Sophie Kinsella. Emlékszel rám? KELLY

Sophie Kinsella

Emlékszel rám?

KELLY

A kiadás alapja Sophie Kinsella: Remember Me! 2008 Bantam Press

Fordította BÉRESI CSILLA

Kiadványmenedzser KELLY KATA

Szerkesztette SZÉKELY REGINA

Borító PICASSO STÚDIÓ

ISBN 978-963-9667-61-7

Minden jog fenntartva! © Sophie Kinsella © Hungarian translation Béresi Csilla © Hungarian edition Kelly Kft.

Kiadja a Kelly Kft. Tel: 06 30 948 1080 Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomás és kötés: Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató – 281005

Atticusnak

Köszönetnyilvánítás

A könyv írása közben számos kérdés vetődött fel bennem az amnéziával kapcsolatban. Köszönöm Liz Haigh-Reeve-nek, Sallie Baxendale-nek, kiváltképpen pedig Trevor Powellnek, hogy felvilágosítottak ebben a témában. Hihetetlen szerencsém, hogy kiadói szuperhősök segítették a munkámat. Ezer hála és köszönet illet mindenkit a Transworld szerkesztőségében, de legelsősorban is Linda Evanst, Laura Sherlockot és Stina Smemót. Mint mindig, most is hadd fejezzem ki hálámat és szeretetemet ügynököm, Araminta Whitley iránt, de nem feledkezhetem meg Nicki Kennedyről, Sam Edenborough-ról, Valerie Hoskins-ról, Rebecca Watsonról, Lucinda Bettridge-ről és Lucy Cowie-ról sem. Ott vannak azután mindazok, akik ép eszemről gondoskodtak írás közben: a Tanácskozó Testület és a családom: Henry, Freddy, Hugo és Oscar.

5 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Elöljáróban Pont ez az egy az összes vacak, ócska, csapnivaló este közül, ami csak előfordult az én vacak és ócska életemben. Mennyit is kapna egy egytől tízig terjedő skálán?… Talán mínusz hatot. Nem mintha túl magasra állítottam volna a mércét. Az eső becsurog a galléromba, miközben egyik vízhólyagos lábamról a másikra állok. Rögtönzött esernyőként farmerkabátomat tartom a fejem fölé, csak hát nem éppen vízhatlan szegény. Nem kívánok mást, mint találni egy taxit, hazajutni végre, lerúgni magamról ezt az ostoba csizmát, és forró fürdőt venni. Az lenne ám a jó! De már kerek tíz perce várakozunk itt, és taxinak híre-hamva sincs. A lábujjaim a végüket járják. Többé az életben nem veszek cipőt a leértékelt áruk boltjából. A múlt héten vettem ezt a csizmát a kiárusításon (lapos, fényezett fekete bőr, kizárólag laposat hordok). Fél számmal kisebb a kelleténél, de az elárusítólány azzal biztatott, hogy majd kitágul, a lábszáramat viszont előnyösen megnyújtja. És én, marha, hittem neki! Voltaképpen, a világ ökre vagyok. Valamennyien egy délnyugat-londoni utca sarkán állunk – korábban soha nem jártam erre –, s lábunk alatt dobol a klubzene. Carolén nővére a cég alapítói közé tartozik, így kedvezményes jeggyel mehettünk be. Ezért is vonultunk fel ott egészen idáig. A baj csak az, hogy most haza is kellene jutnunk, s a társaságból egyedül én vadászom taxira. Fi kisajátította magának az egyetlen kapualjat közel és távol, s a nyelve jelenleg annak a fickónak a torkában köröz, akivel korábban a klubban cseverészett. Jó vágású fickó, leszámítva a fura bajuszkáját. Ráadásul alacsonyabb is Finál… de hát mellette ez a fiúk sorsa, mivel közel száznyolcvan centi. Hosszú fekete haja és széles szája van, amely teljesen betölti az arcát, ha nevet. Ha ő egyszer hahotázni kezd, az egész iroda zeng tőle. Néhány lépésre tőle Carolyn és Debs egy újság alá húzódott, s kart karba öltve torkuk szakadtából fújják az „Esik, fiúk”1 című dalt, mintha még mindig a karaoke-emelvényen állnának. – Lexi! – kiált oda Debs, s a karját nyújtja, hogy csatlakozzam hozzájuk. – „Esik, fiúk!” Hosszú szőke haja összecsomósodott az esőben, de az arca továbbra is ragyog. Két hobbija a karaoke és az ékszerkészítés. Én is azt a fülbevalót viselem, amit a szülinapomra fabrikált: kicsiny ezüst L-ek, apró gyöngyberakással. – Nem is esik, fiúk! – kiáltom vissza morcosan. – Zuhog, mégpedig a nyakunkba! Rendes körülmények között én is bírom a karaokét. Ma azonban nem vagyok dalos kedvemben. Sajog a bensőm, s a legszívesebben magamba fordulnék, mindenkitől távol. Ha Lúzer Dave eljött volna, ahogy ígérte! 1

A Weather Girls száma.

6 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Az után a sok Lu és Lexi SMS után, meg miután esküvel fogadta, hogy tízre itt lesz. Én meg, ostobán, egész idő alatt őt vártam. Egyre az ajtót lestem akkor is, amikor a csajok is mondták, tegyek le róla, már nem jön. Most úgy érzem magam, mint egy hülye liba, akit átvertek. Lúzer Dave autók táveladásával foglalkozik. Azóta járunk, hogy a múlt nyáron összejöttünk Carolyn fiújának kerti grill-partiján. Nem azért hívom Lúzer Dave-nek, hogy bosszantsam… ez a név valósággal hozzánőtt. Senki nem emlékszik már, hogyan tett szert rá, ő meg az istennek sem árulná el. Valójában mindig igyekszik másként hívatni magát. Egy ideig Butchnak keresztelte el magát, mert azt képzeli, Bruce Willisre hasonlít a Ponyvaregényből.Jó, neki is tüsihaja van… de ezzel vége is a hasonlóságoknak. Akárhogy is, az ötlet nem vált be. A munkatársainak ő továbbra is Lúzer Dave, ahogyan én meg Lófogú vagyok az enyéimnek. Tizenegy éves korom óta hívnak így. Néha a Bongyort is hallom. Tény és való, göndör a hajam. A fogam meg valóban kiáll. Én azonban mindig azt mondom, ez ad karaktert az arcomnak. (Tulajdonképpen nem én állítom ezt, hanem Fi. Személy szerint azt tervezem, hogy amint pénzem lesz rá, rendbe hozatom a fogsoromat. Már ha kibírok egy fogszabályozót valaha is… azaz nagyjából soha napján.) Feltűnik egy taxi, én pedig azonnal kinyújtom a kezem… de előttem néhányan megelőznek. Pompás! Szánalmasan zsebre vágom a kezem, s a következő sárga fényt lesem az esőverte úton. Nem csupán az a bajom, hogy Lúzer Dave benne hagyott a pácban, a prémium elmaradása is bánt. A munkahelyemen ma zártuk le a pénzügyi évet. Mindenkit kiértesítettek papiroson, mennyit kapott. Jómagam is égtem az izgalomtól, és jókora összegre számítottam, mert, mint kiderült, a cég 2003-2004-es nyeresége nagyobb a vártnál. Mintha a karácsony tíz hónappal korábban érkezett volna. Mindenki arról áradozott egész délután, mire költi el a jutalmat. Carolyn azt tervezgette, hogy a fiújával, Matt-tel New Yorkba repül. Debs bejelentkezett melírozásra Nicky Clarke-hoz…2 mindig is vágyott erre. Fi felhívta a Harvey Nicholst,3 és lefoglalt magának egy menő új táskát, azt hiszem, Paddington a neve vagy mi. És ott voltam én. A nagy semmivel. Nem mintha nem dolgoztam volna keményen vagy nem teljesítettem volna a normát. Az volt a bibi, hogy a prémiumhoz egyévi munkaviszonyra van szükség, amihez nekem egyetlen hét hiányzott. Egyetlen hét! Ez nem igazság! Micsoda szűkmarkúság! Ha engem kérdeznek, mit gondolok az egészről, hát… Nos, ez az ábra. Mintha bizony Simon Johnson valaha is kikérné egy kezdő segéd eladási igazgató (Padlóosztály) véleményét! Ez meg a másik. Ennél szörnyűbb címet el sem tudnék képzelni. Szégyenletes! Még a névjegykártyámra is alig fér fel. Nagyon úgy tűnik, minél hosszabb a cím, annál ócskább a munka. Ezek azt hiszik, kifizethetik az embert szavakkal. Az már nem érdekli őket, hogy a nyomorult egy sarokba szorulva gürizik, olyan dögunalom számlákkal, amelyeket mindenki más a háta közepére kíván.

2

3

Neves mesterfodrász. Nemzetközi márkás divatház.

7 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Egy kocsi hajt bele egy közeli pocsolyába, elugrom ugyan, de nem az arcomat érő hideg zuhany elől. Közben hallom, amint Fi a kapualjban felforrósítja a helyzetet, s a fess pasi fülébe mormog. Néhány ismerős szó üti meg a fülemet, és minden rosszkedvem ellenére vissza kell fojtanom a nevetésem. Hónapokkal ezelőtt egy pizsamapartin mi, lányok bevallottuk, miket hordunk össze a fiúinknak. Fi elmondta, ő mindig ugyanazt a trükköt dobja be, éspedig elsöprő sikerrel: „Azt hiszem, leolvad rólam a bugyim.” Nahát! És ezt beveszik a pasik? Hát… Fi sikeréből ítélve igen. Debs bevallotta, ő szex közben egyetlen szót használ, ez pedig a „forró”. „Felforrósodtam” – mondja, vagy: – „Hű, de forró vagy”, „Ez ám a forró helyzet”. De hát ha valaki úgy néz ki, mint Debs, nincs szüksége bőséges szókincsre. Carolyn időtlen idők óta jár már Matt-tel. Ő azt állítja, nem beszél az ágyban, csak sóhajtozik és sikoltozik, mikor úgy hozza a sora. Egy kivétellel. Amikor egyszer Matt épp majdnem elment, ő megszólalt: „A fenébe is, fent hagytam a hajcsavarjaimat!” Lehet, hogy nem komolyan mondta, hanem csak tréfált. Isteni a humorérzéke, akárcsak Mattnek. Mindketten szuperokosak, de valahogyan mégsem unalmasak, hanem aranyosak. Mikor valamennyien együtt lógunk, ők ketten egy sereg sértést vágnak egymás fejéhez. Soha nem lehet tudni, mikor gondolják komolyan. Szerintem még ők sem tudják. Aztán rajtam volt a sora, hogy valljak. Be is vallottam az igazságot, ami az, hogy én hízelgek a pasiknak. Lúzer Dave-nek például mindig azt mondom: „Milyen széles a vállad” vagy „Gyönyörű a szemed”. Azt már nem tettem hozzá, azért mondok ilyeneket, mert titokban egyre azt remélem, hogy visszahallok valamiféle bókot. Nos, arról is mélyen hallgattam, hogy erre egyszer sem került még sor. Hát ez a nagy helyzet. – Hé, Lexi! Ahogy felnézek, látom, hogy Fi kibontakozott a fess srác öleléséből. Odajön hozzám, feje fölé húzza a farmerkabátomat, és elővesz egy rúzst. – Szia – mondom, miközben esővizet pislogok ki a szememből. – Hová lett a szívlovag? – Most közli a csajjal, akivel jött, hogy lelép. – Fi! – Miért? – Fiban szemlátomást nincs egy szikrányi bűntudat. – Mi közöm hozzájuk? Ha igen, hát csak a pasihoz. – Gondosan újra postaláda-pirosra festi a száját. – Egy szekérderék sminket veszek – mondja, és homlokát ráncolva a rúzs tompa végére mered. – Christian Diort meg ilyesmit. Megengedhetem magamnak! – Igazad van! – bólogatok, és igyekszem lelkes képet vágni. Egy pillanat múlva Finak leesik a tantusz. – A fenébe is! Ne haragudj, Lexi! – Szorosan átkarolja a vállamat. – Neked is kellett volna kapnod prémiumot. Nem igazság! – Semmi baj – próbálok mosolyogni. – Majd jövőre. – Jól vagy? – vesz szemügyre Fi. – Ne igyunk még egyet? – Nem, ágyba szeretnék bújni. Reggel korán kelek.

8 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Fi elkomorodik, ahogy hirtelen minden az eszébe jut, mire az ajkába harap. – Jesszusom! Hát nem erről is teljességgel elfeledkeztem! És akkor még ott ez a prémiumügy is… Szegény Lexi! Neked aztán jól összejött! – Semmi gond! – vágom rá azonnal. – Ez… Nem csinálok belőle nagy ügyet. Senki nem szereti a nyavalygókat. Ezért mosolyra kényszerítem magam, mintha nem is az a lófogú, cserbenhagyott csaj lennék, akinek nem adtak prémiumot, és akinek most halt meg az édesapja. Fi egy pillanatra elhallgat, zöld szeme fel-felvillan az elsuhanó fényszórók világánál. – Majd csak jóra fordul minden – biztat barátian. – Gondolod? – Hát persze – bólint meggyőződéssel. – Csak hinned kell benne. Ugyan már? – szorítja meg a karom. – Mi vagy te, nő vagy gyászhuszár? – Fi tizenöt éves korunk óta él ezzel a fordulattal, és valahányszor hallom tőle, elmosolyodom. – És tudod mit? –teszi hozzá. – Szerintem a papád is örül, hogy macskajajosan jelensz meg a temetésén. Néhányszor találkozott az apámmal, és valószínűleg igaza van. – Hé, Lexi! – fogja most halkabbra a hangját, mire én is felneszelek. Amúgy is ingerlékeny állapotban vagyok, és ha most valami kedveset mond az apámról, rögvest elsírom magam. Nem mintha jól ismertem volna, de hát az embernek csak egy apja van… – Nincs fölösleges kotonod? – szakítja félbe Fi hangja a gondolataimat. Helyben vagyunk. Akkor nem kell tartanom a rokonszenve túltengésétől. – Csak szükség esetére – teszi hozzá gonosz vigyorral. – Úgy értem, valószínűleg elcsevegünk majd a világpolitikáról vagy ilyesmi. – Ahá, persze. Belekotrok a zöld táskámba, amelyet hozzáillő pénztárcával szülinapomra kaptam a kiegészítők boltjából, s előhúzok egy Durexet, amelyet tapintatosan odacsúsztatok a barátnőmnek. – Kösz, bébi – csókol arcon. – Figyuzz, nem akarsz átjönni hozzám éjszakára? Miután végeztem a pasival? Főznék pasta carbonarát. – Igen – mosolygok hálásan. – Isteni lenne. Majd felhívlak. Alig várom. Egy tál fenséges olasz tészta, egy pohár bor, és közben kiönthetem a szívem. Fi a leggyászosabb dolgokból is csúfot űz, s gondolom, most is halálra nevetjük majd magunkat… – Hé, ott egy taxi! Taxiiii! A járda szélére sietek, mialatt a taxi kihúz az út szélére. Vadul integetek Debsnek és Carolynnak, akik most a „Táncoló királynőt”4visítják. Carolyn szemüvegét telepöttyözte az eső, s nagyjából öt hangjeggyel jár Debs előtt. – Jó estét! – hajolok be az ablakon, miközben hajamról az arcomra csurog az esővíz. – El tudna vinni minket Balhambe, aztán pedig… – Sajnálom, kedves, de nem állhatom a karaokét – vág a szavamba a taxis, s gyilkos pillantásokat lövell Debs és Carolyn felé. Értetlenül meredek rá. 4

Az ABBA híres száma.

9 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Hogy érti ezt? – Nem veszöm föl ott azokat a lányokat, mer még megfájdú a fejőm a megveszöködött énöklésüktől. Ez vicc akar lenni? Nem tagadhat meg egy fuvart csak az éneklés miatt! – De hát… – Az én taximban én szabom a szabályokat! Nincs pija, drogok és nincs karaoke. Még mielőtt felelhetnék, felgyorsít, és elsüvít mellőlem. – Nem tilthatja meg a karaokét! – üvöltöm a taxi után. – Ez hátrányos megkülönböztetés! Törvénytelen! Ez… Gyámoltalanul elcsuklik a hangom, és körbenézek a járdán. Fi közben újra eltűnt a Csinifiú karjai között. Debs és Carolyn hamisabban kornyikálnak, mint valaha. Ami azt illeti, nem hibáztatom a taxisofőrt. Igaza volt. A forgalom elsüvölt mellettünk, újra meg újra, és lefröcskölve minket tetőtől talpig. Az eső a kabáton keresztül a hajamat áztatja. A gondolataim úgy köröznek agyamban, mint zoknik a szárítógépben. Soha az életben nem fogunk így taxit. Egész éjjel itt ázunk majd az esőben. Az a banánkoktél is betett, meg kellett volna állnom négynél. Holnap lesz apám temetése. Soha nem voltam eddig még temetésen. Mi lesz, ha sírni kezdek, és majd mindenki engem bámul? Lúzer Dave e pillanatban bizonyára valami csajjal hentereg. Azt suttogja a fülébe, milyen gyönyörű, miközben a lány felnyög: „Butch! Butch!” A lábam vízhólyagos, és fázik is… – Taxi! – ösztönösen ezt sikítom, még mielőtt meglátnám a távoli sárga fényt. Egyre közeledik az úttesten, és balra indexel. –Ne forduljon be! – integetek veszettül. – Idejöjjön! Ide! Kell nekem ez a taxi! Kell és kész! Jó erősen megmarkolom fejem fölött a farmerkabátot, és futni kezdek a járdán. Meg-meg-csúszom közben, s torkom szakadtából kiáltozom: – Taxi! Taxi! A sarokra érve látom, hogy a járda zsúfolásig van emberrel. Megkerülöm a tömeget, s felvágtatok a lépcsőn, valami fényes középületé lehet. Van ott egy mellvédes emelvény, amelyre kétoldalt vezet fel a lépcső. A tetejéről integetek a taxinak, aztán futni kezdek lefelé. – Taxi! Taaaxiiii! Igen! Már itt is van, és kihúz az útszélre. Hál' istennek! Végre! Hazamehetek, megfürödhetem, és elfelejthetem ezt az egész napot. – Itt vagyok! – kiáltom. – Mindjárt jövök, várjon egy másodp… Legnagyobb megdöbbenésemre észreveszem, hogy a járdán egy öltönyös pasas a taxi felé igyekszik. – A mienk! – rikoltom, és lerohanok a szemben lévő lépcsőn. – A mienk! Én intettem le! Ne merje… arghh! Aaaaaargh! Bár lábam már megcsúszik egy vizes lépcsőfokon, nem értem, mi történik velem. Aztán amikor felbukfencezem, agyam őrült iramban dolgozni kezd, s hitetlenkedve rögzíti az eseményeket. Elcsúsztam az ostoba, olcsó, fényesített talpú csizmámban. Lefelé gurulok a lépcsőn, akár egy ügyetlen hároméves. Kétségbeesetten kapaszkodnék a mellvéd kövébe, de csak a bőrömet horzsolja le, és kicsavarja a kezem. Elejtem a

10 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

kiegészítőknél vásárolt táskámat, s nyúlnék bármi után, ami megállítaná zuhanásomat… hasztalan. A francba! Már a talaj közeledik felém sebesen, és semmit sem tehetek. Ez bizony nagyon, de nagyon fog fájni…

11 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Egy Mióta lehetek ébren? Még reggel van? Minden porcikám sajog. Mi történt tegnap este? Istenem, de fáj a fejem! Jó, soha többé nem iszom; soha, de soha többé. Olyan kába vagyok, hogy a gondolkodás is nehezemre esik, hát még… Auuu! Mióta lehetek ébren? A fejem majd széthasad, és az agyamat köd üli meg. A szám kiszáradt. Ennél szörnyűbb macskajajban eddig nem volt részem. Ezennel megfogadom, hogy soha többé egy kortyot nem iszom! Miféle hang ez? Nem, aludnom kell… Mióta lehetek ébren? Öt perce? Talán fél órája. Nehéz volna megmondani. Amúgy meg milyen nap van? Egy pillanatig mozdulatlanul heverek. Fejemben ritmikusan lüktet a fájdalom, mint valami masszív betontörő. Kiszáradt a torkom, és minden ízem sajog. A bőröm olyan, akár a smirgli. Hol voltam tegnap? Mi a baj az agyammal? Mintha köd ereszkedett volna mindenre. Soha többé nem iszom. Talán alkoholmérgezésem van vagy valami efféle. Minden erőmet megfeszítve megpróbálok visszaemlékezni a tegnap estére… de csak csupa ostobaság jut az eszembe. Találomra régi emlékképek merülnek fel a múltból a tudatomban, mint valami I-podos képsor az agyamban. Hullámzó napraforgótábla a kék ég hátterében… Amy újszülöttként; úgy fest, mint egy takaróba bugyolált rózsaszín kolbász… Egy tányér sós hasábburgonya egy ivó faasztalán, a napmeleg cirógatása a nyakamon; apám, amint panamakalapban ül szemben velem, szivarfüstöt ereget, és azt mondja: „Egyél már, drágaságom!” Zsákban futás egy iskolai sportnapon. Jaj, istenem, csak ne újra ez az emlék jöjjön! Megpróbálom elhessegetni, de túl késő, már betolakodott az agyamba… Hétéves vagyok, és jócskán a többiek előtt járok, de annyira kényelmetlen így elöl lenni egyedül, hogy inkább bevárom a társaimat. Beérnek, s a nagy kavarodásban valahogy én kerülök leghátulra. Még ma is átélem a megaláztatást, hallom a nevetést, ott érzem a torkomban a port, a banán ízét… Várjunk csak! Valahogy kényszerítem az agyamat, hogy tartson ki egy pillanatra. Banán. A ködön át újabb emlék villan fel. Kétségbeesetten próbálom elérni, megfejteni… Igen. Helyben vagyunk. Banánkoktél.

12 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Koktélokat ittunk valami klubban. Ez minden, amire emlékszem. Azok a vacak banánkoktélok! Mi a fenét tehettek beléjük? Még a szememet sem bírom kinyitni. A szemhéjam súlyos, és beragadt, mint amikor azzal a piacon vásárolt műszempillával próbálkoztam, amihez valami kétes kinézetű enyvet adtak. Másnap reggel a fürdőszobába kitántorogva látom ám, hogy az egyik szememet alaposan beragasztottam. A tetején meg mintha döglött pók gubbasztott volna. Szép vagy, Lexi! – gratuláltam magamnak. Óvatosan a mellkasomhoz viszem a kezem, mire lepedők zizegését hallom. Nem olyan a hangjuk, mint otthon. A levegőben meg fura citromos illat lengedez. Valami puha pamuting van rajtam, amit nem ismerek fel. Hol vagyok? Mi a fene… Hé. Csak nem pasiztam be? Hú! Megcsaltam volna Lúzer Dave-et? Valami jó hapi nagyméretű pólója lehet rajtam, ebben alhattam el, miután egész éjszaka szenvedélyesen szeretkeztünk. Ezért érzem magam olyan elgyötörtnek, ezért sajog minden tagom… Nem, soha életemben nem hűtlenkedtem. Talán az egyik csajnál aludtam vagy efféle. Most mindjárt felkelek, lezuhanyozok… Hatalmas erőfeszítéssel kinyitom a szemem, s néhány ujjnyival feljebb tornászom magam. A fenébe! Mi az ördög ez? Félhomályos helyiségben heverek egy fémágyon. Tőlem jobbra műszerfal gombokkal. Az éjjeliszekrényen csokor virág. Hökkenten fedezem fel, hogy a bal karomra infúziót kötöttek, kis táskából csöpög belém a folyadék. Ez lehetetlen! Kórházban vagyok. Mi folyik itt? Mi történt velem? Hiába erőltetem azonban az agyamat; nagy, ostoba, üres léggömb, semmi más. Egy csésze jó erős kávéra volna szükségem. Körbekémlelek a szobában, hogy valami fogódzót találjak… de a szemem nem kíváncsi arra, amit felfedezhetne. Nem engedelmeskedik az akaratomnak, szemcseppre lenne szüksége meg három szem aszpirinre. Erőtlenül visszahanyatlok párnáimra, behunyom a szemem, és várok néhány pillanatot. Rajta! Muszáj visszaemlékeznem arra, hogy mi történt! Nem lehettem annyira részeg, hogy minden kiessen a tudatomból!… Vagy mégis? Úgy kapaszkodom az egyik emlékfoszlányba, mint hajótörött a hajóroncsba az óceán közepén. Banánkoktél… banánkoktél… törd a fejed… gondolkozz! A szerencse gyermeke vagyok.5 Igen! Most hirtelen egyszerre néhány más emlék is visszatér. Lassan, nagyon lassan… bizonytalan foltokban. Tortillaszeleteket ettünk sajtos szósszal. Azokon a vacak bárszékeken, ahol a műanyag mindenütt felhasadozott. A munkatársaimmal mentünk el szórakozni. Abban a fura klubban a rózsaszín mennyezetével… valahol az isten háta mögött. Emlékszem, hogyan szorongattam nyomorúságomban a koktélos poharamat. Miért is voltam annyira rosszkedvű? Mi történt? 5

Utalás a Destiny's Child népszerű pop együttesre.

13 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

A prémium. Természetesen. Ismerős hideg érzés szorítja össze a gyomromat. Lúzer Dave-nek pedig esze ágában sem volt eljönni. Kétszeres pofára esés. De egyik sem magyarázza meg, miért vagyok most kórházban. Miközben az agyamat gyötröm, ráncba szalad az arcom az erőfeszítéstől. Emlékszem, milyen őrjöngve táncoltam Kylie6dalára, miközben a karaokegép segítségével azt énekeltem: „Egy család vagyunk.” Mind a négyen fújtuk, kart karba öltve. Arra is emlékszem homályosan, hogy kibotorkáltam az esőbe taxit fogni. Ezen túl azonban… semmi. Teljes üresség. Fura. Küldök egy SMS-t Finak, és megkérdem tőle, mi történt. Az éjjeliszekrény után nyúlok, de ott nem tapogatok ki telefont. Nincs a széken, és a fiókos szekrényen sem. Hol a telefonom? Hová lettek a cuccaim? Nagy ég? Csak nem raboltak ki? Ez lehet az oka. Valami csuklyás tini fejbe kólintott, én meg összerogytam az utcakövön. A járókelők mentőt hívtak, és… Ám ennél is iszonytatóbb gondolat ötlik most a fejembe. Milyen alsónemű volt rajtam? Akaratlanul is felsóhajtok. Borzalom! Nagy valószínűséggel azt az eszméletlenül randa, szürke bugyit és melltartót viseltem, amit csak akkor veszek fel, ha a szennyes kosaram tele van. Vagy azt a kifakult, citromsárga tangát a kirojtosodott szélével és Snoopy rajzfigurájával. Puccos holmi semmiképpen nem lehetett, ugyan miért is vesztegettem volna Lúzer Dave-re? Hunyorogva tekergetem a nyakam, de közel és távol egyetlen ruhadarabot sem látok. A dokik elhamvaszthatták a randa alsóneműknek fenntartott kórházi krematóriumban. Továbbra sem sejtem, mit keresek itt. Kapar a torkom. Jaj, de szívesen meginnék egy pohár fincsi hideg narancslevelet! Ami azt illeti, hová lettek a nővérek és a dokik? Mi van, ha a végemet járom? – Hahó! – szólalok meg elhalón. Olyan a hangom, mintha valaki reszelőt húzna végig egy fapadlón. Válaszra várok… de senki nem felel. Azon a vastag ajtón keresztül úgysem hallhat meg senki. Aztán eszembe jut, hogy meg kéne nyomnom egy gombot egy közeli kis panelen. Azt választom, amelyik embert formáz… s néhány pillanat múlva kinyílik az ajtó. Bevált! Ősz hajú nővér lép be sötétkék egyenruhában, és rám mosolyog. – Hello, Lexi! – mondja. – Jól érzi magát? – Ühüm, igen, köszönöm. Csak szomjas vagyok, és fáj a fejem. – Mindjárt hozok fájdalomcsillapítót. – Vizet hoz egy műanyag pohárban, és felültet. – Igya meg ezt! – Köszönöm – mondom, és lehörpintem a vizet. – Eszerint… kórházban vagyok, ha jól sejtem? Bár inkább úgy fest, mint egy high-tech wellnessközpont. – Sajnos kórházban van – mosolyodik el a nővér. – De nem emlékszik, hogyan került ide? – Nem – rázom a fejem. – Az igazat megvallva, kissé ködös az agyam. 6

Kylie Minogue.

14 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Ez azért van, mert alaposan beverte a fejét. Emlékszik valamire a balesetéből? Baleset… baleset… Hirtelen egy szemvillanás alatt minden visszatér. Természetesen. Taxiért rohantam, a kövezet vizes volt az esőtől, és elcsúsztam az ostoba, olcsó csizmámban… Szent Habakuk! Jócskán beverhettem a fejemet. – Igen, azt hiszem – bólintok. – Nagyjából. És… hány óra van most? – Reggel nyolc. Nyolc óra? Hú! Egy teljes napot elveszítettem? – Engem Maureennek hívnak. – A nővér elveszi tőlem a poharat. – Csak néhány órája hozták át ebbe a szobába. Tudja, már többször társalogtunk egymással. – Tényleg? – kérdem meglepetten. – És mit mondtam? – Kicsit nehezen forgott a nyelve, de mindegyre valami bandát emlegetett – zavartan összevonja a szemöldökét. – Vagy randát? Nagyszerű! Nem elég, hogy az alsóneműm minősíthetetlen, de világgá is kürtölöm. – Randát? – adom az ártatlant. – Fogalmam sincs, mire gondolhattam. – Most azonban teljesen összefüggően beszél. – Maureen felrázza a párnámat. – Hozhatok még valamit? – Jólesne egy kis narancslé, ha tartanak. A telefonomat és a táskámat sem látom sehol. – Valamennyi értéktárgyát biztonságba helyeztük. Mindjárt utánanézek. A nővér eltűnik, én pedig körülpillantok a néma helyiségben. Még mindig kába vagyok. Úgy érzem, a kirakós játéknak csupán egy picinyke sarkát sikerült összeraknom. Továbbra sem tudom, melyik kórházban vagyok… hogy kerültem ide… szóltak-e a családomnak? De valami más is nyugtalanít, mint valami mélytengeri áramlat… Alig vártam, hogy hazaérjek. Igen. Eddig rendben. Egyre ezt hajtogattam, mert másnap korán kellett kelnem. Azért, mert… Jaj nem! A francba! Az apám temetése. Ez várt rám másnap délelőtt tizenegykor. Ami azt jelenti, hogy… Csak nem késtem le? Akaratlanul is megpróbálnék kikászálódni az ágyból… de már a felüléstől is meglódul velem a világ. Végül vonakodva megadom magam. Ha nem mentem el a temetésre, hát nem mentem el. Késő bánat, eb gondolat. Nem mintha jól ismertem volna az apámat. Nem sokat láthattam, inkább olyan volt nekem, mint egy nagybácsi. Az a fajta tréfás kedvű, csintalan öregúr, aki édességet hoz az embernek karácsonykor, s italtól meg dohánytól bűzlik. Még csak meg se lepett a halála. Valami nagy bypass szívműtéten esett át, és mindenki tudta, hogy a kockázat fifty-fifty. Mégis anya és Amy mellett lenne most a helyem. Úgy értem, Amy mindössze tizenkét éves… egy félszeg tini szegényke. Hirtelen elképzelem, amint anyu mellett ül a ravatalozóban, komoran, a Shetland pónikra emlékeztető frufrujával, s magához szorítja ütött-kopott Kék Oroszlán táskáját. Még nem készült fel arra, hogy szembenézzen apu koporsójával, legalábbis nem a nővérkéje nélkül, aki majd a kezét fogja közben.

15 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Ahogy az ágyamban heverek, elképzelem, hogyan igyekszik bátornak és felnőttesnek mutatkozni. Hirtelen érzem, amint könnycsepp gördül végig az arcomon. Ez apám temetésének napja, én meg, ím, kórházban fekszem, fáj a fejem, és talán a lábam is eltörtem. A fiúm meg cserbenhagyott tegnap este. Hirtelen ráébredek, hogy senki sem jött eddig látogatóba. Hová lettek az aggódó barátok és családtagok, akiknek körbe kéne ülniük az ágyam, és a kezemet szorongatniuk? Nos, azt hiszem, anyu és Amy a temetésen időzik éppen. Lúzer Dave meg bekaphatja. De hol van Fi, és hol a többiek? Ők hová tűntek? Eszembe jut, hogyan látogattuk meg testületileg Debset, amikor a benőtt körmét távolították el. Gyakorlatilag a padlón táboroztunk le, süteményt hoztunk a Starbuckstól meg magazinokat, aztán amikor begyógyult a körme, pedikűröshöz vittük. Pedig az csak egy köröm volt. Én meg elvesztettem az eszméletemet, infúziót kötöttek rám, mégsem néz felém a kutya sem. Hát ez pompás! Jobb nem is lehetne! Újabb kövér könnycsepp gördül végig az arcomon. Ekkor azonban nyílik az ajtó, és ismét Maureen jelenik meg, tálcával a kezében, meg egy bevásárlótáskával, amelyre filctollal ráírták: „Lexi Smart”. – Jaj, drágám! – kiált fel, amint meglátja, hogy a szemem törölgetem. – Csak nincsenek fájdalmai? – Újabb pohár vizet és egy pirulát nyújt át. – Ez majd segít. – Nagyon szépen köszönöm – lenyelem a pirulát. – Nem ez a baj, hanem az egész életem. – Kétségbeesetten tárom szét a kezemet. – Egy csődtömeg az egész, elejétől a végéig. – Már hogy lenne az! – vigasztal Maureen. – Néha mindent sötéten látunk, de… – Higgye el, ez olyan rossz, amilyennek látszik. – Biztos vagyok benne, hogy… – Az úgynevezett karrierem sehová sem vezet, a fiúm tegnap nem jött el a randira, és szegény vagyok, mint a templom egere. A lefolyóból rozsdás, barna folyadék csöpög az alattam lévő lakásba – teszem hozzá, s összerázkódom erre az emlékre. – Talán még be is perelnek a szomszédaim. Ráadásul most halt meg az apám. Néma csönd a válasz, Maureen egyik ámulatból a másikba esik. – Nos, ez így együtt… tényleg több a kelleténél – mondja végül. – Remélem, hogy rövidesen minden jóra fordul. – Ezt mondta a barátnőm, Fi is! – hirtelen magam előtt látom Fi ragyogó tekintetét az esőben. – És nézze, mi lett velem, kikötök egy kórházban! – kétségbeesetten mutatok magamra. –Ugyan hogyan fordulhatna mindez jóra? – Hát… nem is tudom, drágám – Maureen szeme gyámoltalanul jár ideoda. – Valahányszor eszembe jut, milyen kibírhatatlan a helyzetem, csak még rosszabb lesz! – Kifújom az orrom, és mélyet sóhajtok. – Hát nem lenne nagyszerű, ha az életben egyszer, egyetlenegyszer, mintegy varázsütésre, minden a helyére kerülne? – Hát… reménykedjünk, nem igaz? Maureen biztatóan rám mosolyog, és a pohárért nyúl.

16 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Visszaadom neki, és közben a körmeimre esik a tekintetem. A fenébe is! Mi a csuda… Mindig is tövig rágtam a körmömet, aztán eldugtam, hogy senki ne lássa. Most azonban bámulatos. Ápolt, rózsaszínűre lakkozott… és hosszú. Megrökönyödve pislogok rá, s megpróbálom megérteni, mi történhetett. Csak nem mentünk el tegnap éjjel manikűröztetni, aztán elfelejtettem? Műkörmöt kaptam volna? Valami nagyszerű új módszer lehet ez, mert nem látom az illeszkedés nyomait, sem egyebet. – Mellesleg itt a táskája – jegyzi meg Maureen, és az ágyamra helyezi a bevásárlószatyrot. – Most megyek, és hozok magának narancslevet. – Köszönöm! – mondom, és meglepetten méregetem a műanyag táskát. – És köszönöm a táskát is! Azt hittem, megfújták. Na, legalább ez megvan. Ha szerencsém van, a mobil még fel van töltve, és elküldhetek néhány SMS-t… Ahogy Maureen kilép az ajtón, a táskáért nyúlok… és kihúzok belőle egy kicsiny Louis Vuitton retikült borjúbőr fogantyúval; drága, csicsás darab. – Szép dolog, mondhatom! – sóhajtok fel csalódottan. Ez nem az én táskám. Összekeverhették valaki máséval. Mintha bizony nekem, Lexi Smartnak, lehetne Louis Vuitton retikülöm! – Bocsánat, de ez nem az én táskám – szólok a nővér után… hanem az ajtó már becsukódott mögötte. Vágyakozva méregetem a Louis Vuittont, s azon töprengek, kié lehet. Minden bizonnyal valami gazdag csajé a folyosóról. Aztán végül a padlóra ejtem, hátrahanyatlok párnáimra, és behunyom a szemem.

17 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Kettő Arra ébredek, hogy a reggel derengő fénye beszivárog az összehúzott függöny hasítékán. Az éjjeliszekrényen egy pohár narancslé áll, s a sarokban Maureen sürgölődik. Az infúzió csodálatos módon eltűnt a karomról, és én is sokkal összeszedettebbnek érzem magam. – Jó reggelt, Maureen – szólalok meg reszelős hangon. –Hány óra? Felém fordul, s a homlokát ráncolja. – Emlékszik rám? – Természetesen – mondom meglepetten. – Tegnap este találkoztunk, és szóba is elegyedtünk. – Kitűnő! Ez is mutatja, hogy kezd kijönni a poszttraumatikus amnéziából. Na ne ijedjen meg úgy! – teszi hozzá mosolyogva. – Megszokott állapot ez egy fejsérülés után. Ösztönösen is a fejemhez nyúlok, ahol kötést tapintok ki. Hú! Jól beverhettem azon a lépcsőn. – Szépen javul – veregeti meg a nővér a vállamat. – Hozok friss narancslevet. Kopogtatnak az ajtón, s ahogy kinyílik, magas, vékony, ötvenes nő lép be. Kék a szeme, magas a pofacsontja, s hullámos, ősz haja laza fürtökben lengi körül az arcát. Vörös, foltvarrásos mellényt visel nyomott mintás, hosszú ruhája fölött; nyakán borostyán nyaklánc, s a kezében papírzacskó. Anyu az. Úgy értem, 99 százalékban vagyok biztos ebben. Nem is tudom, miért ez a habozás. – Micsoda fűtés! – kiáltja ismerős, vékony, kislányos hangján. Oké, nincs kétség, ez az anyám. – Mindjárt elájulok! – legyezi magát! – Ráadásul ilyen zűrös út után! – Erről eszébe jut a személyem, és megkérdi Maureent: – Hogy van? Az elmosolyodik. – Lexi ma sokkal jobban van. Sokkal kevésbé zavarodott, mint tegnap. – Istennek hála! – halkítja le anyám a hangját valamicskét. –Tegnap olyan volt, mintha egy holdkórossal álltam volna szóba, vagy valami… szellemi fogyatékossal. – Lexi nem holdkóros – jelenti ki Maureen szigorúan –, ahogy most is minden szavát érti. A helyzet az, hogy alig hallgatok oda. Nem tudom levenni a szemem az anyámról. Mi hibádzik rajta? Valahogy másnak látom. Soványabbnak. És valamiként… öregebbnek is. Ahogy közelebb lép, és az ablak fénye az arcára esik, még rosszabb az összhatás. Csak nem beteg? Nem. Ha az lenne, tudnék róla. De most úgy tűnik, mintha éveket öregedett volna egyetlen éjszaka leforgása alatt. Karácsonyra veszek neki Crème de la Mert,7 döntöm el máris. – Hát itt vagy, drágám! – szólít meg most túl hangosan, tagoltan. – Én vagyok az. Az a-nyád. 7

Hidratáló és öregedés gátló készítmények.

18 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Átadja a papírzacskót egy üveg samponnal, és csókot lehel az arcomra. Ahogy belélegzem az ismerős kutya- és tearózsa illatot, bármilyen nevetséges, de könnyek gyűlnek a szemembe. Eddig észre se vettem, mennyire elhagyatottnak érzem magam. – Szia, anyu! Kinyúlok, hogy átöleljem, de csak az üres levegőt karolom. Anyám mostanra elfordult, és kicsiny aranyórájára pillog. – Attól tartok, csak egy percig maradhatok – mondja idegesen, mintha bizony vége lenne a világnak, ha tovább időzik mellettem. – Orvoshoz viszem Rolyt. – Rolyt? – Ő Smoky legutolsó ellése, drágám – lövell felém anyám egy lesújtó pillantást. – Bizonyára emlékszel a kis Rolyra. Nem tudom, hogy képzeli anyám, hogy valamennyi ebének a nevét fejben tartom. Legalább húsz van belőlük, mind szalonagár. Valahányszor hazamegyek, eggyel megszaporodni látszik a számuk. Korábban nem tartottunk állatot… egészen tizenhét éves koromig. Aztán egy walesi vakáción anyám gondolt egyet, és beszerzett egy agarat. Azóta az agarak a rögeszméi. Igazán bírom a kutyáit. Jó, csak részben. Kivéve, ha egyszerre hat ugrik rám a bejáratnál. Aztán ha az ember megpróbál leülni egy székre vagy szófára, biztos, hogy talál rajta egy ebet. A legdrágább ajándékok a karácsonyfa alatt mind a kutyákat illetik. Anyu elővesz a táskájából egy üvegcse nyugtató virágeszenciát,8 három cseppet pottyant a nyelvére, majd élesen kifújja a levegőt. – Iszonyú volt idefelé a forgalom – mondja. – Ezek a londoniak olyan erőszakosak. Kellemetlen szóváltásom volt egy furgonos fickóval. – Mi történt? – kérdem, de már előre tudom, hogy anyám majd a fejét rázza. – Ne is beszéljünk róla, drágám! – Úgy pislog, mintha a koncentrációs táborban töltött napjaira emlékeztetném. – Felejtsük el! Anyu számára sok minden fájdalmas beszédtéma. Mint például, hogy karácsonykor hány szandált táncoltunk szét. Vagy az önkormányzat állandó panasza az utcánkat elöntő kutyapiszokra. És általában is, a mindent elöntő zűrzavar anyám életében. – Van egy lapom a számodra – mondja, és belekotor a táskájába. – Hol is hagytam? Andrew-tól és Sylviától. Ámulva meredek rá. – Kitől? – Andrew-tól és Sylviától, a szomszédoktól! – mondja, mintha ez napnál is világosabb volna. Csakhogy a szomszédainkat nem így hívják, hanem Philip-nek és Maggie-nek. – Anyu… – Akárhogy is, az üdvözletüket küldik – szakít félbe. – Andrew a tanácsodat kéri síelés ügyben. Síelés? Nem is tudok síelni. 8

A Bach-virágterápia gyógyszere idegeseknek.

19 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Anyu – viszem a kezem a fejemhez, elfeledkezve a sérülésemről, és értetlenül hunyorgók. – Miről beszélsz? – Na, itt is vagyok! – Maureen tér vissza a kórterembe, kezében a narancslével. – Mindjárt itt lesz doktor Harman, hogy megvizsgálja. – Mennem kell, drágám – áll fel anyám. – Ott a kocsim egy méregdrága parkolóóránál. Ráadásul nyolc fontot kellett leszurkolnom csúcsforgalmi díj fejében! Ez sem igaz. A csúcsforgalmi díj nem nyolc font. Holt biztos vagyok abban, hogy mindössze öt, nem mintha valaha is vezettem volna autót. Összeszorul a gyomrom. Istenkém, anyám emlékezete rohamosan romlik! Ez lehet az ok. Máris szenilis, pedig még csak ötvennégy éves. Beszélnem kell róla az egyik orvossal. – Majd később visszajövök Amyvel és Erickel – mondja, s már indul is az ajtó felé. Eric? Fura neveket ad a kutyáinak. – Nagyszerű, anyu – derűsen rámosolygok, hogy jó kedvre derítsem. – Már alig várom. A narancslevet elkortyolgatva egészen felfrissülök. Elvégre is mindenki kissé őrültnek véli a tulajdon anyját. Ez azonban komoly elmebéli gyengeségről árulkodik. Mi lesz, ha otthonba kell vonulnia? Mihez kezdek azzal a tömérdek kutyával? Gondolataimat kopogtatás szakítja félbe, s belép egy fiatalabb, fekete hajú doki, a nyomában meg három másik fehér köpenyes. – Jó napot, Lexi! – köszönt kellemes, sietős modorban. – Dr. Harman vagyok, a kórház egyik idegorvosa. Ők pedig Nicole, szakképzett ápolónő; meg Diana és Garth, a két gyakornokunk. Nos, hogy van, hogy van? – Kitűnően! Eltekintve attól, hogy kicsit furán érzem a bal karomat – ismerem be. – Mintha rajta aludtam volna, és azért nem tudnám jól mozgatni. Ahogy szavaim igazolására felemelem a kezemet, nem tehetek róla, de megint csak megcsodálom bámulatosra manikűrözött körmeimet. Muszáj lesz kifaggatnom Fit, hol jártunk még az éjszaka. – Helyes – bólint az orvos. – Majd gondunk lesz rá, valószínűleg fizioterápiára kell járnia. Mindenekelőtt azonban hadd tegyek fel néhány kérdést. Ne haragudjon, ha némelyik túl egyszerűnek tűnik. – Szakavatott mosolyt villant rám, mint aki ezerszer elmondta már a fenti szöveget. – Meg tudja mondani a nevét? – Lexi Smartnak hívnak – vágom rá azonnal. Dr. Harman biccent, és kipipál valamit a mappájában. – És mikor született? – 1979-ben. – Nagyon helyes. – A doki megint lefirkant valamit. – Nos, Lexi, amikor összetörte a kocsiját, beverte a fejét a szélvédőbe. Ettől kis duzzanat keletkezett az agyában, de a jelek szerint szerencséje volt. Ennek ellenére tovább kell vizsgálnom. – Feltartja a tollát. – Kérem, nézze a toll hegyét, amelyet most jobbra-balra mozgatok… Tehet az ember bármit, a doktorok csak fújják tovább a magukét.

20 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Bocsánat! – hadonászom. – Összekevert valakivel. Én nem törtem össze semmiféle kocsit. Dr. Harman felvonja a szemöldökét, és két oldalt visszalapoz a dossziéjában. – Itt az áll, hogy a beteg autóbalesetet szenvedett. Körbenéz a szobában, mint aki megerősítésre vár. Miért a nővéreket kérdezi? Én vagyok, akire mindez vonatkozik. – Nos, minden bizonnyal rosszul írták le – jelentem ki határozottan. – Szórakozni mentem a barátaimmal, taxi után futottunk, és elestem. Ez történt, semmi más. Tisztán emlékszem. Dr. Harman és Maureen zavartan összenéz. – Pedig minden kétséget kizáróan autóbalesetről van szó – dünnyögi Maureen. – Két jármű ütközött össze oldalról. Lent voltam a baleseti osztályon; láttam, ahogy behozták. Őt meg a másik vezetőt is. Azt hiszem, kisebb törést szenvedett a karján. – Nem lehetett autóbaleset – igyekszem megőrizni a türelmemet. – Először is, nincs kocsim. Másodszor vezetni se tudok! Pedig istenuccse, tervezem. Majd, valamikor. Csak Londonban nem volt rá szükségem, és a tanfolyam is drága. Nem mintha megengedhetnék magamnak egy kocsit. – Magának nincs… – dr. Harman újabb oldalt fordít el, és a szöveget böngészi. – Itt az áll, hogy nyitott Mercedesé volt. – Mercedes? – horkantok fel hitetlenkedve. – Komolyan beszél? – De itt az áll… – Nézze – szakítom félbe a tőlem telhető legnagyobb udvariassággal. – Elmondom magának, mennyit keres egy huszonöt éves kezdő segédosztályvezető a Deller Szőnyegnél, jó? Aztán maga megítélheti, telik-e belőle nyitott Mercedesre! Dr. Harman szóra nyitja a száját… de az egyik gyakornok félbeszakítja, aki megveregeti a vállát. A csaj lefirkant valamit a dossziémra, mire a dokinak leesik az álla meglepetésében. Összenéz a gyakornok csajjal, aki felvonja a szemöldökét, rám pillant, aztán megint a papírra. Úgy festenek, mint két félresikerült pantomimművész. A doki most közelebb jön, és súlyos, fürkésző tekintettel méreget. Remegni kezd a gyomrom. Néztem a Vészhelyzetet, tudom, mit jelent egy ilyen tekintet. Lexi, CT-vizsgálatot végeztünk, és találtunk valamit, amire nem számítottunk. Lehet, hogy semmiség. Leszámítva, hogy sohasem az, ugyebár? Különben miért kerülne a delikvens a műsorba? – Valami nagy bajom van? – kérdem csaknem követelőzőn, megpróbálva elkendőzni a hangomban a hirtelen támadt rettegést. – Az igazat szeretném hallani, rendben? Agyam szélsebesen sorra veszi a legrosszabb lehetőségeket. Rák. Kilyukadt a szívem. Levágják a lábam. Talán már le is vágták, csak még nem merték megmondani. Titokban megtapogatom a takarót. – Még egy kérdést szeretnék feltenni, Lexi – Dr. Harman hangja most szelídebben cseng. – Meg tudja mondani, melyik évben járunk? – Melyik évben? – meredek rá megrökönyödve.

21 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Ne ijedjen meg! – mondja biztatóan. – Csak mondja ki bátran, amit gondol! Ez is hozzátartozik a szabványkérdéseinkhez. Végignézek az arcokon. Lefogadom, hogy ez valamiféle trükk, bár hogy mire megy ki a játék, azt nem tudom kitalálni. – 2004-et írunk – mondom végül. A helyiségre teljes némaság borul, még a légy zümmögését is meg lehetne hallani. – Rendben – Dr. Harman leül az ágyamra. – Lexi, ma 2007. május 6-a van. A doki arca komoly, ahogy az összes többi fehér köpenyesé is. Egy pillanatra ijesztő rés nyílik az agyamban… aztán megkönnyebbülten leesik a tantusz! Ezek ugratnak! – Hahaha – forgatom a szemem. – Nagyon vicces. Fi ötölte ki ezt a tréfát? Vagy Carolyn? – Nem ismerek semmiféle Fit vagy Carolynt – Dr. Harman beszéd közben sem veszi le rólam a tekintetét. – És nem tréfálok. – Komolyan beszél, Lexi – szól közbe az egyik gyakornok. –2007-et írunk. – De hát… ez a jövő – mondom ostobán. – Azt akarják mondani, hogy feltalálták az időgépet? – kényszerítek ki egy kaccantást, hanem senki nem osztozik a jó kedvemben. – Lexi, lehet, hogy ez sokkszerűen éri, mégis ez a helyzet – teszi kedvesen vállamra a kezét Maureen. – 2007 májusa van. Úgy érzem, mintha a két agyféltekém külön életet élne vagy ilyesmi. Hallom, amit mondanak, de az egész kész röhej. Tegnap 2004 volt. Hogyan ugorhattunk akkor át három évet? – Nézzék, nem lehet 2007 – mondom végül tettetett közönnyel. – Igenis 2004-ben járunk. Nem vagyok teljesen hülye… – Ne izgassa fel magát! – mondja Dr. Harman, s figyelmeztető pillantásokat küld a többiek felé. – Lassítsunk egy kicsit! Miért nem mondja el nekünk, mire emlékszik utoljára? – Jó, nos hát… – dörgölöm meg az arcomat. – Az utolsó emlékképem az, hogy a munkatársaimmal tegnap szórakozni mentünk. Péntek este volt. Beültünk egy klubba… aztán megpróbáltunk taxit fogni az esőben, én pedig elcsúsztam a lépcsőn, és elestem. Itt ébredtem fel a kórházban. Mindez 2004. február 20-án történt. Azért is emlékszem a pontos dátumra – remeg meg a hangom –, mert másnap lett volna apám temetése! Azért nem mehettem el, mert itt rostokoltam! – Lexi, mindez több mint három éve történt – mondja Maureen halkan. Szemlátomást tökéletesen biztos a dolgában, ahogy itt mindannyian. Elfog a páni félelem, ahogy végignézek az arcokon. 2004-et írunk, tudom, hogy így van. Hogy is lehetne másként? – És mire emlékszik még? – kérdezi Dr. Harman. – Ettől az éjszakától visszafelé haladva. – Nem is tudom – fújok visszavonulót. – A munkahelyemre… arra, hogy beköltöztem a lakásomba… mindenre! – Ködösek az emlékei? – Kicsit – ismerem be vonakodva, amikor nyílik az ajtó.

22 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

A gyakornoklány egy pillanattal előbb kiment, s most tér vissza, kezében a Daily Mail egy példányával. Az ágyhoz lép, és a dokira pillant. – Szabad? – Igen – bólint ő. – Jó ötlet. – Nézze, Lexi! – mutat a csaj a lap tetején látható dátumra. – Ez a mai újság. Úgy érzem magam, mint akit fejbe kólintottak, ahogy elolvasom: 2007. május 6. De ez… csak néhány nyomtatott szó, nem bizonyít semmit. Jobban megnézem az oldalt, ahol Tony Blair egy fényképét találom. – Istenem, de megöregedett! – kiáltok fel, mielőtt féket tehetnék a nyelvemre. Ahogyan anyu is – suhan át az agyamon, és hideg futkározik a hátamon. Remegő kézzel fordítom el az oldalt. Teljes némaság telepszik a helyiségre, mindenki lélegzet- visszafojtva figyel. Tekintetem ide-oda csapong a címek között – nőnek a kamatlábak… a királynő látogatása az Egyesült Államokban… –, aztán megállapodik egy hirdetésen: Minden fantasy féláron, beleértve a Harry Potter és a félvér herceg című regényt. Hát… ettől bizony elfog a jeges rémület. Olvastam a Harry Potterkönyveket, mind az ötöt, de semmiféle félvér hercegre nem emlékszem. – Hát ez meg mi? – mutatok közönyt színlelve a hirdetésre. –Mi fán terem a Harry Potter és a félvér herceg? – Ez a legutolsó könyv – világosít fel Diana, a gyakornok doktornő. – Időtlen idők óta megjelent. Egyik ámulatból a másikba esem. – Van hát egy hatodik Harry Potter is? – Már a hetedik is nemsokára napvilágot lát! – lép előre izgatottan a másik gyakornok. – És mit gondol, mi történik a hatodik végén… – Psszt! – kiáltja Nicole. – Ne mondjátok el neki! Tovább vitatkoznak, én azonban már nem figyelek rájuk. Az újság betűire meredek, amíg ugrálni nem kezdenek a szemem előtt. Ezért volt hát minden érthetetlen! Nem anyu zavart elméjű… hanem én. – Eszerint kómában hevertem – nyelek nagyot – …három teljes évig? Nem, ezt nem hiszem el! Én voltam a Kóma Csaj. Mindenki az én ébredésemre várt. Az élet meg ment tovább nélkülem. A családom és a barátaim bizonyára videofelvételeket készítettek a számomra, ha felébrednék; virrasztottak mellettem; dalokat énekeltek meg minden… De Dr. Harman a fejét rázza. – Nem, Lexi, magát mindössze öt napja vettük fel. Hogyan? Elég ebből. Felfoghatatlan! Öt napja, 2004-ben érkeztem a kórházba… aztán hipp-hopp, egyszerre csak 2007 lett? Hol vagyunk akkor, csak nem abban az átkozott Narniában?9 – Nem értem! – mondom gyámoltalanul, és félrelököm a lapot. – Csak nem hallucinálok? Megbolondultam volna? 9

C. S. Lewis fantáziabirodalma gyerekeknek írt sorozatában (Narnia krónikái).

23 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nem! – jelenti ki dr. Harman nyomatékkal. – Lexi, azt hiszem, maga az úgynevezett retrográd amnéziában szenved. Ez az állapot teljesen megszokott fejsérülések után, de az a benyomásom, hogy a magáé esetleg elhúzódhat… Tovább beszél, de a szavai nem találnak visszhangra az agyamban. Körbenézek a többieken, és hirtelen különös gyanúm támad. Ezek itt nem valódi doktorok, csak színlelik. Csakis így lehet! Vajon ez a kórház, ez igazi? – Mi az, maguk ellopták a vesémet? – csap magasra a hangom ijedtemben. – Mit műveltek velem? Nem tarthatnak itt! Mindjárt hívom a rendőrséget… – erőnek erejével megpróbálok kikelni az ágyból. – Lexi – fogja le a vállam Nicole –, senki se bántja magát. Dr. Harman igazat beszél. Magának kihagy az emlékezete, és összekeveri az eseményeket. – Teljesen természetes, hogy pánikba esik, és holmi összeesküvésre gyanakszik. Pedig a színtiszta igazat mondjuk – néz a szemem közé Dr. Harman. – Lexi, maga elfelejtette élete egy szeletét. Elfelejtette, ez minden. Sírhatnékom támad. Honnan tudjam, hazudnak-e; hogy nem valamiféle sötét cselszövés az egész; hogy megbízhatom-e bennük, vagy meneküljek előlük. Egészen beleszédülök a bizonytalanságba… Aztán hirtelen megfagy a vér az ereimben. Miközben kapálóztam, felcsúszott a kórházi ingem ujja, és most kicsiny, jellegzetes, V alakú forradást veszek észre a könyökömön. Ezt a heget én életemben nem láttam! Nem tudok róla. Ugyanakkor nem is új. Több hónapos lehet. – Lexi, jól van? – kérdi Dr. Harman. Nem jutok szóhoz, egészen megbűvölt ez az ismeretlen forradás. – Jól van? – ismétli meg kérdését a doki. Vadul kalapáló szívvel a kezemre téved a tekintetem. Nem műkörmöm van, az nem ilyen tökéletes. Ezek az én valódi körmeim. És öt nap alatt sehogyan sem nőhettek ilyenre. Úgy érzem magam, mint aki a sekély vízből kiúszva egyszerre a nyílt tengeren találja magát. – Önök tehát azt mondják – köszörülöm meg a torkom –, hogy nem emlékszem három évre az életemből. – Nos, nehéz volna pontosan megítélni, de per pillanat így tűnik – bólint Dr. Harman. – Megnézhetném újra az újságot? Remegő kézzel veszem el a lapot a nővértől. Végigforgatom az oldalakat, de mindegyiken ugyanaz a fejléc áll: 2007. május 6-a. Akkor tényleg 2007et írunk. Ami azt jelenti, én… Nagy ég, huszonnyolc éves vagyok! Vén, mint az országút.

24 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Három Kaptam egy jó erős teát. Ez ugyanis használ az emlékezetkiesésnek, nemdebár, egy csésze finom tea? Nem, hagyjuk ezt! Ne legyünk szarkasztikusak! Igenis hálás vagyok a teáért. Ez legalább kézzelfogható, ad valami fogódzót. Mialatt dr. Harman neurológiai vizsgálatokról és CT-ről beszél, összeszedem magam. Higgadtan bólogatok, mintha csak azt mondanám: „Igen, semmi gond. Mindenbe belemegyek, semmi nem izgat fel.” Valójában azonban csupa ideg vagyok. Az igazság a zsigereimbe váj, hogy beleszédülök. Aztán végül a dokinak csipog a személyhívója, mennie kell, én pedig hatalmas megkönnyebbülést érzek. Többé nem vezet az orromnál fogva. Mondhat, amit akar, úgysem fogadom meg. Belekortyolok a teába, és hátrahanyatlok a párnáimra. (Jó, a teáról mindent visszaszívok. Jó ideje nem ittam ilyen finomat.) Maureen dolgára ment. Most egy szőke nővér, Nicole maradt velem, s valamit ír a lázlapomra. – Hogy érzi magát? – Jaj, nagyon, de nagyon furán – sikerítek ki egy mosolyt. – Meg van az oka – mosolyog vissza együtt érzően. – Csak fel a fejjel! Az agya most próbálja visszakapcsolni magát. Figyelem, amint megnézi az óráját, és feljegyzi az időt. – Mikor az embernek amnéziája van – kezdem tétován –, visszajönnek az emlékei? – Rendszerint – biccent felém biztatóan a nővér. Szorosan behunyom a szemem, s a múltra gondolok. Várom, hogy az agyam rátaláljon és belekapaszkodjon valamibe. De semmi eredmény, csak fekete, végtelen űr. – Mondjon nekem valamit 2007-ről! – nyitom ki a szemem. –Ki most a miniszterelnök? Meg Amerika elnöke? – Tony Blair és Bush elnök – feleli Nicole. – Ó. Ugyanazok, akik voltak – pillantok körbe. – És… megoldották a globális felmelegedés problémáját? Vagy megtalálták az AIDS ellenszerét? – Eddig nem – von vállat Nicole. Az ember azt hinné, kicsivel több történik három év alatt. Hogy előbbre lépett a világ. Az igazat megvallva nem vagyok túlságosan elragadtatva 2007-től. – Nem szeretne magazint olvasgatni? – kérdi Nicole. – Én most elmegyek, hogy utánanézzek a reggelinek… Eltűnik az ajtó mögött, majd visszatérve a kezembe nyomja a Hello! egyik számát. Szemem végigfut a címlapon, és újra megdöbbenek. – Jennifer Aniston és az új udvarlója” – olvasom hangosan és kétkedve. – Miféle új udvarlója? Miért lenne újra szüksége? – Á, igen – Nicole közömbösen követi a pillantásomat. – Tudja, hogy szakított Brad Pitt-tel?

25 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Jennifer és Brad Pitt szakított? – nézek fel hökkenten. – Ezt nem mondhatja komolyan! Nem tehettek ilyet! – Brad összejött Angelina Jolie-val. Lányuk is született azóta. – Nem! – nyögök fel. – Hisz Jen és Brad olyan tökéletesen összeillettek! Igazi álompár voltak, az esküvői képük is csodálatos, meg minden… – Pedig mostanra elváltak – von vállat Nicole, mintha ez az egész nem lenne nagy ügy. Nem tudom felfogni, hogy Jennifer és Brad különváltak. Hogy megváltozott a világ! – Mostanra mindenki hozzászokott a gondolathoz – veregeti meg Nicole a vállam csillapítóan. – Hozok magának reggelit. Angol reggelit kér, kontinentálisát vagy gyümölcskosarat? Esetleg mind a hármat? – Ümm… kontinentálisát kérek szépen. Nagyon szépen köszönöm. – Kinyitom a magazint, aztán újra leteszem. – Várjunk csak? Gyümölcskosár? Mi van, csak nem gazdagodott meg egyik napról a másikra az egészségbiztosítás? – Nem állami kórházban van, hanem magánklinikán – mosolyodik el a nővér. Magánklinikán? Nincs nekem arra pénzem. – Felfrissítem a teáját… – Nicole felveszi a kicsi porcelán teáskannát, és újabb teát tölt. – Álljon meg! – kiáltom rémülten. Nem ihatom több teát. Egy csésze bizonyára legalább ötven fontba kerül. – Valami baj van? – kérdi Nicole meglepetten. – Nem engedhetem én ezt meg magamnak – hadarom zavartan. – És elnézést, de nem tudom, hogy kerülök ebbe a puccos szobába. Állami kórházban kellene lennem. Boldogan átköltözöm… – Ne aggódjon, a magánpénztára mindent fedez – néz fel Nicole meglepetten. – Á, rendben – hebegem megrökönyödve. Magánbiztosítást kötöttem volna? Persze, miért is ne. Elvégre is huszonnyolc vagyok, benőhetett már a fejem lágya. Huszonnyolc, egek! A gondolat szíven üt, mintha csak most szereztem volna róla tudomást. Más ember lettem. Nem vagyok többé önmagam. Úgy értem, nyilvánvalóan én vagyok én. Csakhogy huszonnyolc évesen. Legyek bárki, ennyi és nem kevesebb az éveim száma. A kezemre nézek, mintha ettől várnék eligazítást. Olyan valaki vagyok, aki megengedheti magának a magánbiztosítást, ápoltak a körmei, és… Várjunk csak egy percet! Lassan elfordítom a fejem, és megint megnézem magamnak a csicsás Louis Vuitton táskát. Nem, ez lehetetlen! Ezrekbe kerülhet ez a márkás cucc, ami filmsztárokhoz illik, nem lehet, hogy én… – Nicole? – nyelek egy nagyot, és iparkodom közönyösnek látszani. – Azt gondolja… hogy ez a táska… az enyém? – Bizonyára – biccent Nicole. – Mindjárt belekukkantok. –Kinyitja a táskát, kihúz belőle egy hozzáillő pénztárcát, és felpattintja. – Igen, az öné. Felém fordítja a pénztárcát, hogy felmutasson egy platina American Express kártyát, rajta a Lexi Smart aláírással.

26 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Rövidzárlatot kap az agyam, ahogy a dombornyomásos betűkre meredek. Ez az én tulajdon platina hitelkártyám. Ez meg a retikülöm. – De az efféle táskák… belekerülnek vagy ezer rongyba – suttogom elhalóan. – Tudom – nevet fel Nicole. – Csak nyugalom. A magáé! Felvillanyozva simogatom a fogantyút, bár alig merem megérinteni. Hihetetlen, hogy ez az enyém! Úgy értem… honnan tettem szert rá? Csak nem vagyok dúsgazdag? – Eszerint autóbalesetet szenvedtem – nézek fel, mert hirtelen mindent tudni szeretnék magamról, mindent, de mindent. – Tényleg én vezettem? Egy Mercedest? – A jelek szerint igen – Nicole nyugtázza hitetlenkedő arckifejezésemet. – Eszerint 2004-ben még nem volt Mercedesé? – Tréfál, Nicole? Még vezetni sem tudok! Mikor tanulhattam meg? Mikor lett annyi pénzem, hogy megengedhettem magamnak a márkás retikülöket meg a Mercedeseket? Mikor, az isten szerelmére? – Nézzen bele a táskájába! – javasolja Nicole. – Talán amit talál, előhívja az emlékeit. – Helyes, jó ötlet – remegő gyomorral nyitom ki a táskát. Megcsap a bőr szaga meg valami ismeretlen parfüm, ami belülről árad. Benyúlok, és az első, amit előhúzok, egy apró, aranyborítású Estée Lauder púderes doboz. Azonnal felpattintom, hogy megszemléljem magam. Ahogy szembenézek önmagammal a tükörben, hirtelen megkönnyebbülést érzek. Továbbra is én vagyok az, akkor is, ha óriási horzsolás éktelenkedik a szemhéjamon. Ide-oda mozgatom a tükröt, hogy jobb látószöghöz jussak. Mikor meglátom fejemen a kötést, hátrahőkölök. Lejjebb fordítom a tükröt: íme, az ajkam, amely furán telt és rózsaszínű, mintha tegnap egész éjjel smároltam volna, és… Nagy ég! A fogam! Villogóan fehér gyöngyfogsor. Egy idegen szájába nézek. – Jól van? – ráz fel Nicole a kábulatomból. – Lexi? – Rendes tükröt kérek – nyögöm ki végül. – Meg szeretném nézni magam. Nem tudna hozni egyet? – Van egy a fürdőszobában – lép előre a nővér. – Valójában még jó is, ha felkel. Majd felsegítem… Kikászálódom a magas fémágyból. Meg-megroggyan a térdem, de beimbolygok a szomszédos fürdőszobába. – Nos – mondja Nicole, mielőtt bezárja az ajtót. – Van magán itt-ott néhány vágás és horzsolás, ezért meglepődhet kicsit a külsején. Felkészült erre? – Igen. Nem lesz semmi baj. Csak hadd lássam magam! Mély lélegzetet veszek, és összeszedem minden lelkierőmet. A nővér becsukja az ajtót, amelynek a hátulján egész alakos tükör válik láthatóvá. Ez volnék… én? Nem jutok szóhoz, és csaknem elvágódom. Megfogódzom egy törülközőtartóban, és iparkodom összeszedni magam. – Tudom, hogy a sérülései csúnyák – karol át szorosan Nicole. – De higgye el, ezek csak felületi sérülések!

27 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Rá se pillantok a sebeimre. Sem a kötésre vagy a varratra a homlokomon. Az a fontos, ami alatta van. – Ez nem… – mutatok a tükörképemre. – Én nem ilyen vagyok. Behunyom a szemem, és magam elé képzelem régi külsőmet, csak, hogy meggyőződjek róla, nem ment el a józan eszem. Egérszínű, göndör haj, kék szempár, kicsivel kerekdedebb arc a kelleténél. Szabályos arcvonások, de semmi különleges. Fekete szemfesték és babarózsaszín Tesco-rúzs. Az átlagos Lexi Smart kinézet. Aztán újra kinyitom a szemem. Egy megváltozott csaj néz vissza rám. A hajam egy része összekócolódott a balesetben, a többi azonban világos gesztenyebarna – ismeretlen árnyalat –, egyenes és sima szálú, a régi göndörségnek semmi nyoma. A láb-körmömön hibátlan rózsaszín lakk. Lesült lábszáram aranybarna, és vékonyabb, mint korábban. Ráadásul sokkalta izmosabb. – Mi változott meg? – vizsgálgatja Nicole kíváncsian a tükörképemet. – Minden! – nyögöm ki nagy nehezen. – Valahogy… mindenem csupa ragyogás. – Ragyogás? – nevet fel Nicole. – A hajam, a lábszáram, a fogsorom… – nem tudom levenni a szemem a hibátlan, hófehér gyöngyfogakról. Egy vagyonba kerülhettek. – Igazán csinos! – bólogat a nővér udvariasan. – Nem, nem, nem! – rázom a fejem hevesen. – Nem érti. Nekem volt a legrondább fogam a világon. Lófogúnak neveztek. – Hát most már nem így gondolnám – vonja fel meglepetten a szemöldökét Nicole. – A tetejébe jócskán le is fogytam… az arcom is más, nem is tudom, pontosan miért… Az arcvonásaimat méregetve megpróbálok rájönni a változás okára. A szemöldököm vékony és ápolt… az ajkam valahogyan teltebbnek látszik… gyanakodva közelebb hajolok az arcmásomhoz. Csak nem töltettem fel? Csak nem lettem olyan tyúk, aki ilyet művel? Erőnek erejével eltépem magam a tükörtől, s közben kóvályog a fejem. – Nyugodjon meg! – lép mellém aggódva a nővér. – Magát sokk érte. Elég egyszerre egy újdonság. Ügyet sem vetve rá, megragadom a Louis Vuitton táskát, és egyenként kipakolom a tartalmát. Tüzetesen szemügyre veszek minden egyes tárgyat, mintha különleges üzenetet közvetítene. Istenem, mennyi minden! Tiffany kulcstartó, Prada napszemüveg, ajakfény: Lancôme, nem Tesco. Itt pedig egy kicsiny, halványzöld Smythson-féle naptár. Egy pillanatig habozok, amíg összeszedem a bátorságomat… aztán kinyitom. Nagyot ugrom, amint megpillantom saját ismerős kézírásomat. Lexi Smart, 2007 – ezt körmöltem az első borítóra. Csak én írhattam a fenti szavakat, senki más. És én biggyeszthettem a sarokba azt a tollászkodó madarat. Ugyanakkor a leghalványabb emlékem sincs arról, hogy ezt tettem volna. Miközben átlapozom az apró oldalakat, az az érzésem támad, hogy magam után kémkedem. Találkozókat találok minden oldalon, például: Ebéd, 12.30. Ital P. Találkozó Gill-lel, művészi megbeszélés. Csupa kezdőbetű és rövidítés. Ettől sem leszek sokkal okosabb. Végiglapozom a

28 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

naptárat, amelyből most kisebb nyaláb névjegykártya pottyan ki. Felveszek egyet, a névre pillantok… és megfagy a vér az ereimben. A munkahelyem, a Deller Szőnyeg üzleti kártyája… noha új, divatos lógóval. A nevemet jól kivehető, szénszürke betűkkel nyomtatták rá: Lexi Smart Igazgató, Padlóosztály Úgy érzem, mindjárt kifut a talaj a lábam alól. – Lexi? – Nicole aggódva pillog rám. – Nagyon elsápadt. – Ezt nézze – mutatom fel a névjegykártyát, s közben igyekszem nem összecsuklani. – Az van ráírva, hogy „igazgató”. Eszerint az egész osztálynak én vagyok a főnöke. Hogyan lehetnék én főnök? – a hangom élesebb, mint amilyennek szántam. –Mindössze egy évet töltöttem a vállalatnál. Még prémiumot sem kaptam! Remegő kézzel a naptár lapjai közé csúsztatom vissza a névjegykártyát, és újra beletúrok a táskába. Meg kell találnom a telefonomat! Fel kell hívnom a barátaimat, a hozzátartozóimat, valakit, aki tudja, mi folyik itt… Megvan! Áramvonalas új modell, amelyet nem ismerek fel, a használata azonban pofonegyszerű. Nincs hangpostám, van viszont egy új, olvasatlan SMS-em. Kiválasztom az olvasás menüpontot, és a kicsiny képernyőt kémlelem. Késni fogok, majd felhívlak, ha módom lesz rá. E Kicsoda E? Hiába gyötröm az agyamat, senki nem jut eszembe, akinek a neve E-vel kezdődik. Valami új munkatárs? Rákeresek az elmentett szövegekre, és az első, amelyik szintén E-től való, a következő: Nem hinném, E. Csak nem E a legjobb barátom? Később majd sorra veszem az összes üzenetet. Per pillanat sürgősen beszélnem kell valakivel, aki ismer, és akitől megtudhatom, pontosan mi történt velem az elmúlt három évben… Gyorstárcsázom Fi számát, és az ujjaimmal dobolva várom a választ. – Szia, ez Fi Roper telefonja, kérlek, hagyj üzenetet! – Szia, Fi – mondom, amint felhangzik a sípszó. – Én vagyok az, Lexi! Figyelj, tudom, hogy furán hangzik, amit kérek, de tudod, balesetem volt. Kórházban vagyok, és egyszerűen csak… beszélnem kell veled. Nagyon fontos. Fel tudnál hívni? Viszhall! Ahogy becsukom a mobilt, Nicole megrovóan ráteszi a kezét. – Itt nem szabad mobilozni – mondja. – A központi vonalat ellenben használhatja. Majd hozok készüléket. – Jó – bólintok. – Kösz. Épp nekilátok, hogy átfussam a régi üzeneteket, amikor kopogtatnak az ajtón. Újabb nővér lép be, a kezében két papírzacskó. – Itt vannak a ruhái – ezzel az ágyamra helyezi a bevásárlótáskát. Benyúlok, és sötét farmert húzok elő. Meglepetten bámulom. Hát ez meg mi? A dereka túl magas, az egész túl szűk hozzám mérve, csaknem mint egy harisnyanadrág. Vajon hogyan gyömöszölhettem ez alá a csizmát?

29 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Seven for Ali Mankind?10 – mondja Nicole felvont szemöldökkel. – Igazán csinos. – Hogy mi? – De szeretnék én is egyet – simogatja meg a nadrág szárát Nicole elismerően. – Belekerülhetett vagy kétszáz fontba, nem igaz? Kétszáz fontba? Egy farmer? – És itt vannak az ékszerei – teszi hozzá a másik nővér, feltartva egy átlátszó nejlonzacskót. – Átvizsgálták, onnan hoztam. Még mindig a farmer igézetében elveszem a zacskót. Soha nem hordtam sok ékszert, hacsak nem számítjuk a Topshop11 fülbevalóit és egy Swatch órát. Úgy nyúlok a zacskóba, akár egy gyerek a karácsonyi harisnyába, és előhúzok egy összegabalyodott aranygubancot. Drága, vert arany karkötő, hozzáillő nyaklánc és óra. Húha! – Hú, de szép! Óvatosan végigfuttatom ujjaimat a karkötőn, aztán a zacskóba nyúlok, és két fülönfüggőt veszek elő. A gubancba akadva aranygyűrű is lapul. Némi gondot okoz, amíg kifejtem, de végül sikerül. A nők csak hápognak, az egyikük azt suttogja: – Ó, istenem! Óriási, ragyogó, egyköves gyémántgyűrűt fogok a kezemben. Olyanfélét, amilyeneket a mozi hősnők kapnak. Vagy amilyeneket tengerészkék bársonytartóban lát az ember, árcédula nélkül. Végül elszakítom róla a tekintetemet. Most veszem észre, hogy mindkét nővér ugyancsak megigézve bámulja. – Nézze csak! – rikkantja Nicole izgatottan. – Van itt még valami. Nyújtsa csak ki a kezét, Lexi! – Félrebillenti a zacskót, és a sarkait tapogatja. Pillanatnyi várakozás után kipottyan a kezemre egy egyszerű aranykarika. Zúgni kezd a fülem, ahogy rámeredek. – Akkor ön bizonyára férjezett! – mondja Nicole éles elméjűen. – Nem, szó sem lehet róla! Azt csak tudnám, ha férjhez mentem! Amnézia vagy sem, valahol a lelkem mélyén érezném. Ügyetlenül forgatom a gyűrűt, s közben hol a hideg, hol a forróság kerülget. – Az bizony – bólogat a második nővér. – Maga biz férjezett. Nem emlékszik, aranyoskám? Ostobán rázom a fejem. – Nem emlékszik az esküvőjére? – sápadozik Nicole is. – Egyáltalán nem emlékszik a férjére? – Nem – nézek fel hirtelen ijedten. – Csak nem Lúzer Dave-hez mentem férjhez? – Nem is tudom! – kuncog fel Nicole, majd a szája elé kapja a kezét. – Bocsánat. Csak annyira ijedt képet vágott. Nem tudod, hogy hívják a férjet? – néz a másik nővérre, az azonban a fejét rázza.

10

11

Farmermárka Webáruház.

30 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Sajnálom. A másik osztályon voltam. Annyi azonban bizonyos, hogy van itt egy férj is. – Nézze, valami van vésve a gyűrűbe! – kiáltja Nicole, és elveszi tőlem. – A. S. és E. G., 2005. június 3-a. Akkor mindjárt itt a második házassági évforduló – visszaadja a gyűrűt. – Ez tehát maga? Szaporán szedem a levegőt. Csakis így lehet, hisz színaranyba vésték a dátumot. – Én vagyok A. S. – mondom végül. – Az A az Alexia rövidítése. De arról sejtelmem sincs, ki E. G. Az E ugyanaz lehet, mint a mobilomban – eszmélek rá hirtelen. Akkor ő küldözget nekem üzeneteket. A férjem. – Azt hiszem, jólesne egy korty hideg víz. Szédelegve tántorgok ki a fürdőszobába, ahol vizet loccsantok az arcomra. A hűvös zománcmosdó fölé hajolva sebekkel teli, ismerősismeretlen tükörképemre meredek. Úgy érzem, menten megsemmisülök, elenyészek. Csak nem valami gigantikus tréfa áldozata vagyok? Vagy talán hallucinálok? Huszonnyolc éves vagyok, tökéletes a fogsorom, van egy Louis Vuitton táskám meg egy névjegyem, amelyen az áll, hogy „igazgató”, és egy férjem. Hogy a fenébe történhetett mindez?

31 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Négy Edward. Ethan. Erről. Egy óra múlva is sokkos állapotban vagyok. Hitetlenkedve pillogok az éjjeliszekrényen heverő jegygyűrűmre. Én, Lexi Smart férjes asszony vagyok. Nem érzem magam elég öregnek a házas állapothoz. Elliott. Eamonn. Egbert. Istenem, csak ne Egbert legyen! Alaposan feltúrtam a Louis Vuitton táskát, végignyálaztam a naptáramat, sorra vettem a tárolt mobilszámaimat, mégsem sejtem, kicsoda E. Azt hihetnők, az ember nem felejti el a férje nevét. Hogy belevésődött a lelkébe. Mikor nyílik az ajtó, kihúzom magam, mert félig-meddig arra számítok, hogy ő az. De újra csak anyu, pirosan a haragtól. – Azoknak a közlekedési rendőröknek nincs szívük! Mindössze húsz percet töltöttem az állatorvosnál, és… – Anyu, amnéziás vagyok – szakítom félbe sietve. – Elvesztettem az emlékezetemet. Életem egy darabját. Nagyon… rossz. – Na, igen, a nővér említette. Tekintete találkozik az enyémmel, azután félrerebben. Anyám nem túl jó szemkontaktusban, sosem volt az. Fiatalabb koromban komolyan zavart ez, mostanra azonban különcségeinek egyikét látom csak benne. Mint például, hogy nem hajlandó rendesen megtanulni a tévéműsorok címét, még ha ötszázadszor ismétli is az ember, hogy nem úgy mondják: The Simpsons Family.12 Most leül, és kibújik a mellényéből. – Pontosan tudom, hogy érzel – kezdi rá. – Nekem is napról napra romlik az emlékezetem. A minap éppen… – Anyu – mély lélegzetet veszek, hogy megőrizzem a nyugalmamat. – Nem tudhatod, hogy érzek. Ez nem olyan, mint amikor az ember elfelejti, hová tett valamit. Három teljes évet elvesztettem az életemből! Semmit sem tudok arról, milyen voltam 2007-ben! Nem ugyanolyan a külsőm; a cuccaim is egészen mások; aztán megtaláltam ezeket a gyűrűket, amelyek minden jel szerint az enyémek. Amúgy tudnom kéne valamit… – csuklik el a hangom a rossz előérzettől –, anyu, én tényleg férjnél vagyok? – Természetesen! – anyu szemlátomást meglepődik ezen a kérdésen. – Eric bármely pillanatban itt lehet. Korábban már mondtam neked. – Eric a férjem? – bámulok rá. – Azt hittem, Eric egy kutya. – Kutya? – vonja fel anyám a szemöldökét. – Szent isten, drágám! Te aztán alaposan beverhetted a fejedet! Eric – ízlelgetem a nevet magamban. Úgy, szóval a férjemet Ericnek hívják. Ez a név azonban semmit sem jelent nekem. Semmit sem érzek, amikor kimondom. Szeretlek, Eric. Minden porcikám érted eped, Eric. 12

Helyesen: The Simpson Family vagy csak The Simpsons.

32 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Várom, hogy a testem valamiként reagáljon. Kellene-e válaszolnom erre a hívójelre? Fel kellene-e ébrednie minden szerelem-sejtemnek? Csakhogy tökéletesen üresnek érzem magam. Egy nagy nulla, amit érzek. – Ma reggel rendkívül fontos megbeszélése volt, de különben éjt nappallá téve az ágyadat őrizte. – Rendben – emésztem a hallottakat. – És… hogy néz ki? – Nagyon kedves ember – mondja anyu, olyan közömbösen, mintha egy tekercs piskótáról beszélne. – És… – akad el a hangom. Nem kérdezhetem meg, milyen a külseje. Ez igazán sekélyes kérdés lenne. Különben meg mi van, ha anyám kertelni kezd, és azt feleli, a férjemnek kitűnő a humorérzéke? Mi van, ha kövér? Nagy ég! Mi van, ha valamikor a gyönyörű lelkébe szerettem bele az interneten keresztül, és ezek után már nem számított a külső? Most aztán vaknak kellene tettetnem magamat. Hallgatunk, én meg azon kapom magam, hogy anyám Laura Ashley ruháját méregetem, cirka 1975-ből. A fodrok hol divatba jönnek, hol eltűnnek, ő azonban szemlátomást nem vesz erről tudomást. Ugyanazokban a ruhákban jár, amelyekben megismerte apámat. A haját is hosszan, göndörítve hordja, a száján meg vastagon áll a rúzs. Mintha bizony azt hinné, a húszas éveiben jár. Nem mintha valaha is felhánytorgatnám ezt neki. Soha nem folytattunk mi víg anya és lánya trécseléseket. Egyszer megpróbáltam beavatni a bizalmamba, amikor szakítottam az első fiúmmal. Óriási tévedés volt. Eszébe nem jutott, hogy együtt érezzen velem, megöleljen, vagy akár igazán odafigyeljen rám. Ehelyett paprikapiros lett, védekezni és pattogni kezdett, mintha bizony szándékosan bántani akarnám ezzel a témával. Olyan érzésem volt, mint aki egy bánya tulajdonjogáért egyezkedik; mint aki az anyja életének olyan érzékeny területeibe gázol bele, amelyeknek addig a létezéséről sem volt tudomása. Ezért inkább feladtam, és helyette felhívtam Fit. – Megrendelted nekem azt a kanapékárpitot, Lexi? – szakítja félbe anyu a gondolataimat. – Az interneten – teszi hozzá, válaszul üres tekintetemre. – A múlt hétre ígérted. – Anyu, nem tudom – mondom lassan és tagoltan. – Semmire sem emlékszem az elmúlt három évből. – Ne haragudj, drágám! – üt anyám a fejére. – Milyen buta is vagyok! – Fogalmam sincs, mit műveltem a múlt héten vagy akár a múlt évben… ahogyan azt sem, ki a férjem – tárom szét tehetetlenül a kezemet. – Őszintén szólva, elég ijesztő. – Természetesen. Megértelek – bólogat anyám, távolba révedő tekintettel, mintha a szavaim értelmét latolgatná. – Az csak a baj, drágám, hogy nem emlékszem a honlap nevére. Ezért ha mégis eszedbe jutna… – Majd értesítelek, rendben? – csattanok fel akaratom ellenére. – Ha visszatér az emlékezetem, az lesz az első dolgom, hogy intézkedem a kanapékárpitod ügyében. Jesszusom! – Nincs miért felemelned a hangodat, Lexi! – mondja anyám elkerekedő szemmel.

33 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Oké. Eszerint anyu 2007-ben is az őrületbe kerget. Vajon kinövöm-e valaha is, hogy halálra bosszantson az anyám? Gépiesen tépkedni kezdem a hüvelykem körmét, aztán megállok. A huszonnyolc éves Lexi nem szaggathatja ronggyá a körmeit. – És mi a férjem foglalkozása? – térek vissza életem úgynevezett párjára, bár továbbra sem tudom elhinni, hogy valóban létezik. – Mármint Ericé? – Igen! Kié másé! – Ingatlanokat árul – mondja anyu kioktatólag. – Ami azt illeti, elég jól csinálja. Eszerint egy Ericnek nevezett ingatlanügynökhöz mentem férjhez. Hogyan? Miért? – A lakásomban lakunk? – A lakásodban? – ámul el anyám. – Drágám, azt már réges-régen eladtad. Most a saját családi fészkedben laksz! – Eladtam? – szorul össze a szívem. – De hiszen csak most vettem meg! Imádom a lakásomat. Balhamben van, kicsi, de kellemes, kékre festett ablakkeretekkel – a tulajdon két kezem műve –, csodás, süppedős bársonyhuzatú kanapéval, meg a mindent elöntő színes párnahalmokkal és karácsonyi égőkkel a tükör körül. Fi és Carolyn segített a beköltözésben két hónapja. Ezüstfestékkel szórtuk be a fürdőszobát, aztán ugyanezzel végigpermeteztük a farmeremet is. És most az egész odalett. Családi fészekben lakom a férjurammal. Vagy milliomodszorra pillantok rá a jegygyűrűre és a gyémántköves másikra. Aztán gépiesen anyám kezére villan a tekintetem. Továbbra is apu gyűrűjét viseli, dacára annak, ahogyan az elmúlt években vele szemben viselkedett… Apu. Apu temetése. Mintha jeges kéz markolná meg a szívemet. – Anyu – kezdem óvatosan a puhatolózást. – Igazán sajnálom, hogy nem lehettem ott apu temetésén. Rendben… ment le? – De hiszen ott voltál, drágám! – anyám úgy kémlel az arcomba, mintha bolondnak nézne. – Jaj – meredek rá tanácstalanul. – Rendben. Persze. Csak éppen semmire sem emlékszem belőle. Mély sóhajjal hanyatlók vissza a párnáimra. Nem emlékszem a tulajdon esküvőmre, ahogyan apám temetésére sem. Életem két legfontosabb eseménye ez… és mintha csak ott sem lettem volna. – És milyen volt? – Hát mint általában a temetések… – anyám szemlátomást ideges lesz, mint mindig, ha apám kerül szóba. – Sokan voltak? Anyám arca fájdalmasan megvonaglik. – Ne rágódjunk most ezen, drágám… hisz évekkel ezelőtt történt – ezzel felkel, mintha csak ki kívánná vonni magát a kérdéseim hatóköréből. – És, megebédeltél már? Én nem ettem, nem volt rá időm, csupán egy szelet pirítóst és buggyantott tojást kaptam be. Megyek, és kérek valamit mindkettőnknek. És ügyelj az étkezésedre! Lexi – teszi még hozzá –, hagyj

34 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

most fel ezzel a szénhidrátellenes rögeszméddel. Egy kis krumpliba még nem halsz bele. Nem eszem szénhidrátot? Ettől ilyen az alakom? Lepillantok ismeretlen, feszes lábszáramra. Tény és való, úgy fest, mintha soha nem láttam volna krumplit. – Sokat változott a külsőm, nem igaz? – szalad ki akaratlanul a számon, de menten el is szégyellem magam. – A hajam… a fogam… – Azt hiszem, megváltoztál – pillog rám anyám tétován. – De annyira fokonként történt, hogy észre se vettem. Az isten szerelmére, hogy lehet nem észre venni, ha valakinek a lánya elhanyagolt, dundi, lófogú perszónából karcsú, barnára sült, ápolt hölgyeménnyé változik? – Mindjárt jövök – veszi fel anyu a hímzett válltáskáját. – És Amy is bármelyik pillanatban megérkezhet. – Amy itt van? Menten jobb lesz a kedvem, ahogy magam elé képzelem a húgomat rózsaszínű, csipkés blúzában és virággal telehímzett farmerében, meg abban a csini surranóban, ami foszforeszkál a diszkóban. – Csak csokit vásárol a földszinten – anyu már az ajtóban áll. –Imádja a mentolos KitKatot. Az ajtó becsukódik mögötte, én pedig értetlenül bámulom. Feltalálták volna a mentolos KitKatot? 2007 tényleg egészen más világ. Amy nem a féltestvérem, ahogyan sokan hiszik. Százszázalékos, vér szerinti húgocskám. Az ismerőseinket az téveszti meg, hogy: 1. Tizenkét év van közöttünk; 2. Apám és anyám elvált, mielőtt ő megszületett. Az elvált kifejezés talán túl erős az ő esetükben. Nem ismerem a részleteket… mindössze annyit tudok, hogy nem sokat láttam apámból gyerekkoromban. A kifogás az volt, hogy külföldre szólítja a munkája. A valódi ok azonban az, hogy megrögzötten csapta a szelet a szebbik nemnek. Nyolcéves voltam, amikor karácsonykor szó szerint így beszélt róla az egyik nagynéném. Amikor a felnőttek észrevették, hogy hallgatózom, zavarba jöttek, és témát váltottak. Azt gondoltam akkor, hogy a „megrögzötten” valami iszonyatos szitokszó lehet. Meg is maradt az emlékezetemben. Megrögzötten. Mikor apám először lelépett, hétéves voltam. Anyu azt mondta, üzleti úton jár Amerikában, ezért amikor Melissa hírül hozta, látta a szövetkezeti boltban egy vörös farmeres nőcivel, én mindennek elmondtam szegényt. Apám néhány hét múlva tért haza, fáradtan, mint mondotta, az időeltolódástól. Amikor az ajándékomat követeltem, egy csomag Wrigley rágót vett elő. Soha nem mondtam meg apámnak – anyámnak meg pláne –, hogy tudom, mi az ábra. Különben is végig sejtettem, hogy nem lehet Amerikában. Néhány év múlva apám megint eltűnt, ezúttal hónapokra. Aztán telekügyletekbe kezdett Spanyolországban, amelyek idővel befuccsoltak. Ezt valami kétes piramisügylet követte, amelybe apám megpróbálta az összes barátját belerángatni. Időközben az alkoholra is rákapott… majd rövid időre összeköltözött egy spanyol nővel… anyu azonban mindvégig

35 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

nem engedte el egészen. Úgy három éve végleg Portugáliába költözött, valószínűleg, hogy kikerülje az adóhatóságot. Anyának az évek során több barátja volt, ennek ellenére ő és apu soha nem váltak el, és el sem engedték egymást. Aztán apám egyik kedélyes, én állom-a-piát jellegű karácsonyi hazalátogatása alkalmával becsúszott még valami… Egész pontosan Amy. A részletekbe jobb nem belemenni. A lényeg, hogy lett egy húgocskám, a legdrágább lény a világon, aki folyvást a diszkómatracán ugrándozik, és egyre az én hajamat akarja befonni. A szobám csöndes és félhomályos, amióta anyu itt hagyott. Kiontok magamnak egy pohár vizet, és lassan elkortyolgatom. A gondolataim továbbra is ködösek, akár egy bombatámadás helyszíne a robbanás után. Úgy érzem magam, mint egy törvényszéki orvos szakértő, aki holmi kósza szálakból igyekszik összeállítani a teljes bűnesetet. Halk kopogtatás hallatszik, mire felnézek. – Szabad. Jöjjön be! – mondom. – Szia, Lexi! Tizenhat év körüli ismeretlen lány oldalazik be a helyiségbe. Hórihorgas tini, csípőre szabott farmerben, kifúrt köldökkel, kék csíkos hajjal és nagyjából hat réteg szempillafestékkel. Fogalmam sincs, ki lehet. Ahogy meglát, vág egy grimaszt. – Az arcod még mindig borzalmas – mondja. – Á – mondom meglepetten. A csaj összeszűkült szemmel méreget. – Lexi… én vagyok az. Ugye, megismersz? – Rendben! – vágok bocsánatkérő képet. – Nézd, igazán sajnálom, de tudod, volt ez a balesetem, és gondjaim vannak a memóriámmal. Úgy értem, biztos, hogy találkoztunk már… – Lexi? – kiált fel a tini hitetlenkedve, mondhatni sértődötten. – Én vagyok az! Amy. Nem jutok szóhoz. Erre nincs is szavam. Ez a csitri nem lehet az én kiskölyök húgom. Sajnos azonban ő az. Amy magas, hetyke tinivé cseperedett. Gyakorlatilag felnőtt nő már. Ahogy körbejár a szobában, és felvesz meg letesz ezt-azt, egészen megbabonáz a magassága. Meg a magabiztossága. – Van itt valami kaja? Éhen halok – ugyanaz a kedves, rekedtes hangja van, mint mindig is… mégis más. Hűvösebbnek és dörzsöltebbnek hangzik. – Anyu elment ebédért. Majd megosztozunk rajta, ha akarod. – Nagyszerű! Letelepszik egy székre, hosszú lábait átveti a karfáján. Szürke antilopbőr bakancs válik láthatóvá, jókora szegecsekkel a talpán. – Eszerint semmire sem emlékszel? Király! – Egyáltalán nem király – torkolom le. – Éppenséggel iszonyatos. Egészen apu temetéséig mindenre emlékszem… onnantól azonban homályba vész a többi. A kórházban töltött első napjaim is kiestek. Mintha tegnap este ébredtem volna fel valami mély álomból.

36 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Hú, ez nem semmi! – kerekedik el a húgom szeme. – Akkor arra sem emlékszel, hogy korábban már meglátogattalak? – Nem. Tizenkét éves korodból emlékszem csak rád. Amikor lófarkad és fogszabályozód volt. Meg azok a csini hajcsatok, amiket viselni szoktál. – Erre inkább ne emlékeztess! – fintorodik el Amy. Aztán töprengve a homlokát ráncolja. – Lássuk… jól értem-e. Eszerint az utolsó három éved teljesen kiesett. – Olyan az egész, mint egy jókora fekete lyuk. De ami előtte történt, az is ködös kicsit. A jelek szerint férjnél vagyok, ugye? –nevetek fel idegesen. – Fogalmam sem volt róla! Te voltál talán a nyoszolyólány az esküvőn? – Igen – feleli szórakozottan. – Király volt. Hé, Lexi, nem akarlak ezzel terhelni, amikor ilyen rosszul vagy meg minden, de… – elhallgat, és a haját csavargatja zavarában. – Mi az? – nézek rá meglepetten. – Ki vele! – Csak annyi, hogy lógsz nekem hetven fonttal – von vállat bocsánatkérően. – A múlt héten kérted kölcsön, amikor lerobbant a hitelkártyád, és azt mondtad, visszafizeted. Gondolom, erre se emlékszel… – Ó – mondom megrökönyödve. – Hát persze. Szolgáld ki magad! – a Louis Vuitton táska felé mutatok. – Nem tudom, van-e nálam ennyi készpénz. – Kell lennie – cipzárazza ki a táskát Amy kis mosollyal. – Kösz? – Zsebre vágja a bankjegyeket, újra átveti lábát a szék karfáján, majd ezüst bokapereceivel kezd el játszani. Aztán felnéz, és hirtelen éberség költözik a tekintetébe. – Várj egy percet! Tudsz a… – de nem mondja tovább. – Miről? Elkeskenyedő, hitetlenkedő szemmel fürkész. – Eddig, ugye, senki sem szólt róla? – Miről nem szóltak? – Jesszusom! Gondolom, fokonként adagolják az infót, de, úgy értem… – a fejét rázza, és rágni kezdi a körmét. – Személy szerint úgy vélem, előbb vagy utóbb úgyis meg kell tudnod. – De mit? – dobban nagyot a szívem. – Mit, Amy? Bökd már ki végre! Amy egy pillanatig szemlátomást önmagával viaskodik… aztán felkel. – Várj itt! – ezzel néhány percre eltűnik a szobából. Mikor az ajtó újra kinyílik, nagyjából egyévesforma ázsiai kinézetű kölyköt tart a karján. A gyerek kezeslábast visel, kezében egy cumiban gyümölcslevet tart, és aranyosan rám mosolyog. – Ez Lennon – mondja a húgom ellágyult arckifejezéssel. – A fiad. Megkövülten meredek mindkettőjükre. Miről beszél ez a lány? – Gondolom, nem emlékszel – simogatja Amy a gyerek haját szeretettel. – Hat hónappal ezelőtt fogadtad örökbe Vietnamból. Nagy cécó volt, meg kell hagyni. A hátizsákodban kellett kicsempészned. Kis híján lesitteltek! Örökbe fogadtam volna egy kisgyereket? Hideg futkározik a hátamon. Nem lehetek még anya! Nem állok készen rá. Semmit sem tudok a kicsikről. – Köszönj a gyerekednek! – tereli oda a kölyköt Amy az ágyamhoz, miközben szöges sarkai hangosan csattognak. –Amúgy mamunak szólít. Mamunak? – Szia, Lennon – nyögöm ki végül esetlenül. – Én vagyok az… mamu! Gyere mamuhoz! – igyekszem anyai hangra átváltani.

37 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Ahogy felnézek, látom, hogy Amy ajka furcsán megremeg. Hirtelen kirobban belőle a nevetés, majd szája elé kapja a kezét. – Bocsika! – Amy, mi folyik itt? – bámulok rá, felébredő gyanakvással. –Ez a kölyök tényleg az enyém? – Az előbb láttam meg a folyosón – fröcsög a húgom a kacagástól. – Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Úristen, micsoda képet vágsz! – újabb nevetőgörcs következik. – Gyere mamuhoz! Az ajtó előtt most elfojtott kiáltások hallatszanak. – Ezek a szülei lehetnek! – sziszegem felháborodottan. – Te kis varangy… Vidd vissza, de rögtön! Megkönnyebbülten hanyatlók vissza a párnáimra, a szívem még mindig vadul kalapál. Basszus! Legalább gyerekem nincsen. Sehogyan sem tudok eligazodni Amyn. Valaha olyan kedves, ártatlan teremtés volt. Újra meg újra megnézte a Barbie, a Csipkerózsika című videót, miközben a hüvelykjét a szájába vette. Ugyan mi üthetett belé, hogy ennyire megváltozott? – A szívbajt hozod rám – mondom megrovóan, mikor visszatér, kezében egy doboz diétás kólával. – Ha kipurcanok, te tehetsz róla. – Nos, résen kell lenned – vág vissza könyörtelen vigyorral. –Különben az égvilágon minden hülyeséget beveszel. Elővesz egy rágót, és bontogatni kezdi a papírját. Aztán előrehajol. – Hé, Lexi – halkítja le a hangját. – Tényleg amnéziád van, vagy csak megjátszod? Hallgatok, mint a sír. – Hogyan? Ugyan miért találnám ki? – Gondoltam, van valami, amiből szeretnél kikeveredni. Mondjuk egy időpont a fogorvosnál. – Nem! Eredeti ötlet, mondhatom! – Jó, hagyjuk – von vállat, és megkínál a rágóval. – Nem, kösz. Két karommal körbefogom a térdemet, majd hirtelen fejbe kólint egy gondolat. Amynek igaza van. Az emberek kihasználhatják az állapotomat. Annyi mindent kellene újra tanulnom, azt sem tudom, hol kezdjem. Nos, kezdjük a legelején. – És – igyekszem közönyös hangnemet megütni –, milyen a férjem? Hogyan… néz ki? – Hú! – kerekedik el Amy szeme. – Hát persze! Fogalmad sincs, milyen a külseje! – Anyu azt mondta, kedves ember – iparkodom elrejteni a rossz előérzeteimet. – Jó fej – bólogat Amy komolyan. – Kitűnő a humorérzéke. A púpját meg hamarosan leveteti. – Ahá, szép dobás, Amy! – forgatom a szemem. – Lexi! Komolyan megsértődne, ha ezt meghallaná! – lepődik meg Amy a gondolattól. – Elvégre is 2007-et írunk. Senkit sem ér hátrányos megkülönböztetés a külseje miatt. Amúgy Eric kedves, szeretetteljes hapi. Nem tehet róla, hogy a háta megsérült újszülött korában. Különben pedig olyan sokra vitte. Bámulatos!

38 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Forr a vérem a szégyentől. Eszerint a férjem tényleg púpos. Nem szabad megvetnem csak ezért. Bárhogy néz is ki, biztos vagyok benne, hogy jó okkal választottam éppen őt. – Járni azért tud, ugye? – kérdem idegesen. – Első ízben a lakodalmán tette lábát a földre – mondja Amy távolba révedő tekintettel. – Azért kelt ki a tolószékből, hogy elmondja a boldogító igent. Mindenki zokogott. A tiszteletes alig jutott szóhoz a könnyeitől… – a húgom szája ismét megrándul. – Hé, te átkozott kis szuka! – kiáltom. – Nem is púpos, nem igaz? – Ne haragudj! – kezd el a húgom vihogni vég nélkül –, de olyan jó muri ez. – Egyáltalán nem vicces! – kapok a hajamhoz a sérüléseimről elfeledkezve. – Ez az életem – hunyorgók. – Fogalmam sincs, ki a férjem, vagy hogy hogyan találkoztunk, semmiről, de semmiről! – Oké – Amy mintha megkönyörült volna rajtam. – Az történt, hogy hozzámentél egy vén trotty hajléktalanhoz. Ericnek hívták… – Fogd már be végre! Ha te nem mondod el, majd megkérdezem anyut. – Rendben! Komolyan tudni szeretnéd? – emeli fel a kezét megadóan. – Igen! – Helyes. Nos, egy tévéműsorban találkoztatok. – Újabb átverés – emelem égnek a szemem. – Pedig igaz! Ezúttal nem rázlak át. Te az Ambíció című valóságshowban szerepeltél. Ahol a résztvevők az üzleti élet csúcsaira kívánnak kerülni. Ő volt az egyik zsűritag. Hamar kiestél ugyan, Erickel azonban egymásba szerettetek. Csönd támad. Várom, hogy a húgom megint nevetni kezdjen, elsüssön néhány újabb poént, de csak a diétás kóláját kortyolgatja. – Egy valóságshow-ban szerepeltem? – mondom kétkedve. – Igen. Király volt. Az összes haverom nézte, és mind rád szavaztunk. Neked kellett volna megnyerned! Gyanakvóan fürkészem, de az arca holt komoly. Tényleg az igazat mondja? Benne voltam a tévében? – Ugyan mi a fenének jelentkeztem én egy ilyen műsorba? – Hogy te legyél a főnök? – von vállat Amy. – Nyilván, hogy előrelépj. Akkor csináltattad meg a hajad és a fogadat, hogy jól mutass a tévében. – De én nem vagyok ambiciózus. Legalábbis nem ebben az értelemben… – Viccelsz velem? – kerekedik el Amy szeme. – Te vagy a legmagasabbra törő valaki a föld kerekén! Amint a főnököd leköszönt, te megpályáztad az állását. A céged összes nagykutyája látott a tévében, és odavoltak érted. Így aztán te kaptad meg az állást. Eszembe jutnak a naptáramból kieső névjegykártyák. Lexi Smart, igazgató. – Te vagy a vállalat legfiatalabb vezetője. Király volt, amikor megkaptad azt az állást – teszi hozzá Amy. – Mindannyian elmentünk, hogy megünnepeljük, te pedig valamennyiünknek pezsgőt fizettél… – Hosszú fonálban húzza ki a rágót a szájából. – Erre sem emlékszel? – Nem! Az égvilágon semmire!

39 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Nyílik az ajtó, és anyu jelenik meg újra, a kezében tálcával. Rajta fedett tányér, egy csészében csokoládékrém meg egy pohárvíz. – Itt is vagyok – mondja. – Hoztam egy kis lasagnét. És tudod mit? Eric is megjött. – Megjött! – szalad ki minden vér az arcomból. – Úgy érted… itt van a kórházban? – Mindjárt itt lesz! – bólint anyu. – Mondtam neki, várjon néhány pillanatot, hogy felkészítsünk a jövetelére. Néhány pillanatot? Ennél többre lesz szükségem. Ez az egész túl gyors nekem. Még ahhoz sem szoktam hozzá, hogy huszonnyolc vagyok. Hát még, hogy találkozzam az állítólagos férjemmel! – Anyu, nem vagyok biztos benne, hogy végig tudom csinálni – hebegem rémülten. – Úgy értem… egyelőre nem érzem készen magam arra, hogy lássam. Talán majd holnap. Miután valamelyest hozzászoktam a gondolathoz. – Lexi, drágám! – ró meg anyám. – Nem utasíthatod el a férjedet! A munkájából rohant ide, csak hogy lásson! – De hát nem is ismerem! Azt sem tudom, mit mondjak neki, vagy hogyan viselkedjem… – Édesem… ő a férjed – veregeti meg anyám a kezem biztatóan. – Nincs miért aggódnod. – Talán előhívja az emlékeidet – veti közbe Amy, aki időközben nekilátott a csokoládékrémnek, s már a felét eltűntette. – Csak meglátod, és menten aszondod: Eric! Szerelmem! Mindenre emlékszem! – Fogd be! – szólok rá. – És ez az én csokikrémem. – De te nem eszel szénhidrátot – vág vissza Amy. – Ezt is elfelejtetted? – lengeti meg a kanalat az arcom előtt. – Szép dobás, Amy – forgatom a szememet. – A világ minden kincséért sem mondanék le a csokiról. – Márpedig egy falatot sem vagy hajlandó lenyelni. Igaz, anyu? Még a lakodalmi tortából sem ettél a kalóriák miatt! Biztosan megint ugrat. Nincs az az isten, akiért én lemondanék a csokiról! Már épp megint letorkolnám Amyt, és visszakérném a csokikrémet, amikor kopogtatnak, és halkra fogott férfihang szó be: – Hahó, szabad bejönnöm? – Egek! – vadul nézek egyik arcról a másikra. – Egek, ez ő! Máris? – Várj még egy pillanatot, Eric! – szól ki anyu, aztán odasúgja nekem: – Hozd magad rendbe kicsit, édesem! Úgy nézel ki, mint akin átment az úthenger. – Ne bántsd, anyu! – avatkozik közbe Amy –, elvégre is tényleg átment rajta egy kocsi, nem emlékszel? – Csak gyorsan megfésüllek… – jön oda anyám egy kézitáskába való parányi fésűvel, és nekilát a hajamnak. – Úúú! – tiltakozom. – Még ütődöttebb leszek, mint voltam! – Na tessék! – a végső simítás után anyám egy zsebkendő szélével megtörölgeti az arcomat. – Készen állsz akkor? – Nyithatom az ajtót? – kérdi Amy. – Nem! Várj… egy másodpercet!

40 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Rémületemben összeszorul a gyomrom. Nem nézhetek szembe egy vadidegennel, aki a férjemnek nevezi magát. Túl hülye helyzet. – Anyu, kérlek! – fordulok hozzá. – Túl hamar jött ez. Mondd neki, hogy jöjjön vissza később! Mondjuk, holnap. Vagy hagyjuk pihenni a dolgot néhány hétig. – Ne butáskodj, drágaságom! – nevet anyu. Hogy nevethet ezen? – Ő a férjed. Betegre aggódta magát a baleseted miatt. Eddig is elég sokáig várakoztattuk szegény fejét! Miközben anyu az ajtó felé indul, olyan erősen markolom meg a lepedőt, hogy kiszorul a vér az ujjbegyemből. – És mi lesz, ha a hátam közepére kívánom ezt a fickót? Mi lesz, ha nincs köztünk semmi vonzás? – üvöltöm rémülten. – Úgy értem, akkor is elvárja tőlem, hogy visszamenjek és vele éljek? – Tégy egy próbát! – mondja anyám tétován. – Igazán, Lexi, nincs miért aggódnod. Nagyon, de nagyon kedves ember! – Már ha eltekintünk a vendéghajától – kotyog közbe Amy. –Vagy a náci múltjától. – Amy! – anyu dorgálóan csettint a nyelvével, és kinyitja az ajtót. – Eric! Sajnálom, hogy megvárakoztattunk. Fáradj be! Elviselhetetlenül hosszú szünet következik… aztán az ajtó szélesre tárul, és hatalmas virágcsokorral belép a világ legcsodásabb pasasa!

41 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Öt Nem jutok szóhoz. Mindössze annyi telik tőlem, hogy felpillantok rá, miközben elönt a hitetlenkedés hulláma. Ez a pasas komolyan, fájdalmasan jóképű. Akár egy Armani-modell. Középbarna, göndör haját rövidre nyíratta. Kék a szeme, széles a válla, és az öltönye szemlátomást drága darab. Szögletes állát makulátlanra borotválta. Honnan szereztem be ezt a pasit? Hogyan? Hogyan? Hogyan? – Szia – mondja. A hangja zengő és mély, mint egy színészé. – Szia! – rebegem. Micsoda széles mellkas, istenem! Bizonyára naponta tornászik. A cipője fényesre suvickolt, az órája formatervezett… Pillantásom visszatéved a hajára. Soha nem gondoltam, hogy egyszer még göndör hajú férfihoz megyek feleségül. Fura! Nem mintha bármi bajom lenne a göndörséggel. Rajta például mesésen fest. – Drágám! – lép az ágyhoz egy drága virágcsokorral. – Ma annyival jobban nézel ki, mint tegnap. És ez a szoba is kellemesebb, mint a korábbi. Hogy érzed magad? – Kitűnően. Ümm… köszönöm szépen – veszem el a csokrot. A legbámulatosabb, legdivatosabb, dizájnos csokor, amit valaha is láttam, minden szál a fehér és a drapp árnyalataiban pompázik. Honnan a csudából szerzett drapp rózsákat? – Eszerint… te vagy Eric? – kockáztatom meg a kérdést, csak hogy százszázalékosan biztos legyek a dolgomban. A férjem arcáról lerí a megdöbbenés, de kiprésel egy mosolyt. – Igen. Így van. Eric vagyok. Még most sem ismersz meg? – Nem igazán. Valójában… egyáltalán nem. – Mondtam neked – kotyog közbe anyám a fejét csóválva. –Annyira sajnálom, Eric. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszatér az emlékezete, már ha megdolgozik érte. – Mit akar ez jelenteni? – vetek anyámra egy sértődött pillantást. – Nos, drágám, az ilyesmi kizárólag akaraterő kérdése. Olvastam róla. A gondolat győz az anyagon – így anyám. – Hisz megpróbálok én emlékezni! – háborodok fel. – Azt gondolod, szándékosan vagyok ilyen? – Majd lassítunk – szól közbe Eric, tudomást sem véve anyámról, és leül az ágyam szélére. – Lássuk, nem tudok-e előhívni néhány emléket! Szabad? – biccent a kezem felé. – Ümm… igen, persze – biccentek, ő pedig a kezébe veszi az enyémet. – Meleg, erős férfikéz. Hanem mégis egy idegené. – Lexi, én vagyok az – mondja a maga szilárd, zengő hangján. – Eric. A férjed. Közel két éve vagyunk házasok. Túlontúl is megilletődött vagyok ahhoz, hogy felelni tudjak, így, közelről még jobban néz ki. A bőre sima, napbarnított, a foga hófehér gyöngyfogsor…

42 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Nagy ég, én ezzel a pasassal szeretkeztem! – villan át az agyamon. Látott meztelenül. Letépte rólam az alsóneműmet. Ki tudja, mit műveltünk együtt, és tessék, még csak meg se ismerem! Legalábbis feltételezem, hogy letépte rólam az alsóneműmet, és ki tudja, mit műveltünk. Megkérdezni nem lehet most, anyám jelenlétében. Vajon milyen az ágyban? Tetőtől talpig lopva végigmérem. Nos, hozzámentem. Akkor csakis jó lehet… – Min gondolkozol? – követi Eric elkalandozó tekintetemet. –Drágám, bármi kérdésed van, tedd fel nyugodtan! – Nem, semmi! – pirulok el. – Semmi. Bocs. Folytasd! – Közel három éve találkoztunk – mondja tovább Eric –, a Pyramid tévé fogadásán. Ők készítik az Ambíciót, azt a valóság-show-t, amelybe mind a ketten bedolgoztunk. Első látásra egymásba szerettünk. A következő év júniusában házasodtunk össze, és Párizsba mentünk nászútra. Lakosztályt béreltünk az V. György Hotelben. Csodálatos volt. Jártunk a Montmartreon, ellátogattunk a Louvre-ba, minden reggel tejeskávét ittunk… – itt elhallgat. – Emlékszel ebből valamire? – Nem igazán – motyogom bűntudatosan. – Ne haragudj! Meglehet, anyámnak igaza van. Jobban kellene próbálkoznom az emlékezéssel. Gyerünk! Párizs. A Mona Lisa. A helybeli pasasok csíkos ingben. Gondolkozz! Töröm a fejem, s kétségbeesetten próbálom összeilleszteni ezt az arcot Párizs képeivel, előkaparni valami emléket… – Felmentünk az Eiffel-toronyba is? – kérdem végül. – Igen! – derül fel Eric arca. – Kezdenek visszajönni az emlékek? Ott álltunk a szélben, és lefotóztuk egymást… – Nem – vágok közbe. – Csak találgattam. Tudod, Párizs… és az Eiffeltorony… valószínűnek tűnt. – Ahá – bólint, szemlátomást csalódottan, mire elhallgatunk. Enyhén megkönnyebbülök, amikor kopogtatnak. – Szabad! – szólok ki. Nicole lép be, kezében mappával. – Csak egy gyors vérnyomásmérésre lenne szükségem – kezdi, aztán elhallgat, amikor meglátja a kezemet fogó Ericet. – Jaj, bocsánat! Nem akartam zavarni. – Semmi baj! – mondom. – Ez Nicole, az egyik nővér, aki a gondomat viseli, ő pedig a férjem, akit – itt jelentőségteljesen Nicole-ra nézek – Ericnek hívnak. – Eric! – villan meg Nicole szeme. – Nagyon örvendek. – Részemről a szerencse – biccent feléje Eric. – Örök hálára kötelez azzal, hogy gondja van a feleségemre. Feleség. A gyomrom összeszorul erre a szóra. A felesége vagyok. Az egész olyan felnőttes. Lefogadom, jelzálogkölcsönt is felvettünk. És riasztó védi a lakásunkat a betörőktől. – Örömmel teszem – mosolyog szakszerűen Nicole a férjemre. – Lexi kitűnő beteg. – Karom köré tekeri a vérnyomásmérő mandzsettáját, majd szembefordul velem. – Most ezt felpumpálom… Csodás pasas! – súgja oda, és titokban felmutatja a hüvelykjét. Akaratlanul is visszamosolygok rá.

43 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Igaz, ami igaz. Külsőleg a férjem csodásan fest. Soha az életben nem randiztam ilyen kaliberű hapsival. A házasságról nem is szólva. Meg arról, hogy együtt reggeliztünk croissant-t az V. György Hotelben. – Szeretnék adományt felajánlani a kórháznak – mondja most Eric Nicole-nak mély zengésű, színészhangján, amely betölti a helyiséget. – Ha van valami alapítványuk vagy különleges kívánságuk… – Ez nagyszerű lenne! – kiáltja Nicole. – Per pillanat épp új szkennerért folyamodtunk. – Talán futhatnék érte maratonit – javallja Eric. – Minden évben másik ügyért futok. Majd szétrobbanok a büszkeségtől. Eddig egyetlen fiúm sem futott maratonit. Lúzer Dave-nek az is nehezére esett, hogy a kanapétól a tévéig evickéljen. – Nos! – vonja fel Nicole a szemöldökét, miközben kiereszti a levegőt a vérnyomásmérő mandzsettájából. – Igazán örültem, hogy megismerhettem, Eric. Lexi, a vérnyomása kitűnő… – valamit firkant a lázlapomra. – Az ott a maga ebédje? – pillant az érintetlen tálcára. – Á, igen. Egészen elfeledkeztem róla. – Muszáj ennie! És mindenkit arra kérek, ne maradjon sokáig! Tudom, hogy szívesen időznének Lexivel – fordul most anyámhoz és Amyhez –, de még gyenge. Pihenésre van szüksége. – Mindent megteszek, amire kérnek – ragadja meg a kezem Eric. – Csak szeretném, ha a feleségem újra jól lenne. Anyu és Amy szedelőzködni kezd, Eric azonban szemlátomást maradni szándékozik. – Néhány pillanatot kérek négyszemközt – mondja. – Ha nincs ellene kifogásod, Lexi. – Ó – sóhajtom hirtelen támadt rossz előérzettél. – Izé… persze! Anyu és Amy odajön, hogy búcsúzóul megöleljen, s anyu még egyszer sietve megigazítja a hajam. Aztán az ajtó becsukódik mögöttük, én pedig egyedül maradok Erickel. Kellemetlen, fojtott csend telepedik ránk. – Szóval – mondja végül Eric. – Szóval. Olyan… különös ez – sikerítek ki egy könnyed nevetésfélét, amely azon nyomban elhal. Eric ráncba szaladó homlokkal méreget. – Mit mondanak az orvosok, van rá remény, hogy valaha is visszatér az emlékezeted? – Azt gondolják, hogy igen. De hogy mikor, azt nem tudják megmondani. Eric feláll, az ablakhoz megy, és ott gondolataiba merül. – Eszerint ez egy türelemjáték – mondja végül. – Van valami, amivel felgyorsíthatnám a folyamatot? – Nem tudom – mondom nyomorultul. – Talán mesélned kellene rólunk és a kapcsolatunkról. – Hát persze. Kitűnő ötlet. – Most, hogy elfordul, alakja kirajzolódik az ablak hátterében. – Mire vagy kíváncsi? Bármiről kérdezhetsz. – Hát például… hol élünk?

44 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Kensingtonben, egy ottani loftban – úgy ejti e szavakat, mintha csupa nagybetűsek lennének. – Ez a foglalkozásom. A loft-stílusú életforma terjesztése. Miközben ezt mondja, párhuzamosan széles ívű mozdulatot tesz mindkét kezével, mintha csak téglákat mozdítana arrébb egy futószalagon. Ejha! Kensingtonben lakunk! Újabb kérdésért gyötröm az agyamat, de mind olyan önkényesnek tűnik, mintha az időt húznám egy interjúban. – És mit szoktunk együtt csinálni? – kérdem végül. – Finomakat eszünk, moziba járunk… a múlt héten balettet néztünk éppen. Később az Ivyben vacsoráztunk. – Az Ivyben? – esik le az állam. Tényleg az Ivyben vacsoráztam? Vajon miért nem emlékszem mindebből semmire? Szorosan behunyom a szemem, hogy működésbe lendítsem az agyamat. De… semmi eredménye. Végül ismét kinyitom a szemem, s kissé szédelgek is. Látom, hogy Eric közben észrevette a gyűrűket az éjjeliszekrényen. – Ez a jegygyűrűd, ugye? – néz fel csodálkozva. – Mit keres a szekrényen? – Elvették, hogy megvizsgálják – magyarázkodom. – Szabad? Felveszi a gyűrűt, és megfogja a bal kezemet. Hirtelen elfog a rémület. – Én… ümm… nem… – még mielőtt leállíthatnám magam, elkapom a kezem. Eric összerezzen. – Ne haragudj! – mondom kínosra nyúló csönd után. – Igazán nagyon sajnálom. Én csak… egyelőre még idegen vagy. – Természetesen – Eric elfordul, kezében továbbra is a gyűrűvel. – Hogyne, persze. Butaság volt tőlem. Egek, szemlátomást komolyan megsértődött. Nem kellett volna azt vágnom a képébe, hogy „idegen”. Azt kellett volna mondanom: „olyan barát, akit még nem ismerek fel”. – Igazán sajnálom, Eric – harapok az ajkamba. – Tényleg szeretnélek megismerni… és megszeretni, meg minden. Bizonyára csodálatos ember vagy, különben nem mentem volna hozzád feleségül. Ráadásul istenien nézel ki – teszem hozzá biztatóan. – Nem számítottam rá, hogy ilyen jól mutatsz. Úgy értem, az utolsó barátom a nyomodba sem érhet. Felnézve látom, hogy Eric engem méreget. – Különös – mondja végül. – Mintha teljesen kicseréltek volna. Figyelmeztettek erre az orvosok, de nem gondoltam, hogy ennyire megváltozol. – Néhány pillanatra úgy fest, mintha teljesen lehengerelte volna ez a felismerés, aztán kihúzza magát. –Akárhogy is, nemsokára újra a régi leszel. Tudom. – Óvatosan visszahelyezi a gyűrűt a szekrényre, leül az ágyamra, és megfogja a kezem. – Csak hogy tudd, Lexi… szeretlek. – Tényleg? – ragyog fel az arcom, még mielőtt visszafognám magam. – Úgy értem… hát ez isteni. Nagyon szépen köszönöm! Eddig egyetlen fiúm sem vallott szerelmet, mármint így, napközben, felnőtt módra, és nem a szeretkezés hevében éjszaka. Viszonoznom kellene, de hogyan? Mit mondhatnék? Én is szeretlek. Nem.

45 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Valószínűleg én is szeretlek. Nem. – Eric, biztos vagyok benne, hogy én is szeretlek, valahol, a lelkem mélyén – mondom végül, és megfogom a kezét. – És majd az emlékezetem is visszatér. Meglehet, nem ma és nem is holnap. De… még mindig ott van nekünk Párizs – elhallgatok, mert jobban végiggondolom a dolgot. – Legalábbis neked. És mesélhetnél róla. Eric szemlátomást tanácstalannak látszik. – Edd meg az ebédedet, és pihenj egy nagyot! – veregeti meg a vállamat. – Most magadra hagylak. – Talán holnap arra ébredek, hogy minden az eszembe jut – mondom reménykedve, miközben felkászálódik. – Reméljük – pár pillanatig az arcomat fürkészi. – De ha nem is, drágám, úrrá leszünk a helyzeten. Rendben? – Rendben – bólintok. – Később találkozunk. Nesztelenül távozik. Egy pillanatig mozdulatlanul ülök. A fejem újra hasogatni kezd, és kicsit kába is vagyok. Ez az egész túl sok nekem. Amynek kék a haja, Brad Pittnek közös gyereke van Angelina Jolie-val, nekem pedig van egy nagyszerű férjem, aki az imént mondta, hogy szeret. A szívem mélyén azt remélem, ha felébredek, megint 2004 lesz, és én Carolyn padlóján nyúlok el macskajajosan, felébredve ebből a zűrös álomból.

46 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Hat Sajnos azonban nem álom. Másnap reggel változatlanul 2007-re ébredek. Továbbra is ragyogó gyöngyfogsorom van, és világos gesztenyebarna hajam. A memóriámon is ugyanaz a jókora fekete lyuk tátong. A harmadik pirítósnál tartok, amihez teát kortyolgatok, amikor nyílik az ajtó, és megjelenik Nicole. Egy zsúrkocsit tol, tele virággal. Ámuldozva nézem ezt a virágtengert. Legalább húszféle együttes. Kötött csokrok… cserepes orchideák… pompás rózsaszálak… – És… melyik az enyém? – tör ki belőlem akaratlanul is a kérdés. – Valamennyi – lepődik meg Nicole. – A régi szobában maradtak. – Valamennyi? – nyelem félre a teát. – Népszerű lány maga! Már minden vázánkat teletöltöttük? –kis kártyahalmot nyújt át. – Itt vannak a mellékelt üzenetek. Ejha! – veszem el az első kártyát, hogy elolvassam. Lexi… édeském. Vigyázz magadra, és gyógyulj meg!Hamarosan találkozunk, szeretettel Rosalie. Rosalie? Nem ismerek semmiféle Rosalie-t. Csodálkozva teszem félre a kártyát, és a következő olvasásába kezdek. A legjobbakat kívánjuk, gyógyulj meg hamar! Tim és Szuki. Na, róluk sem hallottam. Lexi! Gyógyulj meg nagyon hamar! Nemsokára megint háromszáz fekvőtámaszt nyomsz ki! Barátaid az edzőteremből. Háromszáz fekvőtámaszt? Én? Nos, azt hiszem, ez a magyarázata az izmos lábszáramnak. A következő kártyáért nyúlok… ez legalább olyanoktól való, akiket ismerek. Gyógyulj meg hamar, Lexi! A legjobbakat kívánjuk: Fi, Debs, Carolyn és a Padlóosztály valamennyi dolgozója. Az ismerős nevek láttán melegség önt el. Butaság, de már azt kezdtem hinni, hogy a barátaim teljesen elfeledkeztek rólam. – Szóval, a férje igazi férfiszépség! – szakítja félbe gondolataimat Nicole. – Úgy gondolja? – igyekszem közömbösnek látszani. – Igen, tényleg jóvágású, szerintem is… – Bámulatos egy fickó! És tudja, a minap bejött az osztályra, hogy valamennyiünknek köszönetet mondjon, amiért magát ápoljuk. Nem sokan teszik ezt meg.

47 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Életemben nem jártam még ilyen jó fejjel, mint Eric! – adom fel minden színlelt közönyömet. – Az igazat megvallva, még most sem hiszem el, hogy ő a férjem. Már úgy értem, hogy ő meg én egy pár vagyunk. Kopogtatnak, mire Nicole kiszól: – Szabad! Nyílik az ajtó, és anyu meg Amy lép be. Mindketten láthatóan kimelegedtek és izzadnak. Vagy hat bevásárlótáskát hoznak ketten, tele fotóalbumokkal és borítékokkal. – Jó reggelt! – mosolyog rájuk Nicole, ahogy szélesre tárja előttük az ajtót. – Bizonyára örömmel hallják, hogy Lexi ma sokkal jobban van. – Jaj, csak azt ne mondja, hogy mindenre emlékszik! – nyúlik meg anyám arca. – Miután idecepeltük ezt a sok cuccot. Tudja, milyen nehéz egy fényképalbum? Ráadásul nem volt hely a parkolóban… – A lánya továbbra is súlyos emlékezetkiesésben szenved – vágja el a további szóáradatot Nicole. – Istennek hála! – anyám a nővér arckifejezését látva villámgyorsan visszakozik. – Úgy értem… Lexi, drágám, hoztunk neked néhány fotót. Ez talán segít majd emlékezni. Izgatottan lesek a fényképekkel teli táskára. Ezek a képek elmondják az én hiányzó történetemet. Megtudom általuk, hogyan változtam át rusnya Lófogúból… azzá, aki most vagyok. – Rajta! – teszem le a virágokhoz mellékelt kártyákat, és felülök. – Mutassátok meg nekem az életemet! Sokat tanulok kórházi tartózkodásom alatt. Egyvalamit minden bizonnyal megtanultam. Ha amnéziás hozzátartozója van az embernek, és fel szeretné piszkálni az emlékezetét, csak mutogasson neki régi képeket, mindegy, hogy miféléket. Tíz perc telt el, de a magam részéről még egyet sem láttam, mert anyu és Amy összeveszett azon, hogy hol kezdjék. – Ne terheljük túl! – hajtogatja anyám, miközben mindketten a táskában kotorásznak. – Na, tessék – húz elő egy kartonpapír-pauszos fotót. – Nem, ezt ne! – kapja ki a kezéből Amy. – Van egy pattanás az államon. Iszonyúan nézek ki. – Amy, alig látszik az a pirinyó pattanás. – Igenis látszik! És ez még rusnyább! – ezzel nekilát, hogy ízekre tépje mindkét fényképet. Ím, alig várom, hogy megtudjak valamit elvesztett éveimről, és a húgom megsemmisíti a bizonyítékokat! – Nem érdekelnek a pattanásaid! – szólok rá. – Csak mutasd azt a fotót! Ezt vagy bármelyik mást! – Rendben – lép az ágyhoz anyám, kezében egy bekeretezetlen nyomattal. – Majd felmutatom neked, Lexi! Te csak nézd meg, nem jut-e valami róla az eszedbe. Készen állsz? Ezzel anyám megfordítja a nyomatot. Egy Mikulásnak beöltöztetett ebet látok. – Anyu! – iparkodom úrrá lenni a csalódottságomon. – Miért mutogatsz nekem kutyákat?

48 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Drágám, ez Tosca! – sértődik meg anyám. – 2004-ben egészen másként nézett ki. Ez itt pedig Raphael, Amyvel. Múlt heti fotó, mindketten igazán aranyosak… – Iszonyúan festek – kapja el a képet Amy, és darabokra tépi, még mielőtt láthatnám. – Hagyd ezt abba! – ripakodom rá. – Anyu, másféle fotót nem hoztál? Például amin emberek vannak? – Hé, Lexi, és erre emlékszel-e? – jön közelebb Amy, és egy szépséges nyakláncot tart a magasba, jádéból faragott rózsát. Hunyorogva nézem, és kétségbeesve próbálok emlékezni. – Nem – mondom végül. – Az égvilágon semmi sem jut róla eszembe. – Isteni. Akkor az enyém lehet? – Amy! – szól rá anyám. Elégedetlenül pergeti át a kezében lévő fotókat. – Talán meg kellene várnunk, amíg Eric behozza az esküvői DVD-t. Ha az nem ébreszti fel az emlékezetedet, akkor semmi. Az esküvői DVD. Az esküvőm. Valahányszor erre gondolok, összeszorul a gyomrom az izgatott várakozástól. Van tehát egy esküvői DVD-m, és volt egy esküvőm is! Idegennek érzem ezt a gondolatot. El sem tudom képzelni magam menyasszonyként. Talán habos ruhát viseltem, uszállyal, fátyollal meg valami rémes virágos fej ékkel? Meg sem merem kérdezni. – Szóval, jól néz ki – szólalok meg végül. – Úgy értem, Eric. A férjem. – Szuper egy pasi – bólint anyu szórakozottan, s továbbra is a kutyás képeit nézegeti. – Tudod, sokat jótékonykodik. Vagyis hát a vállalata. De mivel az övé, a kettő egy és ugyanaz. – Saját vállalata van? – vonom fel értetlenül a szemöldökömet. – Azt hittem, ingatlanügynök. – A vállalata árulja az ingatlanokat, drágám. Nagy loftokat London egész területén. Tavaly Eric eladta a részvények egy részét, de még így is többségi tulajdonos. – Tízmillió fontot keresett – világosít fel Amy, aki most is a fotós táska mellett gubbaszt. – Hogyan? – meredek rá döbbenten. – Fenemód gazdag – néz fel a húgom. – Ugyan már! Ne mondd, hogy nem sejtetted? – Amy! – szó rá anyám. – Ne legyél közönséges! – Nem jutok szóhoz. Kicsit meg is szédülök a hír hallatán. Tízmillió font? Kopogtatnak. – Lexi? Bejöhetek? Egek ura! Ez ő! Sietve megnézem a tükörképemet, és megszórom magam azzal a Chanel parfümmel, amelyet a Louis Vuitton táskában találtam. – Gyere csak be, Eric! – kiált ki anyu. Az ajtó kitárul… és ím itt van ő. Két bevásárlótáskát cepel, mellettük újabb csokor virágot meg egy gyümölccsel teli ajándékkosarat. Csíkos ing, drapp nadrág, sárga kasmírpulóver és bojtos surranó van rajta. – Szia, drágám. – Mindent letesz a padlóra, aztán odajön az ágyhoz, és gyöngéden arcon csókol. – Hogy vagy?

49 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Köszönöm, sokkal jobban – mosolygok fel rá. – De továbbra sem tudja, ki vagy – veti közbe Amy. – Te neki csak egy sárga pulcsis hapi vagy. Ericet szemlátomást csöppet sem zavarja ez a hangnem, nyilván hozzászokott. – Na, ma majd megoldjuk ezt is – mondja erélyesen, és felemeli a táskát. – Hoztam fotókat, DVD-ket, szuveníreket… hogy újra megismertesselek az életeddel. Barbara, volnál szíves feltenni az esküvői DVD-t? – ezzel odanyújt anyunak egy csillogó lemezt. – Kezdetnek, Lexi, nézd át, kérlek, az esküvői albumunkat! Ezzel az ágyra helyez egy drága kinézetű borjúbőr albumot. Hitetlenkedve olvasom a dombornyomásos betűket: Alexia és Eric 2005. június 3. Kinyitom az albumot, és valamennyi zsigerem 180 fokos fordulatot tesz. Egy fekete-fehér fotóra meredek, amely engem örökített meg menyasszonyként. Hosszú, fehér zsákruhát viselek, hajamat sima, fonott kontyba csavartam, a kezemben minima-lista liliomcsokor. Sehol semmi, ami csiricsáré lenne. Némán fordítom el a lapot. Ezen a képen Eric áll mellettem, fekete nyakkendősen. A következőn pezsgős poharat tartunk a kezünkben, és egymásra mosolygunk. Olyan elegánsan festünk, mint a magazinok sztárjai. Úgy, szóval ez volt az esküvőm. A tényleges, valóságos esküvőm. Ha bizonyítékra volt szükségem… hát tessék, megkaptam. A tévé képernyője hirtelen életre kel, s nevetés és beszélgetés moraja hallatszik. Felnézek, és újra ledöbbenek. A tévében is Eric meg én pózolunk lakodalmi öltözékünkben. Hatalmas, fehér torta mellett állunk, s együtt fogjuk meg a kést, miközben valakire odanevetünk a háttérben. Nem tudom levenni a szemem önmagamról. – Úgy döntöttünk, hogy a szertartást nem vesszük fel – magyaráz közben Eric. – Ez az azt követő mulatság. – Helyes – mondom egy csöppecskét rekedten. Soha nem voltam oda az esküvőkért. Most azonban, ahogy elnézem magunkat, amint felvágjuk a tortát, belemosolygunk a kamerákba, aztán újra pózba állunk valakinek, aki későn érkezett… nos… viszketni kezd az orrom. Elvégre is ez az esküvőm, életem legszebb napja, úgymond, és én semmire nem emlékszem belőle. A kamera most körbe svenkel, s olyan arcokat kap le, akiket nem ismerek. Felfedezem a sokaságban anyut, tengerészkék kosztümben, aztán Amyt, akin lila vállpántos ruha van. Valami hatalmas, üvegfalú, modern térben tartózkodunk, ahol egymást érik a divatos székek és a virágkompozíciók. A társaság kiözönlik egy széles teraszra, a kezekben pezsgős pohár. – Hol van ez a hely? – kérdem. – Édesem – nevet fel Eric zavartan. – Ez az otthonunk. – Az otthonunk? Istenem, mekkora! Húha!

50 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Ez a tetőtér – bólint Eric. – Kellemesen tágas. Kellemesen? Akkora, mint egy futballpálya. Az én kis balhami odúm valószínűleg ráférne az egyik szőnyegre. – És az ott kicsoda? – mutatok egy csinos csajra, aki babarózsaszín, vállpánt nélküli estélyit visel, és épp a fülembe sugdos. – Rosalie, a legjobb barátnőd. A legjobb barátnőm? Soha életemben nem láttam ezt a nőt! Sovány, napbarnított nőci, hatalmas kék szempárral. A csuklóján vastag karkötő, napszemüvegét feltolta szőke, kaliforniai stílű hajzatára. Hirtelen eszembe jut, hogy hisz én virágot kaptam tőle. Lexi… édeském – írta –, szeretettel, Rosalie. – Ő is a Deller Szőnyegnél dolgozik? – Nem! – Eric úgy mosolyog, mint egy jól sikerült viccen. – Na ez mulatságos lesz – mutat a képernyőre. A kamera követ minket, amint kisétálunk a teraszra. Hallom magam, ahogy nevetve azt mondom: „Eric, miben sántikálsz?” Mindenki felfele néz valamiért, nekem azonban fogalmam sincs, miért… Akkor a kamera ráfókuszál a rejtély nyitjára. Már én is látom az égre írt szavakat: „Lexi, örökké szeretni foglak.” A képernyőn mindenki ámuldozik és mutogat. Látom magam, ahogy kezem szemem elé ernyőzve én is felfelé bámulok, aztán megcsókolom Ericet. Úgy, szóval a férjem ezt a meglepetést tartogatta nekem az esküvőnkön, és én még erre sem emlékszem? Hogy a fene vigye el! A legszívesebben elsírnám magam. – Ez pedig Mauritius, ahol a tavalyi szabadságunkat töltöttük… – hajtja most előre Eric a DVD-t, én pedig hitetlenkedve meredek a képernyőre. Én volnék az a lány, aki a homokfövenyen andalog? A hajamat befontam, lesültem és vékony vagyok. Vörös bikinit viselek, épphogy elfed belőlem valamit. Olyan vagyok, mint azok a csajok, akiket rendszerint irigyelni szoktam. – Ezek megint mi vagyunk egy jótékonysági bálon – hajtja előre Eric ismét a lemezt. Szűkre szabott kék estélyi van rajtam, és egy fényes bálteremben lejtek Erickel. – Eric roppant nagylelkű adományozó – jegyzi most meg anyám, de szó nélkül hagyom a megjegyzését. Figyelmemet ugyanis leköti egy jóképű, fekete hajú fickó, aki a táncparkett közelében téblábol. Várjunk csak egy pillanatra? Nem ismerem őt valahonnan? De igen, de igen! Határozottan felismerem. Végre! – Lexi? – veszi észre Eric az arckifejezésemet. – Eszedbe jut erről valami? – Igen! – akaratlanul is boldogan elmosolyodom. – Emlékszem arra az ürgére ott, balra – mutatok a képernyőre. – Nem tudom, kicsoda tulajdonképpen, de ismerem. Tényleg, jól ismerem! Melegszívű, mókás, talán valami orvosféle… vagy esetleg a kaszinóban találkoztunk… – Lexi – szakít félbe Eric. – Az ott George Clooney, a színész. Meghívtuk a bálra,

51 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Ó – dörgölöm meg csalódottan az orrom. – Jól van. George Clooney. Ki más lehetne? Mekkora fafej vagyok! Csüggedten hanyatlók vissza a párnáimra. Bezzeg mindazt, ami szégyenletes és undorító volt az életemben, azt nem felejtettem el! Mikor például hétévesen muszáj volt megennem a tejbedarát az iskolában, és csaknem kiadtam a gyomrom tartalmát. Aztán amikor tizenöt évesen fehér fürdőruhában kikászálódtam a medencéből, és mivel a ruhaanyag átlátszó volt, jót röhögtek rajtam a fiúk. Úgy emlékszem erre a megaláztatásra, mintha csak tegnap lett volna. Arra azonban nem emlékszem, hogyan andalogtam a csodás homokfövenyen Mauritiuson. Sem arra, hogyan táncoltam a férjemmel egy fényes bálon. Hé, te agy! Tudod te egyáltalán, mi a fontos, és mi nem? – Olvasgattam ezt-azt az amnéziáról tegnap este – mondja Amy, aki törökülésben helyezkedett el a padlón. – Tudod, melyik érzékszerv hat legjobban az emlékezetre? A szaglás. Talán meg kellene szagolnod Ericet. – Igaz – szól közbe anyu is váratlanul. – Mint az a fickó is, Proust. Elég volt egy falat a mesebeli süteményből, és a múlt esőstől elárasztotta az agyát. – Rajta! – biztat Amy. – Érdemes megpróbálni, nem igaz? Zavartan pillantok Ericre. – Nem haragszol, Eric, ha megszagollak? – Egyáltalán nem. Hátha beválik. – Letelepszik az ágyamra, és befagyasztja a DVD képeit. – Felemeljem a karom, vagy… Eric ünnepélyesen felemeli a karját. Élénken előrehajolok, és beleszagolok a hónaljába. Szappan és aftershave szagát érzem, meg valami enyhe férfiillatot. Dacára ennek semmi sem ötlik fel az agyamban. Kivéve George Clooney képét a Tripla vagy semmiben. Erről azonban jobb, ha hallgatok. – Nos? – Ericnek szemlátomást kellemetlenné vált a feltartott kéz. – Egyelőre semmi – mondom, és újra beleszagolok a hónaljillatba. – Úgy értem, semmi érdemleges… – Szagold meg talán a micsodáját! – javallja Amy. – De drágám! – rebegi anyám elhalón. Akaratlanul is lepillantok a kérdéses testrészre. Amelyhez nőül mentem. Nagyvonalúan duzzadozik, bár az ember lánya sosem tudhatja. Vajon… Nem, egyelőre nem ez a nagy kérdés. – Nektek kettőtöknek szexelnetek kellene – töri meg Amy a feszengő csöndet, és elpattintja a rágóját. – Egymás átható testszagára volna szükségetek… – Amy! – hallgattatja el anyu. – Drágám! Elég legyen ebből! – Csak szóba hoztam! A természet saját gyógymódja ez az amnéziára! – Hát – nyugtázza karját leejtve Eric –, nem épp átütő siker. – Nem. Meglehet, Amynek van igaza. Talán tényleg szeretkeznünk kellene. Ericre pillantok, és mérget veszek rá, hogy ugyanazt gondolja. – Sebaj. Korai még – mosolyog Eric, ahogy becsukja az esküvői albumot, de én tudom, hogy ő is csalódott.

52 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Mi lesz, ha soha nem jut eszembe a múlt? – pillantok körbe a szobában. – Mi lesz, ha ezek az emlékek mindörökre elvesztek, és soha nem kapom őket vissza? Soha, de soha? Ahogy körbenézek az aggódó arcokon, hirtelen tehetetlennek és sebezhetőnek érzem magam. Olyan érzés, mint amikor lerobbant a számítógépem, és elvesztettem az összes e-mailt, csak épp milliószor rosszabb. A szerelő szidott, mint a bokrot, hogy végig mentenem kellett volna mindent. De hogyan menti át az ember az agya tartalmát? Ma délután megnéz egy neuropszichiáter. Barátságos, farmeres fickó, bizonyos Neil. Leülünk együtt egy asztalhoz, és teszteket töltök ki. Meg kell mondanom, jól csinálom! A húszszavas lista legtöbbjére emlékszem; visszaemlékszem egy rövid történetre; és emlékezetből lerajzolok valamit. – Kitűnően teljesített, Lexi – mondja Neil, miután az utolsó rubrikát is kipipálta. – A végrehajtó készségeivel semmi gond, a rövid távú emlékezete nagyszerű, és nagyobb kognitív problémái sincsenek… ugyanakkor súlyos fokális retrográd amnéziában szenved. Ami fölöttébb szokatlan, tudja. – De hát miért? – Nos, az egésznek ahhoz van köze, ahogyan maga beütötte a fejét. – Élénken előrehajol, fejnek kört rajzol az írómappájára, és kezdi besatírozni az agyat. – A maga sérülését mi gyorsító lassító jellegűnek nevezzük. Amikor nekivágódott a szélvédőnek, az agya összezötykölődött a koponyájában, és egy kicsiny, körülírt terület, hogy úgy mondjam, megcsavarodott. Lehetséges, hogy épp az emlékek tárházát érte károsodás… az is lehet azonban, hogy az előhívásuk az, amire nem képes többé. Ha úgy tetszik, maga a raktár ép, csak az ajtaját nem tudja kinyitni. A pasi szeme úgy csillog, mintha nekem is örvendeznem kellene e mesés helyzet felett. – Nem segít az elektrosokk? – kérdem kétségbeesetten. –Vagy ha kupán vernek? – Attól tartok, nem – Neil szemlátomást kitűnően szórakozik. – Közkeletű tévedés, hogy az amnéziás visszanyeri az emlékezetét, amennyiben fejbe verik. Nehogy megpróbálkozzon vele odahaza! Nos, hadd kísérjem vissza a szobájába – löki most hátra a székét. Visszatérve azt találom, hogy Amy és anyu továbbra is a házi készítésű DVD-t nézi, Eric meg a mobilján beszél. Nyomban be is fejezi, és bekattintja a készüléket. – Nos, hogy ment? – Mire emlékszel, drágám? – kotyog közbe anyám. – Semmire – vallom be töredelmesen. – Ha egyszer Lexi visszatér a megszokott környezetébe, könnyen lehet, hogy az emlékezete magától rendbe jön – jegyzi meg Neil biztatóan. – Bár időre lesz hozzá szükség. – Rendben – bólint Eric komolyan. – Mi akkor a következő teendő? – Nos – lapoz bele Neil a jegyzeteibe. – Maga fizikailag jó formában van, Lexi. Akár holnap is elbocsáthatnánk. Egy hónap múlva jöjjön be hozzám az ambuláns rendelésre. Addig a legjobb hely a maga számára az otthona. Amúgy biztos vagyok benne, hogy maga is így gondolja – mosolyodik el. – Igen! – mondom kis hallgatás után. – Hazamehetek. Hát ez nagyszerű!

53 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Már amikor kiejtem ezt a szót, akkor rájövök, hogy tulajdonképpen azt sem tudom, mit értek „otthon” alatt. Eddig a balhami lakás volt az otthonom, annak azonban vége. – Mi is a címe? – veszi elő újra a doki a tollát. – A rend kedvéért. – Nem… tudom pontosan. – Majd én leírom – mondja Eric segítőkészen, és elveszi a tollat. Kész őrület! Azt sem tudom, hol lakom. Olyan vagyok, mint valami szenilis vénasszony. – Nos, akkor sok szerencsét, Lexi! – pillant Neil Ericre és anyura. – Azzal segíthetnek Lexinek, ha minél több információt közölnek vele az életéről. Készítsenek a számára jegyzeteket! Vigyék el olyan helyekre, ahol már járt. Ha bármi gond adódna, hívjanak fel! Az ajtó becsukódik mögötte. A hirtelen támadt csöndben csak a tévéből árad emberi beszéd. Anyu és Eric összenéznek. Ha üldözési mániám lenne, azt mondanám, cselt szőnek ellenem. – Mi az? – Édesem, anyád és én korábban megbeszéltük, hogyan is… – akad el Eric – kezeljük az elbocsátásodat. Az elbocsátásomat. Ez úgy hangzik, mintha közveszélyes pszichotikus rab lennék. – Faramuci egy helyzet ez – folytatja Eric. – Kézenfekvően annak örülnék, ha hazajönnél, és folytathatnád az eddigi életedet. Megértem azonban azt is, ha ez neked kellemetlen. Végül is… nem ismersz. – Hát nem – rágom az ajkamat. – Nem bizony. – Mondtam Ericnek, szívesen látlak egy rövid időre – veti közbe anyu. – Na persze, valamelyest kivet majd a megszokott kerékvágásból. Egy szobában kellene laknod Jake-kel és Flóriánnal, de jó kutyák… – Az a szoba bűzlik – véli Amy. – Nem is igaz, Amy – sértődik meg anyám. – Az építész azt mondta, nem elég szárazak a falak vagy ilyesmi – mutat tétován a levegőbe. – Penészesek – mondja Amy, anélkül hogy levenné a szemét a tévé képernyőjéről. – És igenis, az a szoba büdös. Anyám erősen hunyorogni kezd haragjában. Időközben Eric is odajön, az arca csupa törődés és aggodalom. – Lexi, kérlek, ne hidd, hogy sértve érezném magam. Megértem, milyen nehéz ez neked. Hisz az isten szerelmére, idegennek találsz – tárja szét a karját. – Akkor meg mi a csudának akarnál hazajönni velem? Tudom, rajtam a válaszadás sora… figyelmemet azonban hirtelen elvonja valami a képernyőn. Ericet és magamat látom egy motorcsónakon. Az isten tudja, hol lehetünk, de hétágra süt a nap, és a tenger kéken ragyog körülöttünk. Mindketten napszemüveget viselünk. Eric rám mosolyog vezetés közben. Roppant menőn festünk, mintha csak egy James Bondfilmből léptünk volna elő. Akaratom ellenére megbűvöl ez a kép. Igenis, ezt az életet akarom – fut át agyamon a gondolat. Ez az élet az enyém. Megdolgoztam érte. Nem hagyom veszendőbe menni. – A legkevésbé sem akarok a felgyógyulásod útjában állni – mondja tovább a magáét Eric. – Bárhogyan határozol is, én maradéktalanul megértelek.

54 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Helyes – iszom egy korty vizet, hogy húzzam az időt. –Hadd gondolkodjam… néhány pillanatig. Jó. Lássuk, miféle lehetőségek állnak előttem: 1. Egy penészes szoba Kensingtonben, amelyen két szalonagárral osztozom. 2. Egy palotának is beillő loft Kensingtonben Erickel, szép szál férjemmel, aki még motorcsónakot is tud vezetni. – Tudod mit, Eric? – kezdem óvatosan, alaposan megfontolva minden egyes szavamat. – Azt hiszem, az volna a legjobb, ha veled laknék. – Biztos vagy ebben? – derül fel az arca, én azonban érzem, hogy nem örül őszintén. – Elvégre is a férjem vagy – mondom. – Melletted a helyem. – De nem emlékszel rám – motyogja bizonytalanul. – Nem is ismersz. – Majd újra megismerlek! – mondom növekvő lelkesedéssel. – Szerintem úgy a legnagyobb az esélyem az emlékezésre, ha élem is ezt az életet. Majd beszélsz magadról, rólam és a házasságunkról… én meg mindent újra megtanulok! Különben a doki is azt mondta, hogy az ismerős körülmények sokat segítenek. Aktiválják az emlékek előhívó mechanizmusát vagy mi. Egyre határozottabban hiszek ebben. Jó, egyelőre semmit sem tudok életem párjáról és a közös életünkről. A lényeg azonban az, hogy férjhez mentem egy jóvágású multimilliomoshoz, aki szeret, hatalmas tetőtéri lakása van, és drapp rózsákat hozott nekem. Bolond lennék mindezt eldobni egy olyan aprócska részlet miatt, hogy nem emlékszem a személyére. Mindenkinek így vagy úgy meg kell dolgoznia a házasságáért. Nekem az emlékeimet kell visszaszereznem. – Eric, tényleg haza akarok menni veled – mondom a tőlem telhető legnagyobb meggyőződéssel. – Biztos vagyok benne, hogy a házasságunk nagyszerű, és kölcsönös szereteten alapul. A többit majd megoldjuk. – Csodás lenne visszakapni téged – Eric továbbra is zavartnak látszik. – De kérlek, ne érezd kötelességednek, hogy… – Nem a kötelességtudat diktálja mindezt, hanem mert… így érzem helyesnek! – Nos, szerintem is jó ötlet – kotyog közbe anyám. – Akkor áll az alku – zárom le a vitát. – Hát ha mindenképpen úgy… akarod, hogy… – habogja Eric. – Úgy értem… majd én beköltözöm a vendéglakosztályba. – Igazán kedves tőled – mondom, ösztönösen is a hivatalos hangnemhez igazodva. – Köszönöm, Eric! – Nos, ha biztos vagy benne… – most hirtelen felderül az arca. – Csináljuk akkor annak rendje-módja szerint, nem igaz? –kérdőn a gyűrűkre néz, amelyek változatlanul az éjjeliszekrényen hevernek, én pedig követem a pillantását. – Igen, csináljuk! – bólintok izgatottan. Felveszi a gyűrűket, én pedig sután kinyújtom a bal kezemet. Megigézve figyelem, amint Eric az ujjamra csúsztatja a gyűrűket. Először a jegygyűrűt, aztán az óriási gyémántköveset. Morajlás fut át a helyiségen, miközben én felgyűrűzött kezemet méregetem. A fenébe is, ez a gyémánt nem semmi!

55 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Jó így, Lexi? – kérdi Eric. – Kellemes érzés? – Nagyszerű! Igazán. Pont olyan, amilyennek lennie kell. Széles mosoly terül szét a képemen, miközben ide-oda forgatom a kezemet. A legszebb az lenne, ha valaki konfettit szórna rám, vagy felcsendülne a nászinduló. Két napja még egy lepukkant klubban gubbasztottam, ahol magamra hagyott a fiúm, Lúzer Dave. Most meg tessék, férjes asszony vagyok!

56 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Hét A karma munkája ez, minden bizonnyal. Valószínűleg magam voltam a nemesség előző életeimben. Gyermekeket menthettem ki égő épületekből; életem kockáztatása árán leprásokat ápolhattam, vagy én találtam fel a kereket. Más magyarázatot nem találok arra, hogyan jutott ki nekem ez az álomszép sors. Lám, most az Embankmenten suhanok a férjemmel egy nyitott Mercedesben. Azt mondtam ugyan, suhanok, valójában azonban mindössze óránként húsz mérföldes sebességgel hajtunk. Eric csupa figyelmesség. Milyen nehéz lehet nekem autóba visszaülni, sajnálkozik. Ha úgy érzem, trauma ér, csak szóljak azonnal – helyezi kilátásba. De kutya bajom. Semmire sem emlékszem a balesetből. Olyan ez, mint egy másvalakiről szóló történet. Az a fajta, amikor az ember félrebillentett fejjel szörnyülködik, holott már egy ideje alig figyel oda. Továbbra is csodálkozva pillantok végig magamon. Levágott szélű farmer van rajtam, két számmal kisebb, mint a régi méretem. Ehhez Miu Miu felsőt húztam. Valamikor ezt a nevet csak a magazinokból ismertem. Eric behozott egy zsák ruhát, hogy közülük válogassak. Mind olyan puccos, márkás cucc volt, hogy megérinteni is alig mertem őket, nemhogy felvenni. A hátsó ülés tele van a kórházi szobámból elhozott csokrokkal és ajándékokkal, köztük ott a Deller Szőnyeg jókora trópusi gyümölcsös kosara. Clare aláírással valami levélkét is mellékeltek hozzá. Ez a Clare azt írta, elküldi majd a legutolsó vezetőségi ülés jegyzőkönyvét, hogy üres óráimban átolvassam. Amúgy reméli, hogy javul az állapotom. Aláírás: „Clare Abrahams, Lexi Smart titkárnője”. Lexi Smart titkárnője! Saját személyi titkárnőm van, és a vezetőséghez tartozom! Én! A sebeim és horzsolásaim sokat javultak, és a műanyag kapcsokat is kiszedték a fejemből. A hajam frissen mosottan csillog, a fogazatom pedig most is olyan hibátlan, mint a filmsztároké. Nem tudom megállni, minden tükröződő felületre rámosolygok, amely mellett elhaladunk. Valójában egyfolytában mosolygok, úgy bizony. Meglehet, egyik előző életemben én voltam Jeanne d'Arc, és iszonyú kínhalált haltam. Vagy az a fickó a Titanicról. Igen. A könyörtelen, jeges tengerbe vesztem, és soha nem lett az enyém Kate Winslet. Most pedig ezt adta kárpótlásul a sors. Úgy értem, az embernek nem hullik az ölébe ok nélkül egy tökéletes élet. Nem, ez nem szokás. – Jól vagy, drágám? – simítja meg Eric a kezemet. Göndör haját felborzolja a szél, és drága napszemüvegén megcsillan a napfény. Úgy fest, akár egy Mercedes-reklám. – Igen! – mosolygok rá vissza. – Nagyszerűen érzem magam! Én vagyok Hamupipőke. Nem, nála is jobb, hisz neki csak egy hercegecske jutott, nem igaz? Én viszont olyan Hamupipőke vagyok, akinek mesés a fogsora, és isteni az állása. Eric balra indexel.

57 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nos, itt is vagyunk… – kihúz az útszélre, egy nagy, oszlop-csarnokos bejárat elé, el egy üvegfalú portásfülke előtt, a parkolóba, és leállítja a motort. – Gyere, nézd meg, hol laksz! Tudják, hogy van, amikor megvalósul egyik-másik álmunk, és mi csak állunk csüggedten: ennyi az egész? Például amikor időtlen idők óta arra spórol az ember, hogy beüljön egy puccos étterembe, csakhogy a pincérek fenn hordják az orrukat, az asztal túl kicsi, és a pudingnak fagylalt íze van. Nos, az én új otthonom ennek pontosan az ellenkezője. Sokkal, de sokkal jobb, mint képzeltem. Ahogy körbejárom, egyik ámulatból a másikba esem. Minden csupa tér és világosság. Kilátásunk van a folyóra. Van egy óriási, L alakú, krémszínű kanapénk, meg a lehető legmenőbb koktélbár, fekete gránitból. A zuhanyozó márványborítású, és akár öten is elférnének benne. – Semmire nem emlékszel ebből? – néz rám Eric fürkészően. – Nem hív elő semmit? – Nem, de döbbenetes! Bizonyára menő estélyeket adtunk itt. Magam elé képzelem Fit, Carolynt és Debset a koktélbár körül, miközben egyik tequilát a másik után tüntetik el, a hangfalakból pedig zene bömböl. Megállok a kanapé mellett, és kezem végigfuttatom a plüsskárpiton. Olyan érintetlennek látszik a maga kerekdedségében, hogy ráülni se mernék. Talán elég, ha a szélére merészkedem. Jót tesz az ülőgumómnak. – Pompás kanapé! – nézek fel Ericre. – Egy rakás pénzbe kerülhetett. – Tízezer fontba – bólint Eric. A francba! – kapom vissza ijedten a kezem. Hogy lehet egy kanapé ennyire drága? Ugyan mivel tömték ki, csak nem kaviárral? Elhátrálok a közeléből, s hálát adok az égnek, hogy nem ültem rá. Közben jól eszembe vésem, nehogy valaha is vörösbort vagy pizzát fogyasszak ezen a tízezer fontot érő puccos kanapén. A legokosabb a közelébe se menni. – Igazán… tetszik ez a… könnyed szerelvény – mutatok egy szabadon álló, hullámos fémdarabra. – Az a radiátor – mosolyodik el Eric. – Ahá – motyogom zavartan. – Én azt hittem fűtőtestnek – mutatok egy régimódi, feketére festett, vasradiátorra, amely félmagasságban függeszkedik a szemközti falon. – Az műtárgy – javít ki Eric. – Hector James-John munkája. Széteső roncs, ez a címe. Odalépek hozzá, felvetem a fejem, és reményeim szerint intelligens, műértő pillantást vetek Ericre. Széteső roncs. Fekete radiátor. Nem, erről sem jut eszembe semmi. – Olyan… strukturális – kockáztatom meg kis szünet után. – Szerencsénk volt, hogy hozzájutottunk – biccent Eric a tárgy felé. Úgy nyolchavonként szoktunk nem figurális műalkotásokba invesztálni. A loftban elfér, és ugyanannyi reklámértéke van, mint bármi másnak – von vállat, mintha mindez magától értetődő volna. – Természetesen! – bólogatok. – Gondolhattam volna, hogy a reklámérték… tökéletesen – megköszörülöm a torkom, majd elfordulok.

58 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Fogd be a szádat, Lexi! Mit értesz te a modern művészethez vagy a reklámhoz, ahogyan alapjában véve ahhoz sem, milyen a gazdagok élete, akik mindent elherdálhatnak. Elfordulok a radiátor-műtárgytól, és egy óriási képernyőre meredek, amely szinte teljesen betölti a szemközti falat. Van egy második is a helyiség túlfelén, az étkezőasztal mellett, és egyet a hálóban is láttam. Eric szemlátomást szeret tévézni. – Nos, mit szeretnél? – veszi észre a pillantásomat. – Próbálkozz meg talán ezzel! Felvesz egy távkapcsolót, és bekapcsolja a képernyőt. A következő pillanatban lángoló, ropogó tűzbe bámulok. – Hűha! – képedek el. – Vagy ezzel. – Most élénk színű trópusi hal jelenik meg a képernyőn, amely hínárszövevényen küzdi át magát. – Ez a legmodernebb házimozirendszer – mondja Eric büszkén. – Egyszerre művészet, szórakozás és kommunikáció. Ha akarod, e-mailt is küldhetsz vele, de hallgathatsz zenét, olvashatsz könyveket… én például több ezer irodalmi művet tárolok a rendszerben. Akár még virtuális háziállatod is lehet. – Háziállat? – bámulok kábán a képernyőre. – Mindkettőnknek van is ilyen – mosolyodik el Eric. – Ez például az enyém. Ő Titán – megnyom egy gombot a távkapcsolón, mire a képernyőn óriási csíkos pók jelenik meg, amely egy üvegtartályban mászik körbekörbe. – Szent isten! – hátrálok meg, és felkavarodik a gyomrom. Soha nem bírtam a pókokat, ez a példány pedig megvan vagy tíz láb magas. Még a szőröket is látni az iszonyatos lábszárán. Hát még a pofázmánya! – Volnál kedves kikapcsolni? – Mi a baj? – néz rám Eric meglepetten. – Első látogatásod alkalmával megmutattam neked Titánt. Akkor rajongtál érte. Hát ez nagyszerű! Az első randinkon udvariasságból megdicsértem a pókját, és ez azóta is rajtam ragadt. – Tudod mit? – mondom, és iparkodom nem nézni Titánra. –Lehet, hogy a baleset miatt arachnofóbiám keletkezett. Igyekszem tájékozottan, orvosi szaknyelven társalogni. – Lehetséges – vonja össze enyhén Eric a szemöldökét, mintha ennek az elméletnek a gyengeségeit kutatná. Felőlem nyugodtan. – Szóval, nekem is van házi kedvencem? – kérdem gyorsan, hogy eltereljem a figyelmét. – És mi az? – Íme, ez Arthur – kattint a képernyőre Eric. – Fehér szőrmók kismacska jelenik meg, én pedig felkiáltok örömömben. – Jaj, de aranyos! – nézem, amint a cicus játszani kezd egy pamutgombolyaggal: ide-oda ütögeti és görgeti. – Felnőtt macska válik majd belőle? – Nem – mosolyog Eric. – Az idők végezetéig kölyök marad. Ha akarod, egész életedre. Az élettartama ugyanis százezer év. – Ahá – mondom némi hallgatás után. Hát ez elég ijesztően hangzik! Egy százezer éves virtuális kismacska.

59 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Megszólal Eric telefonja, felpattintja, aztán újra a képernyőre kattint, amelyen megint megjelenik a hal. – Drágám, itt a sofőröm. Amint mondottam, rövid időre be kell néznem az irodába. Rosalie azonban már úton van, úgyhogy lesz társaságod. Addig is, bármi megzavarna, hívj fel bátran… vagy küldj egy e-mailt a rendszeren keresztül… Itt a távkapcsoló. Ez irányítja a fűtést, a szellőzést, a világítást, ez nyitja az ajtókat és zárja a redőnyöket… itt minden intelligensen működik. De nincs is szükség arra, hogy bármin változtass. Minden beállítás tökéletes. – A lakásunk távkapcsolóval működik? A legszívesebben elnevetném magam. – Mindez a loft stílusú életforma része! Eric ugyanazt a párhuzamos mozdulatot teszi mindkét kezével, mint korábban, én pedig bólintok. Igyekszem úgy tenni, mintha nem hengerelne le ez az egész. Figyelem, hogyan ölti fel a zakóját. – És… pontosan hogy illik a képbe Rosalie? – A partnerem, Clive felesége. Ti ketten nagyszerűen elvagytok együtt. – Akkor is velem tart, amikor a többi munkatársammal lógok? – kérdem. – Amilyen például Fi és Carolyn? Mindannyian együtt vagyunk? – Kikkel? – néz rám Eric üres tekintettel. Meglehet, ő is azok közé a pasik közé tartozik, akik nem tudnak lépést tartani a feleségük társas életével. – Ne törődj vele – mondom gyorsan. – Majd rájövök magamtól is. – Gianna is hamarosan visszaér. Ő a házvezetőnőnk. Bármivel gondod akad, a segítségedre lesz. Odalép hozzám, majd némi habozás után megfogja a kezemet. A bőre sima és hibátlan, még így, közelről is. Isteni szantálfa illat – az aftershave-é – csapja meg az orromat. – Köszönöm, Eric – kezemet az övére teszem, és megszorítom. – Igazán rendes vagy velem. – Érezd magad újra itthon, drágám! – mondja kissé kurtán. Ezzel elhúzza a kezét, az ajtó felé indul, és egy pillanat múlva becsukja maga mögött. Egyedül maradok a családi fészekben. Újra körbenézek a tágas térben. Közbehordom tekintetem a kubust formázó, plexiüveg kávézóasztalon, a bőr pihenőfotelen és a művészeti albumokon. Az én ízlésemnek mintha semmi nyoma nem lenne itt. Sehol a régi idők színes csuprai, a papírborítású könyvhalmok, a karácsonyi égők. Mégis. Eric és én valószínűleg újra akartuk kezdeni, és együtt válogattuk ki a tárgyainkat. Ráadásul bizonyára egy szekérderék nászajándékot is el kellett helyeznünk. Azok a kék üvegvázák a kandallópárkányon is bizonyára egy vagyonba kerülhettek. Odamegyek a hatalmas ablakokhoz, és lekandikálok az utcára. Se huzat, se zaj nem ad hírt a külvilágról. Elnézem, amint valaki odalent a mélyben jókora csomagot cepel egy taxihoz, egy nő meg alig tudja visszafogni pórázzal az ebét. Aztán előveszem a mobilomat, és SMS-t küldök Finak. Okvetlenül beszélnem kell vele erről az egészről. Majd később idejön, magunk alá húzzuk a lábunkat a kanapén, és ő kitölti a hézagokat az

60 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

életemben, kezdve Erickel. Akaratlanul is elmosolyodom az izgatott várakozástól, miközben bepötyögtetem a következő üzenetet: Szia! Újra itthon… hívj fel!! Alig várom, hogy dumcsizzunk! Lxxx Ugyanezt a szöveget küldöm el Carolynnak és Debsnek. Aztán elteszem a mobilt, és megpördülök a csillogó parkettán. Eric előtt igyekeztem közönyösnek mutatkozni, most azonban, hogy egyedül vagyok, valóságos örömmámorban úszom. Életemben nem hittem, hogy valaha is így élhetek. Gyöngyözően felkacagok, olyan bolond egy helyzet. Még hogy én, és egy ilyen helyen! Újabb piruettet vágok ki, aztán széttárt karokkal pörögni kezdek, és közben eszelősen nevetek. Én, Lexi Smart egy ilyen szupermodern, távkapcsolóval irányított palotában lakom! Bocs, Lexi Gardiner. Erre a gondolatra újra vihogni támad kedvem. Mikor felébredtem, még a nevemre sem emlékeztem. Mi lenne, ha Bratt-Bottomnak hívnának? Mit szólnék hozzá? Sajnálom, Eric, te egy csodálatos lény vagy, az azonban sehogyan sem megy, hogy… Zutty. Üvegcsörömpölés lármája szakítja félbe gondolataimat. Rémülten abbahagyom a pörgést. A kezem véletlenül beleakadt valahogyan egy üvegleopárdba, amely egy polcon szökkent a levegőbe. Most két darabban hever a földön. Eltörtem egy felbecsülhetetlen értékű dísztárgyat, pedig mindössze három perce időzöm ezen a helyen. Óvatosan lehajolok, és megtapogatom a nagyobbik darabot, ami az állat farkában végződik. Érdes a széle, és a padlón is több szilánk hever. Ezt aztán sehogyan nem bírnám megjavítani! Ellep a forróság ijedtemben. Most mihez kezdjek? Mi van, ha ez is belekerül tízezer fontba, mint a szófa? Mi van, ha ez Eric családi öröksége? Ugyan minek kezdtem el pörögni, én hülye? Sietve felkapom az állat elejét, aztán a hátulját. Fel kell söpörnöm a szilánkokat, aztán… Elektronikus csengetés szakítja félbe gondolataimat, mire felkapom a fejem. A szemközti óriási képernyő most égszínkékre vált, s nagybetűs üzenet jelenik meg rajta: „Szia Lexi, hogy vagy?” A francba! Ez lát engem! Figyel engem! Ő a Nagy Testvér! Rémülten szökkenek talpra, s a két üvegdarabot a kanapé egyik párnája alá lököm. – Szia – mondom a kék képernyőnek, s közben vadul kalapál a szívem. – Igazán nem akartam, véletlen volt… Nem kapok választ. A képernyő meg se moccan, nem reagál. – Eric? – próbálkozom újra. Hallgatás. Jó, akkor mégsem lát. Talán a kocsijában gépelte be az üzenetet. Óvatosan a képernyőhöz merészkedem, ahol falba szerelt billentyűzetet fedezek fel, és mellette diszkréten elbújtatva kicsiny ezüstös egeret. Rákattintok a Válasz gombra, majd lassan begépelem: „Kösz, jól!”

61 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

A legjobb volna ennyiben hagyni a dolgot. Inkább azzal kellene törődnöm, hogyan ragasztom össze a leopárdot… vagy cserélem ki valahogyan… Nem. Ugyan már! Nem kezdhetem vadonatúj házasságomat azzal, hogy titkaim vannak a férjem előtt. Bátornak kell lennem, és beismernem a hibáimat. „Véletlenül eltörtem egy üvegleopárdot – gépelem be. – Igazán sajnálom. Remélem, nem pótolhatatlan.” Megnyomom a Küld gombot. Fel-alá járok a helyiségben, amíg a válaszra várok. Közben egyre azt mondogatom magamban, hogy nincs miért izgulnom. Úgy értem, miért gondolom, hogy felbecsülhetetlen értékű dísztárgyról van szó, nemdebár? A tombolán is nyerhettük. Talán csak az enyém, és Eric soha ki nem állhatta. Jaj, de honnan tudjam? Honnan tudhatnék én akármit? Lerogyok egy székre. Hirtelen lehengerel a gondolat, milyen keveset tudok a tulajdon életemről. Ha sejtettem volna, hogy egyszer még amnéziás leszek, jegyzeteket készítettem volna. Tippeket adtam volna magamnak. Például: Vigyázz az üvegleopárdra, egy zsák pénzt ér. P. S. Szereted a pókokat. Pittyegés hallatszik a képernyőről. Visszafojtott lélegzettel nézek oda. „Természetesen nem pótolhatatlan! Ne aggódj!” Hatalmas kő gördül le a szívemről. Akkor ez rendben. „Kösz! – gépelem be mosolyogva. – ígérem, hogy semmi mást nem török el!” Hihetetlen, hogy túlreagáltam ezt a kis ballépést! Hihetetlen, hogy párna alá rejtettem a tört üvegdarabokat! Mi vagyok én, ötéves kölyök? Ez a saját házam. Férjes asszony vagyok. Eszerint is kell viselkednem. Továbbra is magamban mosolyogva emelem fel a párnát, hogy előkotorjam a leopárd földi maradványait… de megkövülök a rémülettől. A francba! Az az átkozott üveg elszakította az átkozott krémszínű bútorhuzatot. Bizonyára akkor akadt bele, amikor a párna alá sepertem az üvegcserepeket. Ronggyá szaggatta a plüsst. A tízezer fontos kanapén. Gépiesen a képernyőre pillantok… aztán gyorsan félrenézek, sápadozva a félelemtől. Nem mondhatom el Ericnek, hogy a kanapét is tönkretettem. Erre egyszerűen képtelen lennék! Jó. Mi is legyen… ma még nem szólok. Kivárok egy alkalmasabb pillanatot. Kapkodva átrendezem a párnákat, hogy a szakadás ne legyen látható. Így. Olyan, mintha új volna. A párna alá csak nem néz senki, vagy mégis? Megragadom az üvegleopárd darabjait, és a konyhába indulok, amely csupa csillogó, szürkére lakkozott kredenc és PVC-padló. Találok egy tekercs papírtörlőt, és belecsomagolom a leopárdot. Egy áramvonalas konyhai elem ajtaja mögött rálelek a szemétkosárra, és bedobom az üvegcserepeket. Jó, ezzel megvolnánk. Ezennel szent esküvéssel fogadom, hogy mást nem török össze! Megszólal a csengő, hangja végigvisszhangzik a lakáson. Felnézek, és menten jó kedvem kerekedik. Ez bizonyára Rosalie, az új legjobb barátnőm. Alig várom, hogy megismerjem.

62 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Mint kiderül, még soványabb, mint amilyennek az esküvői DVD-n láttam. Fekete halásznadrág és V nyakú rózsaszínű kasmírpulóver van rajta, hatalmas Chanel napszemüvegét hátratolta szőke hajára. Ahogy ajtót nyitok neki, kis sikolyt hallat, és leteszi a Jo Malone ajándék dobozt,13 amelyet a kezében tart. – Nagy ég, Lexi! Te szegény! Hogy néz ki az arcod! – Semmi baj! – nyugtatom meg. – Láttál volna hat napja! Műanyag varratokkal varrták össze a fejemet. – Szegénykém! Kész rémálom! Újra felveszi az ajándék táskát, majd mindkét orcámra cuppant egy-egy puszit. – Korábban kellett volna jönnöm, de tudod, milyen nehezen kaptam időpontot a Cheriton szépségcentrumba. – Bújj be! – mutatok a konyha felé. – Kérsz egy csésze kávét? – Édeském… – néz rám elképedve Rosalie. – Én nem iszom kávét. Amint tudod, Dr. André megtiltotta. – Persze, persze. Az csak a baj – akad el a hangom –, hogy baj van a memóriámmal. Amnéziás vagyok. Rosalie udvarias, üres tekintettel mered rám. Tényleg nem tudja? Eric nem mondta el neki? – Semmire nem emlékszem az utolsó három évből – próbálkozom újra. – Beütöttem a fejemet, és ez mindent kitörölt az emlékezetemből. – Édes istenem! – kapja szája elé a kezét Rosalie. – Eric egyre azt hajtogatta, hogy amnéziás vagy, és nem fogsz megismerni. Azt hittem, viccel! A legszívesebben elnevetném magam Rosalie elborzadt ábrázatán. – Nem, nem viccel. Te nekem most… idegen vagy. – Idegen? – sértetten cseng a hangja. – Ericet is annak láttam – teszem hozzá sietve. – Felébredve sejtelmem sem volt arról, ki ő. Az igazat megvallva, most sem tudom. Rövid csend következik, amelynek során látom, hogyan emészti a hallottakat Rosalie. A szeme kiguvad, orcáit felfújja, és az ajkát rágja. – Istenem, atyám! – mondja végül. – Kész rémálom! – Ezt a helyet sem ismerem – tárom szét a karom. – Nem ismerem a saját otthonomat. Fogalmam sincs arról, miféle életet élek. Ha a segítségemre lennél, vagy… elmondanál egyet-mást… – Hogyne, persze! Üljünk le! – a konyhába terel. Ott a pultra ejti a Jo Malone táskát, és letelepszik a divatos acél reggelizőasztal mellé… Követem a példáját. Közben azon tűnődőm, én választottam-e ezt az asztalt vagy Eric, esetleg közösen. Felnézve látom, hogy Rosalie fürkészően méreget. Nyomban el is mosolyodik, de érzem, hogy be van gyulladva. – Tudom – mondom. – Fura egy helyzet. – Eszerint tartós az állapotod? – Azt mondják, visszatérhet az emlékezetem, csak éppen senki sem tudja biztosra ígérni. Vagy ha igen, azt megmondani, mikor és milyen mértékben. – És ettől eltekintve jól vagy? 13

Elsősorban parfümöt – emellett bőrápolót és gyertyát – forgalmazó cég.

63 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Igen, leszámítva, hogy az egyik kezem lassabb valamelyest – emelem fel a bal kezemet szemléltetésül. – Fizioterápiás gyakorlatokat kell majd végeznem. Behajlítom a kezem, ahogy a terapeuta tanította. Rosalie iszonyodva figyel. – Rémálom! – rebegi. – Az igazi gondom azonban az, hogy semmit sem tudok az életemről 2004 óta. Az egész egyetlen nagy fekete lyuk. Az orvosok azt tanácsolják, próbálkozzam, beszélgessek a barátaimmal, hogy pótoljam a hézagokat. Így talán előjöhet valami. – Hogyne, hogyne – bólogat Rosalie. – Na, majd én segítek. Mire vagy kíváncsi? – hajol előre várakozásteljesen. – Nos… – gondolkozom el egy pillanatra. – Hogyan találkoztunk mi ketten? – Nagyjából két és fél éve történt – bólint Rosalie határozottan. – Eric egy koktélpartin mutatott be minket egymásnak, villantja rám a mosolyát. – Helyes, de sajnos nem emlékszem – vonok vállat bocsánatkérően. – Trudy Swinson's-nál voltunk. Tudod, a légikisasszony, aki egy New York-i járaton ismerkedett meg Adriannel. Mindenki azt mondja, amint meglátta a fekete American Express kártyáját, azonnal kinézte magának… – itt elhallgat, mintha először háborítaná fel ez az elvetemültség. – Eszerint még a pletykákra sem emlékszel? – Hát… nem. – Nagy ég! – szisszen fel Rosalie. – Hát akkor rengeteg mondandóm lesz. Hol is kezdjem? Jó, kezdjük magamon. Engem tehát már láttál. – Kivesz egy tollat a táskájából, és körmölni kezd. – A férjem pedig Clive, a gonosz boszorka exneje meg Davina. Várd ki, amíg hallasz felőle! Aztán ott van Jenna és Petey… – És más barátaimmal nem találkozom? – szakítom félbe. –Mint amilyen Fi és Carolyn? Őket nem ismered? – Carolyn, Carolyn – ütögeti a fogsorát a tollal Rosalie, s közben elgondolkozva ráncolja a homlokát. – Csak nem az a kedves francia lány az edzőteremből? – Nem, Carolyn a munkatársnőm. Ahogyan Fi is. Bizonyára beszéltem már róluk. Idődén idők óta ismerjük egymást Fijal… minden pénteken együtt járunk szórakozni… Rosalie üres tekintettel mered maga elé. – Édesem, őszintén szólva nem hallottam, hogy egyszer is említetted volna őket. Tudomásom szerint nem jársz össze a munkatársaiddal. – Hogyan? – meredek rá. – De hát ez a szokásunk! Eljárunk együtt, ilyenkor kiöltözünk és koktélokat iszunk… – Lexi, soha nem láttalak koktélt inni! – neveti el magát Rosalie. – Te meg Eric mindketten a borra esküdtök. Hogy a borra? Ez nem lehet igaz. A borokról mindössze annyit tudok, hogy az Oddbins14 forgalmazza őket. – Zavartnak látszol – Rosalie csupa aggodalom. – Túl sok újdonsággal bombázlak. Felejtsük el a pletykákat! – ezzel félretolja a papírlapot, 14

Angol bor- és szeszkereskedő cég.

64 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

amelyre, mint látom, egy sereg nevet felírt, a mellékelt „szörnyeteg” és „aranyos” jelzőkkel. – Mondd, mihez lenne kedved? – Talán csináljuk azt, amit máskor is szoktunk együtt! – Helyes! – Rosalie eltöpreng egy pillanatra, majd kitisztul a homloka. – Menjünk akkor edzőterembe! – Edzőterembe – mondom utána, s megpróbálok lelkesedést vinni a hangomba. – Na persze. Eszerint… sokat járok oda? – Drágám, valósággal a szenvedélyeddé vált. Minden reggel hatkor egy órát futsz. – Hogy én futok, és hatkor? Életemben nem futottam. Fájni kezdenek az ember tagjai, és a cicije is ide-oda himbálózik. Egyszer lefutottam egy mérföldet Fijal és Carolynnal, és mondhatom, csaknem belehaltam. De legalább jobb voltam Finál, aki két perc után feladta a küzdelmet, és az út további részét lépésben, cigizve tette meg, majd alaposan hajba kapott a szervezőkkel, akik a Rákkutatás Alapítvány minden további jótékonysági futásáról kitiltották. – Ne aggódj, ma akkor valami lazával és nyugissal próbálkozunk – biztat Rosalie. – Masszázzsal vagy szelíd nyújtásokkal. Fogd a tornaszerelésed, és irány az edzőterem! – Rendben! Bármennyire szégyellem is – mondom habozva –, de nem tudom, hol vannak a dolgaim. A hálószobaszekrényben kizárólag Eric öltönyeit találtam. Fogalmam sincs, hol van az én holmim. Rosalie megrökönyödve mered rám. – Nem tudod, hol vannak a ruháid? – hirtelen könny szökik hatalmas kék szemébe, és megtörli az arcát. – Ne haragudj? –hüppögi. – Csak most értettem meg igazán, milyen borzalmas és ijesztő lehet ez a számodra. Még a ruhatárad is kiesett az emlékezetedből! – Mélyet sóhajt, összeszedi magát, majd megszorítja a kezemet. – Gyere, édesem! Majd én megmutatom. Jó. Azért nem leltem a ruháimat, mert nem a ruhásszekrényben vannak, hanem egy teljes helyiséget lefoglalnak egy tükörnek álcázott rejtekajtó mögött. Ennek pedig az az oka, hogy tömérdek van belőlük. A fogasokat elnézve egészen megszédülök. Soha nem láttam ennyi ruhát együtt, hacsak nem a boltokban. Kikeményített, fehér ingek; méretre szabott fekete nadrágok; gombaszínű és drapp kosztümök. Vászon hálóingek. A saját fiókjukban összegöngyölt harisnyanadrágok. Összehajtogatott selyembugyik, La Perla címkével. Semmi olyat nem látok, ami nem vadonatúj és makulátlan. Sehol egy kitérdelt farmer, lötyögő pulóver, kényelmes, vén pizsama. Átforgatok egy sor kabátkát. A gombokat leszámítva mind egyforma. Hihetetlen, hogy ennyit költöttem olyan ruhadarabokra, amelyek mind a bézs valamely árnyalatát képviselik. – No, mit gondolsz? – lesi a reakciómat csillogó szemmel Rosalie. – Bámulatos! – Ann-nek nagyszerű az ízlése! – bólint sokat tudóan. – Ann a személyes öltözködési tanácsadód. – Ilyenem is van?

65 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Csak egy-egy szezon főbb ruhadarabjait beszéled meg vele – most sötétkék ruhát húz elő, spagetti vastagságú csíkokkal, s a világ legparányibb fodrával a ruhaszegélynél. – Nézd csak, ezt a ruhát viselted, amikor először találkoztunk. Emlékszem, azt gondoltam akkor: „Á, ez az a lány, akibe Eric belehabarodott.” Mindenki erről beszélt! És hadd áruljak el egy titkot, Lexi, sokan érezték magukat csalódottnak, amikor ti ketten összeházasodtatok… – egy hosszú, fekete estélyiért nyúl. – Ezt viselted a horror-jelmezbálomon. – Elém tartja a ruhát. – Kicsiny szőrmével és gyöngysorral… nem emlékszel? – Nem igazán. – És mi a helyzet ezzel a Catherine Walkerrel? Erre csak emlékszel… vagy a te Roland Mouretteddel – Rosalie egyik rucit a másik után húzza elő, de egyik sem rémlik egy fikarcnyit sem. Most egy halvány ruhavédőt vesz sorra. – Az esküvői ruhád? –lelkendezik. Lassan, ünnepélyesen kicipzározza a ruhavédőt, s egy fehér selyem zsákruhát bogoz ki belőle, amelyet már a DVD-n is láttam. – Ez sem rémlik? A ruhára meredek, s erőnek erejével kényszerítem az akaratomat az emlékezésre… mindhiába. – Édes istenem! – kapja hirtelen szája elé a kezét Rosalie. – Újra kellene esküdnötök Erickel, hogy megújítsátok a házassági fogadalmatokat! Majd én megtervezem nektek! Legyen a téma, mondjuk, japános, te például beöltözhetnél kimonóba… – Talán! – vágom el a továbbiakat. – Korai még erre gondolni. Majd… később eldöntöm. – Hmm. – Rosalie csalódottnak látszik, miközben elcsomagolja az esküvői ruhát. Aztán felderül az arca. – Próbáld fel a cipőidet! Azokra biztosan emlékszel. Ezzel megindul a szoba ellenoldali sarka felé, és szélesre tár egy szekrényajtót. Hitetlenkedve kémlelek be. Életemben nem láttam ennyi cipőt. Nett sorokban követik egymást, a többségük magas sarkú. Mihez kezdek majd magas sarkú cipőkkel? – Ez hihetetlen! – fordulok Rosalie felé. – Járni sem tudok magas sarkúban. Isten tudja, miért vásároltam össze őket. – De még mennyire hogy tudsz! Hát persze – de azért zavart látok Rosalie arcán. – Nem – rázom meg a fejemet. – Soha nem bírtam a magas sarkút. Felbukom benne, kificamítom a bokámat, ráadásul esetlenül is áll rajtam. – Édes – kerekedik el Rosalie szeme. – Le se tudod venni a lábadról. Akkor is ilyen volt rajtad, amikor utoljára együtt ebédeltünk. Ezzel elővesz egy fekete lakkcipőt, négy hüvelyk magas tűsarokkal. Azt a fajtát, amit még az üzletekben sem szoktam megnézni. A sarka megkopott, a belső beírást valaki lekaparta. Ezt a cipőt szemlátomást viselték. Csak nem én? – Vedd fel! – mondja Rosalie. Óvatosan leveszem a surranómat, és belebújok a tűsarkúba. Szinte azon nyomban megingok, bele kell kapaszkodnom Rosalie-ba. – Látod? Nem tudom tartani az egyensúlyomat. – Lexi, járni is tudsz benne – jelenti ki ellentmondást nem tűrően. – Épp elégszer láttam. – Nem megy.

66 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Már épp levenném a cipőt, amikor Rosalie megragadja a karomat. – Nem. Ne add fel, édesem! Tudom, hogy a véredben van! Csak… szabadjára kell engedned! Megpróbálkozom egy újabb lépéssel, de a bokám meghajlik, mint a gyurma. – Nem megy ez sehogyan sem – sóhajtok kétségbeesve. –Nem erre születtem. – Dehogynem! Próbáld meg újra! Találd meg a kellő egyensúlyt! – Rosalie úgy beszél, mintha az olimpiára edzene. – Meg tudod csinálni, Lexi! Átbillegek a szoba túloldalára, és megfogódzom a függönyben. – Soha nem fog sikerülni – mondom csüggedten. – Fog, bizony! Csak ne gondolj erre! Tereld el a figyelmedet! Énekeljünk közben! „A remény és dicsőség földjén…” gyerünk, Lexi, énekelj te is! Vonakodva csatlakozom hozzá. Melegen remélem, Eric házi figyelőrendszerét most nem ránk irányítja. – Most pedig indulj! – lök egyet rajtam Rosalie. – Rajta! – A remény és dicsőség földjén… – igyekszem a dalra koncentrálni, és egy lépést teszek előre. Aztán még egyet, és egy újabbat. Istenem, sikerült. Menni tudok magas sarkúban! – Látod? – sikkantja Rosalie diadalmasan. – Mondtam én! Neked a magas sarkú való. Átlábolok a szoba túlsó végére, ott megpördülök, és magabiztosan visszasétálok, arcomon ujjongó öröm ül. Úgy érzem magam, akár egy modell! – Meg tudom csinálni! Könnyű! – Látod! – mutatja fel a hüvelykjét Rosalie. Aztán kinyit egy fiókot, felnyalábol valami tornadresszt, és egy túlméretezett táskába löki. – Gyere, menjünk! Rosalie autóján hajtunk el az edzőteremhez. Puccos Range Rover ROS1 rendszámtáblával és márkás cégek szétszórt bevásárlótáskáival a hátsó ülésen. – És te mivel foglalkozol? – kérdem, miközben két sáv között süvít az úttesten. – Rengeteg jótékonysági munkát végzek – bólogat komolyan. – Húha! – kissé megszégyenülve érzem magam. Nem néztem volna ki belőle. Ez is mutatja, mennyire az előítéletek rabja vagyok. – És mifélét? – Főként rendezvényszervezésben utazom. – Valamiféle jótékony célú összejövetelre? – Nem, főként a barátaimnak. Tudod, ha segítő kézre van szükségük a virágokkal, meghívókkal vagy bármi mással… – most bájosan rámosolyog egy teherautó-vezetőre. – Kérem, engedjen előre, vezető úr… köszike! Megelőzi, és csókot dob neki. – Időről időre a cégnek is segítek – teszi hozzá. – Eric olyan cuki falat, mindig ad munkát ebben-abban. Á, a fenébe is, útépítés! Kihúz az útszélre a haragos tülkölések hangzavarában, és hangosabbra állítja a rádiót.

67 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Eszerint kedveled Ericet? – igyekszem közönyösen feltenni a kérdést, noha majd meghalok, olyan kíváncsi vagyok a válaszra. – Ó, ő tökéletes férj. Maga a tökély – most egy zebrához érünk. – Az enyém egy szörnyeteg. – Tényleg? – meredek rá. – Ne izgasd magad, én is szörnyeteg vagyok – néz szembe velem, kék szeme halálosan komoly. – Mindketten szeszélyes alakok vagyunk. Amolyan szeretet-gyűlölet kapcsolat a mienk. Na, már itt is vagyunk! Újra nekiered, és egy kicsiny parkba hajt. Leparkol egy Porsche mellé, és lekapcsolja a motort. – Csak fel a fejjel! – mondja, amint a kettős üvegajtó felé terel. –Tudom, hogy ez igazán nehéz lesz neked. Majd én beszélek helyetted… Sziasztok! – törtet egy kis recepciós sarok felé, amelynek barna bőrülések és egy csobogó alkotják a berendezését. – Szép jó napot, hölgyek! – a recepciós arca megnyúlik, amint meglát. – Lexi, szegénykém! Hallottunk a balesetről. Jól vagy? – Kösz, kitűnően – kockáztatok meg egy mosolyt. – Nagyon szépen köszönöm a virágokat. – Szegény Lexi amnéziás – vág közbe lelkesen Rosalie. – Erre a helyre sem emlékszik. Egyáltalán semmire, de semmire? –Körbepillant, mintegy illusztrációképpen. – Nem emlékszik például… erre az ajtóra… vagy… erre a növényre – mutat egy jókora páfrányra. – Szentatyám! – Tudom – bólint Rosalie ünnepélyesen. – Kész rémálom ez neki. Nem jöttek elő emlékeid, Lexi? – fordul most hozzám. – Izé… nem igazán. A recepció teljes népe hökkenten bámul. Úgy érzem magam, mint az Amnézia Cirkusz ünnepelt művésze. – Gyerünk! – ragadja meg a karomat Rosalie. – Öltözzünk át! Amint felveszed a tornaruhád, minden eszedbe jut majd. Az öltöző kisebbfajta palotának is beillik a sok sima fafelülettel, a mozaikokkal kirakott zuhanyozóval meg a hangszórókból áradó lágy zenével. Eltűnök egy fülkében, és felhúzom a dresszt meg a trikót. Rémülten fedezem fel, hogy a hátulja tanga. Kilátszik a fél fenekem, nem vehetem ezt fel! Más azonban nincs nálam. Vonakodva rángatom magamon, majd két kezem a szemem elé fogva kióvakodom a fülkéből. Istenem, hogyan nézhetek ki! Elszámolok ötig… aztán kilesek az ujjaim mögül. Ami azt illeti, nem festek rosszul. El is veszem mindkét kezem, úgy nézek végig magamon. Nyúlánk vagyok, sovány és izmos… egészen más, mint amilyen voltam. Kísérletképpen megfeszítem a karomat… mire megjelenik a bicepszem, amelynek eddig a létezéséről sem tudtam. Meglepetve meredek rá. – Nahát akkor! – furakodik oda hozzám Rosalie hosszú szárú dresszében és levágott aljú topban. – Erre. Ezzel bekormányoz a nagy, tágas edzőterembe, ahol máris ápolt nők sorai hevernek jógamatracokon.

68 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Elnézést a késésért, de Lexinek amnéziája van – jelenti be Rosalie fontoskodva, körbepillantva a teremben. – Semmire sem emlékszik. Egyikőtökre sem. Kezd az az érzésem támadni, hogy barátném fölöttébb élvezi a helyzetet. – Sziasztok – intek körbe félszegen. – Hallottam a balesetedről, Lexi – jön oda az edző együttérző mosollyal. Karcsú nő, rövidre nyírt szőke hajjal és fejhallgatóval. – Ma csak ne erőltesd meg magad! Akkor dolgozz, amikor kedved tartja. Kis matracmunkával kezdjük… – Rendben. Köszönöm. – Azon vagyunk, hogy előhívjuk az emlékeit – csipogja közbe Rosalie. – Ezért mindenkit arra kérek, viselkedjen vele úgy, mint máskor! Miközben a többiek egytől egyig felemelik a karjukat, idegesen kiválasztok egy matracot, és rátelepszem. A torna soha nem volt erős oldalam. Gondolom, csinálom, ahogyan bírom. Kinyújtom a lábam magam előtt, és a lábujjamig nyújtózom, bárha elképzelhetetlen, hogy én… Ördög és pokol! Igenis elérem a lábujjaimat! Valójában… a fejem is a térdeim közé tudom dugni. Mi történt velem? Hitetlenkedve hajtom végre a következő mozdulatsort… és lám, szintén sikerül! Hajlékony lettem! A testem minden irányban képes mozogni, mintha bizony mindenre tökéletesen emlékezne, olyanra is, amire én magam nem. – Ezt azok végezzék, akik már tudják – mondja a tanár –, következik a haladóknak való táncos testhelyzet. Óvatosán kinyúlok, hogy megfogjam a bokámat… és a testem engedelmeskedik az akaratomnak! A bal lábamat közvetlenül a fejem fölé húzom! A legszívesebben felkiáltanék: – Ide süssetek! – Ne vidd túlzásba, Lexi! – néz rám ijedten a tanár. – Mára elég is ennyi. Ezen a héten kihagyjuk a hidat. Lehetetlen, hogy a spárgát is tudom! Később, az öltözőben elönt a lelkesedés. A tükör előtt ülök, és a hajamat szárítom, figyelve, mint változik vissza nedves gubancból csillogó gesztenyebarna hajtömeggé. – Nem megy a fejembe – hajtogatom egyre Rosalie-nak. –Mindig is csapnivaló tornász voltam! – Édesem, isten áldotta tehetség vagy! – Rosalie testápolóval kenegeti a tagjait. – Te vagy a legjobb a csoportban. Kikapcsolom a hajszárítót, beletúrok száraz hajamba, és a tükörképemet vizsgálgatom. Vagy milliomodszor nézem meg villogóan fehér fogsoromat… és telt, rózsaszínű ajkamat. 2004-ben nem ilyen volt a szám, erre esküdni mernék. – Rosalie – halkítom le a hangomat. – Feltehetek… egy személyes kérdést? – Természetesen! – súgja vissza. – Csináltam valamit az arcommal? Mondjuk botox-kezelésre gondolok? – Vagy… – fogom még halkabbra, mert magam is alig hiszem el, amit kérdezek – plasztikai beavatkozásra. – De édesem! – botránkozik meg Rosalie. – Psszt! – teszi ujját az ajkára.

69 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– De hát… – Psszt! Természetesen egyikünk sem művelt semmi ilyesmit! Minden porcikád százszázalékosan természetes – kacsint még hozzá. Mit akar jelenteni ez a kacsintás? – Rosalie, muszáj elmondanod, mit tettem magammal… – hirtelen elakadok, mert a tükörképem ötlik a szemembe. Anélkül ugyanis, hogy észrevettem volna, az előttem lévő tégelyből hajtűkkel feltűztem a hajamat. Harminc másodperc leforgása alatt létrehoztam a világ legtökéletesebb fonott kontyát. Hogy a fenében sikerült? A két kezemet nézve érzem, amint egyre nő bennem a hisztérikus feszültség. Mi egyéb telik még tőlem? Bombát is tudok hatástalanítani? Vagy kezem egyetlen rándításával kinyírni valakit? – Mi a baj? – kapja el Rosalie a pillantásomat. – Csak felraktam a hajam – mutatok a tükörre. – Nézd! Hihetetlen! Életemben nem próbáltam még. – Dehogynem – néz rám zavartan. – Naponta így jársz munkába. – Mégsem emlékszem rá. Olyan… olyan, mintha valami szupernő kerítette volna hatalmába a testemet vagy efféle. Magas sarkúban járok, fel tudom rakni kontyba a hajam, megcsinálom a spárgát… de ez a csodanő műveli mindezt, nem én! – Édesem, te magad vagy az – szorítja meg a karom Rosalie. –Jobban tennéd, ha hozzászoknál! A lébárban ebédelünk, és elcsevegünk néhány csajjal, akik a jelek szerint ismernek, aztán Rosalie hazaszállít. A liftben hirtelen rám tör a fáradtság. – Szóval – mondja Rosalie a lakásba lépve. – Nem akarod még egyszer megnézni a ruháidat? Mondjuk, a fürdőrucikat? – Ami azt illeti, olyan vagyok, mint a mosott rongy – mondom bocsánatkérően. – Nem haragszol, ha lepihenek? – Persze hogy nem! – veregeti meg a karomat. – Majd itt kint vigyázok, hogy nehogy bajod történjen. – Ne butáskodj! – mosolyodom el. – Elleszek addig, amíg Eric hazajön. És… kösz, Rosalie! Annyira rendes volt tőled. – Drága cicám! – ölel át, és már veszi is fel a táskáját. – Majd felhívlak. Vigyázz magadra! Már félig kint van az ajtón, amikor eszembe jut valami. – Rosalie! – kiáltok utána. – Mit készítsek Ericnek vacsorára? Felém fordul, és értetlenül mered rám. Gondolom, fura kérdés lehet ez így, hirtelenjében. – Csak arra gondoltam, talán tudod, miféléket eszik – nevetek esetlenül. – Édesem… – hunyorog Rosalie. – Édesem, nem te készíted a vacsorát, hanem Gianna. A házvezetőnőd. Pillanatnyilag épp vásárol, de aztán ha visszajön, megfőzi a vacsorát, megágyaz neked… – Ahá, értem! – bólogatok buzgón, s iparkodom azt a látszatot kelteni, mintha mindezt mindig is tudtam volna.

70 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Hanem az áldóját, ez tényleg egészen másféle élet! Nekem még takarítónőm sem volt soha, hát még házvezetőnő az ötcsillagos hotelek színvonalán. – Akkor azt hiszem, lefekszem – mondom. – Viszlát! Rosalie csókot hint felém, és becsukja maga mögött az ajtót. Én pedig a hálószoba felé indulok, amely csupa krémszín és luxuskivitelű sötét fa, masszív antilopbőr huzatú ággyal. Eric ragaszkodott ahhoz, hogy enyém legyen a közös háló, ami igazán nagylelkű, nemes gesztus tőle. Na persze a vendégszoba sem akármi. Azt hiszem, neki is van saját pezsgőfürdője, így nem panaszkodhat. Lerúgom a cipőmet, a paplan alá bújok, és menten elernyedek. Ennél kényelmesebb ággyal az életben nem volt dolgom; soha, de soha. Elfészkelődöm, kiélvezve a lepedők simaságát és a párnák puhaságát. Mmm, ez igazán kellemes! Most behunyom a szemem, és egy kicsit… Ahogy felébredek, a szobában félhomály van, és távolból edények csörömpölését hallom. – Drágám? – hallom az ajtón túlról. – Felébredtél? – Ó – nagy nehezen felülök, és a szememet dörzsölöm. –Izé… szia. Nyílik az ajtó, és belép Eric. A kezében tálca és egy bevásárlótáska. – Órák óta alszol. Hoztam vacsorát. – Megindul az ágy felé, leteszi a tálcát, és felkapcsolja az éjjeli lámpát. – Thai csirkeragu. – Imádom a thai csirkeragut! – örvendezem. – Kösz! Eric mosolyogva odanyújt egy kanalat. – Rosalie mondta, hogy ti ketten, lányok, ma elmentetek az edzőterembe. – Igen. Csodás volt! Belekanalazok a raguba, ami egyszerűen fenséges. Istenem, farkaséhes vagyok! – Eric, nem tudnál hozni egy karéj kenyeret? – emelem fel a fejem. – Csak hogy kimártogassam a végét. – Kenyeret? – szalad ráncba Eric szemöldöke, mint aki nem jól hallott. – Drágám, mi nem tartunk kenyeret a házban. Mindketten tartózkodunk a szénhidráttól. Na igen. Erről egészen elfeledkeztem. – Semmi gond! – mosolygok rá, és kanalazom tovább a ragut. Hát akkor megleszek szénhidrát nélkül. Nem nagy ügy. – Erről jut eszembe ez a kis ajándék – mondja Eric. – Valójában nem is egy, kettő – mondja Eric. – Ez az első… A táskába nyúl, és előhúz onnan egy laminált, lakattal lezárt könyvecskét, amit nagy kézlengetések közepette ad át. Az elülső borítón Eric és az én színes fényképem látható esküvői ruhában. A cím a következő: Eric és Lexi Gardiner házassági kalauza – Emlékszel, ugye, hogy az orvos azt tanácsolta, írjuk le az életünk minden részletét? Nos, ezt a könyvecskét állítottam össze a számodra – néz rám büszkén. – Bármi kérdésed merül fel a közös életünket és a házasságunkat illetően, megtalálod rá a választ.

71 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Elfordítom az első lapot, ahol a következő ajánlás áll: Eric és Lexi Jobb házassággal egy jobb világért – Mi ez, valami szlogen? – kérdezem döbbenten. – Csak úgy eszembe jutott – von vállat Eric szerényen. – Mit gondolsz, milyen? – Nagyszerű! Végiglapozom a könyvet. A nyomtatott oldalakat feliratok, fényképek, mi több, itt-ott kézzel rajzolt ábrák szakítják meg. Külön fejezetet látok a vakációról, a családról, a mosásról, a hétvégekről… – Betűrendbe szerveztem az egyes tételeket – magyarázza Eric. – Mutató is van. Pofonegyszerű lesz használnod. A mutatóhoz lapozok, és végigfuttatom szemem az oldalon: Nyárs l. grillsütés Nyelv 24 Paradicsom 5,23 Nyelv? Sietve a 24-es oldalra lapozok. – Ne most láss neki az olvasásának! – csukja be a kézikönyvet szelíden Eric. – Előbb egyél és aludjál! Na, akkor későbbre hagyom a Nyelvet. Ha már elment. Befejezem a ragut, és elégedett sóhajjal dőlök hátra. – Nagyon szépen köszönöm, Eric! Tökéletes volt. – Szóra sem érdemes, drágám. – Elveszi a tálcát, és az öltözőasztalra helyezi. Közben észreveszi a padlón a cipőmet. – Lexi! – villantja rám mosolyát. – A cipőknek az öltözőszobában a helyük. – Ahá. Bocs – mondom. – Semmi baj. Sokat kell még tanulnod. – Visszajön az ágyhoz, és a zsebébe nyúl. – Ez pedig a másik ajándékom… Bőrből készült kis ékszeres dobozt varázsol elő. Viszketni kezd a fejbőröm a csodálkozástól, ahogy rámeredek. A férjem egy puccos ékszeres dobozban hozott nekem ajándékot. Ahogy a felnőttek szokták a filmeken. – Szeretném, ha emlékeznél végre egy ajándékomra – mondja Eric bánatos mosollyal, és a doboz felé int. – Nyisd csak ki! Lefeszegetem a fedelét… és egyköves gyémántot találok benne aranyláncon. – Nos, hogy tetszik? – Bámulatos! – hebegem. – Imádom! Nagyon, de nagyon köszönöm! Eric megsimogatja a hajam. – Jó, hogy itthon vagy, Lexi. – Jó itthon lenni – felelem hevesen. Ami majdnem igaz. Ugyanakkor őszintén szólva egyelőre nem érzem otthonomnak ezt a helyet. Inkább előkelő ötcsillagos hotelnek tetszik, ami

72 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

persze annál jobb. Kiveszem a gyémántot, és áhítatosan nézem. Időközben Eric lustán játszik egy haj tincsemmel, arcán szerető kifejezés. – Eric – mondom kicsit félszegen. – Amikor mi ketten találkoztunk, mi volt, ami megfogott bennem? Miért szerettél belém? Nosztalgikus mosoly suhan át az arcán. – Azért szerettem beléd, Lexi – mondja –, mert csupa lendület és hatékonyság vagy. Szomjazod a sikert, akárcsak én. Mások keménynek tartanak minket, pedig nem így van, csupán erős bennünk a versenyszellem. – Ahá – mondom némi hallgatás után. – És a gyönyörű szádba is belehabarodtam – érinti meg gyöngéden az ajkamat. – Meg a hosszú lábszáradba. És abba, ahogyan az irattáskádat ringatod. Gyönyörűnek nevezett! Elbűvölve hallgatom. A legszívesebben örökre elhallgatnám. Soha senki nem beszélt még így hozzám, egész életemben. – Most magadra hagylak – homlokon csókol, és felveszi a tálcát. – Aludj jól! Holnap reggel találkozunk. – Viszlát akkor – mormogom. – Jó éjt, Eric! És… köszönöm! Becsukja az ajtót, én pedig magamra maradok a nyaklánccal, a házassági kézikönyvvel és ujjongó örömömmel. Álomférjem van! Nem, ennél is jobb! Thai csirkeragut hozott, gyémántot adott ajándékba, és azért szeretett belém, ahogyan az irattáskámat himbálom. Talán Gandhi lehettem előző életemben.

73 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Nyolc Előjáték – 21 Étel, lásd még Napi étkezések; Konyha; étterem – 20 Fogselyem – 19 Ez nem lehet igaz. Bevette az előjátékot? Amióta felébredtem, megállás nélkül a házassági kézikönyvet lapozgatom… és mondhatom, lenyűgöző. Olyan, mintha meglesném a saját életemet. Ericéről nem is szólva. Mostanra mindenről tudok, kezdve attól, hol vásárolja a kézelőgombjait, odáig, hogy mit gondol a kormányról, meg hogy havonta ellenőrizteti, nincs-e daganat a herezacskóján. (Ami kicsivel több, mint amire szükségem lenne. Ugyan miért kellett ezt is szóba hoznia!) Ideje reggelizni, és most mindketten a konyhában ülünk. Eric a Financial Timest olvassa, én meg a mutatótól kérek tanácsot, mit szoktam máskor enni. Csakhogy az Előjáték sokkal érdekesebbnek ígérkezik az Ételnél. Lopva a 21. oldalra lapozok. Nagy ég! Három teljes bekezdést írt a témában! Halál komoly! Az „Általános tudnivalók” alpont alatt a következőket olvasom: „… rendszeres, köröző mozgás… általában az óramutató járásával megegyező irányban… a combok belső részének gyöngéd izgatása…” Prüszkölve felröhögök, hogy kiköpöm a kávémat, mire Eric felnéz. – Minden rendben, drágám? – mosolyog rám. – Segítségedre van a kézikönyv? Mindent megtalálsz benne, amire szükséged van? – Igen! – sietve másik címszóhoz lapozok. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki csúnya szavakat nézeget a szótárban. – Csak annak néztem utána, mit szoktam reggelizni. – Gianna hagyott a sütőben szalonnás rántottát – mondja Eric. – És rendszerint zöld levet iszol hozzá – ezzel egy kancsóra mutat a pulton, amelyben mintha pállott mocsárvíz poshadna. – Vitaminos ital, amely természetes módon csökkenti az étvágyat. Kis híján összerázkódom, de erőt veszek magamon. – Azt hiszem, ma kihagyom. Elveszem a sütőről a szalonnás rántottát, és megpróbálom elfojtani vágyamat három karéj teljes kiőrlésű pirítós iránt, amire pedig nagyon fáj a fogam. – Az új kocsidat ma szállítják le – kortyol bele Eric a kávéjába. – Ahelyett, amelyik megrongálódott. Bár, ha jól sejtem, nem kívánkozol azonnal a volán mögé. – Még nem igazán gondoltam ezt végig – mondom gyámoltalanul. – Na, majd elválik. Addig úgysem vezethetsz, amíg nem szereztél újra jogosítványt. – Megtörli száját a damasztszalvétával, és feláll. – Van még valami, Lexi. Szeretnék jövő hétre beiktatni egy kis esti összejövetelt. Csak néhány régi ismerősnek. – Összejövetelt? – visszhangzóm, rosszat sejtve.

74 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Soha nem voltam nagy barátja az összejöveteleknek. Hacsak nem nevezzük annak a kanapén elköltött közös tésztazabálásokat, miközben mi a Will és Grace-t. nézzük. – Nincs miért aggódnod – teszi Eric gyöngéden vállamra a kezét. – Gianna majd ellátja a vendégeket. Neked nem lesz más dolgod, mint hogy csodásan nézzél ki. De ha terhedre van, ejthetjük az ötletet… – Ugyan, miért lenne terhemre! – mondom gyorsan. – Belefáradtam, hogy mindenki nyomoréknak néz. Nagyszerűen érzem magam! – Nos, ez egy másik kérdést is felvet. A munkáét – bújik bele Eric a zakójába. – Természetesen egyelőre nem teljes munkaidőben térnél vissza, de Simon felvetette, mi lenne, ha ellátogatnál a hivatalba. Simon Johnson – teszi hozzá a biztonság kedvéért. – Emlékszel rá? – Simon Johnson? Az ügyvezető igazgató? – Igen, igen – bólogat Eric. – Tegnap este szólt ide. Jót beszélgettünk. Kedves fickó. – Nem hinném, hogy valaha is hallott rólam! – mondom hitetlenkedve. – Lexi, te a vezetőség fontos tagja vagy – mondja Eric türelmesen. – Már hogyne hallott volna rólad? – Na igen, persze. A reggelimet rágcsálva igyekszem közönyös képet vágni… belül azonban ujjongok. Ez az új élet egyre ígéretesebb. A vezetőség fontos tagja vagyok! És Simon Johnson jól ismer! – Mindketten úgy gondoljuk, sokat segíthetne, ha beugranál a hivatalba – folytatja Eric. – Talán előhívná az emlékeidet… emellett az osztályt is megnyugtatná. – Nagyszerű ötlet – mondom lelkesen. – így legalább megismerhetem az új munkámat, viszontlátom a lányokat, megebédelhetnénk együtt… – Pillanatnyilag a helyettesed látja el a munkádat – olvassa ki Eric egy, a konyhai pultra helyezett jegyzetfüzetből. – Byron Foster. Persze csak, amíg vissza nem térsz. – Byron a helyettesem? – képedek el. – De hiszen régen a főnököm volt! Minden a feje tetejére állt, semmire sem ismerek rá. Alig várom, hogy betegyem lábam a hivatalba, és lássam, mi folyik körülöttem. Eric bepötyögtet valamit a blackberryjébe,15 elteszi, majd felveszi az aktatáskáját. – Legyen jó napod, drágám! – Neked is… izé… drágám! Felállók, mert Eric is felém fordul… és hirtelen feszültség támad közöttünk. Eric mindössze pár ujjnyira áll tőlem. Megcsap arcszeszének az illata, s a nyakán észreveszek egy kis vágást, melyet borotválkozás során ejtett a bőrén. – Még nem olvastam el a teljes kézikönyvet – mondom hirtelen támadt sutasággal. – Meg szoktalak csókolni ilyenkor búcsúzóul? – Igen, meg szoktál – Eric is merev lett valahogyan. – De kérlek, ne érezd azt, hogy…

15

A vállalati számítógép-hálózattal összekapcsoló mobil-internet.

75 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nem! Jó így nekem! Úgy értem… csináljunk mindent úgy, ahogyan szoktuk. Szóval – pirulok el –, az arcodra szoktam adni a csókot… vagy a szádra… – A számra – köszörüli meg Eric a torkát. Ez a szokott módja. – Helyes – bólintok. – Akkor… izé… – nyúlok a derekához természetesnek szánt mozdulattal. – Valahogy így? Szólj, ha máshogy szoktam csinálni… – Elég talán az egyik kéz – mondja Eric pillanatnyi gondolkodás után. – És ha lehetne kicsivel feljebb. – Helyes! – egyik kezemet felviszem a vállához, a másikat meg leejtem, mintha csak egy bálteremben készülődnék tánchoz. Aztán a tőlem telhető legjobb pózban felemelem az arcomat. Ericnek fura kis csomó van a nyelve hegyén, észlelem hirtelen. Jó… nem nézek oda. Koncentráljunk a csókra! Előrehajol, szája az enyémet súrolja, de… semmit sem érzek. Azt reméltem, első csókunk emlékek és érzetek özönét szabadítja fel, talán még Párizs és az esküvőnk képe is bevillan vagy akár az első szerelmes összebújásé… ám amikor Eric elhúzódik, tökéletesen, százszázalékosan üresnek érzem magam. Látom, hogy vár valamire, ezért sietve biztató mondatok után kutatok. – Csodás volt! Nagyon… Elhallgatok, mert egyetlen szó jut csak eszembe, mégpedig az, hogy „gyors”, ami azt hiszem, nem éppen a helyzethez illő. – Nem jut eszedbe semmi? – fürkészi Eric az arcomat. – Hát… nem – hebegem bocsánatkérően. – Ami persze nem jelenti azt, hogy nem volt igazán… mert hát az volt… úgy értem, egészen felizgultam! – buknak ki belőlem akaratlanul is a szavak. Ezt meg mi a csudának mondtam? Egy cseppet sem izgultam fel. – Tényleg? – derül fel Eric képe, és leteszi az aktatáskát. Jaj, nem! Nem, nem, nem! Neeem! Egyelőre képtelen lennék szeretkezni vele. Először is, nem ismerem, vagy csak alig. Másodszor, nem olvastam még el, mi történik a combok belső felének gyöngéd izgatása után. – Jaj, annyira azért nem! – javítom ki magam sietve. – Úgy értem, annyira igen, hogy megtudjam… rájöjjek… úgy értem, mi nyilván nagyszerűen… megértjük egymást… ümmm… az ágyban. Lexi. Hagyd abba, de rögtön! – Hát akkor – mosolygok a tőlem telhető legnagyobb derűvel. – Legyen jó napod! – Neked is. Eric gyöngéden megcirógatja az arcomat, azzal megfordul, és eltűnik. Hallom, amint az ajtó becsukódik mögötte, és egy székbe roskadok. Ez egy kicsit rázós volt. A kézikönyvért nyúlok, és sietve az E betűhöz lapozok. Szóról szóra be kell tanulnom az Előjátékra vonatkozókat. A Fellációról nem is szólva, jövök rá hirtelen. Meg a Gyakoriságról (a szeretkezéseké). Belekerül egy időbe, amíg flottul menni fog.

76 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Két órával és három csésze kávéval később becsukom a kézikönyvet, és hátradőlök a széken. A fejem majd szétreped a tömérdek új ismerettől. Az első szótól az utolsóig kiolvastam az útmutatót, és elmondhatom, hogy átlátom az összképet. Megtudtam például, hogy Eric és én gyakran töltjük a hétvégeket „kis luxushotelekben”. Azt is, hogy szívesen nézünk üzleti ismeretterjesztő műsorokat meg Az elnök embereit16 A Távol és közelről viszont eltér a véleményünk. Azt is megtudtam, hogy ez a film meleg cowboyokról szól. (Meleg cowboyok?) Azt is tudom már, hogy Eric meg én szeretjük a bordeaux-i borokat. Azonfelül büszkén állíthatom, hogy „ lelkes” és „koncentrált” vagyok, aki nem átallja minden idejét az „előtte álló feladatnak” szentelni. A hülyeséget nehezen bírom, utálom, ha az időmet vesztegetik, ugyanakkor élvezni tudom az élet „kifinomult” áldásait. Mindez új a számomra. Felkelek, és az ablakhoz megyek, s megpróbálom megemészteni mindazt, amit olvastam. Minél többet megtudok a huszonnyolc éves Lexiről, annál inkább érzem, mennyire különbözik tőlem. És nem csupán a külseje, hanem az egész lénye. Főnök. Bézs színű márkás cuccokat visel, meg La Perla alsóneműt. Ért a borokhoz, és tartózkodik a kenyértől. Felnőtt. Az bizony. A tükörbe pillantok, és huszonnyolc éves arcommal nézek farkasszemet. Hogy a fenében jutottam el magamtól… hozzá? Hirtelen késztetésre felállók, a hálóba indulok, majd átvágok a ruhák szobáján. Kell lennie valahol valami fogódzónak. Leülök tetszetős, minimalista öltözőasztalkám elé, és némán szemlélem. Úgy értem, kezdjük mindjárt ezzel! A régi, rózsaszínre festett öltözőasztalomon valóságos őskáosz uralkodott: valamennyi sálamat és nyakláncomat a tükör fölé kanyarintottam, a szekrénylapot pedig elborította a sminkes tégelyek sokasága. Itt azonban egy porszem sem látható. Ezüsttégelyek sorakoznak rendezetten. Egyetlen edénykében tartom egy szem fülbevalómat, mellette art deco kézitükör. Találomra kinyitok egy fiókot, ahol takarosan összehajtogatott sálakra találok, a tetejükben egy csillogó DVD-lemezzel, amelyen filctollal írva áll: Ambíció, 1. epizód. Értetlenül felveszem… aztán hirtelen leesik a tantusz, mit tartok a kezemben. Az a műsor ez, amiről Amy beszélt. Én vagyok a tévében! Istenem, muszáj megnéznem! Először is, mert égek a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, milyen voltam. Másodszor pedig azért, mert a kirakós játék további darabja. Ez az a valóságshow, ahol Eric először meglátott, és ez katapultált mai állásomba. A maga idejében valószínűleg sejtelmem sem volt, mennyire sorsfordító az életemben. A nappaliba sietek, ahol egy áttetsző panel mögött végül megtalálom a DVD-lejátszót, és a helyére csúsztatom a lemezt. A műsor címei rövidesen felvillannak a lakás falra szerelt képernyőin. Előrehajtom a lemezt, amíg meg nem jelenik az arcom, majd megnyomom a Lejátszani gombot. Arra számítok, hogy majd elsüllyedek szégyenemben, és előrelátóan a kanapé mögé húzódom. Pedig nem is festek olyan rosszul! A fogsoromat addigra rendbe hozattam – talán hidat is tetettem a számba, ki tudja –, noha 16

Tévéfilmsorozat.

77 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

az ajkam sokkal vékonyabbnak látszik, mint mostanság. (Kétség nem fér hozzá, hogy feltöltettem kollagénnel.) Gesztenyebarna színű hajamat hajszárítóval befésültem és lófarokba kötöttem. Fekete kosztümöt és akvamarin-kék inget viselek, s magam vagyok a tökéletes üzletasszony élő szobra. – Nem élhetek siker nélkül – jelentem ki a riporternek, akit nem mutat a kamera. – Muszáj megnyernem ezt a versenyt! Hú, de komolyan mondtam! Nem értem. Miért akartam hirtelen megnyerni egy valóságshow-t? – Jó reggelt, Lexi! – erre a hangra a legszívesebben kiugranak a bőrömből. Megnyomom a távirányítón az Állj gombot, s megfordulva egy ötvenes nővel találom szembe magam. Sötét haját, amelybe ősz csíkok vegyülnek, hátra kötve hordja. Virágos kezeslábast visel, kezében tisztítószerekkel teli műanyag vödör. Kezeslábasához I-podot csíptetett, s a fülhallgatóból operaária dallamai szivárognak elő. – Máris fent van? – szólal meg éles hangján. – Hogy érzi magát? Van mára egy kis javulás? A kiejtését nehéz behatárolni, nagyjából olasszal kevert cockneyként írható le. – Maga Gianna? – kérdem óvatosan. – Egek ura! – hányja magára a keresztet, és megcsókolja tulajdon ujjait. – Eric figyelmeztetett, hogy baj van a fejével, szegény kislányom. – Igazán jól vagyok – mondom sietve. – Mindössze arról van szó, hogy elvesztettem az emlékezetem egy részét. Ezért mindent újra kell tanulnom az életemről. – Nos, Gianna vagyok – üt a mellkasára. – Nagyszerű! Izé… köszönöm. Félreállok, ahogy elmegy mellettem, és egy tollseprővel tisztogatni kezdi a kávézóasztal üveg felületét, miközben az I-pod zenéjére dudorászik. – A tévéshow-ját nézi, ugye? – pillant hátam mögött az óriási képernyőre. – Á, igen. Izé… csak néztem. Csak hogy emlékeztessem magamat. Sietve kikapcsolom a DVD-t. Gianna időközben fényképkereteket vett kezelésbe. Sután tördelem a kezem. Hogyan állhatok itt, és nézhetem tétlenül, amint egy másik nő a házamat takarítja? Vajon felajánlhatnám-e a segítségemet? – Mit szeretne ma este vacsorára? – kérdi Gianna, s kezdi felverni a párnákat a szófán. Ó – mondom, rémülten felnézve. – Semmit! Igazán! Tudom persze, hogy Eric meg én gazdagok vagyunk. Mégsem főzethetem meg mással a vacsorámat! Ez így nem egészséges. – Semmit? – hápog Gianna. – Miért, étteremben esznek? – Nem! Csak arra gondoltam… talán ma este magam is főzhetnék. – Á, értem – mondja. – Hát, ahogy gondolja – ezzel összezárt ajakkal felveszi az egyik párnát és a korábbinál nagyobb hévvel kezdi püfölni. – Remélem, ízlett a tegnapi ragu – teszi hozzá, anélkül, hogy rám nézne. A francba, megbántottam!

78 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Vagy… izé… nos – a hangom reszelős lesz az idegességtől. – Valójában, ha jobban meggondolom… talán mégis összeüthetne valamit. De kérem, csak semmi felhajtás. Egy szendvics is megteszi. – Szendvics? – emeli fel a hangját hitetlenkedve. – Vacsorára, magának? – Lehet bármi, amit jónak lát! Amit szívesen megfőzne! Már ahogy kiejtem e szavakat, érzem, milyen ostobán hangzanak. Elhátrálok, felveszek egy ingatlanújságot, amely egy oldalasztalon hever, és kinyitom egy uszodatechnikáról szóló cikknél. Hogyan szokom én ezt meg valaha is? Az isten szerelmére, hogyan változhattam olyan valakivé, aki házvezetőnőt tart? Aj aj aj! A kanapénak annyi! – Gianna hangja hirtelen inkább olaszosabb lejtésűre vált a cockney helyett. Füléről letépi az I-podot, és iszonyodva mutat a felhasadt szövetre. – Nézze! Elszakadt! Tegnap reggel még semmi baja nem volt – néz rám védekezőn. – Én mondom magának. Jó állapotban hagytam, mindenféle szakadás és egyebek nélkül… Minden vérem a fejembe tódul. – Én voltam – hebegem. – Én csináltam. – Maga? – Véletlen volt – hebegem. – Nem volt szándékos. Eltörtem azt az üvegleopárdot, és… – zihál a lélegzetem. – Majd rendelek új kanapéhuzatot, ígérem, de kérem, ne mondja el Ericnek! Nem tudja még. – Nem tudja? – esik egyik ámulatból a másikba Gianna. – A szakadás fölé tettem a párnát – nyelek egyet. – Hogy elrejtse. Gianna néhány percig hitetlenkedve mered rám. Könyörögve függesztem rá a tekintetemet, még a lélegzetem is elakad közben. Ekkor Gianna szigorú arca ráncokba szalad, és nevetni kezd. Leteszi a párnát, amit a kezében tart, és megveregeti a karom. – Majd én összevarrom. Apró, parányi öltésekkel. Soha nem fogja megtudni. – Tényleg? – hatalmas kő gördül le a szívemről. Köszönöm neked, istenem! – Csodás volna. Nagyon hálás lennék érte. Gianna zavart homlokráncolással tanulmányoz, széles karját keresztbe fonja a mellkasán. – Biztos abban, hogy semmi más nem történt, amikor beverte a fejét? Mondjuk, személyiség átültetés? – Hogyhogy? – nevetek fel tétován. – Nem hinném… Megszólal az ajtócsengő. – Ó, megyek, és kinyitom. – A bejárati ajtóhoz sietek, és felveszem a kaputelefont. – Halló! – Itt az autószállító Gardineréknek – szól bele egy torokhang a kagylóba. Új kocsim az épület előtt parkol. A portás szerint ez az én magánterületem. Ezüst Mercedes… állapítom meg az autó orrán díszelgő embléma alapján. Ráadásul nyitott sportkocsi. Ezenfelül nem sokat tudnék róla mondani… azt leszámítva, hogy sejtéseim szerint egy vagyonba kerülhetett. – Itt… meg itt írja alá! – tart elém egy mappát az autószállító embere. – Rendben – körmölöm oda a nevem a kívánt helyekre.

79 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Itt vannak a kulcsai… a diszk az adóhatóságnak… az összes irat… Hát akkor sok szerencsét, kedves! A pasas kiveszi kezemből a tollat, és eltűnik a kapu mögött. Magamra maradok a kocsival, egy szekérderék papírossal meg egy csomó csillogó autókulccsal. Meglengetem a karikát az ujjaimon, és furcsa izgalom jár át. Soha nem rajongtam a kocsikért. De ilyen közel sem álltam egy csillogó-villogó, vadiúj Mercedeshez. Egy olyan vadonatúj Mercedeshez, ami csakis az enyém. Talán csak megnézem a belsejét. Ösztönösen a zárba teszem a kulcsot, és megnyomom a kicsiny gombot… aztán meghőkölök, ahogy az autó felpittyeg, és valamennyi lámpája kigyullad. Nos, szemlátomást nem először csinálom ezt. Kinyitom az ajtót, becsusszanok a vezetőülésre, és mélyeket lélegzem. Hú, ez ám az autó! Lúzer Dave tragacsa – egy Renault – a nyomába se jöhet. A belső teret betölti az új bőr mesés, részegítő illata. Az ülések szélesek és kényelmesek. A műszerfal csillogó, „madárszemes” fa furnér. Óvatosan a kormánykerékre helyezem a kezemet. Szemlátomást ismerős a fogás… mintha mást sem tettem volna egész életemben. A legszívesebben így maradnék mindörökre. Így ülök ott néhány pillanatig, s nézem, hogyan emelkednek és süllyednek a bejárat kapui, valahányszor kihajt egy-egy BMW. A helyzet az… hogy tudok vezetni. Valamikor a jogsit is megszerezhettem, még ha nem is emlékszem, hogyan és mikor. Ez pedig olyan menő kocsi. Szégyen lenne, ha nem járnék vele egyet. Mintegy kísérletképpen a kormánykerék melletti nyílásba lököm a kulcsot… és lám, bele is illik! Előrefordítom, ahogyan másoktól láttam, mire a motor tiltakozásképpen felberreg. A francba! Mit művelek én itten? Óvatosan tovább forgatom előre, ezúttal azonban elmarad a berregés, ellenben több fény is kigyullad a műszerfalon. És most hogyan tovább? Reménykedve nézegetem a gombokat… de semmi nem jut az eszembe. Az igazat megvallva sejtelmem sincs, hogyan kell működtetni ezt a járgányt. Nem emlékszem, hogy valaha is autót vezettem volna. Pedig mégis… csináltam én ilyet. Olyan ez, mint magas sarkú cipőben járni, valahol el van raktározva az agysejtjeimben. Valójában arra van szükségem, hogy a testem átvegye az irányítást. Ha elfoglalom magam, akkor talán gépiesen elkezdek vezetni. Mindkét kezemmel erősen megmarkolom a kormányt. Lássuk csak! Gondoljunk másra! Lalalala! Ne gondolj a vezetéssel! Hagyd, hogy a tested azt tegye, ami kézenfekvően adódik a számára. Talán énekelnem kellene, ez korábban is bevált. – „Remény és dicsőség földje – kezdem fahangon –, a szabadok anyja…”17 Istenem, ez a dög elindult. Kezem és lábam összerendezetlen dolgozni kezd. Nem merek rájuk nézni, nem merem nyugtázni, mit művelnek. Mindössze annyit tudok, hogy bekapcsoltam a motort, lenyomtam az egyik pedált, a gép nagyban berreg, és… igen! Javában dolgozik! 17

Angol hazafias dal.

80 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Hallom a motor követelőző rázkódását, mintha maga is indulni óhajtana. Oké, csak nyugi! Mély lélegzetet veszek… legbelül azonban már beijedtem kicsit. Egy Mercedes műszerfala előtt ülök, futtatom a motort, és még csak azt sem tudom, hogy idéztem elő mindezt. Jól van. Szedd össze magad, Lexi! Kézifék. Tudom, mi az. És a sebváltó. Óvatosan kiengedem mindkettőt… mire az autó megindul előre. Sietve a pedálra taposok, hogy megállítsam, mire a kocsi fülsértő csikordulással nagyot zökken. A francba! Ez nem hangzott jól. Leveszem lábam a pedálról… az autó most megint előre araszol. Nem vagyok biztos abban, hogy ezt akarom. Iparkodom megőrizni a lélekjelenlétemet, és keményen ismét a fékbe taposok. Ezúttal azonban a kocsi nemhogy megállna, hanem fékezhetetlenül halad előre. Újra a pedálra taposok, erre a masina úgy beindul, mint egy versenyautó. – A fenébe! – mondom, mert már összevissza beszélek ijedtemben. –Jó, csak… álljunk le! Maradj nyugton! Visszafelé forgatom a kormányt, mindhiába. Nem tudom, hogyan lehet irányítani ezt a behemót állatot. Lassan célba veszünk egy drágának látszó sportkocsit, amely velünk szemben parkol, és én nem tudok leállni. Kétségbeesésemben megint mindkét lábammal a pedálra taposok, mire a motor felvisít. – Állj le! – kiáltom újra. Hirtelen fekete hajú, farmeres fickóra leszek figyelmes, aki épp most jön át a kapun. Meglátja, amint a sportkocsi felé közeledem, és az egész arca megvonaglik. – Álljon le! – üvölti, bár a hangját letompítja az ablaküveg. – Nem tudok megállni! – kiáltom vissza kétségbeesetten. – Kormányozzon! Mutatja, hogyan forgassam a kormánykereket. A kormánykerék. Hát persze. Mekkora állat vagyok! Jobbra rántom, úgy, hogy majdnem kiszakad a karom, mire az autó elkanyarodik az eredeti irányból. Csakhogy most egyenesen egy téglafal felé tartok. – A féket! – fut mellettem az ürge. – A féket, Lexi! – De én nem… – Az isten szerelmére, a féket! A kézifék, jut eszembe hirtelen. Gyorsan! Mindkét kezemmel hátrarántom, mire a kocsi nagyot zöttyenve megáll. A motor továbbra is berreg, de legalább álló helyzetbe kerültünk. Legalább nem mentem neki semminek. Nehezen, zihálva szedem a levegőt, s két kezem továbbra is a kéziféket markolja. Életemben nem vezetek többé! Ígérem! Minden szentekre! – Jól van? – az ürge az ablaknál áll. Néhány pillanat múltán sikerül egyik kezemet lefejtenem a kézifékről. Találomra nyomogatom a műszerfal gombjait, mígnem leeresztem az ablakot. – Mi történt? – Én… pánikba estem. Sajnos nem tudok autót vezetni. Azt hittem, emlékszem, hogyan kell, de erőt vett rajtam a félelem… – hirtelen érzem, hogy minden előjel nélkül egy könnycsepp gördül végig az orcámon. – Ne

81 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

haragudjon! – nyelek egy nagyot. – Kicsit ki vagyok akadva. Tudja, amnéziám volt… Felnézve látom, hogy az ürge úgy mered rám, mintha idegen nyelvet beszélnék. Feltűnő jelenség, veszem most észre. Magas pofacsontok, sötétszürke szempár, elöl összeérő ívelt szemöldök meg sötétbarna, borzas haj. Egyszínű szürke pólót vett fel a farmerhez. Valamivel idősebbnek látszik nálam, talán a harmincas évei elején járhat. Egyúttal teljesen ki van borulva. Ami, gondolom, nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy a nyomorult lejön a parkolóba, miközben a saját dolgán jár az esze, és mit lát, egy csajt, amint épp összetörni készül a kocsiját, mondván, hogy amnéziás. Talán nem is hisz nekem, jut eszembe hirtelen. Talán azt hiszi, hogy beittam, a többi meg csak kifogás. – Néhány napja autóbalesetet szenvedtem – magyarázkodom sietve. – Isten bizony! A fejem is bevertem, nézze csak? –mutatok arcomon a még látható vágásokra. – Tudok a balesetéről – mondja végül az ürge. A hangja végtelenül jellegzetes, száraz és valahogyan szenvedélyes. Mintha minden egyes kiejtett szó a szívügye volna. – Hallottam róla. – Várjon csak egy percet! – csettintek a nyelvemmel, mert hirtelen leesik a tantusz. – Maga a nevemen szólított. Ismerjük mi egymást? A pasas arca megrándul. Látom, hogy úgy fürkész a tekintetével, mintha nem hinne nekem; mintha valamit keresne, amit nem talál. – Eszerint nem emlékszik rám? – mondja végül. – Ümm, nem – mondom bocsánatkérő vállvonogatással. – Elnézést, hogy ilyen tapintatlan vagyok, de senkire nem emlékszem, akivel az elmúlt három évben találkoztam. A barátaimra… még a férjemre sem. Teljesen idegen volt a számomra! A tulajdon férjem! El tudja ezt hinni? Rámosolygok, de az ürge nem mosolyog vissza, sem az együttérzéséről nem biztosít. Valójában egészen ideges leszek az arckifejezésétől. – Leparkoljam a kocsiját? – szakít félbe nyersen. – Ó, igen, kérem – ijedten pillantok a bal kezemre, amely továbbra is a kéziféket markolássza. – Elengedhetem ezt? Nem indul neki megint a kocsi? Apró mosoly villan fel a pasas arcán. – Nem, nem indul el. Nyugodtan elengedheti. Óvatosan lefejtem kezem a kormányról, amely gyakorlatilag ráragadt, s most remeg a megerőltetéstől. – Nagyon szépen köszönöm! – mondom, és kikászálódom a kocsiból. – Ez a vadonatúj kocsim. Ha ezt is összetörtem volna, el nem tudom gondolni, mi… – hőkölök meg a gondolattól. – A férjemtől kaptam a régi helyett. Ismeri? Eric Gardiner. – Igen – feleli kis szünet után. – Ismerem. Beszáll a kocsiba, becsukja az ajtaját, és int, hogy álljak félre az útból. A következő pillanatban szakértően hátratolatja a kocsit a helyére. – Köszönöm – hálálkodom hevesen, amikor kiszáll. – Igazán hálás vagyok. Várom, hogy a fickó azt mondja: „semmi baj”, „bármikor máskor is”, de szemlátomást elmerül gondolataiban.

82 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– És mit mondanak az amnéziáról? – kérdi, majd hirtelen felnéz. – Mindörökre elvesztette az emlékezetét? – Nem, bármikor visszatérhet – magyarázom. – Az is lehet azonban, hogy nem. Eric igazán nagyon segítőkész, mindenre megtanít a házasságunkról meg minden. Nála tökéletesebb férjet nem lehetne találni! – ismét rámosolygok a fickóra, hogy felderítsem. – És… hogy jön be maga a képbe? A fekete hajú pasas makacsul hallgat. Zsebre vágta a kezét, és az eget kémleli. Tényleg nem tudom, mi lehet a gondja. Végül ismét rám néz, és alaposan végigmér, az arca csupa ránc az erőfeszítéstől, mintha fájdalmai lennének. Talán vannak is. Talán a feje fáj vagy mi. – Most mennem kell – morogja. – Á, igen. Nos, még egyszer nagyon köszönöm – udvariaskodom. – És örvendtem a szerencsének. Úgy értem, tudom, találkoztunk már, de… tudja, hogyan értem! – kinyújtom a kezem, hogy kezet rázzak vele… ő azonban úgy néz rá, mintha az egésznek számára semmi értelme nem volna. – Viszlát, Lexi! – mondja, és sarkon fordul. – Viszlát – szólok utána, aztán nem folytatom. Micsoda fura egy fickó! Még a nevét se mondta meg.

83 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Kilenc Fi a világ egyik legegyenesebb embere. Hatéves korunk óta vagyunk barátok, amikor újoncként bekerültem az iskolába. Már akkor egy fejjel magasabb volt nálam, fekete haját csomóba fogta, a hangja zengő volt és magabiztos. A műanyag ugrókötelem egy lyukas garast se ér, hallottam tőle, majd a hibák harsány felsorolása következett. Aztán amikor már majdnem sírva fakadtam, felajánlotta a magáét, hogy azzal játsszam. Ez ő. Felborzolja az idegeket a szókimondásával, és ezt nagyon jól tudja. Ha többet mond a kelleténél, szemét forgatja, és a szája elé kapja a kezét. Ám e külső érdesség melegszívű, kedves embert takar. Tárgyalásokon is kitűnően megállja a helyét. Ahol mások kertelnek, ő azonnal a lényegre tér. Nála nincs kecmec. Ő javasolta annak idején, hogy a Deller Szőnyeghez folyamodjam állásért. Már két éve dolgozott ott, amikor a Frenshawst, azt a céget, amelynek korábban az alkalmazottja voltam, átvették a spanyolok, és jó néhányunk munka nélkül maradt. Mivel a Dellernél épp üresedés volt a Padlóosztályon, Fi azt tanácsolta, hozzam el az önéletrajzomat Gavinnek, a főnöknek… ennyi volt. Máris enyém lett az állás. A munka még közelebb hozott minket. Együtt ebédelünk, hétvégén moziba járunk, s miközben Gavin „csapat-lecseszéseit” tartja – így hívja –, SMS-eket küldözhetünk egymásnak. Carolynnal és Debsszel is jól megvagyok, mégis Fi az, akit elsőnek felhívok a híreimmel, rá gondolok, mikor valami fura történik velem. Ezért sem értem, miért nem válaszol. Több SMS-t is küldtem neki, amióta kijöttem a kórházból, emellett két üzenetet hagytam a rögzítőjén. Több vicces e-mailt kapott tőlem, meg egy lapot, amelyen megköszöntem a virágot. De semmi. Talán csak elfoglalt, mondogatom magamnak. Esetleg bentlakásos továbbképzésre küldték vagy megfázott… millió oka lehet a hallgatásának. Akárhogy is, ma bemegyek a munkahelyemre, és találkozunk. Ahogyan mindenki mással is. Megnézem magam öltözőszobám óriási tükrében. A 2004-es Lexi a Nexttől való fekete nadrágban jár munkába, amelyhez a New Looktól való leértékelt ing dukál meg kopott sarkú strapacipő. Hát ez most másként van. Ropogó fehér ing van rajtam, drága kettős Prada kézelőgombokkal. Fekete kosztümöm szűk szoknyája derékra szabott. Lábszáramon a Charnos fényes selyemharisnyája csillog. Lábamon tűsarkú lakkcipő. Beszárított hajamat a védjegyemül szolgáló fonott kontyba tekertem. Úgy festek, mint egy gyermekkönyv illusztrációja a Főnökasszonyról. Eric lép a szobába, én pedig megpördülök a sarkam körül. – Hogy nézek ki? – Nagyszerűen! – bólint, de nem mutat meglepetést. Gondolom, teljesen rendjén valónak tartja ezt a fajta öltözéket. Nekem bizony puccos cicoma. – Mindent hozol? Azt hiszem!

84 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Felveszem a táskámat, egy fekete Bottega Veneta retikült, amelyet a szekrényben találtam. Tegnap megpróbáltam kifaggatni Ericet Firól, de azt se nagyon tudta, kicsoda, dacára annak, hogy ő a legrégibb barátnőm, és az esküvőnkre is meghívtuk. Az egyetlen barátnő, akiről a jelek szerint tud, az Rosalie, de csak azért, mert Clive felesége. Jó, mit lehet tenni. Ma találkozom Fijal, és majd kimagyarázkodunk. Gondolom, ebédidőben valamennyien elmegyünk inni egyet, és a régi időkre emlékezünk. – Erről ne feledkezz el! – nyit ki egy szekrényt Eric a sarokban. Sima fekete aktatáskát vesz elő, és odaadja. – Akkor kaptad tőlem, amikor összeházasodtunk. – Hú, de gyönyörű! A borjúbőr, amiből készült, a pillangó szárnyánál is finomabb, s az elején diszkrét dombornyomással a nevem kezdőbetűi – L. G. – olvashatók. – Tudom, hogy a lánynevedet használod a munkában, mégis szerettem volna, ha valami belőlem is elkísér naponta a hivatalba – mondja Eric. Milyen romantikus! Tökéletes férj! – Mennem kell. A kocsi öt perc múlva itt lesz, hogy felvegyen. Érezd jól magad! Megcsókol, és már ott sincs. Amint meghallom, hogy becsukódott a bejárati ajtó, felveszem az aktatáskát. Megforgatom, és azon gondolkozom, mit is tegyek bele. Soha nem volt aktatáskám, mindent a retikülömbe szoktam begyömöszölni. Végül kiveszek belőle egy csomag papír zsebkendőt meg néhány szem mentacukrot. Melléjük teszek még egy tollat. Úgy érzem magam, mint aki az első napra készülődik az iskolában. Miközben egy selyemzsebbe süllyesztem a tollat, ujjaim beleütköznek valami vékonyba. Kártyának vélem, és kihúzom. Nem az, hanem régi fénykép rólam, Firól, Debsről és Carolynról. Abból az időből, amikor még nem csináltattam meg a hajam. A fogam is a régi lófog. Egy bárban ülünk, csillogó topokban, pirosló orcával, fejünkön ünneplő zászlócskákkal. Fi a nyakam köré fonja a karját, én a fogam közé vettem egy koktélesernyőt, és valamennyien kirobbanóan jókedvűek vagyunk. Akaratlanul is elvigyorodom erre a látványra. Jól emlékszem erre az estére. Debs épp akkor dobta ki szörnyű bankár fiúját, Mitchellt, mi pedig így vigasztaltuk. Nagyjából félidőben Mitchell felhívta Debset a mobilján, de Carolyn szólt bele, aki eljátszotta, hogy 1000 fontos orosz call-girl, aki azt hiszi, lefoglalták aznap estére. Carolyn haladó oroszra járt a suliban, ezért meggyőzően alakította a szerepét. Mitchell bekapta a horgot, bármit is állított később. Valamennyien a kihangosítón hallgattuk a párbeszédet, és azt hittem, majd meghalok a nevetéstől. Mosolyogva csúsztatom vissza a fényképet a zsebbe, és bekattintom az aktatáskát. Felveszem, és megnézem magam a tükörben. A Főnökasszony munkába megy. – Szia – mondom a tükörképemnek üzleties hangnemben. –Szia, Lexi Smart, a Padlóosztály vezetője. Ihaj, csuhaj! Én vagyok a főnök! Hanem, istenkém, nem érzem magam annak. Talán visszarázódom a kerékvágásba, ha a helyszínen leszek.

85 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

A Deller Szőnyegre mindenki a 80-as évek tévéhirdetéseiből emlékszik. Az elsőn egy nőci hevert kék mintás szőnyegen egy boltban, mondva, olyan puha és fényűző, hogy haladéktalanul szeretkeznie kell rajta az unalmas eladófiúval. Egy másik hirdetésben férjhez is ment hozzá, és az esküvői szőnyeg virágmintás Deller-áru volt. Aztán ikreik születtek, akik nem tudtak elaludni, csak miután kék és rózsaszínű Deller-szőnyeget kaptak a gyerekszobájukba. Giccses reklámok voltak, meg kell hagyni, mindamellett nevet szereztek a Deller termékeknek a hazai piacon. Részben ez is a baj oka. A cég néhány éve megpróbált nevet változtatni, így lett belőle Deller. Új logó és szlogen került mellé, meg minden, ami kell. De mintha mi sem történt volna. Ha azt mondod, a Delieméi dolgozol, az emberek a homlokukat ráncolják, és visszakérdeznek: „A Deller Szőnyegnél?” A helyzet azért is mulatságos, mert napjainkban a szőnyeg csupán egy töredékét teszi ki a Deller termékpalettájának. Nagyjából tíz éve a gyártási osztály megtervezett egy szőnyegtisztítót, amelyet postai úton lehetett megrendelni, és amely hihetetlenül kelendő lett. A legkülönfélébb tisztítószerek és kütyük követték, s mára a postai rendelés külön üzletággá nőtte ki magát a cégen belül. Szegény öreg szőnyegek háttérbe szorultak. Az is a baj velük, manapság senki nem szőnyeget akar, hanem parkettát vagy laminált padlót. Árulunk is ilyet, csakhogy senki nem veszi észre, mert azt hiszik, továbbra is Deller Szőnyeg a nevünk. Ördögi kör ez, ami mindig visszavisz a kiindulópontra. Tudom, manapság a szőnyeg nem divat, a mintás fajta még kevésbé. Titokban mégis imádom. Kivált a 70-es évek retróit. Van egy régi mintakönyv az íróasztalomon, amelybe mindig belelapozok, mikor hosszú, unalmas telefonbeszélgetéseket folytatok. Egyszer pedig egész dobozra való régi mintára bukkantam a raktárban. Senkinek nem kellett, így visszavittem az irodába, és kitűztem a falra az íróasztalom fölé. Már úgy értem, a régi íróasztalom fölé. Gondolom, most másik mellett ülök. Ahogy az ismerős épület felé igyekszem a Victoria Palace Roadon, ideges remegést érzek a gyomromban. Olyan, mint mindig: magas, halványszürke tömb, gránitoszlopokkal a bejáratnál. Belököm a recepció üvegajtaját… és megdermedek meglepetésemben. Az előcsarnok megváltozott. Igazán menő! Arrébb tették a pultot, és a régi fal helyén most üvegrekeszek sorakoznak… a padló pedig fémhatású kék PVC. Úgy látszik, új termékcsaládot dobtak piacra. – Lexi! – egy kövérkés nő igyekszik felém rózsaszínű blúzban és elvékonyodó szárú fekete nadrágban. Melír-csíkok vannak a hajában, a rúzsa karmazsinvörös, és körömcipő van rajta. A neve… pedig ismerem… ő a személyzeti osztályvezetője… – Dana – mondom ki a nevet megkönnyebbülten. – Szia. – Lexi! – nyújtja üdvözlésre a kezét. – Üdvözöllek a fedélzeten! Szegénykém! Valamennyien annyira izgultunk érted… – Kösz, már jól vagyok, sokkal jobban. Megyek utána a csillogó vinilpadlón. Kapok tőle egy beléptető igazolványt, és átküzdöm magam a biztonsági bejáraton. Ez is mind új. Régebben nem állták az utunkat korlátok, csak egy Reg nevű őr vigyázott a rendre.

86 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Helyes. Nos, erre… – terel tovább Dana. – Gondoltam, elcsevegünk kicsit az irodámban, beugrunk a költségvetési értekezletre, aztán bizonyára látni kívánod az osztályodat! – Nagyszerű, kitűnő ötlet! Az osztályom. Korábban mindössze egy íróasztalt és egy fűzőgépet mondhattam magaménak. Felmegyünk a lifttel a másodikra, és Dana bekormányoz az irodájába. – Foglalj helyet! – kihúz egy plüss széket, és az asztala mellé telepszik. – Szóval, nyíltan beszélnünk kell a te… állapotodról – tapintatosan halkabbra fogja a hangját, mintha valamiféle takargatni való kórban szenvednék. – Amnéziás vagy. – Így igaz. Ettől eltekintve azonban egészen jól vagyok. – Helyes! – valamit körmöl az írómappájába. – És ez az amnézia átmeneti vagy végleges? – Nos… az orvosok szerint bármikor visszatérhetnek az emlékeim. – Csodálatos! – derül fel az arca. – Tudod, a mi szemszögünkből nyilván az lenne a legjobb, ha huszonegyedikéig minden az eszedbe jutna. Akkor tartjuk ugyanis az eladási értekezletet – teszi hozzá, és várakozó tekintettel néz rám. – Rendben – mondom kis hallgatás után. – Megteszem, ami tőlem telik. – Ennél többet nem is várunk tőled! – kacag fel, és hátralöki a székét. – Most pedig menjünk, és köszönjünk be Simonhoz meg a többiekhez. Ugye, emlékszel Simon Johnsonra, az ügyvezető igazgatóra? – Természetesen! Hogyne emlékeznék az egész cég főnökére? Még a karácsonyi ünnepi beszédére is emlékszem. Bejött hozzánk, sorra kérdezte a nevünket, miközben Gavin, az osztályvezetőnk úgy járt a nyomában, mint egy kiskutya. Most pedig vele lesz megbeszélésem! Iparkodom úrrá lenni az idegességemen, mialatt követem Danát a folyosón. Megint liftbe szállunk, és felmegyünk a nyolcadik emeletre. Dana fürgén a tanácsteremhez vezet, kopogtat a nehéz ajtón, majd kinyitja. – Elnézést a zavarásért! Csak Lexi ugrott be egy látogatás erejéig. – Lexi! A mi szupersztárunk! – áll fel az asztalfő mellől Simon Johnson. Magas, széles vállú fickó, a megjelenése egy volt katonatiszté, barna haja ritkul. Odajön hozzám, megfogja a kezem, mintha régi barátok volnánk, és arcon csókol. – Hogy érzed magad, drágám? – Izé… köszönöm jól! – igyekszem megőrizni a hidegvéremet. – Már sokkal jobban. Körbenézek a teremben, ahol csupa öltönyös góré gyűlt össze. Byron – az én egykori közvetlen felettesem – a konferencia-asztal túlsó végén ül. Sápadt, hórihorgas, fekete hajú fickó, egyik szokott retró mintás nyakkendőjével. Kényszeredetten rám mosolyog, amit viszonzok, megkönnyebbülve, hogy valakit legalább ismerek itten. – Megértjük, hogy alaposan beverted a fejedet – mondja Simon a maga mézédes, tanáros hangján. – Hát igen.

87 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nos, munkára! – kiáltja tettetett sietséggel. – Byron kitűnően helyettesít – mutat rá. – De bármennyire is megbízol benne, hogy őrködik az osztályod költségvetése felett… – Nem is tudom – vonom fel a szemöldököm. – Aggódnom kellene? Elismerő nevetés csendül fel az asztal körül, és Byron gyilkos pillantásokat lövell felém. – Becsület szavamra, csak tréfáltam. – Komolyabbra fogva a szót, Lexi, beszélnem kell veled a… legutóbbi vitáinkról – biccent felém Simon Johnson jelentőségteljesen. – Ha végleg visszajössz, majd összeülünk egy ebéd erejéig. – Hogyne, persze – veszem át a bizalmaskodó hangnemet, bár fogalmam sincs, hogy miről beszél. – Simon – lép előre Dana diszkréten. – Az orvosok nem tudják, Lexi amnéziája maradandó-e vagy ideiglenes. Ezért lehet, hogy gondjai lesznek az emlékezetével… – Ami ebben a foglalkozásban lehet, hogy előnyére válik – veti közbe egy kopaszodó ürge szemben, és újabb kuncogás fut végig a termen. – Lexi, tökéletesen megbízom benned – jelenti ki Simon Johnson határozottan, s ezzel egy vörös hajú fickóhoz fordul, aki a közelében ül. – Daniel, ti ketten még ugye, nem találkoztatok? Daniel az új pénzügyi tanácsadónk. Daniel, bizonyára láttad a tévében Lexit. – Igen, hogyne! – látom, hogy a pasas felismer, ahogy kezet rázunk. – Akkor maga az a csodagyerek, akiről annyit beszélnek. Csodagyerek? – Izé… nem hinném – mondom tétován, mire újabb nevetés a válasz. – Csak ne szerénykedj! – mosolyog rám melegen Simon, majd Danielhez fordul. – Ennek a fiatal hölgynek a pályája üstökösként ívelt fel a cégen belül. Így lett helyettes eladási igazgatóból tizennyolc hónap leforgása alatt osztályvezető. Mint már neki is többedszer mondtam, kockázatos volt rábízni ezt az állást, de egy pillanatig sem bántam meg. Született vezető, csupa lendület. Mindene a munkája, és izgalmas stratégiai látomásai vannak a jövőre vonatkozóan… azaz cégünk roppant tehetséges tagjáról van szó. Ahogy befejezi, Simon rám ragyogtatja a tekintetét. A kopaszodó fickó meg néhány másik követi a példáját. Alig térek magamhoz a megdöbbenéstől. Az arcom bíborvörös, a térdem rogyadozik. Soha, senki nem beszélt még rólam így. Soha életemben! – Hát… köszönöm a bizalmat! – hebegem végül. – Lexi – mutat Simon egy üres székre. – Idecsábíthatunk az értekezletre? – Izé… – pillantok Danára segélykérően. – Ma még nem marad sokáig – szól közbe ő. – Most épp a Padlóosztály felé igyekszünk. – Na igen, persze – bólint Simon Johnson. – Nos, nagy dobást hagysz ki. Ki nem imádja a költségvetési értekezleteket? – szalad ráncba mosolygósan a szeme. – Hát nem érted? – mindez azért van, hogy ellógjam az értekezletet! – mutatok a kötés maradékára a fejemen, aminek újabb viharos kacagás a jutalma. – Akkor a mielőbbi viszontlátásra, Lexi. – Vigyázz magadra!

88 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Miközben Dana és én elhagyjuk a tanácstermet, szédülök az örömtől. Alig hiszem el, hogy ez történt velem. Simon Johnson-nal évődtem. Csodagyerek vagyok, aki stratégiai látomásokat melenget a jövőre nézve! Remélem, leírtam őket valahová. – Szóval, emlékszel, hol van a Padlóosztály? – kérdi Dana, ahogy lefelé megyünk a lifttel. – Tudom, mindenki alig várja, hogy viszontlásson. – Én is! – jelentem ki növekvő önbizalommal. A liftből kilépve Dana mobilja felzümmög. – Jaj, drágám! – pillant rám. – Fel kell vennem ezt a hívást. Csak ugorj be az irodádba, majd utánad megyek. – Hogyne! – indulok el a folyosón. Olyan, mint mindig, ugyanazzal a barna szőnyeggel és tűzvédelmi feliratokkal meg művirágokkal. A Padlóosztály balra található. Jobbra Gavin irodája nyílik. Úgy értem, az én irodám. A saját, tulajdon irodám. Egy pillanatig megállok az ajtó előtt, s összeszedem magam, mielőtt belépnék. Alig hiszem el, hogy ez az én irodám és az én állásom. Ugyan már! Nincs mitől félnem! Alkalmas vagyok erre a munkára, Simon Johnson is megmondta. Ahogy az ajtókilincsért nyúlok, látom, amint egy húsz év körüli csaj pattan elő a központi teremből, s kezét menten a szája elé kapja, amint meglát. – Á! – kiáltja. – Lexi! Hát visszajöttél! – Igen – kémlelem bizonytalanul. – Bocsáss meg, de volt ez a balesetem, és kiesett az emlékezetem… – Na igen – mondja. Idegesnek látszik. – Clare vagyok, az asszisztensed. Nem ismersz meg? – Á, szia! Örülök, hogy látlak! Eszerint itt az irodám? – intek fejemmel Gavin ajtaja felé. – Igen. Hozhatok kávét? – Igen, kérek szépen! Nagyszerű lenne – iparkodom elrejteni az örömöm. Van tehát egy asszisztensem, aki kávét hoz nekem. Igazán megcsináltam a szerencsémet. Belépek az irodába, és hagyom, hogy az ajtó elégedett csattanással becsukódjon mögöttem. Ejha! Elfelejtettem, milyen nagy ez a helyiség. Terebélyes íróasztal áll benne, meg növény és kanapé… szóval, minden, ami kell. Aktatáskámat az asztalra helyezem, és az ablakhoz lépek. Még kilátásom is van! Na jó, egy másik magas épületre… de mégis. Az enyém! Én vagyok a főnök! Akaratlanul is felnevetek örömömben, aztán megpördülök, és a kanapéra vetem magam. Fel-le ugrálok rajta… de azonnal abbahagyom, amikor kopogtatnak az ajtón. A francba! Ha valaki most besétálna, és meglátna így… Lélekszakadva visszasietek az íróasztalhoz, találomra felveszek egy papírlapot, és üzleties homlokráncolással böngészni kezdem. – Szabad! – Lexi! – Dana siet be. – Otthon érzed magad? Clare mondta, még csak fel sem ismerted! Ez azért rázós lesz, nemde? Nem is gondoltam bele jobban… – a fejét rázza, és a homloka ráncba szalad. – Eszerint semmire nem emlékszel?

89 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Hát… nem – vallom be. – De biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb mindez újra visszatér. – Reméljük, hogy igazad lesz! – Dana továbbra is ijedt képpel méreget. – Most pedig menjünk le az osztályra, hogy újra megismerkedj mindenkivel… Ahogy nekiindulunk, látom, hogy Fi lép ki a közös irodából. Rövid fekete szoknyát visel csizmával és zöld, ujjatlan felsőt. Más, mint amilyennek az emlékeimben láttam. A hajában új vörös csík, és az arca is soványabb valahogyan. Mégis ő az. Ugyanaz a teknőchéj karkötő van rajta, mint mindig. – Fi! – kiáltom el magam, s izgalmamban a táskámat is kis híján elejtem. – Nagy ég! Én vagyok az, Lexi! Szia! Visszajöttem! Fi láthatóan megrezzen. Felém fordul, és néhány másodpercig tátott szájjal mered rám, mintha holdkóros lennék. Gondolom, kissé lelkesebb vagyok a kelleténél. De hát úgy örülök, hogy látom. – Szia, Lexi! – mondj a végül, és az arcomat fürkészi. – Hogy vagy? – Kitűnően! És te? Istenien nézel ki! Tetszik az új frizurád? –szakad ki belőlem egy szuszra. Mostanra mindenki engem bámul. – Amúgy később érdemben folytathatjuk. Mondjuk, a többiekkel. Jó? – Na igen – mondja Fi, és kerüli a tekintetemet. Miért ilyen tüskés? Mi a hézag? Jeges kéz kúszik fel a bensőmben. Akkor ezért nem felelt egyetlen üzenetemre sem. Alaposan összeveszhettünk, és a többiek az ő oldalára álltak. Csak hát sajna, erre sem emlékszem… – Csak utánad, Lexi! – terel be Dana a központi, nyitott terembe. Tizenöt arc fordul felém, én pedig igyekszem nem kapkodva szedni a levegőt. Olyan fura ez az egész. Észreveszem Carolynt, Debset, Melanie-t meg néhány másik csajt. Egytől egyig ismerős… csakhogy három év múltán. A frizurájuk, a sminkjük és a ruhájuk mind más. Debs karja csuda feszes és barna, mintha most jött volna vissza valami egzotikus vakációról; Carolyn új, keret nélküli szemüveget visel, s a haját is rövidebbre nyíratta, mint régen. És ez az íróasztalom. Egy szőkített hajfonatos csaj ül mellette, s szemlátomást tökéletesen otthon érzi magát. – Mindannyian tudjátok, hogy Lexi nincs jól a balesete miatt – jelenti be Dana a teremnek. – Mindamellett örülünk, hogy ma ellátogatott hozzánk. Néhány mellékhatástól szenved, kivált az amnéziától. De biztos vagyok benne, hogy valamennyien a segítségére lesztek, hogy visszatérjenek az emlékei, és szeretettel fogadjátok. Lexi – fordul most hozzám, és odasúgja: – Kívánsz néhány lelkesítő szót szólni az osztályhoz? – Lelkesítő szót? – mondom utána bizonytalanul. – Csak valami örömtelit – sugárzik rám Dana. – Hogy egybetereld a csapatot! – Ismét megszólal a telefonja. – Bocs, ne haragudj! Ezzel kisiet a folyosóra, én pedig egyedül maradok az osztállyal szemközt. Gyerünk! Simon Johson azt mondja, született vezető vagyok. Meg tudom csinálni.

90 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Ümm… mindenkit szeretettel köszöntök! – mutatok körbe a teremben, de senki nem viszonozza a köszöntésem. – Mindössze annyit szeretnék mondani, hogy hamarosan visszatérek, addig is… ümm… dolgozzatok szorgalmasan – valami lelkesítő után kutatok az emlékezetemben. – Elvégre is kié a legjobb osztály a cégnél? A miénk! Ki szárnyal az egekbe! A Padlóosztály? –a levegőbe öklözöm, akár egy mazsorett. – A Pad-ló-sz-tály! – Egy o hiányzik – szakít félbe egy csaj, akit nem ismerek. Karba tett kézzel áll velem szemben, és a legcsekélyebb lelkesedést sem mutatja. – Hogyan mondtad? – akad el a lélegzetem. – A padlóosztályban két o-hang van – forgatja szemét a csaj. Két társa kuncogni kezd mellette, majd kezükkel takarják el a szájukat. Carolyn és Debs némán, ámuldozva mered rám. – Jó – mondom idegesen. – Különben pedig… valamennyien szép munkát végeztek… – Eszerint visszajössz, Lexi? – szegezi nekem a kérdést a vörös hajú. – Még nem egészen… – Csak azért, mert sürgősen alá kell íratnom a kiadásaimat. – Nekem is! – kiáltja egyszerre hat ember. – Beszéltél már Simonnal a célkitűzéseinkről? – lép elő homlokát ráncolva Melanie. – Az csak a baj velük, hogy teljesen használhatatlanok, mivelhogy… – És mi a helyzet az új számítógépekkel? – Elolvastad az e-mailemet? – Elrendezted a Thorne-csoport rendelését? Hirtelen mindenki körém sereglik a jelenlévők közül, és kérdésekkel bombáznak. Alig veszem ki a hangzavarból, kinek mi a kívánsága, nemhogy értsem is. – Nem tudom! – mondom kétségbeesetten. – Sajnálom, de nem emlékszem… Később találkozunk! Zihálva hátrálok ki a teremből, majd a folyosón át a saját irodámba, és magamra vágom az ajtót. A francba! Mi volt ez az egész? Kopogtatnak. – Szabad! – szólok ki elhalóan. – Szia! – Clare jön be egy nyaláb levéllel és okirattal. – Ne haragudj, hogy zavarlak, Lexi, de amíg itt vagy, nem tudnád gyorsan átfutni ezeket? Vissza kell szólnod Tony Dukesnak Bilton-ba, hogy láttamozd a Sixpacknek18 szóló kifizetéseket, aztán aláírnod ezeket a lemondó nyilatkozatokat. És valami Jeremy Northpool nevű fickó is többször hívott, azt mondja, reméli, folytatni fogod vele a tárgyalásokat… Ezzel az orrom elé tart egy tollat. Azt várja, hogy menten akcióba lendülök. – Nem írhatok alá semmit – mondom ijedten. – Nem adhatok felhatalmazást. Soha nem hallottam Tony Dukesról. Semmire nem emlékszem ebből az egészből! – Ó! – Clare kis híján elejti a papírjait, miközben elkerekedett szemmel fürkész. – Nos… akkor ki fogja vezetni az osztályt?

18

Sofőrszolgálat

91 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nem tudom. Úgy értem… hogy én. Elvégre is ez a munkám. Majd én, igen. Csak egy kis időre van szükségem… Nézd, hagyd itt ezt az egészet! – szedem össze magam. – Majd átolvasom. Talán eszembe is jutnak a részletek. – Rendben – mondja Clare, szemlátomást megkönnyebbülve, és az asztalomra önti a papírnyalábot. Mindjárt hozom a kávét. Kóválygó fejjel ülök le az íróasztalomhoz, és felveszem az első levelet. Valami hosszan elhúzódó panaszról van benne szó. „Amint bizonyára tudják… várjuk azonnali válaszukat…” A következő iratért nyúlok. A cég valamennyi osztályának évi kiadási előrejelzése. Hat grafikon áll rajta, s valaki egy post-it-re ráfirkantotta: „Mi a véleményed, Lexi?” – A kávé – kopogtat Clare. – Á, igen – mondom a lehető legfőnökibb hangnemben. – Köszönöm, Clare – mialatt leteszi a csészét, a grafikonok felé intek. – Nagyon érdekes. Később majd kialakítom róluk a véleményem. Abban a pillanatban, amint eltűnik, kétségbeesetten az asztalra ejtem a fejemet. Mihez kezdjek most? Ez az állás dögnehéz. Úgy értem tényleg nagyon, nagyon nehéz. Hogyan a csudában tudom majd elvégezni ezt a munkát? Honnan tudom, mit mondjak és milyen döntéseket hozzak? Újabb kopogtatás, mire sietve kihúzom magam, és találomra megragadok egy papírost. – Minden rendben, Lexi? – Byron az, egy palack vízzel és egy újabb köteg papírral. Az ajtófélfának támaszkodik, csontos csuklója kilátszik a fehér ingből. Az egyiken nagyméretű, high-tech óra, ami – erre mérget vennék – egy vagyonba kerülhetett, mégis nevetségesen fest. – Hát ez nagyszerű! Azt hittem, a költségvetési értekezleten vagy. – Ebédszünetet tartottunk. Gunyorosan, vontatottan beszél, mintha félkegyelmű lennék. Az igazat megvallva soha sem jöttem ki vele jól. Tekintete most az asztalomon tornyosuló halomra téved. – Látom, újra a munka frontján. – Nem igazán – mosolygok rá, de nem viszonozza a mosolyomat. – Eldöntötted már, mi legyen Tony Dukesszal? Mert a Könyvelés már tegnap is ezzel nyaggatott. – Hát – hebegem –, valójában nem igazán… nem – nyelek egy nagyot, s közben érzem, mint futja el a pír az arcomat. – A helyzet az, hogy a balesetem óta elvesztettem az emlékezetemet, és… – itt elcsuklik a hangom, s némán tördelem a kezemet. Byron arcán hirtelen felvillan a megértés fénye. –Jesszusom – mondja, miután alaposan megnéz magának. –Azt sem tudod, eszerint, ki Tony Dukes? – Hát… ümm… nem. Volnál szíves emlékeztetni? Byron azonban meg se hall. Előbbre lép, a tenyeréhez ütögeti a vizes palackot, s homloka ráncba szalad, mint aki latolgat valamit. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba – mondja lassan. – Az égvilágon semmire sem emlékszel?

92 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Minden érzékszervem tiltakozik e kérdés ellen. Byron olyan, mint a zsákmányára leső macska, felmérve, pontosan mennyire gyenge is a préda. Az állásomat akarja – villan belém. Tökéletesen hülyének érzem magam, hogyhogy nem láttam ezt korábban. Naná! Hisz elébe kerültem a ranglétrán. Hogy gyűlölhet a kellemkedő, udvarias máz alatt! – Még hogy semmire sem emlékszem! – kiáltom, mintha még ez a gondolat is nevetséges lenne. – Mindössze annyi… hogy az utolsó három év homályos kissé. – Az utolsó három év? – veti hátra a fejét Byron, fékezhetetlen kacagással. – Már ne haragudj, Lexi, de ugyanúgy tudod, mint én, hogy ebben a munkában három év egy élettel ér fel! – Nos, amilyen hamar lehet, behozom a lemaradásomat – igyekszem erélyesen viselkedni. – Különben is az orvosok azt mondják, bármely pillanatban visszatérhet az emlékezetem. – Vagy éppen soha napján – ölt most magára együttérző, aggodalmas kifejezést. – Hogy aggódhatsz, Lexi! Attól félni, hogy a fejed örökre üres marad! Acélos tekintettel nézek vele farkasszemet. Szép munka volt, de engem nem ijesztesz meg olyan könnyen, kisapám! – Biztos vagyok benne, hogy rövidesen minden visszatér a rendes kerékvágásba – mondom sietve. – Újra az osztály élére állok… már megbeszéltem Simonnal – vetem be a nyomaték kedvéért. – Na igen, igen – ütögeti elgondolkozva a palackot Byron. –Nos, mire vagy kíváncsi Tony Dukesszal kapcsolatban? A francba! Túljárt az eszemen. Tudja, hogy semmit tudok erről a fickóról. A papírokat rendezgetem az asztalomon, húzom az időt. – Talán… dönthetnél az ügyében – mondom végül. – Boldogan – mosolyog rám pártfogóan. – Majd én mindent elintézek. Te csak vigyázz magadra, Lexi! Gyógyulj meg, bármennyi időbe is kerül. A munkára ne legyen gondod! – Hát… köszönöm! – kényszerítek magamra udvarias hangnemet. – Igazán hálás vagyok, Byron. – Á! – jelenik meg az ajtóban Dana. – Épp csevegtek ti ketten? Behozod a lemaradásodat, Lexi? – Be bizony – mosolygok rá, de a legszívesebben a fogamat csikorgatnám. – Byron roppant segítőkész. – Mindent megteszek, ami tőlem telik… – tárja szét a karját szerénykedőn. – Hisz itt vagyok, teljes életnagyságban, ép memóriával! – Szuper! – pillant az órájára Dana. – Nos, Lexi, rohannom kell ebédelni, de elmenés előtt még rád nézek… – Csak ne zavartasd magad, Dana! – mondom gyorsan. – Ma egy kicsit tovább maradok, és átolvasom a papírokat. Nem hagyom itt az épületet, amíg nem beszéltem Fijal. Szó sem lehet róla. – Oké-doké – ragyogtatja rám a mosolyát. – Nos, örültem, hogy láttalak, Lexi, aztán majd telefonon megbeszéljük, mikor akarsz végleg visszatérni. Mozdulatokkal mutatja, hogyan telefonál, és azon kapom magam, hogy leutánzom.

93 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Rövidesen beszélünk! Ezek ketten otthagynak, de még meghallom, amint Byron azt mondja: – Válthatnék veled egy szót, Dana? Meg kell beszélnünk ezt a helyzetet! Minden tiszteletem Lexié, de… Becsukódik az irodám ajtaja, én pedig lábujjhegyen odalopózom, résnyire kinyitom, és kidugom a fejem. – … a napnál is világosabb, hogy képtelen elvezetni az osztályt – hallom meg Byron hangját, miközben ő és Dana befordul a sarkon a lift irányában. A gazember! Még annyi fáradságot sem vett magának, hogy megvárja, amíg halló távolon kívül kerül. Az irodámba visszatérve székembe roskadok, és két kezembe temetem a fejem. Az örömmámornak vége. Fogalmam sincs, hogyan tettem szert erre az állásra. Találomra kiemelek az előttem tornyosuló halomból egy papírt, és rámeredek. Valami a biztosítási díjakról. Honnan tudtam én erről a sok marhaságról? Mikor tanultam meg? Úgy érzem magam, mint aki arra ébredt, hogy a Mount Everest csúcsába kapaszkodik, és még azt se tudja, mi a mászó vas. Hatalmasat sóhajtok, és leteszem a papírlapot. Beszélnem kell valakivel. Fijal. Felemelem a telefonkagylót, és tárcsázom a 352-es melléket, ami az övé, hacsak ez is meg nem változott azóta. – Padlóosztály, itt Fiona Roper. – Fi, én vagyok az! – mondom. – Lexi. Figyelj, beszélhetnénk? – Persze – feleli ő hivatalos hangnemben. – Bejöjjek most, akarod? Vagy kérjek időpontot Clare-től? Elszorul a szívem ezekre a szavakra. Olyan… távolságtartóak. – Csak arra gondoltam, cseveghetnénk egy kicsit! Hacsak nem vagy nagyon elfoglalt… – Ami azt illeti, épp ebédelni indultam. – Nos, akkor veled tartok! – kapnék az alkalmon. – Mint a régi időkben! Majd meghalok egy csésze forró csokiért! És még mindig olyan jók a paninik Morellinél? – Lexi… – Fi, tényleg beszélnünk kellene, rendben? – erősebben markolom meg a telefont. – Tudod… nem… emlékszem semmire. És ez egy kicsit kiborít. Az egész helyzet. Várj, egy pillanat múlva jövök – próbálok meg nevetni. Lecsapom a kagylót, és felkapok egy papírlapot. Kis habozás után ráfirkantom: „Kérlek, Byron, intézd el ezeket mind! Ezer hála és köszönet, Lexi.” Tudom, hogy ezzel egyenesen a kezére játszom. Per pillanat azonban jobban érdekelnek a barátaim. Megragadom a retikülömet és az aktatáskámat, és kisietek az irodából, el Clare asztala mellett, be a Padlóosztály központi termébe. – Szervusz Lexi – köszön rám egy közelben ülő csaj. – Óhajtasz valamit? – Nem, minden rendben, kösz, csak Fijal találkozom, hogy elmenjünk ebédelni… – itt azonban elakad a szavam. Őt ugyanis sehol sem látom a teremben. Ahogyan Carolynt és Debset sem. – Azt hiszem, már elmentek – vág a csaj meglepett képet. –Lekésted őket.

94 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Na igen – próbálom elrejteni a csalódásomat. – Kösz. Gondolom, akkor az előcsarnokban várnak. Sarkon fordulok, és tűsarkúmban a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal végigkopogok a folyosón… még időben, hogy lássam, amint Debs eltűnik a liftben. – Várj! – kiáltok utána, és futni kezdek. – Itt vagyok! Debs! De a liftajtó már becsukódott előttem. Ő viszont meghallott, erre mérget vehetnék. A gondolatok vadul kergetik egymást a fejemben, ahogy kinyitom a lépcsőház ajtaját és lecsattogok. Tudták, hogy jövök. Csak nem kerülnek engem? Mi a fene zajlott köztünk ebben a három évben? Hisz barátok vagyunk! Jó, tudom, most a főnökük lettem… de hát az ember a főnökével is barátkozhat, vagy nem? Nem? A földszintre érve csaknem elbotlom az előcsarnok padlóján. Az első, amit meglátok, Carolyn és Debs, akik most tűnnek el a főbejárat üvegajtaja mögött, Fijal az élen. – Hé! – kiáltom utánuk kétségbeesetten. – Várjatok! Megrohamozom az üvegajtót, és a bejárati lépcsőn érem utol őket. – Ó! Szia, Lexi – horkant fel Fi, ami tudom, azt jelenti, hogy a nevetését fojtja vissza. Tudom, nem egészen illik megjelenésemhez – a fekete kosztümömhöz és a fonott kontyhoz – ez a veszett, kivörösödött arcú rohanás. – Azt hittem, együtt megyünk el ebédelni! – szólok rájuk lihegve. – Mondtam, hogy én is jövök! Szavaimat néma csönd fogadja. Senki nem néz a szemembe. Debs hosszú ezüst fülbevalóját csavargatja, szőke haját meglebbenti a szellő. Carolyn levette a szemüvegét, és most fehér ingével tisztogatja. – Mi ütött belétek? – erőltetek nyugalmat magamra, de érzem hangomban a sértődöttség lüktetését. – Fi, miért nem válaszoltál egyetlen üzenetemre sem? Van valami… bajod velem? Egyikük sem felel. Szinte látom, hogy jönnek-mennek közöttük a gondolatbuborékok. Csakhogy már nem tudom olvasni őket, kiléptem ebből az áramkörből. – De gyerekek – próbálok meg mosolyogni. – Segítenetek kell! Kérlek benneteket! Amnéziám van, semmire nem emlékszem. Csak nem vesztünk össze… vagy ilyesmi? – Nem – von vállat Fi. – Akkor végképp nem értem – nézek körbe az arcokon esdeklőn. – Az utolsó emlékem rólatok az, hogy a legjobb pajtások voltunk! Péntekenként együtt jártunk szórakozni. Banánkoktélokat ittunk, Lúzer Dave nem jött el a randinkra, aztán karaokét énekeltünk… emlékeztek? Fi nagyot fújtat, és összenéz Carolynnal. – Az biz rég volt. – És mi történt azóta? – Nézd – sóhajt fel Fi. – Hagyjuk ezt! Baleseted volt, beteg vagy, nem akarunk felizgatni… – Igen, menjünk el, és kapjunk be együtt egy szendvicset? –pillant most Debs Fira, mintha csak azt mondaná: – Tégy a kedvére szegény bolondnak!

95 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Ne sajnáljatok le! – a hangom élesebb, mint amilyennek szántam. – Felejtsétek el a balesetet! Nem vagyok nyomorék, jól érzem magam. Az igazat akarom hallani a szátokból! – kétségbeesve nézek végig a csoporton. – Ha nem vesztünk össze, akkor mi a baj? Mi történt? – Lexi, semmi nem történt – mondja Fi sután. – Csupán annyi… hogy már nem lógunk igazán együtt. Nem vagyunk többé haverok. – De miért nem? – vadul dobog a szívem, de nyugalmat erőltetek magamra. – Azért van ez, mert most a főnökötök vagyok? – Nem pont, mert főnök vagy. Az még nem számítana, ha te… – Fi itt elhallgat. Mindkét kezét zsebre vágja, és nem néz a szemembe. – Őszintén szólva, az az oka, hogy te egy kicsit… – Kicsit mi? – nézek rémülten egyik arcról a másikra. – Bökd ki bátran! – Felfuvalkodott liba lettél – von vállat Fi. – Akkor már inkább pokolbéli boszorka – dünnyögi Carolyn. A levegő mintha belefagyott volna a tüdőmbe. Pokolbeli boszorka? Én? – Ezt… nem… értem – nyögöm ki végül. – Nem vagyok jó főnök? – Á, nagyszerű vagy – Carolyn hangja merő gúny. – Megbüntetsz minket, ha elkésünk. Percre pontosan kiméred az ebédidőt, fillérre a kiadásainkat… ó, a Padlóosztály most csupa móka és kacagás! Ég az arcom, mintha csak megütött volna. – De hát én soha… ez nem én vagyok! – Sajnos igen – vág közbe Carolyn. – Most ilyen vagy. – Te kérdezted, Lexi – forgatja Fi a szemét, mint mindig, ha kutyaszorítóban érzi magát. – Ezért nem járunk el együtt sehová. Te is mész a magad útján, mi is. – Nem lehetek ilyen gonosz – nyögöm ki nagy nehezen, remegő hangon. – Ez képtelenség! A barátotok vagyok! Együtt szórakoztunk, táncolni jártunk, bepiáltunk… – könnyek gyülekeznek a szemembe. Körbenézek az arcokon, amelyeket olyan jól ismerek… és most valahogy mégsem… kétségbeesetten arra igyekszem rávenni őket, hogy ismerjenek el maguk közül valónak. – Én vagyok az, Lexi! A Lófogú. Nem emlékeztek? Fi és Carolyn megint összenéz. – Lexi – mondja Fi csaknem szelíden. – A főnökünk vagy. Megtesszük, amire utasítasz minket. De nem ebédelünk veled, és nem járunk együtt sehová. – Vállára veti a táskáját, és felsóhajt. – Nézd, ha akarod, ma velünk jöhetsz… – Nem – mondom leforrázva. – Jó lesz így, kösz. Remegő lábakkal megfordulok, és odébb állok.

96 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Tíz Egészen tompa vagyok a sokktól. Hazafelé végig egyfajta transzban ültem a taxiban. Valahogy sikerült megbeszélnem Giannával az esti összejövetel részleteit, aztán anyám hívott fel, én pedig végighallgattam végtelen panaszáradatát az önkormányzattal való legutolsó pengeváltásáról. Most kora este van, és a fürdőkádban ülök. A gondolataim azonban mindegyre ugyanazon köröket róják. Felfuvalkodott boszorka vagyok. Egy ilyen főnök. A barátaim gyűlölnek. Mi a fene történhetett? Valahányszor eszembe jut Carolyn maró gúnytól átitatott hangja, összerezzenek. Isten tudja, mi rosszat tettem neki… de szemlátomást nincs már ideje a számomra. Vagy tényleg boszorkává vedlettem át az elmúlt három évben? De hát hogyan és miért? A víz langyosodni kezd, s végül kikászálódom a kádból. Energikusan megtörölközöm, hogy felfrissítsem a vérkeringésem. Nem lehetek ennek az ügynek a megszállottja! Már hat óra, és egy óra múlva én fogadom a vendégeket. Legalább főznöm nem kell. Mire hazaértem, Gianna már javában szorgoskodott a konyhában az egyik unokahúgával, s a sztereóból harsogó opera dallamaira énekelt. A frigó összes polcát elborították a szusis és zsúrkenyeres tányérok, s a levegőt betöltötte a sülő hús fenséges illata. Megpróbáltam besegíteni – a fokhagymás kenyerem például megjárja de kiűztek a konyhából. Úgy döntöttem hát, a legbiztosabb nekem a fürdőszobában. Tiszta törülközőt csavarok magam köré, és átlábolok a hálóba… aztán megint vissza az öltözőszobába a cuccaimért. Szent Habakuk! Tudom már, miért olyan soványak a gazdagok: mérföldeket járnak le azokban a hodály házaikban. A balhami lakásomban az ágyból elértem a ruhásszekrényt. Meg a tévét És a kenyérpirítót. Kiválasztok egy fekete rucit, valami kis fekete alsóneműt meg parányi fekete szaténcipellőt. A 2007-es szekrényemben semmi sem nagy. Nincsenek lötyögős pulcsijaim, sem darabos cipőim. Minden áramvonalas és méretre szabott, rásimul az alakomra. Ahogy visszaplattyogok a hálóba, a padlóra engedem a törülközőt. – Szia, Lexi! – Aaargh! – ugrok egy nagyot ijedtemben. Az ágy lábánál elhelyezett méretes képernyő kivilágosodik, s megjelenik rajta Eric hatalmas ábrázata. A kebleim elé kapom mindkét kezem, és egy szék mögé bújok. Pucér vagyok, ő pedig láthat engem. De hát a férjem, emlékeztetem magam ijedtemben. Mindezt már látta, ismeri, semmi gond. Csakhogy mintha mégis az lenne. – Eric, látsz engem? – szólalok meg magas, fojtott hangon.

97 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Per pillanat nem – neveti el magát. – Kapcsold be a beállításon a Kamerát. – A, igen! – mondom megkönnyebbülten. – Csak egy másodpercet kérek… Magamra kapok egy pongyolát, aztán sietve összekapkodom a ruhákat, amelyeket szertedobáltam a helyiségben. Nagyon hamar megtanultam ugyanis, hogy Eric nem szereti a rendetlenséget. Nála semmi nem heverhet csak úgy a padlón, de a székeken sem. Amilyen gyorsan csak telik tőlem, a paplan alá seprem a holmijaimat, párnát vetek a tetejükbe, majd az egészet legjobb tudásom szerint elegyengetem. – Kész vagyok! – megyek a képernyőhöz, és a Kamerára állítom a kapcsológombot. – Menj hátrébb! – szól rám Eric, én pedig elhátrálok a képernyőtől. – Na, most már látlak! Van még egy megbeszélésem, aztán máris indulok haza. Mindent elrendeztetek estére? – Azt hiszem! – Kitűnő! – hatalmas, pixeles szája elégedett mosolyra rándul. – És milyen volt a munkahelyen? – Nagyszerű! – sikerítek ki vidám hangnemet. – Találkoztam Simon Johnsonnal meg az osztály teljes személyzetével és a barátaimmal… Itt elcsuklik a hangom, mert éget a szégyen. Nevezhetem őket ezek után barátaimnak? – Csodás! – nem vagyok biztos abban, hogy Eric odafigyel rám. – Nos, neked is el kellene kezdened készülődnöd. Később találkozunk, drágám. – Várj – mondom hirtelen késztetésnek engedve. – Eric! Elvégre is a férjem. Alig ismerem… ő viszont ismer engem. És szeret. Ha van valaki, akivel megoszthatom a gondjaimat, ha megnyugtathat valaki, akkor az ő. – Na, ki vele! – biccent Eric, mozdulatai a képernyőn lassúak és rángatózók. – Ma azt mondta Fi… – alig tudom rávenni magam, hogy folytassam –, azt mondta, egy boszorka vagyok. Igaz ez? – Természetesen nem vagy boszorka. – Tényleg? – önt el a remény. – Eszerint nem vagyok fennhéjázó pokolbéli boszorka, egy iszonyatos főnök? – Drágám, ugyan miért lennél iszonyatos? Pláne pokolbéli boszorkány? Eric olyan magabiztos, hogy megnyugszom. Kell lennie valami magyarázatnak. Talán félreértések sorozata az egész, amelyet lerendezhetünk… – Inkább… keménynek mondanálak – teszi hozzá. Megkönnyebbült mosolyom az arcomra fagy. Keménynek? Nem tetszik ez a szó. – Már jó értelemben? – kérdem tettetett közönnyel. – Azaz kemény vagyok, de azért barátságos és alapjában véve rendes? – Drágám, te roppant céltudatos vagy. Csupa erő és energia. És kemény kézzel irányítod az osztályodat. Nagyszerű főnök vagy! – mosolyog rám. – Most mennem kell. Viszlát. A képernyő elsötétül. Teljesen paff vagyok. Jobban ki vagyok akadva, mint valaha. Szóval, kemény. Nem másik szó ez a pokolbéli boszorkára?

98 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Bármi is az igazság, nem hagyhatom, hogy kiborítson. Szemléljük magasabb nézőpontból a dolgokat. Egy óra múlva valamivel jobb hangulatba kerülök. Feltettem a gyémánt nyakláncot, és drága illatszerekkel locsolgattam magam. Egy pohár borocskát is elcsórtam titokban, ami máris jobb színben láttatja a világot. Jó, talán nem minden olyan tökéletes, mint hittem. Talán összekülönböztem a barátaimmal, Byron az állásomra pályázik; és fogalmam sincs, ki Tony Dukes. De mindent rendbe hozhatok. Kitanulhatom újra a szakmámat. Megbékíthetem Fit meg a többieket. És utánanézhetek az interneten, kicsoda Tony Dukes. A lényeg az, hogy továbbra is én vagyok a legszerencsésebb csaj a világon. A férjem földre szállt angyal, a házasságom csodálatos, a lakásom kész döbbenet. Elég körülnézni! Ma még bámulatosabb minden, mint máskor. Itt járt a virágárus… s most mindent elborítanak a liliom meg rózsa kompozíciók. Az étkezőasztalt kinyitottuk, és megterítettük vacsorára csillogó ezüst étkészlettel meg kristálypoharakkal. Az asztaldísz olyan, akár egy lakodalmon. A vendégek helyét kézzel írott kártyák jelölik! Eric „könnyű kis vacsorának” nevezte az estélyünket. Isten tudja, milyen lehet nála a hivatalos. Talán tíz libériás inas fehér kesztyűvel vagy ilyesmi. Gondosan felkenem a Lancôme rúzsomat, és elegyengetem. Miután elkészülök, akaratlanul is megcsodálom magam a tükörben. A hajam feltűztem, a ruhám tökéletesen simul az alakomra, a fülemben gyémánt villog. Úgy festek, mint valami elegáns reklámlány. Bármely pillanatban megjelenhet alattam egy felirat. Ferrero Rocher.19 Ami igazán finom az életben. Brit gáz. Meleget ad a milliós-milliárdos, divatos apartmanjában. Hátralépek, s a tükör spotlámpája helyett most automatikusan hangulatvilágítás gyullad ki. Az „intelligens világítás” kész bűvészmutatvány ebben a helyiségben: a hőmérsékletet például a testet letapogató hőérzékelők állítják be kellemesre. A legszívesebben túljárnék a rendszer eszén. Mondjuk, körbeszaladnék a szobában, és közben azt kiáltoznám: „Hahaha! Nem is vagy olyan intelligens, nem igaz?” Már persze akkor, amikor Eric nincs idehaza. – Drágám! Ijedtemben nagyot ugrom, s megfordulva látom, hogy az ajtóban áll az üzleti öltönyében. – Csodásan nézel ki – szögezi le. – Kösz! – ragyogok rá boldogan, és megigazítom a hajamat. – Csak még valamit. Az aktatáskádat az előszobában hagytad. Hát szép dolog ez? A mosolya változatlan, de kiérzem hangjából az ingerültséget. A francba! Hát nem otthagytam! Annyira lefoglaltak a gondjaim, mikor hazaértem, hogy nem gondoltam rá. – Majd elteszem – mondom sietve. – Bocs. – Helyes – bólint. – Először azonban kóstold meg ezt! – ezzel átnyújt egy pohár rubinvörös bort. – Château Branaire-Ducru. Az utolsó franciaországi utunkon vásároltuk. Kíváncsi vagyok a véleményedre. 19

Bonbonmárka.

99 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Rendben – iparkodom magabiztos hangot megütni. –Hogyne, persze. Jaj, nem! Mit mondok majd neki? Óvatosan a számba veszek egy kortyot, körbeöblögetem, és közben a borszakma kifejezéseivel gyötröm az agyamat. Bőrszerű? Tölgyízű? Jó évjárat. Ha jól meggondoljuk, nagy hanta az egész, nem igaz? Jó, majd azt mondom, kitűnő, testes óbor, némi epres mellékízzel. Nem, legyen inkább fekete ribiszke. Lenyelem, ami a számban van, és értőn biccentek Eric felé. – Tudod, azt hiszem, ez egy… – Megdöbbentő, nem? – vág a szavamba Eric. – Parafa ízű. Lejárt. Lejárt? – Á, izé… igen! – nyerem vissza a lélekjelenlétemet. – Milyen poshatag! Uff! – fintorgok – Vérlázító! Kemény menet volt, meg kell hagyni. Leteszem a poharat egy oldalasztalra, mire az intelligens világítás ehhez alkalmazkodva megváltozik. – Eric – kezdem, azon igyekezve, hogy ne látsszak ingerültnek –, nem tudnánk olyan fényt kikeverni, amelyik egész este ugyanaz marad? Bármi lehetséges – Eric hangja sértődötten cseng. – A lehetőségek végtelen tárháza áll előttünk. Végül is erről szól a loft stílusú életforma. – Egy távkapcsolót nyom a kezembe. – Tessék. Ezzel írhatod felül a rendszert. Válassz ki egy hangulatot! Én meg megyek és utánanézek a bornak. A nappaliba indulok. A távkapcsolón megtalálom a világítás gombját, és kísérletezni kezdek a hangulatokkal. A „nappali világítás” túl vakító. A „mozi” túl sötét. A „pihenés” unalmas… tovább pörgetem a menüpontokat. „Olvasás”… „Diszkó”… Hé! Diszkó világítás is van? Megnyomom a gombot, és hangosan felkacagok, ahogy a helyiséget tarka, lüktető fénysugarak töltik meg. Próbálkozzunk meg talán a „villanófényekkel”. Egy pillanat múltán minden fekete-fehér fényben villog, én pedig víg robot-táncba kezdek a kávézóasztal körül. Olyan ez, akár egy klub! Miért nem szólt Eric, hogy nekünk ilyenünk is van? Talán szárazjeget is rejtegetünk meg tükörgolyót… – Jesszusom, Lexi, mit művelsz! – hasít Eric hangja a pulzáló fények közé. – Az egész francos lakás fekete-fehérben villog! Gianna kis híján levágta a karját! – Jaj, nem! Elnézést! – bűntudatosan a távkapcsolóért nyúlok, és addig nyomkodom, amíg vissza nem jutunk a diszkó fényekhez. – Miért nem mondtad, hogy van nálunk villogó fény meg diszkó világítás? Ez fantasztikus! – Soha nem használjuk egyiket sem. – Eric arca tarka örvényben úszik. – Keress valami elfogadhatót, az isten szerelmére? –ezzel megfordul, és már ott sincs. Hogyan lehetséges, hogy soha nem használjuk a diszkó fényeket? Micsoda veszteség! Muszáj lesz meghívnom Fit és a többieket egy jó kis összeröffenésre. Majd beszerzünk bort meg harapnivalót, helyet csinálunk, és feljebb vesszük a hangot… Aztán összeszorul a szívem, ahogy eszembe jut, hogy egyhamar erre nem kerülhet sor. Talán soha már.

100 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Lelombozódva átkapcsolom a világítást a „recepciós tér l-re”, ami van olyan jó, mint bármi más. Leteszem a távkapcsolót, az ablakhoz lépek, és kibámulok alant az utcára. Hirtelen elhatározásra jutok. Nem adom fel. Ők a barátaim. Igenis, kiderítem, mi ez az egész! Aztán megbékítem őket. Az volt a szándékom, hogy vizualizációs technikák felhasználásával megjegyzem minden egyes vacsoravendég arcát és nevét. A tervem azonban szinte egy csapásra romba dől, mikor Eric három golfpartnere jelenik meg egyforma öltönyben, egyforma arccal és náluk is egyformább nejekkel, ráadásul olyan nevekkel, mint Greg, Mick Suki és Pooky. Azonnal egy sí üdülésről kezdenek el beszélni, amelyen a jelek szerint együtt vettünk részt. Az italomat kortyolgatom, és rengeteget mosolygok. Nagyjából tíz vendég érkezik egyszerre. Fogalmam sincs, ki kicsoda, az egy Rosalie-t leszámítva, aki hozzám nyomul, bemutatja a férjét, Clive-ot (csöppet sem látszik szörnyetegnek, csak egy tesze-tosza, öltönyös ürgének), majd eltűnik a forgatagban. Egy idő után csöng a fülem, és szédelgek. Gianna italokat szolgál fel, az unokahúga meg zsúrszendvicseket kínálgat körbe. Minden megy a maga útján. Ezért bocsánatfélét mormogok annak a kopaszodó mukinak, aki Mick Jagger elektromos gitárjáról beszél – egy jótékonysági árverésen vette –, és kisurranok a teraszra. Mélyeket lélegzem a tiszta levegőből, bár a fejem még mindig kóvályog. Az utcai lámpák most gyulladnak ki sorra a kékesszürke alkonyatban. Londont elnézve semmit sem érzek valóságosnak. Úgy érzem, egy lány szerepét játszom, aki elegáns estélyijében áll holmi puccos balkonon, kezében egy pohár pezsgővel. – Drágám! Hát itt vagy! Megfordulva látom, hogy Eric nyitja ki a tolóajtót. – Szia! – szólok vissza. – Csak levegőzöm egy kicsit. – Engedd meg, hogy bemutassam Jont, az építészemet! – terel ki egy fekete hajú fickót, aki fekete farmert és szénfekete vászonzakót visel. – Jó estét! – kezdem gépiesen, aztán elhallgatok. – Jé, mi ismerjük egymást! – kiáltom, megkönnyebbülve, hogy ismerős arcra leltem. – Vagy nem? Maga a kocsis fickó. Furcsa kifejezés suhan át a pasas arcán, a csalódáshoz hasonló. Aztán bólint. – Így igaz. Én vagyok a kocsis fickó. – Jon a mi éltető szellemünk – mondja Eric, és hátba veregeti. – Ő itt az igazi tehetség. Meglehet, van üzleti érzékem, de ő az, aki elhozza a világnak – itt jelentőségteljes szünetet tart – a loft stílusú életformát. Ahogy e szavakat kiejti, két kezével megint párhuzamos, seprő mozdulatot tesz. – Nagyszerű! – iparkodom lelkesnek látszani. Tudom, hogy ez Eric munkája meg minden, de a „loft stílusú életforma” kifejezés kezd az agyamra menni. – Köszönöm, hogy megmentett a múltkor – mosolygok udvariasan Jonra. – Tényleg az életemet mentette meg! – fordulok Erichez. – Nem mondtam el, drágám, de megpróbáltam elindítani a kocsit, és csaknem nekimentem a falnak. Jon segített ki.

101 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Örömömre szolgált – kortyol belejön az italába. – Eszerint továbbra sem emlékszik semmire? – Semmire – rázom meg a fejemet. – Fura érzés lehet. – Az… de kezdek hozzászokni. És Eric igazán nagyon segítőkész. Még egy könyvet is összeállított, hogy segítsen visszaemlékezni, mi hogyan volt. Olyan, akár egy házassági kézikönyv. A megfelelő szócikkekkel meg minden. – Kézikönyvet? – visszhangozza Jon, és megrándul az orra. –Ez komoly? Kézikönyvet? – Igen, azt – nézek rá gyanakvón. – Á, itt van Graham! – Eric nem figyel a beszélgetésünkre. –Muszáj vele beszélnem, elnézést, de… – ezzel elindul befelé. Magunkra maradunk az építésszel. Nem tudom, mi lehet ebben a pasasban. Alig ismerem, mégis hatással van rám. – Miért, mi a kifogása egy házassági kézikönyv ellen? – hallom meg a saját követelőző hangomat. – Nem, persze, hogy semmi – rázza meg a fejét elgondolkozva. – Nagyon is józan lépés. Különben nem tudná, mikor kell megcsókolniuk egymást. – Pontosan! Eric egész bekezdést szentelt a… – itt elhallgatok. – Jon szája ráncba szalad, mintha megpróbálná visszafojtani a nevetését. Csak nem találja ezt mulatságosnak? – A kézikönyv minden életterületet lefed – mondom kimérten. – És mindkettőnk számára roppantul hasznos. Tudja, Ericnek is nehéz lehet egy olyan feleséggel, aki még csak a személyére sem emlékszik! Lehet, hogy nem becsüli meg igazán az odaadását! Csönd támadjon arcáról minden vidámság eltűnt. – Higgye el – mondja –, igenis nagyra tartom. Felhörpinti az italát, majd néhány pillanatig merengve néz a pohár aljára. Felpillantva szemlátomást beszélni készül, aztán, mivel nyílik a tolóajtó, meggondolja magát. – Lexi! – Rosalie tipeg felénk, kezében pohárral. – Csodásak a szendvicsek! – Á, igen… kösz! – zavarba jövök, hogy olyan valamiért dicsérnek meg, amihez az égvilágon semmi közöm. – Nem ettem még belőle. Finom? Rosalie szemlátomást meglepődik. – Fogalmam sincs, drágám! Mindenesetre csodásan fest. Eric különben azt mondja, mindjárt kezdődik a vacsora. – Istenem – mondom bűntudatosan. – Az egészet ráhagytam. Menjünk inkább be! Ismeritek egymást? – kérdezem meg, miközben befelé indulunk. – Persze – mondja Jon. – Jon és én régi barátok vagyunk – fuvolázza Rosalie mézédesen. – Hát nem, drágám? – Na, akkor viszlát – biccent Jon, aki sietős léptekkel eltűnik az üvegajtó mögött. – Borzasztó egy alak! – vág egy fintort Rosalie a távolodó háta után. – Borzasztó? – visszhangzóm meglepetten. – Eric szemlátomást szereti. – Á, Eric szereti – mondja Rosalie megvetően. – Clive meg egyenesen zseninek tartja. Tele van ötletekkel és díjakkal, blablabla. Ugyanakkor a

102 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

legfaragatlanabb fickó, akit valaha is láttam – veti fel a fejét. – Amikor tavaly felkértem, adományozzon a jótékonysági szervezetemnek, visszautasította. Valójában ki is nevetett. – Kinevetett? – képedek el. – Ez iszonyú! És mi az a szervezet? – „Egy almát egy nap” – így hívtuk – vágja ki Rosalie büszkén. – Egyesegyedül gondoltam ki. Arról szól, hogy évente egyszer minden iskolás kapjon tőlünk egy almát valami belvárosi kerületben. Telis-tele éltető tápanyagokkal! Amilyen egyszerű, olyan ragyogó, hát nem? – Izé… pompás ötlet – mondom óvatosan. – És bevált? – Nos, jól kezdődött – feleli Rosalie nagy adag indulattal. –Több ezer almát osztogattunk szét. Még feliratos pólóink is voltak meg egy furgon saját lógóval, amiben az almát szállítottuk. Olyan muris volt! Csakhogy az önkormányzat ostoba levelekkel kezdett minket bombázni az utcán szétdobált és megférgesedett almákról. – Jaj, istenem! – harapok az ajkamba, holott valójában nevethetnékem támad. – Tudod, ez a baj a jótékonysági munkával – mondja Rosalie sötéten, a hangját lehalkítva. – A helyi hivatalnokok mindenben keresztbe tesznek az embernek. Mostanra a tolóajtóhoz érünk, és bekémlelek a tömegre. Húsz arc nevet, beszél és kiáltozik, és én egyet sem ismerek közülük. Ékszerek villognak, és férfinevetés harsan. – Te csak ne aggódj! – teszi a karomra a kezét Rosalie. – Eric meg én elterveztük, hogy mindenkit megkérünk az asztalnál, álljon fel, és mutatkozzon be neked. Édesem, de ijedtnek látszol! – szalad ráncba a homloka. – Nem, dehogy! – préselek ki egy mosolyt. – Szó sincs erről! Szemenszedett hazugság, igenis beijedtem. Miközben helyet foglalok a hosszú üvegasztal mellett, ide-oda bólingatok és mosolygok, meg mások is üdvözölnek, olyan érzésem támad, hogy ez az egész valami baljós álom. Ezek az emberek állítólag a barátaim, akik mind ismernek. Én azonban soha életemben nem láttam őket. – Lexi, drágám! – egy fekete hajú nő von félre, miközben a székemhez közeledem. – Válthatnánk pár szót? – fogja suttogóra a hangját. – 15-én és 21-én egész nap veled voltam, rendben? – Tényleg? – nézek rá üres tekintettel. – Igen. Ha Christian kérdi. Christian, a férjem – mutat a kopaszodó alakra, aki Mick Jagger gitárjának boldog tulajdonosa, s most velem szemben ül asztalhoz. – Ahá – emésztem a hallottakat egy pillanatig. – És tényleg együtt voltunk? – Természetesen! – feleli rövid hallgatás után. – Természetesen, drágám! – ezzel megszorítja a kezem, és odébb vonul. – Hölgyeim és uraim – áll fel Eric a csillogó-villogó asztal túloldalán, mire elül a zaj, és mindenki a helyére telepszik. – Üdvözlöm önöket az otthonomban. Lexivel el vagyunk ragadtatva, hogy vendégül láthatjuk önöket. Valamennyi tekintet felém fordul, én pedig zavartan elmosolyodom.

103 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Amint tudják, Lexi közelmúltban bekövetkezett balesete utóhatásait szenvedi el éppen, ami azt jelenti, hogy a memóriája akadozik még – mosolyodik el bánatosan. Egy férfi vele szemben felnevet, de a felesége leinti. – Ezért azt javaslom, valamennyien mutatkozzanak be neki. Álljanak fel, mondják meg a nevüket, és említsenek meg talán valami emlékezetes eseményt, ami összeköti kettőjüket. – Miért, az orvosok azt gondolják, ez felpiszkálhatja az emlékezetét? – kérdi tőlem jobbra egy megfontolt külsejű úr. – Ezt nem lehet tudni – mondja Eric ünnepélyesen. – De legalább próbálkoznunk kell. Nos, ki akarja kezdeni? – Én! Én kezdem! – szökken talpra Rosalie. – Lexi, a legjobb barátnőd vagyok, Rosalie, amit mostanra tudsz is. A mi emlékezetes esetünk az volt, amikor mindketten gyantáztattuk magunkat, és a csaj kissé elgaloppírozta magát. Az arcod… – kuncogja el magát. – Mi történt? – kíváncsiskodik egy fekete ruhás lány. – Nem nyilvánosság elé való! – néz rá Rosalie sértődötten. –De legalább, volt mire emlékezni! – villantja körbe az asztalon mosolyát, majd leül. – Helyes – Eric hangjában némi bosszúság cseng. – Ki a következő? Charlie? – Charlie Mancroft vagyok – egy mogorva fickó áll fel Rosalie mellől, és felém biccent. – Azt hiszem, a mi emlékezetes esetünkre akkor került sor, amikor valamennyien Wentworthben gyűltünk össze arra a vállalati meccsre. Montgomerie beletalált a tizennyolcadik lyukba. Döbbenetes húzás! Várakozón néz rám. – Hogyne, persze! – fogalmam sincs, miről beszél. Golfról vagy talán biliárdról? – Izé… köszönöm. Charlie leül, s szomszédja, egy vékony csaj emelkedik szólásra. – Szia, Lexi! – int felém. – Natalie vagyok. És a legemlékezetesebb esetem veled az esküvőd volt. – Tényleg? – hatódom meg. – Húha! – Csodaszép volt! – harap az ajkába. – Te meg olyan gyönyörű voltál, hogy azt gondoltam magamban: „Én is így szeretnék kinézni, amikor férjhez megyek.” Valójában azt reméltem, Matthew megkéri a kezem aznap, de elmulasztotta – a mosolya itt feszültté válik. – Jesszusom, Natalie! – dünnyögi egy fickó vele szemközt. –Ne kezdd újra! – De mostanra minden rendeződött! – kiáltja a nőci. – Eljegyeztük egymást! Mindössze három évembe került! – villantja felém a gyémántköves gyűrűjét. – És a te ruhádat viselem majd. Ugyanazt a fehér Vera Wangot… – Köszönjük, Natalie! – veti magát közbe Eric. – Azt hiszem, ideje továbblépnünk. Jon? Te jössz. Velem szemközt Jon áll fel. – Üdvözlöm – mondja a maga száraz hangján. – Jon vagyok. Már találkoztunk – ezzel elhallgat. – És, Jon, miféle emlékezetes esetet tudsz felhozni Lexivel? Jon egy pillanatig engem fürkész azzal a sötét, szenvedélyes tekintetével, én pedig azon kapom magam, hogy nagyon is érdekel, mit hallok tőle. Megvakarja a

104 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

nyakát, a homlokát ráncolja, majd belekortyol a borába, mintha keményen törné a fejét. Végül széttárja a karját. – Nem jut eszembe semmi. – Semmi? – akaratom ellenére is enyhén sértve érzem magam. – Mondhatsz bármit, a legkisebb apróságot! – biztatja már Eric is. – Csak néhány olyan pillanatot, amiben ti ketten osztoztatok… Minden tekintet Jonra szegeződik, aki újra a homlokát ráncolja, aztán vállat von, mint aki nyilvánvalóan kudarcot vallott. – Semmi olyanra nem emlékszem, amit itt fel tudnék emlegetni – mondja végül. – Valaminek csak kell lennie, Jon – szól közbe hevesen egy szemközt ülő csaj. – Előhívhatod az emlékeit! – Azt kétlem – mosolyog rám Jon fanyarul. – Jó, hagyjuk – szól közbe Eric türelmetlenül. – Nem számít. Menjünk tovább! Mire minden jelenlévő feláll és elmondja a maga történetét, elfelejtem, ki volt az első. Kezdetnek mégsem rossz. Gianna és az unokahúga sült tonhalat, borsmustáros salátát és körtebefőttet szolgál fel, mialatt én valami Ralphfal a válásáról társalgók. Aztán leszedik a tányérokat, és Gianna körbejár az asztal körül, hogy felvegye a kávérendeléseket. – Majd én elkészítem a kávét – ugrom fel szolgálatkészen. –Olyan sokat dolgozott ma, Gianna! Pihenjen inkább! Egyre kellemetlenebb ölbe tett kézzel néznem, hogyan hurcolássza körbe a nehéz tányérokat. Meg ahogyan senki sem néz rá, amikor elveszi tőle az ételt. És ahogyan az az utálatos Charlie ráugatott, hogy hozzá már a vizét. Az egész olyan közönséges. – Lexi! – nevet fel Eric. – Erre aligha van szükség. – De én akarom – makacskodom. – Gianna, üljön csak le, egyen egy süteményt vagy egyebet! Igazán semmi pár csésze kávét elkészíteni. Tényleg – kötöm az ebet a karóhoz. Gianna szemlátomást zavarban van. – Akkor megyek, és megágyazok magának – mondja végül, és megindul a hálószoba felé, sarkában az unokahúggal. Nem pont ezt értettem pihenés alatt, de mit tehetnék. – Hát akkor ki kér kávét? – mosolygok körbe a jelenlévőkön. – Kezeket fel… – és számolni kezdem a jelentkezőket. – És mentateát? – Majd én segítek – ajánlkozik váratlanul Jon, s hátralöki a székét. – Ó – lepődöm meg. – Hát… jó… köszönöm. Megindulok a konyha irányába, megtöltöm a vízforralót, és bekapcsolom. Aztán csészéket keresgélek a kredencben. Talán tartunk puccosabb fajtát vendégeknek. Még a házassági kézikönyvet is fellapozom, de semmit sem találok benne. Jon mindeközben fel-alá rohangál a konyhában, arca távolba réved, és esze ágában sincs segíteni. – Jól van? – kérdem végül, felvillanó ingerültséggel. – Ugye, nem tudja, hol tartjuk a csészéket? De mintha meg se hallaná a kérdésemet. – Hé? – lengetem meg előtte a kezemet. – Hát nem segít? Erre abbahagyja a rohangálást, és rám néz, arcán még az előbbinél is furább kifejezéssel.

105 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nem is tudom, hogyan kezdjem – fog bele. – Ezért mondom, ahogyan jön. – Nagyot sóhajt, s most szemlátomást mást gondol, mivel közelebb jön hozzám, és az arcomat fürkészi. –Tényleg nem emlékszik? Nem valamiféle játékot űz velem? – Mire nem emlékszem? – kérdem megrökönyödve. – Jó, jó. – Elfordul, újrakezdi a rohangálást, s beletúr fekete hajába, hogy tüskésen feláll a vége. – A helyzet az, hogy szeretem. – Hogyan? – nézek rá összezavarodva. – És maga is szeret engem – folytatja, de nem ad időt a válaszra. – Szeretők vagyunk. – Drágám! – Roselie dugja be fejét az ajtón. – Még két mentateát kérünk meg egy koffeinmentes kávét Clive-nak. – Máris hozom! – mondom fojtott hangon. Rosalie eltűnik, és a konyha ajtaja becsukódik mögötte. Csönd telepszik közénk, a legidegborzolóbb csönd, amelyben valaha is részem volt. Az igazat megvallva köpni-nyelni nem tudok. Ostoba módon többször a pulton heverő kézikönyvre téved a tekintetem, mintha bizony választ kaphatnék benne a történtekre. Jon követi a tekintetemet. – Úgy sejtem, a kézikönyv nem szól erről – jegyzi meg szárazon. Jó. Meg kell értenem, mi ez. – Ezt… nem értem – igyekszem visszanyerni az önuralmamat. – Mit ért ez alatt? Azt akarja mondani, hogy viszonyunk van? – Nyolc hónapja találkozgattunk – Jon sötét tekintete nem engedi el az enyémet. – Azt tervezte, hogy elhagyja Ericet a kedvemért. Akaratlanul is gurgulázva felnevetek, de azonnal a szám elé kapom a kezem. – Ne haragudjon! Nem akarom bántani, de… hogy Ericet elhagyni? Magáért? Mielőtt Jon válaszolhatna, újra nyílik az ajtó. – Hé, Lexi! – nyomul be egy vörös arcú fickó. – Elvihetnék egy palack szénsavas ásványvizet? – Tessék – nyomok a kezébe kettőt. Az ajtó ismét becsukódik, mire Jon zsebre vágja a kezét. – Épp készült elmondani Ericnek, hogy nem tud tovább vele élni – hadarja most. – El akarta hagyni… terveink voltak – itt elhallgat, és felsóhajt. – Aztán jött ez a baleset. Az arca halálosan komoly. Tényleg így gondolja. – De hát ez nevetséges! Jon egy pillanatig úgy néz rám, mintha megütöttem volna. – Nevetséges? – Igen, az! Én nem vagyok hűtlen típus. Amúgy meg nagyszerű a házasságom, a férjem fantasztikus, boldog vagyok… – Nem, nem boldog Erickel – szakít félbe Jon. – Higgyen nekem! – De még mennyire hogy boldog vagyok! – mondom meglepetten. – Hiszen olyan kedves! Maga a tökély! – Tökély? – Jon szemmel láthatóan megpróbálja visszafogni magát. – Lexi, minden, csak nem tökéletes.

106 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Hát megközelítőleg – mondom váratlan indulattal. Kinek képzeli magát ez az ürge, hogy az estélyemet megzavarva a szerelmemnek állítsa magát? – Ide hallgasson, Jon!… bárki is maga. Nem hiszek magának. Soha nem kezdtem volna viszonyt magával, oké? Hiszen a férjem mintaférj, és az életem olyan, akár egy álom! – Álom? – Jon a homlokát dörzsölgeti, mintha megpróbálná rendezni a gondolatait. – Ezt gondolja? Van valami ebben a fickóban, amitől kiütést kapok. – Hát persze! – tárom szét a karomat a konyha felé. – Nézzen körül! Nézze meg Ericet! Fantasztikus fickó! Miért dobnám el mindezt, csak hogy… Gyorsan elharapom a folytatást, mert ismét nyílik a konyhaajtó. – Édesem! – Eric mosolyog rám a küszöbről. – Hogy állsz azokkal a kávékkal? – Mindjárt készen vagyok – mondom idegesen. – Ne haragudj, drágám! Elfordulok, hogy elrejtsem vérvörös arcomat, és ügyetlenül mérem ki a kávét a kávéfőzőbe. Menjen már innen ez a kellemetlen alak! – Eric, attól tartok, mennem kell – szólal meg mögöttem Jon, mintha olvasna a gondolataimban. – Köszönöm a nagyszerű estét! – Jon, drága cimborám! – hallom, ahogy Eric megveregeti Jon vállát. – Holnap találkozunk, és megbeszéljük a tervértekezletet. – Úgy lesz – feleli Jon. – Viszontlátásra, Lexi! Örülök az újbóli ismeretségnek. – Viszontlátásra, Jon – valahogy kényszerítem magam, hogy feléje fordulva háziasszonyi mosolyt varázsoljak az arcomra. –Örvendtem a szerencsének. Jon előrehajol, és könnyedén arcon csókol. – Semmit sem tud az életéről – súgja a fülembe, aztán vissza se nézve öles léptekkel kimegy a konyhából.

107 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Tizenegy Ez nem lehet igaz! A reggel fénye beszivárog a sötétítők körül. Már jó ideje ébren vagyok, de még nem keltem ki az ágyból. A mennyezetet bámulom, s iparkodom egyenletesen lélegezni. Azt remélem, ha elég sokáig heverek így, elcsitul agyam háborgása, és minden elrendeződik. Eddig azonban hiába reménykedtem. Valahányszor újrajátszom magamban a tegnap eseményeit, beleszédülök. Azt hittem eddig, kezdek belerázódni ebbe az újfajta életbe; hogy lassan kezd összeállni a kép. Ehelyett mintha minden egyre jobban szétesne, szétcsúszna. Fi szerint pokolbéli boszorka vagyok. Egy elvetemült, gonosz főnök. Aztán itt ez az alak, aki a titkos szerelmének mond. Mi jöhet még? Rájövök, hogy FBI-ügynök vagyok? Ez nem történhetett meg. Ugyan miért csaltam volna meg Ericet? Jóképű, törődő és ráadásul multimilliomos, aki motorcsónakot is tud vezetni. Jon ezzel szemben egy slampos, rossz modorú, tüskés nyikhaj. Volt képe azt mondani, hogy semmit sem tudok az életemről! Micsoda pimaszság! Igenis sokat tudok róla! Tudom, hová járok fodrászhoz, milyen édességet ettem az esküvőmön, milyen gyakran szeretkezünk Erickel… mindez benne van a kézikönyvben. Különben is micsoda modor ez? Az ember nem ront be ajtóstól a házba, vendégség idején, azzal, hogy szeretője a háziasszonynak! Más… pillanatot választ erre. Például levelet ír. Nem, a levél nem jó. Hanem… Hagyjuk az egészet! Ne gondoljunk rá többé! Felülök az ágyban, megnyomom a sötétítők irányítógombját, mire felcsavarodnak. Kezemmel beletúrok a hajamba, hunyorogva, ha gubancot érek. A képernyő üres előttem, és a szoba kísértetiesen néma. A huzatos balhami lakásom után változatlanul baljósnak érzem ezt a hermetikus elzártságot. A kézikönyv szerint nem szabad ablakot nyitnunk, mert megzavarnánk vele a légkondit. Ennek a Jonnak valószínűleg nincs ki a négy kereke. Talán az a szokása, hogy amnéziásokat szemel ki célpontul, őket üldözi a szerelmével. Semmi bizonyítéka arra, hogy valóban viszonyunk van. Egy szál sem! Sehol nem említem, nem írtam neki levelet, nincs róla fényképem, sem más emlékem. De ha igaza volna… csak nem hagynék mindent elöl, hogy Eric megtalálja… – súgja egy belső hang. Egy pillanatig megdermedek ültömben, s hagyom, hogy elárasszanak a gondolataim. Aztán egyetlen szökkenéssel kikelek az ágyból, és megindulok a ruhaszoba felé. Az öltözőasztalhoz sietek, és feltépem a felső fiókot. Tele van Chanel-féle sminkszerekkel, melyeket Gianna takaros sorokba rendezett. Becsukom a fiókot, és kihúzom a következőt, amelyet összehajtogatott sálak töltenek meg. A következőben az ékszereim hevernek összetekeredve, és egy szarvasbőr fényképalbumot is lelek, szintén üresen. Lassan visszatolom a fiókot. Még itt, a magánszentélyemben is rémítően nett, steril és semmitmondó minden. Hol van a megszokott rendetlenségem?

108 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Hol van, ami valóban hozzám tartozik? Hol vannak a levelek és a fotók? Hol vannak a szögekkel kivert öveim meg az ócska magazinok ingyenrúzsai? Előrehajlok a könyökömön, és egy pillanatig elgondolkozva rágom a körmömet. Aztán hirtelen ötletem támad. Az alsóneműk fiókja! Ha bármit el kívántam rejteni, akkor ott megtalálom. Kinyitom a ruhásszekrényt, és előhúzom a bugyik fiókját. Belekotrok a La Periák szaténtengerébe… de semmit sem tapintok ki. Ahogyan a melltartók fiókjában sem… – Keresel valamit? – hőkölök meg Eric hangjára. Fejemet elfordítva látom, hogy az ajtóban áll. Úgy látszik, végignézte, mint keresek valamit félőrülten. Menten elpirulok. Eszerint tudja. Vagy mégsem? Ne légy ostoba! Nincs is mit tudnia. – Szia, Eric! – veszem el kezemet a szekrénytől a tőlem telhető legnagyobb természetességgel. – Csak éppen… melltartót keresek! Jó, nagyjából ez a fő oka, miért nem lehet nekem viszonyom. Nálam csapnivalóbban senki nem hazudik. Ugyan miért lenne szükségem melltartóra? Csak nem növesztettem hirtelenjében hat cicit? – Valójában azon gondolkoztam – hadarom –, nincs-e több holmim valahol. – Miféle holmid? – szalad ráncba Eric homloka. – Hát levelek, naplók, effélék? – Ott az íróasztalod a dolgozószobában. Ott tartod a munkahelyi dossziékat. – Na persze. Egészen elfeledkeztem a dolgozószobáról. Pontosabban azt hittem, inkább Eric birodalma, mint az enyém. – Szerintem csodás volt a tegnapi este – tesz néhány lépési Eric a helyiségben. – Bravó, drágám! Nem lehetett könnyű a számodra. – Igazán jól éreztem magam – kuporodom vissza az előző helyzetbe, s az óraszíjamat babrálom. – Akadt itt néhány… érdekes vendég. – Nem fárasztottak ki túlságosan? – Egy kicsit – villantok felé egy ragyogó mosolyt. – Annyi mindent kell még megtanulnom. – Nos, tudod, hogy bármiről megkérdezhetsz. Azért vagyok itt – tárja szét Eric a karját. – Miért, foglalkoztat valami? Egy pillanatig némán nézek vissza rá. Nem tudod véletlenül, lefeküdtem-e az építészeddel? – Nos, mivel kérdezed – köszörülöm meg a torkomat –, azon gondolkoztam, boldogok vagyunk-e mi együtt? Hűségesek és boldogok? Jó a házasságunk? Remélem, a „hűséges” jelzőt egészen futólag ejtettem el, de Eric azonnal felneszel a szóra. – Hogy hűségesek vagyunk-e? – vonja össze a szemöldökét. –Lexi, én soha nem csaltalak meg! Még gondolatban sem! Elvégre is fogadalmat tettünk, elköteleztük magunkat egymás mellett. – Hogyne, persze! – vágom rá menten. – Tökéletesen igazad van.

109 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Elgondolni sem tudom, hogyan juthatott ilyesmi az eszedbe! – néz rám őszinte meglepetéssel. – Vagy valaki az ellenkezőjét állította? Az egyik vendég? Mert bárki volt is… – Nem! Senki nem mondott semmit! Én csak… még minden olyan új és különös… – hebegek kigyulladt arccal. – Csak… gondoltam, megkérdezem, hátha. Jó, eszerint nem élünk holmi nyitott, ultramodern házasságban. Csak hogy tisztázzuk. Betolom a melltartók fiókját, találomra kinyitok egy másikat, és kábán bámulok a három sorban összegöngyölt harisnyákra. Ejtenem kellene ezt a témát. Mégsem tudom megállni, hogy ne puhatolózzam. – Eszerint… izé… az a fickó – ráncolom össze a szemöldököm, mintha nem emlékeznék a nevére –, az az építész… – Jon. – Na igen, persze. Rendes embernek látszik – vonok vállat a tőlem telhető legnagyobb közönnyel. – Ó, az egyik legjobb emberem! – jelenti ki Eric határozottan. – Oroszlánrésze van a sikerünkben. Ennek a fickónak nagyobb a fantáziája, mint bárkinek, akit ismerek. – Fantáziája? – kapaszkodom meg ebben a szóban pislákoló reménnyel. – Eszerint néha nagyobb is a fantáziája a kelleténél? Netalán fantaszta? – Nem – lepődik meg Eric. – Szó sincs erről. Ő a jobb kezem. Az ember az életét is rábízhatja Jonra. Legnagyobb megkönnyebbülésemre megszólal a telefon, még mielőtt Eric megkérdezné, ugyan miért érdeklődöm én olyan hevesen Jon iránt. Eric eltűnik a hálószobában, hogy válaszoljon a hívásra, én pedig becsukom a harisnyák fiókját. Már épp feladom a további kutakodást, amikor megpillantok valamit, amit korábban nem vettem észre. Egy rejtett fiókot az elem aljában. Tőle jobbra parányi billentyűzet. Mi az, csak nem titkos rejtekhely? Nagyot dobban a szívem. Lassan lenyúlok, és beütöm azt a PIN kódot, amelyet mindig is használok: a 4591-et. A fiók halk kattanással kinyílik. Az ajtóra pillantok, nincs-e Eric a színen. Sietve kinyúlok, és megragadok valami keményet: valamiféle fogantyú. Egy ostor… Egy pillanatig megkövülten állok. Kicsiny példány, fekete bőrszíjakkal, mintha egyenesen egy szado-mazo üzletből szereztem volna be. Megigézve forgatom a kezemben. Vajon ezt a szeretőmnek tartogatom? Teljesen megváltoztam volna? Mondjuk, fetisiszta lettem, és szegecsekkel kivert dominafűzőben járok a S & M bárokba, hogy ott partnereket csípjek fel? Hirtelen megérzem, hogy néznek. Megfordulva látom, hogy Eric támaszkodik az ajtófélfának. Tekintete az ostorra esik, és évődőn felvonja a szemöldökét. – Ó! – rezzenek össze a láttára. – Nézd, ezt… találtam! Nem tudtam, hogy… – Nehogy elöl hagyd! Gianna még meglátja – a férjem szemlátomást jól szórakozik. Meredten nézek vissza rá, és kétségbeesetten járatom az agyam. Eric tehát tud az ostorról, hisz mosolyog. Ez azt jelenti, hogy…

110 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Nem, ez lehetetlen! Nem és nem! – Ez kimaradt a kézikönyvből, Eric! – iparkodom könnyed, tréfás hangot megütni, a hangom azonban magasba csap. – Nincs minden benne a kézikönyvben – csillan fel a szeme. Jó, tehát változnak a szabályok. Eddig azt hittem, a kézikönyvben mindent megtalálok. Idegesen pillantok az ostorra. Hogyan… is van ez? Én páholom őt, vagy…? Nem, erre gondolni sem tudok. Visszalököm az ostort a fiókba, amit nagy dérrel-dúrral a helyére taszítok. A kezem csupa veríték. – Helyes – hunyorít rám Eric. – Csak tartsd elzárva! Később találkozunk. Ezzel már indul is, és néhány pillanat múlva hallom, amint a bejárati ajtó becsapódik. Azt hiszem, szükségem lesz egy korty vodkára. Végül beérem egy csésze kávéval és két sütivel, amelyeket Gianna a sajátjából ad oda. Istenem, de hiányzik a sütemény! Meg a kenyér és a pirítós. Meghalnék egy szelet ropogós, aranyszínű vajas pirítósért! De hát mit van mit tenni. Ne fantáziálj többé a szénhidrátról! És ne gondolj az ostorral! Mi az, egy fikarc kis ostor? Kit zavar? Anyu jelentette be magát tizenegyre, és addig semmi dolgom. Beandalgok a nappaliba, ráülök a makulátlan kanapé karjára, kinyitok egy képes újságot, de két perc múlva újra becsukom. Túl ideges vagyok az olvasáshoz. Mintha parányi rés nyílt volna a tökéletesnek tetsző életemen. Nem is tudom, mit gondoljak, és főként, mit tegyek. Leteszem a kávés csészét, és hibátlan körmeimet vizsgálgatom. Normális csaj voltam, göndör hajjal, lófogakkal és csapnivaló fiúval. Hozzá csapnivaló állással, olyan barátnőkkel, akikkel sokat nevettünk, meg egy vidám kis lakással. Most pedig… még mindig későn ismerek magamra a tükörben. De a személyiségemet sem tükrözi semmi ebben a lakban. A tévé show… a magas sarkúk… a barátnőim, akik elfordultak tőlem… az a fickó, aki azt állítja, hogy a titkos kedvesem… fel nem foghatom, hogyan hoztam össze mindezt. Mi a franc történhetett velem? Hirtelen késztetésre leteszem a képes újságot, és megindulok a dolgozószoba felé. Ím, ez az íróasztalom, rajta minden takarosan elrendezve, s a szék is katonásan alája tolva. Életemben nem volt ehhez hasonló íróasztalom; nem csoda, hogy nem jöttem rá, az enyém. Letelepszem melléje, és kinyitom az első fiókot. Tele van levelekkel, amelyeket nett műanyag irattartók gyűjtenek egybe. A második csupa bankszámla, kék irodai zsinórra fűzve. Szent Habakuk! Mióta ez az anális rendmánia? Kihúzom az utolsó, legnagyobb fiókot, arra számítva, hogy csinosan felsorakoztatott kozmetikumokra vagy hasonlókra találok benne… de teljesen üres… két papír cetlit leszámítva. Előveszem a banki egyenlegeket, és átpergetem őket. Guvadt szemmel nyugtázom a havi fizetésem, amely legalább háromszorosa a hajdaninak. A legtöbb pénz a jelek szerint átvándorol a magánszámlámról arra a közösre, amelyet Erickel együtt tartok fent, eltekintve egy jókora havi összegtől, amit

111 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

valami Unito nevű számlára fizetek be. Majd meg kell tudnom, mi fán terem. Elteszem a számlakivonatokat, és az alsó fiókba nyúlok a papír cetlikért. Az egyiken ráismerek önnön kézírásomra, de annyi a szövegben a rövidítés, hogy nem tudom kisilabizálni. Majdnem, mint valami titkos kód. A másik kitépett vonalas fogalmazópapír, rajta mindössze három ceruzával rótt szóval: Csak azt kívánom Megbűvölve meredek rá. Mit, mit is kívánhattam? Miközben ujjaim között forgatom a cetlit, megpróbálom elképzelni magamat írás közben. Mi több, visszaemlékezni erre az alkalomra, noha tudom, hogy reménytelen próbálkozás. Mikor lehetett? Egy éve? Hat hónapja? Három hete? Mire gondolhattam? Megszólal a csengő, félbeszakítva gondolataimat. Gondosan összehajtogatom a cetlit, és zsebre dugom. Aztán belököm az üres fiókot, és indulok ajtót nyitni. Anyám három ebet hozott magával. Három jókora, eleven szalonagarat. Egy makulátlanul tiszta lakásba, ahol minden makulátlan. – Szia, anyu! – veszem el az elnyűtt, foltvarrásos félkabátját. Épp megpuszilni próbálom, amikor két kutya szabadul el a pórázról, és szökken rá a kanapéra. – Hú… kutyákat hoztál magaddal! – Szegénykék annyira elárvultnak látszottak, amikor indulni készültem. – Átöleli az egyiket, s arcát az övéhez dörgöli. –Ágnes e pillanatban roppant sebezhető. – Jó – igyekszem együttérzőnek mutatkozni. – Szegény, öreg Ágnes! Nem vihetnénk be mégis az autóba? – Drágám, nem hagyhatom magára! – emeli égnek anyám a szemét, mint egy vértanú. – Tudod, milyen nehéz volt egyébként is megszervezni ezt a londoni kiruccanást? Hát igen. Sejtettem, hogy nem igazán akaródzik ma eljönnie. Ez az egész látogatás félreértésen alapul. Mindössze annyit mondtam a telefonba, hogy kicsit furcsán érzem magam ennyi idegen között, mire anyám menten védekezni kezdett, mondván, hogy természetesen hozzám készül. A vége az lett, hogy megbeszéltük ezt a találkozót. Legnagyobb rémületemre látom ám, hogy az egyik eb az üveg kávézóasztalra teszi a mancsát, míg egy másik már a kanapén táncol, fogával marcangolva egy párnát. Jesszusom! Ha a szófa tíz rongyot ér, akkor a párna valószínűleg egymagában is megvan vagy egy ezres. – Anyu, nem tudnád lezavarni azt a kutyát a kanapéról? – Raphael semmi rosszat nem csinál! – kiáltja anyám sértődötten. Elengedi Ágnest, aki Raphael mellé szökken meg a harmadik mellé, bárhogy hívják is. Most tehát három szalonagár viháncol nagy vígan Eric kanapéján. Jobban tenné, ha nem kapcsolná be a kamerát.

112 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nincs diétás kólád? – oldalog be Amy anyu mögött, zsebre vágott kézzel. – Gondolom, a konyhában lesz – felelem szórakozottan, és a kezem nyújtom. – Ide, kutyusok! Le a kanapéról! De egyik sem hederít rám. – Gyertek ide, drágaságaim! Anyám kardigánja zsebéből elővesz valami kutyacsemegét, mire az ebek mintegy varázsütésre abbahagyják a huzat rágcsálását. Az egyik anyám lábához telepszik, a másik kettő melléje bújik, s fejüket a kopott, mintás szoknyán nyugtatják. – Látod! – mondja anyám. – Nem bántanak ezek senkit és semmit! A szétmarcangolt párnát méregetem, amelyet Raphael épp most ejtett le. De szóba sincs kedvem hozni. – Nincs diétás kóla – bukkan elő Amy a konyhából. Kibontja egy Chupa Chups nyalóka papírját. Pipaszár lábán csizmába bújtatott, szűk, fehér farmer. – Sprite-od van legalább? – Talán – nézek rá hirtelen támadt gyanúval. – Nem kellene neked iskolában lenned? – Nem – veszi a nyalókát a szájába Amy, és dacosan vállat von. – És miért, ha szabad kérdeznem? – nézek róla anyámra. Hirtelen vágni lehetne a feszültséget a levegőben. Nagy csend támad. Anyám eligazítja hajában a bársony Alice-fejpántot, szeme a távolba réved, mintha ez ügyben ő lenne a legfőbb illetékes. – Amy kisebbfajta bajba került – mondja végül. – Hát nem, Raphael? – Felfüggesztettek a suliban. Mintha mi sem történt volna, megcéloz egy széket, leül, és lábát felteszi a kávézóasztalra. – Felfüggesztettek? Miért? Újabb csönd. Anyu mintha meg se hallott volna. – Miért, anyu? – Attól tartok, Amy megint bevetette a régi trükkjeit – hunyorog anyám. Régi trükkjeit? Az egyetlen trükk, amire Amytől emlékszem, egy bűvészmutatvány volt, amelyet egy karácsonykor kapott bűvészkészlet alapján hajtott végre. Ma is látom, ahogy ott áll a kandalló előtt pamutpizsamájában és tapsifüles papucsában, és felszólít minket, hogy húzzunk a pakliból egy kártyát, mi meg úgy teszünk, mintha nem vennénk észre azt az egyet, amelyet felcsúsztatott a ruhaujjába. Összeszorul a szívem ettől az emléktől. Olyan aranyos apróság volt. – Mit műveltél, Amy? – Semmiség az egész, de a hülyék túlreagálták – kiveszi szájából a nyalókát, és eltúlzott türelemmel felsóhajt. – Mindössze annyi a bűnöm, hogy elvittem a suliba ezt a látnokot. – Látnokot? Ahogy találkozik a pillantásunk, a húgom görbe mosolyra húzza a száját. – Nos, egy klubban ismerkedtem meg ezzel a nőcivel. A látnoki képességei mértékét nem ismerem igazán. De mindenki hitt nekünk. Egy jóslásért tíz fontot kértem, ő meg mindegyik csajnak azt jövendölte, hogy

113 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

már holnap talál fiút magának. Mindenkit boldoggá tett, amíg aztán az egyik tanár le nem buktatott minket. – Tíz fontot fejenként? – bámulok rá hitetlenkedve. – Nem csoda, hogy bajban vagy! – Rovót kaptam – mondja büszkén. – Miért? Mi mást műveltél még, Amy? – Semmi érdemlegeset! Csupáncsak a szünetben pénzt gyűjtöttem ennek a matektanárnőnek, Mrs. Wintersnek a javára, aki kórházba került – von vállat. – Azt mondtam, a végét járja, mire mindenki egy zsák pénzt adott. Dőlt a lé, ötszáz rongy jött be. Király volt! – robban ki belőle prüszkölve a nevetés. – Drágám, ezt zsarolásnak hívják – anyám egyik kezével borostyánkő nyakláncát csavargatja, míg a másikkal az egyik kutyát simogatja. – Mrs. Winterst nagyon megviselte az eset. – Vettem neki csokit, nem igaz? – vág vissza Amy, aki szemlátomást semmit se bán. – Különben sem hazudtam. A zsírleszívásba bele lehet halni. Mondani próbálok valamit, de a dolog túl váratlanul ért. Hogyan változhatott át a húgom az ártatlan, ennivaló kis Amyből ezzé a szörnyeteggé? – Ajakrúzs kéne – mondja most a húgom, a kanapéra vetve a lábszárát. – Újíthatok az öltözőasztalodról? – Ümm… hát persze – amint eltűnik a láthatáron, anyuhoz fordulok. – Mi folyik itt? Mióta vannak bajok Amyvel? – Hát… jó pár éve. – Anyám nem néz rám, ehelyett az ölében heverő ebhez fordul. – Aranyos, édes kislány, nem igaz, Ágnes? Csak éppen megtévedt. Idősebb lányok vitték bele a lopásba. Igazán nem az ő hibája… – Lopásba? – visszhangzóm rémülten. – Hát igen – vág anyám fájdalmas képet. – Szerencsétlen botlás volt. Elcsente az egyik diáktársa zakóját, és a saját nevét varrta fel a hátára. De aztán őszintén megbánta, amit tett. – De hát… miért? – Senki nem sejti, drágám. Nagy megrázkódtatás volt neki az apja halála, és azóta egyik botrány a másikat követi. Nem tudom, mit mondhatnék erre. Talán az összes tini, aki elveszíti az apját, egy időre kizökken a kerékvágásból. – Erről jut eszembe, van valamim a számodra, Lexi. – Anyám benyúl a vászonretiküljébe, és egy DVD lemezt vesz elő belőle, egyszerű műanyag tokban. – Ez apád utolsó üzenete. Mindenkitől búcsút vett a műtétje előtt, a legrosszabbra számítva. Lejátszottuk a temetésen. Ha nem emlékszel rá, talán meg kellene nézned. Elveszem a lemezt, és rámeredek. Ez apám utolsó ránk maradt üzenete. Nehéz elhinnem, hogy már három éve meghalt. – Olyan lesz, mintha újra látnám – forgatom meg a korongot a kezemben. – Milyen rendes tőle, hogy felvette. – Hát igen – rándul meg újra anyám arca. – Ismered az apádat. Mindig is a figyelem középpontjában kellett lennie. – Anyu! Mikor legyen az ember a figyelem középpontjában, ha nem a saját temetésén?

114 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Anyám megint úgy tesz, mintha meg sem hallott volna. Mindig ezt a trükköt veszi elő, valahányszor számára kellemetlen téma merül fel. Ilyenkor az egész beszélgetés alatt üres tekintettel pislog, vagy témát vált. Lássanak csodát, egy pillanat múlva felnéz, és azt mondja: – Talán segítségére lehetnél Amynek, drágám. A baleseted előtt épp gyakornoknak készültél beszerezni a munkahelyedre. – Gyakornoknak? – vonom fel kétkedőn a szemöldököm. –Anyu, ebben nem vagyok teljesen biztos. Épp elég bonyolult a helyzetem a munkahelyemen anélkül is, hogy Amy ott flangálna körülöttem. – Csak néhány hétre. Azt mondtad, szóltál az illetékeseknek, és minden el van rendezve… – Talán szóltam is – vágok közbe sietve –, de mostanra minden megváltozott. Még nem álltam újra munkába, és mindent elölről kell megtanulnom… – Olyan szépen ívelt felfelé a pályád – mondja anyám rábeszélően. Hát igen. Szép pálya, mondhatom, a segédtől a pokolbeli boszorkáig egyetlen töretlen ív. Néhány pillanatra csönd támad, csak a kutyák ugrándozása hallatszik a konyhából. – Anyu, sokat gondolkozom ezen – mondom végül. – Hiába iparkodom összerakni az életem darabkáit… az egésznek semmi értelme. Miért jelentkeztem abba a valóságshowba? Hogyan lettem máról holnapra törtető karrierista? Nem értem. – Fogalmam sincs – anyámat szemlátomást más foglalkoztatja, s a táskájában keresgél valami után. – Az előrelépés a munkában az élet természetes velejárója. – De ez nem volt természetes! – hajolok előre, hogy magamra vonjam a figyelmét. – Tudod jól, hogy soha nem voltam karrierista. Miért változtam meg akkor ilyen hirtelen? – Drágám, az egész olyan régen történt, igazándiból alig emlékszem… Jó kislány vagy. A legszebb a világon. Rájövök, hogy az egyik ebhez címezi a szavait. Fütyült arra, amit mondtam. Jellemző. Felnézve látom, hogy Amy jön oda hozzánk a szoba túlfeléről, még mindig a nyalókáját szopogatva. – Amy, Lexi arról beszélt, hogy beszerez gyakornoknak a munkahelyére! – jelenti ki anyám derűsen. – Nos, hogy tetszik? – Talán majd ha visszamentem, egy idő után – vetem közbe sietve. – Igen, miért ne. Még csak hálát sem mutat az én hugicám. – De csak ha betartasz néhány alapszabályt – mondom. – Például, hogy nem fosztod ki a kollégáimat. És nem lopsz tőlük. – Én nem lopok! – Amy maga a sértődöttség élő szobra. –Egyetlen zakó volt csupán, és ekkora hajcihőt csapnak belőle. Jesszusom! – Drágám, nemcsak ennyi volt, ugyebár – szólal meg anyám kis szünet után. – Ott volt még a smink is. – Mindenki a legrosszabbat gondolja rólam. Bárminek lába kel, én leszek a bűnbak.

115 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Amy arca vadul villog sápadt arcában. Begörbíti vékony vállát, én pedig hirtelen pocsékul érzem magam. Igaza van. Anélkül ítéltem meg, hogy ismertem volna a körülményeket. – Ne haragudj! – mondom sután. – Biztos vagyok benne, hogy te nem lopsz. – Ugyan már – fordítja el az arcát. – Csak hibáztass te is mindenért, mint a többiek! – Nem, dehogy – odamegyek hozzá az ablakhoz. – Amy, igazán szeretnék bocsánatot kérni. Tudom, hogy nehéz lehetett neked apu halála óta… Gyere ide! – tárom szét a karom testvéri ölelésre. – Hagyj békén! – kiált rám szinte vadul. – De Amy… – Menj innen! – fürgén elugrik mellőlem, s úgy tartja maga elé a karját, mintha meg kellene védenie magát tőlem. – De hát a kishúgom vagy! – hajolok előre, hogy megöleljem… hanem szinte azonnal vissza is húzódom, és a bordáimat kezdem dörgölni. – Mi a fene, tele vagy dudorokkal! – Nem, dehogy – tagadja Amy egy szívdobbanásnyi kihagyás után. – De igen! – méregetem a duzzadozó farmerzakót. – Mi a csudával tömted tele a zsebeidet? – Ételkonzervekkel – feleli Amy társasági hangnemben. –Tonhallal és csemegekukoricával. – Csemegekukoricával? – meredek rá értetlenül. – Már megint – hunyja be a szemét anyám. – Amy, mit vettél el Lexitől? – Hagyjatok már békén! – üvölti Amy. – Nem vettem el semmit! Védekezőn emeli fel a karját, mire két Chanel-rúzs hull ki a zakója ujjából, majd egy púderes doboz következik. Hangos csattanással landolnak a padlón, s valamennyien rájuk meredünk. – Ezek az enyémek? – Nem – jelenti ki Amy harciasan, de az arca bíborpiros. – Igenis, az enyémek! – Mintha bizony észrevetted volna – von vállat morcosan. –Több ezer vacak rúzsod van. – Jaj, Amy – sóhajt fel anyám. – Fordítsd csak ki a zsebeidet! Gyilkos pillantásokat vetve anyu felé, Amy elkezdi kiforgatni a zsebeit, apró csörrenésekkel a kávézóasztalra helyezve minden új darabot. Két megnyitatlan hidratáló. Egy Jo Malone illatos gyertya.20 Egy rakás sminkszer. Parfümös ajándékkészlet Christian Diortól. Némán figyelem, amint mindezt előszedegeti a húgom. – Most pedig vedd le a pólód! – utasítja anyám, mint valami bevándorlási tisztviselő. – Ez olyan igazságtalan! – motyogja Amy. Kibújik a pólóból, nekem pedig leesik az állam. Alul ugyanis Armani ingruha rejtőzik, amelyet felismerek a ruhatáramból, mindezt a húgocskám begyömködte a farmerje alá. Derekát legalább öt La Perla melltartó övezi. Úgy himbálóznak rajta, mint a varázserejű kövek egy karkötőn. Két gyönggyel kivarrt estélyi retikül is került melléjük. 20

Illatszerárus cég, lásd előbb.

116 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Elemelted az egyik ruhámat? – fojtok el egy kuncogást. –Meg a melltartóimat? – Visszakéred a ruhádat! Szép dolog, mondhatom! – mindent lefejt magáról, és az asztalra löki. – Most boldog vagy? – felnézve meglátja az arckifejezésemet. – Nem az én hibám. Anyu egy fityinget sem ad ruhákra. – Amy, ez badarság! – kiáltja anyám élesen. – Tömérdek ruhád van! – Mind kiment a divatból! – kiáltja vissza a húgom gondolkodás nélkül. Az a benyomásom támad, hogy nem először folytatják le ezt a veszekedést. – Nem mindenki olyan átkozottul ódivatú, mint te! Mikor jössz már rá, hogy a huszonegyedik században élünk, és nem holmi időutazáson veszünk részt? Tragikus! – mutat anyám ruhájára. – Hagyd abba, Amy! – szólok közbe sietve. – Nem ez a lényeg. Különben is, a melltartók nem a méreted! – El lehet adni őket az e-Bay-en21 – vágja vissza dühösen. –Mármint csicsás, méregdrága melltartókként – a hangja merő gúny. Magára veszi a pólóját, a padlóra ül, és a mobilján pötyögtet be valami SMS-t. Nehezen térek magamhoz a megdöbbenéstől. – Amy – mondom végül –, beszélnünk kellene. Anyu, miért nem csinálsz magadnak kávét vagy valami? Anyám teljesen ki van kelve magából, hálás hát, hogy eltűnhet a konyhában. Miután elmegy, magam is lehuppanok a padlóra Amyvel szemben. A válla haragosan megfeszül, és nem néz rám. Jó, megértőnek és együtt érzőnek kell lennem. Tudom, nagy a korkülönbség kettőnk között. Azt is tudom, hogy a húgom életének jókora szelete kiesett az emlékezetemből. De azért csak testvérek maradtunk. – Ide hallgass, Amy – mondom, a legmegértőbb nővéri, felnőtt, mégis jó fej hangomon. – Nem lophatsz, rendben? Nem szipkázhatsz el pénzt senkitől! – Dugulj el! – dünnyögi Amy, anélkül hogy felemelné a fejét. – A végén még bajba kerülsz. Kidobnak az iskolából! – A francba veled – mondja Amy, majd társasági hangnemben folytatja: – A francba, a francba, a francba! – Nézd! – mondom, és iparkodom megőrizni a türelmemet. –Tudom, hogy néha nehéz az élet. És bizonyára egyedül érzed magad anyuval otthon. De ha bármi gondod van, ha bármit meg szeretnél beszélni, hozzám mindig jöhetsz. Csak hívj fel, vagy küldj SMS-t, bármikor! Majd beülünk valahová egy kávéra vagy moziba megyünk – a végén bizonytalanul elhallgatok. Amy egyik kezével továbbra is a mobilja gombjait nyomkodja. A másikkal fityiszt mutat felém. – Ó, menj a pokolba! – kelek ki magamból, és átkarolom a két térdemet. Ostoba libuci! Ha anyám azt képzeli, magam mellém veszem a hivatalba, hát bizonyára viccel. Így ülünk ott mogorva csendben egymással szemben. Aztán a DVD-ért nyúlok, amely apám halotti üzenetét tartalmazza, átcsusszanok a padlón, és a lejátszóba süllyesztem. A szemközti óriási képernyő kivilágosodik, és néhány pillanat múlva megjelenik apám arca. 21

Az ottani tesz-vesz.

117 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Megigézve bámulom a képernyőt. Apu egy karosszéken ül, rajta vörös plüss házikabát. A helyiség nem ismerős… de hát apámnak nem sok otthonában jártam. Az arca nyúzott, emlékszem, ilyen lett azután, hogy megbetegedett. Mintha a levegő lassan kiszállt volna belőle. Zöld szempárja azonban fiatalosan csillog, a kezében cigaretta. – Szervusztok – mondja rekedten. – Én vagyok az. Nos tehát, eddig világos – kis nevetést hallat, ami száraz köhögésbe fullad. Úgy könnyít magán, hogy megszívja a cigarettáját, más egy korty vizet venne magához ilyen esetben. – Valamennyien tudjuk, hogy ennek a műtétnek a túlélési esélye 50 százalék. Én tettem tönkre az egészségemet, az én hibám. Ezért azt gondoltam, üzenetet hagyok nektek, a családomnak, szükség esetére. Elhallgat, és meghúz egy whiskys palackot. A keze reszket, ahogyan leteszi – veszem észre. Tudta-e, hogy ütött az órája? Hirtelen gombócot érzek a torkomban. Átpillantok Amyre. Kezéből kiesett a mobil, és ő is megbűvölten figyel. – Éljetek boldogan! – mondja Apu a kamerának. – Legyetek jók egymáshoz! Barbara, ne foglalkozz azokkal az átkozott kutyákkal, menekülés ez az élet elől! A kutya nem ember. Az ebeid soha nem fognak szeretni, támogatni vagy akár ágyba menni veled. Már ha nem leszel annyira kétségbeesett. – Nem mondhatott ilyet! – kapom a szám elé a kezemet. – Pedig mondta – Amy kis prüszkölő nevetést hallat. – Anyu, amikor először meghallotta, kiment a szobából, annyira felkapta a vizet. – Csak egy életetek van, kedveseim, ne vesztegessétek el! Apám csillogó szemmel néz a kamerába. Hirtelen eszembe jut, milyen volt, amikor kiskoromban felvett a kocsiján az iskolából hazafelé jövet. Mindenkinek lelkesen mutogattam: ő az én apukám! A gyerekek tátott szájjal nézték az álomautót, az anyák meg lopva csábos pillantásokat vetettek az én apámra, mert meg kell hagyni, jól nézett ki a fess vászonzakójában és a spanyol nap alatt szerzett barna bőrével. – Tudom, hébe-korba elcsesztem – folytatja most apu –, ahogyan azt is, hogy nem voltam mintacsaládapa. Mégis bizton állíthatom, megtettem, ami tőlem telt. Isten éltessen benneteket, drágáim! Találkozunk a túloldalon! Ezzel a kamera felé emeli poharát, és kiissza, majd a képernyő elsötétül. A DVD kattanva leáll, de sem Amy, sem én nem mozdulunk. A fekete képernyőre meredve még árvábbnak érzem magam, mint valaha. Apám meghalt. Három éve. Soha többé nem szólhatok hozzá. Nem adhatok neki születésnapi ajándékot. Nem kérhetek tőle tanácsot. Nem mintha adhatott volna bármely kérdésben is, azt leszámítva, hol vehet az ember szexi alsóneműt a titkos kedvesének, de akkor is. – Ez igazán szép üzenet volt – mondom, eltökélve, hogy nem leszek érzelgős, nem sírom el magam vagy ilyesmi. – Rendes volt aputól. – Igen – bólint Amy. Mintha egy csapásra közelebb kerültünk volna egymáshoz. Amy előhúz a retiküljéből egy apró sminkes táskát, rajta dombornyomott, kristályporos Bébi felirattal. Kivesz egy ajakceruzát, s egy apró tükörbe pillogva szakavatottan kihúzza a száját. Életemben nem láttam még sminkelni, egy jelmezbált kivéve.

118 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Csakhogy már nem gyerek, gondolom, ahogyan elnézem, éppenséggel a felnőttség küszöbén áll. Tudom, ma csúnya dolgok történtek közöttünk, de merem remélni, hogy egykor a barátom volt. Ha nem éppen a bizalmasom. – Figyelj, Amy – szólítom meg halk, óvatos hangon. – Sokat beszélgettünk a baleset előtt? Csak mi ketten, úgy értem. Erről-arról… – a konyha felé sandítok, nem hallja-e anyu a beszélgetésünket. – Nagy néha – von vállat. – Mire gondolsz? – Csak azon tűnődöm – iparkodom természetes hangnemet megütni –, noha voltaképpen lényegtelen, soha nem emlegettem… egy bizonyos Jont? – Jon? – Amy keze megáll a levegőben. – Arra gondolsz, akivel szexeltél? – Nagy ég, akkor mégis igaz! – Igen – Amyt szemlátomást meglepi a válaszom. – Újévkor mondtad el. Alaposan ki voltál borulva. – És mi mást mondtam még? – a szívem vadul kalapál. –Mondj el mindent, ami csak az eszedbe jut! – Minden titkodat kiadtad! – csillan fel a szeme. – A legmocskosabb részletekig. Ez volt neked az első, a csávó elvesztette a kotonját, te pedig halálra fagytál az iskolai táborhelyen… – Iskolai táborhely? – bámulok rá, miközben agyam kétségbeesetten keresgél értelmet a szavaiban. – Úgy érted… te most Jamesről beszélsz? – Na igen! – csettint a nyelvével a felismerésre. – Pontosan rá gondoltam. Jamesre. Arra a rocker-srácra a suliból. Miért, te kiről beszélsz? – a rúzzsal végezve megújult érdeklődéssel néz rám. – Ki Jon? – Senki – mondom gyorsan. – Csak… egy fickó. Nincs jelentősége. Látják! Sehol semmi nyom. Ha tényleg viszonyt folytattam valakivel, csak lenne valami nyoma. Egy levélke, egy fotó vagy egy naplóbejegyzés. Amy is tudna róla… vagy ilyesmi. A lényeg különben is az, hogy boldog házasságban élek Erickel. Ez a fő. Aznap este, sokkal később – anyu és Amy már jó ideje elment, miután sikerült az egyik agarat kicsábítanunk a balkonról, egy másikat meg Eric pezsgőfürdőjéből, ahol egy törülközővel viaskodott éppen – az Embankmenten suhanunk Eric kocsijában. Avával, belsőépítészével van találkozója, én meg javasoltam, hogy vele tartok, és megnézem a legújabb fejlesztésű mintalakást, a Kék 42-t. Eric valamennyi ingatlanja a Kék névre hallgat, ezt rendszerint valamiféle szám követi. Ez a cég védjegye. Mint kiderül, a védjegy kulcsszerepet játszik a loft stílusú életforma üdvös elterjesztésében, ahogyan az is, hogy a reménybeli vásárló besétálva a megfelelő zenét hallja, és a megfelelő étkészlet csillogjon a bemutatóasztalon. Ava a jelek szerint egy zseni az utóbbi megválasztásában. Aváról a házassági kézikönyvben olvastam. Negyvennyolc éves, elvált nő, egy könyvsorozat szerzője, amelyben olyan kötetek szerepelnek, mint a Bojtok és a Villák, ráadásul ő tervezi Eric cégének valamennyi mintalakását. – Hé, Eric – szólalok meg menet közben. – Ma átfésültem a bankszámlakivonataimat. Látom, hogy valami Unito nevű cégnek fizetek rendszeresen.

119 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Felhívtam a bankot, ahol azt az információt kaptam, hogy offshore számláról van szó. – Na igen – biccent Eric szórakozottan, mintha a legkevésbé sem érdekelné, amit mondok. Várom, hogy mondjon valamit, ehelyett bekapcsolja a rádiót. – Semmit sem tudsz erről? – faggatom, a híreket túlharsogva. – Nem – von vállat. – Amúgy nem rossz ötlet, offshore félrerakni némi pénzt. – Jó. Nem elégít ki ez a válasz, a legszívesebben veszekedést kezdenék miatta. De azt sem tudom, miért tenném. – Benzinre van szükségem – tér le az útról Eric egy benzinkúthoz. – Egy pillanat az egész… – Hé – szólok utána, ahogy kinyitja az ajtót. – Hoznál nekem burgonyapelyhet a boltból? Sósat és eceteset, ha van nekik. – Burgonyapelyhet? – fordul hátra, és úgy bámul rám, mintha heroint kértem volna tőle. – Igen, burgonyapelyhet. – De drágám – mondja látható zavarral. – Te nem eszel burgonyapelyhet. Mindezt a kézikönyvben is leírtam. A dietetikusunk alacsony szénhidrát- és magas fehérjetartalmú étrendet javasolt. – Jó… tudom. De néha kiengedhetjük kicsit a gyeplőt, nem? Hébe-hóba kényeztethetjük magunkat. És nekem most erre támadt kedvem. Egy pillanatra Eric mintha nem jutna szóhoz. – Az orvosok figyelmeztettek, hogy esetleg ésszerűtlenül viselkedsz, és különc, a jellemedtől eltérő megnyilvánulásaid lesznek – morogja mintegy magának. – Nem ésszerűtlen, ha az ember megeszik egy zacskó burgonyapelyhet! – tiltakozom. – Nem mérgező. – Drágám, én most rád gondolok – üt meg Eric törődő hangnemet. – Tudom, milyen kemény munka volt ledolgozni két ruhaméretet. Sok pénzt elvitt a személyi edződ is. Ha mindezt odadobnád egy zacskó burgonyapehelyért, akkor te látnád kárát. Kéred még azt a pelyhet? – Igen – mondom, kicsivel dacosabban, mint szándékomban állt. Látom, hogy suhan át a bosszúság Eric arcán, amelyet iparkodik mosoly mögé rejteni. – Semmi gond – ezzel zajosan bevágja a kocsiajtót. Néhány perccel később fürgén visszafelé tart a benzinkútról, kezében egy zacskó burgonyapehely. – Tessék – ejti az ölembe, és beindítja a motort. – Köszönöm! – mosolygok rá hálásan, de nem vagyok biztos abban, hogy észreveszi. Ahogy elindul, megpróbálom kinyitni a zacskót… de a bal kezem ügyetlen még a baleset után, és nem talál fogást az ezüstpapíron. Végül a fogammal tépem fel, miközben a jobbommal a tőlem telhető legnagyobb erővel húzom… erre a teljes zacskó szétszakad. A francba! Mindent elborít a burgonyapehely. Az összes ülést, a sebváltót, Ericet. – Jesszusom! – csóválja a fejét bosszúsan. – A hajamba is ment?

120 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Ne haragudj! – kapkodok levegő után, és lesöpröm a zakóját. – Igazán nagyon, de nagyon sajnálom… A só és ecet átható szaga megtölti az autót. Mmmm. Finom illat. – Ki kell majd tisztíttatnom a kocsit – fintorog Eric undorában. – És a zakóm is zsíros lett. – Ne haragudj, Eric! – mondom, alázatosan sepergetve az utolsó morzsákat a válláról. – Majd én fizetem a tisztítót. Ezzel hátradőlök, egy jókora darabért nyúlok, amely az ölemben landolt, és a számba dugom. – Még meg is eszed? – Eric úgy beszél, mintha ez volna az utolsó csepp a pohárban. – Csak mert az ölembe pottyant – tiltakozom. – Tiszta! Egy ideig csöndben suhanunk. Lopva megeszek néhány újabb pelyhet, a lehető leghalkabban ropogtatva el őket. – Nem a te hibád – mered előre Eric az úttestre. – Te beütötted a fejed. Nem várhatom el, hogy máris normálisan viselkedjél. – Tökéletesen normális vagyok – mondom. – Na persze – veregeti meg a kezem atyáskodón, mire kihúzom magam. Jó, lehet, hogy nem gyógyultam meg teljesen. Ugyanakkor azt is tudom, hogy egy zacskó burgonyapehely elfogyasztása még nem az elmebaj jele. Épp készülök mindezt közölni Erickel, amikor indexel, és néhány előttünk felnyíló elektromos kapun áthaladva elkanyarodik. Kicsiny előudvarban találjuk magunkat, és Eric kikapcsolja a motort. – Itt vagyunk – kihallom hangjából a büszkeséget. Kimutat az ablakon. – Ez a mi legújabb gyermekünk. Lenyűgözve bámulok, tökéletesen elfeledkezve a burgonya-pelyhekről. Előttünk vadiúj fehér épület tornyosul, ívelt balkonokkal, napellenzővel meg a pompás, ezüstkeretes szárnyasajtóhoz vezető fekete gránitlépcsővel. – Te építetted ezt? – kérdem végül. – Nem a két kezemmel – nevet fel Eric. – Gyere! Kinyitja a kocsiajtót a maga oldalán, lesöpörve nadrágjáról a pelyhek utolsó maradékát, én pedig továbbra is ámuldozva követem. Egyenruhás portás nyit ajtót. Az előcsarnok a világ leghalványabb márványa, fehér oszlopokkal. Valóságos palota ez a hely. – Bámulatos! Olyan előkelő! Egyre újabb apró részleteket fedezek fel mindenütt, amilyenek a berakásos szegélyek és az égszínkékre festett mennyezet. – A tetőtérnek saját liftje van. Eric odabiccent a portásnak, majd az előcsarnok végébe kormányoz, egy gyönyörű lifthez, amelyet berakás szegélyez. – Van egy medence az alagsorban, egy edzőterem és egy mozi. Noha természetesen a legtöbb apartmannak saját tornaterme és házimozija van – teszi hozzá. Alaposan megnézem magamnak, nem tréfál-e… de nem hinném. Saját tornaterem és mozi? Egy lakásban? Már itt is vagyunk – a lift a világ leghalkabb csengetésével kinyílik, mi pedig besétálunk a kör alakú, tükörfalú előcsarnokba. Eric finoman benyomja az egyik falát, amelyről kiderül, hogy valójában ajtó. Most szélesre tárul, nekem pedig leesik az állam.

121 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

A világ legtágasabb helyiségébe lépek. Nem, nevezzük inkább térnek. Az ablakok a padlótól a mennyezetig érnek, az egyik falat teljesen betölti a kandalló, amelybe akár be is lehetne sétálni. A másikon gigantikus acéllemez, amelyen végtelen vízzuhatag zubog alá. – Valódi víz ez? – kérdem ostobán. – Egy házon belül? Eric nagyot nevet. – Az ügyfeleink szeretik a lendületes stílust. Jópofa, nem igaz? – Felvesz egy távkapcsolót, és megnyomja a vízesés felé, mire az azonnal kék fényben fürdik. – Tízprogramos fényjátékot terveztünk hozzá. Ava, hol vagy? – emeli fel a hangját, és egy pillanattal később csontos, szőke nő jelenik meg valami mélyített ajtó mögül a vízesés szomszédságában. Keret nélküli szemüveget, szürke nadrágot és fehér inget visel. – Sziasztok! – köszön ránk közép-atlanti kiejtésével. – Lexi! Hát újra fent vagy! – mindkét kezével megragadja az enyémet. –Mindent tudok rólad, szegénykém! – Most már igazán jól vagyok – mosolygok rá. – Csak még össze kell raknom az életem darabjait. Ez a hely bámulatos? –mutatok körbe a helyiségen. – Ez a vízesés… – A víz a mintalakás vezérmotívuma – mondja most Eric. –Meglehetősen aprólékosan követjük a feng shui alapelveit, nem igaz, Ava? Ez ugyanis fölöttébb fontos az ultramodern potentátjaink egyikének-másikának. – Ultra-minek? – kérdem összezavarodva. – A dúsgazdagoknak – fordítja Eric. – Ők a célcsoportunk. – A feng shui alapvető az ultramoderneknek – bólint Ava komolyan. – Eric, most szállították le a halakat a központi lakosztálynak. Döbbenetesek! Mindegyik vagy háromszáz fontot ér – fordul felém. – Erre a célra béreltük ki őket. Ultra-akárkik. Bérelt halak. Más világ ez, mint amihez szoktam. Szavak híján némán nézek körbe újra a tágas apartmanban; az ívelt koktélbáron, a süllyesztett üléseken meg a mennyezetről alácsüngő üvegplasztikán. Fogalmam sincs, mennyibe kerülhet ez a hely, de nem is vagyok rá kíváncsi. – És íme – nyújt át most Ava egy bonyolult makettet, amely papírból és parányi fapálcikákból készült. – Ez az egész épület modellje. Amint látod, az ívelt balkonokra a díszpárnák fésűkagylós szegélyei felelnek rá – teszi hozzá. – Nagyon art decós, kis Gaultier-vel22 keverve. – Izé… kitűnő! – hasztalan gyötröm az agyam, hogy méltóképpen megfeleljek erre a mondatra, semmi nem jut eszembe. – És hogyan találtad ki ezt az egészet? – mutatok a vízesésre, amely most narancssárga fényben fürdik. – Hogyan jutott eszedbe ez az ötlet? – Ó, nem én találtam ki – rázza meg a fejét Ava nyomatékosan. Az én szakterületem a bútorhuzat, a kelmék meg az érzéki részlet. Az átfogó koncepció mindenestől Jon érdeme. Érzem, ahogy megremeg a belsőm. – Jon? – billentem félre a fejemet, a világ legbizonytalanabb arckifejezésével, mintha Jon holmi idegen nyelv ismeretlen szava lenne.

22

Tervezőművész.

122 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Jon Blythe – siet a segítségemre szolgálatkészen Eric. – Az építész. Találkoztál vele az estélyen, nem emlékszel? Különben pedig mintha korábban kérdeztél volna róla, vagy nem? – Tényleg? – vágom rá szinte azonnal. – Nem igazán… emlékszem. Ezzel forgatni kezdem a makettet az ujjaim között, iparkodva nem észrevenni a nyakamra kúszó enyhe pirosságot. Nevetséges. Úgy viselkedem, mint egy hűtlen feleség, akinek bűntudata van. – Jon, hát itt vagy! – kiált ki Ava. – Épp rólad beszéltünk! Itt van? Kezem öntudatlanul megmarkolja a makettet. Nem akarom látni! Azt sem akarom, hogy ő lásson engem! Majd kimentem magam, és távozom… Sajnos azonban elkéstem. Jon öles léptekkel közeledik felénk. Farmert és tengerészkék V nyakú pulóvert visel, s egy papírlapot nézeget. Helyes. Csak nyugi! Minden a legnagyobb rendben. Boldog házasságban élsz, semmi bizonyíték holmi lopott légyottokra ezzel az alakkal. – Üdv, Eric és Lexi! – biccent felénk, ahogy közelebb ér… aztán a kezemre bámul. Én is odanézek, és kis híján elsüllyedek. A makettet teljesen összetörtem közben. A tető eltört, és az egyik balkon levált. – Lexi! – mostanra Eric is észrevette a kárt. – Hát ez meg hogy történhetett? – Jon, a te maketted! – szökik a magasba Ava szemöldöke. – Semmi baj – von vallató. – Mindössze egy hónapomba került. – Egy hónapba? – visszhangzóm rémülten. – Nézze, ha ad egy kis ragasztószalagot, megragasztom… – az összetört tetőt lapogatom, s kétségbeesetten próbálom a helyére igazítani. – Talán nem is egy hónap – Jon nem veszi le rólam a szemét. –Meglehet, csak néhány óra. – Ó – hagyom abba a lapogatást. – Hát… akkor is… elnézést kérek. – De kárpótolhat valamivel – vet rám Jon egy futó pillantást. Kárpótolni? Mit akar ez jelenteni? Anélkül hogy odafigyelnék, karomat az Ericébe fonom. Támaszra van szükségem, biztatásra. Egy megbízható férjre, aki kősziklaként áll az oldalamon. – Szóval, az apartman nagyon látványos, Jon – fogok üres locsogásba, ahogy elvárható egy vállalati nejtől. – Gratulálok! –lendítem körbe a karomat. – Köszönöm, megtisztelőnek érzem – feleli Jon az előbbi üres társasági hangnemben. – Hogy van a memóriája? – Nagyjából ugyanúgy, mint korábban. – Semmi újra nem emlékszik? – Nem, semmire. – Kár. – Igen. Igyekszem természetesen viselkedni… de egyre nő köztünk a delejes vonzás, ahogyan szembenézünk egymással. Kapkodva szedem a levegőt. Felpillantok Ericre, félve, hogy észrevett valamit… de a szeme se rebben. Hát nem érzi? Nem látja, mi folyik az orra előtt?

123 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Eric, meg kell beszélnünk a Bayswater-projektet – szólal meg most Ava, aki eddig puha bőrből készült kézitáskájában kotorászott. – Tegnap kinéztem a helyszínre, és jegyzeteket készítettem… – Lexi, miért nem nézel körül az apartmanban, amíg Avával tárgyalunk? – szakítja félbe Eric, elvonva tőlem a karját. – Jon majd körbevezet. – Ó – merevedek meg. – Nem akarok zavarni. – Boldogan megmutatom – Jon hangja száraz, és valahogyan unott. – Már ha érdekli. – Igazán nincs szükség… – Drágám, Jon tervezte az egész épületet – mondja Eric megrovóan. – Nagyszerű lehetőség ez a számodra, hogy megértsd vállalatunk távlati céljait. – Jöjjön, elmagyarázom az alapkoncepciót – mutat Jon a helyiség túlfelére. Ebből ugyan nem mászom ki! – Az nagyszerű lesz – mondom végül. Helyes. Ha beszélni akar, hát hadd beszéljen. Követem Jont a túloldalra. A vízesés zubogó árja mellett állunk meg. Hogy élhet bárki egy ilyen félelmetes víztömeg mellett? – Szóval – mondom udvariasan. – Hogyan találta ki mindezt? Ezt a „lendületes stílust” vagy hogy is mondjam? Jon elgondolkozva ráncolja a homlokát, nekem pedig összeszorul a szívem. Remélem, nem holmi dagályos szónoklattal hozakodik elő a lánglelkéről. Nem vagyok olyan hangulatban, hogy ezt hallgassam. – Megkérdeztem magamtól, milyen is egy seggfej. Végig őt tartottam szem előtt – mondja nagy sokára. Akaratlanul is csodálkozva felnevetek. – Nos, ha én lennék az a seggfej, nekem tetszene, amit csinált. – Helyben vagyunk – egy lépéssel közelebb lép, és suttogni kezd a vízesés robaja mellett. – Eszerint tényleg nem emlékszik semmire? – Nem, az égvilágon semmire. – Rendben – sóhajt egy nagyot. – Találkoznunk kell, meg kell beszélnünk! Van egy hely, az Old Canal House Islingtonben. Figyelje meg a magas mennyezetet! – teszi hozzá sokkal hangosabban. – Ez valamennyi ingatlanunk márkajele – rám sandít, és elkapja a pillantásomat. – Nos akkor? – Megbolondult? – sziszegem, s közben Ericre pislogok, nem hallotta-e meg. – Nem akarok magával találkozni! – halkítom le még jobban a hangomat. – Csak hogy tudja, semmiféle bizonyítékot nem találtam az állítólagos viszonyunkról. Egy szemernyit sem. Mennyire érezni itt a teret! – teszem hozzá hangosan. – Bizonyítékot? – Jon úgy néz rám, mintha nem értené. –Ugyan mifélét? – Hát… nem is tudom. Mondjuk, egy szerelmes levelet. – Nem írtunk egymásnak szerelmes leveleket. – Vagy valami csecsebecsét. – Csecsebecsét? – Jon úgy fest, mint akit a nevetés környékez. – Azok sem nagyon izgattak minket.

124 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nos, akkor nemigen lehetett szó szerelmi viszonyról! – vágok vissza. – Körülnéztem az öltözőasztalomon, de semmit sem találtam. Megnéztem a naptáramat… ott is semmi. Megkérdeztem a húgomat, még csak nem is hallott magáról. – Lexi – elhallgat, mintha azon gondolkozna, hogy magyarázza el nekem a helyzetet. – Titkos viszony volt. Azaz olyan viszony, amelyet titokban tartanak. – Eszerint nincs bizonyítéka? Tudtam! Sarkon fordulok, és elindulok a kandalló irányában. Jon szorosan a sarkamban. – Bizonyítékot akar? – dünnyögi halkan, hitetlenkedve. –Mondjuk olyat, hogy eperszínű anyajegy van a bal fenekén? – Nincs is – pördülök meg diadalmasan, de azonnal el is hallgatok, mert Eric odapillant ránk a helyiség túlsó sarkából. –Nem tudom, hogyan ötlötte ki ezt a bámulatos megvilágítást? –intek Eric felé, aki visszaint, és folytatja a beszélgetést. – Tudom, hogy nincs eperszínű anyajegye, se a fenekén, se máshol – forgatja a szemét Jon. – Csak egy barna anyajegy a karján. Elnémulok egy időre. Igaza van. Na és akkor? – Ki is találhatta – fonom össze a karom a mellkasomon. – Tudom, mégsem az ujjamból szoptam – néz rám komolyan. – Lexi, én nem beszélek mellé. Viszonyunk van. Szeretjük egymást. Mélyen és szenvedélyesen. – Nézze – túrok a hajamba. – Ez az egész kész őrület! Nincs szükségem semmiféle viszonyra. Sem magával, sem mással. Soha életemben nem csaltam meg senkit… – Négy hete a padlón szeretkeztünk – vág közbe. – Itt, ezen a szent helyen – mutat egy óriási, bolyhos, fehér birkabőrre. Némán meredek rá. – Hagyja abba! – felzaklatva elfordulok, és megindulok a tér távolabbi vége felé, ahol divatos plexiüveg lépcső vezet fel a félemeletre. – Lássuk most a vizesblokkot! – emeli fel a hangját Jon, ahogy elindul mögöttem. – Azt hiszem, ezt kedvelni fogja… – Nem – kiáltom vissza a vállam fölött. – Hagyjon békén! Mindketten elérjük a lépcső tetejét, és megfordulva átnézünk az acél mellvéd fölött. Látom Ericet a lenti szinten, túlnan London fényei villódznak a tágas ablakokon keresztül. Meg kell hagyni, az apartman döbbenetes. Jon szimatol a levegőbe az oldalamon. – Hé – mondja. – Csak nem sós-ecetes burgonyapelyhet evett? – Talán igen – nézek rá gyanakvóan. – Le a kalapom – kerekedik el Jon szeme. – Hogyan csempészte be e mellett az étkezés mániákus mellett? – Nem is az – érzem szükségét, hogy azonnal Eric védelmére keljek. – Mindössze… törődik a táplálkozásával. – Egy Hitler veszett el benne. Ha a világ összes kenyerét gyűjtőtáborba zárhatná, megtenné. – Hagyja abba! – Aztán elgázosítaná őket. Először a kiflik kerülnének sorra, aztán a croissant-ok.

125 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Csönd legyen! – megrándul a szám, mert nevethetnékem támad, aztán elfordulok. Ez a fickó viccesebb, mint ahogy elsőre kinéztem belőle. Így, közelről, még vonzó is a kócos fekete hajával. Csakhogy sok mindenki vicces és vonzó. Ilyenek az ember barátai is. Ami nem jelenti azt, hogy le kellene velük feküdnöm. – Mit akar tőlem? – fordulok végül szembe Jonnal tehetetlenül. – Mit vár tőlem? – Hogy mit akarok? – elhallgat, s összeszalad a szemöldöke, mintha a kérdést latolgatná. – Meg akarom mondani a férjének, hogy maga nem szereti, és velem jön, hogy együtt új életet kezdjünk. Olyan komolyan beszél, hogy kis híján elnevetem magam. – Azt akarja, hogy magával menjek, és új életet kezdjünk? – ismétlem újra, mintha csak tisztázni kívánnám egy szerződés pontjait. – Most rögtön. Egy ujjcsettintésre? – Mondjuk, öt percen belül, de néhány dolgot előbb el kell intéznem – pillant az órájára. – Magának nincs ki a négy kereke – rázom meg a fejem. – Nem vagyok bolond – mondja türelmesen. – Szeretem magát, és maga is engem. Tiszta szívből. Higgyen nekem! – Miért hinnék magának? – hátrálok meg hirtelen a bizalmaskodása elől. – Férjes asszony vagyok, nem tudja? Férjem van, akit szeretek, akinek örök szerelmet ígértem. Íme, a bizonyíték! – lengetem meg jegygyűrűs kezem az orra előtt. – Ez a bizonyíték! – És szereti is? – Jon rá sem hederít a gyűrűre. – Szerelmet érez iránta? Ami egész lényét átjárja? – ezzel megdöngeti a mellét. A legszívesebben az arcába vágnám: „Igen, szenvedélyesen szeretem Ericet.” Ezzel egyszer és mindenkorra elhallgattathatnám. Valamiféle nevetséges okból mégsem tudom rászánni magam erre a hazugságra. – Egyelőre talán nincs meg bennem ez az érzés… de biztos vagyok benne, hogy megjön – a hangom dacosabb, mint amilyennek szántam. – Eric fantasztikus ember, s a kapcsolatunk egyenesen csodálatos… – Ahá – bólogat Jon udvariasan. – De azért a baleset óta nem szeretkeztek, ha nem tévedek? Bizalmatlanul meredek rá. – Miért, igen? – villan meg a szeme. – Én… mi… – hebegem. – Talán igen, talán nem! Nem fogom kitárgyalni idegenekkel a magánéletemet! – Pedig meg szokta tenni – keseredik meg hirtelen az arckifejezése. – Meg bizony, és ez a lényeg. Legnagyobb meglepetésemre az egyik kezemért nyúl. Egy pillanatig melengeti, és csak nézi. Aztán nagyon lassan a hüvelykjével megindul a bőrömön. Moccanni sem tudok a döbbenettől. Bárhol ér hozzám, kellemesen bizsereg a bőröm. Még a tarkóm is beleborzong. – Nos, mit gondolsz? – hallatszik fel Eric zengő hangja, mire nagyot ugrom, és elrántom a kezem. Hogyhogy mit gondolok? – Nagyszerű, drágám! – csilingelem vissza a mellvéd fölött, szokatlanul magas hangon. – Néhány másodperc, és jövünk… – visszahúzódom, hogy

126 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

ne lásson ide az alsó szintről, és intek Jonnak, hogy kövessen. – Nézze, elegem van ebből – hadarom. – Hagyjon engem békén! Nem ismerem magát, és nem szeretem. Épp elég nehéz nekem a jelen helyzetemben. Szeretném tovább élni az életemet, éspedig a férjem oldalán. Rendben? Ezzel megindulok lefelé a lépcsőn. – Nem! Nincsen rendben! – ragadja megjön a karom. – Lexi, maga nem látja át az egészet! Maga boldogtalan Eric mellett. Nem szereti magát, és nem is érti meg… – Eric természetesen szeret engem! – kiabálom magamból kikelve. – Éjt nappallá téve virrasztott a betegágyam melled, bámulatos drapp rózsákat vásárolt… – Miért, mit gondol, én nem ültem volna szívesen ott a helyében? – sötétül el Jon tekintete. – Lexi, majdnem belehaltam, úgy aggódtam magáért. – Most engedjen elmenni! – próbálom elhúzni a karom, de Jon erősen markolja. – Nem dobhatja el a szerelmünket! – fürkészi kétségbeesetten az arcomat. – Ott van magában, valahol a mélyben, tudom! – Téved! – hatalmas erőfeszítéssel kitépem a karom a szorításából. – Nincs ott semmi! Lecsattogok a lépcsőn, s anélkül hogy hátranéznék, Erik karjába vetem magam. – Nem érzem túl jól magam – teszem kezem a homlokomra. –Megfájdult a fejem. Mehetnénk már? – Hogyne, drágám! – megszorítja a vállam, és felpillant a félemeletre. – Elköszöntél Jontól? – Igen, csak menjünk már! Ahogy az ajtó felé indulunk, Eric drága zakójába kapaszkodom, hadd csillapítsa a szövet puha tapintása felajzott idegeimet. Ő a férjem. Őt szeretem. Ez a valóság.

127 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Tizenkettő Rendben. Szükségem van az emlékezetemre. Elegem van az amnéziából! Meg abból, hogy folyton azt hallom másoktól, jobban ismerik az életemet, mint én magam! Elvégre is az én emlékezetemről van szó, nem máséról. Belenézek a szemembe a ruhásszekrény tükrében, amely ujjnyira van az arcomtól. Új szokásom ez, hogy közel hajolok a tükrökhöz, mert így csupán a szememet látom. Megnyugtató érzés, mintha visszakapnám a régi énemet. – Emlékezz már, te hatökör! – nógatom magam halk, dühödt hangon. – Em-lé-kezz! A szemem úgy néz vissza rám, mintha mindent tudna rólam, csak épp nem volna hajlandó elárulni. Mélyet sóhajtok, s csalódottságomban fejemet az üvegnek támasztom. Amióta hazajöttünk a minta apartmanból, mást sem teszek, mint elmerülök a kiesett három évben. Fotóalbumokat lapoztam végig, filmeket néztem meg, amelyekről tudom, hogy láttam őket; olyan dalokat hallgattam, amelyeket a régi Lexi vagy százszor végigélvezett… De semmi hatás. Agyam bármely rekeszében rejtőznek is az emlékeim, makacsul tovább lappanganak. Nem is azt várom, hogy a napvilágra röppenjenek, csak mert meghallgattam a „Gyönyörű vagy…” kezdetű dalt Jamestől… vagy bárki mástól. Ostoba, titkolózó agy! Úgy értem, ki itt a góré? Ő vagy én? Tegnap jártam a neuropszichológusnál, Neilnél. Együtt érzőn bólogatott, amikor kiöntöttem neki a lelkemet, és végig körmölt. Aztán azt mondta, mindez lenyűgöző, és talán ír rólam egy tudományos értekezést. Addig faggattam, amíg kisajtoltam belőle, hogy épp terápiára is járhatnék. De nincs szükségem terápiára. Az emlékezetemre van szükségem! A tükör bepárásodik a lélegzetemtől. Homlokomat még jobban az üveghez szorítom, mintha a válaszokat egytől egyig a tükörképem rejtegetné; mintha bizony meghallanám őket, ha elég feszülten hallgatózom… – Lexi? Elmentem – jön be Eric a hálóba, kezében egy DVD-lemezzel, amelyet kiemelt a tartójából. – Drágám, a szőnyegen hagytad ezt. Megfelelő hely ez egy DVD-nek? Elveszem tőle a lemezt. Az Ambíció első számú epizódja, amelybe a minap kezdtem bele. – Ne haragudj, Eric – mondom gyorsan, és elveszem tőle. –Nem is tudom, hogy került oda. Ami hazugság. Akkor került oda, amikor Eric házon kívül tartózkodott, s nagyjából ötven DVD hevert körülöttem a szőnyegen, képes újságok, fotóalbumok és cukorkás papírok társaságában. Ha meglátott volna így, szívrohamot kap. – A taxid tízre jön – mondja. – Itt sem vagyok. – Nagyszerű! – megcsókolom, mint újabban máskor is minden reggel. Ami azt illeti, kezd egyre természetesebbé válni. –Legyen jó napod! – Neked is – szorítja meg a vállam. – Remélem, minden jól megy majd.

128 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Úgy lesz – mondom magabiztosan. Ma megyek először vissza teljes munkaidőben az állásomba. Nem azért, hogy átvegyem az osztályt… erre egyelőre nyilván nem állok készen. Hanem hogy újra tanuljam a munkámat, és behozzam a lemaradásomat. Öt hét telt el a baleset óta. Nem ülhetek tovább idehaza ölbe tett kézzel. Kezdenem kell magammal valamit. Vissza kell kapnom az életemet. És a barátaimat. Az ágyon három puccos ajándéktáska hever kikészítve, bennük ajándékok lapulnak Finak, Debsnek és Carolynnak. Ma beviszem mindhármat. Végtelen időket töltöttem a válogatással, mert azt akartam, hogy az összes ajándék tökéletes legyen. Valahányszor rájuk gondolok, a legszívesebben gratulálnék magamnak. Dudorászva indulok a nappaliba, és a lejátszóba lököm az Ambíció lemezét. A végét még nem láttam. Talán segít visszarázódnom hivatali üzemmódba. Előrehajtom a bevezető képsorokat, amíg ahhoz a részhez nem érek, ahol egy limóban ülök két öltönyös pofa kíséretében. Megnyomom a lejátszó gombot. – … Lexi és csapata ma este nem hagyja magát – hallom a férfi bemondó hangját. A kamera rám közelít, én pedig várakozásteljesen visszafojtom a lélegzetemet. – Megoldjuk ezt a feladatot! – szólok oda élesen az öltönyösöknek, s egyik kézfejemmel ráverek a másik tenyeremre. – Akkor is nyerni fogunk, ha kiköpjük a tüdőnket. Rendben? Lazítani nem lehet, nincs kecmec. Tudomásom szerint életemben nem beszéltem így. – Mint mindig, Lexi most is munkára fogja a csapatát – folytatja a férfihang. – Nem ment-e azonban ez egyszer túl messze a Kobra? Nem értem, miről beszél. Miféle kobra? A kamera most az egyik pasira közelít a limóból. Irodai széken ül, mögötte a táblaüveg ablakon bekandikál az éjszakai ég. – Ez a nő nem ember – morogja. – Nem volt elég neki a nappal? Valamennyien megtesszük, ami tőlünk telik, tudja, de mit számít ez neki? Miközben beszél, alakmásomat látom, amint átvág valamiféle raktáron. Elszorul a szívem. Ez a fickó rólam nyilatkozott így? Most változik a kép, az ürge meg én civakodunk teljes hangerővel. Egy londoni utcában állunk, ő védeni próbálja magát, én azonban torkára forrasztom a szót. – Maga ki van rúgva! – zárom le pattogva a szócsatát. – A hangom olyan metsző, hogy összerezzenek ijedtemben. – Kirúgtam a csapatomból! – A Kobra megint lesújtott! – mondja tovább a magáét a fesztelen férfihang. – Pergessük vissza ezt a nevezetes pillanatot! Várjunk egy percet! Csak nem azt mondja ezzel, hogy… én vagyok a Kobra? Újra hallom a baljós zenét, és a képernyőn lassított felvételben ismét megjelenik az arcom. – Maga ki van rrúggva! – sziszegem. – Kirrrrúgtam a csapatomból! Kábán meredek a képmásomra. Mi műveltek ezek a hangommal? Manipulálták, tényleg úgy hangzik, mint egy kígyósziszegés. – Lexi harapása ezen a héten különösen mérges! – hallom meg az alámondást. – Ez idő alatt a csapatban…

129 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Újabb öltönyös csoportot látok, akik valami ártárgyalásról vitatkoznak. Én azonban túl döbbent vagyok ahhoz, hogy megmozduljak. Miért… hogyan…? Miért nem szólt erről senki? Miért nem figyelmeztettek? Ösztönösen a telefonért nyúlok, és beütöm Eric számát. – Szia, Lexi. – Eric, most néztem meg annak a tévéshow-nak a DVD lemezét! – kezdek kiabálni izgalmamban. – Kobrának neveztek! Mindenki gyűlölt! Soha nem beszéltél nekem erről! – Drágám, nagyszerű műsor volt – mondja Eric csillapítóan. –Kitűnően teljesítettél. – Csakhogy utána kígyónak neveztek. – Na és aztán? – De én nem akarok kígyó lenni! – tudom, hogy a hangom csaknem hisztérikus, de nem tehetek róla. – Senki nem szereti a kígyókat! Akkor már inkább legyek… mókus… vagy koala. A koalák puha szőrmókok. Kicsit ugyan slamposak is. – Koala? Lexi! – kacag fel Eric. – Drágám, te bizony kobra vagy. Az időzítésed holtpontos, amikor támadsz. Ettől vagy olyan ragyogó üzletasszony. – De én nem akarok… – elhallgatok, mert megszólal a csengő. – Itt a taxim. Mennem kell. A hálóba megyek, ahol felveszem a három puccos ajándéktáskát. Iparkodom visszanyerni korábbi derűlátásomat, s újra várakozással nézni a munkanap elé. Hirtelen azonban úgy érzem, minden önbizalmam elpárolgott. Kígyó vagyok. Nem csoda, ha mindenki utál. Ahogy a taxim a Victoria Palace Road felé tart, merev háttal ülök a hátsó ülésen, az ajándéktáskákat szorongatva, és igyekszem lelket önteni magamba. Először is mindenki tudja, hogy a tévé elferdíti a dolgokat. Senki nem hisz komolyan kígyónak. Mellesleg az a tévéshow réges-régen volt, mostanra bizonyára mindenki elfeledkezett róla… Egek! Az a baj az ilyen monológokkal, hogy az ember tudja, végig mellébeszél. A taxi letesz az épület előtt. Mélyet sóhajtok, és megigazítom bézs Armani kosztümömet. Aztán remegve megindulok a harmadik emeletre. A liftből kilépve az első, akiket meglátok, Fi, Carolyn és Debs, a kávéautomata mellett állnak. Fi a hajára mutogat, Carolyn meg néha közbeszól. Jöttömre a beszélgetés nyomban félbeszakad, mintha valaki kihúzta volna egy rádió konnektorját. – Sziasztok, gyerekek! – nézek körül legmelegebb, legnyájasabb mosolyommal. – Visszajöttem! – Szervusz, Lexi – felelnek tompa kórusban. Fi megvonja a vállát, jelezve, hogy tudomásul veszi a jelenlétemet. Nem mosoly volt, de több a semminél. – Igazán jól nézel ki, Fi! Ez a top isteni! – mutatok a krémszínű ingre, ő pedig meglepetten követi a pillantásomat. – Debs, te is mesésen festesz!

130 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Meg te is, Carolyn! Menő a hajad így lenyírva… és a csizmád is fantasztikus! – Ez? – horkan fel Carolyn, és egymásnak üti két barna, antilopbőr csizmáját. –Évek óta hordom. – Pedig… most is nagyon jól mutat! Hetet-havat összehordok idegességemben. Nem csoda, hogy valamennyien ki vannak akadva. Fi keresztbe font karral áll, Debsről meg lerí, hogy a legszívesebben felvihogna. – Na hát akkor – fogom vissza a tempót. – Mindhármótoknak hoztam valami csekélységet. Fi, ez a tied, és Debs… Ezzel átadom az ajándéktáskákat, amelyek most hirtelen nevetségesen puccosnak látszanak. – Mire jó ez? – pislog Debs. – Hát, tudod! csak, hogy… ümmm… – akad el a hangom. – Elvégre is a barátaim vagytok, és… rajta, nyissátok ki! A három nő bizonytalan tekinteteket vet egymásra, majd bontogatni kezdik a csomagolópapírt. – Gucci? – mondja Fi hitetlenkedve, ahogy előhúz egy zöld ékszeres dobozt. – Lexi, ezt nem fogadhatom el… – De igen! Kérlek! Csak nyisd ki, és nézd meg… Fi némán felpattintja a doboz fedelét, amelyben arany karóra válik láthatóvá. – Emlékszel? – kérdezem hevesen. – Mindig megbámultuk őket a kirakatokban. Minden áldott hétvégén. Most tessék, neked is lett egy! – Ami azt illeti – feszeng Fi –, Lexi, két éve vettem magamnak. Felemeli az inge ujját. Ugyanazt az órát viseli, csak egy kicsit tompább a csillogása, régibbnek látszik. – Á – mondom elfacsarodó szívvel. – Jól van, nem számít. Visszavihetem vagy beválthatjuk valami másra… – Lexi, nem tudom ezt használni – szól közbe Carolyn, és visszaadja az illatszeres ajándékkészletet, amit neki vettem, a bőrtáskával együtt, ami hozzá tartozik. – Nem bírom ezt az illatot. – De hát a kedvenced – mondom ijedten. – Csak volt – javít ki. – Mielőtt teherbe estem. – Te terhes vagy? – bámulok rá tátott szájjal. – Nagy ég! Carolyn, gratulálok! Ez csodálatos! Jaj de jó! Matt bizonyára a legjobb apa lesz, aki csak… – Nem Matt gyereke – forrasztja torkomra a szót. – Nem? – mondom ostobán. – De akkor… ti ketten szakítottatok? Ez nem lehet igaz. Nem szakíthattak! Mindenki azt hitte, hogy Carolyn és Matt szerelme örökké tart. – Nem akarok erről beszélni, rendben? – mondja Carolyn, csaknem suttogva. Rémülten látom, hogy a szeme elpirosodott a szemüvege mögött, és zihálva szedi a levegőt. – Majd látjuk egymást! – ezzel a kezembe nyomja a csomagolópapírt és a szalagot, megfordul és elvágtat az iroda irányában. – Hát ez szép volt, Lexi! – jegyzi meg Fi gúnyosan. – Épp mikor azt hittük, már túljutott Matten.

131 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– De hát nem tudtam! – mondom döbbenten. – Sejtelmem sem volt róla. Annyira sajnálom… – dörgölöm meg az arcomat, amelyet elöntött a szégyenpír. – Debs, nyisd ki az ajándékodat! Gyémánttal kirakott keresztet vettem neki. Annyira odavan az ékszerekért, gondoltam, nem tévedhetek egy kereszttel. Okvetlenül imádni fogja. Debs némán fejti le a csomagolópapírt. – Tudom, egy kicsit különc dolog volt tőlem – szabadkozom jó előre idegesen. – De valami igazán különlegeset szántam neked… – Ez egy kereszt! – vágja hozzám a dobozt Debs, fintorogva, mintha valami bűz ütötte volna meg az orrát. – Nem vehetem fel! Zsidó vagyok. – Zsidó? – tatom el a számat. – Mióta? – Amióta jegyben járok Jacobbal – mondja, mintha mi sem lehetne ennél nyilvánvalóbb. – Áttértem. – Ejha! – rikkantom vidáman. – Eljegyezted magad? Most veszem észre a bálján a platinagyűrűt, a karika legközepére foglalt gyémánttal. Debsnek annyi gyűrűje van, hogy korábban nem figyeltem fel rá. – Mikor lesz az esküvő? – hadarom izgatottan. – És hol rendezitek? – A jövő hónapban – néz félre. – A Wiltshire-ben. – A jövő hónapban! Szent isten, Debs! De én nem… Itt elhallgatok, s a csönd szinte lüktet körülöttünk. Már majdnem kimondtam: „De én nem kaptam meghívót.” Azért nem kaptam, mert nem is akartak meghívni. – Úgy értem… ümm… gratulálok! – valahogy sikerül megőriznem az iménti vidám mosolyt. – Bizonyára csodás lesz. A kereszt miatt meg ne aggódj, könnyen visszacserélhetem… ahogyan az órát… és a parfümöt is… – remegő kézzel pakolom vissza az összes széttépett csomagolópapírt az egyik ajándéktáskába. – Igen – mondja Fi sután. – Na akkor viszlát, Lexi! – Viszlát – Debs továbbra sem néz a szemembe. Mindketten elmennek, én meg csak nézek utánuk, állam merev a sírhatnéktól. Hát ezt megcsináltam. Nem hódítottam vissza a barátaimat, ehelyett mindent még jobban elcsesztem. – Csak nem ajándékot hoztál nekem? – Byron gunyoros hangja üti meg a fülemet. Megfordulva látom, hogy a folyosón közeledik öles léptekkel, a kezében kávé. – Milyen kedves tőled, Lexi! Egek, az agyamra megy ez az alak! Ő a kígyó, nem én. – Jó reggelt, Byron – mondom a lehető legkurtábban. – Örülök, hogy látlak. Minden erőmet összeszedve felszegem az állam, és egy kósza tincset kisimítok az arcomból. Nem omolhatok itt össze. – Nagy bátorságra vall, hogy visszajössz, Lexi – mondja Byron, amint megindulunk a folyosón. – Egyenesen csodálatra méltó. – Nem igazán! – mondom tőlem telhető magabiztossággal. –De már alig várom, hogy belevessem magam a munkába. – Nos, ha bármi kérdésed lenne, tudod, hol találsz. Bár ma a nap nagy részét James Garrisonnel töltöm. Emlékszel rá, ugye? Az áldóját! Miért folyvást olyanok nevét dörgöli az orrom alá, akiket nem ismerek?

132 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Emlékeztess, légy szíves, ki ő – mondom vonakodva. – Ő a forgalmazónk, a Suthey's vezetője. Az egész országban ők terítik a termékeinket. Például a szőnyegeket, a parkettát meg mindent, amit árulunk. Teherkocsikban viszik el innen az árut. Nem világos mindez? – a hangja udvarias, de önelégült. – De igen, emlékszem a Southey's-re – vágom el a továbbiakat. – Kösz. És miért találkozol velük? – Nos – mondja Byron kis szünet után –, a helyzet az, hogy rossz úton járnak, a csőd szélén állnak. Ha nem változtatnak a módszereiken, más után kell néznünk. – Helyes – bólintok a lehető legfőnökibben. – Akkor majd értesíts a fejleményekről! – mostanra elértük az irodámat, és kinyitom az ajtót. – Viszlát, Byron! Magamra csukom az ajtót, a kanapéra hajítom az ajándéktáskákat, kinyitom a kartotékszekrényt, és kihúzok egy teljes fióknyi dossziét. A hidegvéremet megőrizve az íróasztalhoz telepszem, és kinyitom az elsőt, amely az osztályértekezletek jegyzőkönyveit tartalmazza. Három év anyagát. Ennyivel csak elbírok. Nem olyan sok az. Húsz perc múlva megfájdul a fejem. Hónapoknak tűnik, amióta semmi komolyabb vagy nehezebb olvasmány nem került a kezembe… ez az anyag meg egyenesen dögnehéz. Költségvetési tárgyalások. Megújított szerződések. Teljesítmény értékelések. Úgy érzem, mintha visszaültem volna az iskolapadba, s egy ültömben hat osztályt kellene elvégeznem. Félretettem egy ív papirost a kérdéseimnek, de már a másik oldalánál tartok. – Hogy vagy? – az ajtó nesztelenül kinyílik, és Byron kukkant be. Nem szokott kopogni? – Jól – mondom tüskésen. – Tényleg. Mindössze néhány apró kérdésem lenne… – Ki velük! – támaszkodik az ajtófélfának. – Jó. Legelőször is, mi az a QAS? – Ez az új könyvelői software-ünk. Mindenkit kiképeztünk a használatára. – No, akkor én is meg fogom tanulni – mondom kurtán, és a lapomra körmölöm a választ. – És ki a Services.Com? – Az online ügyfélszolgálatunk. – Hogyan? – ráncolom össze értetlenül a homlokom. – És mi lett az ügyfélszolgálati osztállyal? – Évekkel ezelőtt mindenestől feleslegessé váltak – feleli Byron unottan. – A céget átszervezték, és ennek során tömérdek osztályt számoltak fel. – Rendben – bólogatok, s miközben a hallottakat emésztem, újra a papírlapra pillantok. – És mi a helyzet a BD Brooksszal? Ők kicsodák? – Ők a reklámügynökeink – mondja Byron túljátszott türelemmel. – Hirdetéseket tesznek közzé a nevünkben a rádióban és a tévében… – Tudom, mi az ügynökségek dolga! – csattanok fel hevesebben, mint szándékoltam. – És mi történt a Pinkham Smithszel? Nagyszerű volt velük a kapcsolatunk.

133 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Bezárták a boltot – forgatja Byron a szemét. – Csődbe mentek. Jesszusom, Lexi, te az égvilágon semmit sem tudsz, ugye? Már csaknem visszavágok, de aztán meggondolom magam. Igaza van. Olyan ez, mintha a vidéket, amelyet ismertem, elsöpörte volna egy hurrikán. Mindent átalakítottak, és én semmire sem ismerek rá. – Soha többé nem jössz bele ebbe – méreget Byron szánakozóan. – De igen! – Lexi, nézz szembe az igazsággal! Beteg az agyad. Nem kellene ekkora megterhelésnek kitenned. – Semmi baj az agyammal! – kiáltom magamból kikelve, és talpra ugrom. Byront félrelökve kirohanok az ajtón. Clare ijedten néz fel, és bepattintja a mobilját. – Szia, Lexi! Nem kérsz valamit? Egy csésze kávét például? Olyan rémülten néz rám, mintha attól tartana, hogy a következő pillanatban leharapom a fejét, kirúgom, vagy valami hasonlót művelek. Jó, itt az idő, hogy megmutassam, nem vagyok én olyan elvetemült, pokolbéli főnök. Én önmagam maradtam. – Szia, Clare! – mondom a tőlem telhető legnyájasabb, legmelegebb hangnemben, és letelepszem az íróasztala szélére. –Minden rendben? – Ümm… igen – a titkárnőm elkerekedett szemében félelem ül. – Mi lenne, ha én hoznék neked egy csésze kávét? – Te? – úgy mered rám, mintha valami trükköt gyanítana. –Hogy te nekem? – Igen! Miért ne? – villantom rá a mosolyomat, mire ijedten összerezzen. – Jó… rendben – kicsusszan a székéből, a szemét továbbra is rám szögezve, mintha valóban egy kobrával kellene megharcolnia. – Mindjárt hozom. – Várj! – mondom csaknem kétségbeesetten. – Tudod, Clare, szeretnélek jobban megismerni. Egyszer talán együtt ebédelhetnénk… lóghatnánk… elmehetnénk vásárolni… Clare most még rémültebb, mint az előbb. – Ümm… igen, persze. Rendben, Lexi! – motyogja, és kisurran a folyosóra. Megfordulva látom, hogy Byron továbbra is ott áll a küszöbön, és rázza a nevetés. – Mi ütött beléd? – reccsenek rá. – Te aztán tényleg teljesen kicserélődtél, nemdebár? – vonja fel a szemöldökét csodálkozva. – Talán csak jóban szeretnék lenni az embereimmel, és tisztelettel bánni velük – mondom dacosan. – Miért, mi a rossz ebben? – Semmi! – emeli fel Byron a kezét. – Nagyszerű ötlet, Lexi? –Ahogy végigmér, a gúnyos mosoly nem hagyja el az ajkát. Aztán csettint a nyelvével. – Jut eszembe! Mielőtt odébb állok, elmondom, hagytam neked valamit, hogy foglalkozz vele, mint az osztály vezetője. Gondoltam, ez így méltányos. Végre úgy beszél velem, mint a főnökével. – Igen? – emelem fel az állam. – És mi lenne az?

134 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Kaptunk egy e-mailt felülről, amelyik felpanaszolja, hogy a dolgozók túllépik az ebédidőt. – A zsebébe túr, és elővesz egy darab papirost. – SJ minden igazgatótól elvárja, hogy szúrja le a csapatát. Ha lehet, még ma. Rád hagyhatom ezt? – vonja fel a szemöldökét Byron ártatlanul. Micsoda szemétláda! Fel-alá járok az irodámban a kávémat kortyolgatva, s a gyomrom remeg az idegességtől. Soha eddig senkit nem hordtam le, egy egész osztályról nem is beszélve. Meg arról, hogy ezzel egy időben próbálom nekik bebizonyítani, a jóakarójuk vagyok, nem a boszorka főnökük. Újra a kinyomtatott e-mailre nézek, amely Natashától, Simon Johnson titkárnőjétől származik. Kollégák. Simon tudomására jutott, hogy a személyzetből egyesek rendszeresen jóval a megszabott határon túl nyújtják meg az ebédidőt. Ez elfogadhatatlan. Simon hálás lenne, ha mindezt haladéktalanul a csapatuk tudomására hoznák, és szigorúbb ellenőrzési rendszert vezetnének be. Köszönettel Natasha Jó. A lényeg az, a leirat mégsem arra szólít fel, hogy „csesszem le” az osztályomat. Nem muszáj agresszívnek lennem vagy ilyesmi. Kedvesen is a tudomásukra hozhatom a lényeget. Lehetek például vicces és barátságos! Majd ezzel kezdem: „Hé, gyerekek! Elég hosszú-e az ebédidőtök?” Aztán a szemem forgatva éreztetem, hogy mindezt ironikusan értettem, mire valaki megkérdi: „Valami gond van, Lexi?” Én erre szomorkás mosollyal így felelek: „Nem én mondom ezt, hanem fent az emeleten a kitömött ingesek. Próbáljunk meg ezért időben visszaérni, helyes?” Néhányan majd bólogatnak, mintegy jelezve, hogy ez így sportszerű. És ezzel le lesz rendezve az egész ügy. Igen. Egész jól hangzik. Mély lélegzetet veszek, összehajtom a papírt, zsebre vágom, és elindulok az irodámból a Padlóosztály nagy közös terme felé. Beszélgetés moraja, telefonok csörgése és gépelés zaja fogad. Nagyjából egy percig senki sem vesz rólam tudomást. Aztán Fi felnéz, és oldalba böki Carolynt, ő meg egy másik csajt, akit nem ismerek fel, mire emez befejezi a telefonálást. A teremben mindenütt helyükre kerülnek a kagylók. Az embereim felnéznek a számítógép képernyője mellől, megfordulnak székeiken, mígnem az egész irodában minden mozdulatlanná dermed. – Szép jó napot mindenkinek! – kezdem égő arccal. – Én… ümmm… hé, gyerekek! Hogy vagytok? Senki nem felel vagy vesz tudomást a szavaimról. Csak néznek maguk elé ugyanazzal a bamba, essünk-túl-rajta arckifejezéssel. – Különben pedig – folytatom derűsnek és vidámnak szánt hangnemben –, csak azt akartam mondani… elég hosszú-e az ebédidő? – Hogy mi? – néz rám értetlenül az asztalomnál ülő csaj. –Csak nem maradhatunk tovább? – Nem! – mondom gyorsan. – Úgy értem… túlontúl is hosszú.

135 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Szerintem nincs vele semmi baj – von vállat. – Egy óra épp megfelelő egy kis vásárolgatáshoz. – Igen – ért egyet az egyik társnője. – Az ember épp eljut a King's Roadra meg vissza. Jó, úgy látom, ezt így sehogyan sem fogom velük megértetni. Két csaj a sarokban ráadásul újra kezdi a csevejt. – Figyelem! Csönd legyen! – válik sipítóvá a hangom. – Mondanom kell valamit. Az ebédidőről. Néhányan a vállalatnál… izé… úgy értem, nem feltétlenül ti… – Lexi – szól rám Carolyn a maga tagolt, világos modorában. – Mi a csudáról beszélsz? Mire Fi és Debs nevetésben tör ki, az én arcom pedig lángra gyullad. – Nézzétek, gyerekek – iparkodom megőrizni a lélekjelenlétemet. – Ez komoly. – Kkkkommoly – visszhangozza valaki, s itt-ott vihogást hallani a teremben. – Kkkomoly. – Nagyon vicces! – igyekszem én is mosolyogni. – De fordítsuk komolyra a szót… – Kkomolyra. Mostanra a teremben szinte mindenki vagy sziszeg, vagy nevet, vagy mindkettőt egyszerre. Az arcok életre kelnek, a jelenlévők láthatóan kitűnően szórakoznak, engem leszámítva. Váratlanul papír repülőgép süvít el a fülem mellett, és végzi a padlón. Nagyot ugrok ijedtemben, mire az egész terem viharos kacagásban tör ki. – Rendben, nézzétek, ne maradjatok el túl sokáig ebédidőben, helyes? De senki sem hallgat oda. Egy újabb repülőgép eltalálja az orromat, majd radír érkezik a nyomában. Akaratom ellenére könnyek szöknek a szemembe. – Hát akkor, viszlát, gyerekek! – nyögöm ki valahogyan. –Köszönöm… köszönöm… hogy olyan keményen dolgoztok! Nyomomban a nevetéssel, megfordulok, és kitántorgok a teremből. Kábultan megindulok a női mosdó felé, s útközben elhaladok Dana mellett. – A mosdóba igyekszel, Lexi? – mondja meglepetten, ahogy belököm az ajtót. – Tudod, ugye, hogy van kulcsod az igazgatói mosdóhoz? Az sokkalta kellemesebb! – Jó lesz nekem itt is – préselek ki egy mosolyt. – Igazán. Egyenesen a szélső fülke felé tartok, magamra vágom az ajtót, s fejemet két kezem közé fogva az ülőkére roskadok. A feszültség közben lassan felenged a tagjaimban. Ez volt életem legszégyenletesebb élménye. Leszámítva a fehér fürdőruhás közjátékot. Miért akartam én főnök lenni? Miért? Mikor az egészből csak az sül ki, hogy az ember elveszíti a barátait, le kell szúrnia az embereit, és mindenki a szemébe nevet meg rásziszeg. És mindezt miért? Egy kanapéért az irodában? Egy puccos névjegykártyáért? Végül kimerülten felemelem a fejem. Hirtelen megakad a szemem a fülke falfirkáin. Mindig egyfajta üzenő falként használtuk ezt a falat, hogy kiadjuk magunkból a mérgünket, viccelődjünk, vagy egyszerűen csak elbeszélgessünk egymással. A fal egyre jobban meg szokott telni, mire valakik letisztogatták, és kezdődött elölről az egész. A takarítók soha nem

136 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

tették szóvá, a vezetők közül meg senki nem tolja ide a képét… úgyhogy biztonságban vagyunk. Végigfuttatom szemem az üzeneteken, elmosolyodom néhány Simon Johnsonra vonatkozó szitkon, amikor egy kék filctollal felrótt új mondat szökik a szemembe. Felismerem Debs kézírását: „A Kobra visszatért.” Alatta halvány fekete golyóstollal ez áll: „Ne izgasd magad, beleköptem a kávéjába.” Nincs más kiút, mint hogy istenigazából leigyam magam. Egy óra múlva beszédelgek a Bathgate Hotel bárjába, amely egy sarokra van a munkahelyemtől, és jelenleg a harmadik Mojitómat23 végzem ki. A világ mostanra kellemesen elködösült… de semmi kifogásom ellene. Ami engem illet, minél ködösebb, annál jobb. Már ameddig meg tudom tartani egyensúlyomat a bárszéken. – Hé – emelem fel a kezem, hogy a csapos rám figyeljen –, még egyet kérek. A csapos alig észrevehetően felvonja a szemöldökét, aztán azt mondja: – Hogyne, persze. Csipetnyi sértődöttséggel figyelem, hogyan tölti ki a mentát. Miért nem kérdezi meg, miért rendeltem újat? Miért nem lát el bölcs csaposi tanácsaival? Tálcára teszi a koktélt, s egy tálban mogyorót is helyez mellé, amelyet megvetően félrelökök. Nem akarom, hogy bármi felszívja szervezetemben az alkoholt. Kerüljön csak töményen a véráramba! – Kér még valami? Egy harapás ennivalót talán? Kis étlapra mutat, én azonban rá se hederítek, ehelyett alaposan meghúzom a Mojitót. Hideg, csípős, savanykás és tökéletes. – Mondja, úgy festek maga szerint, mint egy boszorka? – nézek fel a csaposra. – Őszintén? – Nem – mosolyodik el. – Pedig a jelek szerint az vagyok – kortyolok be újra a Mojitóba. – Minden barátom ezt mondja. – Jó kis barátok, mondhatom! – Valaha azok voltak – leteszem a koktélomat, és mogorván bámulok a pohárba. – Nem tudom, hol rontottam el az életemet. Szörtyögős a beszédem, magam is annak hallom. – Mindenki ezt mondja – néz fel az Evening Standardból egy fickó a bárpult végében. A kiejtése amerikai, fekete haja kopaszodik. – Senki nem tudja, hol siklott ki az élete. – De én tényleg nem tudom! – emelem fel az ujjam a nyomaték kedvéért. – Ott volt az az autóbaleset… és aztán bumm! Arra ébredek, hogy egy boszorka testébe vagyok zárva. – Nekem inkább úgy tűnik, egy csinos baba teste az – telepszik mellém a szomszédos bárszékre az amerikai fickó, mosolygó arccal. – Én a maga helyében semmiért nem cserélném fel ezt a testet. Egy pillanatig értetlenül bámulok rá… aztán végül leesik a tantusz.

23

Rumos, lime-os koktél.

137 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Á! Maga flörtöl velem! Ne haragudjon, de férjes asszony vagyok. Egy fickóhoz mentem férjhez. A férjemhez – felemelem a kezem, pár pillanat múltán megtalálom rajta a jegygyűrűmet, és odamutatom. – Látja! Férjnél vagyok. Az is lehet, hogy szeretőt tartok – mondom rövid fejtörés után. A csapos prüszkölve felnevet, de magába fojtja. Gyanakvóan nézek fel rá, de úgy néz vissza rám, mint a ma született bárány. Újra belekortyolok az italomba. Érzem, amint az alkohol átjárja a bensőmet, és megpörgeti a fejemet. Ami helyeslendő. Minden helyiségnek így kéne körbe pörögnie. – Tudja, nem azért iszom, hogy felejtsek – mondom társalgó hangnemben a csaposnak. – Én ugyanis mindent elfelejtettem. – Ezt hirtelen olyan mulatságosnak találom, hogy fékezhetetlen vihogásba kezdek. – Bevertem a fejemet, és mindent, de mindent elfelejtettem – a hasamat fogom nevettemben, miközben potyog a könnyem. – Még azt is elfelejtettem, hogy van egy férjem. Pedig van! – Ejha! – néz össze a csapos az amerikai ürgével. – És azt mondják, meg se lehet gyógyítani. De hát az orvosok is tévedhetnek, nem igaz? – fordulok a bár közönségéhez. Mostanra néhányan felfigyeltek rám, és páran bólogatnak. – Az orvosok mindig tévednek – mondja az amerikai nagy nyomatékkal. – Egytől egyig seggfejek! – Pontosan! – fordulok feléje. – Magának igaza van! Bizony – alaposan meghúzom a Mojitót, aztán visszafordulok a csaposhoz. – Kérhetek magától egy kis szívességet? Fogná azt a koktél-keverőt, és fejbe vágna vele? Azt mondták ugyan, nem hat igazán, de hát honnan is tudhatnák? A csapos mosolyog, mintha bizony tréfálnék. – Nagyszerű – sóhajtok türelmetlenül. – Akkor magamnak kell elvégeznem magamon. Még mielőtt megállíthatna, megragadom a koktélkeverőt, és kupán verem magam. – Úúúú! – elejtem a keverőt, és a fejemet fogom. – ÚÚÚ! Ez fájt! – Látták ezt? Ennek elmentek otthonról! – hallok a hátam mögött különböző kiáltásokat. – Kisasszony, jól van? – ijed meg a csapos is. – Hívhatok magának egy… – Várjon! – emelem fel a kezem. Néhány pillanatig ebben a pózban maradok, várva, hogy az emlékek elöntsék az agyamat. Aztán csalódottan magamba roskadok. – Nem hatott. Még ez sem. Ökörség. – Fizetek neki egy erős kávét – hallom meg, amint az amerikai odasúgja a csaposnak. A francba is, nem kérek kávét! Már épp közölni akarnám vele, amikor felcsipog a telefonom. Némi küzdelem következik a retikülöm cipzárjával, aztán sikeresen előkotrom a mobilt… Erictől érkezett SMS. Szia, útban vagyok hazafelé. E – A férjem küldte – értesítem a csapost, miközben elteszem a mobilt. – Tudja, még motorcsónakot is tud vezetni. – Nagyszerű! – mondja a csapos udvariasan.

138 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Igen, az – bólogatok nyomatékosan, nagyjából vagy hétszer. – Nagyszerű bizony! A mi házasságunk maga a tökély. Eltekintve attól, hogy nem szeretkezünk – gondolkodom el egy pillanatra. – Nem szeretkeznek? – visszhangozza elképedten az amerikai muki. – Valaha igen – kortyolok a Mojitóba, és közel hajolok hozzá bizalmasan. – Csak épp nem emlékszem rá. – Hát ez jó, mi! – kezd el nevetni. – Szétrobbantotta az agyát, nem igaz? Szétrobbantottam az agyam. Szavai neonfényként villannak a tudatomba. Szétrobbantottam az agyam. – Tudja mit? – mondom lassan. – Talán nem is sejti, pedig… nagyon… nagyon… jelen… tős, amit mondott. Nem vagyok biztos benne, hogy ki tudtam ejteni ezt a szót. Mégis tudom, mire akarok kilyukadni. Ha szeretkeznék, talán újra szétrobbanna az agyam. Talán épp erre lenne szükségem! Meglehet, Amynek végig igaza volt, ez a természet saját gyógymódja az amnézia ellen. – Na most megyek, és szeretkezem a férjemmel! – teszem le csörömpölve a poharam. – Menjen csak, kislány! – nevet az amerikai. – Jó mulatást! Most pedig igenis szeretkezni fogok Erickel. Szent feladatom ez nekem. Hazafelé a taxiban egészen izgatott leszek. Amint hazaérek, megrohamozom Ericet. Csodásat szeretkezünk majd, mire szétrobban az agyam, és egy csapásra minden kivilágosodik. Egyedül az aggaszt, hogy nincs nálam a házassági kézikönyv, és nem emlékszem az előjáték pontos sorrendjére. Behunyom a szemem, hogy elfeledkezzem kóválygó fejemről, és pontról pontra visszaemlékezzem Eric szavaira. Valamit az óramutató járásával megegyező irányban kellene csinálni. Valami mást meg „a nyelv finom, majd egyre hevesebb mozgatásával”. Mire vonatkozhat ez? A combokra? A mellkasra? Az agyamba kellett volna vésnem. Vagy felírnom egy post-it-re, amelyet az ágytámlára ragaszthattam volna. Jó, azt hiszem, megvan. Először a fenék, aztán a combok belső fele, végül a herezacskó… – Bocsánat, nem értettem – szólal meg a taxisofőr. – Semmi! – mondom gyorsan. Valahol a fülcimpa is képbe kerül, emlékszem vissza hirtelen. Talán erre vonatkoznak a nyelv heves mozdulatai. Különben meg mit számít. Amire nem emlékszem, ahelyett majd rögtönzők. Úgy értem, nem élhetünk úgy, mint valami uncsi vén házaspár, amelyik mindig ugyanazt műveli az ágyban, nem igaz? Vagy mégis? Balsejtelmeim támadnak, de nem veszek róluk tudomást. Igenis nagyszerű lesz! Amúgy fantasztikus alsónemű van rajtam. Feszes selyem meg minden. Többé nincsenek kinyúlt, ócska cuccaim. Kihúzunk az épület előtt az útszélre, és kifizetem a taxist. A liftben kiveszem számból a rágót, amelyet a leheletem felfrissítésére kezdtem el rágni, és kicsit kigombolom az ingem. No, mintha elvetettem volna a sulykot, mert a melltartóm is kilátszik.

139 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Visszagombolok néhány gombot, beengedem magam a lakásba, és Ericet hívom. Nem kapok választ, ezért megindulok a dolgozószobája felé. Az igazat megvallva kivagyok. Ide-oda imbolygók a magas sarkúban, s a falak előrehátra táncolnak a látóteremben. Jobb lesz annyiban hagyni a dolgot, nem kockáztatni ebben az állapotban. A dolgozószoba ajtaja elé érve néhány pillanatig elnézem Ericet, aki a számítógépe előtt ül. A képernyőn a Kék 42, az új épület tájékoztató füzetét fedezem fel. Az avatóünnepség néhány nap múlva várható, s most minden idejét a bemutató előkészítésének szenteli. Oké, most az lenne a dolga, hogy megérezze a feléje áradó erotikus rezgéseket, megforduljon, és meglásson engem. Ez azonban elmarad. – Eric – mondom a legérzékibb, legrekedtebb hangomon, de továbbra sem mozdul. Hirtelen észreveszem, hogy fülhallgató van rajta. – Eric! – kiáltom teljes hangerővel, mire végre megfordul. Kiveszi a fülhallgatóját, és rám mosolyog. – Szia. Jó napod volt? – Eric… tégy magadévá! – túrok a hajamba. – Csináljuk most azonnal! Robbantsd szét az agyamat! Néhány másodpercig fontolgatva méreget. – Drágám, te ittál? – kérdi végül. – Csak néhány pohár koktélt. Összesen vagy hármat – bólintok, és megfogódzom az ajtófélfában, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. – A lényeg, hogy az ital hatására rájöttem, mi az, amire szükségem van. Szexre. – Oookkkééé – vonja fel Eric a szemöldökét. – Talán ki kellene józanodnod, és enned valamit. Gianna kitűnő halászlét készített nekünk… – Nem kérek halászlét! – a legszívesebben toporzékolnék. –Csináljuk, de azonnal! Ez az egyetlen módja, hogy visszanyerjem az emlékezetem! Mi ütött Ericbe? Azt vártam, hogy rám veti magát, ehelyett a homlokát dörgöli az öklével. – Lexi, ne hamarkodjuk el a dolgot! Nagy döntés ez. Az orvos azt mondta a kórházban, a gyógyulás minden egyes fokozatába csak akkor foghatunk, ha neked jó… – És nekem az a jó, ha most rögtön nekilátunk. Két másik gombot is kigombolok, láttatni engedve merevítés La Perla melltartómat, ami alaposan felnyomja a cicimet. Istenem, de jól is néz ki benne! Hatvan fontért már csak. – Gyere! – szegem fel csábosán az állam. – A feleséged vagyok. Szinte látom, hogy kattognak Eric agyának fogaskerekei, ahogy engem méreget. – Hát… jó! Bezárja a dokumentumokat, kikapcsolja a számítógépet, aztán odajön hozzám, átölel, és csókolni kezd. Mit mondjak… kellemes érzés. Az biza. Kellemes. A szája egészen puha. Már korábban is észrevettem. Kicsit szokatlan is ez egy férfinál. Úgy értem, szexi az, csak épp… – Jó így, Lexi? – Eric lehelete a fülemet súrolja.

140 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Igen! – súgom vissza. – Átmenjünk a hálóba? – Jó! Eric kikormányoz a dolgozószobából, én pedig követem, megmegbotolva a magas sarkúban. Az egész furán hivatalosan hat, mintha egy állásinterjú felé terelgetne. A hálószobában folytatjuk a csókolózást. Eric egészen belefeledkezik, nekem azonban fogalmam sincs, mi a következő lépés. Megpillantom az ottománon a házassági kézikönyvet. Azon tűnődöm, hogyan tudnám a lábujjammal gyorsan kinyitni az Előjátéknál, de úgy, hogy Eric ne vegye észre. Most az ágyra von. Viszonoznom kell a gesztusait. De mivel? Ec-peckimehetsz, holnapután bejöhetsz. Nem, hagyjuk ezt! Kezdjük mondjuk… a mellkassal. Kigombolom az ingét, és simogatni kezdem, annak rendje és módja szerint az óramutató járásával megegyező irányban. Széles, izmos mellkasa van, meg kell adni. Nemhiába tölt napi egy órát az edzőteremben. – Jó neked, ha a melledhez érek? – morogja, ahogy kezd kibújtatni a melltartómból. – Gondolom, igen – súgom vissza. De miért gyúrja a húsomat? Mintha gyümölcsöt vásárolna. Egy perc, és elkékül a bőröm. Jó, ne kényeskedjek. Mindez pompás így együtt! Mesés férjem van, mesés testtel, mi pedig épp ágyban vagyunk, és… Uff, ez a mellbimbóm volt! – Ne haragudj! – suttogja Eric. – Figyelj, drágám, jó neked, ha megérintem a hasadat? – Izé… gondolom! Ezt meg miért kérdi? Nem mindegy, hogy cici vagy has? Ennek az egésznek semmi értelme. Őszintén szólva, nem tudom, hogy a „jó neked” a megfelelő kifejezés. Az egész szürreális kissé. Egymáson hentergünk és lihegünk, úgy ahogyan a nagykönyvben meg van írva, de nem érzem, hogy sokra jutnánk így. Eric forró lehelete a nyakamat éri. Azt hiszem, ideje, hogy én is akcióba lépjek. Legyen mondjuk… a fenék. Rendben. Eric mozdulataiból ítélve úgy tetszik, egyenesen rátérünk a combok belső felére. – Olyan forró vagy – mondja sürgetően. – Jesszusom, de forró vagy. Az egész olyan forró. Ezt nem hiszem el! Végig ezt fogom tőle hallani? Csak nem Debsszel szexeit korábban? Nem, erre jobb nem gondolni. Hirtelen rájövök, három teljes lépéssel lemaradtam mögötte az előjátékban, a szerelmes szavakról nem is szólva. Eric azonban szemlátomást nem veszi észre. – Lexi, drágám! – leheli egyenesen a fülembe. – Igen? – súgom vissza. Arra számítok, azt mondja majd: „Szeretlek.” – Jó neked, ha a hímtagomat a te… Ufff! Még mielőtt meggondolhatnám magam, lelököm magamról, és arrébb gördülök.

141 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Oppá! Nem akartam ilyen durván. – Mi a baj? – ül fel Eric ijedten. – Lexi! Mi történt? Jól vagy? Valami beugrott az előbb? – Nem – harapok az ajkamba. – Ne haragudj! Csak hirtelen úgy éreztem, hogy… izé… – Tudtam. Tudtam, hogy elsietjük – sóhajt fel Eric, és megfogja mindkét kezemet. – Lexi, mondd el, mi nem volt jó? Csak nem valami traumatikus emlékkép bukkant elő… Nagy ég! Olyan komolyan néz rám. Hazudnom kell. Nem, nem tudok hazudni. A házasság csak teljes őszinteség mellett működhet. – Nem volt semmi ilyen emlék – mondom végül, és rásandítok a paplan túloldalán. – Hanem mert azt mondtad: „hímtag”. – Hímtag? – néz rám Eric tanácstalanul. – Mi a bajod vele? – Csak… tudod, nem túl szexi, hogy úgy mondjam. Eric hátrahajtja fejét az ágytámlán, a szemöldöke összeszalad. – Szerintem a „hímtag” szexi szó – mondja végül. – Ahá, igen! – visszakozom menten. – Nos, úgy értem, nyilvánvalóan elég szexi… Hogyan mondhat ilyet? – Amúgy nem csak ennyi volt – váltok sietve témát. – Az sem tetszett, hogy két másodpercenként megkérdezted, mi jó, mi nem. Úgy éreztem, ez így… túl hivatalos. Nem gondolod? – Csak megpróbálok megértő lenni – mondja Eric mereven. – Mindkettőnk számára meglehetősen különös ez a helyzet. Elfordul, és magára rángatja az ingét. – Tudom! – mondom gyorsan. – És igazán hálás is vagyok érte. De nem lazíthatnánk kicsit? – teszem kezem a vállára. – Nem lehetnénk… spontánabbak? Eric egy darabig hallgat, mintha a szavaimat latolgatná. – Akkor itt alhatom az éjjel? – kérdi végül. – Jaj! – riadok meg akaratom ellenére. Mi a baj velem? Eric a férjem. Egy pillanattal ezelőtt égtem a vágytól, hogy szeretkezzünk. Mégis, a gondolat, hogy az egész éjszakát vele kell töltenem, túl… bensőségesnek tűnik. – Hagyjuk ezt talán későbbre. Ne haragudj, én csak… – Jó, megértelek – felkel, de kerüli a tekintetemet. – Azt hiszem, lezuhanyozom. – Rendben. Magamra maradva visszahanyatlom a párnáimra. Hát ez pompás! Nem szeretkeztem, és nem emlékszem semmire. A tervem teljes kudarcot vallott. Szerintem a „hímtag” szó szexi. Hirtelen elkaccantom magam, mire a szám elé kapom a kezem, nehogy Eric meghallja. Az ágy mellett csöngeni kezd a telefon, de nem mozdulok… bizonyára Ericet hívják. Aztán rájövök, hogy feltehetően zuhanyozik. Felveszem a szupermodern Bang and Olufsen készüléket és beleszólok egy Hallót. – Halló! – szólal meg egy ismerős, száraz hang. – Jon vagyok. – Jon? – önt el a fehérizzású forróság.

142 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Eric sehol, ennek ellenére berohanok a készülékkel a szomszédos fürdőszobába, és kulccsal magamra zárom az ajtót. – Megbolondult? – sziszegem dühös suttogással. – Miért hív ezen a helyen? Nagyon kockázatos! Mi lett volna, ha Eric veszi fel a kagylót? – Éppenséggel rá számítottam – Jon hangja meglehetősen hökkent. – Beszélnem kell vele. – Á – csuklik el a hangom a felismeréstől. – Milyen buta is vagyok! Jó… rendben – a helyzetet mentve igyekszem formális hitvesi hangnembe átsiklani. – Természetesen, Jon. Mindjárt szólok neki… – Magával azonban még inkább beszédem van – vág közbe Jon. – Találkoznunk kell! Meg kell ezt beszélnünk! – Nem tehetjük! Muszáj ezt abbahagynia! Ezt az egész… megbeszélősdit. A telefonban ugyanúgy, mint élőszóban. – Lexi, maga ki van borulva? – Nem – szemlélem meg vértolulásos tükörképemet. – Hát, mondjuk, egy csipetnyit. Horkantást hallok a túloldalon. Csak nem nevet ki ez az alak? – Szeretem magát – mondja. – Nem is ismer. – Szeretem a lányt, aki maga volt, és most is az. – A Kobrát szereti? – vágok vissza élesen. – A pokolbéli boszorkát? Ha igen, akkor elment az esze? – Maga nem pokolbéli boszorka – nevet fel harsányan. – Pedig a jelek szerint mindenki más ezt gondolja rólam. Vagyis hogy ez voltam. Mindegy. – Maga boldogtalan volt, és elkövetett néhány nagy hibát. De nem volt boszorkány. A részegség ködén túl is magamba iszom minden egyes szavát. Olyan, mintha balzsammal kenegetné sajgó sebeimet. Többet szeretnék hallani erről. – Miféle… hibákat? – nyelek egy nagyot. – Majd elmondom, ha találkozunk. Akkor majd mindent megbeszélünk. Lexi, annyira hiányzott… Ez a bensőséges, szerelmes hangnem kezd kellemetlenné válni. Itt vagyok én, a tulajdon fürdőszobámban, és egy olyan pasassal sugdolózom, akit nem ismerek. Mi a fenébe mászom bele éppen? – Hagyja abba! Kérem, hagyja abba! – vágom el a továbbiakat. – Át kell gondolnom. Nagy léptekkel a helyiség másik végébe megyek, kezemmel a hajamba túrok, és ésszerű gondolkodásra próbálom szorítani kóválygó agyamat. Végül is miért ne találkozhatnánk, hisz úgyis csak beszélgetnénk…? Nem és nem! Nem kezdhetek valakivel találkozgatni Eric háta mögött! Azt akarom, hogy a házasságom működjön! – Erickel épp most szeretkeztünk! – vonulok hát vissza. Hogy én miket hordok itt össze! Csönd támad a vonalban. Már azt hiszem, Jon sértődötten letette a kagylót. Nos, ha igen, nagyon helyes. – És mit akar ezzel mondani? – hangzik fel mégis hangja a vonalban.

143 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Tudja. Ez nyilván mindent megváltoztat. – Nem egészen tudom követni. Azt hiszi, kiszeretek magából, csak azért, mert ágyba bújt Erickel? – Hát… nem is… tudom. Talán igen. – Vagy azt képzeli, az, hogy lefeküdtek, azt bizonyítja, szereti is? – a hangja könyörtelen. – Nem tudom! – mondom megint sarokba szorítva. Nem kellett volna belebonyolódnom ebbe a beszélgetésbe! Ki kellene innen vonulnom, magasba tartva a készüléket, és Ericet szólongatva: „Drágám, Jon hívott.” Valami mégis bent tart a fürdőszobában, és arra késztet, hogy fülemhez szorítsam a kagylót. – Azt gondoltam, netalán előhívja az emlékeimet – mondom végül, s letelepszem a kád oldalára. – Egyre abban reménykedem ugyanis, hogy megvan valahol az emlékezetem, csak el van zárva előlem. Ha valahogyan hozzáférhetnék… olyan csüggesztő. – Beszéljen erről – mondja Jon szárazon, én meg hirtelen elképzelem, ahogy ott áll a szürke pólójában és farmerben, szokott módján ráncba szaladt arccal, egyik kezében a telefonnal, míg a másikkal a tarkóját fogja, hogy elővillan a hónalja… Ez a kép olyan élénk, hogy hunyorogni kezdek. – Szóval? Hogy is volt az? A szeretkezés – most már más a hangja, könnyedebb. – Hát… – köszörülöm meg a torkom – tudja, mint általában. Tudja, milyen a szeretkezés. – Hogyne tudnám – ért egyet velem. – És arról is tudok, milyen a szeretkezés Erickel. Alkalmazkodó… megértő… képzelete is van… – Hagyja abba! A maga szájából úgy hangzik, mintha mindez jellemhiba volna… – Találkoznunk kell – forrasztja torkomra a szót Jon. – Ez holt komoly. – Nem tehetjük. Érzem, hogy egész belsőm beleremeg ebbe a lehetőségbe. Mint aki szakadék szélére merészkedett, és tudja, hogy meg kell állnia. – Annyira hiányzik – Jon hangja most halkabb, szelídebb. –Lexi, fogalma sincs arról, mennyire hiányzik, belegebedek, hogy nem lehetek magával… Kezem megnyirkosodik a készülék körül. Nem hallgathatom ezt tovább! Csak összezavar és felkavar. Mert ha igazat beszélne, ha minden, amit mond, tényleg igaz volna… – Nézze, mennem kell – hadarom. – Mindjárt adom Ericet. Rogyadozó térddel nyitom ki a fürdőszobaajtót, és elindulok, távol tartva fülemtől a telefont, mintha ragályt terjesztene. – Várjon, Lexi! – hallom továbbra is Jon hangját, de már nem törődöm vele. – Eric! – mondom vidáman az ajtajához közeledve, ő pedig törülközőbe burkolózva jön elő. – Drágám, Jon keres. Jon, az építész.

144 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Tizenhárom Igazán mindent, de mindent megpróbáltam, hogy az osztály ne tartson boszorkának. Kitettem egy falragaszt, amely ötleteket kért egy vidám osztálykiruccanáshoz… csakhogy senki nem jelentkezett. Virágokat helyeztem el az ablakpárkányon, de egy szóval sem említették. Ma vettem egy jókora kosár fekete áfonyás, vaníliás és csokoládés muffint, s a fénymásoló gépre állítottam, egy levélke kíséretében, amelyen ez állt: „Lexitől. Szolgáljátok ki magatokat!” Néhány perce elmentem a masina előtt, de egyetlen szem muffint sem vettek el. Sebaj, meglehet, korán jöttem. Majd tíz perc múlva megint megnézem. Elfordítok egy oldalt a dossziéban, amelyet épp olvasok, aztán rákattintok a számítógépes dokumentumra. Egyszerre veszem sorra a papíron és az online tárolt anyagokat, hogy felderítsem a kereszthivatkozásaikat. Akaratlanul is nagyot ásítok, és az íróasztalra hajtom a fejem. Fáradt vagyok. Úgy értem, ki vagyok ütve. Minden áldott reggel hétre járok be, hogy átverekedjem magam az okirathegyeken. Vörös a szemem a tömérdek olvasástól. Közel jártam ahhoz, hogy be se tegyem ide a lábam. A balsikerű szexkísérlet utáni reggelen sápadtan ébredtem, iszonyatos, kínzó fejfájással. Semmi kedvem nem volt munkába menni, soha többé. Betámolyogtam a konyhába, teát készítettem három kiskanál cukorral, leültem, majd hunyorogva, nagy gonddal teleírtam két árkus papirost: Lehetőségek 1. Feladni 2. Nem adni fel Egy örökkévalóságig tartott, amíg a lapot bámultam. Aztán végül áthúztam az egyes pontot. Az a baj ezzel, hogy ha feladja az ember, soha nem tudja meg, lett volnae ereje ellátni a feladatot. Én pedig belebetegszem, ha nem tudok meg valamit az életemről. Itt vagyok hát, az irodámban, és egy vitán rágom magam keresztül a szőnyegszövetek 2005-ös árszabásáról. Hátha ez is fontos lesz egyszer. Nem, ugyan már! Hogyan lehetne fontos. Becsukom a dossziét, felállók, megrázogatom a lábamat, aztán lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzom. Résnyire kinyitom, és reménykedve kémlelek a központi terem felé. Az ablakon keresztül épp hogy látok valamit a kosárból, de ahhoz bizony senki sem nyúlt. Úgy érzem, vége a világnak. Mi a baj megint? Miért nem vesz senki a muffinokból? Talán tökéletesen egyértelművé kell tennem, hogy mindenkinek szántam őket. Elindulok hát a szobámból a központi terembe.

145 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Sziasztok! – kezdem vidáman. – Csak annyit akarok mondani, hogy a muffinokat nektek, mindannyiótoknak hoztam. Ma reggel, frissen a pékségből. Lássatok hát hozzá, szolgáljátok ki magatokat! De senki nem válaszol, még csak tudomást sem vesznek a jelenlétemről. Mi az, csak nem váltam hirtelen láthatatlanná? – Hát akkor jó étvágyat! – kényszerítek ki egy mosolyt. Ezzel sarkon fordulok, és kivonulok a teremből. Megtettem, ami tőlem telhető. Ha akarják, megeszik. Ha nem, hát nem. Ennyit erről. Mit érdekel engem! Visszaülök az íróasztalomhoz, kinyitok egy friss pénzügyi jelentést, és végigfuttatom ujjaimat a ránk vonatkozó oszlopokon. Pár pillanat múlva hátradőlök a széken, s öklömmel dörzsölöm a szemem. A számadatok megerősítik, amit úgyis tudok: az osztály teljesítménye kritikán aluli. Az eladás megnőtt valamelyest tavaly, ám még így is nagyon, de nagyon kis mérvű. Előbb-utóbb beüt a baj, ha nem fordítunk a sorsunkon. A minap említettem ezt Byronnak, őt azonban szemlátomást nem érdeki. Hogy lehet ilyen közönyös? Ráfirkantom egy post-it-re: „Megvitatni az eladást Byronnal!” Aztán leteszem a tollat. Miért nem kérnek a muffinomból? Igazán sokat reméltem pedig tőle, amikor reggel megvásároltam. Elképzeltem, ahogy felderülnek az arcok a láttára, és efféléket hallok vissza: „Milyen kedves gondolat volt ez, Lexi! Igazán aranyos vagy!” Hanem nagyot koppantam. Hogy gyűlölhetnek! Úgy értem, ha az ember még a muffint is visszautasítja, nagyon kell gyűlölnie, nem igaz? Márpedig ezek fenségesek. Frissek, hatalmasak, és az áfonyásoknak citromos bevonat is van a tetején. Egy halk, józan hang azt súgja a fejemben, hogy hagyjam a fenébe az egészet. Felejtsem el. Hisz az isten szerelmére, mindössze egy kosár muffinról van szó! Mégsem sikerül. Nem ülhetek itt tétlenül, mintha mi sem történt volna. Hirtelen késztetésnek engedelmeskedve talpra szökkenek, és a központi terembe sietek. A kosár továbbra is érintetlen. Mindenki telefonál, gépel; rám és a muffinjaimra egyaránt fütyülnek. – Szóval senki sem kér a muffinból? – kezdem tőlem telhetően lazán. – Pedig olyan jól néz ki! – Muffin? – szólal meg végül Fi homlokát ráncolva. – Nem látok itt semmiféle muffint – tettetett meglepetéssel néz körbe a teremben. – Ti láttok? A többiek is vállat vonnak, mintha őket is meglepné ez a kérdés. – Angol vagy francia muffinra gondolsz? – vonja fel Carolyn a szemöldökét. – A Starbucksnál is kapni muffint. Elküldhetnék érte, ha megkívántátok – szúrja közbe Debs, alig rejtve el kuncogását. Hahaha, jaj de vicces! – Rendben! – mondom, iparkodva nem mutatni, hogy megsértődtem. – Ha továbbra is ilyen gyerekesen óhajtotok viselkedni, hát a ti dolgotok. Felejtsük el! Csak megpróbáltam rendes lenni. Lihegve kitántorgok a teremből. Hallom hátam mögött a kuncogásokat és vihogásokat, de iparkodom elzárni előlük a fülemet. Tartanom kell

146 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

magamat, nem jöhetek ki a sodromból, elvégre is én vagyok itt a főnök. Nem kaphatom fel a vizet, nem haragudhatom meg… Jaj, istenem, nem tehetek róla, de a harag és sértettség úgy bugyborékol fel bennem, akár egy vulkánban a láva. Hogyan lehetnek ilyen szemetek? – Ami azt illeti, semmi sincsen rendben – jelenek meg ismét égő arccal a teremben. – Nézzétek, olyan szeretettel hoztam nektek ezeket a muffinokat, előre örvendezve, hogy örömet szerezhetek, ti pedig most úgy tesztek, mintha nem is látnátok őket… – Ne haragudj, Lexi! – Fi merő ártatlanság és megbánás. –Őszintén nem tudom, miről beszélsz. Carolyn felhorkan viharos jókedvében… bennem pedig elpattan valami. – Erről beszélek! – kapok fel egy csokis muffint, és meglengetem Fi arca előtt, hogy ijedten hőköl hátra. – Látod, ez egy muffin! Egy átkozott muffin! Jó! Ha ti nem kértek belőle, majd megeszem én! – ezzel a számba tömöm a muffint, és dühödten rágni kezdem, aztán egy másikba harapok. Jókora darabok hullanak szerteszét a földre, de nem érdekel. – Ami azt illeti, mindet megeszem! – teszem hozzá. – Miért ne? – megragadok egy áfonyás, mázas muffint, és azt is felfalom. – Mmmm, de finom! – Lexi? – megfordulva látom, hogy Simon Johnson és Byron áll az ajtóban. Minden ízemben remegek. Byron végtelen elégtétellel szemlél. Simon meg úgy néz rám, mint egy őrjöngő gorillára, amelyik ételt dobál maga körül az állatkertben. – Simon! – köpködöm magamból ijedten a muffin-morzsákat. – Ümm… jó reggelt! Hogy vagy? – Beszédem volna veled, ha nem vagy túl elfoglalt – vonja fel a szemöldökét. – Hogyne, persze! – simítom le a hajamat, miközben kétségbeesetten igyekszem lenyelni a számban képződött ragacsos masszát. – Gyere át az irodámba! Az üvegajtón átlépve elkapom a tükörképem, és a fáradtságtól kivörösödött szememre hunyorgók. A hajam is rendetlen. Talán fel kellene tűznöm. Jó, per pillanat nem sokat segíthetek rajta. – Szóval, Lexi – mondja Simon, ahogy becsukom az ajtót, és az asztalra lököm a félig megkezdett muffint. – Épp most tárgyaltam Byronnal június 7-éről. Bizonyára tájékoztatott a fejleményekről. – Persze – bólogatok, mintha tudnám, miről beszél. Holott a június 7-e az égvilágon semmit sem jelent számomra. Csak nem történik valami akkor? – Hétfőre tervezem a végső döntéshozatalt. Per pillanat nem is mondok többet, mivel a diszkréció ebben a kérdésben nyilvánvalóan kulcskérdés – Simon itt elhallgat, s homloka hirtelen ráncba szalad. – Tudom, hogy fenntartásaid voltak, Lexi. Mindannyian nehéz szívvel tesszük, ami elkerülhetetlen, de sajnos, tényleg nincs más választásunk. Mi a csudáról beszél? Ugyan miről? – Nos, Simon, remélem, dűlőre jutunk – blöffölök, s közben kétségbeesetten reménykedem, nem kéri számon tőlem a részleteket. – Jó kislány vagy, Lexi! Tudtam, hogy megérted végül. Ma még – emeli fel vidámabban a hangját – beszélek James Garrisonnel, a Southey's új vezetőjével. Milyennek találod?

147 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Istennek hála, róla legalább már hallottam. – Á, igen – mondom gyorsan. – Sajnos, nagyon úgy fest a dolog, Simon, hogy a Southey's-zel bajok vannak. Új szállító után kellene néznünk. – Engedd meg, hogy ellentmondjak, Lexi! – szakít félbe Byron nevetve. – A Southey's épp most ajánlott fel új, feljavított szolgáltatási csomagot. A múlt hetet végig velük töltöttem – fordul most Simonhoz –, meg Keith-tel a Bútorhuzat osztályról. James Garrison újjávarázsolta azt a céget. Lenyűgöző! Ég az arcom a szégyentől. Szemétláda! – Nem értesz egyet Byronnal, Lexi? – fordul felém Simon meglepetten. – Találkoztál már James Garrisonnel? – Én… ümm… nem, nem találkoztam – nyelek egyet. – Én… biztos vagyok abban… hogy igazad van, Bryon. Végig átejtett. Szándékosan. Iszonyú csönd támad. Látom, amint Simon elgondolkozva, csalódottan méreget. – Rendben – mondja végül. – Most mennem kell. Örülök, hogy láttalak, Lexi! – Viszlát, Simon – kikísérem az irodámból, iparkodva megőrizni vezetői magabiztosságomat. – Alig várom, hogy hamarosan folytassuk. Talán egyszer ebédidőben… – Hé, Lexi! – mutat most Byron a hátsómra. – Van valami a szoknyádon. Hátranyúlok, és egy post-it-et veszek el. Elolvasom, és a legszívesebben menten elsüllyednék. Valaki rózsaszínű filctollal, nyomtatott betűkkel a következőt írta rá: Szeretem Simon Johnsont. Nem merek Simonra nézni. A legszívesebben felrobbannék dühömben. Byron prüszkölve nevet. – És van egy másik is – rándítja arra a fejét, én pedig némán lefejtem magamról az újabb post-it-et: Simon, csináld velem! – Ostoba tréfa! – gyűröm össze kétségbeesetten a cetlit. – Az embereim… tréfás kedvűek… De Simon Johnson szemlátomást nem derül fel. – Rendben – mondja kis szünet után. – Nos, akkor a viszontlátásra, Lexi. Ezzel sarkon fordul, és Byronnal együtt elindul a folyosón. Egy pillanat múltán meghallom Byron hangját: – Látod már, Simon. Szegény teljesen… Csak állok ott, nézem, amint távolodnak, és még mindig remegek a felháborodástól. Hát így állunk. A karrierem romokban hever, még mielőtt esélyem lett volna tenni érte. Kábán visszatámolygok az irodámba, és a székemre roskadok. Nem bírom ezt a munkát. Kikészültem. Byron az orromnál fogva vezetett, és senki nem kér a muffinomból.

148 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Az utolsó gondolatra belém hasít a fájdalom… aztán váratlanul, nem tehetek róla, egy könnycsepp gördül végig az arcomon. A karomra hajolok, és rövidesen már ráz a zokogás. Azt hittem, az egész jól alakul majd, hogy főnöknek lenni izgalmas és szórakoztató. Nem tudtam… nem is sejtettem… – Szia – egy hang szakítja félbe gondolataimat. Fejemet felemelve látom, hogy Fi áll a küszöbön. – Á, szia – dörzsölgetem erősen a szemem. – Ne haragudj! Én csak… – Jól vagy? – kérdi sután. – Kitűnően. Igen – papír zsebkendő után kutatok az íróasztalfiókban, és kifújom az orromat. – Segíthetek valamiben? – Ne haragudj a ragaszokért – harap az ajkába. – Nem hittük, hogy Simon épp odadugja a képét. Csak vicceltünk. – Rrrendben – remeg meg a hangom. – Honnan tudtátok volna. – Mit mondott? – Nem volt elragadtatva tőlem – sóhajtok fel. – De ez általában is így van, mit számít akkor ez az újabb fiaskó? – letörök egy darabka csokis muffint, a számba tömöm, és nem telik bele egy nanomásodperc, máris jobban érzem magam. Fi elképedve néz rám. – Azt hittem, nem eszel többé szénhidrátot – mondja végül. – Na igen, mintha tudnék létezni csokoládé nélkül – harapok megint egy nagyot a muffinból. – A nőknek szükségük van a csokira, ez tudományosan bizonyított tény. Csönd lesz, és felnézve látom, hogy Fi továbbra is bizonytalanul méreget. – Olyan furcsa – mondja. – Úgy beszélsz, mint a régi Lexi. – Az is vagyok, a régi Lexi – hirtelen fáradtságot érzek, hogy megint magyarázkodnom kell. – Képzeld csak el, Fi… hogy holnap arra ébredsz, 2010-et írnak. Bele kell szoknod ebbe az új életbe, és más emberré lenned. Hát velem is valami hasonló történt – újabb muffin darabot török le, néhány pillanatig nézegetem, aztán leteszem. – És nem ismerek magamra ebben az új lényben. Nem tudom, miért olyan, amilyen. Kicsit… nagyon… nehéz így. Hosszú csönd támad. Mereven bámulom az íróasztalt, nehezen szedem a levegőt, és közben apró darabokra morzsolom szét a muffint. Felnézni sem merek, hátha Fi valami gúnyosat mond vagy kinevet, én pedig újra sírva fakadok. – Lexi, ne haragudj! – mikor megszólal, olyan halkan beszél, alig hallom meg. – Én… mi… nem jöttünk rá… Úgy értem, külsőleg… nem látszik rajtad semmi változás. – Tudom – mosolyodom el bánatosan. – Úgy festek, akár egy barna Barbie baba – emelem fel, majd ejtem le az egyik hajtincsemet. – Amikor megláttam magam a kórházi tükörben, majd kinyúltam a döbbenettől. Azt sem tudtam, ki vagyok. – Nézd – az ajkát rágja, és a karkötőjét csavargatja. – Elnézésedet kérem. A muffinért, a post-it-okért meg… mindenért. Tudod mit, ebédelj ma velünk! – lép előre hirtelen hevességgel. –Kezdjük újra! – Az bizony jó lenne – mosolygok rá hálásan. – De ma nem jó, Lúzer Dave-vel találkozom. – Lúzer Dave-vel? – olyan döbbent a hangja, hogy akaratlanul is elnevetem magam. – Miért akarod látni? Lexi, csak nem gondolod, hogy…

149 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nem! Természetesen nem! Csupáncsak megpróbálom kideríteni, mi történt velem az elmúlt három évben. Összerakni az életem darabkáit – habozok, hogy feltegyek-e kérdést, mert rájövök, hogy Fi valószínűleg az összesre megfelelhetne. – Fi, tudod, hogyan fejeztük be én meg ő? – Fogalmam sincs – von vállat. – Nem mondtad el, hogyan szakítottatok. Mindannyiunkat kizártál az életedből. Még engem is. Úgy tűnt, egyedül… a karriered érdekel. A végén aztán abbahagytuk a próbálkozást. Észreveszem az arcán átsuhanó sértettséget. – Ne haragudj, Fi – mondom ügyetlenül. – Nem szándékosan történt. Legalábbis nem hinném. Értelmetlen olyan valamiért bocsánatot kérni, amiről egy fia emlékem sincs. Mintha valamiféle vérfarkas lennék. – Ne emészd magad emiatt! Az nem te voltál. Úgy értem, külsőre igen… mégsem egészen te… – akad el végül. Ugyanolyan zavarodottnak látszik, amilyen én is vagyok. – Most mennem kell – pillantok az órámra, és felkelek. – Talán Lúzer Dave tudja a választ, miért volt mindez. – Hé, Lexi! – szólal meg Fi zavartan. – Egyet nem vettél észre – mutat a szoknyámra. Hátranyúlok, és újabb post-it-et veszek le, amelyen ez áll: Simon Johnson: én is akarom. – Akarja a halál – gyűröm apró galacsinná a papírt. – Tényleg nem? – vigyorodik el Fi kajánul. – Nekem bezzeg kéne. – Ugyan, menj már! – akaratlanul is elnevetem magam az arckifejezése láttán. – Gondolom, jó erőben van. – Vén, mint az országút pora! Talán már nem is megy neki… Elkapom a tekintetét, és hirtelen mindketten féktelen kacagásban törünk ki, mint régen. Leveszem a zakómat, a kanapé karjára telepszem, és a hasamat fogom nevettemben. Azt hiszem, a baleset óta nem nevettem ilyen jót. Mintha az összes feszültség és megterhelés most engedne ki, és a nevetéssel mindezt elűzhetném magamtól. – Istenem, hogy hiányoztál! – mondja Fi, még mindig levegő után kapkodva. – Te is hiányoztál nekem – nagyot sóhajtok, és megpróbálom rendezni a gondolataimat. – Fi, tényleg sajnálom, bármilyen voltam is… vagy bármi rosszat tettem… – Ne butáskodj! – szakít félbe Fi szelíd határozottsággal, és odaadja a zakómat. – Menj, találkozz Lúzer Dave-vel! Mint kiderül, Lúzer Dave-nek felvitte az isten a dolgát. Úgy értem, úgy igazából. Jelenleg az Autójavító Műhely központi telepén dolgozik, valami vezetői munkakörben. Kifogástalan eleganciával lép ki a liftből halszálkamintás öltönyében, jócskán megnövesztett hajjal és keret nélküli szemüveggel. Akaratlanul is felugrom ültömből, és felkiáltok: – Lúzer Dave! Fantasztikusan nézel ki! Azonnal hunyorogni kezd, és ide-oda pislog az előcsarnokban. – Ma már senki sem szólít Lúzer Dave-nek – ró meg hangját lehalkítva. – Dávid vagyok, rendben?

150 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Hát persze. Bocs… izé… David. Nem Butch? – ennek a poénnak sehogyan sem tudtam ellenállni, mire gyilkos pillantást vet rám. A pocakja is eltűnt, veszem észre, ahogy nekidől az előcsarnok pultjának, hogy beszéljen a recepcióssal. Alaposan megdolgoztathatja mostanság az izmait, szemben a régi időkkel, amikor elég volt neki ötször kinyomni a súlyzót, máris kinyitott egy üveg sört, és bekapcsolt egy soccer-meccset a tévében. Így visszatekintve el sem hiszem, hogyan bírtam ki vele. A lakásán szerteszét hevertek a szutykos bokszeralsók. Durva, szexista tréfák jellemezték, meg komplett üldözési mánia. Azt hitte, minden erőmmel azon vagyok, hogy a házasság csapdájába csaljam, ahol meg sem állunk a harmadik gyerekig. Pedig hálát kellett volna adnia a sorsnak, hogy az útjába vezérelt. – Jól nézel ki, Lexi – a recepciós pulttól elfordulva értő szemmel méreget. – Rég nem láttalak. Mármint a tévében persze igen. Abban az Ambíció című műsorban. Magam is szívesen részt vettem volna benne. Én azonban rég túljutottam már ezen a szinten – vet rám szánakozó pillantást. – Gyorsvágányra álltam. Megyünk akkor? Sajnálom, de sehogyan sem tudom komolyan venni Lúzer Dave-et – pardon, Davidét – mint sikeres üzletembert. Elindulunk a hivatalából egy „jófajta étkezde” felé, ahogyan ő nevezi. Útközben végig a mobilján lóg, harsányan locsog mindenféle „üzletekről” és „üzemekről”, bár a szeme azért folyvást engem vizslat. – Ejha! – mondom elismerően, amikor végre elteszi a telefont. – Mára igazi nagykutya lettél. – Van egy Ford Focusom – a kézelőjét is odamutatja. – Meg a cégtől Amex kártyám. Használhatom a vállalati sí üdülőt. – Hát ez nagyszerű! Mostanra az étterem elé értünk, amelyik olasz kisvendéglő. Beülünk, én pedig államat a kezemen nyugtatva előrehajolok. Lúzer Dave kicsit idegesnek látszik, a műanyag étlappal játszik, és folyvást megnézi a mobilját. – David – kezdem. – Nem tudom, felfogtad-e, miért akarok veled találkozni? – A titkárnőm azt mondta, a régi időkről akarsz velem beszélgetni, így van? – feleli óvatosan. – Igen. A helyzet az, hogy volt egy autóbalesetem, és most megpróbálom összerakni az életem darabjait, rájönni, mi történt. Beszélhetnénk például a szakításunkról… Lúzer Dave felsóhajt. – Drágám, jó ötlet az egészet újra felemlegetni? A maga idejében mindketten megmondtuk a magunkét… – Mit felemelgetni? – Tudod – körbepillantva elkapja egy közelben lézengő pincér tekintetét. – Pincér! Pincér! Tudna valami bort hozni? A ház ajánlatát, vörösborból, egy palackkal. – Csakhogy én semmit sem tudok! Fogalmam sincs, mi történt! – hajolok még közelebb hozzá, hogy rám figyeljen végre. –Amnéziás vagyok. Ezt is elmondta a titkárnőd? Semmire nem emlékszem.

151 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Lúzer Dave nagyon lassan felém fordul, és úgy bámul, mintha rossz vicctől tartana. – Amnéziás vagy? – Igen! Kórházban ápoltak, meg minden. – A francba! – csóválja a fejét. Jön a pincér, és átesünk a borkóstolás meg kiöntés ceremóniáján. – Tényleg nem emlékszel semmire? – Az elmúlt három évből semmire. Arra lennék kíváncsi, miért szakítottunk. Történt valami… esetleg csak elhidegültünk egymástól… vagy mi? Lúzer Dave nem felel azonnal, a pohara felett méreget. – És van egyáltalán valami, amire emlékszel? – Az utolsó emlékem az apám temetése előtti este. Egy éjszakai klubban voltunk, és én alaposan kiborultam, mert nem mutatkoztál… aztán leestem valami lépcsőn az esőben… ez minden, amire emlékszem. – Igen, igen – bólogat elgondolkozva. – Emlékszem arra az estére. Nos, voltaképpen… ezért is szakítottunk. – Miért? – kérdem meglepődve. – Kirúgtál, amiért nem jelentkeztem. Vége volt. Finito – belekortyol a borába, és szemlátomást megkönnyebbül. – Tényleg? – lepődöm meg. – Kirúgtalak? – Másnap reggel. Eleged volt belőlem. Ennyi. Köztünk mindennek vége lett. Homlokom ráncolva próbálom elképzelni a jelenetet. – És nagyot veszekedtünk? – Nem annyira veszekedés volt az – mondja Lúzer Dave pillanatnyi mérlegelés után –, mint felnőtt megbeszélés. Egyetértettünk abban, ideje befejeznünk. Azt mondtad, bár tudod, hogy nagy hibát követsz el, képtelen vagy megfékezni a féltékeny, kisajátító természetedet. – Valóban? – kérdem gyanakodva. – Igen. Felajánlottam, hogy elmegyek apád temetésére, a támaszod leszek, de elutasítottad, mondva, hogy látni se bírsz – belekortyol a borába. – Én azonban még így sem nehezteltem rád. Azt mondtam: „Lexi, mindig is szeretni foglak. Kívánj bármit, megteszem.” Kaptál tőlem egy szál rózsát, és még utoljára megcsókoltalak, aztán elmentem. Gyönyörű volt. Leteszem a poharamat, úgy méregetem. A tekintete ugyanolyan nyílt és ártatlan, mint akkor, amikor rávette a vevőket, hogy fizessenek külön biztosítást a kocsijukra, holott kamu volt az egész. – Eszerint pontosan ez történt? – kérdem. – Szóról szóra – felveszi az étlapot. – Nem kérsz fokhagymás kenyeret? Lehet, hogy a képzeletem játszik velem, de sokkal vidámabbnak látom, amióta értesült az amnéziámról. – Lúzer Dave… tényleg ez történt? – nézek rá a tőlem telhető legszigorúbb, legáthatóbb tekintettel. – Természetesen – feleli sértetten. – És ne hívj többé Lúzer Dave-nek! – Bocs – sóhajtok fel, és kiveszek a zacskóból egy kenyér-rudat. Jó, lehet, hogy igazat mond. Vagy legalábbis annak Lúzer Dave-féle változatát. Talán tényleg én dobtam ki. Hogy haragudtam rá, az hétszentség.

152 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– És történt más is akkoriban? – töröm ketté a rudat, és kezdem el majszolni. – Van még más is, amire emlékszel? Például, hogy miért kezdett el hirtelen érdekelni a karrierem? Miért zártam ki az életemből a barátnőimet? Mi játszódhatott le a fejemben? – Mit gondolsz, mi lenne, ha ketten megosztoznánk egy lasagnén? – böngészi Lúzer Dave a különleges fogásokat. – Az egész olyan zavaros – dörzsölöm meg a homlokomat. –Olyan érzésem van, mintha lepottyantottak volna egy térkép közepére, ahol nagy nyilak mutatják, „itt vagy”. Én azonban arra volnék kíváncsi, hogy kerültem oda. Lúzer Dave végre felemeli szemét a különleges fogásokról. – Neked műholdas navigációra lenne szükséged – nyilatkoztatja ki, mint a dalai láma a maga igéit egy hegytetőről. – Ez az! Pontosan! – bólogatok hevesen. – Úgy érzem, eltévedtem. Bárcsak visszatalálnék az utamra, valahogy meglelném a helyes irányt… Lúzer Dave bölcsen bólogat. – Ajánlok egy alkut. – Hogyan? – hebegem értetlenül. – Ajánlok egy alkut műholdas navigáció ügyben – lapogatja az orrát. – Új ágazatokat nyitunk a szerelőműhelyben. Egy pillanatig azt hiszem, felrobbanok mérgemben. – Nem szó szerint értettem a GPS-t! – üvöltöm szinte. – Ez csak egy szókép. Szó-kép! – Jó, jó, persze – szalad ráncba Lúzer Dave homloka, mintha a szavaimat emésztené és forgatná az agyában. – Valami beépített rendszerről beszélsz? Ezt nem hiszem el! Én ezzel a pasival jártam? – Hát igen – mondom végül. – A Honda készíti. Nos, lássuk azt a fokhagymás kenyeret! Hazatérve azt tervezem, megkérdezem Ericet, mit tud a szakításomról Lúzer Dave-vel. Bizonyára kitárgyaltam vele az összes egykori fiúmat. Mikor azonban belépek a loftba, azonnal látom, hogy nem ez a megfelelő pillanat. Eric fel-alá járkál, telefonnal a kezében, és szemlátomást izgatott. – Siess, Lexi! – takarja el kezével rövid időre a beszélőt. – Még elkésünk. – Miről? – Hogy miről? – Eric úgy visszhangozza a kérdésemet, mintha a nehézségi erőről tudakozódtam volna. – Az avatásról! A francba! Ma este tartják a Kék 42-es avatási ünnepségét. Tudtam róla, csak valahogy kiesett a fejemből. – Hogyne – mondom sietve. – Megyek, és elkészülök. – Nem kellene feltűznöd a hajadat? – méreget Eric kritikusan. – így cseppet sem vall profira a külsőd. – Ó, izé… igen, persze. Kapkodva bújok bele egy testhez álló fekete selyemruhába, felveszem a legmagasabb sarkú fekete topánomat, aztán gyorsan fonott kontyba csavarom a hajam. A kiegészítőket gyémántok adják. Megfordulok, hogy megszemléljem magamat.

153 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Drága anyám! Milyen unalmasan festek! Mondjuk, mint egy biztosítási statisztikus. Valami másra lenne szükségem. Nincsenek már brossaim? Vagy selyemvirágok, sálak, csillogó hajcsatok? Bármi, ami mulatságos? Egy darabig kotorászom a fiókjaimban, de semmit sem találok egy egyszínű, párnázott bézs hajpánton kívül. Nagyszerű! Ilyen egy nagystílű nő! – Elkészültél? – csörtet be Eric. – De csinos vagy! Menjünk! Szent Habakuk! Sosem láttam még ilyen izgatottnak és feszültnek. Útközben egyfolytában telefonál, és amikor végre elveszi a füléről, akkor is az ujjaival dobol a mobilon, miközben kibámul a kocsiablakon. – Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen sikerül majd – mondom biztatóan. – Muszáj is – mondja, anélkül hogy elfordítaná a fejét. – Ez a mi nagy eladási akciónk. Tele leszünk pénzeszsákokkal meg a sajtó embereivel. Ez az a pillanat, amikor a Kék 42-ről az egész város beszélni kezd. A bejárati kapunál befordulva akaratlanul is elképedek. Égő fáklyák vezetnek a bejárati ajtóhoz. Az éjszakai égboltot lézerfények szántják. A vendégek vörös szőnyegen lépkedhetnek az épületbe, s már néhány fotós is lesben áll. Úgy néz ki az egész, mint egy filmbemutató. – Eric, ez bámulatos! – ragadom meg hevesen a kezét. – Okvetlenül győzni fogsz. – Reméljük – először fordul felém, hogy sietősen, feszülten rám mosolyogjon. A sofőr kinyitja a kocsiajtót, én pedig magamhoz veszem a retikülömet, hogy kikászálódjam. – Jaj, Lexi! – kotorászik Eric a zsebében. – Még mielőtt elfelejteném. Ezt neked hoztam. – Ezzel átnyújt egy darab papirost. – Mi ez? – mosolygok, és széthajtogatom, bár a mosoly nyomban le is olvad az arcomról. Egy számlát tartok a kezemben. A tetején Eric neve áll, de áthúzva, s fölötte a következő szöveg: Lexi Gardinernek továbbítva. Hitetlenkedve futom végig a sorokat. Chelsea Bridge, Üvegneműk. Nagy fújt üvegleopárd: első osztályú minőség. Fizetendő: 3200 font. – Rendeltem egy másikat – mondja most Eric. – Bármikor lerendezheted. A csekk is megfelel, de át is utalhatod a bankszámlámra… Számlát küld nekem? – Azt akarod, hogy kifizessem a leopárdot? – kényszerítek ki egy kaccantást, csak hogy lássam, nem vicc-e ez az egész. – A saját pénzemből? – Elvégre is te törted el – lepődik meg Eric. – Miért akadsz fenn ezen? – Nem! Semmi… gond – nyelek egyet. – Majd kiállítok neked egy csekket. Amint hazaérünk. – Nem sürgős – mosolyodik el Eric, és a várakozó pincérre mutat, aki az ajtót tartja. – Menjünk akkor! Semmi baj – győzködöm magamat. Elvégre is úgy sportszerű, hogy számlát küldjön nekem. Nyilván ilyen alapokon nyugszik a házasságunk. Nem, a házasságok nem így működnek. Nem, hagyd abba! Semmi baj. Minden a legnagyobb rendben.

154 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

A retikülömbe gyömöszölöm az iratot, a tőlem telhető legderűsebb mosolyt villantom a sofőrre, kiszállok, és elindulok Eric után a vörös szőnyegen.

155 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Tizennégy Ördög és pokol! Ez ám a csillogó, előkelő estély! Az egész épület fényárban úszik, s mindenütt zeneszó hallik. A tetőtér még látványosabb, mint volt. Mindent virágok borítanak. A pincérek elegáns fekete szerelésben pezsgős tálcákat tartanak, s ajándéktáskák várják, hogy a vendégek elvegyék őket. Ava, Jon meg néhányan, akiket nem ismerek, az ablaknál gyülekeznek. Eric egyenesen feléjük tart. – Gyerekek – mondja. – Nálunk a vendégek jegyzéke? Sarah, ugye, te tartod számon a sajtó embereit? Minden megy a maga útján? – Itt van – fiatal lány siet be oldalkötős ruhában, csaknem felbukva a tűsarkújában. – Megérkeztek Van Gogenék és a barátaikat is magukkal hozták. Közvetlenül utánuk egy másik csoport is érkezett! – Akkor jó szerencsét, gyerekek! – mutatja fel Eric a hüvelykjét. – Adjuk el az épületet! A következő pillanatban belép egy pár drága kabátokban. Eric akcióba lendül. Csupa bűbáj és szolgálatkészség. Bemutatja az érkezőket Avának, pezsgőt nyom a kezükbe, és kiviszi őket a kilátást megcsodálni. Újabb vendégek érkeznek, s rövidesen kisebbfajta tömeg képződik. Csevegnek, a tájékoztató füzetet lapozgatják, és a vízesést bámulják. Jon tőlem balra, vagy tíz lépésre áll sötét öltönyében, s homlokát ráncolva beszélget Van Gogenékkel. Még nem üdvözöltük egymást. Azt sem tudom, észrevett-e. Időről időre odasandítok rá, aztán gyorsan félrenézek, amikor megremeg a gyomrom. Olyan, mintha újra tizenhárom lennék, ő pedig az imádottam. A vendégekkel teli teremben egyedül rá figyelek: arra, hol van, mit csinál éppen, kivel áll szóba. Újra rápillantok, és ezúttal találkozik a tekintetünk. Lángoló orcával fordulok el, és jót húzok a boromból. Nagyszerű, Lexi! Akár a homlokomra is kiírhatnám az érzelmeimet. Szándékosan sarkon fordulok, hogy kikerüljek a látóteréből. Az érkezőket figyelem, egyféle transzban, amikor Eric tűnik fel az oldalamon. – Lexi, drágám! – a mosolya merev, megrovó. – Milyen esetlenül álldogálsz itt egymagádban! Gyere velem! Még mielőtt megállíthatnám, egyenesen Jonhoz kormányoz, aki újabb gazdag párral társalog. A nőn Dior-mintás nadrágkosztüm van, haját vörösre festette, és az ajakceruzával is jócskán elvetette a sulykot. Felém villantja porcelán fogsorát, mire ősz férje is morog valamit, s kezét birtoklón neje vállára helyezi. – Hadd mutassam be a feleségemet, Lexit – ragyogtatja rájuk Eric a mosolyát. – Ő az egyik legnagyobb rajongója a… – itt szünetet tart, én pedig megmerevedve várom a folytatást – … a loft stílusú életformának! Ha még egyszer meghallom ezt a kifejezést, istenemre végzek magammal! – Üdvözlöm, Lexi! – villantja rám Jon a szemét, miután Eric lelépett. – Hogy van? – Köszönöm jól, Jon – iparkodom nyugodtnak látszani, amilyen ő is meg bárki más ezen az estélyen, mintha bizony nem őt fixíroztam volna

156 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

érkezésem óta. – Szóval… tényleg kedveli a loft stílusú életformát? – fordulok a Dior-nőcihez. A pár kétkedő pillantásokat vált egymással. – Egy fenntartásunk van csak – fog bele a férfi európai kiejtéssel, amelynek az eredetét nem tudom megfejteni. – Elég tágas-e nekünk? Alig térek magamhoz. Ez a hely a leginkább egy átkozott repülőgéphangárra emlékeztet. Hogyhogy nem elég tágas? – Szerintünk 50 000 négyzetláb 24 épp elegendő – jegyzi meg Jon. – De két-három lakást össze is kapcsolhatnak, ha nagyobb térre van szükségük. – A másik gondunk a dizájn – mondja a férfi. – A dizájn? – ismétli megjön udvariasan. – Miért, talán nem tetszik? – A saját otthonunk tele van arannyal – folytatja az ürge. – Aranyozott festményekkel, lámpákkal, arany… – szemlátomást kifogyott a szuszból. – Aranyszőnyegekkel – segíti ki a neje, erősen megforgatva nyelvén az ret. Az ürge a tájékoztató füzetre csap. – Itt csak ezüstöt látok, meg krómot. – Értem – bólint Jon fapofával. – Nos, a loftot természetesen hozzáalakíthatjuk a maguk egyéni ízléséhez. Bevonhatnánk például aranylemezekkel a kandallót. – Aranylemezekkel bevont kandalló? – mondja a nő bizonytalanul. – Nem túlzás ez… kissé? – Lehet-e elég az aranyból? – feleli Jon kellemesen. – De feltehetnénk tömör arany világítótesteket is. Lexi pedig segítségükre lehet az aranyszőnyegekkel. Nem igaz, Lexi? – Hogyne, persze – bólogatok, s közben minden erővel igyekszem visszafojtani a nevetésem. – Igen, majd meggondoljuk – a pár továbbáll, s valami külhoni nyelven beszélnek egymással, amelyet nem ismerek fel. Jon leteszi az italát. – Még hogy nem elég nagy! Jesszusom! A Ridgewayen álló tíz lakásunk elférne itt. – Mi a Ridgeway? – A megfizethető lakásaink – értetlen tekintetemet látva magyarázatba fog. – Az ittenihez hasonló puccos helyeket csak akkor tervezünk, ha eladunk néhány olcsóbb lakást. – Ahá – mondom meglepetten. – Eric soha nem említett hasonlót. Jon arcán gúnyos mosoly fut át. – Úgy is mondhatnám, nem épp ez a szívügye – mondja, miközben Eric fellép egy kisebbfajta emelvényre a kandallópárkány előtt. A mennyezetvilágítás elhalványul, s már csak egy spotlámpa fénye hull rá. Fokonként a beszélgetés moraja is elhal. – Mindenkit szeretettel üdvözlök! – mondja zengő, a termen végigvisszhangzó hangon. – Üdvözöljük önöket a Kék 42-ben, a Kék-széria legutolsó fejlesztésében, amelyet nem másnak szenteltünk, mint… Visszafojtott lélegzettel hallgatom. Kérlek, ne mondd ki… csak ezt ne… 24

4650m2

157 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– A loft stílusú életvitelnek! – söpör végig a szokott módon mindkét kezével maga előtt, mire a cég valamennyi alkalmazottja viharos tapsban tör ki. Jon rám pillant, és hátrál egy lépést, távolabb a tömegtől. Egy pillanat múlva követem, noha a tekintetem mereven magam elé szegezem. Minden ízem várakozástól… meg valamiféle izgalomtól remeg. – És eszébe jutott még valami? – veti oda közönyösen. – Nem. Eric mögött most jókora képernyő világosodik ki, a loftok minden elképzelhető szögből bemutatott képeivel. Fülhasogató zene tölti be a levegőt, és a helyiség még jobban elsötétül. Meg kell hagyni, a bemutató fantasztikus. – Először egy ehhez hasonló loft avatón találkoztunk – Jon olyan halkan beszél, hogy alig hallom a zenétől. – Abban a percben, ahogy megszólalt, én tudtam… – Mit tudott? – Tudtam, hogy szeretem magát. Néhány pillanatig hallgatok, de a kíváncsiság nem hagy nyugodni. – És mit mondtam? – súgom vissza végül. – Azt mondta: „Ha még egyszer meghallom, hogy „loft stílusú életforma”, végzek magammal!” – Nem – bámulok rá, aztán kirobban belőlem a nevetés. Előttem egy muki megrovó pillantással fordul hátra. Mintha csak összebeszéltünk volna, Jon meg én újabb néhány lépést hátrálunk, mígnem már sötét vesz minket körül. – Nem kellene elbújnia – mondom. – Ez a maga nagy pillanata. A maga loftjáról van szó. – Hát igen, sajnos – mondja szárazon. – Hagyom, hadd arassa le Eric a sikert. Ő szívből tud örülni neki. Néhány pillanatig nézzük, ahogy Eric keménykalapban megjelenik a képernyőn. Épp öles léptekkel halad át egy építési telken. – Ennek semmi értelme – mondom. – Ha úgy gondolja, hogy a loftok pénzes tökfejeknek valók, miért ezeket tervezi? – Jó kérdés – kortyol belejön az italába. – Igaz, ami igaz, tovább kellene lépnem. De kedvelem Ericet. Hitt bennem, tőle kaptam először esélyt, hogy bizonyítsak, ráadásul nagy céget vezet… – Maga kedveli Ericet? – rázom a fejem hitetlenkedve. – Hát hogyne! Ezért hajtogatja folyton, hogy hagyjam el! – Pedig tényleg kedvelem. Nagyszerű fickó. Becsületes, megbízható – Jon egy darabig elhallgat mellettem, s szeme a félhomályt pásztázza. – Nem akarom én tönkretenni Eric életét – mondja végül. – Nem szerepelt a terveimben. – Akkor miért… – Mert nem érti meg magát – néz most a szemem közé. – Fogalma sincs arról, kicsoda maga. – Miért, magának van? – vágok vissza. Kigyúlnak a fények, és viharos taps tör ki a teremben. Ösztönösen elhúzódom egy lépésre Jontól. Mindketten nézzük, ahogy Eric ismét

158 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

felmegy az emelvényre, körötte a siker és a pénz dicsfényével; nagyágyú ő a nagyágyúk között. – És találkozott már a Mont Blanc-nal? – kérdi Jon, miközben lelkesen tapsol, láthatóan könnyedebben. – Mi az a Mont Blanc? – pillantok rá gyanakvón. – Majd rájön. – Mondja el! – Nem, nem – rázza a fejét, az ajkát szorosan összeszorítva, mint aki a nevetését fojtja vissza. – Nem rontom el a meglepetést. – Mondja el! – Jon! Hát itt vagy! Vészhelyzet állt elő! – mindketten meglepetve meredünk Avara, aki mögülünk tűnik fel. Fekete nadrágkosztümöt visel, a kezében zsákvászon táska, és szemlátomást ki van kelve magából. – A hálószoba akváriumának díszkövei most érkeztek meg Olaszországból. Nekem azonban a konyha szerelvényeit kell rendbe tennem, mert valami idióta babrált velük… meg tudná csinálni helyettem? – ezzel Jon kezébe nyomja a zsákot. – Csak rendezd el a köveket az akváriumban! Még lesz időd a bemutató befejezéséig. – Szívesen. – Jon most rám pillant, a szeme sötét és kifürkészhetetlen. – Lexi, velem jön segíteni? Nem, nemet kell mondanom. – Ümm… persze – nyelek egyet. Kábán követem Jont a tömegen áttörve, fel a félemelet lépcsőjén. Senki nem hederít ránk, minden szem a bemutatóra szegeződik. Belépünk a hálóba, és Jon beteszi maga után az ajtót. – Szóval – mondja. – Nézze – csap fel élesen a hangom az idegességtől. – Ez nem mehet így tovább! Ez a sok sustorgás, bujkálás… a… házasságom szabotálása. Boldog vagyok Erickel! – Nem – rázza a fejét. – Nem adok egy évet, és különválnak. Bosszantóan biztos magában. – De igen – vágok vissza. – Még ötven év múlva is vele leszek! – Majd mindent megpróbál, igyekszik átformálni magát… de túl szabadon gondolkozik hozzá képest. Aztán végül nem bírja már tovább. – Nagyot sóhajt, mintegy imára kulcsolva a kezét. – Egyszer már végignéztem ezt. Nem szívesen látnám másodszor. – Kösz a figyelmeztetést – csattanok fel. – Nos, tudja, ha mégse kerülne rá sor, majd értesítem, jó? Most pedig lássunk munkához! A zsák felé rándítom a fejemet, de Jon rám sem hederít. Leteszi a zsákot a földre, közelebb lép hozzám, a szeme csupa tűz és kérdés. – Tényleg nem emlékszik semmire, de semmire? – Nem – mondom csaknem fáradtan. – Milliomodszor mondom, semmire nem emlékszem. Most kicsivel eltávolodik, az arcomat fürkészi, mintha keresne rajta valamit. – Az együtt töltött időből… abból a sok mindenből, amit elmondtunk egymásnak… csak kellett maradnia valaminek, ami beindíthatja az

159 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

emlékezetét! – Végigsimít ráncba szaladt homlokán. – Mit jelent például magának a napraforgó? Akaratom ellenére is töröm a fejemet. Napraforgó, napraforgó. Egyszer talán… Nem, ha volt is ilyen emlék, szertefoszlott. – Semmi – mondom végül. – Úgy értem, szeretem a napraforgót, de… – És e.e. cummings?25 A mustáros hasábburgonya? – Nem tudom, miről beszél – mondom tehetetlenül. – Mindezek semmit sem jelentenek nekem. Olyan közel áll hozzám, hogy a bőrömön érzem gyöngéd leheletét. Tekintete az enyémbe kapcsolódik. – És ez jelent valamit is magának? Arcomat a két kezébe fogja, s a hüvelykjével cirógatja a bőrömet. – Nem – nyelek egy nagyot. – És ez? – lehajol, és csókot lehel a nyakamra. – Hagyja abba! – mondom elhalóan, de alig tudom kinyögni e szavakat. Ráadásul nem is gondolom őket komolyan. A lélegzetem egyre kapkodóbb. Minden másról elfeledkezem. Meg akarom csókolni. Úgy, ahogyan Ericet soha. Aztán meg is történik, szája az enyémen, s az egész testem arról beszél, hogy ez az, végre. Olyan jó az illata, az íze, a tapintása! Szorosan átölel, hogy szúrni kezd a borostája. Behunyom a szemem, elveszejtem magam ebben az örömben, ami annyira, de annyira helyénvaló… – Jon? Ava hangja hallatszik az ajtó mögül. Olyan érzés, mintha elektrosokkkezelést kaptam volna. Eltaszítom Jont, és csaknem felbukom elgyengült lábamban. Közben halkan szitkozódom a fogam között: – A fenébe! – Psszt – ő is ijedtnek látszik. – Csak nyugalom. Szia, Ava. Mi a helyzet? A kövek. Igen. Ezeket kellett volna elrendeznünk. Megragadom a zsákot, és kezdem előszedegetni belőle a köveket, nagy csobbanással sorban az akváriumba ejtve őket. Szegény halak úgy úszkálnak közöttük, mint a holdkórosok, de nincs más választásom. – Minden rendben? – dugja be Ava fejét az ajtón. – Mindjárt itt vagyunk a vendégekkel… – Semmi gond – mondja Jon megnyugtatóan. – Már csaknem elkészültünk. Alighogy Ava eltűnik, berúgja az ajtót, és visszajön hozzám. – Lexi – úgy ragadja meg az arcomat, mint aki a legszívesebben felfalna, magához ölelne, vagy egyszerre mindkettőt. – Ha tudnád, mekkora kín volt ez nekem… – Hagyja abba! – húzódom el. Úgy kavarog a fejem, akár egy kaleidoszkóp képei. – Férjnél vagyok! Mi nem… maga nem… – lihegem, majd a szám elé kapom a kezemet. – Jaj, a francba, a francba! Nem Jonra nézek már, hanem az akváriumra. – Mi az? – néz fel Jon is értetlenül, majd követi a tekintetemet. – Hoppá! 25

Amerikai költő.

160 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Az akvárium mostanra elcsöndesedett. A trópusi halak békésen úszkálnak a márvány kövek között. Egyetlen kék csíkos társukat kivéve, amelyik a víz színén lebeg. – Megöltem egy halat! – kuncogok fel elborzadva. – Agyoncsaptam az egyik kővel. – Na és aztán – jön odajön is, hogy szemlét tartson a terepen. –Jól céloz. – De háromszáz fontomba kerül! Most mi legyen? A vendégek minden pillanatban itt lehetnek! – Ami azt illeti, a feng shuinak rosszat tesz – vigyorodik el Jon. – Jó, megyek, és feltartom Avat. Maga pedig tüntesse el a halat! – A kezemért nyúl, és egy pillanatra a magáéban tartja. – Még nem fejeztük be. Végigcsókolja az ujjbegyeimet… aztán elmegy, magamra hagyva az akváriummal. Undorodva nyúlok a meleg vízbe, és az uszonya legszélénél fogva húzom ki a halat. – Igazán ne haragudj! – selypegem neki. A csepegő vizet a másik kezemmel felfogva a high-tech fürdőszobába sietek. A csillogóan fehér klotyóba ejtem a halat, és az öblítőt keresem. Csakhogy nincs ilyen. Ahá, akkor a klotyó is intelligens! – Na, öblítsd már! – mondom hangosan, karomat lengetve, hogy a szenzorok beinduljanak. – Öblíts! – Semmi. – Öblíts már! – mondom kétségbeesve. – Öblíts, az istenért! Hanem a klotyó nem hallgat rám. A hal a víz felszínén lebeg, kékje még élénkebb a fehér porcelánnal a háttérben. Ez nem lehet igaz. Ha bármi eltántoríthat egy reménybeli vásárlót egy méregdrága luxus apartmantól, akkor az a klotyóban úszkáló döglött hal. Előhalászom zsebemből a mobilt, végigfuttatom a Kapcsolat menüt, míg végül megtalálom aj betűt. Ez Jon lehet. Megnyomom a gyorstárcsázót, és egy pillanat múlva ő van a vonalban. – Itt Jon beszél. – A hal a klotyóban van! – sziszegem. – De nem tudom leöblíteni! – A szenzorok maguktól elintézik. – Tudom! Mégsem történik semmi! Egy döglött kék hal mered most rám! Mihez kezdjek vele? – Jó. Menjen az ágy melletti kapcsolótáblához! Onnan is felülírhatja a helyzetet, és leöblítheti a vécét. Hé, Eric! Hogy vagy? A telefon hirtelen elhallgat. Az ágyhoz sietek, ahol megtalálom a falba süllyesztett lapot. A digitális kijelző ijesztően villog felém, én meg akaratlanul is felsóhajtok. Hogyan lakhat valaki olyan házban, amelyik bonyolultságban a NASA-val vetekszik? Különben is miért kell egy háznak intelligensnek lennie? Miért nem lehet egyszerűen csak kellemes és buta? Remegő ujjakkal megnyomom a „Menü” feliratú gombot, aztán a „Felülír”, majd az „Opciók” következik. Végigfutok a lehetőségeken. „Hőmérséklet”… „Világítás”… hol a fenében van a „Fürdőszoba”? És főleg a „Vécéöblítés”? Vajon a megfelelő tábla előtt vagyok egyáltalán? Hirtelen egy másikat veszek észre az ágy túloldalán. Talán ez lesz az. Odarohanok, szinte kitépem a helyéről, és találomra nyomkodni kezdem rajta a gombokat. Egy perc, és a két kezemmel kell kiszednem azt az ostoba halat a vízből…

161 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Hirtelen furcsa hang üti meg a fülemet. Vijjogás, ha nem éppen távoli sziréna. Hát ez meg mi…? Abbahagyom a nyomkodást, és alaposabban is megnézem a táblát, amelyet nyomkodtam. Vörös szavak villognak a képembe: „Vészriasztás… a területbiztosítása.” Felnézek az ablak zörrenésére, és lám, vaskos fémrács ereszkedik épp föléje. Mi a…? Őrjöngve újra nyomkodni kezdem a táblát, mire visszavillan rám a „Nincs feljogosítva” mondat, aztán megint a „Vészriasztás… a terület biztosítása”. Nagy ég, mit tettem! A háló ajtajához rohanok, és lenézek a lenti szintre. Hihetetlen látvány tárul a szemem elé, akár egy felbolydult méhkas. Lent még hangosabban szól a sziréna. Mindenünnen fémrácsok ereszkednek alá az ablakokra, a festményekre meg a vízesésre. A pénzeszsákok a helyiség közepére húzódnak, egymásba kapaszkodva, akár a túszok, távol attól a potrohos alaktól, aki a vízesés szomszédságában esett fogságba. – Rablók törtek ránk? Fegyverek is vannak náluk? – kiáltja hisztérikusan egy fehér nadrágkosztümös nőci a kezein matatva. – George! Nyeld le a gyűrűimet! – Helikopter-támadás! – üti fel a fejét egy ősz fickó. – Hallják? A tetőn vannak! Mi vagyunk a célpontjaik! Kalapáló szívvel, megkövülten szemlélem a jelenetet. – A riasztás a hálóból jött! – kiált fel Eric egyik embere, aki egy kandalló melletti táblát vizsgálgat. – Valaki beindította a riasztót. A rendőrök mindjárt itt lesznek. Tönkretettem az estélyt. Eric megöl, ha megtudja, megöl… Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül vége szakad a vijjogásnak. A hirtelen támadt csönd olyan, mint amikor a nap előbukkan a felhők mögül. – Hölgyeim és uraim! – szólal meg valaki a lépcsőn, és én is odafordulok. Jon az. A kezében távkapcsoló, s futólag felpillant rám, mielőtt a tömeghez intézné a szavait. – Reméljük, élvezték biztonsági bemutatónkat. Amint látják, teljes biztonságban vagyunk a betörőktől. Elhallgat, mire néhányan idegesen felnevetnek. A rácsok kezdenek visszahúzódni szoba szerte. – Ugyanakkor valamennyien tudják, hogy manapság Londonban a biztonság elsődleges szempont kell legyen. Sok ingatlanban fordítanak gondot erre, ezért szerettük volna, hogy önök is első kézből lássák, miről van szó. A rendszer minősége a titkosszolgálatéval vetekszik… és természetesen az önök védelmét szolgálja. Rogyadozik a térdem, mégis megkönnyebbülök. Jon megmentette az életemet. Miközben tovább beszél, visszatámolygok a fürdőszobába, ahol a hal változatlanul lebeg a klotyó vizében. Háromig számolok, aztán kezem a vízbe mártva megragadom, és az undortól megborzongva a táskámba gyömöszölöm. Kezet mosok. Kilépve látom, hogy Eric vette át a szót Jontól.

162 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– … Ebből a kalandból is megérthetik, hogy mi, a Kék Ingatlanfejlesztő emberei jobban törődünk az önök szempontjaival, mint akár önök maguk – mondja. – Önök nem csupán a vevőink, de partnereink is egy tökéletes életstílus kialakításában. Élvezzék hát a bemutatót! – emeli fel a poharát. Ahogy félrelép, megkönnyebbült moraj és nevetés fut végig a termen. Látom, hogy a fehér nadrágkosztümös nő kicsavar a férje kezéből három gyémántgyűrűt, és az ujjaira húzza őket. Várok néhány percet, aztán észrevétlenül lesurranok a lépcsőn. Egy mellettem elhaladó pincértől elveszek egy pohár pezsgőt, és nagyot húzok az italból. Életemben nem nyúlok többé semmiféle kapcsolótáblához. Sem halhoz, sem klotyóhoz. – Drágám! – ugraszt meg Rosalie hangja. Szűkre szabott, türkizkék gyöngyökkel kivarrt ruhát meg magas sarkú, tollas cipőt visel. – Egek! Hát nem egy zseni? Lesz holnap miről írnia a firkászoknak! Majd mindenki a szupermodern biztonsági rendszerünkről beszél. Tudtad, hogy háromszáz rongyba kerül? Csak maga a rendszer! Háromszáz rongyba, és a klotyó még csak nem is öblít! – Igen, ez nagyszerű! – helyeslek. – Lexi – néz rám Rosalie elgondolkozva. – Drágám, beszélhetnék veled? Jonról. Láttam, társalogtatok egymással. Hirtelen rossz előérzetem támad. Meglátott volna valamit? – Jó, persze! – igyekszem nemtörődöm hangot megütni. –Nos, igen, ő Eric építésze, ezért a dizájnról csevegtünk, ahogyan te is… – Lexi – fog karon, és von félre a zsivajtól. – Tudom, hogy beverted a fejed meg minden. De emlékszel-e bármire Jonnal kapcsolatban? – hajol előre. – A múltból? – Ümm… nem igazán. Rosalie még közelebb húz magához. – Drágám, lehet, hogy megleplek kissé – mondja halk, suttogom fogott hangon. – Egyszer, régen beavattál a bizalmadba. Megbeszéltük a dolgot, barátnők egymás között. Egyetlen szót sem szóltam róla Ericnek… Lebénulok ijedtemben, ujjaim valósággal ráfagynak a pezsgős poharam szárára. Eszerint Rosalie tud a dologról? – Tudom, hogy ezt talán nehéz lesz elhinni, de valami történt közted és Jon között, Eric háta mögött. – Viccelsz velem! – gyullad ki az arcom. – Pontosan… miről is van szó? – Nos, attól tartok… – Rosalie körbepillant a teremben, és közelebb húzódik. – Jon egyre utánad járt. Gondoltam, figyelmeztetlek, hátha újra kezdi. Per pillanat túlontúl is paff vagyok ahhoz, hogy feleljek. Hogy utánam járt? – Mit értesz ezen? – hebegem végül. – Mégis, mit gondolsz? Valamennyiünkkel végigjátszotta ezt – fintorog megvetően. – Úgy érted… – kezdem kábán –, úgy érted, hogy veled is megpróbálkozott? – Egek ura, igen – forgatja a szemét. – Azzal nyaggatott, hogy Clive nem ért meg engem. Ami igaz is – teszi hozzá, pillanatnyi gondolkodás után. – Clive sötét, mint az éjszaka. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Jon karjaiba

163 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

vetem magam, hogy egy trófeával többnek örülhessen, nem igaz? Különben Margót is üldözőbe vette – teszi hozzá, vidáman odaintve egy zöld ruhás nőnek a terem túloldalán. – Micsoda pofátlanság! Azt mondta, jobb ő a vén férjénél, többet érdemel, különben is szinte sugárzik róla az érzékiség… csupa ilyen nevetséges duma! – Lenézően csettint a nyelvével. – Margó elmélete az róla, hogy a férjes asszonyokra utazik, és azzal fűzi őket, amit hallani akarnak. Valamiféle perverz kielégülést találhat ebben… – itt elhallgat, ahogy meglátja dermedt arcomat. – Drágám! Csak ne izgasd magad! Vedd annak, ami; ő csak egy pimasz légy, amelyet egyetlen kézmozdulattal elhessegethetsz. Rólad azonban sehogyan sem akart leszállni. Úgy látszik, te voltál a szemében a nagy kihívás. Hisz Eric felesége vagy meg minden. Semmire sem emlékszel? – kémleli az arcomat. Ava sétál el mellettünk néhány vendéggel. Rosalie rájuk villantja mosolyát, én azonban teljesen lebénulok. – Nem – mondom végül. – Semmire sem emlékszem abból, amit elmondtál. És… mit tettem ezek után? – Folyvást arra kérted, hagyjon békén. Kellemetlen egy helyzet volt. Nem akartad elrontani a kapcsolatát Erickel, nem akartál botrányt. Nagyon kimérten viselkedtél, édesem. Én a helyedben vizet locsoltam volna a fejére! – Hirtelen megakad a szeme valamin a hátam mögött. – Drágám, mennem kell, hogy szót váltsak Clive-val az éttermi vacsoránkról. Rossz asztalt foglalt le, egy rémálom az én férjem… – elhallgat, majd aggódva néz rám. – Jól vagy? Csak gondoltam, figyelmeztetlek… – Nem – térek magamhoz. – Örülök, hogy megtetted. – Tudtam, te aztán nem veszed be ezt az üres dumát – szorítja meg a karomat. – Természetesen nem! – sikerítek ki egy nevetést. – Már hogy venném be! Rosalie elvegyül a vendégek között, nekem azonban földbe gyökerezik a lábam. Életemben nem éreztem magam ennyire megalázottnak, átverhetőnek, ennyire hiú libának. Mindent bevettem tőle. Bevettem az egész maszlagot. Titkos viszonyunk van… Jobban ismerem, mint Eric… Az egész ócska trükk. Kihasználta az emlékezetkiesésemet. Hízelgéssel akarta elcsavarni a fejemet. És mindeközben nem akart mást, mint hogy az ágyába vigyen, beszerezzen egy újabb trófeát. Éget ez a szégyen. Tudtam én magamról, hogy nem mennék bele semmiféle félrelépésbe! Én igenis hűséges típus vagyok! Képtelen lennék bárkit megcsalni. Különben is, van egy csodás férjem, aki szeret engem. És én meginogtam! Kis híján mindent tönkretettem. Nos, ez többé nem fordul elő! Tudom, mit diktál az elemi érdekem. Jókat kortyolok a pezsgőből. Aztán felszegem a fejemet, és addig furakszom a tömegben, amíg meg nem lelem Ericet. Karon fogom. – Drágám, csodás ez az estély! Isteni vagy! – Azt hiszem, jól ütött ki – sokkal oldottabbnak látszik, mint az este elején. – Csak a riasztó ne lett volna! Hajszál híján, de megúsztuk! Jon mentette meg a helyzetet. Hé, itt is van! Jon!

164 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Ahogy Jon felénk indul, még szorosabban kapaszkodom Eric karjába. Ránézni sem bírok. Eric hátba veregeti, és átnyújt neki egy pohár pezsgőt egy közeli tálcáról. – Ezt rád ürítjük – kiáltja. – Éljen Jon! – Éljen – visszhangzóm morogva, és a lehető legkisebbet kortyolok a pezsgőbe. Majd levegőnek nézem. Úgy teszek, mintha nem létezne. Pittyenés hangzik a retikülömből, félbeszakítva gondolataimat. Kiveszem a mobilomat, új üzenetem érkezett. Jontól. Ezt nem hiszem el! Eric orra előtt küld nekem SMS-eket? Sietve megnyomom a Néz gombot, mire a következő üzenet válik olvashatóvá: Az Old Canal House Islingtonben, bármikor este 6-tól. Annyi mindent kellene megbeszélnünk. Szeretem. J PS Törölje ki ezt az üzenetet PPS Mit csinált a hallal?? Ég az arcom a haragtól, s egyre Rosalie szavai járnak a fejemben: „ő csak egy pimasz légy, amelyet egyetlen kézmozdulattal elhessegethetsz.” – Amytől kaptam üzenetet! – mondom Ericnek elvékonyodott hangon. – Gyorsan válaszolnom kell… Anélkül, hogy Jonra néznék, pötyögtetni kezdek, ujjaimat adrenalin bizsergeti. Na igen. Gondolom, jót mulatott szegény nyomorulton, aki elvesztette az emlékezetét. Nos, lebukott. Vége ennek az ostoba játéknak, oké? Férjes asszony vagyok. Hagyjon békén! Elküldöm az üzenetet, és elteszem a mobilt. Egy pillanat múlva Jon homlokát ráncolva az órájára pillant, és megjegyzi: – Ennyi volna az idő? Azt hiszem, siet az órám! Előveszi a mobilt, és a képernyőre pislant, mintha csak ellenőrizné, de látom, ahogy a hüvelykje mozog a gombok fölött, elolvassa az üzenetet, és arca megrándul a meglepetéstől. Néhány pillanat múlva mégis mintha magához térne. – Hat percet késik az órám – mondja, a telefont ütögetve. –Majd lecserélem… Nem tudom, miért fárad a magyarázkodással. Eric még csak rá se hederít. Három másodperc múlva újra felcsipog a mobilom, és előveszem. – Újabb üzenet Amytől – mondom mérgesen. – Idegesítő egy teremtés! – megsemmisítő pillantást vetek Jonra, és ujjamat a Töröl gombra helyezem. A szeme elkerekedik a megdöbbenéstől. Huhh! Most végre megtudtam az igazságot. Világos, hogy az egész egy nagy humbug volt!

165 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Jó ötlet ez? – szólal meg gyorsan. – Kitörölni egy üzenetet, anélkül, hogy elolvasná? – Igazán nem érdekel – vonom meg a vállam. – De ha nem olvasta, azt sem tudja, mi áll benne… – Amint mondtam – mosolygok rá nyájasan –, nem érdekel. Megnyomom a Töröl gombot, kikapcsolom a mobilt, és a táskámba pottyantom. – Szóval! – fordul felénk Eric sugárzó lelkesedéssel. – Clarksonék holnap újra eljönnek. Azt hiszem, újabb lakás kel el. Azaz ma este a hatodik. – Szép munka volt, drágám, annyira büszke vagyok rád! – kiáltom, és túlzó mozdulattal átkarolom. – Még jobban szeretlek, mint az esküvőnkön. Eric zavartan ráncolja a szemöldökét. – De hát nem is emlékszel az esküvőnkre. Azaz, nem tudod, mennyire szeretsz. Az isten szerelmére, nem kell mindent szó szerint érteni! – Nos, bármennyire szerettelek is akkor – igyekszem féket vetni az ingerültségemre –, most biztosan sokkal, de sokkal jobban. Leteszem a pezsgős poharamat, és dacosan Jonra pillantva magamhoz húzom Ericet egy csókra. A leghosszabb, legsziruposabb, lássátokmennyire-szeretem-a-férjemet-és mellesleg-nagyszerű-a-házaséletünk-féle csókra. Eric egy ponton megpróbál elhúzódni, én azonban szorosabban ráakaszkodom, és arcát a magaméhoz szorítom. Végül, amikor már a fuldoklás határán járok, elengedem, kézfejemmel megtörlöm a számat, és körbenézek az elnéptelenedő helyiségben. Jon elment.

166 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Tizenöt A házasságom. Ez legyen a legelső, minden más utána következik. Mától fogva az Erickel való kapcsolatomra koncentrálok, semmi egyébre. Másnap reggel még mindig érzem az este utóhatását, ahogy a konyhába megyek reggelizni, és kiveszem a zöld leves kancsót a frigóból. Mi üthetett belém tegnap este? Mintaférjem van, akit tálcán kínált fel az élet. Miért vetném kockára mindezt? Miért smárolnék valakivel suttyomban, bármivel is hozakodik elő? Kis zöld levet öntök ki egy pohárba. Ahogy meglötyögtetem, úgy fest, mint a kávézacc. Minden reggel megcsinálom ezt. (Képtelen vagyok meginni ezt a mocsári löttyöt. De Ericnek sem okozhatok csalódást, aki csaknem olyan nagyszerűnek tartja a zöld levet, mint a loft stílű életformát.) Aztán kiveszek a serpenyőből egy tükörtojást, és öntök magamnak abból a teából, amelyet Gianna már kikészített a számomra. Egyre inkább híve leszek annak, hogy kezdjük a napot kevés szénhidráttal. Minden reggel tükörtojást vagy tojásfehérjéből összeütött szalonnás omlettet reggelizem. Néha megtoldom ezt munkába menet egy bagellel. De csak ha farkaséhes vagyok. Ahogy ott ülök, a konyha a nyugalom révének tetszik. Pedig még mindig ideges vagyok. Mi van, ha tovább megyek Jonnal? Mi van, ha Eric rájön? Mindent tönkretehettem volna. Alig néhány hetes ez a házasság, és máris kockára tenném. Táplálnom és gondoznom kell ezt a kapcsolatot, akár egy jukkát. – Reggelt! – siet be Eric a konyhába kék ingben. Szemlátomást lelkes hangulatban van. Nem meglepő. A jelek szerint a tegnap esti bemutató a vártnál is jobban ikerült. – Jól aludtál? – Nagyszerűen, kösz! Egyelőre nem alszunk közös hálószobában, ahogyan a szexszel sem próbálkoztunk újra. De ha ápolni szándékozom a házasságunkat, talán fokozni kellene a testi közelséget. Ahogy felkelek, és a borsért megyek, szándékosan hozzádörgölőzöm Erichez. – Nagyszerűen nézel ki ma reggel – mosolygok rá. – Te is! Végigfuttatom kezem az állkapcsán. A szeme kérdőn kulcsolódik az enyémbe, és kezét a kezemre teszi. Lopva az órára pillantok. Istennek hála, nincs most erre idő. Nem, nem is gondoltam ilyet. Pozitívnek kell lennem! A szex Erickel bizonyára nagyszerű lesz, tudom. Meglehet, jobb lenne sötétben csinálnunk. És minden beszéd nélkül. – Hogy érzed magad? – kérdi Eric titokzatos félmosollyal. – Pompásan! Noha kissé sietnem kell – villantom rá a mosolyomat. Elhúzódom, és belekortyolok a teámba, még mielőtt letámadna, és a tűzhelyen tenne magáévá. Istennek hála, úgy tűnik, fogta az üzenetet. Kiont

167 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

magának egy csésze teát, aztán mivel a blackberryje pittyegni kezd, előveszi. – Á! – a hír szemlátomást kellemesen érinti. – Micsoda szerencse, drágám! Elnyertem aukción egy láda 88-as Lafite Rothschildot. – Húha! – rikkantok lelkesen. – Gratulálok, drágám! – Ezerszáz font – folytatja. – Nem mondom, nagy érvágás. Ezerszáz font? – És… hány palackért? – kérdem. – Egy ládát – vonja fel a szemöldökét, mintha mi sem lenne ennél világosabb. – Tizenkettőt. Nem jutok szóhoz. Ezerszáz fontot fizet tizenkét palack borért? Sajnálom, de ez sehogyan sem tetszik. Tudja egyáltalán, mennyit ér ezerszáz font? Száz üveg bort is vehetnék érte, méghozzá jófajtát. És még így is maradna pénzem. – Lexi, jól vagy? – Igen – térek magamhoz. – Csak arra gondoltam… micsoda remek vásár! – Még egy utolsót kortyintok a teámból, felveszem a zakómat és az aktatáskámat. – Viszlát, drágám! – Viszlát, édesem! Eric odajön, és búcsúzóul megcsókoljuk egymást. Kezd egyre természetesebb lenni ez a gesztus. Belerázom magam a zakómba, és már az ajtóban állok, amikor eszembe jut valami. – Hé, Eric – mondom a tőlem telhető legnagyobb közönnyel. – Mi az a Mont Blanc? – A Mont Blanc? – fordul felém Eric, s hitetlenkedve fürkészi az arcomat. – Te viccelsz velem. Csak nem emlékszel a Mont Blanc-ra? Jó, ebbe a csapdába is beleestem. Nem mondhatom azt: Jontól hallottam.” – Nem emlékszem pontosan – rögtönzők. – Valahogy mégis eszembe jutott ez a név, és fontosnak éreztem. Miért… valami különlegeset jelent? – Majd megtudod, drágám – Eric arcán fojtott öröm sugárzik szét. – Minden visszatér lassacskán. Egyelőre nem mondok többet. Mindenesetre jó jel! – Talán! – igyekszem átvenni a lelkesedését. – Hát akkor… viszlát! Kimegyek a konyhából, és közben töröm a fejem. Mont Blanc. Valami a síeléssel kapcsolatban? Azok a csicsás töltőtollak? Egy jókora hegycsúccsal? Gőzöm sincs róla. A Victoriánál szállok le a metróról, veszek egy bagelt, és útközben elcsipegetem. A hivatalhoz közeledve hirtelen elmegy az étvágyam, ehelyett csúnyán összeszorul a gyomrom. Az iskolakerülő gyerekek érezhetnek ilyet. Jó, lehet, hogy Fijal újra barátnők leszünk, de mással nem. Ráadásul alaposan leszerepeltem Simon Johnson előtt, és továbbra sem érzem magam a helyzet urának… Ahogy az épület a látóterembe kerül, megállok, és ólomsúllyal nehezedik rám a rettegés. Ugyan már! – biztatom magam. – Jól érzed majd magad. Nem, dehogy. Jó, na és aztán. Még sincs más választásom. Minden akaraterőmet összeszedve egy szemétládába dobom a bagel maradékát, és átverekszem

168 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

magam az üvegbejáraton. Egyenesen az irodámba igyekszem, és ezúttal senkibe sem botlom. Letelepszem az íróasztalomhoz, és magam elé húzok egy nyaláb papírt. Közben észreveszek egy post-it emlékeztetőt, amelyet még tegnap írtam: „Megbeszélni az eladást Byronnal.” Akkor talán intézzük el. Felveszem a kagylót, tárcsázom a mellékét, de aztán újra leteszem, mert kopogtatnak. – Szabad! – Szia, Lexi! – Debs óvakodik be a szobámba. Gyönggyel kivarrt, türkizkék kardigánt és farmerszoknyát visel, a kezében boríték. – Ó – mondom rosszat sejtve. – Szia, Debs. – Hogy vagy? – kérdi sután. – Kösz… jól. – Az ajtó kitárul, s mögötte Fi és Carolyn válik láthatóvá. Mindketten láthatóan rosszul érzik magukat. – Sziasztok! – kiáltom meglepetten. – Minden rendben? – Elmondtam nekik, amit tőled hallottam – mondja Fi. – Tegnap este, mikor elmentünk inni, elmondtam. – Nem vettük észre – szólal meg Debs aggodalmas képpel. –Nem adtunk esélyt neked. Azt gondoltuk, még mindig… – körbepillant. – Hatalommániás banya vagy – fejezi be a mondatot Carolyn fapofával. – És ezért most rosszul érezzük magunkat – harap Debs az ajkába, aztán a többiekre néz. – Hát nem? – Ne aggódj! – kényszerítek ki egy mosolyt. Hirtelen azonban, ahogy hármójukra nézek, magányosabbnak érzem magam, mint valaha. Ők voltak a pajtásaim, mindenhová négyesben mentünk. Ők azonban három éve külön utakon járnak, három éve külön mulatnak, trécselnek és röhincsélnek. Ennyit veszítettem. Ők mostanra hármassá kovácsolódtak, én pedig idegen vagyok közöttük. – Csak ezt akartam odaadni – lép az asztalomhoz Debs elpirulva, és egy borítékot nyújt át. Feltépem, és egy kemény, vésett fehér kártyát veszek elő. Esküvői meghívó. – Remélem, el tudsz jönni – vágja most zsebre a kezét Debs. – Te meg Eric. Elönt a szégyenkezés hulláma. A testnyelve magáért beszél. Szemlátomást nem látna minket szívesen a lakodalmán. – Nézd, Debs, nem muszáj meghívnod. Igazán kedves tőled, de… – gyömöszölném vissza égő arccal a kártyát a borítékba. –De tudom, hogy te igazából nem… – De igen – teszi kezét a kezemre, hogy elejét vegye a folytatásnak. Felnézek rá, a szeme ugyanolyan, mint mindig… mélykék, hosszú műszempillákkal. – Az egyik legjobb barátnőm voltál, Lexi! Tudom, hogy változtak körülöttünk a dolgok, mégis kérlek, gyere el! – Hát… kösz! – motyogom végre. – Örömmel jövök. – Ide-oda forgatom a meghívókártyát, s egyik ujjamat végigfuttatom a véseten. – És mit szólt a mamád egy ilyen kései vendéghez? – Kis híján megölt – mondja ki kertelés nélkül Debs, én pedig akaratlanul is elnevetem magam. – Nem fenyegetett, hogy megvonja a zsebpénzedet? – De igen! – rikkantja Debs, és ezúttal valamennyien együtt vihogunk.

169 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Debs mamája azóta fenyegetőzik ezzel, amióta csak ismerem… dacára annak, hogy vagy egy évtizede nem ad már zsebpénzt a lányának. – Vettünk muffint is – mondja Fi. – Hogy bocsánatot kérjünk a tegnapiak miatt… – elhallgat, mert kopogtatnak. Simon Johnson áll a küszöbön. – Simon! – rezzenek össze ijedtemben. – Nem vettelek észre! – Lexi – mosolyog rám. – Ráérsz egy kis csevegésre? – Na menjünk! – mondja Fi sietősen, és kitereli a többieket. –Izé… kösz… az információt, Lexi! Roppant hasznos volt. – Viszlát, Fi! – mosolygok rá hálásan. – Nem rablom az idődet – kezdi Simon, becsukva mögöttük az ajtót. – Csak még oda szerettem volna adni az utolsó eligazítást a hétfői értekezlet előtt. Mondanom sem kell, tartsd hét lakat alatt! Az osztályon belül egyedül te és Byron tudnak róla. Ezzel az asztalomhoz jön, kezében egy dossziéval. – Persze – bólintok üzletiesen. – Köszönöm. Ahogy elveszem tőle a dossziét, látom, hogy a jobb felső sarkába diszkréten odagépelték: Június 07”. Baljós előérzet kerít a hatalmába. Továbbra sem sejtem, mi rejlik e mögött a dátum mögött. Tegnap délután valamennyi dossziémat végigkutattam utána, de semmit sem találtam. Sem számítógépes file-t, sem papírt, semmit. Tudom, meg kellett volna kérdeznem Byront. De túl büszke voltam ehhez. Szerettem volna magamtól rájönni a titok nyitjára. – Már alig várom! – lapogatom meg a dossziét, remélve, hogy elég meggyőzőnek hatok. – Helyes. Akkor hétfőn, pontban délben a tanácsteremben. Néhány kisebb vezetőnek sietős a dolga. – Akkor ott találkozunk – mosolygok rá magabiztosan. – Köszönöm, Simon! Abban a pillanatban, amint kilép az ajtón, leülök, és kinyitom a dossziét. Az első oldal címe: „Összefoglalás”. Végigfuttatom szemem a szövegen. Június 07… jelentős átszervezés… a piac átalakulása… az egészet újragondolni… Pár másodperc múlva lehengerelve a székembe roskadok. Nem csoda, hogy ez akkora titok. Az egész céget átszervezik. Kivásároltunk egy háztartási gépes céget… Több osztályt egybeolvasztunk… – aztán továbbszalad a szemem. … a jelenlegi eladási teljesítmény mellett… feloszlatási terv… Hogyan? Újra elolvasom a szavakat. Aztán megint. Hideg futkározik a hátamon. A székembe fagyok, s újra meg újra végigolvasom a vészterhes sorokat. Ez nem lehet… nem jelentheti azt, amit szerintem jelent… A véremet elárasztó adrenalin hatására talpra szökkenek, az ajtóhoz sietek, és ki, a folyosóra. Még ott érem Simont, a liftek mellett beszélget Byronnal. – Simon! – kapkodom rémülten a levegőt. – Válthatnánk néhány szót? – Lexi – ahogy felnéz, látom, mint szalad ingerült ráncba a homloka.

170 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nézd – pislantok körbe, nem hallhat-e meg minket valaki a közelben. – Csupán… tisztázni… szerettem volna… pár dolgot. Ezek a tervek, ugye, a Padlóosztály feloszlatására vonatkoznak? – ütök rá a dossziéra. – Ez nem lehet… nem gondolhatjátok komolyan… – Végre leesett a tantusz – tárja szét a karját Byron. Olyan jól mulat, hogy a legszívesebben felképelném. Végig tudta ezt? Simon nagyot sóhajt. – Mint bizonyára te is tudod, rengetegszer végigrágtuk már ezt. Nagyon kemények a piaci feltételek. Csodákat műveltél az eladással, és ezt valamennyien sokra tartjuk. Téged magadat is megjutalmazunk. De az osztály így sem tartható fent. – Nem adhattok túl a Padlóosztályon! Hisz erről szól a Deller Szőnyeg! Ezzel kezdődött a cég története! – Halkabban! – fogja suttogóra a hangját Simon, körbepislogva az emeleten. Minden udvarias máz eltűnt a modorából. –Lexi, ne rendezz jelenetet, kérlek! Nagyon nem profi dolog! – De… – Aggodalomra semmi ok. Neked meg Byronnak új szerepet szánunk a vezetőségben. Csak nagyon kesztyűs kézzel szabad dologhoz látni. Most nincs erre időm. A lift megérkezik, és ő belép. – De Simon – mondom kétségbeesetten –, nem rúghatod ki az egész osztályt. Késő. A lift bezáródott mögötte. – Nem annyira kirúgásnak mondanám, mint inkább karcsúsításnak. Szükséges átszervezésnek – hallom meg a hátam mögött Byron gunyoros hangját. – Hogy állhatsz csak így itt? – támadok rá sarkon pördülve. – És hogy lehet, hogy én semmit sem tudtam az egészről? – Á, nem mondtam volna? – csettint Byron a nyelvével megjátszott megbánással. – Ne haragudj, Lexi! Nehéz számon tartanom, mit felejtettél el… lássuk csak. Azt hiszem, mindent. – Hol vannak az idevágó dossziék? Miért nem láttam én egyet sem közülük? – Meglehet, kölcsönvettem őket – von vállat, és elindul a saját irodája felé. – Csaó! – Nem! Várj! – tolakszom mögéje, és becsukom magam mögött az ajtót. – Nem értem. Miért végzik ki az osztályt? – Láttad a jelen eladásokat? – forgatja a szemét Byron. – De hát növekvőben vannak! – vágok vissza, mielőtt féket tehetnék a nyelvemre, bárha máris tudom, hogy rossz taktikát folytatok. – 3 százalékkal? – mondja Byron megvetően. – Lexi, a szőnyeg lejárt lemez. A többi termékünkkel sem sokra jutottunk. Mindössze néhány szerződés tart minket életben. Nézzünk szembe a tényekkel, a játéknak vége. – De nem vesztegethetjük el az osztályt! Az eredeti szőnyegterveink mára klasszikusnak számítanak! És mi a helyzet… a kis szőnyegekkel? Byron hitetlenkedve mered rám egy pillanatig, aztán nevetésben tör ki. – Tudod, milyen fantasztikus vagy?

171 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Hogyan? – Tudod, hogy önmagadat ismétled? Ugyanezt már elmondtad az első válságmegbeszélésen. „Alakítsuk át a nagy szőnyegeket kicsikké!” – utánozza le magasra csapó hangomat. – Add fel! – De akkor az utcára kerül minden emberem! – Hát igen, szomorú – asztalához ül, és az ajtó felé int. – Most dolgom van. – Te szemétláda! – mondom remegő hangon. Kiviharzok az irodájából, magamra vágom az ajtót. Még mindig kezemben szorongatom a dossziét, s egyre nehezebben szedem a levegőt, mígnem azt hiszem, hiperventilálni kezdek. Végig kell olvasnom az egész anyagot, át kell gondolnom… – Lexi! – felkapom a fejemet, és ösztönösen a mellemhez szorítom a dossziét. Fi áll a központi terem ajtajában, és integet. –Gyere be, egyél muffint! Egy pillanatig némán meredek rá. – Gyere! – nevet rám. – Simon Johnson elment, vagy nem? – Ümm… igen – mondom rekedt hangon. – Igen, elment. – Na, gyere már! Mind rád várunk! Nem utasíthatom vissza a meghívást. Normálisan kell viselkednem, mintha mi sem történt volna, pedig majd szétrobbanok. Fi megragadja a karom. Követem a központi terembe, ahol hatalmas meglepetés vár. Két ablakkilincs között kifeszítettek egy zászlót, melyen a következő felirat olvasható: „Üdvözlünk a körünkben, Lexi!” Az irattartó szekrényen hatalmas tál muffin áll egy Aveda ajándékkosár társaságában. – Nem köszöntöttünk igazán – mondja Fi enyhén elpirulva. –Csak annyit akarunk mondani, örülünk, hogy jól vagy a baleseted után. Azoknak, akik régebben nem ismerték Lexit, hadd mondjam el, azt hiszem, ez a baleset sok mindent megváltoztatott. Tudom, mostantól ő lesz a legfantasztikusabb főnök, akit csak kaphatnánk, és valamennyiünknek fel kell sorakoznunk mögötte. Egészségedre, Lexi! Felemeli a kávéscsészéjét, mire az egész terem tapsolni kezd. – Köszönöm mindenkinek – mondom bíborpiros arccal. –Mind… nagyszerűek vagytok! És most egytől egyig elveszítik az állásukat. Még csak nem is sejtik. Ehelyett muffint és ajándékkosarat vettek nekem. – Igyál egy kis kávét! – hoz oda Fi egy csészével. – Add csak oda azt a dossziét! – Nem! – hápogok, és még szorosabban fogom magamhoz. –Szigorúan… bizalmas. – A jutalmaink vannak benne, nem? – vigyorog Debs, és oldalba bök. – Tégy róla, hogy egy nagy zsákkal kapjunk, Lexi! Új retikül kéne! Valahogy megeresztek egy félresikerült mosolyt. Rémálom ez. Fél hétkor hagyom ott a munkahelyem. Mostanra a rémálom kitisztulóban van. Egy hétvége áll rendelkezésemre, hogy nyélbe üssem valahogyan a Padlóosztály védelmét. Sajnos, alig értem a problémát, még kevésbé ismerem a megoldását. Épp a földszint gombját nyomom meg a liftben, amikor nagykabátjában besiklik Byron.

172 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Hazaviszed a munkát? – vonja fel a szemöldökét, tömött aktatáskámat méregetve. – Meg kell mentenem az osztályt – vágom oda kurtán. – Arra szánom a hétvégémet, hogy megtaláljam a megoldást. – Te viccelsz velem! – csóválja a fejét Byron hitetlenkedve. –Lexi, nem olvastad az állásajánlatot? Ez mind neked, mind nekem csak jobb lehet. Új stratégiai csapatot hoznak létre, nagyobb lesz a hatalmunk és a hatókörünk… – Nem ez a lényeg! – kiáltom őrjöngő haragomban. – És mi lesz a barátainkkal, akik mindebből semmit sem kapnak? – Hogy oda ne rohanjak! Még elsírom magam! – nyújtja el gúnyosan a szavakat Byron. – Majd találnak maguknak munkát – habozva elhallgat, és alaposabban is szemügyre vesz. – Tudod, korábban ez nem érdekelt. Beletelik egy-két másodpercbe, amíg felfogom a szavait. – Mit értesz ez alatt? – A baleseted előtt te is amondó voltál, hogy szabaduljunk meg a Padlóosztálytól, legalábbis, amikor megláttad a csomagtervet. Mindez nagyobb hatalommal és több pénzzel jár a számunkra… mi van ebben kivetnivaló? Végigfut hátamon a hideg. – Nem hiszek neked – remeg meg a hangom. – Nem hiszek. Soha nem árusítottam volna ki a barátaimat! Byron csaknem szánakozón néz rám. – Pedig így történt. Te sem vagy szent, Lexi. Miért is kellene annak lenned? Nyílik az ajtó, és ő kilép a liftből. Kábán érkezem meg a Langridge áruházba, ahol felmegyek a személyes tanácsadás részlegébe. Hat órára beszéltem meg találkozót a tanácsadónőmmel, Ann-nel. A kézikönyv szerint háromhavonta látom. Ilyenkor kiválaszt nekem pár darabot, és együtt dolgozunk az arra a szezonra esedékes „megjelenésemen”. – Lexi! Hogy vagy? – szólít meg valaki, ahogy a recepcióhoz közeledem. Ann nagyon alacsony nő, rövidre nyírt fekete hajjal, fekete, szűk répanadrággal és valami jellegzetes parfümillattal, amelytől nyomban felkavarodik a gyomrom. – Annyira elkeserített a baleseted! – Kösz, már jól vagyok. Teljesen meggyógyultam – kísérelek meg egy mosolyt. Le kellett volna mondanom ezt a találkozót. Fogalmam sincs, mit keresek itt. – Helyes! Lássuk csak, van néhány mesés holmim a számodra. – Ann ezzel egy fülkébe terel, ahol egy ruhával teli állványt penderít elém. – Néhány új formát és stílust mutatok be, mert úgy gondolom, illenek hozzád… Ugyan miféle új formákról és stílusokról beszél? Csupa-csupa kosztümöt látok, semleges színekben. Máris tele van velük a szekrényem.

173 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Ann egyik zakót a másik után veszi elő, zsebekről és hosszokról locsog, de egy szavát se hallom. Valami zümmög az agyamban, akár egy fogságba esett rovar, egyre hangosabban és hangosabban. – Nincs valami más? – vágok közbe nyersen. – Valami… elevenebb? – Eleven? – visszhangozza Ann bizonytalanul. – Habozik, majd újabb bézs zakóért nyúl. – Ez tele van rátétekkel… Kimasírozom a fülkéből az üzlet terébe, mert légszomjam támad. Fülemben vadul dobol a vér. Az igazat megvallva kiborultam kissé. – Ez kéne – ragadok meg egy lila mini ruhát, melyet élénk színű foltok tarkítanak. – Ez isteni. Ebben eljárhatnék szórakozni. Ann úgy néz rám, mint aki menten bemondja az unalmast. – Lexi – mondja végül. – Ez… nem az… amit a te stílusodnak neveznék. – Én viszont igen – ezzel dacosan felkapok egy ezüstszínű miniszoknyát. – Meg ezt is. Pontosan olyan, mint amit a New Lookban vettem magamnak, csak nyilván tízmilliószor drágább. – Lexi – Ann ujjaival az orrnyergét birizgálja, és pár mély lélegzetet vesz. – Én vagyok a stylistod. Tudom, mi áll jól neked. A te külsőd rendkívül vonzó, hatékony, szakmai, aminek a kidolgozására tetemes időt fordítottunk… – Csakhogy unalmas és hervasztó – veszek el a karjáról egy ujjatlan bézs ruhát, és mutatom fel. – Én nem ez az ember vagyok, egyszerűen nem! – De igen, Lexi! – Nem és nem! Színekre és mozgalmasságra van szükségem. – Évekig tökéletesen megfelelt a bézs és a fekete – feszül meg Ann arca. – Lexi, a legelső találkozásunkkor közölted velem, hogy használható alapruhatárra van szükséged, semleges színekben… – Az akkor volt, oké? – hiába iparkodom legyűrni ingerültségemet, most jönnek ki rajtam a nap izgalmai. – Meglehet, változott a helyzet. Meglehet, én is megváltoztam. – És ez? – szed elő Ann egy újabb bézs kosztümöt apró berakásokkal. – Ez már biztosan te vagy. – Nem. – De igen. – Nem én vagyok! Nem, ha mondom! Én nem ez az ember vagyok! Nem akarok ő lenni! – Könnyek lepik el a szememet. Elkezdem kiszedegetni a tűket a kontyomból, mert éget a vágy, hogy mihamarább ettől is megszabaduljak. – Én nem vagyok olyan, aki bézs rucikat visel! Akinek egész nap kontyban van a haja. Aki ezer fontot perkál le holmi borokért. Aki… aki… kiárusítja a barátait… Mostanra ráz a zokogás. A kontyom nem hajlandó kibogozódni, így hajtincsek állnak el a fejemtől minden irányban, akár egy madárijesztőn. A könnyek végigcsorognak az arcomon. A kézfejemmel törölgetem őket. Ann rémülten kapja el előlem a bézs ruhát. – Ne piszkold be az Armanit! – reccsen rám. – Tessék – lököm oda neki. – A tied! És szó nélkül távozom. A földszinti kávézó felé tartok, forró csokoládét rendelek, és megiszom, miközben kiszedegetem a maradék hajtűket a kontyomból. Aztán újabb

174 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

adagot kérek, fánkkal megtetézve. Miután a szénhidrát kellemesen leülepedett a gyomromban, akár valami meleg, vigasztaló párna, jobb lesz a kedvem. Kell hogy legyen valami kiút! Muszáj! Majd ezen töprengek egész hétvégén, és biztosan találok megoldást, amivel megmenthetem az osztályt… A zsebemből hallatszó pittyenés félbeszakítja gondolataimat. Előveszem a mobilt, Eric küldött SMS-t. Hogy vagy? Sokáig dolgozol? A szöveget elolvasva hirtelen meghatódom. Úgy istenigazából. Eric törődik velem! Gondol rám. Hazafelé tartok, gépelem be. Hiányoztál ma! Bár ez nem teljesen igaz, annak hat. Nekem is hiányoztál!! – érkezik nyomban a válasz. Tudom, mi a házasság lényege. Pontosan ez. Hogy legyen valaki az ember oldalán, amikor a béka feneke alatt van. Aki felvidítja szomorúságában. Már ez az SMS-ezés is milliószor jobban átmelegít, mint a forró csokoládé. Épp a választ rakosgatom össze gondolatban, amikor a mobil ismét felpittyeg. Mit szólsz egy Mont Blanc-hoz? Már megint ezzel jön. Mi a fene lehet? Talán valami koktél. Annyi bizonyos, hogy Ericnek sokat jelent. És hogy eszik-e vagy isszák, csak egyeden módon deríthetem ki. – Pompás! – üzenem vissza. – Már alig várom! Aztán felveszem a táskámat, otthagyom az áruházat, és fogok egy taxit. Húsz perc alatt haza is érek. Ez alatt az idő alatt újraolvasok három dossziét, mindegyik lehangolóbb az előzőnél. A szőnyegeladás soha nem volt csapnivalóbb, mint most a cég történetében, miközben más osztályoknak jól megy. Végül becsukom a dossziékat, és kibámulok a taxi ablakán. Közben egyfolytában jár az agyam. Bárcsak össze tudnék hozni valami mentőakciót… Tudom, hogy a Deller Szőnyeg márka máig sokat ér… – Édeském – szakítja félbe álmodozásomat a sofőr. – Megérkeztünk. – Jaj, igen. Köszönöm – a pénztárcámban kotorászom, amikor ismét felpittyeg a mobil. Készen állok! Készen? Ez egyre titokzatosabb. Máris itt vagyok! Egy perc, és találkozunk! – pötyögtetem be sietve, és kifizetem a taxist. Ahogy beengedem magam a lakásba, félhomály fogad. A beállításról ráismerek a Csábítás menüpontra. Teljes a némaság, a háttérben cincogó, alig hallható zenét leszámítva. – Szia! – szólok bele a félsötétbe óvatosan, és felakasztom a kabátom. – Szia! Eric távoli hangja mintha a hálóból szólna. Az én hálószobámból. Ami persze hivatalosan közös kellene legyen. Ellenőrzöm a tükörben a képmásomat, és sietve megfésülöm szétborzolt hajamat. Aztán a lakótér másik felére indulok, onnan pedig a hálóba. Az ajtó

175 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

résnyire van nyitva, nem látok be. Megállok előtte egy pillanatra, azon töprengve, mi a fene lehet ez. Aztán belököm az ajtót. Az elém táruló látványra kis híján felsikoltok. Hát akkor ez a Mont Blanc? Eric az ágyon hever anyaszült meztelenül. Eltekintve a szeméremtájékát elborító tejszínhab-rakástól, aminél nagyobbat életemben nem láttam. – Szia, drágám – emeli fel cinkosán a szemöldökét, aztán lepillant magára. – Nos, merülj el benne! Benne? Hogy én? Elmerüljek? Megkövülten meredek a habos, krémes hegységre. Minden porcikám tiltakozik az ellen, ami következne. De hát mégsem fordulhatok meg, és léphetek le innen, vagy mégis? Nem utasíthatom vissza. Ő a férjem. Nyilván ez az… amit csinálni szoktunk. Egek ura, szerelmetes istenem! Előreoldalazom a tejszínből emelt építmény felé. Félig öntudatlanul ujjammal leveszek egy csöppet a tetejéről, és a számba teszem. – De hát ez cukrozott! – a hangom reszelős az idegességtől. – Alacsony a kalóriatartalma – mosolyog vissza rám Eric. Nem, nem, sajnos nem megy…. Ez… egyszerűen… nem történhet meg velem! Képtelen lennék rá! Valami kifogással kell előállnom… – Jaj, megszédültem! – buggyannak elő a szavak a semmiből. Kezemet a szemem elé kapom, és elhátrálok az ágytól. – Istenem, bevillant valami! – Bevillant? – ül fel Eric ijedten. – Igen! – hirtelen az esküvő jutott eszembe – rögtönzők. –Csupán egy futó kép volt rólad és rólam, de igazán nagyon átütő, egészen meglepett… – Ülj le, drágám! – vonja össze a szemöldökét Eric aggódva. –Nyugodj meg! Talán több emlék is előjön még. Annyira őszintén reménykedik, hogy elszégyellem magam, amiért a szemébe hazudok. De még ez is jobb, mint megmondani az igazságot, nem? – Most megyek, és lepihenek a másik szobában, ha nem haragszol. Sietve az ajtó felé indulok, kezemmel továbbra is védelmezve magam a hegymagas hab látványától. – Ne haragudj Eric, hogy hiába fáradoztál… – Semmi baj, drágám! Majd átjövök én… – kelne fel az ágyból. – Jaj nem! – csaknem sikítok. – Te csak… rendezd el magadat. Velem ne törődj. Még mielőtt bármit mondhatna, kislisszolok, és leroskadok a nagy, krémszínű kanapéra. Kavarog a fejem, vagy a Mont Blanc-féle sokkhatástól, vagy az egész naptól… nem tudom. Annyit azonban igen, hogy a legszívesebben bebújnék egy finom paplan alá, és egy időre elfelejteném a világot. Nem bírok el ezzel az én életemmel. Egyetlen szeletével sem.

176 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Tizenhat Nem tudok úgy Ericre nézni, hogy ne jutna eszembe a tejszínhab. Az éjjel azt álmodtam, hogy teljes egészében ebből készült. Nem volt túl fényes álom. Szerencsére alig látjuk egymást ezen a hétvégén. A dolgozóival szórakozik, én pedig kétségbeesetten megpróbálok kitalálni valamit a Padlóosztály megmentésére. Végigolvastam az utolsó három év valamennyi szerződését. Utánanéztem a szállítóinknak. Elemeztem a vásárlók visszajelzéseit. Az igazat megvallva pocsék egy helyzet. Tavaly kisebb sikert arattam, amikor kiügyködtem egy szerződést egy új software-céggel. Talán ez hatott Simon Johnsonra. Csakhogy ennyi nem elég. Nem csupán a megrendelés kevés, de a jelek szerint a cégen belül sem érdekel senkit a Padlóosztály. Egy törtrészét kapjuk reklámra és marketingre, mint a többiek. A heti igazgatói értekezleten mindig minket vesznek utoljára sorra. Mi vagyunk a helyi Hamupipőkék. Ám mindez megváltozhat, ha egy cseppnyi beleszólásom lehet a dolgok alakulásába. A hétvégén teljes átszervezést terveztem el. Persze valamicske pénzre, hitre és a költségek megnyirbálására lenne hozzá szükség… mégis meggyőződésem, hogy mindezzel azonnal és látványosan megnövelhetnénk az eladást. Elvégre Hamupipőke is elment a bálba, nem igaz? Majd én leszek a tündér anyukája. Muszáj annak lennem! Nem hagyhatom, hogy valamennyi barátom elveszítse az állását! Egek! Megint remeg a gyomrom az idegességtől. Taxival megyek munkába, a hajam ismét szigorúan feltűzve, az előterjesztésem anyaga egy dossziéban az ölemben. Az értekezlet egy óra múlva kezdődik. Az összes többi igazgató valószínűleg a Padlóosztály ellen szavaz majd. Egy szál magamban kell szembeszállnom velük. Vagy pedig… – Nem, más kiút nincs. Győznöm kell… egyszerűen… Felbúg a telefonom. Annyira ideges vagyok, hogy kis híján leesem az ülésről. – Halló! – Lexi! – szólal meg egy vékonyka hang. – Én vagyok az, Amy Ráérsz? – Amy! – képedek el. – Szia! Valójában útban vagyok a… – Gáz van – vág közbe. – Ide kell jönnöd! Kérlek! – Gáz? – ijedek meg. – Miféle gáz? – Kérlek, gyere ide! – remeg meg a húgom a hangja. – Notting Hillben vagyok. – Notting Hillben? Miért nem iskolában vagy? – Maradj vonalban! – a készülék elhallgat, majd hallom, hogy Amy értekezik valakivel: – A nővéremmel beszélek, rendben? Mindjárt ideér. – Aztán újra vonalban van: – Kérlek, Lexi, gyere! Kérlek, kérlek! Nagy zűrbe kerültem. Soha nem hallottam még így beszélni. Ennyire elkeseredettnek. – Mit műveltél? – lódul meg az agyam. Elképzelem, mibe keveredhetett bele. Drog? Uzsorakölcsön?

177 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– A Ladbroke Grove és a Kensington Park Gardens sarkán vagyok. Mennyi idő alatt érsz ide? – Amy… – kapok a fejemhez. – Nem mehetek most oda! Értekezletem van, borzasztóan fontos! Nem tudod felhívni anyut? – Nem! – csap magasba Amy hangja ijedtében. – Lexi, megígérted! Azt mondtad, bármikor hívhatlak, és te, mint nővérem, mindig mellettem állsz. – De nem arra értettem, hogy… itt van ez az előterjesztés… – akad el a szavam, hirtelen ráeszmélve, milyen gyengécske érv ez. – Nézd, bármikor máskor… – Szép – vékonyodik el hirtelen a hangja; most olyan, mint egy tízévesé. – Menj akkor az értekezletedre! Miattam ne fájjon a fejed! Elönt a bűntudat, amelybe tehetetlen harag keveredik. Miért nem tegnap este hívott fel? Miért azt a percet szemeli ki, amikor máshol van rám szükség? – Amy, mondd el, mi történt? – Nem számít. Menj az értekezletedre! Bocs, hogy zavartalak. – Hagyd ezt abba! Hadd gondolkodjam egy másodpercet? –üres tekintettel bámulok ki az ablakon, felajzva a stressztől és a döntéskényszertől… Háromnegyed órám van az értekezletig. Nem, nincs időm, egyszerűen nincs! Ha most odahajtok, talán még belefér az időmbe. Tíz perc alatt odaérek a Notting Hillre. De nem kockáztathatom meg, hogy elkéssem az értekezletről, egyszerűen nem tehetem. Hirtelen férfihangot hallok a recsegő vonalban, most épp kiabál. A készülékre meredek, és jeges hideg kúszik fel a végtagjaimon. Nem hagyhatom cserben a húgomat! Mi van, ha egy utcai banda fogságába esett? Ha agyonverik? – Amy, maradj vonalban! – mondom kurtán. – Jövök! – Előrehajolok, és kopogtatok a taxis ablakán. – Gyors kitérőt kell tennünk Notting Hillbe. Érjen oda, kérem, amilyen hamar csak bír! Ahogy besüvítünk Ladbroke Grove-ba, előrehajolva kétségbeesetten kémlelek ki az ablakon, Amyt keresve… Aztán hirtelen meglátok egy rendőrkocsit. A Kensington Park Gardens sarkán. Elszorul a szívem. Későn érkeztem. Már lelőtték vagy agyonszúrták. Elgyengülve pénzt nyomok a taxis kezébe, és kiszállok. A rendőrkocsit bámész sokaság veszi körül, eltakarva a kilátást. Valamennyien mutogatnak valamit, és egymás között tárgyalják az eseményeket. Szájtáti banda! – Bocsánat! – a hangom cserbenhagy, ahogy átfurakszom a tömegen. – Az én húgom az, odaengednek végre? Valahogy utat találok az anorákok és a farmerzakók között, megacélozva magam a várható látványra… És ott van Amy. Nem lőtték le, és nem szúrták agyon. Egy falon ül, fejében rendőrsityak, láthatóan kitűnő hangulatban. – Lexi! – fordul a mellette álló rendőrhöz. – Itt van ő. Mondtam, hogy eljön! – Mi folyik itt? – reccsenek rá, remegve a megkönnyebbüléstől. – Azt hittem, bajban vagy!

178 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Ez a maga nővére? – vág közbe a közeg. Tömzsi, hirtelenszőke fickó, az alkarján jókora szeplők, és egy mappába körmöl. – Izé… igen – szorul el a szívem. Tán csak nem lopáson érték vagy ilyesmi? – Mi történt? – Attól tartok, az ifjú hölgy nagy bajban van. Turistákat vágott meg. És ennyi embert haragított magára – mutat a tömegre. –Magának ehhez, ugye, semmi köze? – Nem, természetesen nem! Azt sem tudom, miről beszél! – „Túra a hírességekhez”, úgymond – ezzel odaad egy szórólapot, miközben szemöldöke a feje búbjáig szökik. Hitetlenkedve olvasom el a szórólapot, amely sárga színben fluoreszkál, és amelyet feltehetően valami istenverte szövegszerkesztővel ütöttek össze. Titkos túra Londonban a hírességekhez Sok hollywoodi sztár telepedett le Londonban. Tekintsék meg őket ezen a páratlan körsétán! Lessék meg, amint: – Madonna kiakasztja a mosását – Gwyneth a kertjében ejtőzik – Elton John odahaza pihen Nyűgözzék le barátaikat bennfentes pletykákkal! 10font/fő, az A-Z ajándéktárgyakat beleszámítva Figyelem: Ha kérdőre vonják a sztárokat, esetleg letagadják kilétüket. Ne hagyják magukat átverni! Ez is része a titkok titkának! Kábán nézek fel. – Ez komoly? – A húga körbevezette az áldozatait Londonon, azzal áltatva őket, hogy hírességeket látnak – bólint a közeg. – És kiket láttak helyette? – Hát… a hozzá hasonlókat. Ezzel egy vékony, szőke nőre mutat az út túloldalán, aki nagy, fehér stukkódíszes háza lépcsőjén áll farmerben és parasztingben, csípejéhez fogva kétévesforma kislányát. – Nem vagyok Gwyneth Paltrow, a fene vinné el magukat? –kiabál magából kikelve néhány Burberry esőkabátos 26 turistára. – És ne kérjenek tőlem autogramot! Tényleg úgy néz ki, mint Gwyneth Paltrow. Szőke haja ugyanolyan hosszú és egyenes szálú, és az arcalkata is hasonlít. Csupáncsak kicsivel öregebb és nyúzottabb. – Maga vele van? – vesz észre hirtelen a hasonmás, és lejön a lépcsőn. – Hivatalos feljelentést teszek. Egész héten idegenek fényképezték az otthonomat, és tolakodtak be az életembe. Utoljára mondom, nem Apple a 26

Drága, elegáns esőkabátok.

179 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

neve27 – ripakodik most rá egy fiatal japán nőre, aki egyre azt kiabálja a kislány felé: „Apple! Apple!”, miközben megpróbálja lefotózni. Ez a nő magán kívül van. Nem hibáztatom. – Minél inkább bizonygatom az embereknek, hogy nem vagyok Gwyneth Paltrow, annál kevésbé hisznek nekem – mondja most a rendőrnek. – El kell innen menekülnöm. El kell költöznöm! – Miért nem érzi hízelgőnek, hogy Oscar-díjas filmsztárnak nézik? – veti oda Amy gondtalanul. – Magát le kéne sittelni! – acsarog az ál-Gwyneth. Úgy néz, mint aki a legszívesebben kupán verné Amyt. Szó mi szó, neki adok igazat. – Hivatalos eljárást kell indítanunk a húga ellen – fordul hozzám a rendőr, mialatt egy rendőrnő tapintatosan beavatkozik a jelenetbe, és visszavezeti házába az ál-Gwynethet. – Most átadhatom magának, de csak miután kitöltötte ezeket a nyomtatványokat, és megbeszélt velünk egy találkozót a rendőrőrsön. – Rendben – mondom, és gyilkos pillantást lövellek Amyre. – Megteszem, amit kell. – Kotródjon innen! – rivall most az ál-Gwyneth egy fiatal, jellegtelen alakra, aki reménykedve mögéje nyomul a CD-jével. Nem, nem tudom átadni Chris Martinnak! Még csak nem is szeretem azt az átkozott Coldplayt!28 Amy beszívja az orcáját, mintha a nevetését fojtaná vissza. Igen, roppant mulatságos. Mindannyian remekül szórakozunk. Sajnos nekem most egészen máshol kellene lennem. Amilyen hamar csak bírom, kitöltőm a nyomtatványokat, dühödten megnyomva a pontot az aláírásom után. – Mehetünk akkor? – Rendben. Igyekezzen jobban szemmel tartani! – teszi hozzá a közeg, átadva a formanyomtatvány másolatát, meg egy szórólapot, „Kalauz a rendőrségi feljelentésekhez” címmel. Hogy szemmel tartani a húgomat? Vajon miért az én tisztem ez? – Természetesen – mosolygok rá feszülten, és a táskámba gyömöszölöm az iratokat. – Megteszek minden tőlem telhetőt. Gyere, Amy! – Az órámra pillantok, és ijedtemben összeszorul a gyomrom. Tíz perc múlva dél. – Gyorsan! – Sürgősen taxit kell fognunk! – De én a Portobellóra akarok menni… – Hol az az átkozott taxi! – üvöltöm. – Oda kell érnem az értekezletemre! Amy szeme elkerekedik, és meghunyászkodva figyeli az utat. Végre leintek egy taxit, és Amyt is bezsuppolom a kocsiba. – A Victoria Palace Roadra, kérem. Amilyen gyorsan csak lehet! Az elejét mindenképpen lekésem. De azért csak odaérek, és elmondhatom a magamét. Még meg tudom csinálni. – Lexi… köszönöm! – leheli Amy halkan. – Nem tesz semmit. 27 28

így hívják a színésznő kislányát. Chris Martin a színésznő énekes férje, zenekara a Coldplay.

180 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Ahogy a taxi elindul visszafelé a Ladbroke Grove-on, szemem az úttestre tapad. Kétségbeesetten bűvölöm a forgalmi lámpákat, hogy váltsanak át; meg a forgalmat, hogy mozduljon előre. Hirtelen azonban minden állni látszik. Így nem érek oda, az hétszentség! Kirántom a mobilt, tárcsázom Simon Johnson irodájának számát, és várom, hogy a titkárnője, Natasha beleszóljon a vonalba. – Szia, Natasha – iparkodom nyugodt, szakszerű hangot megütni. – Lexi vagyok. Kisebbfajta dugóba kerültem, ugyanakkor életfontos, hogy felszólalhassak az értekezleten. Tudnál szólni, hogy várjanak meg? Útban vagyok felétek egy taxiban. – Persze – feleli Natasha kellemesen. – Majd megmondom. Viszlát! – Kösz! Kikapcsolom a mobilt, s valamelyest megkönnyebbülve dőlök hátra az ülésen. – Ne haragudj! – szólal meg Amy váratlanul. – Jó, jó. – Nem, igazán. Felsóhajtok, és most először nézem meg Amyt magamnak azóta, hogy taxiba szálltunk. – Miért, Amy? – Hogy pénzt keressek vele – von vállat a húgom. – Miért ne? – Mert komoly bajba kerülsz a végén! Ha pénzre van szükséged, miért nem mész állásba? Vagy miért nem kérsz anyutól? – Anyutól? – ismétli meg megvetően. – Anyunak nincs pénze. – Jó, talán nem veti fel a pénz, de… – Nem, szegény, mint a templom egere. Mit gondolsz, miért esik szét a házunk? Miért nincs soha bekapcsolva a fűtés? Az elmúlt tél felét a barátnőmnél, Rachelnél dekkoltam át. Ők legalább bekapcsolják a radiátort. Nekünk egy vasunk sincs. – Hát ez fura – mondom meglepetten. – Hogy lehet ez? Apu nem hagyott anyura semmit? Tudom, persze, hogy apunak kétes ügyletei is voltak. Másfelől azonban fűvel-fával üzletelt, és tudom, anyám jókora örökségre számított. Nem mintha valaha is beismerte volna. – Nem tom. Akkor sem sokat. – Bárhogy legyen is, ez nem mehet így tovább! Komolyan, a végén még a sitten kötsz ki. – Na és! – veti hátra Amy kék csíkos haját. – A sitt menő hely. – A sitt egyáltalán nem menő hely! – nézek rá. – Honnan vetted ezt a hülyeséget? – Csupa bűz és mocsok, mindenkinek ápolatlan a haja, és a lábadat sem borotválhatod, vagy nem használhatsz mosóport. Az egészet csak úgy kitaláltam. Meglehet, manapság már fodrászatok és szépségszalonok nyíltak a börtönökben. – Aztán srácok sincsenek – teszem hozzá a nyomaték kedvéért. – Elveszik az I-pododat, nem tarthatsz csokit és DVD-t. Csak a börtönudvaron masírozhatsz körbe-körbe – sejtem, hogy ez enyhe túlzás, de annyira belejöttem a rémségek ecsetelésébe. –És bilincset kötnek a lábadra. – Ma már nincs bilincs – mondja Amy megvetően.

181 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Visszahozták – hazudom szemrebbenés nélkül. – Kivált a tinik miatt. A kormány új kísérleti kezdeményezése. Jesszusom, Amy, nem olvasol újságot? A húgom elcsodálkozik. Hahaha! Most visszafizettem a mamut. – Sajnos a génjeimben van – nyeri vissza ismét az ellenállását. – Mindig a törvény rossz oldalára kerülök. – Nincs a génjeidben… – Apu is volt lakat alatt – jelenti ki diadalmasan. – Apu? – bámulok rá. – Ezt hogy érted? Ez a gondolat annyira nevetséges, hogy a legszívesebben felkacagnék. – Pedig volt bizony. Kihallgattam néhány pasast, akik erről beszéltek a temetésen. Úgy látszik hát, ez a végzetem – von vállat, és elővesz egy doboz cigit. – Tedd el! – kapom el a dobozt, és hajítom ki az ablakon. –Apu nem volt a sitten, te viszont leszel, ha így folytatod. Ami csöppet sem menő dolog, inkább csak béna és szánalmas – elhallgatok, mert elgondolkozom egy pillanatra. – Nézd, Amy, gyere, legyél a gyakornokom! Jó muri lesz! Szerzel némi tapasztalatot, és egy zsák pénzt kereshetsz. – Mennyit? – kérdez vissza. Istenem, de bosszantó tud lenni néha! – Épp eleget! És akkor talán nem mondom el ezt anyunak – mutatom fel a sárga szórólapot. – Áll az alku? Hosszú csönd támad a taxiban. Amy a hüvelykje repedezett kék körömfestékét piszkálja, mintha ez lenne a legfontosabb teendője a világon. – Jó – von vállat végül. A taxi megáll egy piros lámpa előtt. Összeszorul a gyomrom, ahogy milliomodszorra az órámra nézek. Húsz perccel mull dél. Istenem, remélem később kezdték! Tekintetem ismét a sárga szórólapra téved, és vonakodó vigyor terül szét az arcomon. Igazán eredeti trükk volt. – És hová tetted a többi hírességet? – kérdem meg akaratom ellenére. – Madonna-hasonmásod csak nincsen? – De igen, volt! – csillan fel Amy szeme. – Van egy kensingtoni nő, aki pont úgy néz ki, mint ő, csak kövérebb. Mindenki bevette, kivált, amikor azt mondtam, ez is azt bizonyítja, menynyit retusálnak a fotóin. Volt aztán egy Stingem, egy Judi Denchem meg ez a cuki tejesember a Highgate-en, aki kiköpött Elton John. – Elton John és egy tejesember? – akaratom ellenére is elnevetem magam. – Azt mondtam, inkognitóban végez közösségi munkát. – És hogy a fenében találtad meg ezeket az embereket? – Csak nyitva tartottam a szemem. Gwyneth volt az első fogás, tőle jött az ötlet – vigyorodik el Amy. – Hogy gyűlöl engem az a nő! – Nem lep meg! Még nagyobb felhajtást is csaptál körötte, mint amiben az igazi Gwyneth Paltrow-nak van része. A taxi újra leáll. Közeledünk a Victoria Palace Roadhoz. Kinyitom a dossziét, átfutom a jegyzeteimet, csak hogy felfrissítsem agyamban az érveimet. – Tudod, tényleg hallottam, hogy apu börtönben volt. Nem én találtam ki – riaszt fel Amy halk hangja.

182 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Nem is tudom, mit mondjak erre. Hiszi a piszi! Hogy az én apám, börtönben? Képtelenség! – Anyut kérdezted erről? – kockáztatom meg végül a kérdést. – Nem – von vállat. – Nos, biztos vagyok benne, hogy nem követett el nagyobb bűnt – mondom, és ezt egész szívemmel hiszem is. – Tudod, semmi rosszat. – Emlékszel, hogy szokott hívni minket, lányokat? – Amy hangjából minden bolsi fölény eltűnt. – Az ő három lánykáját. Téged, anyut és engem. Elmosolyodom ezen a régi emléken. – És ilyenkor mindhármunkkal táncra perdült. – Igen – bólint Amy. – Aztán mindig azokat a jókora doboz csokikat vette nekünk… – Amibe te egészen belebetegedtél… – A Deller Szőnyeg, hölgyeim… Észre se vettem, hogy a taxi kihúzott az épület elé. – Rendben, köszönöm – kotorok a táskámba apróért. – Amy, rohannom kell. Ne haragudj, de ez nagyon, nagyon fontos! – Mi az ábra? – legnagyobb meglepetésemre őszinte érdeklődést mutat. – Meg kell mentenem az osztályt! – megrántom a kilincset, és kikecmergek a kocsiból. – Tizenegy dirit kell rávennem a szándékaik megmásítására. Ráadásul késésben vagyok. A franc tudja, mire jutok. – Húha! – vág Amy kétkedő arcot. – Hát akkor… jó szerencsét! – Kösz. Majd még… beszélünk. Gyorsan megölelem, aztán kettesével rohanok fel a lépcsőn, be az előcsarnokba. Mindössze fél órát késtem. Rosszabb is lehetett volna. – Szia! – vetem oda Jennynek, a recepciósnak, ahogy elviharzom az íróasztala mellett. – Megjöttem! Nem tudnál odaszólni nekik? – Lexi… – kiált utánam Jenny valamit, de nincs időm arra, hogy megállják. A várakozó lifthez sietek, megnyomom a nyolcadik emelet gombját, és kivárom azt a kínkeserves harminc másodpercet, amíg felérek. Expressz liftekre lenne szükségünk egy ilyen helyen. Olyanokra, amelyek a helyszínre röpítik a későn érkezőket… Végre! A liftből kizúdulva a tanácsterem felé szaladok… és ott megállok. Simon Johnson álldogál a folyosón a terem előtt, s vidáman beszélget három öltönyös fickóval. Egy kékbe öltözött most bújik be az esőkabátjába. Natasha körülöttük sürgölődik, kávét tölt a csészékbe. A termet betölti a beszélgetés moraja. – Mi a… – mellkasomat majd szétveti az adrenalin. Alig jutok szóhoz. – Mi a csuda folyik itt? Valamennyi arca elképedten fordul felém. – Csak semmi pánik, Lexi! – Simon ugyanazzal a helytelenítő homlokráncolással fogad, mint korábban. – Épp szünetet tartunk. Túl vagyunk az értekezlet érdemi részén, Angus már megy is – mutat az esőkabátosra. – Befejeztétek? – jeges marok szorítja össze a szívemet. – Úgy érted… – Megszavaztuk az átszervezést.

183 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– De nem tehetitek! – lépek feléje magamon kívül. – Kitaláltam, hogyan menthetjük meg az osztályt! Csupán le kell faragnunk pár kiadást, és a marketingről is voltak ötleteim… – Lexi, már döntöttünk… – vágja el a továbbiakat Simon. – Csakhogy rossz döntést hoztatok! – kiáltom kétségbeesetten. – Igenis van érték ebben a termékben, tudom! Kérem? –fordulok most közvetlenül Angushoz. – Ne menjen el! Hallgasson meg! Akkor újra szavazhatnának… – Simon – fordul el tőlem Angus zavartan –, örvendtem a szerencsének. Rohannom kell. – Menj csak! Még csak tudomást sem vesznek rólam. Mintha levegő lennék. Elgyöngülő térddel nézem, ahogy a dirik libasorban visszavonulnak a tanácsterembe. – Lexi – áll most elém Simon. – Bámulom elkötelezettségedet az osztályoddal szemben, de nem viselkedhetsz így egy igazgatói értekezleten! Kellemes hangja mögött acélos akarat rejtőzik, és lefogadom, hogy a háta közepére kíván. – Simon, ne haragudj… – nyelek egy nagyot. – Jó, tudom, milyen nehéz neked a baleseted óta – itt elhallgat. –Ezért háromhavi fizetéses szabadságot javaslok. Mire visszatérsz… megfelelőbb szerepet keresünk neked a cégen belül. Rendben? Minden vér kiszalad az arcomból. Félre akar állítani. – Semmi bajom – mondom gyorsan. – Nincs szükségem szabadságra… – Pedig én úgy hiszem. Lexi – sóhajt fel –, igazán sajnálom a dolgok ilyetén fordulatát. Ha visszanyerted volna az emlékezeted, talán minden másként alakul. Byron azonban tájékoztatott az állapotodról. Per pillanat nem vagy alkalmas vezetői feladatok ellátására. Érzem a hangján, hogy a döntése végleges. – Ahá, értem – mondom végül. – Most talán le akarsz menni az osztályodra. Mivel nem voltál jelen – hallgat el jelentőségteljesen –, Byront bíztam meg a kellemetlen feladattal, hogy megvigye a rossz hírt. Byront? Simon még utoljára kurtán biccent, majd eltűnik a tanácsteremben. Úgy bámulok az ajtóra, mintha a padlóhoz szegeztek volna, aztán fejvesztve a lifthez rohanok. Nem engedhetem, hogy Byron közölje velük a hírt. A legkevesebb, hogy én magam mondom el. A liftben közvetlenül tárcsázom Byron számát, de csak az üzenetrögzítőjét érem el. – Byron! – mondom az izgalomtól remegő hangon. – Egyelőre ne szólj az osztálynak a leépítésről, rendben? Magam szeretném ezt elintézni. Még egyszer mondom, ne szólj nekik! A liftből kirobbanva nem nézek se jobbra, se balra, egyenesen az irodámba süvítek, és magamra zárom az ajtót. Minden ízemben remegek. Életemben nem éreztem ennyire tehetetlennek magam. Hogyan mondom meg nekik? Egyáltalán, mit mondok? Hogyan mondja el az ember a barátainak, hogy mind elveszíti az állását?

184 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Fel-alá járok a helyiségben, a kezemet tördelem, és a hányinger kerülget. Rosszabb ez, mint egy vizsga vagy vizsgálat, bármi rossz, amiben korábban részem volt… Aztán egy hangra leszek figyelmes. Az ajtón kívülről hallom. – Bent van? – Hol van Lexi? – szólal meg egy másik hang. – Csak nem bujkál előlünk, a boszorka! Egy pillanatra mérlegelem a lehetőséget, hogy a kanapé alá bújok, és soha többé nem jövök elő. – Vagy még mindig fent van az emeleten? – a hangok egyre hangosabbak az ajtóm előtt. – Nem, én láttam! Odabent van! Lexi! Gyere ki! Valaki verni kezdi az ajtót, amire összerezzenek. Valahogy kényszerítem magam, hogy átláboljak a szőnyegen. Óvatosan kinyújtom a kezem, és kinyitom az ajtót. Tudják tehát. Valamennyien ott állnak. A Padlóosztály mind a tizenöt dolgozója, némán és vádlón. Fi van legelöl, a szeme, akár a kő. – Nem… én… voltam – hebegek kétségbeesetten. – Kérlek benneteket, hallgassatok meg! És értsétek meg a helyzetet! Nem az én döntésem volt. Én megpróbáltam… mindent megtettem… – csuklik el a hangom. Én vagyok a főnök. Ami azzal jár, hogy az én dolgom lett volna megmenteni az osztályt. Csakhogy kudarcot vallottam. – Ne haragudjatok! – suttogom, és könnyek gyűlnek a szemembe. Igazán annyira sajnálom – nézek az egyik engesztelhetetlen arcról a másikra. Nagy a csönd. Azt hiszem, menten összecsuklom ennyi gyűlölködő pillantás kereszttüzében. Aztán mintegy parancsszóra, egyszerre fordulnak meg és mennek el némán. Reszket a lábam, mint a kocsonya. Visszahátrálok az asztalomhoz, és a székembe roskadok. Hogyan mondhatta el Byron? És vajon mit mondott? Aztán hirtelen meglátom az internetes postafiókomban. E-mail körlevél, a következő címkével: Kollégák: rossz hír. Reszketve klikkelek rá, és a sorokat olvasva felnyögök kétségbeesésemben. Ez a szöveg ment el? Az én nevem alatt? A Padlóosztály valamennyi kollégájának! Amint észrevehettetek, a Padlóosztály teljesítménye az utóbbi időben lesújtó volt. A vezetőség ezért elhatározta az osztály feloszlatását. Ami azt jelenti, hogy júniustól mindannyiótokat menesztünk. Lexi és én azonban hálásak lennénk, ha addig kétszeres erőbedobással és hatékonysággal dolgoznátok. Ne feledjétek, minősítünk benneteket, ezért csak semmi lazsálás vagy morgás. Üdvözlettel Byron és Lexi Jó, most megyek és végzek magammal. Hazaérve Ericet a teraszon találom, ahol a lenyugvó nap sugarait élvezi. Az Evening Standardet olvassa, s gin-tonikot kortyolgat mellé.

185 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Jó volt a napod? – néz fel az újságból. – Az igazat megvallva… nem – mondom remegő hangon. –Iszonyatos egy nap volt! Az egész osztályt feloszlatják – e szavakat kiejtve akaratom ellenére is elerednek a könnyeim. – Minden barátom… elveszíti az állását. És mind gyűlöl érte… nem kárhoztatom őket ezért. – Drágám! – teszi le Eric az újságját. – Ez az üzleti élet. Előfordul az ilyen. – Tudom. De ők a barátaim! Fit például hatéves korom óta ismerem. Eric elgondolkozva kortyolgatja az italát. Végül vállat von és visszatér az újságjához. – Amint mondtam már, megesik az ilyen. – De ez nem történhet meg – rázom a fejem hevesen. – Az embernek harcolnia kell a körülményekkel, szembe kell szállnia velük! – Drágám – Eric szemlátomást jót mulat rajtam. – Az állásodat megtarthattad, nem igaz? – Igen. – A cég sem omlik össze, ugye? – Nem. – Na látod! Igyál egy gin-tonikot! Hogyan reagálhat így? Emberi lény egyáltalán? – Nem kérek gin-tonikot, oké? – érzem, hogy veszítem el a fejemet. – Kell is nekem az az átkozott gin-tonik! – Mit szólsz egy pohár borhoz? – Eric, hát nem érted? – mondom, csaknem üvöltve. –Hát nem fogod fel, milyen iszonyú ez? Minden haragom Simon Johnson és a dirik ellen most irányt vált, akár egy tornádó, és Ericet veszi célba a maga nyugis tetőteraszával, a Waterford kristálypoharával és rendíthetetlen önelégültségével. – Lexi… – Ezeknek az embereknek szükségük van az állásukra! Ők nem dúsgazdag pénzeszsákok! – mutatok körbe a csicsás balkonunkon. – Törlesztő részleteket vagy lakbért kell fizetniük. Összeszedni a lagzira valót. – Túlreagálod a helyzetet – veti oda Eric kurtán, és továbblapoz az újságban. – Nem, te nem reagálsz úgy, ahogyan kellene! És nem is érted, miről van szó. Fel nem foghatom, hogyan lehetsz ilyen! Most közvetlenül hozzá fordulok. Hogy rákényszerítsem, nézzen fel végre, fejtse ki az álláspontját, beszéljük meg. De nem teszi. Mintha meg se hallott volna. Egész testem remeg a visszafojtott haragtól. A legszívesebben kiverném a kezéből a gin-tonikos poharat. – Hát ez szép – mondom végül. – Ne is beszéljünk róla. Tegyünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha egyetértenénk, holott nem így van… – sarkon fordulok, és meglepetten felszisszenek. Jon áll a teraszajtóban, fekete farmer, fehér póló és szemüveg van rajta, ezért nem látom a tekintetét. – Sziasztok – lép ki a teraszra. – Gianna beengedett. Nem zavarok?

186 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nem! – gyorsan elfordulok, hogy ne lássa meg az arcomat. –Már hogy zavarna! Minden rendben van nálunk. Egyenesen tökéletes. Pont ő hiányzott! Hogy teljes legyen az örömöm. Nos, még csak rá se fogok nézni, észre sem veszem. – Lexi fel van dúlva kissé – közli Eric Jonnal amolyan férfiak egymás közt hangsúllyal. – Néhány munkatársa elveszíti az állását. – Nem csupán néhányan, hanem az egész osztály! – kiáltok fel akaratom ellenére. – És én semmit sem tettem a megmentésükért! Én vagyok a főnökük, és elcsesztem az egészet! Könnycsepp gördül végig az arcomon, ügyetlenül letörlöm. – Jon – Eric mintha meg se hallott volna. – Iszol valamit? Nálam van a Bayswater-tervrajz, rengeteg megbeszélnivalónk van… – felkel és belép a nappaliba. – Gianna! Gianna, ott van? – Lexi! – lép oda hozzám Jon, a hangja halk és sürgető. Már megint kezdi. Ezt nem hiszem el! – Hagyjon békén! – rivallok rá. – Nem fogta fel, mi a pálya? Nem érdekel, mit akar mondani! Maga csak egy… sima szavú nőcsábász. De ha meg ha érdekelne is, ez akkor sem alkalmas időpont, érti? Az egész osztály csődbe ment. Ezért, hacsak nem tudja a választ, hogyan menthetném meg, a legjobb, ha hallgat. Nem kapok választ. Azt vártam Jontól, hogy valami szirupos dumával áll elő, ehelyett leveszi a szemüvegét, és dörgöli a fejét, mint aki mélyen elgondolkozik. – Nem értem. Mi történt a tervvel? – Milyen tervvel? – reccsenek rá. – Miféle tervvel? – A nagy szőnyegüzlettel. – Miféle szőnyegüzlettel? Jon szeme tágra nyílik a döbbenettől. Néhány pillanatig úgy mered rám, mintha viccelnék. – Ezt nem mondja komolyan? Nem tud róla? – Miről nem tudok? – kiáltom, mint akinek fogytán a türelme. – Gőzöm sincs arról, mi a fenéről beszél! – Jesszusom! – sóhajt feljön. – Rendben, Lexi, most figyeljen ide! Tudja, maga titokban nyélbe ütött egy jókora szőnyegeladást. Azt mondta, ez mindent megváltoztat, mert dőlni fog a lé, és az egész osztály jellegét átformálja… Nos? Élvezi a kilátást? –vált témát azonnal, amint Eric megjelenik az ajtóban, a kezében gin-tonikos pohár. Jókora szőnyegeladás? Kalapáló szívvel figyelem, amint Eric odaadja Jonnak az italát, és széket húz a hatalmas napernyő alá. Ne törődj vele! – szólal meg egy belső hang. – Csak kitalálta az egészet. Játszik veled, mindez hozzátartozik a játszmájához. De mi van akkor, ha mégsem? – Eric, drágám, ne haragudj a történtekért – a szavaim a kelleténél simábbak. – Csak tudod, nehéz napom volt. Tudnál hozni egy pohár bort? Közben oda se nézek Jonra. – Szívesen, drágám! Eric újra eltűnik odabent, én pedig sarkon pördülök Jon felé.

187 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Mondja, miről beszél! De gyorsan! – fogom suttogóra. – És ne próbáljon átverni! Ahogy találkozik a pillantásunk, elszégyellem magam. Sejtelmem sincs, megbízhatom-e benne vagy sem. Mégis muszáj többet hallanom. Mert ha csak egy százaléka is igaz annak, amit mond… – Eszemben sincs átverni. Ha korábban rájövök, hogy nem tudja… – csóválja a fejét hitetlenkedve. – Hetekig dolgozott ezen. Egy nagy kék dossziéban tartotta az anyagot, ezt hurcolászta mindenhová magával. Annyira fel volt dobva, hogy aludni sem tudott… – De mi volt ez az egész? – Nem ismerem a pontos részleteket. Túl babonás volt ahhoz, hogy elárulja. Az volt az elmélete, hogy elveszem a szerencséjét – a szája megvonaglik, mintha holmi közös viccen osztozna velem. – Annyit mindenesetre tudok, hogy retró szőnyegterveket használt fel valami régi mintakönyvből. Éreztem, hogy nagy durranás lesz. – De miért nem tudok akkor róla? Miért nem tud róla senki? – Az utolsó pillanatig titokban tartotta. Azt mondta, senkiben nem bízik meg a munkahelyén, biztonságosabb, ha… – elhallgat, mert Eric jelenik meg újra. Úgy érzem magam, mint akit pofon ütöttek. Nem hagyhatjuk itt abba. – Tessék, Lexi – mondja Eric vidáman, és odaad egy pohár bort. Aztán megindul az asztal felé, leül, és int Jonnak, hogy csatlakozzon hozzá. – Szóval, a legfrissebb hír az, hogy megint beszéltem az építési osztály emberével… Dermedten állok, amíg ők tárgyalnak. Agyamban egymást kergetik a gondolatok. Kínzó ez a bizonytalanság. Lehet, hogy az egész egy nagy maszlag. Meglehet, hiszékeny bolond vagyok, aki mindent bevesz. De mi lehet az a régi mintakönyv? Honnan tudhat róla? Mi van, ha mégis létezik? Fájdalmas, mélyről kelt remény feszíti a mellkasomat. Ha a legkisebb, legpirinyóbb esély is van rá… – Jól vagy, Lexi? – vet felém furcsálkodó pillantást Eric. Rájövök, hogy a terasz kellős közepén állok, mintha odacövekeltek volna, s két kezemet az arcomhoz szorítom. – Kitűnően. Valahogyan összeszedem magam. Elvonulok a terasz másik végébe, és letelepszem egy horganyzott acél forgószékre. Arcomat még forró napsugarak cirógatják, s alig hallom meg az alanti forgalom távoli moraját. Távolabb, az asztalnál Jon és Eric egy tervrajzot tanulmányoz elmerülten. – Teljesen újra kell gondolnunk a parkolót – rajzol valamit egy papírrajon. – Nem a világ vége. – Rendben – sóhajt egy nagyot Eric. – Ha úgy véled, meg lehet csinálni, Jon, megbízom benned. Alaposan meghúzom a boromat… aztán előveszem a mobilomat. Magam sem hiszem el, mit művelek. Reszkető kézzel megtalálom Jon számát, és begépelem neki a következő SMS-t: Találkozhatnánk! L Megnyomom a Küld gombot. Nyomban visszacsúsztatom a mobilt a táskámba, és úgy teszek, mint aki a kilátást csodálja.

188 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Egy pillanat múlva Jon, aki továbbra is rajzolgat, másik kezével előveszi zsebéből a telefonját. Gyorsan ellenőrzi, és begépeli a választ. Eric láthatóan semmit sem vesz észre. Kényszerítem magam, hogy ötvenig számoljak, aztán, mintha mi sem történt volna, kipattintom a mobilomat. Persze. J

189 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Tizenhét Megállapodtunk, hogy találkozunk a Fabian's nevű kávézóban. Kis derűs hely ez a Holland Parkban, terrakottaszínű falakkal és toszkán nyomatokkal meg olasz könyvektől roskadozó polcokkal. Ahogy belépek, és megnézem magamnak a gránit bárpultot, a kávéfőzőt meg a kopott kanapét, az a fura, igen fura érzésem támad, hogy jártam már itt. Talán csak déjà vu, vagy épp ábránd. Jon már egy asztalnál ül a sarokban, és ahogy felnéz, érzem, hogy megint résen kell lennem. Hiába tiltakozott a józan eszem, mégis itt vagyok, ezen a titkos találkán. Pontosan úgy, ahogyan eltervezte. Úgy érzem, valamiféle csapdába estem… de hogy milyenbe, arról sejtelmem sincs. Különben is, üzleti ügyben találkozunk. Amíg ezt szemmel tartom, nem lesz baj. – Jó napot! – ülök le az asztalához, ahol a kávéját iszogatja, és az aktatáskámat egy szomszédos székre ejtem. – Szóval, mivel mindketten elfoglalt emberek vagyunk, térjünk a tárgyra. Mi ez az üzlet? Jon úgy bámul rám, mintha valamit fontolgatna. – Van ezen kívül egyéb mondandója is? – támadok, rá se hederítve az arckifejezésére. – Azt hiszem, kapucsínót kérek. – Lexi, mi ez? És mi a fene történt az estélyen? – Én… én nem is tudom, miről beszél. – Felveszem az étlapot, és úgy teszek, mintha roppantul érdekelne. – De lehet, hogy tejeskávét kérek. – Ugyan! – tolja félre az étlapot Jon, hogy az arcomba nézzen. – Nem bújhat el előlem! Mi történt hát? Azt képzeli, ez vicces. A hangjából érzem. Sértett büszkeséggel csapom le az étlapot az asztalra. – Ha tudni akarja, beszéltem Rosalie-val az estélyen, és ő mondott egyetmást a maga… hajlamairól. Eszerint üres dumával etetett. Én pedig nem szeretem, ha átvernek. Köszönöm szépen! – Lexi… – Ne játssza meg nekem magát, jó?! Tudom, hogy vele és Margóval is próbálkozott – költözik keserűség a hangomba. – Maga egy sima szavú szoknyapecér, aki azzal veszi le a lábukról a férjes asszonyokat, amit hallani akarnak. Már ahogy azt maga elképzeli! Jonnak arcizma sem rándul. – Igen, megpróbálkoztam Rosalie-val és Margóval. Meglehet, kissé… túl messzire mentem. De mi ketten megállapodtunk ebben. Ez volt a fedőakció. Na persze. Mi mást mondhatna. Tehetetlen dühvel acsargok rá. Mondhat bármit, képtelen vagyok eldönteni, hazudik-e vagy igazat mond. – Meg kell értenie! – hajol át az asztalon. – Az egészet csak megjátszottam. Kifőztünk egy forgatókönyvet, ami mindenkit az orránál fogva vezet majd, így ha rajta is kapnának minket, meglenne a kifogásom. Rosalie bevette az egészet, ahogyan számítottunk is rá.

190 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Maga szántszándékkal akart szoknyapecérnek látszani? –vágok vissza a szemem forgatva. – Természetesen nem! – válik hirtelen forróvá a hangja. – De volt néhány kényes helyzetünk. Kivált Rosalie-tól kellett tartanunk. Különben kiszagolta volna. – Így aztán befűzte a barátnőmet – vált akaratlanul is gúnyosra a hangom. – Szép. Igazán stílusos. Jon nyílt tekintettel néz a szemembe. – Igaza van. Az egész nem volt túl helyénvaló. Nem a legtökéletesebb helyzetben voltunk… és hibákat követtünk el… – a kezem után nyúl. – De meg kell bíznia bennem, Lexi! Kérem! Engedje meg, hogy mindent megmagyarázzak… – Hagyja abba! – rántom el a kezem. – Hagyja, érti? Nem azért jöttünk ide, hogy erről beszéljünk, az egész lényegtelen. Térjünk a tárgyra! – Egy pincérnő jelenik meg az asztalunknál. –Egy kapucsínót kérek! – nézek fel. – Szóval, ez az üzlet – mondom sietve, alighogy a pincérnő elmegy – egyszerűen nem létezik. Mindenütt utánanéztem. Bementem az irodába, végigkutattam minden szögletet, végigfésültem a számítógépes fájlokat. Otthon is megnéztem, de semmi. Egyedül ezt találtam – az aktatáskámba nyúlok, és előveszem azt a darab papirost, amelyre valamiféle rejtjeles szöveget körmöltem hajdanában. –Van egy üres fiók az íróasztalomban, abban találtam. Félig-meddig azt remélem, Jon szeme majd felvillan, és azt kiáltja: „Ahá!” A kód kulcsa! Hajszálra, mint a Da Vinci kódban. Ehelyett ahogy rápillant, vállat von. – Ez a maga kézírása – mondja. – Ennyit magam is kitaláltam – igyekszem megőrizni az önuralmamat. – Csak épp azt nem tudom, mit jelent! – csalódottan hajítom el a papírt. – Ugyan miért nem a számítógépen tartom a jegyzeteimet? – Van a munkahelyén egy Byron nevű alak. – Igen – mondom óvatosan. – Mi van vele? – Nem bízott meg benne. Úgy vélte, ő az osztály feloszlatása mellett van. Nagy bajkeverőnek gondolta. Ezért csak azután szándékozott a vezetőség elé vinni az ügyet, hogy megkötötte az üzletet. A kávézó ajtaja szélesre tárul, én pedig bűntudatosan felugróm, arra számítva, Eric az. Már nyelvem hegyén van a mentségem. Épp vásárolgattam és képzeld, összefutottam Jonnal! Természetesen azonban nem Eric az, csak egy csapat tini, akik franciául kezdenek el beszélni. – Eszerint semmi mást nem tud? – a bűntudatom támadóvá tesz, csaknem vádolom szegényt. – így nem sokat segíthet. – Azt nem mondtam – feleli Jon csöndesen. – Törtem a fejem, és eszembe jutott valami. A maga kapcsolata Jeremy Northam volt. Vagy Norwick. Valami ilyesmi. – Jeremy Northpool? – villan agyamba a név. Emlékszem, Clare ezt írta rá egy post-it-re, na persze harmincöt másikkal együtt. – Igen – bólint most Jon. – Ez lesz az. Northpool. – Azt hiszem, hívott, amikor kórházban voltam. Többször is. – Akkor talán vissza kellene hívnia – vonja feljön a szemöldökét.

191 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Csakhogy nem tehetem – ejtem kezem csüggedten az asztalra. – Nem mondhatom: „Halló, itt Lexi Smart, tényleg üzletelünk egymással? Jaj, és mellesleg, mi is lenne ez az üzlet? Sajnos elfelejtettem, és hiányoznak a vonatkozó információim.” – Meg kell lennie valahol annak az anyagnak – kavargatja Jon a kapucsínóját. – Talán eltette valahová. Elrejtette vagy biztonságba helyezte. – De hová? Jön a pincérnő, és letesz elém egy kapucsínót. Felveszem a kis csirkés szendvicset, és szórakozottan bontogatni kezdem a papírját. Hová tehettem azt a dossziét? Hová rejthettem? Mit gondoltam közben? – Valami más is eszembe jutott – üríti ki a csészéjét Jon. Int a pincérnőnek, hogy újat kér. – Maga elment Kentbe, az édesanyjához. – Tényleg? – nézek fel. – Mikor? – Közvetlenül a baleset előtt. Talán odavitte a dossziét. – Az anyámhoz? – mondom kétkedve. – Megéri utánanézni – von vállat. – Hívja fel, és kérdezze meg! Morózusan kavargatom a kávémat, mialatt a pincérnő újabbat hoz ki Jonnak. Semmi kedvem felhívni anyut. Árt az egészségemnek. – Ugyan, Lexi, semmiség az egész! – rándul megjön szája jókedvében az arckifejezésem láttán. – Miért, mi maga, nő vagy gyászhuszár? Döbbenten emelem fel a kezemet. Egy pillanatig az is felötlik bennem, talán félrehallottam. – Ez Fi szavajárása – mondom végül. – Tudom. Mesélt Firól. – És miket mondtam? – kérdem gyanakvón. Jon belekortyol a kapucsínóba. – Elmondta, hogy Mrs. Brady osztályában találkoztak. Vele szívta el az első és utolsó cigijét. Háromszor jártak együtt Ibizán. A barátsága elvesztése traumatikus élmény volt magának – a táskámból kilátszó mobil felé biccent. – Ezért is kellene most telefonálnia. Az egész olyan kísérteties! Mi mást tudhat még rólam, az áldóját? Laposakat pislantok az irányába, kiveszem táskámból a mobilt, és beütöm anyu számát. – Lexi, nem vagyok varázsló. Viszonyunk volt, és sokat beszélgettünk. – Halló! – anyu hangja elszakít Jontól. – Ó, anyu! Én vagyok az, Lexi. Figyelj, nem vittem hozzád különböző papírokat a közelmúltban? Vagy akár… egy dossziét? – Arra a nagy kékre gondolsz? Alig hiszek a fülemnek. Hát igaz, a dosszié létezik! Érzem, hogy növekszik bennem az izgalom. Meg a remény. – Pontosan – igyekszem megőrizni a nyugalmamat. – Nálad van? Odahaza? – A szobádban van, pontosan ott, ahol hagytad. Meglehet, az egyik sarka kicsit megnedvesedett – hallom ki anyám hangjából a védekezést. Ezt nem hiszem el! Az ebei lepisilték! – De különben egészben van? – kérdem aggódva. – Olvasható állapotban? – Természetesen!

192 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nagyszerű! – markolom meg szorosabban a mobilt. – Akkor vigyázz rá, anyu! Még ma érte megyek! – Bekattintom a mobilt, és Jonhoz fordulok. – Igaza volt! Nála van. Jó, most azonnal oda kell mennem. Ki kell jutnom a Victoriára, onnan pedig óránként indulnak a vonatok… – Lexi, nyugodjon meg! – üríti ki a kávéját Jon. – Én odaviszem, ha óhajtja. – Hogyan? – Ma nincs semmi dolgom. Bár a maga autójába kell beülnöm, mivel nekem nincsen. – Nincs kocsija? – kérdem hitetlenkedve. – Pillanatnyilag két kocsi között vagyok – von vállat. – Vagy kerékpárra ülök, vagy taxit fogok. Tudom azonban, hogyan kell egy puccos nyitott Mercedes sportkocsit vezetni – megint úgy néz rám, mintha valami közös tréfán osztozna. Velem – üt szíven hirtelen a gondolat. Azzal a csajjal, aki valaha voltam. Szóra nyitnám a számat… de túlontúl össze vagyok zavarodva. Agyamat elárasztják a gondolatok. – Jó – mondom végül. – Rendben. Köszönöm. Egész sztorit dolgozunk ki magunknak. Legalábbis én. Ha bárki kíváncsiskodna, hát Jon vezetni tanít. Épp akkor járt arra, amikor beültem a kocsiba, így ajánlotta fel a segítségét. De senki nem kérdez semmit. Napos az idő, s mikor Jon kitolat a kocsival a parkolóból, lehúzza a tetőt. Aztán a zsebébe nyúl, és fekete befőttes gumit nyom a kezembe. – Erre szüksége lesz. Szél van. Megrökönyödve veszem el a gumit. – Hogyhogy ilyesmit tart a zsebében? – Tele vagyok ezekkel, a magáéi – a szemét forgatja, és balra indexel. – Nem is tudom, mit művel velük, csak nem vedli őket? Némán lófarokba kötöm fel a hajam, még mielőtt szertefújná a szél. Jon kifordul az útra, és megindul az első csomópont felé. – Kentbe megyünk – mondom, amikor megállunk a forgalmi lámpánál. – Londonból úgy juthat ki, hogy… – Ismerem az utat. – Tudja, hol lakik az anyám? – képedek el. –Jártam nála. A lámpa zöldre vált, és mi tovább hajtunk. Kibámulok a pompás fehér házakra, melyek mellett elsuhanunk, de alig ügyelek rájuk. Úgy, szóval járt anyámnál! Firól is tud. Befőttes gumikat tart a zsebében a lófarkamnak. A kék dossziéról szintén igazat mondott. Vagy nagyon alaposan utánajárt mindennek, vagy… – Vagy – mondom ki hangosan –, tegyük fel, hogy tényleg viszonyunk volt. – Tegyük fel – bólint Jon, anélkül hogy elfordítaná a fejét. – Mi történt pontosan? Hogyan… – Amint már mondtam magának, egy avatóünnepségen találkoztunk. A cégen keresztül botlottunk egymásba. Egyre gyakrabban jártam el magához. Korai órában, amikor Ericet még elfoglalták az ügyei. Beszélgettünk, ücsörögtünk a teraszon… ártatlan beszélgetések voltak – elhallgat, mert sávot vált. – Aztán Eric elment egy hétvégére, én meg átjöttem. Utána már… nem volt olyan ártatlan.

193 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Kezdek hinni neki. Olyan ez, mint egy földcsuszamlás, vagy amikor félrehúznak egy fátylat, és a színek tisztábban, élesebben csillognak elő. – És mi más történt még? – kérdem. – Olyan gyakran találkoztunk, ahogyan csak tudtunk. – Tudom – pillantok körbe. – Úgy értem… milyen volt ez az egész? Miket mondtunk egymásnak, mit csináltunk együtt? Csak… beszéljen! – Vicces – csóválja Jon a fejét, s szeme ráncba szalad jókedvében. – Az ágyban is mindig ezt mondta. Egyre nógatott, hogy beszéljek. – Szeretek másokat hallgatni – vonok vállat sértődötten. –Mondjon bármit a régi időkről! – Tudom, hogy szívesen hallgatja. Jó, bármit a régi időkről – egy ideig csöndben vezet. Látom, hogy mosolyodik el, miközben gondolkodik. – Bárhol jártunk, az lett a vége, hogy zoknit vettünk magának. Ez számtalanszor megismétlődött. Mondjuk, levette a cipőjét, hogy mezítláb járjon a homokon, a füvön vagy akárhol, aztán fázni kezdett, és ilyenkor zokni után kellett néznünk – megáll egy zebra előtt. – Mi van még? Rávett, hogy öntsek mustárt a hasábburgonyára. – Dijoni mustárt? – Pontosan. Először azt gondoltam, micsoda ördögi perverzió. Mostanra azonban már a rabja lettem. – Az útkereszteződés után nagy, kétsávos útra tér rá. A kocsi gyorsít, nehéz hallani a forgalom morajában. – Egy hétvégén esett az eső. Eric elment golfozni, mi pedig megnéztük a Doctor Who29 minden egyes epizódját, elejétől a végéig. Folytassam? – pillant rám. Minden, amit mond, visszhangot kelt bennem. Az agyam kezd ébredezni. Nem arra emlékszem, amit elmesél, mégis valamiféle felvillanyozó ráismerés ez. Hasonlít hozzám, az életemhez. – Igen, folytassa! – bólintok. – Rendben. Szóval… teniszezünk. Brutális egy játszma. Két szervával előttem jár, mégis úgy látom, az összeomlás szélén áll. – Nem szokásom összeomlani – vágok vissza gépiesen. – Pedig ez történt. – Sohanapján! – nem tudok elnyomni egy vigyort. – Aztán meg találkozott az anyámmal. Azonnal kitalálta, mi van közöttünk. Túl jól ismer ahhoz, hogy hazudjak neki. De semmi gond, jó fej az én anyám, soha egy rossz szót nem mondana kettőnkre – Jon most sávot vált. – Maga mindig a bal oldalán alszik. Öt teljes éjszakát töltöttünk együtt ez alatt a nyolc hónap alatt. – Elhallgat egy pillanatra. – Ericnek 235 jutott. Nem tudom, mit felelhetnék erre. Jon előrenéz, az arca elgondolkozó. – Folytassam? – mondja végül. – Igen – köszörülöm meg elszoruló torkomat. – Mondja csak tovább! Mialatt áthajtunk Kenten, Jon kapcsolatunk minden részletét kimeríti. Sajnos nem állhatok elő a magam változatával, ezért csöndben ülünk, ahogy elsuhannak mellettünk a komlóföldek és – szárítók. Nemigen ügyelek rájuk. Kentben nőttem fel, ezért rá sem hederítek a festői tájra, Anglia kertjére. Ehelyett megigézve meredek a GPS kis képernyőjére, s tekintetemmel 29

* A BBC sci-fi sorozata 1963-tól 1989-ig. Hazánkban az egyik kereskedelmi csatornán Ki vagy doki? címmel volt látható.

194 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

követem a nyilat. A készülék a Lúzer Dave-vel folytatott beszélgetésemet juttatja eszembe, és mélyet sóhajtok. – Mi a baj? – kérdi Jon. – Á, semmi. Csak azon tűnődöm, hogyan jutottam oda, ahol most tartok. Mi tett karrieristává; olyan nővé, aki megcsináltatja a fogát… ezzé az emberré? – mutatok magamra. – Hát – mondja Jon, aki felpislant egy útjelző táblára. – Gondolom, a temetéssel kezdődött minden. – Hogyhogy? – Tudja, az az ügylet az apjával. – Miért, mi volt az apámmal? – kérdem értetlenül. – Nem tudom, miről beszél. Jon nagy fékcsikorgás közepette leállítja a Mercedest, közvetlenül egy tehenekkel teli mező mellett. Megfordul, hogy a szemembe nézzen. – Nem beszélt az édesanyja a temetésről? – Természetesen igen! – mondom. – Aput elhamvasztották vagy ilyesmi. – Ez minden? Töröm a fejemet, de biztos vagyok abban, anyu semmi mást nem mondott a temetésről. Még témát is váltott, amikor erre tértem rá, emlékszem vissza hirtelen. De anyám már csak ilyen, mindig kikerüli a kényes kérdéseket. Jon, aki hitetlenkedve csóválja a fejét, ismét sebességbe teszi a kocsit. – Ez borzalmas! Tud maga valamit is a tulajdon életéről? – A jelek szerint nem – mondom kicsit sértődötten. – Hát akkor beszéljen róla! Ha annyira fontos. Jon még akkor is csóválja a fejét, amikor a kocsi elindul. – Ez nem az én dolgom. Az édesanyjának kell közölnie magával. – Lefordul az útról, rá egy kavicsos bekötőútra. – Itt is vagyunk. Nahát! Észre se vettem. A ház nagyjából ugyanúgy néz ki, ahogyan az emlékeimben él: vöröstéglás épület az 1900-as évekből, egyik oldalán verendával, előtte meg anyu ősöreg Volvójával. Az igazság az, hogy szinte semmi sem változott itt, amióta húsz éve beköltöztünk, csak éppen még lerobbantabb lett. Az ereszcsatorna hosszan lelóg a tetőről, és a repkény még jobban benőtte a falakat. Dohos ponyva alatt, a kocsi behajtó oldalán egy rakás térkő áll, úgy, ahogyan egykor apu idehalmozta. Gondolom, el akarta adni, hogy új üzletbe kezdjen. Mikor is volt ez? Nyolc éve? Tíz? A kapun átpillantok a kertre, amely valaha igazán takaros volt, emelt virágágyakkal és gyógyfüves ágyassal. Még mielőtt anyám beszerezte az ebeit. – Szóval, maga azt mondja, anyám hazudik nekem? – Nem hazudik, csak megszűri az igazságot – rázza a fejét Jon. – Jöjjön! – nyitja ki a kocsi ajtaját. Az a helyzet a szalonagarakkal, hogy aprócskának látszanak, ám ha a két lábukra állnak, valójában óriásiak. És amikor vagy tíz rohamozza meg egyszerre az embert, olyan érzése támad, mint egy rablótámadás során. – Ophelia! Raphael! Ül! – alig hallom anyám hangját ebben az általános viháncolásban és ugatásban. – Lexi, drágám! Tényleg csak úgy iderohantál. Mi ez az egész?

195 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Kordbársony szoknya és kék csíkos ing van rajta, foszladozó ujjakkal. A kezében az ősöreg konyharuha Károly herceget és Dianát ábrázolja. – Szia, anyu – mondom kifulladva, mert közben egy ebet igyekszem lerázni magamról. – Ő Jon, a… barátom – mutatok rá, aki egyenesen a szeme közé néz egy szalonagárnak, miközben ezt mondja: – Mancsot a földre! Hagyd békén az embereket! – Nos! – anyu szemlátomást izgatott. – Ha előbb szólsz, összeütöttem volna valami ebédre. De így nem várhatod el, hogy… – Anyu, semmit sem várunk el. Egyedül a dossziéra van szükségem. Itt van még? – Hogyne lenne – lesz egyre tüskésebb. – Semmi baja. Felsietek a nyikorgó, zöld szőnyeges lépcsőn, be a hálószobámba, amelynek falait most is az a Laura Ashley tervezte virágos tapéta borítja, mint mindig. Amynek igaza van, ez a hely szaglik. Nem tudnám megmondani, mi a bűz forrása, a kutyafalka, a nyirok vagy a penész, de anyunak tennie kellett volna ellene. Megtalálom a dossziét egy fiókos szekrény tetején, és felkapom… aztán visszahőkölök. Most már tudom, miért volt anyu olyan tüskés. Ez borzalom! A dosszié kutyapisitől bűzlik. Fintorogva, óvatosan, két ujjal felcsippentem a dosszié szélét. Ez az én kézírásom. Gyöngybetűkkel telerótt sűrű, rendezett sorok. Olyan, akár… egy üzenet számomra. Átfutom az első oldalt, hogy a lehető leghamarább rájöjjek, mit tettem és szándékoztam tenni, miről szól ez az egész. Valamiféle javaslatot is látok, csakhogy pontosan miről is? Továbblapozok, homlokom ráncba szalad izgalmamban, aztán újabb oldalt fordítok el. Ekkor látom meg a nevet. Nagy ég! Egy pillanat alatt mindent megértek. Felemelem a fejem, a szívem vadul kalapál. Micsoda isteni ötlet! Úgy értem, tényleg. Máris látom benne a lehetőségeket. Óriásiak, és mindent megváltoztathatnak… Adrenalinnal töltekezve felkapom a dossziét – már nem érdekel a szaga –, és kiszaladok a szobámból, le a lépcsőn. Kettesével veszem a fokokat. – Na megvan? – Jon vár rám a lépcső alján. – Igen! – terül széles mosoly az arcomra. – Csodás! Csodás ötlet! – Te találtad ki. – Tényleg? – elönt a büszkeség, amelyet igyekszem elkendőzni. – Tudod, végig erre volt szükségem. Már korábban neki kellett volna látni. Ha beválik, nem kell feladni a szőnyeggyártást. Csak egy bolond tenne ilyet. Egy eb ugrik rám, és a hajam után kap, de még ez sem teszi tönkre a jókedvemet. El sem hiszem, hogy én hoztam össze ezt az üzletet. Én, Lexi! Alig várom, hogy világgá kürtöljem… – Íme! – anyám közeledik egy tálca kávés csészével. Legalább kávéval és egy kis ostyával hadd kínáljalak meg benneteket. – Tényleg, anyu, ne fáradj! – mondom. – Attól tartok, máris rohannom kell. – Én kérnék kávét – jegyzi megjön udvariasan. Hogyan? Gyilkos pillantásokat vetek feléje, majd – mit van mit tenni – követem a nappaliba, ahol letelepszünk egy kopott kanapéra. Jon úgy ül le, mint aki tökéletesen otthon érzi magát. Talán így is van.

196 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Szóval, Lexi arról beszélt, hogy megpróbálja összeilleszteni az élete darabjait – mondja, elrágicsálva az ostyát. – Gondoltam, segítene, ha megtudná, mi történt a papája temetésén. – Nos, egy szülő elvesztése természetesen mindig traumatikus élmény… – anyut lefoglalja, hogy kettétörjön egy ostyát. – Tessék, Ophelia! – adja oda az egyik felet az agárnak. – Én nem erről beszélek – folytatja Jon. – Hanem a többiről. – Miféle többiről? – néz rá tétován anyám. – Ej, Raphael, ne rosszalkodj! Kérsz kávét, Lexi? A kutyák nekiesnek az ostyás tálnak, összenyálazva a tartalmát. Most ezt kellene megennünk? – Lexi a jelek szerint nem tud mindent – Jon nem adja be a derekát. – Smoky, most nem te vagy soron… – Hagyja most azokat az átkozott kutyákat! – Jon szavai annyira meglepnek, hogy nagyot ugrom ültömben. Anyám úgy megdöbben, hogy köpni-nyelni nem tud. – Ő a gyermeke, nem a kutya – mutat rám Jon, majd az eb felé int a hüvelykjével. Hirtelen felkel a szófáról. Mind anyu, mind én megbűvölten bámuljuk, ahogy odamegy a kandallóhoz, beletúr a hajába, és ügyet sem vet a köréje sereglő ebekre. – Nos, ami azt illeti, engem érdekel a lánya sorsa. Akkor is, ha ő ennek nincs tudatában. – Most egyenesen anyámra szegezi a tekintetét. – Meglehet, maga, asszonyom, az egész életet hárítani kívánja. Talán segít is magán, Lexin azonban nem. – Miről beszél? – kérdem gyámoltalanul. – Anyu, mi történt a temetésen? Anyu az arca elé kapja a két kezét, mintha így akarná megvédelmezni magát. – Nagyon… kellemetlen ügy. – Az élet néha kellemetlen – mondja Jon nyersen. – De ha nem veszünk róla tudomást, még kellemetlenebb tud lenni. Ha nem mondja el Lexinek, én, bizony isten, el fogom. Mert, tudja, elmesélte nekem. Már az utolsó ostyáját ropogtatja. – Rendben! A következő történt… – fogja suttogóra anyám a hangját. – Micsoda? – Kiszálltak a végrehajtók! – pirosodik meg anyám orcája szorongatottságában. – A tor kellős közepén jelentek meg. – Végrehajtók? De hát… – Minden előzetes figyelmeztetés nélkül jöttek. Öten. – Maga elé réved, s megrögzött, ismétlődő mozdulatokkal simogatja az ölében heverő ebet. – El akarták árverezni a házat. Elvinni az összes bútort meg minden egyebet. Mint kiderült, az apád-nem volt teljesen őszinte velem. Ahogyan senki mással sem. – Játssza le neki a második DVD-t! – mondja Jon. – De nehogy azzal jöjjön, hogy nem tudja, hol van! Csönd következik, majd anyám, anélkül hogy bármelyikünkre nézne, felkel, belekotor egy fiókba, és elővesz egy jelöletlen, csillogó korongot.

197 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Drágáim! – újra apám jelenik meg a képernyőn, ugyanabban a helyiségben, ahol az első felvétel is készült, ugyanabban a plüss házikabátban. A szemében ugyanaz a sármos csillogás, ahogy szembefordul a kamerával. – Mire ezt látjátok, én már feldobtam a talpam. Van még valami, amiről tudnotok kell. Mindenesetre, hogy úgy mondjam… nem a nyilvánosságnak szánom ezt a közlést – megszívja a szivarját, s közben sajnálkozón ráncolja a homlokát. – Az anyagi helyzetem katasztrofális. Nem akartam rátok lőcsölni a gondjaimat. De, lányok, ti olyan okosak vagytok, majd csak megtaláljátok a kiutat. Ha mégsem lábalnátok ki – gondolkozik el egy pillanatra –, forduljatok a jó öreg Dickie Hawfordhoz. Na pá, drágáim! – felemeli a poharát, és a képernyő elsötétül. – Mit értett azon, hogy „katasztrofális”? – támadok anyámra. – Azt, hogy jelzálogkölcsönt vett fel az egész házra – remeg meg anyám hangja. – Ez volt a valódi üzenete. A DVD-t a posta hozta ki, egy héttel a temetés után. Csakhogy akkor már késő volt! A végrehajtók kiszálltak hozzánk! Mihez kezdhettünk volna? Egyre erőteljesebb kézmozdulatokkal simogatja az agarat, mígnem az csaholva menekül a szorításából. – És hogyan oldottuk meg a helyzetet? – El kellett volna adnunk a fedelet a fejünk fölül, máshová költöznünk. Amyt is ki kellett volna vennünk az iskolából. – Két keze megint az arca körül matat. – Ezért a bátyám volt olyan rendes, hogy közbelépett. Ahogy a nővérem is… meg te. Azt mondtad, kifizeted a jelzálogot. Már annyit belőle, amennyire erődből telik. – Hogy én? Hátradőlök a kanapén. Agyamban egymást kergetik a gondolatok. Megpróbálom kikerekíteni a képet. Eszerint belementem abba, hogy én állom apu adósságait. – Csak nem adómentes jelzálog ez? – mondom hirtelen. –A bank neve pedig Uni… valami ilyesmi. – Apád jobbára offshore cégekkel intézte az ügyeit – bólint anyu. – Hogy kicselezze az adóhatóságot. Fogalmam sincs, miért nem mondhatta meg őszintén… – Ugyanezt mondanám arról a hölgyről, aki az orránál fogva vezette a lányát! – jelenti ki Jon. – Hogy ejthet ki ilyet a száján? Akaratlanul is észreveszem, mennyire nekibőszült. – Anyu, tudtad, hogy nem emlékszem a temetésre, de erről egy kukkot sem szóltál. Hát nem érted, mennyire megkönnyítetted volna a helyzetemet? Minden világosabb lett volna. Sejtelmem sem volt, hová megy el a pénzem. – Olyan nehéz ez! – anyám pillantása ide-oda ugrál. – Amy miatt is hallgattam róla… – De – kezdeném, aztán elhallgatok, mert ennél is sötétebb gondolatom támad. – Anyu, engedj még meg egy kérdést! Volt apu… valaha is börtönben? Anyám úgy rezzen össze, mintha a lábára léptem volna. – Csak rövid ideig, drágám. Réges-régen… merő félreértésből. Ne háborgassuk ezeket a dolgokat! Készítek még kávét… – Nem! – dühömben talpra szökkenek, és anyám elé állok, hogy odafigyeljen rám végre. – Anyu, hallgass meg! Nem élhetsz üvegbura alatt,

198 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

nem tehetsz úgy, mintha mi sem történt volna. Amynek igaza van! Ki kell törnöd… ebből… az időkapszulából. – Lexi! – csattan fel anyám hangja, én azonban ügyet se vetek rá. – Amy tudott arról, hogy apu megjárta a sittet. Ezért hiszi azt, hogy az egy menő dolog. Nem csoda, hogy botrányt botrányra halmoz… Jesszusom! – Életem darabkái hirtelen összeállnak, akárcsak egy Tetris-féle kirakós játékban. – Hát ezért lettem hirtelen törtető! Hiszen egyetlen cél mozgatott, semmi más. Az a temetés mindent megváltoztatott. – Nekem elmondtad, mi történt – mondja Jon. – A végrehajtók érkezésére anyád összeomlott – pillant megvetően anyu felé. – Te voltál a család támasza, Lexi. Te hoztad a döntéseket… mindent magadra vállaltál. – Ne nézzetek úgy rám, mintha minden az én hibámból történt volna! – kiált fel váratlanul anyám fülsértő, remegő hangon. – Ne tegyetek meg bűnbaknak! Sejtelmetek nincs arról, mi mindenen mentem én keresztül! Apád meg az a gazember… Elhallgat. A szavak ott lebegnek a levegőben. Elakad a lélegzetem, ahogy anyám kék szempárja az enyémet keresi. Amióta az eszemet tudom, először mond igazat. Teljes a csönd, alig merek megszólalni. – Miért, mi történt apuval? – még a suttogás is hangos ebben a némaságban. – Mondd el… anyu! De késő, a pillanat elmúlt. Anyu félrekapja a tekintetét. Elszoruló szívvel úgy nézek rá, mintha először látnám: Alice-ére hasonlító fejpántjával, lányos frizurájával, ráncos kezével, ujján apu gyűrűjével. Már ahogy figyelem is, egy kutya feje után nyúl, és veregetni kezdi. – Mindjárt ebédidő! Ágnes! – a hangja derűs és élénk. – Lássuk, mit adhatok nektek… – Anyu, kérlek! – teszek egy lépést előre. – Ne hagyd itt abba. Mit kezdtél el mondani? Nem is tudom, mire számítottam pontosan… de ahogy felnéz, abból látom, ugyan ki nem húzom belőle az igazságot. Az arca megint áthatolhatatlan, mintha mi sem történt volna. – Mindössze annyit akartam mondani… – mostanra láthatóan visszanyerte régi mártírmodorát –, hogy mielőtt mindenért engem kezdesz okolni, Lexi, nem árt, ha tudod, annak az alaknak is van egy s más a füle mögött. Annak a volt fiúdnak, aki ott volt a temetésen. Dave-nek hívják vagy Davidnek? Őt kellene hibáztatnod, nem engem! – Lúzer Dave-et? – meredek rá elképedten. – De hát… ő nem volt ott a temetésen. Azt mondta, felajánlotta, hogy eljön, én azonban elküldtem. Azt mondta – itt elhallgatok, mert látom, hogy Jon a fejét rázza, és szemét az égnek emeli. – Mi mást mondott még neked? – Azt mondta, aznap reggel szakítottunk. Amúgy ez is gyönyörűen zajlott, egy szál rózsát adott nekem… – Egek, hogyan hihettem el egyetlen szavát is? – Elnézést! Kivonulok a kocsifelhajtóra, s közben esz a méreg anyu és apu miatt… meg persze magam miatt is, amiért olyan hiszékeny voltam. Előkapom zsebemből a mobilomat, és közvetlenül Lúzer Dave irodáját tárcsázom.

199 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Autójavító Műhely – hallom meg üzleties hangját a vonalban. – Dave Lewis, szolgálatára! – Lúzer Dave, én vagyok az, Lexi – a hangom kemény, akár az acél. – Volnál szíves újra elmondani, hogyan szakítottunk? Ezúttal az igazságra volnék kíváncsi. – Bébi, elmondtam, mi az igazság – mondja rendíthetetlen fölénnyel. – Bíznod kell bennem. A legszívesebben felpofoznám. – Ide hallgass, fafej! – sziszegem halk, dühödt hangon. – Ebben a pillanatban az idegorvos rendelőjében ülök, érthető? Azt mondják, valaki félrevezetett, és ez kuszálja össze az idegpályáimat. Ha nem kapok pontos infót, maradandó agykárosodást szenvedek. – Jesszusom – döbben meg. – Most menten? Ez a fickó még anyám agarainál is ostobább. – Igen. Az idegorvos jelenleg azzal foglalkozik, hogy helyrehozza az emlékezetért felelős idegpályáimat. Volnál szíves közölni az igazságot? Vagy átadjam a dokit? – Nem! Jól van. – A jelek szerint teljesen kiakadt. Magam elé képzelem, ahogyan zihálva szedi a levegőt, és a gallérját markolássza. – Talán nem a teljes igazságot mondtam el. Meg akartalak védelmezni. – Ugyan mitől? Ott voltál a temetésen? – Igen, elmentem – mondja rövid hallgatás után. – Zsúr-szendvicseket osztogattam. Segítettem, támaszt nyújtottam. – És mi történt azután? – Aztán én… – köszörüli meg a torkát. – Aztán? – Megkúrtam az egyik pincérnőt. Az érzelmi nyomás volt az oka! – teszi hozzá védekezőn. – Az ilyen bevadítja az embert. Azt hittem, bezártam az ajtót… – Rajtakaptalak benneteket? – kérdem hitetlenkedve. – Igen. Nem voltunk pucérok vagy ilyesmi. Na igen… egy picurkát… – Elég ebből! – hajítom el a telefont. Néhány pillanatra van szükségem, amíg ezt az egészet megemésztem. Lihegve átvágok a kavicsösvényen, ráülök a kerti falra, és kinézek a szemközt legelő birkanyájra. Ügyet sem vetek a telefonból felhangzó szólongatásra. Szóval, akkor tetten értem Lúzer Dave-et. Na persze. Még csak meg sem lepődöm. Végül újra fülemhez emelem a készüléket. – És hogyan viselkedtem? Ne gyere most nekem holmi rózsákkal! – Hát – fújtat egyet Lúzer Dave. – Az igazat megvallva kikeltél magadból. Üvöltözni kezdtél, arról, hogy az egész életednek meg kellene változnia, mert egy rakás szemét, meg hogy gyűlölsz engem, ahogy ki nem állhatsz mindenkit és mindent… Én mondom, Lexi, nem akármi volt. Megpróbáltalak megnyugtatni, adtam neked egy garnélarákos szendvicset, de semmi nem érdekelt. Kiviharzottál. – Mi történt azután?

200 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Aztán nem találkoztunk többé. Ezután már csak a tévében láttalak, de akkorra egészen kicserélődtél. – Jó. – Az égbolton köröző két madarat figyelem. – Tudod, elsőre is elmondhattad volna az igazságot. – Tudom, ne haragudj! – Rendben, jól van. – Nem, nincs rendben – ugyanolyan őszintének érzem, mint mindig is. – És elnézést kérek azért a pipiért. Meg azért is, aminek elnevezett. Na, az sem volt semmi. Ijedten húzom ki magam. – Miért, minek nevezett? – Á, persze, nem emlékszel – mondja sietve. – Izé… semminek. Már én is elfelejtettem. – Mi volt az?! – felállok, és szorosabban markolom a mobilt. –Mondd meg, minek nevezett! Lúzer Dave! – Mennem kell. Szerencsés gyógyulást! Ezzel leteszi a kagylót. Azonnal újra tárcsázom a számát, de foglalt. A kis kurafi! A házba sietve Jont változatlanul a kanapén találom, az Agár-világ egy példányát olvassa. – Na megjöttél végre! – derül fel az arca. – Hogy ment? – Minek nevezett az a pincérnő a temetésen? Jon hirtelen megközelíthetetlenné válik. – Nem tudom, miről beszélsz. Hé, belelapoztál valaha is ebbe az újságba? – mutatja fel. – Mert meglepően jó… – Pontosan tudod, miről beszélek – ülök le melléje, és fordítom magam felé az állát. – Tudom, hogy elmondtam neked. Mondd meg! Jón felsóhajt. – Lexi, ez csak egy aprócska részlet. Miért olyan fontos? – Mert… csak. Nézd, Jon, előadást tartasz az anyámnak a hárításról, aztán meg elhallgatod előlem a tulajdon életemet, holott jogom van hozzá. Ki vele tehát, minek nevezett az a pincérnő? Hadd halljam! – nézek rá. – Jó! – emeli fel legyőzötten a kezét. – Ha tudni akarod.., hát… Drakulának. – Drakulának? – Hiába tudom, hogy többé nem vagyok lófogú… mégis elpirosodik az arcom a szégyentől. – Lexi – hőköl vissza Jon. – Nem – rázom le a kezét. – Jól vagyok. Égő arccal felállók, és az ablakhoz megyek. Megpróbálom elképzelni a jelenetet, a megrágott strapacipős Lexivel. 2004-et írunk. Nem kaptam prémiumot. Az apám temetése van. Nyakunkon a végrehajtók, hogy mindenünkből kiforgassanak bennünket. Én meg közben belebotlom a fiúmba, aki egy pincérnőt kúr… az csak rám néz, és Drakulának nevez. Hát igen. Kezdenek a dolgok összeállni.

201 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Tizennyolc A visszaúton sokáig, nagyon sokáig hallgatok. Magamhoz szorítom az ölemben lapuló kék dossziét, mintha attól tartanék, hogy lába kel. Odakint szántók és mezők suhannak el. Jon időnként rám pillant, de ő is hallgat. Újra meg újra végigveszek mindent gondolatban, emésztem a hallottakat. Úgy érzem magam, mint aki ledoktorált Lexi Smartból, éspedig félóra leforgása alatt. – Olyan nehéz elhinnem, hogy apám ennyire cserbenhagyott bennünket – mondom végül. – Minden előzetes figyelmeztetés nélkül. – Tényleg? – Jon szemlátomást nem szeretné elkötelezni magát. Lerúgom a cipőmet, lábamat felhúzom az ülésre, államat a térdemen nyugtatom, és kibámulok az útra. – Tudod, mindenki szerette aput. Olyan jóképű volt, vicces, sziporkázó, ráadásul szeretett is minket. Még ha néhányszor be is fuccsolt… tényleg szeretett. Az ő három lánykájának szokott nevezni minket. – Az ő három lánykája – Jon hangja szárazabb, mint valaha. –Egy hárítások között élő kutyabolond, egy tini tolvaj meg egy bomlott agyú amnéziás. És mind teli van adóssággal. Szép munka volt, Michael. – Nem tartod túl nagyra az apámat, ugye? – pillantok rá. – Azt hiszem, élt, mint hal a vízben, a szennyes eltakarítását meg rátok hagyta – mondja Jon. – Véleményem szerint önző disznó volt. Jó, persze, soha nem láttam. Hirtelen indexel és sávot vált. Két keze szorosan a kormányon, veszem észre hirtelen. Csaknem dühösnek látszik. – Most legalább valamivel többet tudok róla – rágom a hüvelykemet. – Beszéltem neked valaha erről? A temetésről? – Egyszer-kétszer – mosolyog rám fanyarul. – Ahá – pirulok el. – Egyre ezt hallgattad. Halálosan unalmas lehettem. – Ne butáskodj! – leveszi kezét a kormányról, és futólag megszorítja az enyémet. – Az egész az elején derült ki, mikor még csak barátok voltunk. A teljes sztori meg hogy miként változtatta meg az életedet. Hogyan vállaltad magadra a családi adósság kifizetését. Már másnap reggel bejelentkeztél fogszabályozásra, egyik napról a másikra lefogytál, és eldöntötted, hogy teljesen átváltoztatod magad. Aztán jelentkeztél a tévéhez, ami mindent még furábbá tett. Feljebb léptél a vállalati ranglétrán, megismerkedtél Erickel, és úgy tűnt, ő lesz a megoldás a gondjaidra. Hisz megbízható volt, gazdag, komoly. Egy napon sem lehet említeni… – hallgat el mosolyogva. – Az apámmal – fejezem be a mondatot. – Nem vagyok lélekgyógyász. De valami efféle. Hallgatunk. Elnézem, amint egy kisebbfajta repülőgép egyre magasabbra és magasabbra emelkedik az égen, kettős fehér kondenzcsíkot hagyva maga után. – Tudod, amikor felébredtem, azt hittem, álmodom – mondom elgondolkozva. – Mint Hamupipőke. Vagy annál is jobb. Azt hittem, én leszek a legboldogabb lány a világon… – elakadok, mert Jon a fejét rázza.

202 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Túl nagy nyomás alatt éltél. Túl hamar jött a siker, és nem tudtad, hogyan kezeld, ezért hibát hibára halmoztál. A barátaidat is elidegenítetted magadtól – mondja némi habozás után. –Ezt vetted a legjobban a szívedre. – Mégsem értem – mondom gyámoltalanul –, nem értem, miért lett belőlem undok boszorka. – Nem így akartad. Lexi, bocsáss meg magadnak! Belekényszerültél a főnök szerepébe. Egy nagy osztályt adtak a kezed alá. El akartad kápráztatni a feletteseidet, elkerülni, hogy kivételezéssel vádoljanak… rossz úton jártál. Úgy érezted, csapdába estél. A kemény üzletasszonyt adtad. Ez volt a siker záloga. – A Kobra – rezzenek össze. Máig alig hiszem el, hogy egy kígyó lett a csúfnevem. – Igen, a Kobra – bólint, újra mosolyogva. – Tudod, ez a tévé producerek ötlete volt. Nem te vagy, még ha ráhibáztak is valamire. Ha üzletről van szó, tényleg olyan leszel, mint egy kobra. – Nem, dehogy! – kapom fel ijedten a fejem. – Jó értelemben értettem – vigyorog. Még hogy jó értelemben! Hogyan lehet valaki olyan, mint egy kobra jó értelemben? Újra hallgatva hajtunk tovább. Mindkét oldalunkon aranyló szántók nyúlnak el a távolba. Jon végül bekapcsolja a rádiót. Az Eagles játssza a Hotel Californiát. Ahogy ott suhanunk, s a napfény fel-felcsillan a szélvédőn, hirtelen úgy érzem, ez egy másik világ. Másik élet. – Egyszer azt mondtad, ha vissza tudnál menni az időben, és mindent újrakezdeni, megtennéd – Jon hangja most lágyabb, mint előbb. – Mindent újrakezdenél. Magadat… a munkádat… Ericet… végül is minden más lesz, ha lekopik a máz. Eric nevének hallatán úgy érzem, mintha megcsíptek volna. Jon úgy beszél róla, mintha a múlthoz tartozna, holott ő a jelen. A felesége vagyok. De az sem tetszik, amit Jon most sugall. – Ide süss, nem vagyok én holmi sekélyes érdekember? –mondom dühösen. – Bizonyára szerettem Ericet. Nem mentem volna férjhez senkihez csak a külső csillogásért. – Ericet eleinte nagy fogásnak hitted – ért egyet Jon. – Hiszen megnyerő a modora, megvan benne minden, ami kell, akárki is pipálhatod… valójában olyan, mint a loftjaink intelligens rendszerei. Állítsd be Férj üzemmódba, és ő máris előterem. – Hagyd ezt abba! – Ultramodern példány. Hangulatok széles skálájával, érintésre működik… – Hagyd abba! – igyekszem visszafojtani a nevetésem. Előrehajolok, és hangosabbra csavarom a rádiót, mintha csak Jont kívánnám elhallgattatni. Egy pillanat múlva azonban kitalálom, mit akarok mondani, ezért újra lehalkítom a készüléket: – Jó, nézd csak! Meglehet, tényleg viszonyunk volt. Ez azonban a múlt. Ami nem jelenti azt, hogy… Meglehet, hogy ezúttal a házasságomat szeretném rendbe hozni. – Nem sikerülhet – mondja Jon pillanatnyi habozás nélkül. –Eric nem szeret téged.

203 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Miért ilyen biztos a dolgában? Tenyérbe mászó! – De igen, szeret – fonom keresztbe a karomat. – Mondta is. Valójában nagyon romantikusan, ha tudni akarod. – Á, tényleg? – Jon a legkevésbé sem zökken ki a kerékvágásból. – Miért, mit mondott? – Azt mondta, a gyönyörű számba és a hosszú lábszáramba szeretett bele, meg abba, ahogyan az aktatáskámat himbálom. Akaratom ellenére is elpirulok szégyenemben. Soha nem felejtem el ezeket a szavakat, örökre a tudatomba vésődtek. – Mekkora marhaság – Jon még csak felém sem fordul. – Nem marhaság, hanem romantika! – vágok vissza felháborodottan. – Á, valóban? És ha nem himbálnád a táskádat, akkor vajon szeretne-e? Ezen fennakadok. – Nem is… tudom. Nem ez a lényeg. – Már hogyne lenne lényeges? Pontosan ez a dolog veleje. És akkor szeretne-e, ha nem lenne hosszú a lábszárad? – Nem tudom – felelem mérgesen. – Fogd be! Szép, sőt gyönyörű pillanat volt, és te elrontanád! – Ökörség volt. – Jó – feszítem meg az állam. – És mit szeretsz te bennem? – Nem is tudom. A lényedet. Képtelen lennék listát készíteni róla – mondja csaknem bántón. Hosszan hallgatunk. Egyenesen magam elé bámulok, karomat továbbra is szorosan összefonom a mellkasomon. Jon az útra figyel, mintha elfelejtette volna már a beszélgetést. Ahogy közeledünk Londonhoz, úgy nő a forgalom is körülöttünk. – Jó – mondja végül Jon, mikor lelassítva beállunk egy kocsisorba. – Szeretem, ahogy álmodban nyöszörögsz. – Nyöszörgők álmomban? – mondom hitetlenkedve. – Mint egy mókus. – Azt hittem, kobrának néznek – vágok vissza. – Döntsd el végre, mi vagyok! – Nappal kobra, éjjel mókus – bólint. Minden igyekezetem ellenére is mosolyra húzódik a szám. Ahogy a kétsávos útra hajtunk, a mobilom pittyegése jelzi, hogy SMS-em érkezett, ezért előveszem. – Eric az – mondom, miután elolvastam. – Rendben megérkezett Manchesterbe. Néhány napig új telkeket hajt fel ott. – Tudok róla – kerül megjön egy körforgalmú csomópontot. Mostanra a külkerületekben járunk. Az ég is elborult, és hirtelen eső ver az arcomba. Összerázkódom, mire Jon felhúzza a Mercedes tetejét. Feszülten figyeli a kétsávos úttestet maga előtt. – Tudod, Eric a mellényzsebéből ki tudta volna fizetni apád adósságát – szólal meg hirtelen tárgyilagos hangon. – Mégis rád hagyta. Még csak fel se vetette előtted. Ez talált. Nem tudom, hogyan vághatnék vissza, egyáltalán, hogy mit gondoljak a dologról.

204 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Az ő pénze – mondom végül. – Miért nagylelkűsködne vele? Különben sincs szükségem senki segítségére. – Tudom. Én felajánlottam, de nem voltál hajlandó elfogadni. Makacs egy teremtés vagy. – Nagyobb csomóponthoz ér, behúz egy busz mögé, majd felém fordul. – Mik a terveid? – Terveim? – A nap további részére. Most, hogy Eric távol van – von vállat. Mélyen belül felkavarodik bennem valami. Finom lüktetés, amit nem óhajtok tudomásul venni. Még magamnak sem vallanám be, hogy létezik. – Nos – váltok át üzleties hangnemre. – Nem terveztem semmit mára. Egyszerűen csak hazamegyek, megvacsorázom, és átolvasom ezt a dossziét – kényszerítem magam, hogy a következő mondat előtt természetesnek tűnő szünetet tartsak. – Miért? – Semmi – Jon is szünetet tart, és az utat nézi homlokráncolva, majd közönyösen hozzáteszi: – Van néhány holmid a lakásomon. Gondoltam, esetleg szívesen elvinnéd. – Rendben – vonok vállat, mint akit ez a jóváhagyás semmire sem kötelez. – Rendben – fordul meg a kocsival. Az út hátralévő részét némán tesszük meg. Jon a legklasszabb lakásban lakik, amit valaha is láttam. Jó, egy szakadt környéken, a Hammersmithen. És a szemközti fal firkáit is jobb nem észrevenni. Maga az épület azonban jókora. Halvány színű téglából rakták, zömök, boltíves, régies ablakokkal. Maga a lakás, mint kiderül, átnyúlik a szomszédos házba, így milliószorta szélesebb, mint amilyennek kívülről látszik. – Ez bámulatos! A dolgozószobájában ámuldozom, jószerével némán. A mennyezet magas, a falak fehérek. A magas, lejtős íróasztalt elborítja a papír. Mellette számítógépasztalon nagydarab Apple Mac30 áll. A sarokban rajzállvány. Szemben a teljes falat elborítják a könyvek. Mellette régimódi, kerekes könyvtári létra. – Ez az egész házsor műtermekből áll – Jon csillogó szemmel j ár-kel. Közben vagy tíz elhasznált kávéscsészét szed össze, majd eltűnik velük a parányi konyhában. A nap időközben újra előbújt. A napsütés beszűrődik a boltíves ablakokon, s megcsillan a restaurált parkettán. A padlón elszórva papirosok hevernek, rajtuk vonalak, rajzok, vázlatok. Az egész kellős közepén egy palack tequila áll, egy zacskó mandula szomszédságában. Felnézve látom, hogy Jon a konyhaajtóban téblábol, s némán engem figyel. Beletúr a hajába, mintha ki szeretne zökkeni valamiféle hangulatból, és azt mondja: – Itt van a holmid. Odamegyek, ahová mutat, át egy boltív alatt, a derűs nappaliba, melynek berendezését termetes, kék vászonhuzatú kanapék alkotják, továbbá egy jókora bőr babzsák fotel meg kopott fapolcok, melyeket ötletszerűen töltenek meg a könyvek, magazinok, növények és… 30

Apple Macintosh.

205 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Ez az én bögrém – meredek egy kézzel festett, piros cserépbögrére, amelyet még Fitól kaptam egyszer szülinapomra. Úgy áll ott a polcon, mintha örök idők óta odatartozna. – Igen – bólint Jon. – Én is ezt mondogattam. Itt hagytad a holmidat. Felveszi, és odanyújtja nekem. – Ez meg… a pulcsim! Az egyik szófán átvetve vén, garbó nyakú, bordás pulóveremet fedezem fel. Tizenhat éves korom óta hordom. Hogy lehet, hogy… Hitetlenkedve pillantgatok körbe, mert egyre több ismerős tárgyon akad meg a szemem, akárcsak valami virtuális szemüvegben. Ím, az a farkas prémet utánzó műszőrme, amelyet a nyakamra szoktam vetni. Régi egyetemista fotók, gyönggyel kirakott keretekben. Rózsaszínű retró kenyérpirítóm? – Itt szoktál pirítóst enni – követi Jon meglepett tekintetemet. – Általában úgy tömöd magadba, mint akit éhínség gyötör. Hirtelen újra meglátom a másik arcomat, azt, amelyikről azt hittem, mindörökre elveszett. Amióta csak felébredtem a kórházi ágyon, először érzem magam otthon. Egy sarokban egy cserepes növény körül karácsonyi égők füzérét fedezem fel, ugyanolyanok, mint amilyenek a balhami kis lakásban voltak. Úgy, szóval a cuccom mindvégig itt tartottam. Hirtelen eszembe jut, mit mondott Eric, amikor először kérdeztem Jonról: „Az ember akár az életét is rábízná.” Talán én is ezt tettem. Rábíztam az életemet. – Nos, felismersz valamit? – Jon hangja közömbös, mégis megérzem a mögötte bujkáló reményt. – Nem – rázom meg a fejemet. – Csak azokat a tárgyakat, amelyek a korábbi életemből kerültek ide… Elhallgatok, mert gyönggyel kirakott képkeretre leszek figyelmes, nos, ezt sem ismerem fel. Közelebb lépek a képhez… és átjár az öröm. Rólam készült fotó. Meg Jonról. Egy fatörzsön ülünk, ő átkarol, rajtam régi farmer és edzőcipő. Hajam a hátamra omlik, fejemet hátravetem. Úgy nevetek, mintha én lennék a legboldogabb lány a föld kerekén. Eszerint a szerelmünk valóságos volt. Eleven, nagyon valódi valóság. Égő arccal meredek napbarnította képmásunkra. És neki mindvégig birtokában volt ez a bizonyíték! – Megmutathattad volna – mondom csaknem vádlón. – Mármint ezt a fotót. Magaddal hozhattad volna az első találkozásunkra. – Miért, hittél volna nekem? – ül rá a kanapé karjára. – Akartál volna-e hinni? Talán igaza van, akadok el. Meglehet, erre is találtam volna logikus magyarázatot, hogy belekapaszkodjam a mintaférjről szőtt ábrándjaimba. Hogy felderítsem a helyszínt, egy asztalhoz sétálok, amelyet elborítanak a régi regényeim. Egy magvakkal teli tálat is találok rajta. – Szotyola – markolok fel belőlük. – Imádom a szotyolát! – Tudom. Jon arckifejezése kifürkészhetetlen, a lehető legfurcsább. – Mi van? – nézek rá meglepetten.

206 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Egy szotyolát majdnem a számba kaptam. – Mi a baj? Ehetők ezek? – Persze. Csak épp… volt valami – elhallgat, és elmosolyodik, mintegy magamagának. – Nem, nem számít. Felejtsd el! – Mi az? – ráncolom a homlokom ijedten. – Valami, ami a kapcsolatunkra vonatkozik? El kell mondanod! Ki vele! – Semmiség – von vállat. – Butaság. Csak… volt ez a szokásunk. Mielőtt először szeretkeztünk, akkor is szotyolát majszoltál. Egy szemet elültettél egy joghurtos pohárban, én pedig hazahoztam. Ez volt a mi közös viccünk. Aztán minden egyes esetben megismételtük. Emlékezésül. A palántákat a gyermekeinknek neveztük. – Napraforgókat ültettünk el? – vonom fel érdeklődve a szemöldököm. Valami mintha megszólalna a belsőmben. – Na igen – bólint Jon, de úgy, mint aki a legszívesebben témát váltana. – Hadd adjak valamit inni! – És hol vannak? – kérdem, mialatt bort tölt két pohárba. –Megtartottál egyet is közülük? Körbenézek a szobában, nem fedezek-e fel joghurtos poharakban növekvő palántákat. – Nem fontos – nyújtja oda az egyik poharat. – Miért, csak nem dobtad el őket? – Nem, nem dobtam el. A CD-lejátszóhoz megy, és halk zenét tesz fel, de én nem hagyom magam lerázni. – Akkor hol vannak? – vált kötekedőre a hangom. – Ha igazat beszélsz, jó párszor szeretkezhettünk. Eszerint napraforgónak is többnek kellene lennie! Jon belekortyol a borába. Aztán szó nélkül sarkon fordul, majd int, hogy menjek végig egy parányi folyosón. A gyér bútorzatú háló felé tartunk. Ott kitárja a szárnyas ajtót a széles, deszkaburkolatú balkonra. Nekem pedig elakad a lélegzetem. Az egész fal mentén napraforgók sorakoznak. Hol óriási sárga szörnyetegek törnek az ég felé, hol póznával megtámasztott fiatalabb növénykék. Mellettük aprócska cserepekben nyurga palánták nyújtóznak életük hajnalán. Amerre csak nézek, mindenütt napraforgókat látok. Hát ez az. Ezek vagyunk mi. A legkezdetektől a legfrissebb csöppségekig. Hirtelen elszorul a torkom, ahogy körbepillantok a zöldek és sárgák tengerén. Sejtelmem sem volt ennek a létezéséről. – Szóval, mennyi idő is… úgy értem… – rándítom fejem a legparányibb palánta felé, amely kicsiny festett cserépben, botokkal megtámasztva növekszik – telt el az utolsó óta? – Hat hét, a baleseted előtti napon voltunk együtt utoljára – Jon elhallgat, az arckifejezése megint csak megfejthetetlen. – Kicsit még pátyolgatni kell. – Akkor láttalak utoljára, mielőtt… – harapok az ajkamba. Szívdobbanásnyi csönd támad, aztán Jon bólint. – Igen, ekkor voltunk együtt utoljára. Leülök, és a boromat kortyolgatom eltöprengve. Egész történet kerekedik ki a szemem előtt. Egy teljes kapcsolat. Amely egyre nőtt, izmosodott, s végül olyan erőssé vált, hogy el akartam hagyni miatta Ericet.

207 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– És milyen volt… az első alkalom? – szólalok meg végül. – Hogyan kezdődött ez az egész? – Egy olyan hétvégén, amikor Eric távol volt. Átugrottam hozzád, és elbeszélgettünk. Kint ültünk a balkonon, és borozgattunk. Nagyjából úgy, mint most is – mutat körbe. – Aztán úgy késő délutánra elcsöndesedtünk. És akkor már tudtuk. Az enyémbe kapcsolja sötét tekintetét, nekem pedig megremeg a bensőm. Felkel, és elindul felém. – Mindketten tudtuk, hogy elkerülhetetlen – mondja lágyan. Megigézve nézem, ahogyan gyöngéden kiveszi kezemből a boros poharat, majd megfogja mindkét kezem. – Lexi – vonja szájához a kezeimet, aztán behunyt szemmel csókolgatni kezdi őket. – Tudtam… – hangja tompán hangzik a bőrömről. – Tudtam, hogy visszajössz hozzám. Így kellett lennie. – Hagyd abba! – rántom el a kezeim. A szívem vadul kalapál ijedtemben. – Te semmit… semmit nem értesz! – Mi a baj? – Jon annyira megdöbben, mintha megütöttem volna. Csakhogy én sem tudom, mi a baj velem. Annyira kívánom, hogy az egész testem belesajdul. Mégsem tehetem meg. – Az a baj… hogy be vagyok gyulladva. – Mitől? – néz rám hökkenten. – Ettől az egésztől! – mutatok a napraforgókra. – Túl sok ez nekem. Te most tálcán nyújtasz át nekem… egy tökéletesen szárba szökkent kapcsolatot. Nekem azonban ez csak a kezdet. – Jócskán meghúzom a boromat, s igyekszem megőrizni a hidegvéremet. – Annyival mögötted járok. Az egész nincs egyensúlyban. – Majd egyensúlyba hozzuk, hogy újra működni kezdjen – mondja gyorsan. – Én is visszamegyek veled a kezdetekhez. – Nem mehetsz vissza a kezdetekhez! – tárom szét csüggedten a karom. – Jon, te vonzó, szellemes, megnyerő pasi vagy. És igazán kedvellek. De nem szeretlek. Hogyan is tehetném? Nem emlékszem rá, hogy mindez megtörtént, ezért nem is történt meg. – Nem várom el tőled, hogy szeressél… – Dehogynem! Azt várod, hogy megint a régi legyek. – Hiszen az is vagy – hirtelen haragos lesz a hangja. – Ne akarj ezzel etetni! Az a lány vagy, akit szeretek. Higgy nekem, Lexi! – Nem is tudom! – csap magasra a hangom izgalmamban. –Nem tudom, hogy létezem-e, érted? Nem tudom, hogy én ő vagyok-e? Hogy én önmagam vagyok-e? Legnagyobb megdöbbenésemre könnyek gördülnek végig az arcomon. Fogalmam sincs, miért sírok. Elfordulok, úgy törölgetem a könnyeimet, közben nagyokat hüppögök, mert sehogyan sem tudom elállítani az áradásukat. Hiszen annyira szeretném, ha én ő lehetnék, a lány, aki azon a fatörzsön nevetett. Csak nem vagyok ő. Végül sikerül összeszednem magam, és megfordulok. Jon ugyanott áll, ahol az előbb. Az arca olyan üres, hogy elszorul tőle a szívem. – Elnézem ezeket a napraforgókat – nyelek egy nagyot. –Meg a fotókat. Meg az összes holmimat itten. Annyit felfogtam már, hogy tényleg úgy volt,

208 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

ahogyan mondod. Mégis olyan ez nekem, mint egy csodás románc két ismeretlen ember között. – Pedig te vagy az, és én – mondja Jon halkan. – Igenis ismersz mindkettőnket. – Elméletben igen, de nem érzem és nem tudom. – Öklömet a mellemhez szorítom, s érzem, hogy újra elered a könnyem. –Ha akár egyvalamire is vissza tudnék emlékezni! Ha lenne valami vezérfonál, egyetlen emlék…hallgatok el. Jon úgy nézi a napraforgókat, mintha minden egyes szirom külön örömet okozna neki. – Szóval, mit mondasz, akkor mi legyen? – Azt mondom… nem is tudom! Nem tudom. Időre van szükségem… valamire… – csuklik el a hangom erőtlenül. Esni kezd, az eső bever a balkonra. Szél támad, s a napraforgók úgy ingadoznak szárukon, mintha csak bólogatnának. Végül Jon töri meg a csöndet. – Hazavigyelek? – tekintete összetalálkozik az enyémmel, s többé nincs benne harag. – Igen – törlöm meg a szememet, és lököm hátra a hajamat. –Légy szíves! A hazaút mindössze negyedóra. Nem beszélgetünk. Továbbra is a kék dossziét szorítom magamhoz. Jon feszült állkapoccsal sebességet vált. Beáll a parkolómba. Egy pillanatig egyikünk sem mozdul. Mostanra alaposan nekieredt, az eső hangosan kopog a kocsi tetején, és egyet villámlik is. – Fuss be! – mondja Jon, és én bólintok. – Hogy mész haza? – Velem ne törődj! – Átadja a slusszkulcsot, és közben kerüli a tekintetemet. – Hát akkor jó szerencsét! – biccent a dosszié felé. – Komolyan mondom! – Kösz. – Végigsimítom a kartonpapírt, s az ajkamba harapok. – Noha nem tudom, hogyan veszem majd rá Simon Johnsont, hogy meghallgasson. Elvégre is félreállítottak. Minden hitelemet elvesztettem. Nem áll velem szóba. – Sikerülni fog. – Ha egyáltalán kinyithatom a számat. De tudom, hogy leráznak majd. Nem lesz idejük a számomra. Felsóhajtok, és a kilincsért nyúlok. Szakad az eső, de nem ülhetek itt egész este. – Lexi… Az idegeim táncot járnak attól, ahogyan Jon ezt mondja. – Majd… beszélünk még… valamikor – mondom sietve. – Jó – egy pillanatig fogva tartja a tekintetemet. – Majd valamikor. Áll az alku. – Kiszáll, kezét erőtlenül kiteszi az esőbe. – Fogok egy taxit. Menj, szedd a lábad! Futni kezdek az esőben a bejárat felé. Kis híján elejtem a nagy becsű dossziét. A kapumélyedésben megállok, és összerendezem a papírokat. Újra felcsillan bennem a remény, ahogy visszaemlékszem a részletekre.

209 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Ugyanakkor az is áll, amit mondtam. Ha nem beszélhetek Simon Johnsonnal, az egésznek semmi értelme. Hirtelen mégis elcsüggedek, szíven üt a helyzet valósága. Nem tudom, mit is képzeltem. Bármi legyen is ebben a dossziéban, a főnököm holt ziher, hogy nem ad új esélyt. Többé nem én vagyok a Kobra, sem Lexi, a tehetséges csodagyerek. Megtépázott emlékezetű csődtömeg vagyok, a cég szégyene. Simon Johnson öt percet sem szánna rám, nemhogy végighallgatna. Semmi kedvem a lifthez. A portás látható megdöbbenésétől kísérve elindulok felfelé a lépcsőn. Lassan caplatok fel az üvegacél lépcsőházban, amelyet ennek a háztömbnek egyetlen lakója sem használ. Odahaza begyújtom a tüzet a kandallóban a távkapcsolóval, s megpróbálok a krémszínű kanapéra kuporodni. Félek azonban, hogy eső áztatta hajam nyomot hagy a csillogó, elegáns párnákon, ezért inkább felállók, és a konyhába indulok, hogy teát készítsek magamnak. Túl sok adrenalint emésztett fel ez a nap, amelynek a végén ólomsúllyal húz le a csüggedés. Jó, megtudtam egy és mást magamról. Na és akkor? Teljesen kimerített ez az egész. Jon, az üzlet, meg minden. Egész nap túl hamis reményekkel áltattam magam. Sohanapján fogom én megmenteni a Padlóosztályt. Simon még az irodájába se engedne be. Az érveimre sem kíváncsi, nemhogy üzletet kötne velem. Arra ugyan várhatok! Hacsak.. Hacsak… Nem. Nem tudnám megcsinálni. Vagy mégis? Elkap az izgalom, mialatt végiggondolom a lehetséges fejleményeket. Simon Johnson szavai úgy visszhangzanak a fejemben, mintegy alámondás. Ha visszanyernéd az emlékezetedet, Lexi, minden megváltozna. Igen, igen, igen! A teavíz forrni kezd, de rá se hederítek. Akár egy álomban, előveszem a mobilt, és közvetlenül tárcsázom Fi számát. – Fi – szólok bele azonnal a kagylóba, amint választ kapok. – Egy szót se! Hallgass meg!

210 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Tizenkilenc Gondolkozz úgy, mint egy boszorka! Mint egy főnök, mint a Kobra. Megszemlélem magam a tükörben, és újabb adag rúzst teszek fel. Szürkés-rózsaszínes pasztell árnyalat, amelyet akár Pokolbeli Boszorkának is elkeresztelhetnének. A hajamat hátrasimítom, és a ruhatáram legszigorúbb szerelését viselem. A világ legszűkebb szoknyáját és tűhegyes magas sarkút. Szürke-fehér csíkos inget. Az üzenet, amelyet ez az öltözet közvetít, félreérthetetlen: Komolyan veszem az üzletet. Tegnap két órát töltöttem el Jeremy Northpoollal a readingi hivatalában. Valahányszor ez eszembe jut, átjár az izgalom. Minden a helyére került. Mindketten az üzlet megkötése mellett vagyunk. A többi már az én dolgom. – Nem látszol elég szemétnek – áll mellém Fi tengerészkék nadrágkosztümében, s bíráló tekintettel végigmér. – Legyél még megvetőbb. Felhúzom az orromat, de így is csak úgy festek, mintha tüsszenteni készülnék. – Nem – rázza a fejét Fi. – Ez így nem elég. Valaha dermesztően fagyos volt a tekinteted. Mintha csak azt mondtad volna: „Te jelentéktelen törpe, félre az útból, de azonnal!” – Összeszűkíti a szemét, és keményen, elutasítóan mondja: – Én vagyok a főnök, itt én parancsolok! – Ez igazán remek! – fordulok felé elismerőleg. – Neked kellene helyettem mennem. Cseréljünk! – Na persze – löki meg a vállamat. – Rajta, csináld újra! – Félre az útból, te törpe! – acsargok, a Gonosz Nyugati Banya hangján. – Én vagyok a főnök, itt én parancsolok! – Igen, ez az! – tapsol Fi. – Így már jobb. És hunyorogj a szembejövőkre, mintha nem akarnád vesztegetni az időt a felismerésükre. Sóhajtva az ágyra vetem magam. Fárasztó ez a boszorkásdi. – Beképzelt liba voltam, ugye? – Azért nem mindig – könyörül meg rajtam Fi. – De nem kockáztathatunk. Minél szemetebb vagy, annál jobb. Fi huszonnégy órája oktat. Tegnap beteget jelentett, és átjött hozzám, még reggelit is hozott magával. Végül annyira elmerültünk a dologban, hogy estig maradt. És, mondhatom, csodás munkát végzett. Mindent, de mindent tudok. Tudom, mi történt a múlt évi karácsonyi ünnepségen. Tudom, hogy tavaly egy értekezleten Byron kiviharzott a teremből, és felfuvalkodott hólyagnak nevezett. Tudom, hogy tavaly márciusban 2 százalékkal több PVC-t adtunk el, amit egy wokinghami iskola megrendelésének köszönhettünk. Sajnos azonban nem tetszett nekik a szín, és perrel fenyegetőztek. A fejem majd szétrobban a tömérdek ténytől. És ez még nem is a legfontosabb. – Mikor be szoktál lépni az irodádba, mindig bevágod az ajtót – okít Fi. – Aztán bújj elő, és kérj kávét. Ebben a sorrendben. A lényeg az, hogy ismét a régi, boszorka-főnök Lexi legyek, mert így rázhatok át mindenkit. Elteszem a rúzsomat, és felveszem az aktatáskámat.

211 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Hozz kávét, de rögtön! – ripakodok rá önmagamra. – Szűkítsd még jobban össze a szemed! – vesz szemügyre Fi, aztán elismerően bólint. – Most jó. – Fi… igazán kösz – fordulok feléje, és megölelem. – Nagy vagy! – Te leszel nagy, ha sikerül. – Némi habozás után nyersen hozzáteszi: – Az sem baj, ha mégse. Igazán nem kellene fáradoznod, Lexi! Tudom, hogy jó állást ajánlottak neked, akkor is, ha bezárják az osztályt. – Hát igen – dörgölöm meg sután az orrom. – De nem ez a lényeg. Gyere, menjünk! Ahogy egy taxiban a munkahelyem felé tartunk, összeszorul a gyomrom idegességemben. Nincs kedvem az udvarias társalgáshoz. Bolond vagyok, hogy ebbe belekezdtem. Tudom, nagy bolondság volt tőlem. Más megoldás azonban nem jut eszembe. – Jesszusom, lámpalázas vagyok! – morogja Fi, ahogy kihúzunk az épület elé. – És nem csak én vagyok ebbe belekeverve. Nem tudom, hogyan tudok nevetés nélkül Debs és Carolyn szemébe nézni. Nem mondtuk el a többieknek, mit főztünk ki. Abból a meggondolásból, hogy minél kevesebben vannak beavatva, annál jobb. – Pedig Fi, össze kell szedned magad, rendben? – csattanok fel újdonatúj Lexi-hangomon, és kis híján felvihogok, amikor Fi arca hökkenten elkámpicsorodik. – Istenem, ez tényleg ijesztő! Jó vagy! Kiszállunk a taxiból, odaadom a taxisnak a viteldíjat. Az aprót összeszedve a szemét nézésemet veszem elő. – Lexi? – hallok meg egy hangot a hátam mögött. Körbenézek, hogy az ijesztő Lexit rászabadítsam valami gyanútlan munkatársra, ehelyett csaknem összecsuklom a meglepetéstől. – Amy? Mi a csudát keresel itt? – Rád várok – simítja hátra dacosan az egyik hajtincsét. –Azért jöttem, hogy a gyakornokod legyek. – Hogy… mim? Ahogy a taxi elhúz, alaposan végigmérem. Ingó-bingó magas sarkút húzott meg hálós topot. Hajszálcsíkos miniszoknyájához hozzáillő mellényt vett fel, és kék csíkos haját lófarokban fogta fel. A mellény hajtókáján kitűző, a következő felirattal: „Nem kell őrültnek lenned ahhoz, hogy itt dolgozzál, de sokat segít, ha bekattant leszbi vagy.” – Amy – kapok a fejemhez. – Ma igazán nem alkalmas erre… – Te mondtad! – reszket meg a hangja. – Te mondtad, hogy elintézed. Nagy nehézségek árán tudtam elvergődni idáig. Korán kellett felkelnem, meg minden. Anyuval madarat lehetett fogatni. Azt mondta, te is megörülsz majd nekem. – Örülök. Csak pont ma… – A múltkor is ezt mondtad. Nem is érdekellek igazán – elfordul, és lebontja a lófarkát. – Jó. Kell is nekem a te hülye, vacak állásod! – Legalább eltereli rólad a figyelmet – szólal meg Fi az oldalamon. – Még jól is jöhet. Megbízhatunk benne? – Hogy megbízhattok-e bennem? – élesedik ki Amy hangja a feltámadó érdeklődéstől. – Milyen ügyben? Gyerekek, itt valami titok lappang – lép közelebb csillogó szemmel.

212 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Jó – döntök villámgyorsan. – Ide hallgass, Amy! – fogom halkra a hangomat. – Bejöhetsz, de a következő az ábra. Mindenkinek szétkürtölöm most, hogy visszanyertem az emlékezetemet, és ismét a régi vagyok, mert csak így tudok nyélbe ütni egy üzletet. Az egészből persze egy szó sem igaz. Érted? Amynek a szeme se rebben. Látom, hogyan dolgozik szélsebesen az agya, hogy megeméssze a hallottakat. Megvannak az előnyei, ha az ember húga megrögzött hazudozó. – Eszerint azt a látszatot akarod kelteni, hogy megint a régi vagy – mondja. – Igen. – Akkor undokabbnak kéne lenned. – Én is ezt mondom – kontráz Fi. – Mintha mindenkit… eltaposni való féregnek néznék? – Pontosan. Mindketten annyira biztosak a dolgukban, hogy megsajdul a szívem, és egészen megsértődöm. – Voltam én valaha is kedves? – szomorodom el. – Izé… igen! – mondja Fi, nem nagyon meggyőzően. – Sokszor. Most pedig gyerünk! Ahogy belököm az épület üvegajtaját, a tőlem telhető legundokabb arckifejezést öltöm magamra. Fijal és Amyvel az oldalamon átvágok a márványpadlón a recepciós asztalához. Kezdődik a műsor! – Szia – vicsorgók rá Jennyre. – Ő az ideiglenes gyakornokom, Amy. Kérlek, állíts ki neki egy belépőt! Csak hogy tudd, teljesen meggyógyultam. Ha postám jön, azonnal teremjen odafönn, különben baj lesz! – Kitűnő! – súgja oda Fi az oldalamon. – Nincs postád, Lexi – Jenny szemlátomást meglepődik, miközben kitölti a belépőt Amynek. – Eszerint… visszatért az emlékezeted? Mindenre emlékszel? – Mindenre! Gyerünk, Fi! Már így is késésben vagyunk. Beszélnem kell a csapattal, ne lazsáljanak itt nekem! Ezzel elvonulok a liftek irányába. Egy pillanattal később hallom, amint Jenny izgatott suttogással adja tovább a hírt: – Képzeld, Lexinek visszatért az emlékezete! Megfordulva azt látom, amire számítottam, máris nagyban telefonál valakinek. A lift csönget, mi pedig Fijal és Amyvel besétálunk. Amint az ajtó becsukódik mögöttünk, vihogásban törünk ki. – Győzelem! – mutatja fel a hüvelykjét Fi. – Nagyszerű volt! Valamennyien a nyolcadikon szállunk ki. Én egyenesen Natasha íróasztala felé indulok, amely Simon Johnson irodáját őrzi. Fejemet királynői méltósággal emelem a magasba. – Szia, Natasha – vetem oda kurtán. – Gondolom, megkaptad az üzenetemet arról, hogy visszatért az emlékezetem. Következésképpen Simont is látnom kell, amilyen hamar csak lehet. – Igen, megkaptam az üzenetet – bólint Natasha. – Attól tartok azonban, Simon meglehetősen elfoglalt ma reggel… – Akkor szoríts nekem helyet! Mondj le valaki mást! Életfontos, hogy beszéljek vele!

213 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Rendben! – Natasha vadul pötyögteti a számítógép billentyűit. – Tíz harmincra… be tudnálak iktatni. Megfelel? – Fantaszt… – kezdeném, de Fi oldalba bök. – Helyes – javítom ki magam, a legundokabb, dölyfös pillantásomat vetve Natashára miheztartás végett. – Gyere, Fi! – Most pedig irány a Padlóosztály! – hirtelen belém hasít a félelem. – Tíz harmincig játszanom kell ezt a szerepet. – Jó szerencsét! – szorítja meg futólag a vállam Fi, és már nyílik is a liftajtó. Ahogy a folyosón a központi terem felé tartunk, enyhe émelygés fog el. Meg tudom csinálni – mondogatom magamban folyamatosan. – Igenis el tudom játszani a boszorka főnökasszony szerepét! Az ajtóhoz érve megállok előtte néhány pillanatra, hogy felmérjem a terepet. Aztán mélyet sóhajtok. – Úgy, szóval a Hello! olvasgatásával kezdjük a napot, mi? –veszem elő a nyers, gunyoros hangomat. Melanie, aki álla alatt telefonkagylóval lapozgat a magazinban, úgy ugrik fel, mint akit megskalpoltak. Az arca lángvörös. – Én csak… arra vártam, hogy a Könyveléshez kapcsoljanak… – ezzel sietve becsukja az újságot. – Később még beszélünk erről a hozzáállásról – megsemmisítő tekintetemet körbehordozom a jelenlévőkön. – Jut eszembe… nem figyelmeztettelek benneteket, hogy írásos kimutatást kérek az utazási költségeitekről? Ide velük! – Azt hittük, elfelejtetted – hebegi Carolyn elképedten. – Nos, eszembe jutott – vetek rá egy édeskésnek szánt, megsemmisítő mosolyt. – Minden az eszembe jutott. Most rajtatok a sor, hogy emlékezzetek, mindenben hozzám kell fordulnotok eligazításért. Ahogy kiviharzom a teremből, csaknem belebotlom Byronba. – Lexi! – kis híján elejti az „Azt sem tudom, hol áll a fejem” feliratú kávés csészéjét. – Mi a manó… – Byron. Beszélnünk kell Tony Dukesról – vetem oda kurtán. – Hogyan rendezted le a számításai eltéréseit? Mindannyian tudjuk, mi telik tőle. Emlékszel, múlt év októberében is mekkora galibát kavart. Byron ostobán eltátja a száját meglepetésében. – És az éves stratégiai tanácskozásunkról is beszélni akarok veled. A tavalyi egy francos fenét ért. – Megindulok az irodám felé, aztán visszafordulok. – Apropó, hol van az utolsó termelési értekezletünk jegyzőkönyve? Ha jól emlékszem, te vezetted. – Mindjárt… hozom – Byron szemlátomást elvesztette a fejét. Minden, amit mondok, helytálló. Fi egy zseni! – Eszerint meggyógyultál? – kérdi Byron, ahogy kinyitom az irodám ajtaját. – Visszajössz dolgozni? – Ó, igen. Visszajövök – beterelem Amyt, és magamra vágom az ajtót. Háromig számolok, aztán ismét kinézek az ajtón. –Clare, a kávémat! És egyet a gyakornokomnak, Amynek. Fi, be tudnál jönni? Amint Fi behúzza maga mögött az ajtót, levegő után kapkodva rogyok a kanapéra. – Színpadon lenne a helyed! – kiáltja Fi. – Isteni voltál! Pont, mint régen!

214 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Belül azonban továbbra is csupa félelem vagyok. Hihetetlen, hogy én beszéltem így! – Akkor nincs is más dolgunk, mint hogy tíz harmincig malmozzunk – pillant Fi az órájára, és az íróasztalomra telepszik. –Most múlt tíz. – Igazi banyaként bántál velük – rajong Amy. Előveszi a szerszámait, és újabb réteg szempillafestéket tesz fel. – Én is ilyen szeretnék lenni, ha üzletbe kezdek. – Akkor elveszíted a barátaidat. – Kinek kellene barátok? – veti fel a fejét. – Első a zsozsó. Tudod, mit mondott mindig is apu? Azt mondta, hogy… Semmi kedvem apu aranyköpéseit hallgatni. – Amy, erről majd később beszélünk – vágok közbe. – Mármint apuról. Kopogtatnak, és mindhárman megdermedünk ijedtünkben. – Gyorsan, az íróasztal mögé! – szól rám Fi. – Legyél dühös és türelmeden! Sietve letelepszem az irodaszékbe, ő meg egy velem szemköztit húz elő. – Bújj be! – kiáltom ki a tőlem telhető legtürelmetlenebb hanghordozással. – Nyílik az ajtó, és Clare jelenik meg, kezében a kávés tálca. Ingerülten az asztal felé rándítom a fejem. – Szóval, Fi… kezd elegem lenni a hozzáállásodból! – rögtönzők, miközben Clare kitölti a kávét. – Ez így elfogadhatatlan. Mit tudsz felhozni mentségedre? – Ne haragudj, Lexi! – motyogja Fi lehorgasztott fejjel. Hirtelen rájövök, a kuncogását fojtja vissza. – Na igen – minden erőmet össze kell szednem, hogy megőrizzem a komolyságomat. – Elvégre is én vagyok itt a főnök. Nem tűrhetem el, hogy te… – Nagy ég, teljesen üres az agyam, nem tudom, hogyan folytassam. Ugyan, mit kenjek rá? – Nem tűrhetem el… hogy az asztalodon üldögélj! Fiből kirobban a nevetés. – Ne haragudj! – kapkod levegő után, és zsebkendőt szorít a szeméhez. Clare dermedten néz egyikünkről a másikunkra. – Ümm… Lexi? – mondja, és az ajtó felé hátrál. – Nem akarlak félbeszakítani, de nincs itt Lucinda? A kisbabájával? Lucinda. Ez a név semmit sem jelent nekem. Fi felül, a korábbi nevetésnek semmi nyoma. – Úgy érted, az a Lucinda, aki tavaly dolgozott nálunk? – veti közbe sietve, miközben rám pillant. – Nem tudtam, hogy bejön ma. – Ajándékot adunk a babájának, és arra gondoltunk, mi volna, ha Lexi nyújtaná át – mutat ki Clare az ajtón. A folyosón kisebbfajta csoportosulás támad egy szőke nő körül, aki kezében mózeskosarat tart. A nő felnéz, és felénk integet. – Lexi! Gyere, nézd meg a kicsit! A francba! Hogy fogok ebből kimászni? Nem utasíthatom vissza, hogy nézne ki? – Jó… persze – mondom végül. – Egy pillanatot kérek. – Lucinda körülbelül nyolc hónapot töltött velünk – hadarja Fi szélsebesen, ahogy kifelé tartunk az irodámból. – Főként az európai számlákat felügyelte. Az ablak mellett ült, kedveli a borsmentateát…

215 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Tessék – ad át Clare egy óriási, díszcsomagolású ajándékot, amelyet szaténcsokor ékesít. – Egy baba tornáztató. Ahogy a közelükbe érek, a többiek elhátrálnak. Az igazat megvallva, nem hibáztatom őket. – Szia, Lexi – néz fel Lucinda, aki szinte ragyog a közfigyelemtől. – Szia – biccentek kurtán a kicsi felé, akin fehér rugdalózó van. – Gratulálok, Lucinda! Lány… vagy fiú? – Marcus a neve! – sértődik meg láthatóan Lucinda. – Már láttad! Valahogy kényszerítem magam, hogy lenézően vállat vonjak. – Attól tartok, nem vagyok bababolond. – Elevenen falja fel őket! – hallom meg a suttogást a hátam mögött. – Akkor… hadd adjam át neked ezt… az osztály nevében – ezzel átnyújtom a csomagot. – Beszélj! – szól rám Clare. – Erre semmi szükség – a szemem villámokat szór. – Mindenki vissza dolgozni… – Ő már csak ilyen! – hallom meg Debs dacos tiltakozását. –Lucinda búcsúztatásán sem volt hajlandó beszélni. – Beszélj! – kiált valaki hátul. – Beszélj már! Néhányan az íróasztalukat kezdik verni. Istenem! Nem mondhatok nemet. A főnökök beszédet szoktak tartani az alkalmazottaiknak. Kutya kötelességük. – Hogyne – mondom végül, és megköszörülöm a torkomat. – Valamennyien gratulálunk Lucindának Marcusért. Ugyanakkor szomorúak is vagyunk, amiért el kellett búcsúznunk csapatunk egy ilyen értékes tagjától. A szemem sarkából észlelem, hogy Byron is csatlakozott a hallgatósághoz, és árgus szemekkel figyel a csészéje fölött. – Lucinda mindig is… – kortyolok bele a kávémba, hogy ezzel is húzzam az időt. – Mindig is… az ablaknál ült, ahol borsmentateáját iszogatta, miközben az európai számlákat intézte. Felnézve látom, hogy Fi őrülten hadonászik, valamiféle tevékenységet mutogatna. – Valamennyien emlékszünk… mennyire szeretett Lucinda… biciklizni – mondom bizonytalanul. – Biciklizni? – bámul ő meglepetten. – A lovaglásra gondolsz? – Igen, pontosan, a lovaglásra – javítom ki magam gyorsan. –És valamennyien nagyra tartjuk… erőfeszítéseidet… azokkal a francia ügyfelekkel. – Nem is foglalkoztam Franciaországgal – néz rám Lucinda felháborodottan. – Észrevetted valaha is egyáltalán, mi a munkám? – Mondd el, mi volt az a sztori Lucindával és a biliárdasztallal! – kiált fel valaki hátul, amire nevetőkórus válaszol. – Nem – csattanok fel. – Tessék… ez a tied, Lucinda! – emelem tósztra a kávémat. – Miért, nem emlékszel a sztorira? – hangzik fel oldalról Byron unott hangja. Rásandítok, és hirtelen elszorul a szívem. Kitalálta.

216 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Már hogyne emlékeznék – veszem elő legharapósabb modoromat. – Csakhogy nincs idő ostoba, lényegtelen sztorizgatásra! Már mindannyiunknak javában dolgoznunk kellene. Vissza az íróasztalokhoz, ha mondom! Mindenki! – Hú, micsoda kemény banya! – hallom meg Lucinda morgását. – Rosszabb, mint valaha! – Várj! – harsogja Byron túl mézesmázosan a zúgolódás moraját. – Elfeledkeztünk Lucinda másik ajándékáról! Egy beutaló jegyről a mamababa szépségszalonba – túlzott tiszteletadással elém tol egy papirost. – Csupáncsak Lucinda nevét kell kitöltened rajta, Lexi! A te dolgod, te vagy az osztályvezető. – Jó – fogom kezembe a tollat. – A családnevet is írd be! – veti oda közönyösen, mikor leveszem a toll kupakját. Ahogy felnézek rá, látom, milyen kajánul csillog a szeme. A francba! Most megfogott! – Hogyne, persze – mondom gyorsan. – Lucinda… mondd… milyen nevet használsz újabban? – Ugyanazt, mint régen, a lánykori nevemet – mondja ő felháborodottan, és a babát ringatja. – Helyes. Csigalassúsággal körmölöm be a pontozott vonalra, hogy Lucinda. – Na és a vezetéknév? – mondja Byron, mint egy középkori pribék, aki elforgatja a vastüskét áldozata húsában. Kétségbeesetten pillogok Fi felé, aki valamit némán formál a szájával. Dobson? Dodgson? Lélegzet-visszafojtva odakanyarintok egy D-t. Aztán abbahagyom az írást, és kinyújtom a karom, mintha csak elgémberedett volna. – Gondok voltak a csuklómmal – mondom, csak úgy a levegőbe. – Az izmaim… néha… kicsit… megmacskásodnak… – Lexi! Nézzünk szembe az igazsággal – avatkozik közbe Byron. – A játéknak vége. – Semminek nincs vége – forrasztom torkára a szót. – Csak visszaviszem ezt az irodámba… – Az istenért! – kiáltja, mint aki nem hisz a fülének. – Ne nézz már madárnak! Tényleg azt hiszed, átrázhatod a… – Hé! – Amy magas hangja hasít a terem némaságába. Mindenki rá figyel. – Nézzétek! Ez Jude Law! Ing nélkül! – Jude Law? – Hol van? Byron hangját hirtelen támadt zsivaj nyomja el. Mindenki az ablakhoz tódul. Debs félrelöki Carolynt az útból, még Lucinda is a nyakát nyújtogatja, hogy jobban lásson. Imádom a húgocskámat! – Helyes – mondom üzleties hangnemben. – Nos, dolgom van. Clare, fejezd ezt be, légy szíves! – nyomom kezébe a beutalót.

217 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Pedig igenis Jude Law! – hallom meg Amy erősködését. –Láttam, amint megcsókolta Siennát!31 Fel kéne hívnunk az OK! magazint. – Az égvilágon semmire sem emlékszik! – dühöng Byron, megpróbálva túlharsogni a hangorkánt. – Az egész egy ócska színjáték! – Mennem kell Simonhoz. Gyerünk, dolgozni! Sarkon fordulok, a szörny-Lexi modorában, és még mielőtt Byron visszaválaszolhatna, kisétálok a teremből. Az emeletre érve zárva találom Simon Johnson ajtaját. Natasha int, hogy foglaljak helyet. Leroskadok a kanapéra, még remegek kicsit a Byronnal való szópárbaj után. – Mindketten bementek? – néz fel Natasha meglepetten, Fira pillantva. – Nem, Fi csak velem jött.. Nem mondhatom, azért, hogy erkölcsi támaszt nyújtson. – Lexi beszélni akart velem egy eladási iratról – mondja Fi, mintha mi sem történt volna, aztán a szemöldökével jelez Natashának. – Tényleg olyan, mint régen. – Felfogtam – jelez vissza Natasha ugyanúgy. Egy pillanat múlva megcsördül a telefon, és Natasha belehallgat. – Rendben, Simon – mondja végül. – Majd megmondom neki. – Leteszi a kagylót, és rám néz. – Lexi, Simon Sir Daviddel meg más vezetőkkel vár bent. – Sir David Allbrighttal? – visszhangzóm, rosszat sejtve. Sir David Allbright a tanács elnöke. Igazi nagykutya, még Simonnál is nagyobb a hatalma. Ráadásul harapós is, legalábbis mindenki ezt mondja róla. – Pontosan – bólint Natasha. – Simon azt mondja, menj csak be, csatlakozz a tanácskozáshoz, és ismerkedj meg mindenkivel. Úgy nagyjából öt perc múlva, rendben? A pánik nyilai átjárják a mellkasomat. Nem számítottam sem Sir Davidre, sem a többi dirire. – Hogyne, persze! Ümm… Fi, be kellene púdereznem az orromat. Folytassuk a megbeszélésünket a női mosdóban! – Helyes – lepődik meg Fi. – Miért ne. Az üres klotyóba lépve leülök egy ülőkére. Lihegve szedem a levegőt. – Nem megy. – Mi? – Nem megy, és kész – szorítom magamhoz gyámoltalanul a dossziét. – Ostoba egy terv ez. Ugyan hogyan kábíthatnám el Sir David Allbrightot? Soha eddig nem álltam hozzá fogható nagykutyák elé, különben sem jó a beszélőkém… – Igenis meg tudod csinálni! – ripakodik rám Fi. – Lexi, az egész cégnek te vágtál ki szónoklatokat. Méghozzá kitűnően. – Tényleg? – meredek rá üres tekintettel. – Miért hazudnék neked – mondja határozottan. – Az utolsó eladási értekezleten például briliáns voltál. Fejen állva is sikerülne. Csak hinned kell benne! 31

* Sienna Miller színésznő.

218 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Néhány másodpercig hallgatok. Megpróbálom elképzelni magam a sikeres szónok szerepében. Annyira szeretnék hinni ebben! Az agyam azonban nem válaszol. Egyetlen idegsejtem sem emlékszik hasonló sikerekre. Ezzel az erővel azt is bemesélhetnék nekem, hogy jó vagyok a cirkuszi trapézon vagy a tripla-axelben. – Nem is tudom – dörgölöm meg az arcom csüggedten. A korábbi lelkesedésnek se híre, se hamva. – Talán mégsem vagyok górénak való. Talán fel kellene adnom… – Nem! Téged az isten is főnöknek teremtett! – Hogy mondhatsz ilyet? – remeg meg a hangom. – Amikor vezetőnek léptettek elő, nem álltam meg a helyemet! Mindannyiótokat elmartam magamtól, nem igazgattam jól az osztályt… éppenséggel csődbe vittem. És ezek rájöttek – rántom fejem az ajtó felé. Ezért is állítottak félre. Nem is tudom, miért izgatom magam – temetem két kezembe az arcomat. – Lexi, nem szúrtál el semmit – hadarja Fi, sietségében csaknem durván. – Igenis jó főnök voltál! – Na igen, persze – nézek fel a szememet forgatva. – Pedig így volt – pirosodik el az arca. – Mi… voltunk veled igazságtalanok. Nézd, mi mind kiszúrtunk veled, te pedig visszaadtad a kölcsönt – habozik, és berakást hajtogat egy papírtörülközőre. – Igen, néha türelmetlenebb voltál a kelleténél. Ugyanakkor pár nagyszerű dolgot is véghezvittél. Fel tudod lelkesíteni az embereket. Mindenki csupa tűz és lendület volt. A lányok imponálni akartak neked. Valójában rajongtak érted. A szavait fontolgatva érzem, mint enged fel bennem a feszültség, ahogyan egy takaró hull a padlóra. Dacára annak, hogy nem igazán hiszem el, amit hallok. – Mégis úgy bántatok velem, mint egy boszorkával. Valamennyien. – Néha az is voltál – bólint Fi. – Máskor azonban szükség is volt erre – habozik, a törülközőt az ujjai között csavargatja. –Carolyn például a kiadásai miatt kapta fel a vizet, pedig megérdemelte a leszúrást. Ne tőlem tudd meg – teszi hozzá gyorsan, vigyorogva, én pedig akaratlanul is visszavigyorgok. Kinyílik a női mosdó ajtaja, és egy takarítónő lép be, kezében feltörlővel. – Nem kaphatnánk még két percet? – ripakodok rá kurtán, ellentmondást nem tűrően, ahogy egy főnökasszonyhoz illik. –Köszönöm. Az ajtó ismét becsukódik. – Az igazság az, Lex… – dobja el Fi az összegyűrt törülközőt –, hogy irigyeltünk – néz rám a maga nyílt, őszinte tekintetével. – Irigyeltetek? – Az egyik pillanatban még Lófogú voltál, a másikban isteni lett a frizurád, a fogad, meg saját irodát kaptál. Te lettél a góré, te parancsoltál nekünk. – Tudom – sóhajtok fel. – Őrült egy helyzet. – Nem is olyan őrült – legnagyobb meglepetésemre Fi odajön, ahol ülök. Mellém guggol, és mindkét vállam a kezébe fogja. – Jó döntést hoztak, akik előléptettek. – Igenis lehetsz főnök, Lexi! Milliószorta jobb, mint az az átkozott Byron! – lendíti meg a karját megvetően. Annyira meghat, hogy hisz bennem, hogy egy pillanatig nem jutok szóhoz.

219 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Én csak… egy akarok lenni közületek – mondom végül. – Se több, se kevesebb. – Így is lesz. Közülünk való vagy. Valakinek azonban ki kell állnia értünk – ül vissza Fi a sarkára. – Lexi, emlékszel az általános iskolára? Emlékszel a zsákban futásra azon a sportnapon? – Ne is emlékeztess! – forgatom a szemem. – Azt is elcsesztem. Elhasaltam a porban. – Nem ez a lényeg – rázza a fejét hevesen Fi. – A lényeg az, hogy te győztél. Jóval előttünk jártál. És ha mentél volna tovább, ha nem vártál volna be minket, meg is nyered a versenyt – rám néz azzal a szenvedélyes zöld szemével, amelyet hatéves korom óta annyira jól ismerek. – Folytasd most is! Ne agyalj sokat, és ne nézz vissza! Az ajtó újra kinyílik, mire mindketten összerezzenünk. – Lexi? – Natasha az. Halvány homloka ráncba szalad, ahogy meglát engem Fijal. – Nem tudtam, hová lettél! Készen vagy? Még egy utolsó pillantást vetek Fira, aztán feltápászkodom, és felszegem az állam. – Igen, készen. Igenis meg tudom csinálni! Sikerülnie kell, és kész! Ahogy belépek Simon Johnson szobájába, olyan vagyok, mintha nyársat nyeltem volna. A mosolyom is merev. – Lexi! – ragyogtatja rám Simon a mosolyát. – Örülök, hogy látlak! Gyere, foglalj helyet! Mindenki tökéletesen fesztelen. Négy diri csoportosul egy kis asztal köré, kényelmes bőrszékeken ülnek. Előttük csésze kávék. Egy vékony, őszülő alak, akiben David Allbrightra ismerek, valami provence-i villáról cseveg a balján ülő fickóval. – Eszerint visszatért az emlékezeted? – nyújt át egy csésze kávét Simon. – Ez nagyszerű hír, Lexi! – Igen, szerintem is. – Most vesszük végig június 7-e következményeit – bólint az asztalon szétteregetett papírok felé. – Kitűnő az időzítésed, mivel tudom, te is az osztályok összeolvasztása mellett voltál. Mindenkit ismersz a jelenlévők közül? Kihúz nekem egy széket, de nem ülök le. – Valójában… – a kezem megnyirkosodott, s szorosan megmarkolom a dossziét. – valójában beszélni akartam veled, illetve mindnyájukkal. Valami másról. David Allbright homlokát ráncolva néz fel. – Miről? – A Padlóosztályról. Simon összerezzen, valaki meg azt dünnyögi: – Az isten szerelmére! – Lexi – Simon hangja feszült. – Ezt már megbeszéltük, és továbbléptünk. A Padlóosztály nem téma többé. – De kötöttem egy üzletet! Erről szeretnék beszélni! – veszek mély lélegzetet. – Mindig is úgy éreztem, hogy azok az archivált nyomatok, amelyeknek a Deller a birtokában van, a cég legféltettebb kincsei közé

220 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

tartoznak. Hónapokon keresztül próbáltam értékesíteni őket. Mostanra megrendelésem lenne egy vállalattól, amelyik szívesen felhasználná egyik régi mintánkat. Ami jót tenne a Deller hírnevének, s egyúttal egy új, nagyszerű sikertörténet kezdetét jelenthetné! Mindössze arra van szükségünk, hogy adjunk még egy esélyt az osztálynak. Csak még egy esélyt! Kifulladtan akadok el, és végignézek az arcokon. Az eredményt azonnal leolvashatom róluk: a legcsekélyebb benyomást sem gyakoroltam a hallgatóságomra. Sir David ugyanazzal a türelmetlen homlokráncolással mered maga elé. Simon úgy néz rám, mintha a legszívesebben kést döfne a hátamba. Az egyik fickó a blackberryjével foglalatoskodik. – Úgy hittem, döntöttetek a Padlóosztály ügyében – reccsen rá Simonra Sir David Allbright. – Miért kerül akkor megint elő ez a kérdés? – Igen, döntöttünk, Sir David – hadarja Simon. – Lexi, nem értem, mit művelsz… – Üzletet kötök! – vágok vissza a csalódottak keserűségével. – Fiatal hölgy – mondja most Sir David. – Az üzlet mindig előre tekint. A Deller az új évezred csúcstechnológiájú cége. Haladnunk kell a korral, nem a régibe kapaszkodnunk! – Én sehová sem kapaszkodom! – igyekszem nem kiabálni. –A régi Deller-minták mesések. Bűn nem hasznosítani őket! – Csak nem a férjed révén szerezted az üzletet? – neszel fel most Simon. – Lexi férje ingatlanfejlesztő – magyarázza a többieknek, aztán visszafordul hozzám. – Lexi, minden köteles tiszteletet megadva csak annyit mondhatok, nem mentheted meg az osztályodat azzal, ha ellátsz szőnyeggel néhány mintalakást. Az egyik pasas felnevet, én pedig felkapom vizet. Mintha kést forgatnának a szívemben. Még hogy néhány mintalakás? Ezek azt képzelik, mindössze ennyi telik tőlem? Ha egyszer meghallják, miféle üzletről van szó, hát… hát… Épp összeszedem magam, hogy megfeleljek nekik, hogy elkápráztassam őket. Érzem a diadal édes ízét, elkeveredve valami keserű méreggel. Meglehet, Jonnak igaza van, talán tényleg kobra vagyok. – Ha tényleg tudni akarják… – kezdem villámló szemmel. Aztán hirtelen meggondolom magam. Megállok a mondat közepén, s közben vadul jár az agyam. Érzem, amint visszavonulok a támadásból, és visszahúzom a méregfogam. Mindent a maga idejében. – Eszerint… döntöttek? – mondom, megváltozott, beletörődő hangsúllyal. – Ez már rég lejátszott lemez – mondja Simon. – Amint azt te magad is nagyon jól tudod. – Jó – rágom a körmöm, mint aki hatalmasat csalódott. Aztán felcsillan a szemem, mintha hirtelen eszembe jutott volna valami. – Nos, ha magukat nem érdekli, megvásárolhatnám-e a minták tulajdonjogát? Így magánkezdeményezésként szabadalmaztathatnám. – Jesszusom! – morogja Sir David.

221 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Lexi, kérlek, ne vesztegesd a pénzünket és az időnket? –szól rám Simon. – Itt jó állásod van, kitűnő kilátásokkal. Nincs szükséged egy ilyen lépésre. – Márpedig én ezt akarom – makacsolom meg magam. – Én tényleg hiszek a Deller Szőnyegben. Viszont hamar szükségem lenne rá az üzlethez. Látom, ahogy a dirik pillantásokat váltanak egymással. – Beverte a fejét egy autóbalesetben – suttogja Simon egy fickónak, akit nem ismerek fel. – Azóta nincs rendben. Igazán szánni való szegényke. – Fejezzük már be! – int türelmetlenül Sir David Allbright. –Jó, legyen – Simon az íróasztalához lép, felveszi a telefont, és beüt egy számot. – Ken? Itt Simon Johnson beszél. Az egyik dolgozónk jelentkezik majd nálad, valami régi szőnyegterv tulajdonjogáért. Amint tudod, bezárjuk az osztályt, de van valamiféle ötlete a szabadalmaztatására – egy ideig a választ hallgatja. – Igen, tudom. Nem, nem jogi személy, csupán magánember. Találj ki egy névleges összeget, és intézd el a papírmunkát! Meg tudnád tenni? Kösz, Ken. Leteszi a kagylót, majd egy nevet és telefonszámot firkant fel egy papírcetlire. – Ken Allison, a vállalati jogtanácsosunk. Hívd fel, és kérj tőle időpontot! – Köszönöm – bólintok, és zsebre teszem a papirost. – És Lexi – Simon itt szünetet tart. – Tudom, hogy háromhavi szabadságról beszéltünk, de amondó vagyok, hogy le kellene zárnunk az itteni alkalmaztatásod. – Helyes – bólintok. – Megértem. Viszontlátásra! És köszönöm. Ezzel sarkon fordulok, és távozom. Ahogy beteszem magam mögött az ajtót, még hallom, amint Simon ezt mondja: – Milyen kár! Ez a lány olyan tehetséges volt… Sikerül úgy elhagynom a termet, hogy nem kezdek el örömömben ugrándozni. Fi vár, ahogy kilépek a liftből a harmadikon, és kérdőn vonja fel a szemöldökét: – Nos? – Nem sikerült – motyogom, ahogy megindulunk a központi terem felé. – De ez még nem a vége. – Á, itt van! – dugja ki Byron a fejét az irodájából, ahogy elmegyek mellette. – A csodálatos gyógyulás hősnője. – Dugulj el! – vetem oda neki a vállamon keresztül. – Szóval, be akartál etetni minket, hogy visszatért az emlékezeted – követ gunyoros, vontatott affektálása. – És tényleg vissza óhajtasz jönni? Megfordulok, és hosszú, érteden tekintettel méregetem. – Ez meg kicsoda? – mondom végül Finak, aki nagyot horkantva felnevet. – Nagyon vicces – csattan fel Byron elpirosodott orcával. –De ha azt képzeled, hogy…

222 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Hagyd abba, Byron! – mondom fáradtan. – A tied lehet a vacak állásom. Mostanra a központi terem ajtaja elé érek, és tapsolok egyet, hogy mindenki rám figyeljen. – Ide figyeljetek! – mondom, mikor már mindenki engem néz. – Csak azt szeretném a tudtotokra adni, hogy nem gyógyultam meg. Nem tért vissza az emlékezetem, hazudtam nektek. Valami óriási blöffre volt szükségem, hogy megmentsem az osztályt. De hát… nem sikerült. Igazán sajnálom. Mindenki lélegzet- visszafojtva figyel. Néhány lépést teszek előre a teremben, körbepillantva az íróasztalokon, a fali grafikonokon, a számítógépeken. Mindezt elviszik máshová, eladják, vagy a szemétdombra hányják. Egész kis világ volt ez, most azonban vége. – Minden tőlem telhetőt megtettem, de… – szusszanok egy nagyot. – Amúgy van egy másik hírem is. Elbocsátottak az állásomból. Byron, tiéd a pálya. – Nyugtázom a megdöbbenést Byron arcán, és nem tudok elfojtani egy félmosolyt. – Különben pedig mindenkinek, aki utált vagy gonosz boszorkának tartott, azt üzenem… – körbepördülök, hogy végignézzek a néma arcokon –, ne haragudjatok. Hibáztam. Mégis megtettem mindent, ami tőlem telik. Hát akkor jó szerencsét mindenkinek! – emelem fel a kezemet. – Köszönjük, Lexi! – szólal meg Melanie sután. – Mindenesetre köszönjük, hogy megpróbáltad. – Igen, köszönjük – mondja Clare is, akinek a szeme az egész szónoklatom alatt kocsányon lógott. Meglepetésemre valaki tapsolni kezd, lassan az egész terem csatlakozik hozzá. – Hagyjátok abba! – könnyek gyűlnek a szemembe, ezért erősen pislogni kezdek. – Idióták! Hisz semmit sem tettem. Kudarcot vallottam. Fira pillantok, ő tapsol a leghangosabban. – Jó – igyekszem visszanyerni az önuralmamat. – Amint mondtam már, kirúgtak, ezért most azonnal a sarki kocsmába megyek, hogy jól berúgjak – nevetés viharzik végig a termen. –Tudom, hogy még csak tizenegy óra… de senki nem csatlakozik hozzám? Háromra a bárszámlám több mint háromszáz font. A Padlóosztály legtöbb dolgozója időközben visszaszállingózott dolgozni, a mélyen sértődött Byront is beleértve, aki ki-be járt a csehóba, követelve, hogy az utolsó négy órára mindenki haladéktalanul térjen vissza. Ez volt életem egyik legjobb bulija. Mikor elővettem a platina Amex hitelkártyámat, a csaposok bekapcsolták a zenét, és forró harapnivalót ütöttek össze, Fi pedig beszédet mondott. Amy elénekelte a „Hogyan legyek milliomos?” kísérőzenéjének karaokeváltozatát, aztán kirúgták, mert a személyzet rájött, hogy kiskorú (mondtam neki, várjon meg az irodámban, de azt hiszem, elment a Topshopba). Aztán két csaj, akiket nem ismerek, fantasztikusan jól leutánozta Simon Johnsont meg Sir David Allbrightot, amint randevúznak egymással. Valójában találkoztak is karácsonykor, csak én nem emlékeztem erre. Mindenki nagyszerűen érezte magát. Egyedül én nem rúgtam be teljesen. Nem is tehettem, mert négy harmincra kaptam időpontot Ken Allisonhöz. – Szóval akkor… ránk – emeli fel Fi a poharát.

223 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Koccint velem, Debsszel és Carolynnal. Már csak négyen ülünk egy asztal körül. Mint a régi szép időkben. – A munkanélküli életre – morogja Debs morcosan, néhány szem konfettit pergetve ki a hajából. – Nem mintha téged okolnánk, Lexi – teszi hozzá gyorsan. Meghúzom a boromat, aztán előrehajolok. – Szóval, gyerekek, valamit el kell mondanom. De senkinek egy szót se! – Mi az, csak nem vagy terhes? – ragyog fel Carolyn szeme. – Nem, te tökkelütött! – halkítom le a hangomat. – Hanem, kötöttem egy üzletet. Ez ügyben próbáltam Simon Johnsonnal szót érteni. Az a cég fel kívánja használni az egyik régi retró szőnyegtervünket. Speciális, minőségi, kis példányszámú kiadásban. Ők használnák a Deller nevet, a dicsőség meg a mienk lenne… hát nem bámulatos! A részleteket mind letárgyaltuk, már csak a szerződés véglegesítésére van szükség. – Nagyszerű – mondja Debs, de továbbra is bizonytalanul pislog. – De hogy tudod az egészet nyélbe ütni, ha egyszer kirúgtak? – A dirik átadják nekem a régi tervek szabadalmát mint független magánembernek. Éspedig bagóért! Olyan rövidlátóak? –Felveszek egy szamószát,32 aztán újra leteszem, mert túl izgatott vagyok ahhoz, hogy enni tudjak. – Úgy értem, ez csak a kezdet! Olyan sok itt az archív anyag! Ha az üzlet kibővül, mi is tovább terjeszkedhetünk, másokat is felvehetünk a régi csapatból… céggé alakulhatunk… – Érthetetlen, miért nem érdekelte őket! – csóválja Fi a fejét hitetlenkedve. – Teljesen leírták a szőnyeget és a parkettát. Egyedül az átkozott házi szórakoztató szerkentyűikkel törődnek. De ez csak jó nekünk, mert azt jelenti, hogy szinte a semmiért átadják az összes terv szabadalmát. Akkor a nyereség is mind engem illet. Meg… mindenkit, aki velem dolgozik. Végignézek az arcokon, várva, hogy felfogják a szavaim jelentőségét. – Ránk gondolsz? – ragyog fel hirtelen Debs arca. – Azt akarod, hogy veled dolgozzunk? – Amennyiben érdekel benneteket a dolog – mondom kicsit sután. – Úgy értem, gondoljátok végig, ez csak egy ötlet… – Én benne vagyok – jelenti ki Fi lelkesen. Kibont egy csomag pelyhet, és egy marékkal a szájába töm belőle. – De Lexi, most sem értem, mi történt a főnökségen. Nem indultak be, amikor elmondtad, kivel fogsz üzletelni? Hát bolondok ezek? – Meg se kérdezték, ki az üzletfelem – vonok vállat. – Azt képzelték, Eric valami vevője. – Nem mentheti meg az osztályt pár mintalakás felszerelésével! – utánzóm Simon Johnson atyáskodó hangját. – És ki az? – kérdi Debs. – Miféle cégről van szó? Fira pillantok, és nem tudom elfojtani a mosolyomat, amikor kimondom – A Porsche.

32

Zöldséges táska.

224 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Húsz Szóval ez történt. Most én vagyok a Deller szőnyegterveinek jogtulajdonosa. Tegnap és ma reggel is megbeszélésem volt a cég ügyvédjével. Mindent aláírtunk, és a bank szintén jóváhagyta a kölcsönt. Holnap újra találkozom Jeremy Northpoollal, és aláírjuk a szerződést a Porschéval. Hazaérve még mindig fel vagyok ajzva az adrenalintól. Fel kell hívnom az összes csajt, és tudatni velük a fejleményeket. Aztán a telephelyünket kellene kijelölnünk. Szükségünk lesz egy irodahelyiségre, valami olcsó és kényelmes odúra. Talán Balhamben. Akár karácsonyi égőket is felszerelhetnénk a munkahelyen, gondolom hirtelen támadt jókedvvel. Miért ne? A mienk, nem másé. A klotyóba meg komplett sminktükröt állítanánk. És munka közben zene szólna. Eric dolgozószobájából hangok szűrődnek ki, ahogy hazaérek. Talán amíg én az ügyvédnél jártam, megérkezett Manchesterből. A nyitott ajtón átkémlelve meglátom a cég vezetőit. Körbeülik a kávézóasztalt, középütt üres kávéskanna. Clive-ot is felfedezem közöttük meg a személyzetist, Pennyt és egy Steven nevű fickót, akinek a szerepére eddig nem jöttem rá. – Szia! – mosolygok Ericre. – Jól utaztál? – Kitűnően – bólint, aztán értetlenül ráncolja a homlokát. –Nem kellene a munkahelyeden lenned? – Én… majd később elmagyarázom. – Meleg érzéssel nézek körbe az arcokon a sikeres délelőtt után. – Hozhatok egy kis kávét? – Gianna majd elintézi, drágám – szól rám Eric megrovóan. – De semmi dolgom! A konyhába indulok. Miközben friss kávét főzök, SMS-eket küldök Finak, Carolynnak és Debsnek. Közlöm velük, hogy minden jól ment. Este majd találkozunk, és mindent pontról pontra megbeszélünk. Ma reggel már kaptam egy e-mailt Carolyntól, amelyben megírta, mennyire izgatott. Egy sor új ötlete volt, meg további, még jövedelmezőbb üzletek lehetséges közvetítőiről készített jegyzéket. Debs meg a PR-os szerepére ácsingózik. Jó csapat leszünk, ez máris látszik. Tele kannával indulok vissza Eric dolgozószobájába, és diszkréten öntögetni kezdem a kávét a csészékbe, miközben belehallgatok a vitába. Penny nevek jegyzékét mutatja fel, ceruzával számokat firkantott melléjük. – Attól tartok, Sally Rise nem érdemel sem fizetésemelést, sem prémiumot – mondja, ahogy kitöltőm a kávéját. – Nagyon átlagos a teljesítménye. Kösz, Lexi. – Én szeretem Sallyt – szólok közbe. – Tudják, hogy a mamája betegeskedik mostanában? – Tényleg? – fintorodik el Penny, mintha csak azt mondaná: „Na és akkor?” – Lexi az összes titkárnővel és fiatallal összebarátkozott, amikor bejött hozzám a hivatalba – hallat kis kaccantást Eric. – Nagyon ért az efféléhez.

225 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Ez nem „efféle”! – vágok vissza, mert megsértődöm kissé ezen a hangnemen. – Egyszerűen csak beszélgetni kezdtünk. Igazán érdekes ember. Tudták, hogy a Commonwealth játékokon kis híján megnyerte a brit tornát? Meg tudja csinálni korláton az előrebukfencet. Mindenki üres tekintettel mered rám egy másodpercig. – Akárhogy is, megállapodtunk, hogy jelenleg sem fizetésemelést, sem prémiumot nem kap, de karácsony után esetleg felülvizsgálhatjuk az ügyét – fordul vissza Penny a papírjaihoz. Menjünk tovább! Damian Greenslade… Tudom, hogy ez nem az én asztalom, mégis képtelen vagyok megállni szó nélkül. Elképzelem, hogy várja Sally a prémiumról szóló híreket. És azt is elképzelem, hogy fáj majd neki a csalódás. – Bocsássanak meg! – Egy közeli polcra helyezem a kávéskannát. Penny elhallgat meglepetésében. – Elnézést, de mondhatnék valamit? A helyzet az, hogy… egy kis jutalom meg se kottyanna a cégnek. Alapjában véve semmiség, elhanyagolható tétel. Sally Hedge szemében azonban óriási a jelentősége. Emlékszik bárki is önök közül arra, milyen volt fiatal kezdőnek és szegénynek lenni? – Körbenézek Eric vezetőin, akik egytől egyig elegáns, felnőtt ruhákba bújtak, elegáns, felnőtt kiegészítőkkel. – Mert én emlékszem. – Lexi, tudjuk, milyen jó szíved van – forgatja a szemét Steven. –De mit akarsz ezzel mondani, mindünknek nyomorognunk kellene? – Semmi ilyet nem sugallók! – iparkodom féket tenni a türelmetlenségemre. – Mindössze annyit mondok, emlékezniük kellene, milyen az, a ranglétra alján állni. De mint látom, ennek a belátása fényévnyire van vala-mennyiüktől – mutatok körbe a helyiségen. – Én azonban nagyon is jól emlékszem. Olyan, mintha hat hete lett volna. Én is ilyen lány voltam! Nem volt pénzem, prémiumra vártam, erről ábrándoztam, miközben a szakadó esőben álltam… – hirtelen rájövök, hogy elvetettem kissé a sulykot. – Akárhogy is, annyit mondhatok maguknak, ha megadják a jutalmat Sallynek, végtelenül hálás lesz érte. Mindenki hallgat. Ericre pillantok, merev mosoly fagyott vértolulásos arcára. – Helyes – vonja fel Penny a szemöldökét. – Nos… majd visszatérünk Sally Hedge-re – odafirkant valamit a papírjára. – Köszönöm. Nem akartam félbeszakítani a megbeszélést. Folytassák csak! – felveszem a kávéskannát, és megpróbálok észrevétlenül kisurranni, csakhogy megbotlom egy Mulberry aktatáskában, amelyet valaki a padlón hagyott. Talán adnak prémiumot Sally Hedge-nek, talán nem, de én legalább megmondtam a magamét. Kézbe veszem az újságot, és átfutom, nincs-e kiadó iroda, amikor Eric jelenik meg az ajtóban. – Á, szia – mondom. – Szünetet tartotok? – Lexi, válthatnánk egy szót? – sietve beterel a hálószobámba, és beteszi maga mögött az ajtót. Az az iszonyú mosoly még mindig ott az arcán. – Kérlek, soha többé ne szólj bele a munkámba! Egek, ez tényleg bepipult rám! – Eric, ne haragudj, hogy megzavartam a tanácskozásotokat – hadarom. – De csupán a véleményemet mondtam el. – Nincs szükségem senki véleményére.

226 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– De hát nem az a jó, ha megbeszéljük a dolgokat? – lepődöm meg. – Akkor is, ha nem értünk egyet? Úgy értem, ez élteti a kapcsolatokat. A párbeszéd! – Nem értek egyet. A szavai golyózáporként pufognak. Arcán a mosoly, akár egy maszk, e mögé rejti a mérgét. Hirtelen mintha fátyol hullna le a szememről. Nem ismerem ezt az embert. És nem is szeretem. Nem tudom, mit keresek itt. – Eric, ne haragudj! Többé… nem fordul elő. – Az ablakhoz lépek, hogy rendezzem a gondolataimat, aztán megfordulok. –Kérdezhetnék valamit, ha már éppen beszélünk? Mit gondolsz, de őszintén? Rólunk? A házasságunkról? Mindenről? – Szerintem jó ütemben haladunk előre – bólint Eric, és a hangulata azon nyomban felderül, mintha csak új napirendi pontra tértünk volna át. – Sokkal bensőségesebb a kapcsolatunk… neked kezdenek bevillanni a múlt emlékei… mindent kitanultál a házassági kézikönyvből… Szerintem az egész egyre jobban összedolgozik. Csupa jó hír. Olyan üzletiesen hangzik mindez. Mintha grafikonos bemutatót tartana a boldogságunkról. Hogyan hihet ebben, amikor egyáltalán nem érdekli, mit gondolok vagy ki vagyok? – Eric, ne haragudj! – mélyet sóhajtok, és levetem magam egy szarvasbőr székre. – Nem értek egyet. Nem hinném, hogy bensőségesebb lenne a kapcsolatunk, nem, igazán nem. És… valamit be kell vallanom. Én csak kitaláltam, hogy bevillannának emlékek. Döbbenten mered rám. –Kitaláltad? Miért? Mert vagy ez, vagy a tejszínhabos hegység várt volna rám. – Gondolom, mert… magam is erre vágytam – rögtönzők bizonytalanul. – Az igazság azonban az, hogy semmire sem emlékeztem ez alatt az egész idő alatt. Ugyanaz az idegen vagy, aki néhány hete. Eric lerogy az ágyra, és csönd telepszik ránk. Felveszek egy fekete-fehér esküvői fotót rólam és róla. Mosolyogva emeljük egymásra a poharunkat. Kívülről minden a legnagyobb rendben. Most azonban, hogy jobban megnézem a képet, felfedezem szememben az űzöttséget. Vajon mennyi ideig voltam boldog az oldalán? Vajon mikor jöttem rá, mekkorát tévedtem? – Eric, nézzünk szembe a tényekkel, nem működik a dolog – sóhajtok, és helyére teszem a képet. – Nem jó ez így egyikünknek sem. Olyan férfival élek együtt, akit nem ismerek. Te pedig egy olyan nővel, aki semmire sem emlékszik. – Nem baj, majd újra felépítjük a házasságunkat. Mindent újra kezdünk! – kezével a nyomaték kedvéért söprő mozdulatot tesz. Várom, hogy a következő pillanatban a „házasság stílusú életformát” kezdi el emlegetni. – Nem megy ez – rázom meg a fejem. – Nem tudom tovább csinálni. – Dehogynem, drágám! – Eric menten átvált a zavart agyú nyomorék aggódó férjének szerepébe. – Talán túlhajszoltad magad. Pihenned kellene. – Nincs szükségem pihenésre! Arra van szükségem, hogy önmagam legyek! – állok lábra, ahogy a haragom előtör. – Eric, nem az a lány vagyok, akinek hittél! Nem tudom, ki voltam az elmúlt három évben, de bizonyosan nem önmagam. Én szeretem a színeket, a rendetlenséget. Szeretem – tárom

227 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

szét a karom – az olasz tésztákat! Mind ez idő alatt nem sikerre voltam éhes, hanem jófajta ételekre. Eric szemlátomást nem hisz a fülének. – Drágám – mondja óvatosan –, ha ez ennyit jelent neked, beszerezhetünk olasz tésztát. Majd szólok Giannának, hogy rendeljen… – Nem a tészta a lényeg! – kiáltok fel. – Eric, nem érted. Az elmúlt hetekben szerepet játszottam, de nem bírom tovább! – A jókora képernyőre mutatok. – Nem szeretem ezt a sok high-tech kütyüt sem. Nem érzem magam otthonosan közöttük. Az igazat megvallva inkább élnék kertes házban. – Kertes házban? – Eric olyan elborzadva néz rám, mintha azt mondtam volna, egy farkas falkával kívánok együtt élni, és nekik kisfarkasokat szülni. – Fantasztikus ez a hely, Eric – hirtelen megbánom, hogy ócsárlom a művét. – Döbbenetes, és én igazán rajongok érte. De ez nem én vagyok. Én nem vagyok való… a loft stílusú életvitelre. A francba! Ezt nem hiszem el. Mert már én is párhuzamos, söprő mozdulatokat végzek a kezemmel. – Meg vagyok… döbbenve, Lexi! – Eric arcán tényleg döbbenet ül. – Sejtelmem sem volt, hogy így érzel. – A legfontosabb azonban az, hogy te nem szeretsz engem – nézek egyenesen a szeme közé. – Nem engem szeretsz. – Már hogyne szeretnélek! – kezdi visszanyerni az önbizalmát. – Tudod, mennyire szeretlek. Tehetséges vagy, gyönyörű… – Nem látsz szépnek… – De igen! – sértődik meg. – Persze, hogy annak látlak! – A kollagén rostjaimat tartod annak – javítom ki szelíden, a fejemet csóválva. – Meg a híddal ellátott fogsoromat és a hajfestékemet. Eric most elnémul. Látom, milyen hitetlenkedve méreget. Talán elhitettem vele, hogy mindez természetes. – Azt hiszem, el kellene költöznöm – távolodom el tőle néhány lépésre, tekintetemet a szőnyegre szegezve. – Sajnálom, de… megterhelő ez nekem. – Azt hiszem, túlontúl is siettettük a dolgokat – mondja végül Eric. – Talán egy kis szünet nem ártana. Egy-két hét után majd más színben látsz mindent, és újra végiggondolhatjuk a helyzetünket. – Igen – bólintok. – Talán. Furcsa érzés becsomagolni ebben a szobában. Ez nem az én életem… másvalakié. A lehető legkevesebbet pakolom be a Gucci bőröndbe, amelyet a szekrényben találtam: pár alsóneműt, farmert meg néhány cipőt. Úgy érzem, nincs jogom a márkás bézs kosztümökhöz. Az igazat megvallva nem is nagyon kellenek. Mikor végzek, megérzem valaki jelenlétét a helyiségben. Felnézve látom, hogy Eric áll az ajtóban. – Most el kell mennem – közli kimérten. – Minden rendben? – Igen, persze – bólintok. – Majd taxi visz el Fihoz. Ma korán jön meg a munkából. – Becipzározom a bőröndöt, s megrezzenek erre a végleges hangra. – Eric… mindent köszönök. Tudom, hogy ez neked is nehéz lehetett. – Nekem nagyon fontos vagy. Ezt tudnod kell.

228 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

A szemében őszinte fájdalom ül, aminek a láttán belém hasít a bűntudat. De nem maradhat az ember bűntudatból senki mellett. Vagy azért, mert tud motorcsónakot vezetni. Felállók, megdörzsölöm elgémberedett hátam, és körbenézek a tágas, makulátlan helyiségben. A dizájnos, szupermodern ágyon. A beépített képernyőn. Az öltözőszobán, benne a sok millió ruhával. Többé soha nem élek ilyen luxuskörnyezetben, erre mérget vehetek. Bolond vagyok, hogy itt hagyom. Ahogy tekintetem az ágyra téved, valami eszembe ötlik. – Eric, tényleg nyöszörgők álmomban? – kérdezem mintegy mellékesen. – Észrevetted valaha is? – Igen – bólint. – Még orvossal is megnézettünk. Javasolta, hogy lefekvés előtt permetezz sós vizet az orrjárataidba, meg orrcsíptetőt is felírt. – Egy fiókhoz lép, elővesz egy dobozt, belőle meg egy fenyegető küllemű műanyag herkentyűt. – Magaddal akarod vinni? – Nem – nyögöm ki némi szünet után. – De azért kösz. Rendben. Jól döntöttem. Eric leteszi az orrcsíptetőt. Habozik, aztán odajön, és sután átölel. Olyan érzésem támad, mintha a házassági kézikönyv idevágó utasításainak engedelmeskednénk: Elválás (búcsúölelés). – Viszontlátásra, Eric – mondom a drága, illatosított ingnek. –Még látjuk egymást. Nevetséges, de csaknem elsírom magam. Nem Eric miatt… hanem mert ennek is vége. Az én bámulatos, álombeli mintaházasságomnak. Végül Eric elhúzódik. – Viszlát, Lexi. Elvonul, és egy pillanat múlva, tudom, elhagyja a lakást. Egy órával később tényleg befejezem a pakolást. Végül csak nem tudok ellenállni, és még egy bőröndöt dugig csomagolok La Perla cuccokkal, Chanel sminkkel és testápolóval. Egy harmadikat meg kabátokkal. Hisz ki másnak kellenének? Ericnek biztosan nem. És a Louis Vuitton táskát is megtartom a régi idők emlékére. Giannától nehéz volt elbúcsúzni. Alaposan megölelgettem, ő meg valamit motyogott olaszul, és a fejemet lapogatta. Azt hiszem, valamiként értette, miről van szó. Mostanra magamra maradtam. A nappaliba vonszolom a bőröndjeimét, aztán az órámra pillantok. Még néhány perc van hátra a taxi érkezéséig. Olyan érzésem támad, mintha egy előkelő luxusszállóból jelentkeznék ki. Jó volt itt, meg kell hagyni, és az ellátás is bámulatos. Csakhogy soha nem éreztem otthonomnak ezt a helyet. Így is megsajdul a szívem, ahogy még utoljára kilépek az óriási teraszra, s szememet a kezemmel védem a délutáni nap tüze ellen. Emlékszem, milyen volt, amikor megérkeztem ide, és azt hittem, a mennyországba csöppentem. Olyan érzés volt, mint egy palotába költözni, Ericet meg valami görög istennek láttam. Még mindig átérzem azt az ujjongó örömöt, egy lottónyertesét. Sóhajtva sarkon fordulok, és bemegyek a lakásba. Sajnos, mégsem volt ez tökéletes élet, amelyet tálcán nyújtanak az embernek. Ami valószínűleg azt is jelenti, nem voltam Gandhi előző életemben.

229 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

A teraszajtót becsukva eszembe jut, hogy el kellene búcsúznom a házi kedvencemtől. Felkattintom a képernyőt, és ráklikkelek a Házi Kedvenc Sarokra. Megtalálom a macsekomat, és egy percig elnézem, amint egy gombolyaggal játszik, ahogy eztán is fog örökkön örökké, kortalanul. – Viszlát, Arthur – köszönök el tőle. Tudom, hogy nem valóságos, mégis szánom, hisz be van zárva az ő virtuális világába. Talán Titántól is el kéne búcsúznom, hogy ne kivételezzek. Ráklikkelek a Titánra, mire nyomban megjelenik a képernyőn egy hatlábnyi pók. Úgy ágaskodik felém, mint egy valódi szörnyeteg. – Jesszusom! Rémülten hátrálok. A következő pillanatban hangos csattanás hallatszik. Hátrapördülök, még mindig ijedten, és mit látok: a padlón tört üveg, föld és növény, rendetlen összevisszaságban. Hát ez nagyszerű! Szép munka. Levertem az egyik vacak, méregdrága növényt. Orchidea lehetett vagy mi. Ahogy búsan a romokra meredek, üzenet jelenik meg a képernyőn, amely aztán többször is felvillan világoskéken és zölden. Törés. Törés. Ez a hely tényleg szólni kíván hozzám. Intelligensnek intelligens, meg kell adni. – Bocs! – mondom hangosan a képernyőnek. – Tudom, hogy eltörtem itt egyet-mást, de látod, elmegyek! Többé nem veszem igénybe a türelmedet! Hozok egy seprűt a konyhából, felsöpröm a szemetet, és a szemétkosárba suvasztom. Aztán keresek egy darab papirost, és odafirkantom Ericnek. Kedves Eric! Eltörtem az orchideát. Ne haragudj! Ahogy a kanapét is elszakítottam. Kérlek, küldd el a számlát! Üdvözlettel Lexi Épp, amikor a nevemet kanyarintom oda, megszólal a csengő. Az új üvegleopárdnak támasztom a papírlapot. – Jó napot! – szólok be a kaputelefonba. – Fel tudna jönni a legfelső emeletre? Segítségre lesz szükségem a bőröndökkel. Az isten tudja, mit szól majd hozzájuk Fi, azt mondtam neki, csupán egy cipős-dobozt viszek a legszükségesebb holmikkal. Kilépek a külső lépcsőpihenőre, és fülelek, mikor érkezik a lift a tetőszintre. – Jó napot! – mondom, amikor nyílni kezd az ajtaja. – Ne haragudjon, de túl sok a… És ekkor megáll bennem az ütő. Nem a taxis áll előttem, hanem Jon. Laza farmert és pólót visel. Fekete haja kócosan meredezik, és az arca is gyűrött, mintha rosszul aludt volna. Pont az ellentéte Eric Armani modelleket felvonultató, makulátlan ápoltságának.

230 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Szervusz – mondom, hirtelen kiszáradó torokkal. – Miért… Az arca csaknem komor; sötét szempárja most is olyan tüzes, mint bármikor. Hirtelen eszembe jut, milyen volt az első találkozásunk a parkolóban, amikor hitetlenkedve méregetett, hogyhogy nem ismerem fel. Most már értem, miért látszott akkor olyan elkeseredettnek, amikor én a csodálatos férjemről, Ericről beszéltem neki. Mostanra… sok mindent megértettem. – Hívtalak a munkahelyeden – mondja. – De azt mondták, odahaza vagy. – Igen – bólintok végre. – Sok minden történt azóta ott is. Az egész bensőm háborog. Nem tudok a szemébe nézni. Azt sem tudom, mit keres itt. Elhátrálok egy lépést, lesütöm a szemem, kezemet szorosan összekulcsolom, és visszafojtom a lélegzetem. – Valamit mondanom kell, Lexi – sóhajt egy nagyot, mire minden porcikám rosszat sejtve megfeszül. – Bocsánatot… kell kérnem. Nem kellett volna zaklassalak, nem volt szép tőlem. Belém hasít a döbbenet. Nem erre számítottam. – Sokat gondolkoztam ezen – hadarja tovább. – Rájöttem, hogy lehetetlen időpontot választottam. Nem voltam a segítségedre. És… igazad volt, igazad – szünetet tart. – Nem vagyok már a kedvesed. Csak egy fickó, akivel összeakadtál. Annyira tárgyilagosan beszél, hogy hirtelen gombóc képződik a torkomban. – Jon, nem úgy értettem… – Tudom – emeli fel a kezét, a hangja most szelídebb. – Rendben. Tudom, hogyan értetted. Ez az egész épp elég nehéz lehetett neked is. – Egy lépéssel közelebb lép, tekintete az enyémet kutatja. – Most mindössze annyit akarok mondani, hogy ne emészd magad, Lexi! Mindent megtettél, ami telik tőled. – Igen – ahogy ezt mondom, könnyek fojtogatnak. – Hát… igyekszem. Istenem, mindjárt elbőgöm itt magam. Jon észleli ezt, és arrébb húzódik, mintha csak teret adna nekem. – Mi a helyzet az üzlettel? –Jó úton halad – bólintok. – Nagyszerű. Igazán örülök, miattad. Úgy mondja, mintha ez lenne a végszó, és most mindjárt sarkon fordul, hogy távozzon. Pedig még nem is tudja a nagy hírt. – Elhagyom Ericet – fakadok ki. – Most megyek el innen, ebben a szent pillanatban. Becsomagoltam a bőröndjeimét, már csak a taxit várom… Igazán nem szándékozom lesni Jon reakcióját, mégis ezt teszem. És meglátom, amit akarok. A remény úgy árad szét az arcán, mint a napsütés. Aztán megint minden kihuny. – Örülök – mondja végül kimérten, tagoltan. – Valószínűleg időre lesz szükséged, hogy mindent átgondolj. Az egész nagyon új lehet neked. – Hát… igen… Jon – mondom rekedten. Azt sem tudom, mit akarok mondani neki. – Ne! – rázza meg a fejét, és kiprésel valahogy egy fanyar mosolyt. – Rossz volt az időzítés. – Nem igazság. – Nem.

231 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Jon mögött, az üvegpanelen keresztül hirtelen meglátok lent egy fekete taxit, amely most fordul be a bejárathoz. Jon követi a tekintetemet. A pofacsontja hirtelen megfeszül. Mikor visszafordul, már újra mosolyog. – Segítek levinni a cuccaidat. Miután a csomagok mind bekerültek a taxiba, és megadtam a taxisnak Fi címét, megállok Jonnal szemben. Valami nyomja a mellkasomat, és nem tudom, hogyan köszönjek el. – Akkor hát… – Akkor hát – érinti meg futólag a kezemet. – Vigyázz magadra! – Te is… – nyelek egy nagyot. Enyhén rogyadozó lábbal kecmergek a taxiba, és magamra húzom az ajtót. De sehogyan sem tudom rendesen betenni. Nem visz rá a lelkem. Nem bírnám meghallani újra azt a borzasztó, végleges kattanást. – Jon – nézek fel rá. Még mindig ugyanott áll. – Jók voltunk-mi együtt? – Igen. A hangja olyan halk és száraz, alig hallani. Az arcán a szerelem és szomorúság keveréke ül, ahogy biccent. – Igen, nagyon, nagyon jók voltunk. Elered a könnyem, gyomrom összeszorul a fájdalomtól. Majdnem meggondolom magam. Fel is téphetném az ajtót, mondván, mindent vissza… De nem megy. Nem rohanhatok az egyik pasastól, akire nem emlékszem, a másik karjaiba. – Mennem kell – suttogom. Elfordítom a fejem, hogy ne lássam többé, s hevesen dörgölöm a szemem. – Mennem kell, mennem kell! Magamra csapom a súlyos ajtót. A taxi lassan elindul.

232 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Huszonegy Megbolondult a világ. Ez rá a bizonyíték. Ahogy besétálok a Langridge's-be, és lefejtem magamról élénk rózsaszín sálamat, hitetlenkedve dörgölöm a szemem. Még csak október 16-át írunk, mégis mindenütt ünnepi ragyogás. Előttem egy feldíszített karácsonyfa, egy kórus pedig a félemeleten karácsonyi korált zeng. Legközelebb már január elsején felállítják a jövő évi fát. Vagy évközépre is beiktatnak egy karácsonyt. Netalán legyen az az év minden napján, még a nyári vakáció idején is. – Akciós Calvin Klein csomag – ajánlgatja áruját vontatottan egy unott képű, fehér ruhás csaj, én pedig félrehajolok, nehogy lepermetezzen. Bár, jobban meggondolva, Debs kedveli ezt a parfümöt. Talán megveszem neki. – Kérek egyet – mondom, mire a csaj csaknem eldobja magát meglepetésében. – Kér hozzá ünnepi ajándékcsomagolást? – még mielőtt meggondolnám magam, már hajol is a pult mögé. – Ajándékcsomagolást kérek, de nem ünnepit – mondom. Miközben a csaj a csomagot kötözi, megnézem magam a mögötte álló tükörben. A hajam most is hosszú és fényes, bár nem olyan élénk árnyalatban, mint korábban. Farmer és zöld kardigán van rajtam, és a lábam remekül érzi magát a kényelmes szarvasbőr edzőcipőben. Nem festettem ki magam, s a bal kezemről hiányzik a gyűrű. Tetszik ez a látvány. Kedvemre van az életem. Az álombeli luxusnak vége. Nem milliomosnő vagyok, aki fényűzően él a Londonra néző loftjában. Balham azonban csuda jó hely. Ennél is jobb, hogy az irodám a lakás fölötti szinten van, ezért én vagyok a világ leggyorsabb ingázója. Talán ezért sem mennek rám a legszűkebb farmerjeim. Ezért meg azért a három szelet pirítósért, amit minden reggelire megeszem. Négy hónapja indult be az üzlet, és olyan jól megy, hogy néha meg kell csípnem magam, nem álmodom-e. A Porsche-szerződés beütött, és már a média is érdeklődik irántunk. Újabb üzletet is kötöttünk egy áruházlánccal, és Fi épp ma adta el kedvenc Deller-mintámat – narancssárga körökkel – egy divatos szépségszalonnak. Én pedig most vásárolni jöttem ide. Úgy érzem, a csapat mindegyik tagja ajándékot érdemel. Kifizetem a parfümöt, fogom a táskát, és elindulok az áruházban. Ahogy elhaladok egy tűsarkúkkal teli polc előtt, eszembe jut Rosalie, és akaratlanul is elmosolyodom. Amint értesült a szakításunkról, kijelentette, a maga részéről egyikünk oldalára sem áll. Elvégre is én vagyok a legjobb barátnője, ezért csak támaszkodjam rá, akár egy kősziklára. Egyszer meg is látogatott. Egy órát késett, mert, mint állította, a GPS-e nem ment délebbre a folyónál. Aztán utcai zavargásba keveredett, holmi jamaicaiak bandájába (két nyolcéves kölyök kapott hajba), és ez a trauma roppantul megviselte.

233 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Mégis több telt tőle, mint anyutól, aki minden egyes megbeszélt találkát lemondott ilyen-olyan kutyanyavalyákra hivatkozva. Azóta nem beszéltünk, hogy kint jártam nála, vagy legalábbis nem érdemben. Amy azonban folyton itt lebzsel körülöttem. A látogatásunkat követő napon, anélkül hogy egy szót is szólt volna bárkinek, anyu összeszedte a fodros-bodros ruháit, és elküldte az Oxfamnak.33 Aztán elment fodrászhoz. Jelenleg bubifrizurája van, ami igazán jól áll neki. Néhány modern vonalú nadrágot is beszerzett. A penészt ugyancsak lerendezte… szerzett erre valakit, és vele vitette el apu térköveit is. Tudom, nem tűnik soknak, anyám világában azonban mindez óriási előrelépés. És ami fantasztikus, pozitív fejlemény, Amy látványosan jól teljesít az iskolában! Valahogy kibulizta magának az üzleti tanulmányokból a jelest, az összes többi tantárggyal, amelyekkel átléphet a hatodikba. A tanárai meghajolnak az előrehaladása előtt. A karácsonyi szünidőre átjön hozzánk némi munkatapasztalatot szerezni… már alig várom. Ami Ericet illeti… valahányszor rá gondolok, elszomorodom. Még mindig azt hiszi, átmenetileg váltunk csak el, dacára annak, hogy kapcsolatba léptem az ügyvédjével a válás ügyében. Egy héttel a kiköltözésem után kaptam tőle egy gépelt iratot: Lexi és Eric: Különélési kézikönyv címmel. Ebben javallotta, hogy havonta üljünk össze „mérföldkő tanácskozásra”. Ő legalábbis így nevezi. Én eddig semmi jelét nem adtam, hogy találkozni óhajtanék vele. Nem, egyelőre látni se bírom. Ahogyan az olyan címszavakat sem, mint Szex a különélés idején: hűtlenség, önkielégítés, kibékülés, egyéb. Egyéb? Mégis, mire gondolt? Nem, hagyjuk ezt. A lényeg, hogy nincs értelme a múlton keseregni. Ahogy Fi szokta mondani, az ember nézzen mindig előre. Nekem egyre inkább sikerül. A múltat sikerült az esetek többségében különválasztanom a jelentől, mintegy lepecsételnem a fejemben, és légmentesen lezárnom. Megállok a kiegészítő osztályon, és bolondos lila lakktáskát veszek Finak. Aztán felmegyek az emeletre, ahol menő pólót találok Carolynnak a hetvenes évek stílusában. – Kér ünnepi forralt bort? – ajánlgat egy Mikulásnak öltözött fickó egy tálcán parányi poharakat. Elveszek egyet. Tovább sétálva rájövök, eltévedtem az emeleten, és valamiért a férfiruhaosztályra keveredtem. Nem számít, nem sietek. Néhány pillanatig tovább andalgók, a forró, fűszeres bort kortyolgatva, a karácsonyi énekeket hallgatva, a karácsonyi fények pislogását csodálva… Istenem, hogy behúztak a csőbe! Kezdem karácsonyi hangulatba ringatni magam. Pedig nincs ez jól, hiszen még csak októberben járunk. Sürgősen le kell lépnem, még mielőtt óriás méretű fasírtos mireliteket vagy Bing Crosby CD-ket kezdenék el vásárolni, vagy arról tűnődni, nem megy-e épp az Óz, a csodák csodája. Épp helyet keresek, ahová letehetném az üres poharam, amikor derűs hang köszön rám. – Jó napot! Örülök, hogy újra találkozunk. Egy szőke bubifrizurás nő üdvözöl így, aki pasztellszínű pulóvereket hajtogat a Ralph Lauren férfiosztályon. 33

Szegényeket segítő jótékonysági szervezet.

234 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Izé… jó napot – viszonzom bizonytalanul a köszönést. – Ismerem magát valahonnan? – Jaj, nem – mosolyodik el. – Csak emlékszem önre tavalyról. – Tavalyról? – Járt itt, és inget vett a… párjának – pillant a kezemre. – Karácsonyra. Hosszan elbeszélgettünk, miközben én becsomagoltam az ajándékot. Annyiszor eszembe jutott azóta! Visszabámulok rá, és megpróbálom magam elé képzelni a jelenetet. Önmagamat, itt, amint karácsonyra vásárolok. A régi Lexit, vélhetőleg bézs üzletasszonyos kosztümben és valószínűleg iszonyú rohanásban, űzötten a hajszától. – Sajnálom – mondom végül. – Borzalmasan rossz az emlékezetem. Miért, mit mondtam? – Emiatt cseppet se fájjon a feje! – nevet fel a nő vidáman. –Ugyan miért is emlékezne? Én is csak azért emlékszem, mert olyan, de olyan… – megáll a pulóver hajtogatása közben. – Butaságnak tűnhet, amit mondok, de olyan szerelmesnek látszott. – Helyes – bólintok. – Helyes. Hátrasimítom egy hajfürtömet, és ráparancsolok magamra, hogy mosolyogjak, aztán lépjek le. A véletlenek egybeesése az egész, semmi egyéb. Rajta, mosolyogj, aztán tűnés! Ám ahogyan ott állok a karácsonyi fények pislákolásában, és a kórus a „Csendes éj”-t énekli, minekutána egy fura szőke nő elmondta, mit is műveltem tavaly karácsonykor, egyszerre a felszínre tör minden eltemetett érzésem. Úgy süvítenek elő, akár egy gejzír. A ragasztószalag felfeslett a széleken, s többé nem tarthatom a múltat a maga biztonságos elzártságában. – Lehet, hogy különöset kérdezek – dörgölöm meg nedves felső ajkamat –, de említettem nevet? – Nem – villan rám a nő szeme furcsálkodva. – Csak annyit mondott, ő keltette magát életre, mert korábban élőhalott volt. Csak úgy áradt magából a szó ujjongó örömében. – Leteszi a pulóvert, és kíváncsian méreget. – Nem emlékszik? – Nem. Valami a torkomat szorongatja. Jon volt az. Jon, akit napról napra igyekszem elűzni a gondolataim közül, amióta csak elmentem. – Ha jól emlékszem, ez az ing volt az – nyújt át a nő egy halványzöld példányt, aztán másik vevőhöz fordul. – Segíthetek valamiben? Csak lógatom alá az inget, és megpróbálom elképzelni benne Jont, meg magamat, ahogy kiválasztom neki. Elképzelni a boldogságot. Talán a bor az oka, talán csak az, hogy hosszú volt ez a nap, de sehogyan sem tudom elengedni az inget, kiadni a kezemből. – Megvehetném, kérem? – kérdem meg a nőtől, amint felszabadul. – A becsomagolással ne törődjön! Nem tudom, mi ütött belém. Ahogy kisétálok az áruházból, és leintek egy taxit, a zöld inget még mindig az arcomhoz szorítom, akár egy vízmelegítőt. Zúg a fejem, és imbolyog velem a világ, mintha influenzás lennék. Megáll mellettem egy taxi, én pedig gépiesen beszállok.

235 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Hová? – kérdezi a taxis, de én alig hallom meg. Egyfolytában Jonra gondolok. A fejem még jobban zúg, és csak szorongatom az inget… Közben magamban dúdolok. Nem tudom, mit művel velem a fejem. Olyan dallamot dúdolok, amelyet nem ismerek. Mindössze annyit sejtek, hogy Jonhoz van köze. Ez a dallam maga Jon. Őt jelenti. Ő tanított meg rá. Kétségbeesetten behunyom a szemem, hogy mintegy üldözőbe vegyem, a nyomába eredjek… Aztán, mintha csak villám vágna belém, ott van az egész a fejemben. Egy emlékfoszlány. Emlékezem! Rá. Rám. Kettőnkre. A só illatára a levegőben, borostás állára, egy szürke pulóverre… meg erre a dallamra. Ennyire. Egy futó pillanatra, semmi egyébre. De ennyire igen. Ez az enyém. – Édesem, hová vigyem? – a taxis mostanra megfordult, és elhúzta a válaszfalat. Úgy bámulok rá, mintha idegen nyelven szólna hozzám. Semmi mást nem engedhetek az agyamba, melengetnem, ápolnom, őriznem kell ezt az emléket… – Az isten szerelmére – forgatja a szemét. – Hová-akar-menni? Egyetlen hely van csak, ahová mehetek. És oda is kell mennem. – Hát… Hammersmithbe. Visszafordul, indít, és már úton is vagyunk. Miközben a taxi átszeli Londont, szálegyenesen ülök, feszülten, a biztonsági övbe fogózva. Olyan érzésem támad, mintha valami értékes folyadékot tárolnék az agyamban, amelyet azonban egyetlen mozdulatra kilöttyinthetek. Nem gondolkodhatom rajta, nem merülhetek ki. Nem beszélhetek, nem nézhetek ki az ablakon, egyáltalán, semmiféle benyomást nem engedhetek az agyamba. Éberen kell tartanom ezt az emléket. És el kell mondanom Jonnak. Ahogy az utcájába érünk, pénzt nyomok a taxis markába, és kiszállok. Most jut eszembe, ide kellett volna telefonálnom. Előrántom a mobilomat, és tárcsázom a számát. Ha nincs itt, bárhová utánamegyek. – Lexi? – szól bele a készülékbe. – Itt vagyok – hápogom. – Emlékszem már. Csönd támad. A telefon elnémul, én pedig gyors lépteket hallok odabent. A következő pillanatban kitárul a bejárati ajtó, és ott áll ő a lépcső tetején, garbóban és farmerben, a lábán régi Converse edzőcipőben. – Eszembe jutott valami – bököm ki, még mielőtt egy szót is szólhatna. – Egy dallam. Nem ismerem, de tudom, hogy veled hallottam, a parton. Egyszer tényleg ott lehettünk. Hallgasd csak! – Reménykedve zümmögni kezdem a dallamot. – Emlékszel? – Lexi? – túr bele a hajába. – Miről beszélsz itt nekem? És miért van nálad ez az ing? – néz rá megint az ingre. – Az enyém? – Veled együtt hallottam a strandon! Tudom, emlékszem – tudatában vagyok, hogy összefüggéstelenül zagyválok, de képtelen vagyok megállítani magam. – Emlékszem a levegő sós illatára, meg arra, hogy borostás volt az állad, a dallam meg ez volt… – újra zümmögni kezdem, de tudom, hogy egyre pontatlanabbul, hamisabban. Végül feladom, és várakozón abbahagyom. Jon elképedt arccal néz rám.

236 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

– Nem emlékszem – mondja. – Nem emlékszel? Te? – meredek rá felháborodottan, hitetlenkedve. – Te nem emlékszel? Rajta! Gondolj vissza! Hideg volt, mégsem fáztunk valamiért, te pedig nem borotválkoztál… szürke pulóver volt rajtad… Jon arca hirtelen elváltozik. – Á! Ez ekkor volt, amikor Whitstable-ben jártunk. Erre emlékszel? – Nem tom! – mondom gyámoltalanul. – Lehet. – Egy napra ruccantunk le Whitstable-be – bólogat. – A tengerhez. Irtó hideg volt, ezért jól felöltöztünk. Egy rádió is volt velünk… zümmögd csak el újra azt a dallamot! Jaj, bár soha ne említettem volna. Pocsék a hangom. Szégyenkezve újra eldúdolom. Isten tudja, mit is éneklek… – Várj. Nem ezt a dalt hallottuk mindenütt? „Rossz nap” ez a címe. Ő is dúdolni kezdi. Olyan ez, mint egy életre kelt álom. – Igen! – kiáltom hevesen. – Ez az! Ez az a dallam! Hosszú szünet következik, Jon az arcát dörgöli, és szemlátomást elmerül gondolataiban. – Eszerint ez minden, amire emlékszel? Egy dallam? Ahogy ezt mondja, hirtelen nagyon ostobának érzem magam, amiért keresztülrohantam hozzá Londonon. A jeges valóság váratlanul behatol üvegburám alá. Többé nem érdeklem, továbblépett. Talán mostanra új barátnője is van. – Igen – köszörülöm meg a torkom, sikertelenül adva a közönyösét. – Ez minden. Csak arra gondoltam, tudatom veled, hogy eszembe jutott valami. Hátha érdekel. Hát akkor… ümm… ez van. Örülök, hogy láttalak. Viszlát. Ügyetlenül markolom fel a bevásárlótáskáimat. Ég az arcom, ahogy megfordulok, hogy elpucoljak innen. Micsoda szégyen! Sürgősen le kell lépnem. Nem is tudom, mire számítottam… – És ez elég? Jon hangja meglepetésként ér. Megfordulva látom, félig lejött a lépcsőn, s az arca feszült a reménytől. Ezt látva minden megjátszott közönyöm lefoszlik rólam. Ahogyan az elmúlt három hónap is a semmibe tűnik. Megint csak mi vagyunk azok. – Én… én… nem is tudom – nyögöm ki végül. – Szerinted elég? – Neked kell eldöntened. Te mondtad, hogy szükséged van az emlékeidre. Valami vezérfonálra, ami… összeköt kettőnket. –Újabb lépést tesz lefelé a lépcsőn. – Most, íme, lett egy. – Hát ennél vékonyabb vezérfonál nincs is a világon. Egyetlen dallam. – Furcsa hangot hallatok, amit nevetésnek szánok. –Olyan, akár egy pókháló. Vékony, mint a géz. – Hát akkor, kapaszkodj belé! – Sötét tekintete nem hagyja el az enyémet. Lejön a lépcsőn, majd futni kezd felém. – Kapaszkodj belé, Lexi! Ne hagyd, hogy elszakadjon! Ahogy elér, szorosan a karjába zár. – Nem fogom – suttogom, és hozzábújok. Soha többé nem engedem el. Még a karomból sem, hát még a fejemből! Mikor végre felmerülök a valóságba, látom, hogy három kölyök bámul a szomszéd lépcsőről. – Áááá, de szexiiii – mondja az egyik.

237 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?

Akaratlanul felnevetek, bár szememben könnyek csillognak. – Igen – bólintok egyetértőn Jon felé. – Szexi. – Szexi – bólint vissza. Két kezével átfogja a derekamat, hüvelykjei gyengéden cirógatják a csípőmet, mintha mindig is odatartoztak volna. – Jon – kapom szám elé a kezem, hirtelen ötlettől vezérelve. –Tudod mit? Most valami más is az eszembe jutott. – Mi? – ragyog fel az arca. – Mire emlékszel? – Arra, hogy bementem a házba… a készülék mellé tettem minden telefonkagylót… és huszonnégy órán keresztül egyfolytában szeretkeztünk… ez volt a legjobb életemben – mondom komolyan. – Még a napjára is emlékszem. – Tényleg? – mosolyodik el Jon, noha nem igazán tudja, miről beszélek. – És mikor volt az? – 2007. október 16-án. Nagyjából… – nézem meg az órámat – délután 4.57-kor. – Áá! – esik le Jonnak a tantusz. – Hát persze. Már én is emlékszem. Pompás volt, nem igaz? – Ujját végigfuttatja a hátamon, mire várakozásteljesen megreszketek. Csakhogy én arra emlékszem, hogy negyvennyolc óra volt egyvégtében, nem huszonnégy – Igazad van – csettintek a nyelvemmel, megjátszott rosszallással. – Hogyan is felejthettem el? – Gyere! Jon felvezet a lépcsőn. Keze szorosan fogja az enyémet, a gyerekek legnagyobb örömére és hangos éljenzésük közepette. – Mellesleg – mondom, amint berúgja mögöttünk az ajtót –, 2004 óta nem szexeltem egy jót. Csak hogy tudd. Jon elneveti magát. Egyetlen mozdulattal lerántja magáról a garbót, bennem pedig azonnal fellobban a vágyakozás. A testem emlékszik erre, ha én magam nem is. – Elfogadom a kihívást. – Odajön hozzám, két kezébe fogja az arcomat, és egy pillanatig némán, céltudatosan néz, mígnem az egész bensőm elolvad a vágyódástól. – De emlékeztess, légy szí!, mi történt, miután letelt a negyvennyolc óra. Nem bírom tovább. Muszáj magamhoz húznom az arcát egy csókra. Ezt aztán soha nem fogom elfelejteni, mindörökre megőrzöm az emlékezetemben! – Majd elmondom – mormogom végül Jon forró, sima bőrének –, majd elmondom, amikor eszembe jut. Vége

238 SOPHIA KINSELLA

EMLÉKSZEK RÁM?