Sacha Batthyány történetét nem csak azért érezhetjük magunkénak, mert neve ismerősen cseng minden magyar olvasó szá mára. A fiatal, sikeres, a történet kezdetén fülig szerelmes újságíró boldog is lehetne, ha családja múltja nem vetne árnyékot életére. Mikor megtudja, hogy nagynénje a II. világ háború végének egyik legszörnyűbb náci bűn tettébe keveredett, elhatározza, hogy kideríti az addig gondosan elhallgatott igazságot. Miközben nyomoz, azzal szembesül, hogy az igazság feketén-fehéren nagyon nehezen megragadható – különleges, mégis nagyon jellemző közép-európai családtörténete pedig ráébreszti, hogy fiatal ember létére, traumái a XX. században gyökereznek. Útja Buenos Airestől Szibérián át Kistarcsáig vezet, hogy a sötét, kibeszéletlen titkoktól terhes múlttal szembenézzen, és újra boldog lehessen.
Részletek a könyvből Minden egy csütörtöki napon kezdődött, áprilisban, hét évvel a Buenos Aires-i utazásom előtt. Akkoriban a Neue Zürcher Zeitung vasárnapi kiadásánál dolgoztam. Kora reggel volt, alig ért még be valaki, az irodában csönd honolt. Egy holland spermadonorról írtam épp cikket, amikor az egyik idősebb kolleganőm, aki különben nem sokat beszélgetett velem, letett egy kitépett újságlapot az íróasztalomra, és azt kérdezte: – Miféle családod van neked? Fölnéztem és rámosolyogtam, csak azután pillantottam a cikkre, amit kitépett nekem. Valami 19. századi témát vártam, fodros ruhákat vagy lovakat. Valami hidat, amelyet az egyik ősömről neveztek el, Batthyány Ádámról, Zsigmondról vagy Lászlóról, hiszen a vezetéknevem közismert Magyarországon. Grófok, hercegek és püspökök voltak a Batthyányak. Egyikük az első magyar felelős kormány elnöke lett 1848-ban, egy másikat, Batthyány-Strattmann Lászlót orvosi érdemeiért II. János Pál pápa 2003-ban boldoggá avatta Rómában. A család története a 14. századi törökellenes háborúkig vezethető vissza, nálunk nyugaton viszont nemigen ismerik a nevet, minek is ismernék? A legtöbben tamilnak vélik, a sok ipszilon miatt valahogy Srí Lanka-inak hat. Csak karácsonykor szoktak rákérdezni, mert olyankor adják a Sissi-trilógiát a tévében, délelőtt 11-kor, amelyben a császárné, akit Romy Schneider alakít, egy Batthyány
-1-
gróffal táncol, aki babakék egyenruhát visel, a haja pedig csillog a sok brillantintól. Szóval valami ilyesmire számítottam, amikor rápillantottam az újságra, valami ártalmatlan dologra, ami helyett azonban ez a cím ötlött a szemembe: „A pokoli vendéglátó”, ezt nem értettem, de a nőt a fényképen rögtön fölismertem. Margit néni. A cikkben az állt, hogy 1945 márciusában részt vett 180 zsidó lemészárlásában az osztrák Rechnitz (régi magyar nevén Rohonc) városában, a magyar határ mellett. Hogy mulattak, táncoltak és ittak, majd éjfélkor, szórakozásból, mezítelen férfiak és nők tarkójához tartották a pisztolyukat, és lenyomták a ravaszt. – Köszönöm – mondtam, félretettem a szöveget, és visszairányítottam a tekintetemet a képernyőn villogó kurzorra. Még két órát kellett dolgoznom a holland spermadonorról szóló cikkemen. Margit néni? A nyelvöltögetős? (…) egy véletlen találkozás egy téli estén sok mindent elindított. Barátokkal jártam a városban, és az egyik étteremben ismerősbe botlottunk, aki Maxim Biller német íróval ült egy asztalnál. Odatelepedtünk hozzájuk, és idővel valahogy Margit nénire terelődött a szó. Biller hallott róla, amin csodálkoztam, és ő volt az első, aki nekem szegezte a kérdést: – És neked mi közöd ehhez?
-2-
A náci grófnőhöz, ahogy az újságokban mindmáig nevezik, közöm, nekem? Erre a kérdésre nem számítottam. Addig még nem tettem fel magamnak, mert annyira abszurdnak tűnt. – Szigorúan véve – válaszoltam Billernek zavartan – még csak nem is a rokonom, Margit csak beházasodott, ő Thyssen. Szóval, hogy mi a közöm ehhez? – ismételtem meg, hogy időt nyerjek. – Semmi, ugyan mi lehetne, olyan rég volt már. Ha ma kérdezné, már mást felelnék. Mert ahogy telt-múlt az idő, megváltozott a nézőpontom. Már nem az volt a lényeg, hogy kiderítsem, mi történt, már nem újságíró voltam, aki kívülről érkezik, jegyzeteket készít, összegyűjti a tényeket és kikérdez másokat. Már csakis énrólam szólt a történet. (…) Nem én voltam az, aki mindig bűnösnek érezte magát azért, mert Svájcban túl jó dolga van? Nem vágytam titokban egy kis háborúra? Legalább egy krízisre. És hányszor írtam újságíróként migránsokról? Elkísértem egy családot Irakból egészen idáig, napokat töltöttem afrikaiakkal dél-spanyolországi üvegházakban, és együtt tanyáztam bangladesi menekültekkel régi athéni raktárcsarnokokban. Honnét van bennem az érdeklődés a menekülők iránt? Miért vonz a szenvedésük? De hát Zürichben nőttél fel, szólok rá magamra, páncélosoktól meg belövésektől távol, mi a fene van veled? Az
-3-
iskolában növényeket préseltél, mocsári gólyahírt, kökényt, a tanárod büszkesége volt a herbárium. Aztán meg az a fonák, 1988 szeptemberében, a harmadik játszmában, saját kezűleg ütve, merő kényszerűségből, megnyerted a játszmát, a zoknid vöröslött a salaktól, ez a te életed, nem elég? Nem, soha nem volt az. Mindig volt valami, ami hiányzott. Ez a felhőtlen világ, ami körülvett, olyan patyolatfehér, mint a pólók, amelyeket hordtam, és amelyeknek a gallérját a nyolcvanas évek közepén fölhajtottam, sosem volt a sajátom. És minél tovább gondolkodtam rajta, annál igazabbnak éreztem a mondatot: háborús unoka vagyok. Apám a pincében töltötte a háborút, nagyapámat az oroszok Szibériába hurcolták, nagyanyám elveszítette második fiát, és a nagynéném felelős 180 zsidó lemészárlásáért. Egyszerre voltak tettesek és áldozatok, üldözöttek és üldözők, először ünnepeltek, azután megvetettek: a kortörténet fattyai. Végül egyre hajlottabb háttal járták az életük útját, először az önbecsülésüket vesztették el, aztán a hangjukat. Vakondcsalád voltunk, írta Maritta nagyanyám a naplójába: visszahúzódtunk, semmiben nem hittünk többé, és magunkba roskadtunk, fejünket a földbe dugva, mindig lapítva. És velem mi volt? (…)
-4-
Maritta Miután elment az orosz, előmásztunk a rejtekhelyünkről. Mindenütt emberek bújtak elő a romok közül, mint éjjel a patkányok. Fogalmam sem volt, hová menjek, mígnem egy rokon azt tanácsolta, menjek az anyósomhoz. A városrész, ahol a lakás volt, teljesen elpusztult, az ablakok betörtek, a tetőt bombatalálat érte, jeges szél süvített be a réseken. Csak két szoba volt és egyetlen ágy, azon feküdt az anyósom. Megbénították az események, és úgy krákogott, mint aki horkol. Ez volt az egyetlen hang, amit hallatott. Ahhoz, hogy teát főzhessek, el kellett viselni a krákogást, mert a vaskályha, ami tűzhelyül is szolgált, az ágya mellett állt. Azt mondták ugyan, hogy véget ért a háború, de nem tudtuk, mi fog jönni. A szüleimről már régóta nem kaptam hírt. A férjemről nem is beszélve.
Ágnes A vonat ajtaja kinyílt. SS-őrök álltak a vágányok mellett, késő este volt, és azt parancsolták, hogy induljunk el egy kis, sötét úton. Nagyon gyengének éreztem magam, hasmenésem volt, és alig bírtam menni. De a többi nő a csoportból támogatott és újra meg újra felsegített, ha megbotlottam. A hátunk mögött német tisztek üvöltöztek: „Los geht’s!
-5-
Los! Los!”, vagyis: Indulj! Nyomás! Nem tudom, hogyan sikerült, de éjszaka valamikor megérkeztünk egy gyárhoz. Egy fonodához. Nem volt szabad senkinek elmesélnünk, honnét jöttünk és mit éltünk át Auschwitzban. Egy terembe vezettek bennünket, ahol vetetlen ágyak álltak, és lefekhettünk. Azoknak az asszonyoknak az ágyai voltak, akik a szövödében éjszakai műszakban dolgoztak. Amikor meg másnap reggel mi mentünk dolgozni, ők feküdtek le. Auschwitzhoz képest jó dolgunk volt. A műszakvezetők kiválogathatták maguknak a dolgozókat, megint megvizsgáltak, szelektáltak, és újra karanténba dugtak. Ez alatt az idő alatt néhányan fölfedezték, hogy terhesek, mert elmaradt a menstruációjuk. Megpróbálták, ahogy tudták, eltitkolni, mert a terhesek eltűntek, senki sem tudta, hová. A felvigyázónk megkérdezte, ki tud németül, így engem a szárítóba irányítottak, ahol hetven-nyolcvan kilós bálák felakasztásában kellett segédkeznem. Ebből állt a munkám, nap mint nap. Egyik reggel rettenetes fogfájásra ébredtem. A felvigyázóm egy katona kíséretében elküldött a faluba a fogorvoshoz, az ajtajára az volt kiírva: „Zsidókat nem kezelünk.” A fogorvos rám parancsolt, hogy tátsam ki a számat, vett egy fogót, és olyan erősen húzta a fogamat, ahogy csak bírta. Mindezt állva. Pár perc múlva már kint voltunk, de a fájdalom nem szűnt meg. Tükröm nem volt, de hamarosan észrevettem, hogy rossz fogat húzott ki. Szerencsére volt zsidó
-6-
fogorvos is, akit a gyárigazgató havonta egyszer odaküldött hozzánk. Azt mondtam neki: „Belehalok a fogfájásba.” Mire így válaszolt: „Hamarosan vége lesz a háborúnak. Tartsál ki.” És aztán egészen váratlanul bezárták a gyárat. Már nem kell textíliákat szárítanunk, mondták, hanem segítsünk bunkereket építeni a német lakosságnak, hogy mindenki biztonságba kerülhessen, ha bombázni fognak a szövetségesek. Nagyon fárasztó munkánk volt, árkot kellett ásnunk alig valami szerszámmal. Szemközt egy szénbánya feküdt, ahol francia hadifoglyok dolgoztak, akik kis cédulákat nyomtak a kezünkbe, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak. Ezzel is eltelt néhány hét, ugyanabban a napi ritmusban. Mígnem elérkezett az a reggel, amikor senki nem jött ébreszteni minket. Hónapok óta először minden csöndes maradt.
Maritta Egy ideig örültem, hogy szállást találtam az anyósomnál. Bármilyen nehezek voltak a napok, akadtak vidám pillanatok is, amikor például az egyik unokatestvéremmel és két babakocsival elindultunk szenet lopni. Az egész város kész romhalmaz volt, a hidak a Dunába robbantva. Napról napra egyre több unokatestvér és rokon jött, a lakás egyre szűkebb lett, mindenütt gyerekek voltak, akik az ágy körül bújócskáztak, mi mást tehettek volna?
-7-
Ágnes Máskor már hajnali ötkor dörömböltek, de azon a napon nem történt semmi. Ágyban maradtunk délután háromig, míg nem szólt valaki, hogy menjünk be egy barakkba. A gyárigazgató és egy SS-tiszt az asztal tetején állt, kezükben kulcsokkal. „Azt a hírt kaptuk – ordították –, hogy Németország letette a fegyvert. Vége a háborúnak.” Eldobták a kulcsokat, annak jeléül, hogy végre véget ért minden. És akkor most mit tegyünk?
Maritta A legtöbb gyerek a lakásban alultáplált volt, beteg és legyengült, de túlélték. Az enyémet kivéve. Béla azon a napon halt meg, amikor a háborúnak vége lett.
-8-
Margit nénikém hataloméhségében nem isme rek magamra. A nemzetiszocializmussal való rokonszenvezésével pláne nem. És nem ismerek magamra nagyanyámnak a feudális Magyar országért érzett gyászában, és a haza és a rend utáni vágyódásában sem. Ám a gyengéiben igen. Vajon másképp cselekedtem volna, mint nagy anyám, azon a délutánon? Fellázadtam volna az apám ellen, aki nem akart beavatkozni? Meg állítottam volna, amikor eltussolta a gyilkosságot? Fellázadtam-e bármi ellen is valaha? Nem, de minek is tettem volna? Svájcban minden a leg nagyobb rendben van, hallom a saját válaszomat. Valóban?
Fordította Blaschtik Éva Szerkesztette Nádori Lídia A borítót tervezte Tillai Tamás
Megjelenik 2016 szeptemberében
A magyar származású Sacha Batthyány (szül. 1973) szociológiát tanult a Zürichi és a Madridi Egyetemen, előbb a Neue Zürcher Zeitungnál dolgozott szerkesztőként, majd 2010-től a Tages-Anzeiger magazinjánál. A Svájci Újságíróiskola docense, és 2015 óta Washingtonban él, onnan tudósít az amerikai elnökválasztásról a Süddeutsche Zeitungnak.
