Short fiction és φантастический рассказ

TDK 2010

„Short fiction” és „φантастический рассказ” – E. A. Poe A fekete macska és F. M. Dosztojevszkij A szelíd teremtés –

Kovács Zsuzsanna Miskolci Egyetem, Bölcsészettudományi Kar magyar szak, III. évfolyam Témavezető: dr. Regéczi Ildikó, egyetemi docens

Tartalomjegyzék

I.

Felvezetés: Poe és Dosztojevszkij találkozása a fantasztikus határán ...................................... 1

II. Két fantasztikus novella?! A fekete macska és A szelíd teremtés a műfajelméletek tükrében . 4 1.

A bizonytalanság mint fantasztikumteremtő erő ............................................................. 4

2.

A fantasztikus irodalom mint határeset ............................................................................ 9 Louis Vax fogalmai.............................................................................................................. 9 A csodás és a különös ........................................................................................................ 14 Poe és Dosztojevszkij találkozása a komoly-nevettető műfajban .................................. 15

III. Bűn, bűnhődés, perverzió – Dosztojevszkij és Poe bűnképe .................................................... 21 IV. A szelíd teremtés és A fekete macska narratológiai azonosságai ............................................... 25 1.

A történet ........................................................................................................................... 25

2.

Az elbeszélés ....................................................................................................................... 27

V. Epilógus ........................................................................................................................................ 31 Rövidítésjegyzék .................................................................................................................................. 32

I. Felvezetés: Poe és Dosztojevszkij találkozása a fantasztikus határán

Mit is értünk fantasztikus irodalom alatt pontosan? A szó egyszerre idézi fel bennünk a gótikus kísértethistóriákat és olyan alkotók nevét is, akik munkáikkal már messze túlmutatnak egy borzongató boszorkánytörténeten. E szerzők közé tartozik többek között Hoffmann,

Maupassant,

Turgenyev

vagy

Kafka.

Az

irodalom

ezen

területének

differenciáltsága és problematikussága már ebből a megállapításból is feltételezhető, így nem meglepő, hogy a műfaj keretein belül sok (látszólag) különböző szerző és mű gond nélkül megfér. Ez alapján a klasszikusnak és tagadhatatlanul fantasztikusnak számító Poe-novella, A fekete macska és a Dosztojevszkij egyik kései munkái közé tartozó, az író által fantasztikusnak tartott elbeszélés, A szelíd teremtés fantasztikus műfaj keretein belül történő összehasonlításának, a látszólagos különbségek ellenére is, megvan a létjogosultsága. (Mindezen felül, a művek között fennálló tematikai és narratológiai azonosságok összevetése is olyan lehetőségekkel kecsegtet, amely miatt megéri további vizsgálódásoknak alávetni a két alkotást.) Edgar Allan Poe nevének említése a fantasztikus műfaj jelentős alkotói között korántsem

okoz

meglepetést,

hiszen

Hoffmannal,

a

frenetikus

kísértethistóriák

hagyományából kiindulva, nemhogy a műfaj legnépszerűbb alkotóivá váltak a XIX. század közepére, hanem a műfajt alapjaiban is megváltoztatták. Megjelenésükkel a fantasztikus irodalom a félelemkeltés triviális szándékát maga mögött hagyva, elindul egy olyan úton, melynek végén már egy sokkal árnyaltabb, akár erkölcsi vagy filozófiai tartalommal is rendelkező, valódi szépirodalmi műfajjá válhat. Az ártó szellemeken, démonokon és mitikus lényeken túllépve az ember és a lelkében, tudatalattijában lakozó borzalmas és megmagyarázhatatlan tartalom kerül ennek az új műfajnak a középpontjába.1 Poe egy a fantasztikus irodalom aranykorának titánjai közül és talán kis túlzással, de Dosztojevszkij gondolatmenetét követve („az orosz irodalom Gogol Köpönyegéből bújt ki”) azt állíthatjuk, hogy a fantasztikus irodalom Poe egyik rettentő, hagymázas álmából lépett elő. Neve és szépprózai munkássága elválaszthatatlanul összeforrt, majdhogynem egyet jelent a fantasztikus irodalommal, pedig nem ő volt az első, és nem is az utolsó, aki mestere volt a műfajnak. 1

MAÁR 2001, 62.

1

Ellentétben Poe-val, Dosztojevszkij nevét ritkán szokták emlegetni a fantasztikus műfaj kapcsán. A máig legátfogóbb, az irodalom ezen területével foglalkozó hazai szakirodalom, Maár Judit A fantasztikus irodalom című munkája sem említi meg az írót. Pedig Dosztojevszkij kései novellisztikájának jegyében születtek olyan alkotások, amelyek a művész vagy későbbi kutatói (például Mihail Bahtyin) szerint kötődnek a fantasztikumhoz: ezen történetek közé tartozik A szelíd teremtés, az Egy nevetséges ember álma és a Bobok is.2 A szerző Sztrahovnak írt 1869-es leveléből3 azt is megtudhatjuk, hogy Dosztojevszkijt foglalkoztatta a fantasztikum kérdése, de A szelíd teremtés kapcsán a határozott szerzői szándék ellenére is fennáll az a probléma, hogy milyen lehetőségei vannak egy realisztikus műnek beilleszkedni a fantasztikus irodalmi hagyományba. A szerzőben magában is felmerül ez a dilemma, ezért egy különálló szerzői megjegyzést fűz a történethez, mely teljes egészében a műfajmegjelölésként is funkcionáló alcím (fantasztikus történet) magyarázatának szentelődik. Az alkotói útmutatás ellenére az olvasó továbbra is kételyek között marad a fantasztikum és A szelíd teremtés kapcsolatának mibenléte felől, hiszen Dosztojevszkij fantasztikum-felfogása látszólag eltér a hagyományostól. Azonban a különbség mégsem olyan számottevő, mint amilyennek elsőre tűnik. Dosztojevszkij fantasztikumképe szoros kapcsolatban van Poe-éval. Az orosz író Edgar Poe három elbeszélése című cikkében4 a Poe fantasztikumából kiemelt sajátosságok pontosan összecsengenek a Sztrahovnak írt 1869-es levélben és A szelíd teremtés utószavában foglaltakkal. A cikk érdekessége, hogy éppen azon jellegzetességei miatt tartja sokra Dosztojevszkij Poe művészetét, amelyek saját munkásságára is olyannyira jellemzők („fantasztikus realizmus” és részletgazdagság), ezzel mintegy igazolva és alátámasztva elképzeléseit a műfaj egy már elismert művészének sajátosságaival. Így nemcsak Poe-ét, hanem saját alkotói tehetségét is méltatja. Tehát nem is kell tovább mennünk Dosztojevszkijnél, hogy felfedezzük az első közös sajátosságokat a két novella között, melyek fontos szerepet töltenek be a fantasztikum kifejeződésénél. A művek vizsgálatának során rá kell jönnünk, a számos egyezést felfedezve, hogy a két szerző és alkotás között fennálló különbségek sokkal nagyobb jelentőségűek. Az eltérések feltérképezésének feladata azonban már túlnövi magát azon, hogy egyszerűen egy műfaj keretein belül levő differenciáltságról beszéljünk, ezért megkívánja a novellák más szempontokból való összevetését is. 2

BAHTYIN 2001, 171.

3

BAKCSI 1984, 141.

4

DOSZTOJEVSZKIJ 1972, 215–217.

2

Többek között a fantasztikus műfaj sokszínűsége miatt rejt izgalmas lehetőségeket A fekete macska és A szelíd teremtés komparatív megközelítése. Ahhoz, hogy következtetéseket vonhassunk le a két alkotás fantasztikus irodalomhoz való viszonyáról, elsőként meg kell határoznunk a műfajt magát, az elméletek alapján elhelyezni az elbeszéléséket ebben a hagyományban és eldönteni, hogy nevezhetjük-e bármelyik alkotást fantasztikusnak.

3

II. Két fantasztikus novella?! A fekete macska és A szelíd teremtés a műfajelméletek tükrében

A fantasztikussal, mint irodalomelméleti fogalommal, a XX. század második felében kezdtek el komolyabban is foglalkozni a kutatók. Többek között olyan, nagyrészt francia vonatkozású, neves tudósok állítottak fel elméleteket az irodalom e területéről, mint Louis Vax, Pierre-George Castex, Roger Caillois vagy Tzvetan Todorov. Számos szerző számos oldalról közelítette meg a kérdést, de Vax és Todorov, a fantasztikus műfaj talán legfontosabb teoretikusainak szempontjait figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy leginkább három fő irányból érdemes a témát körüljárni. Egyrészt a mű olvasóra tett hatásának szempontjából, melyben a félelem helyett a bizonytalanság lesz a kulcsszó. Másodszor a fantasztikus irodalomnak a társműfajokkal való viszonya felől, hiszen Vax önmagában meghatározhatatlannak, Todorov pedig határesetnek tekinti a műfajt. Végül pedig az irodalmi hagyomány tematikáját vizsgálva juthatunk közelebb a kívánt fogalomhoz. (Két tárgyalt novellánk esetében a tradicionális témák túl általánosító rendszert alkotnak, ezért A fekete macska és A szelíd teremtés tematikai megközelítésére a műfajtól elvonatkoztatva fogok sort keríteni.) Mivel a novellák olvasása közben az alkotás ránk tett hatása az első érzékelhető momentum, ezért kezdetnek ebből a szempontból érdemes tanulmányozni az irodalmi fantasztikumot.

1. A bizonytalanság mint fantasztikumteremtő erő

Louis Vax 1964-es munkájában (A különös vonzása: Tanulmány a fantasztikus irodalomról) a fantasztikumot csakis műalkotásban létező esztétikai minőségként összegzi, melynek legfontosabb meghatározója egy pszichológiai jelenség: a különösség, a kétértelműség, a stabilitás hiányának érzete, mely visszatérően van jelen a kánon egyes műveiben. A fantasztikus élmény kibontakozását a következő lépésekben definiálja: a kiindulópontja a jól ismert valóság, melyben válatlanul bekövetkezik egy lehetetlennek vélt, megfoghatatlan esemény, amit azonban egy magasabb szintű, egyetemesebb tudás birtokában

4

meg lehet fejteni. Vax szerint a fantasztikum még a titokzatos eseményre talált válasz előtt kialakul, a bizonytalanság állapotában. 5 Mind Vax, mind a hozzá hasonló elveket valló Roger Caillois elméletében az a hiányosság, hogy nem tesznek különbséget az alkotáson kívüli és az alkotáson belüli bizonytalanságérzeten. Ez a feladat várat magára egészen 1970-ig, amikor is Tzvetan Todorov megírja mindmáig etalonnak számító, meghatározó tanulmányát, ami a Bevezetés a fantasztikus irodalomba címet viseli. A fantasztikum lényege szerinte is a bizonytalanságban rejlik, melyet a természet törvényeit ismerő ember érez egy látszólag természetfeletti esemény kapcsán.6 Továbbá fontosnak tartja még leszögezni, hogy az ember kétkedése nem jár együtt szükségszerűen a félelmével is.7 Todorov azonban elődeivel, Vax-szel és Caillois-vel szemben, nélkülözhetetlen kérdésnek tartja a fantasztikus élmény szempontjából, hogy az ingadozás a történeten belül, a szereplőben, vagy azon kívül, az olvasóban alakul-e ki. Todorov

a

fantasztikus

irodalom

elhagyhatatlan

tartozékának

csakis

az

olvasó

bizonytalanságérzését tartja. Az olvasó, ha helyesen viszonyul az adott szöveghez ‒ nem allegorikus vagy poétikus, hanem realista olvasatot alkot ‒, akkor a történet szereplőjével azonosulva átélheti ugyanazt a kétkedést, ami a szereplőben is felmerülhet az érthetetlen esemény kapcsán. A bizonytalanság gyakran megjelenik az elbeszélt történeten belül is, leggyakrabban a főszereplő magatartásában, de ez csak fakultatív feltétele a fantasztikum kialakulásának. 8 Először ezen feltételek tükrében vizsgálhatjuk meg A fekete macskát és A szelíd teremtést. Poe művészete még szorosan kötődik a preromantikus gyökerekhez, ezért tökéletesen szemléltethető rajta Todorov összes megállapítása. Mivel az elbeszélésben nem zárható ki a természetfeletti megjelenésének lehetősége, ezért a történet főszereplőjében is megjelenik a kétely: „Nem törődöm azzal, hogy mások elhiszik-e ezt az eszeveszett és számomra mégis természetes történetet, amelyet most papírra akarok vetni. Bolond is lennék, ha elvárnám, hiszen még a magam érzékei se hittek a maguk tanúbizonyságának. Pedig nem vagyok őrült, és holtbiztos, hogy nem is álmodom.”.9 Így kezdi elbeszélését A fekete macska narrátora, amiből teljesen látható, hogy kezdetben maga is ingadozva viszonyult a vele 5

MAÁR 2001, 20.

6

MAÁR 2001, 25.

7

MAÁR 2001, 26.

8

TODOROV 2002, 30.

9

ALLAN POE 1981, 330.

5

történtekhez, ám később elfogadta a természetfeletti jelenlétét és sorai papírra vetése közben már nem maradt benne semmi kétség afelől, hogy valóságos volt, ami megtörtént vele. Ezzel a kijelentéssel a saját álláspontja mellé kívánja állítani az olvasót és egyben meghatározza az olvasóval szembeni elvárásait is, miszerint a történetet teljes igazságként kell értelmezni. Ebből azonban egy újabb probléma következik, ami a narrátor szavahihetőségére irányul. „Poe szereplői soha nem olyan őrültek, mint abban a pillanatban, amikor elkezdik nekünk érvekkel bizonyítani az igazukat”10 írja Larzer Ziff. Ez be is igazolódik a történet olvasása közben. Az olvasó ekkor nyugalommal hátradőlhetne azzal a meggyőződésével, hogy amit olvas, az egy alkoholtól megroggyant elme különös vallomása. A fantasztikumot lerombolva az olvasó valóban könnyen magyarázatot találhatna a misztikus eseményekre a narrátor alkoholizmusára alapozva. A betegség tüneteinek sora tárul fel ekkor az értelmező előtt. Az alkoholista ember jellemzője, hogy tisztában van tetteivel, mint Poe történetének elbeszélője, de nem vállal érte felelősséget. Az alkoholt okolja a narrátor az összes agresszív cselekedetéért, és a felelősségvállalás hiánya a bűntudat hiányát is jelenti, így a főszereplőt nem tartja vissza semmi a kegyetlenkedéstől. Az alkohol hatásától elgyengült önálló akarat nem tudja már megakadályozni, hogy a teljes lelki és jogi következmények nélküli bűn elkövetése az agresszió által ne váljon önműködővé. A tűzvész után jelentkező természetfeletti jelenségek magyarázata az eddiginél is jobban mélyíti az alkoholizmus kórképét, ami az olvasó szeme előtt kezd kibontakozni. Az alkoholistáknál gyakran jelentkező Wernicke–Korsakoff-szindróma tünetegyüttese11 fellebbenti a fátylat a történetben megjelenő természetfelettiről. A szindróma következtében a beteg nem tudja megkülönböztetni a valós és a kitalált emlékeit, így akár a leégett háznál megjelenő tömeg, ami a falon kirajzolódó különös domborművet szemléli, akár az elbeszélő egyszerű képzelgése is lehet. A vakolaton megjelenő macskaalakot a delirium tremens hallucinációi is okozhatják. A második macska megjelenése is kérdéseket vet fel: létezik-e egyáltalán vagy csupán az elfojtott bűntudat manifesztációja? A macska esetleges nemléte azt a problémát vonja maga után, hogy a történet főhősének nincs miben megbotlania a pincébe menet, így nincs indítéka gyilkos dührohamának. Persze az olvasónak elég elképzelnie egy lépcsőn lefelé botorkáló ittas egyént ahhoz, hogy ezt az eseményt is a Wernicke–Korsakoff-szindróma egyik szimptómájához kösse, a botladozó járáshoz. Ilyen súlyos hallucinációk mellett a befalazott

10

RULAND‒BRADBURY 1997, 138.

11

MORSE–FLAVIN 1992, 1012–1014.

6

feleség végső nyughelyét eláruló macska már nem kétséges, hogy csak a narrátor őrült elméjének szüleménye. Ez az olvasat, bármennyire is kereknek látszik, csak a biztonság hamis ábrándjába ringatja az olvasót. Bár hősünk őrült és önigazolásra vár az elkövetett bűne jogossága felől, de ebből legalább annyira következik az, hogy nem hazudik, mint az, hogy igen. Ha valóban megvan rá a szándéka, hogy rekonstruálja és teljesen megértse a történeteket, akkor nincs értelme annak, hogy hazugságokkal áltassa magát. Másrészt semmi nem utal a narrációban arra, hogy a leírtak csupán a képzelet szüleményei lennének. A leégett ház körül legyeskedő tömeg jelenléte a helyzetet tekintve teljesen logikus, és semmi konkrétum nem utal arra, hogy ne lennének jelen más emberek is. Ráadásul a tömeg reflektál a különös jelenségre a falon, így bizonyosan nemcsak a hősünk érzékeli. A rémületet keltő macskaalakú folt létezése a tömeg jelenléte által igazolódik be: ha már mások is látják, akkor nem feltétlenül a főszereplő téveszméje okozza ezt a domborművet. A második macska lebujban való feltűnésekor is van egy kívülálló igazolója a macska létezésének, mégpedig a kocsmáros. A részlet angolul így hangzik: „I at once offered to purchase it of the landlord; but this person made no claim to it – knew nothing of it – had never seen it before.”.12 Pásztor Árpád kiváló fordításában ez magyarul a következő: „Fölajánlottam, hogy megveszem, de a kocsmáros semmit sem kért érte, nem is ismerte, soha nem is látta.”13 Ami legfőképpen az eredeti szövegben csúcsosodik ki, az az, hogy a kocsmáros nem arról beszél, hogy nem látja a macskát, hanem arról, hogy ezelőtt még sose látta. Tehát elvileg léteznie kellene a macskának, ha a kocsmáros is érzékeli. Tehát miről is tudjuk kétségeket kizáróan megállapítani, hogy igaz vagy hamis a történet valóságán belül? Egy őrültnek higgyünk, a saját józan ítéleteinknek vagy hagyjuk magunkat azon kételyek között vergődni, amibe Poe mesteri módon bezár minket? Pontosan ez a bizonytalanság az, amit egy fantasztikus történet olvasójának éreznie kell, ha a műfaj egy valódi remekét veszi a kezébe. Dosztojevszkij történetének fantasztikuma talán nem annyira hatásos és magával ragadó, mint Poe-é (nem is ez a célja), de legalább ugyanolyan bizonytalanságba sodorja az olvasót, mint A fekete macska szerzője. Az alaphelyzet kísértetiesen hasonlít Poe-éra, bár Dosztojevszkij Victor Hugo az Egy halálraítélt utolsó napja című művére hivatkozik mintaként.14 A lényeg, hogy ismételten adott egy önfeltárulkozásra készülő narrátor, aki a 12

ALLAN POE 2000a, 252.

13


14

DOSZTOJEVSZKIJ 1973, 671.

7

múlt eseményeit újragondolva próbálja megérteni felesége öngyilkosságának indítékát. Egyre csak gondolkozik, amikor történetét elindítja már hat órája járkál felesége holtteste körül, s történetét már úgy kezdi el előadni láthatatlan hallgatóságának, hogy állítja, minden világos előtte: „A dolog a következőképpen történt. Egyszerűen, sorjában fogom elmondani. (Sorjában!) Uraim, én egyáltalán nem vagyok irodalmár, ezt önök is láthatják, de nem baj, úgy fogom elmondani, ahogyan én értem. Hiszen éppen az a legborzasztóbb az egészben, hogy mindent értek!”15. Újfent egy olyan elbeszélővel állunk szemben, aki már megalkotta a saját magyarázatát a vele történtekre és ezt próbálja elfogadtatni láthatatlan ítélőszékével, talán saját lelkiismeretével és az olvasókkal is. Azonban elég hamar rá kell döbbennünk, hogy az elbeszélés nemhogy zavaros a narrátor lelkiállapota miatt, de meglehetősen egyoldalú is, ezért kétségeink ébrednek afelől, hogy a teljes igazságot halljuk. Ahogy a szelíd teremtés nem tud holtában megszólalni, úgy életében is néma volt, ezért a személyisége a zálogos érzékelésének

prizmáján

keresztül

tárul

fel

előttünk,

érezhetően

eltorzulva.

Ám

Dosztojevszkij odúlakója korántsem olyan őrült, mint Poe feleséggyilkosa, bár eszméinek rabja és erősen beszűkült képe van a világról, de mégis képes helyes következtetéseket levonni környezetésről, éles szemű kritikus. Csupán csak zavarodott, és próbálja halogatni az igazság kimondását, ami érthető, hiszen sejti abból, hogy felesége holtan fekszik előtte, hogy valamit elrontott. A beismeréstől való félelem és az igazában való teljes határozottsága hátráltatja az igazság megtalálásában. A zálogosról szintén megállapítható az igazság feltárására való igény, még erősebben is, mint Poe hősénél, hiszen nem őrült és nem is halálraítélt – mint feltehetőleg a másik történet szereplője –, teljes józansággal kell feldolgoznia magában tettei következményeit és továbbélnie velük. Ha nem feküdne előtte bűnének kézzel fogható bizonyítéka vagy elmeháborodott lenne, akkor talán eltemethetné magában az igazságot, de mivel nem tudja elnyomni lelkiismeret-furdalását semmivel már, ezért nagy szenvedések árán, de aláveti magát az önelemző vallomásnak. Tehát a narrátornak nincs indoka hazudni a történtekről, képes rá, hogy jól felismerje a környezet történéseit, viszont érezzük, hogy amit hallunk, az nem a teljes igazság, és ebbéli hitünkben a szelíd teremtés halála is megerősít minket. Ezek alapján Dosztojevszkij műve megfelel a fantasztikum egyik kötelező feltételének – a todorov-i rendszer szerint –, már ami az olvasó bizonytalanságát illeti.

15


8

A történeten belüli fantasztikum egy sokkal mélyebb rétegben jelenik meg Dosztojevszkijnél, mint Poe-nál és sokkal összetettebb kérdés is, mert az orosz író semmilyen olyan elemét nem szerepelteti a természetfelettinek, ami kötődne a műfaj hagyományához. A fantasztikus irodalom teoretikusainak (Vax, Castex, Caillois, Todorov) összesített véleménye alapján levonhatjuk azt az általános következtetést a történetek belső bizonytalanságáról, hogy a fantasztikus irodalom lényege abban áll, hogy a jól ismert, hétköznapi világ rendje hirtelen felborul egy ismeretlen és rejtélyes esemény hatására, melynek következtében ez a világ zavarossá válik.16 Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy A szelíd teremtés a fantasztikum kötelező feltétele mellett tartalmazza az esetlegeset is, vagyis a főhős bizonytalanságát. Hiszen A szelíd teremtés zálogosa eszméje bűvkörében éli nyugodt hétköznapjait, miközben kétsége sem támad afelől, hogy elvei, amelyek szigorú szorításában tölti az életét, eredményre vezetőek és helyesek. Felesége öngyilkossága miatt kell a fájó igazsággal szembenéznie: merev rendszerekbe állított eszméi hamisak és a pusztulásba kergették az egyetlen embert, akivel lehetősége lett volna a boldogságra. A zálogos, aki minden helyzetben meg volt győződve arról, hogy érti, sőt irányítja a körülötte zajló eseményeket, most egy új, számára eddig idegen érzéssel kerül szembe: a kétellyel, az eszméivel szemben való bizonytalansággal. Amikor ez az érzés tudatosul benne, a zálogos elsőször összezavarodik, majd végül teljes világa összeomlik, meghasonlik önmagával. Ezek alapján levonhatjuk a következtetést, hogy Dosztojevszkij művei nem a hagyományos módon, hanem sokkal komplexebben, de felkeltik ugyanazt a kétkedést, mint amit Poe művei kapcsán érezhetünk. Tehát a fantasztikus műfaj egyik alapfeltételének, a bizonytalanságérzetnek A szelíd teremtés legalább annyira megfelel, mint A fekete macska.

2. A fantasztikus irodalom mint határeset

Louis Vax fogalmai

A fantasztikus irodalom határa meghúzásának nehézségei miatt több olyan meghatározás is született már, ami a műfajt más rokonműfajokkal való kapcsolatában vizsgálja. Elsőként Louis Vax volt az, aki 1960-ban a fantasztikus irodalom önmagában való

16

MAÁR 2001, 25.

9

meghatározhatatlanságát látva A fantasztikus művészet és irodalom című művében azt állította, hogy paradox módon, csupán más műfajokkal való szembeállításakor lehet azonosítani az irodalom e különös tartományát.17 Vax rokonműfajai inkább a fantasztikushoz közel álló fogalmaknak nevezhetők, melyek közül a kutató a tizenkét legfontosabbat emeli ki. Ezek között a fogalmak között olyanok szerepelnek, mint a csodás, a borzalmas, a rémítő, a költészet, a tragikum, a detektívregény, az utópia vagy az allegória, a mese.18 Ezen „rokonítható kifejezések” közül számunkra csak azok érdekesek, amelyek valóban kapcsolatban állnak bármelyik vizsgált novellánkkal. Elsőnek a népi babonákkal való kapcsolatában vethetjük össze a két művet. Poe alkotásának a folklór hiedelmeire való utalása teljesen egyértelmű. „A macska feltűnően nagy és gyönyörű állat volt, koromfekete és meglepően okos. Olyan okos, hogy feleségem, aki cseppet sem volt babonás, gyakran emlegette azt a régi mesét, hogy minden fekete macska voltaképpen átváltozott boszorkány.”19 Ha az elbeszélő fekete macskájának valóban van köze a boszorkányokhoz, akkor ez „magyarázza” az állat lénye körül csoportosuló érthetetlen eseményeket. A novella egészét figyelembe véve, a macska vádolása a történtek rosszra fordulása miatt teljesen összecseng a boszorkány folklórban betöltött bűnbak funkciójával.20 A fekete macska és a boszorkányok közötti kapcsolatot Poe a narráció kétértelműségével is erősíti: „Nappal a dög egy pillanatra sem tágított mellőlem, és éjjel óránként felriadtam kimondhatatlan félelmemben, hogy forró lélegzetét ott érzem az arcomon… egész rettenetes súlyával rám nehezedik… testet öltött lidércnyomás!... nincs erőm, hogy lelökjem magamról…örökre odafészkeli magát a szívem fölé.”21. Az eset leírását olvasva, megjelenhet előttünk egy nyomó boszorkány képe, aki éjszaka az emberre ül, megbénítja és megrontja. Visszatérve a bizonytalansághoz: ez a kép legalább annyira értelmezhető boszorkányos rontásnak, mint az emberi lelkiismeret önkínzásának, így a félreérthetőséggel erősíti a mű fantasztikumát. Szintén köthető a népi hagyományokhoz a macska neve (Plutó), ami finoman utal a görög-római mitológia halálistenére, ekképpen kölcsönözve baljóslatúságot az állatnak.

17

MAÁR 2001, 15.

18

MAÁR 2001, 16–19.

19


20

PÓCS 1990, 610.

21


10

Dosztojevszkij elbeszélése halványan köthető csak a népi babonaságokhoz, vagyis inkább azok modern változataihoz, a városi legendákhoz. A nyomorultak pénzén élősködő hitvány emberek, mint például az uzsorás vagy a zálogos, a modern idők ördögei (lásd Gogol Az arckép című művében). De A szelíd teremtést tekintve ez egy kissé erőltetett összefüggésnek látszik, hiszen az ördögre nem igazán jellemző, hogy kínozza a lelkiismerete. Másrészt az ördög mindig egyszerre félelmet keltő és csábító jelenség, amíg A szelíd teremtés zálogosa határozottan visszataszító alkat. Ahogy magát „bukott angyalnak” próbálja beállítani (annak ellenére, hogy zálogos, ő a legnemesebb ember), az csak visszásságokhoz vezet (tökéletes férjjelöltnek tartja magát, de a szelíd teremtést gyakorlatilag csak megvásárolva tudja megszerezni) és egyfajta ördög-paródiaként jelenik meg előttünk ez a furcsa, különc alak. Vax szerint a detektívtörténet és a fantasztikus művek között is van kapcsolat, hiszen mindkét műfaj jellemzője, hogy a szüzsé egy látszólag megoldhatatlan rejtély köré csoportosul, amire vagy megtalálja a főszereplő a választ (detektívtörténet), vagy a természetfeletti

jelenléte

miatt

az

ismert

világ

törvényeinek

rendszerében

megmagyarázhatatlannak bizonyul (fantasztikus történet). Vax összefüggést vél felfedezni a bűnügyi történet gyilkosa és a természetfeletti „szörnyetegei” között abból a szempontból, hogy mindkét típus ellenszenvet vált ki az olvasóból. Fontos megkülönböztetni abban a két műfajt, hogy míg a detektívtörténet a szórakoztató irodalom körébe tartozik, addig a fantasztikus irodalmi alkotások gyakran a legkiválóbb művészek életművének szerves részei.22 Már csak az alkotók személyét tekintve sem megdöbbentő az, hogy két vizsgált novellánk kötődik a bűnügyi történethez. Poe-t a műfaj megalkotójaként tartják számon, de Dosztojevszkij munkássága sem jelentéktelen ebből a szempontból: bűnügyi témájú regénye, a Bűn és bűnhődés népszerűségében jócskán meghaladja Poe detektívtörténeteiét. Egyik alkotótól sem idegen tehát az erőszak és a gyilkosság témája, A fekete macskán és A szelíd teremtésen kívül számos művükben jelenik még meg, például Poe-nál Az áruló szívben vagy A perverzió démonában, Dosztojevszkijnél pedig A Karamazov testvérekben vagy az Ördögökben. Két vizsgált művünk valóban egy-egy rejtély köré szerveződik, bár más-más módon. Poe történetében nem kétséges a gyilkos személye, hiszen bevallja bűnét, annál érdekesebb azonban a gyilkosság körülményeinek és indítékának kérdése. A szelíd 22

MAÁR 2001, 17.

11

teremtésben ellenben nem beszélhetünk jogi értelemben vett gyilkosságról, morálisról már annál inkább. Ami a történetben megfejtendő talányként jelenik meg az az, hogy a zálogos mivel sodorta öngyilkosságba fiatal feleségét. Mivel egyik narrátorról sem állíthatjuk, hogy megbízható forrás lenne, ezért analitikus hajlamainkat bevetve nekünk, az olvasóknak kell rekonstruálnunk a „bűneseteket”, lefejtve a történetről minden olyan réteget, amit csak az elbeszélők érzékelésének csalódásai vetítenek rájuk, hogy végül eljussunk a végső titokig. Ez az, ami sokkal magával ragadóbb „detektívtörténetekké” teszi a két elbeszélést, mint egy szokványos bűnügyi elbeszélés. Az olvasó analitikus énjének felébresztése, majd detektívi szerepbe állítása mérföldekkel hatásosabb írói módszer, mint amit egy hagyományos bűnügyi történetnél tapasztalhatunk, hiszen jobban engedi azonosulni az olvasót a történettel aként, hogy kiiktatja a detektívtörténet két legnagyobb visszásságát. Deák Tamás ezt a két problémát a következőképpen foglalja össze: „Az egyik épp a krimi mindenkori nyomozójának fölénye, ami körülbelül úgy viszonyul a közönséges halandók állapotához, mint a homéroszi isteneké. August Dupintől Colombóig (akik szerénysége merő színészkedés és paroxisztikus fölényt leplez) minden kitalált nyomozó Chesterton Brown pátere, de még Agatha Christie spekulatív nénikéje is eleve tud valamit, amit senki más nem tudhat. […] az olvasó sem vehet részt a nyomozásban, mivel a tényeket szűrve, az író által gondosan elrendezett sorrendben tálalják neki.”23 A szelíd teremtés és A fekete macska esetében nem áll a történet és az olvasó között egy külön személy, egy detektív, így az olvasó csak saját következtetéseire támaszkodhat, felszabadul a „mindig egy hajszálnyival” többet tudó detektív gondolatmenetének zsarnoksága alól, szabadon nyomozhat. Az információ is mértéktelenül zúdul az olvasóra, hiszen az íróknak az a céljuk, hogy a tényleges és az eltorzult igazságok válogatás nélküli áradatával elbizonytalanítsák az olvasót. A fantasztikum egyik korlátozó tényezője, hogy sose engedi eljutni olvasóját a teljes és egyetlen megoldásig a már említett bizonytalanság miatt. Ám ezzel együtt egy sokkal izgalmasabb nyomozásba vonja be a szerző, és a rejtély lezáratlansága folytán még hosszú ideig hatása alatt is tartja. Ez az alkotói bravúr különbözteti meg a szépirodalmi fantasztikus műfajt a populáris, az olvasói igényeket egyszerűen kiszolgáló detektívtörténettől. „Dosztojevszkij regényei nem igazi regények, hanem tragédiák, de sajátos műfajú tragédiák. Ezek a regények az egységes emberi sors, az egységes emberi szellem belső tragédiáját ábrázolják, s ez a szellem csupán más-más oldalról tárulkozik fel, mikor elér 23

DEÁK 1980, 113.

12

útjának egy-egy állomásához.” – írja Nyikolaj Bergyajev Dosztojevszkij művészetéről.24 A tragikum esztétikai minősége a következő fogalom, amihez Vax kapcsolja a fantasztikus irodalmat. Szerinte a tragikus és a fantasztikus hős egyaránt magányos, sorsuk elzárja őket a környezetüktől. Ez a megállapítás Poe és Dosztojevszkij történetének főhősére is igaz. Dosztojevszkij odúlakója magányos, azon való munkálkodása, hogy bosszút álljon az őt kirekesztő társadalmon, kizárja annak a lehetőségét, hogy bárkivel is normális emberi kapcsolatot alakítson ki. Poe hőse ugyancsak egyedül van, már egészen gyermekkora óta, mivel „túlérzékenysége” miatt nem fogadták be társai. Poe szinte Freudot megelőlegezve festi le azt, hogy a gyermekkori traumáknak milyen hatásai vannak a felnőttkorra. (Megjegyzendő, Vax szerint a pszichoanalízissel is rokon a fantasztikus irodalom.) A főszereplőt nem fogadták be gyermekkorában a vele egykorúak, ezért az emberek „könnyelmű barátságai” helyett az állatok feltétel nélküli szeretetét választotta, de elfojtott szorongásai miatt felnőve az alkoholhoz menekült, végül komplexusai és az önpusztítás felőrölték józan eszét, agresszív ösztönlénnyé változtatták. Egy őrültnek pedig már végképp nincs esélye, hogy elfogadott tagja legyen a társadalomnak, így sorsa az örök magány. Egyáltalán nincs lehetősége arra Poe hősének, hogy kilépjen ebből a helyzetből, mivel visszavonhatatlanul elvesztette a kontrollt önmaga fölött. Ennek az embernek nincs esélye a felmagasztosulásra, a felszabadulásra, az egyetlen megváltója csakis a halál, de halálának semmi köze a tragikus hősök fenséges, dicső pusztulásához. Dosztojevszkij hőse ebből a szempontból inkább tragikus, mint fantasztikus, hiszen ha vállalja szabad emberi szellemének a tudatában tetteiért a felelősséget, ha nem hibáztatja saját bűneiért a környezetét, ha hajlandó saját lelkiismerete által a bűnhődés szenvedéssel teli útjára térni, akkor legvégül megvilágosodhat és felmagasztosul abból az alantas helyzetből, amibe saját bűne sodorta. Ez teszi lehetővé azt, hogy Dosztojevszkij önző zálogosa a mű legvégén kikiáltsa magából az emberiség egyetemes magányát és hogy Krisztus szavaival zárja önfeltárását. Vax szándéka nyilvánvalóan az volt a fantasztikus irodalom társműfajokkal való viszonyának vizsgálatával, hogy érzékeltesse: a műfaj csak egy általánosabb és tágabb összefüggésrendszerben értelmezhető.

24

BERGYAJEV 1993, 23.

13

A csodás és a különös

Todorov, Vaxhoz hasonlóan, a fantasztikus irodalmat egy folyton eltűnő és áttűnő műfajnak tartja, de tizenkettő helyett csak két fontos rokonműfajt említ részletesebben. Így ír róluk a Bevezetésben: „Egy olyan világban, mely nagyon is a miénk, amelyet ismerünk, melyben sem ördögök, sem szilfidek, sem vámpírok nem léteznek, bekövetkezik egy olyan esemény, melyet nem tudunk megmagyarázni e jól ismert világ törvényeivel. Az esemény észlelőjének két lehetséges megoldás közül kell választania. Vagy az érzékek csalódásáról van szó, a képzelet munkájáról, s ekkor a világ törvényei fennmaradhatnak jelenlegi formájukban – vagy az esemény valóban végbement, a valóság része, ám ez esetben ezt a valóságot számunkra ismeretlen törvények

szabályozzák. […] A fantasztikum e

bizonytalanság idejét tölti ki. Amint az egyik vagy másik választ fogadjuk el, elhagyjuk a fantasztikumot, és valamelyik szomszédos műfajba lépünk át: a különösbe vagy a csodásba.25 […] Ha [az olvasó esetleg szereplő] úgy dönt, hogy a valóság törvényei változatlanok maradtak, és lehetővé teszik a leírt jelenségek magyarázatát, azt mondjuk, hogy a mű egy másik műfajhoz, a különöshöz tartozik. Ha épp ellenkezőleg, úgy dönt, hogy új természeti törvényeket kell elfogadnunk, melyek révén a jelenség megmagyarázhatóvá válik, a csodás műfajába lépünk.”26 Dosztojevszkij műve Todorov elmélete alapján egyértelműen a különöshöz tartozik. A mű során azon ingadozunk, hogy vajon hazudik-e az elbeszélő, vagy ha igazat mond, akkor az ő igazsága egyezik-e a valósággal. A mű végén maga is elismeri, hogy ő kergette öngyilkosságba feleségét, és látszólag a történteket is megérti. Ezen nincs mit továbbgondolni, hacsak nem azt, hogy valóban ért-e a zálogos mindent, vagy csak véletlenül éppen újfent felvillant benne valami, ahogy az történni szokott vele. Mindenesetre a főhős beismerése nagyot lendít azon, hogy a történet a különös felé tendáljon. A műnek fantasztikus jelleget kölcsönző bizonytalanság, szinte maradéktalanul megszűnik, az elbeszélés egész ideje alatt bennünk lappangó kérdés megválaszolódik, így a történet inkább különös marad, és nem fantasztikus. Poe művei is nagyrészt a különös műfaja felé hajlanak, hiszen a szerző nagyrészt olyan különleges eseményeket választ témájának, amelyek előfordulnak a valóságban, csak 25

TODOROV 2002, 25.

26

TODOROV 2002, 39.

14

éppen nagyon ritkán.27 A fekete macska esetében azonban más a helyzet, ebben az alkotásban valódi fantasztikummal állunk szemben. Ugyan megfogalmazódik bennünk kétféle olvasat, de egyik igaz voltára sem találunk bizonyítékot, semmilyen olyan elem nem jelenik meg sem a történetben, sem a narrációban, ami kibillentené a mérleg nyelvét a csodás vagy a különös oldalára. Nem tudjuk sem elfogadni, sem megmagyarázni biztosan a történetet, Poe bravúrosan egyensúlyozik a csodás és a különös vékony határmezsgyéjén. E kiélezett, végsőkig feszített szerkesztési mód teszi A fekete macskát a műfaj egyik műremekévé.

Poe és Dosztojevszkij találkozása a komoly-nevettető műfajban

A fent említettek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy mind a fantasztikus irodalomra, mind két vizsgált szerzőnkre jellemző a műfaji komplexitás. Mihail Bahtyin a fantasztikus műfajt nem társművészeteivel való kapcsolatában elemzi, hanem Dosztojevszkij és Poe novelláit köti egy olyan irodalmi hagyományhoz, melyben megtalálható a fantasztikum. Bahtyin műfajtörténeti áttekintését felhasználva nemcsak közelebb kerülhetünk a művek fantasztikumának jellegéhez, hanem még a fantasztikus irodalom – íróink által képviselt vonalának – egy lehetséges történeti gyökerét is feltárhatjuk. Bahtyin abból az alapgondolatból indul ki, hogy Dosztojevszkij munkásságának sajátosságait gyakran az európai kalandregény tradíciójával köti össze a szakirodalom. Az orosz író ezen hagyományhoz kötődő viszonyát a történeti poétika síkján az antik eredetű komoly-nevettető műfajhoz társítja, ami alapján azt a következtetést vonja le, hogy az általunk vizsgált írók munkássága – legfőképpen Dosztojevszkijé – komoly kapcsolatban áll a fantasztikumhoz kötődő menipposzi szatíra örökségével.28 A menippea nagy hatást gyakorolt az európai középkori irodalomra és az ókeresztény irodalmon keresztül a régi orosz írásbeliségre is a bizánci irodalom közvetítésével. Ez a kétezer éves hagyomány születik újjá mind Poe, mind Dosztojevszkij művészetében, és lényegi sajátosságait megőrizve változik át egy meglehetősen jellegzetes és újszerű műfajjá. Bahtyin nem tartja kizártnak, hogy Dosztojevszkij ismerte vagy ismerhette a komolynevettető műfajába tartozó menipposzi szatírát,29 és úgy tartja, hogy a menippeára jellemző 27

TODOROV 2002, 45.

28

BAHTYIN 2001, 134.

29

BAHTYIN 2001, 179–180.

15

karnevalizáltság összekapcsolását a romantikus típusú eszmével Hoffmann mellett, Poe-tól kölcsönözte.30 De mégis mit is ért Bahtyin a karnevalizáltságon, és hogyan jelenik meg a művészi láttatás e különösen hajlékony formája Dosztojevszkij és Poe novelláiban a menippea műfaji keretein belül? Szerinte a komoly-nevettető műfaj legfontosabb jellemzője a karneváli világszemlélet, ami az antik vagy középkori karneváli folklór szépirodalmi szerzeményekre tett hatásait takarja.31 A karnevalizáltság számos tulajdonsága közül ez esetben csak azokat kívánom kiemelni, amelyek A fekete macska és A szelíd teremtés szempontjából fontosak és határozottan észrevehetőek. A Dosztojevszkij-műbeli zálogház sajátos karneváli teret alkot, ahol az életben áthatolhatatlan, hierarchikus korlátok szakadnak át és minden ember szabadon kapcsolatba léphet egymással. Ebben a térben megfér egymás mellett a lecsúszott nemes, a szegény nevelőnő, egy tábornok özvegye vagy egy egyszerű cseléd is. Ezzel a karneváli térrel kapcsolatba hozható a menippea egyik sajátossága, amit Bahtyin csak nyomortanyanaturalizmusnak nevez. Ebben a térben az eszmék egy helyen jelennek meg a társadalom alsóbb rétegeivel, és az olyan helyszínektől sem rettennek vissza, mint a nyilvánosházak, a koszos utcák, a piacterek vagy a tolvajtanyák. A fekete macska elbeszélésének színhelye feltehetőleg egy börtön vagy siralomház, ami a nyomortanya-naturalizmus egyik tipikus helyszíne. Ezenfelül, Poe történetének egyetlen megnevezett színhelye, a szereplő régi és új lakhelyének kivételével, egy „gyalázatosnál is gyalázatosabb lebuj”. Az alantasság és a züllés hangulatát erősíti, hogy Poe még a természetre is kiterjeszti a nyomortanya-naturalizmus hatását: a kert lesz a szerencsétlen macska akasztóhelye. A szerző ezzel fokozza a borzalmat, mert azt sugalmazza, hogy az ember a természetben sem lehet biztonságban. A természet részeként létező fa bitóként való használata a környezetet is az iszonyat forrásává teszi. Nem idegen Poe-tól ez a módszer, ugyanezt alkalmazza Az Usher-ház végében is, csak sokkal kiélezettebben. A karnevalizált irodalom egy másik motívuma a vidám viszonylagosság, ami a bolondkirály koronázásának és későbbi trónfosztásának aktusában is megmutatkozik.32 Bár a felemelkedés és a bukás mindkét tárgyalt elbeszélésünk alapmotívuma, de egyáltalán nem jellemző rájuk a vidám viszonylagosság. A felemelkedés ezekben az esetekben azáltal megy 30

BAHTYIN 2001, 198–199.

31

BAHTYIN 2001, 135.

32

BAHTYIN 2001, 155.

16

végbe, hogy az ember mintegy isteni szintre emeli önmagát az abban való hitével, hogy tettei következmények nélkül valók és a bűn nem von maga után retorziót. A szereplők kevélysége azonban szükségszerűen bukással végződik, kinek-kinek a saját bűnéhez mérten. A fekete macska főhőse jogi értelemben követett el gyilkosságot, ezért a külső igazságszolgáltatás sújt le rá. Dosztojevszkij odúlakója pedig morális értelemben volt bűnös felesége halála miatt, ezért a törvény nem tudja megbüntetni, de egy ennél is kínzóbb szenvedés lesz osztályrésze, a lelkiismeret önmarcangolása. A menippea egyik legfontosabb sajátossága, hogy a fantasztikum az igazság keresését, provokálását, és ami a fontos, próbatételét szolgálja.33 Tehát a fantasztikum anakrisziszként,34 véleményt kiprovokáló helyzetként jelenik meg. Dosztojevszkijnél a feleség holttestének mindent megcáfoló jelenlétében van a provokáló tényező, amelynek ottléte nélkül a zálogos önelemző és önfeltáró vallomása nem jelenhetne meg ilyen mértékű realitásban, így a mű legfőbb fantasztikumát adó forma nem valósulhatna meg. A fekete macskában a fantasztikus események próbára teszik az elbeszélő által felvázolt igazságot (a természetfeletti valóban megjelent), mert kétértelműségükkel, az ellentétes olvasat lehetőségével folyamatosan megcáfolni látszanak azt. A menippea fantasztikumára jellemző még a kísérleti jellege, ami például egy nem mindennapi megfigyelési nézőpontot takar. Enélkül a kísérletező fantasztikum nélkül Poe műve teljesen máshogy, Dosztojevszkij alkotása pedig egyáltalán nem jöhetett volna létre, mint fantasztikus mű. A menipposzi szatíra egyik sajátossága az is, hogy a szereplőket nem mindennapi, nem normális erkölcsi-pszichikai állapotában ábrázolja.35 A túlfeszített, szélsőséges helyzetben lefestett narrátorok egyértelműen erősítik a novellák fantasztikum provokáló és kísérleti jellegét. A szereplők szélsőséges helyzetbe hozása eredményezi a menipposzi szatíra következő

jellegzetességét,

az

éles

átmeneteket,

kontrasztokat,

oximoronos

szókapcsolatokat.36 Dosztojevszkij hősére teljességben igaz az ellentmondásosság. Vallomása közben, ha kijelent valamit, azt a következő mondatában megcáfolja. Már a novella elején elárulja természetét. A vele történtekről ekképpen nyilatkozik: „Már hat órája szüntelenül

33

BAHTYIN 2001, 144.

34

BAHTYIN 2001, 139.

35

BAHTYIN 2001, 146.

36

BAHTYIN 2001, 148.

17

töprengek, de még mindig nem sikerült rendbe szedni gondolataimat.”37. Pár mondattal később pedig már így fakad ki: „Hiszen éppen az a legborzasztóbb az egészben, hogy mindent értek!”38.

A

narrátor

személyiségén

belüli

ellentmondásokon

kívül

a

novella

szerkesztésmódjában is éles kontrasztok találhatók meg: a mű elején a zálogos Mefisztót idézi, azaz Goethe sátánját, a mű végén pedig Krisztus gondolatai fogalmazódnak újra benne. Poe elbeszélőjének személyiségében kevésbé feltűnő, de hasonló visszásságok fedezhetőek fel, mint Dosztojevszkij zálogosáéban. Amikor kegyetlenül elpusztítja kedvencét, egyáltalán nem érez bűntudatot. „Amikor reggelre kelve józan gondolkodásom visszatért, és elszállt az éjszakai tivornya mámora, bűnömért félig borzalom, félig megbánás fogott el… valami bűntudatfélét éreztem gyengén és homályosan, de lelkem legmélye mozdulatlan maradt.”39 De ha nincs lelkiismeret-furdalása, akkor mi készteti bűnei megvallására, mi üldözi, mi nem hagyja nyugodni? A menippeában úgyszintén megjelenő különcködés művészi kategóriája felszabadítja az emberi viselkedést az előírt normáktól és motivációkból.40 Tehát két elbeszélésünk főszereplőjének különc, kívülálló mivolta teszi lehetővé azt, hogy átlépjék emberi határaikat, és a társadalom törvényeit elutasítva, bűnt kövessenek el. A külső és a belső dialogikusságot tekintve a vizsgált művek a menipposzi szatíra egyik társműfajához, a soliloquiumhoz tartoznak, amely az elbeszélő önmagával folytatott beszélgetését takarja. Ez a forma lehetőséget ad az ember belső valójának felfedezésére, miközben az önmegfigyelés által lerombolja az egyén önmagáról alkotott képének naiv teljességét.41 A narrátor önmagához való dialogikus viszonyában határozódik meg a külső szemlélő számára, miközben viszont saját öntudata zavarossá válik. Bár mindkét mű feltételez egy külső hallgatót, akinek az elbeszélő „meggyónja bűneit”, de ez a külső ítélőszék A szelíd teremtésben sokkal erőteljesebben megjelenik azáltal, hogy a narrátor megszólítja a hallgatóságot: „Uraim, én egyáltalában nem vagyok irodalmár…”42, „Ha tudni akarják…”43.

37


38


39


40

BAHTYIN 2001, 147.

41

BAHTYIN 2001, 150.

42


43


18

Az elbeszélés ezen sajátossága a soliloquium műfajának némi diatribés

(beszélgetőtárs

nélküli beszélgetés) színezetet kölcsönöz. Ezek alapján leszögezhetjük, hogy mindkét tárgyalt mű erősen kötődik a fantasztikus elbeszélés antik őséhez a menipposzi szatírához, és ha nem is teljes mintakövetéssel viszonyul hozzá, de a műfaji lényegük azonos.

3. Dosztojevszkij és Poe „fantasztikus realizmusa”

A fent leírtak után biztosan levonhatjuk a következtetést, hogy A szelíd teremtés nem lehet pusztán realista történet. És a hasonlóságokat sorba véve azt sem állíthatjuk, hogy Dosztojevszkij fantasztikumképéhez nem járult hozzá Poe alkotói tevékenysége. Dosztojevszkij

az

Edgar

Poe

három

elbeszélésében

Poe

fantasztikumát

materialistának, külsődlegesnek nevezi. Szerinte a hagyományos természetfeletti tematika nem elég ahhoz, hogy egy művet fantasztikusnak nevezhessünk, de Poe még a nem természetes eseményeknek is csak a lehetőségét lebbenti meg az olvasó előtt, és „minden egyébben hű a valósághoz”.44 Mindkét író különleges fantasztikuma abban áll, hogy hőseiket szélsőséges, rendkívüli és kiélezett pszichológiai helyzetek elé állítják, és rendkívüli pontossággal festik le abban a szereplők lelkiállapotát. Tehát mindkettejük fantasztikumának forrása az emberi szubjektum, a lélek legbelsőbb valója, annak minden gonoszságával és gyötrelmével együtt. „Amit a legtöbben fantasztikusnak és kivételesnek vélnek, az szerintem a valóság legmélyebb lényege” – írja Dosztojevszkij Sztrahovnak 1869-ben.45 Ezek szerint a valóság bármelyik szelete lehet fantasztikus, ha a megfelelő szempontból láttatják. Tehát Dosztojevszkij mind magát, mind Poe-t a fantasztikus irodalom egyik sajátságos ágának a képviselőjeként tartja számon, akik nem a természetfelettiben találják meg a fantasztikumot, hanem a valóságban, azaz az emberben lakozó rejtett fantasztikumot ábrázolják. Bergyajev ezt a misztikus realizmus alkotói módszerének nevezi.46 A szelíd teremtés belső fantasztikuma legalább olyannyira közelít a transzcendenshez, mint Poe természetfeletti jelenségei. Hiszen megjelenik benne a határátlépés motívuma, mely 44


45

BAKCSI 1984, 141.

46

BERGYAJEV 1993, 30.

19

egy magasabb igazság felé vezeti az embert. A zálogos azzal, hogy morális bűnt követ el, átlépi emberi korlátainak határait, de lelkiismeretének gyötrelmei miatt felfedezi emberi szabadságát, felelősséget vállal tetteiért és a szenvedés által végül a történet végén fölemelkedik. Ez nem más, mint az emberi létezésben rejlő legmélyebb transzcendencia. Poe Coleridge romantikus művészetfelfogásával egyetértve, azt az elvet vallja, hogy az irodalom egyetlen célja a gyönyörködtetés, és nem a nagy igazságok kimondásával az olvasó okítása. Ezért Poe számára a legfontosabb tényező egy művészi alkotásban, annak hatása. Mindent meg is tesz azért, hogy műveiben, így A fekete macskában is, ez a hatás érvényesülhessen: nagy műgonddal szerkeszti meg írásait, kompozíciói tökéletesen kiélezettek és növelik a feszültséget. Öncélúan használja fel az angol gótikus regény hagyományait, hogy azok jelenségeit ütköztethesse a valóságban létező legiszonyatosabb szörnyeteggel, az emberrel. Ezzel azonban nem kíván se többet, se kevesebbet elérni, mint az olvasó félelmét és borzongását. Poe-ban semmiféle erkölcsnemesítő szándék nincs, egyetlen dolgot akar: szórakoztatni és elkápráztatni az olvasókat mesteri írás- és szerkesztésmódjával. Poe l’art pour l’art fantasztikuma valamiféle átmenetet képez a frenetikus irodalom teljesen külsőségekre törekvő fantasztikumképe és Dosztojevszkij lételméleti indíttatású komplex realista fantasztikuma között.

20

III. Bűn, bűnhődés, perverzió – Dosztojevszkij és Poe bűnképe

Mint arra már utaltam korábban, A fekete macskát és A szelíd teremtést – műfaji hasonlóságaiktól elvonatkoztatva – tematikus összefüggéseikben is egybe lehet vetni. Hiszen mindkét novella arról szól, hogy közvetett vagy közvetlen módon miként pusztítja el egy megkeseredett férj ártatlan feleségét, csak azon való irigységéből, hogy az asszony nem vált érzéketlenné a világ szépségei és értékes dolgai iránt a körülményei ellenére sem. A két elbeszélés annak története, hogy egy komplexusai által meghasonlott férfi hogyan terrorizálja vagy hajtja rabszolgaságba a neki kiszolgáltatott nőt. A szelíd teremtés és A fekete macska tematikus összehasonlítása egy sokkal lényegesebb egyezésre vezet rá minket a két történet között, mint az egyszerű szüzsébeli azonosságok. Ez a hasonlóság az alkotók világszemléltéből eredeztethető és nem takar mást, mint Dosztojevszkij és Poe bűnről alkotott elképzelését. A szerzők bűnképének kibontását abban a műben kell elkezdeni, amire A fekete macska utal, A perverzió démonában. A narrátorban az ártatlan kedvenc megvakítása után felébredt az emberi lélekben lakozó perverzió démona, ami végül későbbi bűneinek okozójává vált. „Majd pedig, hogy végleg és visszavonhatatlanul tönkretegyen, felébredt bennem a CSÖKÖNYÖSSÉG szelleme. Erről a szellemről a filozófia nem emlékezik meg. Pedig a lelkem életéről sem vagyok jobban meggyőződve, mint arról, hogy a csökönyösség az emberi szív legelemibb ösztöne – egyike azoknak a láthatatlan eredendő tehetségeknek vagy érzéseknek, amelyek az ember jellemét irányítják. […] A léleknek az a feneketlen vágyódása, hogy önmagát kínozza – hogy erőszakot kövessen el saját természetén – hogy rosszat tegyen pusztán a rossz kedvéért – ez sarkallt arra, hogy folytassam és fejezzem be azt az igazságtalanságot, amivel az ártatlan macskát sújtottam.”47 Poe itt utal egy másik művére A perverzió démonára, amiben a következőképpen írja le a jelenséget: „Akárhogy vizsgáljuk ezeket és a hasonló cselekedeteket, azt találjuk, hogy egyedül csak s kizárólagosan a perverzió szelleméből származnak. Csupán azért követjük el őket, mert érezzük, hogy nem kellene. Ezentúl vagy emögött nincs semmi érthető princípium; s valóban az ősellenség egyenes ösztönzésének hihetnők ezt a perverzitást, ha nem tudnók, hogy alkalomadtán ugyanez szolgálatára lehet a jó ügynek is.”48 Tehát a perverzió démona, angolul imp of the perverse, komoly kapcsolatban van a bűnnel és annak elkövetésével. Poe el akarja bizonytalanítani a 47

ALLAN POE 2000b, 403.

48


21

kifejezéssel az olvasóját, hiszen az, hogy a bűn egy szellemtől eredeztethető, azt sugallja, hogy az egy emberen kívüli tényező. Pedig világosan leszögezi, hogy a perverzió démona egy emberi ösztön, de magától az elnevezéstől nehezen lehet elvonatkoztatni. Nyilvánvaló művészi szándék, mely a mű fantasztikumát erősíti, hogy bizonytalanságot keltsen az olvasóban. A magyar fordítás meglehetősen megtévesztő és csak elősegíti a félreértést azzal, hogy általában démonnak vagy szellemnek fordítja az imp-et, ami leginkább komisz kismanót vagy kisördögöt jelent. A keresztény kultúrkörhöz is kapcsolható démon egyértelműen azt sugalmazza, hogy a bűn egy világban meglevő külső csábítás, ellentétben az angol változattal. Hiszen az imp szó leginkább az ember fülébe sugdosó kisördög képét juttatja eszünkbe, aminek a létezését senki nem veszi komolyan és csak az emberi lelkiismeret kivetüléseként értelmezendő. Tehát fontos leszögezni, mert fontos hasonlósága lesz az amerikai szerzőnek Dosztojevszkijjel, hogy az emberi természeten belülinek tartja a bűnt. Dosztojevszkij nagyon fontos témája a bűntett, ami az emberi szellem szabadságának kérdésével köthető össze nála. Szerinte a megengedett emberi korlátait átlépő ember követ el bűnt, aki önkényesen értelmezi szabadságát, és hazug igényeket támaszt a hatalomra. Dosztojevszkij komolyan harcol az ellen, hogy a bűnt, külsődleges módon a társadalmi közegből magyarázzák, mert az az emberi felelősség és ezzel az emberi szabadság tagadása lenne. Szerinte a gonoszság annak a jele, hogy az emberben van mélység és személyiség, mert egy személytelen erő nem lehet felelős a rosszért.49 Tehát mindkét szerző hangsúlyozza az emberi felelősséget a bűn kapcsán. De mégis hogyan köthető össze A szelíd teremtés A perverzió démonával, és ezzel Dosztojevszkij komoly, ontológiai eredetű bűnképe Poe-éval? A válasz egy egyértelmű allúzió a két mű között. Amikor a szelíd teremtés a zálogos fejéhez tartja a revolvert, a férfi így gondolkozik magában: „Mondják, hogy a sziklacsúcson álló embert mintha valami húzná lefelé a feneketlen mélységbe. Azt hiszem, az öngyilkosságok és a gyilkosságok nagy része csak azért történt meg, mert a revolver már az illető kezében volt. Itt is negyvenöt fokos lejtő vezet a tátongó, feneketlen mélységbe, és valami ellenállhatatlanul arra kényszeríti az embert, hogy meghúzza a ravaszt. De az a tudat, hogy én mindent láttam, mindent tudok, és némán várom tőle a halált, visszaránthatta feleségemet a lejtőről.”50 Poe egy a zálogos által lefestett képhez kísértetiesen hasonlító példával vázolja fel a perverzió démonának mibenlétét: „Vagy: ott állunk a meredély szélén. Borzadva pillantunk a mélységbe - émelygünk, szédülünk. Ott 49

BERGYAJEV 1993, 109–138.

50


22

maradunk - magunknak sem tudunk számot adni, miért? Lassú fokozatain át az émelygésnek, a szédülésnek és a borzalomnak, megnevezhetetlen érzés fellegébe merülünk. Ez a felleg, még észlelhetetlenebb fokozatokon át, alakot ölt, mint a palackból szálló köd, melyből a szellem emelkedik az Ezeregyéjszaká-ban. De ebből a mi felhőnkből a meredély szélén oly alak ölt testet, mely sokkal félelmesebb, mint bármilyen szellem, mint bármilyen mesebeli démon; s nem egyéb mégis, mint puszta gondolat, noha borzasztó, amely a borzalom gyönyörének élességével a velőt is megfagyasztja csontunkban. Csak egy gondolat: annak a gondolata, mik lennének érzéseink az esés zuhanó sodródása alatt ilyen magasságból; és ezt az esést, ezt a bukó megsemmisülést, éppen azért, mert a halál minden kísértő és szörnyű képei közül, melyek valaha felmerültek fantáziánkban, a legkísértőbbet és legszörnyűbbet jelenti - éppen azért most a legvadabb hévvel kívánjuk; s mivel értelmünk parancsolóan visszariaszt a meredély széléről, éppen azért annál mohóbban közelgünk feléje. Nincs szenvedély, oly démoni módon türelmetlen, mint azé, aki egy szakadék partján borzadva így kéjeleg a zuhanás gondolatában. Kísérletet tenni csak egy pillanatra is a gondolkodásra annyi, mint elveszni kikerülhetetlen; mert a gondolkodás csak arra sürgethet, hogy vissza kell tartani magunkat: és, mondom, éppen ezért nem tudjuk magunkat visszatartani. Ha nincs baráti kéz, hogy megakadályozzon, vagy ha nem sikerül valami hirtelen és utolsó kísérlet visszarántani magunkat s hátat fordítani a mélységnek: ledobjuk magunkat, és összezúzódunk.”51. „Mondják…”, kezdi így a zálogos gondolatmenetét, vagyis inkább Poe mondja. A zálogos elbeszélése nem más, mint a perverzió démonával való találkozás leírása. Az odúlakó csupán azért kínozza feleségét szigorú elveivel és hallgatásával, mert tudja, hogy megteheti, tudja, hogy a lánynak nincs hova mennie. Az eszméje maga a perverzió démona: a zálogos folyamatosan feszegeti felesége tűrőképességének határait, csak hogy lássa, meddig mehet el. Azzal azonban hogy a meggyötört, legyőzött és néma egymás mellett élésre kárhoztatott feleségét, hirtelen forró imádata tárgyává teszi, már jócskán túlmegy minden határon. Ez nem puszta ellentmondásosság, ez már perverzió. A zálogos lelkében lakó nyugtalanság, ami arra készteti, hogy a megaláztatásai után valakin diadalt arathasson, de ezután azt kívánja, hogy a győzelem után újra alárendelt helyzetbe kerüljön, az maga a perverzió démona. Ám ez a szellem a szelíd teremtést sem kerüli el. Amikor fellázad rabszolgasorsa ellen, és meg akarja gyilkolni élete megszomorítóját, az is a perverzió démonának újabb felbukkanása. A lány emberi korlátait feszegeti, szellemi szabadságát fitogtatja ebben a 51


23

helyzetben, hiszen a bűn a szabad szellemek privilégiuma, nem a szolgáké.52 De a lány nem képes megölni a zálogost, mert nem él benne elég erősen a rosszra hajtó ösztönlény. Nem vállalja a lelkiismerete és az igazságszolgáltatás által rá váró gyötrelmeket, ezáltal megbukik szabadsága próbáján. A perverzió démonának kettőssége erősen közelít Dosztojevszkij bűn és bűnhődés okokozati viszonyához. Ahogy Dosztojevszkijnél nem létezik az emberi szellem szabadsága folytán bűn bűnhődés nélkül, úgy a perverzió démona is kettős természetű. Egyszerre csábít a határok átlépésére, de a bűn elkövetése után a lelkiismeret önostorozása miatt vezet el a felelősségvállalásig és a bűnhődésig, akárcsak az ember szabadsága. A perverzió démona gyönyört és szenvedést is képes kelteni az emberben. Az emberi korlátok átlépésének új tapasztalata katartikus élményt nyújt az ember számára, de bűn miatt érzett lelkiismeretfurdalás kínokat okoz. Egyszerre van meg a perverzió démonában a jó és a rossz, a gyönyör és szenvedés, a felemelkedés és a bukás. Dosztojevszkijnél A szelíd teremtésben a bűn által való felemelkedést és az ember saját lelkiismerete miatti bukását egy újabb felemelkedés követi, ám ezúttal úgy, hogy az ember nem Istennel akar azonosulni, hanem saját emberi viszonylataiban talál magára. Poenál azért nincs lehetőség a felmagasztosulásra, mert hőse teljes mértékben megőrült. A fekete macska főszereplője ott köt ki, ahol A szelíd teremtésé elkezdte: saját (tév)eszméjét dédelgeti, ezáltal nem tesz felfedezéseket önmagával kapcsolatban, nem tud a szenvedés által üdvözülni, mert a lelkiismerete már csak egy halvány emlék számára, nincs ami felelősségvállalásra és önelemzésre késztetné őt. Őrülete megfosztja szellemi szabadságától és szolgasorsba taszítja. Poe az ontológiai kérdések fejtegetése helyett megmarad a pszichológia síkján, lemeztelenítve ábrázolja az őrület lélektanát. Poe visszavonhatatlanul abnormális és véglegesen eltorzult alakjához képest Dosztojevszkij hőse csak egyszerű, elkószált határátlépő, ahonnan még van számára visszaút, noha sokkal viszontagságosabb, mint az oda vezető lejtő. Bár azt mondtuk, hogy Poe műveiben csakis a hatás tökéletességére törekedett, amíg Dosztojevszkij számára sosem volt öncél a szórakoztatás és inkább a végső kérdések feltevése felé igyekezett, most láthatjuk, hogy Poe világszemlélete is legalább olyan összetett és előrehaladott, mint orosz kortársáé, hiszen a két bűnkép közötti hasonlóság tagadhatatlan.

52

BERGYAJEV 1993, 113–114.

24

IV. A szelíd teremtés és A fekete macska narratológiai azonosságai

Maár Judit A fantasztikus irodalomban foglalkozik a fantasztikus művek narratológiai problémáival egy főként genette-i alapú általános rendszerrel dolgozva. Némileg kiegészítve Uszpenszkij elméleteivel, Maár szempontjai elég átfogóak ahhoz, hogy bármilyen műalkotás narratív elemzésére alkalmasak legyenek, ezért ezt a rendszert kívánom felhasználni A fekete macska és A szelíd teremtés vizsgálata során. Elsőnek az elbeszélt történet szövegszintjének sajátosságairól kívánok szólni az eseménysor mélystruktúrája és a szereplők szintaktikai relációja szerint.

1. A történet

A történet mélystruktúrájában Maár a következő terminusokat különbözteti meg: kezdeti állapot – első esemény – folyamat – második esemény – végső állapot.53 Ezen fogalmakat felhasználva azt mondhatjuk, hogy mindkét novella kezdeti állapota egy lappangó konfliktushelyzetet takar. A szelíd teremtés szüzséje egy kiegyensúlyozatlan férfi-nő kapcsolat kezdeti szakaszát tárja elénk, míg A fekete macska írója egy gyermekkorból származó komplexusokkal teli, agresszív, alkoholista ember kegyetlenkedő alakját rajzolja körül az olvasó számára. Ezekben a helyzetekben már ott rejlik a kitörni készülő feszültség, ami a bravúros szerzői megoldásoknak köszönhetően a végletekig fokozódik, míg nem marad kétségünk afelől, hogy ez a kiélezett helyzet csakis erőszakos módon érhet véget, illetve változhat meg. A hatást az is fokozza, hogy a történet eseményeinek elbeszélését a narrátorok folyamatosan visszafogják, reflektálnak a múlt eseményeire, vagy vonakodnak folytatni mondandójukat. Előfeltevéseink az első esemény kapcsán valóban beigazolódnak: az egyik történet egy gyilkosságba, míg a másik egy gyilkossági kísérletbe torkollik, ami elindítja a folyamatot, azaz Poe novellájában a főhős teljes erkölcsi lezüllését és épelméjűségének elvesztését, Dosztojevszkijnél pedig a szelíd teremtés néma hervadását. A novellák kompozíciójának szimmetrikus harmóniáját mutatja, hogy mindkét esetben a második esemény is a halál témája (a feleség meggyilkolása, illetve öngyilkosságba kergetése) köré szerveződik. A végső állapotot mindenesetben a magány és a bűntudat érzése zárja, amelyből 53

MAÁR 2001, 161.

25

majd az elbeszélés fog kiindulni egy másik idősíkon, hogy a kereten keresztül végigvonuljon a művek egészén. A szelíd teremtés fantasztikumát a mélystruktúra különleges megvalósulása is erősíti, hiszen az egyes állomásokat egyedül az időbeli egymásutániság köti össze és a narráció nagyfokú egyoldalúsága miatt nehezen tudunk részletes és pontos ok-okozati összefüggéseket levonni közöttük, mindent csak sejteni vélhetünk. Poe-nál ez nem figyelhető meg, nála minden logikusan következik egymásból, még ha a természetfeletti elfogadása felé hajlunk, akkor is logikus sorrendben követik egymást a misztikus jelenségek. A történet egy másik fontos aspektusa az alkotások résztvevőinek szintaktikai viszonya, amely a szereplők funkciói szerint lehet cselekvő, azon belül szándékos vagy akaratlan, és lehet szenvedő, azaz áldozat vagy kedvezményezett.54 A novelláinkon belül a viszonyrendszerek tisztázatlansága a problematikus kérdés, ugyanis nem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani, hogy ki a cselekvő és ki a szenvedő fél. A fekete macska esetében a döntés azon múlik, hogy melyik olvasat felé hajlunk. Klasszikus, fantasztikus irodalomra jellemző eset, amikor a történet szereplője szenvedő félként jelenik meg, aki akaratától függetlenül áldozata a bekövetkező természetfeletti eseményeknek. Ez az állítás elfogadhatónak látszik, ha a természetfeletti létezésével magyarázzuk az eseményeket. Ha azonban afelé hajlunk, hogy a titokzatos véletlenek csak a képzelet játékának eredményei lehetnek, akkor máris megfordul a helyzet és a narrátor cselekvő funkciót fog betölteni, aki őrülete folytán kínozza környezetében a passzív áldozatokat. De mint ahogy azt már említettem: A fekete macska tisztán fantasztikus mű, ezért egyik olvasatot sem tudjuk biztosan igazolni, így a szereplők viszonya is bizonytalan. A szelíd teremtés viszonyrendszere szintén problematikus, de nem a tiszta fantasztikum, hanem a narráció szélsőséges egyoldalúsága miatt. A zálogos többször említi, hogy a szelíd teremtés az ő zsarnoka, tehát ő csupán a szenvedő fél, miközben saját magunk pedig úgy látjuk, hogy ő a cselekvő fél, aki kemény elveivel akarva vagy akaratlanul, de rabságra kárhoztatja fiatal feleségét. Ez az állapot csak az első és a második esemény kapcsán fordul meg, és a második után már véglegesen. A halott lány testének látványa folyton provokálja a zálogost, aki kénytelen elszenvedni nem nyugodó lelkiismeretének feltörését. Tehát elviekben a szelíd teremtés lesz akaratlanul a cselekvő fél, de gyakorlatilag a saját lelkiismerete ellen küzdő zálogos a cselekvő és szenvedő fél egy személyben. 54

MAÁR 2001, 160.

26

A fent leírtak alapján levonhatjuk a következtetést, hogy bár vannak apró eltérések, de történeti szövegszinten azonos fantasztikus irodalomra jellemző problematikusság jelenik meg mindkét novellában.

2. Az elbeszélés

Mint már utaltam rá az narráció különleges nézőpontja és annak elbizonytalanító jellege miatt a fantasztikum legfőbb forrása A fekete macskában és A szelíd teremtésben az elbeszélés maga, éppen ezért érdemes még néhány szót szólni a témáról. Az elbeszélés legfontosabb tényezője a narrátor személye. Mivel mindkét írónk hasonló helyzetből indítja el hősét, ezért az önfeltáró vallomás keretein belül sok hasonlóság figyelhető meg a narrátorok típusával kapcsolatban. Az legfőbb egyezés, amely teljesen meghatározza az elbeszélés módját, hogy mindkét esetben első személyű és belső nézőpontú narrátorral állunk szemben. Azzal, hogy a történet részesei, mi több, főszereplői, mintegy hitelesíteni kívánják történetük általuk leszűrt igazságát, de zavaros elbeszélésük miatt viszonylag hamar rádöbbenünk, hogy az Icherzählung55 erősen szubjektív és a narrátorok megbízhatatlan források. Poe-nál ez azért fordulhat elő, mert hőse bomlott elméjű és képtelen a valóságot saját érzékelésén túl értelmezni, Dosztojevszkij zálogosa pedig folyamatosan keveri a beszélői attitűdöket: egyszer úgy szólal meg, mint aki valóban ki szeretné elemezni és meg akarja érteni a vele történteket, másszor előbukkan belőle pár órával ezelőtti önmaga, aki még teljesen biztos volt abban, hogy a saját igazságképe megegyezik a valóságossal. A bizonytalanságot erősíti a megbízhatatlan narrátor típusa, aki bár törekszik az objektivitásra, mert meg akarja érteni a múlt eseményeit, de mégis képtelen kijutni saját látószögéből. Ezt a típust használja ki végletesen Poe és Dosztojevszkij a fantasztikum forrásaként. Az elbeszélők személyének „kísérleti patkány” jellege, hogy szándékosan keverik őket az írók olyan szélsőséges helyzetbe, amelyben lecsupaszítva minden öndicsőítő és önigazoló sallangtól, teljesen önmaguk lehetnek, egy bizonyos szerzői szándékot takarnak. Ez a szándék abban áll, hogy a szubjektív elbeszélés ellenére rekonstruáljunk egy olyan külső nézőpontot, amellyel mások szemével figyelhetjük elbeszélőnket, és ne az alapján ítéljük meg, ahogyan ő láttatni kívánja magát. 55

USZPENSZKIJ 1984, 146.

27

A különbség Dosztojevszkij és Poe elbeszélője között, hogy A szelíd teremtés zálogosa egy fejlődő narrátor, az alkotás során közelebb kerül az általunk rekonstruált képhez, mert valóban megvan rá az indíttatása, amíg Poe őrültjének beszűkült látóköre és erős önigazoló szándéka nem teszi lehetővé, hogy akár egy lépéssel is közelebb kerüljön az objektív valósághoz. Az elbeszélés idejét az elbeszélésidő és a történetidő viszonya határozza meg, amely alapján beszélhetünk időrendről, időtartamról és gyakoriságról.56 Két novellánk időrendje azonosan retrospektív nézőpontú. Mivel elbeszélőink már egy megtörtént és befejezett eseményt írnak le, amelynek eredményét ismerjük is, hiszen ez adja mindkét esetben a történet kiindulópontját, ezért ez az időszemlélet segít abban, hogy a szubjektív mesélésben megtaláljunk egy láthatatlan objektív nézőpontot, és érzékeljük, ha a narrátor valamilyen módon nem a végkifejletnek megfelelően nyilatkozik meg, azaz eltorzítja az eseményeket. A szelíd teremtésben ez egy olyan aktusban jelenik meg, amely úgy hat, mintha a zálogos tekintete néha-néha rátévedne a történtek kézzel fogható bizonyítékára, a holttestre, és az eszébe juttatná eredeti célját és visszatérítené az elbeszélés menetét eredeti medrébe: „S ami a lényeg, azt a leányt én akkoriban már magaménak tekintettem, és nem kételkedtem hatalmamban. Ó, micsoda gyönyörűség az, mikor az ember már nem kételkedik! De hát mi van velem? Hiszen ha így folytatom, hogyan és mikor sikerül rendbe szednem gondolataimat? Csak gyorsan, sietnem kell… hisz nem ez a fődolog… egyáltalán nem erről van szó, jaj, istenem!”57. Az időtartam azt a fogalmat takarja, hogy adott elbeszélésidőnek milyen hosszúságú történetidő felel meg.58 Esetünkben a szünetek lényegesek, amikor nincs az elbeszéléshez történés rendelve. Ezekben a pillanatokban találkozunk a narrátorok valódi énjével, feltárul előttünk személyiségük a reakcióik alapján, és persze ekkor van lehetőségük arra, hogy befolyásoljanak minket. „E hosszú évek alatt (el kell pirulnom, amikor ezt leírom) az iszákosság ördöge annyira elhatalmasodott rajtam, hogy természetemet és hajlandóságaimat teljesen megváltoztatta…”59 Teszi hozzá mondandójához A fekete macska narrátora, mintha pironkodna tettei miatt, de egy olyan embertől, aki a történet végén bűntudat nélkül büszkélkedik azzal, hogy miként rejtette el felesége hulláját a pincében, ez a mondat erős 56

MAÁR 2001, 166.

57


58

MAÁR 2001, 167.

59


28

ellentmondásosságot rejt magában. Hiszen az, aki lelkiismeret nélkül ölt, miért szégyenkezne egy egyszerű függőség miatt, hacsak nem akarná befolyásolni az olvasó róla alkotott képét. Fontos kiemelnünk még az elbeszéléseinkben a gyors tempóban elmondott, tömör elmesélések jelentőségét, hiszen ha valaki az elbeszélés sebességénél szokatlanul gyorsabban akar elmondani valamit, az azt jelenti, hogy sietősen túl akar esni a dolgon. Az ilyen eseményeket a kompozíció szempontjából nem lehetne kihagyni, de a tömör kifejezésmóddal lehet érzékeltetni, hogy mennyire nem kívánatos terepre tévedt a narrátor. Ez jellemzi A fekete macskában az elbeszélő gyerekkorának leírását és A szelíd teremtésben a zálogos hadseregből való kilépését. Az esetek rövid elbeszélése azt jelzi, hogy mennyire meghatározó és fájdalmat okozó pontot takar az elbeszélők életében ez az időintervallum. Ugyanerre utal egy eseménynek az ismétlődő elbeszélése, melyet a gyakoriság szerint vizsgálunk. A zálogos többször utal keserűen élete fent említett szakaszára, mert ez az élmény teljesen meghatározza mindennapjait, mindenre csak ezt képes rávonatkoztatni. Az elbeszélés harmadik fő aspektusa az elbeszélés módja, a modalitás, amelyen belül megkülönböztetjük a távolság és a nézőpont fogalmát.60 A távolság azt jelzi, hogy az elbeszélt szöveg milyen kapcsolatban van a történet szereplőinek cselekedeteivel. Dosztojevszkij novellájának esetében a zálogos úgy kíván hitelt adni szavainak, hogy a szelíd teremtés szavait pontosan idézi, mintha felidézett szövegről lenne szó, de a történet mégis erősen narrativizált, mert a lány előhívott, valóságos mondatait és cselekedeteit a zálogos a saját ítéleteinek alárendelve értékeli, így növelve szándéka ellenére a távolságot a maga és a felesége nézőpontja között. A fekete macskában a történet vége felé haladva, ahogy lassan eluralkodik a narrátoron az őrület, már egyre kevésbé figyel arra, hogy befolyásolja az olvasóját, így a moderálás hiányával ugyanolyan bestiálisnak festi le cselekedeteit, ahogyan azt a külső szemlélők is átélhetik. A modalitás másik összetevője a nézőpont, mely alatt Maár a cselekedetek elbeszélésének módozatára mutat rá.61 Mivel már megtörtént eseményekre reflektálnak elbeszélőink, ezért nézőpontjuk teljes rálátást kölcsönöz nekik az események szemlélésében. Ebben a szempontban egyedül az a kérdéses, hogy az elbeszélők zavartságuk miatt mennyire érzékelik elferdítve a valóságot, így mennyire nevezhető nézőpontjuk mindent átlátónak és mennyire tekinthetőek hiteles forrásnak számunkra.

60

MAÁR 2001, 172.

61

MAÁR 2001, 172.

29

Elmondhatjuk tehát a két alkotásról, hogy a narrációjuk számos ponton hasonlóságokat mutat, de mégis van egy lényeges különbség, amely a két író személyéhez köthető. Poe teljesen objektív, személytelen történetmondó, mert ezzel akarja fokozni novelláiban a borzalom érzését. Egyáltalán nem kötődik hőseihez, nem érdekli a sorsuk, hiszen számára csakis a novella valóságán belül léteznek, nem kívánnak képviselni semmilyen való életre is vonatkoztatható értéket, annak ellenére, hogy nagyon is realisztikus módon vannak ábrázolva. Dosztojevszkij ezzel ellentétben teljesen együttérző írói attitűdöt reprezentál. Benne is megvan az a kegyetlenség, mint Poe-ban, képes hőseit kíméletlen helyzetekbe sodorni, de ő nem hagyja sorsukra górcső alatt figyelt kísérleti alanyait. Foglalkoztatja az, hogy miként ér véget történetük, hiszen Dosztojevszkijnek minden egyes munkája tükrözi világszemléletének egy-egy lényeges részét, így nem csupán a szereplő, hanem benne megtestesülő emberi lényeg is próbára tétetik.

30

V. Epilógus

Dolgozatom célja nem az volt, hogy átfogó képet nyújtsak Dosztojevszkij vagy Poe művészetéről vagy világszemléletéről, csupán csak kiemelni kívántam a két alkotó egy-egy olyan specifikus hasonlóságát, ami A fekete macskában és A szelíd teremtésben tetten érhető. Három választott szempontom korántsem tükrözi a művek összefüggéseinek egészét, de a teljesség igénye nélkül számomra három olyan kiindulási pontot jelentenek, amelyek kapcsán egyértelműen megragadhatóak a művek és az alkotók közötti azonosságok. Nem titkolt szándékaim közé tartozott, hogy mindkét írót elhelyezzem egy olyan irodalmi hagyományban, amelyben nem gyakran szokták vizsgálni munkásságukat. A nagy realistaként számon tartott Dosztojevszkij fantasztikumának tárgyalása legalább olyan ritkán fordul elő irodalmunkban, mint az esztétika megszállottjaként leírt Poe ontológiai nézeteinek feltárása. Remélem, anélkül, hogy hamis képet festettem volna a két megbecsült alkotóról, meggyőzően sikerült Dosztojevszkij munkásságának egy részét, egy rá nem jellemző irodalmi kánonban elhelyezni és Poe-ról is lerombolni azt az általános és felületes nézetet, hogy művészete kizárólag öncélú.

31

Rövidítésjegyzék

ALLAN POE 1967 – Edgar ALLAN POE, A perverzió démona, ford. BABITS Mihály = Edgar ALLAN POE, Rejtelmes történetek, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1967, 188–194. ALLAN POE 1981 – Edgar ALLAN POE, A fekete macska, ford. PÁSZTOR Árpád = Edgar ALLAN POE válogatott művei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1981, 330-339. ALLAN POE 2000a – Edgar ALLAN POE, The Black Cat = Edgar ALLAN POE, Thirty-two stories, szerk. Stuart LEVINE, Susan LEVINE, Indianapolis, Heckett Publishing, 2000. ALLAN POE 2000b – Edgar ALLAN POE, A fekete macska, ford. KIRÁLY György = Edgar ALLAN POE összes művei I, szerk. NEMES Ernő, Szeged, Szukits Könyvkiadó, 2000, 401–407. BAHTYIN 2001 – Mihail BAHTYIN, A műfaj és a szüzsé-szerkezet sajátosságai Dosztojevszkij műveiben = Mihail BAHTYIN, Dosztojevszkij poétikájának problémái, szerk. SZŐKE Katalin, Budapest, Osiris Kiadó, 2001, 128–223. BAKCSI 1984 – BAKCSI György, Dosztojevszkij: A szelíd teremtés = BAKCSI György, 10 orosz kisregény (Gondolatok írókról, művekről), Budapest, Tankönyvkiadó, 1984, 131–159. BERGYAJEV 1993 – Nyikolaj BERGYAJEV, Dosztojevszkij világszemlélete, ford. BAÁN István, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1993. DEÁK 1980 – DEÁK Tamás, Poe történetei = DEÁK Tamás, Káprázat és figyelem: Újabb esszék, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980, 107–119. DOSZTOJEVSZKIJ 1972 – Fjodor Mihajlovics DOSZTOJEVSZKIJ, Edgar Poe három elbeszélése = Fjodor Mihajlovics DOSZTOJEVSZKIJ, Tanulmányok, levelek, vallomások, ford. KULCSÁR Aurél, MAKAI Imre, KIRÁLY Zsuzsa, Budapest, Magyar Helikon, 1972, 215–217. DOSZTOJEVSZKIJ 1973 – Fjodor Mihajlovics DOSZTOJEVSZKIJ, A szelíd teremtés: fantasztikus történet, ford. DEVECSERINÉ GUTHI Erzsébet = Fjodor Mihajlovics DOSZTOJEVSZKIJ, Elbeszélések és kisregények II, ford. DEVECSERINÉ GUTHI Erzsébet, MAKAI Imre, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1973, 623–671. 32

MAÁR 2001 – MAÁR Judit, A fantasztikus irodalom, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. MORSE–FLAVIN 1992 – Robert M. MORSE, Daniel K. FLAVIN, The Definition of Alcoholism, JAMA, 1992/8, 1012–1014. PÓCS 1990 – PÓCS Éva, Néphit = Magyar Néprajz VII, szerk. DÖMÖTÖR Tekla, HOPPÁL Mihály, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990, 527–692. RULAND‒BRADBURY 1997 – Richard RULAND, Malcolm BRADBURY, Az amerikai irodalom története: A puritanizmustól a posztmodernig, ford. BALKAY Fruzsina, BÁN Zsófia, GÁZSITY Mila, KOZMA Zsolt, ORBÁN Katalin, PÉTER Ágnes, RAKOVSZKY Zsuzsa, TAKÁCS Ferenc, Budapest, Corvina Kiadó, 1997. TODOROV 2002 – Tzvetan TODOROV, Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. GELLÉRI Gábor, Budapest, Napvilág Kiadó, 2002. USZPENSZKIJ 1984 – Borisz USZPENSZKIJ, A kompozíció poétikája (A művészi szöveg szerkezete és a kompozíciós formák tipológiája), ford. MOLNÁR István, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1984.

33

Short fiction és φантастический рассказ

Recommend Documents