Szeretettel köszöntök mindenkit, aki megtisztel az előadásom meghallgatásával vagy/és későbbi tanulmányozásával! Kellemes és tartalmas időtöltést kívánok!
Talányos a cím… Minden bizonnyal nem sokan vannak, aki pontosan tudják, miről is szeretnék, miről is fogok itt ma beszélni. (Talán akad, aki szerint én magam sem tudom – hiszen, akkor más, egyértelmű címet adtam volna. Hát ebben is lehet valami.)
Az ilyen képek, érzékszerveink becsapottsága ma már (hála a pszichológia divatjának, meg az internet körleveleinek) többnyire közismert. Nem is erről lesz szó – csak azért kezdem ezzel, hogy érzékeltessem: semmi sem egyértelmű… Sokan mondják: „Hiszem, ha majd látom!” –
Nem, nem! Sokszor az sem igaz, amit látunk. És talán sok minden van, ami meg igaz, de nem látjuk. Innen indulunk… a biztos bizonytalanság örökidős fájának tövéből.
Gondolhatnánk arra is, hogy az egyértelmű meghaladása vagy éppen meglelése művészet. A modern művészet mindenesetre biztosan túl van az egyértelműn. Azok a fénycsövek nem tudom mik. A művész talán tudta. Bennem „csak” érzeteket keltenek. Egy baromfiudvaron ilyesmi nyomokat hagynak a föld porában a tyúkok. Ez biztosan több: talán az ember nyoma a térben, a végtelenben. Csápok. Mert az embernek több gondolata van, mint ami megfér belül. Így vagy úgy, de kiírjuk. Agyunk köré, magunk köré. Kialkotjuk magunkból. Bent túl sok a fény. Fény kell, hogy lássunk, de ha sok, akkor már megint nem látunk. Imádjuk a fényt és menekülünk a fény elől. Mert mi is az ember? Agyunk száguld – paripák röpítik egy, vagy épp ezer irányba. Kezeink pillangók: finom rezdülésekre képesek. A ló szabadsága, méltósága és ereje ötvöződik a pillangó finomhangoltságával. Van bennünk sok-sok hálózat is (erek, idegek, nyirok, légzés, csontok stb.) – ezek talán csak gyökerek. A gyökér megköt valahová, másfelől pedig begyűjt valamit, amire szükségünk van. Ez a két dolog az ember belső hálózataira is igaz. Kötnek minket… olykor körülményekhez, a körülmények meg akár helyekhez is. És nélkülözhetetlent szednek össze. Érdekes, hogy a növények gyökerei kintről gyűjtenek, az ember gyökerei pedig már bentről is. A növények amúgy nagyon érdekesek. Van egy gyökerük a földben, és van egy a föld felett. Ez utóbbit lombozatnak szokták nevezni – de gyökér az is, nem más. A földben lévő vizet keres, meg tápanyagokat; a levegőben lévő, a levelek leple pedig széndioxidot és napfényt vesz magához. De hol a növény? Mert amit látunk az csak gyökér…
Az a művészi alkotás is látható gyökereknek is. Keresünk valamit – valamit, amiről nem tudjuk mi, azt sem van-e vagy nincs, de szomjazzuk… de hiányzik… és keressük. Akár ilyen abszurd módon, ilyen abszurd gyökerekkel is.
Sokszor elakadunk bandukolásaink közben. Nem tudjuk: mi miért van… Falnak tűnő lépcsők, vagy éppen lépcsőnek tetsző falak.
Egy lépcsőt egyszer én is kaptam ajándékba. Egy diákom rajzolta a címlapot, és amikor megláttam, akkor írtam hozzá kis gondolatot. Mert a lépcső talán az ember léptéke, mércéje.
Azért vigyázzunk a lépcsőkkel! Mert nem mindegy, hogy Róbert gidaként vagy épp Micimackóként haladunk le vagy föl. Teszem azt Micimackóként már az sem mindegy, hogy le vagy föl… Ne tessék mondani, hogy felnőttként! Az ember azt hiszi, hogy felnőtt – de erre nincs bizonyítékunk, ez sem egyértelmű… inkább csak hinni szeretnénk. Régen az akcelerált korosztályra volt jellemző, hogy azt hitték már felnőttek. Amúgy rájuk ma is jellemző. És biológiai érésben talán, belátási képességben talán…. De létezik-e felnőtt lét felelősség vállalás, érzelmi stabilitás nélkül? Nem hiszem. Addig nem felnőtt valaki, amíg meg nem próbálja az élet, amíg nem kell szembenéznie azzal, hogy neki kell megteremtenie a létbiztonságot, a mindennapit. Felelősséget vállalni önmagáért, másokért. Manapság sokan hiszik, hogy felnőttek – pedig nem. Sokan húszon, sőt harminc vagy akár negyvenegynehány éves korukban sem felnőttek. Persze a mesékkel is vigyázni kell. Mert valami könnyen tűnhet mesének…
Aztán meg kiderül, hogy mégsem mese annyira…
Én magam sokszor vagyok így más dolgokkal is: nem tudom, amit látok az a jelen, vagy a jövő, sőt talán azt sem, hogy valóság-e vagy csupán sci-fi… Elmosódnak a határok. A világ ma már borderline (határeset). Sokszor nincs ideát vagy odaát – turmix van… Mixelt létidő. Mixelt valóság.
Hát ennyi bevezető után keressük meg a fát a fában! Emlékszünk még ugye a kérdésemre? Ha a földben is csak a gyökér van, és a lombozat is csupán ilyen gyökérszerű csáp-rendszer, akkor hol is van maga a növény? Keressük meg hát! Nézzük meg, mondjuk, a matematika egyértelműségét – a tudományban talán biztos a biztos… (Egyébiránt, amikor előadásom címét adtam, akkor erre, a matematika unicitására – illetve ezek esetleges meghaladásaira gondoltam. A nullával való osztásra, a végtelen sugarú gömb rejtélyeire, meg ilyesmikre… Viszont, ha ezekről beszélnék, az itt talán sokkkkkk… lenne. Ilyen jellegű töprengések találhatóak weboldalamon (http://asztalfiok.extra.hu/ – és ha van/lesz rá igény, akkor szakmai körökben szívesen gondolkodom ezekben a mélységekben is.)
A képletekhez Roger Penrose azt szokta javallani, hogy akit zavarnak, akiben szorongást keltenek, az nézze művészeti alkotásként. Ne gondolkodjon rajtuk, inkább csak érezze őket.
A matematikában sem egyértelmű minden. Azzá tesszük, mert szeretnénk, ha az lenne. Mert nyugodtabbak vagyunk, ha megőrizzük a látszatot. Azért az ilyen kikötések nem természeti törvények, inkább csak amolyan megállapodások. Talán lehet egy műveletnek két (vagy akár több) végeredménye is. És mondjuk a környezet határozza meg, hogy melyik érvényes. Létezik ilyen dinamikus matematika is.
Hogy az ilyen dinamikus matematika tudomány-e? Egy szkeptikus elvetemült elme bizony talán kézzel-lábbal tiltakozna. Pedig az: a határok a tudományon belül vannak! Aki úgy szeretné saját véleményét megvédeni, hogy a másikat a határokon túlra löki, hát attól kell aztán félni… nincsenek érvei, nincs átlátása, nem hisz magában; abban, hogy igazát civilizált eszközökkel megvédhetné. Almár Iván a Mindentudás Egyetemén tartott egy felemelően nagyszerű előadást az élet földön kívüli előfordulásának lehetőségéről – és ő is így foglalt
állást: a határok a tudományos életen belül vannak. És minden széles látókörű, önmagára kicsit is igényes tudós, kutató nem mondhat mást. És akkor ide még egy megjegyzést. Az egyetemi rangsorok, hogy honi intézményeink – legyünk rájuk bármennyire is büszkék, és legyen a büszkeségünk bármennyire is jogos – nemzetközi összehasonlításban sehol sincsenek. Ezért van! Nem tandíj kérdése ez… Hozzáállás kérdése! Biztosan emlékeztek, hogyan kezdődik az Egy csodálatos elme című film. John Nash életéről szól, és azzal nyit, amikor megkezdik egyetemi (MSc) tanulmányaikat. Egy prof beszél nekik, arról, hogy kiadható, megvalósítható eredmények kellenek… hogy a közöttük is vannak Einstein-ek… – bátorítva vannak, szinte felkérve a csodára. Ez a hozzáállás vezethet csak valahová! Az, ami idehaza van, hogy csak az a normális, ha valaki a világ után jár mérföldekkel – hát ez nem vezet sehová. Az, hogy ha valaki beérni igyekszik a világot, ha mondani akar újat is, akkor azonnal szidalmazzák holmi szkeptikusok, az nem vezet kérem sehová. Vagy oda, ahol ma vagyunk… a mezőny végére. Magyarhon gazdag csodálatos elmékben, mégis szakmai közösségeink szaklapjai (pl. a Fizikai Szemle) nem közölnek eredeti eredményeket… Ha újjal állsz elő, akkor azt mondják, küldd el külhoni szaklapnak, majd ott eldöntik, és talán megjelentetik. Igen, ez egy járható út… csak ha külhonban jelenik meg, akkor ott aratják belőle le a nóvum gyümölcseit. Még meg sem jelent az írás, már tovagondolták, a gyakorlati következmények szabadalmaztatását már megkezdték. Miért nem tesszük ezt mi? Miért nem csinálunk nívós szaklapokat? Hogy hozzánk legyen snassz küldeni a publikációkat… és akkor arathatnánk mi a nóvumot?! Persze akkor kiderül, hogy ki képes megítélni az újat. És ki az, aki csak a szkeptikussághoz ért. És igen, lenne olyan veszélye is, hogy időnként mellé lövünk. Igen, néha mondanánk hülyeséget, nevünket adnánk marhaságokhoz is… igen, de nem ez lenne a többség. És akkor lenne csoda, lenne aranytojást tojó tyúkunk. Az, hogy szarik is… igen, vele jár. De tojna is, aranyat…
A vitához persze arc kell. Önmagából kiáltó arc, vagy formált és formálható arc. Vitakultúra. Persze a vitának van egy alapfeltétele: akarjunk magunkkal kezdeni valamit…
Magyarhonban sajátosan „vitatkozunk” – ha ugyan ezt lehet annak nevezni. Van más út is:
Gondoljuk csak tovább…
Van persze egy harmadik út is. Egy barátom (Falus Juli) pár éve Peruban járt, ott készítette a következő fényképeket.
Az ősi kultúrák, és a természet közeli népek nem szeretik a viszályt. Nem tűrik el az olyasfajta árokásó, megosztó vita-politikát, melynek keretei között mi élni kényszerülünk. A bajkeverők megkapják a maguk szigetüket, aztán mehetnek ahová akarnak.
Tekintsünk tovább! Bár ez a kép önmagában is megér pár szót… Mert ez is egyfajta vita… egyfajta problémamegoldás… egyfajta hatalomgyakorlás. A továbbmutogatás… máshová, másra, vagy a „majdra”... Nagypolitikában is van ilyen, elég, ha csak a klíma-egyezmények alá nem írásait említjük (ebben élen jár az USA, csúnyán megcsúfolva, megalázva a világot – és benne minket is). És hát ránk magyarokra is jellemző ez: „hőkölő harcok népe”, „hej ráérünk arra még” – hogy csak két példát említsek a közöny és a „következmények nélküli ország” címkéiből.
És akkor a megoldás:
De vajon csak ennyi, vagy ez sem az, aminek látszik?
Megoldásnál vagyunk… De mégis, miért is hoztam én ezt ide? Egy sci-fi találkozón vagyunk ugye… Mi lehet a zuzmók aktualitása itt és most?
A Csillagkapu című filmsorozat… igen… a goauld… Két külön faj. Az egyik (a goauld) testet kap, a megjelenés egy olyan formáját, ami számára minőségi többlet. A másik (az ember) meg szellemet, irányítót – olyan szintű tudatot, amihez képest sajátunk csupán gyerekjáték. Eredeti valójában mindkettő halott, amikor egyesülnek, akkor valami új keletkezik. Azt gondoljuk, hogy ez sci-fi. Pedig nem az! Ezt a természet már tudja, van ilyen szimbiózis: pl. a zuzmók.
Menjünk tovább! Egyre többet lehet hallani a nonotechnológiákról… A modern fizika betört a mindennapjainkba. Mobiltelefon mindenkinél van. De hányan tudják, hogy telefonjuk nem
jöhetett volna létre a kvantummechanika egyik ismert jelensége, az alagúteffektus ismerete és alkalmazhatósága nélkül? Pedig ez van… a sim kártyába írás, illetve az abból való adatolvasás ezen alapszik. És ez csak egy példa – számos ilyen vesz körül minket, a modern fizika beépült a mindennapokba. A nano… sokkal gyorsabban és mélyebben fog megváltoztatni szinte mindent körülöttünk. Van olyasmi is, amiről azt hisszük, hogy új, pedig nem az. Itt van mondjuk a flash memória. A flash drive katonai és tudományos körökben már évtizedek óta elterjedt és használt eszköz. Sebessége okán például lokátorokban vagy térinformatikai, adatbányászati eszközökben nélkülözhetetlen… de mondjuk a beépített intelligencia (vagy köznapibb, de téves nevén a mesterséges intelligencia) is, amennyiben tud is valamit, már régen erre épül. Ami ma kapható és „csúcsszuper újdonságnak” számít, az egy lebutított változat. Ilyen is van.
Akit szeretne tételes, alapos ismereteket szerezni, az keresse fel a következő honlapot. A figyelemre érdemes leírások, cikkek itt megtalálhatóak ebben a témában. Videókat is lehet nézni is, letölteni is. Hasznos oldal. Ajánlom mindenkinek!
http://mfa.kfki.hu/
Számomra fontos terület ez. Manapság divat erről beszélni, de tíz éve az ilyesmi idehaza még kuriózumszámba ment. A kollégák is megmosolyogták… pedig már akkoriban is múltja volt, és annyira ígéretesnek tűnt, hogy nem kellett nagy ész előre látni a jövőt, a sikersztorit. Nem tudás, nem zsenialitás kellett meglátni benne az ígéretet… lazaság, karakánság kellett, csak annyi, hogy az ember lelkét ne holmi szkeptikus hangulat uralja el. Persze maga a szerkesztőség is furán közölte az ilyesmit… raktak a cikkhez egy képet. Azt nem mondom, hogy illusztrációt, mert sok mindennek nevezném, de illusztrációnak aztán nem.
Ez is vitakultúra kicsit. Valakit úgy is félre lehet tenni, hogy megteremted számára a lehetőséget, ő megpróbálja betölteni a kapott lehetőségeket, aztán addig se csinál mást… amit ott, azt meg könnyen semmivé lehet zúzni. Egy cím megváltoztatása, egy bekezdés kihagyása, egy képlet eldobása, egy ábra tönkretétele vagy éppen egy ilyen képpel a nevetségesség poklába való dobás. Nem biztos, hogy erről volt szó. Lehet, nem is fogták fel, mit kaptak, mit közölnek… talán csak elhülyülték. Bár én magam az egy-két független véletlent még el tudom képzelni, de a tízen- vagy huszonegynehány egyirányba mutató véletlenben nem tudok hinni. Hasonlatosan komolytalannak gondolom (bár jó esély van arra is) a másik végletet, hogy megfontolt kulturális-tudományos merénylet egy-egy ilyen el-/átszerkesztés, hogy az ilyen típusú kreativitást és kreatív embereket integráló lapok és műhelyek voltaképpen titkosszolgálati fedőcégek… (Halkan mondom, de mégis, mert ez a klub, akik egykor ezt a magazint szerkesztették, kiadták, ma az egyik piacuraló (a legnagyobb történelmi múlttal rendelkező, tekintélyes) sci-fi kiadvány mögött állnak. Halkan mondom, mert a Duna Televízióban az Y-akták is akkor szűnt meg, amikor Asimov életének zűrjeit, érdekességeit, titkosszolgálati kapcsolatait tárta föl, mutatta be a magazin.) A cikk elérhető oldalamon (http://asztalfiok.extra.hu/), érdemes elolvasni. Mert az egy dolog, hogy ma divat kiválóságközpontokat létrehozni, és elindítani ilyen nanotechnológiai központokat, egyet éppen Miskolcon – csak hát az, amiről a legtöbben beszélnek, amit a
legtöbben terveznek, ami a köz tudatában és értésében van, az pár évtizedes tudás. Nem új, nem a legújabb. Ha csinálunk valamit, akkor a legújabbat kellene – az élvonalt.
Richard Faynmanról hírlik, hogy fölvetette a nanotechnológia lehetőségét. Ő egy tű hegyére szeretett volna irodalmi műveket írni. Ám a történet korábbi. Feynman Mai Fizika című könyvsorozatának egyik kötetében említi Galileit, az ő egyedi tervezésű csontvázait, és az általa kimondott „eltérő méretek” törvényét. (Amúgy erről első Con-os előadásomban, ’95ben már volt szó. Aki itt volt akkor, és figyelt, az tucatnyi földi évvel megelőzhette a kort, melyben élnünk adatik. Annak az előadásnak az anyaga is elérhető a honlapomon: http://asztalfiok.extra.hu/.)
Ha valaki megrémül egy kicsit a képletektől, azt emlékeztetném, hogy tekintse őket művészeti alkotásoknak, vagy egy nyelvnek, egy fura írásnak. Ne akarjuk tételesen és pontosan érteni. Csak azt értsük meg, hogy pontosan tudjuk, elhanyagolunk valamit. És ezt hétköznapi szinten, hétköznapi viszonyaink között jogosan is tesszük. Ám tudnunk kell azt is, hogy ezt az
elhanyagolást a nanovilágban már nem tehetjük meg! Ott már értékes tizedes jegyeket, értékes nagyságrendet jelent, vagyis nem hanyagolható el. A mikrovilág törvényei, pl. a kvantumelmélet szemlélete és eredményei nincsenek olyan távol a hétköznapi tudásunktól, mint azt sokan gondolják… Attól vannak távol, és attól nagyon, ami az elhanyagolások (és emlékszünk ugye a matematikai egyértelműség tárgyalásánál?, hát az ottani kikötések okán és miatt) után áll elő. Ennek tudása pl. a tanárok számára rendkívül fontos – azt gondolom, hogy ma bűn úgy beszélni fizika órán a hőtágulásról, hogy (legalább a legkiválóbb) figyelmét ne hívjuk fel arra, hogy hol jogos a tagok elhagyása, és mikor nem az már. Ha élvonalbeli, akár Nobel-díjas kutatókat akarunk nevelni a lurkókból, akkor az ilyesmiket nagyon tudatosítani kell. Nem szabad szkepticizmusra nevelni! Nyíltságra, érdeklődésre, szakmai bátorságra kell! (Persze felelőségre, aprólékosságra, az eredmények ellenőrizhetőségére és ellenőrzésére is nevelni kell! De nem csak erre… hanem ezekre is, a főcsapás: a nyitottság, a szabadság mellett.)
Aki nem értette a képleteket, annak mutatnám grafikusan is. Az első ábra egy elsőfokú függvény. Ez csak az egyenes vonalú, az egyirányú tágulást írja le, mutatja meg pontosan. Ám hétköznapi szinten ezzel közelítjük a felületi és a térfogati hőtágulást is. A valóságban azonban (például a nanovilág méretei között, vagy a még mélyebb kvantumkáosz birodalmában) a felületi hőtágulást már egy másodfokú függvény írja le, ez látható a második ábrán. A köbös hőtágulást pedig egy harmadfokú függvény, ezt mutatja a harmadik ábra. Ugye látszik, hogy mindkét függvénynek vannak egyenessel jól közelíthető részei, de olyan görbületei is, amik meg nagyon nem közelíthatőek. Annyira helyesek azok a képleteink, melyekből tagokat hanyagolunk el, amennyire hasonlít az egyenes a parabolára vagy a harmadfokú görbére! Ez okozza azt, hogy a kvantumszemlélet más törvényeket mutat, hogy rácsodálkozást eredményez. Ha nem hanyagolunk el, ha megtartjuk a tagokat és ezeket a görbéket, akkor a két világ már nincs is olyan messze egymástól.
Nanocsövek… A programozhatóságukról szeretnék majd szólni. De azért tudjuk, hogy ma már nem itt tartunk! Ma már pl. mesterséges izmokat, vagyis összetett rendszereket hoznak létre. Vagy ott van az a szuperruha. Az amerikai sportolók már kipróbálhatták a legutóbbi téli olimpián. Normál körülmények között kényelmes, hőstabilizáló, kellemes viselet. Ám hírtelen ütéskor úgy véd mint egy páncél. Hírtelen ütésre, hatásra megkeményedik, tulajdonságai megváltoznak. Itt tartunk már! Az is érdekes, és engem személy szerint mélységesen fölháborított, hogy ezt a ruhát csak az amerikai sportolók kaphatták meg. A magyar sportolónak eltörhet a lába… az nem számít. A csúcstechnika csak az amerikai sportolónak járt, meg a haditechnikának persze.
A nanöcsöveket hibákkal programozzák. Ha eltérőt sikerül beépíteni, az ad formát, az ad minőségében újat. A hiba fura egy valami: hiba az elromlás is, és hiba a megújulás is. Ha a formát adó hibát nézem, akkor az valami pozitív, ha a nanocső felületének képét, akkor az ott
látható hibák ellenben már roncsolódások, negatív megítélésűek. És talán így vannak a mi emberi hibáink is. A megújulás, a fejlődés kapujának kulcsai is hibák, és az elfajulás, a megromlás rákfenéi is hibák. A hibának is kettős természete van. Még valamiért említem ezt. Azért, mert ennek is van oktatási oldala, feladata. Nekem ez, mint tanárembernek, szintén fontos.
Itt van Roger Penrose, egy kiváló alkalmazott matematikus… asztrofizikus… komoly ember, ott a képen is sok képlet előtt áll. Ő írta és magyarázta őket, érti és képes megértetni azokat. És ez az ember néha csak játszik. Vannak ezek a csempéi, hogy hogyan tölthető ki a sík vagy éppen a tér. Egykor ez csak érdekesség volt. Valóban egy jó játék. De ugye látjuk, hogy ez is új arcot, szerepet kap a nanotechnológia korában? Aki ilyen nanoszerkezeteket tervez majd egykor, annak itt kell kezdenie. Multivalencia elvének nevezzük ezt amúgy. Hogy belekezdünk valamibe… talán játék, talán több: alapkutatás, tudomány… de nem látjuk gyakorlati hasznát… aztán később mégis számtalan módon kapcsolódik majd a gyakorlati alkotás világához (alkalmazott tudomány). Nagyon élvezetes szemlélettel mutatja be a parkettázást Taraza Busra a Polygon folyóiratban (egy ismert, kedvelt, megbízható matematikai szaklap) megjelent írásában (1998. július, 5572. oldalak). És ismertek erre oktatási programok is, alsó tagozattól egészen az egyetemi szintig. Sokan megijedtek, hogy az ilyen témakörök (a gondolkodási módszerek, a kombinatorika vagy éppen a valószínűségszámítás) más hangsúllyal jelentek meg a középiskolai tananyagban. Pedig jobb lenne, ha szeretnénk ezeket, és valóban komolyan, mélyen tanítanánk… persze ezt másként kell: elsősorban gondolkodást kell tanítani, szemléletmódot… Nagyon fontos ez: csak akkor lesz esélye diákjainknak a nagyvilág tudományos világának élmezőnyébe belépni, akár Nobel-díjat kapni, ha nyíltan, szeretettel, megszállottsággal tanítjuk mindezeket (is)!
Még egy dologról szeretnék ma szólni – ugyanebben a témakörben. Talán mindenki tanult már termodinamikát, hőtant. És talán vannak, akik még emlékeznek a második főtételre. Kicsit komolyabban: az entrópiáról beszélek – csak nem mondom ezt, mert nem szeretnék káromkodni. Szóval, a folyamatok a valószínűbb irányba mennek végbe: minden makrofolyamat a rendezetlenség irányába halad. Hát a nanovilágban éppen az ellenkezőjét látjuk: a folyamatok önszerveződnek, minden a rendezettség irányába halad. A nanocsövek pl. úgy készülnek, hogy valami trutymót (pontosan megtervezett összetételű anyagot, rendszerint valamilyen port) beteszünk a kemencébe, aztán kivesszük a nanohálót vagy a nanocsöveket. Az említett honlapon (MFA KFKI) van erről videó, aki ráér vagy érdekli, nézze meg! Szóval makroszinten a rendezetlenség, mikroszinten a rendezettség irányába haladnak a folyamatok. Az entrópiáról szokták mondani, hogy kijelöli az idő irányát. Hát akkor e két szinten, e két világban ellentétes irányú az idő.
Ám van érdekesebb, mindez összefügg az élettel is. Nehéz megmondani, hogy mi az élet. Nem is igazán tudjuk. Vannak, akik a nagy komplexitást emelik ki, mások mást. De inkább csak változókat tudunk mondani, hogy ez és ez jellemző arra, ami él. De egy dolog biztos: az élő rendszereknél minden fordítva van: makroszinten a rendezettség (célirányosság, negentrópiának is nevezik), mikroszinten a rendezetlenség irányába (gondoljunk csak pl. a lebontó folyamatokra) tart az, ami él. Az élő rendszerek időtranszformáló rendszerek: éppen fordítottak az időirányok. Érdekes… Ha már idő, akkor egy kis kitérő az időutazás irányába – elvégre egy sci-fi találkozón vagyunk. Teleportáltunk már részecskéket és folyamatokat is. Például egy lézersugarat is sikerült megkettőzni. Ezek kvantumteleportációk, információátvitelt jelentenek. De mi van akkor, ha az információtartalmak kiírom valamilyen adattárolóba, mondjuk egy kristályba. És később, évszázadok múlva előhívják azt. Akkor az időutazás? Nincs különbség a között, hogy azonnal megjelenik valami a szomszéd szobában, vagy csak időben eltolva jelenik meg. Tökéletes másolat, és időben folytatólagos… ugyanott folytatja, ahol lemásoltuk. Ma a teleportáció már alkalmazásfejlesztéseknél tart. Komoly repülőgépgyártó társaságok költenek antigravitációs hajtóművek kutatására – ezek mögött a teleportáció, a térprogramozhatóságának lehetősége áll. Vagy a hőpumpa (nem ugyanaz, mint a hőszivattyú – ez utóbbi mondjuk a föld termikus energiáját viszi csak be a lakásokba), a hőpumpa információt, rendezetlenséget visz át… és a rendezetlenség hőenergia… – ez lesz a jövő energiája, már dolgozunk rajta. Aztán hamarosan itt vannak a kvantumszámítógépek, a kvantuminformatikai rendszerek – ezekben is döntő szerepet kap majd a teleportáció. De számos más terület is említhető (orvosi alkalmazások, vagy éppen az adatátvitel… infrastruktúra és hullámszmog: térszennyezés, pl. elektromágneses környezetszennyezés nélküli adatátvitel). Ám számomra az időutazás, a másolat megőrzésének lehetősége izgalmasabb kérdés.
Lassan a végére érek annak, amit ma mondani szerettem volna. Még egy pillanat erejéig visszatérnék ahhoz az egyik képhez, amit előadásom elején mutattam:
Azok a fény csövek talán villámok, melyek agyunkban cikáznak… talán mert értjük, talán mert nem mindazt, amiről beszéltem. Nem kell érteni, érezni kell, és tovagondolni. Nekem a folyosómon van egy plakát: irredenta történelmi plakátokat mutat be. Azért van ott, hogy a gyerekek, a diákok találkozzanak vele. Mert nem a szélsőségekkel van a baj az életben vagy éppen a történelemben sem. Azzal van, hogy nem találkoznak a problémával az emberek. Nem gondolkodtak még sohasem rajta: aztán találkoznak vele, és sodródnak… erre vagy arra, azt hiszem, egyik szélsőség sem jó. Ám aki már egyszer végiggondolta, akinek már vannak gondolatai mindkét irányból, az már nehezebben sodródik. Az már gondolkodó ember lesz. És rájuk van szükség! Nem szkeptikusokra, de nem is minden újjal előálló, önmagukat ünnepeltető őrültekre. Sehol sem jó, és egyik szélsőség sem jó! A közép út jó csak… Erre bátorítok én magam is mindenkit: a tovagondolkodásra és a középúton való bátor léptekre, „az útonjárás örömének” meglelésére. Kóboroljatok, kóboroljunk! – mert aki nem kóborol, az nem éri el a tengert (ahogyan a spanyolok mondják). Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet! Ha valakinek kérdése lenne, e-mailben (
[email protected]) megkereshet, és szívesen állok rendelkezésére. Isten áldását kérem rátok és jövőnkre!
