ér. Nincs rá szükség. Szavak nélkül is értjük egymást. Minden érintés újabb szó; minden mozdulat újabb gondolat; némán folytatjuk párbeszédünket. És még nem végeztünk. Még nem. Nem tudom, mennyi idő telik el így. Talán öt perc. Talán tíz. De a pillanat nem tarthat örökké, és nem is tart. A buborék nem pukkan ki, inkább elpárolog, és ismét a való világban találjuk magunkat. Ráeszmélünk, hogy átölelve tartjuk egymást, és zavartan hátralépünk. A hűvös esti levegő kettőnk közé siklik. Elkapom a tekintetemet, a torkomat köszörülöm, letörlöm érintését a bőrömről. – Akkor most… – Igen. Szótlanul lépkedünk visszafelé a fák között. Alig akarom elhinni a történteket. Már most úgy érzem, mintha csak álmodtam volna. Annyira hihetetlen. Az erdőben voltunk. Senki sem látott vagy hallott minket. Akkor megtörtént vagy sem?87 Megcsörren a telefonja, a füléhez emeli. – Szia, Vicks. És ezzel vége is. Kiérve az erdőből, embereket látok felénk igyekezni a füvön. Samnek szembe kell néznie a következményekkel. Kicsit kábult vagyok, csak tompán érzékelem az eseményeket. Vicks, Robbie és Mark emelt hangon kérdőre vonják Samet, ő azonban nyugodtan állja a sarat. Vicks a könnyeivel küszködik, ami elég váratlan tőle, aztán vonatokról, autókról és sürgős sajtókonferenciákról beszélnek. Egyszer csak Mark így szól: – Sir Nicholas az. Téged keres, Sam. Mindenki hátrál egy lépést, már-már tiszteletteljesen, Sam pedig fogadja a hívást. Autók bukkannak fel, hogy mindenkit visszaszállítsanak Londonba. A kocsibehajtó felé tartunk, Vicks utasításokat osztogat, és másnap reggel hétre mindenkit az irodába rendel. Egy autóba kerülök Sammel. Beszállás közben Vicks odahajol, és így szól: – Kösz, Poppy. – Nem tudom eldönteni, ironikusan mondja-e, vagy sem. – Nincs mit – felelem arra az esetre, ha mégsem. – És… sajnálom… Legyint. Az autó elindul. Sam elmélyülten SMS-ezik, homlokán gondterhelt ráncok. Nyikkanni sem merek. Megnézem a telefonomat, hátha jött üzenet Magnustól, de semmi. Lerakom magam mellé az ülésre, és kibámulok az ablakon. Az utcai lámpák fényei narancssárga csíkká olvadnak össze; azon tűnődöm, hol a pokolban lehetünk. Észre sem vettem, hogy elaludtam. De a fejem valahogy Sam mellkasának dőlt, aki most halkan ébresztget – „Poppy? Poppy?” –, kipattan az álom a szememből, a nyakam elgémberedett, és fura szögből látom a kocsi ablakát. – Ó. – Ülő helyzetbe tornászom magam. Felszisszenek, amikor megmozdítom a fe87

Újabb, Antony Tavishnek való dilemma. Vagy inkább mégsem.

jemet. – Ne haragudjon. Miért nem szólt, hogy… – Semmi gond. Itt lakik? Zavartan pillantok ki az ablakon. Balhamben vagyunk. A ház előtt, amelyikben a lakásom van. Az órámra nézek. Elmúlt éjfél. – Igen – mondom hitetlenkedve. – Itt lakom. De honnan… Sam a telefonom felé int a fejével, ami még mindig az ülésen hever. – Benne volt a címe. – Ja, tényleg. – Nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy felelősségre vonjam, amiért belenézett. – Nem akartam felébreszteni. – Nem. Semmi baj. Persze. – Bólintok. – Köszönöm. Sam felemeli a telefont, mint aki oda akarja adni – majd tétovázik. – Elolvastam az üzeneteit, Poppy. Mindet. – Ó. – A torkomat köszörülöm. Nem nagyon tudom, hogyan reagáljak erre. – Hát. Hmm. Azért ez… kis túlzás, nem gondolja? Persze, tudom, én is elolvastam az emailjeit, de attól még nem kellett volna… – Lucinda az. – Tessék? – bámulok rá bambán. – A nyakamat rá, hogy Lucinda a maga embere. Lucinda? – De… Honnan tudja? – Hazudik magának. Folyamatosan. Nem járhatott mindenhol akkor, amikor állítja. Fizikai képtelenség. – Ami azt illeti… ez nekem is feltűnt – vallom be. – De azt hittem, csak azért csinálja, hogy több órát számlázhasson… – Órabérben fizeti? Megdörgölöm az orromat, nagyon ostobának érzem magam. Konkrét összegben egyeztünk meg, amiben minden benne van. – Észrevette, hogy Magnus és Lucinda mindig tíz perc eltéréssel üzennek magának? Lassan megrázom a fejemet. Miért vettem volna észre? Ezerszámra kapom az üzeneteket mindennap, a legkülönbözőbb emberektől. De neki hogyan tűnt fel? – Elemzőként kezdtem – mondja kissé zavartan. – Tulajdonképpen ez a szakterületem. – Mi a szakterülete? – kérdezem továbbra is értetlenül. Sam papírlapot vesz elő, és ahogy meglátom, a szám elé kapom a kezemet. Nem akarok hinni a szememnek. Táblázatot készített. Időpontok, dátumok. Hívások, SMS-ek, e-mailek. Mindezt azalatt, amíg aludtam? – Elemeztem az üzeneteit. Hogy kiderüljön, mi folyik itt. Elemezte az üzeneteimet. Hogy kell üzeneteket elemezni? A kezembe nyomja a papírlapot. Üveges szemmel nézek rá. – Mi a… – Látja a korrelációt? Korrelációt? Lövésem sincs, miről beszél. Úgy érzem magam, mint valami matekvizsgán. – Hát…

– Vegyük ezt a dátumot. – A papírra bök. – Este hat körül mindketten e-mailt küldenek, érdeklődnek, hogy van. Aztán nyolckor Magnus bejelenti, kutatnia kell a könyvtárban, néhány perccel később pedig Lucinda jelentkezik, éppen a koszorúslányoknak néz harisnyakötőt egy divatkereskedésben Shoreditch-ben. Este nyolckor? Ugyan már. Néhány másodpercig hallgatok. Emlékszem arra a levélre, magam is furcsának találtam. De ebből még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, nem igaz? – Ki kérte meg rá, hogy elemezze az üzeneteimet? – Tudom, igazságtalan vagyok, de nem tehetek róla. – Ki mondta, hogy bármi köze van hozzá? – Senki. Maga aludt. – Széttárja a karját. – Ne haragudjon. Csak nézegettem őket, és hirtelen szembeötlött ez a mintázat. – Két e-mail még nem mintázat. – Nem csak ez a kettő van. – A papírra mutat. – Másnap Magnus SMS-t küldött, van egy esti szemináriuma, amiről „elfelejtett” említést tenni. Öt perccel később Lucinda közli, talált egy csipkeverő műhelyt Nottinghamshire-ben. Pedig két órával korábban még Fulhamben volt. Fulhamből Nottinghamshire-be két óra alatt csúcsidőben? Lehetetlen. Szerintem ez csak alibi. Összerezzenek az „alibi” szóra. – Két nappal később Magnus SMS-ben lemondja a megbeszélt ebédet. Néhány másodperccel később Lucinda küld e-mailt, hogy kettőig teljesen el lesz foglalva. Csak ennyit ír, el lesz foglalva. Miért kell ezt magával közölnie? Kit érdekel, mit csinál ebédidőben? Felnéz, a válaszomra vár. Mintha lenne bármiféle válaszom. – Nem… nem tudom – felelem végül. – Nem tudom. Miközben Sam folytatja, öklömmel lassan masszírozni kezdem a szemgödrömet. Most már értem, miért csinálja ezt Vicks. Így akarja kirekeszteni a külvilágot, ha csak egy másodpercre is. Hogy nem vettem észre? Hogy nem vettem észre ebből semmit? Magnus és Lucinda. Rossz vicc. Egyiküknek az esküvőmet kellene szerveznie. A másiknak pedig feleségül kellene vennie. Engem. De várjunk csak. Hirtelen felkapom a fejemet. Ki küldte a névtelen SMS-t? Sam elmélete itt megdől, mert valaki bizony elküldte azt az üzenetet. Kizárt, hogy Magnus valamelyik barátja lett volna, Lucinda barátnői közül pedig egyet sem ismerek, úgyhogy… – Emlékszik, amikor Magnus azt mondta, hogy sürgősen konzultálnia kell az egyik PhD-hallgatójával? Lucinda pedig váratlanul kimentette magát a találkozóról magával? És Clemencyt küldte maga helyett? Ha megnézi az időzítést… Sam tovább beszél, de szavai alig jutnak el hozzám. Elszorul a szívem. Hát persze. Clemency. Clemency. Túlságosan fél Lucindától, ezért nem merte aláírni a nevét. De azt akarta, tudjak róla. Reszkető kézzel keresem vissza az SMS-t. Újra elolvasva szinte hallom Clemency kedves, idegesen remegő hangját. Az ő szavai. Az ő stílusa. Clemency sosem találna ki ilyesmit. Csak akkor írna, ha meg van győződve róla, hogy igaz. Biztosan látott vagy hallott valamit… Visszasüppedek az ülésbe. Sajognak a végtagjaim. Végtelenül kimerültnek érzem

magam, legszívesebben sírva fakadnék. – Persze ez csak elmélet. – Sam észrevette, hogy már nem figyelek rá. – Teória. – Félbehajtja a papírt. Elveszem tőle. – Köszönöm. Köszönöm, hogy időt szánt rá. – Én csak… – Zavartan vállat von. – Már mondtam. Ez a szakterületem. Hosszú másodpercekig egyikünk sem szólal meg, mégis úgy érzem, mintha tovább beszélgetnénk. Mintha a gondolataink a fejünk körül keringenének – összekapcsolódnak, egymásba fonódnak, egy pillanatra találkoznak, majd újra különválnak. Aztán mennek tovább a maguk útján. – Hát akkor – sóhajtom végül. – Nem akarom föltartani. Későre jár. Köszönöm, hogy… – Ugyan – szakít félbe. – Ne vicceljen. Én köszönöm. Bólintok. Azt hiszem, mindketten túlságosan kimerültek vagyunk ahhoz, hogy hosszú búcsúzkodásba bonyolódjunk. – Akkor… – Igen. Elkövetem a hibát, hogy találkozik a tekintetünk. Szeme ezüstösen csillog az utcai lámpa fényében. Egy pillanatra ismét azon a tisztáson állok… Nem. Poppy, ne! Nem történt meg. Ne is gondolj rá. Felejtsd el! – Hát akkor. – A kilincs után nyúlok, próbálom erőszakkal visszaterelni magam a valóságba; a racionalitásba. – A telefont még mindig nem adtam vissza… – Tudja, mit? Tartsa meg, Poppy. A magáé. – Ráhajtogatja az ujjaimat, és kezét egy pillanatra az enyémen felejti. – Megszolgálta. Mostantól nem kell azzal vesződnie, hogy bármit is továbbküld nekem. Holnaptól az összes e-mailem az új asszisztensemhez fut be. A megbízatása véget ért. – Hát akkor, köszönöm! – Kinyitom az ajtót, majd hirtelen visszafordulok. – Sam… remélem, minden jól alakul. – Miattam ne aggódjon. Majd megoldom. – Felvillantja csodálatos mosolyát, és én szeretném magamhoz ölelni. Lehet, hogy elveszíti a munkáját, mégis így tud mosolyogni. – Remélem, magának is jól alakulnak a dolgai – teszi hozzá. – Ne haragudjon… igazán sajnálom. – Ó, velem minden rendben lesz! – Röviden felnevetek, bár magam sem tudom, hogyan értettem, amit mondtam. Jövendőbeli férjem feltehetően az esküvőszervezőmmel kefél. Mégis hogyan lehetne minden rendben? A sofőr megköszörüli a torkát. Összerezzenek. Elmúlt éjfél. A házam előtt ülök egy kocsiban. Gyerünk, Poppy. Szedd össze magad. Indulás. Fejezd be a beszélgetést. Így hát, noha egyetlen porcikám sem kívánja, kikászálódom a kocsiból, becsapom magam mögött az ajtót, jó éjt kívánok, és elindulok a bejárat felé. Kinyitom, mert ösztönösen tudom, Sam addig nem fog elmenni, amíg nem látja, hogy biztonságban hazaértem. Azután újra kilépek az utcára, és onnan nézek a távolodó kocsi után. Miután befordul a sarkon, reménykedve pillantok a telefonomra… De néma. És néma is marad. Hosszú idő óta először végtelenül magányos vagyok.

TIZENHÁROM

Másnap minden napilap címlapon hozza a hírt. Ébredés után rögtön lementem az újságoshoz, és mindegyikből vettem egy példányt. Fényképek Sir Nicholasról, a miniszterelnökről, Samről, Ed Extonról, sőt a Mailben még Vicksről is van egy kép. A főcímek hemzsegnek a „korrupció”, a „rágalom” és a „feddhetetlenség” szavaktól. A levelet mindenhol teljes terjedelmében közlik, lehozzák a miniszterelnöki hivatal hivatalos közleményét Sir Nicholasszal kapcsolatban, amelyben kiemelik a kormánybizottságban betöltött szerepét. Akad két karikatúra is róla, az egyiken bankjegyekkel megtömött, „Boldogság” feliratú táskákat cipel. De Samnek igaza van: bizonytalanság lengi körül az ügyet. Egyes újságírók meg vannak győződve, hogy Sir Nicholas írta a levelet. Mások magától értetődőnek tartják az ellenkezőjét. Az egyik lap vezércikkében arrogáns cápának titulálja Sir Nicholast, és természetesnek veszi, hogy mindig is fogadott el kenőpénzeket; egy másik újság viszont a feddhetetlenségéről ír, és elképzelhetetlennek tartja a bűnösségét. Ha Sam kételyeket akart ébreszteni az ügy körül, akkor egyértelműen sikerrel járt. Írtam neki ma reggel. Minden oké?

De nem kaptam választ. Biztosan nagyon elfoglalt. Finoman fogalmazva. Én viszont hullafáradt vagyok. Este még órákig nem tudtam elaludni, annyira fel voltam spannolva – reggel pedig már hatkor felriadtam. Felültem az ágyban, és vadul dobogó szívvel a telefonom után nyúltam. Magnus írt. Az üzenete mindössze két szóból állt: Remekül szórakozom. M xxx

Remekül szórakozom. És? Milyen választ ad ez a kérdéseimre? Semmilyet. Talán remekül szórakozik azon, hogy fogalmam sincs a titkos szeretőjéről. De az is lehet, remekül szórakozik, és ártatlanul várja a hűséges monogám életet az oldalamon, miközben fogalma sincs arról, hogy Clemency végzetesen félreértett valamit vele és Lucindával kapcsolatban.88 Vagy elképzelhető, hogy remekül szórakozik, miután eldöntötte, soha többé nem lesz hűtlen hozzám, nagyon megbánta, és amint hazatér, mindent bevall nekem.89 Képtelen vagyok megbirkózni a helyzettel. Azt akarom, hogy Magnus itt legyen, ebben az országban, ebben a szobában. Egyenesen meg kellene kérdeznem, megcsalte Lucindával. aztán meghallgatni a válaszát, és akkor talán továbbléphetnénk, és én 88 89

Oké, ez nem túl valószínű. Oké, ez még kevésbé valószínű.

kitálalhatnám, mitévő legyek. Addig viszont tehetetlen vagyok. Kicammogok a konyhába, hogy készítsek még egy teát, és útközben megpillantom magam az előszobai tükörben. Felszisszenek. A hajam tragédia. A kezem merő tinta a sok újságtól. A gyomrom korog, a bőröm ráncos. Ennyit az esküvő előtti szépítőkúráról. Az eredeti terv szerint tegnap este lefekvés előtt hidratáló maszkot kellett volna tennem az arcomra. Ehhez képest a sminkemet sem mostam le. A mai napot az esküvői előkészületeknek akartam szentelni, de ha rágondolok, összerándul a gyomrom, és legszívesebben zokogva üvöltöznék valakivel. (Leginkább Magnusszal.) De annak sincs sok értelme, hogy egész nap itthon üldögéljek. Ki kell mennem. Csinálnom kell valamit. Néhány korty tea után úgy döntök, bemegyek dolgozni. Mára nincsenek betegeim, de van némi adminisztrációs elmaradásom. Így legalább muszáj letusolnom, és összeszednem magam. Elsőként érek be, leülök az asztalomhoz, élvezem a csöndet, rendezgetem a betegek aktáit, megnyugtat a monoton munka. De ez csak nagyjából öt percig tart, mert betrappol Angela, és zörögni, csattogni kezd, elindítja a számítógépét, kávét főz, végül a falra erősített tévét is bekapcsolja. – Ezt muszáj? – Összerezzenek a zajra. Úgy érzem, mintha másnapos lennék, pedig alig ittam előző éjjel. Ez a fülsértő hang igazán nem hiányzik. Angela azonban úgy mered rám, mintha valami alapvető emberi jogától próbálnám megfosztani. – Minden reggel meg szoktam nézni a híreket. Nincs értelme vitatkozni. Bevihetném az aktákat a kezelőszobámba, de nincs hozzá erőm, ezért csak lehajtom a fejem, és igyekszem kizárni a külvilágot. – Csomagod jött! – Angela jókora barna postai borítékot dob az asztalomra. – StarBlu fürdőruha. A nászútra vetted? Üveges tekintettel bámulok a csomagra. Még egy másik életemben rendeltem. Most már emlékszem, egyik nap ebédidőben bikiniket és strandkendőket keresgéltem a neten. Álmomban sem gondoltam volna, hogy három nappal az esküvőm előtt azon tűnődöm majd, van-e értelme egyáltalán ennek az egésznek. – … és a nap vezető híre a korrupció lehetséges jelenléte kormányzati szinten. – A bemondó hangjára felkapom a fejemet. – Itt van velünk a stúdióban az a férfi, aki harminc éve ismeri Sir Nicholas Murray-t. Alan Smith-Reeves. Alan, elég zavaros ez az ügy. Ön mit gondol? – Ismerem ezt a pasast – mondja Angela fontoskodva, amikor Alan Smith-Reeves beszélni kezd. – Ugyanabban az épületben dolgozott, ahol az előző munkahelyem volt. – Értem. – Udvariasan bólintok. Hirtelen Sam fotója jelenik meg a képernyőn. Nem bírok odanézni. Már a látványától is fájdalom nyilall a mellkasomba, magam sem tudom, miért. Talán, mert bajban van? Mert ő az egyetlen, aki tud Magnusról? Mert tegnap éjjel átölelt egy sötét erdő közepén, és valószínűleg soha többé nem találkozom vele? – Egész jóképű – szólal meg Angela Sam fényképét méregetve. – Ez az a Sir Nicholas Kiafranc? – Nem! – vágom rá vehemensebben, mint szeretném. – Ne légy már ilyen ostoba! – Jól van, na! – Megütődve néz rám. – Mi van veled? Képtelen vagyok válaszolni. Valahogy ki kell vernem a fejemből Samet. Felállok.

– Kérsz kávét? – Már föltettem egy adagot. – Angela furcsán néz rám. – Jól érzed magad? Egyébként is mit keresel itt? Azt hittem, ma szabadnapos vagy. – Csak be akartam fejezni egy-két dolgot. – Felkapom a farmer-dzsekimet. – De lehet, hogy rossz ötlet volt. – Itt is van! – Kivágódik az ajtó; Ruby meg Annalise rontanak be. – Éppen rólad beszéltünk! – mondja Ruby meglepetten. – Mit keresel itt? – Gondoltam, befejezem az adminisztrációt. De már megyek is. – Ne, ne menj! Várj egy kicsit. – Ruby elkapja a vállamat, majd Annalise-hez fordul. – Tessék, Annalise, most elmondhatod Poppy-nak. Nem kell levelet írnod. Ajjaj. Ruby főnökasszony üzemmódba kapcsolt. Annalise pedig szégyenkezve süti le a szemét. Mi folyik itt? – Nem akarom. – Annalise beharapja az ajkát, mint egy hatéves. – Inkább megírom levélben. – Mondd ki. Essünk túl rajta. – Ruby szigorú tekintetére képtelenség nemet mondani neki. – Jól van! – Annalise nagy levegőt vesz, az arca kicsit kipirosodik. – Poppy, ne haragudj, hogy a múltkor úgy viselkedtem Magnusszal. Nem volt szép tőlem, csak vissza akartam vágni neked. – És? – mondja Ruby várakozóan. – Ne haragudj a sok piszkálódásért. Magnus a tiéd, nem az enyém. A te vőlegényed. És soha többé nem hozom szóba azt az időpontcserét – fejezi be hadarva. – Ígérem. Annyira zavarban van, hogy egészen megsajnálom. Hihetetlen, hogy Ruby képes volt erre rávenni. Azonnal ki kellene nevezni a White Globe Consulting élére. Pillanatok alatt lerendezné Justin Cole-t. – Hát… köszönöm – mondom. – Igazán kedves tőled. – Tényleg nagyon sajnálom, Poppy. – Annalise az ujját csavargatja, siralmasan néz ki. – Nem akarom elrontani az esküvődet. – Hidd el, Annalise, nem fogod elrontani az esküvőmet. – Elmosolyodom, de legnagyobb rémületemre könnyek gyűlnek a szemembe. Inkább az fogja elrontani az esküvőmet, hogy le lesz fújva. Mert kiderül, Magnus sosem szeretett igazán. Mert kiderül, ostoba liba vagyok, akit rászedtek… Uramisten. Mindjárt elbőgöm magam. – Poppy? – Ruby közelebb hajol. – Jól vagy? – Remekül! – kiáltom sűrű pislogások közepette. – Esküvői stressz – jelenti ki Annalise. – Jesszusom, Poppy, rajtad is kitör a mátkafrász? Hajrá, majd én segítek! Leszek a koszorúsfrászod. Gyerünk, verjük ki a balhét valahol. Az majd felvidít. Szomorúan elmosolyodom, és megtörlöm a szememet. Nem tudom, mit feleljek. Beszéljek nekik Magnusról? Elvégre a barátnőim, és annyira szeretném kiönteni a lelkem valakinek. De mi van, ha csak ostoba félreértés? Ismeretlen Szám90 azóta sem jelentkezett. Az elmélet csak találgatásra épül. Nem kürtölhetem világgá, hogy Magnus megcsal, amikor az egyetlen bizonyítékom rá egy névtelen SMS. Annalise azonnal kiposztolná 90

Más néven Clemency. Feltehetően.

a Facebookra, patkánynak nevezné, és pfújolna, amikor belépünk a templomba.91 – Csak a fáradtság – szólalok meg végül. – Akkor csak egy kiadós reggeli segíthet! – kiált fel Ruby lelkesen. – Ne! – szörnyülködöm. – Nem fogok beleférni a ruhámba! Feltéve ha lesz egyáltalán esküvő. Megint érzem, ahogy a sírás fojtogat. Az esküvői készülődés önmagában is elég stresszes. De felkészülni egy esküvőre vagy egy lehetséges szakításra az utolsó pillanatban bőven elég ahhoz, hogy megőszüljön az ember. – Dehogyisnem – mondja határozottan Ruby. – Köztudott, minden menyasszony két számot fogy az esküvő előtt. Ebbe még bőven belefér egy kiadós reggeli. Használd ki! Most annyit ehetsz, amennyit akarsz. Ki tudja, mikor lesz rá lehetőséged legközelebb? – Két számot fogytál? – kérdezi Annalise kicsit sértődötten. – Az nem lehet. – Tényleg nem – felelem komoran. – Talán felet. – Egy latte és egy fánk akkor is belefér – jelenti ki Ruby az ajtó felé indulva. – Gyerünk. A kaja majd megnyugtat. Van még fél óránk. Tömjünk magunkba valamit. Ha Ruby a fejébe vesz valamit, nehéz eltéríteni. Már kint is van az utcán, és határozott léptekkel célba veszi a szomszédos Costa kávézót. Mire Annalise-zel utolérjük, már a pultnál áll, és a rendelést sorolja. – Kérek három lattét, három fánkot, három sima croissant-t, három mandulás croissant-t… – Ruby, elég! – nevetgélek. – Három csokis croissant-t – majd odaadjuk a betegeknek, ha mi nem győzzük megenni –, három almás muffint… – Három doboz mentolos cukorkát – szól közbe Annalise. – Mentolos cukorkát? – fordul felé Ruby összevont szemöldökkel. – Mentolos cukorkát? – Meg néhány fahéjas tekercset – teszi hozzá Annalise gyorsan. – Azt már inkább. Három fahéjas tekercset… A telefonom megcsörren a zsebemben, és azonnal görcsbe rándul a gyomrom. Uramisten, ki lehet az? Mi van, ha Magnus? Mi van, ha Sam? Előveszem, és néhány lépéssel távolabb megyek a lányoktól, akik éppen azon vitatkoznak, milyen aprósüteményt válasszanak. A telefonom kijelzőjére pillantva egy másodpercre megáll a szívverésem. Ismeretlen Szám. Bárki is az, végül visszahívott. Hát eljött. Az igazság pillanata. Akár így, akár úgy, de most eldől. A kezem szabályosan remeg, alig találom el a Hívásfogadás gombját. – Halló? – Női hang szól bele. – Halló? Van ott valaki? Clemency az? Nem tudom eldönteni. – Helló – szólalok meg végül. – Itt Poppy. Clemency, te vagy az? – Nem. – Meglepettnek tűnik a hangja. – Ó. – Nyelek egyet. – Értem. Nem Clemency? Akkor kicsoda? Gondolataim vadul kergetik egymást a fejemben. Ki más küldhette azt az SMS-t? Akkor ez azt jelenti, Lucindának még sincs semmi köze hozzá? Látom, Annalise és Ruby kíváncsian pillognak felém a pénztár mellől, 91

Ha azt hiszik, ilyet úgysem tenne, nem ismerik őt.

ezért gyorsan elfordulok. – Nos. – Kétségbeesetten igyekszem megőrizni a méltóságomat, mintha nem lenne már így is végtelenül megalázó ez a helyzet, és nem arra készülnék, hogy lefújom az esküvőmet. – Akar valamit mondani nekem? – Igen. Sam Roxtont próbálom elérni. Sam Roxtont? A feszültség egy pillanat alatt semmivé foszlik. Ez nem Ismeretlen Szám, hanem egy Másik Ismeretlen Szám. Nem tudom eldönteni, hogy csalódott vagyok-e, vagy megkönnyebbültem. – Hogy kerül magához ez a szám? – követelődzik a nő. – Ismeri Samet? – Ööö… igen. Igen, ismerem. – Próbálom összeszedni magam. – Elnézést, összekevertem valakivel. Azt hittem, más hív. Átadjak valamilyen üzenetet Samnek? Már kimondom, amikor rádöbbenek, hogy véget ért a megbízatásom. Már nem kell e-maileket továbbküldenem Samnek. Bár egy üzenetet azért átvehetek, nem? A régi idők emlékére. Csak hogy segítsek neki. – Azt már próbáltam – mondja lekezelően. – Maga ezt nem érti. Beszélnem kell vele. Még ma. Most azonnal. Sürgős. – Nos, megadhatom az e-mail címét… – Szórakozik velem? – szakít félbe türelmetlenül. – Sam sosem olvassa el az emaileket. De higgyen nekem, ez tényleg fontos. Beszélnem kell vele, méghozzá minél előbb. A telefonról van szó. Amit most a kezében tart. Micsoda? Döbbenten meredek a készülékre. Honnan tudja ez a vadidegen csaj, miféle telefont tartok a kezemben? – Kivel beszélek? – kérdezem, mire nagyot sóhajt. – Senki nem emlékszik már rám, igaz? Sam asszisztense voltam. Violet. Csak annyit mondhatok, hála Istennek, hogy a fahéjas tekercseket nem ettem meg. Violet legalább két méter magas, karcsú lábait koptatott kék farmerba rejtette, szeme alatt fekete karikák és némi smink sötétlik.92 Szerencsére Claphamben lakik, ezért öt perc alatt ideért. Most velem szemben ül a Costában, előtte csirke wrap meg egy turmix. Ruby és Annalise visszamentek dolgozni, amit nem bánok, mert képtelen lennék elmagyarázni nekik ezt a nyakatekert történetet. Túl valószerűtlen. Violet többször is elmondta, ha történetesen nem lett volna Londonban két munka között, és történetesen nem látja meg az újságok főcímét, amikor lement tejért, sosem szerzett volna tudomást a botrányról. És ha történetesen nem lenne agya, akkor nem döbbent volna rá hirtelen, egész idő alatt tudta, mi folyik körülötte. És vajon hálásak ezért neki? Meghallgatják, amit mondani akar? Nem. Csupa idióta. – A szüleim azon a nyavalyás óceánjárón vannak – mondja megvetően. – Próbáltam kikeresni a telefonkönyvükből, de nem tudok eligazodni benne, fogalmam sincs, ki kicsoda. Ezért felhívtam előbb Sam számát, aztán Nickét… de csak az átkozott aszszisztensekkel sikerült beszélnem. Senki nem hallgat meg. De valakinek akkor is el kell mondanom. – Az asztalra csap a kezével. – Mert tudom, mi folyik itt. Bizonyos mértékig végig tudtam. De Sam vajon meghallgatott? Neked nincs olyan érzésed, Ez vagy a legújabb divat, vagy tegnap este elfelejtette lemosni a sminkjét. (Nem mintha én beszélhetnék.) 92

hogy sosem figyel rád? – Most először néz rám őszinte érdeklődéssel. – Egyébként honnan ismered? Azt mondtad, segítettél neki. Mit jelent ez? – Bonyolult – válaszolom némi habozás után. – Nehéz helyzetbe került, és én kisegítettem. – Valóban? – Harap a csirke wrapból, de közben nem veszi le rólam a tekintetét. – Hogyhogy? Mi az, már elfelejtette? – Hát… izé… szó nélkül otthagytad. Nem emlékszel? Te voltál az asszisztense. – Jaaaa, tényleg. – Elkerekedik a szeme. – Hát, igen. Nem igazán jött be nekem az a meló. Aztán felhívtak egy ügynökségtől, és azt akarták, azonnal üljek repülőre… – Homlokráncolását látva azt hihetném, most először töpreng el ezen. – Sam biztos bepöccent kicsit. De annyi ember dolgozik ott. Gondolom, csak megoldotta valahogy. – Legyint egyet. – Szóval te ott dolgozol? – Nem. – Hogy magyarázzam el neki? – Én találtam meg a telefont, és kölcsönvettem. Így ismerkedtem meg Sammel. – Emlékszem arra a telefonra. Igen. – Fintorogva pillant rá. – Sosem vettem föl. Elfojtok egy mosolyt. Minden bizonnyal ő volt a világ legrosszabb személyi aszszisztense. – De pont ezért tudom, miről van szó. – Az utolsó falatot is eltünteti a csirke wrapból. – A hangpostán hagyott üzenetekből. – Csettint az ujjával. Oké. Végre témánál vagyunk. – Miféle hangpostaüzenetekből? – Amiket a telefonon hagytak. Nem Samnek, hanem valami Ed nevű pasasnak. Nem tudtam, mit kezdjek velük. Ezért meghallgattam, aztán leírtam őket. De egyáltalán nem tetszettek. – Miért nem? – A szívem gyorsabban ver. – Mind ugyanattól a fickótól érkezett, és folyton valami dokumentum megváltoztatásáról beszélt. Hogy hogyan fogják csinálni. Mennyi időbe telik. Mennyibe kerül. Ilyesmi. Valahogy éreztem, hogy nem kóser, ha érted, mire gondolok. De nem tudtam volna pontosan megmondani, miért. – Ismét elfintorodik. – Csak olyan… furcsa volt. Kattognak a fogaskerekek az agyamban. Nem értem. Hangpostaüzenetek Ednek a levéllel kapcsolatban. Erre a telefonra. Erre a telefonra. – Samnek szóltál róla? – Küldtem neki e-mailt, de azt mondta, ne foglalkozzam vele. Én azonban nem akartam annyiban hagyni. Az ösztöneim azt súgták. – Kortyol a turmixból. – Aztán kinyitom az újságot ma reggel, és látom, hogy Sam valami levélről beszél, amit szerinte meghamisítottak, mire azt gondolom: igen! – Kezével megint az asztalra csap. – Erről volt szó. – Hány üzenet volt összesen? – Négy? Öt? – De most nincs rajta egy sem. Legalábbis én nem találtam. – Alig merem feltenni a kérdést. – Ki… kitörölted őket? – Nem! – Az arca diadalmasan felragyog. – Éppen ez a lényeg! Elmentettem mindet. Vagyis nem én, hanem a barátom, Aran. Egyik este a szövegét próbáltam leírni, amikor megkérdezte, miért nem mentem egyszerűen a szerverre. Mire közöltem ve-

le, fogalmam sincs, hogyan kell elmenteni egy hangpostaüzenetet. Úgyhogy másnap bejött az irodába, és mindet berakta egy fájlba. Aran elképesztő dolgokat tud – teszi hozzá büszkén. – Ő is modellkedik, de közben játékprogramokat ír. – Egy fájlba? – Kezdem elveszíteni a fonalat. – És hol van most az a fájl? – Ott kell lennie. – Vállat von. – Sam asszisztensének számítógépén. Az asztalon van egy ikon, Hangpostaüzenetek a neve. Ikon az asszisztens számítógépén. Sam irodája mellett. Egész idő alatt az orrunk előtt volt… – Még mindig ott van? – Hirtelen pánikba esem. – Nem lehet, hogy törölték? – Nem értem, miért törölték volna. – Ismét megvonja a vállát. – Amikor én odakerültem, semmit nem töröltek. Ott volt a sok szemét, amin át kellett rágnom magamat. Alig tudom elfojtani hisztérikus kacajomat. Az a sok ijedtség. Az a rengeteg erőfeszítés. Ahelyett, hogy megnéztük volna a számítógépet Sam irodája előtt. – Holnap indulok az Államokba, és valakinek el akartam mondani, de Sammel lehetetlenség kapcsolatba lépni. – A fejét ingatja. – Próbáltam e-mailben, SMS-ben, telefonon… pedig ha tudná, miről akarok beszámolni… – Hadd próbáljam meg én – ajánlom fel némi hallgatás után, és gyorsan SMS-t pötyögök Samnek. Sam, fel KELL hívnia. Most azonnal. Sir Nicholasról van szó. Van valami, ami segíthet. Nem az idejét akarom vesztegetni. Higgyen nekem. Hívjon. Kérem. Poppy.

– Sok szerencsét – mondja Violet a szemét forgatva. – De Sam eltűnt a térképről. Az asszisztense szerint senkinek nem válaszol, se az e-mailekre, se a bejövő hívásokra… – Torkára forr a szó, amikor felcsendül Beyoncé slágere. A kijelzőn megjelenik a hívó fél: „Sam mobilja”. – Ejha. – Elkerekedik a szeme. – Le vagyok nyűgözve. Megnyomom a Hívásfogadás gombot, és a fülemhez emelem a készüléket. – Helló, Sam. – Poppy. Napfény árad szét a bensőmben, amikor meghallom a hangját. Annyi mindent szeretnék mondani neki. De nem lehet. Most nem. Talán sohasem. – Figyeljen rám – mondom. – Az irodában van? Menjen az asszisztense számítógépéhez. Gyorsan. Rövid hallgatás, majd: – Ott vagyok. – Nézzen körül az asztalon – utasítom. – Lát olyan ikont, hogy „Hangpostaüzenetek”? Újabb csönd, aztán Sam: – Pozitív. – Oké! – Kifújom a levegőt. Eddig észre sem vettem, hogy visszatartom. – Nézze át alaposan a fájl tartalmát! Most pedig adom Violetet. – Violetet?– kérdezi döbbenten. – Azt a Violetet, aki az asszisztensem volt? – Itt ül velem szemben. Hallgassa végig, Sam. Kérem. – Azzal átadom neki a telefont. – Szia, Sam – szól bele Violet könnyedén. – Bocsi, hogy csak úgy faképnél hagyta-

lak. De hallom, Poppy kisegített. Mialatt beszélnek, a pulthoz lépek, és még egy kávét rendelek, bár így is annyira izgatott vagyok, hogy talán nem kellene. Elég volt meghallanom Sam hangját, és kikészültem. Most azonnal beszélni akarok vele, mindenről. Hozzá akarok bújni, és hallgatni, amit mond. De ez nem lehetséges. Először is, mert nyakig ül a gondban. Másodszor, mert ki is ő nekem? Nem a barátom. Nem is a kollégám. Csak egy ismeretlen fickó, akinek nincs helye az életemben. Vége. Nincs más hátra, mint hogy búcsút intsünk egymásnak. Talán néha váltunk egy-egy SMS-t. Talán összefutunk véletlenül egy év múlva. Mindketten megváltozunk addigra, máshogy nézünk majd ki, zavartan üdvözöljük egymást, és hálát adunk az égnek, hogy nem úgy alakult, ahogyan alakulhatott volna. Jót nevetünk majd a telefonos histórián. És egy szóval sem említjük, ami a fák között történt. Mert meg sem történt. – Jól vagy, Poppy? – Violet áll előttem, meglengeti a telefont az arcom előtt. – Tessék. – Ó! – Magamhoz térek. – Köszönöm. Beszéltél Sammel? – Megnyitotta a fájlt, amiről beszéltem. Majd kiugrott a bőréből örömében. Kérte, mondjam meg, majd később felhív téged. – Ó, hát… igazán nem fontos. – Felemelem a kávémat a pultról. – Mindegy. – De szép kő! – Violet elkapja a kezemet.93 – Smaragd? – Igen. – Király! És ki a szerencsés? – iPhone-t vesz elő a táskájából. – Lefényképezhetem? Gyűjtöm az ötleteket arra az időre, amikor Aran milliárdos lesz. Te választottad? – faggat tovább, miközben visszaülünk az asztalhoz. – Nem, a leánykéréskor kaptam. Családi örökség. – Romantikus – bólint Violet. – A mindenit! Szóval nem is számítottál rá? – Nem. Egyáltalán nem. – Megdöbbentél, hogy mi a franc van, mi? – Valahogy úgy. Mintha ezer éve történt volna. Aznap este, amikor Magnus megkérte a kezemet, annyira boldog voltam. Mintha varázsbuborékba léptem volna, ahol minden csillogó és tökéletes, ahol semmi rossz nem történhet velem. Uramisten, milyen bolond voltam… Könnycsepp gördül végig az arcomon. – Na. – Violet aggódva pillant rám. – Mi az? – Semmi! – Mosolyogva törölgetem a szemem. – Csak… a dolgok nem állnak olyan fényesen. Lehet, hogy a vőlegényem megcsal, és fogalmam sincs, mit tegyek. Már attól jobban érzem magam, hogy kimondtam. Nagy levegőt veszek, és Violetre mosolygok. – Ne haragudj. Ne is törődj vele. Nem érdekes. – Dehogynem, mondd csak el. – Maga alá húzza a lábát, és érdeklődve fürkészi az arcomat. – Miért nem tudod biztosan, hogy megcsal-e vagy sem? Miből gondolod, hogy így van? Soha senki nem kapta még így el a kezemet, hogy megnézze a gyűrűt. Ez egyértelműen behatolás az intim szférámba. 93

– Kaptam egy névtelen SMS-t. Onnan tudom. – Ne foglalkozz vele. – Violet a szemembe néz. – Vagy a megérzéseid azt súgják? Képesnek tartod rá? Nem válaszolok azonnal. Bárcsak rávághatnám, „Soha! Magnus sosem tenne ilyet!” De túl sok jelenet bukkan fel az emlékezetemben. Csupa olyan momentum, amit nem szívesen láttam, és próbáltam úgy tenni, mintha észre se venném. Magnus flörtöl a fogadásokon. Magnus a tanítványai körében, amint karjával mintegy véletlenül átöleli az egyik lányt. Magnus, amint Annalise molesztálja. A helyzet az, Magnust szeretik a nők. És ő is szereti a nőket. – Nem tudom – felelem a kávémat bámulva. – Talán. – És van valami sejtésed, hogy kivel csalhat meg? – Talán. – Hát akkor mire vársz? – Violet felvillanyozódik. – Vond kérdőre! Beszéltél a vőlegényeddel? Vagy azzal a nővel? – Magnus Bruges-ben van, a legénybúcsúján. Nem tudok beszélni vele. A nő pedig… – Elhallgatok. – Nem. Nem lehet. Mi van, ha tévedek? Mi van, ha ártatlan? – Biztos vagy benne, hogy a legénybúcsúján van? – kérdezi Violet felvonva a szemöldökét, aztán elvigyorodik. – Csak vicceltem. – Megböki a karomat. – Biztosan ott van. Figyelj, most mennem kell csomagolni. Remélem, minden rendbe jön. Add át üdvözletemet Samnek! Ahogy kivonul a kávéházból, legalább hat férfi fordul utána. Biztos vagyok benne, ha Magnus itt lenne, ő is ugyanezt tenné. Néhány percig komoran bámulom tovább a kávémat. Miért tanácsolja mindenki, vonjam kérdőre Magnust? Hogy vállaljam fel a konfliktusokat? Hogy öntsek tiszta vizet a pohárba? Meg szoktam tenni. Sokszor megteszem. De akkor sem állíthatok be Magnus legénybúcsújára, és nem vádolhatom meg Lucindát csak úgy. Előbb bizonyítékok kellenek. Tények. Egy névtelen SMS még nem bizonyíték. A telefonom Beyoncé dalát kezdi csilingelni; összerezzenek. Lehet, hogy Sam… Nem. Ismeretlen Szám. De vajon melyik Ismeretlen Szám? Iszom egy korty kávét, majd nagy levegőt veszek, és a fülemhez emelem a telefont. – Tessék, Poppy Wyatt. – Jó napot, Poppy. A nevem Brenda Fairfax. A Berrow Hotelből telefonálok. Néhány napig szabadságon voltam, ettől függetlenül, természetesen, azonnal fel kellett volna hívnom. Elnézését kérem. Mrs. Fairfax. Végre felbukkant. Majdnem kitör belőlem a nevetés. Mit nem adtam volna pár nappal ezelőtt, hogy végre meghalljam a hangját. De most már lényegtelen. Visszakaptam a gyűrűt. Nem számít. Egyáltalán, miért hívott föl? Mondtam a concierge-nek, hogy a gyűrű előkerült. Az ügy lezárult. – Nem kell szabadkoznia… – Már hogyne kellene! Micsoda szörnyű kavarodás! – Zavartnak tűnik a hangja. Lehet, hogy a concierge alaposan rápirított. Talán ő mondta neki, hogy hívjon fel és kérjen bocsánatot. – Semmi probléma. Kicsit megijedtem, de most már minden rendben van. – Ráadásul ilyen értékes gyűrű! – Semmi gond – nyugtatom. – Nem történt semmi baj. – De még mindig nem értem! Az egyik felszolgáló megtalálta a gyűrűt, és odaadta,

hogy helyezzem a széfbe. Így is kellett volna tennem. – Tényleg nem kell magyarázkodnia. – Őszintén megsajnálom. – Előfordul az ilyesmi. Tűzriadó volt, érthető, ha kicsit összezavarodott… – Nem! – vág közbe Mrs. Fairfax kissé sértetten. – Egyáltalán nem így történt. Mint mondtam, épp a széfbe akartam tenni, de akkor felbukkant egy másik hölgy, és azt állította, hogy a gyűrű az övé. Egy másik vendég a teadélutánról. – Másik vendég? – kérdezem némi zavart hallgatás után. – Igen! Azt mondta, az ő jegygyűrűje, és égen-földön kereste. Nagyon hihetően adta elő. A felszolgáló megerősítette, hogy valóban az ön asztalánál ült. Így hát odaadtam neki. Hogy jöttem volna ahhoz, hogy kétségbe vonjam a szavát? Megdörgölöm a szememet, nem akarok hinni a fülemnek. – Azt mondja, valaki elvitte a gyűrűmet? És azt állította, az övé? – Igen! Erősködött, hogy a gyűrű az övé. Azonnal fel is húzta, és tökéletesen illett az ujjára. Nagyon szépen mutatott rajta, ha már itt tartunk. A szabályzat szerint persze meg kellett volna kérnem, bizonyítsa valamivel, ő a gyűrű tulajdonosa, de nem voltunk elég határozottak. Nem akartunk további kellemetlenségeket okozni a sajnálatos események… – Mrs. Fairfax. – Félbeszakítom. Tökéletesen hidegen hagy, mit ír elő ilyen esetekre a szabályzatuk. – Hadd kérdezzek valamit… a hölgynek, aki a gyűrűt elvitte, egészen véletlenül nem hosszú, sötétbarna haja volt? Nem viselt gyémántokkal kirakott hajpántot? – De igen. Hosszú, sötétbarna haj, gyémántos hajpánt, ahogy mondja, és csodaszép narancssárga ruha. Hitetlenkedve hunyom le a szememet. Lucinda. Lucinda volt az. Nem akadt a táskája bélésébe. Szándékosan tette el. Tudta, mennyire be vagyok pánikolva. Tudta, milyen fontos nekem. Mégis elvette, és azt hazudta, az övé. Isten tudja csak, miért. Egy ér lüktetni kezd a fejemben, miközben elköszönök Mrs. Fairfaxtől. Felgyorsul a pulzusom, a kezem ökölbe szorul. Ami sok, az sok. Arra talán nincs elég bizonyítékom, hogy lefekszik Magnusszal, ezt akkor sem hagyom annyiban. Felelősségre vonom, méghozzá most azonnal. Fogalmam sincs, Lucinda mit csinál ma. Napok óta nem kaptam tőle sem e-mailt, sem SMS-t, ami elég szokatlan. Remegő kézzel írok neki üzenetet. Szia Lucinda! Mi a helyzet? Hogy állsz a szervezéssel? Segíthetek valamiben? Poppy.

Szinte azonnal érkezik a válasz: Itthon végzem az utolsó simításokat. Ne aggódj, megoldom egyedül. Lucinda

Lucinda Battersea-ben lakik. Taxival húsz percre innen. Nem fogok időt hagyni neki, hogy kitaláljon valami mesét. A meglepetés erejével csapok le. Leintek egy taxit, bemondom a címet, aztán hátradőlök, és próbálom megőrizni a hidegvéremet, de minél tovább gondolkodom, annál érthetetlenebbnek tartom. Lucinda elvette a gyűrűmet. Ez azt jelenti, tolvaj? Lemásoltatta, és eladta az eredetit? Kétkedve vizsgálgatom a gyűrűmet. Biztos, hogy ez az igazi? Vagy tényleg csak segíteni akart? Megfeledkezett róla? Lehet, hogy nem kellene

azonnal a legrosszabbra gondolnom… Nem, Poppy. Ez nem volt véletlen. A háza elé érkezem; egy farmernadrágos srác éppen nyitja az ajtót. Gyorsan besurranok mögötte, és gyalog szaladok fel a harmadikra, Lucinda lakásához. Így tényleg figyelmeztetés nélkül fogok betoppanni. Lehet, hogy a gyűrűvel az ujján nyit ajtót, talán más ékszerek is lesznek rajta, amiket gyanútlan barátnőktől zsákmányolt. De az is lehet, hogy senki sincs itthon, mert Lucinda valójában Bruges-ben van. Vagy Magnus nyit ajtót félmeztelenül, lepedővel a derekán… Uramisten. Állítsd le magad, Poppy. Kettőt koppantok az ajtón, mintha kézbesítő lennék, és úgy tűnik, be is jön a trükk, mert azonnal kinyitja. Ingerülten magyaráz valamit a fülére szorított telefonba, de amint meglát, torkára forr a szó, és döbbenten eltátja a száját. Én sem szólalok meg. Némán bámulok rá. Lucinda háta mögött az előszobában jókora bőrönd, a másik kezében pedig az útlevelét tartja. – Minél előbb – válaszolja valakinek a telefonba. – Négyes terminál. Köszönöm. – Lerakja, majd felemeli a fejét, és kihívóan a szemembe néz. Lázasan kutatok a fejemben valami frappáns és gúnyos nyitómondat után, de a bennem lakó ötéves kislány megelőz. – Elloptad a gyűrűmet! – Alighogy kimondom, az arcom kipirul, ami csak tovább fokozza a hatást. Esetleg a nagyobb nyomaték kedvéért toppanthatnék is a lábammal. – Ó, az Isten szerelmére. – Lucinda rosszallóan elhúzza a száját, mintha lopással vádolni az esküvőszervezőt rendkívül illetlen volna. – Visszakaptad, nem? – De elvetted! – Belépek a lakásba, noha nem hívott be, és önkéntelenül körülnézek. Soha nem jártam még Lucindánál. Pazar lakás, egyértelműen látszik a lakberendező keze, de kissé túlzsúfolt, minden vízszintes felületen borospoharak trónolnak. Nem csoda, hogy mindig szállodákban akar találkozni. – Nézd, Poppy – mondja ellenségesen. – El kell intéznem valamit, rendben? Ha azért jöttél, hogy sértegessél, akkor az lesz a legjobb, ha azonnal sarkon fordulsz, és elmész. Tessék? Kettőnk közül nem én vagyok az, aki rosszat tett. Ő lopta el a felbecsülhetetlen értékű gyűrűmet, ő hazudta azt, hogy az övé. Hogy van pofája úgy tenni, mintha én lennék a hibás, amiért egyáltalán szóba merem hozni? – Nos, ha ez minden, akkor… – Álljunk csak meg egy szóra. – Magamat is meglepem erélyes hangommal. – Nem ez minden. Tudni akarom, miért vetted magadhoz a gyűrűmet. El akartad adni? Pénzre volt szükséged? – Nem, nem a pénz miatt. – Rám mered. – Tényleg tudni akarod, miért vettem el, Miss Poppy? Mert az a gyűrű nekem járt volna. – Neked? Ezt meg… Képtelen vagyok befejezni a mondatot. – Tudod, Magnusszal régen szeretők voltunk. – Mellékesen ejti el az információt, mintha csak egy doboz gyufát dobna az asztalra. – Micsoda? Nem! Nem tudtam! Ezt nekem senki sem mondta! El is jegyeztétek

egymást? Sokkos állapotba kerülök. Magnus Lucindával járt? Magnusnak már volt menyasszonya? Soha nem említette, azt pedig végképp nem, hogy Lucinda volt az. Miért nem tudok erről? Mi folyik itt? – Nem, nem jegyzett el – feleli vonakodva, majd gyilkos pillantást lövell felém. – De el kellett volna jegyeznie. Megkérte a kezemet. Azzal a gyűrűvel. Fájdalmas nyilallást érzek. Magnus másnak is megkérte a kezét az én gyűrűmmel? A mi gyűrűnkkel? Legszívesebben sarkon fordulnék, befognám a fülemet, és elmenekülnék… de nem tehetem. Most már a végére kell járnom. Ki kell derítenem, mi folyik itt. – Nem értem. Azt mondtad, el kellett volna jegyeznie. Mi történt? – Meggondolta magát, az történt – fröcsögi. – A rohadt gyávája! – Uramisten. De mikor? Már az esküvőt terveztétek? Lelépett valaki mással? – Elborzadok a gondolatra. – Csak nem az oltár előtt hagyott faképnél? Lucinda behunyja a szemét, talán újra végigpörgeti fejében az eseményeket. Amikor ismét kinyitja, engesztelhetetlen düh csillog a tekintetében. – Sokkal rosszabb. A rohadt gyávája lánykérés közben gondolta meg magát. – Tessék? – Értetlenül nézek rá. – Hogyhogy lánykérés közben… – Síelni voltunk, két évvel ezelőtt. – Elkomorodik az emlékek hatására. – Nem voltam naiv, tudtam, magával hozta a családi gyűrűt. Tudtam, meg fog kérni. Egyik este megvacsoráztunk, aztán visszamentünk a faházba. Égett a tűz a kandallóban. Letérdelt elém a szőnyegre, és elővette azt a kis dobozt. Kinyitotta, és ott ragyogott benne az a csodálatos, antik smaragdgyűrű. Lucinda elhallgat, sípolva kapkodja a levegőt. Megnyikkanni sem merek. – Megfogta a kezemet, és így szólt: „Lucinda, drágám, leszel a…” – Ismét nagy levegőt vesz, alig bírja folytatni. – És már nyitottam a számat, hogy igent mondjak! Annyira boldog voltam. Csak azt vártam, hogy befejezze a mondatot. De akkor elhallgatott. Izzadni kezdett. Majd felállt, és azt mondta: „Bocsi. Nekem ez nem megy. Ne haragudj, Lucinda.” Magnus nem kérte meg a kezét. Az utolsó pillanatban visszatáncolt. Hitetlenkedve bámulok Lucindára, majdnem elnevetem magam. – És te mit mondtál erre? – Rákiabáltam: „Mi nem megy, te barom? Hiszen meg se kértél, bazmeg!” De erre már nem tudott mit mondani. Becsukta a dobozt, és elrakta a gyűrűt. Ennyi történt. – Sajnálom – mondom sután. – Ez tényleg borzalmas. – Annyira retteg az elkötelezettségtől, hogy még egy kibaszott lánykéréstől is halálra rémül! Hogyhogy ezt nem látta előre? – Lucinda most már szabályosan őrjöng, de nem tudom hibáztatni érte. – Akkor hogy a pokolba vállalhattad el az esküvője szervezését? – kérdezem értetlenül. – Ez nem olyan, mintha nap, nap után az orrod alá dörgölné? – Ez volt a legkevesebb, amit tehetett értem – fordul felém dühödtem – Munkára volt szükségem. Bár kezdem úgy gondolni, pályát tévesztettem. Ez az esküvőszervezés rémálom. Nem csoda, hogy Lucinda egész idő alatt olyan rossz passzban volt. Nem csoda, hogy olyan agresszívan viselkedett velem. Ha sejtettem volna, hogy Magnus régi szeretője…

– Nem akartam megtartani a gyűrűt – teszi hozzá mogorván. – Csak rád akartam ijeszteni. – Az sikerült, mondhatom. Nem hiszem el, hogy beengedtem ezt a nőt az életembe, megbíztam benne, megbeszéltem vele minden félelmemet és reményemet az esküvőmmel kapcsolatban… erre most kiderül, Magnus exe. Hogy tehette ezt velem Magnus? Hogy gondolhatta, hogy ez működni fog? Szinte hályog hullik le a szememről. Mintha végre tisztán látnék. És a legfontosabb kérdést még fel sem tettem. – Az a sejtésem támadt, hogy lefeküdtél Magnusszal – bukik ki belőlem. – Mármint nem régen, amikor együtt voltatok. Hanem mostanában. A múlt héten. Csönd. Rápillantok, azt remélem, heves tiltakozásba kezd. De amikor a szemébe nézek, elfordítja a fejét. – Lucinda? Felkapja a bőröndjét, és az ajtó felé húzza. – Elutazom. Elegem van ebből. Megérdemlek egy kis kikapcsolódást. Tele a hócipőm az esküvőkkel, soha többé hallani sem akarok… – Lucinda? – Jól van már, az istenért! – fakad ki türelmetlenül. – Lehet, hogy lefeküdtem vele egyszer-kétszer a régi idők emlékére. Ha nem tudod rövid pórázon tartani, ne menj hozzá. – Megcsörren a telefonja, felveszi. – Halló? Igen. Megyek. Elnézést. – Kiterel a lakásból, becsapja az ajtót, és bezárja. – Nem mehetsz így el! – Egész testemben remegek. – El kell mondanod, mi történt! – Mit akarsz tőlem? – Égnek emeli a karját. – Megesik az ilyesmi. Nem akartam, hogy megtudd, de így alakult. – A lifthez gurítja a bőröndöt. – Ja, és még valami. Ha azt hiszed, mi voltunk az egyetlenek, akiknek a kedvéért Magnus kivette azt a gyűrűt a széfből, hát nagyon tévedsz. Mi csak a névsor végén kullogunk, drágám. – Micsoda?– Felgyorsul a pulzusom. – Miféle névsor? Lucinda, várj! Miről beszélsz? – Hármat találhatsz, Poppy. De ez már a te problémád. A virágokat elintéztem, meg a szertartásrendet, a mandulát, és a kurva… desszertes kanalakat. – Megnyomja a gombot, a lift ajtaja bezáródik. – A többit neked kell megoldanod.

TIZENNÉGY

Miután Lucinda elment, még legalább három percig dermedten állok a lépcsőházban. Sokkos állapotba kerültem. Aztán lassan magamhoz térek. Leballagok a lépcsőn. Amint kilépek az épületből, kikapcsolom a telefonomat. Nem akarom, hogy bármi elterelje a figyelmemet. Gondolkodnom kell. Egyedül. Ahogy Lucinda mondta, ezt nekem kell megoldanom. Elindulok a járdán, nem nézem, melyik irányba. Kavarognak a gondolataim. Végigveszem a tényeket, a feltevéseket, a spekulációkat, majd visszatérek a tényekhez. De miközben lépkedek, gondolataim lassan a helyükre kerülnek. Megerősödik ben-

nem az elhatározás. Van egy tervem. Nem tudom, minek köszönhetem hirtelen elszántságomat: talán Lucinda paprikázott fel, de az is lehet, hogy csak megelégeltem a konfliktuskerülést és az állandó görcsös remegést a gyomromban. Most már akkor is kiderítem az igazságot. Szembenézek a valósággal. A legfurcsább, hogy közben hallom Sam hangját, amint biztat, bátorít, és azt mondogatja, képes vagyok rá. Mintha folyamatosan buzdítana, pedig nincs is itt. És ettől erősebbnek érzem magam. Úgy érzem, képes vagyok rá. Íme, az Új Poppy! A Battersea Rise sarkán már készen állok. Előveszem a telefont, bekapcsolom, és anélkül hogy akár egyetlen új üzenetet elolvasnék, felhívom Magnust. Természetesen nem veszi föl, de számítottam rá. – Szia, Magnus – szólok bele, amilyen ridegen és hivatalosan csak tudok. – Kérlek, hívj vissza minél előbb. Beszélnünk kell. Oké. Rendben. Ez jó volt. Rövid, metsző hangú üzenet. Ebből érteni fog. Jól van, most rakd le. Rakd le, Poppy! De képtelen vagyok. A kezemet mintha a telefonhoz forrasztották volna. Elgyengülök, pedig nem is Magnus van a vonal másik végén, csak a hangpostája. Beszélni akarok. Hallani akarom a hangját. Azt akarom, tudja, mennyire megbántott. – Mert… hallottam egy s mást – folytatom. – Beszéltem a kis barátnőddel, Lucindával. – Dühösen megnyomom a nevét. – És amit mesélt, az kissé megdöbbentett, finoman szólva, ezért szeretnék veled minél előbb beszélni. Mert hacsak nincs valami ragyogó magyarázatod… amit erősen kétlek, hiszen akkor Lucinda hazudott. A lényeg az, hogy valaki hazudik, Magnus. Vagy ő, vagy… Bííp. A francba, ennyi fért a hangpostára. Magamat átkozva ismét kikapcsolom a telefont. Ennyit a rövid, metsző hangú üzenetről. Ennyit az Új Poppyról. Ez egyáltalán nem úgy sült el, ahogy terveztem. Mindegy, nem számít. Legalább felhívtam. Legalább nem ültem fülemre szorított kézzel úgy téve, mintha semmiről sem tudnék. Most pedig jöjjön a következő napirendi pont. A járda szélére lépek, felemelem a kezemet, és leintek egy taxit. – Jó napot, Hampsteadbe legyen szíves – mondom a sofőrnek. Tudom, Wanda ma otthon van, mert azt mondta, készülnie kell valami esti rádióműsorra. És valóban. Amikor a taxi megáll a ház előtt, hallom az ablakokon kiszűrődő zenét. Fogalmam sincs, Antony is itthon van-e, de nem érdekel. Mindkettőjükre tartozik, amit mondani akarok. Remegő lábakkal közeledem a házhoz, akárcsak néhány nappal ezelőtt azon az estén – de ez most más. Most jó értelemben remegek. A bennem lüktető adrenalintól. – Poppy! – Wanda széles mosollyal nyit ajtót. – Micsoda kellemes meglepetés! – Megpuszilja az arcomat. – Csak beugrottál kicsit, vagy van valami… – Beszélnünk kell. Pillanatnyi csönd telepszik ránk. Azonnal felfogja, nem cseverészni jöttem. – Értem. Hát akkor, kerülj beljebb! – Újra elmosolyodik, de látom a szeme és a szája körül futó ráncokon, hogy ideges. Wandának nagyon kifejező az arca; angolrózsaszín bőre érzékeny, mint a selyempapír, és a ráncok az arcán hűen tükrözik a hangulatát. Gondolom, ez történik az emberrel, ha nem botoxol, nem sminkeli magát, és

nem jár szoláriumba. Élénk marad a mimikája. – Feltegyek egy kávét? – Igen, miért is ne? – Követem a konyhába, ahol nagyjából tízszer akkora rendetlenség uralkodik, mint amikor itt laktam Magnusnál. Önkéntelenül is elfintorodom, valami bűzlik – valószínűleg az a csokor virág, ami papírba csomagolva rohad a pulton. A mosogatóban férfi félcipő trónol egy hajkefe társaságában, a székeken irattartó mappák tornyosulnak. – Áh. – Wanda bizonytalanul legyint a karjával, mint aki abban reménykedik, valamelyik szék varázslatos módon szabaddá válik. – Éppen szortírozunk. Mennyi ideig és milyen mélységben érdemes megőrizni a feljegyzéseket meg a dokumentumokat? Ez itt a kérdés. Egy héttel – egy örökkévalósággal – ezelőtt valószínűleg próbáltam volna valami okosat mondani a feljegyzésekről meg a dokumentumokról. Most azonban egyenesen a szemébe nézek, és kertelés nélkül így szólok: – Van valami, amit szeretnék veled megbeszélni. – Most végre ahhoz is van merszem, hogy visszategezzem. – Persze – mondja Wanda némi habozás után. – Ülj le. Felkap néhány irattartót az egyik székről, papírba csomagolt hal bukkan elő alóluk. Oké. Szóval innen jön a bűz. – Hát itt van! Hihetetlen. – Összevonja a szemöldökét, tétovázik kicsit, majd viszszateszi a mappákat a halra. – Menjünk be a nappaliba. Leülök a hepehupás kanapéra, Wanda pedig odahúz egy antik széket, és leül közvetlenül velem szembe. A kandallóból áradó füst, a dohos perzsaszőnyegek és a potpourri szagának egyvelege mellbevágó. Aranyszínű fénysugarak szűrődnek át a festett üveg ablaktáblákon. Ez a szoba annyira jellemző Tavishékre. Annyira jellemző Wandára. Szokásos nyílt, őszinte testtartását veszi föl. Két térde néhány arasznyira egymástól, dirndliszoknyája a bokájáig ér, arcát hennával festett göndör fürtjei keretezik. – Magnus… – kezdek bele, de rögtön meg is torpanok. – Igen? – Magnus… Ismét elhallgatok. Egyikünk sem szólal meg. Ez az asszony nagyon fontos szerepet játszik az életemben, mégis alig ismerem. Kapcsolatunk eddig tökéletesen civilizált és távolságtartó volt, kizárólag érdektelenségekről beszélgettünk. Most viszont arra készülök, hogy átlépjek ezen a formális viszonyon. Csak azt nem tudom, hol kezdjem. Szavak keringenek a fejemben, meganynyi zümmögő légyként. El kell kapnom közülük egyet. – Hány lánynak kérte már meg Magnus a kezét? – Nem ezzel akartam kezdeni, de végül is mindegy. Wandát váratlanul éri a kérdésem. – Poppy! – Nagyot nyel. – Jó ég! Szerintem Magnus… Az a helyzet… – Megdörgöli az arcát, és észreveszem, hogy piszkos a körme. – Magnus Bruges-ben van. Nem tudom őt elérni. Ezért jöttem el hozzád. – Értem. – Wanda arckifejezése egyre gyászosabb. – Lucinda azt mondta, hosszú a lista, és mi a végén kullogunk. Magnus sosem tett említést róla. Egy szóval sem mondta, hogy ő és Lucinda ilyen szoros kapcsolatban voltak. Senki sem szólt róla. – Képtelen vagyok leplezni neheztelésemet.

– Poppy. Nem szabad… – Wanda kétségbeesetten keresi a szavakat. – Magnus nagyon, nagyon szeret téged, emiatt igazán nem kellene… aggódnod. Nagyon bájos teremtés vagy. Próbál kedves lenni, mégis kiráz a hideg a szavaitól. „Bájos teremtés?” Mit akar ezzel mondani? Arra céloz, ostoba vagyok, de jól nézek ki? Ki kell mondanom. Muszáj. Most vagy soha. Hajrá, Poppy. – Wanda, alacsonyabb rendűnek érzem magam a jelenlétedben – hadarom. – Tényleg alacsonyabb rendűnek tartasz, vagy csak képzelődöm? Megtettem. El sem hiszem, hogy hangosan kimondtam. – Tessék? – Wanda szeme elkerekedik. Eddig észre sem vettem, milyen gyönyörű zöld szeme van. Meglepődöm, mennyire meghökken, de most már nem visszakozhatok. – Kisebbrendűségi érzésem van, amikor itt vagyok. Mindig. És kíváncsi voltam, vajon tényleg értéktelenebbnek tartotok-e, vagy csak… Wanda két kézzel a hajába túr. Talál benne egy ceruzát, szórakozottan kihúzza, és az asztalra helyezi. – Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér egy ital – mondja végül. Feltápászkodik a székről, a bárszekrényhez lép, két poharat vesz elő, és whiskyt tölt. Az egyiket nekem adja, a másikat pedig meghúzza. – Erre nem számítottam. – Elnézést. – Azonnal bűntudatom támad. – Nem! – Felemeli a kezét. – Dehogy! Kedvesem! Nem kell elnézést kérned, amiért bona fide kimondtad, hogyan értékeled a szituációt, akár téves a percepciód, akár nem. Halvány fogalmam sincs, miről beszél, de azt hiszem, igyekszik kedves lenni hozzám. – Nekem kell elnézést kérnem – folytatja –, ha valaha is kényelmetlenül vagy „alacsonyabb rendűnek” érezted magad. Bár ez annyira nevetséges feltételezés, hogy nem is tudom… – Elhallgat. Tanácstalannak tűnik. – Poppy, tényleg nem értem. Elárulnád, mi keltette benned ezt a benyomást? – Itt mindenki olyan intelligens. – Zavartan megvonom a vállamat. – Folyóiratokban publikáltok, én pedig nem. Wanda hüledezve mered rám. – De hát miért kellene neked is folyóiratokban publikálnod? – Mert… – Megdörgölöm az orromat. – Nem tudom. Nem csak erről van szó. Hanem… az olyanokról, hogy nem tudom, hogyan ejtik Proust nevét. Wanda még jobban meghökken. – De hiszen tökéletesen ejtetted. – Jó, persze, most már tudom, hogy kell ejteni. De akkor nem tudtam. Amikor először találkoztunk, mindent rosszul csináltam, Antony pedig azt mondta a fizikoterápia diplomámra, hogy „mókás”, és én majd elsüllyedtem szégyenemben… – Elhallgatok, hirtelen gombóc gyűlik a torkomba. – Áh. – Felismerés csillan Wanda szemében. – Antonyt sosem szabad komolyan venni. Magnus nem figyelmeztetett? A humorérzéke kissé… hogy is mondjam… „szokatlan”. Össze se tudnám számolni, hány barátunkat bántotta már meg. – Tekintetét egy pillanatra a mennyezetre emeli. – De a zord stílus érző szívet takar, te is rájössz, ha jobban megismered.

Képtelen vagyok válaszolni, ezért inkább kortyolok a whiskyből. Szinte sosem iszom whiskyt, de ez most nagyon jólesik. Felnézve Wanda fürkésző tekintetével találkozom. – Poppy, senkiről nem szokásunk áradozni. De hidd el, Antony legalább olyan nagyra becsül téged, mint én. Nagyon le lenne sújtva, ha hallaná, mi aggaszt téged. – És akkor mi volt az a veszekedés a templomban? – szegezem neki a kérdést dühösen, mielőtt meggondolhatnám magamat. Mintha pofon vágtam volna, az arca megrándul. – Szóval hallottad. Ne haragudj. Nem tudtam. – Iszik még egy kis whiskyt, látom, kínosan érinti a dolog. Hirtelen elegem van az udvariaskodásból meg a mellébeszélésből. A lényegre akarok térni. – Oké. – Az asztalra tolom a poharat. – Azért vagyok itt, mert kiderült, Magnus lefekszik Lucindával. Ezért le fogom fújni az esküvőt. Szóval nyugodtan lehetsz őszinte, és elmondhatod, mennyire utáltok kezdettől fogva. – Lucindával? – Wanda a szája elé kapja a kezét. Magán kívül van a döbbenettől. – Ó, Magnus! Rossz fiú, nagyon, nagyon rossz fiú! Mikor nő be végre a feje lágya? – Sikerült teljesen kiborítanom ezzel a hírrel. – Poppy, annyira sajnálom. Magnus… mit is mondhatnék? Megvannak a maga gyengeségei. – Ez azt jelenti… sejtetted, hogy ez fog történni? – bámulok Wandára. – Korábban is előfordult? – Féltem, hogy valami ostobaságot tesz – mondja Wanda némi hallgatás után. – Attól tartok, bármit örökölt is tőlünk Magnus, a hűség képessége nem volt köztük. Ezért aggódtunk annyira az esküvő miatt. Magnus világéletében egyik romantikus kapcsolatból ugrott a másikba, aztán hol visszatáncolt, hol újra meggondolta magát, mindenkinek felkavarta az életét… – Szóval nem ez az első alkalom. – Bizonyos értelemben nem. – Kényelmetlenül fészkelődik. – Bár a templomig még egyszer sem jutottunk el. Három menyasszonya volt eddig, és ha jól tudom, Lucinda is kvázi annak nevezhető. Ezért amikor bejelentette, megint eljegyzett egy lányt, akit alig ismerünk, nem bontottunk pezsgőt örömünkben. – Egyenesen a szemembe néz. – Igazad van. A templomban valóban megpróbáltuk lebeszélni, talán kissé vehemensebben a kelleténél. Úgy gondoltuk, jobb lenne, ha várnátok még egy évet, hogy jobban megismerjétek egymást. Nem akartuk, hogy téged is megsebezzen a fiunk ostobasága. Szédülök. Fogalmam sem volt róla, hogy Magnus másnak is megkérte a kezét. Arról meg végképp nem, hogy Lucindát is beleértve négy különböző lánynak (vagy három és félnek). Hogyan lehetséges ez? Az én hibám? Kérdeztem valaha a múltjáról? Igen. Igen! Hogyne kérdeztem volna! Bevillan az emlékkép. Az ágyban feküdtünk, miután kínai étteremben vacsoráztunk. A régi szerelmeinkről meséltünk egymásnak. Oké, nem számoltam be mindenről,94 de nem felejtettem ki négy korábbi vőlegényt. Magnus viszont egy szóval sem említette. Egyetlen árva szóval sem. De rajtam kívül mindenki tudta. Így már természetesen érthető az a sok furcsa pillantás és epés megjegyzés Antony, illetve Wanda részéről. Milyen paranoiás voltam! Bebeszéltem magamnak, 94

Senkinek sem kell tudnia arról a szőke srácról a gólyabálon.

hogy azt akarják értésemre adni, mennyire hitványnak tartanak. – Azt hittem, utáltok – mondom szinte magamnak. – Meg dühösek vagytok rám, amiért nálam van a családi gyűrű. Azt gondoljátok… nem vagyok méltó rá. – Nem vagy méltó rá? – Wanda elborzad. – Honnan vetted ezeket a sületlenségeket? – Akkor mégis mi volt a probléma? – Érzem, ismét felszakad bennem a régi seb. – Tudom, nem örültetek az esküvőnek, ne is próbálj úgy tenni. Wanda egy másodpercig habozik, majd így szól: – Lehetek teljesen őszinte? – Igen – felelem határozottan. – Kérlek. – Hát legyen. – Wanda felsóhajt. – Magnus olyan sokszor vette ki a családi gyűrűt abból a banktrezorból, hogy Antonyval saját külön bejáratú elméletet alakítottunk ki. – Vagyis? – A családi gyűrű túl egyszerű. – Széttárja a karját. – Nem kell hozzá gondolkodni. Eszébe jut, és előrántja. Az elméletünk szerint, ha egyszer tényleg el akarja kötelezni magát valaki mellett, akkor majd választ egy másik jegygyűrűt. Valami olyat, amihez gondolkodni is kell. Talán a menyasszonnyal közösen választja ki. – Szomorúan elmosolyodik. – Ezért amikor megtudtuk, már megint a családi gyűrűt húzta elő… megszólaltak a vészcsengők a fejünkben. – Ó, értem. Megforgatom az ékszert az ujjamon. Egyszerre nehéznek és idomtalannak látom. Azt hittem, egy családi gyűrű különleges. Azt hittem, ez azt jelenti, Magnus még inkább elkötelezi magát mellettem. De most már én is úgy tekintek rá, mint Wanda. Könnyű, gondolkodást nem igénylő választás. Elképesztő, hogy minden, amit gondoltam, a feje tetejére állt. Hihetetlen, hogy tudtam ennyire félreértelmezni mindent. – Ami azt illeti – szólal meg Wanda leverten. – Nagyon sajnálom, hogy így alakult. Nagyon bájos teremtés vagy, Poppy. Vicces lány. Nagyon örültem volna, ha te leszel a menyem. Várom, mikor áll fel a szőr a karomon a „vicces lány” hallatán… de hiába. Mióta ismerem Wandát, most először vagyok képes a helyükön kezelni a szavait. Amikor azt mondja, „vicces”, az nem azt jelenti, „ostoba és alacsonyabb rendű”. Tényleg úgy érti, „vicces”. – Én is sajnálom – felelem, és ez az igazság. Szomorú vagyok. Mindketten tudjuk, hogy vége. Azt hittem, Magnus tökéletes, és csak a szüleivel lesznek problémáim. Most úgy érzem, éppen fordítva van. Wanda nagyszerű ember; ellentétben a fiával. – Tessék. – Lehúzom a gyűrűt, és odaadom neki. – Poppy! – Meghökkenve néz rám. – Biztos… – Vége. Nem akarom tovább viselni. Hozzátok tartozik. Őszintén megvallva, sosem éreztem igazán a magaménak. – Fogom a táskámat, és felállok. – Most mennem kell. – De… – Wanda zaklatottan felpattan. – Ne siesd el, kérlek. Magnusszal beszéltél? – Még nem. De lényegtelen. Nincs tovább. Ezzel nagyjából vége is a beszélgetésünknek. Wanda kikísér az ajtóhoz, búcsúzóul megszorítja a kezemet, mire hirtelen elönt a szeretet iránta. Még az is lehet, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. Talán Magnust elveszítem, de megnyerem Wandát. A vastag faajtó becsukódik, én pedig elverekszem magam az elburjánzott rodo-

dendronok között futó ösvényen a kapuhoz. Arra számítok, hogy kitör belőlem a zokogás. Tökéletes vőlegényem mégsem olyan tökéletes. Hazug, hűtlen, gyáva mocsok. Lefújom az esküvőt. A testvéreim mégsem fognak az oltárhoz vezetni. Magamba kellene zuhannom. De lefelé ballagva a dombról, nem érzek mást, csak furcsa fásultságot. Képtelen lennék felülni a metróra. Taxira már nincs pénzem. Inkább célba veszek egy félreeső padot, ahová odasüt a nap, és egy ideig üveges tekintettel bámulok a semmibe. Vaktában cikáznak a fejemben a gondolatok, összevissza pattognak, mintha súlytalanok lennének. Erről ennyit… Vajon el tudom adni az esküvői ruhámat?… Gondolhattam volna, hogy túl szép, hogy igaz legyen… Szólnom kell a tiszteletesnek… Azt hiszem, Toby és Tom sosem kedvelték Magnust, bár nem vallották be… Vajon Magnus szeretett egyáltalán valaha? Végül felsóhajtok, és bekapcsolom a telefonomat. Vissza kell térnem a valóságba. A képernyő villogni kezd a beérkező üzenetektől. Legalább tíz SMS, mindegyik Samtől, és egy pillanatra az az abszurd gondolatom támad, biztosan gondolatolvasó, és tudja… De amint rákattintok az elsőre, azonnal rájövök, milyen ostoba vagyok. Természetesen nem a magánéletemre kíváncsi. Szigorúan üzleti ügyben keres. Poppy, ott van? Ez hihetetlen. A fájl a számítógépen. Benne az összes hangüzenet. Ez mindent bebizonyít. Van kedve beszélgetni egy kicsit? Hívjon fel, ha tud. Elszabadult a pokol idebent. Fejek hullanak. Délután sajtókonferencia, Vicks is beszélni akar magával. Poppy, szükségünk lenne a telefonra. Azonnal hívjon, amint tud.

Nem olvasom el a többit, inkább rányomok a Hívás gombra. A következő pillanatban kicsörög, és hirtelen összerándul a gyomrom az idegességtől. Fogalmam sincs, miért. – Helló, Poppy! Na végre! Poppy az. – Sam túláradó lelkesedéssel üdvözöl, a háttérből beszélgetés zsivaja szűrődik be. – Nagy ünneplés van. El sem tudja képzelni, mit jelent nekünk a maga kis felfedezése. – Nem az enyém – helyesbítek. – Violeté. – De ha maga nem fogadta volna Violet hívását, és nem találkozik vele… Vicks azt üzeni, szép munka volt! Meg akarja hívni egy italra. De nemcsak ő, mindenki. – Sam megrészegül az örömtől. – Megkapta az üzenetemet? Az informatikusok vetni akarnak egy pillantást a telefonra, hátha van még rajta valami. – Rendben. Oké. Beviszem az irodába. – Nem probléma? – kérdezi Sam aggodalmasan. – Nem akarom felborítani a napját. Mit csinál most? – Óh… semmit. Csak most fújtam le az esküvőmet. És a világ ostobájának érzem magamat. – Mert küldhetek érte egy biciklis… – Nem kell. – Mosolyt erőltetek az arcomra. – Semmi gond. Mindjárt ott vagyok.

TIZENÖT

Ezúttal gond nélkül bejutok az épületbe – kész fogadóbizottság vár a bejáratnál. Sam, Vicks, Robbie, Mark és még egy rakás ember, akit nem ismerek. Az üvegajtónál állnak, már nyújtják is a belépőkártyát, a kezemet szorongatják, és úton felfelé egymás szavába vágva magyaráznak. Csak fél füllel hallgatom őket. A helyzet nagy vonalakban a következő: a hangpostaüzenetek száz százalékig bizonyítják Sir Nicholas ártatlanságát. A cég több alkalmazottját is kérdőre vonták. Justin összeomlott, és gyakorlatilag mindent beismert. A vezetőség egy másik tagja, Phil Stanbridge is érintett, ami mindenkit sokkolt. Ed Extonnak nyoma veszett. Ügyvédek tárgyalnak egymással. Egyelőre nem tudni, lesz-e belőle büntetőjogi eljárás, de a lényeg, Sir Nicholas tisztázódott a korrupció vádja alól. Nagyon boldog. Sam is nagyon boldog. Az ITN már nem annyira, mert a szenzációs „korrupt kormánytanácsadó” hírből kevésbé szenzációs „céges belviszály megoldva” lett, ennek ellenére folyamatosan követik a fejleményeket, és úgy állítják be, mintha mindent ők derítettek volna ki. – Az egész céget megrengeti az eset – mondja Sam lelkesen, miközben az irodája felé tartunk a folyosón. – Újra fogja rajzolni a hatalmi pozíciókat. – Szóval maguk nyertek – jegyzem meg, mire megtorpan, és olyan boldog mosolylyal néz rám, amilyet még sohasem láttam az arcán. – Igen. Mi nyertünk. – Elindul, és bekísér az irodájába. – Itt van! A nap hőse. Poppy Wyatt! Két farmernadrágos pasas ugrik fel a kanapéról, kezet ráznak velem, és bemutatkoznak: Ted és Marco. – Szóval itt van az a híres telefon – mondja Marco. – Vethetek rá egy pillantást? – Természetesen. – A zsebembe nyúlok, előveszem a telefont, és átadom. Tanulmányozni kezdik, hol az egyik, hol a másik nyomogatja rajta a gombokat. Nincs több gyanús hangpostaüzenet rajta, akarom mondani. Higgyék el, szóltam volna. – Nem baj, ha ezt magunknál tartjuk? – kérdezi végül Marco. – Maguknál tartják? – Olyan döbbenten kérdezek vissza, hogy hátrahőköl. – Elnézést. Ez céges telefon, azért gondoltam… – Tétován elhallgat. – Már nem az – szól közbe Sam a homlokát ráncolva. – Poppynak adtam. Most már az övé. – Ó. – Marco a fogát szívja. Erre nem számított. – A helyzet az, hogy szeretnénk alaposan megvizsgálni. Eltarthat egy ideig. Utána persze visszakaphatja, de ki tudja, meddig tart, mire… – Segélykérőén pillant Samre. – Természetesen kap tőlünk másikat, a legújabb modellek közül, amilyet csak szeretne… – Így van – bólint Sam. – Bármilyen modellt. Pénz nem számít. – Elvigyorodik. – A létező legmodernebb telefont, ami csak kapható. Nem akarom a létező legmodernebb telefont, ami csak kapható. Ezt a telefont akarom. A mi telefonunkat. Biztonságba akarom helyezni, hogy ne babrálják holmi informatikusok. De… mit mondhatnék?

– Persze. – Elmosolyodom, bár a gyomromban enyhe szorítást érzek. – Vigyék nyugodtan. Ez csak egy telefon. – Ami az üzeneteit és a kontaktokat illeti… – Marco és Ted összenéznek. – Az üzeneteimre szükségem van. – Riadtan veszem észre, mennyire remeg a hangom. Mintha erőszakot tennének rajtam. De tehetetlen vagyok. Ésszerűtlen lenne, ha visszautasítanám a kérést. – Kinyomtathatjuk őket – derül fel Ted arca. – Ahhoz mit szól? Mindent kinyomtatunk, így megőrizheti őket. – Némelyik üzenet nekem szól – jegyzi meg Sam. – Igen, olyanok is vannak köztük – bólintok. – Tessék? – Marco előbb rám, majd Samre pillant. – Elnézést, ezt nem értem. Akkor most kinek a telefonja? – Az övé, de én használtam… – kezdem. – Mindketten használtuk – magyarázza Sam. – Közösen. – Közösen? – Marco és Ted szóhoz sem jut a döbbenettől. Majdnem elnevetem magamat az arckifejezésük láttán. – Soha nem hallottam még olyat, hogy két ember közösen használjon egy telefont – mondja Marco, amikor magához tér. – Nagyon bizarr. – Ez nekem is új. – Ted megborzong. – Még a barátnőmnek sem engedem, hogy hozzányúljon. – És… nem volt belőle probléma? – Marco kíváncsian néz ránk. – Akadtak nehéz pillanatok – ismeri el Sam, miközben felvonja a szemöldökét. – Igen, kétségkívül – bólintok. – De igazából másnak is csak javasolni tudom. – Én is. Egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia. – Sam rám vigyorog, én pedig önkéntelenül viszonzom a mosolyát. – O-oké. – Marco ezt úgy mondja, mint akinek csak most esett le, két elmeháborodottal van dolga. – Akkor megvizsgáljuk. Gyere, Ted. – Meddig fog tartani? – kérdezi Sam. Ted a homlokát ráncolja. – Igyekszünk. Talán egy óra. Kimennek, Sam pedig becsukja mögöttük az iroda ajtaját. Összenézünk: apró sebet veszek észre az arcán. Tegnap éjjel még nem volt ott. Tegnap éjjel. Egy szempillantás alatt ismét az erdőben vagyok. Állok a sötétben, érzem a talaj tőzegillatát, fülemben az éjszaka zörejei, Sam átölel a karjával, a szája… Nem. Hagyd abba, Poppy! Nem szabad. Felejtsd el, vagy… – Micsoda nap – szólalok meg végül, nehezen találva a megfelelő szavakat. – Maga mondta. – Sam a kanapé felé int, én szófogadóan leülök, de közben úgy érzem, mintha állásinterjúra érkeztem volna. – Hát. Egyedül maradtunk… Hogy érzi magát? Mi a helyzet a másik üggyel? – Semmi különös. – Szándékolt lazasággal rántom meg a vállamat. – Leszámítva azt, hogy lemondom az esküvőt. Alighogy kimondom, enyhe émelygés tör rám. Vajon hányszor fogom még elismételni ezeket a szavakat? Hányszor kell még magyarázkodnom miatta? Hogy fogom túlélni a következő néhány napot? Sam felszisszen. – Hm. Ez nem túl jó hír.

– Valóban nem. – Beszélt vele? – Wandával. Elmentem hozzá, és megkérdeztem: „Wanda, tényleg alacsonyabb rendűnek tartasz, vagy csak képzelődöm?”. – Nem mondja! – kiált fel Sam vidáman. – Szó szerint ezt mondtam. – Elnevetem magam, noha leginkább bőgni lenne kedvem. – Igazán büszke lehet rám. – Ez az, Poppy! – Felemeli a tenyerét, hogy csapjak bele. – Ehhez nem kevés bátorság kell. És mi volt a válasz? – Hogy csak képzelődtem – vallom be. – Wanda nagyon kedves hozzám. A fiával ellentétben. Néhány másodpercig egyikünk sem szólal meg. Olyan valószerűtlennek tűnik minden. Az esküvő lefújva. Kimondtam hangosan, tehát biztosan igaz. De semmivel sem tűnik valóságosabbnak, mintha azt mondanám, hogy földönkívüliek támadtak meg minket. – És most mik a tervei? – Sam rám néz, és én másik kérdést is felfedezni vélek a tekintetében. Hogy velünk mi lesz, vele és velem? – Nem tudom – válaszolom némi hallgatás után. Próbálok szavak nélkül felelni a kérdésére, de nem bízom a szememben, hogy egyértelműen közvetíti az üzenetet. Nem tudom, Sam megértené-e. Néhány másodpercnél tovább nem bírok ránézni, ezért gyorsan lehajtom a fejemet. – Azt hiszem, kis nyugalmat szeretnék. Nem lesz egyszerű a következő pár nap. – Igen, az biztos. – Tétovázik. – Kávét? Ma már annyi kávét ittam, hogy egész éjjel fent leszek… másfelől viszont nem bírom ezt a feszültséget. Képtelen vagyok bármit is leolvasni az arcáról. Azt sem tudom, én mit akarok. Két ember, akiket rövid időre egymás útjába sodort a sors, és most találkoznak egy hivatalos ügy miatt. Ennyi. Akkor miért rándul össze a gyomrom minden egyes alkalommal, amikor kinyitja a száját? Mi a fenét várok tőle? – Igen, egy kávé, az jó ötlet. Köszönöm. Van koffeinmentes? – Figyelem, ahogy babrál a Nespresso kávéfőzővel, próbálja bekapcsolni a tejhabosítót. Azt hiszem, mindkettőnknek jól jön ez a néhány másodpercnyi haladék. – Hagyja csak – szólalok meg végül, mert egyre frusztráltabban ütögeti a habosítót. – Jó lesz feketén is. – Nem szereti feketén. – Honnan tudja? – nevetek fel meglepetten. – Lucindának írta egy e-mailben. – Megfordul, ajka alig látható mosolyra húzódik. – Azt hiszi, csak maga tud kémkedni? – Jó memóriája van. Mire emlékszik még? Csönd. Tekintetünk találkozik, a szívem vad zakatolásba kezd. Sötétbarna szeme komoly és meleg. Minél tovább nézem, annál inkább úgy érzem, elmerülök benne. Ha ő is azt gondolja, amit én, akkor… Nem. Fejezd be, Poppy. Természetesen nem azt gondolja. Főleg hogy magam sem tudom, mit gondolok pontosan… – Hagyja csak a kávét. – Hirtelen felugrom a kanapéról. – Kimegyek, kicsit kiszellőztetem a fejem.

– Biztos? – kérdezi Sam meghökkenve. – Igen, nem akarom feltartani. – Kerülöm a pillantását, ahogy elmegyek mellette. – Amúgy is el kell intéznem néhány dolgot. Egy óra múlva visszajövök. Semmit nem akarok elintézni. Nincs hozzá kedvem. A jövőm vakvágányra került, és tudom, várnak rám feladatok, de e pillanatban képtelen vagyok szembenézni velük. Sam irodájától elsétálok a St. Paul-katedrálishoz. A lépcsőn napsütötte foltra ülök, nézem a turistákat, úgy teszek, mintha szabadságra mentem volna a saját életemből. Végül felállok, és visszaballagok az irodába. Sam telefonál, amikor belépek, biccent, és bocsánatkérő gesztussal mutat a telefonra. – Kopp-kopp! – Ted dugja be a fejét az ajtón. – Kész vagyunk. Három ember dolgozott rajta. – Belép, kezében jókora paksaméta A4-es papír. – Az egyetlen probléma, minden üzenetet külön lapra kellett nyomtatnunk. Mint a Háború és béke. – A mindenit. – Hitetlenkedve bámulom az óriási papírhalmazt. Lehetetlen, hogy ennyi üzenetet és e-mailt küldtem, hiszen alig néhány napja van nálam a telefon. – Tessék. – Ted komoly arccal az asztalra helyezi a lapokat, majd három kisebb kupacra osztja őket. – Az egyik informatikus menet közben szétválogatta őket. Ez itt Samé. A hivatalos e-mailek, kimenő, bejövő, piszkozatok, minden. Tessék, Sam. – Sam felé nyújtja őket, aki időközben befejezte a telefonálást. – Á, koszi – mondja Sam, és lapozgatni kezd benne. – A csatolt fájlokat is kinyomtattuk. A számítógépeden is meg kell lenniük, de biztos, ami biztos… Ez pedig a magáé, Poppy. – Megpaskolja a második kupacot. – Minden benne van. – Remek. Köszönöm. – Én is belelapozok. – És itt van ez a harmadik kupac. – Ted zavartan ráncolja a homlokát. – Nem tudtuk pontosan eldönteni, kihez tartozik. Ezek a… a közös üzenetek. – Hogyhogy közös? – Sam felnéz a saját lapjaiból. – Az egymásnak küldött üzeneteitek. Valamennyi SMS és e-mail, amit váltottatok. Időrendben. – Ted megvonja a vállát. – Nem tudom, ki akarja elvinni, vagy szükség van-e rá egyáltalán… ki is dobhatjuk, ha nem fontos. A kinyomtatott oldalakat az asztalra teszi. Elképedve bámulom a legfölső lapot. Szemcsés fénykép a saját tükörképemről, amint ujjamat begörbítve tartom a telefont a kezemben. A következő oldalon ott virít Sam kinyomtatott üzenete: Elküldhetném a rendőrségnek és letartóztathatnám.

A következőn pedig az én válaszom: Igazán nagyon hálás vagyok. Köszi ☺ ☺ ☺

Mintha ezer éve történt volna. Amikor Sam még csak vadidegen hang volt számomra a vonal másik végén. Amíg nem találkoztam vele személyesen, fogalmam sem volt, milyen is valójában… hirtelen mozgást érzékelek a vállam fölött. Sam lépett mögém, ő is kíváncsi a közös üzeneteinkre. – Furcsa így kinyomtatva látni – mondja. – Tudom – bólintok. A fekete fogsorról készült fotónál egyszerre nevetünk fel. – Elég szokatlan felvételek, ugye? – Ted kíváncsian fürkészi az arcunkat. – Gon-

dolkodtunk, mit jelenthetnek. Fogászaton dolgozik, Poppy? – Nem egészen. – Megbabonázva pörgetem a lapokat. Minden itt van, az összes egymásnak írt üzenetünk. Mintha az elmúlt néhány nap könyvét tartanám a kezemben. SELYPES. Használja hozzá a NYEKK E-jét. Hármas szóérték, plusz 50 pont. Fogorvoshoz bejelentkezett már? Tönkremennek a fogai!!!! Miért nem alszik ilyen későn? Holnap romba dől az életem. Nagy lehet a baj, ha már aludni sem tud. Mért dől romba az élete? Félrecsúszott a nyakkendője. Nem tudtam, hogy magát is meghívták. Csak beugrottam az ajándékcsomagjáért. Ez is része a szolgáltatásnak. Nem kell megköszönnie. Hogyan reagált Vicks?

Az előző éjszaka váltott SMS-ekhez érve elakad a lélegzetem. Azokat a szavakat látva úgy érzem, mintha újra ott lennék. Nem merek Samre nézni, semmilyen módon nem akarom elárulni az érzelmeimet, ezért fapofával lapozok tovább, mintha nem is érdekelne. Csak minden másodikharmadik üzenetre pillantok rá. Tudja valaki, hogy velem SMS-ezik? Azt hiszem, nem. Egyelőre. Az új életfilozófiám: ne kószálj egyedül sötét erdőben. Nincs egyedül. Örülök, hogy a maga telefonját találtam meg. Én is. Xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo Szerintem elkerüljük egymást. Nem, itt vagyok.

Gombócot érzek a torkomban. Elég. Hagyjuk abba. Lecsapom a lapokat az asztalra, és széles mosollyal nézek föl. – Ejha!

– Igen, én is pontosan ezt gondoltam – mondja Ted. – Nem tudtuk, mitévők legyünk vele. – Majd mi szétválogatjuk – nyugtatja meg Sam. – Kösz, Ted. Szenvtelen arccal mondja, fogalmam sincs, érzett-e bármit, miközben olvasott. – Akkor a telefonnal most már azt teszünk, amit akarunk, igaz? – kérdezi Ted. – Igen. – Sam bólint. – Szevasz, Ted. Miután Ted eltűnik, Sam a Nespresso masinához lép, és újabb csésze kávé készítéséhez fog. – Biztos, hogy nem kér kávét? Azóta rájöttem, hogyan működik. – Köszönöm, de… – kezdem, ám a habosítóból hirtelen kicsorgó forró tej olyan hangosan sziszeg, hogy elnyomja a válaszomat. – Tessék. – A kezembe nyom egy csészével. – Köszönöm. – Mi legyen ezekkel? Akarja? – Fejével a papírhalom felé bök. Érzem, a lábujjaim hegyéig elvörösödöm, ezért gyorsan iszom a kávéból, hogy időt nyerjek. A telefon oda. Ez a néhány kinyomtatott oldal az egyetlen kézzelfogható emlékem erről a különös és csodálatos időszakról. Még szép, hogy akarom. De valami miatt ezt nem szívesen vallanám be Samnek. – Nekem mindegy. – Igyekszem közömbösnek tűnni. – Maga akarja őket? Nem válaszol, csak vállat von. – Úgy értem, nincs semmi különösebb tervem velük… – Tétován elhallgatok. – Nem. – Megrázza a fejét. – Lényegtelen… – Jelez a telefonja, hogy SMS-e érkezett. Előhúzza a zsebéből, megnézi a képernyőt, majd elkomorodik. – Jézusom. Mi a jó büdös franc… Már csak ez hiányzott. – Mi a baj? – kérdezem ijedten. – A hangüzenetekkel kapcsolatos? – Nem, egészen más. – Szúrós szemmel néz rám összevont szemöldöke alól. – Mi a fenét küldött Willow-nak? – Tessék? – rémülten bámulok rá. – Rohamot kapott valami e-mail miatt, amit maga küldött neki. Mi a jó büdös francért írogat Willow-nak? – Nem írtam neki! – nézek rá döbbenten. – Soha nem küldenék neki e-mailt! Nem is ismerem! – Nos, ő nem ezt állítja… – Újabb pittyenés szakítja félbe. – Oké, itt is van… nem ismerős? – Azzal odanyújtja a telefont. Kígyó Willow, mi lenne, ha végre BÉKÉN HAGYNÁD SAMET, ÉS LESZOKNÁL AZ IRRITÁLÓ NAGYBETŰKRŐL? Ja, csak hogy tudd: már nem vagy Sam barátnője. Úgyhogy semmi közöd hozzá, mit keresett az oldalán tegnap este az a „tündibündi” lány. Szállj már le róla! Nincs saját életed????

Jeges kéz markol a gerincembe. Oké. Lehet, hogy bepötyögtem valami ilyesmit ma délelőtt a metrón, miközben Sam irodájába igyekeztem. Annyira felbosszantottam magam Willow egy újabb kirohanásán. Csak ki akartam ereszteni a gőzt. De nem küldtem el. Még szép, hogy nem küldtem el. Soha, semmi szín alatt nem küldenék… Uramisten… – Hát… ööö… – Kiszárad a szám, amikor végül nagy nehezen felemelem a feje-

met. – Csak viccnek szántam. És véletlenül nyomtam a Küldés gombra. Akaratlanul. Nem szándékosan – teszem hozzá, hogy egyértelmű legyen. – Soha nem tennék ilyet szándékosan. Még egyszer átfutom az üzenetet, és szinte látom magam előtt Willow arcát, amint olvassa. Biztosan majd felrobbant. Bárcsak ott lehettem volna, villan át az agyamon. Önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám, ahogy elképzelem kikerekedő szemét, kitáguló orrlyukát, a szájából kicsapó lángnyelveket…95 – Maga szerint ez vicces? – förmed rám Sam. – Nem. – Megdöbbenek a hangszínén. – Ne haragudjon. Igazán sajnálom. De csak tévedésből… – Mit számít, hogy tévedés vagy sem? – Kikapja a telefont a kezemből. – Megint itt van egy újabb probléma, amit majd igyekezhetek megoldani… – Várjon egy pillanatot! – Felemelem a kezemet. – Nem értem. Miért lenne a maga problémája? Én küldtem neki, nem maga. – Nekem elhiheti. – Haragos pillantást vet rám. – Előbb vagy utóbb ez is az én problémám lesz. Ennek semmi értelme. Miért lenne az ő problémája? És miért ilyen indulatos? Tudom, nem kellett volna elküldenem azt a levelet, de Willow-nak sem kellett volna az állandó picsogásával bombáznia. Miért fogja az ő pártját? – Nézze. – Próbálom megőrizni a nyugalmamat. – Küldök neki egy másik levelet, amiben elnézést kérek tőle. Azt hiszem, túlreagálja. Willow már nem a barátnője. Ennek semmi köze magához. Rám se néz. A telefonját nyomogatja. Lehet, hogy Willow-nak ír? – Nem szakított vele, igaz? – Fájdalmas nyilallást érzek, ahogy rádöbbenek az igazságra. Hogy is nem jöttem rá korábban? – Nem szakított Willow-val. – Hogyne szakítottam volna. – Türelmetlenül összevonja a szemöldökét. – Nem! Ha szakítottak volna, akkor nem izgatná magát emiatt az e-mail miatt. Úgy gondolná, szívességet tettem vele. Viccesnek találná. És az én pártomat fogná. – Remeg a hangom, és attól tartok, az arcom teljesen kipirosodik. Sam értetlenül bámul rám. – Poppy, miért izgatja fel magát ennyire? – Mert… mert… – Elhallgatok. Kifulladok az izgatottságtól. Alig kapok levegőt. Nem mondhatom el neki. Soha nem tudhatja meg. Hiszen még magamnak sem merem bevallani. Felkavarodik a gyomrom a megaláztatástól. Kit akartam én átverni? – Mert… nem volt őszinte hozzám! – nyögöm ki végül. – Nyomta a szöveget, hogy „vége, Willow is jobban tenné, ha megértené” meg ilyenek. Ugyan miből értené meg, ha maga így reagál? Úgy viselkedik, mintha még most is fontos szerepet játszana az életében, mintha még mindig felelős lenne érte. És ez azt jelenti, egyáltalán nincs vége! – Baromság! – vágja rá indulatosan. – Akkor miért nem mondja meg neki, hagyja abba az állandó cseszegetést? Miért nem zárja rövidre egyszer és mindenkorra? Mert nem akarja lezárni, Sam! – Szinte már üvöltök. – Élvezi a nyitott kapcsolatokat? Most már Sam is furcsán veszi a levegőt. 95

Költői túlzás.

– Nincs hozzá joga, hogy így beszéljen valamiről, amiről sejtelme sincs… – Ó, elnézést! – Gúnyosan felnevetek. – Igaza van. Valóban nem értem a kettőjük viszonyát. Remélem, újra összejönnek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. – Poppy, az Isten szerelmére… – Mi van? – Olyan svunggal csapom a csészémet az asztalon heverő kupacra, hogy a kávé kinyomtatott üzeneteinkre ömlik. – Ó, tönkretettem, ezer bocsánat. De gondolom, nem érdekli, hiszen nem volt bennük semmi fontos. – Tessék? – Sam láthatóan nem tud követni. – Poppy, mi lenne, ha leülnénk, és nyugodtan megbeszélnénk? Nem hiszem, hogy képes lennék bármit is nyugodtan megbeszélni. Elveszítem az önuralmamat. Felszínre törnek legsötétebb félelmeim. Magamnak sem mertem bevallani, miben reménykedem. Nem tudatosult bennem, mennyire… Mindegy. Ostoba liba vagyok már megint. El innen, minél előbb. – Ne haragudjon. – Nagy levegőt veszek, és valahogy mosolyt erőltetek az arcomra. – Sajnálom. Kicsit feszült vagyok. Az esküvő meg minden. Köszönöm, hogy kölcsönadta a telefont. Örülök, hogy megismertem, és remélem, nagyon boldog lesz. Akár Willow-val, akár nélküle. – Felkapom a táskámat. A kezem remeg. – És… izé… remélem, Sir Nicholasnak is jól alakulnak a dolgai, majd figyelem a híreket az újságokban… Ne aggódjon, egyedül is kitalálok… – Tekintetét kerülve az ajtó felé indulok. Sam dermedten néz utánam. – Poppy, ne menjen el így. Kérem. – Ugyan miért ne? – vágok vissza frappánsan. – Csomó elintéznivalóm van. Le kell mondanom az esküvőmet, csomó emberre kell ráhoznom a szívrohamot… – Várjon. Poppy – szól utánam Sam. Megfordulok. – Csak azt akarom mondani, hogy… köszönöm. Sötétbarna szemével rám néz, és tüskés páncélom egy pillanatra darabokra törik. – Részemről ugyanez. – Bólintok. A torkomban jókora gombóc. – Köszönöm. Utoljára búcsút intek neki, és kilépek a folyosóra. Emeld fel a fejed. Ne állj meg. Ne nézz vissza. Mire az utcára érek, könnyek csorognak az arcomon, a fejemben pedig dühös, zavaros gondolatok kergetik egymást – bár azt nem tudnám megmondani, kire haragszom. Talán saját magamra. De azért van valami, amitől jobb kedvre derülhetek. Fél óra múlva egy Orange üzletben teljes körű hűségszerződést írok alá a legdrágább készülékre, ami csak kapható náluk, és immár egy elegáns, hipermodern okostelefon boldog tulajdonosa vagyok. Azt mondták, „pénz nem számít” – szavukon fogtam őket. Most pedig arra készülök, hogy felavassam. Kilépek a boltból, és kicsit távolabb lépve a forgalom zajától felhívom Magnust. Elégedetten nyugtázom, azonnal bekapcsol a hangpostája. Pontosan ezt akartam. – Idefigyelj, te szarházi. – Igyekszem minden dühömet belepréselni ebbe az egyetlen szóba. – Beszéltem Lucindával. Mindent tudok. Tudom, lefeküdtél vele, hogy megkérted a kezét, hogy a gyűrűt már a fél város ujjára felhúztad, tudom, hazug patkány vagy, és csak azért hívlak, hogy közöljem… az esküvő lefújva. Hallottad? Lefújva. Szóval, remélem, találsz majd másik alkalmat, ahová felveheted a kis

mellénykédet. A soha viszont nem látásra, Magnus.
Vannak pillanatok az életben, amelyeket kizárólag egy fehércsokoládés Magnum édesíthet meg – erre találták ki.96 Egyelőre nem tudom magam rávenni, hogy elkezdjem a telefonálgatást. Képtelen vagyok felhívni a tiszteletest, a testvéreimet vagy bármelyik barátnőmet. Túlságosan megviseltek az események. Előbb fel kell töltődnöm. És mire hazaérek, kész is a terv. Ma este: DVD, Magnum, sok bőgés. Hajpakolás.97 Holnap: világgá kürtölöm a hírt, hogy az esküvő lefújva, megbirkózom a kérdésekkel, végignézem, ahogy Annalise alig tudja palástolni örömét stb. stb. Az új számomat minden ismerősömnek elküldtem, és már érkezett is néhány SMS – de az esküvőről eddig nem szóltam senkinek. Nyugodtan várhat holnapig. Értelemszerűen semmi olyat nem akarok nézni, amiben esküvő van,98 ezért végül a rajzfilmeknél kötök ki, de rá kell jönnöm, ezek a legnagyobb könnyfakasztók. Megnézem a Toy Story 3-at,99 a Fel!-t100 – éjfél körül pedig elkezdem a Némó nyomábant. Összekuporodva fekszem a kanapén az ezeréves pizsamámban vastag pokróc alatt. A fehérbor karnyújtásnyira, hajamon olajos pakolás, szemem vörös a sírástól. A Némó nyomában egyébként is mindig megríkat, de most már az előtt szipogó idegroncs vagyok, mielőtt Némónak egyáltalán nyoma veszne.101 Éppen azon tűnődöm, nem kellene-e inkább valami kevésbé brutális filmet választanom, amikor megszólal a kaputelefon. Különös. Nem várok senkit. Hacsak… lehet, hogy Toby és Tom két nappal előbb érkezett? Simán kinézem belőlük, hogy éjfélkor futnak be valami olcsó távolsági busszal. Szerencsére a kaputelefont a kanapéról is elérem, ezért leemelem a kagylót, megállítom a filmet, és tétován beleszólok: – Halló. – Magnus vagyok. Magnus? Olyan hirtelen ülök föl, mintha áramütés ért volna. Magnus. Itt áll az ajtó előtt. Vajon meghallgatta az üzenetemet? – Szia. – Nagyot nyelek. Próbálom összeszedni magamat. – Azt hittem, Bruges-ben vagy. – Visszajöttem. – Értem. Miért nem jöttél be a kulcsoddal? – Azt hittem, esetleg lecserélted a zárat. – Ó. – Kifésülök egy olajos hajtincset könnyáztatta szememből. Szóval meghallgatta az üzenetemet. – Hát… nem. Ez még akkor is igaz, ha a neve éppen arra a személyre emlékeztet, akit el akarok felejteni. Lehet, hogy a szépségkúrát azért végigcsinálom. 98 Mint kiderül, ezzel a DVD-im nagy részét kizártam. 99 Sírógörcs. 100 Még durvább sírógörcs. 101 Miféle sztori az, ami úgy kezdődik, hogy az anyukahalat meg a csillogó kis ikráit felfalja egy barrakuda? Jesszusom! És még van képük gyerekfilmként reklámozni. 96 97

– Akkor bemehetek? – Gyere. Basszus. Szemétdomb a lakás. Egy rémisztő pillanatra átfut az agyamon, hogy felugrom, kidobom a Magnum-zacskókat, lemosom a hajpakolást, megigazítom a párnákat, kihúzom a szememet, és keresek valami elegánsabb itthoni ruhát. Annalise biztosan ezt tenné a helyemben. És pont emiatt elvetem az ötletet. Mit számít, hogy feldagadt a szemem, és hajpakolás van rajtam? Nem fogok hozzámenni ehhez a férfihoz, ezért tökéletesen lényegtelen, hogy nézek ki.102 Hallom a kulcs zörrenését a zárban; dacosan újraindítom a Némó nyomábant. Nem vagyok hajlandó megállítani az életemet a kedvéért. Éppen elég hosszú időre megtettem. Kicsit felhangosítom a tévét, aztán teletöltöm a boros poharamat. Nem fogom megkínálni, hiába is szeremé. Mint ahogy Magnummal sem.103 Az ajtó ismerősen nyikordul, hallom, ahogy a szobába lép, de nem fordulok felé, tekintetemet a tévé képernyőjére szegezem. – Szia. – Szia. – Közömbösen megrántom a vállamat. Periférikus látásommal érzékelem, Magnus feszeng. Hangyányit idegesnek látszik. – Hát. – Hát. – Felőlem játszhatjuk így is. – Poppy. – Poppy. Vagyis Magnus. – A fenébe. Kifogott rajtam. Önkéntelenül rápillantok, ő azonnal hozzám siet, és megragadja a kezemet, akárcsak az első találkozásunk alkalmával. – Engedj el! – mordulok rá, és elhúzódom. – Ne merj hozzám érni. – Ne haragudj! – Visszarántja a kezét, mint akit leforráztak. – Nem tudom, ki vagy – mondom, miközben kitartóan bámulom Némót és Szenillát. – Hazudtál mindenről. Nem mehetek feleségül egy csalóhoz. Jobban teszed, ha elmész. Nem is értem, egyáltalán mit keresel itt. Magnus nagyot sóhajt. – Poppy… oké. Hibáztam. Elismerem. – Hibáztál? – visszhangzom gúnyosan. – Igen, hibáztam! Nem vagyok tökéletes. – Idegesen a hajába túr. – Vagy te azt keresed? A tökéletes férfit? Gáncstalan lovagra vágysz? Hidd el, olyan nem létezik. És ha azért akarod lemondani az esküvőt, mert elkövettem egy apró hibát… – Felemeli a kezét, szemében tükröződnek a tévé színes fényei. – Emberből vagyok, Poppy. Tökéletlen emberi lény vagyok, akinek megvannak a gyengeségei. – Nem akarok hibátlan férfit – csattanok fel. – Beérem olyannal is, aki nem fekszik le az esküvőszervezőmmel. – Sajnos nem választhatjuk meg a gyengeségeinket. És azóta már számtalanszor megbántam, amit tettem. Hogy tudja így sajnáltatni magát, mintha ő lenne az áldozat? – Ó, te szegény. – Még jobban felhangosítom a Némó nyomábant, de Magnus váratlanul kikapja a kezemből a távirányítót, és kikapcsolja. Döbbenten pislogok rá. – Poppy, most csak viccelsz, ugye? Nem rúghatsz fel mindent egyetlen apró… 102 103

NB: egyébként sem az a fontos, hogy nézek ki, nem? Mert mindet megettem.

– Nem csak erről van szó. – Újra felizzik bennem a düh. – Egy szóval sem említetted a többi menyasszonyodat. Nem szóltál arról, hogy megkérted Lucinda kezét. Azt hittem, az a gyűrű különleges darab. Egyébként visszaadtam anyádnak. – Igen. Valóban megkértem más lányok kezét is – mondja lassan. – De fogalmam sincs, hogy miért. – Mert szerelmes voltál beléjük? – Nem – vágja rá hirtelen támadt harciassággal. – Dehogy. Elment az eszem. De te meg én, Poppy… mi mások vagyunk. Nekünk sikerülhet. Tudom, képesek vagyunk rá. Csak túl kell esnünk az esküvőn… – Túl kell esnünk? – Nem úgy értettem. – Türelmetlenül kifújja a levegőt. – Poppy, ne csináld már! Nem mondhatjuk le az esküvőt. Minden le van szervezve. Itt most nem arról van szó, mi történt Lucindával. Rólunk van szó. A mi életünkről. Hidd el, menni fog. Annyira akarom. Soha semmit nem akartam még ennyire. – Olyan hévvel beszél, hogy egészen meglepődöm. – Magnus… – Ez megváltoztatja a véleményedet? – Legnagyobb döbbenetemre letérdel a kanapé mellé, és a zsebébe nyúl. Tátott szájjal bámulom, hogy apró ékszeres dobozt húz elő, és kinyitja. Csavart mintás aranygyűrű csillog benne, apró gyémánttal a szélén. – Ez meg… ez honnan van? – Alig jutok szóhoz. – Bruges-ben vettem neked. – Megköszörüli a torkát, mintha szégyellné bevallani. – Sétáltam az utcán ma délelőtt, megláttam egy kirakatban, és rád gondoltam. Nem hiszek a szememnek. Magnus vett nekem egy gyűrűt. Kizárólag nekem. Fülemben csengenek Wanda szavai: Ha egyszer tényleg el akarja kötelezni magát valaki mellett, akkor majd választ egy másik jegygyűrűt. Valami olyat, amihez gondolkodni is kell. De nem merek hinni neki. – Miért éppen ezt választottad? – teszem próbára. – Miért pont erről jutottam eszedbe? – A csavart minta miatt. – Szégyenlősen elmosolyodik. – A hajadat juttatta eszembe. Persze nem a színét – teszi hozzá sietve. – Hanem a ragyogását. Jó válasz. Nagyon romantikus. Felvonom a szemöldököm, mire reménykedő pillantást vet rám. Uramisten. Amikor ilyen aranyos, kivert kutya tekintettel néz, szinte képtelen vagyok ellenállni. Gondolatok kergetik egymást a fejemben. Igen, hibát követett el. Nagy-nagy hibát. Képes vagyok ezért mindent elhajítani? Talán én tökéletes vagyok? Nézzünk szembe a tényekkel: alig huszonnégy órával ezelőtt az erdőben egy másik férfi ölelt magához. Apró nyilallást érzek, ahogy eszembe jut Sam, de gondolatban gyorsan megrázom magam. Hagyd abba. Nem érdekes. Megszédített a pillanat, ez minden. Talán Magnusszal is ugyanez történt. – Hogy tetszik? – kérdezi Magnus izgatottan. – Gyönyörű – suttogom. – Igazán különleges. – Tudom. – Bólint. – Különleges, mint te. Szeretném az ujjadra húzni. Poppy… – Meleg tenyerét a kezemre teszi. – Drága Poppy… leszel a feleségem?

– Jaj, Magnus – mondom tehetetlenül. – Nem tudom… Egyszerre villogni kezd a vadiúj telefonom. Üzenetem jött. Gyorsan megnézem, kitől, hogy időt nyerjek. E-mailem érkezett a [email protected]ól. A szívem kihagy egy ütemet. Még este elküldtem Samnek az új számomat, hogy meglegyen neki. Majd az utolsó pillanatban odaírtam a végére, „Bocs a délutániért”, és utánabiggyesztettem néhány csókot. Csak hogy ne maradjon köztünk feszültség. Most válaszolt. Éjfélkor. Vajon mit akarhat? Remegő ujjakkal kattintok rá, a legvadabb lehetőségek villannak át az agyamon. – Poppy? – néz rám Magnus kissé sértődötten. – Édesem? Rám figyelnél? Sam köszönettel megkapta a levelét. Amint ideje engedi, válaszolni fog. Addig is, köszönjük érdeklődését.

Belepirulok a megaláztatásba a választ olvasva. A lerázó e-mail. Szólt az asszisztensének, küldjön nekem lerázó e-mailt. Hirtelen eszembe jut, amit az étteremben mondott: Biztos magának is van ilyen. Igazán hasznos, amikor valahogy le kell rázni a nem kívánt érdeklődőket. Ennél egyértelműbben nem is közölhette volna. Az apró nyilallás kínzó fájdalommá nő a mellkasomban. Hogy lehettem ennyire ostoba? Mégis mit képzeltem? Magnus legalább sosem ringatta magát abba a tévedésbe, hogy Lucinda többet jelent számára futó kalandnál. Bizonyos értelemben hűségesebb maradt hozzám, mint én őhozzá. Ha csak a feléről tudna annak, ami az elmúlt néhány napban történt velem… – Poppy? – Magnus az arcomat fürkészi. – Rossz hír? – Nem. – A kanapéra dobom a telefont, és valahogy sikerül mosolyt erőltetnem az arcomra. – Igazad van. Mindnyájan követünk el ostoba hibákat. Bárki megszédülhet egyszer-egyszer. Olyan dolgokat látunk bele másokba, amik… nem valóságosak. De a lényeg az, hogy… – Elfogynak a szavaim. – Igen? – noszogat Magnus gyengéden. – A lényeg az, hogy… vettél nekem gyűrűt. Te magad választottad. Abban a pillanatban a gondolataim szilárd egésszé állnak össze. Leszámolok hiú reményeimmel. Ez a valóság, ami itt van előttem. Most már tudom, mit akarok. Kiveszem a gyűrűt a dobozból, és néhány másodpercig tanulmányozom. Felgyorsul a pulzusom. – Te választottad. Nekem. Nagyon tetszik. És, Magnus… igen. Magnus szemébe nézek, most már nem érdekel Sam; folytatni akarom az életemet, kilépni a mostani helyzetből, és belevágni valami újba. – Igen? – Mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallott. – Igen. – Bólintok. Magnus szótlanul elveszi tőlem a gyűrűt. Felemeli a bal kezemet, és a gyűrűsujjamra húzza. Alig merem elhinni. Férjhez megyek.

TIZENHAT

Magnus nem hisz a babonákban. Akárcsak az apja. Ezért annak ellenére, hogy ma van az esküvőnk – annak ellenére, hogy ez köztudottan nem hoz szerencsét –, nálam aludt az éjszaka. Amikor mondtam neki, haza kellene mennie a szülei házába, duzzogott, és azt felelte, ne legyek nevetséges, miért akarom, hogy egyetlen éjszakára hazacuccoljon? Aztán hozzátette, az efféle ostobaságokban senki nem hisz, csak a… Itt elhallgatott. De tudom, hogy azt akarta mondani: „a gyenge jellemek”. Jól tette, hogy nem folytatta, mert azon igencsak összekaptunk volna. Ami azt illeti, kissé még mindig neheztelek rá. Ami nem éppen ideális az esküvő napján. Ilyenkor rózsaszín szemüvegen keresztül illene látnom a világot. Ahelyett hogy ötpercenként bedugnám a fejem a konyhából, hogy: „És az is zavar, hogy mindig…”. Most már pontosan tudom, miért alakult ki a hagyomány, hogy az esküvő előtti éjszakát külön kell tölteni. Nem a romantikáról, a szexről vagy a szüzesség megőrzéséről szól. Sokkal inkább arról, hogy az oltár felé ballagva ne az otthoni dolgok járjanak az ember fejében, ne csak arra várjon, hogy véget érjen az esküvő, és élete párja fejéhez vághasson valamit. Éjszakára ki akartam rakni Magnust a nappaliba, de ott Toby és Tom aludt hálózsákban.104 Annyit legalább sikerült megígértetnem vele, elmegy, mielőtt felvenném a menyasszonyi ruhát. Azért mindennek van határa. Miközben még egy csésze kávét öntök magamnak, hallom, a fürdőszobában szónokol, és ettől ismét ingerült leszek. A beszédét gyakorolja. Itt. A lakásomban. Azt a beszédet, amivel elméletileg engem kellene meglepnie. Tudja egyáltalán, miről szól egy esküvő? A fürdőszoba felé indulok, hogy jól megmondjam neki a magamét. Vagy hallgatózzam kicsit. Az ajtó résnyire nyitva. Belesek; pizsamában beszél a tükörképéhez. Meglepetésemre zaklatottnak tűnik. Arca kipirult, zihálva veszi a levegőt. Talán kezdi ő is felfogni, hogy ez különleges nap. Talán olyan szenvedélyes beszédet fog mondani, hogy mindenki meghatódik, és szem nem marad szárazon. – Állandóan azt hallottam, sosem fogok megnősülni. Senki nem hitte, hogy ez egyszer bekövetkezik. – Magnus olyan hosszú hatásszünetet tart, hogy már azon tűnődöm, elfelejtette-e, mit akar utána mondani. – De tessék. Itt vagyok. Iszik egy korty valamit, ami leginkább gin-toniknak látszik, és közben elszántan néz a saját szemébe. – Tessék. Itt vagyok. Megházasodtam. Mindenki látja? Megházasodtam. Bizonytalanul figyelem. Nem tudom pontosan, mi a baj, de érzem, hogy valami nem stimmel. Mintha valami hiányozna… valami apró, de fontos részlet… Megvan. Nem látszik boldognak. Miért nem látszik boldognak? Hiszen ma van az esküvője. 104

Még mindig húzzák a lóbőrt.

– Megcsináltam. – Ádáz arccal emeli poharát a tükörképe felé. – Szóval mindenkinek, aki valaha is kételkedett benne, azt üzenem, kapja be. – Magnus! – kiáltok fel döbbenten. – Nem mondhatod azt, hogy „kapja be” az esküvői beszédedben! – Magnus összerezzen, arcáról eltűnik az ádáz kifejezés, és felém fordul. – Poppy! Édesem! Nem tudtam, hogy hallgatózol. – Ez lesz a beszéded? – kérdezem komoran. – Nem! Dehogy. – Ismét kortyol az italából. – Még csiszolok rajta. – Nem írtad le? – A poharára pillantok. – Gin-tonikot iszol? – Azt gondoltam, az esküvőm napján megérdemlek egy gin-tonikot, nem? Arcára ismét visszatér az ádáz elszántság. Mi ütött belé? Ha csillogó luxuskonyhás, amerikai tévéfilmben lennénk, most odalépnék hozzá, belekarolnék, és gyengéden így szólnék: „Ez lesz életünk legszebb napja, drágám”. Mire ellágyulva azt felelné, „tudom”, majd megcsókolna, és ez a szeretetteljes gesztus feloldaná a feszültséget. De nem vagyok olyan hangulatban. Ha ő morcos, én is lehetek az. – Remek – ráncolom a homlokomat. – Idd le magad. Nagyszerű ötlet. – Nem iszom le magam, az Isten szerelmére. De kell valami, amivel tompítani tudom a… – Elharapja a mondatot, én pedig meghökkenve meredek rá. Vajon mit akar tompítani? A fájdalmat? A kínszenvedést? Valószínűleg elérthette, mi jár a fejemben, mert gyorsan befejezi a mondatot: – … az izgalmat. Tompítanom kell az izgatottságomat, különben képtelen leszek koncentrálni. Édesem, csodásan nézel ki. Remek a hajad. Elbűvölő vagy. Visszatért a jó öreg bókbajnok, ragyogó mosolya napkorongként bújik elő a felhők mögül. – A hajam még nincs kész – felelem kurta mosollyal. – De a fodrászom már úton van. – Ne hagyd, hogy elrontsa. – Megfogja az egyik tincsemet, és csókot lehel rá. – Már itt sem vagyok. Találkozunk a templomban. – Oké. – Bizonytalanul nézek utána. És ez a bizonytalanság egész délelőtt velem marad. Nem nevezném aggodalomnak. Inkább arról van szó, nem tudom eldönteni, aggódjam-e. Nézzük a tényeket. Magnus az egyik pillanatban odavan értem, térden állva könyörög, legyek a felesége – aztán hirtelen megváltozik, és olyan arcot vág, mintha gépfegyverrel kényszeríteném. Vagy ez természetes? Minden férfi így viselkedik az esküvője napján? Fogjam fel normális pánikreakciónak, mint amikor megfázott, és rákeresett a Google-ben az orrtumor tüneteire?105 Ha apa még élne, megkérdezhetném. De nem szabad ezen agyalnom, legalábbis ma nem, különben idegroncs leszek. Sűrűn pislogok, majd megtörlöm az orromat. Gyerünk, Poppy. Fel a fejjel! Ne kreálj nem létező problémákat. Ma van az esküvőd! Toby és Tom éppen addigra kászálódnak ki a gubójukból, amikor megérkezik a fodrász. Hatalmas adag teát készítenek maguknak, és a magukkal hozott óriásbög-

105

Tényleg így történt.

rékből szürcsölgetik.106 Azonnal ugratni kezdik a fodrászt, csavarokat raknak a hajukba; majd megpukkadok a nevetéstől, és ki tudja, hányadszor, megint azt kívánom, bárcsak gyakrabban látnám őket. Aztán elmennek megreggelizni egy kávéházba, Ruby és Annalise két órával korábban befutnak, mert nem bírtak tovább várni, a fodrász közli, kezdhetjük, Trudy néni pedig felhív a mobiljáról, hogy mindjárt itt vannak, de leszaladt egy szem a harisnyáján, és tudok-e egy boltot a közelben, ahol vehetne másikat?107 Aztán felberregnek a hajszárítók, kilakkozzák a körmeimet, elkészítik a sminkemet, beállítják a frizurámat, megérkeznek a virágok, ruha föl, vécére menet ruha le, meghozzák a szendvicseket, majdnem kitör a barnítókrém-pánik (igazából csak anynyi történt, hogy kávécsepp hullott Annalise térdére), és mire föleszmélek, már két óra, itt vannak az autók, én pedig a tükör előtt állok menyasszonyi ruhában, fátyollal az arcom előtt. Tom és Toby két oldalról közrefognak, és olyan jóvágásúak a zsakettjükben, hogy megint majdnem elbőgöm magam. Annalise és Ruby már útban a templom felé. Utolsó pillanataim hajadonként. – Anya és apa nagyon büszke lenne rád – mondja Toby. – Gyönyörű a ruhád. – Köszi. – Próbálok közömbösen vállat vonni. Azt hiszem, elég csinos vagyok, mint a menyasszonyok általában. A ruhám hoszszú, karcsúsított fazon, mély hátkivágással, az ujján csipkedíszek. A hajam kontyban.108 A fátylam pókháló-könnyűségű, fölötte gyöngyökkel kirakott fejdíszt viselek, kezemben pedig káprázatos virágcsokrot tartok. Mégis az az érzésem, akárcsak Magnusnál ma délelőtt, hogy valami nem stimmel… Az arckifejezésem, eszmélek rá. Az a baj. A szemem szomorú, a szám lefelé görbül, és egyáltalán nem tűnök boldognak. Kivillantom a fogaimat, de így csak még rosszabb: ijesztő bohóc-menyasszony. – Jól vagy? – pillant rám Tom kíváncsian. – Remekül! – A fátylat húzkodom, próbálom még jobban eltakarni az arcomat. Nem számít, mosolygok-e vagy sem, úgyis mindenki az uszályomat fogja nézni. – Hé, Pop. – Toby Tomra pillant, mint aki a jóváhagyását kéri. – Csak hogy tudd, ha meggondolod magad, mi benne vagyunk. Segítünk megszökni. Tommal már mindent kiterveltünk, igaz? – 16.30-kor indul a vonat a St. Pancrasról – bólint Tom. – Vacsorára Párizsban leszel. – Megszökni? – Elképedve bámulok rá. – Miről beszéltek? Miért terveztek nekem szökést? Nem kedvelitek Magnust? – Ugyan! Dehogy! Sosem mondtunk ilyet. – Toby védekezően felemeli a kezét. – Csak… felvetettük. Vázoltuk a lehetőségeket. Úgy gondoltuk, ez is a feladataink közé tartozik. – Szerintem viszont nem tartozik a feladataitok közé. – Élesebb a hangom, mint szeretném. – Indulnunk kell a templomba. – Visszafelé jövet megvettem a mai lapokat – teszi hozzá Tom kupacnyi napilapra mutatva. – Akarsz olvasni az autóban? – Nem! – szörnyülködöm. – Dehogyis! Tiszta tinta lesz a ruhám! 106 107 108

Szemmel láthatóan az én bögréim túl „lányosak” az ízlésüknek. Trudy néni meg van győződve arról, hogy Taunton határain kívül nincsenek üzletek. Végül csak megnőtt elég hosszúra. Éppenhogy.

Erre is csak az öcsém képes. Azt javasolja, olvassak újságot a saját esküvőmre menet. Mintha annyira unatkoznék, hogy kellene valami, amivel elszórakoztatom magam. Ennek ellenére gyorsan átlapozom a Guardiant, amíg Toby elszalad vécére. Sam fényképe az ötödik oldalon van, fölötte a cím: „Botrány rázza meg az üzleti világot” – azonnal összeugrik a gyomrom. De nem annyira, mint korábban. Ebben biztos vagyok. Az autó, fekete Rolls-Royce, nem mindennapos látványosság Balhamben, ezért mire az utcára érek, kisebb tömeg gyűlik a kapu elé. Megpördülök előttük, és mindenki tapsol, miközben beszállok az autóba. Elindulunk, és végre úgy érzem magam, mint egy normális, ragyogó, boldog menyasszony. Leszámítva, hogy mégsem tűnhetek annyira ragyogóan boldognak, mert a Buckingham Palace Roadon haladva Tom előrehajol, és megkérdezi: – Poppy? Rosszul érzed magad? – Tessék? – Úgy nézel ki, mint aki rosszul van. – Nem vagyok. – Összeráncolom a szemöldökömet. – De igen – állítja Toby is, és közben gyanakodva méreget. – Egészen… elsápadtál. – Igen, nagyon sápadt vagy. – Tom arca felderül. – Nekem is ez tűnt fel. Mint akinek hánynia kell. Hánynod kell? Jellemző a fiútestvérekre. Miért nincs inkább két húgom, akik azt mondogatják, mennyire szép vagyok, és kölcsönadnak egy kis pirosítót? – Nem, nem fogok hányni! És egyébként sem érdekes, hogy nézek ki. – Elfordítom az arcomat. – Senki nem fogja látni a fátyol mögött. – Pittyen a telefonom. Előbányászom a kis menyasszonyi táskámból. Annalise küldött SMS-t: Ne menjetek a Park Lane felé! Baleset! Beragadtunk!

Előrehajolok a sofőrhöz. – Baleset történt a Park Lane-en. – Vettem – bólint. – Kikerüljük. Lekanyarodunk egy mellékutcába, de közben nem kerüli el a figyelmemet, hogy Tom és Toby összenéznek. – Mi az? – kérdezem. – Semmi – feleli Toby nyugodtan. – Csak dőlj hátra, és lazíts. Meséljek egy viccet, hogy eltereljem a gondolataidat? – Kösz, ne. Az ablakon át figyelem az egymás után elsuhanó utcákat. És hirtelen, mielőtt felkészülhetnék rá, már meg is érkezünk. A templom harangjai ütemesen zengenekbonganak, amikor kiszállunk az autóból. Későn érkező házaspár szalad fel a lépcsőn, nem ismerem őket. A nő egyik kezével a kalapját szorítja a fejére. Rám mosolyognak, alig láthatóan biccentek feléjük. Ez a valóság. Én állok a templom lépcsőjén. Életem legboldogabb napja. Minden egyes pillanatot az emlékezetembe kellene vésnem. Különösen azt, mennyire boldog vagyok.

Tom rám néz, majd elhúzza a száját. – Pop, borzalmasan nézel ki. Szólok a tiszteletesnek, hogy rosszul vagy. – Nagy lendülettel a templom bejárata felé indul. – Ne, semmi bajom! Jól vagyok! – kiáltok utána dühösen, de már késő. Küldetésre indult, semmi sem állíthatja meg. Nemsokára meg is jelenik Fox tiszteletes, aggódva siet ki a templomból. – Szent ég, a testvérének igaza van – mondja, amint meglát. – Nagyon rosszul néz ki. – Jól vagyok! – Üljön le pár percre, és szedje össze magát, mielőtt elkezdjük a szertartást. – Kis oldalhelyiségbe terel. – Igyon egy pohár vizet, gyermekem. Hozzak egy kis süteményt? Kint van a gyülekezeti teremben. Egyébként is meg kell várnunk a koszorúslányokat. Úgy hallottam, dugóba kerültek. – Majd én figyelem őket – ajánlkozik Toby. – Már nem lehetnek túl messze. – Hozok süteményt – ugrik Tom. – Jól vagy, Pop? – Semmi bajom. Mindenki kimegy, és magamra maradok a néma szobában. Az egyik polcon apró tükör; ahogy megpillantom benne magam, felszisszenek. Tényleg rosszul nézek ki. Mi a bajom? Pittyen a telefonom, és meglepetten látom a kijelzőn, hogy Mrs. Randall küldött SMS-t. 6–4, 6–2. Köszönöm, Poppy!

Sikerült neki! Visszatért a teniszpályára! A nap legjobb híre. Váratlanul azt kívánom, bárcsak a munkahelyemen lennék, nem itt, bárcsak embereket kezelhetnék, tehetnék valami hasznosat… Nem. Hagyd abba! Ne butáskodj, Poppy! Hogy kívánhatod az esküvőd napján, hogy bárcsak dolgoznál? Biztos csak a mátkafrász. Egyetlen menyasszony sem zokog a munkahelye után. Az esküvői magazinokban nem látni cikkeket ezzel a címmel: „Hogyan tűnjünk boldognak, ahelyett hogy elhánynánk magunkat”. Újabb SMS-em érkezik Annalise-től. Végre!!! Elindultunk! Te már ott vagy?

Oké. Koncentráljunk a jelenre. Arra, ami itt és most történik. Az SMS-írás ismerős tevékenysége megnyugtat. Most érkeztem.

Szinte azonnal érkezik a válasz: Argh! Száguldunk, ahogy tudunk. Amúgy neked kellett volna elkésned. Szerencsét hoz. Rajtad van a kék harisnyakötő?

Annalise ragaszkodott hozzá, hogy kék harisnyakötőt viseljek az esküvőn, ezért reggel hármat is magával hozott, hogy választhassak. Mi értelme ezeknek a harisnyakötőknek? Őszintén szólva el tudnám képzelni az életemet egy feszes gumigyűrű

nélkül is, ami elszorítja a vérkeringést a lábamban – de megígértem neki, végig rajtam lesz. Persze! Bár a lábam valószínűleg már elhalt. Szép kis meglepetés lesz Magnusnak a nászéjszakán.

Mosolyogva küldöm el. Felvidít ez az ostoba párbeszéd. Lerakom a telefont, iszom egy kis vizet, és mélyeket lélegzem. Oké. Máris jobban érzem magam. Megint jelez a telefon, érte nyúlok, hogy megnézzem, mit válaszolt Annalise… De az üzenet Sam mobiljáról érkezett. Egy pillanatra kővé dermedek. A gyomrom remegni kezd, mint valami buta csitrinek. Uramisten. Hogy lehetek ennyire szánalmas? Annyira megalázó. Elég meglátnom azt a szót, „Sam”, és máris darabokra hullok. Egy hang azt súgja, ne foglalkozzam vele. Ugyan miért érdekelne, mit akar mondani? Miért vesztegetnék rá akár egyetlen másodpercet az életemből, amikor ma van az esküvőm, és ezer másra kell koncentrálnom? De tudom, képtelen lennék végigcsinálni a ceremóniát egy olvasatlan üzenettel a telefonomon. Minden higgadtságomat összeszedve megnyitom, bár az ujjaim alig engedelmeskednek. Igazi, egyszavas klasszikus Samtől. Helló.

Helló? Mégis mit jelentsen ez, az Isten szerelmére? Oké, nem leszek tapló. Hasonlóan bőbeszédű SMS-sel válaszolok: Helló.

Egy pillanattal később újabb pittyenés: Jókor?

Tessék? Komolyan kérdezi? Vagy csak gúnyolódik? Mit képzel… Aztán leesik. Hát persze. Azt hiszi, lefújtam az esküvőt. Nem tudja. Fogalma sincs róla. Ettől az üzenet is új megvilágításba kerül. Semmit nem akar vele mondani. Egyszerűen csak üdvözölt, hogy „helló”. Nagyot nyelek, próbálom kisütni, mi lenne a legjobb válasz. Valami miatt nem bírom rávenni magam, hogy elmondjam, mit csinálok. Legalábbis nem egyből. Nem igazán. Rövid leszek. Igaza volt, én tévedtem.

Értetlenül meredek a szavakra. Miben volt igazam? Lassan bepötyögöm:

Mire gondol?

Szinte azonnal érkezik a válasz: Willow-val kapcsolatban. Igaza volt, én tévedtem. Ne haragudjon a viselkedésem miatt. Nem akartam belátni, hogy magának van igaza, de így volt. Beszéltem vele. Mit mondott neki? Hogy vége, finito. Ne küldjön több e-mailt, különben beperelem munkahelyi zaklatásért.

Neeeem. Nem hiszem el. Hogy fogadta? Sokkos állapotba került. Nem lep meg.

Egy ideig semmi. Közben új üzenet érkezik Annalise-től, de nem nyitom meg. Nem akarom félbeszakítani a beszélgetésünket Sammel. Kétségbeesetten szorítom a készüléket, vadul szuggerálom a képernyőt, hátha újra ír valamit. Muszáj írnia… Ismét pittyen a telefon. Nem lehet könnyű. Ma lett volna az esküvője, igaz?

Uramisten. Mit válaszoljak? Mit? Igen. Itt van valami, ez biztosan felvidítja.

Felvidít? Értetlenül nézek a képernyőre, amikor MMS érkezik. Rápillantok, és tényleg elnevetem magam. A képen Sam fogorvosi székben ül. Vigyorogva néz a kamerába, hajtókáján kitűző ezzel a felirattal: Jó fiú voltam, elmentem a fogorvoshoz!”. Miattam csinálta, villan át az agyamon. Az én kedvemért ment el a fogorvoshoz. Nem. Ne butáskodj. A fogai miatt ment el. Kicsit habozom, majd azt gépelem: Igaza van, tényleg felvidított. Gratulálok. Éppen itt volt az ideje!

Megint szinte azonnal érkezik a válasz: Nincs kedve meginni velem egy kávét?

És ekkor, legnagyobb megdöbbenésemre, minden figyelmeztetés nélkül könnyek gyűlnek a szemembe. Hogy kérdezhet ilyet? Hogy teheti ezt velem? Hát nem vette észre, hogy továbbléptünk? Mégis mire számított, mit fogok tenni? Reszkető ujjakkal írom a választ.

Lerázott. Tessék? Lerázó e-mailt küldött nekem. Sosem küldök e-maileket, tudhatná. Biztosan az új asszisztensem volt. Túl hatékonyan végzi a munkáját.

Nem ő küldte? Oké, ez már túl sok. Mindjárt elsírom magam, vagy hisztérikusan nevetni kezdek, vagy valami. Magamban már mindent elrendeztem. Tudtam, mi merre mennyi. Erre most minden a feje tetejére áll. Ismét jelez a telefon, újabb SMS Samtől: Ugye nem haragszik rám?

Behunyom a szemem. Meg kell magyaráznom. De hogyan… Mit tegyek… Végül, anélkül hogy kinyitnám a szemem, bepötyögöm: Nem érti. Mit nem értek?

Nem tudom folytatni. Valami miatt képtelen vagyok rávenni magam. Inkább kinyújtom a karom, amilyen messzire csak tudom, és készítek magamról egy fényképet. Megnézem az eredményt. Igen. Minden rajta van: a fátyol, a fejdísz, az esküvői ruha egy szelete, a liliomcsokor sarka. Egyértelműen kiderül belőle, mi folyik itt. Elküldöm Sam mobiljára. Tessék. Elment. Most már tudja. Valószínűleg soha többé nem hallok felőle. Hát ennyi. Különös találkozás két idegen között, ami most véget ért. Felsóhajtok, és visszahanyatlom a székre. A harangzúgás abbamaradt, kísérteties csönd telepszik a szobára. És akkor hirtelen elkezdődik a pittyegés. Sürgető, folyamatos csipogás, akár egy tűzjelző sziréna. Ijedten kapom fel a telefont, és látom, ahogy sorban érkeznek az üzenetek. Egyik a másik után. És mindegyik Samtől.

Ne Ne ne ne ne ne  Ne csinálja! Nem teheti. Ez komoly? Poppy, miért?

Szaggatottan veszem a levegőt, miközben az SMS-eket olvasom. Nem akartam belemenni, de végül nem állom meg, muszáj válaszolnom: Mégis mit akar, csak úgy sétáljak el innen? 200 ember vár rám.

Sam azonnal reagál: Szereti magát?

Körbe-körbe csavargatom a gyűrűt az ujjamon, kétségbeesetten próbálom megtalálni a helyes ösvényt egymásnak ellentmondó gondolataim sűrűjében. Magnus szeret engem? Egyáltalán… mi az a szerelem? Senki sem tudja pontosan. Senki sem tudja meghatározni. Vagy bizonyítani. De ha valaki külön nekem gyűrűt választ Brugesben, az csak jelent valamit, vagy nem? Igen.

Valószínűleg felbőszíti a válaszom, mert villámgyorsan érkeznek az újabb üzenetek, három egymás után. Nem. Téved. Ne tegye. Kérem. Ne. Ne.

Legszívesebben ráordítanék. Ez nem fair. Nem mondhat ilyet most. Nem zaklathat fel ennyire. Mégis mit kéne tennem???

Abban a pillanatban, ahogy elküldöm, nyílik az ajtó. Fox tiszteletes lép be, a nyomában pedig Toby, Tom, Annalise és Ruby. Mindnyájan egyszerre beszélnek. – Uramisten! Ez a dugó! Már azt hittem, sosem érünk ide… – Igen, de nélkülünk nem kezdődhet el, nem igaz? A repülő sem indulhat addig… – Hogyne indulhatna, te is tudod. Egyszer levették a csomagomat a gépről, amin

ültem, mert éppen farmert próbáltam, és nem hallottam a hangosbemondót… – Van itt tükör? Elkenődött a szájfényem… – Poppy, hoztunk neked süteményt… – Nem kér süteményt! Karcsú akar maradni a nagy pillanatra! – Annalise mellém penderül. – Mi történt a fátyladdal? Félrecsúszott. És a ruhád! Hadd igazítsam meg… – Minden rendben? – Ruby megölel, miközben Annalise az uszályomat húzkodja. – Készen állsz? – Azt… – Kábultnak érzem magam. – Azt hiszem. – Jobban nézel ki. – Toby aprósüteményt majszol. – Sokkal jobban. Ja, Felix üdvözölni akar. Beengedhetem, ugye? – Ó, igen, persze. Tehetetlenül állok ebben a forgatagban. Mozdulni sem bírok, mert Annalise továbbra is az uszályomat igazgatja. Ismét jelez a telefonom, mire Fox tiszteletes fagyosan rám mosolyog. – Jobb lenne kikapcsolni, nem gondolja? – Képzeld, mi lenne, ha szertartás közben megszólalna – kuncog Annalise. – Akarod, hogy eltegyem neked? A kezét nyújtja érte. Bénultan bámulok rá. Új SMS érkezett Samtől. A válasza. Énem egyik része annyira szeretné elolvasni, hogy alig tudok uralkodni magamon. De a másik felem azt mondja: ne. Elég volt. Hogy menjek úgy végig a padsorok között, ha elolvasom? Ma van az esküvőm, eljött a rokonság és az összes barátom. Ez az életem. Nem valami pasas, aki az éteren keresztül üzenget nekem. Ideje búcsút inteni neki. Ideje elvarrni a szálakat. – Kösz, Annalise. – Kikapcsolom a telefont, és megvárom, míg kialszik a képernyő fénye. Már nincs ott senki. Csak egy süket, fekete fémdarab. Annalise a melltartójába csúsztatja. – Túl magasan tartod a virágot. – Összevonja a szemöldökét. – Nagyon feszültnek tűnsz. – Jól vagyok. – Kerülöm a tekintetét. – Képzeld, mi történt! – siet oda hozzám Ruby. – El is felejtettem mondani, bejött hozzám egy igazi híresség! Az az üzletember, aki állandóan szerepel a hírekben. Sir Nicholas valami! – Mármint… Sir Nicholas Murray? – kérdezem hitetlenkedve. – Igen, ő az – bólint Ruby vidáman. – Felhívott a titkárnője, és bejelentkezett hozzám egy kezelésre! Állítólag olyasvalaki ajánlott, akinek nagyon sokat ad a véleményére. Szerinted ki lehetett az? – El… elképzelésem sincs – nyögöm ki nagy nehezen. Szóhoz sem jutok a meglepetéstől. Soha egyetlen pillanatig sem gondoltam, hogy Sir Nicholas komolyan veszi az ajánlásomat. Hogy fogok ezek után a szemébe nézni? Mi van, ha szóba hozza Samet? Mi van… Nem. Állítsd le magad, Poppy. Mire legközelebb találkozom Sir Nicholasszal, férjes asszony leszek. Ez a bizarr epizód rég feledésbe merül. Nem lesz semmi baj. – Szólok az orgonistának, hogy mindjárt kezdünk – mondja Fox tiszteletes. – Mindenki foglalja el a helyét. Annalise és Ruby beáll mögém. Tom és Toby közrefog, beléjük karolok. Kopognak

az ajtón, és Felix bagolyszerű arca jelenik meg a nyílásban. – Poppy, fantasztikusan nézel ki. – Köszönöm! Bújj be! – Csak sok szerencsét akartam kívánni. – Felém indul, de óvatosan kikerüli a szoknyám szegélyét. – Annyira örülök, hogy te is családtag leszel. Mindnyájan örülünk. A szüleim odavannak érted. – Tényleg? – Igyekszem leplezni kétkedésemet. – Mind a ketten? – Hát persze. – Lelkesen bólogat. – Imádnak. Nagyon kivoltak, amikor meghallották, hogy lefújtad. – Lefújtad? – visszhangozza négy döbbent hang. – Lefújtad az esküvőt? – kérdezi Tom. – Mikor volt ez? – támad rám Annalise. – Egy szóval sem említetted, Poppy! Miért nem szóltál róla? Nagyszerű. Már csak ez hiányzott, egy jó kis vallatás az esküvő előtt. – Csak átmeneti pánik volt. – Próbálom elbagatellizálni. – Tudjátok. Rám jött a mátkafrász. Mindenki átesik ezen. – Anya nagyon megszorongatta Magnust. – Felix tekintete csillog a szemüvege mögött. – Ostoba marhának nevezte, azt mondta, nálad jobbat sosem fog találni. – Igazán? – Önkéntelenül is kihúzom magam. – Igen, nagyon dühös volt – meséli Felix élvezettel. – Szó szerint a fejéhez vágta a gyűrűt. – Hozzávágta a smaragdgyűrűt? – kérdezem meglepetten. Az a gyűrű egy vagyont ér. Nehezen tudom elképzelni, hogy Wanda dobálózik vele. – Nem, nem azt. Ezt a gyűrűt. – Azzal a kezemre mutat. – Kivette a fiókból Magnusnak, és hozzávágta. Lett is egy seb a halántékán. – Elneveti magát. – Persze nem komoly. Dermedten bámulok rá. Mit mondott? Wanda a fiókból vette elő ezt a gyűrűt? – Azt hittem… – Próbálok higgadt maradni. – Azt hittem, Magnus Bruges-ben vette. Felix értetlenül pillant rám. – Nem. Anyáé. Vagyis anyáé volt. – Értem. – Megnyalom kiszáradt ajkamat. – Hogy is történt ez pontosan? Miért adta neki? Bárcsak ott lettem volna! Mondd el, hogy történt – kérlelem vidámságot színlelve. – Hát. – Felix elnéz a távolba, igyekszik minden apró részletet felidézni. – Anya mondta Magnusnak, ne is próbálkozzon még egyszer a smaragdgyűrűvel. Aztán elővette a másikat, és azt mondta, alig várja, hogy végre a menye legyél. Mire apa közbeszólt: „Mit vesződsz vele? Nyilvánvaló, hogy Magnusban nincs meg a kellő kitartás egy házassághoz”, mire Magnus dühödten bizonygatni kezdte, igenis megvan, erre apa azt mondta, persze, akárcsak a birminghami munkánál. Jókora veszekedés kerekedett belőle, anyáék egyre azt mondogatták, mindig ezt csinálja… végül rendeltünk vacsorát. – Pislog. – Nagyjából ennyi. Annalise a vállam fölött előrehajolva fülel. – Szóval ezért cseréltél gyűrűt. Tudtam, hogy nem a smaragdra vagy allergiás. Ez Wanda gyűrűje. Szó sincs arról, hogy Magnus nekem választotta volna. Émelyegve pillantok rá. Hirtelen eszembe jut még valami.

– Miféle birminghami munka? – Tudod. Az állás, amit otthagyott. Apa állandóan azzal piszkálja Magnust. Bocsi, azt hittem, tudsz róla. – Felix kíváncsian fürkészi az arcomat, amikor hirtelen felharsannak az orgona sípjai, és mindnyájan ijedten összerezzenünk. – Ó, kezdődik. Most megyek. Majd odabent találkozunk! – Oké, szia. – Biccentek, de közben úgy érzem, egy másik bolygón vagyok. Meg kell emésztenem ezt az egészet. – Készen állnak? – Fox tiszteletes áll az ajtóban. Kiterel minket a szobából. A templom hátsó részébe érve elakad a lélegzetem. Káprázatos virágcsokrok díszítenek mindent, a levegő vibrál az izgatott várakozástól. Megpillantom Magnus fejét hátulról. Magnus. Görcsbe rándul a gyomrom. Nem tudom… Kell egy kis idő, hogy átgondoljam… De nincs időm. Az orgonista egyre jobban belelendül. Aztán bekapcsolódik a kórus. Fox tiszteletes már előrement. A ringlispíl elindult, és én rajta ülök. – Minden oké? – Toby vigyorogva néz Tomra. – Nehogy letaposd az uszályát, Nagyláb! Haladunk előre a padsorok között, az emberek mosolyognak, próbálok derűs, boldog kifejezést erőltetni az arcomra, de a gondolataim nagyjából annyira derűsek és nyugodtak, mint a CERN-ben száguldó részecskék. Nem számít… ez csak egy gyűrű… túlreagálom… De hazudott nekem… Odanézz, Wanda kalapja… Uramisten, ez a zene fantasztikus, Lucindának igaza volt, kell a kórus… Miféle munka Birminghamben? Miért nem említette soha? Kecsesen vonulok? Basszus. Oké, így már jobb… Nyugi, Poppy. Gondolkodj távlatokban. Remek a kapcsolatod Magnusszal. Lényegtelen, hogy ő vette-e azt a gyűrűt vagy sem. Lehet, hogy volt valami munka Birminghamben, de nem érdekes. Ami pedig Samet illeti… Nem. Felejtsd el Samet. Ez a valóság. Ez az esküvőm. Az én esküvőm, mégsem vagyok képes összpontosítani. Mi ütött belém? Végigcsinálom. Képes vagyok rá. Igen. Igen. Gyerünk… Magnus vajon miért izzad ennyire? Mire az oltárhoz érek, átmenetileg minden más gondolatot felülír ez az utolsó. Döbbenten bámulok rá. Szakad róla a víz. Borzalmasan néz ki. Ha én betegnek látszom, akkor ő úgy fest, mint akin kitört a malária. – Szia. – Gyászos mosollyal üdvözöl. – Nagyon szép vagy. – Jól érzed magad? – suttogom, miközben átadom a csokromat Rubynak. – Miért ne érezném? – kérdez vissza védekezően. Valami nem stimmel ezzel a válasszal, de nem alkalmasak a körülmények arra, hogy faggatni kezdjem. A zene elhallgat. Fox tiszteletes üdvözült mosollyal pillant végig a gyülekezeten. Látszik, hogy imádja az esküvőket. – Kedves barátaim. Azért gyűltünk ma össze Isten színe előtt… Amint meghallom az ismerős szavakat visszhangozni a templom falai között, megnyugszom. Hát itt vagyunk. Erről szól minden. Ezt vártam annyira. A fogadalmakat. A bűvös szavakat, melyeket számtalanszor ismételtek már el ezen a helyen, és nemzedékek óta változatlanok.

Lehet, hogy nem sikerült zökkenőmentesen a felkészülés. De melyik párnak nincsenek vitái? Ha képesek vagyunk a fogadalmukra összpontosítani, ha különlegessé tudjuk varázsolni az alkalmat… – Magnus. – Fox tiszteletes Magnushoz fordul. Izgatott moraj söpör végig a gyülekezeten. – Akarod-e ezt a nőt hites feleségedül, hogy szent házasságban élj vele Isten rendelése szerint? Szeretni, tisztelni fogod-e, kitartasz-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ? Magnus üveges tekintettel mered maga elé, szaporán szedi a levegőt. Mint aki a százméteres síkfutás olimpiai döntőjére készül. – Magnus? – noszogatja Fox tiszteletes. – Oké – motyogja Magnus az orra alatt. – Oké. Menni fog. Képes vagyok rá. – Hatalmas levegőt vesz, majd drámai hangon, ami betölti a templomot, büszkén kijelenti: – Igen, elveszem. Elveszem? Elveszem? Hát nem figyelt oda? – Magnus – súgom ingerülten. – Nem „elveszem”. Magnus értetlenül néz rám. – Dehogynem. Hirtelen dühbe gurulok. Oda sem figyelt. Fogalma sincs, mit mondott a tiszteletes. Sejthettem volna, hogy ez fog történni. El kellett volna próbálnom Magnusszal. – Nem „elveszem”, hanem „akarom”! – Próbálom leplezni bosszúságomat. – Nem hallottad a kérdést? „Akarod-e?” „Akarod-e?” – Ó. – Magnus szemében felismerés csillan. – Értem. Bocs. Akkor „akarom”. Nem mintha számítana – teszi hozzá egy vállrándítás kíséretében. Micsoda? – Folytathatjuk? – kérdezi Fox tiszteletes. – Poppy. – Rám mosolyog. – Akarod-e ezt a férfit hites férjedül… Sajnálom, de ezt nem hagyhatom annyiban. – Elnézést, Fox tiszteletes. – Felemelem a kezem. – Egy pillanat. Elnézést. – A gyülekezet felé fordulok. – Csak tisztázni szeretnék egy apróságot, azonnal… – Visszafordulok Magnushoz, lehalkítom a hangomat, és dühösen kérdőre vonom: – Hogy érted azt, hogy „nem számít”? Már hogyne számítana! Ez egy kérdés. Amire válaszolnod kell. – Édesem, szerintem túlságosan szó szerint veszed. – Magnus kényelmetlenül feszeng. – Folytathatnánk? – Nem, nem folytathatjuk! Ez konkrét kérdés! Akarsz-e engem? Szerinted mi ez, ha nem kérdés? – Hát. – Magnus vállat von. – Szimbólum. Ettől végleg bepöccenek. Hogy mondhat ilyet? Tudja, milyen fontos számomra a fogadalom. – Nem, nem egy rohadt szimbólum! – fakadok ki. – Ez konkrét, egyértelmű kérdés, amire te nem adtál egyértelmű választ! Vagy te semmit sem gondolsz komolyan abból, ami itt elhangzik? – Az Isten szerelmére, Poppy… – Magnus lehalkítja a hangját. – Ezt tényleg most kell megbeszélnünk?

Mégis mire gondol? Tegyünk örök fogadalmat, és majd utána megbeszéljük, komolyan gondoltuk-e vagy sem? Oké, lehet, hogy ezt már korábban meg kellett volna vitatnunk. Most már tisztán látom. Ha visszapörgethetném az idő kerekét, máshogy intézném. De nem pörgethetem vissza. Most vagy soha. És annyit azért hozzátennék a saját védelmemben, hogy Magnus tudta, mi az a házassági fogadalom, nem? Igazán nem mondhatja, váratlanul szegezték neki a kérdést. Elvégre nem titkos a szövege. – Igen, most! – Egyre dühösebb vagyok. – Most azonnal. – Szembefordulok a vendégsereggel; tátott szájjal, döbbenten bámulnak minket. – Tegye föl a kezét, aki úgy gondolja, a vőlegénynek komolyan kell vennie az eskü szövegét. Néma csönd, légy zümmögése sem hallatszik. Aztán, legnagyobb meglepetésemre, Antony a levegőbe emeli a kezét. Közvetlenül utána Wanda is csatlakozik hozzá. Ezen felbátorodva Annalise és Ruby is követik a példájukat. Néhány másodperc múlva mindenkinek magasban a keze. Tom és Toby mindkét kezüket felemelik, akárcsak a nagybátyám meg a felesége. Fox tiszteletes elképedve mered maga elé. – Komolyan gondolom – mondja Magnus, de olyan nyögvenyelősen és hiteltelenül, hogy még Fox tiszteletes is felszisszen. – Igazán? – A szemébe nézek. – „Kitartasz mellettem”? Jóban, rosszban”? „Míg a halál el nem választ”? Biztos vagy benne? Vagy csak azt akarod bebizonyítani, képes vagy végigcsinálni egy esküvőt? Bár nem így terveztem, de ahogy kimondom, ösztönösen érzem, ez az igazság. Hát erről van szó! Egyszerre minden a helyére kerül. Elszánt beszéde reggel a tükör előtt. Verejtékező homloka. Még a leánykérés is. Nem csoda, hogy egy hónap után máris megkérte a kezemet. Ez sosem rólunk, kettőnkről szólt, hanem arról, hogy be akar bizonyítani valamit. Talán az apjának, hogy igenis van benne kitartás. Csak a Jóisten tudja. De kezdettől fogva hamis volt minden. Én pedig hittem benne, mert hinni akartam. Érzem, könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagyom, hogy kicsorduljanak. – Magnus – folytatom gyengédebben. – Figyelj rám. Ennek így semmi értelme. Ne vegyél feleségül csak azért, hogy bebizonyítsd, meg tudod csinálni. Előbb vagy utóbb úgyis kiszállsz belőle. Bármennyire is akarod, hogy ne úgy legyen. Elkerülhetetlen. – Baromság – vágja rá ellenségesen. – Tudom, hogy így van. Nem szeretsz eléggé ahhoz, hogy egy életen át kitartson. – De igen! – Nem, Magnus – mondom fáradtan. – Nem ragyogom be az életed úgy, ahogy kellene. És te sem az enyémet. – Elhallgatok. – Nem szeretjük egymást eléggé. Ahhoz nem, hogy örökké tartson. – Valóban? – kérdezi döbbenten. – Tényleg nem szeretsz annyira? – Látom rajta, ez bántja a hiúságát. – Nem. Ne haragudj. – Nem kell szabadkoznod, Poppy – mondja dühödten. – Ha tényleg így érzel… – De hiszen te is így érzel! – kiáltok föl. – Ismerd el, Magnus! Te meg én… nekünk nem az a sorsunk, hogy örökké együtt legyünk. Nem mi vagyunk az igazi egymás számára. Azt hiszem… – Elhallgatok, keresem a megfelelő kifejezést. – Azt hiszem, csak lábjegyzetek vagyunk a másik életében.

Csönd. Magnus mintha frappáns válaszon törné a fejét, de semmi nem jut eszébe. Megérintem a kezét, majd a tiszteleteshez fordulok. – Igazán sajnálom, Fox tiszteletes, Csak az idejét vesztegettük. Azt hiszem, jobb lesz, ha itt most befejezzük. – Értem – mondja Fox tiszteletes. – Szent ég. Értem. – Megtörli a homlokát egy zsebkendővel, teljesen tanácstalan. – Biztos benne… talán, ha megbeszélnék… – Nem hiszem, hogy az segítene – felelem gyengéden. – Azt hiszem, végeztünk. Te mit gondolsz, Magnus? – Ha te mondod. – Magnus magába roskadva áll mellettem. Egy pillanatra megsajnálom. Talán mégis… Nem. Semmi kétség. Helyesen döntöttem. – Nos… és most mi legyen? – kérdezem tétován. – A fogadást azért megtartsuk? Magnus bizonytalanul néz maga elé – aztán bólint. – Ha már kifizettük. Lelépek az oltár előtti emelvényről, aztán megtorpanok. Ezt nem próbáltuk el. A gyülekezet még mindig tátott szájjal bámul ránk. Várják, mi fog történni. – Ööö… izé… szerintem… – Magnushoz fordulok. – Mégsem mehetünk végig együtt a padsorok között. – Menj előre – mondja egy vállrándítással. – Aztán majd megyek én is. Fox tiszteletes int az orgonistának, aki hirtelen játszani kezdi a nászindulót. – Ne! – kiáltok fel elborzadva. – Nem kell zene! Kérem! – Elnézést! – Fox tiszteletes hevesen gesztikulálva próbálja leállítani az orgonaszót, de nem sikerül neki. – Sajnos Mrs. Fortescue kicsit nagyot hall, valószínűleg nem tudta követni az eseményeket. Katasztrófa. Azt sem tudom eldönteni, hogy a csokrot magamhoz vegyem-e. Végül kikapom Ruby kezéből, aki együttérzőn megszorítja a karomat, miközben Annalise odasúgja: – Elment az eszed? Végül a zene elhal, és síri csöndben indulok a kijárat felé. Senkinek nem merek a szemébe nézni, de érzem, hogy minden szempár rám szegeződik. Uramisten, ez rettenetes. Miért nincs vészforgatókönyv ilyen esetekre? Valahol a szertartáskönyvben szerepelnie kellene egy olyan fejezetnek, hogy Kivonulási ének a menyasszonynak, aki meggondolta magát. Senki sem szólal meg, amíg a padsorok között lépkedek, szótlanul merednek rám. De hallom a bekapcsolt telefonok apró pittyenését, és érzékelem a felvillanó vakukat. Remek. Gondolom, a képeket egymással versengve posztolják majd ki a Facebookra. Az egyik sor szélén egy nő hirtelen felém nyújtja a karját. Hatalmas, rózsaszín kalapot visel, és a leghalványabb fogalmam sincs, hogy ki lehet. – Állj! – Mármint én? – Megtorpanok. – Igen, igen. – Zavartan elpirul. – Kaptam egy üzenetet, ami szerintem neked szól. – Nekem? – értetlenül nézek rá. – Hiszen nem is ismerem magát. Még jobban elpirul. – Elnézést, hadd mutatkozzam be. Magnus keresztanyja vagyok, Margaret. Nem sok embert ismerek itt. De a szertartás alatt SMS érkezett a telefonomra egy Sam Roxton nevű illetőtől. Nem egészen neked… inkább azt mondanám, rólad van benne

szó. Felolvasom: Ha ön történetesen Poppy Wyatt esküvőjén van… Valaki felkiált a háta mögött. – Én is megkaptam ezt az üzenetet! – Egy fiatal lány az, akit szintén most látok először életemben. – Szó szerint ugyanezt: Ha ön történetesen Poppy Wyatt esküvőjén van… – Én is! Nekem is megjött! – Kiáltások harsannak a templom különböző pontjairól. – Ha ön történetesen… Képtelen vagyok megszólalni. Mi folyik itt? Sam SMS-t küldött a vendégeknek? Egyre többen nyúlnak a telefonjukért; egyre újabb pittyenések, csippanások hallatszanak; mind többen kiáltanak fel meglepetésükben. SMS-t küldött az egész vendégseregnek? – Mindnyájan ugyanazt az üzenetet kaptuk? – Margaret hitetlenkedve néz körbe. – Lássuk csak. Aki megkapta, olvassa hangosan. Háromig számolok, és kezdjük. Egy, kettő, három… Ha ön történetesen Poppy Wyatt esküvőjén van… Menten elájulok. Ez nem lehet igaz, biztosan csak álmodom. Legalább kétszáz fős a tömeg, és nagy részük hangosan szavalja a telefonjára kapott üzenetet. A szavak visszhangot vernek a templom falai között, közös imádságra vagy futballszurkolók skandálására emlékeztetve. – … Poppy Wyatt esküvőjén van, szeretném megkérni egy szívességre. Tartsa vissza! Akadályozza meg! Ne engedje, hogy férjhez menjen. Óriási hibát követ el. Legalább gondolja végig még egyszer… Csokromat szorongatva, vadul zakatoló szívvel állok a templom közepén. Nem hiszem el, hogy ezt tette. Nem hiszem el. Honnan szerezte meg a vendégek telefonszámát? Lucindától? – Hadd magyarázzam meg. Egy nagyon okos ember egyszer azt mondta: ilyen ritka kincset nem szabad filiszteusokra bízni. Poppy ritka kincs, bár ő maga ezt nem tudja… Önkéntelenül is Antonyra pillantok, aki magasra vont szemöldökkel bámulja a telefonja képernyőjét. – Most nincs idő kifejteni. Ezért folyamodtam ehhez a szokatlan megoldáshoz. Remélem, hisznek nekem. Akadályozzák meg. Bármi áron. Ez az esküvő tévedés. Köszönöm. Mire a felolvasás véget ér, a gyülekezet enyhén sokkos állapotba kerül. – Mi a lófasz… – Magnus tajtékozva közeledik felém az oltártól. – Ez meg ki a franc volt? Nem bírok megszólalni. Sam szavai keringenek a fejemben. Legszívesebben kitépném a telefont valakinek a kezéből, és újra elolvasnám őket. – Majd én válaszolok neki! – kiált fel hirtelen Margaret. – Kicsoda maga?– mondja hangosan, miközben a telefonját nyomogatja. – A szeretője? – Színpadias mozdulattal böki meg a Küldés gombot. Áhítatos csend borul a templomra, majd néhány pillanat múlva jelez a készüléke. – Válaszolt! – Hatásszünetet tart, majd hangosan felolvassa: – A szeretője? Nem tudom. Nem tudom, szeret-e. Azt sem tudom, én szeretem-e. A szívem mélyén keserű csalódottságot érzek. Persze hogy nem szeret. Csak azt gondolja, nem kellene feleségül mennem Magnushoz. Egyszerűen csak meg akar akadályozni egy tévedést. Ez két különböző dolog. Szó sincs arról, hogy bármiféle érzelmet is táplálna irántam. Főleg nem… – Csak azt tudom, egyfolytában rá gondolok. – Margaret habozik, a hangja ellágyul, ahogy olvassa. – Mindig. Az ő hangját akarom hallani. Az ő arcát szeretném látni.

Elszorul a torkom. Nagyokat nyelek, próbálom visszafojtani a könnyeimet. Én is egyfolytában rá gondolok. Mindig. Az ő hangját akarom hallani. Amikor a telefonom pittyen, azt remélem, ő üzent nekem. – Ki ez? – kérdezi Magnus hitetlenkedve. – Igen. Ki ez? – csatlakozik Annalise is az oltár mellől, mire nevetés söpör végig a tömegen. – Csak… csak egy fickó. Megtaláltam a telefonját, és… – Zavartan elhallgatok. Képtelen lennék elmagyarázni, kicsoda Sam, és milyen kapcsolatban állok vele. Margaret telefonja újra csipog, mindenki elcsendesedik, és várakozóan pillant rá. – Megint ő az – mondja Margaret. – És mit ír? – kérdezem remegő hangon. A templomban olyan csönd van, hogy szinte hallom a saját szívverésemet. – Azt írja: Kint várom a templom előtt. Figyelmeztessék. Itt van. Csak akkor tudatosul bennem, hogy futok, amikor az egyik ajtónálló rémülten félreugrik előlem. A templom nehéz ajtaja csukva, és csak ötödik próbálkozásra sikerül kinyitnom. Kirontok a templomból, és lihegve állok meg a lépcsőn, tekintetemmel a járdát pásztázom, hátha meglátom az arcát… Ott áll. Az út túloldalán. A Starbucks ajtajában. Farmerban és sötétkék ingben. Amikor találkozik a tekintetünk, összehúzza a szemét, de nem mosolyog. A kezemet nézi. Arcán hatalmas kérdőjel. Tényleg nem tudja? Nem látja rajtam a választ? – Ő az? – szólal meg Annalise mellettem. – Jóképű. Magnust lenyúlhatom? – Annalise, add ide a telefonomat – mondom, anélkül hogy levenném a tekintetemet Samről. – Tessék. – Bekapcsolom a készüléket, megvárom, míg életre kel, és azonnal üzenetet küldök neki. Helló.

Azonnal válaszol: Szép a ruhája.

Végigpillantok magamon. Régi rongy.

Hosszú szünet, aztán látom, hogy Sam új üzenetet ír. Lehajtja a fejét, nem néz föl, még akkor sem, amikor befejezi; még akkor sem, amikor megérkezik az SMS. Szóval férjhez ment?

Felemelem a telefont, és készítek egy képet a csupasz bal kezemről. Sam mobilja. Küldés. Egyre nagyobb tömeg torlódik fel a hátam mögött, mindenki látni szeretné a titok-

zatos illetőt. Nem mozdulok. Samre szegezem a tekintetemet, látni akarom a reakcióját az SMS-emre. Kisimulnak az arcvonásai; ajka széles, ragyogó mosolyra húzódik. Soha életemben nem láttam még ennél szebb mosolyt. Végül felemeli a fejét, és rám néz. Bármire rá tudna venni ezzel a mosollyal. Ismét üzenet. Megiszik velem egy kávét?

– Poppy. – Megfordulok. Wanda áll mögöttem, zavartan pillog rám a kalapja alól, ami leginkább egy gigantikus, döglött molylepkére emlékeztet. – Ne haragudj, Poppy. Önző módon viselkedtem. Nagyon szégyellem magam. – Mire gondolsz? – kérdezem zavartan. – A második gyűrű. Én mondtam Magnusnak… vagyis az én ötletem volt, hogy esetleg… – Elhallgat. – Tudom. Te mondtad Magnusnak, hogy tegyen úgy, mintha azt a gyűrűt kimondottan nekem választotta volna, ugye? – Megérintem a karját. – Wanda, igazán nagyra értékelem a gesztust. De azt hiszem, jobb, ha visszaadom. – Lehúzom a csavart mintás aranygyűrűt a jobb kezemről, és a tenyerébe ejtem. – Boldogan lettem volna az anyósod – mondja szomorúan. – De nem lett volna szabad, hogy ez elhomályosítsa a tisztánlátásomat. Hibát követtem el. – Tekintete az utca túloldalán álló Samre téved. – Ő az, ugye? Bólintok. Wanda arca kisimul, mint amikor egy gyűrött rózsaszirom kirúgja magát. – Akkor menj. Mire vársz? Szót fogadok. Lesétálok a lépcsőn, átkelek az úttesten, ügyet sem vetek a dudáló autókra, letépem magamról a fátylat, és fél méterre Samtől megállok. Egy hosszú pillanatig egyikünk sem szólal meg. – Látom, rákapott az SMS-ezésre – mondom végül. – Küldtem párat – bólint Sam. – Érdekes ötlet – bólogatok én is. – Lucinda segített? – Nagyon készségesnek bizonyult, amikor megtudta, hogy az esküvőt akarom megtorpedózni. – Sam ezt láthatóan viccesnek tartja. – De akkor sem értem. Hogy találta meg? – Megkerestem a honlapját – feleli fanyar mosollyal. – Felhívtam a mobilját, elmondtam, miről van szó, és boldogan segített. Nem is én küldtem az SMS-eket, hanem ő. Tudta, hogy kiépített egy hipermodern üzenetküldő rendszert, hogy azonnal értesíteni tudja a vendégeket? Az SMS-riadólánc. Végül csak hasznát vettük. A másik kezembe veszem a csokrot. Sosem tűnt fel, hogy a virágok ilyen nehezek. – A Starbuckshoz kissé túl van öltözve. – Sam tetőtől talpig végigmér. – Kávérandikra mindig menyasszonyi ruhában megyek. Az rögtön megadja az alaphangot, nem gondolja? Hátrapillantok a templomra, és elnevetem magam. A vendégsereg kiözönlött a lépcsőkre, és onnan figyelnek minket közönségként. – Mire várnak? – Sam követi a tekintetemet. Megvonom a vállamat. – Ki tudja? Táncolhatna kicsit. Vagy elmesélhetne egy viccet. Vagy… esetleg meg-

csókolhatná a menyasszonyt. – Nem a menyasszonyt. – Átölel, és lassan magához húz. Az orrunk majdnem öszszeér. Egyenesen a szemébe nézek. Meleg bőréhez simulok. – Téged. – Engem. – A lányt, aki ellopta a telefonomat. – Érzem a leheletét az ajkamon. – A tolvajt. – A szemetesben találtam. – Akkor is lopás. – Nem, nem az… – kezdem, de a szája most már az enyémhez ér, és nem tudom folytatni. És hirtelen minden jóra fordul. Tudom, sok még a bizonytalanság; tudom, a valóság nem tűnt el. Sok magyarázkodás, gyanúsítgatás és piszkálódás vár még rám. De ebben a pillanatban a karjában tart a férfi, akibe, azt hiszem, szerelmes vagyok. És nem mentem hozzá ahhoz a férfihoz, akiről tudom, hogy nem szeretem. Ha innen nézem, akkor egészen jól állnak a dolgok. Végül ajkaink elválnak, és a túloldalon Annalise éljenezni kezd. Elég ciki, de Annalise már csak ilyen. – Hoztam olvasnivalót – szólal meg Sam, mintegy mellékesen. – Ha esetleg unatkoznál. Zsebébe nyúl, és jókora, kávéfoltos paksamétát húz elő. Az egymásnak küldött üzeneteink. Felgyorsul a szívverésem. Megőrizte. Azok után is, hogy olyan csúnyán váltunk el. Mindet megőrizte. – Érdekes? – kérdezem ugyanolyan közömbösen. – Nem rossz. – Végigpörgeti az ujjaival, majd felnéz. – Alig várom a folytatást. – Tényleg? – A testem bizseregni kezd a pillantásától. – És tudod, mi fog történni? – Hát… van egy sejtésem. – Ujjait végighúzza meztelen hátamon, mire villámként hasít belém a vágy. Tökéletesen készen állok a nászéjszakámra.109 Nem kell se pezsgő, se szendvicsek, se háromfogásos vacsora, se első tánc. De még az utolsó se. Másfelől viszont itt van ez a kétszáz ember az utca túloldalán, és engem néznek, mintha az instrukcióimra várnának. Vannak köztük olyanok, akik nagyon sokat utaztak, hogy itt lehessenek. Nem hagyhatom cserben őket. – Az a helyzet, hogy… itt ez a fogadás – szólalok meg bizonytalanul. – Eljöttek a barátaim meg az egész családom, elég félelmetes társaság, plusz itt vannak az exvőlegényem barátai és rokonai is. És van cukrozott mandula. Mit szólsz hozzá? Sam felvonja a szemöldökét. – Nem gondolod, hogy Magnus agyon akar lőni? – Nem tudom. – Magnusra pillantok. Ő is ott áll a tömegben, és minket néz. De amennyire meg tudom ítélni, nincsenek gyilkos szándékai.110 – Nem hinném. Írjak neki egy SMS-t? – Ha gondolod. – Sam vállat von, és ő is előveszi a telefonját.

109 Oké. Tudom, hogy nem egészen a „nászéjszakám”. Kellene egy szó, ami azt jelenti, hogy „a szerelmeddel töltött éjszaka, akire lecserélted a vőlegényedet”. 110 Ami azt illeti, sokkal jobban néz ki, mint amikor még úgy volt, hogy feleségül fog venni.

Magnus. Ez a férfi mellettem Sam. Tudom, hogy elég szokatlan kérés, de magammal vihetném a vacsorára? Poppy xxx PS: miért nem hozol valakit te is??

Egy pillanattal később érkezik a válasz: Ha muszáj. Mag

Nem túl lelkes, ugyanakkor azt sem érzem rajta, hogy bárkit agyon akarna lőni.111 Éppen el akarom tenni a telefont, amikor megint pittyen. Meglepetten pillantok rá. Üzenetem jött Samtől. Biztosan most küldte. Megnyitom, de nem nézek Samre.

Egy szív. Szívet küldött nekem. Csak úgy, egyetlen szó nélkül. A mi kis titkunk. Forróság önti el a szememet, de valahogy sikerül bepötyögnöm a választ. Én is.

Szeretnék mást is írni… de most inkább nem. Majd később. Rányomok a Küldésre, majd mosolyogva karon fogom Samet, és végigsöpröm az uszályommal a poros járdát. – Akkor menjünk. Nézzünk be az esküvőmre. VÉGE

Személy szerint azt gondolom, hogy Magnus még ma este kicsomagolja Annalise-t a koszorúslányruhájából. 111