Schultheisz Emil
A felvilágosodás könyvei Magyarországon
A XVII. század közepén Angliából kiinduló felvilágosodás racionalizmusa egész Európára átterjedvén Magyarországot is elérte. Nem csekély mértékben hatott a medicina fejlődésére és befolyásolta a közegészségügy alakulását. Annak a periódusnak az időbeli meghatározása, amit a felvilágosodás fedőfogalmába szorítunk, a tudománytörténész számára mindig nehézséget okoz. Ám akármint állapítjuk meg az évszámokat, az nemigen lehet vitás, hogy a XVIII. század második fele, Weszprémi István működésének időszaka valóban a felvilágosodás korára esett, amelynek ő jellegzetes reprezentánsa volt. Az 1686 és 1790 közötti időszak eseményeiből a hazai egészségügy fejlődése szempontjából két nagy jelentőségű momentum emelhető ki. Az egyik a helytartótanács létrehozása, amelynek működésével az addig szétszórt, kevés helyen működő egészségügyi szervezet centralizálódik és megkezdődik a közegészségügy központi irányítása, s ez a később aránylag jól működő állami közegészségügyi ellátás és irányítás kialakulását jelenti. Ennek a központi irányításnak, illetve ellenőrzésnek egyik példáját találjuk meg Weszprémi életében. ő volt ugyanis az első orvos, akinek hazatérése után gyakorlata engedélyezéséhez vizsgát kellett tennie. Perbegg Károly, a helytartótanács főorvosa két órán át faggatta szakmai ismeretei felől, míg végül teljes elismeréssel bocsátotta útjára. A másik fontos történeti mozzanat volt ebben a periódusban a nagyszombati egyetem kiegészítése az orvosi karral. A kar felállításáig, mint ismeretes, a magyar orvosképzés számára csak egy lehetőség kínálkozott – s a protestánsok számára még hosszú ideig maradt is –, a külföldi egyetemek látogatása. Ez nemegyszer valóságos peregrináció, vándorút volt, mint azt éppen Weszprémi tanulmányai helyszíneinek térképe mutatja, aki stúdiumai során Zürich, Leyden, Cambridge, Oxford és London egyetemeit látogatta és végül az utrechti egyetemen promoveált. Külföldi tanulmányait megelőzően került kapcsolatba a szerencsés véletlen – és jó ajánlások révén – Gerard van Swietennel, a birodalom nagy tekintélyű protomedicusával. Ő irányította az orvosi pályára a még határozatlan diákot, és ajánlotta be zürichi professzor barátjához, Johann Gesnerhez. Tudjuk, hogy Van Swietennek nemcsak az egyetem orvosi kara révén volt befolyása a magyar orvosok képzésére. Külföldi tanulmányaikat gyakran támogatta és bizonyos esetekben irányította, széles külföldi kapcsolatait számos alkalommal felhasználta
érdekükben. Weszprémi tanulmányait pedig éveken át különös érdeklődéssel követte. Talán furcsa megjegyzés, de nem alaptalan, mások ellenpéldáit és restriktív intézkedéseket ismerve, ha segítségnek tekintem, hogy Van Swieten útjukat soha nem gátolta. A hazai orvosi kar működését megelőzően – mint több más európai országban – Magyarországon is volt preakadémiai iskolázás, orvosi magániskola formájában. Bár ez inkább csak előkészítőnek volt nevezhető, az oktatásban betöltött szerepe mégsem hanyagolható el, mert azok számára, akik eredményesen látogatták például Gömöri Dávid, Komárom megye főorvosa vagy Fischer Dániel, Szepes megye és Késmárk szabad királyi város főorvosa magániskoláját, a külföldi egyetemi stúdium ideje jelentősen lerövidülhetett. 1 Az említett két esemény, az orvosi kar felállítása és a közegészségügy helytartótanácsi irányítása közül az előbbi még nem érinthette Weszprémi pályáját. Annál inkább szerepet játszott maga Weszprémi – nem utolsósorban írásai révén – a központilag irányított közegészségügyi állapotok befolyásolásában, az egészségügyi felvilágosításban és a nevelésben általában. Irodalmi munkássága hű képe a korszak szakirodalmának és az egészségügy, az orvoslás terén túlnyúló ismeretterjesztő irodalom műfajának egyaránt, amely utóbbi a XVII. századi kezdetek után ekkor bontakozott ki a maga teljességében. Weszprémi par excellence szakirodalmi munkái közül különös figyelmet érdemel a pestis megelőzéséről, a pestis elleni védekezésről szóló. A XVIII. század első felében és voltaképpen az egész század alatt mindvégig újabb és újabb hullámokban lepi el a kontinenst a pestis. „Századunk eleje olyan szerencsétlen volt, hogy a szörnyű pestis majdnem egész Európát bejárta a legbelsőbb megyéig…” – írja Weszprémi.2 Az 1719–20-i nagy marseille-i járványt követően majdhogynem endémiás gócok alakulnak ki. Nem csökken a kelet felől érkező infekció ereje sem. Magyarországot mindkét irányból eléri a „ragadványos nyavalya”, amelynek problematikája a teoretikus és a praktikus medicina középpontjába kerül. Ennek megfelelően újra igen nagy számban jelennek meg a pestisiratok. Színvonaluk nagyon különböző, tudományos értékük, originalitásuk nagyobb részt erősen vitatható, még a prevenció akkor már századok óta ismert formáinak vonatkozásában is. Ez idő tájt a pestis elleni védekezést tárgyaló és a pestis dúlása idején ajánlatos magatartást tanácsoló népszerű felvilágosító könyvek, traktátusok sokaságával találkozunk, amelyekben, mint például Gömöri Dávid 1739-ben megjelent, ’A pestisről való orvosi tanátslás’ című könyvecskéjében dominál a deisztikus felfogás. Van közöttük azonban 1
Schultheisz Emil: A hazai orvosképzés története a nagyszombati orvosi kar felállítása előtt. = Orvostörténeti Közlemények 51–53 (1969) pp. 17–35.; uő.: Gerard van Swieten. = Orvosi Hetilap 103 (1962) No. 27. pp. 1277– 1280. 2 Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. [Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia]. Második száz. Második rész. Ford.: Kővári Aladár. Bp., 1968. Medicina. pp. 63–65.
néhány, a kor tudományos színvonalának megfelelő írás. Ilyen munka Weszprémi István még Londonban írt és kiadott (1755) ’Tentamen de inoculanda peste’ című értekezése. Ebben merően új gondolatot fejteget. Mióta Lady Wortley-Montague, Anglia törökországi követének felesége 1721-ben Konstantinápolyból Angliába visszaérkezve az emberi himlő inoculatiójának keletről hozott, nem mindig veszélytelen, de esetenként kétségtelenül hatásos eljárásával megismertette hazája érdeklődő physicusait, állandó vita folyt az angol orvosok között a variolisatio gyakorlatáról. (Mint ismeretes, ennek továbbfejlesztett változata, a Jenner-féle vakcináció vetett véget 40 év múlva a vitának.) Magyarországon a variolisatio már a XVIII. század elején sem volt teljesen ismeretlen. Raymann Ádám János, Eperjes város főorvosa az 1717. évi felső-magyarországi himlőjárványról a boroszlói tudós társaság annaleseiben írt beszámolójában arról tudósít, hogy kétéves kislányát a görög és örmény kereskedőktől tanult eljárással beoltotta. Erről Weszpréminek minden bizonnyal tudomása volt. A himlőoltás mintájára Weszprémi a Tentamenben a pestis elleni védőoltást ajánlja, annál is inkább, mert mint írja „…ha van ország, melynek a pestis elleni inoculatiora szüksége van, az éppen az én hazám…”. Ez az írás lényegileg különbözik jóformán minden akkori pestisirattól, éppen az inoculatio alkalmazásának gondolata miatt. Joggal nevezte a nagynevű osztrák orvostörténész, Max Neuburger Weszprémit „az antitoxicus therapia magyar előharcosának”.3 A londoni ’Monthly Review’-ban megjelent recenzió még azon évben elismerően ír a könyvről, az ötletet kedvezően fogadva.4 Azért különösen fontos a Tentamen racionális-természettudományi gondolata, mert a „lázaknak”, a „pestilentiáknak” és az epidémiáknak, így a pestisnek sem volt egységes tana egészen a XIX. századig, annak ellenére, hogy Athanasius Kircher 1658-ban a ’Scrutinium Pestis’-ben lefektetett vizsgálatai szerint a járványos betegségek egyértelműen „mikroorganizmus” okozta betegségek. Valójában azonban a XVIII. század második feléig az egész európai pestisirodalom szerzői számára a párizsi egyetem 1348 októberében kelt ’Compendium de epidemiá’-ban kiadott szakvéleménye volt az irányadó. Abban a korban, amely minden racionalizmusa mellett egy újabb vallásos, kegyes hullám gyakran intoleráns jegyeit is mutatta, s amelyben a protestáns egyetemek orvosi fakultásain
érzékelhetően
erős
volt
a
pietizmus
befolyása,
az
ilyen,
kizárólag
természettudományos gondolatok, különösen egy homályos etiopatogenezisű kór kapcsán 3
Neuburger, M.: Die Vorgeschichte der acuten Infectionskrankheiten. Wien, 1901. p. 35.; vö. még: Karasszon Dénes – Csaba Béla: Az immunológia magyar mesterei. Bp., 1992. NOVORG International. p. 35. 4 The Monthly Review (London) July 1755, 77 sequ.
igen nagy figyelmet érdemelnek. Az általam ismert XVIII. századi magyar pestisirodalomban mindössze egyetlen írásban, mégpedig egy 15 évvel a Tentamen megjelenése előtti iratban akadtam – bár nem azonos, de hasonló – védekező eljárásra történő halvány utalásra. Ez eöttevényi Nagy György 1740-ben megvédett disszertációja, a ’De Peste’. A természettudományos magyarázatra és ennek megfelelő eljárásra való törekvés mellett a disszertációban igen erős pietista hatás érződik. Nagy György disszertációját Simon Paulus Hilscher elnöklete alatt védte meg Jénában 1740 februárjában. A sydenhami tanok alapján áll (Thomas Sydenham, a XVII. század nagy orvos egyénisége a kórfolyamatokat vette górcső alá), de elfogadja a lipcsei Rivinus professzor eltérő véleményét is. Mindkét véleményhez hozzáfűzi – és ez az, ami a XVIII. században nem túl gyakori –, hogy a kórképet jelentősen alakítják „az egyedi és egyéni természeti erők…”. Az egyéni védekezés (elképzelhető) arteficialis és speciális erősítéséről ír, nem pedig az akkor divatos Stahl-féle „vis medicatrix naturæ” elvét taglalja. Fejtegetése nem áll távol az inoculatio gondolatától, ha azt expressis verbis nem is mondja ki. Nagy György disszertációja irodalmi ritkaság. Weszprémi azonban jól ismerte. Weszprémi az utrechti egyetemen beíratkozottak között 1732-nél említi Nagy Györgyöt, aki 1737-ben már a jénai egyetem hallgatójaként jelentkezik promotiora, a kari album szerint 1739. december 7-én.5 Disszertációjának hazai példánya nem ismeretes, a jénai egyetem könyvtárában bukkantam rá. A British Múzeum könyvtárában őrzött példány másolatát eöttevényi Nagy György kései rokona, dr. Eöttevényi Tibor volt szíves rendelkezésemre bocsátani. Az értekezés részletes elemzése összehasonlító vizsgálata és feldolgozása folyamatban van. Weszprémi később is nagy érdeklődést mutatott a pestis kórtana és járványtana iránt. Az orosz cári udvarban nagy karriert befutott magyar orvos, Peken Keresztély egy 1775. december 12-én kelt levelében számol be Weszpréminek a szmolenszki pestisjárvány kapcsán szerzett tapasztalatairól. Erről a hosszan tartó, súlyos járványról, az ennek kapcsán szerzett tapasztalatairól, tulajdonképpen a pestis-problematika egészéről Peken könyvet írt. Ezt még kézirat formájában ismerte meg Weszprémi és dolgozta fel a Succinctában.6 Weszprémi irodalmi munkássága igen szerteágazó. Neki köszönhető az első magyar nyelvű szülészettel foglalkozó munka. A ’Bába-mesterségre Tanító Könyv’ 1766-ban hagyja el 5
Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. [Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia]. Harmadik száz. I és II. tized. Ford.: Vida Tivadar. Bp., 1970. Medicina. p. 315. 6 Peken a ’Házi gyógykezelő’ (Domasnyij lecsebnyik) című könyvét – amely a XVIII. század utolsó harmadában öt alkalommal került kiadásra – részletesen vizsgálja és elemzi: V. Molnár László: Magyar–orosz kulturális kapcsolatok 1750–1815. Piliscsaba, 2000. MATI. pp. 49–53.
a nyomdát.7 Ez Crantz, bécsi szülésztanár könyvének fordítása és bizonyos mértékig a hazai viszonyokhoz való adaptálása. A Weszprémi-féle kiadáshoz Gerard van Swieten írt előszót. Két évtized múlva (1789) jelenik meg az első magyar nyelvű élettani tankönyv Rácz Sámuel tollából, ’A Physiologiának rövid Sommája’. Van Swieten a „közjó és a hasznosság” elvét a holland polgári felvilágosodásból hozta magával. Ezt a közjót volt hivatva szolgálni a felvilágosító-tanító irodalom. Gerard van Swieten hatására kezdte el népfelvilágosító írásait Weszprémi Debrecenben, ami nemcsak az orvosi, illetve egészségügyi irodalomra szorítkozott, amint azt például a ’Gazda ember könyvetskéje’ (1768) mutatja. Weszprémi egyik legnagyobb hatású pedagógiai felvilágosító írása ’A kisded gyermekeknek nevelésekről való rövid oktatás’ (Kolozsvár, 1760), Szekfü Gyula szerint is a magyar művelődéstörténet jeles emléke.8 A könyv közli Van Swieten jóváhagyását. A magyar nyelvű könyvet pártfogójának, Van Swietennek küldte meg, akinek köszönő latin soraiban meglepetéssel olvassuk: „Lubens fateor, me nondum Hungaricam linguam, quam amo, tam bene intelligere…”, (még nem értem olyan jól a magyar nyelvet, mint szeretném), pedig olyan jól érti, hogy minden nehézség nélkül olvassa a magyar szöveget. Hogy finomságait is megértette, tanúsítja a felvilágosítás kapcsán a „női együgyűségre” vonatkozó megjegyzése: „Ennek a munkácskának hasznossága megérdemli, hogy közkinccsé váljék. Igaz, hogy könnyebb Hercules kezéből kicsavarni a dorongot, mint az asszonyokat előítéleteikről leszoktatni.” Weszprémi szakirodalmi munkássága már saját korában nagy elismerésben részesült. Ezt tanúsítja az említett recenzión kívül az a körülmény, hogy egyes munkáiban leírt megfigyeléseit, megállapításait két olyan tudós kortársa is citálja, mint Albrecht von Haller ’Elementa physiologiae’ (1777) című könyvében, illetve Morgagni a ’De sedibus et causis morborum per anatomen indagata’ (1761) című, valóban korszakalkotó művében. Ez az elismerő hang csendül ki számos hozzá intézett levélből. Anton Störck bécsi professzorral, az osztrák örökös tartományok protomedicusával váltott levelek mellett főként Van Swieten levelei tükrözik ezt az elismerést. Van Swieten többször biztosítja bizalmáról is. 1770-ben Bécsben kelt levelében felhívja Weszprémit, hogy mindent gyűjtsön össze, amit az orvosok a magyarországi és erdélyi gyógyvizekről írtak. Van ebben a levélben egy igen figyelemreméltó mondat: „Ne félj a bécsi cenzúrától, a tudósoknak mindig kedvez. Csak a csirkefogók számára
7
Hasonmás kiadás: Einleitung in eine wahre und gegründete Hebammenkunst (magyar) Bába mesterségre tanító könyv, mellyet Krantz Henrik Nepomuk János… írt …, mostan pedig magyar nyelvre fordított Weszprémi István. Bev. tanulmány: Szállási Árpád. Bp., 1994. MOTESZ. 20, 178 p. 8 Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet. 5. köt. Bp., 1936. Egy. ny. pp. 22–23.
félelmetes”.9 Tény, hogy Van Swieten idejében Bécsben a külföldről behozott orvosi könyvek ellenőrzése, a hivatalos szóhasználat szerinti revízió, s a birodalom nyomdáiból kikerült művek cenzúrája meglehetősen elnéző volt.10 Weszpréminek számos cikke jelent meg különböző újságokban, folyóiratokban, tudományos társaságok kiadványaiban. A folyóiratok mint a felvilágosításnak és nemritkán a szakképzésnek is hordozói, közismerten fontos szerepet töltöttek be a XVIII. században. Kezdetben latin, később nemzeti nyelveken születtek meg. A hazai előzmények között már 1732-ben találunk erre vonatkozó tervet. Fischer Dániel orvos-természettudományi folyóirat kiadására tett kísérletet. Az ebben való részvételre felszólító Epistola invitatoria eruditis Pannoniae dicata, bár jó visszhangot keltett, valójában eredménytelen volt. 11 A Monarchia valamennyi országából közölt cikkeket a bécsi központú ’Allergnädigst privilegierte Anzeigen aus sämtlichen kaiserlichköniglichen Erbländern’ (1771–76). Munkatársai között találjuk Weszprémit, aki cikkírója volt a ’Merkur von Ungarn’ (1786–87) és az ’Ungarisches Magazin’ (Pozsony, 1781–87) című lapoknak. 1791 és 1798 között az utóbbi a ’Neues Ungarisches Magazin’ néven jelent meg. A cél azonban már akkor is az volt, hogy a magyar tudomány gondolatai magyarul jelenhessenek meg. A magyar tudományos élet fellendítésére, a Hazafiúi Magyar Társaság létrehozására a budai pálos rend székházában 1799-ben tartott találkozón megállapodás született. A résztvevők között, a Bessenyei vezette írók mellett, ott találjuk a hazai medicina és természettudományok képviselői között Hatvani Istvánt, Rácz Sámuelt és Weszprémi Istvánt. A társaság sohasem kezdhette meg működését, és magyar folyóirat is csak öt év múlva kelt életre. A magyar nyelvű sajtó kezdeteinél is ott találjuk Weszprémit. Egyik szerzője volt az 1784–86 között meginduló, a jozefinista politikát támogató és a fiziokrata elképzeléseket helyeslő ’Magyar Kurir’-nak. Az újság azért jelent meg Bécsben, mert ott a szerzők gondolati szabadságát kevésbé kötötték a magyarországi rendi és egyházi kiváltságok. Több orvostörténész Bécs és Van Swieten iránti túlzott lojalitással vádolja Weszprémit. Tény azonban, hogy Bécs, mint arra utaltam, sok tekintetben liberálisabban kezelte a tudományos életet és annak irodalmát, mint a hazai konzervatív rendi és egyházi körök. „Aki az országban egyénileg, kevesedmagával, hatalom nélkül az újat képviselte, az a segítséget Bécstől várta.” Erre a tényre a korszak legjobb ismerője, Kosáry Domokos több ízben is rámutatott. Mindennek a magyarázata az, hogy Bécs tudományos életét progresszív szemlélet jellemezte, 9
Eva H. Balázs: Van Swieten Ideen und die ungarische Gesellschaft. In: Van Swieten und seine Zeit (Wien, 1973) 10 Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., 1980. Akadémiai. p. 129. 11 Schultheisz Emil: Magyar orvos-természettudományi folyóirat kiadásának terve a 18. századból. = Orvostörténeti Közlemények 6–7 (1957) pp. 122–138.
ami a felvilágosult abszolutizmus reformtörekvései iránti szimpátiában nyilvánult meg. Éppen Weszprémi és Van Swienten viszonya példázza ezt legjobban.12 Weszprémi főműve a négykötetes ’Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza’.13 A Succincta minden mozzanata a keletkezéstörténettől az elemzéseken és műfaji tanulmányokon át a részletes ismertetésekig olyan közismert, hogy erre nem szükséges kitérnünk. Talán csak a nagynevű német professzorra, Baldingerre kell utalnom, aki már a Succincta tervének ismeretekor 1768-ban megindult nagyszabású bibliográfiai művében a hírességek sorába iktatta Weszprémit.14 Jóllehet
legfontosabb
alkotása
orvostörténeti
opusa,
a
klinikus
Weszprémi
természettudományos orvosi szemléletét tükröző írásai is maradandó emlékei a hazai felvilágosodás irodalmának.15
12
Kosáry Domokos id. műve p. 407. Vö. Weszprémi, Steph.: Svccincta medicorvm Hvngariae et Transilvaniae biographia. I–IV. Lipsiae – Viennae, 1774–1784. 14 Baldinger, E. G.: Biographien jetzt lebender Aerzte und Naturforscher. Vol. I–IV. Jena, 1768–1772. 15 Lásd erről: Weszprémi István emlékezete halálának 200. évfordulóján. Sajtó alá rend.: Gazda István, összeáll.: Szállási Árpád, a bevezető tanulmányt írta: Schultheisz Emil. Piliscsaba – Bp. – Debrecen, 2000. MATI – SOMKL – Debreceni Egyetem. 240 p. 13
