Schultheisz Emil
Jeszenszky (Jessenius) János
A régi magyar nemesi családból származó nagyjeszeni Jeszenszky János, Jessenius a Magna Jessen Egnes hungarus, ahogy magát mindig és mindenütt nevezte, az orvos, a tanár, a történetíró, a politikus, egész életét Magyarország határain kívül töltötte. A cseh szabadságmozgalmak és a protestáns érdekek védelmének lett vértanúja, helye mégis a híres magyar orvosok között van. Apja, Jeszenszky Balázs a török háborúk elől menekült Sziléziába. Jessenius János Breslauban született 1566. december 17-én. Szülővárosában végezte a latin iskolát. 17 évesen kezdte orvosi tanulmányait a lipcsei egyetemen, Georg Walther anatómus szorgalmas tanítványaként. A wittenbergi egyetem a XVI. században egyike volt Európa legfiatalabb univerzitásainak. Az alapítását (1502) követő másfél évtized után Luther és Melanchton fellépésével új korszak kezdődött az egyetem életében. A lutheri reformáció nem csak az új vallás teológiai központjává tette Wittenberget, hanem az egyetemen végbemenő változások, a színvonal jelentős emelkedése, tudományos élete, felvirágzása is vonzóvá tette. Európa egyik legnevezetesebb és leglátogatottabb egyeteme lett. Wittenbergi stúdiumait követően tanulmányai folytatására 1582-ben Rómába ment. Útja Padovába vezetett tovább, ahol a nagynevű anatómus és sebész, Fabricius ab Aquapendente volt e tárgyakban tanára és példaképe. Protestáns lévén doktori diplomáját a római kúria protonótáriusa, Jacobus Chimarrhaeus palotagróf kezéből vette át. Padovából 1592-ben hazatérve szülővárosába folytatott orvosi gyakorlatot, majd Drezdában lett udvari orvos. A wittenbergi egyetem meghívásának eleget téve 1594-től a sebészet és az anatómia professzora lett a wittenbergi egyetemen, melynek rektorává választották (1597), majd 1602 augusztusáig a szász hercegek udvari orvosának tisztét is megtartotta. Fordulópontot jelentett Jessenius életében Tycho de Brahéval, a nagynevű csillagásszal való wittenbergi találkozása s később mély barátsága. Tycho, a császár udvari csillagásza beszélte rá Jesseniust – udvari orvosi állást helyezvén kilátásba –, hogy wittenbergi katedráját feladva költözzék Prágába. Tycho váratlan halála megakadályozta a közbenjárást,
Jesseniusból nem lett II. Rudolf utóda a császári trónon is – udvari orvosává 1608-ban bécsi székhellyel. Bécsben 1615-ig maradt. Előkelő betegei révén került Jessenius a cseh politikai életbe. A protestáns Jessenius helyzete a katolikus udvarban Bécsben tarthatatlanná vált. 1616-ban visszatért Prágába, ahol – jóllehet nem volt az egyetem tanára – 1617-ben az egyetem rektorává választották. Rövid ideig tartó rektori ténykedése volt egyetemi pályafutásának vége. Amikor Jessenius 1593-ban az orvosi kar negyedik tanszékét elfoglalta, a wittenbergi egyetem régi fénye már elhalványult. Az orvosi kar tanárai Salomon Alberti kivételével középszerű orvosok voltak. Jessenius a fakultás oktatómunkájába új lendületet, életébe új szellemet vitt. Különös gondot fordított a hallgatók morális-etikai nevelésére, az orvosi tanulmányok elmélyültebb művelésére, de nem a jól jövedelmező orvosi foglalkozás, hanem az orvosi hivatás érdekében. Felkeltette érdeklődésüket a tudomány, a kutatás iránt. Erről tanúskodnak előadásai mellett erősen pedagógiai színezetű írásai is. Mint igazán idealista orvos, azt hirdette, hogy a beteget szolgáló önzetlen orvosi gyakorlat az orvosi tudományok elsajátításának legfőbb célja. Orvosi és szakirodalmi munkásságának legérdekesebb és legfontosabb periódusa wittenbergi tanári működésének ideje volt. 1572-ben az orvosi fakultás új statútumot kapott. A skolasztika merev szabályain alapuló régi oktatási rendet a humanizmus forrásaihoz visszatérő s az új eredményeket is befogadni képes oktatási rend váltotta fel – legalábbis részben. Az alapok nem rendültek meg, Hippokrates és Galenos, az arab klasszikusok tekintélye nem csökkent, de a tanároknak nem csak joguk, kötelességük volt tanaikat kritikus magyarázattal előadni, mi több, az újat alkotók, az új teóriákat és gyakorlatot hirdetők, a neoterikusok tanaival kiegészíteni. A tudomány fejlődésének eredményei megjelentek az egyetemi oktatásban. Az új szabályzat nagy súlyt helyezett a gyakorlati oktatásra, kifejtvén azt is, hogy a medicina tanára csak olyan ember lehet, aki jogosult az orvosi praxisra s járatos is abban. Jessenius az új eredmények legkitűnőbb közvetítőjének bizonyult. Anatómia-előadásaiban, sectióit kísérő kommentárjaiban Vesalius, Fallopius és Fabricius ab Aquapendente legújabb megfigyelései és leírásai is helyet kaptak. Különösen értékes volt tanári működése az anatómia terén. Az egyetem levéltárának iratai szerint az alapítástól kezdve 1615-ig, tehát több mint száz éven át Wittenbergben mindössze 19 boncolást végeztek, s ezek közül 10 Jessenius nevéhez fűződik. Anatómiájában behatóan foglalkozott a bőr bonctanával, mely ’De cute et cutaneis
affectibus’ címen Johannes Cögeler disszertációjában maradt fenn.1 Nékám szerint kitűnő és újszerű munka, mely elsőként foglalja rendszerbe a bőr betegségeit. Orvosi és tanítói működésének egyik legfontosabb állomása az a nyilvános boncolás, amelyet Prágában, az ottani egyetem felkérésére, még mint wittenbergi tanár, 1600. június 8– 12. között mutatott be nagy nyilvános előadás kíséretében, rendkívüli érdeklődés mellett. Boncolását az orvostudomány történetében általánosan Anatomia Pragensisként ismert munkájában írta le a következő évben, amelyet 1601-ben nyomtatott ki Wittenbergben ’Anatomiae Pragensis an 1600 ab se solemniter administratae historia’ címen. Ehhez a munkájához csatolta ’De ossibus’ című értekezését. Anatómiai és klinikai előadásaiban a medicina egységét s az orvos erkölcsi felelősségét nem mulasztotta el megemlíteni. Minden alkalmat megragadott ennek kifejtésére. Erre vonatkozó megjegyzéseit filozófiai elmélkedésekhez fűzte a lélekről és az egész testről írt könyvecskéjében: ’Libellus de anima et corpore universali’ (Pragae, 1605). 1597-ben tartott, később nyomtatásban is megjelent rektori beszédében – ’Sermo de legibus et moribus Studiosorum’ – hosszasan értekezett a kor s különösen az egyetemi polgárok egyre romló erkölcseiről. Ez a gondolat később sem hagyta nyugodni. Mindent elkövetett, hogy hallgatóit jobb erkölcsökre, szorgalomra, tisztességre s a tudomány igaz szeretetére nevelje. 1601-ben a téli szemeszter előadásait egy felhívással kezdte: „… hallgassátok a jó tanárok előadásait s kövessétek; kerüljétek a fecsegőket,… forduljatok el minden kétes értékű kézirattól és irodalmi szeméttől,… tartsátok magatokat a tiszta igazsághoz,… ne engedjetek annak a csalóka meggyőződésnek, hogy már eléggé képzettek vagytok…” Mind az 1572. évi új statútumokból, mind Jessenius sermójából az a gondolat hallik ki, melyet Melanchton fejtegetett annak idején a tanulmányi rendről szóló beszédében (De ordine discendi. CR XX. 202–204.): az erkölcs minden magasabb tudás része, a humanista eruditio pedig a tudományok oktatásának alapja. Tudjuk, hogy Melanchton érdeklődése a természettudományok mellett az orvostanra is kiterjedt. E vonatkozásban az általa 1531-ben initiált „régi szabályzat” nem volt elavult. Nem kevésbé érdekes egy másik beszéde. Prágából visszatérve 1600 őszén az orvosi fakultás dékánjává választották. Mint dékán, a tanítási évet nagyszabású beszéddel nyitotta meg. Ez a munka szinte egyedülálló művelődéstörténeti dokumentum. Alig ismeretes az irodalomban olyan leírás, amely az akkori doktorrá avatás szertartását ilyen részletesen, az elhangzott beszédek és a lejátszódott aktusok ennyire pontos közlésével ismertetné. 1
Wittenberg, 1601. RMK III. 980.
Az anatómia megújulása és fejlődése a sebészet újraértékelését is magával hozta. Ha még messze is vagyunk e korban a medicina és a chirurgia egyenrangúságától, a XVI–XVII. század orvosai már akceptálták a sebészetet, mint orvosi diszciplínát, s további alakulásában nem csekély szerepe volt a sebészetet irodalmilag s a gyakorlatban is kiválóan művelő Jesseniusnak. E szempontból nagy jelentősége volt annak, hogy az 1572. évi „Leges et statuta collegii medicorum in accademia vitebergensi” szabályozta a sebészet oktatását. Az eddigiekkel szemben hangsúlyozta, hogy a sebészet alapjait az orvostanhallgatók számára is elő kell adni. Akkor ez még csak a francia orvosi iskolában volt elfogadott gondolat. Jessenius természetesen a francia irodalmat is jól ismerte, hiszen kiadta a neves francia orvos, Jean Riolan sebészetet is tárgyaló ’Therapeuticá’-ját (Lipsiae, 1610). Gazdag irodalmi tevékenységének betetőzése volt az a munka, amelyet Jessenius 1601 nyarán adott ki ’Institutiones chirurgicae’ címen. Ez lett a legismertebb, évszázadok múltán is a legjobban méltatott könyve, amely hetvenhárom évvel később német fordításban is megjelent, és a német egyetemeken úgyszólván sebészeti kézikönyvvé vált. Sebészeti előadásainak ez az összefoglaló tankönyve a klasszikusokon kívül saját tapasztalatait is közli. Bevezetőjében merészen hangsúlyozza a medicina és kirurgia egyenjogúságát, tagadván kora orvosainak ama tézisét, ami szerint a sebészet gyakorlása orvoshoz méltatlan. Ezzel a művével lett a racionális sebészet megalapítója a német egyetemeken. Különös érdeme, hogy szembenézett azzal az előítélettel, miszerint a tudományosan képzett orvost degradálja, ha késhez nyúl. A híres hallei tanár, F. Hoffmann még 1738-ba is azt hirdette, hogy a művelt orvos saját méltósága ellen vét, ha műtétet végez, bízza azt a sebészekre. Tudományos munkájának vége és tragédiájának kezdete az 1618-as év. Jessenius – mint a Csehországban felkelt rendek képviselője – június 26-án Pozsonyba érkezett, szóvá teendő, hogy a magyar országgyűlés akadályozza meg Ferdinánd főherceg magyar királlyá választását. Késve érkezett és kérése eredménytelen maradt: II. Ferdinándot az országgyűlés 1618. július 1-jén királlyá koronázta. Jessenius még az érdemi tárgyalásig sem jutott el, mikor Forgách Zsigmond nádor lázítással vádolva elfogatta és Bécsbe vitette. Az uralkodó az év végéig fogságban tartotta, majd miután megígértette vele, hogy többé a politikába nem folyik bele, szabadon engedte. Jessenius nem tartotta be a szavát. Bízva a cseh szabadságmozgalom végleges győzelmében és a Habsburg-ellenes Európa támogatásában, 1620-ban újra politikai szerepet vállalt. Pfalzi Frigyes, Csehország nemzeti királya a Besztercebányán ülésező magyar országgyűléshez küldött követségének tagjává nevezte ki őt. A tárgyalások ugyan nem voltak eredménytelenek, de a magyar–cseh konföderáció erőtlennek bizonyult. A cseh szabadságmozgalom elbukott. 1620. november 8-án II. Ferdinánd és a Katolikus Liga hadai a
Prága melletti Fehérhegyen döntő győzelmet arattak a cseh protestáns seregek felett. Ezzel megkezdődött a felkelés nagyarányú megtorlása, melynek Jessenius is áldozatául esett. A Liechtenstein Károly herceg elnöklete alatt Prágában összeült császári bíróság a felkelés vezérei és prominens politikai résztvevői közül huszonhetet halálra ítélt. Közöttük volt Jessenius János, akit 1621. június 21-én a prágai Óvárosháza előtti téren különös kegyetlenséggel végeztek ki. Ha egy modern, napjainkban megjelent német orvostörténeti tankönyv 2 akárcsak néhány sorban is tárgyalja egy orvos munkásságát vagy elismerően említi írását s vázolja életét (ha nem is a kívánatos pontossággal), biztosak lehetünk, hogy az illető a tudománytörténetnek nem jelentéktelen alakja. Jessenius orvosi működése kevésbé ismert, mint látványosan tragikus politikai pályafutása, de távolról sem jelentéktelen. Orvosprofesszori működésével új szellemet vitt az orvostudomány tanításába. Az anatómia terén eddig nem tárgyalt eredményekkel ismertette meg hallgatóit és olvasóit. Az orvosi morált magasabbra kívánva emelni, hallgatóit arra igyekezett megtanítani, hogy orvosi tevékenységükben ne pusztán egzisztenciájuk biztosítását nézzék. Tanítványaival a tudományt akarta megkedveltetni, felébreszteni a kutatás, a vizsgálódás iránti vágyat, megtanítani őket az orvoslás művészetére. Jelentős orvos volt.
2
Jetter, D.: Geschichte der Medizin (Stuttgart–New York, 1992)
