Simon Beckett A HALÁL KÉMIÁJA

Simon Beckett A HALÁL KÉMIÁJA

1

Fordította Kiss Viktória

2

Simon Beckett

A halál kémiája

3

A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: THE CHEMISTRY OF DEATH

Hungarian translation © Kiss Viktória, 2006

© Partvonal Könyvkiadó, 2006

Borítót tervezte Bóna Endre

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2006 www.partvonal.hu Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője Kiadóvezető Nemes Dóra Felelős szerkesztő Balázs Éva Szerkesztette Garamvölgyi Katalin Nyomdai előkészítés Császár András Tördelte a P.R.S. Bt., Budapest Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató Megjelent 19,48 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 9644 07 2

4

Első FEJEZET

Az emberi test négy perccel a halál beállta után rothadásnak indul. A test, amely nemrég még az életet zárta magába, a végső metamorfózison megy keresztül. Felemészti saját magát. A sejtek minden egyes része felbomlik. A szövetek cseppfolyóssá, majd gázneművé válnak. A már élettelen test más élő szervezetek ünnepi lakomája lesz. Először a baktériumok, majd a rovarok lakmároznak belőle. Ezután jönnek a legyek. Lerakják petéiket, amik aztán kikelnek. A lárvák a hulla finom és tápláló nedvéből élnek, majd továbbindulnak. Katonás rendben hagyják maguk mögött a hullát, rendezett sorban masíroznak, mindig dél felé tartva. Néha dél-keletnek, néha dél-nyugatnak indulnak, de észak felé soha. Hogy miért, senki nem tudja. A test izmaiban lebomlott fehérjéből erős kémiai vegyület lett, amely a növényzetre nézve halálos, a füvet is tönkreteszi, miközben a lárvák dögletes köldökzsinórjukat egészen a kiindulási ponttól maguk után húzva átmásznak rajta. Megfelelő feltételek mellett - száraz és meleg időben - akár többméteres is lehet a kövér, sárga légykukacok kongatáncosok sorát idéző, barnásan hullámzó lánca. Különös látványt nyújt, s azonnal felkelti az ember kíváncsiságát. Így találtak rá a Yates fiúk Sally Palmer maradványaira. Neil és Sam Farnley Woodban bukkantak a féregláncra, ott, ahol az erdő széle eléri a lápot. Július második hete volt és úgy tűnt, a hosszú, hihetetlenül forró nyárnak sose lesz vége. A szűnni nem akaró hőség piócaként szívta ki a fák színeit, a földet pedig csontkeményre égette. A fiúk Willow Hole-ba igyekeztek éppen, a nádassal körülvett tó felé, ahová 5

a helyiek úszni jártak. Barátaik a tónál vártak rájuk, úgy tervezték, hogy az egész vasárnap délutánt ott töltik, általában a víz fölé hajló fákról ugráltak a langyos, zöld vízbe. Legalábbis így tervezték. Szinte látom őket magam előtt, ahogy unottan, közömbösen és a hőségtől kábultan vonszolják magukat, egymással huzakodva. Az öccsénél három évvel idősebb, tizenegy éves Neil kicsivel Sam előtt megy, hogy ezzel is jelezze elsőbbségét. Botot fog a kezében és az útjába kerülő virágok szárait és a faágakat ütögeti. Sam mögötte cammog és időnként szipog. Nem fázott meg, csak szénanátha gyötri. Ettől vörösödött ki a szeme is. Egy kis antihisztamin segítene rajta, de ezt akkor még nem tudja. Nyáron mindig szipog. Állandóan bátyja árnyékaként, lehajtott fejjel kullog, ezért aztán ő veszi észre a féregláncot, nem a bátyja. Megáll és még mielőtt odakiabálna Neilnek, hogy jöjjön vissza, jól megnézi közelről. Neil kelletlen, de látja, hogy Sam tényleg talált valamit. Próbál úgy tenni, mintha nem hatná meg a dolog, de a hullámzó féreglánc láttán ő is ugyanolyan kíváncsi lesz, mint öccse. Leguggolnak, a férgek fölé hajolnak, félresöprik hasonló vonású arcukból sötét hajfürtjeiket, majd elfintorodnak az ammóniás szagra. Bár később egyikük sem emlékezett arra, hogy melyikük ötlete volt a nyomkövetés, azt gondolom, Neilé lehetett. Mivel egyszer már elsétált a férgek mellett, most újra meg kellett mutatnia, hogy ő a vezér. Tehát Neil indul elsőként a féreglánc mentén a besárgult mocsári fűszálak felé, ahonnan a lárvák sora hömpölygött kifelé. Sam csak követi őt. Vajon érezték a szagot, ahogy egyre közeledtek? Valószínű. Ez a szag olyan erős lehet, hogy még Sam bedugult üregein is áthatol. Valószínűleg azt is tudták, hogy mi az, amit láttak. Nem városi fiúk ezek, tisztában vannak az élet és a halál körforgásával. A legyekre is biztosan felfigyeltek, mert amolyan holdkóros dongás töltötte meg a nyári hőséget. De a hulla, amire rábukkantak, nem bárány, szarvas vagy kutyatetem volt, amire ők számítottak. Sally Palmer volt az,

6

aki mezítelenül, felismerhetetlen állapotban feküdt a napon. Teste csupa mozgás, bőre alatt morajló parazitafertőzés bugyogott, amely a száján, az orrán és testének egyéb, kevésbé természetes nyílásain tört felszínre. A belőle ömlő férgek a földön egyesültek, mielőtt ahhoz a féreglánchoz csatlakoztak, amely ekkor már a Yates fiúkon túl járt. Nem hiszem, hogy fontos lenne tudni, ki rohant el előbb, de azt hiszem, Neil lehetett az. Sam a futóversenyben is követte bátyját, egészen hazáig, majd onnan a rendőrségre. Így értek el hozzám. Egy gyenge nyugtatón kívül egy kis antihisztamint is adtam Samnek, hogy ne szenvedjen annyira a szénanáthától. Ekkorra azonban már nem csak neki volt kivörösödve a szeme. Neil is a felfedezés hatása alatt volt, de már kezdte viszszanyerni nagyfiús higgadtságát. Így inkább ő mesélte el, mi történt, nem Sam, és már ekkor finomított egy kicsit az emlék nyersességén, próbálta elfogadhatóbbá tenni a történetet, amit újra és újra elmesél majd. Később, amikor a kibírhatatlanul forró nyár eseményei már lezajlottak, Neil még mindig sokszor mesélte a történetet, úgy, mintha minden azért történt volna, mert ő rátalált a hullára. Pedig nem így volt. Csak arról volt szó, hogy egészen addig nem vettük észre azt, ami köztünk élt.

7

Második FEJEZET

Három évvel korábban egy esős márciusi délutánon jöttem Manhambe. Amikor megérkeztem a vasútállomásra - ami nem volt több, mint egy vágány a nagy semmi közepén - egy esős vidéken találtam magam, ahol se emberi életnek, se élő tájnak nem láttam jelét. Ott álltam a bőröndömmel, néztem a körülöttem elterülő vidéket és azt sem vettem észre, hogy galléromról csurog az esővíz. Sík lápvidék és mocsár vett körül, melyet a horizont felé nyúló, lombtalan erdők foltjai törtek meg. Először jártam Norfolkban és a norfolki lápokban. Csodálatos volt ez az ismeretlenség. Magamévá tettem az átfogó nyílt teret, belélegeztem a nyirkos, hideg levegőt és úgy éreztem, hogy testem egy apró része már kezd is ellazulni. Bármennyire is zord volt a fogadtatásom, mégsem Londonban voltam és nekem ez elég volt. Senki nem jött ki elém az állomásra. Nem gondoltam arra, hogyan fogok bejutni a faluba. Ennyire előre nem terveztem. Eladtam mindenemet, a kocsimat is, és nem gondoltam bele, hogyan jutok majd el oda. Még akkor sem tudtam túl tisztán gondolkodni. Ha az egészet városlakóként gondoltam volna végig, feltételeztem volna, hogy az állomáson lesznek majd taxik, boltok vagy valami. De itt nemhogy taxiállomás, még egy telefonfülke sem volt. Egy pillanatra megbántam, hogy elajándékoztam a mobilomat, de aztán felkaptam a bőröndömet és elindultam az út felé. Amikor odaértem, csak két irányba mehettem: balra vagy jobbra. Nem tudom miért, de tétovázás nélkül balra indultam. Pár száz méter gyaloglás után egy kereszteződéshez értem, ahol egy megfakult útjelző tábla állt. Egyik irányba elhajolt és olyan volt, mintha a nedves talajra mutatna, annak is egy föld alatti pontjára. Nem sok hasznát vettem, de legalább tudtam, hogy jó irányba tartok. 8

Amikor végre elértem a falut, már kezdett sötétedni. Ahogy gyalogoltam, egy-két kocsi elhaladt mellettem, de egyik sem állt meg. A kocsikon kívül néhány, az úttól beljebb eső, és egymástól elkülönült gazdaság jelezte még, hogy van errefelé élet. Előttem a félhomályban egy templom tornyát pillantottam meg, amely mintha félig a földbe lett volna ásva. Az állomástól idáig sövények mentén és árokszéleken jöttem, innentől viszont eső áztatta út vezetett tovább, amin sokkal jobb volt gyalogolni. A következő kanyarban már elém tárult a falu, ami mindaddig nem látszott, amíg az ember a határába nem ért. Nem volt valami szép látvány. Túlságosan zsúfolt és terpeszkedő volt egy vidéki angol faluhoz képest. A falu peremén egy sor háború előtt épült ház állt, ezeket nem sokkal arrébb kőből épült házak váltották fel, melyek falait kovakővel rakták ki. Az épületek egyre öregebbnek tűntek, és ahogy a falu központja felé közeledtem, minden lépés egyre mélyebbre vitt a történelemben. A szitáló eső fényezte falak összepréselődve dőltek egymásnak és az élettelen ablakok üres gyanakvással tekintettek vissza rám. Nem sokkal arrébb bezárt boltok sorakoztak, mögöttük pedig még több házsor futott az alkonyatba. Egy iskola, majd egy kocsma mellett mentem el, végül a falu rétjéhez értem. A rét nárciszokban úszott, és az esőben bólogató sárga kürtjeik megdöbbentően színesnek tűntek ebben a színtelen világban. A rét fölé emelkedve egy hatalmas, öreg vadgesztenyefa terjesztette ki csupasz, fekete ágait. Mögötte az a mohafedte, dőlt sírkövekkel körülvett normann templom állt, amelynek tornyát korábban az útról láttam. Falai, akárcsak az öreg házaké, pattintott kővel borítva - kemény, öklömnyi kövekkel, melyek a természeti erőkkel is képesek felvenni a harcot. A köveket körülölelő malter szétmállott, megviselték már az évek. A templom ablakai és ajtaja kissé megvetemedtek, ahogy a talaj az évszázadok során elmozdult alattuk. Megálltam. Az út mentén még pár házat láttam. Egyértelműen ennyi volt Manham. Néhány ablakban lámpafény pislákolt, de ezenkívül más életjelet nem láttam. 9

Ott álltam az esőben, nem tudván, merre induljak. Aztán végre valami hangot hallottam, és láttam, hogy két kertész dolgozik a temetőben. Az öreg sírkövek körül gereblyézték, rendezgették a füvet, teljesen megfeledkezve az esőről és a ködről. Közeledtemre fel sem néztek, úgy dolgoztak tovább. - Meg tudnák mondani, merre van az orvosi rendelő? kérdeztem, miközben arcomról csöpögött a víz. Mindketten abbahagyták a munkát és rám néztek. A korkülönbség ellenére nagyon hasonlítottak egymásra, biztosan nagyapával és unokájával volt dolgom. Mindkét arcon ugyanazt a higgadt, közömbös kifejezést láttam, miközben nyugodt, búzavirágkék szemekkel bámultak rám. Az idősebbik a rét túloldalán egy keskeny, fákkal övezett út felé mutatott. - Arra főfelé mennyék. Kiejtése hallatán még nyilvánvalóbbá vált, hogy már nem Londonban vagyok. A kitekert magánhangzók idegenül csengtek városi fülemnek. Megköszöntem az útbaigazítást, de addigra már visszatértek munkájukhoz. Az eső egyre hangosabbnak tűnt a fejem fölé hajló ágak között, amint az ösvényen haladtam felfelé. Kis idő múlva egy széles kapuhoz értem, amely szűk kocsibejáróhoz vezető utat zárt el. Az egyik kapufélfára egy táblát erősítettek, melyen ez állt: Dr. H. Maitland. A tiszafákkal szegélyezett út szépen gondozott kerteken keresztül haladt a dombon felfelé, majd az impozáns, Györgykorabeli ház udvarán ért véget. A bejárati ajtó egyik oldalán egy régi öntöttvas csizmakaparó volt, ezen lehúztam a sarat a cipőmről és a nehéz kopogtatót megemelve hangosan bezörgettem. Már majdnem újra kopogtattam, amikor kinyílt az ajtó. Makulátlan külsejű, acélszürke hajú, telt, középkorú nő jelent meg. - Igen? - Dr. Maitlandhez jöttem. Rosszallóan nézett rám. - A rendelő már bezárt és a doktor úr már nem megy ki házhoz. 10

- Félreértett... vár engem. - Erre nem válaszolt. Rájöttem, hogy valószínűleg csupa sár vagyok miután egy órát gyalogoltam az esőben. - Az állás miatt jöttem. David Hunter vagyok... Arca felderült. - Bocsánat, nem tudtam... azt hittem, hogy... Jöjjön be, kérem! Félreállt, hogy be tudjak menni. - Uramatyám, maga bőrig ázott! Sokat gyalogolt? - Az állomástól. -A vasútállomástól? De hát az nagyon messze van! -Már nyúlt is a kabátomért. - Miért nem szólt ide, hogy mikor ér be a vonata? Valakivel elhozattuk volna. Nem válaszoltam. Az az igazság, hogy ez a lehetőség meg sem fordult a fejemben. - Kérem, jöjjön be a nappaliba, ég a kandallótűz. Hagyja csak itt kint a bőröndjét - mondta, miközben felakasztotta a kabátomat. Elmosolyodott. Rögtön észrevettem, milyen elcsigázott. Amit szófukarságnak hittem, csak fáradtság volt. - Itt senki nem fogja ellopni. Tágas, faburkolatú szobába vezetett. Egy kopott, bőr Chesterfield fotel állt a kandallóval szemben, amelyben farakás parázslott. A perzsaszőnyeg régi volt, de még mindig szép. Körülötte kezeletlen, sötét árnyalatúra festett fapadló. A szobában kellemes, parázsló fenyő illata terjengett. - Kérem, foglaljon helyet. Szólok Maitland úrnak, hogy itt van. Kér egy csésze teát? Egy újabb jel, hogy nem a városban vagyok. Ott kávéval kínáltak volna. Megköszöntem és amikor kiment, a tüzet bámultam. A hideg után a melegtől kissé elálmosodtam. A franciaablakon túl teljesen sötét volt. Az ablaküvegen eső kopogott. A Chesterfield fotel puha volt és kényelmes. Éreztem, ahogy lecsukódik a szemem. Mikor végül elbóbiskoltam, szinte pánikba estem és felugrottam. Egyszerre kimerültnek éreztem magam, minden fizikai és szellemi energiám elfogyott. Rettegtem attól, hogy elalszom; ez az érzés mindennél erősebb volt. Még mindig a tűz előtt álltam, amikor az asszony visszajött. 11

- Kérem, átfáradna Maitland doktor dolgozó-szobájába? Ahogy követtem a folyosón, lábam alatt nyikorgott a fapadló. A hall túlsó végén finoman bekopogott egy ajtón, majd otthonosan benyitott anélkül, hogy válaszra várt volna. Újból elmosolyodott, majd félreállt és beengedett. - Rögtön hozom a teát - mondta, majd kiment és becsukta maga után az ajtót. Bent egy férfi ült az asztalnál. Egy pillanatig méregettük egymást. Bár éppen ült, mégis jól látszott, hogy magas, erős csontozatú ember. Arcán mély ráncok. Sűrű haja pedig nem is ősz, mint inkább sárgás volt. Fekete szemöldöke határozott, alatta éles és éber tekintet ült. Rám nézett, de nem tudtam eldönteni, milyen benyomást tettem rá. Először egy kicsit zavart, hogy nem éppen a legjobb formámban vagyok. - Te jó isten, ember! Maga tiszta víz! - vakkantotta nyers, de barátságos hangon. - Az állomástól gyalogoltam. Nem volt taxi. Felhorkant. - Isten hozta a csodálatos Manhamben. Értesíthetett volna, hogy egy nappal korábban érkezik. Akkor kimegyünk maga elé az állomásra. - Egy nappal korábban? - ismételtem meg. - Igen. Csak holnapra vártam. Már értettem, miért voltak zárva a boltok. Hiszen vasárnap volt! Fel sem tűnt, hogy mennyire eltolódott az időérzékem. Maitland úgy tett, mintha észre sem venné, mennyire megdöbbentem saját baklövésemen. - Nem számít! Fő, hogy megérkezett. Legalább több idő marad a beilleszkedésre. A nevem Henry Maitland, örvendek. Fel sem állt, úgy nyújtotta felém a kezét. Csak akkor vettem észre, hogy tolókocsiban ül. Odamentem, hogy kezet rázzak vele, de észrevette tétovázásom. Mosolyt erőltetett az arcára. - Most már érti, miért hirdettem. A Times apróhirdetései között láttam meg az állást. A rövidke hirdetést könnyű lett volna figyelmen kívül hagyni, 12

de valami miatt felfigyeltem rá. Vidéki orvosi rendelő keresett háziorvost átmeneti időszakra. Hat hónap, szállás van. A hely vonzott leginkább. Nem mintha kimondottan Norfolkban akartam volna dolgozni, de legalább messze kerülök Londontól. Nem nagyon reménykedtem, amikor beadtam jelentkezésemet, még különösebben lelkes sem voltam, így amikor egy héttel később levelet kaptam, udvarias elutasításra számítottam. Ehelyett arról értesítettek, hogy megkaptam az állást. Kétszer kellett elolvasnom ahhoz, hogy megértsem mi áll benne. Más esetben talán gondolkodóba esem, miért fogom fel ilyen nehezen. De máskor egyáltalán nem is jelentkeztem volna az állásra. Postafordultával küldtem elfogadó válaszomat. Végre ott álltam, jól megnéztem munkaadómat és kicsit megkésve azon töprengtem, mibe is vágtam fejszémet. Mintha a gondolataimban olvasott volna, kezével a lábára csapott. Autóbalesetem volt. - Nem volt zavarban és önsajnálatot sem éreztem a hangjában... - Van rá esélyem, hogy majd valamikor meggyógyulok, de addig segítségre szorulok. Az elmúlt évben akadt pár helyettesem, de elegem lett belőlük. Senkinek sem tesz jót, ha minden héten új arcot lát. Hamar meglátja majd, hogy errefelé nem szeretik a változást. - Az íróasztalán heverő pipájáért és dohányért nyúlt. - Zavarja, ha rágyújtok? - Ha önt nem, engem sem. Felnevetett. - Jó válasz. De ne feledje, én nem a betege vagyok. - Kis szünetet tartott, miközben gyufáját a pipa öbléhez tartotta. - Szóval - mondta, miközben pöfékelt -, meglehetősen mélyvíz lesz ez önnek, rögtön az egyetem után, nemde? És ez nem London ám! - A pipa fölött rám nézett. Vártam, hogy mikor kér meg, fejtsem ki bővebben karrierem eddigi állomásait. De nem tette. - Ha meggondolta magát, kérem, most szóljon! - Nem - mondtam. Elégedetten biccentett. - Akkor jó. Egyelőre itt lakik majd. Hívom Janice-t, megmutatja a szobáját. Vacsoránál 13

még folytatjuk a beszélgetést. Holnap pedig kezdhet is. A rendelés kilenckor kezdődik. - Kérdezhetek valamit? - Érdeklődve felhúzott szemöldökkel figyelt. - Miért engem vett fel? Valahogy zavart ez az egész. Persze nem annyira, hogy visszautasítsam az állást, de mindenesetre elbizonytalanított, illetve gyanakvást ébresztett bennem. - Alkalmasnak találtam. Megfelelő végzettsége van, ki váló ajánlólevelei, és hajlandó éhbérért dolgozni itt a semmi közepén. - Egyelőre csak elbeszélgetésre számítottam. Megjegyzésem elől a pipájából gomolygó füst mögé bújt. - Az állásinterjúkhoz idő kell. Nekem olyan emberre van szükségem, aki rögvest munkába áll. Bízom a döntéseimben. Magabiztossága megnyugtató volt. Nem sokkal később már biztosan tudtam, hogy maradok, mert egy pohár itallal, a kezében, nevetve elárulta, hogy rajtam kívül nem is volt más jelentkező az állásra. De akkor még eszembe sem jutott, hogy a válasz ilyen egyszerű lehet. - Mondtam, hogy nincs sok háziorvosi gyakorlatom. Honnan tudja, hogy megfelelek-e az elvárásoknak? - Ön mit gondol? Most először gondoltam végig igazán a kérdést és beletellett egy kis időbe, míg megválaszoltam. Úgy jöttem el ilyen messzire, hogy nem igazán töprengtem rajta, milyen lesz. A városból és az emberek elől menekültem, akiknek emlékével fájdalmas lett volna továbbra is együtt élnem. Újra eszembe jutott, miként is festhetek: beállítok egy nappal korábban, csuromvizesen. Még annyi eszem sincs, hogy az eső ellen védekezzem. - Igen - mondtam. - Na látja. - Megjegyzése csípős, de egyúttal kedélyes is volt. - Egyébként is, ez csak egy átmeneti állás és úgyis magán tartom majd a szemem. Megnyomott egy gombot az íróasztalán. Valahol a házban megszólalt egy berregő hang. 14

A vacsora általában nyolckor van, persze ez a betegektől is függ. Addig pihenhet. Magával hozta a csomagját vagy később küldik maga után? Magammal hoztam. Odaadtam a feleségének. Riadtnak tűnt, majd furcsán és zavartan elmosolyodott. Janice a házvezetőnőm - mondta. - Özvegy vagyok. Hirtelen mintha a szoba összes melege rám irányult volna. Bólintottam. - Én is. Így lett belőlem Manham orvosa, és így esett meg az is, hogy három évvel később az elsők között voltam, akik arról értesültek, hogy mit is találtak a Yates fiúk Farnham Wood-ban. Természetesen senki nem tudta ki az, akire rátaláltak, legalábbis egy ideig nem. A hulla állapota miatt a fiúk azt sem tudták megmondani, hogy férfi vagy nő. Amikor hazaértek az ismerős környezetbe, már abban sem voltak biztosak, hogy a holttest meztelen volt vagy sem. Sam valami olyasmit emlegetett, hogy szárnyai is voltak, majd bizonytalanul elcsendesedett. Neil tekintete üres volt. Bármit is láttak, az mindenképpen túlszárnyalta eddigi élettapasztalatukat, és így leblokkolt a memóriájuk. Abban az egy dologban azonban egyetértettek, hogy egy halott emberi testet láttak. És bár az általuk leírt tengernyi kukacból sebre lehetett következtetni, én túl jól ismertem a halottak trükkjeit. Nem volt hát okunk mindjárt a legrosszabbra gondolni. Legalábbis akkor még nem. A fiúk anyja még furcsábban reagált. Linda Yates átölelte hallgatag, kisebbik fiát, az pedig anyjához bújva, érdeklődés nélkül nézte a rikítóan színes tévét apró nappalijukban. Apjuk, aki egy gazdaságban dolgozott, még nem ért haza. Az anyjuk azután hívott, hogy a fiúk lélekszakadva és izgatottan hazaszaladtak. Bár vasárnap délután volt, ezen a kicsi és elszigetelt helyen nem volt szabadnap, mindig dolgozni kellett. Még a rendőrségre vártunk, de nagyon úgy tűnt, hogy nem sietnek, ennek ellenére kötelességemnek tartottam, hogy a családdal maradjak. Samnek beadtam egy olyan 15

gyenge nyugtatót, hogy az már placebónak számít, és utána vonakodva hallgattam, ahogy bátyja újra elmeséli a történetet. Próbáltam nem odafigyelni. Nagyon is jól tudtam, mit láthattak. Nem volt rá szükség, hogy újra és újra emlékeztessenek rá. A nappali ablaka tárva-nyitva állt, de a hűvös szobában nem moccant a levegő. Odakint, a délutáni nap erejétől vakító fehérségben úszott minden. - Sally Palmer az - bökte ki Linda Yates váratlanul. Meglepve néztem rá. Sally Palmer egyedül élt egy faluszéli kis farmon. Harmincas éveiben járó, vonzó nő volt, aki néhány évvel érkezésem előtt költözött Manhambe a nagybátyjától örökölt farmra. Megtartott pár kecskét és a rokoni szálak miatt talán kevésbé tűnt kívülállónak, mintha idegenként költözött volna ide. Még nálam is jobban beilleszkedett, pedig én már itt élek egy ideje. Ám mivel író volt, sosem fogadták be igazán, és legtöbb szomszédja gyanakvással viseltetett iránta. - Nem hallottam róla, hogy eltűnt. Miből gondolja? - Mert róla álmodtam. Nem ezt a választ vártam. A fiúkra néztem. Sam már kicsit nyugodtabb volt, nem is figyelt ránk. Neil azonban anyját nézte, és tudtam, amint kilép az ajtón, az egész falu tudni fog erről a beszélgetésről. Linda kételkedésnek vette hallgatásomat. - A buszmegállóban állt és sírt. Megkérdeztem, mi a baj, de nem válaszolt. Az útra néztem és amikor megfordultam, már nem volt ott. Nem tudtam, mit mondjak. - Az álmoknak jelentősége van - mondta. - Ez az álom is ilyen volt. - Ugyan már Linda, még nem tudjuk ki az. Bárki lehet. Rosszallóan nézett rám, szerinte nem volt igazam, de inkább nem vitatkozott. Megörültem, amikor kopogtattak az ajtón, mert tudtam, hogy a rendőrség az. Ketten voltak, mindketten a vidéki rendőrség tipikus figurái. Az idősebbik pirospozsgás arcú, beszéd közben 16

időnként derűsen kacsintott. Az adott helyzetben ez nem igazán volt helyénvaló. - Szóval találtak egy holttestet, ugye? - kérdezte vidáman és cinkosán pillantott rám, mintha ez afféle felnőtt vicc lenne, amit a fiúk nem érthetnek. Míg Sam anyjához bújt, Neil az egyenruhás közegtől meghunyászkodva, motyogva válaszolt a feltett kérdésekre. Nem tartott sokáig. Az idősebb rendőr hirtelen becsukta a jegyzettömbjét. - Na jó, jobb lesz, ha odamegyünk és megnézzük. Fiúk, melyikőtök mutatja meg, hol van? Sam anyja ölébe fúrta fejét, Neil nem szólt egy szót sem, de elsápadt. Beszélni a történtekről az egy dolog, de megint más visszamenni. Az anyjuk aggodalmaskodva nézett rám. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - mondtam. Valójában azt gondoltam, pocsék egy ötlet. De épp elég dolgom akadt a rendőrséggel ahhoz, hogy megtanuljam, a diplomatikus fogalmazás többre vezet, mint a konfrontálódás. - Hát akkor hogy fogjuk megtalálni? - kérdezte. - Van egy térkép a kocsimban. Megmutatom az utat. A rendőr nem titkolta bosszúságát. Kimentünk, hunyorogtunk a hirtelen ránk törő erős fénytől. A ház egy kőből épült házsor végén állt. A kocsik az utcácska végén parkoltak. Kivettem a térképet terepjárómból, és széthajtogattam a motorháztetőn. Az ütött-kopott fém úgy felforrósodott a napon, hogy rossz volt hozzáérni. - Úgy három mérföldre van. Le kell parkolni, és átvágni a lápon az erdő felé. A fiúk elmondása alapján valahol itt lesz a holttest. Rámutattam egy területre a térképen. A rendőr felhorkant. - Jobb ötletem van. Ha nem akarja, hogy valamelyik fiú jöjjön velünk, miért nem jön maga? - kérdezte erőltetett mosollyal. - Úgy látom, ismeri a járást. Az arcára volt írva, hogy nincs más választásom. Úgyhogy csak annyit mondtam nekik, kövessenek, és elindultam. Az öreg Rover belsejében olvadt műanyag szag terjengett. Mind a két ablakot teljesen letekertem. A 17

kormány égette a tenyeremet. Láttam, hogy elfehéredtek a bütykeim, igyekeztem ellazulni. Az út kanyargós és szűk volt, de nem kellett nagyon messze mennünk. Egy félkör alakú, keréknyomokkal szabdalt, kiszikkadt területen parkoltam le, az egyik ajtó a száraz sövényt súrolta. A rendőrautó hirtelen lefékezett mögöttem. Mindketten kikászálódtak, az idősebbik a hasáig húzta a nadrágját. A fiatalabb, akinek napbarnított, sebesre borotvált arca volt, egy kicsit hátramaradt. - Van egy út a lápon keresztül - mondtam -, elvezeti magukat az erdőig. Ezen menjenek, ne térjenek le róla. Pár száz méter és már ott is vannak. Az idősebb rendőr letörölte az izzadságot a homlokáról. Fehér ingének hónalján izzadságfolt éktelenkedett. Csípős szagot árasztott. A távoli erdő felé nézett és megrázta a fejét. - Túl meleg van ehhez. Nem akarná esetleg megmutatni, hogy maga szerint hol van? Hangjában reménykedés és gúny keveredett. - Én sem tudok többet, mint maguk. Az erdőig kell elmenniük, onnantól keressék a kukacokat. A fiatalabb felnevetett, de amikor a másik baljóslatúan ránézett, abbahagyta. - Nem a bűnügyi helyszínelők dolga ez? - kérdeztem. - Nem lesz benne köszönet, ha egy oszladozó őz miatt hívjuk ki őket és általában csak erről van szó - böffentette válaszul. - A fiúk szerint ez nem csak egy őz. - Nos, ha nem bánja, inkább megnézem én magam. - A fiatalabb felé intett és azt mondta - Gyere, essünk túl rajta. Néztem, ahogy átkúsznak a sövény nyílásán és elindulnak az erdő felé. Nem kérték, hogy várjak és nem is láttam értelmét. Elhoztam őket, ameddig tudtam, a többi az ő dolguk. De nem mozdultam. Visszamentem a terepjáróhoz és kivettem egy üveg vizet az ülés alól. Langyos volt, de a szám nagyon kiszáradt. Felvettem a napszemüvegem és nekidőltem az autóm poros, zöld ajtajának, így pont az 18

erdőt láttam, amerre a rendőrök tartottak. Alakjukat elnyelte a látóhatár mentén elterülő mocsár. A forró levegő párás és fémes szagú volt a láp mellett és mindenütt bogarak zümmögése hallatszott. Egy szitakötő pár repült el előttem táncolva. Megint ittam egy kis vizet, majd az órámra néztem. Az esti rendelésig nem kellett betegekhez mennem, még volt két órám, de jobb dolgom is lett volna, mint az út mellett állni és arra várni, hogy mit talál a két vidéki rendőr. Valószínűleg igazuk volt, lehet, hogy tényleg csak egy döglött állat. A többi a képzelet és pánik szüleménye. De mégsem mozdultam. Valamivel később láttam, ahogy a két alak visszafele tart. Fehér ingük foltja ide-oda imbolygott a száraz fűszálak között. Már messziről láttam, mennyire sápadtak. A fiatal rendőr ingén hányásfolt volt, de ő valószínűleg észre sem vette. Szó nélkül átadtam neki az üveg vizet. Nagyon hálás volt. Az idősebb rendőr kerülte a tekintetemet. - Nincs vétel ezen az átkozott helyen - mormogta a kocsi felé tartva. Igyekezett továbbra is goromba maradni, de egyre kevésbé sikerült neki. - Nem őz volt, ugye?- kérdeztem. Mogorván nézett rám és azt mondta - Azt hiszem nem is tartjuk fel tovább. Megvárta, amíg beszállok a kocsimba, csak azután telefonált. Amikor elindultam, még mindig beszélt az adóvevőn. A fiatal rendőr a földet bámulta, kezében ernyedten lógott a vizes üveg. A rendelő felé vettem az irányt. Ezer gondolat cikázott a fejemben, de úgy próbáltam távol tartani őket, mint szúnyogháló a legyeket. Szánt szándékkal rekesztettem ki gondolataimat, de a legyek továbbra is üzeneteket zümmögtek a tudatalattimnak. A faluba vezető úton haladva végül a rendelőhöz értem. Kezem az index felé nyúlt, de meggondoltam magam. Mindenféle megfontolás nélkül olyan döntést hoztam, ami rányomta bélyegét az elkövetkező hetekre is. Olyant, amely nemcsak az én életemet, de másokét is gyökeresen megváltoztatta. 19

Egyenesen továbbhajtottam, Sally Palmer farmja felé.

20

Harmadik FEJEZET

A farm egyik oldalát fák szegélyezték, a többi részét láp vette körül. A farm felé vezető, keréknyomokkal teli úton zötykölődve a Land Rover felverte a sarat. Egyenetlen, macskaköves részen parkoltam le, ami régen az udvar lehetett, majd kiszálltam. Egy magas, hullámlemezből épült istálló csillogott a fényben. A parasztház fehér volt. A festék itt-ott már lepergett, de még így is vakítóan világított a napfényben. A bejárati ajtó két oldalához rögzített élénkzöld virágládák jelentették az egyetlen színfoltot ebben a kifehérített világban. Ha Sally otthon volt, Bess nevű border collie kutyája jó előre ugatott, így esélye sem volt az embernek kopogtatni. Ma azonban nem így történt. Az ablakok semmi életjelet nem mutattak, bár ez önmagában még nem jelent bajt. Az ajtóhoz mentem és kopogtam. Az ajtónál állva úgy éreztem, hülyeség volt idejönnöm. Várakozás közben a horizontot bámultam és azon gondolkoztam, mit mondok majd neki, ha ajtót nyit. Persze elmondhatom neki az igazat is, de akkor olyan értetlenül fog rám nézni, mint én Linda Yates-re. Félreértheti látogatásom okát, és szűnni nem akaró nyugtalanságomat esetleg tolakodásnak veheti. Sally és én nem ismertük egymást régóta, kapcsolatunk mégsem nevezhető futó ismeretségnek. Egy időben sokat találkoztunk, ami cseppet sem meglepő, hiszen két Londonból ideköltözött emberről van szó, így sok közös, nagyvárosi élmény kötött bennünket össze. Nagyjából annyi idős volt, mint én, szerette a társaságot és könnyen barátkozott. És persze elbűvölő volt. Mindig jól éreztem magam vele, amikor beültünk iszogatni a kocsmába. 21

De ez volt minden. Amikor úgy éreztem, ő többre vágyna, meghátráltam. Eleinte nem tudta, miként reagáljon erre, de mivel sosem volt igazán esély arra, hogy kettőnk között kialakulhasson valami, nem nehezteltünk egymásra és nem voltunk zavarban sem. Ha összefutottunk, beszélgettünk egy kicsit, de semmi más nem történt. Erre kínosan ügyeltem. Újból kopogtattam. Emlékszem, szinte megkönnyebbültem, amikor nem nyitott ajtót. Biztosan nincs otthon, így meg sem kell magyaráznom miért jártam nála. Ami azt illeti, magam sem tudtam igazán az okát. Nem voltam babonás és Linda Yatesszel ellentétben nem hittem a megérzésekben sem. Bár ő sem megérzésnek hívta, csupán álomnak fogta fel. Én nagyon is jól tudtam milyen csalókák az álmok. Csalókák és megtévesztőek. Sarkon fordultam és arra indultam el, amerre gondolataim vittek. Jobb is, hogy nincs otthon, gondoltam magamban idegesen. Mi a fenének jutott ilyesmi egyáltalán az eszembe? Csak azért mert egy kiránduló vagy egy madárleső meghalt, nem kéne, hogy magával ragadjon a képzeletem. Már félúton jártam a kocsim felé, amikor megtorpantam. Valami nagyon zavart, de amíg meg nem fordultam, nem tudtam mi az. Beletelt pár percbe, míg rájöttem, hogy a virágládákkal nem stimmel valami. Barnák és kókadtak voltak benne a virágok. Sally sose hagyná, hogy kiszáradjanak. Visszamentem hát. A virágföld száraz és kemény volt. Napok óta nem kapott vizet. Talán még annál is régebben. Kopogtam az ajtón és a nevét kiabáltam. Nem válaszolt senki, így benyitottam. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Persze lehet, hogy amióta itt lakik, nem zárja kulcsra az ajtót. De ő is városi volt, mint én, és a városiak ragaszkodnak szokásaikhoz. Az ajtót a mögötte felgyülemlett levélkupac miatt nem 22

tudtam teljesen kinyitni. Mini lavinaként csúsztak le a kupacról a borítékok, ahogy benyitottam és beléptem a konyhába. Minden olyan volt, mint régen. Vidám, citromsárga falak, masszív rusztikus bútorok, és néhány városi életformát jelző tárgy: egy elektromos gyümölcsprés, egy rozsdamentes eszpresszógép és egy nagy, jól megrakott bortartó. A felgyülemlett postán kívül mindent rendben találtam. A dohos levegőt azonban a rothadó gyümölcsök édeskés szaga hatotta át. Az öreg fenyőfa tálalón egy agyagedény állt, onnan jött a szag. Egy befeketedett banánokból, almákból és a penésztől fehérre szőrösödött narancsokból álló csendélet volt ez. Memento mori. Az asztalon felismerhetetlen, petyhüdt virágok lógtak a vázából. A mosogató melletti fiók félig nyitva, mintha valamit keresett volna éppen, amikor megzavarták. Gépiesen elindultam, hogy visszatoljam a helyére, de valamiért mégsem tettem meg. Lehet, hogy nyaralni ment, mondtam magamban. Az is lehet, hogy sok dolga akadt, és nem maradt ideje kidobni a rothadt gyümölcsöket, meg a hervadt virágokat. Végtelen számú lehetséges magyarázat létezett. De azt hiszem, abban a pillanatban, Linda Yateshez hasonlóan én is tudtam, mi történt. Gondoltam, megnézem a házat, de mégsem találtam jó ötletnek. Már úgy néztem a házra, mint lehetséges bűnügyi színhelyre, és tisztában voltam vele, hogy jobb, ha nem másítom meg a bizonyítékokat. Inkább kimentem. Sally kecskéi egy bekerített legelőn voltak a ház mögött. Azonnal szembe ötlött, hogy valami nagyon nincs rendben. Némelyik még élt, bár az összes nagyon lesoványodott és erőtlennek tűnt. A legtöbbje a földön feküdt eszméletlenül vagy döglötten. Majdnem teljesen megkopasztották a füvet és amikor az itatóhoz értem, láttam, hogy csontszáraz. Nem messze volt egy slag, valószínűleg ezzel szokta feltölteni Sally az itatót. Egyik végét az itató szélére akasztottam, majd követtem a 23

csövet a csapig. Ahogy víz csordult az itatóba, pár kecske odatántorgott és inni kezdett. Először a rendőrséget hívom ki, aztán az állatorvost is, gondoltam. A telefonomért nyúltam, de nem volt térerő. Nagyon darabos volt a vétel Manham körül, így legtöbbször nem nagyon lehetett számítani a mobilkészülékekre. Egy kicsit eltávolodva a legelőtől láttam, hogy telefonomon a térerőt jelző hasábok életre kelnek. Már a hívógombon volt az ujjam, amikor egy rozsdás eke mögött egy apró, sötét alakot pillantottam meg. Feszült voltam, de furcsamód sejtettem mi az. Odamentem. Sally kutyájának, Bessnek a teteme feküdt a kiszáradt fűben. Kicsikének tűnt, szőre poros volt és gubancos. Elhessegettem körülötte a legyeket, így jobban láttam a nyers húst. Mielőtt elfordultam, láttam, hogy a kutya fejét majdnem teljesen levágták. Hirtelen úgy éreztem, egyre erősebben tűz a nap. Lépteim gépiesen a Rover felé vittek. Legszívesebben elhajtottam volna onnan, de sikerült erőt venni magamon. Újra a rendőrséget hívtam. Miközben válaszra vártam, az erdő messzi, zöld foltjára bámultam. Oda, ahonnan jöttem. Na, már megint. Már megint. Egy bádogosan csengő hangot hallottam a vonal másik végén. Hátat fordítottam a háznak és az erdőnek is. - Azért telefonálok, mert szeretném bejelenteni egy személy eltűnését - mondtam. Mackenzie, a rendőrfelügyelő, zömök, kötekedő ember volt. Talán egy-két évvel lehetett idősebb nálam, és először aránytalanul széles vállai tűntek fel. Alsó teste sehogy sem illett a képbe. Rövid lábai hihetetlenül kecses lábfejekben végződtek. Ha az ember nem látja a hasát, azt is hihetné, hogy egy rajzfilmből ismert izmos figurával van dolga. Fenyegetőnek szánt türelmetlenségét képtelenség volt komolyan venni. A kocsinál vártam, amíg Mackenzie és egy civil ruhás 24

őrmester elmentek megnézni a kutya tetemét. Lassú léptekkel haladtak, nem siettek, és úgy tűnt, mintha nem is érdekelné őket a dolog. De mivel nem egyenruhás rendőrök jöttek ki a helyszínre, hanem a nyomozócsoport rendőrparancsnoka személyesen, arra gondoltam, mégis komolyan veszik az ügyet. Amíg az őrmester bement a házba körülnézni, Mackenzie odajött hozzám. - Szóval, miért is jött ide? Borotválkozás utáni arcszesz, izzadság és enyhe mentaillat áradt belőle. Ritkuló, vörös haja alól lángvörösen lobbant ki lepirult fejbőre. Az a típus volt, aki inkább szenved a tűző napon állva, mint hogy kimutassa nemtetszését. -Erre jártam, gondoltam benézek. -Amolyan baráti látogatás, ugye? -Csak tudni akartam, hogy jól van-e. Amíg nem volt rá szükség, nem akartam Linda Yatest belekeverni. Háziorvosaként bizalmas információként kezeltem szavait, és egyébként is úgy véltem, egy rendőr nem tulajdonítana túl nagy jelentőséget egy álomnak. Több eszem is lehetett volna, de bármennyire is irracionálisnak tűnt a dolog, Sally eltűnt. - Mikor látta utoljára Palmer kisasszonyt? - kérdezte Mackenzie. Egy kicsit gondolkoztam. - Pár hete. -Ennél konkrétabbat nem tudna mondani? -Emlékszem, két hete ott volt a nyári grillezésen. -Magával volt? -Nem, de röviden beszélgettünk. Szia, hogy vagy? Jól. Viszlát. - Nem valami magasröptű párbeszéd, tudja, de hát az utolsó beszélgetések mind ilyenek... - Feltéve, hogy tényleg ezek voltak az utolsó szavai, emlékeztettem magam. De akkor már tudtam, kétség sem fér hozzá. -Tehát úgy döntött, hogy most benéz, annak ellenére, 25

hogy azóta nem is találkoztak. -Hallottam, hogy találtak egy holttestet, és tudni akartam, jól van-e. -Mitől olyan biztos benne, hogy egy női holttestet találtak? -Nem tudom, milyen holttestet találtak, de gondoltam, nem ártok vele, ha megnézem, Sally jól van-e. -Milyen kapcsolatban áll a hölggyel? -Azt hiszem, barátok vagyunk. -Közeli barátok? -Nem igazán. -Szexuális kapcsolatban állnak? -Nem. -Volt ilyen maguk között? Majdnem azt feleltem, hogy semmi köze hozzá. De csak a munkáját végezte. Ilyen helyzetekben nem létezik magánügy. Ezt én is jól tudtam. - Nem. Csendben bámult rám. Viszonoztam a tekintetét. Egy csomag mentolos cukorkát vett ki a zsebéből. Ahogy szépen lassan bevett egyet a szájába, furcsa alakú anyajegyet vettem észre a nyakán. Visszatette a zsebébe a cukorkás zacskót, meg sem kínált. - Tehát nem volt vele viszonya, csak jó barátok voltak, így van? - Ismertük egymást, ez minden. -Mégis úgy érezte, ide kell jönnie megnézni, hogy minden rendben van-e. Ez magán kívül senki másnak nem jutott eszébe. -Egyedül él itt, és ez még városi szemmel is nagyon elszigetelt hely. -Miért nem telefonált? Ezzel megfogott. - Erre nem is gondoltam. - Van mobiltelefonja a hölgynek? - Mondtam, hogy van. - Tudja a számát? A telefonomba el volt mentve. Megkerestem, mert 26

tudtam mit fog tőlem kérni, ráadásul hülyén éreztem magam, amiért eddig meg sem próbáltam felhívni. -Felhívjam? - kérdeztem még mielőtt bármit is mondhatott volna. -Persze, miért ne? - Alaposan megbámult, miközben a kapcsolásra vártam. Azon tűnődtem, vajon mit mondjak Sallynek, ha felveszi. De valójában tudtam, hogy nem veszi fel. A hálószoba ablak kinyílt és az őrmester hajolt ki rajta. - Uram, egy táskából telefoncsörgést hallok. Tompán hallottuk mi is az elektronikus csengőhangot. Befejeztem a hívást és a házban is abbamaradt a csengés. Mackenzie bólintott. - Minden rendben, mi voltunk. Csak folytassa a munkát. Az őrmester eltűnt. Mackenzie az állát dörzsölgette. Ez semmit nem bizonyít - mondta. Én nem szóltam. - Uramisten, micsoda hőség! - sóhajtott fel. Most először mutatta ki, mennyire zavarja a meleg. - Gyerünk, menjünk innen a napról. A ház árnyékába húzódtunk. -Ismeri valamelyik családtagját? - kérdezte. Valakit, aki esetleg tudja, hol lehet Palmer kisasszony? -Nem igazán. Örökölte ezt a farmot, de úgy tudom, nincs más rokona a környéken. -Mi a helyzet a barátokkal? Magán kívül persze. - Azt hiszem nem meglepő, de volt valami kritikus ebben a megjegyzésében. - Ismert néhány falubélit, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan kit. -Udvarlók? - kérdezte, és leste, hogyan reagálok. - Sajnálom, ezt nem tudhatom. Morogva az órájára nézett. - Nos, mi a következő lépés? - kérdeztem. - Ellenőrzi, hogy a holttest DNS-e egyezik-e a házban található mintákkal? Alaposan végigmért. - Úgy tűnik nagyon ért hozzá. 27

Éreztem, hogy elvörösödöm. - Nem igazán. Örültem, hogy ennyiben hagyta. - Jelenleg azt sem tudjuk, hogy tényleg bűnügy helyszínén vagyunk-e. Adva van egy nő, aki vagy eltűnt, vagy nem, egyelőre ennyi. Semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy kapcsolatban áll a holttesttel. -És a kutya? -Egy másik állat is végezhetett vele. -Úgy láttam, a torkán lévő sebet vágás okozta. Valami éles szerszám lehetett, nem marcangolásra utal. Megint méricskélt egy keveset, én pedig utáltam magam, amiért túl sokat beszéltem. Itt most orvos vagyok, semmi más. -Meglátom, mit mondanak az igazságügyiek. De ha stimmelnek is a dolgok, akkor is szóba jöhet még az öngyilkosság lehetősége. -Ezt nem gondolja komolyan. Úgy tűnt visszaszól, de mégsem tette. - Nem, nem, nem hiszem. De nem is fogok elhamarkodott döntést hozni. Nyílt a ház ajtaja, megjelent az őrmester. Nemtetszően rázta a fejét. - Semmit nem találtam, de a lámpa égett az előszobában és a nappaliban. Mackenzie úgy bólintott, mintha ezt a jelentést várta volna. Felém fordult. -Nem tartjuk fel tovább, Hunter doktor. Majd valaki kimegy, hogy jegyzőkönyvbe vegye a vallomását. És nagyra értékelném, ha nem szólna erről senkinek. -Természetesen nem fogok. - Próbáltam nem felidegesíteni magam azon, hogy egyáltalán megkért rá. Elfordult és az őrmesterrel beszélt. Én pedig kicsit bizonytalanul, de elindultam. -Csak még egy dolog - fordultam vissza hirtelen a felügyelőhöz, aki ingerülten meredt rám. - Az anyajegy a 28

nyakán... Valószínűleg nincs ok aggodalomra, de nem ártana megnézetnie. Hosszan bámultak utánam. Visszavezettem a faluba, tompa és zsibbadt voltam. Az út Manham Water-en, a sekély tavakon, vagyis a 'norfolki lápokon' keresztül vezetett, amely minden évben egyre kisebb lett, és egyre nagyobb területet adott át magából a határsértő nádasoknak. Felülete tükörsimaságát csak egy vadlúd csapat vízre szállása törte meg. Sem a tó, sem a lápon áthaladó, gátakkal elzárt patakok nem voltak hajózhatók, és mivel folyó sem volt a közelben, Manhamet elkerülte a 'norfolki lápokat' megcélzó nyári hajó- és turistaforgalom is. Noha csak pár mérföld választotta el a szomszédos településektől, mégis úgy tűnt, Manham Norfolk egy régebbi és kevésbé vendégszerető részéhez tartozik. Erdők, mocsár és rossz vízelvezetésű földek vették körül, és nemcsak átvitt értelemben, hanem a szó szoros értelmében is holtág volt. Az amatőr ornitológusok kivételével a falu magába fordulva élt, és úgy süllyedt egyre mélyebbre elszigeteltségében, mint egy társaságot kerülő vénember. Furcsa módon Manham a ma esti napfényben egészen vidámnak tűnt. A templomkerti virágágyások és a rét színfoltjai vakítóan tündököltek. Igazából csak ezekkel büszkélkedhetett Manham. Lelkes karbantartói az öreg George Mason és unokája, Tom voltak, az a két kertész, akikkel érkezésemkor is összefutottam. A rét szélén álló 'Mártír Követ' virágfüzérekkel díszítették fel a helybéli iskolások. Minden évben megemlékeztek arról a nőről, akit ezen a helyen állítólag halálra köveztek szomszédai a tizenhatodik században. A történet szerint egy béna csecsemőt nevelt, és ezért boszorkánysággal vádolták. Henry viccesen megjegyezte, hogy csak Manhamben ítélhetnek el valakit jó cselekedetéért, és hogy ez mindkettőnk számára tanulságos történet. 29

Nem volt kedvem hazamenni, így inkább a rendelőbe indultam. Gyakran jártam oda akkor is, ha nem volt dolgom. Néha magányosnak éreztem a házamat, míg ebben a nagy épületben, ha más nem is, a munka illúziója társamul szegődött. A hátsó ajtón mentem be, ami egyenesen az önálló rendelőbe vezetett. Egy párás levegőjű, öreg télikert funkcionált recepcióként és váróteremként is, ahol a Janice által gondozott buja növényzet fogadta a betegeket. A földszint egy része, a ház túlsó oldalán, Henry magánlakosztálya volt, bár méretei alapján mindannyian elfértünk volna benne. Régi rendelőjét én vettem át, ahol, ha bezártam magam mögött az ajtót, megnyugtató fa és méhviasz illat áradt szét a szobában. Bár érkezésem óta szinte minden nap itt dolgoztam, mégis inkább Henry személyiségjegyeit viselte magán. Volt benne egy régi vadászruha, egy redőnyös íróasztal és egy bőrüléses hajóskapitány szék. A könyvespolcok régi orvosi könyvekkel, folyóiratokkal telezsúfolva, és néhány nem igazán falusi háziorvosra jellemző tárgy is előfordult rajtuk. Kant és Nietzsche könyvei is ott voltak, illetve egy egész polcnyi pszichológiai témájú könyv, mert ez a téma Henry hobbijai közé tartozott. Az egyetlen dolog, amit én tettem hozzá a szoba hangulatához, a csendesen zümmögő számítógép-monitor volt az íróasztalon. Hónapokig tartott, míg a morgolódó Henryt végül rábeszéltem. Henry állapota nem engedte, hogy teljes munkaidőben dolgozzon. Tolószékéhez hasonlóan, ideiglenes állásom is egyfajta állandósult állapottá vált. Először csak meghosszabbította a szerződésemet, majd amikor egyértelművé vált, hogy nem bírja egyedül a munkát, munkakapcsolatunk társulássá nőtte ki magát. Valaha a Land Rover Defender is az övé volt, de most én vezettem. Az ütött-kopott, automata váltós kocsit a baleset után vette, amelyben felesége, Diana életét vesztette, ő pedig lebénult. Azért vásárolta, hogy mindenki láthassa, ő egyszer még járni és vezetni is fog. Ez 30

azóta sem valósult meg. Az orvos szerint nem is fog. - Idióták. Csak azért, mert fehér köpeny van rajtuk, istennek képzelik magukat - gúnyolódott. Végül aztán Henrynek is el kellett fogadnia, hogy igazuk van. Így nemcsak a kocsiját, hanem lassan az egész praxist megörököltem. Eleinte nagyjából egyenlően osztottuk meg a munkát, de idővel egyre több jutott nekem. Persze ettől még ő maradt az „igazi orvos" az emberek szemében, de ez engem már régen nem érdekelt. Manham szemében én még mindig idegen voltam, és azt hiszem, mindig az is maradok. Ebben a délutáni hőségben próbáltam néhány orvosi web-oldalt meglátogatni, de nem teljes szívvel tettem. Felálltam és kinyitottam az erkélyajtót. Az asztalomon búgott a ventilátor, zajosan keverte a duzzadt levegőt, de hűteni nem hűtött rajta. A nyitott ajtó sem jelentett igazán nagy különbséget. Kifelé bámultam, a rendezett kertre. Mint minden, ez is ki volt száradva; szinte látszott hogyan kókad el egyre jobban minden a hőségben: a bokrok, virágok és a fű. A tó a kert széléig ért, és csak egy kis töltés vette körül az elkerülhetetlen téli áradás ellen. Henry öreg vitorlása egy mólóhoz kötve ringott. Inkább csak egy - némi túlzással - vitorlásnak mondott csónak volt, de Manham sekély vizein csak ilyennel lehetett közlekedni. Nem igazán hasonlított Solenthez, és akadtak jószerével megközelíthetetlen, sekély vagy nádasok által elzárt részei, de mi ennek ellenére szerettünk ide járni. Ma viszont esélyünk sem volt vitorlázásra. A tó csendes volt, rezzenést sem lehetett hallani. Ebből a szögből nézve csak egy pár sor nádas választotta el az égtől. Mindenhol üres síkságot és vizet lehetett látni, ami a hangulatától függően vagy megnyugtatta, vagy éppenséggel még jobban lehangolta az embert. Engem most nem nyugtatott meg. - Hallottam, hogy itt vagy. Megfordultam. Henry gördült be a szobába. - Csak 31

egy-két dolgot elrendezek - mondtam, és közben elkóborolt gondolataimat próbáltam összeterelni. -Olyan meleg van itt, mint egy átkozott kemencében motyogta és megállt a ventillátor előtt. Eltekintve attól, hogy lábát nem tudta használni, kicsattant az egészségtől; haja krémes-fehér volt, arca napbarnított, sötét szemeiből életerő áradt. -Szóval milyen hullát találtak a Yates fiúk? Janice másról sem tudott beszélni ebéd közben. Majdnem minden vasárnap Janice egy tál ételt szolgált fel Henrynek abból, amit éppen magának főzött. Henry ugyan ragaszkodott hozzá, hogy ő készítse el magának a vasárnapi ebédet, de észrevettem, hogy ritkán vette a fáradságot. Janice jól főzött és ha jól sejtem, házvezetőnői kötelezettségein túl egyéb érzelmeket is táplált Henry iránt. Mivel ő maga hajadon volt, a férfi néhai feleségéről kialakított rossz véleményét féltékenysége is táplálhatta, bár többször is utalt valami régi botrányra. Én egyértelműen jeleztem, hogy nem érdekel a dolog. Még akkor sincs jogom a pletykákban kutakodni, ha Henry házassága nem az az idilli kapcsolat volt, amire most emlékszik. Nem lepett meg az sem, hogy Janice már tudott a holttestről. Mostanra már az egész falu erről beszélt. -Farnham Woodnál találták - válaszoltam neki. -Biztos valami hátizsákos madárleső kóválygott arra ebben a hőségben. -Lehet. Hangsúlyomtól felszaladt a szemöldöke. - Nos, akkor miről is van szó? Csak nem azt akarod mondani, hogy gyilkosság történt? Azért az egy kicsit felpezsdítené itt a dolgokat! - Mosolya elhalt, mikor látta, hogy én nem csatlakozom. - Az az érzésem, hogy ezzel inkább nem kéne viccelődnöm! Abban a reményben meséltem el neki Sally Palmernél tett látogatásomat, hogy ha beszélek róla, kisebb lesz az 32

esélye annak, hogy valóban ő az, akivel megtörtént. De ez nem így volt. - Jézusom - vágta rá Henry erőteljesen mondatom végén. - És a rendőrök szerint lehet, hogy Sally az? -Nem mondtak semmit. Talán még túl korai lenne. -Úristen, micsoda szörnyűség! -Lehet, hogy nem ő az. -Persze, biztos nem - helyeselt. De éreztem, hogy ő maga sem hisz ebben, mint ahogy én sem. - Nem tudom, David, te hogy vagy vele, de én innék egyet. -Kösz, de én most kihagyom. -A 'Bárányra' tartogatod magad? A 'Fekete Bárány' volt az egyetlen kocsma a faluban. Gyakran jártam oda, de tudtam, ma este olyan téma lesz terítéken, amihez nem szívesen csatlakoznék. - Nem, azt hiszem, ma este otthon maradok inkább válaszoltam. Egy falu szélén álló, öreg kőházban laktam. Akkor vettem meg, amikor már biztos volt, hogy hat hónapnál tovább maradok. Henry kedvesen felajánlotta, hogy lakjam nála, és a 'Tóparti Ház' elég is lett volna kettőnknek. Csak a borpincéjébe befért volna az egész házam. Én azonban készen álltam rá, hogy saját házba költözzem, hogy gyökeret eresszek, ne pedig bérlőként éljek. Bármennyire is élveztem a munkámat, nem szerettem volna egy házban élni Henryvel. Néha jólesett tudni, hogy becsukhatom magam mögött az ajtót, elmehetek innen, és legalább pár óráig nem csörög majd a telefonom. Ez is egy ilyen alkalom volt. Néhányan már az esti misére igyekeztek a templomkerti úton. Scarsdale, a lelkész, már a templom ajtajában állt. Idős, savanyú ember volt, akit sehogy sem tudtam megkedvelni. Évek óta itt élt már, és kislétszámú gyülekezete rendületlenül kitartott mellette. Felemeltem a kezem és intettem Judith Suttonnak, aki nagydarab, felnőtt fiával, Ruperttel élt. A fiú mindig két lépéssel erőszakos természetű anyja után 33

cammogott. Judith éppen Lee és Marjory Goodchilddal beszélgetett, a pedáns, hipochonder házaspárral, akik törzsvendégnek számítottak a rendelőben. Reméltem, hogy most nem csapnak le rám egy rögtönzött konzultáció erejéig. Manhamben az ember mindig szolgálatban volt. Ma este azonban sem ők, sem más nem szólított le. Leparkoltam a házam oldalánál és bementem. Áporodott levegő fogadott. Kitártam az ablakokat és kivettem egy sört a hűtőből. A 'Bárányba' nem volt kedvem elmenni, de innom kellett valamit. Annyira, hogy inkább visszatettem a sört és helyette egy gintonikot csináltam magamnak. Jeget törtem a pohárba, tettem bele egy szelet citromot, és a hátsó kertben ittam meg az asztalnál. Egy mezőn át az erdőre nyílt kilátás, és meglehet, nem volt olyan lenyűgöző, mint a rendelőből, de legalább kevésbé volt ijesztő. Lassan szopogattam a gint, majd csináltam egy omlettet, amit szintén kint fogyasztottam el. A hőség is alábbhagyott. Ott ültem az asztalnál és néztem, ahogy az ég elsötétül és a csillagok itt-ott, tétován felvillannak. Arra gondoltam, hogy pár mérfölddel arrébb, ott, ahol a Yates fiúk rátaláltak a holttestre, és ahol egészen addig minden békés volt, most zajlik az élet. Próbáltam elképzelni, hogy Sally Palmer, bárhol is legyen ebben a percben, biztonságban van, nevetgél és szerettem volna azt hinni, hogy ez így is van. De valami oknál fogva mégsem tudtam magam elé képzelni. Halasztgattam a lefekvést, egészen addig maradtam kint, amíg az ég bársonyos indigókékbe öltözött, amit csak a csillagok ragyogóan pislákoló fénye tört meg. Az egész olyan volt, mintha hosszú fénypöttyök véletlenszerű szemaforját látnám. Álmomból izzadtan, zihálva riadtam fel. Körülnéztem, de fogalmam sem volt, hol vagyok. Akkor tudatosult bennem, hogy meztelenül állok a nyitott hálószobaablak előtt. Az ablak alsó széle a combomat 34

nyomta, ahogy kihajoltam rajta. Az ágyhoz tántorogtam és leültem. A gyűrött ágynemű szinte világított a holdfényben. Miközben arcomon felszáradtak a könnyek, reméltem, hogy szívdobogásom is lassul egy kicsit. Megint ugyanazt álmodtam. Rossz álom volt, és mint mindig, olyan élénk és valószerű, hogy az ébredés illúziónak tűnt. A legkegyetlenebb dolog az volt benne, hogy feleségem, Kara és hatéves kislányunk, Alice még éltek. Láttam őket, beszéltem hozzájuk és elhittem, hogy nemcsak közös múltunk, de jövőnk is van. Rettegtem az álmaimtól. Nem úgy, mint ahogy az ember a rémálmoktól fél, mert maga az álom nem volt félelmetes. Épp ellenkezőleg. Az ébredéstől rettegtem. Ilyenkor a fájdalom, a veszteség ugyanolyan megrázkódtatásként ért, mint amikor a valóságban megtörtént. Gyakran ébredek arra, hogy nem tudom, hol vagyok, vagy hogy holdkóros testem tudatomon kívül működik. Mint most, például. A nyitott ablak előtt vagy a meredek, könyörtelen lépcsősor tetején állok és nem emlékszem, hogyan és milyen tudatalatti késztetésre kerültem oda. Az éjszakai levegő émelyítően meleg volt, én mégis dideregtem. Kintről magányos rókavonyítás hallatszott. Kis idő elteltével visszafeküdtem és addig bámultam a plafont, amíg az árnyékok eltűntek és a sötétség alábbszállt.

35

Negyedik FEJEZET

A láp felett még fátyolköd hömpölygött, amikor a fiatal nő bezárta maga mögött az ajtót és szokásos reggeli kocogására indult. Lyn Metcalf az atléták könnyedségével futott. Az izomhúzódás a vádlijában szépen gyógyult, eleinte mégis óvatos volt. Lassú, nyújtott lépésekben haladt a háza mellett futó szűk úton, majd letért egy növényekkel benőtt csapásra, amely a lápon át a tóhoz vezetett. Hosszú, harmattól nedves és hűvös fűszálak csapkodták lábát futás közben. Mély lélegzetet vett, ízlelgetve az érzést. Hétfő reggel ide vagy oda, úgy gondolta, ennél jobban nem is kezdhetné az előtte álló hetet. Ez a napszak volt számára a legkedvesebb, ilyenkor még nem kellett a gazdák és a kisvállalkozók számláival foglalkoznia, akik amúgy is rossz néven vették tanácsait, ilyenkor még derűsnek tűnt minden, mintha senkinek nem lenne még esélye sem elrontania a napját. Minden friss volt és harsogó; csak ritmikus lábdobogása és ziháló légzése létezett. Lyn harmincegy éves volt és igen büszke az alakjára. Büszke volt arra, hogy fegyelemmel formában tudja tartani magát, és hogy rövid nadrágban és mini pólóban is csinos még. De nem volt olyan önelégült, hogy ezt mások előtt is kifejezésre juttassa. Egyébként is élvezte a futást, így nem szenvedett tőle. Élvezte a kihívásokat, mindig magasabb mércét állított magának, és kíváncsi volt, tudja-e teljesíteni. Ha sikerült, még nehezített egy kicsit a feladaton. Ha létezik annál jobb módja a nap indításának, minthogy az ember futócipőt húz és mérföldeket fut le, miközben a világ 36

ébredezik, akkor Lyn még nem talált rá. Na jó, természetesen a szexen kívül. Az utóbbi időben azonban ez is vesztett vonzerejéből. És nem azért, mert már nem élvezte - ahogy elnézte Marcust zuhanyzás közben, miközben lemossa magáról a napi port, sötét haját lelapítja a víz, és teljesen olyan lesz, mint egy csupasz vidra, Lyn már a látványtól is kedvet kapott hozzá. De úgy tűnt, az élvezet mögött rejlő tartalom mindkettőjük vágyát csökkentette. Különösen akkor, amikor semmi nem volt az élvezet mögött. Addig legalábbis nem. Lyn lépésváltás nélkül átszökellt egy mély keréknyomon és vigyázott, nehogy kiessen a ritmusból. Bárcsak más szempontból kiesnék a ritmusból, jegyezte meg magában keserűen. Ha ritmusról volt szó, teste óramű pontossággal működött. Minden hónapban, szinte napra pontosan megjött a havi vérzése, mellyel eljött egy időszak vége és kezdetét vette egy újabb csalódás. Az orvosok szerint egyikük sem volt okolható. Senki nem tudja, miért van az, hogy egyeseknek hamarabb sikerül. Próbálkozzanak csak, javasolták. Eleinte próbálkoztak is, nagyon lelkesen és nevettek, hogy olyan dolgot javasolt nekik az orvos, amit amúgy is élvezettel csinálnak. Mintha receptre írták volna, mondta Marcus viccelődve. A jókedvük azonban hamarosan elmúlt és helyére valami másfajta érzés lépett. Akkor még nem nevezték volna kétségbeesésnek. De csírájában már jelen volt az életükben. Kapcsolatukat minden szempontból megfertőzte. Persze attól, hogy egyikük sem ismerte el, még ott volt. Lyn tudta, hogy Marcus nehezen viseli, hogy ő többet keres a könyveléssel, mint ő az építkezéseken. A vádaskodás még nem hangzott el, de Lyn félt, hogy hamarosan erre is sor kerül. Tudta, hogy ugyanolyan támadóképes, mint Marcus. Látszólag megerősítették egymást abban a hitben, hogy nincs ok aggodalomra, 37

nem sürgeti őket az idő sem. De már évek óta próbálkoztak, és négy év múlva Lyn harmincöt éves lesz, márpedig ő mindig ezt tartotta a végső időpontnak. Gyors fejszámolást végzett, és arra jutott, hogy addig még negyvennyolcszor menstruál. Ijesztően közelinek tűnt ez a negyvennyolc lehetséges csalódás, hiszen már annyi meddő próbálkozás állt mögötte. Ez a hónap azonban nem olyan volt, mint a többi. E hónapban három napot késett a csalódás. Gyorsan lecsillapította feltámadó reményét. Ez még túl korai lenne. Marcusnak sem mondta el, hogy késik a menstruációja. Semmi értelme hiú reményt ébreszteni benne, mert mi van, ha mégsem jön össze. Még pár napig vár vele, aztán csinál egy tesztet. Már a gondolattól is görcsbe rándult a gyomra. Fuss, ne gondolkodj - biztatta magát határozottan. A nap felkelőben volt és a feje felett ragyogott az ég. Az út a tóparti töltés mentén futott, át a nádasokon a hatalmas, sötét erdő felé. Olyan lassan tekergett a köd a víz felett, hogy úgy tűnt, mintha füstölögne. Egy hal láthatatlan fickándozásának hangja törte meg a csendet. Lyn imádta a nyarat, a tájat. Bár itt született, egyetemre máshova járt és külföldön is volt, mégis mindig visszajött. Isten országa ez, mondta mindig az apja. Lyn nem hitt Istenben, legalábbis nem nagyon, de tudta mire gondolt az apja. Elérte azt a szakaszt, amit legjobban szeretett. Egy ösvény ágazott le az útról az erdőbe, és Lyn követte a vonalát. Lelassított egy kicsit, a fák összezáródtak a feje fölött és alakját árnyékok közé zárták. A homályban könnyen elbotlik az ember egy gyökérben. Így húzódott meg nemrég egyik lábizma, két hónapig nem futhatott. Az alacsonyan járó napsugarak átfúrták magukat a homályon és a lombozat fénylő rácsnak tűnt a fényben. Ősi erdőség volt ez, ahol kúszó növények fojtogatják a fatörzseket, a talaj mocsaras és szeszélyes. Mint egy 38

kanyargós utcákból álló nyomornegyed, amely becsalogatja mélységeibe a könnyelmű látogatót, aztán hirtelen eltünteti. Amikor beköltöztek a házba, Lyn is elkövette ezt a hibát, amikor felfedezte magának ezt a járást, s engedett a csábításának. Csak a szerencsén múlt, hogy végül órák múlva előkeveredett a labirintusból egy ismeretlen részen. Mire végre hazaért, Marcus dühöngött mérgében. Azóta csakis egy útvonalon fut az erdőben. A hat mérföldes táv első felének végét egy tisztás jelentette, amelynek közepén egy magányos szikla állt. Elképzelhető, hogy valamikor egy kövekből emelt szentély része lehetett, vagy talán egy kapucölöpé. Senki nem tudta pontosan. Benőtte a zuzmó és a fű, történelme és titkai feledésbe merültek. Lyn fordulópontnak tekintette, és szokásává vált, hogy megveregeti a rücskös felületet, mielőtt visszafordul. Már nem volt messze a tisztás, néhány percnyire csupán. Mélyen, de egyenletesen lélegzett, és a reggelire gondolt, hogy gyorsabban fusson. Nem tudta pontosan, mikor kezdte érezni a bajt. Talán csak tudatalatti sejtésként indult, lassan tudatosodott, végül konkrét gondolattá formálódott. Hirtelen nagyon nagy csend lett az erdőben. Nyomasztó csend. Túl hangosnak tűnt a lábának dobbanása is a talajon. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, de sehogy sem tudta. Sőt egyre erősebb lett. Megpróbált nem körülnézni. Mi a fene történt vele? Az elmúlt két évben majdnem minden reggel megtette ezt az utat, és még sosem nyugtalankodott. Most azonban rosszat sejtett. A tarkója bizsergett, mintha valaki nézné hátulról. Na jó, ez hülyeség, gondolta. De mindinkább úgy érezte, meg kell fordulnia. Az útra szegezte a szemét. Az egyetlen élőlény, amivel eddig itt találkozott, egy őz volt. De most bármi is lappang a sűrűben, őz nem lehet. Mert nem is az. Semmi sincs itt. Csak képzelődsz. Három napot késik a menstruációd és már rémeket látsz. A gondolat elvonta a figyelmét, de nem sokáig. 39

Megkockáztatott egy gyors pillantást. Sötét ágakat látott, de ahogy elfordította tekintetét az útról, menten elbotlott valamiben. Karját szélmalomként kitárva egyensúlyozott, és miközben erősen vert a szíve, sikerült valahogy egyenesen megállnia. Barom! A tisztás előtt állt, tarka napsugarak oázisa volt ez a fojtogató erdő után. Ráhajrázott, odacsapta tenyerét a rücskös kőhöz, és megfordult. Semmit nem látott, csak a fákat, az árnyékos és sötét fákat. Mire számítottál? Koboldokra? De még mindig ott állt a tisztáson. Nem hallott madárfüttyöt és rovarzümmögést sem. Mintha az erdő mély gondolatokba merülve visszafojtaná a lélegzetét. Lynt hirtelen elfogta a félelem, hogy megtöri ezt a csendet, és gondolni sem mert arra, hogy elhagyja a tisztás szentélyét, hogy aztán újra összezáródjanak a feje felett a fák lombjai. És most mi lesz? Itt maradsz egész nap? Időt sem adva magának a válaszra, újra ellökte magát a kőtől. Öt perc múlva újra a szabadban lesz. Sík táj, nyílt víz, szabad ég. Megpróbálta maga elé képzelni. Még mindig kellemetlenül érezte magát, de az érzés kevésbé volt sürgető. Az árnyékos erdő kicsit világosabb volt, és a napfény előtte járt. Már kezdett megnyugodni, amikor maga előtt megpillantott valamit a földön. Pár lépésre megállt. Mint egy áldozat, úgy terült el az út közepén egy döglött nyúl. Egy vértől összecsomósodott szőrű mezei nyúl. Idefelé jövet nem látta. Lyn gyorsan körülnézett, de a fák nem árulták el, hogy kerülhetett ide a tetem. Körbejárta, majd újra futásnak indult. Egy róka lehetett, mondta magában, visszazökkenve a futás ritmusába. Biztosan megzavarta. De egy róka nem hagyja ott az áldozatát, ha megzavarják, ha nem. És nem úgy tűnt, mintha valami 40

ragadozó ejtette volna el a mezei nyulat. Ahogy ott kiterítve feküdt, olyan volt mintha... Mintha szándékosan tették volna oda. De ennek semmi értelme. Miközben erős léptekkel haladt az úton, próbálta elhessegetni a gondolatot. Aztán kiért az erdőből, újra kint volt a nyílt térben, előtte a tó. Az idegesség, ami néhány perce még gyötörte, minden egyes lépéssel csökkent. A napfényben abszurdnak tűnt. Sőt, kínos volt. Később Marcus, a férje arra is emlékezett, hogy amikor a nő hazaért, a helyi híradó ment a rádióban. Miközben kenyeret tett a pirítóba és összevágott egy banánt, közölte Lynnel a hírt, hogy néhány mérföldre tőlük egy holttestet találtak. A nő pedig nyilván összekapcsolta agyában a történteket, mert elmondta férjének, hogy látott egy döglött mezei nyulat. De nevetett és viccelődve mesélte, mennyire megijedt tőle. Mire a kenyérszelet kiugrott a piritóbói, a történet jelentéktelenné zsugorodott mindkettőjük számára. Amikor Lyn befejezte a zuhanyozást, már nem is beszéltek róla.

41

Ötödik FEJEZET

A reggeli rendelésem felénél jártam, amikor Mackenzie megérkezett. Janice a következő beteg papírjaival együtt hozta a hírt. Szemei nagyra nyíltak a kíváncsiságtól. - Egy rendőr van itt, és beszélni szeretne önnel. Mackenzie rendőrfőnök az. Nem lepődtem meg látogatásán. Rápillantottam a beteg kartonjára. Ann Benchleyé volt, egy nyolcvanéves 'törzspáciensé', aki krónikus ízületi gyulladással járt hozzám. -Hányan várnak még? - kérdeztem. -A hölgy után még hárman. -Mondja meg a rendőrfőnök úrnak, hogy nemsokára végzek, Benchley nénit pedig küldje be. Meglepődve nézett rám, de nem szólt semmit. Most már szinte biztos voltam benne, hogy mindenki tud róla, hogy tegnap egy holttestet találtak. De eddig senki nem gondolt arra, hogy Sally Palmer lehet az. Kíváncsi voltam meddig marad ez így. Miközben Janice elhagyta a rendelőt, úgy tettem, mintha a papírokat tanulmányoznám. Tudtam, hogy Mackenzie fontos dologról akart beszélni, és nyilvánvalóan a reggeli betegek egyike sem sürgős eset. Nem tudom mégis miért várakoztattam meg. Talán azért, mert tartottam a mondanivalójától. Miközben a következő betegemmel foglalkoztam, próbáltam nem erre gondolni. Amikor Benchley néni kinyújtotta bütykös kezét, együttérzést mímeltem, és a tőlem elvárt megnyugtató modorban gügyögtem hozzá, felírtam a receptet. Elégedetten bicegett kifelé, én pedig 42

tétován mosolyogtam. Már nem bírtam tovább.

43

-Küldje be - mondtam Janice-nek. -Nem tűnik nagyon vidámnak - figyelmeztetett. Úgy volt, ahogy mondta. A méreg elöntötte az arcát, és az állkapcsa vadul dudorodott. -Kedves öntől, hogy fogad, Hunter doktor! - Csöppet sem próbálta leplezni paprikás hangulatát. Egy bőr mappát szorongatott és kéretlenül helyet foglalt velem szemben. -Miben lehetek szolgálatára, nyomozó úr? -Van néhány dolog, amit szeretnék tisztázni. -Azonosították már a holttestet? -Még nem. Elővett egy doboz mentolos cukorkát és egyet bekapott belőle. Vártam. Elég sok rendőrt ismertem már, így nem tudtak kihozni a sodromból játékaikkal. -Nem is tudtam, hogy léteznek még ilyen helyek. Tudja, kis rendelők, háziorvosok, orvosi látogatások, meg ilyenek -mondta miközben körülnézett. A szeme a könyvespolcon akadt meg. - Látom rengeteg pszichológiai dolog van itt. Érdekli a téma? -Nem az enyémek, az üzlettársamé. -Ah. Szóval hány betegük van? Gondolkodtam, vajon hova akar kilyukadni ezzel. -Olyan Öt-hatszáz összesen. -Olyan sok? -Ez egy kis falu, de nagy körzet. Bólintott, mintha mindennapos beszélgetést folytatnánk. - De más itt háziorvosnak lenni, mint a városban, nem? -Azt hiszem igen. -Hiányzik London? Tudtam mi következik. De hát nem tudott meglepni. Inkább olyan érzésem támadt, mintha súly nehezedne a vál-laimra. -Talán jobban tenné, ha végre megmondaná, mit akar 44

valójában. -Vizsgálódtam egy kicsit a tegnapi beszélgetésünk óta. Tudja, ahogy a rendőrök szokták. - Mereven bámult rám. - Lenyűgöző az önéletrajza, Hunter doktor. Nem olyan, mint egy átlagos falusi orvosé. Kicipzárazta a mappát és látványosan átforgatta a benne lévő dokumentumokat. - Megszerezte az orvosi diplomát, majd az antropológia doktoriját is. Elég jó osztályzatokkal, ahogy itt látom. Ezt a Tennessee Egyetemen végzett munkafeladat követte az Államokban, mielőtt igazságügyi antropológus-szakértőként tért vissza az Egyesült Királyságba. Felemelte a fejét és úgy folytatta: - Tudja nem is tudom igazán, mi az az igazságügyi antropológus, pedig már majdnem húsz éve vagyok rendőr. Az igazságügyi orvosszakértőt értem, de az antropológia? Mindig azt hittem, hogy az antropológusok régi csontokat vizsgálnak. Majdnem úgy, mint az archeológusok. Könnyű elsiklani bizonyos dolgok felett, nemde? -Igazán nem akarom siettetni, de várnak rám a betegeim. -Nem tartom fel a szükségesnél tovább. Az internetezés közben találtam néhány ön által írt tanulmányt. Érdekesnek tűntek a cikkek címei. - Egy papírlapot vett a kezébe, amin ez állt: „A rovartan szerepe 'az élet a halál után' analizisben", „Az emberi test bomlásának kémiája". Leengedte a papírt maga előtt. - Ezek aztán szakértelmet követelő dolgok. Felhívtam hát egy barátomat Londonban, aki a Metropolitannél dolgozik nyomozóként. Kiderült, hogy már hallott önről. És micsoda meglepetés! Az is kiderült, hogy ön számos rendőrség gyilkossági csoportjánál dolgozott, mint orvos tanácsadó. Angliában, Skóciában, sőt még Észak45

Írországban is. Az ismerősöm szerint ön a kevés bejegyzett igazságügyi antropológusok egyike ebben az országban. Dolgozott már iraki, boszniai, kongói és még ki tudja milyen tömegsírok feltárásánál. Véleménye szerint úgy is fogalmazhatnánk, hogy ön a földi maradványok szakértője. Nem csak felismeri őket, de azt is meg tudja mondani, mikor állt be a halál és mi okozta. Azt mondta, hogy ön onnan folytatja a munkát, ahol a patológus abbahagyja. -Ebből mit akar kihozni? -Csak annyit: meglepőnek találom, hogy tegnap nem említette. Nem szólt, pedig tudta, hogy találtunk egy holttestet, és bizonyítéka is volt rá, hogy esetleg egy helyi nő lehet az. Jól tudta, hogy azonosítani akarjuk, amint csak lehet. - Hangszíne nyugodt maradt, de arca vörösebb volt, mint valaha. -A Metropolitannél dolgozó barátom szerint ez felettébb vicces. Itt ülök, rangidős nyomozó tisztként, egy gyilkossági ügyön dolgozom, és velem szemben az ország egyik legjobb igazságügyi antropológusa ül, és házior-vosost játszik. Nem engedtem, hogy megzavarjon az a tényező, hogy gyilkosságnak nevezte az esetet. -Háziorvos vagyok. -De nem csak ezzel foglalkozik. Akkor miért ez a titkolózás? -Mert amit eddig csináltam, nem számít. Most orvos vagyok. Mackenzie úgy vizsgálgatott, mintha nem tudná eldönteni, hogy viccelődöm vagy komolyan beszélek. - Ezután még lebonyolítottam pár telefont. Megtudtam, hogy csak három éve praktizál háziorvosként. Otthagyta az igazságügyi antropológiát és itt vállalt munkát, miután a fele sége és kislánya életüket vesztették egy autóbalesetben. A 46

balesetet okozó kocsi vezetője ittas állapotban volt, mégis sérülés nélkül megúszta a balesetet. Mozdulatlanul ültem. Mackenzie összes jóindulata abból állt, hogy kellemetlenül érezte magát. - Nem akarom feltépni a régi sebeket. Talán, ha tegnap őszinte lett volna velem, nem lett volna rá szükség. A lényeg az, hogy szükségünk van a segítségére. Tudtam, hogy arra vár, mikor kérdezem meg, miben is segíthetnék, de nem tettem. Ő folytatta. - A holttest állapota megnehezíti az azonosítást. Csak annyit tudunk, hogy egy női testről van szó, semmi mást. Amíg nem tudjuk azonosítani, lehetetlen helyzetben vagyunk. - Nem indíthatunk rendes gyilkossági nyomozást, amíg nem tudjuk biztosan, ki az áldozat. Arra lettem figyelmes, hogy beszélek. -Azt mondta „amíg nem tudjuk biztosan". De már majdnem biztosak benne, ugye? -Még mindig nem találtuk meg Sally Palmert. Végül is erre számítottam, de a megerősítés így is megrázó volt. -Sokan emlékeznek rá, hogy látták a kocsmában a grill partyn, de eddig senki nem jelezte, hogy utána látta volna valahol - folytatta Mackenzie -, és ez majdnem két hete volt. Szövetmintát vettünk a testből és a házból is, de az eredményt csak egy hét múlva tudjuk meg. -Ujjlenyomatok voltak? -Semmi. Nem tudjuk, hogy ez a bomlási folyamatnak köszönhető vagy szándékosan távolították el őket. -Fogazati vizsgálatok? Megrázta a fejét. - Nem maradt elég fog a beazonosításhoz. -Valaki kitörte őket? 47

-Az is lehet. Lehet, hogy azért tették, hogy ne tudjuk azonosítani a holttestet. Persze az is lehet, hogy a sérülések okozták. Még ez sem biztos. Megdörzsöltem a szemem. - Tehát biztosan gyilkosságról van szó? - Ó igen, biztosan megölték - mondta mogorván. A holttest túlságosan bomlásnak indult ahhoz, hogy meg tudjuk mondani megerőszakolták-e, de valószínűsíthető, hogy igen. Aztán megölték. - Hogyan? Nem válaszolt. Elővett egy nagyméretű borítékot a mappából és az íróasztalra dobta. A fényképek fényes szélei kilógtak a borítékból. Már nyúltam érte, amikor rájöttem mit is csinálok valójában. -Köszönöm nem - és eltoltam magamtól a borítékot. -Gondoltam hátha érdekli. -Már mondtam, nem tudok segíteni. -Nem tud vagy nem akar? Megráztam a fejem - Sajnálom. Egy ideig még rajtam hagyta tekintetét, majd hirtelen felállt. - Köszönöm, hogy szakított rám időt, Hunter doktor mondta közömbös hangon. -Ezt itt felejtette - nyújtottam felé a borítékot. -Maradjon önnél, hátha később megnézi a képeket. Kiment a szobából. A boríték még mindig a kezemben volt. Csak ki kellett volna nyitnom és kicsúsztatni belőle a fotókat. Ehelyett kihúztam a fiókot és beledobtam. Visszatoltam és szóltam Janice-nek, hogy küldje be a következő beteget. Egész reggel a borítékon gondolkoztam. Minden beszélgetés és vizsgálat közben éreztem a vonzását. Miután az utolsó beteg is becsukta maga mögött az ajtót, azzal próbáltam elterelni a figyelmemet, hogy feljegyeztem a diagnózisát. Amikor ezzel is végeztem, az 48

erkélyajtóhoz mentem és csak bámultam kifelé. Még két beteglátogatásom volt hátra, azután szabad a délutánom. Ha lenne egy kis fuvallat, kivihetném a vitorlást a tóra, de a vízen sem lennék sokkal nyugodtabb, mint itt a parton. Furcsa, tompa érzés töltött el, amióta Mackenzie megbolygatta a múltamat. Az is lehet, hogy valaki másról beszélt. Lehetséges, mert az a David Hunter, aki beleásta magát a halál misztikus vegytanába és számtalan erőszak, baleset vagy természet alkotta cselekmény végtermékét látta, más ember volt. Teljesen természetes volt, hogy koponyákat vizsgáltam és büszke voltam a szakmámra, aminek létezéséről sok ember nem is tudott. Nem sok titkot rejtegetett számomra az emberi test, miután kiszállt belőle az élet. A rothadás minden formájával bizalmas viszonyban álltam, az időjárás, a talaj és az évszak alakulásának függvényében táblázatot tudtam készíteni folyamatáról. Kegyetlen dolog ez, de elkerülhetetlen. Amikor sikerült azonosítanom a személyt, a halál beálltának időpontját és mikéntjét, a bűvészek elégedettsége töltött el. Sosem felejtettem el az egyéniségeket, akikkel együtt dolgoztam. Persze átvitt értelemben, hiszen ezeket az idegeneket csak halálukban ismertem, életükben nem. Aztán a két embert, akik mindennél többet jelentettek nekem az életben, elragadták tőlem. Feleségemet és kislányomat egy pillanat alatt kinyírta egy részeg, aki egy karcolás nélkül megúszta a balesetet. Kara és Alice egy pillanat alatt alakultak át élő egyénekből halott, szerves anyaggá. És én pontosan tudtam - pontosan tudtam -, milyen fizikai átváltozáson mennek majd keresztül. Szinte órára lebontva. De ettől még nem tudtam megválaszolni az egyetlen kérdést, melynek megszállottjává váltam, és amelyhez minden 49

tudásom kevésnek bizonyult. Hol vannak most? Mivé lett az élet, ami bennük volt? Hogyan szűnhetett meg ilyen egyszerűen a bennük rejlő elevenség és lélek? Nem tudtam a választ, és ez elviselhetetlen volt. A kollégáim és a barátaim megértőek voltak, de ez szinte teljesen elkerülte a figyelmemet. Örömmel belevetettem volna magam a munkámba, de az állandóan a veszteségemre emlékeztetett volna, és persze azokra a kérdésekre, amiket nem tudtam megválaszolni. Így hát elmenekültem. Hátat fordítva addigi életemnek felfrissítettem a régi orvosi tanulmányaimat és ide jöttem elbújni, messze mindentől. Ha új életet nem is, de új karriert kreáltam magamnak. Olyant, ami az élőkkel foglalkozik, nem a halottakkal. Ahol legalább megpróbálhatom késleltetni a végső átalakulást, még akkor is, ha semmivel sem értettem meg jobban, mint azelőtt. Úgy tűnt, jó döntést hoztam. Egészen ez idáig. Odamentem az íróasztalomhoz és kihúztam a fiókot. Kivettem a fotókat, de fejjel lefelé fordítottam őket. Gondoltam megnézem őket, aztán visszaadom Mackenzie-nek. Ezzel még nem kötelezem el magam, érveltem magamban, majd megfordítottam a képeket. Nem tudtam, milyen érzésre számítsak, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire ismerős lesz. Nem is annyira a képek tartalma miatt - Isten a tanúja, hogy milyen szörnyű látványt nyújtottak. Inkább olyan érzés volt, mintha visszaléptem volna az időben. Észre sem vettem, és már a mondanivalót kerestem bennük. Hat, különböző szögből fényképezett kép volt a borítékban. Gyorsan átlapoztam őket, majd visszatértem az elejére, és újra megvizsgáltam őket egyenként, részletesen. A meztelen holttest a hasán feküdt, feje fölé nyújtott karokkal, mintha a láp magas fűtengerébe akart volna fejest ugrani. A képek alapján lehetetlen volt megállapítani 50

a nemét. Az elsötétedett bőr úgy lógott a testről, mint valami rosszul szabott bőrruha, de nem is ez keltette fel a figyelmemet. Samnek igaza volt. Azt mondta, hogy a hullának szárnyai vannak, és tényleg így volt. A gerinc mindkét oldalán két mély vágást láttam. Ezekbe a vágásokba két fehér, bukott és rothadó angyalra emlékeztető hattyúszárnyat szúrtak. A rothadásnak indult bőr és a szárnyak együttese megrázó módon obszcénül hatott. Egy ideig még ezeket néztem, aztán áttértem a test tanulmányozására. A sebekből kukacok ömlöttek kifelé, mintha rizs folyna belőlük. Nemcsak a kulcscsonton lévő két nagy vágásból, hanem a hátán, a lábán és a karjain ejtett számos kisebb vágásból is. A bomlási folyamat meglehetősen előrehaladott volt, amit az állatok és a rovarok csak felgyorsítottak. Minden tényezőnek megvan azonban a saját története, minden egyes részlet segít a táblázat felrajzolásában és annak megállapításában, hogy mióta fekszik ott. Az utolsó három fotó a holttest megfordítása után készült. Ezeken is ugyanolyan vágások látszottak a testen és a végtagokon, arca pedig csontszilánkok formátlan összevisszasága volt. Alatta a torok porcrészei látszottak ki. Ezek nehezebben és lassabban bomlanak le, mint az azt elfedő puhább szövet. A torok tágra nyílva tátongott a vágás mentén. Bess jutott eszembe, Sally bordér collie-ja. A kutya torkát is elvágták. Még egyszer átfutottam a képeken. Amikor azon kaptam magam, hogy ismertetőjeleket keresek a testen, letettem a képeket. Még mindig ott ültem, amikor kopogtak. Henry volt az. - Janice-től tudom, hogy itt járt a rendőrség. Csak nem megint a helyiek szórakoztak a jószágokkal? -A tegnapiak miatt jött. -Ah -jegyezte meg komolyan -, valami gond van? -Nem igazán. 51

Ez persze hazugság volt. Kellemetlenül éreztem magam, hogy eltitkoltam Henry elől az eseményeket, de eddig nem mondtam el neki semmit az életemről. Tudta, hogy antropológus vagyok, de ez olyan szakma, ami mögé sok bűnt lehet elrejteni. Úgy döntöttem, nem beszélek a szakmám bűnügyekkel kapcsolatos részéről. Nem volt kedvem elmondani neki. És most sincs. Az asztalon lévő fotókat nézte. Túl messze volt, így a részleteket nem láthatta, mégis úgy éreztem, rajtakapott. Felhúzott szemöldökkel nézett rám, amikor visszatettem őket a borítékba. -Jó lesz, ha később beszélünk róla? - kérdeztem. -Persze. Nem kíváncsiskodni jöttem. - Tudom. Csak... van egy-két dolog, amit végig kell gondolnom. -Minden rendben? Úgy tűnik... aggódsz valami miatt. -Minden rendben. Bólintott, de láttam, hogy még mindig aggódik. - Mit szólnál hozzá, ha valamelyik nap vízre tennénk a vitorlást? Egy kis mozgás jót fog tenni mindkettőnknek. Bár Henry segítségre szorult a hajóra szállásnál, ha már a fedélzeten volt, evezett és vitorlázott is. - Megbeszéltük. Pár nap múlva mehetünk. Éreztem, hogy legszívesebben tovább kérdezősködne, de hirtelen visszafogta magát. - Tudod, hol találsz, csak szólj. Miután elment, visszaültem a székbe, fejemet megtámasztottam és lehunytam a szemem. Én nem akartam, hogy ez történjen. Senki nem akarta. Legkevésbé a halott nő akarta, hogy így legyen. Az imént látott képekre gondoltam, és rájöttem, hogy csakúgy, mint neki, nekem sem volt választásom. Mackenzie a fotókkal együtt otthagyta a névjegyét is, 52

de sem az irodájában, sem a mobilján nem tudtam elérni. Mindkét számon hagytam üzenetet, hogy hívjon vissza, majd letettem. Nem mondhatnám, hogy döntésemtől sokkal jobban éreztem magam, de egy kicsit mintha enyhült volna a nyomás. Ezután két beteghez kellett kimennem, de egyik sem volt komoly eset; az egyik egy mumpszos gyerek, a másik egy ágyhoz kötött idős ember, aki nem evett semmit. Ebédidőben végeztem. Hazafelé épp azon tanakodtam, hogy a kocsmában egyek-e vagy otthon, amikor megcsörrent a telefonom. Megragadtam, de csak Janice hívott, hogy közölje velem, kerestek az iskolából. Sam Yates miatt aggódnak és azt kérdezik, oda tudnék-e menni. Mondtam, hogy megyek. Jó volt valami értelmes dolgot csinálni, miközben Mackenzie hívására vártam. Manhamben a rendőrség jelenléte az utcákon a történtekre emlékeztetett. Egyenruhájuk erős ellentétben állt a templomkert és a rét ragyogóan cifra virágaival, és tompa, félreérthetetlen izgalom lengett a levegőben. Az iskola legalább normálisnak tűnt. Bár Manham idősebb tanulóinak öt mérföldet kell utazniuk a legközelebbi középiskoláig, a falunak volt saját általános iskolája. Az épületet, amely régen kápolnaként funkcionált, napfényes, színes és zajos játszótér vette körül. A hosszú, nyári szünet előtt ez volt az utolsó tanítási hét, ami egy kicsit még dobott az amúgy is hisztérikus hangulatú ebédszüneti zajon. Egy kislány pattant le a lábamról, miközben az őt kergetőt cselezte ki. Kuncogva tovább futottak és annyira belemerültek játékukba, hogy szinte észre sem vették, én is ott vagyok. Ismerős ürességet éreztem, miközben a tanári felé haladtam. Betty, a titkárnő, kedvesen mosolygott rám, amikor a nyitott ajtón kopogtattam. - Jó napot. Samhez jött? 53

Alacsony, meleg tekintetű nő volt, aki egész életében itt élt a faluban. Nem ment soha férjhez, a bátyjával lakott és az iskola meg a gyerekek jelentették számára a családot. -Hogy van a fiú?- kérdeztem. -Egy kicsit izgatott. Mellettünk van a gyengélkedőben. Menjen be hozzá nyugodtan! A gyengélkedő szó használata kis túlzásnak tűnt, amikor beléptem ebbe a kicsi szobába, aminek berendezése egy mosdóból, egy kanapéból és egy elsősegély szekrényből állt. Sam fejét lógatva ült a kanapén és a lábát lóbálta. Soványnak találtam és a sírás kerülgette. Egy fiatal nő ült mellette, kezében könyv, amelyből megnyugtató hangon felolvasott a fiúnak. Amikor beléptem, abbahagyta és úgy láttam, megkönnyebbül. -Üdvözlöm, Hunter doktor vagyok - mondtam a nőnek miközben a fiúra mosolyogtam. - Hogy vagy, Sam? -Egy kicsit fáradt - válaszolt helyette a nő. - Azt mondja, rosszakat álmodott tegnap éjjel. Ugye így volt, Sam? Tényszerűen beszélt, hangja nyugodt, cseppet sem lenéző. Egyik tanára lehetett, de nem láttam még azelőtt, és az akcentusa alapján biztosan nem a faluban lakott. Sam lehor-gasztotta a fejét. Leguggoltam, hogy a szemébe tudjak nézni. - Igaz ez, Sam? Miféle rémálmaid voltak? - Már láttam a fotókat, így volt némi elképzelésem. Továbbra is lógatta az orrát, és nem szólt egy szót sem. - Na jó, hadd nézzelek egy kicsit! Nem számítottam semmilyen testi elváltozásra, és nem is találtam ilyesmit. Volt egy kis hőemelkedése, de semmi más. Amikor felálltam, egy kicsit felborzoltam a haját. -Erős vagy, mint a bors. Nem lesz semmi gond, amíg kimegyek beszélgetni a tanárnőddel, ugye? -Nem - mondta rémülten. 54

A nő kedvesen rámosolygott. - Ne aggódj, itt leszünk kint a folyosón. Nyitva hagyom az ajtót is, és nemsokára visszajövök, rendben? Odaadta neki a könyvet. Sam egy kicsit húzódozott, de egy pillanat múlva már nyúlt is érte. Követtem a tanárnőt a folyosóra. Ahogy ígérte, tárva hagyta az ajtót, de kicsit távolabb álltunk meg, hogy a gyerek ne hallja, miről beszélünk. - Sajnálom, hogy idehívtam. Nem tudtam mitévő legyek - mondta halkan. - Az előbb teljesen kiborult, ami egyáltalán nem jellemző rá. Újból eszembe jutottak a fotók. - Gondolom hallotta, hogy mi történt tegnap? -Mindenki hallotta, ez a gond. A többi gyerek is hallani akarta és ez már túl sok volt neki - válaszolta fintorogva. -Szólt a szüleinek, hogy jöjjenek érte? -Megpróbáltam, de nem tudtam őket elérni egyik megadott számon sem - sajnálkozott vállvonogatva. Ezért gondoltam, hogy jó lenne, ha idejönne. Nagyon aggódtam miatta. Láttam, hogy tényleg ez volt a helyzet. Húszas évei végén vagy harmincas évei elején járhatott a nő. Rövid, szőke haja természetesnek tűnt, de sötét, az aggodalomtól most kicsit gyűrt szemöldökénél pár árnyalattal világosabb volt. Arcát finom szeplőfátyol fedte, amit halvány, napbarnított bőrszíne még jobban kiemelt. -Rettenetesen megijedt. Eltarthat egy ideig, amíg túlteszi magát rajta - mondtam. -Szegény Sam. Pont most jön a nyári szünidő. - A nyitott ajtó felé pillantott. - Maga szerint szüksége lesz segítségre? -Ezen én is gondolkoztam. Ha pár nap alatt nem jön rendbe, be kell utalnom. De én is tudom milyen ez, és tudom, hogy sokszor annál jobban vérzik egy seb, 55

minél többet piszkáljuk. Nem biztos, hogy divatos felfogás, de én inkább megadnám Samnek a lehetőséget, hogy magától felépüljön. -Meglátjuk, hogy érzi magát. Az is lehet, hogy a hétvégén már újra futkározni fog. -Remélem. -Azt hiszem a legjobb az lenne, ha most hazamenne. Megpróbálta felhívni az iskolát, ahova a bátyja jár? Talán ott meg tudják mondani, hol lehet elérni a szülőket. -Nem, erre egyikünk sem gondolt - úgy tűnt haragudott magára. -Itt tud vele maradni valaki, amíg jönnek érte? -Majd én itt maradok. Megkérek valakit, hogy helyettesítse az órámat. - Szeme tágra nyílt. - Sajnálom, elfelejtettem mondani, hogy a tanára vagyok. -Kitaláltam - mondtam mosolyogva. -Istenem, be sem mutatkoztam! - ahogy elpirult, szeplői még feltűnőbbek lettek. - Jenny. Jenny Hammond. Feszélyezetten nyújtotta a kezét. Meleg volt és száraz. Emlékszem, hallottam korábban, hogy év elején egy új tanár jött az iskolába, de most találkoztunk először. Én legalábbis azt hittem. -Azt hiszem, a Bárányban már találkoztunk párszor mondta. -Ez nagyon is lehetséges. Az éjszakai élet itt némi korlátok közé szorul. Nevetett. - Igen, én is észrevettem. De hát ezért jön ilyen helyre az ember, nem? Elmenekülünk. - Arcomról talán leolvasott valamit... - Elnézést, nem tűnik helyinek, gondoltam... -Nem történt semmi, tényleg nem vagyok idevalósi. Egy kicsit megkönnyebbült, azt hiszem. -Jobb lesz, ha most visszamegyek Samhez. 56

Visszamentem vele én is, hogy elköszönjek a fiútól és mert szerettem volna meggyőződni róla, hogy nincs szüksége nyugtatóra. Úgy döntöttem, este még meglátogatom, és megkérem az anyját, hogy pár napig ne küldje iskolába. Amíg a látottak nyers élménye be nem varosodik, ne kelljen szembenéznie az iskolatársai piszkálódásaival. Már a kocsimnál voltam, amikor megcsörrent a telefonom. Most Mackenzie volt az. - Üzenetet hagyott - mondta nyersen. Gyorsan beszéltem, siettem kiadni magamból a szavakat. - Segítek a holttest azonosításában, de ennél többet nem tehetek. Nem szeretnék ennél jobban belebonyolódni, érti? -Ahogy akarja. - Nem tűnt nagyon barátságosnak, de végül is az ajánlatom sem volt az. - Hogy legyen? -Látnom kell a helyszínt, ahol rátaláltak. - A holttestet már elvitték a hullaházba, de egy óra múlva odamehetünk. - Nem, nem a hullát akarom látni, hanem a helyet, ahol rátaláltak. A vonalon keresztül is éreztem mennyire ingerült. - Na és miért akarja látni? A szám kiszáradt. - Faleveleket szeretnék találni.

57

Hatodik FEJEZET

A mocsár felett repülő kócsag lomhán szelte a levegőt. Testének méretéből ítélve nem gondoltam volna, hogy fennmarad a levegőben. A vízicsibék felett elhaladó madár árnyéka óriásnak tűnt. Szárnyait ferdén elfordítva a tó felé vette az irányt, majd két szárnycsapással, szándékosan a sekély vizek felett repülve, földre szállt. Öntelten megrázta fejét, aztán mozdulatlanná dermedt, mintha egy vékony, vörös lábakon álló megkövesedett szobor lenne. Amikor meghallottam, hogy Mackenzie közeledik, vonakodva fordítottam el a fejem. - Tessék - mondta és egy lezárt tasakot nyújtott felém. - Ezt vegye fel. Kivettem belőle a fehér, papírból készült kezeslábast, óvatosan beleléptem, vigyázva, hogy el ne szakadjon a vékony anyag, miközben cipőmre és nadrágomra húztam. Ahogy becipzároztam, már izzadtam is. Ez a párás, kellemetlen, de mégis ismerős érzés nyugtalanná tett. Mintha visszafordult volna az idő kereke. Mackenzie-vel ugyanazon az útszakaszon találkoztam, mint ahova a két rendőrt kísértem előtte való nap, ezért egyfolytában dejá-vu érzésem volt. Sehogy sem tudtam megszabadulni az érzéstől. Rendőrautók és nagy lakókocsik szegélyezték az utat, ezekben folytak a helyi vizsgálódások. Miután felvettem a papíroverállt és a papírcipőt, csendben elindultunk a mocsáron átvezető úton. Utunkat párhuzamosan elhelyezett rendőrségi szalag jelezte. Tudtam, hogy kíváncsi a terveimre, de azt is tudta, hogyha ezt megérzem, gyengének tűnik majd a szememben. Nem azért maradtam csendben, mert furcsa 58

hatalmi játékra vágytam, inkább csak halogattam a pillanatot, amikor szembesülnöm kell ittlétem valódi okával. A területet, ahol a holttestet találták, kordon vette körül. Belül, a füvön bűnügyi helyszínelők hemzsegtek, fehér overálljukban névtelennek és egyformának tűntek. Az emlékeim miatt megrázott a látvány. - Hol van az az átkozott Vicks? - kérdezgette Mackenzie mindenkitől. Egy nő egy üvegcse bedörzsölő kenőcsöt nyújtott neki. Az orra alá kent belőle egy keveset, majd nekem is felajánlotta. - Egy picit még mindig érezni a szagot, bár a hulla már nincs itt. Munkám során előfordult, hogy annyira hozzászoktam a szagokhoz, hogy egyáltalán nem zavart. Ez azonban régen volt. A felső ajkamra kentem egy kicsit a mentol illatú vazelinből, majd belegyömöszöltem kezem az orvosi kesztyűbe. - Van védőmaszk is, ha gondolja - mondta Mackenzie. Automatikusan rázni kezdtem a fejem. Nem szerettem védőmaszkot viselni, kivéve ha elenged-hetetlen volt. Gyerünk! Átbújt a kordon alatt, én pedig követtem. A bűnügyisek a belső területet fésülték át. Kis táblák jelezték azokat a pontokat, ahol esetleges bizonyítékot találtak. Én tudtam, hogy a legtöbbjük jelentéktelen tárgy - cukorkáspapír, cigarettavég, állati csontszilánk -, csupa olyasmi, aminek semmi köze a gyilkossághoz. De ezt ilyenkor még nem lehet tudni, ahogy azt sem, mi a fontos és mi nem. Mindent zacskóba tettek és elküldték vizsgálatra. Néhányan meglehetősen furcsán méregettek, de én a 59

központi foltra koncentráltam. A fű fekete volt és teljesen kiszáradt, mintha tüzet raktak volna ezen a ponton. De nem hő végzett a fűvel. Valami mást is észrevettem; félreismerhetetlen szag lengett körül, ami még a mentolrétegen is átütött. Mackenzie bekapott egy mentolos cukorkát, persze nem kínált meg, aztán zsebre rakta. - Ez itt Hunter doktor -közölte a körülötte álló rendőrökkel, miközben a cukorkát ropogtatta. - Igazságügyi antropológus. A holttest azonosításában fog nekünk segíteni. - Hát akkor máshol kéne próbálkoznia - mondta az egyik. - A hulla nincs itt. Felnevettek. Ez az ő munkájuk volt és nem szerették, ha más is beleavatkozik. Különösen egy civil. Ezzel a felfogással már korábban is találkoztam. - Hunter doktor Ryan felügyelő kérésére segít nekünk. - Természetesen mindenben segítségére lesznek. – Hangjának éle volt. A bezárult arcokból láttam, hogy nem jutott el hozzájuk az üzenet. Engem nem zavart. Én már régen a kiszáradt füves területnél guggoltam. Halványan lehetett látni a holttest rothadás rajzolta körvonalát. Még néhány kukac is hemzsegett rajta. Szétszórva fehér tollak voltak mindenütt, mintha hó esett volna a fekete, lelapult fűszálakra. Közelebbről is megnéztem az egyik tollat. -Biztosan egy hattyú szárnyai voltak a testen? -Szerintünk igen - mondta az egyik helyszínelő. - Elküldtük egy ornitológushoz, hogy pontosítsa. -És a talajmintákkal mi a helyzet? -Már a laborban vannak. A talaj vastartalmából meg lehet állapítani, hogy mennyi vért szívott magába. Ha az áldozat torkát ott vágták el, ahol a holttest feküdt, akkor ott magas lesz a talaj vastartalma. Ha nem ez a helyzet, akkor vagy a 60

halál beállta után vágták el, vagy máshol ölték meg és később idehurcolták. -És rovarokat találtak? - kérdeztem. -Már csináltunk ám ilyet, tudja? -Tudom, csak szeretném megtudni meddig jutottak. Hatalmasat sóhajtott: - Igen, vettünk mintát. -Mit találtak? -Tudja, kukacoknak hívják őket. Ráförmedtem. -És mi a helyzet a rovarbábokkal? -Hogy hogy mi a helyzet? -Milyen színűek voltak? Halványak? Sötétek? Voltak üres burkok? Morcosan hunyorgott és most már senki nem nevetett. - Na és a bogarak? Sok volt belőlük a testen? Úgy nézett rám, mint egy bolondra. - Ez egy gyilkossági nyomozás, nem biológia óra! Ez a rendőr még a régi rendszerben tanult. A fiatal helyszínelők lelkesen tanulják az új technikákat és nyitottak minden olyan tudásra, ami segítheti munkájukat. De voltak még páran, akik mindennek ellenálltak, ami nem illet bele a módszerükbe. Csak néha találkoztam ilyenekkel, most mégis úgy tűnt, vannak még páran. Mackenziehez fordulva magyaráztam. - Minden rovar más életciklus szerint él. Ezek itt főként légylárvák, mégpedig fémzöld döglégyé és kék dongólégyé. A test nyílt sebei valószínűleg azonnal odacsalogatták a rovarokat. Ha mindez napközben történt, akkor egy órán belül a petéiket is lerakták. Egy kicsit turkáltam a talajban és kezembe vettem egy mozdulatlan kukacot. A tenyeremre tettem, hogy lássam. - Ez most fog bebábozódni. Ahogy telik az idő, besötétednek, így első ránézésre hét- vagy nyolcnaposnak mondanám. Nem látok viszont báb maradványokat, ami azt 61

jelenti, hogy még nem keltek ki. A döglégy teljes életciklusa tizennégy napos, így ebből arra következtetek, hogy a holttest nem volt itt olyan régóta. Visszadobtam a lárvát a fűbe. A másik rendőr most már abbahagyta a munkáját és rám figyelt. -Nos tehát, a rovarok aktivitásából ítélve a halál beállta óta egy-két hét telt el. Gondolom tudja, mi ez itt kérdeztem, és a fűhöz ragadt sárgás-fehér foltokra mutattam. -A bomlás egyik mellékterméke - válaszolt a helyszínelő mereven. - Így van. Adipocera, vagy régi nevén hullaviasz. Alapjában véve szappan ez, ami a test zsírsavaiból termelődik az izomfehérje lebomlása során. Ettől nagyon lúgos lesz a talaj, és a füvet is ez az anyag égeti ki. És ha megnézi ezt a fehér masszát, látja, hogy morzsolódó és törékeny. Ez azt jelzi, hogy meglehetősen gyors lefolyású volt a lebomlás, mert ha lassúbb lett volna, akkor az adipocera puhább lenne. Ami persze teljesen érthető, hiszen a holttest a szabad ég alatt, hőségben feküdt, és rengeteg nyílt seb volt rajta, amit a rovarok azonnal megtámadtak. De még így sincs elég bizonyíték, hogy kevesebb, mint két hete van itt. Csend volt. - Vajon mennyi ideje mégis? - kérdezte Mackenzie megtörve a csendet. - Lehetetlenség megmondani további jelek nélkül. A rothadó növényzetre néztem és megvontam a vállam. - A gyors lebomlási folyamat figyelembevételével talán a kilenc-tíz nap áll hozzá a legközelebb. Ha ennél tovább lett volna itt ebben a hőségben, akkor már csak a csontvázat láttuk volna. Miközben beszéltem, szememet a kiszáradt füvön tartottam, és próbáltam rátalálni valamire, amit nagyon 62

szerettem volna látni. -Merre nézett a holttest? - kérdeztem a helyszínelőt. -Melyik irányba? De melyik testrésze? -Merre volt a feje? Makacsul egy pontra mutatott. Magam elé képzeltem a fotókat, amelyeken a két kar a fej fölé mutatott, és arrébb mentem, hogy ott is megvizsgáljam a talajt. Nem találtam meg a száraz füvön, amit szerettem volna, így óvatosan széthúztam a fűszálakat, hogy megnézzem mi van a tövükben. Már kezdtem azt hinni, hogy nincs ott semmi, hogy valószínűleg egy dögevő állat már rátalált, amikor hirtelen megpillantottam. - Kérhetnék egy zacskót? Megvártam míg adnak egyet, majd a fűbe nyúltam és óvatosan kiemeltem belőle egy barna, aszott darabkát. A tasakba tettem és lezártam. -Mi volt az? - kérdezte Mackenzie, miközben kíváncsian nyújtogatta a nyakát. -Amikor egy holttest körülbelül egy hetes, a bőr elkezd lecsúszni a testről. Ezért olyan ráncos a hulla. Mintha nem is rá szabták volna a bőrét. Ez különösen a kezekre igaz. Végül az egész bőr úgy csúszik le a testről, mint egy kesztyű. Ez a jelenség gyakran elkerüli a helyszínelők figyelmét, mert azt hiszik, hogy faleveleket látnak. Felemeltem az átlátszó zacskót, amiben ez a pergamenszerű szövet volt. -Nem azt mondta, hogy ujjlenyomatokra van szüksége? -Most biztosan viccel! - hőkölt hátra Mackenzie. -Nem. Pontosan nem tudom, hogy a jobb vagy a bal kézről származik-e, de a másikról is kell, hogy találjunk egy darabot itt a közelben, feltéve, hogy nem ette meg valami állat. Most megyek, de maga biztosan 63

megtalálja majd. -Na és maga szerint hogyan vegyünk róla ujjlenyomatot? - kérdezte a helyszínelő rendőr felháborodottan. Nézze csak meg, olyan vékony, mint egy darab chips! -Nagyon egyszerűen - válaszoltam, és kezdtem élvezni a szóváltást. - A csomagoláson lévő utasítás szerint adjon hozzá egy kis vizet. - Üres tekintettel meredt rám. - Áztassa be éjszakára, akkor újra visszanyeri a nedvességtartalmát, és akkor felhúzhatja, mint egy kesztyűt. Lesz rajta elég ujjlenyomat, meglátja. Odanyújtottam neki a zacskót. - Ha a maga helyében lennék, egy kis kezű embert keresnék. És ne felejtsen el előbb gumikesztyűt húzni. Otthagytam, hadd bámulja a zacskót, és kibújtam a kordon alatt. Éreztem, hogy azon gondolkodik, miként reagáljon. Örömmel vetettem le az overállt és a védőcipőt. Miközben egy kupacba raktam őket, Mackenzie fejcsóválva odajött. - Nos, az ember holtáig tanul. Hol tanult meg ennyi mindent? - Az Államokban. Két évet töltöttem a Tennesseei antropológiai intézetben. Nem hivatalosan 'Test Farmnak' hívják. Ez az egyetlen hely a világon, ahol emberi hullákat használnak a bomlási folyamatok tanulmányozásához. Kitapasztalható, mennyi ideig tart a folyamat különböző körülmények között, és milyen tényezők befolyásolhatják. Az FBI is használja ezt a módszert a holttestek keresésénél. - A helyszínelő rendőr felé intettem, aki mérgesen dirigált a csapat többi tagjának. - Itt is elkelne egy kis szigor. - Arra várhat! - Nagy nehezen ő is kibújt az overálljából. - Utálom ezeket a cuccokat! - morgolódott, miközben ruháját tisztogatta. - Szóval maga szerint körülbelül tíz napja állt be a halál? 64

Lehúztam a kesztyűmet. A kaucsuk és a nedves bőr szaga nemkívánatos emlékeket idézett vissza. -Kilenc vagy tíz napja, de ez nem azt jelenti, hogy azóta itt feküdt a holttest. Lehet, hogy valahonnan idehozták. De biztos vagyok benne, hogy az igazságügyiek többet is tudnak majd mondani. -Segíthetne nekik. -Sajnálom. Azt ígértem, hogy segítek a test azonosításában. Holnap ilyenkor több információval rendelkeznek majd arról, hogy ki is lehet. - Vagy ki nem, gondoltam magamban de nem mondtam ki hangosan. Mackenzie biztosan átlátott rajtam. -Komoly nyomozást indítottunk Sally Palmer felkutatására. Akikkel eddig beszéltünk azt mondták, hogy a kocsmában rendezett grillezés óta nem látták. A zöldségesnél volt egy megrendelése, amiért másnap kellett volna elmennie, de nem tette. Általában az újságoshoz is betért minden reggel, hogy megvegye a szokásos lapokat. Állítólag nagy Guardian olvasó. De aznap reggel ezért sem ment be. Borzalmas érzésem támadt. - Ezt eddig senki nem jelentette? - Amint látja, nem. Úgy tűnik senkinek nem hiányzott. Talán mindenki azt gondolta, hogy valahova elutazott vagy leköti az írás. Az újságos szerint nem tekintették helyinek. Ennyit a szoros közösségről! Nem tudtam mit válaszolni. En sem hiányoltam. - Ez még nem azt jelenti, hogy feltétlenül ő az. A grillparty körülbelül két hete volt. Bárki is legyen a hulla, két hete biztosan nem halott. -És mi a helyzet Sally mobiltelefonjával? -Hogy hogy mi a helyzet vele? -Amikor hívtam, még működött. Ha már olyan régen eltűnt volna, az elem lemerült volna. -Nem feltétlenül. Egy új modell, aminek a készenléti 65

ideje négyszáz óra. Az körülbelül tizenhat nap. Lehet, hogy egy kicsit túlzok, de ha végig a táskájában volt és nem használta, akkor elképzelhető, hogy kitartott idáig. -Ettől még lehet, hogy valaki más az - mondtam kitartóan, de magas sem hittem szavaimat. -Igen, lehet. - A hangjából azt éreztem, hogy valamit eltitkol előlem. - Bárki is legyen az, meg kell találnunk a gyilkosát. Ezt én sem vitattam. -Maga szerint helybéli a gyilkos? Valaki a falu-ból? -Egyelőre semmit nem gondolok. Az áldozat lehet stoppos is, akit a sofőr itt dobott ki. Még túl korai, hogy konkrét dolgot állítsunk. - Egy nagy levegőt vett. - Nézze... -A válaszom még mindig nem. -Azt sem tudja, mit fogok kérdezni. -De igen, tudom. Tegyek még egy szívességet, és segítsek maguknak. Aztán jön a következő, és így tovább. - Megráztam a fejem. - Én már nem foglalkozom ezzel. Vannak mások az országban, akik viszont igen. -Nincsenek sokan, és maga a legjobb. -De már nem. Amit tudtam, megtettem. -Biztos benne? - kérdezte ridegen. Megfordult és elment. Egyedül mentem a kocsimhoz. Elindultam, de csak odáig hajtottam, ahol már nem látott. Miközben lehúzódtam az út szélére, úgy remegett a kezem, hogy nem tudtam leállítani. Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt. Fejemet a kormányra hajtottam és próbáltam nem levegőt nyelni, mert tudtam, hogy ha bepánikolok, attól csak rosszabb lesz minden. Végül alábbhagyott a pánikroham. Az ingem rám tapadt az izzadságtól, de nem mozdultam, míg dudálást nem hallottam magam mögött. Egy traktor pöfögött 66

arrafelé, és én elálltam az útját. A vezető mérgesen mutogatott, hogy menjek már el onnan. Bocsánatkérően feltartottam a kezem, majd újra elindultam. Mire a faluba értem, már nyugodtabb voltam. Nem voltam éhes, de tudtam, hogy ennem kell valamit. Megálltam a bolt előtt, ami itt a faluban az élelmiszerbolt legközelebbi megfelelője volt. Úgy terveztem, hogy veszek egy szendvicset, hazaviszem, egy-két órát szakítok magamnak arra, hogy összeszedjem a gondolataimat mielőtt elkezdődik az esti rendelés. A drogéria előtt egy fiatal hölgybe ütköztem. Felismertem, Henry egyik páciense volt, abból a hűséges fajtából, aki inkább megvárta, míg Henry visszatér, csak hogy hozzá mehessen vizsgálatra. Egyszer már kezeltem Henry távollétében, de nehezen jutott eszembe a neve. Lyn. Lyn Metcalf. -Jaj, elnézést - mondta, közben egy csomagot szorongatott a kezében. -Semmi gond. Hogy s mint? Széles mosollyal válaszolt. - Nagyszerűen, köszönöm. Ahogy továbbment, emlékszem, azt gondoltam magamban: milyen jó valakit ilyen egyértelműen boldognak látni. Aztán nem is gondoltam rá többet.

67

Hetedik FEJEZET

Lyn a szokásosnál később ért a nádast átszelő töltéshez, és a reggel is ködösebb volt, mint előző nap. Minden csupa fehér folt volt, és furcsa, felismerhetetlen alakzatok kanyarogtak a levegőben. Nemsokára felszakadozik majd a köd, és délre az év legmelegebb napja lesz ez. Most azonban még minden hűvös és nyirkos, a napsugarak és a meleg messzinek tűntek. Izomláza volt és nem érezte túl jól magát. Előző este filmet néztek Marcusszal, sokáig fennmaradtak, és még ma is ellenkezett a teste. Aznap reggel szokatlanul nehezére esett kimászni az ágyból, nyűgösködött is Marcusnak, de ő közönyösen morogva bezárkózott a zuhanyzóba. Most, hogy kint volt a szabadban, izmai megmerevedtek és vonakodva mozogtak. Fusd le. Utána jobban fogod magad érezni. Fintorgott. Ja, persze. El akarta terelni a figyelmét a futásról, és arról, hogy milyen nehezére esik a mozgás, ezért arra a kis csomagra gondolt, amit a komódba rejtett el, a melltartók és a bugyik alá, mert ott Marcus biztosan nem fogja megtalálni. Csak akkor érdekelte Lyn fehérneműje, amikor rajta volt. Amikor a drogériába ment, nem tervezte, hogy terhességi tesztet vesz. Amikor azonban meglátta a polcon, úgy érezte bele kell tennie a kosárba. Vett még egy csomag tampont is, remélve hogy nem lesz rá szüksége. Még akkor is meggondolhatta volna magát. Egy ilyen helyen nehéz volt elrejteni a vásárolt dolgokat, és ha megveszi, könnyen lehet, hogy estére tudni fog róla az egész falu. De a bolt üres volt és a pénztárnál csak egy unatkozó 68

lány ült. Új volt, és nem érdekelte senki, aki már elmúlt tizennyolc éves, és feltehetőleg észre sem vette, hogy Lyn mit vásárolt, nemhogy még pletykáljon is róla. Lyn elpirult, majd előrelépett, és miközben a tinédzser közömbös arccal ütötte be a teszt árát a pénztárgépbe, ő a táskájában pénz után kotorászott. Úgy vigyorgott, mint egy kölyök, amikor kijött az üzletből, ahol összefutott az egyik orvossal. A fiatalabbikkal, Hunter doktorral, nem Dr. Maitlanddel. Hunter csendes volt, de egészen jóképű. Amikor megérkezett, egészen felzaklatta a lányokat, ezt persze észre sem vette. Lyn zavarban volt, alig bírta elfojtani a nevetését. A doki biztosan azt hitte, hogy megbolondult, hogy így vigyorog rá. Vagy talán azt, hogy tetszik neki. A gondolattól Lyn újra elmosolyodott. A futás megtette a hatását. Végre egy kicsit ellazult, és ahogy az ereiben pumpált a vér, oldódott a fájdalom és a görcs. Az erdő előtte állt, és miközben nézte, tudatalattijában sötét képzetek kavarogtak. Eleinte nem tudta, miért, mert még mindig lekötötték figyelmét a drogériában történtek. De nemsokára eszébe jutott. Mostanáig teljesen megfeledkezett a döglött mezei nyúlról, amit előző nap talált, és arról is, hogy úgy érezte, figyelik, amikor beért az erdőbe. Hirtelen nem tartotta jó ötletnek, hogy megint bemenjen, különösen most, hogy ilyen sűrű a köd. Hülyeség. Próbálta elhessegetni a gondolatot. Mégis egy kicsit lelassított, ahogy közeledett a fák felé. Amikor rájött, mit is csinál, bosszankodva csettintett egyet a nyelvével és újra felgyorsított. Csak akkor jutott eszébe a női holttest, amit nemrégen találtak meg, amikor már majdnem a fák vonalánál járt. De az nem errefelé volt, mondta magában. És különben is, a gyilkos csak valami mazohista lehet, ha már ilyen korán kijön ide, jegyezte meg keserűen. Az első fa lombja bezárult mögötte. Megkönnyebbülve nyugtázta, hogy rossz előérzete nem 69

igazolódott. Az erdő megint csak egy erdő volt. Az út üres, és a mezei nyúl nagy valószínűséggel már a tápláléklánc részévé vált. Ez csupán a természet, semmi más. A karján lévő stopperre pillantva látta, hogy szokásos idejéből egy-két percet vesztett, így a tisztás felé egy kicsit belehúzott. Már látta a nagy követ, ami a ködben sötét alakként jelent meg előtte. Már majdnem jókedve lett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendben. Fény és árnyék hirtelen szétvált, és a futással kapcsolatos összes gondolata messze szállt. Egy döglött madár várta a sziklához kötözve. Vadréce volt, nyaka és két lába dróttal összefogatva. Lyn kicsit összeszedte magát és körülnézett. Nem látott semmit, csak a döglött vadrécét és a fákat. Kitörölte az izzadtságot a szeméből és újból megnézte. Vér feketítette be a tollait, ahol a drót a húsába vágott. Nem tudta eldönteni, hogy kioldja vagy sem, inkább közelebb hajolt és megvizsgálta a drótot. A madár szeme kinyílt. Lyn felsikított és meghátrált. A madár közben csapkodott, fejét rángva vergődött, de így a nyakánál megcsomózott drót még nagyobb fájdalmat okozott. Lyn képtelen volt közelebb menni a vadul csapkodó szárnyakhoz. Agya újra működésbe lépett, összekapcsolódott benne a madár és a döglött mezei nyúl, az is úgy feküdt az úton, mintha direkt neki tették volna oda. Ezt a gondolatot hirtelen egy fontosabb felismerés váltotta fel. Ha a madár még él, nem lehet itt régóta. Nemrég került ide. Valaki olyan tette, aki tudta, hogy rá fog találni. Átszaladt az agyán az is, hogy csak képzeleg, de akkor már lélekszakadva futott visszafelé az úton. Az ágak a testét verdesték, ritmusa felszakadozott. Egyre csak azt kiabálta magában, hogy kifelé, kifelé, kifelé innen! Nem érdekelte, hogy hülyeséget csinál vagy sem, 70

csak ki akart érni az erdőből a nyílt síkságra. Már csak egyet kanyarodik az út és látni fogja. Hörögve futott, tekintete a fákat vizsgálva jobbra-balra cikázott, várva, hogy bármelyik pillanatban előlép mögülük valaki. De senki nem bukkant fel. Ahogy az utolsó kanyar felé közeledett, sóhajtva-pityeregve mondta magában, hogy nincs már messze, és amikor már érezte a megkönnyebbülés első szelét, valami kirántotta alóla a lábát. Nem volt ideje reagálni. Fejjel előre bukott a földre, az ütközéstől tüdejébe szorult a levegő. Moccanni sem bírt, s szinte megdöbbent, hogy egyáltalán sikerül levegőt vennie, óvatosan, szájon át szívta be az agyagos föld illatát. Még bódult volt, amikor hátrafordult, hogy megnézze miben botlott meg. Először nem fogta fel, amit lát. Egyik lába a földön, lábfeje nagyon furcsa szögben kicsavarodva. Egy vékony horgászzsinór csillogott köréje fonódva. Nem, ez nem horgászzsinór, gondolta. Ez drót. Túl későn érkezett a felismerés. Amikor megpróbálta kirántani belőle a lábát, egy árny emelkedett fölé. Valamit az arcába nyomott, ami fojtogatta. Minden erejével próbált elhúzódni az undorító, vegyszerbűztől, de már nem maradt elég ereje hozzá, és ami maradt, az is egyre fogyott. Ellenállása egyre gyengült, miközben a reggel távolodott, a fény egyre jobban elfeketedett. Ne! Próbált ellenkezni, de mint kavics a kútban, egyre mélyebbre süllyedt a sötétben. Hitt-e vajon a szemének, mielőtt eszméletét vesztette? Valószínűleg nem, de nem volt sok ideje ezen tűnődni. Egyáltalán nem. A falu többi lakója számára ez a reggel ugyanolyan volt, mint a többi. Talán a rendőrség állandó jelenléte és a halott nővel kapcsolatos spekulációk miatt egy kicsit izgalmasabb a megszokottnál. Egy szappanopera kelt életre Manham saját színpadán. Igaz, hogy valaki 71

meghalt, de ez a tragédia a legtöbb ember számára karnyújtásnyira volt, tehát nem is számított igazi tragédiának. A kimondatlan feltételezés szerint egy idegen lehetett az áldozat. Mert ha falubéli, az már feltűnt volna. Az elkövető fejében is megfordulhatott, hogy valakinek csak hiányozni fog az eltűnt... Nem, ennél sokkal valószínűbb, hogy egy idegen volt, valamelyik város emberi törmeléke, aki rossz kocsiba szállt, és ilyen sorsra jutott. Így hát a helyiek inkább szórakozásként fogták fel a történteket, olyan ritka élvezetnek tekintették, amit szomorúság és megdöbbenés nélkül lehet ízlelgetni. Még az a tény sem tudott ezen a felfogáson változtatni, hogy a rendőrség Sally Palmerről kérdezősködött. Mindenki tudta, hogy író volt és hogy gyakran utazott Londonba. Arca túl friss volt még az emberek emlékezetében ahhoz, hogy a mocsárban megtalált holttesttel azonosítsák. Így hát Manham nem tudta komolyan venni a történteket, csak lassan fogadta el, hogy nem csupán a nézelődő szerepe jutott neki, hanem annál sokkal fontosabb. E hozzáállás még aznap megváltozott. Bennem aznap reggel tizenegy órakor történt meg a változás. Mackenzie felhívott. Rosszul aludtam, korán mentem be a rendelőbe, hátha ki tudom űzni agyamból az előző este szellemeit. Amikor íróasztalomon megcsörrent a telefon és Janice mondta, ki hív, gyomromban kiújult a feszültség. - Kapcsolja. A kapcsolási szünet végtelennek tűnt, és mégis úgy éreztem, hosszabb is lehetett volna. -Van egy ujjlenyomat egyezésünk - közölte Mackenzie, amint vonalba került. - Sally Palmer az. -Biztos benne? - micsoda hülye kérdés, gondoltam magamban. -Semmi kétség felőle. A lenyomatok egyeznek a házá72

ban találtakkal. És a nyilvántartásban is megvan az ujjlenyomata. Még diákkorában részt vett egy tüntetésen és letartóztatták. Nekem nem tűnt harcias típusnak, de hát nem sikerült alaposan megismernem. Úgy tűnik már nem is fogom. Mackenzie még nem fejezte be. - Most, hogy rendelkezésünkre áll egy biztos személyazonosság, folytathatjuk a nyomozást. Mégis gondoltam, elmondom magának, hátha érdekli, hogy azóta sem találtunk senkit, aki látta volna a kocsmai grillezés után. Várt egy kicsit, mintha arra számítana, hogy ennek jelentőséget tulajdonítok. Beletelt egy pillanatba, amíg összeszedtem a gondolataimat, de végül sikerült. - Tehát valami nem stimmel. -Ha csak kilenc vagy tíz napja halott, akkor nem. Most már nagyon úgy tűnik, hogy majdnem két hete tűnt el. Ez pedig a köztes pár napot megmagyarázatlanul hagyja. -Az csak egy becslés volt - tiltakoztam. - Lehet, hogy hibáztam. Mit mond a kórboncnok? -Még mindig vizsgálja - mondta tényszerűen. - Egyelőre azonban nincs ellenvéleménye. Válasza nem lepett meg. Láttam már olyan áldozatot is, akit a fagyasztóban tároltak és a gyilkos csak hetek múlva dobta ki valahol a hullát, de a bomlás általában a szokásos lefolyású volt. A környezet szerint változhat, a hőmérséklet és a páratartalom lassíthatja vagy felgyorsíthatja a folyamatot. Ezeket figyelembe véve a folyamat lekövethető. Még mindig nem jutottam el arra az érzelmi szintre, hogy az előző nap a lápon látottakat kapcsolatba tudjam hozni azzal a nővel, akit ismertem. Pedig annyira összepasszoltak, mint hüvelykujj a stopperórán. Minden csak azon múlik, megértjük-e a lényeget. Egy bizonyos szinten a kórbonctan és az igazságügyi antropológia fedi egymást, de amennyiben a bomlás 73

erősen előrehaladott állapotban van, a legtöbb kórboncnok feladja a küzdelmet. Szakterületük a halál okának megállapítása, és a test leépülésével egyenes arányban válik egyre nehezebbé a munkájuk. Ez az a pont, ahol az én munkám kezdődik. Soha többet emlékeztettem magam. -Ott van még Hunter doktor? - kérdezte Mackenzie. -Igen. -Jó, mert az időeltérés nehéz helyzetbe hoz bennünket. Valahogyan magyarázatot kell találnunk arra a pár napra. -Lehet, hogy csak elutazott valahova. Hirtelen el kellett mennie és nem volt ideje szólni senkinek. -És amint hazaért megölték, úgy, hogy senki nem látta. -Lehetséges - makacsoltam meg magam. - Lehet, hogy rajtakapott egy betörőt. -Lehet - ismerte el Mackenzie -, de mindenképpen tudnunk kell, hogy mi az igazság. -Nem értem, hogy jövök én a képbe. -Mi a helyzet a kutyával? -A kutyával? -ismételtem meg a kérdését, de már tudtam mire akar kilyukadni. -Feltételezhetjük, hogy Sally Palmer gyilkosa ölte meg a kutyát is. A kérdés tehát, hogy mióta döglött a kutya? Idegesített Mackenzie észjárása, és az is, hogy nekem ez eszembe sem jutott. Ez azért lehetett, mert mindent elkövettem, hogy ne gondoljak a történtekre. Voltak idők, amikor nem kellett felhívni a figyelmemet az ilyen részletekre. Mackenzie folytatta. - Ha a kutya nagyjából ugyanannyi ideje halott, akkor hihető a maga betörős verziója. Hazajön, ki tudja honnan, a kutyája megzavar egy betörőt, aki mindkettőjüket megöli, és a nő holttestét a lápba dobja. Vagy valami ilyesmi. De ha a kutya 74

korábban pusztult el, az már más színben tünteti fel a történteket. Ez azt jelentené, hogy bárki is ölte meg, nem azonnal tette. Pár napig fogságban tartotta, aztán megunta és megvagdosta egy késsel. Mackenzie szünetet tartott, hagyta, hogy a szavai célba érjenek. - Na mármost, én amondó vagyok, hogy ezt ki kéne derítenünk, nem gondolja, Hunter doktor? Sally Palmer háza utolsó látogatásom óta megváltozott. Akkor csendes volt és üres, most meg tele elszánt arckifejezésű, váratlan látogatókkal. Az udvaron rengeteg rendőrautó állt, és egyenruhás, fehér kezeslábasba öltözött igazságügyiek tették a dolgukat. A sürgésben még elhagyatottabbnak tűnt a ház. Az egykori otthont a közelmúlt időkapszulájába zárva darabokra szedik és elmerülnek benne. Mackenzievel az udvaron sétálgatva úgy éreztem, semmi nem maradt meg Sally jelenlétéből. - Az állatorvos elvitte a kecskéket - mondta a felügyelő. - A fele már döglött volt, néhányat el kellett altatnia, de meglepődött, hogy egyáltalán akadt, amelyik életben maradt. Még pár nap, és azok is kimúltak volna. A kecskék szívós dögök, de szerinte legalább két hétig élelem és víz nélkül tengődtek. Az a rész, ahol a kutyára bukkantam, el volt kerítve. Minden más úgy maradt, ahogy én találtam. Senki nem sietett annyira, hogy elvigye onnan a kutyát. A igazságügyiek már befejezték a munkát, vagy úgy gondolták vannak fontosabb dolgok is. Mackenzie hátrébb húzódott, és egy mentolos cukrot dobott a szájába, miközben én leguggoltam a kis test fölé. Észrevehetően kisebb volt, mint amire emlékeztem - nem feltétlenül az emlékezetem csal, hanem a rothadási folyamat van olyan stádiumában, amikor szinte szemmel követhető a megmaradt tetem oszlása. A szőr megtévesztő volt, hiszen a kutya szinte már csak csontból állt. Az inak és a porcok megmaradtak, és a 75

nyelőcső is, amely kilátszott a torkon vágott sebből. De már alig volt rajta puha szövet. Egy bottal böködtem meg körülötte a földet, belepiszkáltam az üreges szemgödörbe, majd felálltam. -Nos? - kérdezte Mackenzie. -Nehéz megállapítani. Figyelembe kell venni a kisebb testtömeget. A szőr is befolyásolta a rothadást. Nem tudom pontosan mit mondhatnék. Eddig csak disznókon végeztem összehasonlító munkát, és azoknak bőre van, nem bundája. De gondolom ez, a nyílt sebek kivételével megnehezíti a rovarok peterakását, tehát valószínűleg lelassítja a folyamatot. Inkább magamnak beszéltem, mintsem hozzá, gyors tempóban átfutottam emlékeim hálóján, és a szunnyadó tudás anyagából válogattam. - A szabadon maradt puha szöveteket megették az álla tok. Látja ezt itt a szemüregek körül? A csonton rágcsálás nyoma látható. Róka nem lehet, ahhoz túl kicsik a nyomok, tehát valószínűleg rágcsálók és madarak voltak. Ez feltehetően korai stádiumban történt, mert amint nagyon „beérik" a hulla, ott hagyják. De ilyenkor már kevesebb rajta a puha szövet, tehát kevesebb rovar is támadja meg. Itt a föld is sokkal szárazabb, mint a lápban, ahol a nőt találták. – Nem tudtam kimondani Sally Palmer nevét. - Ezért tűnik aszottnak. Ebben a hőségben, ha nem éri nedvesség, mumifikálódik. Ilyen körülmények között másképpen zajlik a lebomlási folyamat. -Tehát nem tudja megmondani, mióta lehet döglött? -sugallta Mackenzie. -Semmit nem tudok. Próbálom kihangsúlyozni, hogy sok lehetőség van. Elmondhatom mit gondolok, de kérem, ne feledje, ez csak egy előzetes becslés. Egy gyors ránézésből nem tudok magának biztos választ adni. 76

-De... ? -Nos, a lárvák héja még nem üres, de néhány már készen áll a kikelésre. Ezek sötétebbek, mint amiket a holttest körül találtunk, tehát egyértelműen öregebbek, illetve fejlettebbek. - A kutya torkán lévő nyílt sebre mutattam. Körülötte a földön néhány fekete, fényes páncélt láttunk a fűben mászni. - Van itt néhány bogár. Nincs belőle sok, de ezek általában később jönnek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a legyek és a kukacok alkotják az első hullámot. De a lebomlás előrehaladtával megváltozik az egyensúly. Idővel aztán kevesebb kukac lesz és több bogár. -Sally Palmer körül találtunk bogarakat? - kérdezte Mackenzie és szemöldökét összeráncolta. -Én nem láttam. De a bogarak jelenléte nem annyira megbízható jel, mint a kukacoké. És amint mondtam, sok más lehetőséget is figyelembe kell vennünk. -Nézze, nem arra kérem, hogy eskü alatt valljon. Csak arról szeretnék valami közelebbit megtudni, hogy vajon mióta döglött ez a szerencsétlen állat. -Durva becslésem szerint - a szőr foszlányra és a csontokra néztem - tizenkét-tizennégy napja. Az ajkát harapdálta és összevonta a szemöldökét. - Tehát előbb ölték meg, mint a nőt. - Nekem úgy tűnik. Ha a tegnap látottakkal kell összehasonlítanom, ez a folyamat három-négy nappal előrehaladottabbnak tűnik. De ahogy az előbb is mondtam, ez egyelőre csak becslés. Szúrós tekintettel nézett rám. - És vajon téved? Kicsit haboztam, de neki tanácsra volt szüksége, nem hamis álszerénységre. - Nem. - A francba - sóhajtott fel. Megcsörrent a mobilja. Lepattintotta az övéről és arrébb ment, hogy felvegye. Én a kutya teteme mellett maradtam és tüzetesen megvizsgáltam, hátha eszembe jut még valami, ami változtathat a véleményemen. De semmi ilyet nem ta77

láltam. Lehajoltam, hogy közelebbről megnézzem a torkát. A porc tovább kitart, mint a szövetek, de itt állatok is jártak és megrágták a széleit. Még így is egyértelmű volt, hogy vágott seb, nem harapás. Egy kis zseblámpát vettem elő a zsebemből, figyelmeztettem magam, hogy mielőtt újra beteget vizsgálok vele, fertőtlenítsem le, és belevilágítottam a sebbe. A vágás egészen a nyakcsigolyáig ért. A fényt a csonton lévő barázdára irányítottam. Ezt biztosan nem állat okozta. A penge olyan mélyre hatolt, hogy a gerincbe is belevágott. Ilyet csak éles és nagy késsel lehet csinálni. - Lát valamit? Túlságosan elmélyedtem a vizsgálódásban és nem hallottam, hogy Mackenzie visszajött. Elmondtam neki, mit találtam. - Ha a kés elég mélyen vágott a csontba, meg tudjuk mondani, hogy a kés pengéje recés volt-e vagy sima. De bár hogy is, hatalmas erő kell egy ilyen mély vágáshoz. Az biztos, hogy egy erős férfit keresünk. Mackenzie bólintott, de úgy tűnt nem oda figyel. Nézze, mennem kell. Maradjon, ameddig csak akar. Majd szólok az igazságügyieknek, hogy ne zavarják. -Semmi gond, már végeztem. -A véleménye nem változott tehát? -Elmondtam, amit tudtam. -Mondhatna többet is, ha akarna. Kezdtem rá haragudni, amiért manipulálni akar. - Ezt már egyszer lejátszottuk. Eleget tettem a kérésének. A rendőr hunyorgott a napfényben, és úgy tűnt, valamit mérlegel. - Változott a helyzet - bökte ki végül. - Eltűnt még egy nő. Talán ismeri, Lyn Metcalf a neve. A név érzékenyen érintett. Eszembe jutott, milyen boldognak tűnt előző este, amikor összefutottunk a drogéria előtt. - Ma reggel futni ment és azóta sem tért haza - folytatta 78

könyörtelenül. - Lehet, hogy csak vaklárma, de egyelőre nem úgy tűnik. Ha igaz, és ugyanannak az embernek a műve, akkor nagy balhé lesz, és Lyn Metcalf már vagy halott, vagy fogságban van. És amit Sally Palmerrel művelt, azt nem kívánom senkinek. Majdnem megkérdeztem, miért mondja mindezt el nekem, de még mielőtt feltettem volna a kérdést, már tudtam a választ. Úgy is felfoghatjuk, hogy meg akart győzni, hogy segítenem kell neki. Egyébként pedig rendőr volt és végezte a dolgát. Mivel én jelentettem be Sally Palmer eltűnését, a lehetséges gyanúsítottak listáján viszonylag hátul álltam, de most, hogy lett egy másik áldozat is, minden újra bizonytalanná vált. Mindenki szóba jöhet. Én is. Mackenzie figyelte a reakciómat. Nem lehetett semmit leolvasni az arcáról. - Majd jelentkezem, és biztosra veszem, nem kell meg kérnem rá, hogy ne beszéljen róla senkinek. Tudom, hogy tud titkot tartani. Ezzel sarkon fordult és elment. Az árnyéka úgy kergette a füvön, mint egy fekete kutya. Ha Mackenzie tényleg azt szerette volna, hogy ne áruljam el senkinek Lyn Metcalf eltűnését, minek mondta el? Manham túlságosan kicsi település ahhoz, hogy egy ilyen hír sokáig titok maradjon. Mire visszaértem a farmról, már el is terjedt a hír. Nagyjából ugyanakkor, amikor közölték, miszerint a meggyilkolt nő Sally Palmer. Dupla csapás volt ez, talán sok is egyszerre. A faluban eddig lázas izgalom uralkodott, most azonban órákon belül rémület lett úrrá mindenkin. Sokan abban reménykedtek, hogy a két eseménynek nincs köze egymáshoz, és hogy az állítólagos „áldozat" sértetlenül előkerül majd. De ahogy teltek az órák, úgy csökkent a remény. Amikor Lyn nem érkezett haza, férje útnak indult, hogy 79

megkeresse. Elismerte, hogy eleinte nem izgult túlságosan. Sally Palmer nevének közlése előtt inkább csak amiatt idegeskedett, hogy a felesége talán útvonalat változtatott és esetleg eltévedt. Korábban történt már ilyen, úgyhogy miközben a keresésére indult, mérgesen kiáltozta felesége nevét. Lynnek tudnia kellett, hogy férjének nagyon sűrű napja lesz, és hogy Marcus el fog késni a munkából az ő reggeli futómániája miatt. A férfi még akkor sem aggódott túlzottan, amikor a nádast átszelve az erdőbe ment. Amikor meglátta a kőhöz kikötözött vadrécét, az értelmetlen kegyetlenség azonnal felbosszantotta. Egész életében vidéken élt és az életében nem volt helye az állatokkal kapcsolatos szentimentalizmusnak, de az alkalmi szadizmust sem kedvelte. Csak akkor csapta meg a félelem hűvös szele, amikor arra gondolt: lehetetlenség, hogy a döglött madárnak köze legyen ahhoz, hogy Lyn nem tért haza a futásból. A félelem felütötte a fejét és sehogy sem tudta elhessegetni. Egyre csak nőtt a szorongás, a fák közt visszhangzó, megválaszolatlan kiáltásai csak növelték félelmét. Az erdőből kifelé tartva még nyugalmat erőltetett magára. A tó felé iparkodott, arra gondolva, hogy felesége valószínűleg otthon fogja várni. Aztán megpillantott valamit, és a látvány homokviharként söpörte el reményeit. Egy fa gyökerénél félig kilátszott Lyn stopperórája. Felvette és megdöbbenve vette észre, hogy a pánt elszakadt és az óralap megkarcolódott. Félelme rémületté változott, körülnézett, hátha talál valami hozzá vezető jelet. Nem talált semmit. Vagy legalábbis semmi olyat, ami jelezte volna merre van Lyn. Nem messze onnan látta a földbe vert vastag facölöpöt is, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Pár óra elteltével az igazságügyiek megerősítették, hogy a facölöp egy csapda maradványa volt és még néhány óra kellett ahhoz, hogy 80

Lyn vérfoltjait beazonosítsák az úton. De Lynnek nyoma sem volt.

81

Nyolcadik FEJEZET

Úgy tűnt, az egész falu segít a nyomozásban. Más időben, más körülmények között azt is gondolhatták volna, hogy Lyn Metcalf saját elhatározásából hagyta el a falut. Persze mindenki egyetértett abban, hogy ő és Marcus boldog házasságban éltek, de az ilyet sosem lehet tudni igazán. Most, hogy eltűnése közvetlenül egy másik nő meggyilkolása után történt, baljós jelleget öltött. Míg a rendőrség az erdőre és arra a területre összpontosította erejét, ahol Lyn futni szokott, minden más ép és egészséges ember segíteni akart a keresésében. Gyönyörű nyári este volt. A nap már süllyedni kezdett az égen, a fecskék pedig le-fel cikáztak; akár a közösség összetartó erejének és megoldó képességének ritka ünnepnapja is lehetett volna ez a nap. De csak ideig-óráig tudták elfelejteni, hogy miért is vannak együtt. Ráadásul egy újabb, meg-emészthetetlen tény is befúrta magát a köztudatba. Bárki is a tettes, biztosan Manham lakosa. Már nem lehetett egy idegent hibáztatni a történtekért. Annak az időnek már vége. A két nő aligha lehetett baleset áldozata, és az sem véletlen egybeesés, hogy mindketten ugyanabból a faluból valók. Senki nem találta hihetőnek, hogy egy idegen a faluban maradt volna Sally Palmer meggyilkolása után, vagy hogy visszajött volna második áldozatáért. Ezek szerint az az ember, aki az egyik nőt feldarabolta, majd egy drótot feszített ki az úton, hogy a másikat csapdába ejtse, minden bizonnyal helyi lakos. Esetleg a szomszédos faluból volt valaki, de ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy miért Manham volt mindkét támadás színhelye? Egy másik lehetőség azonban sokkal valószínűbbnek és ijesztőbbnek tűnt. 82

Mégpedig az, hogy nem csak a két nőt ismertük személyesen, hanem azt az állatot is, aki felelős a halálukért. Ez a felismerés Lyn Metcalf keresése közben eresztett gyökeret. Bár virágot még nem hozott, rügyei már kibújtak. Mindez abban az enyhe távolságtartásban nyilvánult meg, amivel az emberek egymáshoz viszonyultak. Mindenki hallott már olyan gyilkosról, aki maga is részt vett a nyomozásban. Olyanokról, akik a nyilvánosság előtt fejezték ki nemtetszésüket és együttérzésüket, vagy akár hamis könnyeket is ejtettek, miközben az áldozat vére még meg sem száradt a kezükön. Bár Manham közössége szolidaritását fejezte ki azzal, hogy a magas füvet taposva, bokrok alá nézve segítették a nyomozást, belülről a gyanakvás szépen lassan elkezdte alámosni az összefogást. Amint délutáni rendelésem véget ért, én is csatlakoztam a kereséshez. Epicentruma az erdő közelében felállított rendőrségi kocsi volt, amely ott állt, ahol Marcus Metcalf megtalálta felesége stopperóráját. Az erdő a falu külső területén volt, így az út mindkét oldalán úgy negyed mérföldön át autók parkoltak az élő sövényben. Néhányan véletlenül vetődtek ide, de a legtöbb embert a mozgolódás csalogatta erre. Néhány helyi újságíró is megjelent. Az országos lapokhoz akkor még nem ért el a hír, vagy talán egy nő meggyilkolása és egy másik eltűnése nem számított különösebb szenzációnak. Ez nemsokára megváltozott, de Manham egyelőre még névtelenül foglalatoskodhatott ügyeivel. A rendőrség a közösségi nyomozás lebonyolításának megkönnyítése céljából felállított egy asztalt is. Ez egy egyszerű PR-húzás volt, hogy a közösség úgy érezze, tesznek valamit értük, és persze azért is, hogy az önjelöltek ne akadályozzák a szakértők munkáját. A Manhamet körülvevő vidék olyan hatalmas, hogy szinte lehetetlen volt teljesen átvizsgálni. Szivacsként nyelheti magába a kutakodókat anélkül, hogy valaha is kiadná 83

titkait. Marcus Metcalfot egy csapat férfival láttam, bár egy kicsit elkülönült tőlük. Izomtömege a kétkezi munkásokra jellemzően kidolgozatlan volt, arca pedig normál körülmények között vidám és kellemes, haja szőke és kusza. Most elgyötörtnek tűnt, és lebarnult arcára sápadtság telepedett. Scarsdale, a mogorva arcú lelkész is ott volt vele, aki végre testhez álló feladatot talált. Gondoltam, odamegyek, hogy... Miért is? Hogy kifejezzem együttérzésemet? Hogy részvétet nyilvánítsak? De úgy gondoltam, minden, amit mondhatnék csak üres frázis, és mivel eszembe jutott, mennyire nem értékeltem soha a félidegenek furcsa közlendőit, inkább nem tettem. A tisztelendő szolgálataira bíztam, és egyenesen az asztalhoz mentem eligazítást kérni. Ezt a döntésemet később megbántam. Néhány eredménytelen órát töltöttem el egy mocsaras mezőn cammogva. Társaságomban volt Rupert Sutton is, aki láthatólag örült annak, hogy végre távol lehet zsarnoki természetű anyjától. Testtömege miatt nehezen tartotta velünk a tempót, de nagy lélegzeteket véve kitartóan próbálkozott az egyenetlen terepen, és próbálta elkerülni a nedvesebb talaj-foltokat. Egyszercsak megcsúszott és térdre esett. Miközben felsegítettem, mintha erőlködő állat szagát éreztem volna. - A francba! - lihegett és zavarában elvörösödve bámulta a sarat, ami fekete kesztyűként vonta be kezét. Hangja meglepően magas volt, szinte már női hangra emlékeztetett. - A francba! - ismételgette és vadul pislogott. Rajta kívül kevesen beszéltek. Amikor alkonyodni kezdett és már hiábavaló volt a kutatás, abbahagytuk és visszafordultunk. Kedvünk, akárcsak az elsötétülő táj, sötét és kietlen volt. Tudtam, hogy sokan betérnek majd a Fekete Bárányba. Nem is annyira az alkohol, mint inkább a társaság miatt. Én már majdnem egyenesen 84

hazamentem, de ahogy aznap este senki, én sem akartam egyedül lenni. Leparkoltam a kocsma előtt és bementem. A templom után a Fekete Bárány volt a legrégibb épület a faluban, és a kevés manhami nádtetős épület egyike volt. A norfolki lápok más részein tisztességesen rendbehozták volna, de mivel itt csak a helyiek ízlését kellett kielégíteni, nem igazán tettek semmit az állagmegóvás érdekében. A tetőn lassan porladozott a nád, a festetlen falak repedezettek és foltosak voltak. Bár nem volt ünnepi hangulat, ma este jól ment az üzlet. A nekem szánt fejbólintások komolyak voltak, mindenki halkan és diszkréten beszélgetett. A tulajdonos halk érdeklődéssel emelte fel a fejét, amint a pulthoz közeledtem. Egyik szemére vak volt, opálos tekintete egy öregedő labradoréhoz hasonlított. -Egy korsóval légy szíves, Jack. -Te is kint voltál nyomozni? - kérdezte, miközben lerakta előttem a poharat. Amikor bólintottam, eltolta a pénzem. - A ház vendége vagy. Belekortyoltam, ekkor valaki vállamra tette a kezét. Gondoltam, hogy benézel. - Szervusz Ben - néztem fel a hirtelen ott termett óriásra. Ben Anders pár centi híján két méter magas volt és fele olyan vastag. Hickling Broad természetvédelmi területén volt vadőr és egész életében itt élt a faluban. Nem sokszor találkoztunk, de nekem szimpatikus volt. Társasága nem volt terhes, csendben is lehetett vele lenni, nemcsak beszélgetni. Kellemes, szinte már álmodozó mosoly ült napcserzette, csontos arcán, amelyet mintha összekuszáltak volna és csak bizonyos részeit simították volna ki. Zöld szemében máskor vidámság csillogott, de most csak komoran pislogott. Egyik könyökével a bárpultra támaszkodott. -Szerencsétlen ügy ez. -Pocsék. 85

-Pár nappal ezelőtt találkoztam Lynnel, olyan gondtalannak tűnt. Na és Sally Palmer is. Mintha kétszer ütött volna agyon a villám. -Tudom. -Istenemre remélem, hogy csak elhúzta a belét valahova. De nem úgy tűnik, mi? -Nem, sajnos. -Szegény Marcus. Bele sem merek gondolni, min mehet keresztül ez a szegény hapsi. - Egy kicsit halkabbra vette, nehogy valaki meghallja. -Az a hír járja, hogy Sally Palmert nagyon csúnyán összevagdosták. Ha ugyanaz az ember kapta el Lynt is, akkor kitekerem a nyakát annak a fickónak. Poharamba bámultam. Ezek szerint nem terjedt el a hír, hogy segítettem a rendőrségnek. Örültem, de furcsán éreztem magam, mintha hazudnék azzal, hogy nem mondom el az igazságot. Ben lassan megrázta hatalmas fejét. - Szerinted van esélye? - Nem tudom - Ennél őszintébb választ nem adhattam volna. Eszembe jutott Mackenzie egy korábbi megjegyzése. Ha nekem volt igazam, akkor Sally Palmert eltűnése után három napra ölték csak meg. Nem személyiségrajzokat alkotó pszichológus vagyok, de azt tudom, hogy a sorozatgyilkosok mintát követnek. Ha ez ugyanaz a gyilkos, akkor lehet, hogy Lyn még él. Még él. Uramisten, lehetséges ez? És ha igen, meddig él még? Azt mondtam magamban, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, segítettem a rendőrségnek. De úgy éreztem ez édeskevés. Észrevettem, hogy Ben engem néz. - Bocsáss meg, mit mondtál? - Azt kérdeztem, hogy minden oké? Tanácstalannak 86

tűnsz. -Hosszú nap volt ez a mai. -Azt meghiszem. - Ahogy az ajtó felé nézett, arca elkeseredett. - Azt hittem, rosszabb már nem lehet. Megfordultam és Scarsdale tiszteletes sötét alakját láttam, aki belépésekor eltakarta a fényt. Ahogy a rideg tekintetű ember elindult a bárpult felé, a beszélgetések elhalkultak. - Nem hiszem, hogy meg tudja őket győzni motyogta Ben. Scarsdale megköszörülte a torkát. - Uraim. -Tekintete rosszallóan a nők felé tévedt, de nem foglalkozott velük. - Gondoltam, hátha érdekli magukat, hogy holnap este istentiszteletet tartok Lyn Metcalfért és Sally Palmerért száraz, bariton hangja mindenütt hallható volt. - Biztos vagyok benne, hogy mindenki... -végigpillantott a kocsmán. -, mindenki ott lesz holnap este, hogy lerója tiszteletét a holtaknak és támogassa az élőket. - Kis szünetet tartott, mielőtt mereven fejet hajtott. Köszönöm. Kifele menet megállt előttem. Még tavasszal is mindig penészszag áradt belőle. Fekete gyapjú-kabátjának vállán megült a korpa, lehelete pedig molyirtó szagú volt. -Remélem, maga is eljön, Hunter doktor. -A betegektől függ. -Biztos vagyok benne, hogy senki nem lesz olyan önző, hogy megakadályozza kötelességének teljesítésében. - Nem igazán tudtam, mit ért ezen. Egy humor nélküli mosollyal tüntetett ki. - Egyébként is meglátja, legtöbben a templomban lesznek. Az ehhez hasonló közösségeket a tragédiák összekovácsolják. Városi ember lévén magának ez bizonyára nagyon különös. De mi, vidékiek tudjuk, mi a fontos. Egy utolsó határozott biccentéssel odébbállt. - Itt egy igazi keresztény - szólalt meg Ben. Megemelte üres korsóját, ami hatalmas kezében inkább pohárnak tűnt. 87

Nos, iszunk még egyet? Elutasítottam. Scarsdale jelenléte nem dobott fel. Gondoltam megiszom a sörömet és hazamegyek, amikor valaki a hátam mögül megszólított. - Hunter doktor? A fiatal tanárnő volt, akivel előző nap találkoztam az iskolában. Arckifejezésemet meglátva lehervadt a mosolya. - Elnézést, nem akartam zavarni... -Nem baj, úgy értem nem zavar. -Sam tanára vagyok. Tegnap találkoztunk... - mondta elbizonytalanodva. Általában nem nagyon emlékszem a nevekre, de az övé azonnal eszembe jutott. Jenny. Jenny Hammond. - Igen, persze. Na és hogy van a fiú? - Gondolom, minden rendben. Ma nem jött iskolába. De mire az anyja érte jött tegnap délután, úgy tűnt, jobban van. Meg akartam látogatni, de közbejött egy-két dolog. Biztosan rendbe jön. Nem gond, hogy nem jár iskolába, ugye? - Ó nem, nem. Csak gondoltam... tudja, gondoltam ide köszönök, ennyi az egész. Zavarban volt, azt hiszem. Azt hittem, Samről akar valamit kérdezni. Később rájöttem, hogy egyszerűen csak barátkozni akart. -Szóval tanár kollegáival van? - kérdeztem tőle. -Nem, egyedül vagyok. Elmentem a keresésre, és... a lakótársam épp nincs otthon és tudja, nem volt kedvem otthon ülni egyedül. Értettem. Csend volt, egyikünk sem mondott semmit. -Meghívhatom egy italra? - kérdeztem, épp amikor elköszönt. - Nos, akkor viszlát. - Összenevettünk. - Mit iszik? -Nem, tényleg nem szükséges. -Éppen rendelni indultam. - Közben rájöttem, hogy a 88

poharam még félig volt, de reméltem, hogy nem veszi észre. -Hát akkor egy üveg Beck's-et kérek, kösz. Ben már megkapta az italát, amikor a pultra könyököltem. - Meggondoltad magad? Hagyd, majd én. - A zsebébe nyúlt. - Nem, köszi, nem nekem lesz. Mögém nézett és szája mosolyra görbült. - Rendben, viszlát. Bólintottam, és tudtam, hogy elpirultam. Mire kiszolgáltak, megittam a maradék sörömet. Kértem egy másikat és odavittem az italokat Jennyhez. -Egészségünkre! - megemelte az üveget, mintha pohárköszöntőt mondana, majd meghúzta. - Tudom, a kocsmáros nem szereti, ha üvegből iszik az ember, de valahogy pohárból nem ilyen finom. -Így mosogatni is kevesebbet kell, úgyhogy szívességet tesz neki. - Ha legközelebb rám szól, majd ezt mondom neki. - Kissé elkomolyodott. - El sem tudom hinni a történteket. Szörnyű, nem? Márminthogy mindketten idevalósiak. Azt hittem, hogy az ilyen kis vidéki falvak biztonságosak. - Ezért költözött ide? Nem akartam ilyen tolakodó lenni. A kezében lévő üveget nézte. - Legyen annyi elég, hogy elegem lett a városi életből. -És korábban hol élt? -Norwichban. Kapargatni kezdte a sörös címkét az üvegről. Hirtelen abbahagyta, mintha tudatosodott volna benne cselekvése. Rám mosolygott és felderült az arca. -Na és maga? Azt már megállapítottuk, hogy maga sem idevalósi. -Londonból jöttem. -Na és miért jött Manhambe? A fények és a szikrázó éjszakai élet? 89

-Igen, mondhatjuk így is. - Éreztem, hogy bővebb választ várt. - Azt hiszem én is valami másra vágytam, mint maga. -Hát az biztos, hogy ez más. - Elmosolyodott. - Én azért szeretem, és kezdem megszokni az életet itt a semmi közepén. Tudja, a csendet meg ilyenek. Nincs tömeg és nincsenek kocsik. És mozik. És bárok. És boltok. - Egymásra vigyorogtunk. - És mióta is van itt? - kérdezte. -Három éve. -És meddig tartott, míg befogadták? -A mai napig dolgozom rajta. Még tíz év, és talán állandó látogatónak tekintenek majd. Persze csak a haladó szellemiségűek. -Nem mondjon ilyeneket. Én hat hónapja vagyok itt. -Akkor még turistának számít. Nevetett, és épp mondani készült valamit, amikor mozgolódást vettünk észre az ajtóban. - Hol az orvos? - követelőzött egy hang. - Itt van? Előrefurakodtam és láttam, hogy egy férfit támogatnak be a kocsmába. Arcát eltorzította a fájdalom. Felismertem, Scott Brenner volt az. Családja a falu szélén lakott egy rozoga házban. Egyik csizmája és egyik nadrágszára vérben úszott. -Ültessék le. Óvatosan - mondtam, miközben belesegítették egy székbe. - Mi történt? -Csapdába lépett. A rendelőbe indultunk, de láttuk kint a kocsiját. Bátyja, Carl beszélt. Brenneréké összetartó család volt. Elvileg farmerek voltak, de nem vetették meg az orvvadászatot sem. Carl volt a legidősebb, és szívós, vad fajta. Miközben fellazítottam Scott lábáról a vérben ázó farmer szárát, eljátszottam azzal a kegyetlen gondolattal, hogy miért nem a rossz testvér esett a csapdába. Aztán megláttam a sérülést. -Van kocsija? - kérdeztem a bátyját. -Csak nem gondolja, hogy idáig gyalogoltunk? 90

-Akkor jó, mert kórházba kell vinni. -Nem tudja összevarrni? - kérdezte Carl káromkodva. -Ideiglenes kötést tudok rá tenni. Ennél komolyabb kezelésre szorul. -Elvesztem a lábam? - pihegett Scott. -Nem, de egy ideig nem fog futkározni - mondtam magabiztosan, de igazából nem tudtam mi lesz vele. Gondoltam

91

-rá, hogy felviszem a rendelőbe, de úgy láttam épp elég durván bántak vele, így inkább nem tettem. - Van egy elsősegélydoboz a kocsim hátuljában a takaró alatt. Valaki idehozná? -Majd én - mondta Ben. Odaadtam neki a kocsikulcsot. Miután kiment, vizet és tiszta törölközőt kértem és elkezdtem letörölgetni a vért a seb körül. -Milyen típusú csapda volt? -Dróthurok - válaszolt Carl Brenner. - Amint valami belekerül, azonnal megfeszül. Egészen a csontig hatol. Hát az biztos. - Na és merre jártak? Scott válaszolt, de fejét elfordította, nem bírta nézni, mit csinálok vele. -A láp túloldalán, arra messzebb, az öreg szélmalom körül. - Lynt kerestük - vágott közbe Carl és ránézett. Nem hittem nekik. Tudtam melyik helyre gondolnak. Mint minden malom a norfolki lápon, a Manham melletti is egy szélmeghajtású szivattyú volt, amit a láp lecsapolására építettek. Évtizedekkel ezelőtt elhanyagolták, most már csak egy üres épület, élettelen szélmalomkerékkel. A terület manhami mércével is elhagyatottnak számított, de a vadászoknak és az állatcsapdákat állítóknak tökéletes hely volt ez, ahol a kíváncsi szemek elől elbújva tevékenykedhettek. Ismerve Brenneréket, arra gondoltam, hogy valószínűleg nem a kötelességtudat vitte ki őket éjszaka a lápba, hanem inkább a fent említettek. Miközben törölgettem a sebet, azon tűnődtem, hogy vajon nem a saját csapdájukba estek-e be? -Nem mi állítottuk a csapdát - bökte ki Scott, mintha a gondolataimban olvasott volna. -Scott! - szólt rá a bátyja. -Nem a mienk! A fű alá volt rejtve az úton, és nem egy nyúlra vagy egy őzre volt méretezve, annál sokkal nagyobb volt. A bejelentést csend követte. Bár a rendőrség még nem 92

erősítette meg, mindenki hallott a csapda maradványról, amit az erdőben találtak, ott, ahol Lyn eltűnt. Ben visszaért az elsősegélydobozzal. Kitisztítottam és bekötöttem a sebet, ennyit tehettem. - Tartsák a lábát megemelve és vigyék a balesetire, amilyen gyorsan csak tudják - mondtam Carlnak. Durván lábra állította az öccsét, és félig megtámasztva kisegítette az ajtón. Megmostam a kezem, aztán visszamentem Jennyhez és a sörömhöz. -Minden rendben lesz, ugye? - kérdezte. -Attól függ, mennyire sérült meg az ínszalag. Ha szerencséje van, csak sántikálni fog. Megrázta a fejét. - Úristen, micsoda nap! Ben odajött és visszaadta a kocsikulcsot. - Erre szükséged lesz. -Kösz. -Szerinted van valami köze a Lynnel történtekhez? -Nem tudom. - De mint mindenki másnak, nekem is rossz érzésem támadt. -Miért lenne köze hozzá? Ben nem tudta mit válaszoljon. Eszembe jutott, hogy nem ismerik egymást Jennyvel. Bemutattam hát őket egymásnak. Ezt követően Ben folytatta a gondolatmenetet. -Ilyen véletlen egybeesések nincsenek. Nem mintha sajnálnám Brenneréket, egy csapat orvvadász ba... Jennyre pillantva lenyelte a káromkodást. - Remélem, hogy tényleg nem más, mint véletlen egybeesés. Mert, ha nemcsak véletlen, akkor azt jelenti, hogy a gyilkos a faluból való. -Ezt nem lehet így kijelenteni - ellenkezett Jenny. Ben túl udvarias volt ahhoz, hogy vitát kezdjen. - Nos, meglátjuk. Akkor hát jó éjszakát. Kiitta a poharát és elindult az ajtó felé. Mintha utólag jutott volna eszébe, Jennyhez fordult. - Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de kocsival jött? -Nem, miért? 93

-Csak azért, mert nem biztos, hogy egyedül kéne hazasétálnia. Utoljára rám pillantott, tudni akarta, hogy vettem-e az üzenetet, majd kisétált. Jenny bizonytalanul mosolygott. Maga szerint ennyire nagy a baj? - Remélem nem, de azt hiszem igaza van. Kétkedően rázta a fejét. - Ezt nem hiszem el. Két napja még ez volt a világ legcsendesebb helye! Két nappal ezelőtt Sally Palmer már halott volt és az „állat", aki a haláláért felelős, már valószínűleg Lynre feni a fogát. Ezt azonban nem mondtam ki. -Van itt valaki, akivel haza tud menni? - kérdeztem. -Nem nagyon. De semmi gond, tudok magamra vigyázni. Efelől nem voltak kétségeim, de a dac ellenére éreztem, hogy elbátortalanodott. - Hazaviszem - mondtam. Amikor hazaértem, a hátsó kertben leültem az asztalhoz. Meleg éjszaka volt, a szél sem fújt. Hátrahajtottam a fejem, és a csillagokat bámultam. Az aszimmetrikus, fehér korong és udvara majdnem kitelt. Próbáltam gyönyörködni benne, de tekintetem alacsonyabbra szállt. Az árnyakkal teli erdőt néztem a mező túloldalán. Máskor még éjszaka is élveztem a kilátást. De most, miközben az áthatolhatatlanul sűrű erdőt néztem, nyugtalan lettem. Bementem a házba, öntöttem magamnak egy kis whiskyt, és kivittem. Elmúlt már éjfél és tudtam, hogy korán kell kelnem. De minden kifogásba belekapaszkodtam, csak ne kelljen elaludnom! Egyébként is most az egyszer túl sok mindenen járt az agyam, nem tudtam elaludni. Jennyt elkísértem a kis házig, amit egy másik fiatal nővel béreltek. Mégsem kocsival mentünk. Meleg, tiszta éjszaka volt és nem lakott messze. Menetközben a munkájáról és a gyerekekről mesélt, akiket tanít. Csak egyszer említette a múltját, akkor, amikor a norwich-i iskoláról mesélt, ahol 94

eddig dolgozott. De hamar átugrotta a témát. A köztes időt izgatott szavak mögé rejtette. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Bármi elől menekült, ahhoz nekem semmi közöm. Amint a házához vezető szűk utcán sétáltunk, hirtelen egy róka hangját hallottuk. Jenny karomba kapaszkodott. - Elnézést - mondta és elkapta a kezét, mintha égetné a karom. Zavartan nevetett. - Az ember azt hinné, hogy már megszoktam az ilyesmit. Ettől a pillanattól volt valami kellemetlen feszültség a levegőben. Amikor a házhoz értünk, megállt a kapuban. -Nos, köszönöm. -Ugyan. Szívesen. Még utoljára elmosolyodott és befutott a házba. Megvártam míg kattan a zár, csak azután fordultam vissza. Miközben visszafelé gyalogoltam a sötét falun keresztül, éreztem riadt szorítását csupasz karomon. Még most is éreztem. Kortyolgattam a whiskey-t és szinte beleremegtem a gondolatba, hogy mennyire felkavart egy fiatal hölgy véletlenszerű érintése. Nem csoda, hogy elhallgatott. Tudat alatt valami mástól is bizseregtem. Egyfolytában olyan érzésem volt, hogy csinálnom kell valamit. Elgondolkoztam egy pillanatra, mielőtt eszembe jutott valami. Scott Brenner. Nem voltam benne biztos, hogy a bátyja megengedi neki, hogy vallomást tegyen a rendőrségen a drótcsapdával kapcsolatban. Lehet, hogy semmit nem jelent az egész, de Mackenzie-nek tudnia kell róla. Előkerestem a névjegyét, és felhívtam. Majdnem hajnali egy óra volt, de hagyhatok üzenetet is a rögzítőn, és reggel majd meghallgatja. Rögtön felvette. - Igen? - David Hunter vagyok - mondtam, nem is készültem fel a mondanivalómra. - Sajnálom, tudom, hogy késő van. Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy Scott Brenner jelentkezett-e? 95

A szünetből kihallottam, hogy ideges és fáradt. - Hogy milyen Scott? Elmondtam neki, mi történt. Beszéd közben elszállt a fáradtsága. - Hol történt mindez? - Egy szélmalom mellett, úgy egy mérföldre a falutól délre. Maga szerint van köze a többihez? Valami sercegést hallottam, de először nem tudtam mi az - az állát dörzsölte és a borosta zizegése volt. - Hogy a fene vigye! Holnap úgyis nyilvánosságra kell hoznunk - morogta. -Tegnap két rendőr is megsérült. Az egyik egy drótcsapdába lépett, a másik meg egy lyukba, ahova valaki egy kihegyezett botot tett. Érezhetően mérgesebb lett. - Azt hiszem, azt kell feltételeznünk, hogy bárki is rabolta el Lyn Metcalfot, azt akarta, hogy keressük meg. Aznap éjjel nem volt ijesztő az álom és ébrenlét közti átmenet. Pusztán arra ébredtem, hogy tágra nyílt szemmel az ablakon beömlő holdfényt bámulom. Most először az ágyban ébredtem, csak álmomban kószáltam. De az emléke olyan frissen élt bennem, mintha most léptem volna ki belőle. Mindig ugyanaz volt a helyszín. Egy olyan ház, amit éber életemben sosem láttam, egy olyan hely, amiről bár tudtam, hogy nem létezik, mégis otthon éreztem magam benne. Kara és Alice is ott voltak, éltek, mozogtak. Nem beszéltünk semmi különlegesről, csak a napomról meséltem nekik, mint amikor még éltek. És akkor felébredek és újra szembenézek a zord valósággal: már nem élnek. Megint arra gondoltam, amit Linda Yates mondott. Az álmok jelentéssel bírnak. Azon tűnődtem, vajon az enyémből mit hozna ki. Arról volt valami elképzelésem, hogy egy pszichológus vagy akár egy amatőr pszichológus, mint például Henry, mit mondana. Az álmok minden ügyes okoskodással szembeszállnak. A bennük uralkodó logika és 96

valóság cseppet sem álomszerű. És bár magamnak is alig mertem bevallani, valahol tudtam, hogy jelentéssel bírnak.

97

Kilencedik FEJEZET

Következő reggel két másik ember is megsérült a csapdákban. Egymástól független esetek voltak, és nem az előző esti helyszínen történtek. Onnan tudom, hogy mivel a rendelőben nincsen állandó nővér, én kezeltem őket. Az egyik egy rendőrnő volt, akinek egy elrejtett lyukba állított hegyes botra szúródott fel a vádlija. Ahogy Scott Brennerrel, vele is megtettem minden tőlem telhetőt és kórházba küldtem, hogy varrják össze a sebet. A másik sérült Dan Marsden volt, egy helyi gazdasági munkás. Az ő sérülése inkább felületi volt, a drót csak részlegesen vágta át kemény bőrcsizmáját. -Istenem, de szeretném elkapni azt a szemetet, aki kirakta a csapdát - csikorgatta a fogát. -Jól el volt rejtve? -Egyszerűen láthatatlan volt. És mekkora! Ki tudja mit akartak fogni egy ekkora csapdával! Nem szóltam, de arra gondoltam, hogy a csapdák valószínűleg pontosan azt ejtették el, amire készítőjük számított. Mackenzie is így gondolta. Ideiglenesen beszüntette Lyn Metcalf keresését és a mobil helyszínelő kocsi mellett felállíttatott egy elsősegély standot is. Felhívást adott ki, amelyben mindenkit arra kért, tartsa távol magát a falu körüli erdőtől és mezőtől. A hatás kiszámítható volt. Az eddigi zsibbadt, meghökkent alaphangulat nyomban megváltozott a hír hallatán, miszerint a Manham körüli terület nem biztonságos. Mindenki félni kezdett. Persze voltak olyanok, akik nem hitték el, és olyanok is akik makacsul kitartottak amellett, hogy őket nem lehet elijeszteni arról a földről, amelyet úgy ismernek, mint a tulaj98

don tenyerüket. Ez csak addig tartott, amíg a legnagyobb hangú ellenkező egy délutáni ivászat utáni fűtött hangulatában egy száraz fűvel betakart lyukba lépett, és eltörte a lábát. Jajgatása sokkal hatékonyabb volt bármilyen rendőrségi figyelmeztetésnél. Egyre több rendőr jelent meg a faluban, és végre az országos sajtó is rádöbbent, mi is folyik itt valójában. Mikrofonjaikkal és kameráikkal megszállták a falut, Manham olyan lett, mintha ostrom alatt állna. -Eddig csak kétféle csapdát találtunk - közölte velem Mackenzie. - A drótos verzió elég egyszerű szerkezet, ezt bármelyik orvvadász el tudja készíteni. A különbség csak annyi, hogy ezek egy felnőtt ember lábát is képesek befogni. A karó az rosszabb. Lehet, hogy katonai múlttal rendelkezik az illető, vagy afféle mániákus túlélőtípus. Vagy olyasvalaki, aki veszélyes képzelőerővel rendelkezik. -Tehát mit is tudunk? -Bárki is helyezte el a csapdákat, tudja mit csinál. Bárki is legyen az, nagyon aprólékosan kigondolta. Azt sem feltételezhetjük, hogy több meglepetést nem rejteget. -Nem épp az volt a célja, hogy felfüggesszék a keresést? -De, nagyon is valószínű! De nem kockáztathatunk. Amiket eddig találtunk csak sebesülést okoztak. Ha továbbra is ügyetlenkedünk az erdőben, a következő alkalommal valaki meghal. Egy kereszteződéshez értünk, így félbeszakította mondanivalóját és türelmetlenül dobolva a kormánykeréken várta, hogy az előtte lévő autó lehúzódjon. Kinéztem az ablakon és aggodalmam csendre váltott. Aznap reggel felhívtam Mackenzie-t és felajánlottam, hogy ha akarja, megvizsgálom Sally Palmer hulláját. A gondolat ébredésem óta velem volt, mintha a döntés 99

álmomban született volna meg. És lehet, hogy így is történt. Nem tudtam reálisan felmérni, miben segíthetek. Ha rozsdás tudásom nem hagy cserben, legjobb esetben még pontosabb dátumot tudok megállapítani a halál beálltáról. Azzal azonban nem áltattam magam, hogy ezzel segíthetek Lyn Metcalf megtalálásában. Leginkább a semmittevéstől tartottam. Persze ez nem azt jelentette, hogy szívesen csináltam. Mackenzie egyáltalán nem lepődött meg, és le sem nyűgöztem túlságosan azzal, hogy bejelentettem neki, segítenék. Csak annyit hümmögött, hogy jó, hogy egyeztet a főfelügyelővel, és hogy majd hív. Letettem a kagylót, és úgy éreztem nem törődnek velem. Azon tűnődtem, vajon rosszul ítéltem-e meg a dolgokat. De fél órán belül visszahívott, és azt kérdezte, tudnék-e kezdeni már aznap délután. Kiszáradt szájjal válaszoltam, hogy természetesen. -A holttest még mindig a kórboncnoknál van. Egykor magáért megyek és elviszem - mondta. -Majd én odamegyek. -Nekem úgyis vissza kell mennem az őrsre. Van egy-két dolog, amiről szeretnék magával beszélni. Próbáltam kitalálni, vajon miről szeretne velem beszélni. Közben Henryt megkértem, hogy helyettesítsen aznap este. - Persze. Valami közbejött? Várakozó tekintettel nézett rám. Még mindig nem szántam rá magam, hogy elmondjam neki, miért is keresett meg Mackenzie. Rosszul éreztem magam miatta, de ez további magyarázatokat igényelt volna, amikre nem voltam felkészülve. Azzal is tisztában voltam, hogy sokáig már nem halogathatom. Ennyivel mindenképpen tartozom neki. - A hét végéig legyél türelemmel - mondtam. - Addigra befejezem a dolgomat és nem kell aggódnod a rendelő miatt. Majd akkor elmondok mindent. 100

Vizsgálódva nézett rám. - Minden rendben van? -Persze. Csak egy kicsit... bonyolult a dolog. -Ez általában így van. A múlt héten senki nem gondolta volna, hogy átkozott újságírók mászkálnak majd mindenütt, és a rendőrség mindenkinek kérdéseket tesz fel. Akaratlanul is azon tűnődik az ember, hogy mi lesz ennek a vége. Egy kis derűt erőltetett a hangjába. - Oké. Várlak vasárnap ebédre. Szeretek főzni és van egy jó kis bordeaux-im is, ami eddig a megfelelő alkalomra várt. Teli gyomorral mindig könnyebb beszélgetni. Hálás voltam, hogy legalább ezt el tudom egy kicsit odázni, és elfogadtam a meghívását. A forgalom szinte hömpölygött mellettünk, amikor Mackenzie egy kereszteződéshez ért. A kocsiban mentolos illatosító és borotválkozás utáni arcszesz illata áradt. Olyan tiszta volt minden, mintha frissen lett volna takarítva. Kívül az utakon összevisszaság és hangzavar uralkodott. Furcsa módon ismerősnek tűnt, valahogy mégis idegennek. Próbáltam felidézni, mikor voltam utoljára városban, és rádöbbentem, hogy amióta egy esős délutánon megérkeztem ide, most jártam először Manhamen kívül. Ellentmondásos érzéseim támadtak. Egyrészről azt kívántam, bárcsak itt maradhatnék, másrészről azon csodálkoztam, milyen régóta eltemettem magam. Az élet Manhamen kívül zajlott tovább. Néztem, ahogy egy csapat gyerek az iskolakapun kívül lökdösődik, és egy tanár megpróbál rendet teremteni köztük. Az emberek tovasiettek, látszott, hogy saját ügyeikkel vannak elfoglalva. A saját életükkel foglalkoztak, nem az enyémmel. De máséval sem. -A drót ugyanaz a fajta, mint amivel Lyn Metcalfot ejtették el - mondta Mackenzie, visszahozva a jelenbe. - Ilyennel kötözték a madarat is a kőhöz. Nem tudom, 101

hogy ugyanabból a kötegből van-e, de azt hiszem a feltevés megalapozott. -Mire következtet? Mármint a madárból? -Még nem tudom biztosan. Lehet, hogy meg akarták vele ijeszteni. Lehet, hogy egy vallomás, mondanivaló vagy egy ismertető jegy is. -Mint a Sally Palmer testén talált szárnyak? -Elképzelhető. Egyébként a madártudós visszaszólt ez ügyben. Bütykös hattyú szárnya volt. Elég gyakori itt a térségben, különösen ebben az évszakban. -Maga szerint van valami kapcsolat a hattyú szárnyai és a vadréce között? -Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés, ha erre gondol. Az is lehet, hogy nem csípi a madarakat. - Megelőzött egy lassú teherautót. - Már pszichológusok is dolgoznak az ügyön. Hátha meg tudják fejteni miféle gondolkodási sémával van dolgunk. Minden elképzelhető szakértő segítségét kikértük, hátha valami pogány vagy sátánista rituáléról van szó. Vagy valami hasonló baromságról. -De maga szerint nem erről van szó, ugye? Először nem válaszolt, egyértelműen azon tűnődött, hogy mennyit mondjon el nekem. - Nem, nem hiszem bökte ki végre. - A Sally Palmer testén elhelyezett szárnyak mindenkit izgalomba hoztak. Az is felmerült, hogy a gyilkos vallásos vagy klasszikus szimbólumrendszert használ, az angyaloktól kezdve isten tudja miket még. De én nem vagyok ebben olyan biztos. Ha a vadrécét feláldozták és megcsonkították volna, akkor talán. De csak egy dróttal kötözték ki. Nem, szerintem az emberünk egyszerűen szeret fájdalmat okozni. Ha úgy tetszik, dicsekszik, tehetségét fitogtatja. -Talán a csapdák is erre utalnak. -Igen, a csapdák is erre utalnak, és ez meglehetősen lelassítja a nyomozást. Nem lehet csak a keresésre 102

összpontosítani, amikor a hátrahagyott jelekre is figyelnünk kell. De miért is izgassuk magunkat? Aki ennyire körültekintő, az úgyis tudja, hogyan tüntesse el maga után a nyomokat. Ehelyett itt van nekünk a madár, a karók, amire áldozatait felnyársalta, és ki tudja még mi minden. Vagy egyáltalán nem aggódik, hogy mit találunk, vagy csak, nem is tudom... -Megjelöli a területét? - ajánlottam egy lehetőséget. -Valami olyasmi. Ezzel jelzi, hogy ő irányít. Nem is olyan nagy erőfeszítés. Kitesz egy-két csapdát bizonyos stratégiai pontokra, aztán hátralép és figyeli a murit. Egy ideig nem szóltam, a hallottakon rágódtam. - Nem lehet, hogy ennél többről van szó? - Ezt hogy érti? - Megtiltotta a belépést az erdőbe és a mocsarasba. Az emberek félnek majd sétálni menni, nehogy belelépjenek egy csapdába. Összeráncolta a szemöldökét. - Tehát? - Tehát lehet, hogy nem csak a fájdalom okozása nyújt neki örömet. Lehet, hogy félelmet is akar kelteni az áldozatában. Mackenzie gondolataiba merülve bámult kifelé. Az összezúzott rovarok maradványaitól pöttyös volt a szélvédő. - Lehet - szólalt meg végre. - Elmondaná hol volt tegnap reggel hat és hét óra között? A hirtelen csavar leterített. - Hatkor valószínűleg zuhanyoztam. Ezután reggeliztem, majd bementem a rendelőbe. -Hány órakor? -Azt hiszem háromnegyed hétkor. -Korán kezdett. -Nem aludtam jól. -Van valaki, aki ezt tudná bizonyítani? -Henry. Ittunk egy csésze teát, amikor beértem. Feketét, cukor nélkül, ha esetleg erre az információra is 103

szüksége lenne. -Csak rutinmunka, Hunter doktor. Maga épp elég nyomozásban vett részt, tudja hogy megy ez. -Húzódjon le. - Mi? -Csak húzódjon le. Azt hittem kötözködni fog, de kitette az irányjelzőt és leállt az út szélére. -Gyanúsítottként vagyok itt vagy azért, mert a segítségemre van szüksége? -Nézze, kikérdezünk mindenkit. -Ennyi? -Jól van, sajnálom, talán nem kellett volna így magára törnöm. De ezeket a kérdéseket fel kell tennünk. -Ha maga szerint valami közöm van a történtekhez, akkor nem kéne itt lennem. Maga szerint én élvezem ezt? Boldogsággal töltött volna el, ha soha többet nem kellett volna hullát látnom. Ha nem bízik bennem, jobb, ha most azonnal kiszállok. Sóhajtott. - Nézze, szerintem magának semmi köze ehhez. Ha másképp gondolnám, higgyen nekem, nem kérnénk a segítségét. De, a faluban mindenkitől ugyanazt kérdezzük. Ezért azt gondoltam, essünk gyorsan túl rajta, rendben? Még így sem tetszett, ahogy nekem szegezte a kérdést. Meg akart lepni, kíváncsi volt, hogyan reagálok majd. Azon tűnődtem, vajon az eddigi beszélgetésünk is csak próbatétel volt-e. De, ha tetszett, ha nem, ez volt a munkája. És kezdtem beismerni, hogy nagyon jól csinálja. Vonakodva bólintottam. - Most már indulhatok? Mosolyognom kellett. - Azt hiszem, igen. Újra félreállt. - Meddig tart vajon ez a vizsgálat? - kérdezte egy kis idő elteltével a csendet megtörve. -Nehéz megmondani. Sok múlik a hulla állapotán. Mondott valami újat a kórboncnok? -Nem sokat. A hulla túlságosan bomlásnak indult ahhoz, 104

hogy meg lehessen állapítani, történt-e nemi erőszak. Mivel azonban meztelenül találtak rá, több mint valószínű, hogy megtörtént. Számos kis vágás van a testen és a végtagokon, de ezek csak felületi sebek. Azt sem tudja biztosan megmondani, hogy a torkon vágott seb vagy a feji sérülés végzett vele. Van esély rá, hogy ki tudja deríteni? -Ezt előre nem ígérhetem. - Mivel láttam már a helyszínelők fotóit, volt néhány ötletem, de nem akartam állást foglalni, amíg nem bizonyosodtam meg róluk. Mackenzie oldalról pislantott rám. - Valószínűleg bánni fogom, hogy megkérdezem, de mit is fog valójában csinálni a hullával? Próbáltam szándékosan nem belegondolni, de a válasz automatikusan hagyta el a számat. - Meg kell röntgeneznem a testet, ha ezt eddig még nem tették meg. Aztán mintát veszek a lágy szövetekből, hogy megállapítsam a HEI-t, aztán... -Hogy micsodát? -A halál óta eltelt időt. Arról van szó, hogy a testben bekövetkezett vegyi elváltozások alapján megállapítható a halál beálltának időpontja. Az aminosavak összetétele, az illó zsírsavak és a fehérje lebomlása mind segítenek ebben. Ezután minden lágy szövetet el kell távolítanom, hogy meg tudjam vizsgálni a csontvázat. Megnézem, milyen sérülés érte, milyen fegyver okozta. Ilyeneket fogok csinálni. Ebből majd jutunk valamire. Mackenzie tekintetében undor ült. - Azt hogy csinálja? - Nos, ha nem maradt sok lágy szövet a csontvázon, akkor szikét vagy fogót is lehet használni. Vagy vegyszerben órákig kifőzni a testet. Mackenzie grimaszolt. - Most már értem, miért akart inkább háziorvos lenni. - Szinte láttam, ahogy eszébe jut a többi, általam említett indok is. - Sajnálom - tette hozzá. 105

- Ne is törődjön vele. Egy ideig csendben utaztunk. Észrevettem, hogy Mackenzie a nyakát kapargatja. -Megnézette már? - kérdeztem. -Mit nézettem meg? -Az anyajegyet. Az előbb kapargatta. Gyorsan elkapta a kezét. - Csak viszket, ennyi az egész. - Befordult egy parkolóba. - Itt is vagyunk. Követtem a kórházba. A földszintről lifttel mentünk a pincébe. A hullaház egy hosszú folyosó végén volt. Belépéskor azonnal megütötte orromat a szag. Ez az édeskésen szúrós vegyszer szinte az első lélegzetre beteríti a tüdőt. Bent egy fehér, rozsdamentes acélból és üvegből készült asztal állt. Ahogy beléptünk, fehér köpenyes, fiatal ázsiai nő állt fel az asztal mögött. - Jó napot, Marina - mondta Mackenzie könnyedén. - Hunter doktor. Marina Patel. Ő lesz a segítője. Kezet fogtunk és rám mosolygott. Épp csak kezdtem tájékozódni, kezdtem újra megszokni az egyszerre ismerős és furcsa környezetet. Mackenzie az órájára nézett. - Jól van, nekem indulnom kell az őrsre. Csak telefonáljon nyugodtan, ha végzett, és eljövök magáért. Miután elment, a fiatal nő rám nézett és az utasításaimat várta. - Szóval... maga a kórboncnok? - kérdeztem, és próbáltam kicsit halogatni a vizsgálat kezdésének pillanatát. Rám vigyorgott. - Még nem. Most végeztem az egyetemen. De remélem egyszer az leszek. Bólintottam. Egyikünk sem mozdult. - Akarja látni a testet? - kérdezte végül. Nem, nem akartam. - Rendben. Adott egy köpenyt és átvezetett egy vaskos csapóajtón. Mögötte egy műtő méretű kisebb helyiség volt. Hideg volt bent. A test egy rozsdamentes acél asztalon feküdt, és cseppet sem illett a fénytelen fém felülethez. Marina felkapcsol106

ta a fej fölötti lámpát, amely a hullát szánalmas teljességében mutatta meg. Ránéztem a testre, ami valaha Sally Palmeré volt. Eltűnt belőle minden személyesség. Nyugtalanságom megszűnt és helyébe klinikai tárgyilagosság lépett. - Rendben. Kezdjük el - mondtam. A nő látott már jobb napokat is. Megviselt himlőhelyes arcáról kezdtek eltünedezni a valaha jellegzetes vonások. Lehajtott feje láttán úgy tűnt, hogy az egész világ gondját a vállára vette. Mégis nemes beletörődés áradt belőle, mint aki elfogadta nemkívánt sorsát. Az istentisztelet alatt figyeltem fel a névtelen szent szobrára. Kőtalapzaton állt. Nem tudtam volna megmondani, mi tetszik benne. Durván volt megfaragva és még én is észrevettem műveletlen szememmel, hogy a szobrásznak nem volt valami jó arányérzéke. Nem tudom, talán a korral járó érzelmesség, vagy valami más megmagyarázhatatlan dolog tette, de nekem nagyon tetszett. Századokat megélt, számtalan vidám és tragikus napot. Ott állt, csendesen és éberen figyelte az eseményeket, akkor is, amikor mindenki más már feledésbe merült. Ott állt, hogy emlékeztessen bennünket, történjen rossz vagy jó, minden elmúlik. Most megnyugtatott ez a gondolat. Az öreg templom még ezen a meleg estén is hűvös volt és dohos. Az ólomkeretben megvetemedett régi ablaküvegen beáradó fény kékben és mályvaszínben úszott. A középső hajó padlója az évek során kifényesedett, egyenetlen kövekkel volt lerakva, amit itt-ott egy-egy sírkő tarkított. A hozzám legközelebb esőbe egy koponya volt belevésve, ami alá egy középkori kőműves az alábbi szomorkás üzenetet véste: Amint te most, úgy voltam én is Ahogy én most, úgy leszel te is Ide-oda mocorogtam a kemény fapadban, miközben Scars107

dale alattomos bariton hangja visszhangzott a falakról. Előrelátható volt, hogy ami eredetileg istentiszteletnek indult, abból most a tiszteletes úr saját ájtatosságát magasztaló beszéd lett. - Sally Palmer lelkéért és Lyn Metcalf megváltásáért imádkozva mindannyiunkban felmerül a megválaszolatlan kérdés. Miért? Miért történt mindez? Ítélet-e, hogy ezt a két fiatal nőt brutális erőszakkal vették el tőlünk? De miért ez az ítélet? És kinek szól? - Scarsdale megragadta az öreg pulpitust és fenyegetően nézett le a gyülekezetre. Mindannyian megítéltethetünk. Ezt nem vonhatjuk kétségbe. Nem kiálthatunk az igazság nevében. Isten kegyelmes, de nem áll jogunkban elvárni az ő kegyelmét. Isten kegyelme általunk nem felfogható utakon érkezik felénk. Nem azért adatik meg, hogy tudatlanságunk miatt becsméreljük. Vakuk villogtak, miközben Scarsdale levegőt vett. A tény, hogy beengedte a sajtót a templomba, még valószerűtlenebbé tette a helyzetet. A máskor szegényes kis gyülekezet most áradó tömeggé nőtte ki magát. Mire megérkeztem, minden pad tele volt, így át kellett lopakodnom egy kis, hátsó zugba. Egészen addig el is feledkeztem az istentiszteletről, amíg a templomkertben meg nem láttam az embertömeget. Mackenzie elintézte, hogy egy szűkszavú, rosszul öltözött rendőr visszavigyen Manhambe. Láthatólag nagyon nem tetszett neki, hogy taxis feladatot kapott. Felhívtam a felügyelőt, de a telefonja ki volt kapcsolva. Közölni szerettem volna vele, hogy aznapra végeztem a munkával. Üzenetet hagytam és szinte azonnal visszahívott. -Na hogy ment? -Elküldtem a mintákat a gázkromatográfba. Ha meglesznek, pontosabb időpontot tudok majd mondani a halál beálltára - mondtam neki. - Holnap el tudom kezdeni a csontváz vizsgálatát. Akkor majd többet megtudunk 108

arról, hogy milyen fegyvert használt a gyilkos. -Akkor még nincs semmi eredmény? - Csalódottnak tűnt. -Csak annyi, hogy Marina azt mondja, a kórboncnok szerint inkább a feji sérülések okozták a halált, mint a torokseb. -És maga nem ért egyet vele? -Nem mondanám, hogy nem lehettek halálos sebek. De még élt, amikor elvágták a torkát. -Biztos benne? -A holttest idő előtt kiszáradt. Még a mostani hőségben sem száradhatott volna ki ilyen hamar, hacsak nem nagyon sok vért vesztett. Ez pedig nem a halál után történik, még akkor sem, ha a torkát vágják át valakinek. -A helyszínen vett talajminta alacsony vastartalmat mutat. Ezt azt jelenti, hogy ott, ahol a holttestre találtak, nem sok vér szívódott fel a talajba. Egy megcsonkított nyakból annyi vér folyt volna ki, hogy a vastartalomnak nagyon magasnak kellett volna lennie. -Akkor valahol máshol ölték meg. -Mi a helyzet a feji sérülésekkel? -Vagy nem halt bele vagy a halála után történt. Egy ideig csendben volt, de tudtam mire gondol. Bármit is élt át Sally Palmer, az most Lyn Metcalfra várt. És ha még nem volt halott, akkor már csak idő kérdése az egész. Kivéve, ha csoda történik. Scarsdale kezdett kifulladni. - Néhányan biztos feltettétek már a kérdést, hogy mit vétett ez a két nő, hogy ezt érdemelte? Mit tett a közösségünk, hogy ezt érdemelte? -Széttárta karjait. - Talán semmit. Talán a modern konszenzusnak van igaza, miszerint nincs ok, nincs uralkodó bölcsesség az univerzumban. Drámai szünetet tartott. Vajon mennyi volt ebből a ka109

merák előtti színjáték? - morfondíroztam magamban. - Vagy talán hagytuk, hogy saját gőgünk elvakítson bennünket? - folytatta. - A itt lévők közül sokan évek óta nem tették be a lábukat a templomba. Az életetek túl tevékeny ahhoz, hogy Istennel megosszátok azt. Nem mondhatom el magamról, hogy ismertem Sally Palmert vagy Lyn Metcalfot. Az ő életük nem keresztezte templomunkat. De azt nem vonom kétségbe, hogy tragikus áldozatok ők. De minek az áldozatai? Most előrehajolt, és felénk tolta a fejét. - Mindannyian nézzünk hát a szívünkbe. Krisztus azt mondta: „Ki mint vet, úgy arat". Ma éppen ezt tesszük. Nem csak társadalmunk kiégettségének aratjuk le a gyümölcsét, hanem annak is, hogy mindennek hátat fordítottunk. Attól, hogy nem gondolunk rá, a gonosz nem szűnik meg létezni. Hova tekintsünk hát, kit hibáztassunk? Csontos ujját a gyülekezetnek szegezte és lassan végigvezette a telt templomon. - Magunkat hibáztassuk. Mi engedtük, hogy ez a Kígyó szabadon mozoghasson körülöttünk. Senki más! És most könyörögjünk Istenhez! Kérjük, adjon erőt ahhoz, hogy kihajítsuk magunk közül! Kellemetlen csend uralkodott, miközben mindenki próbálta feldolgozni az elhangzottakat. Scarsdale esélyt sem adott nekik. Felemelte állát és lecsukta szemeit. A fényképezőgépek vakui táncoló árnyakat vetettek az arcára. -Imádkozzunk hát! A templom körül elmaradt a szokásos, istentisztelet utáni nyüzsgés. Egy rendőrségi kocsi állt a falu főterén. Fehér, vaskos jelenléte félelmetes volt, és nem illett a képbe. A sajtó és a tévések próbáltak interjúkat készíteni, de kevesen adták be a derekukat. Még minden túl nyers és friss volt, egészen magánjellegű. Egy idegen közösség tragédiáját végigkövetni az egy dolog, és megint más személyesen részt venni a sajátunkban. 110

Az újságírók lázas kérdéseit jéghideg válaszok követték, és ezen semmilyen udvariasság nem tudott áttörni. Egy-két kivétellel Manham egyetértésben fordított hátat a külső világnak. Meglepő módon Scarsdale volt az egyik, aki interjút adott. Nem az a típus, aki jó viszonyban állt a nyilvánossággal, de nyilvánvalóan úgy érezte, most az egyszer szabad az ördöggel vacsorázni. Prédikációjának hangvétele arra utalt, hogy a történtek az ő elhivatottságát védelmezik, így hát megragadta az alkalmat, hogy ennek hangot adjon. Henryvel néztük, ahogy az interjúéhes újságíróknak prédikál a templomkertben, miközben mögötte izgatott gyerekek másztak a Mártír Kőre, letaposták az elnyílt, de még díszes virágokat. Mindezt csak azért tették, hogy bekerüljenek a képbe. Hangja elhallatszott egészen a réten álló vadgesztenyefáig. Itt találtam rá Henryre, amikor kijöttem a templomból. Ferde mosollyal köszöntött, amikor odamentem hozzá. -Nem jutottál be? - kérdeztem. -Nem is próbáltam. Ki akartam fejezni tiszteletemet, de előbb haljak meg, mint hogy kielégítsem Scarsdale önelégültségét. Vagy hogy a rosszindulatának legyek fültanúja. Mit mondott? Hogy ez Isten ítélete a bűneinkért? Hogy ezt mi érdemeltük ki? -Valami ilyesmit - vallottam be. Henry mordult egyet. - Pont erre van szüksége Manhamnek - meghívó egy kis üldözési mániára. Miközben Scarsdale folytatta rögtönzött sajtókonferenciáját, észrevettem, hogy mögötte szigorú egyháztagok és újonnan megtért emberek sorakoztak fel. Lee és Marjory Goodchildhoz, Judith Suttonhoz és fiához, Ruperthez olyanok is csatlakoztak, akik szerintem évek óta be sem tették a lábukat a templomba. Miközben Scarsdale önigazolását hallgatták a kamera előtt, olyanok voltak, mint egy néma, elismerő kórus. 111

Henry undorodva megrázta a fejét. - Nézd meg, mennyire elemében van. Istentisztelő ember? Hah! Ez csak egy alkalom, hogy az orrunk alá dörgölhesse, hogy ő megmondta előre, ő megmondta, hogy ez lesz! - Persze, de van valami igazság abban, amit mond. Kételkedve nézett rám. - Csak nem azt akarod mondani, hogy te is megtértél? -Nem Scarsdale térített meg. De bárki is legyen a tettes, az biztos, hogy helybéli. Valaki, aki jól ismeri a környéket, és minket is. -Ha így van, Isten segítsen meg bennünket, mert ha Scarsdale kézbe veszi a dolgokat, akkor a helyzet csak rosszabb lesz, jobb semmiképpen. -Ezt hogy érted? -Olvastad Arthur Miller darabját, a Salemi boszorkányokat*? -Csak a tévében láttam. -Nos, ha így megy tovább, a darabban megírtakat magasan túlszárnyalják majd az itt történtek. - Azt hittem viccel, de teljesen komolyan nézett rám. - Csak vigyázz, David. Scarsdale buzgólkodása nélkül is hamarosan kezdetét veszi a sárdobálás és az egymásra mutogatás. -Ez nem komoly, ugye? -Hogy nem komoly? Én régebb óta élek itt, mint maga. Tudom milyenek itt a jó barátok és szomszédok. Már most élezik a késeiket. -Ugyan már, nem túlzás ez? -Az lenne? Scarsdale-t nézte, aki, miután 'kimennydörögte' magát, a templom felé vette az irányt. Miközben a kitartóbb újságírók követni kezdték, Rupert Sutton tiltóan széttárta karjait, és ezt a hatalmas 'húsakadályt' egyiknek sem volt kedve áttörni. 112

Henry jelentőségteljesen rám nézett. - Egy ilyen dolog mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. Manham kis falu, és a kis falvakban kis elmék laknak. Lehet, hogy túlságosan peszszimista vagyok, de ha a helyedben lennék, vigyáznék. Addig nem vette le rólam a szemét, amíg úgy nem érezte, megértettem az üzenetét, aztán a vállam fölött elpillantott. - Üdv. Egy barátod? Amikor megfordultam egy fiatal nő mosolygott rám. Sötét hajú, kissé kövérkés hölgy volt, és bár láttam már, a nevére nem emlékeztem. Csak amikor elfordult egy kicsit, akkor láttam, hogy Jennyvel van. Jenny arckifejezése cseppet sem volt boldog. Jenny pillantását figyelmen kívül hagyva előrelépett. - Jó napot. Tina vagyok. -Örvendek - mondtam bambán és nem értettem, mi folyik itt. Jenny röviden rám mosolygott. Idegesnek tűnt. -Hello, Tina - szólalt meg Henry. - Anyukád hogy van? -Köszönöm, jobban. A duzzanat már majdnem teljesen eltűnt. - Felém fordult és félreérthetetlenül csillogott a szeme. - Szeretném megköszönni, hogy tegnap hazakísérte Jennyt. Együtt lakunk, tudja. Jó látni, hogy vannak még udvarias emberek. -Ugyan, semmi gond. -Csak azt akartam mondani, hogy átjöhetne hozzánk valamikor. Ihatnánk valamit vagy vacsorázhatnánk együtt. Jennyre néztem. Arca karmazsin színben égett, és úgy éreztem én is mindjárt elvörösödök. -Nos... -Mit szólna a péntek estéhez? -Tina, biztos van más dolga - kezdett bele Jenny, de a barátnője nem vette a lapot. -Nincs dolga, ugye? De ha gondolja, átrakhatjuk máskorra is. -Ööö nem, csak... - Szuper! Akkor nyolckor nálunk. Még mindig vigyorgott, amikor belekarolt Jennybe és elsétált vele. Én bámultam utánuk. 113

-Hát ez meg mi volt? - kérdezte Henry. -Fogalmam sincs. Úgy láttam jól szórakozott. -De tényleg! - ragaszkodtam igazamhoz. -Mindegy, mindent elmesélhetsz a vasárnapi ebéd alatt. -A mosoly lefagyott arcáról, és újra komolyan nézett rám. -Ne feledd, amit mondtam! Ne bízz meg bárkiben! És vigyázz magadra! Ezzel tovább is gördült.

114

Tizedik FEJEZET

A zene körbelengte az árnyékos szobát. Hamis hangjai körbetáncolták az alacsony mennyezetről lógó tárgyakat. Szinte ellenpontként, a sötét folyadékgyöngy egy ferde vonal mentén haladt, mígnem a gravitáció lendületet adott neki. Leesett, és hulltában tökéletes gömböt formázott. Rövid életű szimmetriája azonban csak addig tartott, amíg a padlón szét nem loccsant. Lyn némán nézte, ahogy karján végigfut a vér, az ujjairól lecsepeg, majd a padlóra cseppen. Kicsi, de egyre terjeszkedő tócsát formázott, ami a szélein már kezdett sűrűsödni és megalvadni. A vágott seb okozta fájdalom kezdett összeolvadni az összes többivel, és már nem tudta őket megkülönböztetni. A belőlük szivárgó vér elvont, és kegyetlen mintázatot festett bőrére. Imbolyogva sántikált, amikor a disszonáns zene lassan elhallgatott. Örült, hogy vége van, és megtámasztotta magát a durva kőfalnál. Megint érezte a bokája köré kötött kötél okozta sebet. Ujjbegyei kisebesedtek, hiszen a sötét szobában órákon át próbálta kibontani a kötelet. A csomó azonban rettenetesen szoros volt. Eleinte nem hitte el mi történt vele, megcsalva érezte magát, de most már szinte belenyugodott helyzetébe. Abban biztos volt, hogy a sötét szobában nem volt számára irgalom. Esélye sem volt kegyelemre. Ennek ellenére próbálkoznia kell. Eltakarta a szemébe világító erős fényt, és az árnyékban próbálta kivenni fogvatartójának alakját, aki ott ült és figyelte. - Kérem... - hangja kiszáradt krákogás volt, és ő maga is alig ismert rá. - Kérem, miért teszi ezt velem? 115

Kérdését csend követte, amit csak az alak lélegzete tört meg. Égett dohány szag keringett a levegőben. Lyn zörgést hallott, valami kivehetetlen mozgás hangját. Aztán újra megszólalt a zene.

116

Tizenegyedik FEJEZET

Csütörtökön dermesztő hideg lett Manhamben. Nem fizikai értelemben véve, hiszen az idő forró és száraz maradt, mint eddig. A falu lélektani állapota jelentős változáson ment át egyetlen éjszaka leforgása alatt, és ennek semmi köze nem volt se a történtekhez, se Scarsdale istentiszteletéhez. Most, hogy már nem lehetett idegeneket okolni a történtekért, a falunak nem maradt más választása, mint hogy magára irányítsa vizsgálódó szemét. A gyanakvás levegőben terjedő vírusként lopta be magát a lakók közé, és bár eleinte észrevétlenül terjedt, most már megfertőzték az első áldozatokat. Mint más ragályok esetében, ennél is voltak olyanok, akik érzékenyebben reagáltak rá. Nekem ez nem tűnt fel, amikor kora este visszajöttem a laboratóriumból. Henry megint elvállalta, hogy beugrik helyettem és leintett, amikor helyettesítést akartam szerezni. – Maradj, ameddig csak akarsz. Legyél olyan kedves és engedd meg, hogy én is érvényesüljek egy kicsit - mondta. Az ablakokat teljesen letekertem vezetés közben. Amint magam mögött hagytam a legforgalmasabb utakat, a nádasban száradó iszap enyhén kénes illatát édes virágillat fedte be, és orromat csiklandozta. Kellemes volt ez az illat, hiszen a torkomon és az orromban még mindig éreztem a vegyszerbűzt. Hosszú napom nagy részét Sally Palmer maradványainak tanulmányozásával töltöttem. Néha még mindig megborzongtam, amikor megpróbáltam összeegyeztetni az aktív, élettel teli nő emlékét azzal a csontkupaccal, amiről minden húsmaradványt lefőztem. 117

Szerencsémre meglehetősen elfoglalt voltam, így gondolatban nem tudtam elkalandozni. A bőrrel és a hússal ellentétben a csont minden vágás lenyomatát megőrzi. Sally Palmer esetében ezek közül néhány alig volt több mint egy karcolás, így nem sok mindent tudtam meg belőlük. Volt azonban három olyan vágás, ahol a penge elég mélyre hatolt, így elcsontosodott nyomot hagyott. A hátán, a lapockák sima felületén összeillő vájat volt látható, itt helyezték be a hattyúszárnyakat. Mindkét, egyenként körülbelül tizenöt centiméter hosszúságú sebet egyetlen gyors csapás okozta. Ez egyértelműen kivehető abból, ahogy a vágások egyik fele kevésbé volt mély, mint a közepe; mindkét esetben ívesen vágták át a lapockacsontot, és ez nem szúrásra utal. Felhasították, nem ledöfték. Egy kis méretű elektromos fűrésszel óvatosan végigvágtam a vájatot, és teljes hosszában széthasítottam. Marina kíváncsian sürgött-forgott körülöttem, miközben én a feltárt csontfelületet vizsgáltam. Odahívtam, hadd lássa ő is. - Látja, hogy a széleken nagyon sima a vágás? - kérdez tem. - Ebből tudjuk megállapítani, hogy a kés pengéje nem recés volt. Mereven nézte, értetlenül. - Honnan tudja? -Mert a recés penge mintázatot hagy. Majdnem olyat, mint amikor körfűrésszel fát vágunk. -Tehát nem kenyérvágó vagy pecsenyevágó kés okozta. -Nem, de az biztos, hogy éles volt. Látja mennyire jól kivehető a nyoma? És elég mély is. A közepén úgy négy-öt milliméteres. -Eszerint nagy kés okozta? -Szerintem mindenképpen. Egy nagy konyhakés vagy egy húsvágó kés lehetett. De még valószínűbbnek tartom, hogy valamiféle vadászkés. Ezeknek a pengéje 118

nehezebb és hajlékonyabb. A húsvágó kés pengéje ennél sokkal vékonyabb. Egy vadászkés jobban passzol a gyilkos nyilvánvaló fafaragó tehetségéhez is, de ezt nem mondtam ki hangosan. Lefényképeztem és megmértem mindkét lapockát mielőtt a harmadik nyakcsigolyára tértem át. Amikor Sally Palmer torkát elvágták, ez a csontrész szenvedte el a legtöbb sérülést. Nem úgy, mint az előző, ez a seb majdnem háromszög alakú volt. Döfésre utal, nem hasításra. A gyilkos először egy ponton beledöfte a torkába a kést, majd végighúzta a légcsövén és a fej ütőerén. - Jobb kezes - mondtam. Marina rám nézett. -A gerinc bal oldalán lévő horpadás mély, és jobbra haladva fokozatosan csökken a mélysége. Így csinálta. A torkom egy pontjára mutattam, és áthúztam rajta az ujjam. -Balról jobbra. Ebből tudjuk, hogy a gyilkos jobbkezes. -Nem lehet, hogy váratlanul támadt rá az áldozatra? -Akkor inkább hasítás nyomát látnánk. Mint a lapockákon. - És esetleg hátulról? Tudja, hogy ne folyjon sok vér. Megráztam a fejem. - Az nem változtat semmin. Lehet, hogy a férfi Sally mögött állt, de akkor is előrehajolt volna, hogy beledöfje. Aztán hátrahúzta volna a kést. Ez azonban túl furcsa lett volna, és más lenne a nyoma is a csonton. Nem szólt egy szót sem, míg gondolatban végigfuttatta maga előtt a történteket. Biccentett egyet és beismerte. Hát, okos. Nem, gondoltam magamban, ez olyasmi, amit hamar meg lehet tanulni, ha eleget lát belőle az ember. -Miért gondolja, hogy férfi a tettes? - kérdezte hirtelen Marina. -Hogy mondta? -Amikor a gyilkosról beszél, mindig férfire utal. Nincs 119

tanú és a test túlságosan rossz állapotban van ahhoz, hogy megállapítsuk, történt-e nemi erőszak. Szóval csak arra lennék kíváncsi, honnan tudja, hogy férfi volt. - Zavartan vonogatta a vállát. - Csak szófordulat vagy a rendőrség talált valami közelebbit? Addig nem is gondolkodtam el rajta, de igaza volt. Automatikusan azt feltételeztem, hogy férfi a gyilkos. Eddig minden ezt támasztotta alá: fizikai erőnlét, női áldozatok. De meglepődve vettem tudomásul, hogy ennyire magától értetődőnek tekintettem a tényeket. Elmosolyodtam. - A megszokás, tudja. Általában férfi a gyilkos, de most persze nem tudom biztosan. A klinikán megvizsgált csontokat nézte. - Szerintem is férfi. Remélem elkapják a szemetet! Miközben azon gondolkodtam, amit Marina mondott, majdnem megfeledkeztem az utolsó bizonyítékról. Erős fénynél és kis teljesítményű mikroszkóppal vizsgáltam a gerincet, és már majdnem felegyenesedtem, amikor kiszúrtam valamit. A kés okozta vájat legmélyén egy rothadásnak tűnő apró, fekete pettyet láttam. Nem tudom mi lehetett, de az biztos, hogy nem rothadás volt. Óvatosan kikapartam. -Mi az? - kérdezte Marina. -Fogalmam sincs. - Hirtelen nagyon izgatott lettem. Bármi is legyen az, csak a gyilkos késének hegyén juthatott be a csontba. Persze lehet, hogy semmi nyomravezető. -Lehet. Elküldtem az igazságügyi laboratóriumba színképelemzéses vizsgálatra, mert nekem ehhez se felszerelésem, se megfelelő szaktudásom nem volt. Ezután kiöntöttem gipszből a késvájatok mintázatát. Ha esetleg megtalálják a gyilkos fegyvert, könnyen azonosíthatjuk majd: csak meg kell nézni, illik-e a vájatba. Olyan döntő fontosságú párosítás lenne ez, mint Hamupipőke lába a cipővel. Már 120

majdnem elkészültem. Már csak a laboreredményekre vártam. Nem csak a most felfedezett anyag érdekelt. Sokkal inkább az előző napokon elvégzett vizsgálatok eredményeit vártam. Ezek alapján pontosan meg tudom állapítani a halál beálltának időpontját, és ha ez megvan, akkor én végeztem. Visszatérhetek eddig megszokott életembe, újra eltemethetem magam, és végre nyugtom lehet. A kilátásaim nem nyugtattak meg úgy, ahogy elképzeltem. Lehet, csak annyi történt, hogy már akkor tudtam, nem lesz ilyen egyszerű ez az egész. Éppen végeztem a kézmosással, amikor kopogtak az acélajtón. Marina ment kinyitni, és egy fiatal rendőr társaságában tért vissza. Úgy éreztem összeesem, miközben a kezében lévő papírdobozt bámultam. Mackenzie főfelügyelő küldte. Körülnézett, hogy hova tehetné le. Az üres rozsdamentes asztal felé intettem, és tudtam mi lesz benne. - Azt szeretné, hogy ugyanezeket a vizsgálatokat végezze el rajta. Azt mondja, maga tudni fogja, mire gondol - mondta a rendőr. A doboz nem tűnt túl nehéznek, de a rendőr még mindig ki volt pirulva és pihegett a cipeléstől. Vagy csak próbált nem levegőt venni? A szag már érezhető volt. Amint kinyitottam a dobozt, ő kisietett. Sally Palmer kutyája volt benne műanyagba csomagolva. Feltételeztem, hogy Mackenzie ugyanazokat a vizsgálatokat akarja elvégeztetni velem a kutya illó zsírsavain, mint a tulajdonosáén. Ha akkor ölték meg, amikor Sallyt elrabolták, és ez valószínűsíthető volt, akkor ha megállapítjuk a halál beálltát, megtudjuk, mikor tűnt el Sally. Ezenkívül azt is, hogy meddig tartották életben. Nem biztos, hogy a gyilkos ugyanazt teszi majd Lyn Metcalffal is, de így talán lehetőségünk nyílik 121

megmenteni. Jó ötlet volt, de sajnos használhatatlan. Egy kutya testének vegytana nem olyan, mint az emberé, tehát a kettőt értelmetlen lenne vizsgálatokkal összehasonlítani. A legtöbb, amit tehettem az volt, hogy megvizsgáltam a gerincén látható horzsolásokat. Kis szerencsével meg tudom állapítani, hogy ugyanazzal a késsel ölték-e meg, mint tulajdonosát. Nem valószínű, hogy ez megváltoztatja a nyomozás menetét, mégis olyan vizsgálat, amit mindenképpen el kell végezni. Bánatosan mosolyogtam Marinára. - Úgy tűnik, ma későn végzünk. Végül nem tartott olyan sokáig, mint ahogy gondoltuk. Megkönnyítette dolgunkat, hogy a kutya sokkal kisebb volt. Röntgenképeket készítettem a fontos részekről, majd vegyszerbe tettem a testet, hogy kifőzzem. Mire holnap beérek, már csak a csontváza lesz ott. Annak a gondolata, hogy Sally Palmer és a kutyája ugyanabban a helyiségben feküdtek, együttérzést váltott ki belőlem, de nem tudtam eldönteni, hogy szomorú vagy megnyugtató ez az érzés. A tó víztükre visszaverte az alacsonyan járó nap sugarát, és a faluba vezető kanyargós, fel-alá hullámzó útról úgy tűnt, lángra lobbant. Hunyorogva húztam le fejemről a napszemüveget. Egy pillanatig nem láttam semmit, aztán észrevettem, hogy az út szélén felém tart egy alak. Meglepődtem, hogy ilyen közelről látom, de háta mögül sütött a vakító nap, és már szinte elhaladtam mellette, amikor felismertem. Megálltam és egészen addig visszatolattam, amíg a nyitott ablak vele egy magasságban volt. - Hazavihetem? Linda Yates körbe-körbe nézegetett az üres úton, mintha azon gondolkodna, hogy elfogadja-e az ajánlatomat. - Nem egy irányba megyünk. - Nem baj, pár perc az egész. Ugorjon be. 122

Áthajoltam és kinyitottam az ajtót. Még mindig tétovázott, ezért mondanom kellett valamit. - Nem esik messze attól, ahova megyek, úgyis meg akartam látogatni Samet. Azt hiszem, hogy fia nevének hallatán döntött. Bemászott. Emlékszem szemet szúrt, hogy milyen közel ült az ajtóhoz. Akkor azonban ez nem mondott nekem semmit. -Sam hogy van mostanában? -Jobban. -Újra jár már az iskolába? Vállat vont. - Nem sok értelme lenne. Holnap vége a tanításnak. Persze. Zavart időérzékem miatt el is felejtettem, hogy holnap kezdődik a nyári szünet. - És Neil hogy van? Most először mintha egy futó mosolyt láttam volna az arcán. De keserű mosoly volt. - Ó, Neil jól van. Olyan, mint az apja. Rejtett családi dolgok lapultak szavai mögött, és ezekbe jobb nem beavatkozni. - Munkából jön? - kérdeztem. Tudtam, hogy néhány falusi boltban takarítást vállal. -Kellett néhány dolog a boltból. - Felemelte a bevásárló zacskót, mintha bizonyítani akarná. -Nincs egy kicsit késő a bevásárláshoz? Rám nézett, és látszott, hogy nagyon ideges. - Valakinek meg kell csinálni ezt is. - Nem tudta volna... - a férje nevét kerestem - Gary elvinni? Vállat vont. Nyilvánvalóan ez szóba sem jött. - Nem hiszem, hogy jó ötlet egyedül gyalogolni haza mostanában. Megint azzal az ideges tekintettel nézett rám. Most még jobban az ajtónak préselődött. - Jól van? - kérdeztem, de akkor már kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. - Jól. -Izgatottnak tűnik. 123

-Csak... örülök, hogy itthon vagyok, ennyi az egész. A nyitott ablaknál az ajtó szélét szorongatta. Olyan volt, mintha ki akarna ugrani. -Ugyan már, Linda, mi a baj? -Semmi - bökte ki gyorsan. Csak most értettem meg. Tőlem fél. -Ha szeretné, hogy megállják, és szívesebben menne gyalog, csak szóljon - mondtam finoman. A tekintetéből éreztem, hogy igazam volt: félt tőlem. Viszszagondoltam, és láttam magam előtt, hogy mennyire nem akart beszállni a kocsiba. De hát az isten szerelmére, nem vagyok idegen! Amióta a faluba jöttem, én vagyok a családi orvosuk: végignéztem, ahogy Sam átvészelte a mumpszot és a bárányhimlőt, és azt is, ahogy Neil eltörte a kezét. Pár nappal ezelőtt a konyhájában voltam, amikor a fiúk hátborzongató felfedezésükből hazaértek. Ott kezdődött az egész. Mi folyik itt? Egy perc múlva megrázta a fejét. Kicsit megnyugodott, de nem teljesen. - Nem, minden rendben. -Megértem, hogy körültekintő. Én csak szívességet szerettem volna tenni. -Értékelem, csak... -Mondja csak. -Semmi. Csak a szóbeszéd. Egészen addig úgy gondoltam, a faluban történtek miatti általános aggodalom okozza a félelmét és bizalmatlansága nem személyre szóló. De kezdtem én is kellemetlenül érezni magam, hiszen sejthetően többről van szó. - Miféle szóbeszéd? - Az a hír járja, hogy... letartóztatták. Fogalmam sem volt mit fog mondani, de erre egyáltalán nem számítottam. - Sajnálom - mondta, mintha őt okolnám az elhangzottakért. - Csak buta pletyka az egész... 124

A kezét gyürködte idegességében, de nem azért mert tőlem félt, hanem inkább azért, mert félt elmondani. - Nem volt ma bent a rendelőben. Azt beszélik, hogy volt magánál a rendőrség, és hogy a felügyelő magával vitte. A főfelügyelő. Kezdtem mindent érteni. Valós hírek hiányában pletyka töltötte ki az űrt. Azzal, hogy úgy döntöttem, segítek Mackenzienek, szándékomon kívül célponttá váltam. Annyira abszurd volt a helyzet, hogy legszívesebben nevettem volna rajta. De cseppet sem volt vicces. Láttam, hogy mindjárt a házukhoz érünk. Lehúzódtam, de döbbenetemben szólni sem tudtam. - Sajnálom - mondta megint Linda Yates. - Csak gondoltam... - Nem fejezte be. Próbáltam valami olyat mondani, ami nem fedi fel teljesen a múltamat az egész falu előtt. - Segítek a rendőrségnek, velük dolgozom. Régen egyfajta... szakértő voltam... mielőtt idejöttem. Figyelt, de nem tudtam mennyire érthető, amit mondok. Most legalább nem úgy nézett ki, mint aki ki akar ugrani a kocsiból. - Kikérték a tanácsomat - folytattam. - Ezért nem voltam bent a rendelőben. Nem tudtam mi mást mondhatnék még. Félrenézett. - Ez a hely az oka. Ez a falu. - Úgy éreztem a hangjából, hogy fáradt. Kinyitotta az ajtót. - Szeretném megnézni Samet. Helyeslően bólintott. Miközben követtem az úton, még remegtem. A ház belül párásnak és homályosnak tűnt az esti fény után. A nappaliban be volt kapcsolva a tévé, szín és hang kakofóniája járta át a szobát. Férje és kisebbik fia a képernyőt bámulta. Az apa egy székbe rogyva, a fia hason fekve a földön. Mindketten odanéztek, amikor bementünk. Gary Yates néma magyarázatot várva a feleségére nézett. - Hunter doktor hazahozott - közölte az asszony, mi125

közben gyors mozdulattal lerakta a bevásárló szatyrokat. - Látni akarta, hogy van Sam. Yates nem tudta, hogy reagáljon. Szívós férfi volt, korai harmincas éveiben, a bádog elgyötört és nyers erejével. Lassan felállt és kezét bizonytalanul tartotta. Nem nyújtotta felém, inkább a zsebébe gyűrte őket. -Nem tudtam, hogy benéz hozzánk - mondta. -Én magam sem tudtam. De a történtek után nem engedhettem, hogy Linda egyedül jöjjön haza. Elpirult, és máshova nézett. Próbáltam lazítani. Bármi, amit ellene szólok, a felesége által elmondottakat erősíti majd miután elmentem. Samre mosolyogtam, aki a földről figyelt bennünket. Abból tudtam, hogy még nem épült fel teljesen, hogy egy ilyen nyári estén bent volt a lakásban. De legalább jobb színben volt, mint amikor legutóbb láttam. Amikor megkérdeztem, mit fog csinálni a nyári szünetben, még egy kicsit el is mosolyodott, felvillantva régi lelkületét. - Szerintem jól van - mondtam később Lindának a konyhában. Már túl van a kezdeti ijedtségen, nemsokára visszazökken a megszokott kerékvágásba. Zavartan bólogatott. Még mindig kényelmetlenül érezte magát. - Amit az előbb mondtam... - kezdett bele. - Ne törődjön vele. Örülök, hogy elmondta. Meg sem fordult a fejemben, hogy az emberek rosszra gondolnak. Hiba volt. Épp az előző este figyelmeztetett Henry, hogy legyek óvatos. Azt gondoltam, hogy túlreagálja a dolgot, de nyilvánvalóan jobban ismerte nálam a falut. Nem is téves megítélésem keserített el, inkább az, hogy a közösség, aminek úgy éreztem része vagyok, a legrosszabbat feltételezte rólam. Tudhattam volna, hogy a legrosszabbra fognak gondolni. A konyhában eszembe jutott a legutóbbi, Yateséknél tett látogatásom. Eszembe jutott, mit akartam kérdezni Lindától, amikor visszatolattam érte. - Vasárnap, miután Sam és Neil rátaláltak rá a holttestre, 126

- kezdtem bele, és megnéztem zárva van-e a nappali ajtaja azt mondta nekem, megálmodta, hogy Sally Palmer volt az. A mosogató körül sürgölődött, poharakat öblögetett. - Azt hiszem, csak véletlen egybeesés volt. -Akkor nem ezt mondta. -Feldúlt voltam. Nem kellett volna semmit mondanom. -Nem akarom átvágni. Én csak... - Csak mi? Már magam sem voltam benne biztos, hogy mit akarok bebizonyítani. Mindenesetre tovább erősködtem. Gondoltam, hátha voltak más álmai is. Mondjuk Lyn Metcalfról. Abbahagyta a motoszkálást. - Nem gondoltam volna, hogy a magafajtát ez érdekelné. - Csak kíváncsi lennék. Tekintete szúrós volt és töprengést láttam benne. Kezdtem magam kellemetlenül érezni. Gyorsan megrázta a fejét. - Nem - mondta. Majd nagyon halkan hozzátett valamit. Még szívesen kérdezősködtem volna, de akkor hirtelen kinyílt az ajtó. Gary Yates gyanakvóan nézett ránk. -Azt hittem, már elment. -Éppen indulófélben vagyok. Odament és kinyitotta a hűtő rozsdás ajtaját. Egy ferde hűtőmágnesen ez állt. - Kezdd a napot egy mosollyal! - Egy vigyorgó krokodil volt rajta. Kivett egy doboz sört és kinyitotta. Mintha ott sem lennék, jó hosszan meghúzta, és visszafogottan böffentett egyet. - Akkor viszlát - köszöntem el Lindától. Idegesen biccentett egyet a fejével. A férje az ablakon keresztül figyelte, ahogy a kocsimhoz megyek. Miközben a város felé autóztam, Linda Yates szavain gondolkoztam. Miután letagadta, hogy lennének álmai Lyn Metcalffal kapcsolatban, mondott még valamit. Csak két szó volt és olyan halk, hogy alig hallottam. Még nem. Már-már nevetséges volt, mint a rólam elterjedt pletykák, 127

de Linda szavait mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni. Jobbnak találtam szemtől-szembe lerendezni a dolgot, még mielőtt tovább terjed a pletyka, mégis szokatlan nyugtalanság fogott el, miközben a Bárány felé tartottam. A virágfüzérek petyhüdten lógtak a Mártír Kövéről. Ahogy a tér mellett parkoló rendőrségi kocsi mellett elhaladtam, reméltem, hogy nem óment láttam. Az esti napfényben két unatkozó rendőr ült a kocsi előtt. Közömbösen néztek rám, amikor elhaladtam mellettük. Leparkoltam a kocsma előtt, mély levegőt vettem és belöktem az ajtót. Amikor beléptem, első gondolatom az volt, hogy Linda Yates bizonyára eltúlozta a dolgokat. Az emberek megnéztek, de csak a szokásos fejbiccentéssel köszöntöttek. Talán egy kicsit túlságosan is diszkréten, de erre is számítottam. Jó ideig nem lesz itt viccelődés és nevetgélés. A pulthoz mentem és kértem egy sört. Ben Anders a mobilján beszélt a sarokban. Felemelte a kezét, így köszöntött, majd folytatta beszélgetését. Sam, mint mindig, merengve csapolta a sörömet, és békésen nézte, ahogy az aranyló folyadék a pohárban felfelé kergeti a habot. Henry előző napi figyelmeztetése nem volt helyénvaló, nyugtattam magam. Az emberek ennél jobban ismernek engem. Aztán valaki a pultnál megköszörülte a torkát. - Elutazott valahova? Carl Brenner volt az. Odafordultam hozzá, és közben éreztem, ahogy elcsendesül a terem. Rá kellett jönnöm, hogy Henrynek mégis igaza volt. - Hallom nem nagyon volt itthon az elmúlt napokban? - folytatta Brenner. Sárgás arcbőre és tekintete elárulta, hogy pityókás. -Nem, nem igazán. -Hogy-hogy? -Volt pár elintéznivalóm. - Bármennyire is szerettem volna véget vetni a rólam szóló pletykáknak, nem akartam, hogy 128

bármibe is belekergessenek. És azt sem akartam, hogy még többet fecsegjenek rólam. -Én nem ezt hallottam. - Indulat lobbant a szemében, ami már csak célpontra várt. - Hallottam, hogy a rendőrségen volt. Most különösen csendesnek tűnt a kocsma. - Így van. -Na és mit akartak? -Csak tanácsot kértek. -Tanácsot? - Meg sem próbált úgy tenni, mintha hinne nekem. - Na és mivel kapcsolatban? -Kérdezze meg őket személyesen. -Én magát kérdezem. Bennem célpontra talált a dühe. Elfordultam tőle és körülnéztem a teremben. Voltak, akik a poharukat bámulták. Néhányan engem. Még nem ítélkezve, inkább csak várakozva. -Ha valakinek van mondanivalója, kérem most mondja -szólaltam meg a lehető legnyugodtabban. Álltam a tekintetüket, mígnem egyenként elfordították a fejüket. -Jó, ha senki nem mond semmit, akkor majd én. - Carl Brenner felállt. Agresszíven felhajtotta, ami még a poharában volt, majd odacsapta a pulthoz. -Maga... - A maga helyében vigyáznék. Ben Anders hirtelen ott termett mellettem. Nemcsak testfelépítése miatt örültem neki nagyon, hanem mert jó volt érezni, hogy valaki velem van. -Maga ne avatkozzon bele - mérgelődött Brenner. -Mibe ne avatkozzak bele? Csak próbálom megakadályozni abban, hogy olyat mondjon, amit holnap bánni fog. -Én nem fogok megbánni semmit. -Akkor jó. Hogy van Scott? A kérdés hallatán egy kicsit lecsitult Brenner hangoskodása. - Mi? - Az öccse. Gyógyul már a lábán a seb? Tudja, amit 129

Hunter doktor kötözött be valamelyik este. Brenner nyugtalanul mocorgott, és mogorván, de higgadtan folytatta. - Jól van. - Még jó, hogy a dokink nem számolja fel a rendelésen kívüli munkájának díját - mondta Ben kedvesen. Tekintete bejárta az egész termet. - Azt hiszem, hogy mindannyiunk nak volt már oka háláját kifejezni ilyesmiért. Hagyta, hogy szavai elérjék a hallgatók fülét, majd összeütötte a kezét és a pult felé fordult. - Ja, és ha ráér, Jack, kérnék még egyet. Olyan érzés volt, mintha valaki kinyitotta volna az ablakot, hogy tiszta levegő jöjjön be rajta. Az emberek mozgolódásával egy kicsit kitisztult a hangulat, és néhányan még mindig szégyenkezve tértek vissza beszélgetéseikhez. Akkor vettem észre, hogy vesetájon csurog rólam az izzadtság. Nem a kocsma melegétől volt. -Kérsz egy whiskey-t? Úgy látom, jót tenne - kérdezte tőlem Ben. -Kösz, nem, de a tiédet fizetem. -Hagyd csak. -Ez a legkevesebb. -Felejtsd el az egészet. A barmokat néha figyelmeztetni kell egy-két dologra. - Brenner felé nézett, ahogy az kedvetlenül bámult bele üres poharába. - Erre a baromra pedig ráférne egy kis ebrudalás. Szinte biztos vagyok benne, hogy fészkeket fosztogatott a természetvédelmi területen. Veszélyeztetett fajok fészkeit. Általában, ha kikelnek a tojások, már nyugodtak vagyunk, de felnőtt példányokat is elvesztettünk mostanában. Réti héjákat és bölömbikákat is. Még nem kaptam el, de a napokban... Mosolygott, amikor Jack elé tette a sörét. - Jó ember. -Nagyot kortyolt és elégedetten mosolygott. - Na és mivel foglalatoskodtál mostanában? -A szeme sarkából nézett rám. - Ne aggódj, csak kíváncsi vagyok. Az már biztos, 130

hogy valamilyen ügyben távol voltál. Tanakodtam, de úgy éreztem rászolgált valamiféle magyarázatra, így elmondtam neki, de nem mentem bele a részletekbe. -Jézusom - mondta. -Most már érted, miért nem beszélek, vagyis nem beszéltem róla - tettem hozzá. -Biztos nem akarod elmondani az embereknek? Nem akarod nyilvánosságra hozni? -Nem hiszem. -Elterjeszthetem én is, ha akarod. Elmondhatom, hogy mivel foglalkoztál. Értettem mire céloz, de nem volt ínyemre a dolog. Sosem beszéltem a munkámról és nehéz a régi szokásokat felrúgni. Lehet, hogy csak makacs voltam, de a halottaknak ugyanúgy joga van a titoktartáshoz, mint az élőknek. Ha egyszer kiderül, hogy mivel foglalkoztam, sosem lesz vége a morbid kíváncsiskodásnak. Egyáltalán nem tudtam, hogyan fogadná Manham háziorvosának liberális szakmai beállítottságát. Tisztában voltam vele, hogy bizonyos emberek szemében e két hivatás nem feltétlenül fér meg egymás mellett. -Kösz, de inkább ne. -Te tudod. De biztos fognak még pletykálni. Ezt én is sejtettem, és a gyomrom még mindig görcsben volt. Ben vállat vont. -Félnek. Tudják, hogy a gyilkos valahol itt él. Még mindig jobb szeretnék azt hinni, hogy egy idegen az. -Én nem vagyok idegen. Három éve itt élek. - Már amikor kimondtam is hamisan csengett. Lehet, hogy Manhamben dolgozom és élek, de azt nem állíthatom, hogy idevalósi vagyok. Ez épp most bizonyosodott be. -Az nem számít. Akár harminc évig is élhetsz itt, akkor is városi maradsz. A döntő pillanatban az emberek rád néznek majd és azt mondják: idegen. 131

-Akkor meg hiába mondok akármit is, nem? De nem hiszem, hogy mindenki ilyen rosszhiszemű lenne. -Nem, nem mindenki. De elég, ha páran azok. - Úgy tűnt, komolyan beszél. - Reméljük, hamar elkapják azt a szemetet. Ezután nem maradtam sokáig. Bár tudtam, hogy megfelelően tárolják, mégis savanyú, állott ízű volt a sör. Amikor a történtekre gondoltam, zsibbadtságot éreztem, valami olyat, mint amikor a seb okozta tompa fájdalom hirtelen előretör. Otthon akartam lenni, amikor utolér. Ahogy elhagytam a kocsmát, Scarsdale-t láttam kijönni a templomból. Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha büszkébben lépdelt volna, mint máskor. Talán ő volt az egyetlen, aki kivirult a faluban történtektől. Semmiből nem profitál annyit egy csuhás, mint a tragédiából és a félelemből, gondoltam, és rögvest elszégyelltem magam. Csak a munkáját végzi, mint ahogy én is. Nem kéne hagynom, hogy az ellenszenvem befolyásolja gondolkodásomat. Nem volt még elegem az előítéletekből mára? Bűntudatom miatt intettem neki, ahogy közeledtem felé. Egyenesen rám nézett, és egy pillanatra azt gondoltam, nem méltat majd egy válasz intésre sem. De fejét kissé megdöntötte lefelé. Sehogy sem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy bizonyára tudta mire gondoltam köszönés közben.

132

Tizenkettedik FEJEZET

Péntekre az újságírók kezdtek elszállingózni. Fejlemények hiányában úgy tűnt, Manham kezdi elveszteni a média szeszélyes érdeklődését. Ha történne valami más is, visszajönnének. Addig Sally Palmer és Lyn Metcalf nevét egyre kevesebbet olvassuk majd az újságok hasábjain, a műsoridőből is egyre kevesebb jut majd nekik, majd végül teljesen eltűnnek a köztudatból. Miközben a laboratóriumba vezettem aznap reggel, nem a média eltűnése járt a fejemben, és szégyellem bevallani, nem is Sally Palmer vagy Lyn Metcalf. Átmenetileg még azt is elfelejtettem, hogy a falu gyanakvóan tekint rám. Nem, egy sokkal jelentéktelenebb dolgon mérgelődtem. Aznap este Jenny Hammondhoz készültem vacsorára. Nem nagy ügy, gondoltam magamban. Jenny - vagy inkább barátnője, Tina - egyszerűen csak kedves. Amikor Londonban éltem, egy vacsorameghívás csupán udvariassági forma volt, nem igazán volt jelentősége. Ez is csak ilyen, nyugtattam meg magam. Nem sikerült. Ez nem London. Társasági életem a betegekkel folytatott üres beszélgetésekre, vagy a kocsmában egy sörre korlátozódott. Vajon miről fogunk beszélgetni? Jelenleg csak egy téma létezett a faluban, és ez nem igazán megfelelő egy laza, idegenek között folytatott vacsorabeszélgetéshez. Különösen abban az esetben, ha ők is hallották a pletykát. Bárcsak lett volna lélekjelenlétem, hogy helyben visszautasítsam a meghívást. Már az is eszembe jutott, hogy felhívom őket és sajnálkozva közlöm, hogy valami közbejött. 133

De bármennyire is elbizonytalanított a vacsora gondolata, nem telefonáltam. Ettől persze még bizonytalanabb lettem. Valamilyen szinten tisztában voltam idegességem valódi okával. Jenny viszontlátása miatt idegeskedtem. Olyan összetett érzelmi iszapot kavartam fel, amit jobb szerettem volna nem megbolygatni. Bűntudatom támadt. Úgy éreztem, hűtlenségre készülök. Persze rájöttem, mennyire nevetséges ez az egész. Vacsorázni megyek hozzájuk, és mivel egy részeg BMW-s üzletember négy évvel ezelőtt elvesztette az önkontrollját, ráébredtem, hogy nincs is kihez hűtlennek lennem. De ettől még ugyanazt éreztem. Így amikor leparkoltam és a lifttel a laboratóriumba értem, nem tudtam igazán koncentrálni. Próbáltam összeszedni magam, kinyitottam a hullaházba nyíló acélajtót, és bementem. Marina már ott volt. A csapóajtó még akkor is ide-oda lengett, amikor már Marinával beszélgettem. - Itt vannak az eredmények. Mackenzie a jelentésem láttán összevonta szemöldökét. - Biztos benne? - Igen. A vizsgálatok megerősítik, hogy Sally Palmer körülbelül kilenc napja már halott volt, amikor rátaláltak. A laboratórium kisebbik irodájában voltunk. Felajánlottam neki, hogy e-mailben átküldöm az eredményeket, de azt mondta, inkább odajön személyesen. - Mennyire megbízhatóak az eredmények? - kérdezte már itt az irodában. -Az aminosav elemzés legfeljebb tizenkét órát tévedhet, és ennél közelebbit nem fog megtudni. Nem tudom megállapítani, hogy pontosan hány órakor ölték meg, de valamikor péntek dél és szombat között történt. -Ennél közelebbit nem tud mondani? Vissza kellett fognom magam, hogy rá ne förmedjek. Egész délelőtt a halál beálltának időpontján fáradoztam. Nem egyszerű dolog a vizsgálat eredményeit, az átlagos hőmérsékletet és egyéb időjárási adatokat egyszerre figyelembe 134

venni és összehozni azokra a napokra, amíg Sally Palmer holtteste a szabadban feküdt. Az élet legnagyobb misztériuma ez, egy banális matematikai képletbe sűrítve. - Sajnálom, de mindent egybevetve, beleértve a kukacokat is, nagyjából a megállapított időszak közepén történhetett az eset. Mondjuk, legyen péntek éjfél. A grillezés három nappal előtte volt, és ott látták utoljára. Mackenzie a hallottakra összevonta szemöldökét. - Semmiképpen nem tudná ugyanilyen pontosan megállapítani a kutya halálának beálltát? -Egy kutya testének szervi felépítése más, mint egy emberé. Le tudnám futtatni az elemzést, de nem tudnánk meg belőle semmit. -A fenébe - motyogta. - De maga szerint a kutyát előbb ölték meg? Vállat vontam. Csakis a kutya tetemének állapotából és a rovarok jelenlétéből indulhattam ki, és ez aligha pontos tudomány. - Biztos vagyok benne, de amint már mondtam, nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak a kutyákra, mint az emberekre. De legalább két-három nappal előbb történhetett. Mackenzie a szája szélét harapdálta. Tudtam, mi jár a fejében. Éppen három napja tűnt el Lyn Metcalf. Ha az eddigi mintát követi a gyilkos, és most valahol fogva tartja, a végjáték felé közeledünk. Nem tudni, milyen beteges napirend szerint él, de ha még nem tette meg, hamarosan befejezi teendőjét. Persze, ha addig rá nem találunk Lynre. -Megvan annak az anyagnak az elemzése is, amit Sally Palmer gerincének kés okozta vájataiban találtunk közöltem Mackenzievel. Saját példányomból olvastam fel neki: Szénhidrogén, elég összetett, de körülbelül nyolcvan százaléka szén, tíz százaléka hidrogén, van benne némi kén, oxigén, nitrogén és nyomokban fémek is. -Azaz? -Bitumen. Hagyományos, vagy kertben használatos. Bár135

melyik vas szaküzletben vagy barkácsboltban beszerezhető. - Hát ez egy kicsit leszűkíti a lehetőségeket. Valami motoszkált a fejemben, amit idegsejtjeimben az elhangzottak váltottak ki, de hiába próbáltam elcsípni, nem tudtam. -Más? - kérdezte Mackenzie, miközben majdnem megtalált gondolatom kicsúszott a kezeim közül. -Nem igazán. Még meg kell vizsgálnom a kutya gerincén ejtett késnyomokat. Ha szerencsénk van, megállapíthatjuk, hogy ugyanaz a kés végzett mindkettőjükkel. Ezzel az én munkám véget ér. Úgy tűnt Mackenzie ennyit várt tőlem, de mégis többet remélt. - Na és a maguké hogy áll? Van valami fejlemény? - kérdeztem. Mackenzie bezárkózó arca láttán sejtettem a választ. Követjük a nyomokat - válaszolt mereven. Én nem szóltam semmit, ő felsóhajtott. - Nincs gyanúsított, nincs tanú és nincs indíték. Tehát röviden: 'semmi'. A személyes kérdezősködéseknek nincs eredménye, és bár elkezdtük a keresést, a csapdák miatt lassan haladunk. Egy ekkora területet lehetetlenség lesz átfésülni. A fele átkozott ingovány, aztán meg isten tudja hány átkozott erdő és árok van még... Újra csalódottság lett úrrá rajta, és megrázta a fejét. - Ha úgy döntött, jól elrejti a testet, az is lehet, hogy soha nem találunk rá. - Maga szerint már halott? Elcsigázottan nézett rám. - Maga már elég gyilkossági ügyben vett részt. Milyen gyakran találnak rá élve az áldozatra? -Ilyen is előfordul. -Persze, előfordul - adta meg magát. - Az is előfordul, hogy az ember nyer a lottón. Hogy őszinte legyek, annak 136

még több esélye van, mint Lyn Metcalfnak a túlélésre. Senki nem látott semmit, senki nem tud semmit. Az igazságügyiek sem Sally lakásán, sem ott, ahol a holttest volt, nem találtak egy használható bizonyítékot sem. Semmit nem jelöltek meg a bűnügyi nyilvántartásban és a szexuális bűntettek nyilvántartásában. Csak annyit tudunk, hogy a gyanúsított egy meglehetősen erős és jó kondícióban lévő személy, aki ért a fafaragáshoz és a vadászathoz. - Ettől nem lettünk okosabbak, ugye? Keserűen felnevetett. - Nem igazán. Ha Milton Keynesben élnénk, lehet, hogy segítene, de egy ilyen vidéken, ahol a vadászat életstílus is ... Az emberek észre sem veszik. Bárki is az, eddig sikerült távol maradnia a radarunktól. -Na és mi a helyzet a személyiségrajzzal? -Ugyanaz a problémánk. Nincs elég adatunk a továbblépéshez. Az egyetlen profil, amit a pszichológusok kialakítottak olyan megfoghatatlan, hogy nem tudjuk felhasználni. Egy szabad levegőt kedvelő, fitt és meglehetősen intelligens egyénnel van dolgunk, aki figyelmetlen volt, amikor Sally Palmer testét otthagyta, ahol rátaláltunk. Ez a falu felére igaz lehetne. Ha a szomszéd falut is idevesszük, akkor három-négyszáz lehetséges gyanúsítottunk van. Úgy láttam nagyon elkeseredett és egy pillanatig sem csodálkoztam rajta. Nem vagyok szakértő, de azt tudom, hogy a legtöbb sorozatgyilkosra vagy véletlenül találtak rá, vagy azért, mert valami durva hibát követtek el. Kaméleonok ezek, látszólag a társadalom rendes tagjai, akik az egyszerűség mögé bújnak. Amikor megtalálják őket, a barátok és a szomszédok hitetlenkedve fogadják a hírt. Csak utólagosan fedezik fel a recés, fűrészfogú éleket, amik mindig is ott lapultak az egyén körül. Függetlenül attól, hogy milyen aljasságokat követtek el, a legmegdöbbentőbb dolog ezekben az életre kelt szörnyekben a mindennapiságuk. 137

Olyanok, mint mi, mint te vagy én. Mackenzie megvakarta a nyakán lévő anyajegyet. Amikor észrevette, hogy figyelem, abbahagyta. - Van azért valami, ami fontos lehet - mondta olyan lezseren, hogy egy kicsit hihetetlenül hangzott. - Egy tanú, aki a grillezésen beszélgetett Sally Palmerrel elmondta, hogy Sally amiatt bosszankodott, hogy valaki egy döglött nőstény menyétet hagyott a küszöbén. Azt gondolta, ez biztos valami beteges vicc lehet. A Sally Palmer testén elhelyezett hattyúszárnyakra és Lyn Metcalf eltűnésének reggelén a kőhöz kikötözött vadrécére gondoltam. - Maga szerint a gyilkos tette oda? Vállat vont. - Lehet, hogy valamelyik kölyök volt. Az is lehet, hogy valami területjelzés vagy figyelmeztetés volt. Mintha követelne valamit. Azt már tudjuk, hogy madarakkal jelöli meg áldozatait. Azt azonban nem tudjuk, hogy használe más állatokat is. -Na és Lyn Metcalf? Ő talált valami ilyesmit? -Azt mesélte a férjének, hogy eltűnése előtt egy döglött mezei nyulat látott az erdőben. De lehet, hogy róka vagy egy kutya végzett vele. Ezt már nem tudjuk meg. Igaza volt, de én még nem adtam fel. Mint az élet más területein, véletlen egybeesések a gyilkosságokban is léteznek. De a gyilkos viselkedését tekintve, nem kizárható, hogy magabiztos ember, aki előre kiválasztotta áldozatait, és mindent alaposan előkészített. -Szóval maga szerint ez nem jelent semmit? - kérdeztem. -Ezt nem mondtam - vágta rá. - De egyelőre nem sokat tehetünk. Már kiadtuk a keresést olyan személyek ellen, akik állatkínzást követtek el. Néhányan emlékeznek rá, hogy úgy tíz-tizenöt éve temérdek macskát öltek meg, de nem találták meg a tettest, és... Mi van? Rosszallóan ráztam a fejem. - Pont maga mondta, hogy ez nem olyan, mint egy város. Itt másképp állnak hozzá a dolgokhoz. Nem mondom, hogy az emberek szándékosan 138

kegyetlenek, de azt sem lehet mondani, hogy túl sok érzelem szorulna beléjük. -Azt akarja mondani, hogy senki nem venne észre pár döglött állatot - vágta rá határozottan. -Ha valaki felgyújtana egy kutyát a réten, valószínűleg reagálna a falu. De vidéken vagyunk, ahol állandóan állatokat ölnek. Bár nehezen, de egyetértett. - Szóljon, hogy mire jutott a kutyával - mondta, és felállt. - Ha bármi fontos eszébe jut, a mobilomon elér. - Még mielőtt elmegy... - mondtam. - Van még valami, amiről tudnia kell. Elmeséltem neki, hogy az a hír járja a faluban, hogy letartóztattak. - Az isten szerelmére - sóhajtott fel mondandóm végén. - Ez olyan nagy baj? -Nem tudom. Remélem nem lesz belőle baj. Az emberek egyre nyugtalanabbak, ennyi az egész. Ha meglátják, hogy bejön a rendelőbe, hamar levonják a következtetéseket. Nem akarok állandóan magyarázkodni. -Értem. Ami azt illeti, nem úgy tűnt, mint aki nagyon aggódna, vagy meglepődne. Miután elment, azon tűnődtem, vajon nem erre számított-e igazán. Lehet, hogy pont jól jön neki, hogy én egyfajta fedezék lettem. Aztán arra gondoltam, mennyire nevetséges a feltevésem. A gondolat azonban velem maradt még akkor is, amikor visszamentem a laborba a kutya csontvázát vizsgálni. Gépiesen dolgoztam, előkészítettem, majd lefotóztam a vájatokat, ahol a kés a gerincbe hatolt. Rutinmunka volt, aminek csak a bizonyítékokra támaszkodó, robotmunka szempontjából volt értelme, nem pedig azért, mintha lenne valami esély arra, hogy találok valamit. Amikor a gerincet egy alacsony feszültségű mikroszkóp alá helyeztem, hogy részletesebben megvizsgáljam, már tudtam mire számíthatok. Még mindig azt nézegettem, amikor Marina egy csésze kávét hozott. 139

- Talált valami érdekeset? - kérdezte. Kicsit odébb álltam. - Nézze meg maga. A mikroszkóp fölé hajolt. Egyszer csak igazított az élességen. Amikor felegyenesedett, tanácstalannak tűnt. -Nem értem. -Mit nem ért? - A vágás repedezett, nem olyan sima, mint a másik. A kés peremeket hagyott a csonton. Azt mondta, hogy ilyet csak recés kés éle okozhat. -Így van. -De akkor nem értem. A vágás a nő gerincében sima volt. Ez miért nem az? -Elég egyszerű a magyarázat - mondtam. - Nem ugyanaz a kés okozta a sebeket.

140

Tizenharmadik FEJEZET

A hús még színtelen volt. Zsírdarabok gyöngyöztek rajta, mintha izzadna. A rácson átcsöpögő leve az alatta lévő forró szénre sisteregve cseppent le. Karcsú füstgomolyagok szálltak fel lustán. A levegőben szúrós szagú, kék pára képződött. Tina a grill rácson hasaló sületlen burgerhúsokat haragosan nézte, és néha megbökte őket. - Mondtam, hogy nem elég forró a szén. -Hagyd még rajta egy kicsit - szólt oda Jenny. -Ha túl sokáig hagyom rajta, elalszik. Forróbbnak kell lennie. -Ugye nem teszel rá még több lét? -Miért, ha így haladunk, egész este itt leszünk. -Nem érdekel. Az a lé halálos. -Ugyan már! Farkaséhes vagyok. Ketten bérelték ezt a pici házat, aminek hátsó kertjében voltunk. Egy udvar volt az egész, rendezetlen fűvel, két oldalon kerítés zárta körbe, a szomszéd háznak csak a hálószobájából lehetett idelátni. Zavartalan kilátás nyílt a pár száz méterre fekvő tóra. Tina még egyszer utoljára megszurkálta a burgereket, majd felém fordult. - Orvosként mi a véleménye? Mérgezzük magunkat grillező folyadékkal vagy haljunk éhen? -Találjanak köztes megoldást - javasoltam. - Vegye le a burgereket, amikor ráönti a folyadékot a szénre. Így nem veszi fel az ízét. -Istenem, imádom a gyakorlatias férfiakat - nevetett Tina, miközben egy ronggyal leemelte a szénről a rácsot. 141

Meghúztam a sörösüveget, bár nem azért, mert szomjas voltam, hanem inkább azért, hogy csináljak valamit. Visszautasították a segítségemet - ami főzési képességeimet tekintve nem is volt nagy hiba. Így még inkább úgy éreztem, nem csinálok semmit, és ez nem segített leküzdeni zavaromat. Úgy láttam, Jenny is kényelmetlenül érzi magát, mert egyfolytában a kenyeret és a salátát rendezgette a fehér műanyag asztalon. Farmer sortjában és fehér trikójában nagyon karcsú volt, és napbarnított bőrét jól kiemelte ez a viselet. Érkezéskor köszöntöttük egymást, de azóta nem sokat beszéltünk. Ha Tina nem lett volna ott, valószínűleg meg sem nyikkanunk. Szerencsére Tina nem az a fajta volt, aki szereti a kellemetlen csendeket. Szinte megállás nélkül járt a szája, vidám monológját utasításokkal tűzdelte tele. Hogy lefoglaljon, arra kért, készítsem el a salátaöntetet, és adjam oda neki a konyhai törlőt, amit majd szalvétának használunk. Még sört is nyittatott velem. A tény, hogy csak hárman voltunk elég nyilvánvalóvá tett ezt-azt. Nem tudtam eldönteni, minek örüljek. Annak, hogy nem kell még valakivel társalognom, vagy inkább szívesebben bújnék el a sok ember között. Tina gyújtófolyadékot spriccelt a tűzre. - A francba! kiáltott fel, és hátraugrott egy kicsit, amikor látta, hogy a szén lángokban hömpölyög. -Mondtam, hogy ne tegyél rá többet! - szólt nevetve Jenny. -Ne engem hibáztass, az egész olyan hirtelen történt! A grill füstben úszott. - Na, most legalább elég forró jegyeztem meg, miközben mindhárman arrébb álltunk a hőség miatt. Tina megveregette a karomat. - Még hozhat pár sört. - Nem kéne előbb az ételt elvenni onnan? - kérdeztem. A füst elárasztotta a műanyag asztalt, amelyen a saláták fedetlenül álltak. - A fenébe! - Tina berohant a füstfelhőbe, és az 142

edénye kért nyúlt. -Egyszerűbb lenne, ha kihúznánk az egészet - mondtam, és már húztam is. -Segíts neki Jen, az én kezem tele van - mondta Tina kezében egy tál tésztával. Jenny fintorogva nézett rá, de nem szólt semmit, csak megfogta az asztal másik felét. Együtt, félig húzva, félig emelve sikerült kihoznunk a füstből. Amikor megálltunk, az asztal Jenny oldalán megadta magát. Megdőlt, a poharak és az edények az asztal széle felé csúsztak. - Óvatosan! - kiabált Tina. Előreléptem és sikerült meg fognom még mielőtt bármi is leesett volna. Ahogy tartottam a súlyt, kezem Jennyéhez ért. - Fogom, elengedheti, ha akarja - mondtam. Leengedte a saját oldalát, de megint megbillent az asztal. Gyorsan odakapott. -Azt hittem, megjavítottad - mondta Tinának, aki odasietett hozzánk. -Megjavítottam én. Tettem egy kis papírt oda, ahol lötyögött a lába! -Papírt? Ezt rendesen össze kellett volna csavarozni! -Hát nem ez az egyetlen ilyen eset itt a házban. -Tina - mondta Jenny pironkodva, és megpróbált nem nevetni. -Az asztal, figyelj! - figyelmeztette Tina, miközben megint dülöngélt. -Mit állsz ott, menj és hozz egy csavarhúzót! Tina sietve átszaladt a konyhaajtón lógó üveggyöngy függönyön. Mi meg félénken mosolyogtunk egymásra, miközben az asztalt tartottuk. Megtört a jég. - Fogadjunk, nagyon örül, hogy eljött - szólalt meg Jenny. -Ez az első alkalom, szóval... -Aha, nem mindenhol ilyen kifinomult az első vacsora. 143

-Nem, ebben biztos vagyok. Észrevettem, hogy lefelé néz. - Hűha, nem tudom, hogy fogalmazzak, de ázik. Lenéztem és láttam, hogy egy sörös üveg elborult az asztalon és onnan áztatja a lábam közét. Megpróbáltam kikerülni, de ezután meg a lábamra csöpögött. -Jaj ne - mondta Jenny, és mindketten nevetésbe törtünk ki. Amikor Tina visszajött a csavarhúzóval, még mindig nevettünk. -Mi van veletek? - kérdezte, majd meglátta a foltot a nadrágomon. - Visszajöjjek később? Az asztalt megjavítottuk és én kaptam egy bő szárú rövidnadrágot. Tina azt mondta, egy volt pasijáé volt. - Megtarthatja. Nem fogja visszakérni - tette hozzá morcosan. Ezen cseppet sem lepődtem meg, hiszen a mintázata nagyon harsány volt. Mégis jobban éreztem benne magam, mint a sör áztatta farmeromban, úgyhogy átöltöztem. Amikor visszamentem a kertbe, Tina és Jenny kuncogni kezdtek. - Jó lábai vannak - jegyezte meg Tina, és ettől még jobban nevettek. A hamburgerhúsok már sisteregtek a forró szén felett. Salátával és kenyérrel ettük, és azt a bort ittuk hozzá, amit én vittem. Amikor Jennynek még tölteni akartam, vonakodott. - Csak egy kicsit. Tina felhúzta szemöldökét. - Biztos vagy benne? Jenny bólogatott. - Tényleg, ennyi elég. - Látta, hogy kérdően nézek rá, és pofákat vágott. - Cukorbeteg vagyok, nem ehetek és ihatok akármit. -Egyes vagy kettes típus? - kérdeztem. -Úristen, mindig elfelejtem, hogy maga orvos. Egyes. Ezt vártam. Ez a leggyakoribb cukorbetegség-fajta az ő korában. - De nem olyan vészes, csak kis adag inzulint adok be magamnak. Amikor ideköltöztem, megkértem Maitland doktort, hogy írja fel nekem - tette hozzá bocsánatkérően. 144

Biztosan szégyellte magát, hogy a rendes orvoshoz ment, nem hozzám. Nem kellett volna aggódnia emiatt. Már megszoktam.

145

Tina iszonyodva megborzongott. - Én elájulnék, ha minden nap be kéne magam injekciózni, mint ahogy Jenny teszi. -Ugyan, nem olyan vészes - védte magát Jenny. - Nem is igazi tűvel kell beadni, hanem egy toll-izével. És hagyd már abba. David így nem fog több bort inni. -Isten ments!- jelentette kis Tina. - Valakinek tartania kell velem a tempót! Hát a tempót nem tartottam vele, de mivel Jenny ragaszkodott hozzá, hagytam, hogy többször töltsenek, mint amenynyit szerettem volna. Másnap szombat és a hét is hosszú volt. És persze jókedvem volt. Nem is emlékszem, utoljára mikor éreztem ilyen jól magam. Régen. Miután ettünk, a hangulat egy kicsit mérséklődött. Alkonyodni kezdett, és az egyre halványuló fényben Jenny a tavat bámulta. Láttam, hogy tekintete ködös lett, és tudtam, mit fog mondani. - Néha elfelejtem mi is történt. Valahogy olyan... nem is tudom... bűntudata lesz az embernek, nem? Tina felsóhajtott. - Le akarta mondani a ma estét. Azt gondolta, hogy megszólnak majd, ha grillezünk. -Arra gondoltam, hogy esetleg tiszteletlenségnek tűnhet magyarázta nekem Jenny. -Miért? - kérdezte Tina. - Ezzel azt akarod mondani, hogy mások nem néznek tévét vagy nem térnek be egy italra a kocsmába? Ez az egész nagyon szomorú és félelmetes, de nem hiszem, hogy önsanyargatással kell kifejeznünk együtt-érzésünket. -Nagyon jól tudod, mit akarok mondani. -Igen, de azt is tudom, milyenek itt az emberek. Ha valaki miatt kinyílik a bicskájuk, egyhamar nem teszik zsebre. Az sem érdekli őket, hogy igazából mit tett az az ember. - Tina szünetet tartott. - Na jó, lehet, hogy nem jól fogalmaztam, de így van. - Rám szegezte a tekintetét. Ezt maga most megtapasztalhatta, ugye jól tudom? Akkor jöttem rá, hogy bizonyosan hallották a pletykát. 146

-Tina - szólt rá Jenny. -Nos, semmi értelme úgy tennünk, mintha nem hallottuk volna. Persze természetes, hogy a rendőrség beszélni akar az orvossal, de ha csak egy ember gyanakszik, a többiek már el is ítélték. Ez is csak egy példa arra, hogy mennyire szűk-látókörűek itt az emberek. -És nagyszájúak - tört ki Jennyből. Most láttam először, hogy kijön a sodrából. Tina lerázta magáról a megjegyzést. - Jobb kimondani, így is elég susmogás megy ebben a faluban. Én itt nőttem fel, te nem. - Úgy tűnik, nem szereti Manhamet - mondtam és reméltem, hogy témát váltunk. Kedvesen elmosolyodott. - Ha tehetném, egy pillanat alatt elhúznék innen. Nem értem azokat, akik mint ti is, a lehetőségek helyett ezt az életet választják. Hirtelen csend lett. Jenny felállt, arca fehér volt. Csinálok egy kis kávét. Ahogy bement a házba, a gyöngyfüggöny erősen kilengett. - A francba - Tina bocsánatkérően mosolygott. Nagyszájú vagyok, igaza van Jennynek. És egy kicsit részeg is - tette hozzá. Először arra gondoltam, hogy Jenny miattam érezte magát furcsán, de most már láttam, hogy nem így van. Nem tudom mi okozta reakcióját, de az biztos, hogy nekem nincs hozzá közöm. -Mi baja van? -Gondolom, elege van a tapintatlan lakótársából. - Tina a házat bámulta, mintha azon gondolkodna, utána menjen-e. - Nézze, én nem akarok semmi különöset mondani, de csak hogy tudja, tavaly rossz tapasztalatokat szerzett, ezért jött ide. Hogy elmeneküljön előle, azt hiszem. -Miféle rossz tapasztalatot szerzett? De erre már megrázta a fejét. - Ha el akarja mondani, majd elmondja ő. Azt hiszem, nem kellett volna 147

mondanom semmit. Csak... nos, gondoltam jobb, ha tudja. Jenny kedveli magát, szóval... Uramisten, mindent összezavarok, mi? Tegyünk úgy, mintha nem mondtam volna semmit, jó? Beszéljünk valami másról. - Jó. - Még mindig azon gondolkodtam, amit mondott, de az első gondolatomat kimondtam. - Na és milyen pletykákat hallott rólam? Tina grimaszt vágott. - Én hoztam szóba mi? Semmi különöset, csak pletykákat. Hogy kihallgatta a rendőrség, és hogy... nos, hogy gyanúsították. - Pimasznak induló vigyora nem igazán sült el. - Ugye nem igaz? - Én nem tudok róla. Ez kielégítette. - Na, erről beszéltem az előbb. Ebben az átkozott faluban az emberek azonnal rosszra gondolnak. Ha valami ilyesmi történik... - Legyintett. - Na már megint kezdem. Tudja mit? Megyek és segítek kihozni a kávét. - Én mit csinálhatnék? Már útban volt a ház felé. - Semmit. Kiküldöm Jent, hogy ne legyen egyedül. Amikor elment, kint ültem a csendben és azon gondolkodtam, amit Tina mondott. Jenny kedveli magát. Mit jelentsen ez? Vagyis engem hogy érintett ez a hír? Azzal nyugtattam magam, hogy csak azért mondta, mert sokat ivott, és hogy nem kéne túlértelmeznem. De akkor miért lettem hirtelen ennyire ideges? Felálltam és a kertet szegélyező, alacsony kőfalhoz sétáltam. Már az utolsó fénysugár is eltűnt, a mezőt ellepte a sötétség. A tó felől leheletnyi szellő szárnyán egy bagoly vigasztalan huhogása szállt. Hangot hallottam a hátam mögött. Jenny két bögrével a kezében jött felém. A faltól visszaléptem a nyitott ajtó felől áradó fénybe. Ahogy kibújtam az árnyékból, megijesztettem, és a kezére loccsant a kávé. -Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni. -Semmi gond, csak nem láttam, hogy ott van. - Letette a bögréket és megfújta a kezét. Adtam neki egy darab konyhai törlőt. - Jól van? 148

-Megmaradok. - Megtörölte a kezét. -Tina hol van? -Összeszedi magát. - Kezébe vette a bögréket. - Meg sem kérdeztem, hogy kér-e tejet és cukrot. -Egyiket sem. Elmosolyodott. - Akkor jól sejtettem. - A falnál álltam, és odahozta a kávét. - A kilátást élvezi? -Már amennyit látok belőle. -Az jó, ha szereti a mezőt és a vizet. -Na és maga szereti őket? Mellettem állt és a tavat nézte. - Igen, én szeretem. Kislány koromban apámmal eljártam vitorlázni. -Még most is szokott? -Már évek óta nem voltam. De még mindig szeretek vízközelben lenni. Azon gondolkodom egyfolytában, hogy kéne bérelnem egy csónakot valamikor. Egy kis csónakot. A tó túl sekély a nagyobbakhoz. Vétek lenne nem kimenni a vízre, ha már ilyen közel lakom hozzá. -Van egy kis vitorlásom, ha az jó lesz. Csak úgy kimondtam, nem is gondoltam végig. Lelkesen rám nézett. A holdfénynél láttam, hogy mosolyog. Most vettem csak észre, hogy milyen közel állunk egymáshoz. Elég közel ahhoz, hogy érezzem csupasz bőrének melegét. -Tényleg? -Nem az enyém, Henryé, de azt mondta, bármikor használhatom. -Biztos benne? Úgy értem, nem célzásképpen említettem. - Tudom. Egyébként is rám férne egy kis mozgás. Meglepődtem, amint kimondtam. Mit művelsz? A tó felé néztem, és örültem, hogy a sötétség eltakarja az arcom. - Most vasárnaphoz mit szólna? - hallottam saját szavaimat. - Nagyszerű lenne! Hánykor? Eszembe jutott, hogy ebédre elígérkeztem Henryhez. - Délután jó? Három körül magáért jövök, rendben? - Rendben. Háromkor. 149

Nem rá néztem, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. Kávéivással foglaltam el magam és szinte észre sem vettem, hogy megégeti a számat. El sem hittem, mit műveltem. Nemcsak Tinának kell kijózanodnia, gondoltam magamban. Nem sokkal később kimentettem magam, és már indultam volna, amikor Tina még egyszer megjelent, és vigyorogva javasolta, hogy a rövidnadrág nyugodtan maradjon nálam, majd máskor visszaadom. Megköszöntem, de inkább visszavettem nedves farmeromat. A hírnevemen elég nagy folt esett így is, ezért nem akartam még azzal fokozni a helyzetet, hogy egy rikító szörfös sortban sétálok át a falun. Nem voltam messze a háztól, amikor rövid pittyenést hallottam a mobilomon, üzenetem jött. Mindig nálam volt a telefon, hogy vészhelyzetben is elérjenek, de amikor levettem a nedves farmeromat, a zsebében maradt. Teljesen el is feledkeztem róla, és a tudat, hogy több mint két óráig nem voltam elérhető, hirtelen kilendített a Jennyvel kapcsolatos aggodalmaskodásomból. Bűntudatom támadt az üzenetrögzítő számát tárcsázva, és csak reméltem, hogy nem maradtam le semmi komolyról. Az üzenet nem a betegeimmel volt kapcsolatos. Mackenzie keresett. Egy holttestet találtak.

150

Tizennegyedik FEJEZET

A reflektorlámpák kísérteties fényt vetettek a területre. A fű és a fák, a fény és sötétség szürreális játékterévé váltak. Középen a helyszínelők végezték a dolgukat. Egy téglalap alakú részt nejlonszalag vett körül és a háttérben zümmögő áramfejlesztő zajára gondosan kapargatták a földet, lassan felfedve az ott rejlő talányt. Mackenzie ott ácsorgott a közelben, és mentolos cukorkát ropogtatva nézte őket. Fáradtnak és nyúzottnak tűnt. A reflektorfény piócaként szívta ki arcából a színt és kihangsúlyozta a szeme alatti árnyékot. - Ma délután találtuk a sírt. Nem mély, körülbelül hatvan-hetven centiméter lehet. Először azt gondoltuk, hogy csak vaklárma az egész, és hogy biztosan valami állat vagy egy borz túrta. Aztán megtaláltuk a kezet. A terület az erdőben volt. Mire megérkeztem, az igazságügyi csapat már szinte az egész felső földréteget letisztogatta. Néztem, ahogy egy rendőr szitálja a földet. Egy ideig megállt, hogy megvizsgáljon valamit, aztán kidobta és folytatta. -Hogy találták meg? - kérdeztem Mackenziet. -A nyomozó kutyával. Bólintottam. Nem csak drogok és robbanószerek keresésére használt a rendőrség kiképzett kutyákat. Egy sírhely felfedezése nem könnyű feladat, és minél nagyobb a terület, annál nehezebb a keresés. Ha a test már régóta a föld alatt feküdt, elképzelhető, hogy egy kisebb süllyedés árulkodik arról, hogy a felkavart föld leülepedett. Mérőműszerekkel kimutatható, hogyha egyes földrészek lazább szerkezetűek. Az Államokban olyan igazságügyi tudóst is ismertem, aki egy érdekes módon hajlított drót darabokkal talált rá a 151

sírokra. De a kutyák voltak továbbra is a legjobb keresők. Érzékeny orruk észleli a bomlás folyamán keletkezett szagot a füvön, illetve több méter mélységben is. Olyan jó hullakereső kutyákról is lehet hallani, akik évszázadokkal ezelőtt eltemetett halottakra is rátalálnak. Én valamivel éjfél után érkeztem, és az igazságügyiek addigra már részben feltárták a maradványokat. Kis kanalakat és ecseteket használtak a föld lekotrásához, és szinte már régészeti precizitással dolgoztak. Ugyanazt a módszert kellett alkalmazni a pár hetes és a pár száz éves síroknál is. A cél mindkét esetben az, hogy a lehető legkevésbé háborgassák meg a testet, mert így könnyebben megfejthető az esetleg véletlenül mellé temetett bizonyíték. Ebben az esetben a legnagyobb jelentőségű információ már látható volt. Én nem vettem részt a folyamatban, de elég közel álltam, hogy észrevegyem, ha valami fontos dolog kerül elő. Mackenzie rám nézett. - Mit szól? -Azt hiszem tudja. -Mondja csak el. -Ez nem Lyn Metcalf - mondtam. Semmitmondóan morgott. - Folytassa. -Ez nem újdonság. Bárkié is legyen ez a holttest, már Lyn eltűnése előtt is itt feküdt. Nem maradt semmilyen lágy szövet, és nincs szaga sem. Ügyes kutya volt, amelyik rátalált. -Majd átadom neki elismerését - mondta szárazon. - Na és maga szerint mióta lehet itt? A sekély ásatásra néztem. A csontváz szinte teljes egészében látható volt, a csontok átvették a föld színét. Felnőtt test volt, az oldalán feküdt és úgy láttam, egy póló és farmer volt a testén. - További vizsgálatok nélkül csak ennyit tudok mondani. Ilyen mélyen a bomlási folyamat tovább tart, mint a felszínen. Tehát ez a test legalább egy év és tizenöt 152

hónap közötti időre vall. De én azt saccolom, hogy ez sokkal régebb óta van itt. Olyan öt éve. -Honnan tudja? -A farmer és a póló. Pamutból van, ami négy-öt év alatt rohad el. Ezek még nem rohadtak el teljesen, de nem sok van hátra hozzá. - Más? -Megnézhetem közelebbről? -Parancsoljon. Ez egy másik helyszínelő csapat volt, nem az, amelyikkel már volt szerencsém találkozni Sally Palmer holttesténél. Amikor leguggoltam a gödör széléhez, megnéztek, de aztán szó nélkül folytatták a munkájukat. Már így is késő volt és hosszú éjszaka állt előttük. -Találtak sérülésre utaló jelet?- kérdeztem őket. -Elég komoly koponyasérülése van, de még csak most kezdtük felfedni. - A jobb felső oldalára mutatott, amit még részben föld takart. De a repedések már láthatók voltak. Egy ponton megadta magát a csont és e körül a pont körül sugárban indultak ki a repedések. -Tompa fegyvernek tűnik. Nem éles vagy ballisztikus fegyver okozta - mondtam, miközben vizsgálgattam. Maga mit gondol? Bólintott. Nem úgy, mint a kollégája az előző helyszínen, úgy láttam ő nem bánja, ha beavatkoznak a munkájába. - Úgy tűnik. De addig nem mondok semmit, amíg meg nem nézzük, hogy zörög-e golyó a koponyában. Ha lövés vagy valami éles fegyver, mondjuk egy kés hagy maga után nyomot, az másképp néz ki, mint egy tompa fegyver okozta sérülés. Általában nem nehéz megkülönböztetni a kettőt, és a jelek eddig arra utalnak, hogy az utóbbiról van szó, hiszen a csont befelé tört, mint egy tojás. Mégis egyetértettem elővigyázatosságával. - Maga szerint a fejsérülés okozta a halálát? - kérdezte Mackenzie. 153

-Lehet - mondtam. - Úgy nézem halálos lehetett, persze ha nem a halál beállta után verték fejbe. De ezt még túl korai lenne eldönteni. -Mi mást tud mondani nekem? - elégedetlenkedett. -Férfi, valószínűleg fehér bőrű, tizenéves vagy huszonéves lehet. Lenézett a sírba. - Komolyan? - Nézze meg a koponyáját. A nők és a férfiak állkapcsa másmilyen. A férfié jobban kiáll. És nézze, ahol a füle volt, látja mennyire kiáll az a csont? Ez a járomív, ami mindig nagyobb a férfiak esetében. Ami a rasszot illeti, az orrcsontjaiból megállapítható, hogy európai származású, nem afrikai. Lehet ázsiai is, azt hiszem, de a koponya alakja meglehetősen szögletes, úgyhogy szerintem nem az. A kora... - vállat vontam. - Itt is csak találgatni tudok egyelőre. Ahogy látom, a gerinc nincs nagyon elkopva. És látja a bordákat itt? arra a pontra mutattam, ahol a póló alatt kidudorodtak a csont tompa végei. A csontok vége a korral bütykösödik. Az élek itt még elég élesek, ezért nyilvánvaló, hogy egy fiatal felnőttről van szó. Mackenzie becsukta a szemét és az orrát gyömöszölte. - Tökéletes. Pont erre volt szükségünk. Egy ide nem illő gyilkosság. - Hirtelen felnézett. - Nincs jel arra, hogy elvágták volna a torkát, ugye? -Nem látok ilyet. - A nyakcsigolyát már megnéztem, hátha vannak rajta késnyomok. - Miután ilyen régen temették el, nehezebb lesz megállapítani a sérüléseket pontos vizsgálat nélkül. De semmi egyértelmű jelet nem látok. -Köszönjük meg istennek a kis dolgokat is - motyogta Mackenzie. Egyetértettem vele. Nehéz lett volna megmondani, mi bonyolította volna jobban a helyzetet: ha egy újabb nyomozást indítanak, vagy ha bizonyítani próbálják, hogy ugyanaz a gyilkos már évek óta tevékenykedik. Hálás voltam, hogy ez engem nem érint. Felálltam és 154

leporoltam a kezem. - Ha másban nem tudok segíteni, hazamennék.

155

-Be tud menni a laborba holnap? Úgy értem ma délután - javította ki magát Mackenzie. -Miért? Úgy láttam őszintén meglepődött a kérdésemen. - Hogy közelebbről is megvizsgálhassa ezt a testet. A késő reggeli órákban végzünk itt. Délre odavitetem a testet. -Úgy látom magának egyértelmű, hogy részt veszek ebben. -Miért, nem akar? Most én lepődtem meg. Nem is igazán a kérdésén, hanem azon, hogy jobban ismert, mint én saját magamat. De, azt hiszem igen - mondtam, és tudtam hogy elkerülhetetlen. - Tizenkettőre ott leszek. A konyhában ébredtem, fáztam és össze voltam zavarodva. A hátsó kertre nyíló ajtó tárva-nyitva állt előttem, a világosság sejtelmesen szűrődött be rajta. Az álom emléke még friss volt. Kara és Alice hangjának közelsége olyan élénk volt, mintha most beszélgettem volna velük, és ez most a szokásosnál is jobban zavart. Úgy éreztem, Kara figyelmeztetni akar valamire, de én nem akartam meghallani. Túlságosan is féltem a mondanivalójától. Megborzongtam. Nem emlékeztem rá, hogy lejöttem volna a lépcsőn, és nem értettem milyen tudatalatti okom volt arra, hogy kinyissam az ajtót. Zavart lelkiállapotomban elindultam, hogy bezárom, aztán megálltam. A mezőt betakaró halovány ködtengerből úgy emelkedett ki a sötét, áthatolhatatlan erdő, mint egy sziklacsúcs. Rossz előérzetem támadt. Nem látja a fától az erdőt. A mondás hirtelen előtűnt a semmiből. Egy pillanatra úgy éreztem mélyebb mondanivalója is van, de miközben próbáltam rájönni mi az, kicsúszott a kezem közül. Még mindig ezen törtem a fejem, amikor valami hátulról megérintette a nyakamat. 156

Összerezzentem és megfordultam. Az üres konyhát láttam. Csak egy kis szellő, mondtam magamban, bár minden csendes volt, a levegőt nem zavarta semmilyen légmozgás. Bezártam az ajtót és próbáltam elűzni a kellemetlen érzést, ami még mindig velem volt. Visszabújtam az ágyamba, vártam a hajnalt, de sehogy sem tudtam elfelejteni az ujjbegyek finom érintését a bőrömön. Előttem állt az egész délelőtt, mielőtt a laborba mentem. Nem volt jobb dolgom, így hát átmentem Henryhez reggelizni. Ez amúgy is szokásom volt szombatonként. Már fenn volt és úgy láttam, jó formában van. Vidáman kérdezősködött a tegnapiakról, miközben gyorsan tojást sütött és szalonnát pirított. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy a vendégségről kérdezősködik, nem pedig az erdőben találtakról. Azt még nem jelentették be, de el sem tudtam képzelni, mi lesz, ha a rendőrség megteszi. Manham már így is nehezen viselte az eseményeket. Az álmom miatt pedig túlságosan is zavart voltam ahhoz, hogy ezen gondolkozzak. Így hát nem említettem neki az újabb holttestet. Jókedve rám ragadt, és mire útnak indultam, sokkal vidámabb voltam. Gyalog mentem haza a kocsimért, és a hangulatom egyre jobb lett. Aznap is gyönyörű reggel volt és még nem éreztem a megszokott fojtogató hőséget sem. A rétet szegélyező virágok vibrálóan sárga, lila és piros színei szinte bántották a szemem, és a levegőt a virágpor nehéz, édeskés illata töltötte meg. A vidéki békés képet csak a közelben parkoló rendőrkocsi rontotta el. Hirtelen jött optimizmusomat majdnem teljesen elűzte a látvány, de már megszoktam, így nem igazán érdekelt. Természetesen nem nagyon boncolgattam az okokat. Arra is figyeltem, hogy nehogy Jennyvel kössem össze új reményemet. Csak élvezni akartam a pillanatot, amíg tart. Mint később kiderült, nem tartott sokáig. A templom mellett mentem el, amikor valaki a nevemet kiabálta. - Hunter doktor. Van egy perce? Scarsdale Tom Masonnal beszélgetett a temetőkertben. 157

Tom Mason a Manham virágait és füves területeit gondozó kertészek fiatalabbika volt. Megálltam a templomkert alacsony falánál. - Jó reggelt, tiszteletes. Magának is, Tom. A kertész szégyenlős mosoly kíséretében biccentett egyet, de fel sem nézett a rózsabokorból, amivel éppen foglalkozott. Nagyapjához hasonlóan jobb szeretett egyedül maradni a növényekkel, amiket finom gondviselésben részesített. Ezzel ellentétben, Scarsdaleben nem volt semmi finomság. Arra sem méltatott, hogy visszaköszönjön. - Érdekelne, mit gondol a jelenlegi helyzetről - mondta mindenféle bevezető nélkül. Fekete öltönye elnyelte a göröngyös sírkövek közt áradó napfényt. Furcsa kérdés volt ez. - Nem igazán tudom, mire gondol. - A falura nehéz idők járnak. Az egész ország figyeli majd, hogyan viselkedünk. Nem gondolja? Reménykedtem, hogy nem kezd bele megint az istentiszteleti szövegbe. - Mit óhajt tőlem, tiszteletes úr? -Azt szeretném megmutatni mindenkinek, hogy Manham nem tolerálja a történteket. Itt lenne az alkalom, hogy e próbatétel dacára egy erősebb közösség kovácsolódjon össze. -Nem értem, miért kéne próbatételnek nevezni egy őrült cselekedeteit, aki nőket rabol, és megöli őket. -Lehet, hogy nem érti. De hogy őszinte legyek, a helyiek aggódnak. Nem szeretnék, ha rossz híre menne a falunak. És igazuk van. -Azt hittem, talán jobban érdekli őket az, hogy megtalálják Lyn Metcalfot és elkapják Sally Palmer gyilkosát. Vagy talán ez nem fontosabb, mint Manham jó híre? -Ne játszadozzon velem, doktor úr - vágta rá. - Ha többen odafigyeltek volna a helyi történésekre, talán nem 158

jutottunk volna idáig. Jobban tettem volna, ha nem szállok vitába vele. - Még mindig nem értem, mire akar kilyukadni. Tudtam, hogy a kertész is ott van a közelben, de Scarsdale soha nem volt szégyenlős, ha közönség előtt kellett produkálnia magát. Visszabillent a sarkára és fejét kissé felemelve, az orra vonalán nézett le rám. -Számos gyülekezeti tag megkeresett már ez ügyben, és úgy érezzük, egy zászló alatt kell összegyűjteni erőinket. Különösen, ami a médiát illeti. -Ezt hogy érti? - már kezdtem sejteni, hova vezet ez az egész. -Úgy érzi a közösség, hogy szükség van egy szóvivőre. Olyan valakire, aki a legtökéletesebben képviseli Manhamet a nagyvilág előtt. -Gondolom ez maga lesz. -Ha bárki más vállalja a felelősséget, én szívesen félreállok. -Miért gondolja, hogy erre szükség van? - Mert Isten nem végzett még ezzel a faluval. Nyugtalanítónak tartottam magabiztosságát. - És mit óhajt tőlem? - Maga meglehetősen fontos ember. Örülnénk, ha számíthatnánk a támogatására. Felháborítónak találtam, hogy Scarsdale ezt az egész ügyet arra használja fel, hogy szerephez jusson a nyilvánosság előtt. Ennek ellenére tisztában voltam vele, hogy a faluban uralkodó félelem és a bizalmatlanság megszüli majd fogékony hallgatóságát. Elkeserítő volt a gondolat. -Nem akarok a sajtónak nyilatkozni, ha erre gondol. -Inkább a hozzáállásról van itt szó. Nem szeretném azt érezni, hogy valaki aláássa azoknak a törekvéseit, akik a falu érdekében járnak el. -Tegye azt, ami ön szerint a legjobb a falunak, és én is azt fogom tenni. 159

-Ezt kritikának vegyem? -Maradjunk annyiban, hogy másképp vélekedünk a falu érdekeiről. Hideg tekintettel nézett rám. - Hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy az itt élő embereknek jó a hosszú távú emlékezőtehetségük. Nem valószínű, hogy ilyen időkben elfelejtik majd, ha valaki vétkezik. Megbocsátásról sem beszélnék, bármennyire is embertelennek tűnik. -Ebben az esetben majd igyekszem nem vétkezni. -Lehet, hogy jól forgatja a szavakat, de én tűnődtem el egyedül a hovatartozásán. Az emberek pletykálnak, Hunter doktor, és meglehetősen kellemetlen dolgokat hallottam. -Talán nem kéne meghallgatnia a pletykákat. Mint egyházi személy, nem magának kéne az emberekből kiölni az előítéleteket? -Ne oktasson ki a munkámmal kapcsolatban. -Maga se az enyémmel kapcsolatban. Bámult rám és talán még lett volna mondanivalója, ha Tom nem kezd el zörögni a háta mögött. A szerszámokat rakta bele a talicskába. Scarsdale nem beszélt tovább, tekintete olyan kemény volt, mint az őt körülvevő sírkövek. - Nem tartom fel tovább, Hunter doktor. Jó napot mondta keményen, majd elosont. Hú, ezt jól csináltad - gondoltam magamban kedvtelenül, majd továbbmentem. Nem akartam, hogy ez süljön ki a beszélgetésből, de Scarsdale a legrosszabbat hozta ki belőlem. Még mindig azon gondolkodtam, amit mondott, így nem vettem észre, hogy egy kocsi áll meg mellettem. - Le vagy törve, mint a bili füle. Ben volt az. Napszemüveget viselt és erős karját új, fekete Land Roverének ablakára támasztotta. Poros volt a kocsi, de az enyém antik darabnak tűnt volna mellette. 160

-Bocs, elkalandoztam. -Azt látom. Nem ahhoz a 'Boszorkányégető Tábornokhoz' van köze, ugye? - mondta és fejével a templom felé intett. - Láttam, hogy beszéltél vele. Nevethetnékem támadt. - De, de, vele kapcsolatos. Röviden összefoglaltam neki a találkozó lényegét. A fejét rázta. -Nem tudom, milyen istent imád, de ha az istene is olyan, mint ő, akkor nem szeretnék vele összetalálkozni egy sötét utcában. El kellett volna küldened a pokolba. -Képzeld, mit szólt volna! -Úgy látom, meggyűlik veled a baja. Fél tőled. -Tőlem? - kérdeztem meglepve. -Gondolj csak bele. Mostanáig csak egy senyvedt lelkész volt, akinek a gyülekezete is csökkenőfélben van Most eljött az ő nagy lehetősége, és te egy hatalmi kihívást jelentesz számára. Te orvos vagy, művelt és a városból jöttél ide. És azt se felejtsük el, hogy világi ember vagy. -Én nem akarok vele versenyre kelni - mondtam bőszen. -Az nem számít. A nyomorult vén kecske kitalálta, hogy ő lesz 'Manham Hangja'. Ha nem támogatod, az ellensége vagy. -Mintha nem lenne így is elég bajunk. -Ó, soha ne vond kétségbe egy igazságos ember mindent elrontó képességét. Mindezt persze a jó nevében teszi. Benre néztem és úgy láttam, jókedve elhagyta. Minden rendben? -Ma cinikus napom van. Gondolom észrevetted. -Mi történt a fejeddel? Egyik szeme mellett egy lehorzsolt dudor volt, amit részben elfedett a napszemüveg. Odanyúlt. -Tegnap este egy újabb gazfickót üldöztem a természetvédelmi területen. Valaki megpróbált belepiszkálni 161

abba a réti héja fészekbe, amit egy ideje már figyelek. Utánafutottam és az egyik csapáson jól megütöttem magam. -Elkaptad? Mérgesen rázta a fejét. - De elkapom. Tudom, hogy az a kurva Brenner volt az. A közelben parkolt a kocsija. Ott vártam rá, de nem került elő. Biztosan bujkált, és megvárta míg elmegyek. - Nehézkesen mosolygott. - Leeresztettem a gazfickónak a gumiját, úgyhogy remélem ő volt az. -Kockáztatsz? -Miért, mit tehet? Feljelent? - Bökte rá gúnyolódva. Jössz majd a Bárányba? -Lehet. -Akkor ott találkozunk. Továbbment. A Land Rover erős motorja kipufogófüstöt hagyott maga után a levegőben. Hazafelé menet Ben szavain gondolkodtam. Mindig is jól ment a veszélyeztetett fajok fekete piaca, különösen a madárpiac. Mivel ez fontos lehet Sally Palmer és Lyn Metcalf elrablásában, a rendőrségnek tudnia kellene róla. A gond az volt, hogy a bűntény bizonyos részeit nem hozták még nyilvánosságra, ezért ezt nem javasolhatom Bennek. Ezek szerint nekem kell Mackenzievel közölnöm. Nem örültem, hogy Ben háta mögött cselekszem, különösen, ha kiderül, hogy semmi jelentősége nincs. De nem kockáztathattam. A gyakorlatban megtanultam, hogy néha a legkisebb részlet is fontos lehet. Akkor még nem tudtam, de később bebizonyosodott, hogy a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy én gondoltam.

162

Tizenötödik FEJEZET

Aznap este még egy áldozatot találtak. Nem a Sally Palmerért és Lyn Metcalfért felelős férfi kezéből valót. Legalábbis nem közvetlenül onnan. Nem, ez az ember a falut magával ragadó gyanakvás és ellenségesség áldozata volt. James Nolan egy pici házban lakott az autószerelő műhely mögötti kis zsákutcában. Páciensem volt, a szomszédos falu egyik boltjában dolgozott. Csendes tartózkodása mögött kedves természet és mélységes boldogtalanság bújt meg. Ötvenes éveiben járó, egyedülálló, homoszexuális férfi volt húsz kiló felesleggel. Szexuális beállítottsága miatt mélységesen szégyellte magát. Egy ilyen isten háta mögötti helyen, mint Manham, ahol az ilyesfajta hajlam természetellenesnek számított, nem sok kilátása volt szexuális kalandokra. Ebből kifolyólag ez a fiatalember efféle vágyait a közeli városok közparkjaiban és mellékhelyiségeiben elégítette ki. Egyik alkalommal egy titkos ügynököt csábított el. A szégyene tovább tartott, mint a rá kirótt büntetés. Elkerülhetetlen volt, hogy a faluba is eljussanak a hírek. Addig csak nevetség tárgya volt, ezután ennél is gonoszabban ítélték meg. Bűnét sosem nevezték nevén, az is lehet, hogy nem is tudták pontosan, mit követett el, de a pletykák megbélyegezték. A falvakban gyakori szokás szerint mindenkinek volt egy kiosztott szerepe, és neki a tisztátalan szerep jutott, a perverzé, akitől távol tartották a gyerekeket. Nolan ezáltal még jobban elszigetelődött, és egyre jobban megfelelt a falu által kialakított képnek. Szellemként járt-kelt, nem nagyon beszélt senkivel, és csak annyit kért, hogy tegyenek úgy, mintha nem is létezne. Manham ebbe örömmel beleegyezett, és nem mondhatni, hogy tolerálta Nolant, inkább csak nem vett róla tudomást. 163

Egészen eddig. Bizonyos tekintetben megkönnyebbülés volt számára ez a tragédia. Amióta Sally Palmer holttestére rátaláltak, félelemben élt, hiszen tudta, hogy a bűnbak megnevezésében nem sok szerepet játszik az ésszerűség. Éjszakánként, amikor hazaért a munkából, sietve menekült be a házba és jól bezárta magát. Azt remélte, láthatatlansága továbbra is megvédi majd. Azon a szombaton nem védte semmi. Tizenegy óra is elmúlt, amikor dörömböltek az ajtaján. Lekapcsolta a tévét, és lefekvéshez készülődött. A függönyök be voltak húzva, és egy ideig csak a karosszékben ülve imádkozott, hogy bárki légyen is az odakinn, menjen haza. De nem ez történt. Többen voltak és részegen, nevetgélve, gúnyosan a nevét kiabálták. Aztán egyre mérgesebben kiabáltak, és egyre erőszakosabban döngették az ajtót. Amikor a deszka megreccsent, Nolan a telefonra nézett, és a rendőrséget hívta volna legszívesebben. De mivel egész életében kerülte mások figyelmét, nem tette meg. Ehelyett, amikor a látogatók taktikát váltottak és azzal fenyegették, hogy betörik az ajtót, ha nem nyitja ki, azt tette, amit életében mindig. Szót fogadott. Az ajtón található acél biztonsági láncra bízta magát. De mint minden, ez is csődöt mondott. Az ajtó és az ajtótok darabokra tört a megújult támadás alatt. Nolan az előszobába zuhant és a támadók bementek a házba. Később azt állította, hogy nem ismerte fel egyikőjüket sem, mert állítása szerint nem volt alkalma megnézni az arcukat. Akár látta, akár nem, nehezen tudom elképzelni, hogy nem tudta, kik támadtak rá. Biztosan olyanok voltak, akiket látott már. Talán olyan fiatalemberek, akiknek a szüleivel vagy nagyszüleivel együtt nőtt fel. Megrugdosták és megverték, majd nekiálltak lerombolni a házát. Amikor mindennel végeztek, újra nekiestek és addig verték, amíg eszméletét vesztette. Elképzelhető, hogy az ésszerűségnek mégiscsak 164

lehetett valamicske szerepe abban, hogy abbahagyták még mielőtt belehal a sérüléseibe. Másfelől viszont olyan sérülései voltak, hogy akár holtan is otthagyhatták volna. Telefonom nem sokkal azután szólalt meg, hogy a támadók elmentek. Félálomban ügyetlenkedtem, hogy megtaláljam, és nem sikerült felismernem a suttogó hangot, amely közölte velem, hogy valaki megsérült. Még mindig ébredeztem, amikor a hívó megmondta melyik házban történt az eset, majd letette. Egy percig bambán bámultam a kagylót, aztán összeszedtem magam és kihívtam a mentőt. Sokszor előfordult, hogy vaklármának bizonyul egy-egy hívás, de éreztem, ez most nem tréfa. Mivel a falu messze van, a mentő elég sokára ér ide. Nolan házához menet megálltam a falu terén parkoló rendőrkocsinál. Éjjel-nappal szolgálatban volt valaki, és nem szerettem volna egyedül kimenni a házhoz. Hibát követtem el. A vészhívásomat nem továbbították feléjük, így értékes perceket vesztegettem el a magyarázkodásra. Mire az egyiket meggyőztem, hogy jöjjön velem, már azt kívántam, bárcsak egyedül mentem volna. A zsákutcában, amelyben Nolan lakott, nem égtek az utcai fények. Könnyen megtaláltuk a házát, mert a bejárati ajtó tárva-nyitva volt. Miközben a ház felé közeledtünk, megnéztem a szomszédos házakat. Életjelet egyikben sem láttam, mégis úgy éreztem, hogy figyel bennünket valaki. Nolanra lerombolt házában találtunk rá, ott ahol a támadói hagyták. Ott helyben nem sokat tehettem. Stabil oldalfekvésbe helyeztem és vártam a mentőt. Néha magához tért egy kicsit, majd újra eszméletét vesztette. Szóval tartottam, amíg megjöttek a mentősök. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, tiszta az elméje, így hát megkérdeztem tőle, mi történt. De csak becsukta a szemét, mintha hallani sem akarná a kérdésemet. Miközben hordágyon a mentő felé vitték, a mentővel érkezett egyik rendőr megkérdezte, hogy miért engem 165

hívtak és nem a segélyhívó számot. Azt válaszoltam, hogy nem tudom, ami persze hazugság volt. A környező házakról visszaverődő villogó kék fényt néztem. A felfordulás ellenére senkit nem láttam, senki nem jött ki az utcára, hogy megnézze, mi történt. Én azonban tudtam, hogy lesnek bennünket. Pont úgy, ahogy Nolan bántalmazását is végignézték. Valakit mardosott a lelkiismerete, de annyira nem, hogy cselekedjen is, hogy beavatkozzon, megállítsa a támadókat, esetleg külső segítséget hívjon. Ez falubéli ügy volt. Én magam is 'félidegen' voltam, így a hívó úgy érezhette, köztes megoldást talált. Tanú nem volt, ebben biztos voltam, mint ahogy abban is, hogy a névtelen telefonáló nem fog jelentkezni. Mint kiderült, a hívó a falu egyetlen nyilvános fülkéjéből telefonált, tehát képtelenség kideríteni, ki volt az. Amikor a mentő elment, a mozdulatlan ablakokat és zárt ajtókat néztem, legszívesebben rájuk kiabáltam volna. De hogy pontosan mit kiabáltam volna és milyen célból, nem tudtam. Ehelyett hazamentem és az éjszaka hátralevő részében megpróbáltam aludni. Következő reggel nyugtalanul, összetörten ébredtem. Újsággal és egy csésze fekete kávéval a kezemben kimentem a teraszra. A hétvége fő szenzációja egy vonatbaleset volt, amihez képest a Manhamben felfedezett második holttest csak néhány bekezdést érdemelt ki a belső lapokon. Mivel nem kapcsolódott az előző gyilkossághoz, csak érdekességként említették meg. Az előző délutánt és az este nagy részét is a férfi holttestének elemzésével töltöttem, és amíg a talajban található hullaviasz vizsgálati eredményeire vártunk, hogy megállapítsuk a halál beálltának időpontját, nem számítottam meglepetésekre. A jó hír az, ha fogalmazhatunk így, hogy nem lesz túl nehéz azonosítani az áldozatot. Fogazata ép maradt, tömésekkel együtt, így 166

kis szerencsével egy fogászati azonosítás alapján megállapítható lesz a személyazonossága. Bal sípcsontján egy régi törést is találtam. A sípcsont már régen begyógyult, de ez is segíthet személyazonosságának megállapításában. Ezenkívül csak azt tudtam újra megerősíteni, amit Mackenzienek már korábban elmondtam. A sírban fekvő holttest egy fiatal, fehér bőrű férfié, aki vagy tizenéves volt, vagy a húszas évei elején járt, és akinek a koponyáját valami nehéz, tompa tárggyal verték be. Valószínűleg egy nagy kalapáccsal vagy sulyokkal, mivel a lyukak alakja sugaras. A sérülés helye és mértéke alapján valószínűsíthető, hogy többször, és hátulról ütötték meg. Ennyi idő elteltével nehéz megállapítani, hogy a sérüléseibe halt-e bele, de szerintem biztosan. Egy ilyen sérülés azonnali halált okoz. Most már nem tudjuk mi mást követhettek el még rajta, csontjain nem volt más erőszakos cselekményre utaló jel. Nem volt okunk feltételezni, hogy ennek a halálesetnek köze lenne a manhami eseményekhez. A mi gyilkosunk áldozatai nők, nem férfiak, és bár addig nem vehetjük biztosra, amíg az azonosítás nem történik meg, mégis feltételezhető, hogy ez a férfi nem helyi lakos volt. Ez a falu nem volt elég nagy ahhoz, hogy ilyen sokáig rejtegessen valakit. Még lényegesebb, hogy a gyilkosság semmi hasonlóságot nem mutatott Sally Palmer esetéhez. Sallyt temetetlenül, a szabadban hagyták, és míg az ő arcát dühből vagy személyazonosságának elrejtése miatt szétzúzták, a férfi arca teljesen érintetlen volt. A leghihetőbb verzió szerint a gyilkos és áldozata is más település lakosa volt, és a hullát csak idehozták, hogy megszabaduljanak tőle. Ennek ellenére, az indokoltnál több időt töltöttem a nyakcsigolya vizsgálatával, mert tudni akartam, vajon megsérült-e. Az is lehet, hogy azért tettem, mert 167

Manhamben eddig csak az elszigeteltsége volt vonzó. Most két gyilkosság is történt, az egyik friss, a másik nem, és ezen kívül egy fiatal nő is eltűnt. Nehéz volt nem a megoldásra koncentrálni. Ha a falu csak most kezdte el felfedni titkait, ki tudja, mi lát még napvilágot. Nem volt megnyugtató gondolat. Átfutottam az újság többi lapját is, de különösebben nem érdekelt. Az asztalra dobtam, és megittam a maradék kávémat. Ideje lezuhanyozni, Henry már vár a vasárnapi ebéddel. Utána Jennyvel van találkám, és miközben erre gondoltam ideges és izgatott lettem. Kis bűntudatom is támadt, hiszen ezt nem volt lehetőségem Henrynek megemlíteni. Biztosan szívesen kölcsönadja a csónakot, nem is ezzel van a gond. Tudtam, hogy arra számít, nála töltöm a délutánt, és rossz lesz rövidre vágni a látogatást és elrohanni. Azt hiszem, az egyik találkozót át kellett volna tennem egy másik időpontra. Nem akartam viszont Jennyt cserbenhagyni, és fogalmam sem volt, mikor vihetem megint vízre a csónakot, úgyhogy a program lemondása szóba se jöhetett. Miért is nem? - szólalt meg bennem a cinikus. Tényleg ennyire találkozni akarsz Jennyvel? De most nem akartam erre gondolni. Felkeltem, zuhanyozni indultam, és nyitva hagytam a kérdést. Mire Henryhez értem, gyötrő fejfájásom lett a feszültségtől. A házba lépve a marhasült illatát azért még tudtam élvezni. Szokásom szerint nem kopogtattam, csak köszöntem, ahogy beléptem. - Erre. - Henry hangja a konyhából jött. Bementem hozzá. Nyitott ajtónál is nagyon meleg volt odabenn. Az ajtón át az elkerített hátsó füves területre nyílt kilátás. Henry egy tálban éppen tésztát kevert ki a Yorkshire puddinghoz, keze ügyében egy üres borospohár. Nem forró délutánhoz illő étel, de Henry mindig is 168

kedvelte a hagyományos vasárnapi ebédeket. -Mindjárt kész - mondta, miközben a vajat a tepsibe kanalazta. A forró zsiradék sistergett. - Ha ezzel végzek, ehetünk is. -Segíthetek valamiben? -Önts egy kis bort mindkettőnknek. Én már megnyitottam egy üveg ütős bort, de kinyitottam egy üveg jó bort is szellőzni. Szerintem most már ihatjuk. Vagy esetleg sört innál inkább? -Nem, jó lesz a bor. Már a sütő felé kerekezett. Kinyitotta az ajtaját, egy kicsit meghátrált az erős gőztől, majd becsúsztatta a tepsit. Nem gyakran főzött, szerette Janicere bízni az étkezéseket, de amikor nekiállt, mindig meglepett, milyen ügyes. Azon tűnődtem, vajon én hogyan állnék helyt az ő fizikai állapotában. Nem mintha lett volna választása. És persze Henry nem az a fajta ember volt, aki könnyen feladja. -Na - mondta, és becsapta a sütőajtót. - Még húsz perc és ehetünk. Jézusom, még ki sem töltötted a bort? -Máris töltöm. - Egy fiókban keresgéltem. - Van aszpirin vagy valami fájdalomcsillapító? Én fejfájás ellenivel kezdeném. -Ha ott nincs, a gyógyszeres szekrényből vegyél ki valamit. A fiókban egy üres doboz paracetamol volt, semmi más. A folyosóról Henry dolgozószobájába mentem, ami most egyben a rendelője is volt, hiszen most én dolgoztam a régi rendelőjében. Itt tároltuk a gyógyszereket, és Henry egyéb holmijait is. Gyűjtögető típus lévén megtartott mindenféle ősrégi porokat, üvegeket és orvosi felszerelést, amit az elődjétől örökölt. Tárolásukkal valószínűleg számos egészségügyi szabályt megszegett, de Henry cseppet sem volt tekintettel a bürokráciára. Gyűjteménye egy elegáns, üvegajtós viktoriánus könyvespolcon porosodott, amely erősen elütött a csúnya, 169

acélból készült gyógyszeres szekrénytől és a hűtőtől, amelyben az oltásokat tartottuk. Ez a két bútordarab egyáltalán nem illett a finom fából és bőrből készült bútorokhoz. Henry sikertelenül próbálta elrejteni e két darabot bekeretezett fotóival. Az egyik előző évben készült fotón mi ketten ültünk a csónakban, de a legtöbb kép róla és feleségéről, Dianaról készült. A gyógyszeres szekrény tetejére, a legfeltűnőbb helyre tette az esküvőjükön készült fényképet. Vonzó párnak tűntek és fiatalon, boldogan mosolyogtak a fényképészre, hiszen még nem tudták, milyen sors vár rájuk. Gyanútlanok voltak és bizakodók. Megpillantottam az íróasztal melletti sarokban porosodó sétabotot. Amikor megérkeztem a faluba, még próbált járni vele. Mindig hallottam, ahogy morog, miközben pár lépést erőszakolt ki a testéből. Megmutatom én, hogy nincs igazuk ezeknek a barmoknak - mondta mindig. De lassanként feladta. Elfordultam ettől az emberi mulandóságra emlékeztető tárgytól és kinyitottam a gyógyszeres szekrényt. Volt ott minden. A dobozok között turkálva végre megtaláltam a paracetamolt, majd bezártam a szekrényt és visszamentem a konyhába. -Na végre - morgolódott. - Gyorsan, ide azzal a borral. Munka közben megszomjaztam. - Legyezgette magát és a nyitott ajtó felé gördült. - Menjünk és szellőztessük ki a fejünket egy kicsit. -Kint eszünk? -Még mit nem? Hát ausztrálnak nézek én ki? Hozzad a bort is. A bordeaux-it, ne az olcsót. Vízzel bevettem a paracetamolt, aztán tettem a dolgom. A kert szépen gondozott volt, de nem vitték túlzásba az ápolást. Henry lelkes kertész volt, és ezért még nagyobb csalódottságot jelentett számára, hogy már nem tudott vele érdemben foglalkozni. A régi kovácsoltvas asztalhoz ültünk, a zanót aranyeső alatti árnyékba. A szövött 170

fűzfakerítésen túl a tó látványa enyhülés illúzióját keltette ebben a forróságban. Mindkettőnknek töltöttem egy pohár bort. -Egészségedre! - mondtam és felemeltem poharamat. -Jó egészséget! - Mielőtt kritikus orral illette volna a bort, meglötyögtette a pohárban a rubinvörös folyadékot. Végül beleivott. - Hmm. Nem rossz. -A helyi üzletben vetted? -Bunkó - csúfolódott. Még egyet kortyolt, és ízlelgette mielőtt letette volna. -Na gyerünk, ki vele. Milyen volt a vacsora? -Grill vacsora volt a szabadban. Neked tetszett volna. -A szabadban étkezés péntek este elfogadható program. A vasárnapi ebédnek azonban meg kell adni a módját. Egyébként nem válaszoltál a kérdésemre. - Jó volt. Felrántotta szemöldökét. - Jó volt? Ennyi? -Mit mondhatnék még. Jól éreztem magam. -Jól érzem, hogy rejtegetsz valamit? - Vigyorgott. - Látom, harapófogóval kell kihúznom. Tudod mit? Vigyük vízre a csónakot délután, és ott majd elmeséled. Nincs nagy szél, de legalább egy kicsit leevezzük az ebédet. Éreztem, ahogy zavaromban elpirulok. -Persze ha nincs kedved, az sem baj - Henry mosolya lehervadt az arcáról. -Nem erről van szó. Csak... nos, megígértem Jennynek, hogy elviszem csónakázni. -Ó - nem tudta elrejteni meglepettségét. -Sajnálom, előbb kellett volna szólnom. De Henry hamar visszanyerte higgadtságát, és csalódottságát egy vigyorral palástolta. - Ne kérj bocsánatot! Jó neked! - Persze még lemondha... Legyintett az ajánlatomra még mielőtt befejezhettem volna. - Egy ilyen napsütéses délutánon jobban jársz, ha egy csinos lánnyal mész csónakázni, nem egy ilyen vénemberrel, 171

mint én. -Biztosan nem haragszol? -Majd elmegyünk máskor. Örülök, hogy megismerkedtél valakivel, akit szimpatikusnak tartasz. -Valójában semmi komoly nincs köztünk. -Ugyan, David, ideje jól érezned magad! Nem kell magyarázkodnod. - Nem magyarázkodom... - nem találtam a szavakat. Henry teljesen komoly volt. - Nézzük csak; biztosan bűnösnek érzed magad. Bólintottam, de nem mertem megszólalni. -Hány éve is történt? Három? -Majdnem négy. -Nekem már majdnem öt éve. És tudod mit? Elég volt. Halottainkat nem éleszthetjük fel, ezért jobb, ha éljük az életünket, ahogy tudjuk. Amikor Diana meghalt... Nos, azt hiszem, érted, mit akarok mondani. - Félig elmosolyodott. -Sehogysem tudtam felfogni, hogy miért én éltem túl, és ő miért nem. A baleset után sokáig... - A tó felé bámult. Nem tudom, mit akart mondani, de most meggondolta magát. -Mindegy, ez egy másik történet. - A boráért nyúlt. Váltsunk témát. Hallottam, hogy tegnap este valami izgalmas dolog történt. Nem sok olyan dolog történt a faluban, amiről Henry ne tudott volna. - így is mondhatjuk. James Nolant meglátogatta néhány szomszédja. -Hogy van? -Nincs jól. - Korábban betelefonáltam a kórházba. Elég rendesen megverték. Még egy-két hétig bent tartják a kórházban. -És gondolom senki nem látott semmit. -Nagyon úgy tűnik. Vastag szemöldökét undorodva ráncolta össze. 172

Állatok ezek. Mocskos állatok. De nem lep meg a történet. És hallom, te is kiestél Manham kegyeiből. Jól tudom? Tudhattam volna, hogy hozzá is eljutott már a rólam szóló pletyka. -De engem legalább még nem vertek agyon. -Én a helyedben nem kiabálnám el. Figyelmeztettelek, hogy mi lesz itt. Csak azért, mert Manham orvosa vagy, nem fognak veled kivételezni. Éreztem, hogy hamarosan visszacsúszik depresszív gondolataiba. - Ugyan, Henry... -Hidd el, én jobban ismerem ezt a helyet. A döntő pillanatban ugyanazt művelik majd veled is, mint Nolannal. Nem érdekli őket, mit tettél értük azelőtt. Hála? Ezen a helyen ezt a szót nem ismerik! - Kortyolt egyet a borából, és mérgében megfeledkezett az ízlelgetéséről is. - Néha azon tűnődöm, miért is törjük magunkat. -Ezt nem gondolod komolyan, ugye? -Nem gondolom komolyan? - mélázva nézett poharába. Vajon mennyit ihatott mielőtt átjöttem hozzá? - Nem, lehet, hogy nem gondolom komolyan. De néha elgondolkodom azon, hogy valójában mit is csinálunk mi ketten itt. De tényleg. Te sosem teszed fel a kérdést, hogy mi értelme van ennek az egésznek? - Orvosok vagyunk. Mi mást indokot kéne még találnunk? - Persze, ezt tudom én is - mondta ingerlékenyen. -De jót teszünk valójában? Őszintén, sosem érezted még azt, hogy csak vesztegeted az idődet? Csak életben tartjuk az öreg roncsokat. Csak késleltetjük az elhalaszthatatlant. Aggódva néztem rá, láttam, hogy fáradt. Először vettem rajta észre az öregedés jeleit. - Jól vagy? - kérdeztem tőle. Kuncogott. - Ne is figyelj rám, ma cinikus napom van. Cinikusabb vagyok, mint valaha. - Az üvegért nyúlt. - Biz173

tosan rám is hatással van ez az egész. Igyunk még egy pohárral, aztán meséld el, mi volt az a rejtélyes teendő, ami miatt távol voltál egész héten. Erről nem szívesen beszéltem, de mégis örültem, hogy témát váltunk. Henry figyelt, amikor elmondtam neki, hogy mivel is foglalkoztam, mielőtt Manhambe jöttem. Az elején furcsán fogadta a dolgokat, majd később el sem akarta hinni, hogy segítettem Mackenzie-nek. Mondandóm végeztével a fejét csóválta. - Nos, azt hiszem a „váratlan" szó jut először eszembe. -Sajnálom. Tudom, már régen el kellett volna mondanom, de egészen eddig azt gondoltam, hogy ez már csak a múltam része. -Ne kérj bocsánatot - mondta. Mégis láttam, hogy felkavarta, amit mondtam. Akkor vett fel maga mellé, amikor teljesen magam alatt voltam, és most kiderül, hogy nem voltam vele őszinte. Egészen eddig azt hitte, hogy az antropológiával csupán elméletben foglalkoztam. Bár sosem hazudtam neki, mégsem viszonoztam megfelelően belém vetett bizalmát. -Ha szeretnéd, hogy lemondjak, megteszem - ajánlottam fel. -Lemondani? Ne viccelj! - Rám nézett. - Kivéve, ha meggondoltad magad, és mégsem dolgozol itt szívesen. -Nem, erről szó sincs. Nem akartam belekeveredni. Nem szándékosan titkoltam el a történteket. Én magam sem akartam rá gondolni. -Persze, ez érthető. Csak egy kicsit meglepődtem, ennyi az egész. Fogalmam sem volt, hogy ennyire... kifinomult karrier áll mögötted. - Merengve bámult a tó felé. - Irigykedem. Nagyon megbántam, hogy nem tanultam pszichiátriát. Réges-régen nagyon ambiciózus voltam. De amint látod, nem sikerültek a dolgok. Túl hosszú ideig tartottak volna a szaktanulmányok. El akartam venni Dianát feleségül, és a háziorvosi 174

praxissal hamarabb jött a pénz. Akkoriban pedig ez is elbűvölő foglalkozás volt. -Az én munkámban semmi nem volt elbűvölő. -Akkor izgalmas volt. - Ravaszul nézett rám. - És ne tagadd, az elmúlt héten egészen megváltoztál. Már a grillezés előtt is észrevettem. - Kurtán felnevetett, miközben a zsebébe nyúlt, hogy kihalássza a pipáját. Bárhogyan is, pokoli egy hét volt. Lehet már tudni, hogy kié a második holttest? -Még nem. De remélhetőleg a fogakról készített vizsgálatok alapján be tudjuk azonosítani. Henry megtöltötte és meggyújtotta pipáját, és közben a fejét rázta. - Egészen eddig valahol máshol lakott, aztán... -Láthatólag próbálta elnyomni a ránk telepedett hangulatot. -Nos, megnézem, hogy áll az ebéd. Elég gyászosan állnak a dolgok így is, nincs szükségünk még egy odaégett Yorkshire puddingra is. Ezután könnyedebb témákról beszéltünk. Henry az ebéd végére teljesen kimerült, és akkor jutott eszembe, hogy az utóbbi napokban helyettem is dolgozott. Ragaszkodtam hozzá, hogy elmosogatok, de nem engedte. - Megcsinálom én. A legtöbb edényt úgyis beteszem a mosogatógépbe. Jobban örülnék, ha elindulnál a barátnődhöz. - Még rengeteg időm van. Tettetett komolysággal nézett rám. - Tényleg tönkre akarod tenni a vasárnap délutánomat? Jennyvel a Bárányban találkoztunk. Ez semleges terület volt. Ha nála találkoztunk volna megint, akkor az igazi randinak tűnik. Én még mindig azt mondogattam magamban, hogy csak vitorlázni megyünk. Nem vacsorázni viszem, mert az hallgatólagos szexuális tartalommal bír. Nem kell odamennem érte, vagy félreérthető jeleket adnom neki. Ez így semmi különös. 175

Kivéve persze az izgatottságot, amit már egy ideje éreztem. Ügyeltem rá, hogy ne igyak túl sok bort ebéd közben, és bár jól esett volna valami erősebb ital, inkább narancslevet ittam. A szokásos fejbiccentések köszöntöttek a kocsmában. Nem tudtam, mit gondolhatnak, de örültem, hogy Carl Brenner nem volt ott. Kivittem az italomat és a kocsma bejáratánál a kőfalnak dőltem. Idegességemben majdnem az összes narancslevet megittam. Azt is észrevettem, hogy percenként az órámat nézem. Megfogadtam, hogy ezt abbahagyom, és akkor egy kocsi jött az úton. Egy régi mini volt, és nemsokára észrevettem, hogy Jenny ül a volán mögött. Leparkolt, kiszállt és amint megpillantottam, hirtelen megkönnyebbültem. Mi történik velem? Épp ezen gondolkodtam, de amikor odajött, egy pillanat alatt elszállt minden addigi kérdésem. -Gondoltam, lusta leszek - mondta mosolyogva, és napszemüvegét feltolta homlokára. De tudtam, hogy valójában azért jött autóval, mert a történtek után a legtöbb nő nem szívesen sétált egyedül. Rövidnadrág volt rajta és egy ujjatlan, kék felső. Alig észrevehető, enyhe parfümillat is lengedezett körülötte. - Nem régóta vár rám, ugye? - kérdezte. -Most értem ide. - Láttam, ahogy üres poharamra néz, és zavartan megvonja vállát. - Szomjas voltam. Kér valamit? -Mindegy. Érzékelte ő is, hogy abban a feszült helyzetben vagyunk, amikor egyetlen kimondott mondat sem hat őszintén. Döntsd el. Most - gondoltam magamban, hiszen ez meghatározhatja a délutáni hangulatot. - Mi lenne, ha vennék valamit és magunkkal vinnénk? kérdeztem és magam is meglepődtem. De amint kimondtam, tudtam, ez lesz a jó megoldás. 176

Jenny széles mosollyal nyugtázta - Jól hangzik. Kint várt, míg én bementem, hogy vegyek egy üveg bort. Próbáltam nem észrevenni, hogy az emberek furcsán néznek rám, amikor két poharat és dugóhúzót kértem kölcsön. Közben magamat szidtam, hogy miért nem gondoltam rá korábban. De azt is tudtam, miért nem. Próbáltam elkerülni minden olyan jelet, amitől ez a szerintem mindennapos találkozó randi jelleget ölthet. Úgy tűnt Jenny is ezt tette. - Várjon csak - mondta, amikor visszaértem. Ő is bement. Pár perccel később chipszes és mogyorós zacskókat lóbálva jött ki. - Ha esetleg nassolhatnékunk támad - mondta vigyorogva. Ettől elszállt a feszültség. Kocsiját a téren hagytuk, és visszasétáltunk a tóhoz. Henry kertjéből egy kapu nyílt a mólóra, de volt egy alig használt ösvény is, ami az útról nyílt, és a házat megkerülve ért le a tóhoz. Inkább ezen mentünk, hogy ne zavarjuk. A csónak mozdulatlanul állt a vízen. Miközben bemásztunk, egy kis szellő fújdogált. - Nem hiszem, hogy sokat fogunk ma vitorlázni mondta. - Nem baj. Jó lesz a vízen lenni. Nem is vacakoltam a vitorlával, megfogtam az evezőket és elindultam befelé. A víztükör üvegként csillogott a napfényben és vakítóan fénylett. Csak az evezők dallamos csobbanása hallatszott, ahogy ki-be mártottam a vízbe. Jenny velem szemben ült. Térdünk összeért miközben eveztem, de egyikünk sem húzódott el. A kezét a csónak oldalán a vízbe mártva húzta, miközben én a túlsó part felé vettem az irányt. Ujjai nyoma egyre szélesedett a vízben. A parthoz közeledve sekélyebb lett a víz és a sűrűn nőtt, szalmaszínű kákabozót áthatolhatatlannak tűnt. Egy kis öböl bújt elő mögüle, partját a szomorúfűz bozontos ágai takarták el. Hagytam, hogy a sodrás bevigyen bennünket az egyik fa alá, majd lazán kikötöttem a 177

csónakot a törzséhez. A faleveleken pettyekben átszűrődő napfény áttetszően zölddé varázsolta a leveleket. -Ez nagyon szép! - kiáltott fel Jenny. -Körülnézzünk? Tanakodott. - Nem akarok félős pisisnek tűnni, de maga szerint biztonságos ez a rész? A csapdákra gondolok. - Nem hiszem, hogy lennének itt csapdák. Senki nem jár erre, nem lenne értelme. A bort a tóban hagytuk hűlni és elindultunk felfedező utunkra. Nem sok látnivaló volt. A partot káka lepte bozótos kötötte össze egy rakás kővel és néhány fával. Középen egy apró kis épület romjai voltak, aminek már teteje sem volt és benőtte a növényzet. -Ez régen lakóház lehetett? - kérdezte Jenny, és lehajolt, hogy belépjen az alacsony ajtón. Száraz levelek ropogtak a cipőnk alatt. Még ebben a hőségben is dohos volt a levegő. -Lehetséges. Ez mind Manham Halihoz tartozott. Ez lehetett a kertmester háza, vagy valami ilyesmi. -Nem is tudtam, hogy van itt egy kúria. - Már nincsen. A második világháború után bontották le. Végighúzta a kezét egy régi kandalló mohával borított gerendáján. - Vajon ki lakhatott ebben? Milyen emberek lehettek? Milyen életet élhettek? -Gondolom, nehéz sorsuk volt. -De vajon ők is így érezték ezt, vagy akkor ez normálisnak számított. Úgy értem, néhány száz év múlva, amikor az emberek majd rátalálnak házainkra, vajon azt gondolják majd, hogy 'Szegény ördögök, hogyan boldogultak?' -Több mint valószínű. Mindenki ilyeneken tűnődik. -Mindig régész szerettem volna lenni. Úgy értem, még mielőtt tanár lettem. Az a sok múltbéli élet, amiről semmit nem tudunk. Az a fontos, hogy mindenki azt gondolhassa, 178

amit akar, mint ahogy mi most. - Egy kicsit megborzongott és félénken vigyorgott. - Kiráz tőle a hideg, és egyszerre le is nyűgöz a gondolat. Nem tudtam, hallott-e arról, hogy én miképpen foglalkoztam a múlttal mielőtt idejöttem. Ez egyelőre nem derült ki. - És miért nem tette? Miért nem lett régész? -Azt hiszem, mégsem akartam eléggé. Így a tanteremben kötöttem ki. Félre ne értsen, nagyon élvezem a tanítást. De néha elgondolkodom, tudja... 'Mi lett volna ha...?' -Még mindig kitanulhatja a szakmát. -Nem - mondta, és még mindig a kő gerendát simogatta. - Arról már lekéstem. Furcsa volt ezt hallani. - Ezt hogy érti? - Tudja azt maga. Bizonyos lehetőségek, bizonyos idő szakokban jönnek. Keresztutak, hívja aminek akarja. Döntést kell hozni, az ember elindul egy irányba. Ha a másik úton indulna, teljesen máshol kötne ki. Megrántotta a vállát. - A régészet az az út, amin nem indultam el. -És nem hisz a második lehetőségekben? -Azok nem második lehetőségek, inkább másmilyen lehetőségek. Az életünk sosem lesz olyan, mint ahogyan egy másik választás következményeként alakult volna. Arca borús lett. Kezét elhúzta a kőről, és hirtelen zavartan szólalt meg. - Úristen, csak beszélek, beszélek, maga meg csak hallgatja. Sajnálom - nevetett fel. -Ne sajnálja - mondtam, de akkor már kibújt az ajtón. Utána mentem, hagytam, hogy túltegye magát a sötét gondolatokon, amik esetleg előjöttek benne. Szőke haja alatt tarkója napbarnított volt és bársonyos. Hajtincsei csigavonalban haladtak lefelé a nyakán, majd eltűntek a pólójában. Hirtelen szerettem volna megérinteni, és szándékosan elfordítottam a fejem. Amikor megfordult, megint vidám volt. - Mit gondol, 179

lehűlt már a bor? - Csak egy módja van, hogy megtudjuk. Visszamentünk a csónakhoz és kivettük a bort a vízből. Jó lesz? - kérdeztem. - Hoztam vizet is. - Nem, a bor tökéletes, köszönöm. Ma reggel beadtam magamnak az inzulint. Egy pohárral ihatok. - Vigyorgott. És különben is orvossal vagyok. A parton ittunk a fűzfa alatt. Amióta eljöttünk a romoktól, alig beszéltünk, de nem volt kellemetlen a csend. - Magának nem hiányzik néha a városi élet? - kérdezte végre. Eszembe jutottak a laborban tett látogatásaim. - Egészen mostanáig nem hiányzott. - És magának? -Nem is tudom. Vannak dolgok, amik hiányoznak. Nem igazán a bárok és éttermek. Inkább a nyüzsgés. De kezdem megszokni a vidéket. Csak a ritmust kell megszokni. -Visszamegy egyszer? Először rám nézett, majd a víz felé. - Nem tudom. - Kitépett egy fűcsomót. - Mit mondott el magának Tina? - Nem sok mindent. Csak annyit, hogy rossz emlékei vannak, de nem mondta el az okát. Mosolygott és a fűcsomót tépegette. - A jó öreg Tina -mondta unottan, de hangjában nem volt neheztelés. Vártam, hagytam, hogy eldöntse akarja-e folytatni a beszélgetést. - Rám támadtak - szólalt meg egy kis idő múlva, miközben lefelé nézett a fűbe. - Úgy tizennyolc hónappal ezelőtt. Barátokkal mentem szórakozni és hazafelé taxit hívtam. Ahogy kell. Nem biztonságos az utcákon mászkálni. Születésnapot ünnepeltünk és kicsit többet ittam a kelleténél. Elaludtam, és a taxis leparkolt. Bemászott hozzám a hátsó ülésre. Amikor ellenkeztem, megütött. Azzal fenyegetett, hogy megöl, aztán... Hangja elbizonytalanodott. Egy pillanatra megállt, majd erőt vett magán és újra folytatta. 180

- Nem tudott megerőszakolni. Hallottam, hogy a közel ben van valaki. Egy üres parkolóban állt meg, és egy csapatnyi srác épp arra járt. Mázlim volt. Kiabálni kezdtem, rugdostam az ablakot, a pasas pánikba esett, kilökött a kocsiból és elhajtott. A rendőrség szerint nagy szerencsém volt. Igazuk volt. Megúsztam néhány horzsolással, de rosszabb is lehetett volna. Én azonban nem éreztem magam szerencsésnek. Én csak féltem. - Elkapták a fickót? Megrázta a fejét. - Nem tudtam jó személy leírást adni, és a rendszámát sem tudta senki lejegyezni, mert elhajtott. A taxis cég nevét sem tudtam megmondani, mert az utcán intettem le. Szóval még szabadon van. A fűszálat a vízbe pöckölte. A felszínen maradt, és alig hagyott nyomot a víz tükrén. - Ezután féltem elmenni otthonról. Nem attól féltem, hogy újra meglátom, hanem... mindentől féltem. Olyan érzésem volt, hogy ha egy ilyen dolog ok nélkül megtörtént velem, akkor bármikor megismétlődhet. Ezért úgy döntöttem, hogy eljövök a városból. Elmegyek és valami biztonságos kis helyen élek majd. Megláttam ezt az álláshirdetést és íme itt vagyok ravaszul mosolygott. - Jó döntés, mi? - Örülök, hogy így döntött. A szavak kicsúsztak a számon. Gyorsan a tó felé néztem, bárhova, csak ne rá kelljen néznem. Barom! bosszankodtam magamban. Ezt mi a fenének mondtad? Egyikünk sem szólalt meg. Megfordultam; engem nézett. Habozva rám mosolygott. - Csipszet? - kérdezte. Elmúlt a fura érzés. Megkönnyebbültem és a borért nyúltam. Az elkövetkező napokban úgy gondoltam vissza erre a délutánra, mint a vihar előtti utolsó napsugárra.

181

Tizenhatodik FEJEZET

Az elkövetkező hét az egyhangú várakozás jegyében telt. Ózonszerű feszültség vibrált a levegőben, és mindenki azt várta, mi fog történni. Semmi nem történt. Továbbra is nagy volt a hőség, az ég pedig felhőtlen. A rendőrségi nyomozás folytatódott, de semmi nyoma nem volt se gyanúsítottnak, se áldozatnak. Az utcákon iskolás gyerekek hangoskodtak, akik a nyári vakáció kezdetét ünnepelték. Én újra a megszokott időben rendeltem. Pácienseim közül többen bejelentették, hogy inkább Henryhez szeretnének járni, néhány betegem pedig fenntartással jött hozzám, de én úgy döntöttem, nem érdekel. Ez volt az életem Manhamben, és történjék bármi, ez az otthonom. Hamarosan ennek is vége lesz, és akkor majd visszaáll az egészséges rend. Én legalábbis ezt gondoltam. Az elkövetkező napokban rendszeresen találkoztam Jennyvel. Egyik este Horaingba mentünk vacsorázni, ahol damaszt terítő és gyertya volt az asztalokon, és a borlapon nemcsak egyféle vörös és egyféle fehér szerepelt. Olyan volt, mintha évek óta ismernénk egymást, pedig csak nemrégen találkoztunk. Lehet, hogy azért volt így, mert mindketten sok mindenen túl voltunk már. Mindketten megtapasztaltuk az életnek azt az oldalát, ami sokaknak idegen. Rájöttünk, hogy milyen vékony szál választja el a mindennapi életünket a tragédiától. Ez a tudás saját nyelvként kötött bennünket össze, ami sokszor kimondatlan szavakból állt, de ennek ellenére létezett. Egyértelműnek tartottam, hogy elmondjam Kara és Alice történetét, és a Mackenzie182

nek elvégzett igazságügyis munkámat is elmeséltem neki. Csendben végighallgatott, és amikor befejeztem, röviden megérintette a kezem. - Szerintem helyesen cselekszel - mondta, és egy kicsit elnyújtotta az érintés pillanatát, majd hirtelen elhúzta a kezét. Aztán minden további furcsa érzés nélkül valami másról kezdtünk el beszélgetni. Csak hazafelé támadt köztünk egy kis feszültség. Ahogy Manham felé közeledtünk, Jenny egyre jobban magába zárkózott. A társalgás, ami eddig gördülékenyen ment, most mesterkélt lett, és végül teljesen megszűnt. - Minden rendben? - kérdeztem tőle, miközben a házuk előtt leparkoltam. Túl gyorsan bólintott. - Hát akkor jó éjszakát - mondta sietve, és már nyitotta is a kocsiajtót. De mielőtt kiszállt volna, hezitálva mondta: - Nézd, sajnálom. Csak... nem akarok elsietni semmit. Szinte dermedten bólogattam. - Nem úgy értem... nem azt akarom mondani, hogy nem akarok... - Mély lélegzetet vett. - Csak még korai, oké? - Bizonytalanul mosolygott rám. - Még korai. Válaszolni sem tudtam, mert már behajolt a kocsiablakon és megcsókolt. Ajkát futólag érintette az enyémhez, majd befutott a házba. Izgatott voltam, lebegtem és egyben bűnösnek is éreztem magam. De a szavait más okból nem tudtam feledni. Még korai. Ezt válaszolta Linda Yates is, amikor azt kérdeztem tőle, hogy álmodott-e Lynről. Az átmeneti nyugalmi időszakban, amikor az egész falu arra várt, hogy mi fog történni, egy délutánon újra találkoztam vele. Aggódó arccal sietett valahova a fő utcán, és csak akkor vett észre, amikor már csak néhány méterre voltunk egymástól. Amikor észrevett, hirtelen megállt. 183

-Hello, Linda. Hogy vannak a fiúk? - kérdeztem. -Jól. - Indultam volna tovább, de visszahívott. - Doktor úr... Vártam. Gyorsan körbenézett, hogy megbizonyosodjon, senki nem hallja amit mond. - A rendőrség... még mindig segít nekik? Ahogy mondta? -Néha. -Találtak valamit? - bökte ki végre. -Ugyan, Linda, tudja, hogy erről nem beszélhetek. -De még nem találták meg őt? Tudja, Lynt? Nem tudom mi volt az oka, hogy megkérdezte, de az biztos, hogy nem csak a kíváncsiság vitte rá. Aggodalma egyértelműen látszott rajta. - Nem tudok róla. Bólintott, de úgy láttam, nem nyugtattam meg válaszommal. -Miért? - kérdeztem, bár már kezdtem sejteni valamit. -Semmi. Csak kíváncsi voltam - motyogta és már rohant is tovább. Néztem, ahogy elmegy. Nagyon felkavart a találkozás. Az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy nem csak a híreket akarta tudni, hanem inkább meg akart bizonyosodni valamiről. És én jól tudtam miről. Mint ahogy Sally Palmer, végül Lyn Metcalf is megjelent az álmaiban. De gyorsan elhessegettem a gondolatot. Nagyon régóta élek itt Manhamben, ha már hiszek az előjelekben és az álmoknak is jelentőséget tulajdonítok. Az övének és az enyémnek. Könnyen öntelt lesz az ember. Saját álmaim zavartalanok voltak már egy ideje, és amikor felkeltem Jennyre és a jövőre gondoltam. Mintha hosszú föld alatti száműzetés után újra felbuktam volna a levegőre. Önző módon nehéz volt nem optimistának lennem. Aztán a hét vége felé megszűnt a tehetetlenség érzése. A fiatal férfi holttestét a fogászati akták alapján beazonosították. Egy huszonkét éves férfi teste volt, Alan Radcliffé, 184

aki a Kent megyei egyetem ökológia szakán volt végzős, és aki öt évvel ezelőtt tűnt el. A Manham körüli tájat tanulmányozta, és egyszercsak eggyé vált vele. Amikor leközölték a képét, néhányan még emlékeztek rá a faluból. Jóképű fiatalember volt, mosolya magával ragadó. Néhány hétig, amíg a mocsarasban sátrazott, arca ismerőssé vált a faluban, és mielőtt továbbindult volna, sok fiatal lány napját vidította fel. De nem ment innen sehova. Manham szinte semmit nem fűzött hozzá a fejleményekhez. Most, hogy már azonosították az áldozatot, és tudták, milyen kapcsolatban állt a vidékkel, senki nem akarta ismételgetni a nyilvánvaló tényeket: a holttest nem a véletlen szüleménye volt. A falu kénytelen volt tudomásul venni: a szó szoros értelmében csontváz lapul a szekrényében. Ráadásul újabb, váratlan csapás érte a közösséget. Miközben még az előzőt próbálták feldolgozni, sokkal rosszabb dolog történt. Éppen a délutáni rendelésemhez készülődtem, amikor telefonhívásom érkezett. Mackenzievel előző nap beszéltem, amikor beazonosították a diák holttestét. Beszélgetésünk jól tükrözte, hogy meddig terjedt önvédelmem, hogy meddig hiszem azt, amit hinni akarok. Még akkor sem kapcsoltam, amikor azt mondta, hogy azonnal találkoznunk kell. - Mindjárt kezdődik a rendelés - a telefont a fülem és a vállam közé szorítottam, miközben egy vényt írtam alá. - Várhat egy kicsit a dolog? - Nem - nyersesége hallatán abbahagytam az írást. - Szükségem van magára Hunter doktor. A lehető leghamarabb - tette hozzá udvariasan. De világos volt, hogy most az udvariasság a legkisebb gondja. - Mi történt? Nem szólt. Gondolom azt mérlegelte, hogy mennyit 185

mondjon el a történtekből egy nyilvános vonalban. - Megtaláltuk - mondta. Körülbelül százezer különböző légyfaj létezik. Különböző alakúak, különböző méretűek, és mindegyik egyedi életciklusú. A kék dongólégy és az aranyoszöld döglégy a legismertebb fajták, és ezek a Calliphoridae család tagjai. Lebomló szerves anyagon szaporodnak. Rothadó ételen, ürüléken, tetemen. Szinte bármin megélnek. Sokan nem értik, hogy miért hasznosak ezek az állatok. Betegséghordozó anyagot öklendeznek vissza a friss trágyára és a legfinomabb ételre egyaránt. De mint a természetben mindennek, ezeknek is megvan a szerepük. Bármilyen visszataszítónak is tűnik, a legyek segítik a szerves anyagok lebomlását, felgyorsítva a cseppfolyósodás folyamatát. A hullából ily módon nyersanyagot csinálnak, ugyanazt, amiből eredetileg keletkezett. Ők biztosítják a természet körforgási mechanizmusát. És mint ilyenek, van valami elegancia a feladatuk iránt érzett elkötelezettségükben. Nemhogy nem értelmetlenek, de a dolgok tágabban vett értelmében fontosabbak, mint a kolibri vagy a szarvas, melyek egyszer majd a táplálékukká válnak. Igazságügyi szakértők számára a legyek nem csupán elkerülhetetlenül undorító állatok. Értékük felbecsülhetetlen. Én utálom őket. Nem azért, mert gusztustalanok és idegesítőek, bár rám is olyan hatással vannak ezek a dolgok, mint bárki másra. Nem is azért, mert testünk végső elmúlására emlékeztetnek. A zajuk, a hangjuk miatt utálom őket. Miközben a lápon át gyalogoltam, már hallottam dongásukat. Először inkább csak éreztem a mély, búgó hangot, amely szinte már a hőség részévé vált. A moraj központja felé közeledve, egyre jobban szétáradt. Esztelen, idióta zümmögés volt ez, és állandóan hullámzó hangszíne sosem változott. A levegő hirtelen ide-oda repkedő 186

rovarokkal lett tele. Izzadó arcomra tapadtak, de én elhessegettem őket. Most már nemcsak rovarok repkedtek a levegőben, hanem valami más is kísérte őket. A szag egyszerre volt ismerős és visszataszító. Felső ajkamat bekentem mentollal, de még így is éreztem. Egyszer azt hallottam, hogy ez az illat leginkább a túlérett sajtéhoz hasonlít, amit a napon érlelnek. Nem pont olyan volt, de talán ez állt hozzá a legközelebb. Mackenzie fejbiccentéssel köszöntött. A helyszínelő csapat nyomasztó csendben végezte munkáját, a meleg overállban arcuk verejtékezett és kipirult. Tekintetem az izzadó rendőrökről a vadul zümmögő légyrajra tévedt, azaz a tevékenység okát adó testre. -Még nem mozdítottuk el - mondta Mackenzie. Várni akartam vele, amíg ideér. -És a patológus? -Már volt itt. Azt mondta túlságosan lebomlott már, és hogy jelenleg nem tud semmi mást mondani, csak annyit, hogy halott. -Hát az biztos. Régen jártam bűnügyi helyszínen és régen kellett olyan testet nézegetnem, ami nemrég még élt és lélegzett. Sally Palmer holttestét már elvitték, mire odaértem a helyszínre, és később, amikor steril laboratóriumi körülmények között vizsgáltam, azt már inkább klinikai, objektív ügynek fogtam fel. Alan Radcliff maradványai is olyan régóta voltak föld alatt, hogy csak a porhüvelyt láttam benne, és kevés emberi tulajdonságra utaló jelet találtam. Ez azonban teljesen más volt. Ez a legbuzgóbb, legszörnyűségesebb formájában, maga a halál volt. -Hogyan találtak rá? - kérdeztem és közben felhúztam a gumikesztyűmet. Már a legelső rendőrautónál felszerelkeztem. A falutól messze voltunk, egy lecsapolt láp sivár részén, szinte homlokegyenest ellenkező irányban azzal a hellyel, ahol az első testre 187

rátaláltak. A tó pár száz méterre közömbösen csillogott. Most felkészültem, és az overall alatt csak rövidnadrág volt rajtam. De még így is megizzadtam a gyaloglásban. -Helikopterről vették észre. Mázli, mi? Valami műszaki hibát észleltek, így már éppen visszafele tartottak. Egyébként nem repültek volna errefelé. Ezt a területet már átkutattuk. -Utoljára mikor kutatták át? -Nyolc napja. Legalább volt valami fogalmunk arról, hogy mióta van itt a holttest. Talán a halál beálltának megállapításában is segítségünkre lehet, bár ezt nem tudjuk biztosan megmondani. Volt már rá példa, hogy a holttestet elmozdították, és sokszor nem is csak egyszer. A másik kesztyűmet is helyre pattintottam. Készen álltam, de egyáltalán nem lelkesedtem a rám váró munka miatt. - Maga szerint ez Lyn? - kérdeztem Mackenziet. - Hivatalosan nem mondhatok semmit az azonosításig. De szerintem igen. Én is így gondoltam. Egyszer már megkönnyebbültünk, amikor a sírban megtaláltuk a diákot. Nem gondoltam volna, hogy még egyet találunk. Lyn Metcalf felismerhetetlen volt. Teste fejjel lefelé feküdt, és félig eltakarta a mocsári fühalom. Érthetetlen módon és sajnálatosan csak az egyik lábán volt futócipő, egyébként meztelen volt. Már jó pár napja halott, ez egyértelmű. A halál szokásos kegyetlenségével fonta körbe a testet, és a megfordított kémiai folyamatában az arany élet alantas, bűzlő anyaggá változott át. Ez alkalommal legalább a gyilkos nem tett hozzá semmit obszcén variációiból. Nem voltak rajta hattyúszárnyak. Próbáltam kizárni emlékezetemből azt a részt, amelyik megkísérelte ráhelyezni a holttestre annak a mosolygó 188

fiatal nőnek a képét, akivel az előző héten futottam össze a másik holttest vizsgálata előtt. A sötétedő bőrben vágások látszódtak. A legszembetűnőbb seb a torkán volt. Bár a test fejjel lefelé feküdt, még így is nagyon jól látszott. -Meg tudja mondani mióta halott? - kérdezte Mackenzie. - Csak úgy nagyjából - tette hozzá, még mielőtt bármit is mondtam volna. -Még mindig van rajta lágy szövet, és a bőr még csak most kezd lecsúszni. - A sebekre mutattam, ami mostanra hemzsegő kukacok kolóniájává vált. -A lárvák aktivitásából ítélve hat-nyolc napja lehet halott. -Le tudná szűkíteni? Szerettem volna kihangsúlyozni, hogy egy perccel előbb éppen csak egy becslést kért, de nem tettem. Ez egyikünknek sem volt kellemes. -Az időjárás nem volt változékony, így feltéve, hogy a testet nem mozgatták, én ebben a hőségben hat-hét napot állapítanék meg. -Esetleg valami más? -A sebek hasonlítanak Sally Palmer sebeire, de talán nincs rajta annyi. A torkát elvágták, a teste meglehetősen kiszáradt, de láthatólag nem annyira, mint Sallyé, hiszen nem olyan régóta halott. Előzetes tippem az lenne, hogy elvérzett. - Megvizsgáltam a körülötte elfeketült növényzetet, amit a test által kibocsátott, lúgban gazdag vegyületek szárítottak ki. Meg kell vizsgálnunk a vastartalmat is, hogy biztosra menjünk, de szerintem valahol máshol ölték meg, és idehozták. Mint legutóbb. -Maga szerint ugyanannak az embernek a műve? - Ugyan, ezt nem tudom megmondani - válaszoltam. Mackenzie morgolódott. Megértettem nyugtalanságát. Egyfelől, ez a gyilkosság nagyon hasonlít Sally Palmeréhez, de elég sok mindenben el is tért attól, így felmerült a kétely, vajon ugyanannak az embernek a műve189

e. Eddig nem láttunk az arcán sérülést. Ennél még jelentősebb tényező, hogy az eddig egyértelmű madár vagy állat fétis most láthatóan hiányzott. Nyomozói szemmel nézve ez aggodalomra ad okot. Vagy az a helyzet, hogy a gyilkos valami oknál fogva rákényszerült, hogy változtasson módszerén, vagy pedig olyan szeszélyes ember tette, akinek a cselekedetei nem követnek semmiféle mintát. A harmadik lehetőség szerint, a két gyilkosságot két különböző ember követte el. Egyik lehetőség sem adott okot optimizmusra. Mintavétel közben a legyek monoton morajlása szolgáltatta a zenei aláfestést. Kinyújtottam a guggolásban megmerevedett izmaimat. -Végzett? - kérdezte Mackenzie. -Azt hiszem. Visszamentem. Ami ezután következett, nem volt kellemes. Mindent elvégeztünk, amit a test mozgatása nélkül lehetett; fotókat készítettünk és méréseket végeztünk. Most következett az a pillanat, amikor meg kell nézni, mi van a test alatt. A helyszínelők elkezdték óvatosan megfordítani a holttestet. Megzavartuk a legyeket, és most még idegesebben zümmögtek. - Jézusom! Nem tudom kinek a hangja volt. Mindenki hozzászokott már ehhez a munkához, de azt hiszem egyikünk sem látott még ehhez hasonlót azelőtt. A csonkítást az áldozat testének elülső részére tartogatta a gyilkos. Lyn hasát felvágta, és miközben a testet megfordították, a tátongó sebből egy rakás valami ömlött ki. Az egyik rendőrtiszt émelyegve fordult el. Egy ideig senki nem mozdult. Aztán újra felülkerekedett a hivatástudat. - Mik ezek? - kérdezte Mackenzie csendesen, de iszonyodva. Napbarnított arca elfehéredett. Megnéztem a valamiket, de még nem tudtam megállapítani, hogy mik lehetnek. Eb190

ben nem volt gyakorlatom. Az egyik rendőr megszólalt. - Ezek nyulak - mondta -kisnyulak. A Roverem nyitott hátsó ülésén ültem. Mackenzie odajött hozzám, egy üveg hideg víz volt a kezében. Megkönnyebbülten vettem le az overállt. Annak ellenére, hogy megmosakodtam a rendőrkocsiban, nem éreztem magam tisztának, és ez nemcsak a hőség miatt volt. Mellém ült, de nem szólt egy szót sem. Ittam egy kis vizet, ő pedig egy mentolos cukorkát bontogatott. -Nos - bökte ki végre -, legalább tudjuk, hogy ugyanaz a tettes. -Minden rosszban van valami jó, mi? - Nem akartam ilyen durván fogalmazni. Rám nézett. -Jól van? - Igen, csak egy kicsit kiestem a gyakorlatból. Gondoltam, talán bocsánatot kér majd, amiért belekevert ebbe az egészbe, de nem tette. Egy ideig csend volt, aztán újra megszólalt. - Lyn Metcalf kilenc napja tűnt el. Ha hat vagy hét napja halott, mint ahogy maga mondja, akkor legalább két napig életben tartotta a gyilkos. Az is lehet, hogy három napig. Pont úgy, mint Sally Palmert. - Igen. A távolba nézett, a tó felé. A víztükör reszketve csillogott. - Miért? -Hogy mondta? -Miért tartja őket életben ilyen sokáig? Miért kockáztat? -Tudom, hogy nem mondok újat, de nem egy racionálisan gondolkodó emberrel van dolgunk. -Tudom, de nem is egy ostoba emberrel. - A kérdés az, hogy miért csinálja ezt? - Idegesen harapdálta a szája szélét. - Nem értem, miről szól ez az egész? 191

-Ezt hogy érti? -A nők elrablása és meggyilkolása általában szexuális indíttatású. De ez nem illik bele ebbe a képbe. -Tehát maga szerint nem erőszakolta meg őket? - A mostani holttestnél is ugyanolyan lehetetlen megmondani, történt-e nemi erőszak, mint Sally Palmer esetében. De jó lenne tudni, hogy legalább ettől megkímélte áldozatait. -Nem ezt mondtam. Rátalálunk egy női holttestre, és nincs rajta ruha. Általában jogosan feltételezzük, hogy valamiféle szexuális erőszak történt. De az átlagos szexuális zsákmányvadász miután kielégült, azonnal megöli áldozatát. Nagyon ritka esetekben előfordul az is, hogy a gyilkos életben hagyja az áldozatot, de csak addig, amíg elege nem lesz a játékból. De amit ez az alak művel, annak semmi értelme. -Lehet, hogy rá kell hangolódnia. Mackenzie egy pillanatra rám nézett, de nem szólt. Vállat vont. - Lehet. Egyfelől egy olyan emberrel van dolgunk, aki elég okos ahhoz, hogy elkapjon két nőt, és a keresésükre indulóknak csapdákat állítson fel. Másrészről azonban nem foglalkozik a holttestek elrejtésével. Na és a csonkítások? Mi lehet a célja velük? - Ezt a pszichológusoktól kell megkérdeznie, nem tőlem. -Meg is fogom, ne aggódjon. De nem valószínű, hogy tudni fogják. Direkt mutogatja magát vagy csak figyelmetlen? Olyan, mintha két ellenkező gondolkodási sémával lenne dolgunk. -Úgy érti, hogy skizofrén lehet? A rejtélyen aggodalmaskodva összeráncolta szemöldökét. - Nem hiszem. Egy elmebeteg már régen előkerült volna valahonnan. És nem vagyok abban sem biztos, hogy ilyenre képesek lennének. 192

- Van még valami - mondtam. - Két nőt ölt meg. Mennyi is? Kevesebb, mint három hét alatt. A második csak tíz, tizenegy napra követte az elsőt. Ez nem... - azt akartam mondani, hogy ez nem normális, de ezt a szót nem igazán lehetettebben a szövegkörnyezetben használni - nem megszokott, ugye? Még egy sorozatgyilkostól sem. Mackenzie fáradtnak tűnt. - Nem, nem az. -Mi lehet az oka, hogy így siet? Mi válthatta ki belőle a sietséget? -Bárcsak tudnám, hogy félúton vagyunk afelé, hogy elkapjuk a szemetet. - Felállt és megrándult az arca miközben vesetáját masszírozta. - A laboratóriumba vitetem a hullát. Valószínűleg holnap, jó ez így? Helyeselve bólintottam. De amikor elindult, utánaszóltam: - És mi a helyzet a döglött madarakkal és állatokkal? Most már nyilvánosságra hozza? -Ilyen részleteket nem hozhatunk nyilvánosságra. -Akkor sem, ha ezeket használja áldozatainak kijelölésére? -Ezt nem tudjuk biztosan. -Maga mondta, hogy Sally Palmer egy menyétet talált a kocsijában. Eltűnése előtt egy nappal Lyn Metcalf egy döglött mezei nyulat emlegetett a férjének. -Ahogy maga is mondta, ez itt egy falu. Sok állat megdöglik. -De nem kötözik magukat kövekhez vagy másznak bele egy meggyilkolt nő gyomrába. -Azt még nem tudjuk biztosan, hogy ezekkel tényleg az áldozatait jelölte-e ki előre. -Még ha nagyon kicsi is rá az esély, nem gondolja, hogy figyelmeztetni kéne az embereket? -Miért, hogy aztán rossz viccet űzzenek? Hogy idétlenkedéssel vesztegessék mindenki idejét? Telefonhívásokkal árasztanának el, még akkor is, ha csak egy szerencsétlen sünt ütnek el. 193

-Ha nem teszi, kijelölhet még egy áldozatot úgy, hogy maga nem fog róla tudni. Már lehet, hogy meg is tette. -Tudom, de az emberek félnek. Nem akarok pánikot kelteni. - Kételkedés rejlett a hangjában. -Márpedig lesz még gyilkosság, maga nem így gondolja? - mondtam. Egy pillanatig azt hittem, válaszolni fog. De szó nélkül sarkon fordult, és elment.

194

Tizenhetedik FEJEZET

A hír, miszerint rátaláltak Lyn Metcalf holttestére, bombaként robbant Manham csöndjében. Mivel mindenki tudta, mi történt Sally Palmerrel, nem lehetett túl meglepő, de ettől még ugyanolyan nagy volt az ijedtség. Míg Sallyt népszerűsége ellenére mindig kívülállónak tartották, aki csak betelepült, Lyn a faluban született. Itt járt iskolába, és a falusi templomban tartotta az esküvőjét. Manham része volt, ami Sally soha nem lehetett. Halála - meggyilkolása zsigereiben érintette a falu lakosságát, akik már nem gondolhatták azt, hogy az áldozat kintről hozta be a faluba sorsának magvait. A falu most sajátját gyászolta. És félt, hogy egy másikat is elveszít. Kétség sem fért hozzá, hogy valami olyan szörnyűség történik Manhamben, amire eddig nem volt példa. Hogy egy nővel megtörtént, az szörnyű. Hogy rövid időn belül kettővel is, az hallatlan. Egyszerre csak megint benne voltunk a hírekben. A falu újra reflektorfényben úszott, közös baleset volt ez, amit az emberek nyilvánosan bámulhattak. Mint minden áldozat, először Manham is zavartan hitetlenkedett, majd neheztelt. Később pedig haragos lett. Egyéb célpont hiányában Manham a szerencsétlenségükre rajzó kívülállók ellen fordult, rajtuk töltötte ki mérgét. Nem a rendőrségen, bár tehetetlenségük miatt nehezteltek, és ez egyre érzékelhetőbb volt. A sajtó nem élvezett ilyenfajta mentességet. A híréhes média lihegő izgatottsága sokak szerint nemcsak a tisztelet hiányát mutatja, hanem a lenézés jele volt. Ellenséges fogadtatásban részesültek, ez eleinte a jéghideg tekintetben és néma szájban mutatkozott meg, majd később egészen 195

nyilvánvaló jelei lettek. Az elkövetkező pár napban az őrizet nélkül hagyott felszerelések eltűntek vagy titokzatos módon megsérültek. A kábeleket elvágták, az autógumikat felhasították, a benzintankokat cukorral nyomták tele. Egy kitartó riporter fejét, akinek vastagon kirúzsozott szája állandóan oda nem illő mosolyra görbült, össze kellett varrni, mert egy elhajított kő felhasította. Senki nem látott semmit. De az igazi betegségnek ez csak felszíni tünete volt. Évszázados zárkózottsága után Manham már nem bízhatott magában, és abban sem, hogy a helyiekre minden esetben számíthat. Az eddig csak elszórtan fertőző gyanakvás most járvánnyal fenyegetett. Régi családi viszályok és versengések újultak ki és mélyültek el. Egyik éjszaka két család három generációja között veszekedés tört ki, mert a grillezés közben átszállt a füst a szomszédba. Egy nő hisztérikus hangon hívta fel a rendőrséget, mikor kiderült, hogy az állítólagos követője a szomszéd férfi volt, aki kutyáját sétáltatta. Két háznak az ablakait dobták be téglával: az egyiket egy állítólagos bántalmazás miatt, a másikat ok nélkül, legalábbis senki nem tudta megfejteni, miért. Ezenfelül egyvalaki jelenléte napról napra zavaróbbá vált. Scarsdale Manham véleménye volt egy személyben. Miközben mindenki kerülte a médiát, ő nem tartotta magát távol se a kameráktól, se a mikrofonoktól. Mindenkit rossz színben tüntetett fel, beszélt a rendőrség kudarcáról a nyomozásban, az erkölcsi önelégültségről, amitől szerinte idáig jutott a falu, és - bár a benne rejlő iróniát észre sem vette - a sajtóról, aki a falu tragédiáján élősködik. Ha valaki más tette volna ugyanezt, azzal vádolnák, hogy udvarol a sajtónak. De annak ellenére, hogy adásba menő kénes mennydörgéseiről sokaknak megvolt a véleménye, a mi tiszteletesünk tábora egyre csak nőtt. Szónoklatában összpontosult a falu elégedetlensége, és ami értelem hiányzott belőle, azt a hangerő és az intenzitás pótolta. 196

Talán naiv voltam, amikor azt gondoltam, hogy hangos közlendőit csak a pulpituson állva mondja majd el. De alábecsültem Scarsdale képességét, hiszen nemcsak meglepő tudott lenni, hanem nagy elszántsággal próbálta hasznosítani frissen felfedezett fontosságát. Engem is, mint mindenki mást, váratlanul ért a hír, miszerint nyilvános gyűlést tart a faluházban. Lyn Metcalf megtalálása utáni hétfőre esett a gyűlés. Előző nap gyászmisét tartott a tiszteletére a templomban. Meglepve tapasztaltam, hogy Sally Palmer miséjével ellentétben, Scarsdale ide nem engedte be a médiát. Talán cinikus gondolat, de úgy véltem, ezt nem annyira a gyászoló család iránti tiszteletből teszi, hanem inkább azért, hogy a média úgy érezze, kimarad valamiből. A faluházhoz közeledve bebizonyosodott, hogy jól okoskodtam. A faluház egy alacsony, kiszolgáló épület volt a tér hátsó részén. Amikor aznap reggel a laboratóriumba menet elhajtottam mellette, láttam Scarsdale-t, ahogy kertjében parancsoló hangon instruálja Tom Masont. Most a frissen vágott fű, és a gondosan megmetszett tiszafa illata édesítette a levegőt. A jó öreg George és unokája sokat dolgoztak. Még a tér makulátlan zöldjét is újra lenyírták, így a vadgesztenyefa alatt és a Mártír Köve körül parkszámba menő rend uralkodott. Kétlem, hogy mindezt a mi érdekünkben cselekedte volna. Mivel Scarsdale kitiltotta a médiát az emlékmiséről, a sajtó azonnal megragadta az alkalmat, hogy bejusson a nyilvános gyűlésre. Amikor bementem a faluházba, rájöttem, hogy ez nem is nyilvános gyűlés, hanem sajtókonferencia. Az izzadságszagú Rupert Sutton a bejáratot őrizte. Kelletlenül biccentett felém, biztosan tudta, hogy kiérdemeltem Scarsdale rosszallását. A terem zsúfolásig telt és nagyon meleg volt. Leghátul egy kis színpad, ezen egy állványszerű asztal állt és két 197

szék, meg egy mikrofon. A színpad előtt több sor összecsukható faszék sorakozott. A terem oldalán és hátul pedig elég helyet hagytak a tévéseknek és az újságíróknak. Mire odaértem, minden hely foglalt volt, de az egyik sarokban megláttam Bent. Odamentem hozzá. -Nem gondoltam, hogy eljössz - mondtam, miközben a zsúfolt termet néztük. -Gondoltam, meghallgatom, mit mond ez a szerencsétlen barom. Kíváncsi vagyok, miféle mételyező badarságot talált ki már megint. Ben mindenkinél magasabb volt egy fejjel. Észrevettem, hogy néhány tévés őt nézi, de egyik sem próbálkozott interjúval. Lehet, hogy csak azért, mert nem akarták elveszíteni helyüket. -Nem látok egy rendőrt sem - mondta Ben. - Azt hittem, legalább megmutatják magukat. -Nem kaptak meghívót - közöltem. Mackenzie ennyit mondott. Nem örült neki, de a felettesei azt a döntést hozták, hogy ne avatkozzon bele. - Csakis a manhami lakosok. -Fura, hogy nem ismerek rá egy szomszédomra sem -mondta és a kamerák és mikrofonok sorára nézett. Felsóhajtott és az ingnyakát lebegtette. - Nagyon meleg van itt. - Iszunk egy korsóval utána? -Kösz, de nem érek rá. -Késői vendéged jön? -Á, nem. Jennyvel találkozom. Múlt héten te is láttad a kocsmában. -Tudom, a tanárnő. - Vigyorgott. - Elég sokat találkoztok, nem? Úgy elpirultam, mint egy kamasz. - Csak barátok vagyunk. ' -Aha. Örültem, hogy témát váltott. Az órájára nézett. - Gondolhattam volna, hogy várat magára. Szerinted mire készül? - Mindjárt kiderül - mondtam, amikor felhúzták a füg198

gönyöket. De nem Scarsdale jött elő, hanem Marcus Metcalf. A terem hirtelen elcsendesült. Lyn Metcalf férje szörnyen nézett ki. Nagydarab ember volt, de úgy tűnt, a gyásztól összement. Gyűrött öltönyében lassan jött fel a színpadra, mintha súlyosan megsebesült volna. Nem sokkal azután, hogy a rendőrség nyilvánosságra hozta a történteket, meglátogattam Marcust, de szinte nem is vett rólam tudomást. Érthető módon nem akart nyugtatót bevenni. Vannak sebek, amiket nem lehet enyhíteni, és minél jobban próbálja az ember, annál jobban fáj. De most, hogy elnéztem, azon tűnődtem, vajon nem vett-e be valamit mégis? Kábultnak, és rémültnek tűnt, mint aki rémálomból ébredt. Még mindig csend volt, és Marcus után Scarsdale is a színpadra lépett. Lépteik visszhangoztak a fapadlón. Az asztalhoz közeledve a tiszteletes kezét támaszt nyújtó, és egyben kisajátító mozdulattal a fiatalember vállára tette. Egy kicsit aggódtam, tudván, hogy az áldozat férjének jelenléte miatt majd nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az emberek Scarsdale mondanivalójának, bármi is legyen az. Marcust ahhoz a székhez irányította, amelyik előtt a mikrofon állt. Megvárta amíg leül, csak azután ült le ő is. Megütögette a mikrofont, hogy ellenőrizze, működik-e, majd szép komótosan végigmérte az előtte ülő embereket. - Köszönöm mindenkinek, hogy... - egy kis visszhang miatt habozott, és bosszankodva fintorgott. Arrébb csúsztatta a mikrofont, majd folytatta. - Köszönöm, hogy eljöttek. Ez most a gyász ideje, és normális körülmények között ezt tiszteletben tartanám. A körülmények azonban sajnálatos módon egyáltalán nem normálisak. Felerősített hangja a szokásosnál is hangzatosabbnak tűnt. Amíg beszélt, Lyn Metcalf férje az asztalt bámulta, mintha nem is venné észre, hogy más is van a teremben. 199

-Rövid leszek, de amit mondani akarok, mindannyiunkat érinti. Minden falubélit. Csak arra kérném magukat, hallgassanak végig, mielőtt kérdéseket tennének fel. — Scarsdale nem nézett az újságírókra miközben beszélt, de egyértelmű, hogy az utolsó szavakat hozzájuk intézte. -Két nőt is meggyilkoltak, és mi mind a kettőt ismertük -folytatta. - Bármennyire is felfoghatatlan ez számunkra, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy mindezekért egy közülünk való felelős. A rendőrség nem tud vagy talán nem hajlandó intézkedni. De nem nézhetjük végig, hogy nőket rabolnak el és gyilkolnak meg. Scarsdale teátrálisan mutatott a mellette ülő férfira. Mindenki tisztában van Marcus veszteségével. A veszteséggel, amit felesége családja is elszenvedett, amikor lányukat, testvérüket elszakították tőlük. A következő alkalommal a mi feleségünk, lányunk vagy testvérünk lehet soron. Meddig fogunk tétlenkedni és nézni, ahogy folytatódnak a kegyetlenségek? Hány nőnek kell még meghalnia? Egynek? Kettőnek? Még többnek? Körültekintett, mintha válaszra várna. Mivel senki nem válaszolt, Scarsdale Lyn Metcalf férjéhez hajolt és valamit a fülébe súgott. A férfi úgy pislogott, mintha épp akkor ébredt volna. Közönyös tekintettel bámulta a zsúfolt teremben összegyülteket. - Marcus, ugye szeretne valamit mondani? - ösztönözte a lelkész, és elé tette a mikrofont. Úgy tűnt, Marcus magához tért, de tekintete zavaros volt. - Megölte Lynt. Megölte a feleségemet. Ezt az embert... – A hangja akadozott. Könnyek gördültek végig az arcán. – Ezt az embert meg kell állítani. Meg kell találnunk és... és... Scarsdale a karjára tette a kezét, talán hogy megnyugtassa vagy esetleg azért, hogy visszatartsa. Aztán jámbor elégedettséggel húzta újra maga elé a mikrofont. - Ami sok, az sok - mondta kimért hangon. - Ami sok... 200

az... sok! - Lassan, szavait hangsúlyozva ütötte az asztalt. - A semmittevés ideje elmúlt. Isten próbára tesz bennünket. Saját gyengeségünk, saját önteltségünk miatt lehetséges az, hogy ez a lény álarcot öltve bujkál köztünk. Büntetlenül és megvetéssel csap le ránk. És miért? Mert tudja, hogy megteheti. Mert tudja, hogy mi gyengék vagyunk. És ő nem fél a gyengéktől. A mikrofon táncot járt, miközben a lelkész öklével verte az asztalt. - Nos tehát, eljött az ideje, hogy féljen tőlünk. Itt az ideje, hogy megmutassuk, erősek vagyunk! Manham már régóta az áldozat szerepét játsza! Ha a rendőrség nem tud bennünket megvédeni, akkor védjük meg mi magunkat! Kötelességünk kiirtani a gyilkost! Megemelt hangja harsogón visszhangzott. Amint abbahagyta a beszédet, kitört a zűrzavar. Az ülők közül sokan felálltak, helyeselve tapsoltak és kiabáltak. Miközben a vakuk villogtak és az újságírók kérdéseiket kiabálták, Scarsdale a színpad közepén ülve gyönyörködött művében. Egy pillanatra csakis rám nézett. Láttam szemében a szenvedély tüzét. És persze a dicsőségét. Észrevétlenül kimentem a teremből. - Egyszerűen nem tudok neki hinni - mérgelődtem. Nem megnyugtatni akarja az embereket, hanem inkább viharra vágyik. Mi ütött belé? Jenny egy kenyérdarabot dobott az asztalunkhoz totyogó kacsáknak. Ekkor már egy Bure parti kocsmában ültünk. A Bure a norfolki lápokon áthaladó hat folyó egyike. Egyikünk sem akart Manhamben maradni, és bár ez a hely csak néhány mérföldre esett tőle, mégis teljesen más világ volt. Kikötött csónakok mellett gyerekek játszottak, az asztaloknál mindenki beszélgetett és nevetgélt. Mint ahogy a könyvekben lehet olvasni: tipikus angol kocsma, tipikus angol nyár. Össze sem hasonlítható 201

a nyomasztó hangulattal, amiből eljöttünk. Jenny az utolsó darab kenyeret adta éppen a kacsának. Most figyelnek rá az emberek. Ez kell neki. - De nem veszi észre, hogy mit művel? Egy ember már kórházba került, mert néhány idióta elragadtatta magát. És most mit tesz? Bíztatja az önkéntes rendfenntartókat. És Marcus Metcalfot használja toborzónak! Eszembe jutott, hogy Scarsdale milyen sok időt töltött Marcusszal felesége keresése közben is. Kitelik tőle, hogy már akkor elkezdte kihasználni a szomorú férjet. Most azt kívántam, bárcsak beszéltem volna Marcusszal, amikor Lyn eltűnt. Nem akartam tolakodó lenni, tudtam, hogy bánatos, de azt sem tagadhatom, hogy az én önzésem is benne volt a dologban. Bánatát látva fájdalmas volt saját családom elvesztésére gondolni, de azzal, hogy odébbálltam, Scarsdale befolyása alá került, aki kihasználta az alkalmat. -Szerinted tényleg ez kell neki? Felfordulás és kavarodás? - kérdezte Jenny. Ő nem jött el a gyűlésre; úgy érezte, nem él elég régóta a faluban ahhoz, hogy részt vegyen rajta. De azt hiszem, inkább megijedt a várható tömegtől. -Úgy tűnt. Nem tudom miért lepődök meg ezen? A tüzes harc jobb benyomást kelt, mintha a másik orcánkat is odatartjuk a gonosznak. Évekig üres templomban prédikált vasárnaponként. Most nem fogja kihagyni az 'Én megmondtam!' diadalát. -Úgy látom, nem csak ő izgatta fel magát. Észre sem vettem, milyen méregbe gurultam Scarsdale viselkedésétől. - Sajnálom, csak attól félek, hogy valaki butaságot csinál. - Te úgysem tehetsz semmit. Nem te vagy a falu lelkiismerete. Furcsa volt a hangja. Figyeltem, egész este csendes volt. Oldalról néztem arcvonalát, az arcán és az orrán 202

látható szeplők halvány mintázatát, napbarnított karján a finom, napon kiszőkült pihéket. A távolba meredt, mintha magában beszélgetett volna. -Valami gond van? - kérdeztem. -Semmi, csak elgondolkodtam egy kicsit. -És min gondolkodtál? -Á... nem lényeges. - Mosolygott, de feszült volt. -Nem gond, ha most hazamegyünk? Próbáltam nem kimutatni meglepettségemet. - Nem, ha ezt szeretnéd. - Kérlek. Hazafelé nem beszélgettünk. Gyomromban ürességet éreztem. Átkoztam magam, amiért ilyen sokat fontoskodtam Scarsdalelel kapcsolatban. Nem csoda, hogy elege lett belőlem. Na, most mindent elrontottál. Gratulálok. Már sötétedett, amikor Manhambe értünk. Kitettem az irányjelzőt, hogy jelezzem, letérek az útról. - Ne, ne ide - mondta. - Gondoltam... megmutathatnád, hol laksz. Egy pillanatig elgondolkoztam, aztán megértettem mire céloz. - Rendben. Alig jött ki a számon szó. Parkolás közben nagyon izgatott lettem. Kinyitottam az ajtót, és előreengedtem. Ahogy elhaladt mellettem, parfümjének finom pézsmaillatától egy kicsit megszédültem. A kis nappaliba ment. Éreztem, hogy ugyanolyan izgatott, mint én. - Tölthetek egy italt? Megrázta a fejét. Zavartan álldogáltunk. Csinálj már valamit. De csak ott álltam. A gyenge lámpafénynél nem láttam jól az arcát. Csak a szeme világított a félhomályban. Egymásra néztünk, egyikünk se mozdult. Bizonytalan 203

hangon szólalt meg. - Hol van a hálószoba? Jenny eleinte határozatlan volt, feszült és remegett. Aztán fokozatosan ellazultunk. Először úgy éreztem, az emlékezetem határozza meg teste formáját, illatát és tapintását. Aztán a jelen vette át az irányítást, és minden mást elsöpört. Utána hozzámsimult, mellkasomon éreztem puha leheletét. Megsimogatta nedves arcomat. -David...? -Semmi, csak... -Tudom. Nincs semmi gond. És nem is volt. Nevettem miközben megöleltem, és felemeltem az állát. Hosszú, lassú csók volt, és a könnyeim már fel is száradtak, miközben újra összefonódtunk. Aznap éjjel, amikor mi az ágyban feküdtünk, a falu másik felén Tina állítólag hangokat hallott a hátsó kertben. Ő sem jött el a falugyűlésre, mint ahogy Jenny sem. Otthon maradt egy üveg fehér bor és egy tábla csoki társaságában. Meg akarta várni Jennyt, mert szerette volna tudni, hogyan sikerült az esténk. De mire megnézte a DVD-t, amit kivett, már ásítozott és aludni készült. Akkor ütötte meg valami a fülét kintről, amikor lekapcsolta a tévét. Tina nem volt buta. Egy gyilkos járkál szabadlábon, aki már két nőt megölt. Nem nyitott ajtót. Felkapta a telefont, lekapcsolta a villanyt és az ablakhoz ment. A telefonnal a kezében, készen arra, hogy bármikor tárcsázza a rendőrséget, óvatosan kikukucskált a hátsó kertbe. Semmi. Tiszta idő volt, látszott a telihold. A kertben és a mögötte elterülő réten nem volt jele veszélynek. De azért még egy ideig figyelt, aztán megnyugodott, hogy biztosan csak képzelődött. Csak másnap reggel látta, hogy valami van a kertben. A gyep közepén egy döglött róka terült el. Gondosan volt 204

elhelyezve. Ha tudott volna a hattyúszárnyakról, vagy a vadrécéről, vagy bármelyik döglött állatról, amit a gyilkos kreációi díszítéséhez használt, Tina nem azt tette volna, amit akkor tett. De nem tudta. Falusi lány módjára fellapátolta és kidobta a kukába. Az állat sebeiből ítélve azt gondolta, hogy biztosan egy megvadult kutya támadta meg, vagy elütötte egy autó, és csak idáig tudott elmászni. Valószínűleg futólag megemlítette volna Jennynek, aki aztán elmondta volna nekem. De Jenny aznap éjjel nem ment haza. Még mindig nálam volt, és amikor újra találkoztak, nem döglött állatokról beszélgettek. Tina tehát senkinek nem szólt a rókáról. Csak napokkal később emlékezett rá, amikor jelentése egészen egyértelművé vált. De akkor már túl késő volt.

205

Tizennyolcadik FEJEZET

A következő nap két dolog történt. A kettő közül az elsőről beszéltek a legtöbben a faluban. Máskor az ilyen esemény csak pletyka tárgya lenne, amit a végtelenségig mesélnek egészen addig, amíg Manham hagyományának részévé válik, történetének egy fejezete lesz, amin évtizedekig legyintve kuncognak. Most azonban olyan utóhatásokra lehetett számítani, amik az eddig okozott testi sérüléseken is túlmutatnak. Ben Anders és Carl Brenner összeverekedtek. Már évek óta esedékes volt, hogy rendezzék egymással a számlát, hát most került rá sor. Részben az ital és a gyűlölet szította, részben az elmúlt napok eseményei által okozott feszültség. Sosem állhatták egymást, és a faluban kialakult természetellenes feszült hangulat az övéknél kisebb sérelmeket is véresre mart. A Bárányban már záráshoz készülődtek. Ben zárásképpen whiskeyt rendelt, és bevallotta, hogy előtte egy-két korsóval többet ivott a szokottnál. Pokoli napja volt a természetvédelmi területen, mert el kellett látnia egy madarászt, aki a nagy hőségben szívinfarktust kapott. Emellett a turista szezonban megszokott válságos helyzettel is meg kellett birkóznia. Amikor Carl Brenner bejött a kocsmába, 'pimaszul és beképzelten', ahogy Ben később fogalmazott, Ben hátat fordított neki, és elhatározta, hogy napját nem hagyja még jobban elrontani azzal, hogy piszkálják. Aznap ez nem sikerült. Brenner nemcsak egy italra tért be. Scarsdale előző esti fegyverbe szólításán felbuzdulva jelezte harci készségét. Ve206

le tartott barna bőrű unokatestvére is, Dale Brenner, aki megjelenésében cseppet sem hasonlított Carlra, de természetében és szokásaiban akár ikertestvére is lehetett volna. Abba a nagyobb méretű csoportba tartoztak, akik Scarsdale késztetésére saját kezükbe vették a falu éjjel-nappali felügyeletének felelősségét. - A rendőrök szart sem csinálnak, úgyhogy nekünk kell rendre utasítani ezt a szemetet - így fogalmazott Brenner Scarsdalet szajkózva. Miközben Brennerék még több önkéntest próbáltak toborozni, Ben csendben maradt. De az alkoholtól és új missziójától felbuzdult Carl elkövette azt a hibát, hogy egyenesen elébe állt. -Na és te, Anders? -Mi van velem? -Te velünk vagy, vagy nem? Ben lassan megitta az italát, és csak utána válaszolt. Szóval ti majd elintézitek ezt a szemetet, mi? -Így van. Miért, valami nem tetszik? -Csak egy bajom van vele. Honnan tudod, hogy a gyilkos nem köztetek van? Brenner sosem tartozott az éles eszűek közé, így ez eszébe sem jutott. - Ha már itt tartunk, honnan tudjuk, hogy nem te vagy az? - kérdezte Ben. - Lyukak ásása, csapdák felállítása. Ez nagyon a te szakmádba vág. Később bevallotta, hogy csak kivetette a horgát a másik férfira, és nem is gondolta végig, milyen súlyos vádakkal illette. Ettől Brenner haragja a szokásosnál jobban fellobbant. -Menj a picsába, Anders! A rendőrség tudja, hogy nekem semmi közöm hozzá! -Arról a rendőrségről beszélsz, aki egy perccel ezelőtt szerinted szart sem csinált? És azt akarod, hogy csatlakozzam hozzátok? Jézusom! - Ben gúnyosan mosolygott, hogy éreztesse megvetését. - Maradj csak az orvvadászatnál. Másra úgysem vagy jó. 207

- Nekem legalább van alibim! És neked?

Ben felemelte az ujját és felé fordult. -Vigyázz magadra, Brenner! -Miért? Van vagy nincs? -Figyelmeztetlek... Unokatestvére jelenlététől megtámogatva, Brenner nem hátrált meg, ahogy mindig tette. - Na és akkor mi van, bazd meg? Kezd elegem lenni abból, ahogy itt fölényeskedsz. És gyorsan a doki haverod mellé álltál múlt héten, nem? Ő hol volt, amikor Lyn eltűnt? -Szóval arra célozgatsz itt, hogy mi ketten öltük meg? -Bizonyítsd be, hogy nem így volt! -Nekem nem kell semmit bebizonyítanom neked, Brenner - mondta Ben, és kezdte elveszíteni önuralmát. - Te és a rendfenntartó, hős haverjaid fogjátok a szánalmas őrködéseteket és dugjátok a seggetekbe! Egymást bámulták. Brenner tört ki először. - Gyerünk mondta unokatestvérének, és itt majdnem véget ért az összetűzés. Nem akarta beveretni a képét, de nem bírta ki, hogy ne vágjon oda egy utolsó sértést. - Gyáva szar - köpte ki, majd sarkon fordult. Ez volt az a pont, amikor Ben jóindulata az ablakon keresztül elszállt. És majdnem követte Carl Brenner is. Az ezt követő verekedés rövidre sikerült. Elég sok férfi volt a kocsmában, így még mielőtt elmérgesedett volna a helyzet, sikerült beavatkozniuk, ami Ben szempontjából mindenképpen jól jött. Brenner önmagában nem jelentett veszélyt, de nagy darab unokatestvérével együtt Ben nem bírt volna velük. Mire szétszedték őket, egy asztal és néhány szék összetört, és hetekbe telt, míg Brenner újra fájdalmas arcrángás nélkül tudott borotválkozni. Ben sem úszta meg sértetlenül, számos vágást, horzsolást szerzett és egyik csuklója kificamodott. Azt mondta, megérte. De az igazán nagy sérülés még néhány napig rejtve maradt. 208

Én nem voltam ott, amikor összeverekedtek. Jennynek főztem vacsorát, mert nálam maradt éjszakára, és Manham problémáiról teljesen megfeledkeztem. Az az igazság, hogy valószínűleg én értesültem róla legutoljára, csak reggel hallottam a történtekről, amikor elindultam, hogy befejezzem a halottasházban rám váró szörnyű feladatot. Amióta megtalálták Lyn Metcalf holttestét, újra Henry helyettesített a rendelőben. Igyekeztem időben visszaérni az esti rendelésemre, mert a túlórázás megviselte. Fáradtnak tűnt annak ellenére, hogy minimálisra csökkentette a rendelési időt, amikor én nem voltam ott. Bűntudatom volt, de tudtam, hogy nem tart sokáig. Még fél nap volt hátra a laboratóriumban, ezalatt megcsinálok mindent, amit tudok. Még most is volt olyan vizsgálati eredmény, ami nem érkezett meg, de Lyn Metcalf maradványai eddig Sally Palmeréhez hasonló történetre utaltak. Nem ért nagy meglepetés, igazából csak az volt furcsa, hogy miért volt úgy összetörve az első áldozat arca, és a másodiké miért volt érintetlen? Mivel a bomlási folyamat nem volt olyan előrehaladott állapotban, Lyn Metcalf körméből volt még néhány töredezett darab a testén. Az igazságügyi laboratóriumban kender rostokat találtak alatta. Azaz kötelet. Nem tudni, mi mást műveltek még vele, de biztosan megkötözték. Lyn sérülései a felvágott torok és a megcsonkítások kivételével inkább felületi vágások voltak. Csak a torokvágás hagyott nyomot a csonton. Mint Sally Palmer csontján, az övén is nagy, éles penge nyoma látszódott. Valószínűleg vadászkés lehetett ez is, és szinte biztos, hogy ugyanaz, bár ebben a stádiumban ez nem volt teljes mértékben bizonyítható. Biztosan nem recés élű kés volt. Ettől persze nem lettem okosabb. Nem értettem, miért ölte meg a két nőt egy késsel és miért használt egy másikat a kutya esetében. Miután az utolsó beteg is elment, még mindig ezen gondolkodtam. Az esti rendelés csendes lefolyású volt, a 209

betegek fele jött csak el. Az emberek vagy kínosnak találták, hogy a tragédiához viszonyítva az ő kis triviális ügyeik miatt jöjjenek panaszkodni, vagy ennél még megemészthetetlenebb oka volt annak, hogy kerülték az orvosukat. Valamelyik a kettő közül. Henryhez évek óta nem akartak ennyien járni. Egyre többen vártak inkább rá, mint hogy hozzám jöjjenek. De engem túlságosan lekötött az én Jennym és a labormunkám, így nem törődtem vele. Amikor bementem, Janice éppen a várótermet takarította, elrendezte az össze-vissza rakott székeket, és halomba rakta a szamárfüles magazinokat. - Csendes esténk volt - mondtam. Egy kirakósjátékot vett fel a padlóról és visszatette a játékok közé a fadobozba. -Jobb, mintha tele lenne a terem szipogó hipochonderekkel. -Az biztos. - Jólesett az együttérzése. Ő is tudta, ahogy én is, hogy betegeim listája egyre rövidebb lett. - Hol van Henry? -Szundít egyet. Azt hiszem a rendelés sokat kivett belőle ma reggel. És ne nézzen így, nem maga az oka. Janice tudta, hogy segítek a rendőrségnek, még ha a részletekkel nem is volt tisztában. Sehogy sem tudtam volna eltitkolni előle, és okom sem volt rá. Lehet, hogy szeretett pletykálni, de tudta hol a határ. -Minden rendben? - kérdeztem aggódva. -Igen, csak fáradt vagyok. És nem csak a munka miatt. Jelentőségteljesen nézett rám. - Ezen a héten ünnepelte volna Henry és felesége a házassági évfordulójukat. Megfeledkeztem róla. Túl sok minden történt körülöttem mostanában, és elfelejtettem a fontos napokat. Henry az évnek ebben az időszakában mindig nagyon visszahúzódó volt. Nem beszélt róla, úgy ahogy én sem a miénkről. De ettől még minden évben eljött ez a nap. -A harmincadik lett volna nekik - folytatta Janice hal210

kan. - Gondolom ez nagyon megnehezíti a helyzetét. Ha úgy vesszük, nem is baj, ha egy kicsit többet dolgozik. Addig sem jut eszébe. - Arckifejezése komor lett. - Csak gyalázat, hogy... -Janice - szóltam rá figyelmeztető hangnemben. - Akkor is gyalázat. A felesége nem érdemelte meg őt, a doktor pedig jobbat érdemelt volna. Nem tudta visszatartani a szavakat. Úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. - Jól van? - kérdeztem. Száján félénk mosollyal bólintott. - Bocsánat. Csak annyira utálom nézni, ahogy elszomorodik... - Abbahagyta. - És ez az egész dolog itt a faluban. Mindenki belefárad. Újra a magazinokat kezdte rakosgatni. Odamentem és kivettem őket a kezéből. -Tudja mit? Most az egyszer menjen haza időben. -De most akartam felporszívózni... - Biztos vagyok benne, hogy várhatunk vele holnapig. Felnevetett és újra magára talált egy kicsit. - Ha biztos benne... -Teljesen biztos vagyok benne. Hazavigyem? -Nem! Túl szép este van ahhoz, hogy egy autóban üljek. Nem erőltettem. Csak pár száz méterre lakott és szinte végig a főúton ment haza. A féltésnek is van határa. Ennek ellenére szemmel kísértem, ahogy kimegy a kocsifelhajtóhoz. Amikor elment, visszatértem a magazinokhoz, amiket rakosgatott, és jelképesen megigazítottam őket. Volt ott az egyházközség helyi lapjából néhány régi példány is, amelyeket azok a lusta betegek hagytak itt, akik még arra sem vették a fáradságot, hogy eldobják. Beledobtam őket a kukába, de közben az egyik oldalon érdekes cikkre lettem figyelmes. Kivettem. Sally Palmer mosolygott rám a lapról. Fényképe alatt egy rövid cikk volt Manham „ünnepelt" írónőjéről. Meggyilkolása előtt néhány héttel jelent meg. 211

Eddig még nem is láttam ezt a cikket, és most felkavaró élmény volt a halála után rábukkanni. Olvasni kezdtem, de úgy éreztem, tüdőmből kiszorul a levegő. Leültem, és újra olvasni kezdtem. Aztán felhívtam Mackenzie-t. Halkan, magában olvasta a cikket. A mobil helyszínelőkocsiban volt, amikor hívtam és a cikkről beszéltem neki. Azonnal átjött. Miközben olvasta, észrevettem, mennyire lebénult a kézfeje. Amikor befejezte, szó nélkül becsukta az újságot. - Na mit szól hozzá? - kérdeztem. Orrán a hámló, vörös bőrt dörzsölte. - Lehet véletlen egybeesés is. Most igazi rendőrt játszott, szakszerű volt és nem igazán közlékeny. Lehet, hogy igaza van. Ebben azonban cseppet sem voltam biztos. Újra fellapoztam a cikket. Rövid volt, alig hosszabb, mint a szokásosak, hírszegény időkben. A kép alatt az alábbi szöveg volt olvasható : 'A vidéki élet szárnyakat ad a helyi író képzeletének.' A képaláírást ihlető rész a cikk végén volt olvasható: Sally Palmer úgy véli, hogy manhami élete segítségére van regényei megírásában. „Imádok ennyire természetközelben lenni. A fantáziám szárnyra kap tőle. A szárnyak után ez a második legjobb dolog a világon " ~ nyilatkozta az elismert írónő. Letettem az újságot. - Maga szerint teljesen véletlen, hogy valaki pár héttel a cikk megjelenése után hattyúszárnyakat tűzött a testébe? Mackenzie-n elkeseredés tüneteit láttam. - Én csak azt mondtam, hogy lehetséges. Egy újságcikkecske alapján nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi is történhetett. - Akkor hát mivel magyarázza a megcsonkítást? Kényelmetlenül érezte magát, mint az a politikus, akinek olyan ügyben kell felszólalnia, amiben nem hisz igazán. 212

A pszichológusok szerint elképzelhető, hogy ez az átalakulás visszafojtott vágyának kifejezésmódja. Hogy angyali szárnyakat adott neki, miután megölte. Szerintük valami megszállottan vallásos ember lehet, aki egy felsőbb tudati állapotban hisz. -És mit mondanak a pszichológusok a többi döglött állatról? Vagy arról, amit Lyn Metcalffal művelt? -Ezekkel kapcsolatban még nem tudnak biztosat mondani. De tegyük fel, hogy magának igaza van - az újságra mutatott -, ez akkor sem bizonyít semmit. Óvatosan válogattam meg a szavaimat. - Valójában valami másról szerettem volna beszélgetni magával. Figyelmesen nézett rám. - Hallgatom. - Miután felhívtam, végignéztem Lyn Metcalf orvosi papírjait. És a férjéét is. Maga tudta, hogy családot terveztek? Termékenységi kezelést kértek. Egy pillanat alatt kapcsolt. - A kisnyulak. Uramisten! -suttogta. De a gyilkos honnan tudhatott erről? Mackenzie rám nézett - Metcalf hálószobájában találtunk egy eldugott terhességi tesztet a fiókban mondta. A zacskóban ott volt a blokk is az előző napról. Eszembe jutott, amikor Összefutottunk a drogéria előtt. Milyen boldog volt. - Használták? -Nem. A férje azt mondja, ő nem is tudott róla. -Az ember nem vesz ilyesmit csak úgy. Biztosan azt gondolta, hogy terhes, és tervezte, hogy megcsinálja a tesztet. Mackenzie kétségbeesett arckifejezéssel bólintott. - És mit mond egy terhes nő az elrablójának? „Ne bántson, terhes vagyok." - Kezét végighúzta az arcán. - Jézusom. Azt hiszem, már nem tudjuk meg, hogy terhes volt-e vagy sem. - Semmiképpen. Még nem volt eléggé előrehaladott állapotban és a teste nagyon lebomlott. 213

Mackenzie cseppet sem meglepve bólintott. - Ha tényleg terhes volt - vagy csak azt hitte, hogy az -, akkor még nehezebb lesz elkapni ezt a szemetet. -Miért? -Mert ez azt jelenti, hogy a csonkításokat nem tervezi el előre. Folyamatában találja ki. Mackenzie fáradtan állt fel. - És ha ő sem tudja, mi a következő lépés, milyen esélyeink lehetnek nekünk? Miután elment, autóba ültem. Nem volt úticélom, csak Manhamtól akartam eltávolodni egy-két órára. Aznap este nem találkoztam Jennyvel. Mindketten meglepődtünk azon, milyen hamar kialakult köztünk a vonzalom, és az elmúlt két nap intenzitása után szükségünk volt egy kis egyedüllétre. Azt hiszem mindketten szerettünk volna egy kicsit eltávolodni és levegőhöz jutva távolról megvizsgálni az életünkben bekövetkezett váratlan változást. Megnézni, hova vezet. Kimondatlanul bár, de egyikünk sem akarta elrontani azzal, hogy túl hevesen beleveti magát. Ha tényleg azt érezzük, amit, akkor hova sietnénk? Nem kellett volna kockáztatnom és megkísértenem a sorsom. Céltalanul autóztam a vidéki utakon. Amikor egy magaslathoz értem, megálltam és kiszálltam, hogy élvezhessem a körülöttem elterülő tájat. Egy fűcsomóra ültem, és néztem, ahogy a nap a láp irányába haladva süllyed. A nádasban elvont mintákat alkotó kanyargó patakok és tavak vizén a fény aranylón csillogott. Egy ideig próbáltam a gyilkosságokra koncentrálni. De most valahogy minden olyan távolinak tűnt. Az égbolt és a föld színei lassan éjbe fordultak, én mégsem éreztem úgy, hogy indulnom kéne. A baleset óta először éreztem, hogy a jövő kapui kinyíltak előttem. Végre előre néztem, nem hátra. Jennyre gondoltam, aztán bűntudatot és csalás nyomait keresve magamban Karára és Alice-re. Nem éreztem bűnösnek magam. Várako214

zással töltött el a jövő. Elvesztésük még mindig fájt és mindig fájni is fog. De mostanra kezdtem elfogadni a tényeket. A feleségem és a kislányom meghaltak, és én nem tudom őket visszahozni az életbe. Hosszú ideig én is halott voltam. Most azonban váratlanul életre keltem. Ott ültem és addig néztem a naplementét, amíg a horizonton már csak egy fénylő szeletet láttam belőle. A mocsaras vidék egységesen matt, sötét színe magába szívta a fényt. Amikor végre felkeltem, izmaim megmerevedtek és fájtak a sok üléstől. Rájöttem, hogy nincs több időre szükségem ahhoz, hogy átgondoljam a dolgokat. Nem akartam várni a következő napig, azonnal látni akartam Jennyt. A telefonomért nyúltam, hogy felhívjam, de nem volt a zsebemben. A kocsiban sem találtam. Eszembe jutott, hogy amikor Mackenzie ott volt nálam, az íróasztalra tettem, és biztosan otthon hagytam, mert máson járt az eszem. Majdnem úgy döntöttem, hogy haza sem megyek érte. De nem akartam bejelentés nélkül megjelenni Jenny ajtajában. Én megoldottam a problémáimat, de ez nem jelenti azt, hogy neki is sikerült. És persze a falu orvosa voltam, akkor is, ha az embereknek jelenleg fenntartásaik vannak velem kapcsolatban. Úgy éreztem, elérhetőnek kell lennem. Így amikor a faluba értem, a rendelőbe indultam a telefonomért. Az utcai világítás akkor kapcsolt be, amikor a főútra értem. Már majdnem a rendőrségi autónál jártam, amikor egy csapat férfit láttam a fény áradatban. Biztosan Scarsdale egyik rendfenntartója az, gondoltam. Miközben elhaladtam mellettük, gyanakodva bámultak rám a betegesen sárga fényben. Ahogy elhagytam őket, a főútról Henry kocsibehajtójára kanyarodtam rá. A murván ropogtak a kocsi kerekei, az első lámpa fénye a ház bejárati ajtajára vetődött, amint a kis emelkedőről alábuktam. Nem lepődtem meg, hogy a házban sötét van, mert Henry 215

általában korán fekszik. Nem akartam felébreszteni, így nem elöl mentem be, hanem inkább megkerültem a házat, és hátul, egyenesen a rendelőbe mentem. Elővettem a kulcsomat, hogy kinyissam a teraszajtót, ekkor megláttam a nyitott konyhaajtót. Ha égett volna a villany, talán nem is tűnik fel. De a konyhában sötét volt, és én tudtam, hogy Henry mindig bezárja az ajtókat, mielőtt lefekszik. Odamentem és benéztem a konyhába. Nem láttam semmi furcsát. A villanykapcsoló felé nyúltam, de mégsem kapcsoltam fel. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kihívom a rendőrséget. De mit mondanék nekik? Az is lehet, hogy Henry kiment a kertbe és elfelejtette becsukni az ajtót maga után. Nem állt valami jól a szénám a faluban, így semmi szükségem nem volt rá, hogy elterjedjen a hír, hogy bolondot csináltam magamból. Bementem hát az előszobába. - Henry? - szólítottam elég hangosan ahhoz, hogy meghallja, ha még ébren van, de nem túl hangosan ahhoz, hogy felébresszem, ha már alszik. Nem jött válasz. Dolgozószobája az előszoba túlsó végén volt, a sarkon. Egyfolytában arra gondoltam, hogy biztosan túlreagálom a dolgot, majd elindultam a dolgozószoba felé. Az ajtó félig nyitva volt, így láttam, hogy bent ég a villany. Megálltam, füleltem. De szívverésem elfojtott minden apró hangot. Kezem a kilincsre tettem, és lenyomtam. Hirtelen kitekerték a kezemből. Félrelöktek. Egy testes árnyék vágtázott ki a szobából. Kifulladva vetettem rá magam, miközben egy fuvallatot éreztem. Kezembe valami durva, zsíros rongy akadt, aztán valami arcon ütött. Ide-oda tántorogtam, miközben az alak a konyhába rohant. Mire odaértem, a hátsó ajtó a zsanért ütögetve lengedezett. Gondolkodás nélkül utánaindultam. Aztán eszembe jutott 216

Henry. Nem sokáig tanakodtam, becsuktam és bereteszeltem a hátsó ajtót, és visszafutottam a dolgozószobájába. Amikor odaértem, az előszobában felkapcsolódott a villany. David? Mi folyik itt? Henry ziláltan és meglepve bukkant elő hálószobájából. Valaki itt járt a házban. Megzavartam és kifutott. Az adrenalin utóhatása most érte el a testemet, remegni kezdtem. A dolgozószobába mentem. Megnyugodtam, amikor láttam, hogy az acélszekrény zárva van. Bárki is volt az, legalább a gyógyszeres szekrényhez nem fért hozzá. Felfigyeltem az üvegszekrényre, amiben Henry az orvosi ereklyéit tartotta. Az ajtaja tárva-nyitva állt, a benne lévő tárgyak és üvegcsék össze-vissza voltak dobálva. Henry káromkodva indult el felé. - Ne érj hozzá semmihez. A rendőrség le fogja venni az ujjlenyomatokat figyelmeztettem. - Mit vihettek el? Bizonytalanul bámulta a felfordulást. - Nem is tudom... De én már akkor észrevettem, hogy valami hiányzik. Amióta itt dolgozom, a szekrény felső polcán egy antikolt üveg gyűjtötte a port. Zöld színű üvegből készült és hoszszában csíkok futottak rajta, régen így jelölték meg a mérgeket. Ez az üveg hiányzott. Egészen addig azt gondoltam, hogy a betolakodó gyógyszerek után kutatott. Manhamben is éltek gyógyszerfüggők. De kétlem, hogy bármelyik elvetemedett narkós egy üveg kloroformért tört volna be ide. Henry kiáltása billentett vissza. - Úristen, David, jól vagy? A mellkasomat bámulta. Bambán tűnődtem, vajon miért kérdezi ilyen aggodalommal, amikor saját szememmel győződhettem meg róla. Eszembe jutott a fuvallat, amit a betolakodó leszerelése közben éreztem. Most már tudtam mi volt az. 217

Az ingem eleje ki volt hasítva.

218

Tizenkilencedik FEJEZET

Az előző éjszaka zavargásai után a következő nap a megszokott módon kezdődött. Később ez volt a legmeglepőbb. Tudhattam volna saját tapasztalatomból, hogy a katasztrófának nincs előszele. Most, amikor megtörtént, teljesen felkészületlenül ért. Mint mindenkit a faluban. Már majdnem három óra volt, mire a rendőrség végzett a munkával a rendelőben. Hadseregként szállták meg, fotóztak, ujjlenyomatokat vettek és kérdéseket tettek fel. Mackenzie fáradtan és elrongyolódva ért a helyszínre, mint aki rossz álomból ébredt. - Vegyük át még egyszer. Azt állítja, hogy valaki betört a házba, megvágta magát és eltűnt anélkül, hogy bárki látta volna? Én is fáradt és ingerlékeny voltam. - Sötét volt. -Nem vett rajta észre semmi ismertetőjelet? -Nem, sajnálom. -És nem is tudná felismerni? - Bárcsak képes lennék rá, de mondom, sötét volt. Henry sem tudott segíteni. Végig a hálószobájában volt és észre sem vett semmit, csak akkor jött elő, amikor mozgolódást hallott. Ekkor látta, hogy sikertelen üldözésből jövök vissza. Ha kicsit másképp alakulnak a dolgok, Manham lehet, hogy egy újabb gyilkosságra ébredt volna. Az is lehet, hogy két gyilkosságra. Mackenzie kérdései és állásfoglalása szerint bizonyára ez történt volna velünk. - És fogalmuk sincs, mit vihetett még el? 219

Én csak a fejemet ráztam. A gyógyszeres szekrény érintetlen, az oltásokkal és hőre érzékeny gyógyszerekkel teli hűtőből nem hiányzott semmi. Csak Henry tudta, hogy mi minden volt a rendetlen üvegszekrényben. De amíg a helyszínelők dolgoztak, nem vehette számba, hogy mi is hiányzott belőle. Mackenzie megcsavarta az orrát. Szeme vörös, tekintete mérges volt. - Kloroform. - Felháborodva szólt. - Nem tudom, hogy nem törvényszegés-e ilyen anyagot tartani a háznál. Nem gondoltam, hogy még mindig használnak ilyet az orvosok. -Nem használnak. Henry ritkaságai közé tartozott. Valahol van egy régi gyomorpumpája is. -A gyomorpumpa nem érdekel, de ez a fickó elég veszélyes így is, nem kell még egy üveg érzéstelenítőszer is mellé! - Visszafogta magát. - Hogy jutott be egyáltalán? -Én engedtem be. Mindketten megfordultunk. Henry gördült be az ajtón. Az irodámban voltunk, az egyik földszinti szobában, ahol biztosan nem veszélyeztetjük a bizonyítékokat. Ragaszkodtam hozzá, hogy Henryt ne terheljék a kihallgatással. A betörés nagyon felidegesítette, és az állapota nem javult a csaknem egy órás kihallgatás után sem. Úgy tűnt, most már kicsit jobban van, de a színe még nem tért vissza. -Beengedte - ismételte Mackenzie határozottan. Korábban azt mondta, hogy a dolgozószobájában találta. -Így van. De az én hibám. - Mély lélegzetet vett. - Nos, én... nem emlékszem rá, hogy becsuktam volna a konyhaajtót mielőtt lefeküdtem. -Korábban azt mondta, hogy zárva volt. -Igen, mert feltételeztem, hogy zárva volt, hiszen mindig bezárom. 220

-De ma este nem tette. -Nem vagyok benne biztos. - Henry megköszörülte a torkát. Rossz volt nézni, milyen kényelmetlenül érzi magát. - Úgy tűnik, nem zártam be. -Na és a szekrény? Az is nyitva maradt? -Nem tudom. - kiabálta Henry kimerülten. - A kulcs az íróasztalom fiókjában van. Lehet, hogy megtalálta, vagy... - Hangja elhalkult. Úgy láttam, hogy Mackenzie erősen megfékezi indulatát. - Hányan tudhattak a kloroformos üvegről? -Isten tudja... Régebb óta van itt, mint én. Soha nem tartottam titokban. -Tehát, aki ide bejött, láthatta? -Azt hiszem igen. Lehetséges - ismerte be Henry vonakodva. -Ez egy orvosi rendelő - mondtam Mackenzinek. - Mindenki tudja, hogy itt vannak veszélyes szerek. Nyugtatók, altatók, miegymás. -Amit elvileg elzárva kell tárolni - közölte kurtán Mackenzie. - A lényeg az, hogy ez az ember csak besétált és kiszolgálta magát. -Nézze, nem én hívtam meg magamhoz, az istenit! -lobbant fel Henry haragja. - Nem gondolja, hogy így is elég rosszul érzem magam? Harminc éve vagyok orvos és ilyen még sosem történt velem! -De ma este megtörtént - emlékeztette rá Mackenzie. - Pont azon az estén, amikor elfelejtette bezárni az ajtót. Henry az ölébe meredt. -Az az igazság, hogy... hogy nem ez az első alkalom. Mostanában néhány alkalommal arra ébredtem, hogy... hogy nyitva van az ajtó. Egyszer vagy kétszer, mert általában nem felejtek el bezárkózni tette hozzá sietve. - De... nos... mostanában, azt hiszem, egy kicsit feledékeny vagyok. 221

- Feledékeny. - Mackenzie hangja kifejezéstelenül csengett. - De ez az első alkalom, hogy valaki betört a házba, jól mondom? Már készültem, hogy megválaszolom Henry helyett, hogy persze hogy ez volt az első alkalom. Aztán láttam milyen elgyötört a tekintete. - Nos, én... - Ide-oda tette a kezét. - Én nem is tudom... Mackenzie továbbra is nézte, de Henry megvonta a vállát. -Az a helyzet, hogy volt már olyan érzésem, hogy egy kicsit... át van rendezve a szekrény. -Át van rendezve? Úgy érti, hogy hiányoznak belőle dolgok? -Nem tudom, sosem voltam benne biztos... Lehet, hogy az emlékezetem viccelt meg. - Szégyenkezve pillantott rám. - Sajnálom, David, el kellett volna mondanom. De reméltem, hogy... Nos, gondoltam, ha megpróbálom... Széttárta karjait, majd hagyta, hogy tehetetlenül leessenek. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nagyon rosszul éreztem magam, amiért mostanában annyiszor megkértem, hogy helyettesítsen. A mozgáskorlátozottságát kivéve mindig úgy éreztem, hogy nagyon jó fizikai állapotban van. Most a reggeli órákban észrevettem azokat a jeleket, amelyek felett eddig elsiklottam. Szeme beesett volt, ezüstösen borostás állán megereszkedett a bőr. Még a sokkot figyelmen kívül hagyva is öregnek és betegnek tűnt. Elkaptam Mackenzie teintetét, próbáltam szememmel kérni, hogy kímélje egy kicsit Henryt. Összeszorított ajkakkal félrehívott, míg Henry búslakodva itta teáját, amit egy fiatal rendőrnő készített neki. -Tudja, mit jelent ez? - mondta Mackenzie. -Tudom. -Lehet, nem ez az első alkalom, hogy betörés történt. -Tudom. -Jó, mert a barátja elveszítheti az engedélyét. Ha narkósok voltak, az elég szomorú, de itt egy 222

sorozatgyilkosról van szó. És most úgy tűnik, hogy egy ideje ki-be járkál és kiszolgálja magát. Isten tudja mióta! Még mielőtt újra kimondtam volna, hogy „tudom", inkább visszafogtam magam. - Orvosi tudással kell rendelkeznie ahhoz, hogy tudja, mit kell elvinni és hogyan kell használni. - Ugyan! Ez az ember gyilkos! Maga szerint érdekli, hogy a megfelelő adagot adja-e be? Egyébként pedig nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy tudja mire való a kloroform. -Ha már járt itt, miért nem vitte el az egész üveggel? -kérdeztem. -Lehet, hogy nem akarta, hogy kiderüljön, mit visz el. Ha nem lepte volna meg ma este, nem is tudnánk róla, nem gondolja? Ez vitathatatlan volt. Hibásnak éreztem magam, mintha én lettem volna felelőtlen, nem pedig Henry. A partnere voltam, jobban kellett volna figyelnem a történtekre. Arra, hogy vele mi történik. Amikor a rendőrség végzett a teendőkkel, hazamentem. A reggeli kórus már gyakorolt, amikor a párnámra hajtottam a fejem. Úgy éreztem, hogy azonnal fel is ébredtem. Napok óta először jött elő megint az álom. Ugyanolyan eleven volt, mint mindig, de most először nem éreztem utána a veszteség újra kiújuló érzését. Elszomorodtam, de nyugodt maradtam. Alice nem volt ott, csak Kara. Jennyről beszélgettünk. Nincs semmi baj - mondta mosolyogva. Így van jól. Mintha búcsúznánk. Hosszú ideig halogattuk, de elkerülhetetlen volt. Mégis, Kara utolsó szavainak emléke, az aggodalom számomra oly ismerős jeleivel, kellemetlen érzéssel töltött el. Légy óvatos. De hogy miért kell óvatosnak lennem, nem tudtam. Egy ideig találgattam, aztán rájöttem, hogy saját tudatalattimat elemzem éppen. Végül is, csak egy álom volt. 223

Felkeltem és lezuhanyoztam. Bár csak néhány órát aludtam, mégis olyan kipihentnek éreztem magam, mintha az egész éjszakát átaludtam volna. Korán indultam a laboratóriumba, így meglátogattam Henryt is. Az előző éjszaka történtek óta aggódtam miatta. Szörnyen nézett ki, és én felelősnek éreztem magam. Ha nem lett volna olyan fáradt a sok plusz munkától, amit miattam kellett elvállalnia, lehet, hogy nem felejti el bezárni az ajtót. Beengedtem magam a házba és a nevén szólítottam. Nem jött válasz. Bementem a konyhába, de ott sem volt. Próbáltam elhessegetni rossz érzésemet, és azzal nyugtattam magam, hogy még biztosan alszik. Megfordultam, hogy kimegyek a konyhából, az ablakon át kinéztem a kertbe és megrökönyödtem. A kert túlsó felében láttam a móló egyik végét. Rajta Henry tolószéke. Üres volt. Kirohantam a hátsóajtón és közben a nevét kiabáltam. A móló bejárata kicsit hátrébb volt, bokrok és fák takarták el. Amíg a kapuhoz nem értem, nem láttam rá teljesen. Odaértem, lelassítottam és megkönnyebbültem. Henry bizonytalanul ült a móló szélén, az üres szék közelében, és próbált beleereszkedni a vitorlásba. Arca kipirult az erőfeszítéstől és az összpontosítástól. Lábai ide-oda fityegtek a csónak felett. - Henry, az isten szerelmére, mit csinálsz? Mérgesen nézett rám, de nem hagyta abba a próbálkozást. - Kimegyek a vitorlással. Miért, szerinted mi a fenét csinálok? Miközben karjára nehezedett, felmordult. Nem tudtam eldönteni, hogy segítsek-e neki vagy sem, de végül nem tettem. Ha beleesik, akkor legalább ki tudom húzni. -Ugyan, Henry, te is tudod, hogy nem kéne. -Foglalkozz a saját dolgoddal! Meglepve bámultam rá. Szája merev volt, de kissé reszketett. Egy ideig még próbálkozott, aztán az erőlködés hirtelen kivette minden erejét. A facölöpnek esett, szemét el224

takarta. -Sajnálom, David, nem úgy értettem. -Visszasegítselek a székbe? -Egy perc és kifújom magam. Leültem mellé a móló durva faléceire. Mellkasa még mindig dolgozott, az inge izzadtan tapadt testére. - Mióta vagy itt? - Nem tudom. Jó ideje. - Egy gyenge mosoly hagyta el a száját. - Akkor jó ötletnek tűnt. - Henry... - Nem tudtam mit mondjak. - Mégis mit gondoltál? Nagyon jól tudod, hogy nem tudsz egyedül beszállni a vitorlásba. - Tudom, tudom, csak... - Arckifejezése komor lett. - Az a rohadt rendőr. Tegnap olyan csúnyán nézett rám. Úgy beszélt velem, mint valami... valami szenilis öreg bolonddal! Tudom, hogy hibát követtem el, meg kellett volna néznem, hogy bezártam-e az ajtókat. De hogy valaki így lenézzen... A lábait nézte, száját összeszorította. - Néha nagyon idegesítő a tehetetlenség. Néha úgy érzem, hogy egyszerűen muszáj cselekednem, érted? A tó lapos, elhagyatott felületét néztem. Egy lélek sem volt a közelben. - Mi van, ha beleesel? - Akkor mindenkit megszabadítottam volna a szenvedéstől, nemde? - Felnézett rám és kajánul mosolygott, kicsit visszanyerve valódi önmagát. - Ne nézz így rám. Nem tervezem, hogy felülmúlom magam. Elég nagy bolondot csináltam magamból így is. Az erőlködés közben pofákat vágott, de felnyomta magát. - Segíts visszaszállni abba a rohadt székbe, jó? Alá tettem a kezem és megtámasztottam, ő pedig visszabillent a tolószékbe. Nem ellenkezett, amikor visszatoltam a házba, ez is jelezte milyen fáradt lehetett. Már elkéstem a laboratóriumból, de még csináltam neki 225

teát, és megnyugodtam, hogy rendben hagyom otthon. Ásított, amikor felálltam, hogy elindulok. - Rendbe szedem magam. Fél óra múlva kezdődik a rendelés. - Ma nem. Nem vagy jól. Aludnod kell. Felhúzta a szemöldökét. - Az orvos javaslata, vagy mi? -Ha úgy tetszik. -Na és mi lesz a betegekkel? -Janice majd megmondja nekik, hogy ma reggel nem rendelsz. Ha életbevágó, hívják a sürgősségieket. Most az egyszer nem vitatkozott. Már nem volt ideges, csak nagyon összetört. - Nézd, David... Erről nem beszélsz senkinek, ugye? - Persze, hogy nem. Megkönnyebbülten bólintott. - Jó. Így is elég hülyén érzem magam. - Felesleges. Már az ajtóban álltam, amikor visszahívott. - David... - egy kis szünetet tartott. - Köszönöm. Személyesen kifejezett hálájától sem éreztem magam jobban. Útban a laboratórium felé nagyon zavart a gondolat, hogy mostanában mennyire megterheltem. Egyértelműnek vettem, hogy segít, és ezt nem csak szakmai téren használtam ki. Most úgy éreztem, mégis ki kellett volna mennem vele a tóra, vagy több időt tölteni vele. De annyira belemerültem a nyomozásba és Jennybe, hogy Henryre nem figyeltem eléggé. Megfogadtam, ez a jövőben másképp lesz. Szinte mindent elvégeztem a laboratóriumban. Ha leadom Mackenzienek az eredményeket, utána már a rendőrség dolga lesz azokat felhasználni. Ezután jóvá tehetem majd hanyagságomat. Mától fogva, tettem le a nagyesküt, az életem megint normális mederben folyik. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az elmúlt tizenkét óra zűrzavara után szinte megnyugvást jelentett a laboratórium. Itt legalább biztos 226

talajon tudhattam magam. Az elemzések eredményei megérkeztek és megerősítettek abban, amit eddig is hittem. Lyn Metcalf körülbelül hat napja halott, ami azt jelenti, hogy gyilkosa, ki tudja milyen gonosz szándékkal, de majdnem három napig életben tartotta, mielőtt elvágta a torkát. Ebbe a sérülésbe halt bele. Mint ahogy Sally Palmeré, az ő holtteste is kiszáradt, és ez arra vall, hogy elvérzett. A talaj alacsony vastartalma a holttest körül arra utal, hogy valahol máshol halt meg, és csak később dobták a mocsárba a testét. Szintén Sally Palmerhez hasonlóan, a helyszínen semmilyen, a gyilkosra utaló jelet nem találtak. A talaj túl forró és száraz volt ahhoz, hogy lábnyomokat lehessen találni, és a körme alatt lelt kötélrostokon kívül semmi más bizonyíték nincs, ami közelebb vinne bennünket a gyilkos személyéhez. De ez nem az én gondom volt. Az én szerepem lassan véget ért. A nyakcsigolyát még egyszer megvizsgáltam, hogy megbizonyosodjak róla, a két nőt valóban ugyanazzal a fegyverrel ölték meg. Ezután nem maradt más, mint a takarítás. Marina megkérdezte, nem ebédelünk-e együtt az alkalom megünneplésére, de én elhárítottam. Még nem volt lehetőségem Jennyvel beszélni, és most úgy éreztem, nem tudok várni. Amint Marina elment, felhívtam. Míg arra vártam, hogy felvegye, annyira izgultam, hogy szinte már fájt. -Bocs - mondta lihegve, - Tina nincs itthon, én pedig a kertben voltam. -Na és hogy vagy? - kérdeztem. Hirtelen ideges lettem. Annyira el voltam foglalva a saját döntésemmel, hogy nem is gondoltam végig, hogy ő esetleg pont az ellenkezőjére jutott a kapcsolatunkat illetően. -Én jól vagyok, de te hogy vagy? Mindenki arról beszél, ami tegnap este a rendelőben történt. Nem esett bántódásod, ugye? -Nem, jól vagyok. Henryt jobban megviselte. -Istenem, amikor meghallottam, azt gondoltam... mindegy, nagyon izgultam. 227

Nem is gondoltam rá, hogy izgul miattam. Nem szoktam meg, hogy másra is gondolnom kell. - Sajnálom, hamarabb kellett volna telefonálnom. - Semmi gond. Örülök, hogy jól vagy. Hívtalak volna, de... - Megfeszültem miközben szünetet tartott. Na, tessék, most jön. - Tudom, abban maradtunk, hogy egy-két napig nem találkozunk, de... Nos, én nagyon szeretnélek látni. Persze, ha te is akarod. Vigyorogtam. - Igen, akarom. -Biztos? -Biztos. Mind a ketten nevettünk. - Úristen, ez nagyon vicces. Úgy érzem magam, mint egy kamasz - mondta. -Én is. - Az órámra pillantottam. Egy óra tíz perc. Kettőre Manhambe érek, és az esti rendelés négykor kezdődik. - Átmegyek, ha akarod. -Rendben. - Félénken válaszolt, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. Csengőhang szólalt meg a háttérben. Várj egy percet, valaki jött. Hallottam, ahogy félreteszi a kagylót. A munkapult szélének dőltem, és vigyorogva vártam, hogy újra felvegye. A pokolba a szünettel. Azt biztosan tudtam, hogy mindennél jobban vele akartam lenni. Miközben vártam, hallottam a rádiót a háttérben. Amikor hallottam, hogy újra felveszi, arra gondoltam, hogy nem is tartott sokkal tovább, mint amire számítottam. - A tejesember volt? - viccelődtem. Nem jött válasz. Hallottam, ahogy valaki liheg a vonal másik végén. Mélyen, kicsit sietve, mintha kimerült lenne. - Jenny? - kérdeztem bizonytalanul. Semmi. A lélegzet még egy-két ütem erejéig hallható volt. Aztán egy finom kattanás. Valaki lerakta a kagylót. Bután bámultam a telefonkagylót, majd esetlenül újra tárcsáztam a számot. Kérlek, vedd fel! - könyörögtem csendben. De továbbra is kicsengett. 228

Megszakítottam a hívást és az autó felé rohantam, miközben Mackenzie számát hívtam.

229

Huszadik FEJEZET

Nem volt nehéz kitalálni, mi történt. A ház maga mesélte el a történetet. A rozoga asztalon, amelyiken grilleztünk, egy fél szendvics árválkodott. Mellette közönyösen szólt a rádió. A konyhából a hátsó kertbe vezető ajtó még tárva, a gyöngyfüggöny ide-oda himbálózott, ahogy az ajtón ki-be járkáltak a rendőrök. Bent a kókuszrost lábtörlő a konyhaszekrénynek rúgva, a telefonkagyló a helyén, ahogyan azt valaki visszatette. De Jennynek semmi nyoma. A rendőrség nem akart beengedni, amikor megérkeztem. Addigra már kordonnal körbezárták a házat, az utcáról szomszédok és fecsegő gyerekek bámulták a ki-be járkáló egyenruhásokat. Megpróbáltam a kapuhoz közelíteni, de egy fiatal rendőr elállta az utamat. Közben a gyepet bámulta. Meg sem hallotta, amit mondtam neki, és az állapotom sem javított a helyzetemen. Csak Mackenzie megérkezésekor engedtek be. -Ne érjen hozzá semmihez - mondta szükségtelenül, amikor beléptünk a házba. -Nem vagyok kezdő! -Akkor ne is viselkedjen úgy. Vissza akartam vágni, de időben visszafogtam magam. Igaza volt. Mélyeket lélegeztem, próbáltam összeszedni magam. Mackenzie furcsán figyelt. - Milyen jól ismeri? Semmi közöd hozzá, akartam volna mondani. De természetesen nem tehettem. - Most kezdtünk el járni. - ökölbe szorult a kezem, amikor láttam, hogy két rendőr ujjlenyomatokat vesz a telefonról. 230

- Komoly a dolog? Csak bámultam, nem szóltam semmit. Egy perc múlva biccentett - Sajnálom. Ne sajnálj! Csinálj valamit! De már mindenki megtett minden tőle telhetőt. A rendőrségi helikopter a fejünk fölött zajongott, míg egyenruhás alakok járták a közeli mezőket. -Mondja el még egyszer, hogy mi történt - utasított Mackenzie. Elmondtam, de fel sem fogtam, hogy mindez megtörtént. - Biztos benne, hogy amikor az órájára nézett, akkor csengettek nála? -Igen. Az órámra néztem, hogy kiszámoljam, mikor érek a faluba. -És nem hallott semmit? -Nem! Istenem, a délután kellős közepén valaki becsenget és elvonszolja? A falu hemzseg a rendőröktől! Mi a fenét csináltak akkor? -Nézze, tudom mit érez, de... - Nem, nem tudja! Valaki csak látott valamit! Felsóhajtott és mint ahogy azt később elismertem, ritka türelemmel beszélt hozzám. - Megkérdezzük a szomszédokat. De a kertbe nem lehet belátni a környező házakból. Van egy kis út, ami oda hátra, a gyephez vezet. Lehet, hogy ide állt be egy teherautóval, és ott is ment el, így az utcáról nem láthatta senki. Kinéztem az ablakon. A távolban a tükörsima tó vize csendes volt és ártatlan. Mackenzie biztosan tudta, hogy mire gondolok. Csónaknak nyoma sincs. A helikopter még mindig keresi, de... Nem volt szükséges magyarázkodnia. Jenny ajtónyitása és a rendőrség megérkezése között körülbelül tizenöt perc telt el. Ez pont elég idő ahhoz, hogy egy környéket jól ismerő ember elbújjon, és elbújtassa a magával vitt másik embert is. 231

- Miért nem kiabált segítségért? - kérdeztem most már csendesebben. De ez inkább kétségbeesett csendesség volt, nem a nyugalom jele. - Biztosan nem ment el vele ellenkezés nélkül. Mielőtt Mackenzie válaszolhatott volna, kint mozgolódás hallatszott. Egy perccel később Tina sietett be a házba, arca sápadt és döbbent. - Mi történt? Hol van Jenny? Én csak a fejemet tudtam rázni. Ő vadul körbenézett. - Ő volt az, mi? Elvitte. - Próbáltam valamit mondani, de nem tudtam. Tina a szájához kapta a kezét. - Jaj, ne! Istenem, könyörgök, ne. Sírni kezdett. Nem tudtam mit tegyek, aztán odamentem és átöleltem. Zokogva dőlt nekem. - Uram. Az egyik igazságügyis odament Mackenziehez. Volt nála egy műanyag tasak, amiben egy koszos, bélelt szövetnek tűnő darabka volt. - A sövény mellett találtam, ott a kert hátsó sarkában. Van a sövényben egy rés, amin bárki kényelmesen átfér. Mackenzie kinyitotta a zacskót és óvatosan beleszagolt. Szó nélkül felém nyújtotta. A belőle áradó szag nem volt erős, de félreismerhetetlen volt. Kloroform. Én nem vettem részt a keresésben. Először is, nem akartam lemaradni semmilyen hírről. A Manhamet körülvevő terület tele van olyan zónákkal, ahol a mobiltelefonok nem működnek, és nem akartam elérhetetlen lenni a mocsaras, vagy az erdő egy elzárt területén. És azt is tudtam, hogy a keresés időpocsékolás. Azzal, hogy vaktában nekiindulunk a tájnak, nem fogunk Jennyre találni. Legalábbis addig nem, amíg elrabolója úgy akarja. Tina elmondta, hogy két nappal ezelőtt talált egy róka tetemet. Még most sem fogta fel a jelentőségét. Teljesen 232

elképedt, amikor Mackenzie azt kérdezte tőle, hogy találtak-e döglött madarat vagy állatot mostanában. Először azt mondta, hogy nem, aztán mellékesen megemlítette a rókát. Fizikai rosszullét kerülgetett, amiért egy figyelmeztető jelet nem értelmeztünk időben. - Még mindig azt gondolja, hogy jó ötlet volt hallgatni a megcsonkításokról? - kérdeztem Mackenziet később. Arca elvörösödött, de nem szólt egy szót sem. Tudtam, hogy igazságtalan vagyok, mert a döntést valószínűleg a felettesei hozták meg. De kellett egy célpont, amin levezethetem a feszültséget. Kellett valaki. Tinának jutott csak eszébe Jenny inzulinja. Egy igazságügyis átkutatta Jenny táskáját, és amikor Tina meglátta, hirtelen elsápadt. - Úristen, ez az inzulintolla! Olyan volt, mint egy duci toll, de adagokra bontott inzulin volt benne. Amikor nálam aludt, láttam, hogy reggelenként különösebb felhajtás nélkül beadja magának a gyógyszert, ami stabilizálja metabolizmusát. Mackenzie magyarázatra várva nézett rám. Cukorbeteg - mondtam neki, és hangom szinte belereccsent ebbe az új csapásba. - Minden nap be kell adnia magának az inzulint. -És ha nem tudja? -Előbb-utóbb kómába kerül. - Nem mondtam el neki, hogy azután mi történik, de Mackenzie arckifejezéséből ítélve úgy láttam, mindent ért. Úgy döntöttem, elegem volt ebből. Mackenzie egyértelműen megkönnyebbült, amikor elmentem, és megígérte, hogy azonnal hív, ha van valami fejlemény. Miközben hazafelé mentem, minduntalan az járt a fejemben, hogy Jenny egy támadást túlélve jött Manhambe, és most egy sokkal komolyabb támadás áldozata lett. Azért jött ide élni, mert ez biztonságosabb hely, mint a város. Annyira igazságtalannak tűnt ez az egész, mintha valami természeti 233

rend borult volna fel. Úgy éreztem, kettészakadtam, a jelen a múltat kopírozza, és újra átélem Kara és Alice elvesztésének fájdalmát. Ez persze teljesen más érzés volt. Akkor az elkeseredés és a veszteség kábulatába estem. Most azt sem tudtam, hogy Jenny él-e egyáltalán. És ha él, min megy keresztül. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam elhessegetni a csonkítások és a vágások képeit, amit az előző két nő testén láttam, illetve a megcsomósodott kötélrostokat Lyn Metcalf körme alatt. Megkötözték és haláluk előtt isten tudja milyen szörnyűségeknek tették ki őket. Bármi is történt az előző két nővel, az most Jennyre várt. Soha életemben nem féltem ennyire. A házba lépve úgy éreztem, rám zárulnak a falak. Magamat kínozva felmentem a hálószobába, ahol még éreztem Jenny illatát a levegőben, amitől gyötrő hiányérzetem lett. Az ágyra néztem, ahol két nappal ezelőtt feküdtünk, és nem bírtam tovább a házban. Lementem a lépcsőn és kimentem az utcára. Egyenesen a rendelőbe hajtottam, nem is gondoltam át döntésemet. Az esti levegő madárfüttyel és klorofilles napfénnyel telítődött. Kegyetlen, gúnyolódó szépsége közömbös univerzumunk nemkívánatos emlékeztetője volt. Ahogy becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, Henry gördült ki a dolgozószobájából. Még mindig elkínzottnak és gyengének tűnt. Az arcára volt írva, hogy hallott a történtekről. -David... annyira sajnálom. Bólintottam. A sírás kerülgette. -Az én hibám. Az előző este... -Nem a te hibád. -Amikor meghallottam... Nem is tudom mit mondhatnék. -Nem nagyon lehet mit mondani, vagy igen? Székének karfáját dörgölte. - És a rendőrség? Biztosan van 234

valami... nyom vagy valami? - Nem igazán. -Istenem, micsoda felfordulás. - Végighúzta kezét az arcán, majd ezzel állt elő. - Hozok egy italt. -Kösz, nem. -Ha kérsz, ha nem, iszol egyet. - Mosolyogni próbált. Az orvos tanácsa. Megadtam magam, mert ez egyszerűbb volt, mint vitatkozni. A társalgóba mentünk, nem a dolgozószobába. Mindkettőnknek whiskeyt töltött és kezembe nyomott egy poharat. -Gyerünk. Fenékig. -Én nem... -Idd csak meg. Azt tettem, amit mondott. A szesz égette a gyomromat. Henry egy szó nélkül elvette a poharamat és újra teletöltötte. -Ettél már? -Nem vagyok éhes. Azt gondoltam, vitába kezd, de meggondolta magát. Itt aludhatsz ma este, ha akarsz. A régi szobádat egy perc alatt rendbe hozzuk. - Köszönöm, nem. Mivel nem volt más dolgom, ittam még egy whiskey-t. - Másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy ezt valahogy én idéztem elő. -Ugyan, David, ne beszélj hülyeségeket. -Tudhattam volna, hogy be fog következni. - És talán tudtam is, gondoltam magamban, és eszembe jutott, amit Kara mondott álmomban. De én nem törődtem vele. -Ez hülyeség - vágta rá Henry. - Te is jól tudod, vannak dolgok, amikről nem tehetünk. Igaza volt, de ez nem segített rajtam. Még egy órát ma235

radtam, és majdnem végig csendben ültünk. A maradék whiskeyt a kezemben őrizgettem, és nem engedtem, hogy töltsön. Nem akartam berúgni. Bármennyire is csábító volt, tudtam, hogy a ködös, alkoholos állapot nem segít. Amikor kezdett bezártság érzetem lenni, elindultam. Henryt láthatólag annyira bántotta, hogy nem tud segíteni, hogy szinte már sajnáltam. De állandóan Jennyre gondoltam, így ideig-óráig minden más kiszorult a gondolataimból. Miközben áthajtottam a falun, láttam, ahogy a rendőrség ajtóról-ajtóra kopogtat és eredménytelenül próbál nyomra bukkanni. Miközben néztem, ahogy módszeresen vesztegetik az idejüket, harag gyűlt bennem. Elhajtottam a házam mellett, mert tudtam, hogy most sem lenne jobb bemenni, mint azelőtt. Kifelé haladva egy csoport ember állta el az utat. Lelassítottam, majdnem mindegyiket felismertem. Még Rupert Sutton is köztük volt, úgy tűnt, végre előbújt anyja szoknyája mögül. Előttük Carl Brenner állt. Mindannyian a kocsit bámulták, és nem is mutattak hajlandóságot, hogy arrébb menjenek, még akkor sem, amikor kihajoltam az ablakon. - Mi történik itt? Brenner a földre köpött. Arca még mindig lila volt, a Bennel való verekedésre emlékeztetve. - Nem hallotta? Még egy nőt elraboltak. Úgy éreztem, hogy valaki ténylegesen a szívemen ütött. Ha már egy negyedik nőt is elraboltak, az csak egy dolgot jelenthetett. Valami történt Jennyvel. Brenner mindenről megfeledkezve folytatta. - Az iskolai tanárnő az. Ma délután vitte magával. Valamit mondott még, de nem hallottam. A fejembe toluló vértől megsüketültem, miközben rájöttem, hogy erről a hírről már tudtam. - Hova megy? - követelőzött, és nem vette észre, hogy szavai milyen hatással vannak rám. 236

Megmondhattam volna neki. Elmagyarázhattam volna, vagy kitalálhattam volna valami kifogást. De ahogy ránéztem, láttam, hogy mennyire el volt telve magától, éreztem, ahogy felgyűlik bennem a méreg. - Semmi köze hozzá. Meghökkenve nézett rám. - Beteghez megy? -Nem. Brenner olyan bizonytalanul mozgatta a vállát, mint egy bokszoló, aki próbálja előcsalogatni agresszióját. Senki nem mehet el innen anélkül, hogy nekünk szólna. - Mit csináltok velem? Kirángattok a kocsiból? Az egyik férfi megszólalt. Dan Marsden volt az, a gazdasági munkás, akit akkor kezeltem, amikor beleesett egy csapdába. - Ugyan, Hunter doktor, ne vegye magára. - Miért ne? Szerintem ez nagyon is magánügy. Brennerből előbújt a szokásos agresszivitás. - Mi a baj, doki? Valami rejtegetni valója van? Az ő szájából sértés volt a szó. De mielőtt válaszoltam volna, Marsden karon fogta. - Hagyd, Carl. Jenny barátja volt. Volt. Kíváncsian néztek rám, ahogy megragadtam a kormányt. - El az utamból - mondtam nekik. Brenner a kocsiajtóra tette a kezét. -Addig nem, amíg... - Beletapostam a gázba, és leperdítettem a kocsiról. Az előttem állók félre léptek, és a Land Rover nekilódult. Meghökkent arcuk fel-felvillant, ahogy magam mögött hagytam őket. Mérgesen kiabáltak utánam, de én nem lassítottam le. Egészen addig nem csökkent a haragom, amíg láttam őket. Ezután tudtam csak újra tisztán gondolkodni. Mit képzeltem én? Jó kis orvos vagyok. Valaki meg is sérülhetett volna. Vagy még annál is rosszabb. Céltalan kocsikázásom közben tompán észleltem, hogy a kocsma irányába tartok. Pár nappal ezelőtt itt ültünk 237

Jennyvel. Erősen fékeztem. Nem lettem volna képes elviselni a látványát sem. Egy kocsi dudált és villogott mögöttem, így lehúzódtam az út szélére. Megvártam míg elmegy, aztán visszafordultam. Próbáltam magam mögött hagyni a történteket, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Kimerültnek éreztem magam, miközben újra Manham felé tartottam. Brenner és barátai már nem voltak ott. Próbáltam megállni, hogy ne menjek Jennyékhez, ne hívjam fel Mackenziet. Semmi értelme nem lett volna. Úgyis időben értesülök róla, ha valami történik. Bementem a házamba, töltöttem egy whiskeyt, amit nem is kívántam, kiültem a hátsó teraszra, és néztem ahogy lemegy a nap. Szívem is vele süllyedt. Már majdnem fél nap telt el Jenny eltűnése óta. Nyugtathattam magam azzal, hogy még van remény, és hogy aki elrabolta, az előző áldozatait sem rögtön ölte meg. De ettől nem nyugodtam meg. Egyáltalán nem. Még ha nem is halott - ennek a lehetősége ijesztően tátongott előttem - csak két napunk van rá, hogy megtaláljuk. Semmi több. Ha addigra nem esik kómába az inzulinhiány miatt, az ismeretlen majd megöli, mint Sally Palmert és Lyn Metcalfot. És én semmit nem tehettem, hogy megállítsam.

238

Huszonegyedik FEJEZET

Kis idő múlva oszlani kezdett a mélységes sötét. Tűszúrásnyi fényeket látott, de olyan aprók voltak, hogy azt gondolta, csak képzeleg. Amikor megpróbált rájuk koncentrálni, eltűntek. Csak akkor látta őket, amikor oldalra nézett. Apró pettyek voltak, mintha vízszintes csillagsort látna látóképessége határán. Később, amikor a szeme már hozzászokott, érezte, hogy egyre kivehetőbbek lesznek a pettyek. Réseket is látott, nemcsak pettyeket. Beszüremlő fénycsíkok voltak ezek. Kis idő múlva észrevette, hogy nem mindenhol látja ezeket a réseket. A fény csak egy irányból jött. Úgy gondolta, hogy ez az „Előre". Ezzel a megállapított iránnyal Jenny fokozatosan kezdett alakokat felépíteni az őt körülvevő sötétségben. Lassan ébredt. Fejében tompa fájdalmat érzett, eszeveszett lüktetést, amitől minden mozgás fájdalmas volt. Gondolatai össze-vissza cikáztak, de szörnyű félelme arra ösztökélte, hogy eszméleténél maradjon. Arra gondolt, hogy újra a parkolóban van, csak most a taxis a csomagtartóba tette. Bezártságot érzett és nehezen lélegzett. Segítségért akart kiáltani, de torka és egész teste engedetlen volt. Gondolatai lassacskán egyre összefüggőbbek lettek. Rájött, hogy bárhol is van, ez nem a parkoló. Az a támadás a múlt része volt. De a felismeréstől cseppet sem érezte jobban magát. Akkor hát hol van? A sötétség összezavarta és megijesztette. Próbált felülni, de valami megragadta a lábát. Megpróbálta elhúzni, de csattanást érzett, majd bokája körül durva kötelet tapogatott ki. Növekvő hitetlenkedéssel követte a kötelet, míg egy padlóba csavarozott vaskarikához ért. 239

Ki volt kötve. A kötél, a sötétség és a kemény talaj hirtelen szörnyű képpé formálódott. Emlékezett. Darabokban jött csak vissza a kép; emlékezetének fércműve lassan összeállt. Daviddel beszélt telefonon. Megszólalt a csengő és ő kiment, hogy megnézze ki az. Egy férfialakot látott a gyöngyfüggöny mögött állni... és... és... Úristen, ez nem lehet. De sajnos ez történt. Davidért és Tináért kiabált. Bárkiért. Senki nem jött. Erőt kellett vennie magán, hogy abbahagyja a kiabálást. Végy mély lélegzetet! Szedd össze magad! Nehezen, de kezdte felmérni helyzetét. Bárhol is legyen, az biztos, hogy hűvös volt. Nem túl hideg, csak hűvös. Rossz volt a levegő és bűzt érzett, de nem ismerte fel a szagot. Legalább még volt rajta ruha, rövidnadrágja és felsője sértetlen volt. Arra gondolt, ez jó jel. Fejfájása egy kicsit alábbhagyott és tompa lüktetéssé változott át. Nagyon szomjas volt. Torka bedagadt és kiszáradt, ezért fájdalommal járt a nyelés. Éhes is volt, és ekkor jött a dermesztő felismerés. Nem volt nála inzulin. Nem tudott visszaemlékezni, hogy mennyi idő telt el az utolsó adag óta. Fogalma sem volt, mióta van itt. Reggel beadta magának a szokásos adagot, de az mikor volt? Ha még nem jött el a következő adag ideje, akkor nemsokára eljön. Inzulin nélkül a vércukra nem áll be, és nagyon jól tudta, hogy mivel jár, ha elkezd emelkedni. Ne gondolj rá, utasította magát keményen. Arra gondolj, hogy hogyan tudnál kijutni innen. Bárhol is legyen az az itt. Kezét kinyújtva elkezdte feltérképezni börtönének korlátait, már ameddig a kötél engedte. Mögötte egy durva fal volt, de a három másik oldalon nem tapintott semmit, csak levegőt. Miközben a levegőben tapogatózott, belebotlott valamibe. Felsikított és arrébb ugrott. Nem történt semmi más, ezért leguggolt, és óvatosan megtapogatta a tárgyat. Egy cipő, gondolta, és alaposan 240

vizsgálgatta ujjaival. Egy edzőcipő, ami túl kicsit ahhoz, hogy férfié legyen... Amint rádöbbent az igazságra, ledobta. Nem edzőcipő, hanem egy futócipő volt. Női. Lyn Metcalfé. Rövid időre bepánikolt. Amióta érezte, hogy kötél van a lába körül, Jenny próbálta elnyomni magában a gondolatot, hogy a gyilkos őt választotta ki harmadik áldozatának. Most azonban brutális módon érte a felismerés. Ennek ellenére nem engedhette meg magának, hogy szétessen. Ha ki akar jutni, akkor semmiképpen. Közelebb ment a falhoz. A hurok nem volt olyan szorosra fogva, hogy fájdalmat okozzon neki, de ahhoz túl kicsi volt, hogy a lába kiférjen rajta. A próbálkozásokkal csak a bőrét dörzsölte le bokájáról. Ezután szabad lábát a falnak támasztotta és húzta, ahogy tudta. Sem a kötél, sem a karika nem engedett, de ő még akkor is tovább húzta, egészen addig, míg a feje lüktetett, szeme mögött szikrák pattogtak. Amikor már elhalványultak a fények és lihegve feküdt a földön, több résen beszűrődő fényt látott. Arra gondolt, hogy ezek igazi fények, és utánuk nyúlt. A fény kiutat jelzett, vagy legalábbis azt jelentette, hogy a fekete, végtelen börtönön kívül van valami. Bárhonnan is jött a fény, elérhetetlen maradt. Leereszkedett a padlóra, majd a kötél legvégéhez ment és a fény felé nyújtózkodott. Próbaképpen kitette a kezét. Egy lábnyi távolságra valami keménybe ütközött. Jenny lassan végighúzta rajta a kezét, és gyalulatlan faléchez hasonló, szálkás felületet érzett. A fényszeletek a réseken keresztül érkeztek. Az egyik éppen előtte volt, és egy kicsit nagyobb volt a többinél. Közelebb férkőzött hozzá. Amikor szempillái a durva fához értek, meghátrált, majd óvatosan a repedésre tette szemét. Egy hosszú, árnyékos szobát látott. Első ránézésre egy pince lehetett, és ezért lehet az is, hogy a levegő ilyen nedves. A kőfalak nem voltak befestve és réginek tűntek. A 241

polcokon poros és régi befőttes üvegeket és konzerveket látott.

242

Szembe vele egy faasztal, satuval és szétszórt szerszámokkal. De nem ettől állt el a lélegzete. A mennyezetről, mint valami obszcén inga, megcsonkított döglött állatok lógtak. Egy tucatnyi állat. Rókák, madarak, nyulak, vadrécék, vakondok, és valami borzféleség is. Úgy hullámzottak, mint egy visszájára fordított tenger hullámai, amivel enyhe szellő játszadozik. Némelyik a nyakánál felakasztva, a többi a hátsó lábánál fogva lógott, és a fejük helyén csak csonkok voltak. A legtöbb tetem bőrig rohadt, szemgödreik üresen tátongtak. Jenny magába fojtotta sikolyát, és eltolta magát a palánktól. Most már tudta, hogy mitől van ilyen büdös. Nyakán felállt a szőr, amikor valami más is eszébe jutott. Felállt, és lassan a feje fölé nyúlt. Ujjaival valami puhát tapintott. Szőr. Visszarántotta a kezét, de aztán erőt vett magán és újra felnyúlt. Most puha tollakat érzett, ahogy érintésétől ide-oda libbennek. Fölötte is döglött állatok lógtak. Akaratlanul felkiáltott, és lebukott a földre, majd addig ment négykézláb, míg háta a falat nem érte. Ott összerogyott és magát körbeölelve zokogott. Fokozatosan apadtak el könnyei. Megtörölte a szemét és orrát. Gyáva nyúl. A sírás nem old meg semmit. Az állatok a feje felett mind halottak. Nem fogják bántani. Erejét összeszedve a deszkafalhoz ment, és megint a résre tette szemét. A szoba ugyanolyan volt most is. Senki nem volt ott. És most valami olyat is meglátott, amit az előbb a döglött állatok okozta sokk miatt nem vett észre. Az asztal mögött egy beugró nyílt a falban. A pincében szétáradó kevés fény innen jött; halvány, mesterséges fény volt. Épphogy csak látni engedett egy lépcsősort. A kiút. Jenny mohón nézte, majd eltávolodott a nyílástól és egy próbalökést végzett a deszkákon. Térden állva mindkét 243

kezével nekilendült. Az ütéstől megsérült a karja és a kezébe szálka ment. A deszkafal nem engedett. A próbálkozástól jobban érezte magát. Újra és újra nekilendült a kezével, és minden egyes ütéssel megszabadult valamicskét a dermesztő, fenyegető félelemtől. Kifulladt, és addig hátrált, amíg a kötél elég laza volt ahhoz, hogy leülhessen. Kikötött lába begörcsölt és a kimerültségtől még jobban fájt a feje. Szomjasabb is lett, de egyfajta kegyetlen elégedettséget érzett. Ebből nem engedett, és nem is akarta végiggondolni, hogy milyen keveset ért el. A deszkákon képtelenség átjutni. Ha lenne ideje, úgy gondolta sikerülne. De nem tudod mennyi időd van. A gondolatot elűzte, majd kezével megkereste a kötelet és elkezdett a csomón dolgozni.

244

Huszonkettedik FEJEZET

Másnap reggel, amikor bekapcsoltam a rádiót, azt hallottam a hírekben, hogy letartóztattak egy gyanúsítottat. Szinte az egész éjszakám álmatlanul telt. Egy székben ülve vártam, hogy Mackenzie hívjon, és persze féltem is a hívástól. De a telefon nem szólalt meg. Ötkor felkeltem, lezuhanyoztam. Kiültem és néztem, ahogy a világ életre kel körülöttem. Inkább nem kapcsoltam be a rádiót, mert tudtam mi lesz a fő hír. De a házban uralkodó csend nyomasztó volt. Nem hallgattam semmit és ez rossz érzéssel töltött el. Mire eljött a nyolc órás hírek ideje, megadtam magam, és bekapcsoltam a rádiót. Nem gondoltam, hogy olyat fogok hallani, amit eddig nem tudok. Éppen kávét készültem csinálni, és miközben a kávéfőzőt töltöttem meg, a csapból folyó víz hangja elnyelte a híradás első néhány másodpercét. De olyan szavakat hallottam, mint „letartóztat" és „gyanúsított", és eszeveszetten rohantam, hogy elzárjam a csapot. „...a személyazonosságát nem fedte fel a rendőrség, de megerősítette, hogy Jenny Hammond tanárnő elrablásával kapcsolatban egy helyi embert letartóztatott..." A bemondó a következő hírre tért át. Na és mi van Jennyvel? Ordítani szerettem volna. Ha letartóztattak valakit, hogy hogy nem találták meg Jennyt? Azon kaptam magam, hogy még mindig a kávéfőzőt markolászom. Lecsaptam és a telefonért nyúltam. Gyerünk, vedd fel - így imádkoztam, miközben Mackenzie számát tárcsáztam. Sokat csengett és amikor már azt hittem, hogy az üzenetrögzítő hangja következik, felvette. 245

-Megtalálták? - követelőztem még mielőtt megszólalt volna. -Hunter doktor? -Megtalálták? -Nem. Nézze, most nem tudok beszélni. Visszahívom. -Ne tegye le! Kit tartóztattak le? -Ezt nem mondhatom el. -Ó, az isten szerelmére...! -Még nincs vád alatt, és nem adhatjuk ki a nevét. Maga tudja, hogy megy ez - mondta bocsánatkérő hangon. -Mondott valamit? -Még kihallgatás alatt áll. Szóval nem. - Miért nem szóltak nekem? Azt ígérte, hogy telefonál, ha történik valami! -Késő volt. Ma reggel akartam szólni. -Csak nem azt gondolta, hogy zavar? -Nézze, én tudom, hogy aggódik, de ez egy rendőrségi nyomozás... -Tudom, sokszor vettem részt ilyenben, emlékszik? - ...ha tudok valamit, el fogom mondani. De most éppen egy gyanúsítottat hallgatunk ki, és egyelőre nem mondhatok mást. Viaskodtam magammal, hogy ne kiabáljak vele. Nem az a típusú ember volt, aki a fenyegetésekre reagál. - A rádió szerint egy helyi férfiról van szó - mondtam, miközben próbáltam nyugodt maradni. - Ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb az egész falu tudni fogja, ki az, ha tetszik, ha nem. Ki fogom deríteni. Ez azt is jelenti, hogy a következő óráim azzal telnek majd, hogy kitaláljam, mi igaz és mi nem. - Hirtelen úgy éreztem, nem maradt energiám a veszekedésre. - Kérem, tudnom kell. Tanakodott. Én nem szóltam, hagytam, hogy meggyőzze magát. Hallottam, ahogy felsóhajt. - Várjon. A vonal tompa lett. Arra gondoltam, hogy biztosan arrébb megy, nehogy meghallja a mellette álló. Amikor visszajött a vonalba, csendes hangon beszélt. 246

- Ez szigorúan bizalmas, rendben? - Nem is válaszoltam. - Ben Anders az. Felkészültem rá, hogy ismerni fogom a nevet. De erre nem számítottam. -Hunter doktor? Ott van még? - kérdezte Mackenzie. -Ben Anders? - ismételtem megrökönyödve. -Látták az autóját Jenny Hammond lakásánál a késő reggeli órákban mielőtt eltűnt. -Ennyi az egész? -Nem, nem csak ennyi - vágta rá. - A csomagtartójában találtunk csapdakészítő felszereléseket is. Drótot, drótvágókat. Cölöpnek való fadarabokat. Nem olyan dolgokat, amit egy vadőr szokott hordozni az autójában. Még mindig nehezen hittem a fülemnek. De gondolkodni kezdtem. - Ki látta a kocsiját Jenny házánál? -Ezt nem mondhatom meg. -Kapott egy fülest, igaz? Névtelen bejelentést. -Ezt miből gondolja? - hangjából éreztem, hogy gyanakodni kezdett. -Mert tudom, ki lehetett - mondtam hirtelen meggyőződéssel. - Carl Brenner. Emlékszik, mondtam magának, hogy Ben szerint Carl orvvadászkodik? Valamelyik este összeverekedtek. Brenner veszített. -Ez nem jelent semmit - makacsolta meg magát Mackenzie. -Ez azt jelenti, hogy meg kéne kérdeznie Brennert, hogy mit tud erről. Nem hiszem el, hogy Bennek köze lenne ehhez. -Miért nem? Mert a barátja? - Mackenzie most nagyon mérges volt. -Nem. Csak azt gondolom, hogy szerintem átvágták. -Ó, és maga szerint ez velünk nem történhetett meg? És még mielőtt egy újabb kérdést tenne fel, elmondanám, hogy Brennernek megbízható alibije van, mindenképpen jobb, mint a maga Anders barátjának. Tudta, hogy Anders Sally Palmer barátja volt? 247

A hír minden eddigi mondanivalómat elsöpörte. -Néhány éve kapcsolatuk volt - folytatta Mackenzie. Pont mielőtt maga a faluba jött. -Nem tudtam - válaszoltam kábultan. -Lehet, hogy elfelejtette megemlíteni. És gondolom azt is elfelejtette elmesélni, hogy tizenöt éve letartóztatták, mert megerőszakolt egy nőt. Egy pillanatra meg sem tudtam szólalni. - Már a bejelentés előtt is gondoltunk rá. Fura mód nem vagyunk teljesen hülyék - folytatta könyörtelenül. Egy kattanást hallottam. Letette. Én is letettem a kagylót. Nem tudtam mit gondoljak. Normál esetben megesküdtem volna rá, hogy Ben ártatlan. Még mindig meg voltam róla győződve, hogy Brenner adta a tippet. Elég alantas gondolkodású volt ez az ember ahhoz, hogy így rendezze Bennel a dolgait, és nem érdeklik a következmények sem. De amit Mackenzie mondott, felkavart. Fogalmam sem volt róla, hogy Bennek kapcsolata volt Sallyvel, azt pedig végképp nem tudtam, hogy priusza van. Igaz, miért is mondta volna el nekem, főleg ilyen körülmények között? Most kételkedni kezdtem abban, hogy ismerem-e őt igazán. A világ tele van olyan emberekkel, akik kizártnak tartják, hogy az általuk ismert személy gyilkos. Életemben először arra gondoltam, lehet, hogy én is közéjük tartozom. De ennél még aggasztóbb volt a gondolat, hogy a rendőrség a rossz emberre vesztegeti idejét. Egy pillanat alatt döntöttem. Felkaptam a kocsikulcsot és kiszaladtam a házból. Ha Brenner azért hazudott, hogy Bent belekeverje ebbe az egészbe, akkor el kell neki mondanom, hogy ezzel Jennyt milyen veszélybe sodorja. Így vagy úgy, de tudni akartam, és ha kell, meg fogom győzni arról, hogy mondja el az igazat. Ha nem... Nem akartam belegondolni, hogy mi lesz, ha nem... Ahogy a falun áthaladtam, a nap ereje már érezhető 248

volt. A rendőrség jelenléte szembetűnőbb volt, mint eddig bármikor. Az újságírók, fényképészek és hangmérnökök barátságtalan csapatai idegesen zajongtak, hogy hátha szóra tudják bírni a hallgatag helyieket. Nem is mertem belegondolni, hogy Jenny miatt vannak itt. Ahogy a templom előtt elhaladtam, láttam Scarsdale-t a templomkertben. Ösztönösen félreálltam és kiszálltam a kocsiból. Tom Masonnal, a kertésszel beszélgetett, és az eligazítás közben csontos ujját ide-oda mozgatta. Amikor meglátott, abbahagyta a beszédet, és arcát a bosszúság redőkbe szedte. -Hunter doktor - mondta üdvözlésképpen. -Szívességet szeretnék kérni - mondtam neki. Nem tudta véka alá rejteni felvillanó elégedettségét. Szívességet? Micsoda újdonság! Maga megkér engem valamire? Hagytam, hogy élvezze a pillanatot. Több forgott kockán, mint a büszkeségünk. Az övé vagy az enyém, teljesen mindegy. Meg sem kérdezte, hogy mit akarok, és már úgy tett, mintha az óráját nézné. - Bármit is szeretne kérni, várnia kell. Hívást várok. Nem sokára a rádióban fogok nyilatkozni. Ez a fontoskodás máskor zavart volna, de most megjegyeztem - Fontos dologról van szó. - Akkor biztosan megvár, ugye? - A templom oldalából kihallatszó telefoncsörgésre megemelte a fejét. - Ha megbocsát. Szerettem volna megragadni poros hajtókájánál fogva és megrázni. Ehelyett összeszorítottam a fogam és néztem, ahogy bemegy a templomba. Majdnem elmentem én is. De Scarsdale jelenléte segítségemre lehet, ha el akarom nyerni Brenner jóindulatát. Már ha létezik ilyen. Az előző este után, amikor majdnem elütöttem, kételkedtem benne, hogy szóba állna velem, ha egyedül mennék. A metszőollók hangja lassanként becsattogott az 249

agyamba. Elnéztem, ahogy Tom Mason gondosan vágja a füvet a virágágyás körül, és úgy tesz, mintha nem hallotta volna a beszélgetést. Csak most tudatosult bennem, hogy eddig észre sem vettem. -Jó reggelt, Tom - mondtam normálisnak tűnő hangon. Körülnéztem és a nagyapját kerestem. - Hol van George? -Még fekszik. Nem is tudtam, hogy beteg. Ez is jelezte, hogy mennyire elhanyagoltam a rendelést. - Megint a háta rendetlenkedik? Bólogatott. - Néhány nap és megint jól lesz. Bűntudat szurkált. Az öreg George és unokája Henry betegei voltak, de a beteglátogatás az én feladatom volt. Az öreg kertész Manham tartozéka volt, észre kellett volna vennem, hogy nincs jelen. Hány másik embert hanyagoltam el mostanában? És hányat hanyagolok el még most is? Henry ma reggel is egyedül rendel. De Jenny féltése mindent felülmúlt. Tennem kell valamit - bármit. Az érzés egyre csak bugyogott bennem, miközben Scarsdale fontoskodó dünnyögését hallottam a nyitott ajtó felől. Már szinte szédültem a türelmetlenségtől. A templomkertbe besütő napsugár túlságosan fényesnek tűnt, az édeskésen illatozó levegőtől felfordult a gyomrom. Valami bujkált a tudatalattimban, de bármi is volt az, azonnal eltűnt, amikor hallottam, hogy Scarsdale leteszi a telefont. Egy perccel később önelégülten jelent meg az iroda ajtajában. -Hunter doktor. Egy szívességet kért, ugye? -Carl Brennerhez készülök, és szeretném, ha eljönne velem. -Valóban? És miért tenném? -Mert nagyobb esély van arra, hogy magára hallgat. -Na és mivel kapcsolatban? 250

A kertészre néztem, de az akkorra már arrébb ment és belefeledkezett a munkájába. -A rendőrség letartóztatott valakit. Szerintem lehetséges, hogy hibát követtek el, és mindezt azért, mert Carl Brenner mondott nekik valamit. - Ennek a 'hibának' véletlenül nem Ben Andershez van köze? - Arckifejezésemből kiolvashatta a választ. Scarsdale elégedettnek tűnt. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez aligha újdonság. Látták, hogy bevitte a rendőrség. Nem lehet ilyesmit titokban tartani. -Nem az számít kit vittek el, a lényeg az, hogy szerintem Brenner hamis információt adott a rendőrségnek. -Megtudhatnám, hogy ezt miből gondolja? -Neheztel Benre. Így szeretné lerendezni. -Ezt nem tudhatja biztosan, ugye? - Scarsdale bírálóan összehúzta száját. - És ha jól tudom, Anders a maga barátja. -Ha bűnös, megérdemli a sorsát. De ha nem, a rendőrség rossz emberre vesztegeti az idejét. - Ezt nekik kell eldönteni, nem a falu orvosának. Próbáltam nyugodt maradni - Kérem. -Sajnálom, Hunter doktor, de azt hiszem nem érti, hogy mit kér tőlem. Maga bele akar avatkozni egy rendőrségi nyomozásba. -Egy ember életéről van szó! - szinte már kiabáltam. Kérem - ismételtem meg egy kicsit csendesebben. Nem magam miatt kérem. Néhány napja Jenny Hammond a templomban ült, amikor maga arról beszélt, hogy cselekedni kell. Lehet, hogy még életben van, de már nem sokáig. Nincs..., nem tudok... Hangom elcsuklott. Scarsdale engem nézett. Képtelen voltam tovább beszélni. Megráztam a fejem és elindultam. - Miből gondolja, hogy Carl Brenner hallgatna rám? Egy percre összeszedtem magam, mielőtt visszafordultam. - Maga kezdeményezte az őrjáratot. Nagyobb az 251

esélye, hogy magára hallgat, mint rám. - Ez a harmadik áldozat... - mondta óvatosan. - Ismeri? Csak bólogattam. Egy ideig fontolgatta, amit mondtam. Olyat láttam a szemében, amit eddig még nem sikerült. Egy kis időbe tellett, míg rájöttem, hogy könyörületet látok. Aztán ez eltűnt, és visszatelepedett arcára a szokásos nagyképűség. - Jól van - mondta. Nem jártam még Brenneréknél, de házuk afféle tájékozódási pont, amit nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni. Vagy egy mérföldre lehetett a falutól, egy földútról nyílt, ami egész nyáron tele volt gödrökkel, és az év maradék részében koszos pocsolyákból és sárból állt. A ház körül elterülő mező egykor lecsapolt mocsár volt, de most megint elkezdett burjánzani. Közepén szeméttel és törmelékkel körülvéve állt a ház. Magas, elhanyagolt épület, amelyen láthatólag semmi nem volt sem egyenes, sem merőleges. Az évek alatt itt-ott hozzáépítettek néhány rozoga toldalékot, ezek piócaként lógtak a falakon. A tetőt hullámlemezzel foltozták meg, rajta oda nem illő, hatalmas, modern szatellit tányér volt. Scarsdale egy szót sem szólt a rövid úton. A szűk utastérben dohos, enyhén savanykás szaga sokkal jobban érződött. A keréknyomoktól szabdalt földúton végigdöcögtünk egészen a házig. Egy kutya jött felénk, mérgesen ugatott, de amikor kiszálltunk a kocsiból, távolabb ment. Miközben a bejárati ajtón dörömböltem, a festék lemállott az ajtóról. Egy fáradt öregasszony nyitott ajtót, szinte azonnal. Megismertem, ő volt Carl Brenner anyja. Rettenetesen sovány volt, vékony szálú haja ősz, bőre sápadt, mintha kiszállt volna belőle az élet. Özvegyasszony volt, és családja természetét ismerve, akiket egyedül kellett felnevelnie, valószínűleg el is hagyta az élet. A hőség ellenére kopott ruháján egy kézzel kötött 252

kardigánt viselt. Azt húzogatta, miközben egy szót sem szólt, csak nézett bennünket. - Hunter doktor vagyok - mondtam neki. Scarsdale-t nem kellett bemutatni. - Carl itthon van? A kérdésre nem érkezett válasz. Amikor meg akartam ismételni a kérdést, mellkasán összefonta karját. -Alszik. - Gyorsan beszélt, egyszerre tűnt agresszívnek és idegesnek. -Fontos lenne beszélnünk vele. -Nem szereti, ha felébresztik. Scarsdale előrelépett. - Nem tartjuk fel sokáig, Brenner asszony. De fontos lenne, hogy beszéljünk vele. Egy kicsit zavart, ahogy erősködött, de nem tartott sokáig. Az volt a legfontosabb, hogy bejussunk a házba. Vonakodva lépett hátra, hogy bemehessünk. - Várjanak a konyhában. Idehívom. Scarsdale ment elöl. Én követtem a rendetlen előszobába. Öreg bútor- és zsíros ételszag terjengett. Ahogy a konyha felé közeledtünk, a zsírszag egyre erősebb lett. Egy kis tévé szólt a sarokban. Egy kamaszkorú fiú és egy lány civakodott az asztalnál, előttük üres reggelizőtálak voltak. Scott Brenner a közelben ült, bekötözött lábát egy sámlira támasztotta. Tévét nézett, kezében egy csésze teát szorongatott. Amikor beléptünk, csend lett, minket bámult mindenki. - Jó reggelt - mondtam Scottnak. Nem emlékeztem testvéreinek a nevére. Most úgy éreztem, nem biztos, hogy jól döntöttem. Idejöttem valakinek az otthonába, hogy hazugsággal vádoljam meg. De minden kétséget kizártam az agyamból. Nem tudtam, hogy jó vagy rossz döntés volt-e, csak azt tudtam, hogy meg kell tennem. Scarsdale zavartalanul állt a szoba közepén, mint egy szobor. A tinédzser fiú és a lány még mindig minket 253

bámult. Scott az ölét nézte. - Hogy van a lába? - kérdeztem végül, csakhogy megtörjem a csendet. - Jól. - Lenézett rá, és megvonta a vállát. - Egy kicsit fáj. Láttam, hogy milyen koszos a kötése. - Mikor cserélték utoljára a kötést? Elvörösödött. - Nemtóm. -De lecserélték, ugye? - Nem válaszolt. - Nagyon csúnya seb, nem kéne így hagynia. -Ilyet nem kapok sehol - mondta idegesen. -Elintézhettük volna, hogy kijöjjön egy nővér. Vagy Carl is behozhatná a rendelőbe. Bezárult az arca. - Túl sok a dolga. Igen, gondoltam magamban. Lefogadom, hogy nagyon elfoglalt. De nem akartam álszentnek tűnni. Erről is az jutott eszembe, hogy mennyire elhanyagoltam a praxist. Hallottuk, hogy valaki jön le a lépcsőn, majd az anya lépett be a konyhába. -Melissa, Sean kifelé - mondta a kamaszoknak. -Miért? - kérdezte a lány. -Mert én azt mondtam! Gyerünk! Rosszkedvűen kicsoszogtak. Anyjuk a mosogatóhoz ment, és megnyitotta a csapot. -Lejön? - kérdeztem. -Majd ha elkészül, lejön. Ennyit volt hajlandó mondani. Csak a lötyögő vizet, az evőeszközök és tányérok csörömpölését lehetett hallani. Hallgatóztam, hátha meghallok valami hangot az emeletről, de nem hallottam semmit. - Szóval akkor mit csináljak? - kérdezte Scott a lába miatt aggódva. Nehezen zökkentem vissza a jelenbe. Éreztem, hogy Scarsdale figyel. Egy ideig a türelmetlenségem a kötelességérzettel harcolt, aztán feladtam. 254

- Hadd nézzem meg. A seb csúnyább is lehetett volna ettől a mocskos kötéstől. Gyógyulófélben volt, és jó esélye volt rá, hogy teljesen viszszakapja lábát. Az öltéseket mintha egy ügyetlen tanuló nővér csinálta volna, de a seb szélei kezdtek szépen varosodni. Behoztam a táskámat a kocsiból, és nekiálltam kitisztítani és újrakötözni. Már majdnem befejeztem, amikor vaskos léptek jelezték Brenner érkezését. Miközben becsoszogott, én befejeztem a kötözést és felálltam. Koszos farmer volt rajta és egy szűk póló. Erős, szálkás felsőteste fehér volt. Mérgesen nézett rám, majd tisztelete kifejezéséül Scarsdalenek kelletlenül biccentett egyet. Egy morcos iskolásgyerekre emlékeztetett, akit a szigorú igazgató elé állítanak. - Jó reggelt, Carl - vette át a szót Scarsdale. - Elnézést, hogy megzavartuk. Hangjában volt egy kis rosszallás. Amikor meghallotta, Brennerben hirtelen tudatosult a jelenlétünk. - Most keltem fel - közölte velünk feleslegesen. Hangja nagyon álmos volt. - Tegnap este későn értem haza. Scarsdale most az egyszer elnézte neki. - Hunter doktor szeretne valamit kérdezni. Brenner nagyon is kimutatta irántam érzett ellenségességét. - Mi a fa... - Visszafogta magát - Miért érdekelne engem, hogy mit akar? Scarsdale, a türelmes békéltető, feltartotta kezét. - Tisztában vagyok vele, hogy látogatásunkat jogosan tekintheti tolakodásnak, de Hunter doktor úgy gondolja, hogy ez most fontos. Szeretném, ha meghallgatná. - Felém fordult, és jelezte, hogy ő megtett mindent, most már rajtam a sor. Tudtam, hogy Scott és az anyjuk is figyel, miközben beszéltem. -Biztosan tudja, hogy Ben Anderst letartóztatták - mondtam. Brenner nem válaszolt azonnal. Az asztalnak dőlt, és karba tette a kezét. 255

-Na és? -Tud valamit az ügyről? -Miért, tudnom kéne? - A rendőrség névtelen hívást kapott. Maga volt az? Szinte gőzként gomolygott körülötte az ellenséges érzés. - Magának mi köze van ehhez? - Mert ha maga volt, tudni szeretném, hogy tényleg látta-e? Hunyorított. - Most vádol? -Nézze, nem szeretném, ha a rendőrség az idejét pocsékolná. -Miért gondolja, hogy ez a helyzet? Épp ideje, hogy az emberek felfigyeljenek arra a szemét Andersre. Scott zavartan fészkelődött a székén. - Nemtóm, Carl, lehet, hogy nem is ő... Brenner odafordult hozzá. - Téged meg ki a franc kérdezett? Fogd be. - Ez nem csak Ben Andersről szól! - mondtam, mi közben öccse visszavonult és behúzta a nyakát. - Az isten szerelmére, nem érti? Brenner ökölbe szorított kézzel szállt le az asztalról. - Ki a fenének képzeli magát? Amikor tegnap este megállítottuk, szóba sem állt velünk, és most ide jön és megmondja mit csináljak és mit ne? -Csak azt szeretném, ha elmondaná az igazságot. -Szóval most egy kibaszott hazugnak tart, mi? -Egy ember életével játszadozik! Kegyetlen vigyorral folytatta. - Nagyon jó. Felőlem aztán fel is akaszthatják azt a szemetet. - Nem róla van szó! - kiabáltam. - Na és a nő? Vele mi lesz? Gúnyos mosolya lelohadt. Úgy nézett ki, mint akivel sosem történt ilyen. Megrántotta a vállát, de most már védekezőállásba helyezkedett. - Már valószínűleg nem is él. Scarsdale karon ragadott, hogy visszafogjon, mert már 256

Brenner felé indultam. Megerőltettem magam és egy utolsó lehetőséghez folyamodtam. - Három napig életben tartja őket, csak azután öli meg az áldozatokat - mondtam, és ügyeltem rá, hogy hangom egyenletes maradjon. - Ki tudja, mit művel velük, míg életben vannak. Ez a második nap, és a rendőrség még mindig Ben Anderst próbálja vallomásra bírni, mert valaki azt mondta, hogy látta Jenny háza előtt. - Abba kellett hagynom. - Kérem - folytattam egy pillanat múlva. Kérem, ha maga adta a tippet, mondja el nekik. A többiek megdöbbenten bámultak rám. A nyomozás résztvevőin kívül senki nem tudta, hogy a gyilkos életben tartja áldozatait. Tudtam, hogy Mackenzie őrjöngne, ha megtudná, hogy eljárt a szám. De nem érdekelt. Figyelmemet kizárólag Brennerre összpontosítottam. -Fogalmam sincs miről beszél - motyogta, de láttam, hogy elbizonytalanodott. Mindannyiunk tekintetét kerülte. -Carl...? - szólalt meg az anyjuk tétován. -Mondtam, hogy nem tudom, érti? - vágta rá újra mérgesen. Felém fordult. - Feltette a kérdéseit, most kopjon le! Nem tudom mi lett volna, ha Scarsdale nincs ott velem. Gyorsan közénk lépett. - Elég volt! - Brenner felé fordult. - Carl, megértem, hogy mérges, de megköszönném, ha nem beszélne így a jelenlétemben. És az édesanyja jelenlétében. Brenner nem örült a dorgálásnak, de Scarsdale tekintélye hatással volt rá. A tiszteletes ekkor felém fordult. - Hunter doktor, megkapta a válaszát. Nem hiszem, hogy lenne értelme továbbra is itt maradnia. Meg sem mozdultam. Brennert néztem, és biztos voltam benne, hogy rosszindulatból áztatta el Bent. Mogorva arckifejezéseit elnézve, csak arra vágytam, hogy 257

kiverjem belőle az igazságot. - Ha valami történik Jennyvel - mondtam neki szinte idegen hangon -, ha meghal, mert maga hazudott, esküszöm, hogy saját kezemmel végzek magával. A fenyegetés kitöltötte az egész szobát. Éreztem, hogy Scarsdale megfogja a karom, és az ajtó felé irányít. Jöjjön, Hunter doktor. Scott Brenner mellett elhaladva, egy kicsit megálltam. Arca sápadt volt, és tágra nyílt szemmel bámult rám. Scarsdale az előszoba felé húzott. Szótlanul mentünk vissza a Land Roverhoz. Már a faluhoz közeledtünk, amikor úgy éreztem, hogy újra meg tudok szólalni. -Hazudik. -Ha tudtam volna, hogy elveszti a fejét, nem jöttem volna el magával - válaszolta hevesen Scarsdale. Csúfosan viselkedett. Megdöbbenten néztem rá. - Csúfosan? Egy ártatlan embert adott fel a rendőrségnek, és nem is érdekli, hogy mi lesz a következménye! -Ezt nem tudja bizonyítani. -Ugyan! Maga is ott volt, hallotta! -Én csak azt láttam, hogy két férfi elveszti a türelmét. -Ezt nem mondja komolyan! Azt akarja mondani, hogy nem Brenner adta a tippet a rendőrségnek? -Ezt nem az én dolgom eldönteni. - Én nem arra kérem, hogy döntse el. Csak jöjjön el velem, és mondja el a rendőrségnek, hogy beszélniük kellene vele! Azonnal válaszolt, de nem volt egyértelmű, amit mondott. - Ott a házban azt mondta, hogy az áldozatokat nem azonnal öli meg a gyilkos. Ezt honnan tudja? Megszokásból tanakodtam, de már nem érdekelt, hogy ki mit tud. Ennek már nem volt jelentősége. - Én vizsgáltam meg a testeket. 258

Meglepve fordult felém. - Maga? - Valaha szakértő voltam ezen a területen. Még mielőtt idejöttem. Scarsdalenek beletellett egy kis időbe, míg megemésztette a hírt. - Úgy érti, hogy részt vett a nyomozásban? -Igen, ők kértek meg, hogy segítsek. -Értem. - Hallottam a hangjából, hogy nem tetszik neki, amit hallott. - És maga úgy döntött, hogy titokban tartja? -Ez egy kényes téma. Nem jó, ha ilyenekről beszélnek az emberek. - Persze. Végül is mi csak helyiek vagyunk. Biztosan nagyon jót mulatott a tudatlanságunkon. Két piros folt jelent meg az arcán. Nem csak elégedetlen volt, hanem dühös is. Egy ideig zavart a reakciója, aztán megértettem. Kezdte élvezni elsőrangú szerepét a faluban, és már Manham vezetőjeként látta magát. Most kiderült, hogy valaki más is fontos szerepet kapott, és egy olyan dolog részese volt, aminek ő nem. Csorba esett a büszkeségén. És ami még rosszabb, az egóján. -Nem így történt - mondtam. -Nem? Érdekes, hogy csak most mondja el, amikor a segítségem kell. Most már látom, hogy milyen naiv voltam. Nos, biztos lehet benne, hogy ezután nem hagyom, hogy bolonddá tegyen! -Senki nem nézi bolondnak. Ha megbántottam, nagyon sajnálom, de itt most több forog kockán, mint a mi kettőnk dolga. -Az biztos. Mostantól biztos lehet benne, hogy a megoldást a „szakértőkre" bízom. - Ezt keserű gúnnyal mondta. - Végül is én csak egy egyszerű pap vagyok. -Nézze, nekem szükségem van a segítségére, nem tudok... - Azt hiszem, nincs több mondandónk egymásnak mondta. Az út hátralévő része csendben telt. 259

Huszonharmadik FEJEZET

Jenny egy hangra riadt fel. A sötétben először nem tudta hol van. Nem emlékezett semmire, arra sem, hogy miért nem lát semmit. Nyitott függönynél aludt, és még a legsötétebb éjszakában is áradt egy kis fény a hálószobába. Aztán a kemény padló és a szag hirtelen tudatosította benne helyzetét. Újra meghúzta a kötelet. Körmei már lekoptak a sok próbálkozástól, és amikor szájába vette, vére ízét érezte rajta. Bármennyire próbálkozott, a csomó nem lazult. Összeroskadt. Most már egyéb kellemetlen érzései is támadtak. Éhes volt, de talán még ennél is jobban gyötörte a szomjúság. Mielőtt elaludt, kezével éppen elért egy kis pocsolyát, amiben a falon és a talajon átszivárgott víz gyűlt össze. Túl sekély volt ahhoz, hogy inni tudjon belőle, de levette a trikóját, és azzal itatta fel a nedvességet. Kiszívta belőle a poshadt, kissé sós vizet, és arra gondolt, hogy milyen finom. Azóta talált két másik helyet, ahol átszivárgott a víz, és mindkét helyen ugyanazt a taktikát alkalmazta. De a szomja nem nagyon csökkent tőle. Vízről álmodott, és kiszáradt torokkal ébredt. Letargia gyötörte és nem tudott tőle szabadulni. Tudta, hogy ezek az inzulinelégtelenség jelei voltak, de most erre sem akart gondolni. Valamiféle tevékenységet szeretett volna találni magának, így újra nekiállt kitapogatni a talajt maga alatt, és reménykedett benne, hogy a nedves foltok újra megteltek vízzel. Ekkor újra zajt hallott. A deszkák alatti pincéből jött. Valami még volt ott. Várt egy kicsit, alig mert lélegzetet venni. Bárki is volt ott, biztosan nem a megmentésére jött. Továbbra is mozgolódást hallott, de semmi más nem történt. Észrevette, hogy most több fény árad be a deszkák közti 260

réseken. Miközben megpróbált a résekhez közelebb menni, fejében a lüktetés minden más zajt felülmúlt. Kezével tapogatta ki útját, és amilyen halkan csak tudta, szemét újra a résre helyezte. A koromfekete cella után a fény késként hasított retinájába. Addig pislogott, amíg megszűnt könnyezni, és újra jól látott. Csupasz villanykörte lógott egy hosszú huzalon, és pontosan az asztalra világított. Fénye olyan tompa volt, hogy csak egy kis részt világított meg, és minden más csak halvány árnyként volt látható. A plafonról lógó döglött állatok nem is látszottak ebben a fényben. Újra zajt hallott, és látta, ahogy egy férfialak emelkedik ki a sötétségből. Az ő látószögéből, a földről, nem sokat látott. Farmert és egy katonai dzsekire hasonlító kabátot viselő alak állt a fényforrás elé. Az asztalnál sürgölődő férfi körvonalai alapján nagydarab emberre lehetett következtetni. Most felé közeledett. Léptei hallatára elrohant a deszkáktól. Kis szünet. Jenny a sötétségbe bámult és félelmében meg se mert mozdulni. Hangos kaparást hallott, majd egy függőleges fénycsík jelent meg előtte. Egy perc múlva fény árasztotta el a cellát, és a deszkák a zsanéron kitárultak. Jennyt elvakította a fény, ezért eltakarta az arcát. Egy sötét árny közeledett felé. - Állj fel! Halk dörmögést hallott. Félelmében nem tudta megállapítani, hogy ismeri-e a hangot. Képtelen volt megmozdulni. Hirtelen mozgást észlelt, aztán gyors, éles fájdalmat. Felkiáltott és megmarkolta a karját. Nedves volt. Hitetlenkedve nézett a kezén csorgó vérre. -Állj fel! A kezén ejtett vágást markolászva nagy nehezen lábra állt. Remegett és hátát egyre csak a falnak nyomta. Szeme kezdte megszokni a fényt, de fejét mégis elfordítva 261

tartotta. Ne nézz rá. Ha felismered, akkor már nem engedhet el. De szinte magától nézett oda. Nem az arcára, hanem inkább a kezében lévő vadászkésre, amelynek hajlított pengéje feléje mutatott. Istenem, kérlek, ne... - Vetkőzz. Olyan volt, mintha újra a taxis beszélne hozzá. Most azonban sokkal rosszabb volt a helyzet, hiszen most nem remélhette, hogy megmenekül. - Miért? - Kihallotta saját hangjából a hisztériát, és utálta magát érte. Nem volt ideje reagálni, a kés újra lecsapott. Arcán maró hideget érzett. Meglepve kapott oda kezével és érezte, hogy az ujjai közt folyik ki a nedvesség. Vérétől fénylő kezére nézett, aztán nemsokára kezdte érezni a fájdalmat is. Olyan égési fájdalmat, amitől a lélegzete is elállt. - Vedd le a ruháidat. Most jött rá, hogy már hallotta valahol ezt a hangot. Miközben próbálta felismerni, olyan érzése volt, mintha egy kútban visszhangozna. Ne ájulj el. Ne ájulj el. Az arcán érzett fájdalom miatt jobban tudott koncentrálni. Billegett egy picit, de nem esett el. Hallotta a férfi nyers lélegzését, és látta, ahogy ráérősen játszadozik a késsel. A hegye csupasz karját érte, majd a férfi lapjával nyomta rá bőrére. Jenny becsukta a szemét, érezte, ahogy a kés madártollként lecsúszik a válláig, végigköveti szegycsontjának vonalát, majd újra a torkánál pihen. A hegye lassan felfelé indult, amíg az álla alatti puha részt el nem érte. Olyan kegyetlenül erős volt a nyomás, hogy fel kellett emelnie a fejét. Amikor már nem tudott hova hátrálni, a férfi enyhített a nyomáson, de a kés éles hegye nem mozdult semerre, hanem változatlanul torkának szegeződött. Jennynek nehezére esett mozdulatlanul, egy helyben maradni, és csak szakadozottan tudott lélegezni. - Vedd le a ruháidat. Kinyitotta a szemét, és még mindig kerülte az előtte 262

álló férfi tekintetét. Pólója nedves és mocskos volt, mivel ezzel itatta fel a pocsolya vizét. Megfogta és áthúzta a fején, de úgy érezte, mintha ólomból lennének a karjai. Egy percre áldott sötétség vette körül. A póló lecsúszott a fejéről, és megint a bűzös szobában volt. Most először tudatosult benne környezete. Cellája alig volt nagyobb, mint egy deszkafalú pincerekesz. A csupasz villanyégőn kívül a szobában megszámlálhatatlan régi bútor, szerszám és mindenféle kacat. Hátul egy láthatatlan fényforrás által megvilágított lépcsősor tekergett felfelé, amit már ezelőtt is látott. Legfelül pedig megcsonkított állat-tetemek lógtak. Most látta csak, hogy az egész pince tele van velük. Mindenhol kiszárított irha, csontok és tollak lengedeztek a láthatatlan szellőben. Aztán a férfi közelebb lépett és eltakarta a fényt. Jenny le sem tudta venni a szemét a kezében lévő késről. Sietve vetkőzni kezdett, mindent el akart követni, hogy megelőzzön egy újabb vágást. Amikor a rövidnadrághoz ért, megdermedt, majd letolta és a megkötözött lábára ejtette. Már csak a bugyi volt rajta. Lefelé nézett, félt a férfi szemébe nézni, mintha az egy veszett kutya lenne. -Mindent. - A férfi hangja felerősödött. -Mit fog tenni? - suttogta Jenny és megvetően gondolt gyengeségére. -Tedd, amit mondtam! Félelmében egy kicsit ügyetlenül, de megtette, amit kértek tőle. A férfi lehajolt, és hirtelen levágta lábáról a nadrágját és a bugyiját, majd elhúzta mellőle, és türelmetlenül elhajította őket. Miközben a férfi lassan kinyújtotta a kezét, és szinte tétován megérintette a mellét, Jenny visszafojtotta kiáltását. Ajkába harapott, fejét elfordította és könnyeivel harcolt. Közben a mennyezetről lógó állatokat látta. Gondolkodás nélkül ellökte magától a férfi kezét. Egy pillanatra megdermedt az idő, majd a férfi karja 263

meglendült és hátulról arcon csapta. Jenny a falnak esett, és lecsúszott a földre. Hallotta, ahogy a férfi fölé hajolva szuszog. Összegömbölyödve várt, de a férfi nem csinált semmi mást. Megkönnyebbülve hallotta, hogy arrébb megy. Arca sajgott az ütéstől, de legalább nem a megvágott oldalon ütötte meg. Szerencsém volt, gondolta. Szerencsém volt és buta voltam. Kattanás hallatszott és újra elsötétült minden. Csak egy pontfény világított rá. Eltakarta a szemét, és akkor látta, hogy a munkaasztalon lévő lámpát kapcsolta fel a férfi. A fény rabjaként Jenny széktologatás hangját hallotta, majd egy nyikorgást. A férfi leült az árnyékban. - Állj fel. Bár nehezen, de szót fogadott. Rövid ellenkezése óta kicsit változott a helyzet. Még mindig érzett félelmet, de most már mérges is volt. Ebből merített erőt és szinte dacolva egyenesedett fel. Bármi is történjen vele, úgy döntött, mindent megtesz azért, hogy legalább a méltóság látszatát megőrizze. Ez hirtelen nagyon fontossá vált számára. Na jó. Csinálj, amit akarsz. Legyünk túl rajta. Meztelenül és reszketve várta, hogy mi következik. Semmi nem történt. Kivehetetlen hangokat hallott az árnyék felől. Mit csinálhat? Megkockáztatott egy gyors pillantást. Az elmosódott alak nagy lábait széttárva ült a széken. A ritmikus, tompa hangok hallatán rájött, mi történik. Maszturbál. A fényár mögül hallható hangok egyre szaporábbak lettek. Hallotta elfojtott nyögését. Két lába csoszogott a padlón, megfeszült, majd elernyedt. Jenny mozdulatlanul állt, és miközben a darabos lélegzetek halkultak, ő maga alig mert levegőt venni. És most? Kis idő múlva a férfi felállt. Zörgést hallott, és elindult felé. Jenny saját lábát nézte. A férfi olyan közel jött, hogy a szagát is érezni lehetett. 264

- Vedd fel. Érte nyúlt, de a késsel találta magát szemben. Tedd le, gondolta magában. Egy percre tedd le. Akkor meglátjuk, milyen bátor vagy. De nem tette le. A kés még mindig a kezében volt. Jenny közben elvette tőle a csomagot. Amikor meglátta, hogy egy ruha az, halvány reménysugár ébredt benne. Azt gondolta, hátha elengedi majd. De csak addig reménykedett, amíg meg nem látta, hogy egy esküvői ruhát tart a kezében. Egy évek alatt megsárgult fehér szatén és csipkeruhát. Koszos volt és sötét, matt foltok voltak rajta. Jenny öklendezett, amikor rájött, hogy száraz vérfoltokat lát. Ledobta. A kés elindult felé, és karmazsin színű vonalat hasított a karján. Azonnal megdagadt és vérzett. -Vedd fel! Miközben lehajolt a ruháért, úgy érezte, végtagjai nem is az övéi. Már kezdett volna belelépni a ruhába, amikor rájött, hogy megkötözött lábbal nem fog menni. Rövid ideig újra reménykedett, de még mielőtt megkérte volna, hogy oldozza el a kötelet, elgondolkodott. Pontosan ezt akarja. Tudta, megérezte. Azt akarja, hogy okot adjak neki. A szoba úszott körülötte, de erőre kapott. Ügyetlenül átbújtatta fején a ruhát. Büdös volt. Molyirtó, izzadtság és valami parfüm halvány illatfoszlányai keveredtek benne. Ahogy a nehéz anyag arcára lapult, szörnyen félt, hogy a kés újra lecsap rá, amíg ő nem tud megmozdulni. Gyorsan kiszabadította magát, és ahogy kibújt a feje, levegő után kapott. A férfi nem volt a közelében. Valahol a fény mögötti sötétségben tevékenykedett a munkaasztalon. Jenny lenézett, hogy megnézze magát. Az esküvői ruha merev volt és gyűrött. A sebeiből kifolyt vér elkenődött rajta, a régi foltokhoz újabbakat adva. A ruha finom anyagból készült, a szatén nehéz volt és vastag, és szépen kidolgozott, csipkéből készült liliomminta volt az elején. 265

Ezt valaki már viselte, gondolta zsibbadtan. Élete legszebb napján. Kereplő hangot hallott, mintha egy órát húznának fel. Még mindig az árnyak mögé bújva, a férfi egy fadobozt tett a lámpa mellé. Csak akkor látta Jenny, hogy mi az, amikor a férfi felemelte a fedelét. Egy zenedoboz. A közepén egy talapzaton aprócska balerina állt. Jenny nézte, ahogy forog a figura, és finom hangjáték csendül fel a büdös levegőben. A gépezet sérült volt, de még így is felismerhető volt a darabos dallam. Clare de huné. - Táncolj. Jenny kizökkent a transzból. - Mi..? - Táncolj! Az utasítás annyira valószerűtlennek tűnt, mintha egy másik nyelven hangzott volna el. Csak akkor kezdett el félelmében mozogni, amikor meglátta a kést. Egyik lábáról a másikra dőlt, tánca egy kikötött részeg paródiája volt. Ne sírj, ne engedd, hogy sírni lásson, ismételgette magában. De nem tudta szabályozni, könnycseppek csorogtak végig az arcán. Tudta, hogy a férfi az árnyékból nézi. Aztán elindult a lépcső felé. Jenny abbahagyta a táncolást, amikor meglátta, hogy a férfi eltűnik a lépcsőn. Egy percre arra is gondolt, hogy úgy megy el, hogy nem zárja be maga után a deszkafalat. De perceken belül újra hallotta a lefelé tartó lépteket. Lassú és kimért léptek voltak ezek, sokkal lomhábbak, mint amikor felfelé indult. Volt valami szörnyű ebben a szándékos trappolásban. Meg akar ijeszteni, mondta magában. Csak játék az egész, mint ahogy a ruha is az volt. Amint az alak a lépcső alján termett, Jenny elkapta róla a tekintetét, és újra csoszogni kezdett a zenére. Szemét a földre szegezte, hallotta, hogy a férfi lassan áthalad a pincén. Újra megnyikordult a szék. Tudta, hogy a férfi 266

figyeli, ettől mozdulatai megmerevedtek. Élvezed? gondolta magában hevesen, és próbálta levezetni mérgét. Csak így tudta kezelhetővé tenni félelmét. A zene lelassult, és ahogy a szerkezet lejárt, egyre disszonánsabbá vált. Amikor lejárt, gyufa sercent, s lángra lobbant. Sárgás fényében egy pillanatra eltűntek az árnyak, de mielőtt újra elárasztotta volna a helyiséget a sötétség, Jenny megpillantotta a felette álló arcot. És hirtelen mindent értett. Észre sem vette, hogy elhallgatott a zene. A férfi újra felhúzta a zenedobozt, és közben kén- és dohányszag keveréke szállt a lány felé. A megdöbbenés és elkeseredés újdonsült terhe alatt táncolt tovább, tántorogva az újra felcsendült zenére.

267

Huszonnegyedik FEJEZET

A rendőrség még aznap elengedte Ben Anderst. Mackenzie felhívott, hogy elmondja. - Gondoltam, hátha érdekli - mondta. Fáradtnak tűnt, mintha az éjszaka nem aludt volna sokat. Valószínűleg így is volt. Házam üressége elől a rendelőbe menekültem. Nem tudtam eldönteni, mit érzek, amikor meghallottam a híreket. Persze, Ben miatt örültem. De mégis váratlan csalódást éreztem. Sosem hittem, hogy Ben lenne a gyilkos, és mégis kételkedtem egy kicsit. Biztosan azért, mert amíg a rendőrség valakit kihallgatott, addig úgy éreztem van egy kis remény arra, hogy megtaláljuk Jennyt. Most ez a remény is elszállt. -Mi történt? - kérdeztem. -Semmi. Annak örülünk, hogy biztosan nem lehetett Jenny házánál, amikor eltűnt. Ennyi. -Nemrégen még nem ezt gondolták. -Korábban ezt még nem tudtuk - mondta röviden. - Korábban nem akarta elmondani, hol volt abban az időpontban. Most, hogy elmondta, leellenőriztük, és rendben találtuk. -Nem értem - mondtam. - Ha volt alibije, miért nem mondta el azonnal? -Ezt megkérdezheti tőle személyesen. - Idegesnek tűnt. Ha el akarja mondani, elmondja majd. Ami minket illet, mi tisztáztuk. Megdörzsöltem a szememet. - Szóval akkor mi a helyzet? - Nyilvánvaló, hogy más nyomokon indulunk el. Még mindig a házban talált bizonyítékokat vizsgáljuk, és... 268

- Hagyjuk a hivatalos mellébeszélést, mondja az igazat! - Csend lett a vonalban. Mély lélegzetet vettem. - Ne haragudjon. Mackenzie felsóhajtott. - Mindent megteszünk. Csak ezt tudom mondani. -Vannak gyanúsítottak? -Még nincsenek. -Na és Brenner? - Gyorsan úgy döntöttem, hogy nem említem meg neki reggeli látogatásomat. - Még mindig biztos vagyok benne, hogy ő adta fel Ben Anderst. Nem kéne vele újra beszélni? Mackenzie nem tudta elrejteni türelmetlenségét. - Már mondtam magának, Carl Brennernek van alibije. Ha tényleg ő a felelős a hamis tippért, később majd elővesszük emiatt. Most fontosabb dolgom is van ennél. Az elkeseredés, amit annyira próbáltam visszatartani, kezdett eluralkodni rajtam. - Tudok valamiben segíteni? kérdeztem, bár sejtettem, mit válaszol. Mégis remény kedtem. - Most nem tud. - Tanakodott. - Nézze, még van időnk. A többi nőt majdnem három napig tartotta életben. Minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük, most is így tesz majd. Ettől érezzem magam jobban? Kiáltani szerettem volna. Ha Jenny még életben is van, mindketten tudtuk, hogy nem sokáig lesz így. És amikor belegondoltam, hogy min mehet most keresztül, elviselhetetlen érzés töltött el. Miután Mackenzie letette, fejemet kezembe eresztve ültem. Kopogtak. Henry jött be, én felegyenesedtem. - Van valami hír? - érdeklődött. Megráztam a fejem. Azonnal észrevettem rajta, hogy milyen fáradt. Ami persze nem volt meglepő. Amióta Jenny eltűnt, még a látszat kedvéért sem fogadtam betegeket. -Jól vagy? - kérdeztem. -Persze! - De nem igazán tudta megjátszani, hogy tele 269

van energiával. Halványan mosolygott és vállat vont. Miattam ne aggódj. Boldogulok. De tényleg. Nem volt meggyőző. Komor volt és ezt nem tudta palástolni. De bármennyire is úgy éreztem, hogy magára hagytam, most csak Jennyre tudtam gondolni, és arra, mi történik majd az elkövetkező huszonnégy órában. Minden más túl távolinak tűnt. Látta, hogy nem vágyom társaságra, így magamra hagyott. Próbáltam átfuttatni az agyamban Sally Palmer és Lyn Metcalf jelentéseit, hátha véletlenül eszembejut valami, ami eddig elkerülte a figyelmemet. De ez csak abba az irányba terelte a képzeletemet, amitől éppen menekülni szerettem volna. Idegességemben kikapcsoltam a számítógépet. Ahogy az elsötétült képernyőt néztem, hirtelen biztos voltam benne, hogy van valami fontos, aminek eddig nem tulajdonítottam jelentőséget. Valami, ami a szemem előtt volt. Egy pillanatra szívfájdítóan közelinek éreztem, de amikor nyúltam volna érte, kicsúszott a kezeim közül. Úgy éreztem muszáj cselekednem, ezért felálltam. Felkaptam a mobilomat és a kocsihoz siettem. Csak egy helyre tudtam gondolni, ahova érdemes mennem. Még induláskor is olyan érzésem volt, hogy valami teljesen egyértelmű dolog elkerüli a figyelmemet. Ben Anders egy nagy téglaházban lakott a falu szélén. Valaha a szülőké volt, és miután meghaltak, egy ideig nővérével lakott itt, majd a lány férjhez ment és elköltözött. Gyakran mondogatta, hogy túl nagy neki ez a ház, hogy esetleg eladhatná és vehetne egy kisebbet valahol, de mégsem tette meg. Aztán végül is úgy döntött, ha nagy, ha kicsi, ez az otthona. Eldöntötte: itt marad. Csak kétszer jártam nála ezelőtt. Mind a kétszer akkor mentünk hozzá, amikor a Bárány már bezárt, és ittunk még egyet. Amikor a magas kőkerítést lezáró fakapu előtt leparkoltam, azon gondolkodtam, hogy elég sokat elárul a barátságunkról, hogy nappal még nem jártam nála. 270

Azt sem tudtam, otthon találom-e. Most, hogy ideértem, egy kicsit örültem volna, ha nincs itthon. Azért jöttem ide, hogy tőle halljam miert tartóztatták le, de azt nem gondoltam végig, hogy mit is fogok neki mondani. Minden kétségemet félretettem, és kopogtattam az ajtón. A ház kopott téglából épült, nem volt szép, de masszívságában volt valami vonzó. Rendezett, nagy kertje volt, az ablakok fehérre, az ajtók sötétzöldre voltak festve. Kopogtam és vártam. Megint kopogtam. Amikor nem kaptam választ, a harmadik próbálkozás után majdnem elindultam. De mégsem tettem. Nem tudom, csak azért maradtam-e, mert nem akartam a várakozásba visszatérni, vagy talán más oka is volt, de úgy éreztem, nem üres a ház. A ház oldalában egy kis út vezetett hátra. Elindultam rajta. Félúton egy sötét foltot láttam a földön. Vér. Átléptem. A hátsó kert egy gondozott mezőre hasonlított. Az aljában egy csoport gyümölcsfa volt. Valaki ült alatta az árnyékban. Ben nem lepődött meg, amikor meglátott. Egy üveg whiskey volt mellette a durván faragott, gyalulatlan tölgyasztalon. A szélén leégett cigarettacsikk lógott. Az üvegben látható folyadékszintből ítélve egy ideje már itt ülhetett. Odamentem hozzá, ő pedig töltött magának. -Van bent pohár, ha szívesen csatlakoznál. -Köszönöm, inkább nem. - Megkínálnálak kávéval, de hogy őszinte legyek, nincs kedvem felkelni. - A cigarettáért nyúlt, megnézte, majd elnyomta. - Az első cigi négy év után. Szar íze van. -Kopogtam. -Hallottam. Azt gondoltam már megint az a rohadt sajtó az. Már két riporter is járt itt. Gondolom egy nagyszájú zsaru adta nekik a tippet - mondta félszeg mosollyal az arcán. - Egy ideig eltartott, mire elhitettem velük, hogy magányra vágyom, de végül vették a lapot. -Ezért van vér a járdán? -Igen, folyt egy kis vér, mire megértették a „nincs 271

hozzáfűznivalóm" kifejezést. - Ha nem artikulált volna ennyire, meg sem látszott volna rajta, hogy részeg. Szemetek - tette hozzá sötét arckifejezéssel. -Nem volt valami jó ötlet megütni a riportereket. -Ki mondta, hogy megütöttem őket? Csak kikísértem őket a birtokomról, ennyi az egész - Arca komor lett. Figyelj, sajnálom, ami Jennyvel történt. - Felsóhajtott. Sajnálom. A fenébe, ez nem valami kifejező, mi? Nem voltam még felkészülve a részvétnyilvánításokra. - Mikor engedtek el a rendőrök? -Két-három órája. -És miért? -Mit miért? -Miért engedtek el? A szemüvege felett alaposan végignézett rajtam. - Mert semmi közöm sincs az egészhez. -Akkor miért ülsz itt részegen? -Téged hívtak már be kihallgatásra gyilkossági ügyben? - Felnevetett. - Kihallgatás, na ez rohadt vicces. Nem kérdeznek, hanem közlik veled a dolgokat. „Tudjuk, hogy ott volt, látták a kocsiját, hova vitte a nőt, mit csinált vele?" Nem egy vidám dolog, mondhatom. Még amikor elengednek, akkor is úgy csinálnak, mintha szívességet tennének. Poharát gúnyos köszöntésként emelte fel. - Aztán szabad vagy megint. De persze tudod, hogy az emberek megnéznek, és azt gondolják majd, „Nincsen tűz füst nélkül”, és különben sem bíztak bennem eddig sem. - De neked semmi közöd nem volt hozzá. Láttam, ahogy állkapcsának izmai megdagadnak, de beszéd közben hangja nyugodt volt. - Nem, semmi közöm nem volt hozzá. És a többihez sem. Nem állt szándékomban kihallgatni, de most, hogy itt voltam, nem tudtam visszafogni magam. Felsóhajtott, megrántotta a vállát, így akarta oldani a feszültséget. -Hibáztak. Valaki azt mondta a rendőrségnek, hogy lát272

ták a kocsimat Jenny háza előtt, de nem láthatták. -Ha be tudtad bizonyítani, hogy nem voltál ott, akkor miért nem engedtek el azonnal? Az isten szerelmére, miért tettél úgy, mintha rejtegetnivalód lett volna? Még egy kortyot ivott. - Mert tényleg rejtegettem valamit. Csak nem azt, amire ők gondoltak. - Bármi is volt az, remélem fontos. - Nem tudtam csillapítani a hangomban is érezhető indulatot. - Jézusom Ben, a rendőrség órákat vesztett miattad! Szája megfeszült, de elfogadta a dorgálásomat. Randizgatok egy nővel. Nem ismered... nem a faluban lakik. Vele voltam. A többit kitaláltam. - Férjnél van. - Most éppen igen. Bár a férje megkérte a rendőrséget, hogy menjenek ki a házukhoz és kérdezzék meg a feleségét, hogy tényleg lefeküdt-e velem, szóval nem tudom meddig lesz még férjnél. Nem szóltam. - Igen, tudom, el kellett volna mondanom hamarabb tört ki. - A francba, bárcsak ezt tettem volna. Most nem ülnék itt azt kívánva, hogy bárcsak másképp cselekedtem volna és több órányi nyomorúságtól is megmenthettem volna magam. De tudod, amikor kicibálnak a házadból és bedugnak egy cellába, akkor nem mindig jutnak eszedbe ilyen gondolatok. Megdörzsölte nyúzott arcát. - És mindez azért, mert valaki tévesen azt hitte, hogy az én kocsimat látta. - Nem téves bejelentés volt. Carl Brenner volt az. Ben metsző tekintettel nézett rám, és szemében elmélkedő fény gyúlt. - Azt hiszem, öregszem - mondta egy kicsit később. - A francba, rá nem is gondoltam. Mindketten próbáltunk uralkodni idegeinken, noha majd szétrobbantunk a mindegyre gyülemlő stressztől. -Elmentem Brennerékhez. Nem ismeri be, de megesküdnék rá, hogy ő volt az. -Ő nem az a fajta, aki beismerne bármit is. De jól esik, 273

hogy próbálkoztál. -Nem csak miattad tettem. Azt akartam, hogy a rendőrség Jennyt keresse, ne pedig egy zsákutcában vesztegesse az idejét. -Érthető. - Poharat nézte, majd letette, anélkül, hogy ivott volna belőle. - Na és még mit mondott a te felügyelő barátod? -Azt, hogy kapcsolatod volt Sally Palmerral. És azt is, hogy néhány éve megerőszakoltál egy nőt. Keserűen elmosolyodott. - Az ember mindent visszakap, mi? Ja, Sally és én jártunk egy ideig. Nem volt titok, de nem is reklámoztuk. Egy ilyen faluban semmiképpen. De nem volt komoly, nem tartott sokáig és jó viszonyban maradtunk. Ennyi volt az egész. A másik... Nos, legyen elég annyi, hogy fiatal voltam és hibát követtem el. Bizonyára olvasott az arcomról. - Még mielőtt rosszra gondolsz, nem erőszakoltam meg senkit. Tizennyolc éves voltam és járni kezdtem egy nálam jóval idősebb nővel. Férjezett nővel. -Már akkor is. -Tudom, rossz szokás. Nem vagyok rá büszke. De akkor úgy gondoltam, hogy nem maradok le a már levágott tortaszeletről. Tudod, hogy van ez. Fiatal voltam és azt gondoltam, ez Isten ajándéka. Aztán amikor be akartam fejezni, egy kicsit eldurvultak a dolgok. Ő megfenyegetett és veszekedtünk. Aztán legközelebb azt hallottam, hogy feljelentett nemi erőszak megkísérléséért. Vállat vont. - Végül visszavonta a vádat. De tudod, a rágalom foltot hagy. És ha most azon töröd a fejed, hogy miért nem tudtál erről semmit, akkor hadd mondjam el, hogy nem kürtölöm szét a magánéletemet, és bocsánatot sem kérek miatta. -Nem is kértelek rá. -Akkor jó. - Felegyenesedett, a maradék whiskeyt kiön274

tötte a fűre. - Hát ezek az én sötét titkaim. Most kezdhetem azon törni a fejem, hogy mit csináljak azzal a szemét Brennerrel. -Semmit sem fogsz csinálni. Lassú, veszélyes mosolyában érezhető volt a whiskey hatása. - Erre nem fogadnék. - Ha követed, még jobban felkavarod a vizet. Ez nem csupán vérbosszú, itt most ennél több forog kockán. Arca kezdett megtelni vérrel. - Azt akarod, hogy csak úgy felejtsem el az egészet? - Igen, most legalábbis. Aztán majd... -Végiggondoltam, mit is jelenthet ez az aztán majd, és összeugrott a gyomrom. - ...ha elkapták Jenny elrablóját, azt csinálsz, amit akarsz. Lecsillapodott. - Igazad van. Erre nem is gondoltam. Végül is, lesz mire készülnöm. - Úgy láttam, hogy gondolataiba merül. - Ne hidd, hogy a neheztelés beszél belőlem. De végiggondoltad, hogy Brenner miért mondhatta a rendőrségnek azt, hogy engem látott Jenny házánál? -Úgy érted azon kívül, hogy letartóztassanak? -Hát arra gondoltam, lehet, hogy több oka is volt rá. Lehet, hogy magát akarta fedezni. -Igen, erre én is gondoltam. De nem csak neked van alibid. Mackenzie már leellenőrizte őt is. Ben üres poharát tanulmányozta. - Esetleg megemlítette, hogy mi volt az alibije? Megpróbáltam visszaemlékezni. - Nem. - Hát, megesküszöm rá, hogy a családja kezeskedett róla. Mind egy húron pendülnek. Ezért nem tudtuk még elkapni orvvadászatért sem. Na meg persze azért, mert egy ravasz csibész. A szívem egyre gyorsabban kezdett verni miközben beszélt. Brenner vadász volt. Olyan orvvadász, akiről az a hír járta, hogy agresszív és társaságkerülő. A nyomozási eredmények alapján a gyilkos csapdaállító, állat- és 275

nőcsonkító képessége nagyon is illik Brenner jellemére. Mackenzie nem hülye, de bizonyítékok és indíték hiányában nem volt joga Brennert elsőként gyanúsítani. Legalábbis amíg alibije van. Rájöttem, hogy mondott Ben valamit, ami segíthet, de nem tudtam, mi volt az pontosan. A gondolataim már másfelé vágtáztak. - Mikor várható, hogy Brenner vadászni megy?- kérdeztem.

276

Huszonötödik FEJEZET

Jenny elveszítette időérzékét. A lázas reszketés, ami hatalmába kerítette, most, hogy magára maradt, szinte teljesen eltűnt. De ennél sokkal jobban aggasztotta, hogy kezdett elálmosodni. Nem szokásos fáradtság okozta. Fogalma sem volt, mióta van odalent, de az biztos, hogy két vagy három inzulininjekciója kimaradt. A vércukra egyre feljebb szökött, és a sokktól még rosszabbul volt. Sokkhatás és vérveszteség. A sötétben azt sem tudta felmérni, mennyi vért vesztett. Az utolsót kivéve a legtöbb vágás bevarasodott. Ez volt a legcsúnyabb. A véres rongy, ami valaha a pólója volt, most jobb lába köré volt tekeredve. Csupa ragacs volt. Ez jó jel, gondolta. Ez azt jelenti, hogy már nem vérzik olyan erősen. De még mindig nagyon szenvedett. Istenem, hogy fájt! Azután történt, miután levette a koszos esküvői ruhát. Ahogy harmadszorra is elhalt a zene a dobozból, Jenny is abbahagyta a táncot. Addig ringatózott, míg elszédült, alig bírt talpon maradni. Még mindig a vérfoltos ruha volt rajta, amikor földre rogyott. Alig bírt ébren maradni, és a sötétség végül belopta magát szeme mögé. Halvány képekben tudta csak követni a körülötte történteket, de minden egyre távolabbinak tűnt. Telt az idő, majd egyszer csak durva szúrást érzett a testén. Amikor kinyitotta a szemét, legelőször egy kést pillantott meg. Felemelte a fejét, hogy megnézze a férfit, aki a kezében tartja. Nem volt értelme tovább várni. Tudta, hogy innen nem kerül ki élve - ha felismeri a férfit, ha nem. 277

De még így is felfordult a gyomra miközben belenézett a férfi arcába, és látta, hogy tényleg az, akire gondolt. A férfi újból meglökte a lábával. - Vedd le. A falnak támaszkodva bizonytalanul lábra állt és ügyetlenül áthúzta fején a ruhát. A férfi kikapta kezéből és megállt előtte. Jenny lehajtva tartotta a fejét, és érezte, hogy a férfi a meztelen testét bámulja. A szíve keservesen vert. Testén érezte a szagát, a leheletét, amint felé közeledett. Uramisten, mit fog tenni? Le sem tudta venni a szemét a késről, amit a férfi az oldalán tartott, és magában csak arra gondolt, hogy tegye le. Csak most az egyszer. Csak egy esélyt kérek. De a férfi nem tette le. Lassan felemelte, hogy Jenny lássa a pengét, ahogy felé közeledik. Amikor a karjába szúrt, a lány megtántorodott. - Ne mozogj. Erőt vett magán, hogy mozdulatlan maradjon. A kés hegye húsát érintette. Minden egyes alkalommal egy tűhegynyi vér jelent meg. Egy sötétpiros gyöngy, amely először megdagadt, majd legördült. Fájt, de a várakozás még a fájdalomnál is rosszabb volt. Érezte, hogy a férfi egyre gyorsabban lélegzik, beszívta a férfiból sugárzó izgatottság páráját. Még közelebb jött. Jenny akaratlanul zihált és megrándult, így a férfi csizmájával Jenny lábára lépett, és ezzel kinyílt a pánikzsilipje. -Szálljon le rólam! - kiabálta és vakon tört előre, megfeledkezve a kötélről a bokája körül. Nagyot rántott a lábán, és a földre puffant. Teste ki volt csavarodva, a férfi pedig felette állt. Tekintetétől megborzongott. Nem volt benne semmi emberi, semmi épelméjű. -Mondtam, hogy maradj nyugton. - Hangja szörnyen nyugodt volt. Lenyúlt, és megfogta a szabadon lévő lábát. - Nem kéne szökéssel próbálkozni. Ezt nem engedhetem. -Nem! Nem akartam... 278

A férfi nem figyelt rá. A késsel simogatni kezdte a lábát. Feszülten figyelt, miközben nagylábujját megérintette a kés pengéjével. - Ez elment vadászni... - Lágy, szinte éneklő hangon be szélt. Ezután a következő lábujjra tette a kést. - Ez meglőtte. Ez hazavitte. - így folytatta a negyedikkel, majd az ötödikkel. - Ez megsütötte. Ez az iciri-piciri... Jenny a történtek előtt egy pillanattal fogta fel, hogy mi következik. Fehér izzás jött a lábfejéből, ahogy a kés hirtelen lecsapott. Sikított, próbálta elhúzni a lábát. A férfi erősen tartotta, nézte, ahogy Jenny kínlódik, majd elengedte. A levágott lábujj véres kavicsként feküdt a földön. - Ez a kismalac nem próbált megszökni soha többet. Ahogy ott állt felette a férfi, kezében a vérétől elsötétedett késsel, azt gondolta, hogy most végez vele. Rá akarta bírni, hogy változtasson szándékán, de makacssága visszatartotta. Most legalább erre büszke lehetett. Tudta, hogy nem lett volna jó, ha könyörög. Azt csak élvezte volna. A férfi otthagyta, a deszkákat visszahúzta a helyükre. Jenny újra teljes sötétségben találta magát. Fogalma sem volt, hogy mindez mennyi ideje történt. Órák, percek vagy napok teltek-e el. A gyötrelmes fájdalom a lábában forró, csontig hatoló lüktetéssé változott, és a torka olyan száraz volt, mintha üvegszilánkokkal rakták volna ki. Ennek ellenére egyre jobban küzdenie kellett, hogy ébren maradjon. Megpróbált lazítani a kötélen a lába körül, de túl nagy volt az erőfeszítés. A sötétben nem tudta eldönteni, látása elmosódott-e, de tudta, hogy vészesen nő a vércukorszintje és inzulin nélkül egyre rosszabb lesz az állapota. Feltéve, hogy megéri. Az események kimenetelétől függetlenül azon tűnődött, miért nem erőszakolta meg a férfi. A vágy és a gyűlölet egyértelműen érezhető volt, de valami oknál fogva az 279

erőszak nem történt meg. De nem táplált hiú reményeket. Az arcra gondolt, amit a gyufa fényénél megpillantott. Nincs számára se kegyelem, se remény. És nagyon is tisztában volt vele, hogy nem ő az első nő, akit ide lehozott a gyilkos. A vágások, a ruha, a tánc mind valami felfoghatatlan rituálé részei. Tudta, hogy ezt sehogy sem fogja túlélni.

280

Huszonhatodik FEJEZET

Késő délután értem Brennerékhez. Alig észrevehető felhők tolakodtak az addig tiszta, kék égre. Az út végénél megálltam, és a düledező épületet néztem. Sokkal rosszabb állapotban volt, mint amire emlékeztem. Semmi életjelet nem láttam. Egy percig csak nézelődtem, aztán rájöttem, hogy csak halogatom látogatásom valódi célját. Egyesbe tettem a sebességváltót és lassan döcögtem előre a buckás úton. Amikor már eldöntöttem, mit fogok tenni, nehéz volt türelmesnek lenni. Minden porcikám tettre kész volt és azonnal a házhoz vitt volna. De tudtam, csak akkor járhatok sikerrel, ha Brenner nincs otthon. Ben azt javasolta, hogy várjak még, míg vagy a Bárányba megy vagy vadászni. - Brenner orvvadász. Kora reggel vagy késő este megy a dolga után. Ezért lehetett, hogy még mindig aludt, amikor korábban meglátogattátok. Valószínűleg hajnalig a csapdák felállításával foglalatoskodik. De én nem tudtam addig várni. Minden múló órával csökkent az esélye, hogy élve találok rá Jennyre. Végül egy pofonegyszerű megoldás mellett döntöttem: egyszerűen felhívtam a Brenner házat és bemutatkozás nélkül megkérdeztem, hogy Carl otthon van-e. Először az anyja vette fel a telefont. Amikor azt mondta, hogy várjak míg idehívja, letettem. -Mi lesz, ha a telefon tárolja a hívók számát, és visszahív? - kérdezte Ben. -Nem számít. Majd azt mondom, hogy beszélni akarok vele. Úgysem egyezne bele. De Brenner nem hívott vissza. Egy ideig vártam, majd újra felhívtam. Most Scott vette fel a telefont. Azt mondta, 281

hogy Carl nincs otthon. Fogalma sincs mikor ér haza. Megköszöntem, majd megszakítottam a vonalat. - Na, drukkolj - mondtam Bennek és felálltam, hogy el induljak. Ő is jönni akart, de nem engedtem. Bármennyire is jól jött volna a társasága, csak bajba keveredtem volna miatta. Ben és Brennerék kapcsolata így is elég robbanékony, nem volt rá szükségem, hogy Ben egy fél üveg whiskey után tovább rontson a helyzeten. Tervem pedig meggyőzésen alapult, nem szembesítésen. Megfordult a fejemben, hogy elmondom Mackenzienek, mire készülök, de gyorsan elvetettem az ötletet. Most sem volt szükségem gyanúm beigazolására, mint ahogy korábban sem. És Mackenzie tudomásomra hozta, hogy nem örülne, ha beavatkoznék a nyomozásba. Bizonyíték hiányában úgysem tenne semmit. Én pedig éppen ezért mentem a Brenner házba. Most azonban nem voltam olyan magabiztos. A korábban érzett bizonyosság alábbhagyott, amikor leparkoltam a ház előtt. Ugyanaz a kutya rohangált a sarkon és a kocsi hangjának hallatán ugatni kezdett. Csak most egy kicsit merészebben, mint korábban. Lehet, hogy azért nem hátrált meg annyira, mert most egyedül voltam. Nagydarab, tépett fülű, korcs kutya volt. Felborzolt szőrrel a ház és közém helyezkedett el, majd megállt. Elővettem a kocsiból az elsősegélydobozt arra az esetre, ha netán megtámadna. Ahogy közeledtem felé, dühösen morgott. Megálltam, de nem hagyta abba. - Jed! A kutya még utoljára figyelmeztetésként rám nézett, majd elindult az ajtó felé, ahol Brenner asszony állt. Keskeny arca barátságtalan volt. - Mit akar? Kész válasszal álltam elő. - Szeretném még egyszer 282

megnézni Scott lábát. Gyanakodva nézett rám. De lehet, hogy csak az idegállapotom miatt éreztem így. - Már megnézte egyszer. - Nem volt nálam a teljes felszerelésem. Nem szeretném, ha elfertőződne. De ha zavarok... Úgy tettem, mintha a kocsi felé indulnék. Felsóhajtott. - Nem, jöjjön csak be. Próbáltam nem mutatni, hogy mennyire megkönnyebbültem. Követtem a házba. Scott a nappaliban a tévé előtt terpeszkedett egy koszos kanapén. Sérült lábát párnákra polcolta. - Az orvos van itt megint, hogy megnézze a lábad mondta az anyja, ahogy beléptünk a szobába. Feltolta magát ülőpózba és meglepve nézett rám. Gondoltam biztosan bűnösnek érzi magát. De lehet, hogy ez is csak a képzeletem műve volt. - Carl még nincs itthon. -Nem baj. Erre jártam, gondoltam megnézem megint a lábát. Hoztam antibakteriális kötést rá. - Próbáltam nyugodtnak tűnni, de a hangom nagyon falsul csengett. -Maga hívta Carlt az előbb? - kérdezte az anyja egyre barátságtalanabbul. -Igen, de megszakadt a vonal. A mobilról hívtam. -Miért akart vele beszélni? -Elnézést akartam kérni. - A hazugság meglepően könnyen hagyta el a számat. Odamentem és leültem a Scotthoz legközelebbi székre. - De most jobban érdekel a lába. Megvizsgálhatnám? Az anyjára nézett, megrántotta a vállát. - Igen. Elkezdtem kicsomagolni a kötést. Az anyja az ajtóban állt és figyelt. - Nem kaphatnék esetleg egy csésze teát? - kérdeztem, de fejemet fel sem emeltem. Azt vártam, hogy visszautasítja a kérésemet. De egy sértődött mosoly kíséretében a konyhába ment. Miután kiment a szobából, csak a televízió motyogását és a kötés 283

susogását lehetett hallani. A szám száraz volt. Félve néztem fel Scottra, aki egy picit aggódva lesett rám. - Elmondaná újra, hogyan is történt a baleset? - kérdeztem. -Egy csapdába léptem. -Merrefelé? -Arra nem emlékszem. Lerántottam a kötést a lábáról. Az öltések nagyon csúnyán néztek ki. - Szerencséje volt, hogy nem vesztette el a lábát. Ha elfertőződik, még mindig elveszítheti. - Tudtam, hogy már túl van a veszélyen, de azt akartam, hogy aggódjon egy kicsit. - Nem az én hibám volt - mondta sértődötten. - Nem direkt léptem bele. - Lehet, hogy nem. De ha megsérült egy ideg, akkor egész életében sántítani fog. Már korábban meg kellett volna nézetnie. - Felnéztem rá. - Vagy Carl nem akarta, hogy meg nézesse? Elkapta a tekintetét. - Miért ne akarta volna? -Mindenki tudja, hogy orvvadász. Már csak az hiányzik neki, hogy a rendőrség kérdéseket tegyen fel, csak mert a testvére csapdába lépett. -Mondtam már magának, hogy ez nem a mi csapdánk volt. -Rendben van - mondtam, mintha nem érdekelne az igazság. Úgy csináltam, mintha a sebét vizsgálnám, és ide-oda hajlítottam a lábfejét. - De ugye nem jelentették be a rendőrségen? -Amikor idejöttek, hogy kérdéseket tegyenek fel, elmondtam nekik, hogy mi történt - védte meg magát. Nem említettem neki, hogy én mondtam el Mackenzienek a történteket. - Carl mit mondott ezzel kapcsolatban? -Ezt hogy érti? -Amikor kijött a rendőrség. Megmondta magának, hogy 284

mit mondjon? Hirtelen elhúzta a lábát. - Magának ehhez mi köze van? Próbáltam normális hangnemet megütni, bár nem voltam nyugodt. - Carl hazudott a rendőrségnek, ugye? Csak bámult rám, és én tudtam, hogy elvetettem a sulykot. De nem tudtam másképp megközelíteni a témát. - Tűnjön innen! Húzzon a fenébe! Felálltam. - Rendben van. De gondolkozzon el azon, hogy miért tartja a hátát olyasvalakiért, aki inkább hagyta, hogy elüszkösödjön a lába, mint hogy kórházba vigye ápolásra. -Ez baromság! -Tényleg? Akkor miért nem vitte azonnal kórházba? Miért hozzám hozta, hogy varrjam össze a sebeit, amikor látta, hogy milyen súlyosan megsebesült? -Maga volt legközelebb. -És mert tudta, hogy a kórház jelentést tesz a rendőrségen. Akkor sem akarta elvinni, amikor kiderült, hogy össze kell varrni a sebet. Valami volt az arckifejezésében, amitől abbahagytam a beszédet. Az ügyetlen öltésekre néztem a lábán és hirtelen mindent értettem. - Nem is vitte el, ugye? - kérdeztem csodálkozva. – Ezért nem cserélték le a kötést sem. Egyáltalán nem is volt a kórházban. Scott mérge elszállt. Rám se nézett. - Azt mondta, rendbe jön. -És ki varrta össze a sebet? Ő? -Dale, az unokaöcsém. - Most, hogy fény derült a dolgokra, zavarban volt. - Régen katona volt. Tudja, hogy kell az ilyet csinálni. Ez az az unokatestvér volt, akit az előző éjszaka Brennerrel együtt láttam az úton. - És vette a fáradságot, hogy megnézze, hogy áll a seb miután összevarrta? Scott szomorúan rázta a fejét. Megsajnáltam, de nem annyira, hogy felhagytam volna a kérdezősködések 285

- Másban is segít Carlnak? Együtt járnak vadászni? Makacsul bólogatott. Tudtam, hogy már közel járok. Két férfi. Két vadász, az egyik katonai háttérrel. Két különböző kés. - És még mit csinálnak együtt? - Semmit - tartott ki álláspontja mellett, de hiába próbált úgy tenni, mint aki semmit sem tud. - Az egészségét kockáztatták, ezt remélem tudja mondtam neki. - Mi volt nekik olyan fontos, ami miatt megkockáztatták, hogy maga esetleg elveszíti a lábát? Egyre jobban feszengett. Döbbenten vettem észre, hogy a sírás kerülgeti. De ebben a helyzetben nem volt helye meghatódásnak. -Nem akarom bajba keverni - mondta szinte suttogva. -Már bajban vannak. Ők nem aggódtak annyira maga miatt. - Folytatni akartam, de valami azt súgta, hogy fogjam vissza magam. Vártam, hadd küzdjön meg ő a döntéssel. -Madárcsapdákat állítottak - mondta ki végre. - Ritka fajokat. És állatokat is, vidrákat meg ilyesmiket. Carl szerint élő állatokra is van piac, nem csak a tojásokra. Tudja, gyűjtőknek adná el. -Mind a ketten benne vannak? -Nagyjából. De Carl állítja fel a csapdák nagy részét. A lápnál tartja őket az öreg szélmalomban. A gondolataim olyan gyorsan pörögtek, hogy már szinte lecsúsztak a pályájukról. A malom teljesen elhagyatott volt és mindentől, mindenkitől távol esett. Vagy mégsem? Elkezdtem újra kötözni a lábát. - Ott lépett a csapdába mondtam, és eszembe jutott a történet, amit akkor meséltek, amikor aznap este a Bárányba hozták be Scottot. - És most Brenner jól elzárta, nehogy eljárjon a szája. Bólogatott. - Amikor a rendőrség elindította a keresést a nők után, Carl félt, hogy megtalálják az állatokat. 286

Általában nem engedi, hogy vele menjek. Azt mondja, foglalkozzak a saját dolgommal, és ebből maradjak ki. De Dale nem volt itt azon a héten, így én segítettem neki elszállítani onnan mindent. -Hova? -Ide-oda. Különböző helyekre. A nagy részét ide hoztuk a gazdasági épületekbe. Anyám nem örült neki, de csak pár napra terveztük, amíg a rendőrség átkutatta a malmot. De akkor beleléptem a csapdába, és neki kellett mindent visszavinnie. - Lesütötte tekintetét. Nagyon mérges lett, pedig én nem direkt léptem bele. - Tehát az ő csapdája volt? Megrázta a fejét. - Utána azt mondta, hogy biztosan az az őrült állította, aki azokat a nőket megölte. A fejemet félrefordítottam, mintha a lába miatt aggódnék. - Most is vannak ott állatok? -Ja. Nem tudja hova tenni őket. Dale nem kockáztatja meg a szállítást a sok zsaru miatt. -Carl még mindig kijár oda? -Minden nap. Az eladásig életben kell tartania őket. -Megvonta a vállát. - Nem tudom meddig vacakol még velük. Eddig nem tudtak sokat eladni. Erőt kellett vennem magamon, hogy normálisan viselkedjek. Mindent megtettem, hogy hangom nyugodt maradjon. - Tehát maga megvédte Carlt a rendőrséggel szemben? Nem értette. - Micsoda? A kötözés vége felé már remegett a kezem. - Amikor az eltűnt nőkről kérdezősködtek. Alibiként nem említhette meg a vadászatot, ugye? Scott mosolygott. - Nem. Csak azt mondtuk, hogy végig ott volt. - A mosoly most eltűnt az arcáról. - Nem mondja meg neki, hogy én mondtam, ugye? - Nem - mondtam. - Nem mondom el neki. Így is túl sokat mondtam már. Eszembe jutott, hogy 287

mit mondtam Brennernek korábban. Három napig életben tartja, aztán megöli őket. Most már tudta, hogy a rendőrség ismeri a rendszerét. Nekem köszönhetően Jennynek talán ennyi esélye sem lesz a túlélésre. Istenem, mit tettem? Felálltam és ügyetlenül összepakoltam a dolgaimat, amikor Scott anyja bejött a szobába teával a kezében. - Sajnálom, mennem kell. Elégedetlenül szorította össze ajkait. - Azt hittem, teázni szeretett volna! - Sajnálom. Már siettem is ki a szobából. Scott töprengve nézett rám, mintha megbánta volna, amit mondott. Hirtelen úgy éreztem, azonnal ki kell jutnom innen, mert attól féltem, hogy Brenner mindjárt megjelenik és nem enged el. Elsősegélydobozomat bedobtam a kocsiba és gyorsan indítottam. Miközben a döcögős úton haladtam, láttam, ahogy Brenner asszony az ajtóból figyel. Amikor már nem láthatott, a telefonomért nyúltam. De amikor Mackenziet akartam hívni, a térerő ingadozni kezdett, majd teljesen eltűnt. - Mi lesz már, mi lesz már! Kifordultam az útra és az öreg szélmalom felé indultam. Közben a térerő jelzőt szuggeráltam. Amint visszajött, azonnal tárcsáztam Mackenzie számát. A hangposta jelentkezett be. A francba! - Carl Brenner családja hamis alibit adott - mondtam minden bevezetés nélkül. - Brenner... Mackenzie hirtelen felvette. - Kérem, nyugtasson meg, hogy nem nála volt. -Nem nála, az öccsénél, de... -Mondtam, hogy ne avatkozzon bele! -Csak hallgasson meg! - kiabáltam. - Brenner és az unokaöccse madár- és állatcsapdákat állított, hogy eladhassák őket. Dale Brenner katona volt. Egy romos 288

szélmalomban tartották az állatokat, a falutól körülbelül hat mérföldre délre. Itt lépett bele Scott Brenner a csapdába. -Várjunk csak. - Most, hogy felkeltettem az érdeklődését, nagyon figyelt. A háttérben tompa hangokat hallottam. - Rendben. Tudom hol van a hely. De azt már átkutattuk, nincs ott semmi. -Amikor Lyn Metcalfot keresték, elvittek onnan mindent, aztán újra visszavitték. Ekkor sérült meg Brenner öccse. Brenner még kórházba se vitte, nehogy megtudja a rendőrség. -Mindenki tudja, hogy orvvadász - makacskodott Mackenzie. -De azt nem tudja, hogy a családja hazudott, hogy megvédje. Van egy volt katonánk és egy vadászunk, akik állat-csapdákat állítanak és az elejtett állatokat egy elhagyatott szélmalomban tárolják. Az egyiknek alibije sincs. Mire vár, betűzzem? A trágár szavak, amiket mormogott, arra engedtek következtetni, hogy nem kell ragoznom. - Most hol van? -Most jöttem el Brenneréktől. - Azt nem mondtam neki, hogy útban voltam a malom felé. -Brenner hol van? -Fogalmam sincs. -Rendben. Figyeljen, én most a mobilkocsiban vagyok. Jöjjön ide, amilyen hamar csak tud. Az pont az ellenkező irányban volt. - Minek? Elmondtam mindent, amit tudnia kell. - Szeretném részletesebben is meghallgatni. Nem akarom, hogy valaki is meggondolatlanul cselekedjen, megértette? Nem válaszoltam. A telefon a vállam és a fülem közé volt szorítva, így vezettem. Az út suttogott a kerekek alatt, és minden perc közelebb vitt ahhoz a helyhez, ahol szerintem Jennyt fogva tartották. 289

- Hallott engem, Hunter doktor? Mackenzie hangja acélosan csengett. Levettem a lábam a gázpedálról. Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha is tettem. - Hallottam - mondtam mormogva. Megfordultam és elindultam visszafelé. Az égbolt betegesen fénylett. A nap előtt vékony felhőréteg húzódott, és mögüle epés fény áradt. Hetek óta először éreztem úgy, hogy a szellő nem csak forró levegőt, hanem valami mást is vitt magával. Valahol, nem túl messze innen esőre állt, de a pára még elviselhetetlenebbé tette a hőséget. Letekert ablaknál is csupa izzadság lettem, mire odaértem a mobil rendőrségi kocsihoz. Most a szokásosnál is nagyobb volt a nyüzsgés körülötte. Amikor beléptem, Mackenzie egy csapat civil ruhás és egyenruhás rendőrrel állt egy asztal körül. Egy térkép föle hajolva tanakodtak. Az egyenruhásokon védőmellény volt. Amikor meglátott, abbahagyta a beszélgetést. Arckifejezése nem volt valami kedves, amikor odajött hozzám. - Nem fogok úgy tenni, mintha örülnék annak, amit tett - mondta, és állkapcsa agresszíven megmerevedett. - Értékelem a korábbi segítségét, de ez egy rendőrségi nyomozás. Itt nincs semmi keresnivalója civilek által okozott kavarodásnak. - Próbáltam magának Brennerről beszélni, de meg sem hallgatott. Mit kellett volna tennem? Láttam, hogy legszívesebben vitába szállna velem, de visszafogta magát. - A főfelügyelő beszélni akar magával. Odakísért az asztalnál álló rendőrök csoportjához és bemutatott. Egy nyurga férfi nyújtotta felém a kezét, és látszott rajta, hogy vele nem lehet szórakozni. - Ryan főfelügyelő vagyok. Úgy hallottam, Hunter doktor, hogy új információja van számunkra. 290

Végigfuttattam Scott szavait, és próbáltam a tényekre szorítkozni. Amikor végeztem, Ryan Mackenziehez fordult. -Maga, gondolom, ismeri ezt a Carl Brennert? -Igen, már kihallgattuk. Ráillik a személyleírás, de Lyn Metcalf és Jenny Hammond eltűnésekor is volt alibije. A családja védelmezte. -Van még egy dolog - vágtam közbe. A szívem fájdalmasan vert, de éreztem, hogy el kell mondanom. Tegnap azt mondtam Brennernek, hogy maga tud róla, hogy az áldozatokat életben tartják egy ideig. -Jézusom - sóhajtott fel Mackenzie. -Azt akartam vele érzékeltetni, hogy ez nem csak róla és Ben Andersről szól. Nem is kíséreltem meg kimagyarázni a dolgot. Az összes rendőr engem bámult, egyik szemében undor, a másikéban ellenszenv volt. Ryan határozottan bólintott. - Köszönjük, hogy eljött, Hunter doktor - mondta visszafogottan. - Most ha megbocsát, rengeteg dolgunk van. Már hátat is fordított nekem. Mackenzie odébb kísért, és csak akkor engedte el magát, amikor kiértünk. -Mi a fene ütött magába, hogy elmondta Brennernek? -Azért tettem, mert tudtam, hogy rossz embert hallgat ki! És higgyen nekem, nem tud olyat mondani, amitől annál jobban bánnám, mint ahogy most. Egy kicsit elszállt a mérge, mert látta, hogy igazat mondok. - Lehet, hogy ez semmin nem változtat. Amíg az öccse nem beszél, nem is tudja meg, hogy gyanúsított. Ettől nem éreztem magam jobban. - Most átkutatják a szélmalmot? -Amint csak tudjuk. De nem vethetjük be magunkat csak úgy, egy olyan helyen, ahol túsz is van. -Csak Brenner van ott és az unokatestvére! -Feltehetőleg mindkettőnek fegyvere van, és az egyik 291

tapasztalt katona. Nem lehet tervezés nélkül megszállni őket. - Felsóhajtott. - Nézze, tudom, hogy ez nehéz magának. De tudjuk mit teszünk, rendben? Bízzon bennem! -Magukkal akarok menni. Mackenzie arca elkomorodott. - Semmiképpen sem jöhet. -A kocsinál maradok. Nem leszek útban. -Eszébe se jusson. -Az isten szerelmére, cukorbeteg! - Mindenki felénk fordult, amikor megemeltem a hangom. Kicsit lecsendesedtem, úgy folytattam. - Orvos vagyok. Azonnal inzulinra lesz szüksége. Lehet, hogy megsérült, vagy kómában van. -Jön velünk egy mentőautó és a mentősök ott fognak várni. Még egy utolsó próbálkozást tettem. - Ott kell lennem, kérem! De már a rendőrkocsi felé tartott. Mintha meggondolta volna magát, visszafordult. - Meg se forduljon a fejében, hogy egyedül megy oda, Hunter doktor. A barátnője érdekében, ne zavarja a munkánkat. Nem kellett kimondani, mindketten tudtuk, mit gondol. Eleget ártott így is. -Rendben. -A szavát adja rá? Mély lélegzetet vettem. - Igen. Arckifejezése megenyhült, ha lehet ilyet mondani. - Próbáljon megnyugodni. Hívom, amint tudunk valamit. Ott hagyott és visszament a lakókocsiba.

292

Huszonhetedik FEJEZET

Jenny tízéves volt, amikor szülei nyáron elvitték Cornwallba. Penzancetól nem messze kempingeztek és az utolsó napon apukája elvitte őket egy part menti kis öbölhöz. Jenny nem emlékezett, volt-e egyáltalán neve ennek a helynek, de arra igen, hogy a homok finom volt és fehér, és a sziklák tele voltak fészket rakó madarakkal. Meleg nap volt, a tenger vize pedig kellemesen hűvös. Az árnyékban játszott a tengerparton, majd kifeküdt a napra és az ajándékba kapott könyvet olvasta. Narnia krónikái volt a címe és C.S. Lewis írta. Felnőttnek érezte magát, miközben ezt olvasta a nyaraláson. Az egész napot ott töltötték. Más családok is voltak ebben az öbölben, de lassanként mindenki elment, végül csak Jennyék maradtak. A nap lassan eltűnt a tenger vízében, és egyre hosszabb árnyékokat vetett. Jenny nem akarta, hogy véget érjen ez a nap, ezért megvárta míg egyik szülője nyújtózkodni kezdett, és bejelentette, hogy indulni kell. De egyikük sem indult el. A délután már estébe hajlott és ahogy Jenny sem, a szülők sem akarták, hogy vége legyen a nyaralásnak. Amikor lehűlt a levegő, pulóvert vettek fel, és azon nevettek, hogy Jenny anyukája még akkor is ragaszkodott egy utolsó úszáshoz, amikor már libabőrös volt. A kis öböl nyugatra nézett, így élvezhették a naplementét. Tündöklő volt a hatalmas aranyló korong, és mind a hárman csendben figyelték, ahogy lassan leszáll az alkony. Apja is csak akkor kezdett el mozgolódni, amikor már az utolsó napsugár is eltűnt a horizonton. - Ideje menni - mondta. 293

A part mentén sétáltak vissza a kocsihoz az egyre sűrűsödő félhomályban. Ez a nap gyermekkorának legtökéletesebb napjaként maradt meg emlékezetében. Most erre gondolt, bőrére varázsolta a napsugarat, és az ujjai közt elsiető homokszemeket. Érezte anyja kókuszos napolajának illatát, és ajkain a tenger sós ízét. A kis öböl még mindig létezett, és Jenny néha azt hitte, hogy gyerekkori énje is él még valahol, és hogy még mindig ennek a soha véget nem érő napnak a csúcsán üldögél. Cellája padlóján feküdt, a levágott lábujja okozta fájdalom összemosódott a többi sebből áradóval, gördülő fájdalomhullámmá vált. Most azonban ez is távolinak tűnt és inkább olyan volt, mintha csak messziről szemlélné, nem pedig érzékelné. Hol elájult, hol magához tért, és egyre nehezebben tudott különbséget tenni a brutális valóság és az önkívület fantazmagóriái között. Egyrészről tudta, hogy ez rossz jel, és hogy kezd kómába esni. De talán jobb is, hogy ezt érezte, nem pedig azt, amit elrabolója tervelt ki. Hé, nézd a jobbik oldalát. Jenny tudta, hogy így vagy úgy, de meg fog halni. Sokkal jobb lenne, ha azelőtt történne meg, mielőtt visszaér a férfi. Most a szüleire gondolt, arra, hogy mit tesznek majd, ha megtudják. Szomorúan gondolt rájuk, de ezt is csak távolról tette. Amikor Davidre gondolt, sokkal szomorúbb lett. De ezzel kapcsolatban is tehetetlen volt. Mostanra már a félelme is felhígult és elmosódott, mint amikor az ember vízbe néz. Legtüzesebben, szinte lázas intenzitással, a düh tombolt benne. Mérges volt a férfira, aki készen állt arra, hogy életét porként szórja szét. Egy tiszta pillanatában megpróbálta kibogozni a bokája köré kötött csomót, de mindhiába. Semmi erő nem maradt az ujjaiban, és egész testében remegett, ami még jobban megnehezítette a dolgát. Kimerülten visszarogyott a padlóra, és hamarosan újra önkívületi állapotba került. Közben egy alkalommal azt álmodta, hogy nála van fogvatartójának kése. 294

Hatalmas volt és fényes, mint egy kard, és könnyedén átvágta vele a kötelet, majd súlytalanul lebegett a napfénybe és a szabadságba. Aztán az álom cserbenhagyta, és újból a pince padlóján találta magát, koszosan és vérben úszva. Kaparászást hallott, de először azt hitte, ezt is csak álmodja. Még a ráömlő fény is kék éggé, fákká és fűvé olvadt egybe képzeletében. Csak akkor döbbent rá hol is van, amikor arcán ütést érzett, ami sebeit a jég élességével újból felhasította. Érezte, hogy valaki a vállánál fogva felemeli és megrázza. -David...? - mondta és próbálta felismerni a fölé hajló elmosódott alakot. Vagy az is lehet, hogy csak megpróbálta kimondani David nevét, mert száján csak egy gyenge, száraz nyögés fért ki. Feje oldalra bukott, amint egy durva kéz újból pofonvágta. -Ébredj! Ébredj! Az előtte álló homályos arc kezdett élesebbé válni. Óh! Ez nem David. A férfi arcvonásait düh és csalódottság torzította el. Jenny sírni szeretett volna. Tehát mégsem fog időben meghalni. Igazságtalannak érezte. De most megint kezdett elkábulni. Alig vette észre, hogy a férfi elengedte, és az sem idegesítette különösebben, hogy fejét a kemény padlóba verte. Rettentően fázott, és ettől hirtelen visszazökkent a valóságba. Egy pillanatra mintha megállt volna a szíve. Nehezen lélegzett, rekeszizma kőkeményen összerándult. Vett egy nagy levegőt vett, majd még egyet, aztán a nedvességet pislogással elűzve, meglátta a felette álló alakot. Üres, de még csöpögő vödröt tartott a kezében. - Még ne! Még nem halhatsz meg! Elengedte a vödröt és durván megragadta Jenny lábát. Néhány gyors mozdulattal eloldotta a csomót, ami eddig fogva tartotta. Jenny még mindig zihálva kapkodott egy kis levegőért, amikor a férfi talpra állította. Félig vonszolva a pince másik végébe cipelte át. Itt egy téglából rakott válaszfal állt. E mögé dobta le Jennyt a kemény padlóra. 295

Maga fölé nézett és bár homályosan látott, mégis észrevette, hogy a falból kiáll egy rozsdás csap. Aztán valami mást is észrevett. Valamit, ami még az inzulinhiányos ködben is felfogható volt. Mellette egy kör alakú vaslefolyó volt, és hirtelen világossá vált számára, hogy mi is fog ezen lefolyni. A gyilkosság helyszínére hozta. A férfi egy zsákkal a kezében tért vissza. Kioldotta a száját, fejjel lefele fordította és a fejéhez közel egy csomó madártollat borított ki. Jenny egy bagoly halálra ijedt, sárga szemeibe bámult. A férfi Jennyre mosolygott. - Bölcs madár a tanárnőnek. Késsel a kezében lenyúlt és a baglyot a lábánál fogva felemelte. Lábai össze voltak kötözve, de amikor felemelte a madarat, hirtelen megrángott. Úgy tűnt, mintha a kezeihez lenne erősítve. A kés a betonon csattant, a bagoly szárnyai vadul verdestek, majd a férfi erősen a falnak csapta a madarat. Tollaira hullva esett le a földre. A férfi csendben bámulta a tenyerén ejtett sebet. Ahol a madár csőre a húsába vájt, vér serkent. Jól van - szólalt meg Jennyben egy belső hang izgatottan, miközben a szoba fodrozódni kezdett a szemei előtt. De miközben a férfi a sebét szívogatta, tekintetük összetalálkozott. Még ne. Csak még egy kicsit ne. Aztán nem érdekel, mit csinálsz, gondolta magában, miközben a férfi tekintetéből kiolvasta a szándékát. De a férfi már felé tartott. - A bagoly oldalán állsz, ugye? Szegény bagoly. Szegény kis bagoly. Megállt Jenny fölött, és gondolkodott. Majd oldalra biccentette fejét, mintha hallana valamit. Jenny a homályos, szürke ködlátásával úgy vette észre, hogy a férfi meglepődött. Egy pillanattal később az őt körülvevő vattán is átszűrődött a hang. Egy erős dobogás a fejük felett. Valaki volt odafent.

296

Huszonnyolcadik FEJEZET

Százötven évvel ezelőtt az öreg szélmalom Manham büszkesége volt. Azok közé a szélmeghajtású szivattyúk közé tartozott, amit a norfolki lápokban található mocsarak lecsapolására használtak, tehát nem is igazi kukoricamalom. Most csak egy rothadó burok volt, nem látszottak rajta a letűnt idők jelei. Csupán egy dolog maradt meg impozáns lapátjaiból; egy hasadék az omladozó falon, ahol valaha álltak. A körülötte fekvő tájat a természet visszavette magának. De nem maradt kihasználatlanul. Mackenzie elmondása alapján később sikerült összeraknom a történteket. Azt tervelték ki, hogy egyszerre szállják meg a malmot, Brennerék és Dale Brenner házát. Mindkét embert egyszerre szándékozták elkapni úgy, hogy a családjuknak ne legyen ideje figyelmeztetni őket. Arra gondoltak, hogy ennek a tervnek az összeállítása egy kicsit tovább tart, mégis így lesz a legnagyobb esélyük arra, hogy Jennyt élve kihozzák onnan. Már ha minden a terv szerint megy. Mondhattam volna nekik, hogy soha semmi nem megy terv szerint. Mackenzie a bevetési csoporttal ment, akik magát a malmot támadják majd meg. Már alkonyodott, amikor a golyóállómellényes rendőröket szállító kocsik és teherautók céljukhoz közeledtek. Egy felfegyverzett akciócsoport is szolgálatban volt, a mentősök is készen álltak, hogy ha szükséges, Jennyt azonnal kórházba szállítsák. Mivel az egyetlen malomhoz vezető út egy keskeny és benőtt szakaszon át vezetett, úgy döntöttek, hogy az erdő szélén leparkolnak, és onnan gyalog közelítik meg a helyszínt. 297

A malomnál a fák vonalában sorakoztak fel, amíg néhány csapat a hátsó ajtók fedezésére indult. Miközben arra várt, hogy mindenki elfoglalja a helyét, Mackenzie a romos épületet tanulmányozta. Pusztulás, enyészet lengte körül, és a szürkületben a falak téglái mintha egy helyre gyűjtötték volna össze a sötétséget. A rádiója sistergett és egy hang közölte vele, hogy mindenki a helyén van. Mackenzie a bevetési csoportot vezető rendőrre nézett. Bólintott. - Indulás! Akkor nem tudtam a részletekről. Csak azt tudtam, hogy mennyire szenvedek a tehetetlen várakozástól. Tudtam, hogy Mackenzienek igaza volt. Láttam már elég sikertelen rendőrségi akciót ahhoz, hogy beismerjem, ezeket jól meg kell tervezni. De ettől nem volt könnyebb dolgom. Egyértelmű volt, hogy nem látnak szívesen a rendőrségi kocsiban, még akkor sem, ha én maradni szerettem volna. Nem tudtam elviselni a várakozás okozta feszültséget, hogy itt üljek és a szomorú arcokból találgassak: vajon mi történhetett. Visszamentem a kocsimhoz és felhívtam Bent. Már várta, hogy értesítsem a történtekről. Remegett a kezem. - Miért nem várakozol itt? - kérdezte. - Segíthetnél meginni az üveg whiskeyt. Ne legyél egyedül. Jól esett, hogy aggódik miattam, de visszautasítottam az ajánlatát. Most az alkohol és a társaság érdekelt legkevésbé. Befejeztem a hívást és a szélvédőn bámultam kifelé. Manham fölött az ég rezes színű lett és még sötétebb felhők gördültek az égre. A levegőt a közeledő eső illata terhelte meg. Szinte telepatikus időzítéssel ért véget a hőség. Mint az életben sok más dolog. Hirtelen kiugrottam a kocsiból. Könyörögni fogok Mackenzienek, és meggyőzöm, hogy nekem is velük kell mennem! De még mielőtt a lakókocsihoz értem volna, 298

megálltam. Tudtam, mit válaszol majd, és most azzal nem segítek Jennyn, ha láb alatt vagyok. Hirtelen rájöttem a megoldásra. Lehet, hogy a malomba nem mehetek velük, de azt nem tilthatják meg, hogy a közelben várjak. Ehhez nem kellett Mackenzie engedélye. Viszek valamennyi inzulint magammal, hogy kéznél legyen, amikor rátalálnak Jennyre. Nem volt valami nagy terv, de a semmittevésnél jobbnak tűnt. Karát és Alicet már elveszítettem. Nem állhatok tehetetlenül Jenny sorsának döntő pillanatában. Az orvosi táskámban nem volt inzulin, de a rendelőben tartottunk egy adagot a hűtőben. Visszafutottam a kocsihoz és a 'Tóparti Házba' vezettem. A motort járva hagytam és befutottam. Az esti rendelésnek már vége volt, de Janice még mindig nem ment haza. Meglepődött, amikor berontottam. - Hunter doktor, nem számítottam... úgy értem, van valami híre... ? Csak megráztam a fejem, de annyira siettem, hogy nem válaszoltam. Berohantam Henry dolgozószobájába, feltéptem a hűtő ajtaját. Nem is néztem körbe. Henry begördült a szobába. -David, mi a fenét művelsz? -Az inzulint keresem. - Az üvegek és a dobozok között kotorásztam. - Gyerünk, hol a fenében van? -Higgadj le, és mondd el mi történt! -Carl Brenner és az unokatestvére a tettes. Jennyt a szélmalomban tartják fogva. A rendőrség nemsokára megszállja. -Carl Brenner? - Egy ideig nem értette. - És minek kell az inzulin? -Odamegyek. - Az inzulin majd kibökte a szemem. Ott volt az orrom előtt. Felkaptam és kinyitottam az acélszekrényt, hogy kivegyek egy tűt. -De hát nem visznek magukkal mentőt? Nem válaszoltam, csak makacsul kerestem az 299

eldobható injekciós tűket. - David, gondold végig. Megfelelően felszerelt mentősök állnak majd készenlétben a helyszínen, lesz náluk inzulin és minden más. Mire jó, ha te is ott mászkálsz fel-alá? A kérdés megsemmisítette az őrületemet. A mániás energia, ami eddig hajtott, most egy kicsit alábbhagyott. Bután néztem az inzulint és a tűket a kezemben. - Nem tudom. - Hangom érdes volt. Henry felsóhajtott. - Azokat tedd vissza, David - mondta kedvesen. Egy kicsit még ott álltam, aztán azt tettem, amit mondott. Karon fogott. - Gyere, ülj le. Szörnyen nézel ki. Hagytam, hogy odavezessen a székhez, de nem ültem le. - Nem tudok leülni, valamit tennem kell. Aggódva nézett rám. - Tudom, hogy nagyon nehéz. De van olyan, hogy nincs mit tenni, bármennyire is szeretnénk cselekedni. A torkom összeszorult. Éreztem, hogy könnyek marják a szememet. - Ott akarok lenni amikor megtalálják. Henry egy ideig nem szólt semmit. - David... - Elutasítónak tűnt. - Tudom, hogy ilyenről hallani sem akarsz, de... nos, nem gondolod, hogy fel kéne készülnöd a legrosz-szabbra? Olyan érzés volt, mintha gyomorszájon ütöttek volna. Nem kaptam levegőt. -Tudom mennyire kedveled, de... -Ne folytasd! Fáradtan bólintott. - Rendben van. Hozok neked egy italt... - Nem kérek inni! - Visszafogtam magam. – Egyszerűen nem tudok üldögélni és várni. Nem megy. Henry tehetetlen volt. - Sajnálom, bárcsak tudnám mit mondjak. -Adj valami munkát. Bármit. 300

-Nincs semmi tennivaló. Csak egy látogató van a könyvben, és... -Ki az? - Irene Williams, de nem sürgős. Jobb lesz, ha itt maradsz... De én máris az ajtóban voltam. Úgy mentem el, hogy nem is vittem magammal a beteg adatait, és szinte észre sem vettem Janice aggódó tekintetét. Mozognom kellett, hogy ne arra koncentráljak, Jenny élete nem az én kezemben van. Miközben Irene Williams háza felé haladtam, próbáltam elhessegetni a gondolatokat. A falu határában lakott egy sorházban. Beszédes, hetvenes éveiben lévő hölgy volt, és arra várt, hogy csípőízületét jó humorra cseréljék le. Általában szerettem hozzá járni, de ma este nem érdekelt a csevej. -Ma nagyon csendes. A cica ellopta a nyelvét? - kérdezte, miközben felírtam neki a receptet. -Csak fáradt vagyok. - Láttam, hogy a vényre inzulint írtam a fájdalomcsillapító helyett. Újat írtam. A hölgy kuncogott. - Maga szerint nem tudom, miért ilyen ma? Csak bámultam rá. Ő mosolygott, és ráncos arcán csak a fogsorában volt valami fiatalos. - Egy kedves lány kell magának. Attól felvidulna kicsit. A Land Rover nyújtotta biztonságban a kormánynak döntöttem a fejem. Az órámra néztem. Mutatói lassan mozogtak, mintha engem akarnának kigúnyolni. Még mindig korai volt híreket várni. Elég tapasztalatom volt már a rendőrség munkatempójával kapcsolatban, így majdnem biztos voltam benne, hogy még mindig csak beszélgetnek, a bevetési csoportokat készítik fel, majd a terveket véglegesítik. De azért megnéztem a mobilomat. A térerő ide-oda ugrált, de a bejövő hívásokhoz és üzenetekhez elegendő 301

volt. Semmi. A szélvédőn át a falut bámultam. Rájöttem, mennyire utáltam Manhamet. Utáltam a pattintott kőből készült házakat, utáltam a síkságot és a vizes talajt. Utáltam a gyanút és a neheztelést, amit a lakói magukban hordoztak. Utáltam arra gondolni, hogy egy perverz gyilkos addig élt köztünk észrevétlenül, amíg beteg hajlamai egyszer csak ki nem törtek. De legjobban azt utáltam, hogy Manham megajándékozott Jennyvel, és aztán elvette tőlem. Látjátok? Ilyen is lehetett volna az életetek. A már szinte lázas érzés olyan gyorsan szállt tova, mint ahogy jött, és betegen, lázasan ébredtem belőle. Sötét, véraláfutásként terjedő felhők takarták el az eget, amikor beindítottam az autót. Nem volt mit tenni, minthogy hazamenjek, leüljek és várjam a rettegett telefonhívást. Már a gondolatától is fulladoztam. Aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy mégis van mit csinálnom. Aznap reggel, amikor Scarsdalet meglátogattam a templomkertben, Tom Mason a nagyapja fájós hátát emlegette. Visszatérő probléma volt az öregnél, egész élete munkájának eredménye, amit virágágyások fölé hajolva töltött. Egy látogatás további perceket köt le az időmből, amíg Mackenzie hívására várok. A megkönnyebbülés és az elkeseredés határmezsgyéjén visszafordítottam a kocsit és elindultam a Mason ház felé. Az öreg George és unokája az erdő szélén laktak a tóparton. Házuk valaha Manham Hall vendégháza volt. A család generációkra visszamenően kertészkedéssel foglalkozott, és George fiatalemberként egészen addig itt dolgozott, amíg a háború után le nem rombolták az épületet. Most már csak a vendégház és körülötte néhány hold szépen megművelt föld maradt meg a terjeszkedő erdőben. A tó kékesszürke fényét már a fákon át láttam, miközben leparkoltam az udvarban. Az ajtóhoz mentem és kopogtattam. Egy nagy, jégvirágos üvegtáblából állt, ami zörgött a 302

kezem alatt. Nem nyitottak ajtót, így hát újra dörömbölni kezdtem. Miközben vártam, a levegő viharszerűen morajlott. Felnéztem az égre és meglepve tapasztaltam, hogy milyen hamar sötét lett. A dörgő viharfelhők idő előtt véget vetettek a napnak. Hamarosan teljesen sötét lesz. Ezzel egy időben valami másra is felfigyeltem. A házban nem égett egy lámpa sem, ezek szerint senki nem volt otthon. Csak ketten laktak itt, hiszen Tom szülei már gyerekkorában meghaltak. Ezek szerint George már jobban van és dolgozni ment. A kocsim felé indultam, de csak pár lépést tettem, majd megálltam. Furcsa érzésem támadt, minta valami elkerülte volna a figyelmemet. A levegő vészesen lecsendesedett, mint ahogy vihar előtt szokott. Körülnéztem az udvaron, és fenyegető veszélyt érzékeltem, mintha valami készülődne. De nem láttam semmit. Valami csupasz a karomhoz ért, és én megugrottam. Egy kövér esőcsepp hullott rá. A következő percben az eget egy lapos villámcsapás világította meg. Rövid időre minden vakító fehérré változott. A villámlást követő súlyos csendben valami hangot éreztem, de nem hallottam. Aztán a következő pillanatban már egy haragos dörgés nyelte el, de tudtam, hogy nem csak képzelődtem. Egy gyenge, füllel szinte felfoghatatlan zümmögés volt az, és nagyon ismerősnek tűnt. Legyek. És miközben kezdett derengeni valami, tőlem mérföldekre Mackenzie komor arccal állt a kalitkák és ijedt madarak, állatok között, miközben egy ziháló rendőr közölte vele, amit addigra már tudott. - Mindent átkutattunk - mondta. - Nincs itt senki.

303

Huszonkilencedik FEJEZET

Nehéz volt megállapítani, pontosan honnan jött a légydongás. De biztos voltam benne, hogy a házból. Az üres, elsötétített ablakok vakon bámultak rám, nem ajánlották fel segítségüket. Odamentem a legközelebbihez és bekukucskáltam rajta. Nem sok mindent láttam, csak a konyha halvány vonalait tudtam kivenni. Odamentem a következőhöz. Nappali: a televízió sötét képernyője és vele szemben két kopott karosszék. Az ajtóhoz mentem, és újra felemeltem a kezem, hogy kopogjak, majd inkább mégis leengedtem. Ha valaki itthon van, már kinyitotta volna az ajtót. Tanakodva álltam a lépcsőn. De biztos voltam benne, hogy valamit hallottam. És azt is éreztem, hogy nem tudok úgy tenni, mintha nem hallottam volna. A kezem a kilincsre tévedt. Ha zárva van, akkor minden eldőlt. Lenyomtam. Az ajtó kinyílt. Tétováztam, hiszen tudtam, hogy erre még gondolnom sem szabadna. Aztán megéreztem a szagot. Büdös volt és enyhén édeskés. Nagyon ismerős volt ez az illat. Kitártam az ajtót és egy sötét előszobában találtam magam. Az illat most már félreismerhetetlen volt. A szám kiszáradt és elővettem a telefonomat, hogy felhívjam a rendőrséget. Ez már nem képzelődés. Itt valami - vagy valaki -meghalt. Térerő megint nem volt. A Mason ház olyan helyen állt, ahol nincs vétel. Megesküdtem volna rá, hogy Mackenzie már próbált hívni, de én nem is tudtam, mióta nem vagyok elérhető. Ezen elgondolkodva még inkább indokoltnak láttam, hogy bemenjek. Ha nem lett volna szükségem vonalas tele304

fonra, akkor is úgy éreztem, nincs más választásom, be kell mennem. Bármennyire nem tetszett az ötlet, most már nem fordulhattam vissza. A szag hirtelen felerősödött. Az előszobában álltam, próbáltam tájékozódni. Első pillantásra látszólagos tisztaság volt a házban, de mindent vastag porréteg takart. - Jó napot! - szólaltam meg. Semmi válasz. Tőlem jobbra egy ajtó állt. Kinyitottam, és abban a konyhában találtam magam, amit az ablakon keresztül is láttam. A mosogatóban mosatlan edények álltak egy kupacban, a tányérokon ételmaradékok rohadtak. Néhány kövér légy felreppent, de túl kevesen voltak ahhoz a hanghoz képest, amit korábban hallottam. A nappali is ugyanilyen lakatlan volt. Az ablakból látott poros karosszékek álltak a televízióval szemben. Telefont nem is láttam. Kijöttem és a odamentem lépcsőhöz. A szőnyeg régi volt és foszlott, a lépcső teteje felé már szinte nem is láttam a homályban. Egy pillanatra megtorpantam, kezemet a korlátra tettem. Nem akartam felmenni. De ha már eddig eljöttem, nem fordulhattam vissza. A lépcső alján volt egy villanykapcsoló. Felkattintottam, és már indulni készültem, amikor hirtelen kiégett a villanykörte. Lassan elindultam felfelé. A szag minden lépéssel egyre áthatóbbá vált. És most egy újabb szag társult hozzá, egy kicsit émelyítő és kátrányszerű, ami tudat alatt nagyon ismerősnek tűnt. De most nem volt időm ezen gondolkodni. A lépcső egy újabb előtérbe vitt. A félhomályban egy üres, elhanyagolt fürdőszobát láttam, majd két másik ajtót. Odamentem az egyikhez és kinyitottam. A festetlen padlón egy gyűrött, egyszemélyes ágyat láttam. Kijöttem és a másik ajtóhoz mentem. A kátrányos szag itt erősebbnek tűnt. Megfogtam a kilincset. Amikor elfordítottam, éreztem, hogy beragadt az ajtó, és azt hittem, hogy biztosan kulcsra van zárva. Aztán az ellenállás megszűnt és kinyitottam. 305

Fekete légyfelhő csapott arcon. Elhessegettem őket, és szinte émelyegtem a meleg bűztől. Olyan szag volt ez, amiről azt hittem, hogy már megszoktam, de most legyőzött. A legyek egy kicsit megnyugodtak, és formába rendeződve visszaszálltak az ágyra. A szám elé tettem a kezem, és aprókat lélegezve közeledtem felé. Először megkönnyebbülést éreztem. A test már nagyon elrohadt, és első pillantásra nem tudtam megállapítani, hogy nő volt vagy férfi, de bárki is volt, az biztos, hogy már jó ideje halott. Mindenképpen több, mint két napja. Hál'isten -gondoltam. A testet eltakaró legyek felreppentek miközben óvatosan közeledtem feléjük. Most már kezdett sötétedni, és ilyenkor kevésbé aktívak. Ha egy kicsit később érek a házhoz, vagy ha a villámlás nem zavarja meg őket, akkor lehet, hogy nem is hallom meg árulkodó dongásukat. Most láttam csak, hogy az ablak nyitva volt. Nem annyira, hogy a szobába friss levegő jöhessen be, de ahhoz eléggé, hogy a rothadás illatát érző legyek berepülhessenek, és lerakhassák petéiket. A test egy párnának támasztva ült, karjai pedig petyhüdten pihentek az ágyneműn. Az ágy mellett régi faszekrény állt, rajta egy üres üveg és egy mozdulatlan ébresztőóra. Mellett egy férfi karóra és egy kis üveg gyógyszer. Túl sötét volt, nem tudtam elolvasni a címkét, de egy újabb villámlás megvilágította a szobát. Pillanatfelvételhez hasonlóan rajzolódtak ki a vonalak a szobában; kopott, virágmintás tapéta, egy bekeretezett kép az ágy felett, és a pillanatnyi vakító fényben el tudtam olvasni a feliratot az üvegen: coproxamol volt, fájdalomcsillapító, amit George Mason nevére írtak fel. Az öreg kertész háta lehet, hogy nagyon fájt, de az biztos, hogy nem emiatt tűnt el a faluból mostanában. Eszembe jutott, mit mondott Tom Mason a templomkertben, amikor megkérdeztem, hogy van a 306

nagyapja. Még mindig fekszik. Azon tűnődtem, hogy vajon mióta halott George. És azon is, hogy milyen fényben tünteti fel Manhamet az a tény, hogy senki sem vette észre, hogy hiányzik. Vigyáztam, hogy ne érjek hozzá semmihez miközben kifelé indultam. Inkább egy családi tragédia helyszíne volt ez, mint egy gyilkosságé, de nem akartam még jobban beavatkozni. Valaki másnak kell majd megállapítani, hogy miben halt meg és hogy az unokája mi okból nem jelentette a halálát. Nem ép elmére vall, de hát a fájdalom furcsa dolog. Nem ő lenne az első ember, aki inkább a tények tagadását választotta. Amint az előszobába értem, újból megütött a kátrányos illat. És most a nyitott ajtónál éppen elég fény volt ahhoz, hogy az ajtókeret köré kent vastag, fekete foltokat meglássam. Egy újságpapírfecni lógott az ajtó aljáig, és ugyanez a bevonat fedte. Jól emlékszem az ellenállásra, amit nyitás közben éreztem. Amikor finoman hozzáértem a fekete maszszához, az ujjaim ragadtak. Karbolsav. És hirtelen rájöttem, mi volt az, ami az előző nap óta tudat alatt nagyon zavart. A templomkertben a virág és a frissen vágott fű illata mögül orromba kúszott egy szinte alig érezhető illat is. Akkor nem tudtam rá különösebben odafigyelni, de most jöttem rá, hogy mi volt. Karbolsav. Vagy Mason ruháján vagy a szerszámain maradhatott belőle, miután megpróbálta lezárni nagyapja hálószobáját. Ugyanezt az anyagot találtam Sally Palmer csigolyáján is. Próbáltam csillapítani magam, hogy átgondoljak mindent. Hihetetlennek tűnt, hogy esetleg Tom Mason legyen a gyilkos. Túl nyugodtnak, túl egyszerűnek tűnt ahhoz, hogy ilyen atrocitásokat tervezzen el, a kivitelezésről nem is beszélve. Mégis, mindvégig tudtam, hogy a gyilkos a szemünk 307

előtt rejtőzködött. Mason ezt ügyesen csinálta, türelmesen dolgozott a templomkertben és a réten, és olyan hatásosan beleolvadt a háttérbe, hogy soha senki nem figyelt fel rá. Mindig nagyapja árnyékában járt, halk szavú férfi volt, aki semmilyen benyomást nem tett az emberekre. Most azonban feltűnt. Arra gondoltam, talán túl hamar levontam a következtetéseket. Pár perccel ezelőtt még meg voltam győződve róla, hogy Carl Brenner a gyilkos. De Masonra is ugyanúgy illett a karakterrajz. Arról nem is szólva, hogy Brenner házában nem találtam oszlófélben lévő családtagot, és nem ő próbálta meg elnyomni egy hulla rothadó szagát egy olyan anyaggal, amiből legutóbb egy halott nő nyakában találtunk meg egy morzsányit. Reszketett a kezem miközben a telefonomért nyúltam, hogy Mackenziet hívjam, és el is felejtettem, hogy nincs térerő. Káromkodva siettem le a lépcsőn. De bármennyire is úgy éreztem, tudnia kell róla, addig nem tudtam elhagyni a házat, amíg nem bizonyosodtam meg róla, hogy Jenny nincs itt. Végigrohantam a sötét házon, minden ajtót feltéptem, hogy megnézzem, mi van mögötte. Egyikben sem volt élet, de telefon sem, amit használhattam volna. Kirohantam a kocsimhhoz, és közben próbáltam telefonálni, hátha valami légköri mázli folyamán visszatér a vétel. De még mindig süket volt. Egy hatalmas dörgést hallottam, miközben beindítottam a kocsimat. Mostanra már teljesen besötétedett, esőcseppek potyogtak a szélvédőmre. Az udvar túl kicsi volt, így nem tudtam megfordulni. Tolatni kezdtem, és közben a fényszórók a szemben lévő fákra világítottak, amikor hirtelen egy villanást láttam. Ha nem automata autóm van, akkor az erős fékezéstől lefulladt volna. Az erdő felé bámultam, ahol a villanó fényt láttam. De bármit is láttam a fényszóró sugarában, most teljesen eltűnt. A szám kiszáradt, és közben lassan 308

előrefelé gurultam. Ahogy a fénysugár a fák fölé szökkent, valami mélyen a fák közt újra felcsillant. Egy kocsi téglalap alakú, fénylőn sárga rendszámtáblája volt az. Most láttam, hogy az út, amin behajtottam, nem ért véget az udvarban, hanem az erdőbe vezetett. Bár nagyon benőtte a növényzet, úgy tűnt, használatban van. De túl messze volt a parkoló kocsi, nem láttam jól. Ha nem villan fel egy pillanatra a kocsim reflektorának fényében, soha nem vettem volna észre, hogy van ott valami. Mackenziet kellett volna hívnom, de az út csalogatott. Ez magánterület volt, és mérföldekre feküdt azoktól a helyszínektől, ahol a holttestekre rátaláltunk. Erre nem indult a keresés, errefelé nem jött semmilyen autó ok nélkül. Úgy éreztem, két tűz közé szorultam. De nem igazán volt választási lehetőségem. Gyorsan egyesbe tettem a Land Rovert és elindultam az úton. Szinte azonnal le kellett lassítanom az összehajló ágak miatt. Lekapcsoltam a lámpákat, nem akartam, hogy észrevegyék a közeledésemet, így viszont nem láttam semmit. Amikor újra felkapcsoltam, láttam, hogy az útnak vége van. Mostanra már szakadt az eső. Felpöccentettem az ablaktörlőket, és a maszatos üvegen át néztem kifelé, miközben az autó az úton döcögött. A fényszórók rátaláltak a félhomályban fénylő rendszámtábla foltra. Aztán a jármű is körvonalazódott. Nem személygépkocsi volt, hanem egy furgon. Egy alacsony, fákkal körülvett épület mellett állt. Leállítottam a kocsit. Amikor lekapcsoltam a lámpát, kint minden eltűnt a sötétségben. A kesztyűtartóban elemlámpa után kutattam, és imádkoztam, hogy működjenek az elemek. Felkapcsoltam, sárgás fényt szórt. Amikor kinyitottam a kocsiajtót és körbevilágítottam az elemlámpával, a szívem a torkomban dobogott. Senki nem lépett elő. A lámpa fénysugarában csak fákat láttam. A 309

távolban a tó fekete körvonala is kivehető volt. Az áztató eső hangja mindent elnyomott, miközben a kocsi hátuljához mentem, hogy a szerszámos dobozból kivegyem a nehéz csőkulcsot. A súlyát érezve egy kicsit megnyugodtam és elindultam az épület felé. A furgon öreg volt és rozsdás. A hátsó ajtók egy darab kötéllel voltak összefogatva. Eloldottam őket, és nyikorogva nyíltak ki. Kertész szerszámok voltak benne: ásók, villák és egy talicska is. A felcsavart drótra nézve rájöttem, hogy Carl Brenner igazat mondott az öccsének. Scott nem Carl csapdájába lépett. És a többiek sem. Meg akartam fordulni, amikor az elemlámpa fénye valami másra irányult. Egy rakás szerszám tetején egy bicska feküdt. Nem volt összecsukva, és az éle recés volt, mint egy mini fűrészé. Fekete kéreg volt rajta. Tudtam, hogy az a fegyver fekszik előttem éppen, amely Sally Palmer kutyájának halálát okozta. A hirtelen villámlásra megrezzentem. A dübörgő mennydörgés majdnem azonnal jött, és megrázta a levegőt. Bár tudtam, hogy nincs térerő, ránéztem a mobilomra. Nem is volt. A furgont ott hagytam, és az alacsony épület felé indultam, amikor úgy éreztem, hogy a combom elakadt valamiben. Egy rozsdás drótkerítés futott az aljnövényzet között. Egy tucat sötét tárgy lógott rajta. Először nem tudtam eldönteni, hogy mik azok, aztán amikor rávilágítottam a hozzám legközelebbire, egy fénylő csontot pillantottam meg. Kis testű madarak és állatok tetemei lógtak és rohadtak a dróton. Több tucat. Az eső zuhogott a fák közt, én pedig próbáltam átkelni a drótkerítésen. Pár méter után egyszerűen véget ért, és a göndör, törött szálak a fűben feküdtek. Átléptem rajtuk és továbbra is az épület körül járkáltam. Apró, jellegtelen 310

tömb volt, nem voltak rajta se ajtók, se ablakok. Helyenként a bedőlt betonfalban a tartórudak is kilátszottak. De csak akkor jöttem rá, hogy mi is ez az épület, amikor a túlsó feléhez értem, és a mélyen ülő, egyszárnyú, szűk ablakot megláttam. Egy régi bunker volt. Tudtam, hogy jó pár vidéki háznál volt ilyen, a második világháború elején, szinte csak kedvtelésből épült ház, de legtöbbjüket nem is használták. Ennek azonban valaki jó hasznát vette. A lehető leghalkabban az ajtóhoz mentem. Vörösre rozsdásodott acélajtó volt. Arra számítottam, hogy zárva lesz, de amikor belöktem, kinyílt. Dohos levegő csapta meg az orrom. Beléptem, szívem erősen dobogott. A lámpa fényénél egy szobát láttam, amiben semmi más nem volt, csak avar. A csupasz falakat végigvilágítottam, és a fényben egy másik, rejtett ajtót pillantottam meg a sarokban. Valami nyikorgott mögöttem, hátrafordultam és láttam, ahogy a külső ajtó becsapódott mögöttem. Utánakaptam, de elkéstem. A csapódás iszonyú hangos volt. Amint elcsendesedett, tudtam, hogy a bent lévőknek tudomására hoztam, hogy megérkeztem. Most már nem tehettem semmit, tovább kellett mennem. Már nem foglalkoztam azzal, hogy csendben legyek, azonnal a második ajtóhoz mentem. Amikor kinyitottam, egy szűk lépcső tetején találtam magam. A fejem felett egy villanykörtéből sápadt fényt áradt. Lekapcsoltam az elemlámpát. A levegő büdös volt és áporodott. Éreztem benne a halál ízét, és próbáltam nem belegondolni, hogy ez mit jelent. A lépcső elkanyarodott, majd ugyanoda tekergett vissza. Még egy kanyar következett, és hosszú, alacsony pincébe értem. Sokkal nagyobbnak tűnt, mint a felette elterülő betonszerkezet. Mintha régi alapokra épült volna a bunker. A túlsó vége sötétségben úszott. Egy munkaasztal 311

fölött villanykörte lógott, gyenge fényénél megtévesztő alakok és árnyak sokasága látszott. Az elém táruló látványtól mozdulni sem tudtam. Az egész mennyezet madarak és állatok tetemeivel volt teleaggatva. Rókák, nyulak, kacsák, mind valami hátborzongató kiállítás részei. Némelyik csont és bőrré mumifikálódott, míg a többi frissebb rothadás jelei viselte. Mindegyik meg volt csonkítva. Vagy a fejük vagy a végtagjaik hiányoztak, és hipnotizáló lassúsággal összhangban lengtek egy láthatatlan szellőben. Elszakítottam a látványtól a tekintetem, és körülnéztem a pincében. Még ennél is több kép tolongott a figyelmemért. A munkaasztalon lámpa állt, amely egy üres sarokba világított. Az erős fényben egy kötelet láttam, aminek egyik vége egy fémkarikára volt kötve, a másik vége pedig a földön kanyargott. A munkaasztalon különböző régi szerszámok és satuk voltak, amelyek ebben a környezetben borzalmas jelentést nyertek. Aztán egy olyan tárgyon akadt meg a szemem, ami még kevésbé volt idevaló. Egy széken bonyolult, liliom mintázatú, csipkés esküvői ruha hevert, odadobva. Csupa vér volt. A látvány kizökkentett sokkos állapotomból. - Jenny! kiáltottam fel. A pince túlsó felében az árnyékból mozgolódás hallatszott. Lassan egy alak lépett ki az árnyékból, majd George Mason unokája jelent meg a fényben. Arckifejezése ugyanolyan ártalmatlan volt, mint mindig. De most másképp néztem rá. Csak most láttam, milyen nagydarab férfi volt, nálam magasabb és szélesebb. Farmerja és katonai dzsekije vérfoltos. Nem nézett a szemembe, tekintete mellkasom és a vállaim között cikázott. Kezében nem volt semmi, de láttam, hogy foltos dzsekije alatt egy késhüvely lapul. Megragadtam a csavarkulcsot. - Hol van Jenny? 312

szólaltam meg rekedtes hangon. - Magának nem kéne itt lennie, Hunter doktor - mondta bocsánatkérően. Miközben beszélt, lassan a késhüvely felé nyúlt. Ugyanúgy meglepődött, mint én, amikor üresen találta. Egy lépéssel közelebb mentem hozzá. - Mit csinált vele? A férfi körbenézett, mintha azt várná, hogy rátalál az elveszett késre. - Kivel? Elfordítottam az asztali lámpát, hogy rávilágítsak. Felemelte a kezét, hogy szemét védje. És ahogy a fény a mögötte lévő sarkokat megtöltötte, egy meztelen, fal mögé rejtett testet láttam. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. - Ne - szólalt meg Mason a fényben hunyorogva. Nekifutottam. Felemeltem a csavarkulcsot, és teljes erőmből megcéloztam azt az engedelmes arcát, és miközben lecsaptam, karom az alacsony mennyezetről lógó állatokba akadt. Bűzölgő szőr- és madártolláradat borított el. Fulladozva még időben félresöpörtem őket, és láttam, ahogy Mason rám veti magát. Megpróbáltam elhajolni, ő pedig a csavarkulcsért nyúlt. A másik kezemben még mindig ott volt az elemlámpa. Meglódítottam, és sikerült vele fejbe vernem. Felordított és nekem rontott. Én visszahőköltem, miközben a csavarkulcs és az elemlámpa a kezemből a padlóra esett. Nekiestem a munkaasztalnak, és egy tűzcsóva futott át a hátamon, amint a satu egyik sarkának ütődtem. Mason vállal gyomorszájon ütött, és szinte kiköptem a levegőt. Éreztem, ahogy hátradőlök, és a satu még mindig belevág a gerincembe. Belenéztem a szemébe: nyugodt, kék szemével zavartalanul nézett rám, miközben alkarjával a torkomnak támaszkodott, és nyomni kezdte. Egyik kezemet sikerült kirántanom, és megpróbáltam félre húzni a karját. Súlyát egyre inkább a karjára helyezte, még 313

jobban rám dőlt, és kicsit elhajolva az asztal felé nyúlt valamiért. Fém hangot hallottam a fán. Egy vésőt próbált levenni az egyik fadarabról. Megragadtam a karját, de így védtelen maradt a torkom. Rám nézett és miközben még mindig a véső felé nyújtózkodott még jobban nekitámaszkodott a torkomnak. Már kezdtem csillagokat látni. A vésőre nézett, de közben mozgolódást hallottam mögüle. Jenny volt az. Kínlódva és lassan egy kupac madártoll felé mászott a földön. Miközben erőlködve próbált valamit kihúzni onnan, én Mason nyugodt arcába bámultam, nem azt néztem, amit Jenny csinál. Próbáltam térddel ágyékon rúgni, de túl közel volt. Ehelyett sípcsonton rúgtam. Felhorkant, és éreztem, hogy valamelyest csökken a nyomás a torkomon. Nem messze tőlünk egy huppanást hallottunk, ahogy a vésők leestek a földre. Mason ujjai pókként közeledtek az egyik felé, centiméterenként haladt, miközben én visszafelé húztam a karját. Egy villanásnyi mozdulatra lettem figyelmes. A szemem sarkából láttam, hogy Jenny megpróbál lábra állni. A falnak támaszkodva térdelt és valamit maga előtt szorongatott. Aztán Mason kihúzta az egyik vésőt. Most már nem húzni próbáltam a kezét, hanem magamtól eltolni. Erejét megérezve kezdtem pánikba esni. A karom remegett, ő pedig egyre közelített felém a vésővel. Arcáról arcomra csepegett az izzadtság, de ezen kívül a kimerültségnek a legkisebb jelét sem láttam rajta. Ugyanolyan finoman összpontosított, mint amikor a virágait gondozta. Az ellenkező irányba lódította a vésőt, és kiszabadította a karját. Miközben a fejem fölé emelte, megragadtam a karját, bár tudtam, hogy nem tudom megállítani. Hirtelen felsikított és hátrafelé dőlt. A kar, amely eddig a torkomnak feszült, most eltűnt. Felnéztem és láttam, hogy Jenny meztelenül és véresen dülöngél mögötte. Egy hatalmas pengéjű kés volt nála, de amikor ránéztem, már 314

ki is hullott a kezéből. A kés megcsendült a földön, mire Mason felordított és karját Jenny felé lendítette. Összerogyott, én meg rávetettem magam. Egy kupacon landoltunk miközben Mason újra felkiáltott. Lelökött magáról, és ahogy próbált elmászni, megláttam a hátán az egyre növekvő vérfoltot. Kezével a kés után kutatott. Én négykézláb elindultam felé, de közben a lábam elakadt valami keményben. Lenéztem és megláttam a csavarkulcsot. Miközben Mason a késért nyúlt, én megmarkoltam és rácsaptam vele a hátán ejtett sebre. Ordítva felém fordult, én pedig fejbe vágtam. Az ütközéstől az én kezem is megsérült, Mason pedig egy hang nélkül összeesett. A csavarkulcsot a magasba emeltem, hogy még egyszer lecsapjak rá, de erre már nem volt szükség. Miután levegő után kapkodva megbizonyosodtam róla, hogy nem fog megmozdulni, Jenny felé indultam. Még mindig ott feküdt, ahol összeesett. Finoman megfordítottam, és azt hittem elájulok, amikor megláttam a vérmennyiséget. Az egész teste tele volt apró és mély vágásokkal. Az arcát ért vágás szinte csontig hatolt, és amikor megláttam, hogy Mason mit művelt a lábfejével, legszívesebben újból fejbevertem volna. Szinte kicsordultak a könnyeim, amikor éreztem, hogy még van pulzusa. Gyengén és egyenetlenül vert a szíve, de életben volt. - Jenny, Jenny, én vagyok David. Kábán pislogva nézett rám. -David... - Miközben a nevemet suttogta, édeskés leheletétől hirtelen jéggé dermedtem. Ketoacidosis. Teste elkezdte lebontani a zsírszöveteket, és ezáltal mérgező mennyiségű keton termelődik a vérében. Azonnal inzulinra lenne szüksége. Nálam azonban nem volt. - Ne beszélj - mondtam bután, mert a szeme már kezdett becsukódni. Az erő, amit ki tudja honnan merített Mason ledöféséhez, most teljesen elhagyta. Nyakán a 315

pulzus egyre gyengébb volt. Istenem, csak ne most, ne most tedd ezt velem. A hátamban és a torkomban sugárzó fájdalmat figyelmen kívül hagyva felemeltem Jennyt. Meglepve tapasztaltam, hogy milyen könnyű. Szinte súlytalan volt. Mason még mindig mozdulatlanul feküdt, de miközben Jennyt a lépcső felé vittem, hallottam reszelős lélegzetét. Fent az emeleten kirúgtam magam előtt az ajtót és kibotladoztam a fák közé. Zuhogott az eső, de a pincében történt szörnyűségek után tisztának tűnt. Az első ülésre próbáltam begyömöszölni Jennyt, feje lagymatagon lógott. Be kellett kötnöm a biztonsági övet, hogy előre ne bukjon. Hátranyúltam a pokrócért, amit vészhelyzetekre tartogattam, és ráborítottam. Elindítottam a motort, és egy kicsit meghúztam Mason furgonját. Fordulás közben ágakat törtem ripityára, majd bőgő motorral indultam visszafelé az úton. Olyan gyorsan hajtottam, ahogy csak tudtam és mertem. Jenny két teljes napig nem jutott inzulinhoz, ki tudja minek volt kitéve, és természetesen vért is vesztett. Sürgősségi ellátásra volt szüksége, de a legközelebbi kórház mérföldekre volt, és az ő állapotában kockázatos lett volt a hosszú út. Az a gondolat gyötört, hogy nemrégen még a kezemben volt az inzulin, és miközben erre gondoltam, a különböző lehetőségek cikáztak a fejemben. Nem volt sok lehetőség. Lehetséges, hogy Jenny mindjárt kómába esik. Ha hamarosan nem stabilizálódik az állapota, meghal. Aztán eszembe jutott, hogy Mackenzie a szélmalom megtámadása miatt szolgálatba állított néhány mentőst és rohammentőst. Láttam rá esélyt, hogy még mindig ott vannak. A telefonomért nyúltam, hogy amint visszatér a térerő, segítséget hívok. De nem volt a zsebemben. Őrjöngve kerestem a többi zsebemben, de ott sem találtam. Eszembe jutott, hogy biztosan a verekedés alatt esett ki a 316

zsebemből a pincében. Megmerevedtem a döntésképtelenségtől. Menjek vissza vagy menjek tovább? Gyerünk, döntsd el! Hirtelen beletapostam a gázba. Ha visszamegyek és elkezdem keresgélni, azzal csak időt vesztek. És Jennynek nem volt ideje. Kihajtottam az útra. A rendelőben van inzulin. Ott legalább elkezdhetem az ellátását, amíg odaérnek a mentősök. Újra beletapostam a gázba, és a szélvédőn át az ömlő esővel nehezen megbirkózó ablaktörlők közt figyeltem az utat. Úgy zuhogott az eső, hogy még az első lámpák teljes fényénél is alig láttam néhány méternél előbbre. Rápillantottam Jennyre, és a látványtól még erősebben fogtam a kormányt és felgyorsítottam. Úgy tűnt, soha nem érünk Manhambe. Aztán hirtelen már ott is volt előttem a falu, mintha az esőből lépett volna ki. A vihar miatt senki nem volt az utcákon, még a sajtót sem láttam sehol, pedig nemrégen még eltorlaszolták az utcákat. Gondoltam rá, hogy meg kéne állnom a rendőrségi kocsinál, ami még mindig a réten parkolt, de aztán hirtelen meggondoltam magam. Nem volt idő magyarázkodni és most az volt a legfontosabb dolog, hogy Jenny inzulinhoz jusson. A házban sötétség volt, ahogy száguldva közeledtem felé. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy az egyik oldalra húzódva parkoltam le, hogy a mentő egészen az ajtóig be tudjon majd állni. Kiugrottam és átfutottam a másik oldalra. Jenny légzése gyors volt és erőtlen, de amikor kiemeltem, hogy az esőben befussak vele a házba, egy kicsit mozgolódni kezdett. -David...? - suttogta. -Minden rendben van, a rendelőben vagyunk. Tarts ki. De azt hiszem nem hallott engem. Erőlködve harcolni kezdett a karjaimban, tekintete életlen volt és rémült. - Ne! 317

Ne! -Jenny, én vagyok az. Minden rendben van. -Ne engedd, hogy bántson! -Ígérem, nem fog bántani. Megint úgy tűnt, hogy eszméletét vesztette. Ütöttem az ajtót, mert Jennyvel a karomban nem tudtam kinyitni. Örökkévalóságnak tűnt, mire fényt láttam az előszobában. Amint Henry ajtót nyitott, berontottam. - Hívd a mentőket! Riadt tekintettel gördült ki az utamból. - David, mi..? Én már futottam is végig az előszobán. - Cukorbeteg, kómában van, azonnal mentőt kell hívni! Mondd meg nekik, hogy a rendőrségnél még valószínűleg szolgálatban van egy kocsi! Berúgtam Henry dolgozószobájának ajtaját, miközben ő az előszobában telefonált. Jenny meg sem mozdult, amikor lefektettem a kanapéra. A vérmaszat alatt csupa fehér volt az arca. A nyaki pulzusa izgatott volt, de gyenge. Kérlek, tarts ki. Lehetséges, hogy már vese- és májkárosodást szenvedett, és ha nagyon hamar nem részesül megfelelő ellátásban, bármikor megállhat a szíve. Az inzulinon kívül ásványi sókra és intravénás folyadékra is szüksége van, hogy kimossa a szervezetéből a mérgező anyagokat. Ezeket itt nem tudom elvégezni. Csak abban reménykedhettem, hogy az inzulin életben tartja majd, amíg a mentő kórházba ér vele. Feltéptem a hűtő ajtaját és sietve kotorásztam benne, amikor Henry begördült. - Majd én megkeresem. Te készíts egy tűt - mondta utasítva. A bekeretezett fotók csak úgy zörögtek az acél gyógyszeres szekrény tetején, amikor kitéptem az ajtót és kitúrtam az injekciós tűket. -A mentő? -Már úton van. Gyere, te most nem vagy olyan állapotban, hogy beadd. Majd én - mondta Henry ellentmondást nem tűrően és már nyúlt is a tűért. Nem 318

ellenkeztem. - Mi a fene történik itt? - kérdezte, miközben átbökte a tűt az üvegcse tetején. -Tom Mason a gyilkos. A házához közeli, régi légóbunkerben tartotta fogva Jennyt. - Összeszorult a szívem Jenny mozdulatlansága láttán. - Ő ölte meg Sally Palmert és Lyn Metcalfot is. -George Mason unokája? - hitetlenkedett Henry. - Ezt nem mondod komolyan! -Engem is megpróbált megölni. -Jézusom! Most hol van? -Jenny leszúrta. -Szóval meghalt? -Lehet. Nem tudom pontosan. Akkor nem is érdekelt. Türelmetlenül néztem, ahogy Henry összevonta szemöldökét a tűre nézve. - A francba! A tű elzáródott, nem jön belőle semmi. Gyorsan adj egy másikat. Legszívesebben rákiabáltam volna miközben a szekrény felé fordultam. Az ajtók még mindig lengedeztek és én akkorát rántottam rajta, hogy az egyik fénykép felborult. Épp csak odapillantottam rá, de miközben felkaptam a tűt, észrevettem valamit. Újra odanéztem, de nem arra a képre, amelyik eldőlt, hanem a mellette lévőre. Henry és feleségének esküvői képe volt. Már számtalanszor láttam és minden alkalommal magával ragadott a rögzített boldog pillanat. Nem is ezért bámultam most ilyen szokatlanul. Henry felesége pontosan azt a ruhát viselte a fényképen, amelyet Mason pincéjében láttam. Biztos voltam benne, hogy csak képzelődöm. De a jellegzetes liliommintás csipkedíszítés az elején összetéveszthetetlen volt. Ugyanolyan volt. Nem, nem is ugyanolyan. Ugyanaz. - Henry - kezdtem bele mondandómba, de hirtelen fáj dalmat éreztem a lábamban és felszisszentem. Lenéztem és 319

láttam, hogy Henry egy üres tűvel a kezében eltolja magát tőlem. -Sajnálom, David. Igazán sajnálom - mondta, és tekintetében szomorúság és lemondás keveredett. -Mi... - kezdtem, de nem tudtam kimondani a szavakat, a szoba pedig elmosódott körülöttem. Lerogytam a padlóra, súlytalannak éreztem a testem. Mielőtt elvesztettem volna kapcsolatomat a világgal, utoljára azt láttam, hogy Henry feláll a tolószékből és elindul felém. Aztán minden elsötétült.

320

Harmincadik FEJEZET

Az óra lassú ketyegésének hangja töltötte meg a szobát és olyan volt, mint a napfényben hulló por. Úgy tűnt, mintha minden ráérő ketyegés közt órák teltek volna el. Az órát nem láttam, de elképzeltem. Öreg, polírozott fából készült nehéz óra volt, dohos méhviasz szagú. Úgy éreztem, nagyon jól ismerem, és felhúzás közben szinte tudtam, hogy kulcsának mintája hogyan kanyarodik. Méltóságteljes ritmusát örökké elhallgattam volna. Kandallótűz égett, és édeskésen szúró fenyőillat lengedezett. Magas könyvespolcok takarták a falakat, lámpák világították meg finoman a szoba sarkait. A cseresznyefa asztal közepén egy fehér tálban narancs. Melegséggel töltött el a szoba és az egész ház ismerős látványa, de tudtam, hogy életemben nem jártam itt. Álmaimban ebben a házban lakott Kara és Alice. Ez jelentette számomra az otthont. Úgy túlcsordult bennem az öröm, hogy nem tudtam magamban tartani. Kara szemben ült velem a kanapén. Alice az ölében kuporgott, mint egy kiscica. Szomorú arccal néztek rám. Mondani akartam nekik, hogy nincs okuk a szomorúságra. Most már minden rendben lesz. Nemsokára újra együtt leszünk. Örökre. Kara leengedte Alice-t az öléből. - Menj, játssz egy kicsit kint, kislányom. - Itt maradhatok apuval? - Most nem. Beszélnem kell apuval. Alice csalódottan fintorgott. Odajött hozzám és megölelt. Éreztem kis teste melegségét miközben megszorítottam. 321

- Na, menj csak, minden rendben van. - Megcsókoltam a feje búbját. Finom haja selymes volt. - Itt leszek, amikor viszszajössz. Komolyan nézett rám. - Viszlát, apu. Néztem, ahogy kisétál a szobából. Az ajtónál visszafordult és integetett, majd eltűnt. Szívem úgy megtelt, hogy egy percig meg sem tudtam szólalni. Kara még mindig engem nézett az asztal másik oldaláról. -Mi a baj? - kérdeztem tőle. - Nem vagy boldog? -Ez így nem helyes, David. Nevettem. Nem tudtam megállni. - De igen. Hát nem érzed? Még örömömön át is érződött Kara szomorúsága. - Az orvosságtól érzed csak így, David. De ez nincs rendjén. Meg kell vele küzdened. Nem értettem miért aggódik ennyire. - Újra együtt vagyunk. Nem ezt akarod? -De nem így. -Miért nem? Itt vagyok veled. Csak ez számít. - Ez már nem csak rólunk szól. Vagy rólad. Eufóriámat először hűvös szellő hűtötte le. - Ezt hogy érted? -Szüksége van rád. -Kinek? Alice-nek? Persze, hogy szüksége van rám. De tudtam, hogy nem a lányunkról beszél. Boldogságom most alábbhagyott. Elhatároztam, hogy nem engedem kicsúszni kezem közül, és odamentem a tálhoz, hogy kivegyek egy narancsot. - Kérsz egyet? Kara csak a fejét rázta, és csendben nézett rám. Kezemben éreztem a gyümölcs súlyát, és láttam héjának rücskeit. Láttam magam előtt, ahogy spriccel majd, amikor felbontom, és szinte éreztem a narancshéj erőteljes illatát. Tudtam, hogy édes lesz, és azt is tudtam, hogy ha megeszem, megízlelem, az egyfajta elfogadás lesz részemről. Olyan lépés, ahonnan nincs visszaút. 322

Kelletlenül tettem hát vissza a tálba. Elnehezültem, amikor visszamentem és leültem. Kara szemei könnyben úsztak miközben mosolygott. - Erre gondoltál korábban is? Amikor azt mondtad, hogy legyek óvatos? - kérdeztem. Nem válaszolt. - Nincs már túl késő? - akartam tudni. Árnyék vetült az arcára. - Lehet. Kevésen fog múlni. A torkom összeszorult. - Na és te és Alice? Mosolya tele volt melegséggel. - Mi jól vagyunk. Miattunk ne aggódj. - Nem foglak már benneteket látni, ugye? Csendesen mosolygott. - Nem kell látnod bennünket. Már nem. Arcomon könnyek csorogtak. - Szeretlek - mondtam neki. - Tudom. Odajött és megölelt. Utoljára hajába temettem arcom, belélegeztem illatát, és bár tudtam, hogy el kell engednem, nem akartam. - Vigyázz magadra, David - mondta. És amikor könnyeim sós ízét éreztem a számon, már nem hallottam az órát... ...és a sötétségben, rémülten fulladoztam. Próbáltam levegőt venni, de nem tudtam. Mellkasom mintha vaskötéllel lett volna körbecsavarva. Pánikba estem, úgy éreztem, megfulladok, aztán végül zihálva levegőt vettem. Olyan érzésem volt, hogy vattába csomagoltak, és teljesen el vagyok zárva a külvilágtól. Olyan könnyű lett volna elengedni magam és újra visszasüllyedni... Küzdj meg vele! Kara szavai rántottak vissza. A korábbi eufória hamuvá vált. A rekeszizmom minden lélegzetvételnél lüktetve ellenkezett. De minden apró belélegzéssel egyre kevésbé volt erőltetett a légzésem. Kinyitottam a szemem. 323

A világ furcsa szögben tárult elém. Minden úszott körülöttem és nehezen tudtam élesíteni látásomon. Henry hangjára figyeltem fel a fejem felett. - ...nem akartam, hogy így történjen. David, kérlek higgy nekem. De amikor elvitte, kiesett az irányításom alól. Mit tehettem volna..? Mozogtam. Egy fal haladt el mellettem. Henry tolószékében ültem, ő pedig épp az előszobán tolt végig. Próbáltam rendesen felülni, de lagymatag módra csak ideoda csúszkáltam a székben. A szoba még jobban forgott velem, de lassan mintha valamelyest kitusztult volna a fejem, és kezdtem mindenre emlékezni. Henry. A tű. Jenny. Próbáltam a nevét kiabálni, de csak nyögést hallottam. - Ssss, David. Megfordultam, hogy Henryre nézzek, de ettől még jobban megszédültem. Erősen a széknek dőlt és szorgalmasan tolt előre az előszobában. Járt. Semmit nem értettem. Próbáltam feltolni magam, de karom erőtlen volt. Újra visszahuppantam. -Jenny... a mentők... - hangom egybefolyó motyogás volt csak. -Nincs mentő, Dávid. -Nem... nem értem... De persze értettem. Vagy legalábbis kezdtem érteni. Eszembe jutott, hogy Jenny felébredt és mennyire félt, amikor a házba hoztam. Ne hagyd, hogy bántson! Azt hittem, delíriumban van és hogy Masonra gondol. Nem rá gondolt. Újra megpróbáltam felkelni. Végtagjaim renyhék voltak, mintha aszpikban lebegnének. - David, hagyd abba - mondta Henry ingerlékenyen. Visszasüppedtem a székbe, de amikor elhaladtunk a 324

lépcső mellett, a korlát felé vetettem magam. A szék ideoda himbálózott és majdnem kiborultam belőle. Henry tántorogva próbálta megtartani egyensúlyát. -Az istenit, David! A szék oldalra dőlt. Én a korlátba kapaszkodtam, de amikor becsuktam a szemem, megint forogni kezdett velem minden. Henry hangja szállt felém lihegve és ingerülten. - Engedd el, David. Ez nem tesz jót. Amikor újra kinyitottam a szemem, Henry előttem állt, és izzadtan, kimerülten a falnak támaszkodott. - Kérlek, David. - Úgy hangzott, mint akinek tényleg fájdalmai vannak. - Csak megnehezíted mindkettőnk dolgát. Csak azért is kapaszkodtam. Felsóhajtott, majd a zsebébe nyúlt és egy tűt vett elő. Feltartotta, hogy lássam, tele van. - Ettől a diamorphine mennyiségtől egy ló is összeesik. Tényleg nem szeretnék még többet beadni neked. Te is tudod, hogy akkor mi történik. De ha rákényszerítesz, beadom. Agyam lassan dolgozta fel az információt. A diamorphine fájdalomcsillapító vegyület, heroinféleség, ami hallucinációt okoz, és kómába is lehet tőle esni. Harold Shipman kedvelt gyógyszere volt, ezzel altatta el pácienseit, akik sosem ébredtek fel. Henry pedig telenyomott vele. A kirakójáték darabjai kezdtek összeállni és a képet egyre tisztábban láttam. - Te és ő... te és Mason... ti voltatok. Még most is azt vártam, hogy tagadja majd, hogy létezik valamiféle elfogadható magyarázat. Ehelyett Henry egy jó ideig csak nézett rám, majd felém közelített a tűvel. - Sajnálom, nem gondoltam, hogy idáig fajul a dolog. Túl sok volt ez nekem, nem tudtam feldolgozni. - Miért, Henry..? Gonoszan mosolygott rám. - Azt hiszem, egyáltalán nem ismersz. Maradj inkább a halottaknál. Ők nem olyan bonyolultak, mint az emberek. 325

- Miről... miről beszélsz..? Henry arcvonásai haragos megvetést fejeztek ki. - Szerinted élveztem a kripli életet? Hogy be voltam zárva ebbe a lyukba? Hogy ennek... a csordának a szánalma között éltem? Harminc évig a nemes orvost játszottam, és miért? Háláért? Ezt a szót nem is ismerik! Fájdalmas görcs futott végig az arcán. Megtámaszkodott a falban, és mereven a telefonasztal mellett álló, hajlított fából készült székre ült. Látta, hogy bámulom, miközben megkönnyebbülten huppant bele. - Nem gondoltad komolyan, hogy feladom a próbálkozást, ugye? Mindig mondtam neked: bebizonyítom, hogy nincs igazuk a specialistáknak. Kimerülve zihált, és homlokáról az izzadságot törölgette. - Hidd el, nem nagy élvezet tehetetlennek lenni. Főleg úgy, hogy az egész falu tud róla. Van fogalmad arról, hogy mennyire lealacsonyító ez? Milyen lélekromboló érzés? El tudod képzelni, hogy állandóan olyan állapotban legyél, mint most? És aztán hirtelen jön egy lehetőséged, hogy szó szerint kezedben legyen az élet vagy a halál! Hogy Istent játszhass! Csibészes vigyor ült az arcán. -Ugyan, David, ismerd be. Orvos vagy, biztosan te is éreztél már ilyet. A csábítás kis szelét? -Te... te ölted meg őket..! Úgy tűnt, mint aki kissé bosszankodik. - Én hozzájuk sem értem. Azt a részét Tom Mason végezte, nem én. Én csak hosszabbra engedtem a pórázát. Szerettem volna becsukni a szemem, és a történteket teljesen kizárni. Csak azért nem tettem, mert Jennyre gondoltam, és arra, hogy vajon mit tett vele. De bármennyire is szerettem volna kideríteni, pillanatnyilag nem voltam abban a helyzetben, hogy segítsek rajta vagy akár magamon. Minél tovább beszélt, annál több esélyt éreztem arra, hogy a szer hatása enyhül. 326

-Mi... mióta...? -Arra vagy kíváncsi, hogy mióta tudok Masonról? Henry megvonta a vállát. - A nagyapja hozta el hozzám, amikor kisfiú volt. Élvezte, ha fájdalmat okozhatott és kisebb rituálék formájában ölte meg áldozatait. Akkor persze még csak állatokat. Fogalma sem volt róla, hogy amit csinál, az rossz dolog. Egyáltalán nem tudta. Ez igazán lenyűgöző, azt hiszem. Megígértem, hogy hallgatok róla, és nyugtatókat írok majd neki, hogy lecsendesedjen... a beteges hajlama... azzal a feltétellel, hogy továbbra is megfigyelés alatt tarthatom. Ez volt az én nem hivatalos tervem, ha tetszik. Gúnyosan, emelte fel a kezét, akárha tiltakozna. - Tudom, tudom, nem valami etikus dolog. De mondtam már neked, mindig is pszichiáter akartam lenni. És nagyon jó pszichiáter lett volna belőlem, ha nem jövök ide élni. Azzal, hogy idejöttem, vége lett a karrieremnek. Mason legalább érdekesebb eset volt, mint az ízületi- vagy a körömgyulladás. És valójában azt hiszem, nem is végeztem rossz munkát. Ha én nem tartottam volna felügyelet alatt, már régen elszabadult volna a pokol. Egyre jobban féltettem Jennyt, de a legkisebb mozdulatra is forogni kezdett velem a világ, és hányingert éreztem. Elkezdtem megfeszíteni kar- és lábizmaimat, hátha életet tudok beléjük lehelni. - Megölte... megölte a nagyapját is..? Úgy láttam, hogy ezen igazán meglepődött. - Isten szerelmére, dehogy! Imádta az öreget és felnézett rá! Biztosan természetes halált halt. Gondolom, a szíve lehetett. De mivel George meghalt, senki nem tudta ellenőrizni, hogy Mason bevette-e az orvosságait. Hivatalosan évek óta nem fogadtam. Ha hiszed, ha nem, egy idő után a számtalan állatcsonkítás unalmassá vált számára. Gondoskodtam róla, hogy az öreg George327

nál legyen elég nyugtató, de ezután már nem érdekelt a dolog. Aztán egy nap beállított, és bejelentette, hogy Sally Palmert apja régi szerszámosában tartja fogva. Miközben ezt mesélte, kuncogott. - Kiderült, hogy azóta tetszett neki Sally, amióta egykét éve őrá és a nagyapjára bízta kertjét. Ezzel nem is lett volna gond, ám a nyugtatók hatása megszűnt, és újra eleven lett. Elkezdte követni. Valószínűleg akkor még maga sem tudta, hogy mire készül. Aztán egy éjszaka Sally kutyája meglátta, és nagy hűhót csapott. Mason elvágta a torkát, Sallyt megkötözte, majd elgurult vele. A fejét rázta, mintha csodálatát akarná vele kifejezni. El sem hittem, hogy az az ember ül itt mellettem, akit évek óta ismerek. Az az ember, akiről azt hittem, hogy a barátom. Áthidalhatatlannak tűnt a szakadék az előttem álló torz elme és az eddig ismert ember közt. - Az isten szerelmére, Henry..! - Jaj, ne nézz rám így! Úgy kellett annak a beképzelt tehénnek! Manham „híressége", aki a falusiakkal nyomorog, amikor éppen nem siklik tova Londonba vagy valamelyik városba. Leereszkedő szemét alak! Jézusom, ahányszor rá néztem, Diana jutott eszembe! Halott feleségének említésén nagyon meglepődtem. Henry látta, hogy összezavarodtam. -Nem külsőre értem - mondta idegesen. - Diana klasszisokkal felette állt, az biztos. De hidd el, más téren sok közös vonásuk volt! Mind a kettő arrogáns volt, azt gondolták, ők mindenkinél jobbak. Jellemző a nőkre! Mind ugyanolyan! Kivéreztetnek, aztán kiröhögnek! -De te szeretted Dianát... - Diana egy ribanc volt! - ordította. - Egy rohadt ribanc! Arca a felismerhetetlenségig eltorzult. Azon tűnődtem, hogy hogy kerülhette el a figyelmemet ez a sok keserűség. 328

Janice többször is utalt rá, hogy nem éltek boldog házasságban, de a féltékenység ténye eszembe sem jutott. Hibáztam. - Mindent feladtam miatta! - bökte ki Henry. - Tudod miért lettem háziorvos és nem pszichiáter? Mert terhes lett, és nekem állást kellett vállalnom. És megmondjam mi volt a vicces az egészben? Annyira igyekeztem, hogy nem fejeztem be a képzésemet. Perverz módon élvezte vallomását. - Így van. Nem is vagyok végzett orvos. Azt hiszed, én akartam ebben a szarfészekben lakni? Csak azért jöttem ide, mert a vén seggfej, aki itt praktizált, nem ellenőrizte a végzettségemet! - keserűen nevetett. - Ne hidd, hogy elhagyott az iróniám, amikor kiderült, hogy te sem voltál őszinte. Kettőnk között csak annyi volt a különbség, hogy annak idején én azért jöttem ide, mert csapdába kerültem. Nem mehettem innen el, mert akkor lebuktam volna. Csodálkozol, hogy utálom ezt a helyet? Manham egy kibaszott börtön! Az általam ismert Henry paródiájaként rám nézett és felhúzta szemöldökét. - És szerinted a drága Diana mellettem állt? Ó nem! Az én hibám volt! Én voltam az oka, hogy elvetélt! Engem hibáztatott azért, mert nem lehetett gyereke! Az én hibám volt, hogy másokkal feküdt le! Talán a kábítószer miatt voltak élesebbek az érzékeim, valósággal ki voltam hegyezve, és ezért fogtam fel olyan hamar, hogy hova vezet ez az egész. - A sír az erdőben... A halott diák... Ezen megütközött. Hirtelen fáradtnak tűnt. - Jézusom, amikor ennyi év után megtalálták... - Elhessegette magától az emléket. - Igen, ő is Diana egyik pasija volt. Akkor azt hittem, hogy már megedződtem és el tudom viselni a dolgait. De ez a férfi más volt, mint a többi fajankó. Intelligens és jóképű. És olyan rohadt fiatal. Előtte volt az 329

élet, karriert építhetett, miközben nekem mi jutott? - Szóval megölted... - Nem szándékosan. Odamentem a sátrához, és pénz ajánlottam neki, ha cserébe elmegy innen. De nem fogadta el. A szerencsétlen idióta azt hitte, hogy igazi szerelmi viszony van közte és Diana közt. Természetesen kiigazítottam, elmondtam neki, hogy Diana micsoda kis ribanc valójában. Veszekedtünk és tett tettet követett. Vállat vont, mintha ezzel kivonná magát a felelősség alól. - Mindenki azt hitte, hogy szedte a sátorfáját és odébb állt. Még Diana is. Nem keseredett el, gondolta, van még hal a vízben. Semmi sem változott. Én továbbra is a falu felszarvazott férje maradtam, nevetség tárgya. Végül egy éjszaka, amikor egy vacsorapartiról jöttünk hazafelé, elegem lett az egészből. Egy kőhídnál úgy döntöttem, hogy nem hajtok fel rá, hanem beletapostam a gázba. Élénksége alábbhagyott. Visszahuppant a székbe, és hirtelen öregnek, kimerültnek látszott. - De nem bírtam idegekkel. Az utolsó pillanatban mégis megpróbáltam ráfordulni a hídra, de természetesen túl későn. Ez volt hát a híres baleset. Még egy rohadt, félresikerült próbálkozás. És akkor is Diana nevetett a végén. Ő legalább azonnal meghalt, nem maradt kripli, mint én! Dühösen a lábára csapott. - Hasznavehetetlen! Eddig is elegem volt Manhamből, de most, hogy végignéztem az embereken, a nyájamon, és érintetlen, szánalmas életükön, miközben a hátam mögött röhögnek rajtam, olyan... olyan utálatot éreztem! Én mondom neked, David, volt idő, amikor mindet ki akartam nyírni! Egyenként! De nem volt hozzá bátorságom. És ahhoz sem, hogy legalább magammal végezzek. Aztán Mason megjelent a küszöbömön, mint egy macska, amelyik visszahozta gazdájának a lelőtt madarat. Az én saját gólemem! Mintha csodálkozást láttam volna az arcán. Megújult in330

tenzitással nézett rám. - Agyag volt számomra, David. Egy szemernyi lelki ismerete sem volt, és nem érdekelték a következmények. Csak arra várt, hogy megformázzam, hogy megmondjam neki, mit tegyen! El tudod képzelni milyen érzés volt ez? Hogy mennyire feldobott? Amikor ott álltam a pincében és Sally Palmert néztem, mindenhatónak éreztem magam! Évek óta először nem egy szánalmas kripli voltam. Néztem a nőt, aki mindig olyan lenéző és arrogáns volt, és vérben, takonyban úszva sírt, és én akkor erősnek éreztem magam! Szemében istentelen fény csillogott. De őrült tettei ellenére ijesztően épelméjűnek tűnt. - Tudtam, hogy eljött az én időm. Nem csak arra, hogy megadjam Manhamnek, amit megérdemel, de arra is hogy lealacsonyítsam és kiűzzem magamból Diana emlékét is! Mindig büszke volt rá, hogy jól táncol, ezért odaadtam Masonnak az esküvői ruháját és a zenedobozát, amit a mézes heteken vettem neki. Istenem, hogy utáltam azt a dobozt! Állandóan a Clare de Lune szólt rajta, miközben ki tudja éppen melyik szeretőjéhez készült. Úgyhogy mondtam Masonnak, hogy adja rá a Palmer nőre a ruhát, és várjon kint. Aztán lementem hozzá és néztem, ahogy táncol és közben annyira fél, hogy szinte meg sem mer mozdulni. Néztem, ahogy megszégyenül! Ennyi volt, de el sem tudom mondani, milyen katarzist éreztem közben! Az sem érdekelt, hogy nem Diana volt az személyesen! -Te beteg vagy, Henry... Segítségre van szükséged... -Ó, ne játszd itt a szentet! - vágta rá. - Mason úgyis megölte volna! Ha már összevérezte a kezét, szerinted megállt volna? Ha ez megnyugtat, legalább nem erőszakolta meg őket. Szerette nézni őket, de nem mert hozzájuk érni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy odáig nem jutott volna el, de furamód szinte félt a nőktől. - Úgy tűnt, mulatságosnak véli ezt a gondolatot. 331

- Kicsit irónikus. -Megkínozta őket..! - Kiabáltam. Henry vállat vont, de kerülte a tekintetemet. - A legrosszabb akkor következett, amikor már halottak voltak. A hattyúszárnyak, a kisnyulak... - Undorodva fintorgott. Ezek is Mason rituáléjának részei voltak. Még az esküvői ruha is a rituálé része lett. Ha egyszer valamit megtett, akkor azután mindig úgy csinálta. Tudod miért tartotta őket életben három napig? Mert akkor ölte meg az elsőt. Mert az a tyúk a harmadik nap meg akart szökni, Masonnak meg elborult az agya. Egyébként lehet, hogy négy vagy öt napig is életben tartotta volna. Ezért volt az, hogy Sally Palmert megverte, de Lyn Metcalfot nem. Nem azért, hogy elfedje a személyazonosságát. Kizárólag egy őrült dührohama volt. Megragadtam a szék karfáit és közben eszembe jutott Henry tanácsa, amit a szélmalom rendőrségi megszállása előtt mondott. Nem gondolod, hogy fel kéne készítened magad a legrosszabbra? Tudta, hogy rossz helyen kopogtatnak, tudta, hogy mi lesz Jenny sorsa. Ha tehettem volna, ott helyben megölöm. - Miért Jennyt? - krákogtam. - Miért pont őt? Próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné, de nem sikerült neki. - Ugyanazért, amiért Lyn Metcalfot is elkapta. Megtetszett Masonnek. - Hazug! - Jól van, megcsalva éreztem magam! - ordította. - Fiamként gondoltam rád! Te voltál az egyetlen normális ember ebben a rohadt faluban, és akkor találkoztál vele! Tudtam, hogy csak idő kérdése, és elhagyod a falut és új életet kezdesz! Ettől olyan rohadtul öregnek éreztem magam! És amikor elmondtad, hogy segítesz a rendőrségnek, és a hátam mögött sunnyogsz, egyszerűen... egyszerűen... Abbahagyta. Lassan, úgy hogy ne vegye észre, próbáltam pozíciót váltani a székben, és mindent elkövettem, hogy ne 332

lásson, ahogy billeg körülöttem a szoba. - Sosem akartalak bántani, David - bizonygatta. - Aznap este, amikor Mason eljött, hogy vigyen még kloroformot tudod a „betörés”? A dolgozószobámban voltam, amikor te majdnem beléptél, de esküszöm nem tudtam, hogy megpróbált megvágni. Csak akkor láttam, mi történt, amikor kimentem, és te azt hitted, hogy csak akkor hallottam meg a zajt. A következő reggel, amikor rám találtál, miközben a vitorlásba akartam beszállni... - Tekintete egyszerre volt bocsánatkérő és büszke. - Nem beszállni akartam. Hanem épp kiszálltam belőle. Most, hogy jobban belegondoltam, egyértelmű volt. Henry és Mason háza is a tóparton volt, és ha valaki különösebben nem figyelte, nem vehette észre, amint egy kis csónak átszeli a tavat. - Átmentem, hogy megállítsam - folytatta Henry. - Meg akartam neki mondani, hogy meggondoltam magam. Órákba tellett, de mivel nem volt telefonja, nem volt más választásom. Időpocsékolás volt. Ha Mason eltökélte, hogy megtesz valamit, akkor nem volt visszaút. Mint ahogy arról sem tudtam lebeszélni, hogy kint hagyja a hullákat a mocsárban. Próbáltam meggyőzni, hogy tüntesse el őket, ahogy kell, de őt ez nem érdekelte. Rohadt üres tekintetével a szemedbe néz, és azt teszi, amit akar. - Tehát hagytad, hogy elrabolja Jennyt... és odamentél, hogy megnézd... Felemelte kezét, majd tehetetlenül leejtette. - Sosem akartam, hogy ilyen vége legyen. Kérlek, higgy nekem, David, nem akartam, hogy bántódásod essen! A tekintetemben kutatott valami után, talán egy jel után, amiből visszajelzést kap arról, hogy értem. Egy perc múlva láttam, ahogy a remény kihuny a szeméből. Gúnyosan mosolygott. - Hát igen, az élet sosem úgy alakul, ahogy akarjuk, nemde? Hirtelen lecsapott az asztalra. 333

- A francba, David, miért nem bizonyosodtál meg arról, hogy Mason valóban halott? Akkor még lett volna esélyem, sőt a lánynak is! De most már nincs más választásom! Csalódottsága szinte visszhangzott az előszobában. Fejéhez emelte a kezét, aztán mozdulatlanul ült és maga elé bámult. Kis idő elteltével mintha megélénkült volna. - Legyünk túl rajta - mondta unottan. Miközben talpra kecmergett, minden erőmet összegyűjtöttem és rávetettem magam a székből.

334

Harmincegyedik FEJEZET

Erőtlen próbálkozás volt. A lábaim azonnal megadták magukat, és miközben a tolószék oldalára fordulva mögöttem zörgött, én az előszoba padlóján találtam magam. A hirtelen mozdulattól újra forogni kezdett velem a szoba. A lázadás minden reménysugara eltűnt, és a különös ferdeségben csak annyit tudtam tenni, hogy erősen becsukom a szemem. - David, David - mondta Henry szomorúan. Ott feküdtem a padlón, forgott velem a szoba, és reménytelenül vártam a tűszúrást, majd az azt követő teljes sötétséget. De nem történt semmi. Kinyitottam a szemem és bár szédültem, próbáltam erősen Henryre koncentrálni. Valamelyest aggódva nézett le rám és a tűt bizonytalanul tartotta egyik kezében. - Csak rontasz a helyzeten. Ha ezt beadom, akkor megöllek. Kérlek, ne kényszeríts rá. - Úgyis megteszed... - motyogtam érthetetlenül. Megpróbáltam feltolni magam, de karom erőtlen volt, és a hirtelen megerőltetéstől lüktetett a fejem. Visszaestem a padlóra és a látásom kezdett ködössé válni. Láttam, ahogy Henry odahajol hozzám és megfogja a csuklómat. Nem volt erőm kiszabadítani a kezem, így csak néztem, ahogy alsó karom puha bőréhez érinti a tűt. Próbáltam felkészíteni magam a szerre és bár tudtam, hogy hiába ellenkezem, mégis reméltem, hátha késik a hatása. De nem nyomta belém a tűt. Lassan elvette a karomtól. - Nem megy. Így nem - motyogta. Láttam, hogy visszadugja a zsebébe, de ezután elsötétült előttem az előszoba. Éreztem, hogy megint kezdem elveszí335

teni az eszméletemet. Ne! Próbáltam ellenállni, de minden erőlködésem ellenére kicsúszott a kezem közül. A világ teljesen eltűnt, csak egy hatalmas, ritmikus zúgás maradt. Csak sejtettem, hogy a szívverésem volt. Mozgást éreztem, mintha felemelnének. Kinyitottam a szemem, de a színek és formák mozgó kaleidoszkópjától émelyegni kezdtem, ezért inkább újra becsuktam. Eltökélten harcoltam az újabb eszméletvesztés ellen. Egy puffanást hallottam, aztán arcomat hirtelen hideg levegő csapta meg. Kinyitottam a szemem, és felettem indigókék ég terült el. A csillagok és csillagképek kristálytisztán buktak elő az égen rohanó, és láthatatlan szellőkön utazó felhők szaggatott sora mögül. Mélyet lélegeztem, hátha kitisztulnak tőle a gondolataim. Előttem állt a Land Rover. A kerekes szék döcögve haladt felé, miközben kerekei alatt ropogott a sóder. Érzékeim rejtélyes módon kitisztultak. Hallottam a faágak zörgését a szélben, éreztem a nedves föld agyagos illatát. Kocsimon a karcolások és sárfoltok kontinens nagyságúnak tűntek. A kocsibehajtó lejtősre volt kialakítva és hallottam, Henry lihegett, miközben megpróbál feltolni rajta. A kocsi hátuljához ment, megállt és zihált. Tudtam, hogy meg kéne mozdulnom valahogyan, de a tudatos gondolat nem ért el a végtagjaimhoz. Amikor Henry összeszedte magát, a székhez ment és annak támaszkodva a kocsinak lökte magát. Ügyetlenül, merev lábakkal mozgott. Kinyitotta a Land Rover hátsó ajtaját, és leült a csomagtartó szélére. Izzadtságban úszott, és kimerült, sápadt arcát a holdvilágban is jól láttam. Mellkasa levegőre szomjazva hullámzott, miközben erőtlen mosollyal nézett felém. - Na... megint felébredtél?- Még mindig a kocsi csomagtartójának belső peremén ülve hajolt felém. Éreztem, ahogy a karom alá nyúl. - Már nem sok van hátra, David. Keljünk csak fel. 336

Meglehetősen erős felsőtestre tett szert a tolószékben töltött évek alatt, és most ezt kihasználva emelt fel engem. Gyengén vergődtem a kezei közt. Ő morgott és még erősebb fogást vett rajtam. Miközben kihúzott a székből, én a kocsiajtóba kapaszkodtam. Nem engedtem el, vele lengedeztem. - Gyerünk, David, ne légy buta - mondta lihegve és megpróbált elhúzni onnan. Én erősen kapaszkodtam. - Figyelj, engedd már el! Elrántott, a fejemet bevertem az ajtó szélébe. Az ütés visszavetett, aztán Henry a Rover kemény fémplatójára fektetett. - Istenem, David, nem volt szándékos - mondta. Egy zsebkendőt vett elő és a homlokomat kezdte törölgetni. A rongy csillogóan fekete volt, amikor elvette a fejemtől. Henry csak nézte, aztán az ajtókeretnek dőlve eltakarta szemeit. - Jézusom, micsoda rohadt felfordulás! A fejem kegyetlenül fájt, de a kábítószer okozta köd után ez az éles fájdalom szinte hűsítő volt. -Ne... Henry, ne tedd ezt... -Szerinted jó kedvemben csinálom? Szeretném, ha túl lennénk rajta. Vagy talán túl sokat kérek? - Fáradtan dülöngélt. - Istenem, de kimerült vagyok. A tóhoz akartalak vinni, hogy vessünk véget ennek az egésznek. Onnan csónakkal vittelek volna Masonhoz. De nem hiszem, hogy erre most képes lennék. Lehajolt és mögém nyúlt az árnyékba. Amikor felegyenesedett, egy hosszú gumitömlő volt a kezében. - Nem hiszem, hogy Masonnak szüksége lesz még rá. Viccesnek szánta a megjegyzést, de már megint kezdett egy kicsit tompulni. - Ha itt találnak meg, az egy kicsit rondább látvány lesz, de mit lehet tenni. Egy kis szerencsével mindenki arra gondol majd, hogy öngyilkos lettél. Nem tökéletes megoldás, de megteszi. Ahogy becsapta a Land Rover hátsó ajtaját, kialudt a 337

fény. Hallottam, hogy bezárja, aztán a kocsi körül járkál. Próbáltam felülni, de újra felülkerekedett a szédülés. Kinyújtottam a kezem, hogy megtámasszam magam, és valami kemény, durva anyag akadt a kezembe. Egy pokróc. Láttam, hogy van alatta valami, és kirázott a hideg, amikor megláttam, hogy mi az. Jenny. Az anyósülés mögött, a földre dobva kuporgott. A félhomályban csak szőke fejbúbját láttam. Sötét volt és gubancos. Mozdulatlanul feküdt. - Jenny! Jenny! Nem válaszolt. Lehúztam a pokrócot a fejéről, és éreztem, hogy jéghideg a teste. Istenem, ne, könyörgök ne. A vezetőülés felőli ajtó hirtelen kinyílt. Henry morogva mászott be az ülésre. - Henry... Kérlek, segíts. A felbőgő motor elnyomta a hangom. Unott zúgassa csendesült. Henry résre nyitotta a vezető ülés felőli ablakot, aztán hátrafordult és rám nézett. A sötétben nem láttam jól az arcát. -Igazán sajnálom, David, de nincs más megoldás. -Az isten szerelmére... ! -Isten veled, David. Nehézkesen kiszállt és becsapta maga mögött az ajtót. Egy perccel később valami tekeredni kezdett befelé az ablaknyíláson. A tömlő volt az. Most már értettem, miért hagyta bekapcsolva a motort. - Henry! - kiabáltam félelemtől megerősödött hangon. Egy pillanatra láttam, ahogy elmegy a szélvédő előtt és a ház felé indul. Ide-oda mozogtam, fészkelődtem, és sikertelenül próbáltam kinyitni a hátsó ajtót, amit bezárt. Úgy éreztem, már érzem is a kipufogó gázt. Rajta! Gondolkodj! Átvonszoltam magam a vezetőüléshez, ahol a gumicső belógott az ablakon át. A két ülés közt áthatolhatatlan torlasz magasodott. Próbáltam felhúzni magam, és akkor éreztem, hogy köd áraszt 338

el. Megint hátraestem. Ne! Ne add fel! Elfordítottam a fejem és Jenny mozdulatlan testének látványa segített leküzdeni a közeledő sötétséget. Újra megpróbáltam. Az ülések között volt egy kis rés. Sikerült átdugni rajta a karom, és félig felhúztam magam. Szemeimen éreztem, hogy hamarosan újra hatalmába kerít az eszméletvesztés. Kis szünetet tartottam, amíg a szívem kidobogta magát. Amikor alábbhagyott, még feljebb húztam magam, és összeszorítottam a fogam, amikor éreztem, hogy a kocsi dülöngél alattam. Gyerünk! Most félig a résbe szorultam, mellkasom az ülések közé beépített dobozkán pihent. A kocsikulcs a gyújtásban lógott, de úgy tűnt, hogy kilométerekre van tőlem. Az ablaktekerő után tapogatóztam, de tudtam, az is túl messze van. Szédülve néztem a gumi obszcén módon tátongó, fekete száját. Fogalmam sem volt, hogy elérem-e mielőtt megfulladok a gázban. És ha igen, akkor mit teszek? Henry egyszerűen visszatenné, hiszen eddig nemcsak a türelmét vesztegette rám, hanem a maradék kábítószerét is. De nem tudtam, mi mást tehetnék. Megkapaszkodtam a kézifékben és így húztam fel magam az ülések közti résben. Egyszer csak Henry alakját láttam magam előtt a szélvédő túloldalán. Erősen a tolószékre támaszkodott, úgy tolta a ház felé, és láthatóan nagyon kimerült volt. Még mindig a kézifékbe kapaszkodtam. Gondolkodás nélkül kioldottam. Éreztem, ahogy finoman megmozdul a Land Rover. Bár a kocsifelhajtó a ház felé lejtett, most mégsem mozdult. Kicsit előredőltem, hogy kibillentsem a kocsit pillanatnyi tehetetlenségéből, de így sem mozdult. Megpillantottam az automata sebváltót. Parkoló üzemmódban állt, miközben a motor a vezetőülésbe pumpálta a kipufogógázt. Előrenyúltam és sebességbe tettem a kart. A Land Rover finoman gurulni kezdett előre. Én még 339

mindig az ülések közé ékelődve erőlködtem, amikor a szélvédőn keresztül láttam, hogy Henry meghallja a kocsi közeledését. Megfordult, és úgy meglepődött, hogy tátva maradt a szája. Úgy tűnt, még bőven el tud ugrani a kocsi elől, bár akkor már meglehetősen begyorsultunk a lejtőn. De vagy elhasználta már minden erejét, vagy a rossz lábai nem reagáltak időben. Egy pillanatra összenéztünk, aztán a Land Rover leterítette. Egy puffanást hallottam és Henry eltűnt. Visszataszítóan huppant az autó egyszer, majd mégegyszer. Egyensúlyomat vesztve a kézifékért nyúltam, már láttam a ház körvonalait derengeni a szélvédőn át, de nem voltam elég gyors. Hangos csattanással megállt az autó. A motor tovább morajlott. Odanyúltam és kikapcsoltam. Aztán kivettem a kulcsot és nagy nehezen sikerült kinyitnom az ajtót. Hideg friss levegő áradt be. Mohón nyeltem be és a kocsifelhajtóra buktam. Az éles kavicstörmeléken feküdtem, levegő után kapkodtam és erőt gyűjtöttem. Ezután négykézlábra álltam, és a Land Roverbe kapaszkodva felhúztam magam. Mint ahogy Henry is, én is a kocsinak támaszkodva indultam el hátrafelé. Henry testének sötét alakja néhány méterrel arrébb mozdulatlanul feküdt a törött kerekes szék mellett. De arra most nem volt idő, hogy rá gondoljak. Sikerült a zárba illesztenem a kulcsot, kinyitottam az ajtót és bemásztam Jennyért. Mozdulatlan volt. Két kezem egymástól függetlenül mozgott, miközben lehúztam róla a takarót. Ugye még élsz? Bőre sápadt volt és hideg, de még mindig lélegzett. Gyors, ziháló lélegzeteket vett, és árulkodó lehelete acetonos és édes volt. Hál'isten. Szerettem volna magamhoz ölelni, átadni neki valamit testem melegéből, de most ennél sokkal sürgősebb ellátásra szorult. 340

Kicsusszantam a kocsiból és felálltam. Most már könynyebben ment, hiszen az adrenalin és az elkeseredettség jól ellensúlyozták a kábítószer múló hatását. A ház bejárati ajtaja még mindig nyitva állt, téglalap alakú fény áradt bentről. Tántorogva az előszobába léptem. A legközelebbi telefon a fal melletti kis asztalon volt. A falnak támaszkodva az asztal felé támolyogtam, amin korábban Henry támasztotta meg magát. Majdnem átestem a mellette lévő széken, de sikerült felegyenesednem. Tudtam, ha leülök, sosem állok fel, így állva tettem rá a kezem a telefonra. Nem jutott eszembe Mackenzie száma, és az ujjaim nem voltak hajlandók együttműködni miközben a mentők számát tárcsáztam. A telefonkezelő bejelentkezésekor hirtelen megszédültem. Becsuktam a szemem és beszélni kezdtem. Erősen koncentráltam a részletekre, hiszen tudtam, hogy Jenny élete múlik azon, hogy milyen értelmesen mondom el a történteket. Figyeltem rá, hogy a „vészhelyzet, cukorbeteg, kóma" szavak jól érthetők legyenek, de éreztem, hogy kezdek elkalandozni. Amikor a központos még több kérdést tett fel, elejtettem a telefonkagylót. A hűtő felé indultam volna inzulinért, de alig bírtam állva maradni, és a látásom is ki-kihagyott. Tudtam, hogy nem fog sikerülni. És ha sikerülne is, ebben az állapotban nem merném neki beadni. Kitántorogtam a házból, mint egy részeg. Hihetetlen fáradtság vett erőt rajtam miközben a Land Rover felé baktattam. Jenny az oldalán feküdt, ahogy hagytam, az arca szörnyen fehér. Már messziről hallottam, hogy lélegzete egyre akadozik. Kaparós volt, egyenetlen és kapkodó. - David. Henry hangja nem volt több, mint suttogás. Megfordultam, hogy rá nézzek. Nem mozdult, de a fejét felém fordította. A ruhája sötéten csillogott a vértől. A sápadt színű kavicsot is átáztatta. A félhomályban láttam, hogy nyitva a szeme. -Mondtam, hogy... titok vagy... 341

Visszafordultam Jennyhez. -Kérlek... Nem akartam visszafordulni. Nem csak azért gyűlöltem, amit tett vagy amivé vált, hanem azért is, ami nem volt. És ennek ellenére elgondolkodtam. Még most visszatekintve sem tudtam, hogy mit tehettem volna. De abban a pillanatban elállt Jenny légzése. A hang egyszerűen megszűnt. Egy percig csak néztem, mozdulni sem tudtam, csak vártam, mikor lélegzik megint. De nem lélegzett. Bemásztam a kocsi hátuljába. - Jenny? Jenny! Miközben megfordítottam, feje hátracsuklott. Szeme félig nyitva, félhold alakú szeme fehérjét fájdalmasan gyönyörű szempillák övezték. Őrjöngve tapogattam a pulzusát. Semmi. Ne! Ez nem lehet. Most ne. Szinte megbénultam a pániktól. Gondolkodj! Gondolkodj! Az adrenalintól kitisztult a fejem és a hátára fordítottam Jennyt. A pokrócért nyúltam és a nyaka alá gyűrtem. Eddigi praxisom során még sosem kényszerültem mesterséges lélegeztetésre. Gyerünk! Átkoztam magam az ügyetlenségemért miközben hátrabillentettem a fejét, befogtam az orrát, és a szájába nyúltam, hogy kihúzzam a nyelvét. Miközben ajkaihoz hajoltam szédültem, de saját levegőmmel lélegeztettem. Egyszer, kétszer, aztán mellcsontjára tettem a kezem és ritmusosan nyomogatni és számolni kezdtem. Gyerünk! Gyerünk! Könyörögtem némán. Újra lélegeztettem, aztán a tüdejébe pumpáltam. Megismételtem. Petyhüdten feküdt, nem reagált. Már sírtam, és a könnyektől nem láttam tisztán, de folytattam a munkát, próbáltam életre kelteni a szívét. A teste továbbra is ernyedt és élettelen maradt. Semmi értelme. Elhessegettem a gondolatot, még egyszer a szájába léle342

geztem, aztán tizenötig számoltam miközben gyorsan nyomogattam a mellkasát. Megint megismételtem. És megint. Meghalt. Nem! Tombolva ellenkeztem. Már nem láttam a könnyeimtől, de nem hagytam abba a lélegeztetést. A világ meggondolatlan ismétléssé szűkült le. Lélegzet, nyomás, számolás. Lélegzet, nyomás, számolás. Az időérzékem elhagyott. Nem is hallottam a szirénákat, és nem láttam a kocsin átvilágító fényeket. Semmi más nem létezett, csak Jenny hideg és mozdulatlan teste, és az én elkeseredett ritmusom. Még akkor sem akartam abbahagyni, amikor valaki megérintette a vállam. - Ne! Hagyjon békén! - próbáltam harcolni velük. De kihúztak a Land Roverből, és elhúztak Jennytől. A ház előtti kocsifelhajtó villogó fények kavalkádja volt. A rohammentősök a mentőautóhoz kísértek, utolsó erőm is elhagyott. Összerogytam a kavicson. Mackenzie arca jelent meg előttem. Láttam, ahogy kérdéseket tesz fel, de nem figyeltem rá. Pánikhangulat volt a Land Rover körül. Aztán a zűrzavarból kihallott szavaktól majdnem megállt az én szívem is. - Semmi értelme. Már késő.

343

Epilógus

A fű úgy ropogott a talpam alatt, mint a törött üveg. A hajnali dér kifehérítette a tájat és monokróm pusztasággá változtatta. Egy magányos varjú mozdulatlan szárnyakkal körözött a fehér égbolton, szelte a hideg levegőt. Egyszerkétszer nekiütközött a fáknak, majd eltűnt a csontvázat formázó faágak mögött. Még egy fekete alak a csupasz, bogos faágak közt. Kesztyűs kezemet mélyen a zsebembe dugva toporogtam a hideg talajon. Cipőm talpán átszivárgott a hideg. A távolban egy autó haladt el a hajszálvékony úttest kanyarulatában, és alig volt nagyobb, mint egy apró színpetty. Irigykedve néztem, ahogy az élet és a házak melege felé halad. Kezemmel megdörzsöltem homlokomon a fehér vonalat, ami a hidegtől mindig fájt. Arra az éjszakára emlékeztetett, amikor a Land Rover ajtókeretébe ütöttem a fejem. Azóta hónapok teltek el, a seb begyógyult, csupán egy vékony heg maradt a helyén. A nem látható sebek voltak azok, amelyek nem múltak. De tudtam, hogy majd ezek is behegednek és begyógyulnak. Csak idő kell hozzá. Még most is nehéz tárgyilagosan visszatekintenem a Manhamben történtekre. Egy-egy pillanatra bevillan a viharos éjjel, amikor lementem a pincébe, kimenekítettem Jennyt, az esőben vittem tovább, aztán mindaz, ami utána történt. De mindez már egyre ritkábban jut eszembe. Amikor azonban emlékezem, még mindig nagy hatással van rám. Mason még élt, amikor a rendőrség rátalált. Még három napig élt, és csak annyi időre nyerte vissza eszméletét, hogy 344

az ágyát őrző rendőrnőre rámosolyogjon. Az angol törvényeket ismerve, egy ideig attól tartottam, hogy vádat emelnek ellenem. De az önvédelem, és a pincében uralkodó szörnyű körülmények egyértelműen félresöpörték a jogi kételyeket. Ha a rendőrségnek több bizonyítékra lenne szüksége, akkor az a Henry íróasztalának kulcsra zárt fiókjában megtalált naplóban olvasható. Ez a nem hivatalos esettanulmány, melyet később posztumusz vallomásként kezeltek, részletesen taglalta Manham kertészének pártfogását. Szerzője elragadtatva ír a témáról, Mason egészen korai szadizmusától kezdve végső, torz kapcsolatukig. Kiderült az is, hogy a korábban Mackenzie által emlegetett macskakínzásokért is Mason volt felelős. Én nem is akartam elolvasni a naplót, de beszéltem egy rendőrségi pszichológussal, aki hivatalból olvasta. Nehezen tudta elrejteni izgatottságát, amit a két károsult pszichéjű ember életébe való bepillantás okozott. Azt mondta, hogy ilyen dolgok hozzák meg a szakmai hírnevet. Gondoltam, hogy Henry, mint afféle elvetélt pszichiáter, értékelné az iróniát. Ami engem illet, érzéseim tisztázatlanok maradtak vele szemben. Természetesen dühös voltam, de egyben szomorú is. Nem is annyira azért, mert ő maga elfecsérelte az életét, hanem mert mások életét is erre a sorsra juttatta. Nehéz volt összeegyeztetni a barátomnak tartott embert azzal a megkeseredett szörnyeteggel, aki végül felfedte magát nekem. És nehéz volt eldönteni azt is, hogy melyik volt az igazi Henry. A tények szerint a barátom megpróbált engem megölni, de vajon nem volt-e ennél bonyolultabb a valóság? A boncolás szerint nem a sérüléseibe halt bele, bár azok önmagukban is halálos sebek voltak. Diamorphine túladagolás végzett vele. A zsebében talált injekciós tű üres volt, a tű pedig egészen mélyen a húsába szúródott. Lehet, hogy véletlen volt, és akkor történt, amikor az autó elütötte. De az is lehet, hogy a földön fekve fájdalma olyan mértékű volt, hogy szándékosan adta be magának. 345

Ez azonban még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy korábban miért nem adott be többet nekem, vagy miért nem döfött belém halálos dózist már a legelején. Sokkal egyszerűbb, és hatásosabb lett volna így megrendezni öngyilkosságomat. Csak a bírósági vizsgálat alatt kiderített tények alapján kezdtem el kételkedni eltökéltségében. Amikor a rendőrség megvizsgálta a Land Rovert, a gumicső egyik vége még mindig az ablakban volt, a másik fele azonban nem a kipufogóra csatlakozott, hanem csak úgy lógott a földön. Elképzelhető, hogy akkor csúszott le, amikor a kocsi mozgásba lendült. Az is lehet, hogy Henry testén oldódott ki, amikor a kerekek áthajtottak rajta. De még mindig azon tűnődöm: elképzelhető-e, hogy nem is rögzítette oda a kipufogóhoz? Túlságosan hihetetlennek tűnt az a gondolat, hogy Henry mindent így tervezett el, de szeretném azt is hinni, hogy közben meggondolta magát. Ha tényleg meg akart ölni, rengeteg lehetősége lett volna rá. És az a pillanat is mindig eszembe jut, amikor láttam, hogy nem tér ki a Land Rover elől. Persze lehet, hogy fáradt volt, és elgyengült lába nem reagált időben. Vagy talán gyors döntést hozott, amikor látta, hogy a kocsi feléje halad. Korábban be is ismerte, hogy nem volt bátorsága megölni magát. Lehet, hogy a végén az egyszerűbb utat választotta, és hagyta, hogy megtegyem helyette. Meglehet, egy kicsit elszaladt a fantáziám, és ezzel megadom neki a kételkedésnek azt az örömét, amit nem érdemel meg. Henryvel ellentétben én nem állítom, hogy belelátok az emberi lélek rejtelmeibe. Ez az én szakterületemnél sokkal homályosabb marad számomra, és bármennyire is szeretném hinni, hogy Henry időközben jóvátette volna a történteket, biztos sosem lehetek benne. Mint ahogy sok más dologban sem. 346

Miután kiengedtek a kórházból, sok látogatóm volt. Néhányan hivatalból jöttek el, néhányan kíváncsiságból, és páran igazán aggódtak értem. Ben Anders elsőként érkezett, és egy üveg finom, öreg malátawhiskeyt hozott. - Tudom, hogy szőlő a megszokott, de gondoltam, a gabonától egy kicsit pofásabb leszel - mondta, miközben nyitotta az üveget. Mindkettőnknek töltött egy pohárral, és miközben csendes pohárköszöntőjére válaszul a magasba emeltem a poharam, majdnem megkérdeztem tőle, hogy nem egy orvos feleségével volt-e viszonyban annak idején. De nem tettem, mert semmi közöm nem volt hozzá. És ha belegondolok, nem is akartam tudni. Nagyon meglepődtem Scarsdale lelkész látogatásán. Furcsa találkozás volt. Egyikünknek sem volt sok mondanivalója a másik számára, és a régi ellentétek is megmaradtak. De meghatódtam a gondolattól, hogy még így is próbálkozott. Amikor felállt, hogy elindul, komoly tekintettel nézett rám. Azt hittem, mondani fog valamit, hangot ad érzéseinek, és ettől majd megszűnik a kettőnk közt feszülő ellenséges érzület. De végül csak bólintott, jobbulást kívánt és ment a dolgára. Egyetlen rendszeres látogatóm Janice volt. Henry halála óta minden figyelmét nekem szentelte. Ha minden általa hozott ételt megettem volna, pár kilót biztosan felszedek már az első két hétben. De nem volt étvágyam. Megköszöntem neki, belecsipegettem igazi angol főztjébe, és amikor elment, kidobtam. Egy kis idő eltelt, mire összeszedtem a bátorságom, hogy Diana Maitland kalandjairól kérdezgessem. Soha nem tagadta, hogy nem kedvelte Henry néhai feleségét, és ez Henry halála után sem változott. Diana hűtlensége nyílt titok volt a faluban, és amikor megkérdeztem, hogy Henry tényleg nevetség tárgya volt-e, mint ahogy gondolta, Janice dühös lett. 347

- Mindenki tudta, de mindenki úgy tett, mintha nem tudná - mondta rosszallóan. - Henry kedvéért, nem a felsége miatt. Túlságosan is tisztelték ahhoz, hogy másképp reagáljanak. Ha nem ilyen tragikusan fejeződtek volna be az események, még vicces is lett volna. Soha nem mentem vissza dolgozni a rendelőbe. Még a rendőrség távozása után is túlságosan fájdalmas lett volna a visszatérés a 'Tóparti Házba'. Elintéztem, hogy legyen helyettesem, amig nem találnak új, állandó orvost, vagy amíg a falubéliek nem jelentkeznek át más környékbeli orvoshoz. Bármi is lesz a megoldás, tudtam, hogy Manhamben vége szakadt orvosi pályafutásomnak. Volt betegeim még mindig tartottak tőlem, még mindig idegenként néztek rám, aki egyszer gyanúsított is volt. Még most is bizalmatlanul méregettek, ha valamilyen eseményből én is kivettem a részem. Elismertem, hogy Henrynek igaza volt. Nem vagyok közülük való. Soha nem is leszek az. Egyik reggel felébredtem, és úgy éreztem, ideje továbbállnom. A házamat eladásra bocsátottam, és kezdtem elrendezni a dolgaimat. A költözés előtti este kopogást hallottam az ajtómon. Kinyitottam és meglepve láttam, hogy Mackenzie áll a lépcsőn. - Bejöhetek? Hátraléptem, és beengedtem a konyhába, majd két bögrét kerestem. Amíg a víz forrt, hogylétem felől érdeklődött. -Jól vagyok, köszönöm. -Semmi utóhatása nincs a drognak? -Nem érzem. -Jól alszik? Elmosolyodtam. - Néha. Kitöltöttem a teát és a kezébe nyomtam egy bögrét. Fújogatta és kerülte a tekintetemet. 348

-Nézze, tudom, hogy nem is akart belekeveredni ebbe az egészbe. - A vállát vonogatta, láthatóan kellemetlenül érezte magát. - Azt hiszem, egy kicsit rossz érzéssel tölt el, hogy belerángattam. -Ne érezze magát rosszul. Benne voltam én magamtól is, csak akkor még nem tudtam. -De akkor is... a történtek miatt... Nos, tudja azt maga is. -Nem maga tehet róla. Bólintott, de azt hiszem arra gondolt, hogy többet is tehetett volna. Nem ő volt az egyetlen, aki így érzett. -Na, és most mihez kezd? - kérdezte. -Keresek egy lakást Londonban. A többit még nem tudom biztosan. - Fog még igazságügyis munkát végezni? Szinte nevetve feleltem. - Kétlem. Mackenzie a nyakát vakargatta. - Hát, nem csodálom. Erősen nézett rám. - Tudom, nem én fogom megmondani magának, hogy mit tegyen, de sok embernek szüksége lehet még a tudására. Még ne döntsön. Félrenéztem. - Majd találnak valaki mást. -Csak gondolja végig - mondta, majd felállt és indulni készült. Kezet fogtunk, és amikor megfordult, a nyakán lévő viszkető anyajegyre mutattam. -Én a maga helyébe megnézetném. Másnap végleg elhagytam Manhamet. De előtte még hátra volt egy búcsúzás. Tudtam, mielőtt álomba merültem volna azon az éjszakán, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Minden ugyanolyan ismerős és békés volt az álombeli házban, mint korábban mindig. De volt egy hatalmas különbség. Kara és Alice eltűntek. Kara és Alice. Végigsétáltam a lakatlan szobákon, és tudtam, hogy soha többé nem látom már őket. És azt is tudtam, hogy ez így van rendjén. Linda Yates mondta, hogy az álmoknak 349

jelentőségük van... Azt hiszem azonban, hogy az általam megtapasztaltakat nehezen lehet „álomnak" hívni. De bármit is jelentettek számomra, véget értek. Amikor felébredtem, arcom még nedves volt, de ez nem jelentett rosszat. Egyáltalán nem. Telefonom csörgése hozott vissza a jelenbe. Zsebembe nyúltam érte, és közben láttam a leheletemet a hideg levegőben. Amikor megláttam, ki keres, elmosolyodtam. - Szia - mondtam. - Jól vagy? - Jól. Zavarlak? Éreztem, ahogy Jenny hangjának ismerős melegsége tölt el. - Nem, egyáltalán nem zavarsz. -Megkaptam az üzenetedet, hogy megérkeztél. Milyen volt az út? -Jó volt és kellemesen meleg. Csak a kocsiból ne kellett volna kiszállni. Hallottam, ahogy nevet. - Meddig maradsz? - kérdezte. - Nem tudom, de csak addig, amíg muszáj!. - Jól van. A lakás már most üresnek tűnik nélküled. Vigyorogtam. Néha még mindig nem hittem el, hogy kaptunk egy új esélyt. Legtöbbször csak hálát éreztem. Jenny majdnem meghalt. Valójában meg is halt, de a kijelentés, ami annyira megijesztett, Henryre vonatkozott, nem rá. Néhány perc múlva Jenny is meghalt volna. Csupán a szerencse műve, hogy a szélmalom sikertelen megszállása, és az azt követő felfordulás után, nem mondták le a mentősöket. Amikor Henry házából telefonáltam, éppen a városba indultak, de gyorsan visszafordították őket. Ha nem fordulnak vissza, akkor a kevéske élet, amit Jennybe pumpáltam, még a segítség megérkezése előtt elfogyott volna. A szíve még a kórházba érkezés után, majd azután egy órával is megállt. De mindkét alkalommal újraélesztették. Három nap után visszanyerte eszméletét, és egy hét múlva kiengedték az intenzív osztályról is. Az agyi, szervi sérülések, és a vakság, amiktől annyira fél350

tem, és amit az orvosok is valószínűnek tartottak, nem történtek meg. De miközben a teste gyógyulásnak indult, jó ideig tartottam tőle, hogy milyen lelki traumák maradnak hátra. Aztán apránként rájöttem, hogy nincs okom aggodalomra. Jenny azért ment Manhambe, mert félt. Most már szembenézett egy rémálommal és túlélte, félelmei pedig elszálltak. És bár kicsit másképp, de velem is ez történt. Így vagy úgy, mindketten visszatértünk az életbe. A verdeső szárnyú varjú kiröpült a fa ágai közül, miközben én vonakodva raktam el a telefonom. A kristálytiszta csendben hangosnak tűnt a szárnycsattogás is. Néztem, ahogy átrepül a hideg, skót lápon. A sivár, fagyos talajon azonban még most is áttörte magát néhány zöld hajtás, a tavasz hírnökei. Megfordultam. Fiatal rendőrnő közeledett felém, léptei alatt ropogott a jeges föld. Fekete kabátja felett fehér arca rémült volt. - Hunter doktor? Sajnálom, hogy megvárakoztattam. Erre jöjjön. Egy csoport várakozó rendőrhöz kísért. Kezet fogtunk és bemutatkoztunk. Félreálltak, hogy megközelíthessem a helyszínt. A holttest egy vájatban feküdt. Ismerős tárgyilagosságot éreztem, miközben felmértem a helyzetét, bőrének állagát, és hajának tincseit. Közelebb léptem és nekiláttam a munkának.

351