Sipulusz A bengál és leánya Humoreszkek, szatírák Rákosi Viktor Publio Kiadó 2013 Minden jog fenntartva! Rákosi Viktor Sipulusz álnéven kiadott humoros írásaiból összeállította Publio Kiadó
AZ ÉN UTONÁLLÓM. Három nap óta mindenki a tolvajokról beszél a társaságunkban. Az éjszakának hősei a nap hőseivé lettek. Budapest és Bécs versenyeznek a nemeslelküségben: mindegyik le akar mondani a másik javára a tolvajokról. Furcsa az, ha egy magyar ember fest egy zseniális képet, mindjárt megteszik „osztrák festő”-nek, de nincs rá eset, hogy egy-egy hazai gonosztevőnket hasonlóképp okkupálnák. Mi ezt nem igen viszonozhatjuk, mert ellopni való hires emberük vajmi kevés van az osztrák sógoroknak, ellenben akasztani való Schenkekkel fölös számban dicsekedhetnek. Beszéljünk tehát, a divatnak hódolva, mi is a tolvajokról, nem a nagy tolvajokról, hanem a kicsinyekről, kik tudvalevőleg nyakoncsipetnek, s igy nem oly titokzatosak, mint amazok. Nem is a kicsinyekről, csak kicsinyről, nem is tolvajról, hanem utonállóról... az én saját utonállómnak szentelem ezt a tárcát, kárpótlásul, mert egykor megtagadtam tőle. Egy éjjel gondolatokba és adósságokba merülve ballagok hazafelé a Stáhly-utcán. Szomoru vidék; határai egyik oldalon a Rókus, jajgató betegeivel, másik oldalon a halottas kamara, hallgató halottaival. Ez a két első stáció, harmadik a - temető. Éppen éjfélt ütött a Rókus templomtornyában. Egyszerre egy hiányosan öltözött alak elejbém toppan: - Kérem, hány óra? Figyelmeztettem őt a toronyóra üdvös intézményére, s ama reményemnek adtam kifejezést, hogy tán csak nem süket? Ő biztosított róla, hogy fülei kifogástalanok, s ujólag azt a kivánságát fejezte ki, hogy szeretné magát az én zsebórámon tájékozni az idő állásáról. Figyelmeztettem őt e kivánság káros következményeire. Ő megfogta a balkaromat. Jó marka volt, két hétig kéklett, zöldült és feketéllett a helye. - Ide azzal az órával. Ez legalább őszinte nyilatkozat volt. Beláttam, hogy kötelességem hasonló őszinteséggel felelni. - Tessék! - és azzal rövid, de vastag botommal ugy vágtam fejbe, hogy hátralépett. Ki kell jelentenem, hogy nem azért vágtam fejbe, mintha a megsántulástól akartam volna őt óvni; de a fejét éppen közel tartotta hozzám, s ez volt a legkényelmesebb ütés. Ő megvakarta a fejét, s kijelenté, hogy kés is van nála, rögtön meg is mutatta, s fenyegetett, hogy majd mindjárt ő fogja nekem megmondani, hogy hányat ütött az óra. Én ezt nagyon szerettem volna tudni, már csak azért is, hogy az órámat a szerint igazitsam. A botot kezembe vettem, s várék. Egyszerre csak elteszi a kést s azt mondja: - Adjon uraságod egy forintot. - Nem én! - Hát egypár szivart. - Nincs. - Akkor kérek egy kis tüzet. - Nesze! - s odadobtam neki egy skatulya svéd gyujtófát. Ő fölvette, rágyujtott egy virginiára, s azzal köszönés nélkül eltávozott (Az udvariatlan.) A kis sétatér fái közt eltünt. Tovább ballagtam. A Stáhly- és Rökk Szilárd-utca sarkán állt ujra egy gyanus alak. Már éppen fejbe akartam ütni, mikor a hold egy téveteg sugara megvillantá a mellén levő pléhtáblát: rendőrbiztos volt.
- Miféle veszekedés volt az ott a Stáhly-utcában? - kérdé. - Semmi! Csak egy ur kérte az órámat, de nem adtam neki. - Ki volt az az ur? - Nem cseréltünk vizitkártyát. Azt hiszem, egyszerü utonálló. - Tehát küzdelem is volt? - Amennyiben fejbeütöttem. - Nagyon megsebesült? - Ki? én? - Nem, az „ismeretlen tettes”. - Meglehet, de nem láthattam, mert elszaladt. Ajánlom magamat, biztos ur. - Kérem, tessék velem jönni. - Csak nem kisér be? - Nem, de jegyzőkönyvet kell fölvenni a tényálladékról. - No jó. Elmentünk a józsefvárosi kapitányságra, s csak jó két óra mulva, megnyaggatva kerültem haza. Ez eset óta mindig megijedek, valahányszor éjjel - rendőrrel találkozom.
A KÉT JAKAB. Riedmann Jakab urnak egy szép üzlete és egy szép felesége volt. Az üzlet virágzott, a feleség hervadt. Mert Jakab ur minden idejét az üzletnek szentelte, s a feleségnek semmi se jutott az időből. A férje őt nem is feleségnek, hanem üzlet-társnak, csendes compagnon-nak tekintette, a kinek nincs megengedve semmiféle szerelmi ömlengés. Az igaz, hogy Riedmann ur tévedése megbocsátható volt, mert annyira egyszerre kapta az üzletet és a feleségét, hogy nem is tudta, melyiket vette el voltaképp, s melyiknek esküdött hüséget. T. i. okos ember lévén, beleházasodott egy aggastyánnak üzletébe. Eszközül erre az aggastyánnak ifju leánya szolgált, a kinek kezével aztán a boltot is megkapta. Az aggastyán-apó csakhamar - az aggastyánok közt nagyon elharapódzott szokásnak engedve, - meghalt, s ők egyedül maradtak, kettecskén. Szerelmesek közt mily édesen hangzik ez a szó, kettecskén! Riedmann ur ezt ugy értette, kettecskén - üzletecskémmel. Tehát a feleség teljes joggal hervadt; Riedmann ur csak azzal az általános, sablonszerü unalmas szerelemmel viseltetett iránta, melyet az üzletemberek nagyrésze kultivál, s ez a romantikus menyecskét nem elégitette ki. Valami nagyobb viharnak kellett bekövetkeznie, hogy Riedmann urat fölkavarja prózai tespedéséből, s üzleti ügyekben történt kimozdithatatlannak látszó megfenekléséből. Riedmann Jakabbal egy utcában lakott Riedmann Jakab, egy titkos exisztencia, egy sarokba huzódott pók, egy Shylock, egy shaksperei uzsorás. Egy napon Riedmann ur (nem az uzsorás) azt mondja nejének, hogy üzleti ügyekben elutazik. A nő azt mondja, hogy neki mindegy, hiszen ha jelen van is, csak üzleti ügyekben van jelen. Riedmann ur a panaszra halaványan mosolygott, s azt felelé, hogy ezeknek az üzleti ügyeknek köszönheti, ha tiz év mulva egy köruti palota erkélyén legyezheti magát. A nő azt felelte, hogy jobban szeretne most egy ölelést, mint tiz év mulva egy palotát. Riedmann ur megölelte nejét, de a szivart nem vette ki szájából, s megégette a szerető nőcske homlokát. - Pardon! - szólt Riedmann ur gyöngéden, s azzal sarkon fordulva, az osztrák államvasut esti 10 ó. 10 perci gyorsvonatán elutazott egy vidéki városba. (A menyecskének még az a vigasztalása sem volt meg, hogy magyar államvasuton per Kelenföld Bécsbe utazott volna.) A vidéki városban szorgalmasan végezte ügyeit (notabéne pénz- és váltóüzlet-tulajdonos volt). És nem is sejté, hogy az elutazását követő reggelen az összes fővárosi hirlapokban megjelent a hir, hogy Riedmann Jakab uzsorás köröztetik, s a hol utóléretik, nyakoncsipendő. Egy szép reggelen a bankár ur fölkel s éppen a vidéki város egyetlen hoteljének tulajdonosát szidta, mert cipője nem volt kitisztitva, kabátja pedig a máséval ki volt cserélve, mikor kopogtatnak az ajtón. - Nem szabad! - kiált Riedmann ur, a ki elbájoló pongyolában ült az ágy szélén. Az ajtó kinyilt és belép egy tajtékpipa, a végében egy cingár, összetöpörödött hazafival. Kis ember nagy pipával. - Én Kriptaffy Szabolcs, járásbirósági irnok vagyok, de a nagyanyámtól háromezer forintot fogok örökölni. - Hát aztán? Én Riedmann Jakab vagyok és a nagyanyám után nem fogok semmit sem örökölni, - szólt mérgesen Jakab ur. - Csak azért emlitettem az öreganyámat, hogy meggyőződjék arról, hogy a pénzét meg fogja kapni. - Micsoda pénzemet? Hisz az ur nem tartozik nekem pénzzel! - De fogok. - De nem fog, mert én nem adok kölcsön. - Pedig lássa, megtehetné, utoljára, elfogatása előtt. Jakabunk Kriptaffy ur elé ugrott. - Az én elfogatásom előtt? - No persze, hisz maga a körözött uzsorás, Riedmann Jakab; itt a neve a helybeli lap mai számában, az idegenek lajstromában, a
hirek közt pedig a körözés. Tiz forint van a fejére kitüzve. Jakab ur oly sebesen kikapta a lapot Kriptaffy ur kezéből, hogy az elesett volna, ha a pipájába meg nem kapaszkodik. Kriptaffy urnak igaza volt. - De én nem az a Riedmann vagyok, énnekem bank- és váltóüzletem van Budapesten. - Ugyan ne tréfáljon, hisz’ a homlokára van irva a nyolcvan percent. - Takarodjék innen, tisztelt Koporsóffy ur, mert ugy kidobom, hogy hatot nyekkenik. - Uram! - nyekegett Kriptaffy ur, s előre szegezvén a pipáját, vitézül kihátrált. Riedmann ur lázas izgatottsággal öltözött föl a piszkos cipőbe s a más kabátjába, még mosdani is elfelejtett. Egyszerre csak hirtelen nyilik az ajtó, s egy szálas ur, kutyakorbácscsal kezében, a szoba közepén terem. - Ön Riedmann Jakab? - Én vagyok! - felelé szepegve bankárunk. - A törvény nevében foglyom. Riedmann egy székre akart rogyni, de az egyetlen széket a hatalmas látogató foglalta el, ő tehát jobbnak látta csak elvben lerogyni. A vad ember kutyakorbácscsal csapkodva csizmaszárait, emberevő fogcsikorgatás közt folytatá: - Nem vagyok én olyan harapós, mint a milyennek látszom. Habár ön uzsorás, bizonyára van családja, melyet szeret, már t. i. a hogy egy uzsorás szeretni tud. Én nagyon sajnálom az ön ártatlan családját, s azért hajlandó vagyok önt szabadon bocsátani. - Kezeit csókolom, - akará mondani Jakab ur, de aztán összeszedé magát, s kiáltá: - Önnek nincs joga engem elfogni, mert én nem vagyok az a körözött uzsorás, én becsületes ember vagyok. - Akkor nincs más hátra, mint hogy önt elfogjam. Nyissa ki az ablakot. - Minek? - Hadd füttyentsek egyet lent álló rendőreimnek. Riedmann ur az ablakhoz lépett. Két szálas városi rendőr sétálgatott a kapu előtt. Az egyikhez éppen akkor vágott egy mosogató rongyot valami Panna, a kit a rend őre váratlan ölelésben részesített. Elkeseredve forditotta szemeit az idillről saját tragédiájára. - Tehát, kérem, bocsásson szabadon. - Ahán, tehát megjött az esze, a törvény nevében, ön szabad. - Köszönöm. A kutyakorbácsos ur nem mozdult, sőt várakozólag nézett Jakab urra. - Foszszon meg becses jelenlététől, - nyögé igen udvariasan a megtört Jakab. A nagylelkü ur nem érté a delikát kifejezést, az ő szótárában az ugy szerepelt, hogy „takarodjék”. Mindazonáltal fölállt, s közelebb lépett áldozatához. - Nincs önnek heverő ötven forintja? Adja ide nekem - kölcsön. Jakab ur tárcájába nyult, s fájó tekintetet vetve az egyik ötvenesre, azt átnyujtotta. - És most megyek a kaszinóba, egyetlen passzióm a ferbli, maga pedig fogja a cókmókját, a hátulsó garádicson menjen le, s a kerten keresztül aló mars, köd előttem, köd utánam.
Jakab ur elmenekült. Lesompolygott a hátsó lépcsőn, libegett rajta a nem rászabott silány kabát, melynek tulajdonosa bizonyára ugyanakkor az ő ujdonatuj szalonkabátját üdvözölte örvendetes meglepetéssel, keresztülhatolt a konyhakert kukoricásán, mely rémesen zörgött a futó nyomában, sőt átmászott a keritésen, mire még legszerelmesebb fiatalságában sem mert vetemedni, s ugy inalt a vasut felé, mint egy megvadult omnibuszló. Éppen indult egy tehervonat, a konduktor ismerőse volt, elhunyt apósa üzletében mint söprögető kezdette egykor karrierjét, az fölvette őt protekcióból, s egy dezinficiálatlan marhavaggonban huszonegyeztek egész Pestig, koronként összerezzentve egy velük utazó beteg tehén mélabús bőgése által. Ádáz huszonegyezés után elveszített 72 krajcárt, s ezt borravalóképp még két forinttal megtoldta, a mi a néhai söprögetőnek igen jól esett. Elfáradtan, lélekben és testben elcsigázva érkezett haza. Ah, mily jól esett neki a csöndes családi otthon, ah, mennyire megundorodott az üzleti ügyektől. Feleségét megölelte, s háromszor megcsókolta, három napig feléje se nézett az üzletnek, örökké otthon ült, az asszony boldog volt, s virágzani kezdett. A harmadik napon igy kiáltott a férj: - No asszony, holnap beadom a névmagyarositási kérvényt. - Mire névmagyarosodunk? - Ha Friedmann volnék, a Békefi nevet választanám, de mivel Riedmann vagyok, szintén egy betüvel kevesebbre, Ékefire magyarosodom. És Ékefi Jakab ur innentul megtalálta a módját, hogy az üzlet is virágozzék s a menyecske se hervadjon.
AZ ORDÓ. Van nekem egy derék csizmadiám, a ki évek óta szállitja elszaggathatatlan cipőimet. Fagyban nem csusznak, sárban-vizben nem áznak át, soha még ki nem lyukadtak a lábamon, mindig a házmesterem viselte el, a ki, ha beléjük unt, átiratta a fiára azokat, a ki aztán karácsony napján kisubickolta s meglepte velök az apját, ráfogván a kis Jézusra az ajándékot, s az apja vadonatuj cipőként viselte ujra az én lábtyüimet. Ha fojtó köd-ülte napokon a mulandóságra tévednek gondolataim, szemeimet sietve lábomra tévesztem, s ha csak pongyolában nem vagyok, gondolataim rögtön visszazökkennek az el nem mulás reményének vidámabb kerékvágásába. Sohasem azért csináltatok uj cipőt, mert szükségem van rá, hanem azért, mert már meguntam a régit. A napokban is elballagok Borzács urhoz s finom téli cipőt rendelek nála. - Mondja csak, Borzács ur, honnan veszi a cipőihez ezt a vizilóbőrt? - Tetszett olvasni a kitüntetéseket? - szólt ő felelet helyett. Borzács ur ünnepies volt, vasárnapi ruhában, megnyiratkozva, széken üldögélt és virginiát szítt. Első legénye méregette a lábamat. Máskor közel se eresztett senkit a lábamhoz. - Tetszettem olvasni. Miért kérdi? - Miért kérdem? Nem tetszett olvasni? - Gratulálok, - kiálték föl, s az első legény borzas feje fölött megráztam a mester kezét. - Mit kapott? - Arany érdemkeresztet. Hát a tekintetes ur? - Én? Én nem kaptam semmit. - Pedig sokszor odakint láttam a kiállitáson a tekintetes urat. És semmit se kapott? Derék ember! Előtte elsősorban a kuncsaftok álltak s csak aztán következett ő maga. Bennem egy lovagrendeset sejtett. - Itt van, kérem, az ujság. Ebbe azt irják, hogy Spányi Béla föstő is azt kapott, a mit én. Miféle föstő az? - Hát például, hogy ne menjünk messze a csizmáktól, az csak fösti a csizmákat, a miket maga természetben készit. - Ő fösti? Lehet, hogy pirosra, sárgára ő fösti, de feketére nem, mert azt mi magunk subickoljuk. Igaza van Kvapil szomszédnak, a szobaföstőnek, a ki borzasztóan haragszik, hogy ő nem kapott semmit. Kérem szépen, szobát csak nehezebb fösteni, mint csizmát? Az a sok cifraság, ciráda! Már csak jobban megérdemli a kitüntetést, mint Spányi ur. Aztán elél az az ur a csizmafestésből? - Fest az sok minden egyebet is, pl. igen sokszor gólyát. - Gólyát? Akkor bizonyosan azt is ő festette arra a pléhtáblára, a ki itt van a kapunk mellett kiakasztva. Egy gólya, a szájában egy kis gyerekkel, aláirva: Csörömpő Mária. Ezt már nehezebb festeni. Ezért is kaphatta ő az ordót. - Hát maga mit állitott ki, Borzács ur? - mondám jókat nevetve - befelé. - Én kérem, almát, körtét, szőlőt. - Hát csizmát? - Azt is, de csak egy párt. De az remek volt. Ez az első legény készitette. Talpán a magyar cimer volt, nemzeti szinü szegekkel kiverve, elől a csizmaszáron az egyiken Matlekovits ur, a másikon Zichy gróf ur arcképe, szintén nemzeti szinü zsinórokból kivarrva. Az arca fehér, a haja zöld, a többi piros. - Hát Zichy haja? - Az pirosra volt kivarrva. - Ez legalább jól volt találva. Aztán tetszett? - Rettentőn tetszett. Zichy gróf ur, mindjárt első nap, meg is vette 30 pengő forintért, s rögtön elvitette a lakására, annyira megtetszett neki. - A gyümölcsöt honnan vette? - Van kérem alássan szép szőlőm Kőbányán. Szolgálhatok egy pohárral?
- Köszönöm! Én Kőbánya produktumai közül csak a sört meg a disznót kultiválom. - Pedig ajánlhatom a bort is. No itt jön Krompacher szomszéd, ő másképp vélekedik. Belépett Krompacher pékmester, a kivel Borzács uram jó lábon állott, bár pék és csizmadia közt ritka a jó viszony, mert a pékek nagy része télen-nyáron olcsó papucsban jár, s míg ezt hordja lábán, addig nem hordja szivén a cipészipar föllendülését, a mi a cipészeket keserüséggel tölti el. Borzácsot és Krompachert különben a „végletek” ismert érintkező hatása füzte barátokká: ugyanis, a mi az egyik készitményeinek legfőbb erénye volt, az a másik készitményeinek legfőbb bűne lehetett volna. Ha t. i. Krompacher oly kemény, szétválaszthatatlan süteményeket süt, mint Borzács cipői, akkor csakhamar bezárhatta volna a boltot s viszont. És most még hozzá egy dolog teljesen ledöntötte köztük a különböző céhhez tartozás válaszfalait: Krompacher is arany érdemkeresztet kapott. (Talán ő is csizmát állitott ki.) Krompacher szerényen, de méltósággal viselte a tudatot, hogy ő ki van tüntetve. Borzácshoz szivélyes, hozzám leereszkedő volt s én sietve elhagytam a boltot, mert nem szeretek nálamnál különb emberek társaságában lenni. De azt megfogadtam, hogy a legközelebbi kiállitásig megtanulok valami praktikus mesterséget s alkalmat nyujtok a jövendő kitüntetőknek, hogy bennem csizmadiát fogjanak.
EGY KALAP. Boldogult keresztapámnak volt egy mondása: „A kalaposok mind hazaárulók”, s ezt adandó alkalommal mindig elmondta, bár köztudomás szerint a kalaposok mindig inkább kalapot, mint hazát árultak. Mérges kisember volt ő tekintetessége, a kinél hamarabb készen volt a harag, mint az öröm, s ha véletlenül megörült, annak is olyan goromba jelekkel adott kifejezést, hogy a ki nem ismerte s csak e jelekből következtetett, ezt a lelki állapotát is bátran haragnak tarthatta. Engem nagyon szeretett és kivülem (be kell vallanom) a nyulcombot gombóccal. Szeretetének az a haszna lett rám nézve, hogy minden vakációra meghítt, s ilyenkor két hónapig én osztoztam a gombócos nyulcombbal a közkedveltségben. Mikor megérkeztem, illendően kezet csókoltam, ő pedig olyan erőteljes barackot nyomott a fejem bubjára, hogy talán négy napig fájt a bubom utána. Azért mondom: talán, mert biztos észleleteim nincsenek e dologra nézve. Ugyanis másod-, harmad- s mindennap kijárt a barack, s igy nem határozhattam meg, hogy a negyedik nap az első, második, harmadik, vagy éppen a legfrissebb baracktól sajog-e a fejem bőre? Haragos természete sajátságos mondásokra ragadta. Ha valakivel valamiről beszélgetett, mikor a témának a közepén tartottak, rendesen már dühben volt. S akkor aztán egy megdöbbentő kijelentéssel bezárta a beszélgetést. Mikor hire jött, hogy a Jankovicsnak husz pár bivalya husz megrakott szénásszekérrel beuszott a Balatonba s bennveszett, ő a beszélgetés folyamán mérgesen belebődül: „A bivaly a legkártékonyabb háziállat”. A meglepett csuzi értelmiség erre nem tudott semmit se felelni s a diskurzus be volt fejezve. Miért mondott ilyent a feketeségük dacára igen ártatlan s nagyhasznu bivalyokra? Mert dühben volt s azt valamin ki kellett öntenie. Igy jutottak be a kalaposok is a krédóba. Valamelyik szomszéd gazdasági irnoknak a jágerkalapja két esztendei szakadatlan használat után s egy záporeső közvetetten hatása alatt szétmállott Az irnok szidta az esőt, szidta a kalapot, de legjobban a pesti kalapost, a ki egy forintért ily nyomorult portékát sózott rá, mely egyszer ázik meg s szétmegy. A két esztendei hű szolgálat teljesen el volt felejtve. Kalap, ha azt akarod, hogy gazdád szeressen, kövesd e jó tanácsokat: adassál a kalapostól ingyen, ne ázzál meg soha, tarts örökké s ha már meguntad a terhes szolgálatot és a hálátlanság szidalmai nélkül akarsz a magánéletből visszavonulni: vessz le a gazdád fejéről, mikor az részeg. Ekkor önmagát és nem téged lenne kénytelen szidni, tehát hallgat. Keresztapám (mint a hogy ő szokta) tajtékzó dühvel végighallgatta a gazdasági ifjut s aztán rá mennydörögte: „A kalaposok mind hazaárulók”. Később rájöttem, hogy ő nem tartja azt, hogy a kalaposok speciálisan a honárulás bünében kiváló szerepet visznek; csak általában fölháborodásának akart kifejezést adni s a hazaárulással (mint legnagyobb bünnel) csupán felháborodásának nagyságát jelezte. De mig erre rájöttem, mennyi lelkiismeretfurdalást állottam ki, valahányszor uj kalapot vettem! Szivem megdobbant s cinkosnak éreztem magamat, a hazaáruló kalaposokat támogatván. És még megvolt az a szerencsétlenségem, hogy kalapot nem vehettem másutt, mint kalaposnál. Oh! iparszabadság! Csizmadiának, szabónak, asztalosnak már akkor sem volt szabad kalapot készitenie. Mint mindennek a világon, keresztapám rabiátus természetének is megvolt az oka. Keresztanyám azt mondta, hogy Jellacsics horvátjai fejbeütötték 48-ban: azóta ilyen mérges hörcsökös ember. Egy ütésre egészen megváltozott a természete. Azelőtt jámbor, békességes volt, azóta veszekedő, haragos, lármás. Akkor mindjárt be is állt a magyar hadseregbe s vérben dolgozott majdnem Világosig. De Világosnak nagy sötétségét nem érte meg épen: meglőtték ugy, hogy utána két esztendeig nem tudott ülni. Sebesülten hazabujdosott s a német (szatira!) in kontumaciam arra itélte, hogy öt esztendeig üljön Olmützben. Tessék magát mindenkinek abba a helyzetben képzelni, hogy nem tud ülni. Nem ülhet lóra, kocsiba, nem ülhet le kártyázni! Az általános hazafiui elkeseredés, párosulva a saját állapota miatt való privát elkeseredéssel, szépen kifejlesztették benne a vadságot s én féltem tőle, akárhogy tukmálta is rám az apám, hogy „keresztapád senkit sem szeret ugy, mint téged”. Gyerek nem tette zajossá háza tájékát. Abban a korban, mikor mások lányos házaknál hallgatják a kisasszony zongorázását, dicsérik ugyane kisasszony főztjét, asztal alatt keresik a lábát s végül megkérik a kezét: abban a korban ő harcolt, lappangott, folytatásképpen konspirált, utána bujdosott s mikor mindezeknek vége volt, vége volt erőteljes ifjuságának is. Szeretni: erre sohasem ért rá; de megtört vállait azért a házasság igájába hajtá s az őszülő agglegényből ifju férj lett. S könnyebben esett kimondania a „holtomiglan”-t, mert az többé nem is volt olyan hosszu terminus... A házasság nem változtatott természetén; az emberek sajnálták a feleségét, az asszony adta a szenvedőt, e mellett az ételekből óriási tömegeket tudott elfogyasztani s folyton hizott. Különben jó asszony volt s szivesen hallgatta, ha az éléskamrában üldögélve francia regényeket meséltem el neki. A husvét egyszer meleg áprilisnak a végére esett, s én lementem a falusi locsolásra, fölhasználván kétheti iskolaszünetemet. Keresztapám a szokott barackkal fogadott s változatosság okáért olyant csipett bal orcámon, hogy majdnem sirva fakadtam. Szép uj szürke kalap ült a fején, széles karimával, fekete szalaggal. Megbámultam, mert négy esztendő óta ez volt az első uj kalapja. Meg is dicsértem, ő is kijelentette, hogy ez a kalap jó, noha a kalaposok mind hazaárulók. (Valami svarcgelb kalapossal lehetett mégis dolga, hogy olyan makacsul ragaszkodott e mondásához.) Kimentünk a zöld mezőre, a hol ő sorra szidta összes munkásait, mert - ugymond - mindegyik feleannyi erővel dolgozik, mint a mennyit az isten neki adott. Azután pörölt az idővel, mely nem hoz esőt, a széllel, mely kiszáritja a földeket, a kocsisával, mert a döcögősön sebesen hajt, s velem, hogy miért nem jöttem tegnap. Mi megszidottak mind mélységesen hallgattunk, csak a szél mert kikezdeni vele. Mikor hazaértünk s az udvaron a kocsiról leszálltunk, lekapta ujdonatuj kalapját s elszaladt vele. Kergettem, de eltünt a szemem elől, valahová ki a mezőre karikázott. Juci, Mári, meg a tehenes kimentek rögtön keresni, de kalap nélkül tértek vissza. Ezalatt a keresztapám folyton pörölt velem, én pedig magamba
örültem, hogy lám a goromba ember megkapja a maga büntetését. Ugy kell neki, a csunya veszekedőnek. Öt nap mulva megint olyan csunya szeles idő volt. Megérkezett a rendes gólyapár is, s keresztapám házán, annak is a kéményén vert tanyát. A mint egy-egy szélroham keresztül sivitott a ház fölött s recsegve letört valami fiatal ágat: a gólyapár fölrebbent s aggódva repeste körül fészkét. Kicsinyeik lehettek ott. Este lett. Az emberek megreszkettek a szél süvöltésére s keresztet vetve kivánták: Jaj, csak tűz ne legyen az éjjel. Nem is igen mertek tüzelni, rettegvén minden kis sziporkától. Reggelre elállt a vihar. Kimentem. A tornácról láttam keresztapámat, a mint ócska, zsiros kalapjában valamit leheletével melenget. Azután létrát támaszt a ház falához s fölmegy a háztetőre, mindig melengetvén kalapjának tartalmát. Kisompolyogtam, hogy hát mit keres az öreg a háztetőn? Nagy vigyázattal haladt föl a gyöngén lejtős tetőn egész a kéményig, mely fölött csapkodott a gólyapár. - Gyengülő lábai néha megreszkettek s olyankor ő a tetőhöz simult. - Na bolondok, na, - szólt a gólyapárra, - itt hozom a kicsit, ne féljetek. Semmi baja sincsen. Ezzel még egyet lehel a kalapba, aztán kivesz onnan egy kis gólyafiókot s nagy vigyázva a fészekbe teszi. Majd fölágaskodik, s utána néz: - Tyüh! a veszett áldóját, ti tolvajok! Hát igy bántok a házigazdátokkal, majd mindjárt kivetlek onnan. Négy forintomba van! Eztán nézte a gólyaszülék örömét, s - uramfia, - elmosolyodott. - Nem rossz gusztus. Ezzel fejébe csapta ócska kalapját s kászolódott le. Én kotródtam befelé, mert tudtam, hogy megszid, ha megtudja, hogy láttam őt a háztetőn mászkálni. Az öreg lejött s elment hazulról. Egyedül voltam otthon. Keresztanyám a cselédekkel már hajnal óta a konyhakertben dolgozott. Én pedig szaladtam a létráért s föl a gólyákhoz, megnézni, hogy miért van az a fészek négy forintjába a keresztapámnak? Mit látok, a mint belenézek! Az ő tulajdon megbámult ujdonatuj kalapját, melynek vörösbarna bélésében vigan sipogtak a gólyafiókok. Semmi hibája a kalapnak; csak a gólyacsaládot kell kiforditani belőle, s olyan, mintha ma készült volna. Összecsaptam a kezemet. És ez az én durva keresztapám fejébe vágta az ócska kalapot s ott hagyta az ő négyforintos kalapját gólyafészeknek. Igaz, hogy nem látta senki. Ohó, kedves keresztapám, engem nem szed rá. Igy aztán könnyü végiggorombáskodni az életet, mikor tudja az ember, hogy az utolsó itélet napján ott áll az uristen a szürke kalappal és a megmentett gólyafival a kezében... És azontul valahányszor barackolt, csipett, meg a fülemet huzta, mindig nevettem magamban: „Hiába tetteted magadat, tudom én, a mit tudok”. S megcsókoltam barna kezét s most férfilétemre is megcsókolnám, ha régen el nem hidegült volna.
KÉT KALAP. Skárlát Péter ur sokáig fontolgatta, hogy az élet kinálkozó utjai közül melyiket válassza s végre arra lépett, melynek végén „Az Inka kincséhez” cimzett kávéház állt. Külvárosi kávéház volt, „nyári kert”-tel, a mi alatt a kis udvarban szomorkodó öt (hordóba szoritott) platánuszt kellett érteni; s ezek árnyékában ülni mindenesetre élvezetes dolog lett volna, ha a nap az udvarra sütött volna. Örök árnyékban hervadoztak a beteges csemeték és sóvárogva nyujtották zöldes-barna levelöket a harmadik emelet (vagy talán a kék ég?) felé. Tavaszszal nagy garral kihordták a fákat az udvarra s a pesti ember azzal a boldogitó érzéssel szürcsölte alattuk kávéját, hogy valahára itt van a kikelet s nagyokat szítt tüdejébe a levegőből, mert ő most „zöldben” van. A belső téli helyiségnek is volt egy nem megvetendő erénye, t. i. ablakaiból kilátás nyilt egy felsőbb leányiskola kapujára s a jogászok naponta már jó eleve elfoglalták ez ablakokat, hogy a tudományos kisasszonykákat szemügyre vehessék. Skárlát Péter ur nem aknázta ki a helyzetet, mert az ablakbeli kapucinert épp annyiért adta; de titokban köszönetet mondott a kultuszminiszternek, hogy a kávéházi ipart azzal is föllendülni segiti, hogy szembe a kávéházakkal felsőbb leányiskolákat épit. Az ott nevelt kávénénikék ugyis - fájdalom - már csak „házilag” lenditenek a kávéfogyasztáson... Engem nem a nyári kert, nem is az ablakokból nyiló üde kilátás vonzott oda, hanem az igazság. Igazság a kávéban, melynek se cukra, se kávéja, se teje nem volt hamisitva; igazság a teában, melynek harmadik fölöntését e fölöntések számának őszinte bevallásával tették eléd; igazság a billiárdban, melyben kivétel nélkül mindenki egy fertály órával többet fizetett, mint a mennyit játszott; vannak másutt hamis pincések, a kik törzsvendégeknek elengedik ezt a negyedórát; az „Inka kincsé”-nél a legöregebb törzsvendégek sem részesültek ilyen méltatlan protekcióban... Egyszóval mindenkinek egyformán mértek. A délután egy bizonyos szakában szoktam leghuzamosabban ott tartózkodni. Ebéd után letelepszem rendes sarokasztalomnál s miután szerény gyomromat megörvendeztettem egy pikkolóval, fejemet igyekszem megtölteni az ujságok tartalmával. Ezzel eltelik az idő ozsonnáig. Ebéd után a kávéház megtelik, meg ujra kiürül s én magam maradok. Azaz dehogy magam. Ott van a másik asztalnál az én névtelen kebelbarátom. Egy regényes külsejü elegáns ifju, ideálja lehetne minden tizenhatéves leánynak, a ki már egy Marlitt-regényt elolvasott. Két év óta vagyunk kebelbarátok. Mindennap délután félnégykor megjelenik az „Inka kincsé”-ben, a legbarátságosabb mosolylyal üdvözöljük egymást, ő leül, kávéz s olvas, én is olvasok. Ha valamelyikünk elneveti magát, a másik fölnéz s hangtalanul visszanevet, mintegy mondván: örülök, hogy olyan jól mulat. Páratlan egyetértéssel küldözgetjük egymásnak a kiolvasott ujságokat, de soha még egy szót nem váltottunk. Lehet, hogy néma. Máshoz irányzott hangos szavát sem hallottam soha. Ő bejön, s a kávés már tudja, mi minden kell neki; ott ül órákig mozdulatlanul. Valami különc lesz. Talán angol; de akkor hogyan olvasna magyar lapokat? Különben egy angoltól minden kitelik. Mindegy nekem, akármi, nekem jó barátom, s azzal punktum. Tépelődéseim megszüntek, s a néma viszony a lehető legjobb volt köztünk. Csak azt szerettem volna tudni, hogy tegeződünk-e már, vagy még önözzük egymást? Ha eltávozik (mindig hamarabb mint én), fölállok s meghajtom magamat, ő összeüti bokáját (talán tartalékos huszártiszt?) s elmegy. A minap is elment s én hosszan elgondolkoztam azon, a min már Cicero is sokkal okosabban elgondolkozott, hogy milyen megbecsülhetetlen egy ilyen valódi jóbarát, milyen kevés baja van vele az embernek. Castor és Pollux nevét mormogva, én is fizettem s távozásra készülődtem. Mi ez? A pincés egy idegen kalapot ád a kezembe. - Ez a kalap nem az enyém. - Nem-e? Kár, mert igen szép kalap. - Szebb az enyém, mert az enyém. A pincés nem érte föl észszel e megjegyzés magaslatát. Hogy a tulajdonjog miért tesz széppé egy különben csunya kalapot? Pedig ez igy van minden egyéb dologgal, - kivéve az asszonyokkal. Ott rendesen a másé a szebb. - Ez azé a másik uré lesz, - vélekedett a kávés. (Az egyik, én voltam.) - Hol lakik az az ur? - Retek-utca 5. Fölcsaptam a kalapját. Ha ő viselheti az enyémet, én is viselhetek a kalapjából annyit, hogy egyikünk se nyerjen s ne veszitsen semmit. Mentem a Retek-utcába. A mint szembe érek az 5. számu házzal, ismeretlen Polluxom kilép annak kapuján és pedig nem az én kalapomban. Elvörösödtem. Ez az ember talán röstelli viselni az én kalapomat. Igaz, hogy nem uj, de ha én viselhetem, akkor viselheti akármilyen nagy ur, nem hogy egy törzsvendégtársam. Egyenesen neki mentem. - Alásszolgája, jó napot kivánok, - s melegen kezet fogtunk, először életünkben. - Képzelje, kedves kolléga ur (a kávézásban?) - kezdi ő rögtön a diskurzust, - ellopták ujdonatuj kalapomat és egy olyan zsiros tökfödőt kaptam helyette, mintha Debrecen összes szalonnája megfordult volna benne. Torkomon akadt a szó. Ha ezt még jogászkoromban mondja nekem, tüstént nyakon van ütve; de később az ember többet
gondolkozik és kevesebbet pofozkodik. - Csak tudnám - folytatá, - hol történt a malőr. De olyan átkozott szórakozott ember vagyok. Bizonyosan már pár napja elcserélték. Éppen ilyen barnás volt, mint az öné. Elhültem. Még becsukat a boldogtalan kebelbarát; de szerencsére eszébe se jutott gyanakodni. Sietve megszoritottam a kezét, örültem a szerencsének, ő is kijelentette, hogy ezentul majd többet fogunk beszélgetni s azzal tovarohantam, végighurcolva a Retek-utcán gyötrelmeimet. Az idegen kalap ugy égett a fejemen, mint egy tüzes vaskorona. - Óh, gyávaság! Ő viszi el a kalapomat s én futok előle. Egy terrorizált károsult. Mit csináljak? Először nem vallhatom be neki, hogy a zsiros kalap (két esztendeig viseltem szegényt) az enyém; másodszor nem vallhatom be neki, hogy én vittem el a kalapját, habár ő vitte is el az enyémet. Utam egy polgári és katonai kalapos mellett vitt el. Betértem, s egy épp olyan föveget vettem magamnak, mint a milyen az övé (muszáj, mert észrevette, hogy nekem is ilyen van); aztán - lelkiismeretem megnyugtatása végett - az övét gondosan bepakkolva, hordárossal haza küldtem a Retek-utca 5. sz. alá. Másnap már abban jelent meg a szokott órában; a kávésnak azt mondtam, hogy nem ő vitte el. Hosszu idő mulva egyszer meg mertem kérdezni tőle, hogy mi lett azzal a - zsiros kalappal? (Szegény öreg jószágom!) - A házmesterem viseli - esőbe. A régi benső viszony nem is állt többé helyre köztünk.
A SIKER. Tuzok Márk rágyujtott a szivaromra, s kezdé: Elhatároztam, hogy feltünést fogok kelteni. De becsületes eszközökkel: sikkasztás és többszörös öngyilkosság kizárva. Sajnálom, hogy Asbóth János után jöttem a világra, ő már a tisztességes feltünés minden ágát kimeritette, én már se paprikás fagylaltot, se tubákos dinnyét nem ehetem, se Jeruzsálembe nem lovagolhatok szamáron, se nagy lármával át nem léphetek egyik pártról a másikra olyanképpen, mint a hogy egyik kávéházból a másikba szoktak átsétálni, mert ez ma már legkisebb feltünést sem kelt. Eh, ne habozzunk sokat: irok egy röpiratot, melyben követelem, hogy a honvédségnél német legyen a vezényszó. Megirtam. A cimlapja feketesárga volt, tetején ménkü nagy kétfejü sassal. Hirdettem a lapokban teljes nevem alatt. Az irodalmi rovatban is ismertették, s azt mondták rá, hogy a szerzője bolond. Husz krajcárért mértem, nem kilóját, hanem darabját. Csakhamar érkeztek is a husz krajcárokkal a pénzes utalványok. Mindennap egy. Mikor az elsőt a levélhordó átadta, figyelmeztetett, hogy a VI. számu pénztárhoz menjek a beváltásával. Én a százháznál laktam, a hatodik számu pénztár valahol a Margithid körül van. Reggel kilenckor ott álltam a nagy hidegben, valami kétszáz ember volt előttem: mind pénzt készültek fölvenni. Tizenkét óra után öt perccel került rám a sor. A hivatalnok becsapja az ablakot előttem s kikiált: „Délután 2 órakor.” Hazamentem lóvasuton a százházhoz ebédelni, két órára már vissza lóvasutaztam. Megint tele volt publikummal a pénztár eleje s nem juthattam oda. Végre hat óra előtt egy fertálylyal eladtam egy hatosért az aláirt utalványt s azzal lóvasutaztam haza. Az első előfizetőre ráfizettem harminc krajcárt. Pedig könyvet se küldtem az illetőnek; ennyi áldozatot már nem kivánhat tőlem. A második utalványon már nem vesztettem annyit, mert gyalog mentem a postára. Igaz, hogy csak azáltal jutottam a pénzemhez, hogy ott ebédeltem a környéken, s háromnegyed kettőkor már a néptömeg élén lestem a pénztárnyitást. A harmadik utalványon egy nyilt üzenet volt, az „igen tisztelt hazaáruló”-hoz intézve (ez én voltam), mely azzal gyanusitotta az apámat, hogy sirjában is megfordul, ha látja, hogy fia mire vetemedett. Szerencsémre apám még életben van. A negyedik utalvány megjegyezte, hogy „pedig önnek, szükkeblü hazafi, olyan becsületes apja van”. Kezdtem sokalni a dolgot. Hogyan, husz krajcárért könyvet kapnak és még gorombáskodnak is velem az emberek, még pedig annyira, mintha két forintért adnám e könyveket? Hohó, én sem maradok adós. Minden könyvbe irtam én is valamit s igy kölcsönösen bántalmaztuk egymást: szerző és előfizetők. S hogy biztosan megkapják üzenetemet, rekommandiroztam minden példányt. A hetedik napon pedig utasitást adtam a házmesternek, hogy ha a pénzes levélhordó keres, dobja ki. A csőd szélén álltam. A megrendelések egyre érkeztek: nem vagyok milliomos, hogy ezt kibirhassam.
