Simor András A Magyar Nemzeti Bank céljairól

Közgazdasági Tagozat

VI. évfolyam 1. szám • 2008. március

Fejlődés, felelősség, versenyképesség Az MSZP Kögazdasági Tagozatának Országos Elnöksége és a Magyar Európai Üzleti Tanács (Hungarian European Business Council – HEBC) 2008. február 14-én közös, kibővített ülést tartottak. A találkozó célja az Üzleti Tanács által kiadott „Common Responsibilities – A felelősség közös” című 2007. évi országjelentés javaslatainak bemutatása és tapasztalatainak áttekintése volt.

A Tanács az európai multinacionális vállalatokat tömörítő kerekasztal magyar tagszervezete. Évek óta éves jelentés formájában fogalmazza meg véleményét Magyarország társadalmi-gazdasági helyzetéről. Ezek a dokumentumok jelzéseket és javaslatokat tartalmaznak elsősorban a politika szereplői, de valójában az egész társadalom számára az ország előtt álló feladatokat illetően. Szekeres Imre, a Közgazdasági Tagozat elnöke és Takács János, a HEBC elnöke az ülésen hangsúlyozták, hogy Magyarország hosszú távú, sikeres felzárkózása és versenyképességének növelése szempontjából kulcsfontosságú

a humánerőforrás kiemelt fejlesztése, az üzleti környezet javítása, az állami intézményrendszer átalakítása, az adórendszer egyszerűsítése, az adók csökkentése a költségvetés teherbíró képességének megfelelően, és a hazai kis- és középvállalati szektor erősítése. A Tagozat tagjai és a HEBC tagjai egyetértettek abban, hogy a Kormánynak végig kell vinnie a reformokat, az időnkénti szükséges korrekciókkal. Ugyanakkor mind a társadalom, mind a gazdasági élet túlpolitizált. A továbblépéshez a politikai elit példamutatására van szükség, amely visszahatva a társadalomra segítené és gyorsítaná a fejlődéshez szükséges konszenzus létrejöttét. A konszenzus nem feltétlenül a teljes egyetértésre utal, hanem az együttműködésre való készség, és egymás álláspontja iránti nyitottság kölcsönös elismerésére és kimutatására. Mindez hozzájárulhat az olyannyira szükséges társadalmi béke megteremtéséhez. Szekeres Imre kiemelte: a politikai konszenzus két alapfeltétele az, hogy egy-

részt a résztvevők felismerjék a konszenzus jelentőségét, másrészt közös érdekviszonyban álljanak egymással. Azaz a különböző politikai erők akkor működnek együtt, ha tisztában vannak az együttműködés fontosságával, hatásával, és az saját politikai érdekeiknek is megfelel. Az országjelentés mind tartalmával, mind létével elősegíti a két feltétel teljesülését. Hiszen tartalmában végigtárgyalja az ország előtt álló versenyképességi és fejlődési problémákat, és arra hívja fel a figyelmet, hogy ezeket csak széles körű konszenzussal lehet megoldani. Emellett önmagában, létével arra mutat rá, hogy a HEBC tagjai, egymás versenytársai, hogyan tudnak egy asztalhoz ülni, és konszenzusra jutni egy közös cél érdekében. Szekeres Imre és Takács János hangsúlyozták: az együttműködés az ország közös felelőssége. Csak a lehető legszélesebb körben értelmezhető: az egész társadalmat magában foglalja, a politikai erőkön túl az üzleti, és a civil szféra szereplőit egyaránt.

Elmélet

Simor András

A Magyar Nemzeti Bank céljairól A Budapesti Corvinus Egyetem Heller Farkas Szakkollégiuma konferenciát rendezett „Túl héjákon, galambokon. Milyen megfontolások vezetik a monetáris politikát?” címmel 2007. november 20. és 23. között. Ezen a konferencián hangzott el Simor Andrásnak, a Magyar Nemzeti Bank elnökének előadása, melyből az alábbiakban részleteket közlünk. (Az eredeti tanulmány teljes terjedelmében a Közgazdaság Tudományos Füzetek 2008. februári számában jelent meg.) […] A monetáris politika aktuális kihívásairól szeretnék itt beszélni, de ehhez az alapoktól kell elindulni.

A mi számunkra, a Magyar Nemzeti Bank számára az alap a 2001. évi LVIII. törvény, vagyis a jegybank-

törvény. Ez meghatározza a Magyar Nemzeti Bank fő feladatát, az árstabilitás elérését és fenntartását. folytatás a 2. oldalon

Közgazdasági Tagozat Hírlevél

2

Első reakciók Eddig is számos nyilatkozat, vélemény és elemzés jelent meg a népszavazással kapcsolatban és lát majd napvilágot a későbbiekben. A Hírlevél fontosnak tartja, hogy dokumentálja a népszavazás eredményével kapcsolatos első reakciókat. Nagyon sokat árt Magyarországnak, ha lényegében költségvetési kérdésekről lehet szavazni – mondta Gyurcsány Ferenc miniszterelnök napirend előtti felszólalásában hétfőn az Országgyűlésben. A népszavazást értékelő beszédében úgy vélekedett, hogy felelős polgári demokráciában nem lehet olyan kérdést feltenni a választóknak, hogy akarnak-e valamilyen közszolgáltatásért kevesebbet fizetni, adót, járulékot csökkenteni. A kormányfő felhívta a figyelmet: a népszavazáson arra a kérdésre nem mondtak semmit az emberek, hogy ki fizessen; ezt meghagyták a politikusoknak. Mint mondta, miniszterelnökként a forrásokat a elsősorban terhek csökkentésére, másodsorban az oktatás fejlesztésére kellene fordítani, mert ez a kettő viszi előre az országot. Ha rábeszélték a kampányban az embereket, hogy ne járuljanak hozzá az egészségügy és az oktatás fejlesztéséhez, akkor annak az a következménye, hogy vagy a tehercsök-

kentésre, vagy az oktatás fejlesztésére kevesebb jut. Gyurcsány Ferenc megjegyezte: 2002 és 2006 közötti tevékenységével a koalíció is hozzájárult ahhoz, hogy olyan kérdéseket lehetett feltenni a választóknak, amikről a népszavazáson döntöttek. „Mi magunk is – és ezt elsősorban szocialista barátaimnak mondom, és csak másodsorban a szabad demokratáknak – hozzájárultunk ahhoz 2002 és 2006 között, hogy éljen és viruljon az illúzió, amelynek most csapdájába esett az ország. Nem tudtunk ellenállni az ezzel kapcsolatos csábításnak, ami ugyan nem tőlünk jött (…), hogy elegendő csak akarni, és igazából teljesítmény nélkül növekszik a nyugdíj, a családi ellátás és nagyon sok minden” – fogalmazott. A népszavazás kétségkívül vereség az MSZP-nek – mondta Lendvai Ildikó, a szocialisták frakcióvezetője. A politikusas�szony közölte: nem örülnek a papírforma győzelmének, „ez kétségkívül egyfajta

vereség, (…) de olyan vereség, ami után az ember feláll, ha tudja, hogy dolga van, és a kormánypártoknak dolguk van”. Lendvai a keddi parlamenti ülésen úgy fogalmazott: a párt nemcsak tudomásul veszi a népszavazás eredményét, hanem érti is az emberek szavát. Mint mondta, a kormánynak az a dolga, hogy végrehajtsa a szavazók többségének akaratát. Hozzátette: a kormánynak ugyanakkor az is dolga, hogy megnézze, működőképes-e az egészségügy és a felsőoktatás. A frakcióvezető kiemelte, hogy a kormány az eddiginél több egyeztetést szeretne az egészségügyben és a felsőoktatásban dolgozókkal. Azonban nincs az a társadalmi párbeszéd, ami önmagában több pénzt teremtene – tette hozzá. Lendvai Ildikó szerint a kieső pénzek pótlása csakis a már létező forintok átcsoportosításával lehetséges. A népszavazás döntése miatt nem lehet másoktól forrásokat elvenni. (forrás: mszp.hu)

Elmélet folytatás az 1. oldalról

Amennyiben ezzel a fő céllal nem ellenkezik, amennyiben ezt a feladatát nem veszélyezteti, akkor a kormány gazdaságpolitikájának a támogatása az MNB feladata. Hadd tegyem hozzá, hogy ezt nemcsak a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény mondja így, hanem ez az általánosan elfogadott nézetrendszer a világban, különösen Európában. Ez kicsit eltér attól, ami a korábban kialakult nézet volt, és ami komplexebben ítélte meg a nemzeti bankok szerepét, és nem volt ennyire hangsúlyos benne az árstabilitás. Az új szemlélet mögötti megfontolás az, hogy a kormányok az elmúlt

évtizedek alatt képtelenek voltak az infláció ellen hatékonyan harcolni, az árstabilitást megvalósítani, mert mindig elcsábította őket az a lehetőség, hogy komoly fiskális deficiteket el lehet „inflálni”, amit így „fájdalommentesen” el lehet tüntetni. Igen ám, csak ez látszólag fájdalommentes, mert miközben folyamatosan elinflálták ezeket a deficiteket, eközben gyakorlatilag elültették az inflációnak a magvát a gazdaságban, és olyan inflációs betegséget hoztak létre, ami ellen nem volt gyógyszerük. Ezzel rengeteg kárt okoztak a gazdaságnak, ami rossz forrásallokációt, bizonytalanságot, pluszköltséget jelentett.

Nagyon fontos azt is megemlíteni, hogy pont azokat a rétegeket sújtotta leginkább az infláció, akik a leggyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek. Az infláció nemcsak a gazdaságnak rossz, hanem antiszociális is, és a baloldali kormányoknak lenne a legfontosabb feladata az infláció ellen fellépni. Ennek ellenére a múltban az volt a tapasztalat, hogy inkább a baloldali kormányok éltek az infláció eszközével. Ez furcsa paradoxon. Ez a megfontolás vezetett végül is ahhoz, hogy ki kell venni az infláció elleni harcot a kormányok kezéből, és oda kell adni egy másik intézménynek, a jegybanknak. Egyúttal függetle-


3

Elmélet níteni kell a jegybankot a kormánytól. Ez történt Magyarországon is: a jegybank fő feladata az infláció elleni harc, evvel foglalkozik most már a jegybank hosszú évek óta, több-kevesebb sikerrel. […] Néhány szót arról szeretnék szólni, hogy milyen kihívásokkal szembesül ma a monetáris politika. A kiigazítás és a strukturális reformok időszakát éljük adóemelésekkel, az ártámogatások, az állami beruházások csökkentésével, amelyek a költségvetési deficit jó irányba való elmozdulását eredményezik. Ugyanakkor, ahogy ezt korábban említettem, ezek az infláció nagyon jelentős megemelkedését eredményezték, és mi ezért nehéz helyzetbe kerültünk. Van egy jelentősen megemelkedett infláció, és van egy nagyon jelentősen lecsökkent gazdasági növekedés. Meg kell próbálnunk támogatni a kormány gazdaságpolitikáját a nemzeti bankról alkotott törvény szerint, de csak akkor, hogyha az nem ütközik az inflációellenes feladatainkba. Márpedig az elmúlt időszakban azt látjuk, hogy bár az infláció elkezdett csökkeni 9%-ról, októberben még 6,7% volt. Ez a 6,7% valamennyivel magasabb, mint az előző havi 6,4%, és az előrejelzéseinket is folyamatosan fel kellett emelnünk az elmúlt egy évben. Ezzel egy kicsit távolabbra került az, amikor az infláció eléri az árstabilitás 3%-os szintjét. Mit tehet ebben a helyzetben a jegybank? Amivel tud alkalmazkodni, az az időhorizont, hogy milyen gyorsan akarja az inflációt az inflációs célhoz igazítani. Ez adhat némi rugalmasságot, mozgásteret a bank számára. Ebben mi nagyon határozottan állást foglaltunk: másfél-két év az az időhorizont, aminek keretében mi az inflációt erre a célszintre le akarjuk hozni. Egyébként ez nem egyedül a Magyar Nemzeti Bank inflációs célja, hanem a kormány és az MNB közös törekvése. Amikor ezt a politikát folytatjuk, akkor nemcsak

a saját, hanem a kormány által kitűzött célokat is követjük. Nemrég olvastam Alan Greenspannek, a FED volt elnökének a könyvét arról, hogy ő úgy érezte, nagyon könnyű volt az inflációt csökkenteni. Azért volt olyan könnyű, mert folyamatos volt a deflációs nyomás a feltörekvő országokból – Indiából, Kínából, a közép-kelet-európai országokból – alacsonyabb árszínvonallal, alacsonyabb bérszínvonallal, és ez állandó nyomást gyakorolt a fejlett országok gazdaságára, ami nagyon megkönnyítette az amerikai FED és a többi fejlett ország jegybankjának a dolgát. Ez a nyomás kezd eltűnni a rendszerből. A hallatlan erős gazdasági növekedés Kínában és Indiában előbb-utóbb elkezdi emelni az árakat, és ez ma már elég jelentősen látszik. Ebből következően megváltozik az a világgazdasági környezet, amivel a jegybankok szembesülnek, és ezt nekünk is tudomásul kell venni, ami nem teszi könnyebbé a feladatunkat. Néhány szót szólnék a monetáris transzmisszió csatornáiról is. Tradicionálisan három csatornán keresztül próbálunk hatni a gazdaságra: a kamatokon keresztül, az árfolyamon keresztül és a várakozásokon keresztül. A magyar gazdaságban, mivel ez egy kis, nyitott gazdaság, az árfolyamcsatorna egy kicsit hangsúlyosabb szerepet kap, mint más országokban. Jelenleg a legfontosabbnak mégis a várakozási csatorna szerepét érzem. Azt gondolom, végig kell gondolni az ország helyzetét az ársokkok után. Az ársokkok egy része a szabályozott árak, az adók, az olajár és a mezőgazdasági árak emelkedése. Ezek nagyrészt kínálati oldalról érkeztek, és nem keresleti ársokkok. Ezek ellen a központi bank tradicionálisan nagyon nehezen tud küzdeni. Mit tud elérni? Azt, hogy meggátolja az ún. második körös inflációs hatásokat, tehát hogy ezek a megemelkedett nyersanyagárak

átterjedjenek a gazdaság egyéb területeire, ragadósakká váljanak a jövőt illetően. Ezért rendkívül fontos, hogy a jegybank tevékenysége hitelesnek és transzparensnek tűnjék a világ számára. Látható legyen, hogy a központi bank elkötelezett az infláció csökkentésére, és minden a rendelkezésére álló eszközt megragad ennek érdekében. Azt gondoljuk, hogy ebben kiemelkedő szerepe lesz a bérek alakulásának. A bérek az infláció szempontjából nagyon érdekes szerepet játszanak, hiszen több csatornán keresztül is hatnak az inflációra. Egyrészt költségoldalon, másrészt keresleti oldalon és harmadrészt várakozási oldalon. A béremelkedés plusz költséget visz a rendszerbe, ugyanakkor, ha magasabb a bér, az több keresletet is jelent, és harmadrészt ebben egyfajta várakozás is tükröződik az inflációt illetően. Nagyon fontos, hogy megpróbáljuk, amennyire lehet, befolyásolni a béremelkedések szintjét. Mivel tudjuk mi ezt befolyásolni? Azzal, hogy világossá tesszük: a termelékenységet meghaladó bérnövekedés csak olyan helyzetet teremthet, amiből mindenki vesztesen kerül ki, még azok is, akik azt gondolják, hogy jól jártak, mert a termelékenységnövekedésén felül emelték a bérüket. Egy ilyen béremelkedésnek az a következménye, hogy emelkedik az infláció, amire a jegybank reagál, azaz emeli a kamatot, ami csökkenti a keresletet a gazdaságban, s ez bércsökkenésekhez, elbocsátásokhoz vezet. Vagyis ugyanoda jutunk el, ahova el lehetne jutni akkor is, hogyha a bérek csak annak megfelelően emelkednének, ahogy a termelékenység növekszik. Erre próbáljuk rábírni a gazdaság szereplőit. A Magyar Nemzeti Banknak a kamatpolitikán kívül a másik nagy feladata, hogy elmondja, mit gondol a gazdaságról, mit gondol az inflációról és ezen keresztül próbálja meg befolyásolni a gazdaság szereplőinek viselkedését.


4

Elmélet

Király Júlia

Az euró-zónához való csatlakozás feltételei A következőkben szemelvényeket közlünk Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank alelnökének a Budapesti Corvinus Egyetemen 2007. október 29-én tartott előadásából. (A teljes előadás a Közgazdaság Tudományos Füzetek 2008. februári számában olvasható.) Az előadás alapkérdése, hogy „jó-e nekünk az euró”, érdemes-e csatlakoznunk az euró-övezethez. A kérdésre a válasz nem magától értetődő, hiszen vannak olyan hangok, vélemények a szakmán belül, amelyek szkeptikusak az euróhoz való csatlakozás kérdésében. A tisztánlátás érdekében fontosnak tartom, hogy közgazdaságtudományi szempontból világítsam meg a kérdést. Magyarország és a GMU Látható, hogy egy olyan euróövezethez csatlakozunk, amelyik csak többé-kevésbé teljesíti az optimális valutaövezet kritériumait. Ezzel persze nem akarom a dollárövezethez, vagy a nem létező svájci frank-övezethez hasonlítani az euróövezetet, de azt a kérdést fel kell tenni, hogy számunkra miért érdemes egy ilyen csatlakozás, miért küzdünk akkor ennyire, ha még a bennlévő országok sem tudják eldönteni, hogy optimális övezetet alkotnak-e. Amikor valutaövezetről beszélünk, akkor ezen mindig azt az övezetet értjük, ahol azonos valutát használnak. Ilyen alapon a forint is egy kicsi valutaövezetet alkot. A magyar példa nem valószínű, hogy méretgazdasági szempontból az optimális méret. Ha megnézzük Magyarország nyitottságát, külkereskedelmi formáját, akkor egészen biztosak lehetünk benne, hogy ez nem az optimális méret. Innentől kezdve az a kérdés, hogy vajon a GMU-val optimális valutaövezetet alkotnánk-e? Végig kell tehát gondolni, hogy ha bent vagyunk, az számunkra mi-

lyen többleteket, például milyen többletrugalmasságot jelent. A mi merev munkaerőpiacunkhoz képest az eurózónához való csatlakozás minden bizonnyal adna némi többletrugalmasságot. Persze ez nem jelenti azt, hogy azonnal minden alkalmazkodik. A belépésből természetesen nem következik az, hogy holnaptól minden közgazdász a bécsi kollegájának bérét fogja keresni. És nemcsak azért, mert nincs tökéletesen flexibilis alkalmazkodás, hanem azért sem, mert ez a flexibilis alkalmazkodás a termelékenységi szinteken belül valósul meg. Nézzük kicsit rendszerezettebben végig a lehetséges pro és kontra érveket! Az eddigi elemzések szerint két meghatározó előnye továbbra is van a csatlakozásnak: az egyik a bővülő külkereskedelem mellett elérhető többletnövekedés, a másik pedig a monetáris és gazdasági stabilitás növekedése. Világosan látni kell, hogy egy egységes valutaövezeten belül bizonyos sokkhatások tompulnak. Számomra, mint a Magyar Nemzeti Bank stabilitásért felelős alelnöknek, ez egy rendkívül lényeges szempont. Egy makroökonómus számára csak az a kérdés, hogy van-e olyan alkalmazkodási mechanizmus, ami a gazdaságot egy nem egyensúlyi pontból egyensúlyi pályára juttatja. Számomra az a legfontosabb, hogy ez az alkalmazkodás minél kisebb volatilitással történjen. Ilyen értelemben egy olyan környezet, ami biztosítja a volatilitás mérséklődését, számomra mindig preferált lesz. A mi szempontunkból a monetáris és gazdasági stabilitás,

a pénzügyi stabilitás növekedése az egyik legfontosabb egységes valuta-övezeti tagságból származó többletelőny. Különösen igaz ez a pénzügyi piacokra, hiszen jelen pillanatban nem vagyunk tökéletesen védettek egy lehetséges negatív valutapiaci sokk ellen. A 2007 nyarán bekövetkezett turbulencia messze nem okozott akkora pénzügyi sokkot a feltörekvő piacokon, mint a ’98-as, vagy a ’87-es. Ennek oka az is, hogy a pénzügyi intézményrendszer már sokkal jobban el tudja különíteni a különböző régiókat. Tompítja a hatásokat, szeparálja a különböző kockázatú piacokat. A valutáris önállóság azt is jelenti, hogy nehezebb megjósolni egy-egy valutaválság bekövetkeztét. Az egyik fontos tanulsága a valutaelméletnek az, hogy utólag tökéletesen elkészítik az előrejelző modelleket, de ezek a jövőre nézve sohasem hibátlanok. Számunkra ebből az a legfontosabb következtetés, hogy ha mérsékelni tudjuk a pénzügyi volatilitást, a pénzügyi sérülékenységet, akkor ezt meg kell tennünk. A tranzakciós költségek csökkentése, a reálkamat csökkentése érezhetően kiveszi majd a növekedés útjában álló súrlódásokat. Ezek kimutatható előnyök egy-egy optimális övezeten belül, még a mai euró országok körében is. De nem szabad figyelmen kívül hagyni a lehetséges hátrányokat. Az egyik legfőbb ellenérv, amit már említettünk a GMU kapcsán, hogy továbbra is számolni kell az aszimmetrikus sokkokkal. Ha olyan


5

Elmélet gazdaság csatlakozik, amely bizonyos szegmensében jobban kitett a válságnak, nem hullámzik tökéletesen együtt az övezet gazdaságaival, akkor ezek az aszimmetrikus sokkok fel is erősödhetnek, és erre legfeljebb csak korlátozott gazdaságpolitikai válasz adható. Hiszen egy gazdaságpolitikai elemet, a monetáris politikát feladjuk azzal, hogy csatlakozunk az euróövezethez. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy relatíve kicsi az aszimmetrikus sokk kockázata. Úgy tűnik, hogy fel lehet áldozni az önálló gazdaságpolitikát az esetlegesen felmerülő aszimmetrikus sokkok nem megfelelő kezelésének oltárán. De továbbra is lényeges, tovább elemzendő kérdés marad, hogy ha az aszimmetrikus sokkok bekövetkeznek, van-e akkora ereje a valutaövezet egészére nézve, hogy a korlátozott mozgástérben is kezelhetők maradjanak. Milyen stratégiánk lehet a csatlakozás területén? Először is szögezzük le, hogy EU tagként kötelezettséget vállaltunk a csatlakozásra, tehát vá-

lasztási lehetőségünk csak az időpont megválasztásában van. A mikorral kapcsolatban az alapvető kérdés, hogy mit hangsúlyozunk jobban. A félelmet attól, hogy ha belépünk, akkor a hátrányok érvényesülnek, mert még a strukturális reformok nem tartanak ott, hogy megfelelően rugalmasan reagálva ki tudjuk használni a lehetőségeket? Hogy az aszimmetrikus sokkok negatívan érintenek bennünket? Vagy inkább arra helyezzük a hangsúlyt, ami az optimális valutaövezet-irodalomnak a második hullámát jellemzi, amit úgy neveznek, hogy „endogenizáció”. Az „endogenizáció” fő üzenete, hogy amennyiben a csatlakozó ország sok mindenben még kevésbé fejlett, mint az övezet egésze, akkor érdemes belépnie, mert maga a csatlakozás kivált olyan pozitív hatásokat, amelyek ellensúlyozzák a tökéletlenségeket. Jelen pillanatban igen népszerű az optimális valutaövezet ezen endogén fejlődést elemző irodalma, ami azt sugallja a csatlakozók számára, hogy jobb előbb belépni, mert az

előnyök így könnyebben kihasználhatóak, mintha kívülállóként próbálna megfelelni egy nem létező tökéletes modellnek. Mindig felmerül az a kérdés, hogy érdemes-e belépni, nem érdemes-e inkább alternatív utat választani és csak a közös valuta előnyeit kihasználni? Három ilyen megoldás is kínálkozik. Az első, hogy az adott ország valutáját rögzítik a valutaövezet valutájához. A második a valutatanács bevezetése. Van saját valuta, de nincs saját monetáris bázis. A harmadik a dollarizáció euróra vetített válfaja, amit szintén alkalmaz egy-két ország, inkább a szegény, gyorsan felzárkózni akaró, feltörekvő piacoknak a jellegzetessége. Valamennyi esetben megfigyelhető, hogy a gazdasági alkalmazkodás inkább töréseken keresztül valósul meg, optimális valutahasználat optimális övezeti tagság nélkül nem nagyon van. A mi megfontolásunk tehát, hogy nem ez a három út a járható, hanem a szerves kapcsolódás.

Magyar felsőoktatás:

radikalizmusból nincs hiány Jobbra tolódnak és nyitottá válnak a radikális eszmékre a hallgatók – állítja a szociológus, aki szerint hiányzik a demokráciára való nevelés. Az egyetemeken, főiskolákon a diákság egyre konzervatívabban gondolkodik, politikai választásaiban pedig jobbra tolódik, miközben egy részük a radikális eszmékre is nyitottá vált – nyilatkozta a Népszabadságnak Gábor Kálmán szociológus. A szakember ezt a többi közt azzal magyarázta, hogy a rendszerváltással megszűnt az elitképzés, a felsőoktatás „tömegesedett”, hiányzik a közéletre, demokráciára való nevelés, a hallgatók történelmi ismeretei hiányosak. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a kormányzati politikában nemigen jelennek meg ifjúságpolitikai elképzelések,

miközben a jobboldal jobban meg tudja szólítani e réteget. Fontos lenne az is, hogy az egyetemisták számára legfontosabb kérdések bekerüljenek a közbeszédbe – vélte Gábor Kálmán. A napilap beszámol arról is, hogy a hallgatói szervezetek egyes tisztségviselői szoros kapcsolatot ápolnak szélsőjobboldali politikai erőkkel. A tandíjellenes kampányban pedig ezen szervezetek teljes mellszélességgel kiálltak és propagandát folytattak a kormányellenes álláspont mellett, noha a hallgatók egy része nem értett egyet sem a népszavazással, sem a részhozzájárulás eltörlésével.

Az egyik megszólaló hallgató azt mesélte: az intézményekben megjelentek olyan plakátok is, melyeken a miniszterelnök a karjaiban tartja az oktatási minisztert. Az igennel való szavazásra buzdító falragaszokat pedig utóbb – a voksolást követően – olyan plakátokkal ragasztották felül, melyeken az állt: Igen, jól döntöttek! A hallgató szerint az egyetemi újságban megjelennek erősen jobboldali, sőt – szerinte – antiszemita tartalmú cikkek is, a szakok mentén pedig jól érezhetők a politikai törésvonalak, a majdani történészek például „hírhedt jobbosok”. (forrás: hirado.hu/Népszabadság)


6

Elmélet

Drecin József Néhány gondolat a „Gazdasági növekedés versus egyensúlydilemma” távlatosabb hatásairól (Az eredeti tanulmány teljes terjedelmében a Közgazdaság Tudományos Füzetek 2008. februári számában olvasható.) Természetesen a nagy elosztórendszerek tisztán racionális megközelítésű kritikája elfogadható mind a gazdaságpolitika, mind a szociálpolitika nézőpontjából. Ezzel a megfogalmazással persze kényes kérdéshez jutunk, hiszen a „racionalitás” elve természetszerűen nem olyan egzakt direktíva, mint a kiadáscsökkentési cél. Értelmezhető akár rugalmasan is. Látni kell azonban, hogy a kormányprogram megtakarítási céljai nagyon is különböző (módszerében és következményeiben) területeket és megoldásokat jelölnek ki. E tekintetben nem vádolható sablonos módszer alkalmazásával. Az államigazgatás karcsúsítása megtörtént, a pénzügyi eredmény szerény ugyan, de nem is lehetett többre számítani. Mindazonáltal nem lehet reformnak nevezni ezeket az intézkedéseket. Elsősorban azért nem, mert az önkormányzati rendszerben nem történt változás. Látható, hogy az önkormányzati rendszer valódi reformját a politikai kultúra magyarországi állapota akadályozza. Kevesebb önkormányzattal, jóval kevesebb politikailag delegált tisztségviselővel lehetne ezt a rendszert működtetni, de a magyarországi pártok úgy gondolják, jövedelmező állásokat is kell biztosítaniuk megbízható szűkebb híveiknek. A jelenség összetett okainak elemzésére nem érzem magam felkészültnek, ezért úgy gondolom, hogy ez a politológusok dolga lenne. A kormány „konvergenciaprogramként” elnevezett költségvetési

politikájában az „elosztó rendszer” egyik nagy területének, a nyugdíjrendszernek a reformja még nem szerepelhetett. Az illetékesek bölcsen észrevették, hogy a feladathoz időigényes és bonyolult elemzések nélkül nem is szabad hozzákezdeni, másrészről – szerencsére – van is idő, hogy ezeket a koncepciókat tisztázó előkészületeket elvégezzék az ehhez a problematikához értő szakemberek. Egy ilyen munka hiányában különböző felületes és különböző világnézeti indíttatású zavaros magyarázatok és célok keringenek az információs közegben, főleg a média zsurnalisztikai és felületes buzgóságai jóvoltából, ahol gyakran hallani ex cathedra minősítéseket, társadalomfilozófiákat, pénzügypolitikai véleményeket stb, láthatólag kevés tárgyszerű és szakmai felkészültséggel. Érdekes magyar jelenség, hogy minden úgynevezett reform nálunk az „össze-vissza beszédekkel” kezdődik, majd egy idő után kiderül, hogy mégis több tárgyszerű ismeretet kellene szerezni, majd ezután meg is alakulnak azok a szakmai grémiumok, akiknek az elemző munkájára szükség van. Nem volna jobb a fordított sorrend? Csak azután beszéljünk reformokról, ha alapos ismeretek birtokában vagyunk, ha nemcsak kérdéseket fogalmazunk meg, hanem meg is tudjuk válaszolni azokat, mert ezeket a kérdéseket már tanulmányozták, meg is vitatták és a szakszerű vélemények megismerhetők.

A nyugdíjreform kapcsán a kormány szerencsére elkerülte ezeket a zavarokat, itt valóban a helyes sorrend érvényesül: először mindenre kiterjedő elemzés, vita, majd azután koncepciótervezet és annak megvitatása, végül állásfoglalás a tennivalókat illetően. Ehhez természetesen időre van szükség. […] A konvergenciaprogram két éven belül valószínűleg eléri a kitűzött költségvetési deficitcélt, ha kissé keményebben kezd hozzá a közterhek befizetésének elkerülését akadályozó szabályozásnak. (Önmagában nem tragédia az sem, ha csak 2009-re éri el ezt a célt. A lényeg a tartós eredményt mutató megoldás helyes útjának megválasztása.) […] De láthatjuk a magyar példán is, hogy a magánnyugdíjpénztárak tőkehozamában milyen nagy szerepe van az állampapír-kibocsátásnak. És már kilátásban van annak az ellentmondásnak a növekedése, ami abból adódik, hogy a pénztárakban növekedő alapokat a forint nemzetközi konvertibilitásának hiánya„bezárja a határokon belüli mozgástérbe, amely mozgástér korlátos mérete nemsokára nagy gondot okoz (pláne ha az államadósságot generáló központi költségvetés egyensúlya helyreáll). […] Ha már érintjük a gazdaságpolitikát, akkor rá kell mutatni arra is, hogy a hivatkozott egészségbiztosítók esetében nem reálgazdasági fejlődésben szerepet vállaló pénz-


7

Elmélet ügyi befektetők jelennek meg, hanem a másodlagos jövedelemeloszlás rendszerében érdekeltek, amikor az állampolgárok jövedelmeiből származó egészségbiztosítói pénzalap adja a pénzügyi befektetések profithozamát. És ez óriási különbség! Korántsem mindegy, hogy egy országban a külföldi befektető (pénzügyi befektető) tulajdonképpen milyen üzletágban jelenik meg. Különösen nem mindegy, ha ehhez olyan terület segíti őt hozzá, mint az egészségügy és olyan gazdasági-pénzügyi helyzetben, amikor meglévő magyar tulajdonú befektetési alap elől szerzi meg a befektetési területet – persze állami segédlettel. Egy ilyen esemény már megtörtént, amikor a közműcégek külföldi tulajdona lehetővé tette, hogy ezt a területet levadásszák az olyan hazai tulajdonú befektetési alapok elől, mint amilyenek a nyugdíjpénztári alapok. A történet tehát nem egyszerűen a profitszerzés mohóságáról szól. Ennél többről van szó: a befektetési alapok tőkehozam-kényszeréről, amit teljesíteni kell, különben a nemzetközi pénzügyi rendszernek a nagy szereplői kerülnek bajba, és ez zavarokat okozhat ennek a globalizált világnak a pénzügyi stabilitásában. Itt objektív törvényszerűségek által vezérelt kényszerpályán mozognak a szereplők. A Világbank nem véletlenül és nem önös érdekei miatt áll mellé minden privatizációnak, amely külföldi befektetési alapoknak nyitna meg területet. Ő is hivatásának kényszerpályáján mozog. Ez a hivatás pedig a nemzetközi pénzügyi rendszer egyensúlyának védelme (amely nem mindig sikerül). […] A távlati egyensúlyi gondokat az euró bevezetése után az úgynevezett külkereskedelmi aszimmetria megoldása szüntetheti meg. Az euró bevezetése után az egyik devizagazdasági gond, amelyet

a forint belső konvertibilitásának fenntartása révén a tőkejövedelem-kiáramlás okoz a folyó fizetési mérlegben, megszűnik. A jövedelemkiáramlás ugyanabban a pénznemben valósul majd meg, amiben keletkezett (euróban), tehát a valós egyensúlyi gondok visszaállnak a reálgazdaság külső árukapcsolataira, vagyis az egyenlőtlenség az országba kívülről beáramló áruk munkateljesítmény-értéke (import) és az országból kiáramló munkateljesítmény-érték (export) aszimmetriájára. Ennélfogva ezt az áruforgalmi aszimmetriát minimum arra a nagyságra kell szorítani, amely nagyságot az idegenforgalmi aktívum ellensúlyozni képes (lehetőleg az alá). Ezután is megmaradnának azonban az adósságkezelés (külső és belső) gondjai, mivel az adósságszolgálat kamatterhe (a hitelállományt szinten tartva) továbbra is pénzforrásokat követel (igaz, ehhez már kell nem a forint konvertibilitása miatti monetáris politikai gondokkal szembesülni, de a gond mégis növekedik, mert valójában az állami költségvetés felelőssége lesz előteremteni az adósságszolgálat kamatterheinek fedezetét. Vélhetően a belső (természetes) megtakarítások mozgósításával és valószínűsíthetően az állami folyó és fejlesztési kiadások relatív csökkenésével, ami azt jelentheti, hogy az állam növekedő (természetes) bevételeinek nagyobb részét a külső és a belső adósságszolgálat kamatai veszik igénybe. Mindehhez azonban három feltételnek kell teljesülnie: 1. A z exportkapacitásokat növelni kell elsősorban az iparban, de a mezőgazdaságban is. Ez a mainál is gyorsabb ipari fejlődést követel. 2. Az állam bevételének növelése halaszthatatlan lesz. Ez a fekete-szürke gazdaságban rejlő tartalékok nagysága miatt lehetsé-

ges, de csak kemény szabályozási rendszer révén. 3. A z állam kiadása (folyó és fejlesztési területeken) kisebb mértékben növekedhet, mint a gazdaság növekedéséből származó természetes bevételének növekedése. (Megjegyzendő, hogy ebbe a problémába nem helyes belekeverni sem az egészségügyet, sem a nyugdíjügyet, mivel ezek önálló, a költségvetéstől független biztosítási rendszerek, amelyeket a munkajövedelemből származó bevételeik tartanak el [illetve fedezik a rendszerek kiadásait].) Mindhárom feltételnek közös dilemmája, hogy miként valósulhat meg a gazdasági növekedés jelenleginél gyorsabb üteme és kissé módosult piaci szerkezete? Valószínűsíthető (de ez kellő modellezéssel ellenőrizhető), hogy a növekedési ütemnek tartósan 4-4,5 százalék felett kell lennie, de mivel nem a belső végső fogyasztásnövelés lenne az indikációja, a nemzetgazdaság kibocsátási szerkezetét a kivitel irányába kell (kellene) elbillenteni. Vajon e tekintetben mire lesz képes a honi ipar és mezőgazdaság vállalkozói ereje és milyen érdeklődést tanúsítanak a külföldi cégek? Erre nem lehetséges válaszolni. Az állam szerény fejlesztési ösztönzőit szelektívebb módszerekkel ennek szolgálatába kell állítani, de a megoldás valójában a szuverén gazdasági (vállalkozói) döntéseken és képességeken múlik. Ebben az összefüggésben kell vizsgálni (de legalábbis végiggondolni) a „motivációs erőtér” problematikáját egy liberális piacgazdaság közegében mozgó és nem kellően erős magántulajdonú gazdaságban. Hasonló helyzetben lévő országok történelmük során többnyire ezt állami segítséggel oldották meg. (Ez a lehetőség természetesen nem adott a mi esetünkben.)


8

Tagozatok és platformok minősítése Döntött a Választmány A Választmány január 26-i ülésén meghallgatta és elfogadta az Országos Elnökség és a testület delegáltjaiból álló munkabizottság javaslatait a platformok és tagozatok minősítéséről. Az új szabályozás rögzíti a minősítés kereteit, folyamatát és konkrét kritériumait. A Választmány döntése alapján a hét jelenleg létező platform, és a tagozatok jelentős része elnyerte az országos minősítést. A testület egyes tagozatok – például a Társadalompolitikai – esetében az országos cím megvonása mellett döntött. Az értékelési eljárása során a jövőben a Választmány a tagozatokat jellegük szerint, „rétegpolitikai” illetve „szakmapolitikai” csoportba sorolja. A továbbiakban a Választmány kétévente, a két éves működés tapasztalatai alapján, dönt az egyes platformok és tagozatok országos jellegének elismeréséről, megerősítéséről, vagy megvonásáról. Az előkészítés során véleményét egyezteti az Elnökség ez ügyben illetékes képviselőjével és a Választmány munkaszervezeteivel. A

Választmány a platformok és tagozatok kérelmeivel kapcsolatos döntés előkészítésére létrehozza a Tagozatok és Platformok Minősítő Bizottságát. A dokumentum hivatalos előterjesztője Szűcs Erika, választmányi elnökhelyettes, tagozatunk országos elnökségének tagja elmondta, hogy a Választmány azt kérte a minősítést előkészítő bizottságtól: vegye figyelembe, hogy az MSZP ne működtessen országosan több tagozatot ugyanabban a témában. A Társadalompolitikai Tagozat esetében átfedések voltak több tagozat – az egészségügyi, a felsőoktatási és a nemzetpolitikai – munkájával. A Társadalompolitikai Tagozat tevékenysége valójában a platformnak felel meg, ezért azt kérték, fontolja meg a platformmá szerveződés lehetőségét. Az MSZP országos platformjai: Baloldali Tömörülés Platform, Ésszerűség és Felelősség Platform, Harmadik Hullám Platform, Népi Platform, Magyar Progresszív Társaság Platform, Szocialista Platform, Társulás a Szociáldemokrata Értékekért Platform

Az MSZP országos rétegpolitikai tagozatai: Agrár- és Vidékpolitikai Tagozat, Cigány Tagozat, Munkás és Érdekképviseleti Tagozat, Nőtagozat, Nyugdíjas Tagozat Az MSZP országos szakmapolitikai tagozatai: Biztonságpolitikai Tagozat, Dolgozói Tulajdonosi Tagozat, Egészségügyi és Szociális Tagozat, Európa-politikai Tagozat, Felsőoktatási Tagozat, Infrastruktúra Tagozat, Innovációs és Informatikai Tagozat, Környezetvédelmi Tagozat, Közgazdasági Tagozat, Kül- és Nemzetpolitikai Tagozat, Munkaügyi és Foglalkoztatáspolitikai Tagozat, Művelődési Tagozat, Művésztagozat, Nemzeti Fejlesztési Tagozat, Pedagógus Tagozat, Sajtótagozat, Sporttagozat, Tudományos Tagozat, Vállalkozásfejlesztési Tagozat, Vallásos Tagozat Tagozatok, amelyek országos minősítését a Választmány megvonta: Hallgatói Tagozat, Idegenforgalmi és Informatikai Tagozat, Jogi és Közigazgatási Tagozat, Karitatív tagozat, Képzési Tagozat, Társadalompolitikai Tagozat.

Nemzetközi szociáldemokrácia

2009 – Az Európai Szocialisták választási programja Az Európai Szocialisták Pártja nagy kihívás elé néz: az összes európai szocialista, szociáldemokrata, munkás és demokratikus baloldali párt erőit egyesíteni szeretné a 2009-es európai parlamenti választásokra. Az általuk kibocsátott kiáltvány lesz az, ami egyértelmű határvonalat húz jobb és bal – az Európai Szocialisták Pártja és az európai konzervatív, liberális, valamint szélsőséges politikai irányzatok – közé. Az Európai Szocialisták Pártja egy nyílt beszélgetéssorozatot hirdetett, hogy ennek

segítségével alakítsa ki a végleges 2009-es választási programját. A konzultáció négy témában zajlik: Új Szociális Európa Mentsük meg a Földet! Európa a világban Európai demokrácia és sokszínűség. Magyarországon a konzultáció a www.pes.mszp.hu internetes oldalon folyik, de az MSZP egy sor személyes találkozót is szervez majd. Ezek időpontjáról, helyéről szintén a fenti oldalon lehet majd tájékozódni.

Az összeurópai szintű vitában a http://manifesto2009.pes.org oldalon vehetnek részt az érdeklődők, és ott lehet olvasni arról is, hogy más országokban hogy halad a vita. Az összeurópai vita eredményeként megszületik az Európai Szocialisták Pártjának végleges 2009-es választási programja – melyet hazánkban a Magyar Szocialista Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt képvisel majd az európai parlamenti választásokon.


9


Az új szociális Európa Az Európai Uniót az egész világ tiszteli szociális modellje miatt, ugyanis a jóléti államok olyan csoportja, amely egy sor közös értéket oszt, mint az emberi jogok, a demokrácia és a szolidaritás tisztelete, és ezt egyesíti a magas szintű gazdasági fejlettséggel, társadalmi igazságossággal, szociális kohézióval és a környezet védelmével. Ugyanakkor az EU-nak jelentős kihívásokkal kell szembenéznie, amelyek megkérdőjelezik a szociális Európa jövőjét. A globalizáció egyre nagyobb igényeket támaszt az európai munkaerővel és gazdasággal szemben. A globalizáció bátorította az új pénzügyi kapitalizmus erősödését is – a tőke és fedezeti alapok nagyon rövid idő alatt a pénzügyi tőke hatalmas részének került birtokába, és ennek mozgatásán keresztül jelentős hatással van a gazdaság és a foglalkoztatás jövőjére. Európa lakossága öregszik, és 2050-re egy nyugdíjasra kevesebb, mint 1,5 aktív korú jut. A gyors technológiai változás növeli az európai munkavállalókra nehezedő nyomást, hogy lépést tartsanak az új képességek iránti igényekkel. 2000 óta alacsony a gazdasági növekedés szintje az eurózónában, és ez jelentősen növeli a munkanélküliség szintjét. Igaz ugyan, hogy a szegénység alacsonyabb szintű Európában, mint bárhol másutt a világban, a szegénység és a munkanélküliség mégis mind a mai napig realitás sok európai számára. Az egyenlőtlenség folyamatosan nőtt, a bérek nem tartottak lépést az emelkedő profitrátákkal, emellett nőttek a megélhetési költségek. Az Európai Unió jelenlegi jogszabályai nem nyújtanak elég védelmet a munkavállalók jogainak és a társadalmi párbeszédnek. Nő a kényszervállalkozások száma, és a be nem jelentett munkavállalás aránya. Az európai társadalmak egyre inkább multikulturálissá váltak, de egyre erőteljesebben érzékelhető a rasszizmus és idegengyűlölet is az egyes tagországokban.

E urópai Uniós munkajog kialakítása a minőségi foglalkoztatás és a megfelelő munkakörülmények előmozdítása érdekében. A szociális párbeszéd erősítése vállalkozások delokalizációjáA nak, és az ipari struktúraváltás kérdésének egységes, összeurópai és tagállami szintekkel közösen koordinált kezelése

Poul Nyrup Rasmussen és Sègoléne Royal „Az új szociális Európa” vitairat párizsi bemutatóján A gazdasági, szociális és foglalkoztatási kihívásokra adandó szocialista válasz alapelveit egy 2006-os PES Kongresszuson elfogadott dokumentumok fektetik le: Az új szociális Európa című, Poul Nyrup Rasmussen PES elnök és Jacques Delors által bemutatott írás, illetve az Új szociális Európa: tíz elv a közös jövő jegyében című anyag. Az „Új szociális Európa“ tárgykörben megvitatott európai intézkedéspolitikai javaslatok sorában többek között a következők szerepelnek: T öbb évre szóló növekedési és beruházási stratégia, amely a koordinált nemzeti és állami beruházásokra koncentrál olyan, prioritást élvező területeken, mint a gyermekgondozás vagy a kutatás-fejlesztés.

A z Európai Unió költségvetésének átfogó felülvizsgálata, hogy az a gazdasági, szociális és környezeti fejlesztés prioritásaira koncentráljon. Az új szociális Európa felé vezető tíz alapelv pedig a következő: 1. Jogok és kötelezettségek mindenkinek 2. Teljes foglalkoztatás 3. Befektetés az emberbe 4. Befogadó társadalmak 5. Univerzális gyermekgondozás 6. Egyenlő jogok nőknek és férfiaknak 7. Társadalmi párbeszéd 8. Sokszínűség és integráció 9. Fenntartható társadalmak – a klímaváltozás kezelése 10. Aktív Európa az emberekért Minden egyes intézkedéspolitikai javaslat, minden egyes alapelv kérdések sorát veti fel: hogyan, miből, pontosan mit tegyen az Európai Unió? Miként illeszkedjenek ezek a célok a Lisszaboni Stratégiához, illetve az Európai Unió költségvetéséhez? A vita teljesen nyitott és szabad, bárki hozzászólhat a www.pes.mszp.hu, illetve a http://manifesto2009.pes.org internetes oldalon.


10


A G-8 országok árnyékában A G-8 országok tavaly nyári heiligendami csúcstalálkozója előtt a Friedrich Ebert Stiftung két fórumot szervezett, melyen a csúcs számára fogalmaztak meg ajánlásokat. Joseph E. Stiglitz, a Columbia Egyetem professzora, Nobel-díjas közgazdász és Stephany Griffith-Jones, a Sussexi Egyetem professzora közös tanulmányban foglalta össze az elhangzottakat. Az alábbiakban ennek konklúzióját közöljük. A németországi csúcstalálkozó számos kérdést csak részlegesen rendezett, illetve nyitva hagyott, ezért az ajánlások továbbra is aktuálisak maradtak. A szerzők szerint az adósságelengedés jelenlegi rendszere nem hatékony, és nem segít azon rendkívül erősen eladósodott, alacsony és közepes bevételű országoknak, amelyeknek leginkább szükségük lenne rá. A rendszer működése ugyanis hamisan azt sugallja, hogy az adósságproblémát önmagában megoldja. Olyan új nemzetközi fórum kialakítására lenne szükség, amelyen a G-8 országok vezetőin túl az alacsony és közepes jövedelmű fejlődő országok vezetői is részt vesznek. A G-8 országok el kell kötelezzék magukat az energiahatékonyság növelésére szolgáló intézkedéseik intenzív növelésére. Egyetértésre kell jussanak a környezetszennyezést okozó üzemanyagfelhasználás sztenderdjeit és a fosszilis energiahordozók támogatásának eltörlé-

sét illetően, valamint a bioüzemanyagok piactorzító illetékeinek ügyében. A G-8 országok különböző mértékben, de közös pénzügyi, technikai és humanitárius felelősséget kell viseljenek abban a tekintetben, hogy elősegítsék a fejlődő országok számára alacsony szen�nyezési kibocsátású technológiákat megismerését és alkalmazását. Globális Kutatási Alapot kell létrehozniuk az alternatív technológiák, mint például a bioüzemanyagok kutatására. Az eredményeket a lehető legszélesebb körben kell terjeszteni. A globális egyenlőtlenségek váratlan kiegyenlítődéséből fakadó kockázat erősen sújtja a fejlődő országokat. Ennek ellensúlyozására külön mechanizmust kell kidolgozni, amely többek között a kockázat-megosztását elősegítő eszközök alkalmazását

segíti elő. Ilyen például a GDP alakulásához kötött kormányzati kötvények kibocsátása. De ilyen eszköz az IMF kölcsönnyújtási lehetőségeinek növelése, és feltételeinek lazítása külső sokkok esetén. Olyan mechanizmus kialakítására is szükség van, amely növeli a pénzügyi rendszer átláthatóságát, és hatékonyan szabályozza az olyan szereplők viselkedését, mint amilyenek a fedezeti alapok. Mindezt a rendszer működési kockázatának és a spekuláció destabilizáló hatásának csökkentését szolgálja. A G-8 országok segélyezésének területén azonnal tiszta, nyílt és részletesen szabályozott ellenőrzési rendszert kell bevezetni. (A teljes tanulmány a http://library. fes.de/pdf-files/iez/global/04472. pdf oldalon érhető el.)

Az Európai Unió

egységes belső piaca Az Európai Tükör folyóirat 2008. januári számában jelent meg egy összefoglaló tanulmány az Európai Unió belső piacáról, Dienes-Ohm Egon tollából. Ebből közlünk most részleteket. Az Európai Gazdasági Közösséget 1957-ben létrehozó Római Szerződés alkotói a tizenkét éves átmeneti időszak alatt felépíteni kívánt közös piac alapjaként előirányozták és megjelölték a tagállamok vámunióját és közös kereskedelempolitikáját, az áruk, a személyek (a munkaerő és a vállalkozások), a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása tagországok közti akadá-

lyainak fokozatos felszámolását, valamint a közös mezőgazdasági, illetve közlekedési politika megteremtését. Emellett a közös piac célkitűzését voltak hivatottak segíteni a szerződés alapján további közösségi politikák és jogi eszközök is, ezek között – témánk szempontjából – kiemelkedő a közösségi versenypolitika és versenyjog, a nemzeti gazdaságpolitikák közös-

ségi szintű koordinálása, valamint a tagállamok nemzeti jogának közelítése és egyes, közvetett adózásra vonatkozó szabályainak a harmonizálása. Ilyen körülmények között az Európai Uniót 1992-ben létrehozó Maastrichti Szerződés az egységes belső piacot már olyan, határok nélküli gazdasági térségnek nevezhette, ahol a közösségi

Közgazdasági Tagozat Hírlevél jog alapján biztosítják az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke mozgásának szabadságát. A szolgáltatásokra vonatkozó keretirányelv 2006. évi elfogadásával első menetben befejezettnek tekinthető az a folyamat, melynek során létre kellett hozni a négy gazdasági szabadság érvényesülését széles körben biztosító alapjogszabályokat a közösségi jogban. Mondhatnánk tehát, hogy az egységes belső piac jogi értelemben megszületett, kezdődhet a második szakasz, ami az európai piac kiteljesítésének és finomításának korszaka. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, az egységes belső piac jogi megteremtése több szempontból sem teljes körű, és az egyes gazdasági szabadságok között e tekintetben és a már biztosított szabadság tartalmában számottevő különbségek vannak. Mégis, minként ez a megelőzően ismertetett általános helyzetképből kitűnik, az európaiak döntő részben saját országukban vásárolnak, és saját áruikat részesítik előnyben, olyan mértékben, amit a földrajzi távolság és az ezzel is összefüggő költségkülönbségek nem mindig indokolnak. Nem ritka, hogy az egyes tagországokban a hazai gyártók és termék-előállítók javára kihasználják az áruk előállításával és forgalmazásával kapcsolatos, továbbá a versenyre (az állami támogatásokra), valamint a közbeszerzésre vonatkozó közösségi szabályozások gyengeségeit, a már említett kompromisszumokból fakadó eltérési, kivételi lehetőségeit, esetenkénti többértelműségét, illetőleg protekcionista módon élnek az eltérő adózási rendszerek nyújtotta előnyökkel. A másik terület, ahol a legkevesebb előrehaladás történt, a szolgáltatások piaca. Ez a szektor összességében az összeurópai jövedelem 70%-át jelenti, és az összes munkavállaló 70%-át foglalkoztatja. Ennek ellenére a nemzeti szolgáltató piacok európai szintű integrációja nem történt meg, a határon átnyúló szolgáltatáskereskedelem részesedése a teljes kereskedelemből csak 20% volt 2003-ban. Ez kevesebb,

mint 1993-ban volt, amikorra az uniós szerződés az egységes belső piac megteremtését előirányozta. A belső piac kiépítésének és jelenlegi helyzetének a fenti ismertetéséből logikusan következnek az uniós intézmények és a tagállamok azon tennivalói, amelyek mielőbbi teljesítése esetén az unió egységes belső paca a következő évtizedre kiteljesedhet. A rövid távon, egy-két éven belül teljesítendő és korrekt módon végrehajtott uniós és tagállami intézkedések optimális esetben már hozhatnak érzékelhető javulást a belső piac további kiépítésében, működése hatékonyságának növelésében. Átütő erejű minőségi változás azonban a legkedvezőbb körülmények között sem remélhető előbb, mint a következő évtized első éveiben, amikorra megszűnnek a munkaerő mozgására vonatkozóan a csatlakozási szerződésben foglalt átmeneti korlátozások (2011, Románia és Bulgária esetében csak 2014), és addigra remélhetőleg a szolgáltatások áramlását korlátozó nemzeti kivételek első felülvizsgálata is megtörténik (2012, az esetleges kiigazításokhoz további évek szükségesek). Fontos megemlíteni, hogy erre a minőségi változásra csak akkor kerülhet sor, ha az unió jelenlegi mezőnye a tárgyalt időszakban legfeljebb Horvátországgal bővül, ami nem irreális feltétel. Ha az egységes belső piac hosszú távon, legkésőbb egy évtized elteltével sem teljesedik ki, akkor nemcsak a Gazdasági és Monetáris Unió valamennyi jelenlegi tagállamra történő érvényesülése válhat lehetetlenné, hanem a már létrejött egységes belső piac további sorsa is megkérdőjeleződhet. Ez nem csak azzal a következménnyel járhat, hogy egy magasabb szintű együttműködésre képes csoport válik ki, és valósítja meg a teljes körű gazdasági egységet, közös foglalkoztatási- és szociálpolitikát, valamint a közvetlen adók harmonizációját is előirányozva. Elismerve, hogy inkább csak elméleti lehetőségről van szó, a legkedvezőtlenebb esetben előfordulhat az is, hogy az Európai

11 Unió – a cégért megtartva – a jelenleginél lazább, kevesebb kötöttséggel járó, intézményesített európai együttműködéssé alakul át, és ebben a résztvevők a belső piacra korábban létrehozott szabályokat a kooperációjukhoz szükséges, illetőleg a globalizáció által kikényszerített mértékben tartják fenn, elsősorban az áruk és a tőke piacán. Tisztán gazdasági szempontból vizsgálva pedig azért érdekünk a belső piac építési folyamatának teljes körű véghezvitele, mert az a jelenlegi helyzethez képest elsősorban a szolgáltatások és a munkaerő piacán eredményez számottevő előrelépést. Márpedig nem szorul bizonyításra, hogy a már ma is jóval egységesebb és harmonizáltabb áru- és tőkepiacon – a viszonylagos technológiai elmaradottság és pénzszűke miatt – Magyarország kevésbé versenyképes, mint a másik két szabadság esetében, ahol a jóval alacsonyabb munkabérköltségei folytán hazánk lehetőségei relatíve jobbak a tagállamok közötti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokban. A fentiek alapján a belső piaci döntéshozatali folyamatban hazánknak fő szabályként az egységes belső piac kiteljesedésének érdekét kifejezésre juttató megoldási javaslatokat célszerű támogatnia. Aktívan elsősorban ott, ahol azt az említett relatív versenyképességi előnyök, illetve más körülmények (pl. az energiafüggőségből eredő kiszolgáltatottság csökkentése) indokolják. Mindez nem igazán okozhat gondot, hiszen a taggá válás óta eltelt időszak tapasztalatai szerint az egységes piac érdekétől eltérő érdekeink manapság és a belátható jövőben csak ritkán vannak, illetve lesznek, azokat zömmel már korábban, a csatlakozási szerződésben rendeznünk kellett. Természetesen, ha ilyenek felvetődnek (leginkább olyan kérdésekben, amelyekben a földrajzi adottságok szerepe a meghatározó, mint pl. a környezetvédelmi ügyek egy részében), akkor a saját gazdasági vagy egyéb álláspontunk képviseletének sincs akadálya, legfeljebb az adott ügyben kisebbségben maradunk.

12


A felsőoktatási hozzájárulás kísértete (Egy kis számtan)

Kiadja: az MSZP Országos Közgazdasági Tagozata (1081 Budapest, Köztársaság tér 26. III. 326.) • Felelős kiadó: Szekeres Imre • Főszerkesztő: Wieszt Attila Telefon: (1) 459 7154, 210 0046 • Fax: (1) 459 71 54 • E-mail: [email protected] • www.mszp.hu/kozgaz

A felsőoktatásban tanuló több mint négyszázezer diák több mint fele költségtérítéses képzésben vesz részt, számukra a tervezett és a népszavazáson elbukott évi 105 ezer forintos felsőoktatási hozzájárulás nem jelentett volna a jelenlegihez képest többlet terhet, ma is többet fizetnek már ennél. Sőt, a költségtérítéses és az államilag támogatott képzés közötti tervezett könnyebb átjárás, s a felsőoktatási hozzájárulás miatt várhatóan javuló oktatási színvonal miatt ők még nyertek volna is az új rendszeren. Az államilag finanszírozott képzésben részt vevő, tehát a felsőoktatási hozzájárulás fizetésére kötelezett diákok 15 százaléka jó tanulmányi eredménye miatt mentesült volna a hozzájárulás fizetése alól, és nem kellett volna hozzájárulást fizetniük azoknak sem, akik a törvény alapján hátrányos helyzetűek, vagy GYES-en, GYED-en vannak, gyermeknevelési támogatásban részesülnek. Meglepő, hogy a felsőoktatási hozzájárulás várható társadalmi hatásairól nem végeztek hatásvizsgálatokat, holott az egyetemek szociológiai tanszékei az ilyen vizsgálatok elvégzésére alkalmasak lennének, és a vizsgálatért fizetett díjazás a hátrányos helyzetű hallgatók közül verbuvált kérdezőbiztosok megélhetését segítette volna. Vagy ha mégis végeztek ilyen vizsgálatokat, azok a magamfajta érdeklődők előtt rejtve maradtak, így csak saját becsléseimre hagyatkozhatok. Becslésem szerint a felsőoktatásban tanuló diákok harmincöt-negyven százaléka az, akit a hozzájárulás ténylegesen érintett volna, a rendszer kifutása után. (Tudvalevő, hogy azok, akik ma másodévesek, vagy felsőbb évfolyamosok, tanulmányaik során egyáltalán nem fizettek volna.) E diákok többsége valószínűleg azokból tevődik majd össze, akik a gimnáziumból illetve a szülői házból elég muníciót kaptak ahhoz, hogy felvételijük alapján az államilag támogatott körbe kerüljenek, azonban nem elég szorgalmasak vagy tehetségesek ahhoz, hogy a hozzájárulás alól mentesüljenek. Többségük minden bizonnyal olyan családi háttérrel rendelkezik, hogy az évi 105 ezer Ft, a tíz hónapos tanévre leosztva havi 10500 Ft képzési hozzájárulás kifizetése nem jelent áthidalhatatlan problémát. Lettek volna azonban olyanok, akiknél nem ez a helyzet. Azokról van szó, akik nem felelnek meg a „hátrányos helyzetű” kategória adminisztratív követelményeinek, holott voltaképpen azok, vagy családjuk nem tudja őket az eddiginél nagyobb mértékben támogatni. E diákok már most is dolgoznak tanulmányaik mellett, diákhitelt vesznek igénybe, tanulmányi vagy szociális ösztöndíjat kapnak. Ha egy ilyen adottságú diák ösztöndíja változatlan, a képzési hozzájárulás bevezetése számára valóban húsba vágó, el kellett volna gondolkoznia azon, hogy képes-e egyetemre, főiskolára járni. Az ilyen diákok valószínűleg nincsenek többen, mint a diákság 10-15 százaléka, mégsem lehet közömbös a társadalom számára, ha anyagi okokból kénytelenek lemondani a diplomáról.

Az ő problémájukat oldotta volna meg a diákhitel közelmúltban elhatározott emelése. A havi hitel összegét tízezer Ft-tal emelték volna, s a Diákhitel Központ megállapodást kötött volna a felsőoktatási intézményekkel, hogy azoktól, akik a képzési hozzájárulást diákhitelből fizetik, az intézmény a képzési hozzájárulást havi bontásban is elfogadja. Emellett a hitel visszafizetésének első öt évében a visszafizetést adókedvezmény is segíti. Tehát egy olyan adottságokkal rendelkező diáknak, aki a jelenlegi feltételek mellett anyagilag képes arra, hogy államilag finanszírozott képzésen vegyen részt, a megemelt diákhitelt figyelembe véve havi ötszáz Ft-tal több pénzt kellett volna előteremtenie ahhoz, hogy az új rendszerben egyetemre járjon. Bár ötszáz forint – ha úgy vesszük – sok pénz, majdnem két vizitdíj, nem hiszem, hogy egy mégoly szűk költségvetés esetén is ezen az ötszáz forinton múlott volna, hogy valaki továbbtanul. A diákhitel törlesztése a tanulmányok befejezése utáni első két évben a mindenkori minimálbér hat százaléka, majd a két évvel korábbi jövedelem hat százaléka. Lehetnek olyanok, akik úgy gondolják, hogy a tízezer forinttal több diákhitel majdani törlesztése túl nagy ez a teher ahhoz, hogy felvegyék a hitelt, és ezért nem mentek volna egyetemre vagy főiskolára. Ők nem bíznak abban, hogy hat százalékkal többet fognak keresni annál, mintha nem tanultak volna tovább. Vagy magukban nem bíznak, vagy majdani diplomájuk értékében. Számukra és a társadalom számára is valóban az lenne a legjobb, ha ők nem tanulnak tovább. Tehát egyáltalán nem igaz a felsőoktatási hozzájárulás ellen felhozott érv, hogy a hátrányos helyzetű diákok továbbtanulását ellehetetlenítette volna. A diákhitel megemeléséről szóló kormánydöntésről az újságoknak szalagcímben kellett volna tudósítaniuk és a Diákhitel Központ hirdetésekben kellett volna hogy értesítse az érintetteket és az egész társadalmat arról, hogy az emelkedő diákhitel fedezi a hozzájárulást, a hozzájárulás miatt egyetlen olyan diák tanulmányai nem kerülnek veszélybe, aki a jelenlegi rendszerben képes finanszírozni tanulmányait. Március kilencedikén győzött a demagógia. De hogy győzhetett, ahhoz az elégtelen tájékoztatás is hozzájárult.

Kun János

Simor András A Magyar Nemzeti Bank céljairól

Recommend Documents