2. R fény árnyéka
SZUROVECZ KITTI
F ényemberek 2. A Fény árnyékaelső kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged» 2012 írta: Szurovecz Kitti Fény árnyéka a mű címe: Fényemberek 2. – A Fény árnyéka Szerkesztette: Hegedűs Noém a borító Kovács Renáta ötlete alapján készült ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 702 4 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 e-mail:
[email protected] www. konyvmolykepzo. hu felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Szücs Márta Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolót nem sokszorosítható.
Kisfiamnak és Páromnak, az én házi- Univerzumom legfényesebb csillagainak!
„Dala gyász volt, szentelt bánat, halkan cseng hangja a lánynak, Míg arcára halál sápadt, Szemére mély árnyak szálltak. fordul a hajó: elöl Camelot. Lélek a parton még nem jár. Messze még a soktornyú vár, bárkájában halott ó már, Nem dalol, s messze Shalott. ”
(Tennyson: Shalott asszonya)
PROLÓGUS MATT Tíz KÖRÖMMEL VÁJTAM A FÖLDET. Vizes volt, hideg, a szél pedig veszettül fújt körülöttem, de én egyáltalán nem fáztam. A meleg orkánkabát is igazán felesleges volt, amit a földi dimenzióban a külsőségek kedvéért viseltem. Eljött a perc, amikor elegem lett belőle. Ledobtam magamról, immár kényelmesen kapartam tovább, az ajkam arra a szokásos, gonosz mosolyra húzódott, amikor végre megláttam azt, amit kerestem. - Nolessel! – sziszegtem magam mögé. – Add a lámpát!egy tárgy repült felém a sötétben, a reflexeim pengeélesek voltak, így nem jelentett gondot elkapnom. Rávilágítottam a fára. Mint hacsak tegnap temették volna a nőt, a koporsó tökéletes épségben volt. - Igen, úgy tűnik, ő az... – olvasta a zseblámpa fényében a feliratot Nolessel. – Jó munkát végeztünk. Megtaláltuk, Matthew. - Fogalmazzunk úgy, hogy megtaláltam, rendben? – dörrentem rá. Puttana. Ami most sikerült, az kemény féléves munkám eredménye. – Legalább kiásni segíthettél volna. - Vigyáznom kell a körmeimre – mondta önérzetesen. Szép volt, de utáltam, ahogyan ő is engem. Ez persze nem újság, mert mi általánosságban így érzünk egymás iránt, de azért összedolgozunk, ha úgy kívánja a szükség. Most úgy kívánta. - Gyerünk, segíts kiemelni! Nolessel egy másodperc múlva már velem szemben állt. Ketten olyan könnyedén emeltük ki a földből a nehéz tölgyfa koporsót, mintha az hungarocellből lenne. Élveztem az erőmet. Másom úgysem maradt. - És most? – kérdeztem, miután a tetem koporsója a temető nedves földjére került. Idegesen körbepillantottam, majd lekapcsoltam a lámpát, mert hangok szűrődtek be az utcáról. Csak néhány szombat esti, szórakozni vágyó fiatal haladt el a sírkert előtt, felszabadultan röhögtek valamin. Valamikor, nem is olyan régen én is így éltem: hétvégenként bulizni jártam, és nem foszladozó hullákat bányásztam. Régi, szép idők. - Remélem, nem jut eszükbe a temetőbe jönni, partizni. Az a szőke srác egyszerűen cukorpofa volt. Nagy kár lenne érte... – Nolessel megnyalta vörösre festett ajkait. – Hm... Talán később, ha végeztünk, utánuk megyek. - Ne húzzuk az időt! Mit kell tennem? – kérdeztem, s a hangom enyhén remegett.
- Annyi biztos, hogy én hátrébb lépek. Damian azt mondta, a feladatom csak annyi, hogy végignézzem az átalakulást és segítsek a bunyóban, ha netalán tombolni kezd. - Sanszos? - Zombiknál sosem tudni. De állítólag neked van valami képességed, ami egészen emberivé teszi majd... - Remek... Nolessel elkacsázott a tűsarkain, a szemem sarkából láttam, amint leül egy távolabbi sírkőre. Én pedig hozzáláttam. Végigfuttattam az ujjaim a sima tölgyfán, aztán újra bekapcsoltam a lámpát, és rávilágítottam a pontokra, ahol lezárták. A szögek nem jelentettek gondot. Forró, erős kezeim egy pillanat alatt feltéptek minden anyagot, s már csak egy karnyújtásnyira voltam a halottól, akiből perceken belül új lény lesz, aki talán megválthat engem, és visszaadhatja az álmaimat... a hullán már nem látszottak egykori szépségének nyomai. Foszladozó, eldeformálódott tagok, arc, fej, szemek sehol, torz, alaktalan massza. Megkockáztatom, talán még annál is gusztustalanabb volt, mint ahogyan mi kinézünk eredeti állapotunkban. A Pokolban. Hm. Otthon, édes otthon. Amint átlépjük a saját dimenziónk kapuját, szörnyetegekké változunk. Ö azonban szép lesz. Kap egy második életet, hogy segíthessen nekünk. Jobb kezemet arra a pontra tettem, ahol a szívének kellett lennie. Nem undorodtam. Lehajoltam, s a két karomat szélesre tártam, valahogy úgy nézhettem ki, mint amikor a gyerek azt játssza, hogy ő a kanyarodó repülőgép. A villám pedig, ahogy vártam, a következő pillanatban lecsapott. Persze, rögtön eső követte, éreztem, amint a Fényesek küzdenek ellenem, de tudtam, hogy erősebb vagyok náluk. Minden erőmet bevetve arra koncentráltam, hogy a sötét energia akadálytalanul áramolhasson a testemen át, bele abba az alaktalan masszába, ami másodpercről másodpercre kevésbé tűnt taszítónak. Épült a húsa, a bőre, fényesedéit a haja, s a zseblámpa fényében szemeket pillantottam meg, az éjszakánál sötétebb íriszekkel. A villámlás egyszeriben megszakadt, én pedig tőrt vettem elő. Túl hirtelen mozdultam, így sebet ejtettem a vadonatúj női nyak finom bőrén. Kékes vér csordult ki. Egy tökéletesen természetellenes lény vére. Megdöbbenten meredtem a saját teremtményemre. - Maradj nyugton...! Ne moccanj, mert a társam pengéje újra hullát gyárt belőled! – Nolessel hangja egész közelről jött, éreztem, hogy mellettem áll, és ő is az újonc arcába mered. A zombi felzokogott. Könnytelenül, hisztérikusan. - Hol vannak? Élnek? – üvöltötte artikulátlanul, majd mit sem törődve a nyakához szorított késemmel, felpattant, és elkapta Nolessel torkát, akinek félelem villant a szemében. Nem csoda. Az élőhalottak erősebbek az egyszerű pokolszolgáknál. - Élnek – sziszegte Nolessel, mire a lány engedett a szorításon. – Élnek, és megkapod őket... - Üdvözöllek az új életedben – szólaltam meg, rávillantva a mosolyom a jövőm zálogára. – Örülök, hogy létezel.
I. FEJEZET TIK-TAK, TIK-TAK CHRIS A SZERELMEM KÉRDŐ TEKINTETTEL PILLANTOTT RÁM a létra tetejéről. Mandulavágású, ragyogó zöld szemeit egy kicsit összehúzta, magas, sima homlokán ilyenkor megjelent egy kis ránc, telt, már- már természetellenesen piros ajka tanácstalanul lefelé biggyedt. Kék kockás pamutinge és bő, szakadt farmernadrágja tele volt festékfoltokkal, élénkvörös copfjából itt-ott kiszabadult egy-egy tincs, ami ellenállhatatlanul bájossá tette őt. Most mit csináljak veled, Jane Andrews? Szedjelek le onnan, a létra legfelső fokáról, hogy magamhoz ölelhesselek, most, azonnal? Próbálkozni sem merek. A sors fintora, hogy tízszer erősebb vagy, mint én, és nem jössz le, hacsak nem akarsz. A tekintetedben pedig ott az a határozott kérdés... Ajjaj, bajban vagyok, valamit mondanom kell, különben... - Milyen lett, Chris? Egészen őszintén – a nagy szemek elöl nem lehetett elbújni. A vesémbe láttak. - őszintén? – mosolyogva fintorogtam. – Egyszerűen szörnyű. Jó ötletnek tűnt angyalszárnyakat festeni a nappali falára, de most, ahogyan ezt így látom... - Igen? – vonta fel a szemöldökét. – Merd végre nevén nevezni a dolgokat! - Giccsparádé – közöltem. - Micsoda? - Giccsparádé – ismételtem meg. Sértődött pillantást vetett rám aztán egyik kezét csípőre téve még egyszer megnézte a művét. Elmélázott, és észre sem vette, hogy az arcán is megjelent egy gyöngyházfényű, világoskék festékpaca. Nagy sóhajjal a vödörbe mártotta az ecsetet, majd rám pillantott, és kitört belőle a nevetés. – Ez tényleg iszonyú ronda... Nézd, drágám, én csak Lea és Rómeó előtt akartam tisztelegni. Nélkülük az elmúlt egy évben elszálltam volna, a szó minden lehetséges értelmében. – Igen, ez kétségtelen – mondtam, majd heves iramban átszeltem a szobát, hogy a létra mellett állva átölelhessem. Elértem a csípőjét, mire a következő pillanatban az ajka már az enyémen volt. Rég megszoktam a szélsőségesen gyors mozdulatait. Nem tehetett róluk. Már így is nagydolog, hogy valamennyire megtanult bánni az erejével, amit az univerzumtól kapott. Kezdetben mindent levert, túlfutott, túlugrott, túlszorított, jaj, azok a fájdalmas éjszakák... Mindig mosolyognom kellett, amikor arra gondoltam, hogy a pizsamáim egymás után szakadtak. Nem a férfiaknak kellene letépni a nők ruháját? Igaz, ez a mi esetünkben lényegtelen. A kapcsolatunk sokkal mélyebb dimenzióban zajlik annál, mint hogy próbáljunk a szabványnak megfelelni. Csaknem egy éve együtt voltunk már, de meg mindig csak nagy kínok árán sikerült kibontakoznunk egymás öleléséből. Képtelen voltam elmenni mellette anélkül, hogy meg ne érintsem, és ez így volt jó. - Mihez kezdesz a fallal? – kérdeztem, amikor először levegőhöz jutottam. – Ez így nem maradhat. Ha ezt a vendégeink meglátják.. • - A halalom napjáig ezzel fognak szívatni – fejezte be helyettem a mondatot. – Nem tudom. Azt hiszem, most átfestem fehérre, aztán pár nap múlva, ha teljesen megszáradt, kiagyalok valami új mintát,de most nincs időm ezzel pepecselni. Tanulnom kell. Holnap vizsga, holnapután újra munka... –Jaj, kicsit sem érdekel az egész! Szombat estét akarok! Az pedig még két nap – közölte durcásan, majd a maga hihetetlen tempójában felkapta a másik, dög nehéz festékes vödröt, és szemmel nem követhető iramban kezdte átpingálni fehérre a kissé félresikerült falfestményt. Elmosolyodtam, majd felléptem a létra legalsó fokára, és megcsókoltam a tarkóját. - Alkoss, kis művészem! – suttogtam. – Mennem kell dolgozni. - Rendben, estére sütök egy grillcsirkét – mondta magától értetődően. – Szeretlek, Chris.
- Én is szeretlek. Nem volt nap, hogy ez a szó el ne hangzott volna közöttünk, de lehetetlen volt megunni. Egyszer állítólag tizenkét órán át nem mondtam, és komoly letolást kaptam érte. Már amennyire lehet közöttünk komolyságról beszélni – általában egymást ugratva nevettük végig a nap huszonnégy óráját. Ha éjjel felébredtem, rámosolyogtam a kedves, alvó arcocskájára. ö a kifinomult receptoraival megérezte, és visszamosolygott, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. Egyszerűen elragadó volt. Nehezemre esett otthon hagyni őt, mint minden alkalommal, de azért kénytelen-kelletlen elindultam a kis lakásunk ajtaja felé. Beleugrottam a bakancsomba, felkaptam a bőrdzsekim, és már a kilincsen volt a kezem, amikor megszólalt mögöttem, egészen közel. Amint megfordultam, a lélegzete simogatta az arcomat. - El sem hiszem, hogy eljönnek, Chris. - Én sem. Talán akkor, ha már ott bandáznak – mutattam a konyha irányába. - És Linette dobol majd az asztalon a jajvörös körmeivel... - Jón pedig megkéri, hogy fejezze be... -Alex pedig megfogja a kezét, hogy tényleg így legyen. - Aztán Nassar szemérmetlenül közli veled, pedig észbontóan szép vagy. - Mire benned a féltékenység utat tör magának... - Tévedés, nem utat! Orrot – nevettem el magam, majd még egy szer magamhoz öleltem, és kelletlenül elindultam dolgozni. Pontosan tudtam, mit rejt Jane türelmetlen tekintete. Ugyanarra várt, amire én is, hónapok óta. A látogatásra. Hogy ismét együtt lehessünk a családunkkal. Különös mozaikfamília vagyunk. A Sors adta testvéreimet vártuk, akikkel csaknem egy éve nem találkoztunk. És ez az egy év... Minden hiányérzetem ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt fantasztikus. Végre halandó emberként élhettem Jane-nel, az én kis csodalényemmel. Az Amphibiával, akit az univerzum azért teremtett, hogy helyreállítsa az egyensúlyt az Égi Fény és az Örök Sötétség világa között. Immár tizenegy hónapja tudtuk, hogy ő az, de valahogy nem akaródzott elfogadnunk a tényt, hogy hamarosan eljön a nap, amikor megváltozik az életünk. Amikor már nem az lesz a legfontosabb problémánk, hogy mindent tűvé tegyünk nevelt kisfiam, Adam után, hanem az, hogy megakadályozzuk a sötét pokolszolgák pusztítását a földön. Atyaég, ha mindezt egy idegennek mesélném, azon nyomban hívná a fehérköpenyeseket, hogy zárjanak gumiszobába. Pedig hát, a száraz tények: vannak az emberek, akik mit sem sejtve élik a mindennapjaikat, és azt hiszik, hogy az egyre gyakoribb betegségek, balesetek, természeti katasztrófák a véletlen művei. Nem így van. Mindenről egy másik, az úgynevezett Sötét, vagy Pokol dimenziójának népe tehet, akik vezetőjükkel, Damiannal az élükön azt akarjak, hogy a világot elborítsa a mocsok, hogy ne a becsület» a szeretet, a tisztesség irányítson, hanem az élvezet és a pusztítás. Sajnos az utóbbi néhány száz évben meglehetősen jól haladtak. Aztán vannak a Fényemberek. A nép, amit maga a Sors, a Teremtő jobb keze, Astrid Ürnő teremtett tükör tiszta lelkekből azért, hogy biztonságban átsegítsék a haldoklókat a Mennyországba, hogy azokat véletlenül se rabolhassa el a Sötét csőcselék, általuk növelve az erejét, ám a Fényembereknek már nagyon régen nem csak ez a dolga: a haldoklók utaztatása ellazító hobbitevékenység a harchoz képest, amit a Sötét dimenzió szolgáival folytattunk. Igen, folytattunk. Én múlt időben. Fényember voltam, míg tavaly a szerelmemről ki nem derült, hogy ő az univerzum csodája. Astrid Úrnő megajándékozott bennünket egy nyugodt évvel, kettesben, és visszaadta a személyazonosságomat, az emberi életemet. A képességeim, például a repülés, a gondolatokkal történő kommunikáció, az angyalok jelenlétének érzékelése és az éghetetlenség, mint legfőbb fegyver, elveszett belőlem, ám megkaptam Jane-t, aki értékesebb számomra mindennél a világon. Csakhogy az óra megállíthatatlanul ketyegett, és ha a Sors jóslata igaz – márpedig ki tudná jobban nála, mi történik a jövőben -, akkor röpke néhány hetünk van hátra, és a jó öreg halálfélelem kegyetlen barátként kopogtat be ismét az ajtónkon. A Sötétekkel együtt... amikor ez eszembe jut, akkor rögtön az a gondolat követi, hogy az eltelt tizenegy hónap kevésnek bizonyult
ahhoz, hogy megtaláljuk a volt menyasszonyomat, Keirat és a kisfiát, Adamet... Tudni akartam, hogy jól vannak, hogy mindketten túlélték az autóbalesetet, amit az első földi életem utolsó napján együtt elszenvedtünk. Aznap én meghaltam volna, ám Astrid úgy döntött, ahelyett, hogy a Mennyországba küldene, Fényemberré változtat. Jane és én tűvé tettük Adam és Keira után egész Los Angelest, és csak akkor repültünk vissza New Yorkba dolgozni, amikor minden megtakarított pénzünk elfogyott, és elkezdődött a szerelmem utolsó éve az egyetemen Sehol sem találtuk őket. Persze Astrid Úrnő segíthetett volna nekünk, hiszen pontosan tudja, mi történt egykori szeretteimmel mégsem tette. O általában nem tesz semmit, amivel befolyásolhatná a dolgok alakulását, mert szerinte ez az élet természetes folyása. Nem lennék a bőrében. Előre látni az örömöket, szép dolog. De tudni a borzalmat is, ami később bekövetkezik, erről inkább lemondanék. Emlékszem, még Fényemberként olykor belefeledkeztem Astrid mélyzöld, megfejthetetlen íriszeibe, de annyi titok rejlett bennük, hogy hamarosan megfájdult tőle a fejem. ami miatt nem kaphattunk még égi segítséget Keira és Adam felkutatásához, az volt, hogy Astrid csak azzal a feltétellel engedett vissza bennünket az emberek világába, ha minden kapcsolatot megszüntetünk a Fényemberekkel. Ez utóbbi nem ment könnyen, mert Jane képes volt kommunikálni az Őrangyalainkkal, akik ugyancsak beszédesek voltak, és nehezükre esett nem hozni, nem vinni a híreket. Pedig a parancs az parancs, és a Szárnyasoknál nincsenek engedelmesebb, belátóbb, alkalmazkodóbb lények. Már-már idegesítően jók. -Julién – suttogtam halkan a saját Őrzőmnek, miközben felhúztam a kesztyűm, és megérintettem az öreg motorom ülését. Néhány hónapja vettük Jane-nel egy járműbörzén, és mindketten imádtuk. - Nagyon csúszik ma az út? a következő pillanatban jéghideg fuvallatot éreztem a fülem mellett. Kellemetlen volt az amúgy is nyirkos, didergős novemberben. - Szóval csúszik – sóhajtottam, majd a helyére tettem a fülhallgatómat, a bukósisakomat pedig a fejemre húztam. Mit nekem egy kis víz az aszfalton? Mindig is adrenalin függő voltam, és amióta nem tudtam repülni, olyan segédeszközöket használtam, mint például a motorom. Nagy szerencse, hogy Jane nem szólt emiatt, persze féltett, de pontosan tudta, hogy a halandó élet mennyire lassít nekem ahhoz képest, amihez hozzászoktam. Én ettől szeri vetítem, ő pedig attól, hogy nem engedhette szabadjára a képességeit, híven az Astridnak tett ígéretéhez. Egyetlenegyszer fordult csak elő, hogy engedett a kísértésnek, és a zivatart szikrázó napsütéssé változtatta Aztán persze Astrid és a Teremtő bosszút álltak rajtunk. Három teljes héten át esett Manhattanben az eső, amit mindketten utáltunk. Szívből. Nem csoda hát, hogy ezen a csatakos, őszi késő délelőttön semmi kedvem nem volt beharcolni magam a színházba, hogy a srácokkal folytassuk a Macska a forró bádogtetőn díszletének tegnap megkezdett építését. Jól elvoltam ezzel a munkával, de a régi, Los Angelesben berendezett életem kaszkadőr évei után maga volt a megtestesült unalom. Szívesen folytattam volna az égő épületekből és robbanás előtt álló autókból való kiugrálást, de Jane és én túlságosan féltünk attól, hogy magunkra vonjuk a Sötétek figyelmét, így kerültünk minden feltűnő viselkedést. No, nem mintha nem találnának ránk, ha akarnának, de nem szerettük volna provokálni őket. Bár mikor, bármelyik napon benne volt a pakliban, hogy megpróbálnak elkapni bennünket, hiszen arról álmodtak, ha ugyan ezeknek a megátalkodott szerzeteknek vannak álmaik, hogy Jane egy nap átáll az ő oldalukra, és a képességeivel együtt könnyen leigázzák az. Égi Lények Világát. Beleborzongtam a gondolatba, hogy vajon mii yen volna egy általuk irányított bolygón élni. Kösz, nem belőttem az MP3 lejátszómon a kedvenc rádiómat? ahol épp Whitney Huston énekelt szexi torokhangon. Szegényke. Kar érte. Noha nem az egyetlen szörnyűség mostanában kedvencünk a dalnak vége lett, és elkezdődött a hírblokk, mire elértem az el lámpás kereszteződést. A jelzőfény pirosra váltott. Ez az egyik le lassúbb darab a városban, el fogok késni. A gyalogosok hada meg indult előttem, én pedig a színes esernyők kavalkádján bambulva hallgattam a hírolvasót. - Hírek, délelőtt tizenegykor, Thomas Harris vagyok. Halott-gyalázás Venice temetőjében. Ma hajnalban különös sírrabláshoz riasztották a Los Angeles-i rendőrséget. A megközelítőleg három éve
nyugalomba helyezett koporsóból csak maga a holttest tűnt el, a mellé temetett ékszereket és egyéb személyes tárgyakat szétszórták a sírkertben a rablók. Nem tudni, mi lehetett a célja a különös bűnténynek, a rendőrség gőzerővel nyomoz a tettesek... Kip-kop. Félrekaptam a fejem, az egyik fülemből kiesett a hallgató. Valaki jobb oldalról megkocogtatta a bukósisakom. Sötét hajú, sötét szemű férfit láttam magam előtt egy hivalkodó, tűzpiros sportautóban. Mellette harisnyás lábú, miniszoknyás, plasztikázott ajkú szőke cicababa. - Nem tudtad, hogy motorozás közben, sikamlós aszfalton veszélyes zenét hallgatni? – kérdezte kihívóan Matt Shelton. - Te csak ne féltsd az életem, cimbora! – sóhajtottam. - Felőlem akár két mérföldet repülhetsz arról a vacakról. De mivel ez Jane-nek fájna, érdekel a testi épséged. - A kis barátnőd tudja, hogy épp valaki másról álmodozol? – intettem a fejemmel Matt cicababája felé. - Kretén – mondta gyűlölködve Matt. Valami olyasmit láttam a szemében, ami nagyon nem tetszett, de igyekeztem magamban elnyomni a kényelmetlen érzést. Valaki dudálni kezdett mögöttem. Gyorsan kapcsoltam, és kilőttem Shelton mellől. Nem voltam féltékeny rá, hiszen Jane engem választott és nem őt, pedig az ipse igen szorgalmasan tepert utána egy évvel ezelőtt. Olyan szinten padlóra küldte az, hogy nem kellett a lánynak, hogy hetekre eltűnt. Az egyetemi legenda szerint Olaszországba ment meglátogatni az édesanyja családját, és egyben elfelejteni Jane-t. Mióta tudja, hogy együtt vagyunk, nem próbálta meg elvenni tőlem, sőt, kifejezetten kerülte a kedvesemet, ám ha összefutottunk valahol, sosem mulasztott el megejteni egy-egy epés megjegyzést. Magam sem tudom miért, de örökös rossz érzés volt bennem vele kapcsolatban. Rossz volt a tudat, hogy létezik egy ember, aki a pokolra kíván, csak mert Jane engem szeret. az én menyasszonyomnak nem kellett efféle démonokkal harcolnia, pedig bátran vállalta volna, ha megtaláljuk Adamet és Keirát. Mélyen hitt az érzéseimben, ahogyan én is az övéiben, így a szerelemféltés egyetlen szikrája sem pattant el közöttünk, amikor a múltamról meséltem neki. Pedig a régi időkben, amikor még azt sem tudtam, mi fán terem a misztikus világ, Keira volt a párom. A filmes iskola első évében ismerkedtünk meg, a gyakorlati órákon előttem ült, és csak azért nem húzogattam a derékig érő, hollófekete haját, mert abból már mindketten kinőttünk huszonkét éves korunkra. Helyette alig néhány hét alatt egymásba gabalyodtunk, és egy évvel később megkértem a kezét. Hazavittem Moreno Valley-be, és bemutattam a családomnak, akik különösebben nem lelkesedtek azért, hogy egy színésznőjelöltet készülök feleségül venni, akinek ráadásul már van egy kisfia, de szépen, lassan beletörődtek a meg- változtathatatlanba. Az együtt töltött négy év alatt, amíg főiskolára jártunk, dolgoztunk és megpróbáltuk magunkat kicsit összeszedni anyagilag egy közös élethez, mindketten nagyon hozzám nőttek. Keira és Adam – nem tudom, melyikük jobban. Egyetlen karnyújtásnyira voltunk az álmunktól, attól, hogy összeköltözhessünk, amikor egy nap elindultunk nagyanyám öreg járgányával az óceán partra, és megtörtént, aminek sosem lett volna szabad: egy kamion szédületes sebességgel közeledett felénk, szembe a forgalommal Már nem emlékszem, mit tettem. Elrántottam-e a kormányt, avagy sem? Az a néhány szörnyűséges pillanat homályos, fájdalmas folttá mosódott az agyamban. A következő emlékem Astrid arca, amikor elmondta nekem, hogy kiválasztott vagyok, mostantól Fényemberként élek, és a küldetésem az, hogy a távozó lelkeket átkísérjem a túlvilágra. Biztosított, hogy lesz segítségem: a mentoraim, Helena és Jonathan mindenre megtanítanak majd. Ok voltak a családom abban a két évben, míg öregedéstől és fizikai változásoktól mentesen közöttük éltem, és most, hogy visszakaptam a régi valómat, a személyazonosságomat, mint Christopher Hopevalley, Adamet és Keirát mintha csak a föld nyelte volna el... Olykor elmerengtem azon, mi lenne, ha egy nap feltűnnének, vajon hogyan reagálna a lelkem, ha megpillantanám a lányt, akiért a régi, emberi életemben bármire képes lettem volna. Kizárt dolognak
tartottam, hogy az egykori érzelem felébredjen bennem, hiszen, ami köztem és Jane között kialakult, míg Fényember voltam, arra egyszerűen nincsenek szavak. Adam, akit a kisfiámként szerettem, sokkal jobban aggasztott. Majd megőrjített a tudat, hogy nem tudom, hol lehet, túlélte-e, mi történt vele? Hivatalos helyeken nem mertünk nyomozni utánuk, hiszen Jane és én tudtuk, Astrid nem véletlen rejti el őket előlünk. Az Úrnő ok nélkül nem veszi el az emberek szeretteit. Minden tette része az élet bonyolult, szüntelen körforgásának. Mi csak annyit tehettünk, hogy kerestük őket, megadtuk az esélyét, hogy rájuk bukkanjunk, ám ez mégsem történt meg. Kezdtem beletörődni, hogy soha többe nem fogom látni Adamet. Nagyon fájt, ám amikor Jane-re néztem, az kárpótolt sok mindenért. azonban egy vágyat, ami nagyon is valóra váltható volt, képtelen voltam kiverni a fejemből. Immár tizenegy hónapja, hogy ismét emberként élek, de még nem láttam a szüléimét. Nem akartam őket veszélybe sodorni, nem akartam átélni, hogy magamhoz ölelem őket, aztán kényszerből ismét eltaszítsam. Amikor néhány hónapja először felhívtam őket telefonon, kitaláltam egy jól hangzó hazugságot: Keira elhagyott, és nekem időre volt szükségem, hogy felejtsek, ezért tűntem el az életükből ilyen hosszú időre. Mindehhez Matt Shelton látványos olasz tiplije szolgáltatott nekem ihletet. Persze a családom tagjai nem most jöttek a falvédőről, anyám mondta is, hogy szerinte ez mese habbal, és arra gyanakodott, valamiféle bűn- cselekménybe keveredtem, ami miatt egy időre el kellett hagynom az országot. Még az Astrid által „varázsolt” múltam is erről árulkodott, ugyanis az Úrnő egyetlen gondolatával intézett nekem alibit a vámhivatalnál, és a francia Riviérán volt egy bártulajdonos, aki sziklaszilárdan emlékezett, hogy egy ideig dolgozott nála egy Christopher Hopevalley nevű srác. Persze, soha az életben nem jártam ott. A szüleim nem faggatóztak. Valójában örültek, hogy élek, hogy hallják a hangom, hogy nem kell többé aggódniuk miattam. Azonban egy napon őszinteségi rohamomban meséltem nekik Jane-ről, és azóta is azzal nyúztak, egyre határozottabban, hogy vigyem el őt Moreno Valley-be, látogassuk meg őket, még az ünnepek előtt. Hm. Karácsony. Mi lesz akkor velünk? Ha tudnák... Úgy elszálltak a gondolataim, hogy csak most vettem észre, már a színház épülete magasodik előttem. Bekanyarodtam a hátsó udvarára, igazi bohém közeg – belül csillogó, elegáns, tükör tiszta terek, ám amit a közönség nem lát, azt eszi a kosz és az enyészet. így van ez a filmiparban is. Míg kaszkadőr voltam, számtalanszor megfigyelhettem ezt a kontrasztot. Leemeltem a fejemről a bukósisakom, lezártam a járgányom, és közben már tettem is a fülemhez a nőm, ami a megszokott módon csörögni kezdett. - Megérkeztél? – hallottam meg a hangot, amit imádtam - Naná. Már most hiányzol. - Te is nekem, Chris. Sima út volt? - Az. Leszámítva, hogy belefutottam Matt barátodba. - Kellemetlenkedett? - Arrogáns volt, mint mindig, de nem vettem magamra – vontam vállat, s közben intettem Shanenek, a portásnak, amint elsétáltam mellette. - Sosem lesz már a régi – sóhajtott Jane. – Talán beszélnem kellene vele... - Talán inkább nem kéne vele keresni a kapcsolatot! - Nem is olyan régen még a barátom volt, Chris, aki mindig mellettem állt a bajban. - Nem kell emlékeztetned! Mégis féltelek tőle. Régen más volt. Most kifejezetten veszélyes fazonnak tűnik – érveltem. Összetört – felelte halkan Jane. – Tudom, hogy álarcot hord. Az álarc mögött pedig ott az én barátom. Miért nem hagyod, hogy levegyem róla? Mitől félsz? Chris, sosem fogsz elveszíteni. - Ezt gondolod? Hogy féltékeny vagyok? - Van jobb ötleted?
- Van valami a tekintetében, ami nem tetszik. Nem tudom meg' fogalmazni. Neked is érezned kellene! - Érzek is valamit – felelte határozottan. – Azt, hogy tisztáznom kell vele a dolgokat. - A te döntésed – hagytam rá, de nagyon nem szívesen, egyszerűen nem akartam erőszakoskodni. Úgy éreztem, jobb lenne témát váltani. A Matt Shelton- ügy kezdte elnyomni az agyamban a jó" kedvközpontot. - így van – felelte, majd könnyedén hozzátette: – Azt éreztem, vívódtál magadban valamin, miközben motoroztál...hát, igen. Jane a vesémbe lát. A képességei lehetővé teszik, hogy ráhangolódjon azokra, akiket szeret. Még Keira és Adam arcát is látta az emlékeimben, a hangulataimat pedig többnyire hajszálpontosan megérezte. - Csak eszembe jutottak a szüleim. Már megint. - Mit szeretnél tenni? - Látni akarom őket, még az ünnepek előtt – mondtam gyorsan. - Már nagyon sokszor megbeszéltük, hogy ez veszélyes. - Akárcsak Matt Shelton. - Chris, nem összehasonlítható a két dolog, te is tudod. Ha még élne édesanyám, eszembe sem jutna belekeverni őt... - Ha még élne édesanyád, és te tudnád, hogy talán már nincs sok hátra az életedből, akkor meghátrálnál, vagy magadhoz ölelnéd még egyszer, utoljára? Nem tudhatjuk, mi lesz, Jane – lehalkítottam a hangom, mert a kollégáim közelébe értem. - Kérlek, ne mondd nekem még egyszer, hogy meg is halhatsz! Azt sosem hagynám... - Itt nem csak erről van szó. Ha teszem azt, Főnökasszonynak olyan hangulata lesz, hogy ismét Fényember formámban találom magam, már megint nem mehetek el a családomhoz, hiába leledzem ezen a bolygón élve és virulva. Kincsem, nem tehetek róla, de van egy olyan érzésem, hogy vagy most, vagy soha többé. - Én is csak annyit mondhatok, hogy ez a te döntésed. Megértelek, de az biztos, hogy egy perc nyugtom sem lesz, míg haza nem jössz... - És azt miből gondolod, hogy van esélyed itthon maradni? - Persze, menjek veled, és üldögéljek valami panzióban, amíg te a családoddal vagy, és... - Ezt meg hogy képzelted? - Úgy, ahogy mondom. Chris, nem mutathatsz be nekik! - Ezt pedig te nem gondolhatod komolyan! Miért nem? - Mert bármelyik pillanatban, bármire lehet egy képtelen reakcióm, és akkor lebukunk. Tudod, hogy újabban megváltozik a szemem színe, ha izgulok vagy aggódom valami miatt! Vagy emlékezz csak arra, amikor bemutatkozásnál majdnem eltörtem Creevy haverjának a kezét! Nem hiszem, hogy a mamád ezt jó néven venné... Tudod, hogy egyelőre elég a legkisebb stressz ahhoz, hogy ne legyek képes uralni az erőmet. - Itt az ideje, hogy gyakorolni kezdj. Velem kell jönnöd, Béna Jane, olyan nincs, hogy itt hagylak egyedül! - Olyan nincs, hogy kibírom nélküled – a vonal végén nevetett a hangja. Fellélegeztem. m Akkor ezt meg is beszéltük. No, ez elég egyszerűen ment. Megkönnyebbülve nyomtam le a hívásmegszakítás gombot, aztán nekivetkőztem, és harcolni kezdtem a díszletelemekkel. Elképzelni Jane-t a szüleim nappalijában, meglehetősen kellemes kép volt. Nagy vigyor terült szét az arcomon, miközben nekiálltam, hogy a sablon alapján megfessem az egyik kartonból készült tetőelemet. - November van, mocskos rossz idő odakinn, ömlenek a rádióból a rossz hírek, és félórája kiégett az egyik metró kocsi, mérföldeket gyalogoltam ebben a dzsuvában... – sorolta a panaszait a
kolléganőm, Adrianne. – Te mégis folyamatosan mosolyogsz! Felháborító. Nem tudom, mit szedsz, Christopher, de adj belőle nekem is! - Nem nagy titok – vontam vállat. – Csak annyi, hogy az emberek néha elfelejtik, az eső nem elég nagy bosszúság ahhoz, hogy lehervadjon a mosoly az arcukról. Nekem ahhoz valami több kell. Halálos betegség, atombomba... - Nem mintha ezek jelen helyzetben reálisak lennének... – emelte az égnek a tekintetét. - Bármikor, bármi lehet reális, Adrienne. - Milyen kis bölcsek vagyunk huszonhat évesen. De most már igazán elárulhatnád, mi a folyamatos vigyorgás oka! - Jane végre belement, hogy bemutassam a családomnak – mondtam egy kicsit büszkébben az elfogadhatónál, körülbelül úgy, mintha a szerelmem egy különleges, rákgyógyító hatóanyagot fedezett volna fel. - Szerelem! – sóhajtott Adrienne, a megrögzött, harmincas szinglik sóhajával, majd rám villantott egy elnéző mosolyt, fel tűzte a haját, és kezelésbe vette Maggie, a Macska szexi ruháját. Hiányzott még róla néhány flitter. Csöndben dolgoztunk, miközben az eső odakinn kérlelhetetlenül zuhogni kezdett, és a gomolygó, sötét fel* hők félhomályba vonták a műhelyt. - Kapcsoljak villanyt? – kérdezte Adrienne. - Nem lenne rossz – bólintottam. Kolléganőm az ablakhoz lépett, és kinézett rajta, miközben az aranysárga villanást a dübörgő ég hangja váltotta fel. - így borul a sötétség a világra, ha hagyjuk... - Tessék? – emeltem fel zavartan a fejem. - A nagy szerelem árt a hallásnak, úgy látszik – nézett rám értetlenül Adrienne, majd felkapcsolta a villanyt. – Nem mondtam semmit,hát, persze hogy nem. Hiszen a hang, amit hallottam, nem ,is a színházi varrónőé volt. Mélyen visszhangzott, odabenn, a fejemben,. Astrid, a Sors hangja. Összetéveszthetetlenül gyönyörű orgánum Egy év. Tik-tak, tik-tak. Az óra megállíthatatlanul ketyeg, és időnk lassan lejár. Minél hamarabb fel kell hívnom a légitársaságot ha azt szeretném, hogy a szüleim valaha is megismerhessék Jane-t s hogy még egyszer az életben utoljára magamhoz ölelhessem őket.
2. fejezet LÁTHATATLAN SZEM JANE Majdnem dél volt, mire végeztem a falpingálással, aztán gyorsan ledobáltam a ruháimat, és beálltam a zuhany alá. Copfba fontam a hajam, felvettem egy kényelmes melegítőt, és főztem magamnak egy forró, tejszínhabos kakaót, de az egész műveletsorozat így sem tartott tovább tíz percnél. Ilyenkor szitkozódtam magamban, hogy még akkor is túlságosan gyors vagyok, ha lassítani próbálok, tehát végképp elfogytak az ürügyeim arra, hogy miért nem a vizsgámra készülök éppen. Pedig muszáj megemberelnem magam. Holnap már Electra divatáruüzletében dolgozom, és nem lesz időm tanulni. Péntekenként a szokásosnál is nagyobb a forgalom, mert a nők általában olyankor vásárolnak a hétvégi randikra, partikra, családi látogatásokra... Jaj, családi látogatások! Úgy tűnik, nem csak a tanulás mellőzésére fogytak el az indokaim, hanem arra is, hogy miért ne mutathatna be engem Chris a családjának. Más huszonkét éves lánynak ilyenkor az a legnagyobb izgalma, hogy szerezzen valami szűzies ruhát, ne hebegjen-habogjon zavartan, ha az életéről vagy a terveiről kérdezik, és próbálja a stresszes körülmények ellenére önmagát adni. Én azonban imádkozhatom, hogy ne üssön be a ménkű! Mialatt zuhanyoztam, üzenetem érkezett Christől. Megírta, hogy beszélt az édesanyjával, és hogy a következő hétvégén várnak bennünket Los Angelesben. Nem amiatt aggódtam, hogy vajon Electra ad-e nekem szabadnapot szombatra, hanem sokkal inkább azért mert az időpont vészesen közel volt ahhoz a naphoz, amikor az Asterid által ajándékozott egyévnyi nyugalmunk lejár. Furcsa úgy várni a jövőt, hogy elképzelésünk sincs arról, hol leszünk, mit csinálunk, mondjuk két hónap múlva. Érthető, hogy túlságosan előre sosem terveztünk. Próbáltunk a mának élni, de azért egyre többet beszéltünk a változásról, ami hamarosan bekövetkezhet. amikor tavaly, a Sötétek világában tett kényszerű látogatásom idején kiderült, hogy Amphibia vagyok, azaz a jóság és a gonoszság dimenziójában is létezni tudó lény, a Fényemberek elmondták nekem, hogy a képességeim folyamatosan nyílnak majd ki, törnek utat maguknak a következő hónapok során. És csakugyan! Szinte mindennap történt velem, bennem, valami változás, olyan volt, mint egy hihetetlen kaland, egy nagy felfedezés. Ráébredni arra, hogy ezentúl a gondolataim és nem az izmaim határozzák meg a fizikai képességeimet, döbbenetes volt. Ha eldöntöttem, hogy most tíz métert fogok ugrani, már ment is a dolog. Elég volt megbeszélnem magammal, hogy nincs tériszonyom, és mosolyogva sétáltam végig az egyik felhőkarcoló tetőperemén Manhattanben, hihetetlen gyors lettem és erős, amit a hétköznapi életemben egyre nehezebb volt lepleznem, mert gyakorta megfeledkeztem magamról. Kínos úgy átrohanni az egyetem auláján, hogy szabad szemmel alig látnak, nem vagy több, csak egy villanás, a portás pedig azt hiszi, csak a szeme káprázott. Furcsán néz rád a legjobb barátnőd, amikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy röpke tizenöt perc alatt patyolattisztaságot varázsoltál a házibuli által megviselt lakásban. Tátva marad a főnököd szája, ha egyszerre hosszú vállfán csüngő ruhakölteményt tartasz az egyik kezedben, miközben a másikkal vasalsz. Chris folyton azzal ugratott, hogy előbb-utóbb elszállok majd, a szó szoros értelmében... a hozzám nagyon közel állókat, Priscillát és a barátját, Creevyt, valamint a főnökömet, Electra Caine-t egyre nehezebb volt megtévesztenem. Ereztem, hogy mindannyian látnak bennem valami furcsát, és még csak nem is a külsőm miatt. Pedig a pokoltúra óta másképp néztem ki, mint azelőtt. Az Amphibia- létem a külsőmet is megváltoztatta. Régen répa vörös, hosszú hajam rubinszínű lett, amit festéssel magyaráztam. A bőröm fehérebb a hónál, a zöld szemeim pedig szinte világítanak, mintha kontaktlencsét hordanék. Ha mérges vagyok, narancsos szín keveredik az íriszembe, mintha csak lángolna a pillantásom, ha pedig elérzékenyülök
vagy szomorú vagyok, türkiz árnyalatot ölt magára, ez utóbbit általában a fényekre fogom. Ráadásul az utóbbi időben már a hangulatom is befolyásolja az időjárást, szóval, nem egyszerű az életem. Egy ilyen problémás csaj hogyan mehet normális, fiús szülőkhöz, normális ismerkedési estre? Nagy sóhajjal ültem le a könyveim közé, és elkezdtem átnyálaz- ni a közgazdaságtant. Csak úgy pörögtek a lapok az ujjaim között, gyorsolvasó vagyok, így nem jelent gondot a felkészülés egy-egy vizsgára, kivéve akkor, ha a gondolataim máshol járnak. A tudatom egy része most a grafikonokat memorizálta, a másik azonban egyre inkább érzett valami különöset a földi dimenzióban, ami nem hagyta nyugodni. Közeleg, közeleg. Igazad van, Magas Lélek, közeleg- hallottam meg a fejemben az egyik őrangyalom, Rómeó hangját. - Tudom, Rómeó – feleltem neki félhangosan. – Ha pedig nem tudnám, akkor is érezném. A legrosszabb az egészben, hogy sejtésem sincs, mi következik, ha lejár az egy évünk. Az Amphibia miért nem tudhatja? - Nem te vagy a Sors, hanem Astrid Úrnő, Jane – legnagyobb meglepetésemre Rómeó hangja ezúttal nem a gondolataimban szólalt meg, hanem mellettem. A szemem elkerekedett, felemeltem a fejem, és máris a torkomban éreztem a meghatottság könnyei okozta gombócot. - Látlak – mondtam halkan. – Látlak téged és Leát is... Egyszerűen nem akartam hinni a szemeimnek, pedig tudtam,hogy egy nap ez is bekövetkezik. Hogy láthatom majd az Őrangyalaimat. Eddig csak akkor találkozhattam velük teljes fizikai valójukban, amikor az írországi Viamorban voltam, a Fényemberek szent városában. A bolygón egyedül ott van annyi szeretetenergia, hogy az Őrzők láthatóvá válnak a vigyázott személy számára. - Az Amphibia azon a napon, amikor felnyílik a láthatatlan szeme, látni kezdi a Szárnyasok dimenzióját maga körül – mondta mosolyogva Lea, a gyönyörű, szőke Angyallány, és nevetnem kellett, amiért az égi gúnynevén nevezte a saját fajtáját. Hiába, az én Őrzőim nem voltak híján a humornak. - Már el is felejtettem, mennyire szépek vagytok... – sóhajtottam kábán, mert a látványuk mámorító élmény volt. Azok a hatalmas, csillogó, kékesszürke szárnyak Rómeó hátán mindig elbűvöltek, éppúgy, mint Lea csaknem térdig érő, aranyszőke, göndör, fénylő hajkoronája. Meseszépek voltak, és az arcuk maga a megtestesült jóság. Mindemellett Lea egy huncut nő volt, Rómeó pedig egy macsó pasi. Szerelmesek – a Sors általában párban teremtette a Szárnyasokat hogy boldogok lehessenek. Azt nem tudom, mi alapján dől el, hogy egy tiszta lélek a földi élete után Angyal lesz vagy Fényember, esetleg simán a boldog dimenzióban kezdhet új életet, mint a mamám, Janette, aki egy évvel ezelőtt halt meg mellrákban. Ezeket a dolgokat nem értem még, de talán eljön a nap, amikor minden világossá válik. Az igazság az, hogy éppannyira vagyok kíváncsi a misztikus világra, mint amennyire félek tőle. - Köszönjük a bókot, Magas Lélek – mondta udvariasan Lea, és közelebb lépett hozzám. Azonnal magamhoz öleltem. Törékeny, takaros teste mellett lehulló haja puha volt és virágillatú, a karjaiban megmagyarázhatatlan biztonságot éreztem, pedig legalább két fejjel alacsonyabb nálam. Hozzá képest én egy debella vagyok. - Ez most már mindig így lesz? Mostantól láthatlak benneteket? - Pechedre – nevette el magát Lea. – Bizonyos helyzetekben igazán kínos lehet. De ne aggódj, nem telepszünk a nyakadra. Képesek vagyunk eltűnni, ha kell... - Nem érdekel. Annyira örülök nektek, és nincsenek előttetek titkaim. Chris lead egy kicsit a szégyenlősségéből, és minden rendben lesz... – mosolyogtam. - Na, jó, azért gyertyát tartani nem fogunk! – nevetett Rómeó. - Pedig passzolna az angyali ábrázatodhoz, drágám! – ugratta Lea. - Állj! – mosolyogtam. – Ezt az évődést napközben nehezen viselem. Ha nem vettétek volna észre, Chris nincs itthon, és még most is pontosan annyira képes hiányozni nekem, mintha ezt vágták volna le – lengettem meg feléjük az egyik karomat. – Szóval, fogjátok vissza magatokat!
- Valahogyan csak kibírjuk – vigyorgott Rómeó az Angyallányra. Arra, mondjuk, kíváncsi lennék, hogy a fajtájuk hol, mikor és milyen formában élhet házaséletet. Hagyományos értelemben képtelen voltam elképzelni. Az túlságosan emberi volna. De nem voltidőm túl sokat lamentálni a kérdésen, mert Lea, aki olvasott gondolataimban, megszólalt. - Ne akard tudni! – kacsintott rám játékosan. – Inkább beszéljünk most arról, ami nagyon is foglalkoztat téged, Magas Lélek! Nem csak az idő múlása az, ami nem hagy nyugodni... - Matt – böktem ki. – Képtelen vagyok rájönni, mi történhetett a lelkében, hogy miért haragudott meg rám ennyire. Chrisnek az a vágya, hogy láthassa a szüleit, nekem pedig az, hogy tisztázhassam a dolgokat Matt-tel. Még mielőtt fenekestül felfordul az életünk. .. - Van valami, amit nem értünk vele kapcsolatban – szólalt meg jelentőségteljesen Rómeó. Rászegeztem a tekintetem. - Most ti is azzal jöttök majd, mint Chris, hogy nem tetszik a pillantása, a mosolya, a frizurája... – forgattam a szemeim. - Nincs erről szó – ráncolta a homlokát Lea. – Ami bennünket nyugtalanít, hogy eltűntek mellőle az Őrzői. Jasmine és Neville. Míg te és Matt jóban voltatok, gyakran beszélgettünk, ám amikor néhány hónapja szerettük volna felvenni velük a kapcsolatot egy ünnepség miatt, nem találtuk őket a dimenziónkban. - Ünnepség? Milyen ünnepség? – kérdeztem hitetlenkedve. - Mindig megtartjuk a földi születésnapokat – felelte magától értetődően Rómeó. – Nagyon unalmas lenne a létezésünk, ha néha nem bulizhatnánk, meg minden. - Alkoholizáltok is? – vontam fel az egyik szemöldököm, és hangosan felkacagtam, amint elképzeltem Leát a kezében egy dobozos sörrel. - Jane, tudod, hogy mi nem eszünk, és nem is iszunk – jegyed meg Lea. - Akkor elképzelésem sincs, mit csináltok egy-egy ilyen bulin. az őrangyalaim összenéztek, és cinkostársakként egymásra mosolyogtak. - Egy nap talán te is kapsz meghívót – mondta végül Rómeó, majd szép arcáról lehervadt a mosoly. – Hanem ez, hogy nem találjuk Matt Őrzőit, nagyon komoly dolog, Jane. Chris talán nem alaptalanul félt téged. Az, ha valaki mellől eltűnnek az Angyalok, azt jelenti, hogy valami nagyon rosszat követett el! - Rosszat? – kérdeztem elképedve, majd rögtön kapcsoltam. – Tehát, ha nincsenek mellette az Angyalai, akkor senki nem vigyáz rá? A sorsára hagyták... Bármikor, bármi rossz megtörténhet vele, és nincs, aki beleavatkozzon? - Magas Lélek, az nem is érdekel, mit követett el? – kérdezte szelíden Lea. - Nem – mondtam határozottan. – Mindenki hibázhat. Bármit tett is, az nem lehetett olyan szörnyű, hogy ezt érdemelje. Matt Shel- ton nem gonosz. Mindig olyan odaadóan törődött velem, vigyázott rám, amíg közel álltunk egymáshoz. Hogy nem voltam képes beleszeretni, az nem az ő hibája. Atyaég, mit követhetett el? Nem tudom elképzelni róla, hogy bárkinek is ártson... - Hogy mit tett, azt csak Astrid tudná megmondani, no és Jasmine vagy Neville. Az Úrnő tudtunkra adná, ha akarná... - De könnyen megeshet, hogy az Őrzőket is ő tüntette el mellőle valami miatt – fejeztem be Rómeó gondolatát. – Tavaly egy életre megtanultam, hogy Astrid esetében nincsenek véletlenek. Chris és én megfogadtuk, mindig próbálunk majd a tettei mögé nézni és logikusan átgondolni, milyen indokai lehetnek az aktuális csapásokra. A haragon már túl vagyok vele kapcsolatban... - Nagyon helyes – bólintott Lea. – Astrid Úrnő mindent tud bíznunk kell az értékítéletében. Ennek ellenére sajnos biztosak vagyunk abban, hogy ma délután el fogsz menni Matt-ék házához. - Igen, tudom – hagytam helyben. – De miért nem többes szám_ bán beszéltek, ha egyszer ti is jöttök?
- Nem mehetünk veled, Jane – hangzott a megdöbbentő válasz Rómeótól. – Törvény, hogy nem kerülhetünk olyan ember közelébe, akinek nincsenek Őrzői... - De hát miért? - Fogalmunk sincs, mi történne akkor – vallotta be szégyenkezve Lea. – Különös dolog, nem? Vannak rendeletek, melyek létét, okát nem magyarázza meg nekünk az Úrnő. Nincs más dolgunk, mint elfogadni ezeket, beletörődéssel, türelemmel. De ettől még szörnyen aggódunk érted... - Kedves tőletek, de igazán nincs rá szükség. Matt sosem bántana engem – még emlékeztem, milyen hihetetlen gyöngyéden simogatta meg az arcom, miután tavaly meghalt a mamám, s ő vigasztalásul egy nap áthozta nekem az édesanyja finom palacsintáit. Matt sosem bántana engem, igen, ez így van, ebben biztos vagyok. Annál is inkább, mert ő semmit nem tud az erőmről. Az ő szemében csak egy különc egyetemista lány vagyok, aki délutánonként egy butikban dolgozik, és arról álmodozik, hogy egy napon író lehessen. Igaz, a kéziratot, amin dolgozom, egyelőre senkinek nem merem megmutatni. Még Prissynek sem, pedig ő elég földhözragadt ahhoz, hogy véletlenül se higgye el, hogy az, amiről írok, akár igaz is lehet. A Fényemberek varázslatos világa. A készülő regényem egy Fény- lányról szól, aki beleszeret egy emberbe, és ezért Astrid Úrnő kegyet' lenül megbünteti: a férfitól elveszi az emberi életét, és Angyallá változtatja, áthelyezve ezzel egy másik dimenzióba, hogy soha többé ne láthassák egymást, ő és a Fénylány. Persze a sztorinak van némi valóságalapja is. A gondolataim elkalandoztak, és persze Lea látta őket. Szélesen mosolyogva állt előttem, és amint ismét elkaptam a pillantását, zavartan lesütöttem a szemeim az előttem heverő könyv lapjaira. - Juliennek még mindig nagyon hiányzik Helena – mondta halkan az Angyallány. - Nem értem, Astrid miért nem adott neki társat, miután Szárnyas lett belőle. Ha már elvette tőle Helenát, ez lett volna a minimum. - Most megint rácáfoltál arra a kijelentésedre, miszerint nem vagy dühös az Úrnőre, és megpróbálsz a döntései mögé látni – figyelmeztetett Rómeó. – Szerintem ne puffogj, inkább fejezd be a tanulást! Még hátravan vagy száz oldal abból a vaskos könyvből, és nem szeretnénk, ha sötétedés után császkálnál... - Nem hiszem, hogy bárki is a nyomomba érne, hogy bánthasson, ha rákapcsolok – mondtam kissé fellengzősen, mert túlzottnak éreztem az aggodalmukat. - Ne hidd, hogy érinthetetlen vagy, Jane, ne kövesd el ezt a hibát! - Hidd el, Rómeó, van, amitől én is félek! – vágtam rá dühösen. Nem tetszett, hogy ki akarnak oktatni. Megjártam a Sötétek birodalmát, farkasszemet néztem a halállal, sőt, magával az ördöggel is. Ha valaki, hát én aztán igazán tudom, mi az a félelem. - Te egyetlen dologtól rettegsz csak – Lea mellém ült egy pillanatra, és megsimogatta az arcom. Az érintése hűvös volt, megnyugtató, szeretetteljes, angyali. – Attól, hogy elveszíted Christophert. Más félelem nem létezik számodra, minden egyéb felszínes ijedség csupán. Ne törődj hát a mi féltésünkkel! Gondolj arra, mekkora fájdalmat okozna a szerelmednek, ha te nem volnál... Látod, bármit mondasz is, összeszorul a szíved erre a gondolatra, most is fájdalmat érzel a mellkasodban, és alig kapsz levegőt... Érted már? Ha a mi aggodalmunk nem is fontos, legalább az övé hadd legyen az! Nem szabad elfelejtened, hogy te is voltál egyszerű halandó, aki védtelen a természetfelettivel szemben. Ha önmagadat nem is félted, ami egyébként nagy hiba, legalább rá gondolj, mielőtt játszani kezdesz az életeddel, Jane! - Nagyon óvatos leszek – válaszoltam, és igyekeztem őszintén is gondolni. – Hatott a jó szándékú prédikációd, Lea, úgyhogy most befejezem a tanulást, aztán kora délután átugrom Matthez. - Talán előtte illene odatelefonálnod, hátha nem alkalmas neki – vetette közbe Rómeó. - Reménykedsz, ugye? – mosolyogtam rá. – Akkor nem féltettetek ennyire, amikor még ugyancsak lett volna okotok rá. Nem értem, most miért van ez. Nem telefonálok oda. Nem akarok esélyt adni neki arra, hogy nemet mondhasson a találkozásunkra, mint már annyiszor. az elmúlt egy évben
számtalanszor kerestem e-mailben, telefonon, és egyszer személyesen is odamentem hozzá az egyetemen, de valami mondvacsinált indokkal lepattintott – minden esetben, és többnyire egészen barátságtalanul. A végére akartam járni ennek az ügynek. Valamiért belső késztetést éreztem, hogy így történjen. - Most kimegyünk a nappaliba. Pár perc, és kezdődik a kedvenc sorozatom, neked pedig haladnod kell! Úgy látszik, az Univerzumban szép számmal akadnak furcsaságok. Az őrangyalom, mint tévéfüggő. - Mi is az, Lea? Az Angyallány elpirult, Rómeó pedig legyintett egyet. - A Rém rendes család. - Ha tudnák a többiek, hogy ti mennyire emberiek vagytok! – sóhajtottam. - Kár a gőzért. Úgysem hinnék el – kacsintott rám Rómeó, majd karon fogta Leát, és kisétáltak a nappaliba. Kisvártatva tévéreklámot hallottam beszűrődni. Ha nem láttam volna őket, ha nem tudnám, hogy ők azok, valószínűleg frászt is kaptam volna. Hirtelen késztetést éreztem, hogy elmondjam Chrisnek, most már látom az Angyalkáimat, de a mi telefonbeszélgetéseink általában nagyon időigényesek, és abból nekem nem volt vesztegetnivaló, így letettem a dologról. Ismét a könyvre szegeztem a pillantásom, hogy haladjak, mert Matt-tet ma a világért sem szerettem volna kihagyni. SHELTONÉK HÁZA NEM VOLT TÚL NAGY, de már messziről is otthonosságot sugárzott, leszámítva a kertben álló kamiont – hiába, úgy látszik, az apja a munka megszállottja volt. Éppenséggel az utcán is parkolhatott volna, hogy Matt mamájának rózsái valahogyan érvényesülhessenek. A kertkaput nyitva találtam, így biztos lehettem abban, hogy otthon vannak. Egyszer, még tavaly, az édesanyja meghívott hozzájuk. Akkoriban, amikor Matt egy időre eltűnt. Azt mondta, ha előkerül a fia, nagyon szeretné, ha meglátogatnám őket, mert szívesen megismerné közelebbről is azt a lányt, akiért Matt ennyire rajong. Nos, most itt vagyok, teljesítve az ígéretem. Ebben az a szép, hogy mivel a mamája meghívott hozzájuk, nem dobhat ki, vagy legalábbis nem azonnal. Miközben a ház felé sétáltam, idegességemben lassabban a szokott tempómnál, eszembe jutott, hogy talán el kellett volna mondanom Chrisnek, hogy ma jövök ide. De gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Teljesen feleslegesnek éreztem, hogy idegesítsem őt egy jelentéktelen baráti látogatással. Mert nincs szó többről, csak valami oknál fogva ő azt gondolja, Matt esetleg árthat nekem, vagy talán a kapcsolatunknak. Előbbit lehetetlenségnek, utóbbit pedig már-már utópiának éreztem határozottan kopogtattam az ajtón. Egyszer, kétszer, háromszor Nem jött ki senki, de hallottam, hogy szól a rádió odabenn, és mintha porszívó, esetleg robotgép is működött volna. Egy életem, egy halálom, lenyomtam a kilincset. Úgy látszik, Matt családja rejtélyes módon bízik az emberekben, pedig ez New York, ahol általában hét lakatra zárunk mindent, ami mozdítható, vagy kinyitható. Nem akartam lopakodni, akár egy betörő, így megálltam az előszobában, és köszöntem. Nem ismertem a ház belső kialakítását, de a hang, amit már az ajtóban is hallottam, jobbról jött, és most már inkább robotgépnek tűnt, mint porszívónak. Jó illatok terjengtek, mint régen, a mi lakásunkban, amikor a mama a konyhában alkotott. Elöntött a nosztalgia. Jó ideje csak akkor volt sütink, ha magunknak csináltunk. De egy édesanya süteménye egész más. Van benne valami különleges, más által előállíthatatlan érzelemesszencia. Az illattól rögvest pityergős hangulatba kerültem. Meghatott hahózásomat papucssarkak kopogása, ajtónyitás zaja, majd közeledő léptek követték. A következő pillanatban pedig ott állt velem szemben Matt édesanyja, kedves, meglepett kifejezéssel az arcán. - Jó napot kívánok! – köszöntem halkan. – Talán még tetszik emlékezni rám. Jane Andrews vagyok, Matt csoporttársa. Elnézést kérek, hogy csak így betörtem... - Bevásárolni voltam, a kezeim szatyrokkal teli, és szokás szerint elfelejtettem bezárni az ajtót – szabadkozott mosolyogva, édes, olasz akcentussal. – Semmi baj. De sajnos a fiam nincs itthon.
- Nincs? – kérdeztem csalódottan. – Pedig vizsga időszak van! Én is gőzerővel készülök, és szerettem volna tőle kérdezni néhány dolgot a gazdaságtannal kapcsolatban. Hihetetlenül tehetségtelen vagyok hozzá. Esetleg megvárhatom? - Jane, van kedved megenni velem egy muffint? – kérdezte, – Most sült ki. Okvetlen tesztelnünk kell! És még az is megeshet, hogy közben befut Matt... - Nagyon szívesen – bólintottam, majd követtem Mrs. Sheltont a konyha felé. Az isteni illat egyre közeledett. – Merre járhat a ha? - Nem tudom – felelte, miközben egy gesztussal jelezte, melyik székre ülhetek, és a kockás abroszra egy tányért tett elém. Körülnéztem a konyhában. Régimódi volt, de kedves. Kiszúrtam, hogy a polcokon minden talpalatnyi szabad helyen fából és porcelánból készült angyalfigurák sorakoznak. Elmosolyodtam. - Ennyire szereti az Angyalkákat a család? – simogattam meg az asztalon lévő különlegesen szép porcelán Szárnyast. - Csak én – mondta Mrs. Shelton. – A férjemet nem érdeklik. Matt, amikor kicsi volt, nagy örömmel hallgatta a róluk szóló történeteket, de manapság már inkább idegesíti a szenvedélyem. Csák porfogónak hívja őket, ráadásul mostanában erősen megfogyatkoztak. - Miért? - Talán öregszem. Takarítás közben jó néhányat összetörtem már. Meg aztán a fiam sem kíméli őket... - Mikorra ígérkezett Matt? – kérdeztem, majd óvatosan beleharaptam az előttem gőzölgő, friss, csokis muffinba. - Nála sosem lehet tudni, kislányom – sóhajtott, majd egy pillanatig habozott, aztán kedves, barna szeme foglyul ejtette az enyémet – Rendben, nincs értelme áltatnom téged! Nem átért hívtalak be, Jane, mert bármi esély is van arra, hogy hazajön éjfél előtt. Matt mostanában nem törődik az egyetemmel vagy a régi barátaival A családjára rá sem hederít! Mióta tavaly visszajött Olaszországból olyan, mintha kicserélték volna. Számtalanszor próbáltam vele beszélgetni, én is, meg az apja is, hogy nincs az a csalódás, ami az embert ennyire kifordítaná önmagából, de ilyenkor csak hallgat, néha pedig zokogva felrohan a szobájába, mire észbe kapunk! Azt is mondtuk neki, jó volna, ha pszichológushoz fordulna. Biztosítottuk arról, hogy mindenben segítjük majd, mert ez a depresszió egy huszonkét éves fiatalember esetében egyszerűen nem állapot! Jane, mondd el, nagyon kérlek, mit tudsz róla? Neked mesélt valamit! Vagy már veled sem beszél, állandóan csak azzal a motoros bandával lóg? Olyan rosszéletű alakoknak tűnnek! – Lissa Shelton egy olasz mama módjára, szenvedélyesen gesztikulálva magyarázott, és egy pillanatra sem engedte el a tekintetem. Csodálkoztam azon, hogy ezzel a habitussal Mattból nem tudta kihúzni azokat a válaszokat, amik engem is nagyon érdekeltek volna. Mindenesetre úgy tűnik, Matt nem csak tőlem fordult el, hanem a családjától is. - Motoros banda? – kérdeztem vissza. – Fogalmam sem volt arról, hogy Matt szokott motorozni. Az egyetemre vagy a barátnője piros kocsijával, vagy metróval szokott jönni. Igaz, mostanában ritkán láttam. - Az új barátai – emelte égnek a tekintetét Mrs. Shelton. – Nem tudom, honnan szalasztották őket. Egy csapat srác fekete bőrcuccokban és színes fejkendőkben. Amolyan elvarázsolt társaság. Meggyőződésem, hogy tiltott szerekkel élnek és úgy gondolom, valami be belerángatták a fiamat is. Mit tudsz minderről, Jane? - Nagyon sajnálom, Mrs. Shelton, de semmit – ujjaim a süteményt morzsolgatták, odalett az étvágyam. – Mindaz, amit elmondott» nekem is új, és egyáltalán nem vagyok boldog tőle. Az igazsághoz hozzátartozik, ma azért jöttem ide, hogy beszélgessek vele és a végére járjak, mi lett az én barátommal. Én is érzem a viselkedésén a változást, hiszen jobbára nem is áll szóba velem. - Annak idején odáig volt érted, de ha mostanában említem a neved, csak rosszkedvűen morog...
- Azt el tudom képzelni. Elutasító velem, és nem látom már a szemeiben a régi, megszokott melegséget. Szörnyű csalódást okoztam a fiának azzal, hogy visszautasítottam. Rettenetesen sajnálom... - Nem kell rosszul érezned magad, Jane. Mindenkinek van az életben legalább egy beteljesületlen szerelme. Az én gyerekemnek miért ne lehetne? A pofonokat kapjuk, azokat viselni kell, aztán felállni, és menni tovább, nem foglalkozni vele, hogy egy ideig még ég utánuk az arcunk. Engem elkeserít, hogy a fiam ilyen gyönge, hogy képtelen túltenni magát, én...csöppet sem finom ajtócsapódás hallatszott, mire összerezzentem. Másodperceken belül egy enyhén szólva feldúlt arckifejezésű fiatalember jelent meg a konyhaajtóban, összeráncolt szemöldökkel meredt haragosan hol rám, hol az édesanyjára. Matt. Mindig jóképű volt, az egyetem szívtiprója. Régebben röviden, katonásra nyírva viselte sötét haját, most a tincsei a homlokába hullottak. Hallomásból tudom, hogy pár hónapja eltört az orra, ami új, macsós vonást kölcsönzött az arcának. Napsütötte arcszíne volt és a szénnél feketébb szemei, lehetetlen volt megállapítani, pontosan hol kezdődik a pupillája. És ezek a szénfekete szemek most értetlenül, haragosan, már- már megvetőn, vagy nem is tudom, talán undorodva meredtek rám. - Szia, Matt! – szólaltam meg halkan, majd a hatás kedvéért rámosolyogtam. Remegett a szám, így nem volt könnyű. - Mit keresel te itt? – kérdezte durván. - Kisfiam, előbb talán illene köszönni... - Szervusz, mama! Nem tudom, hányszor mondjam el hogy mindig előre szólok, ha várok valakit. Mást nem kell beengedned! - Matt, én csak... - Hagyd, most már mindegy! – vágott az édesanyja szavába, majd mellém lépett, és durván megragadta az ingem ujját, aztán átfutott egy furcsa kifejezés az arcán, és gyorsan elengedett. - Miért vagy olyan ingerült, Matt? – próbálkozott tovább Mrs. Shelton. – Kérlek, ülj le te is, és egyél egy süteményt! Még Jane sem fejezte be a sajátját... - Nem vagyok éhes – vágta rá gyorsan, majd ismét rám pillantott. - Kérlek, gyere ki a kertbe! Inkább parancs volt ez, mintsem kérés. Előrevágtatott sáros bakancsában. Vonakodva álltam fel a székemről, Mrs. Shelton segélykérő pillantást vetett rám. Megsajnáltam őt, és haragudtam Mattre. Ha lenne még mamám, ilyen gondoskodó, szerető édesanyám, eszembe sem jutna hasonló hangnemben beszélni vele. - Nagyon finom volt a muffin, Mrs. Shelton – megsimogattam a vállát. - Kérlek, hívj engem Lissának! – mondta fáradt mosollyal* – Most pedig menj, és próbáld megnyugtatni! - Mindent megteszek – bólintottam, majd elindultam Matt sáros lábnyomai után. - Neked talán sikerülhet, én már kezdem feladni... – hallottam» amit Lissa Shelton félhangosan utánam morgott, és összeszorult tok a szívem. Szörnyű lehet, ha egy szülő nem talál utat a saját gyerek lelkéhez. De ha ő nem, akkor én hogyan? Nekem hogy sikerülhet ne, amikor úgy tűnik, Mattét már a puszta látványom is borzaszt^ Ott találtam őt a kertben, az apja kamionjának támaszkodva cigarettázott. Be kellett látnom, még ez is jól állt neki, tökéletes kiegészítőjeként a rosszfiús külsejének. Nem nézett rám. Valahová a távolba meredt, és percekig képtelen voltam megszólalni, mert nem tudtam, mit is mondhatnék. Mivel kezdhetném? Több mint egy éve már, hogy nem voltunk így, kettesben, és ez idő alatt Matt, úgy látszik, egész más ember lett. Már nem az a kissé félénk, jóképű, vidám srác volt, akiért szédültek a csajok a suliban, és aki azzal kompenzálta családja nagyon is átlagos mivoltát, hogy a menő plasztikai sebész felfújt ajkú szőke lányával, Brendával járt. Igaz, ahogy hallottam, azóta megfordult már az életében számtalan „Brenda”. A hírek szerint most is egy hosszú combú, gazdag lány volt a barátnője. Biztos voltam abban, hogy bárkit gond nélkül megkap. Vagy lehet, hogy mégsem? Hiszen én sem tudtam beleszeretni. Mindig tetszett nekem, de a Chris iránt érzett szerelmem egész más dimenzió volt. Mégis szerettem Mattét is, és a szívemen viseltem a sorsát. Nem tudom megmagyarázni, miért. Lea egyszer
azt mondta, talán azért, mert a személyisége közel áll a bennem szunnyadó sötét énhez, amit sosem hagyok majd a felszínre törni. Amphibia-létem egyik legnehezebb pontja, hogy egyensúlyban tartsam a lelkemben a rosszat és a jót. Ergo, ugyanazt teszem, mint Astrid az Univerzummal, csak kicsiben. Amint ott álltam, bénán, esetlenül, Matt mellett, nem számított, hogy természetfeletti erővel bírok, hogy képes vagyok Angyalokkal beszélgetni, esőt csinálni és hihetetlen nagyot ugrani. Csak egy lány voltam, akinek most valahogy nem jöttek a szájára a megfelelő szavak. - Jó lenne, ha nem húznád az időmet – szólalt meg végül. – Mit akarsz?csak egy pillanatra villantotta rám a tekintetét, és láttam izzadság gyöngyözik a homlokán a ködös novemberben Égés természetellenes volt. Én zaklattam volna fel ennyire? - Beteg vagy, Matt? – bukott ki belőlem a kérdés. – Lázasnak tűnsz. - Ez megmagyarázná, miért vagyok modortalan, mi? – keserűen felnevetett. - Azt csak te tudhatod. De ami azt illeti, én is szeretném – karba tett kézzel álltam meg előtte. – Miért nem nézel a szemembe? Vállat vont. - Az előbb belenéztem. Nem azt láttam benne, amit szeretnék. Fájt. Hát, ezért. - Akkora kínszenvedés csak nem lehet – kötöttem az ebet a karóhoz. - Hidd el, hogy az! Széttép Éreztem, amint hívatlan könnyek égetik a szemem. Felemeltem a kezem, tétova mozdulatot tettem felé, meg akartam érinteni, meg akartam vigasztalni, magam sem tudom, miért, de azt éreztem, szűksége van rá. Ö azonban kitért az érintésem elől, és hátrébb húzódon. - Bocs, de nem kell, hogy sajnálj – közölte egyszerűen. - Mi történt veled, Matt? Barátok voltunk... – remegett a hangom. - Csakhogy nekem nincs szükségem a barátságodra – sóhajtott.– Capise? Szerintem nyilvánvaló. Vak vagy, ha nem veszed észre, hogy már jó ideje nem igénylem a társaságod. Nem tudom, miért vagy itt, Bellissima, miért alázod meg magad előttem. Menj inkább, és foglalkozz a csillagszemű hercegeddel! Úgy döntöttem, meg sem hallom a Chrisre irányuló gúnyos megjegyzését. Hm. Bellissima. Hogy lehet ezt a gyönyörű olasz ilyen maró gúny köntösbe vonni? - Nem érzem megalázónak, ha segíteni szeretnék egy barátomon – közöltem nyersen. - Nem vagyok a barátod, és nem kell segítened. Jobban teszed, ha elkerülsz. - Miért gyűlöltél meg ennyire, Matt? - Hogy gyűlöllek, ezt hiszed? Nos, akkor a lényeglátásod nem sokat javult. Szerettelek, Jane. Fogalmad sincs róla, mennyire szerettelek! Annyira, hogy érted elveszítettem önmagam... - Nagyon sajnálom, Matt! Én tudom... Én biztos vagyok abban, hogy jobban leszel, újra a régi, és találsz majd egy lányt, akivel boldog lehetsz. Hidd el, nem én vagyok a főnyeremény! Ha tudnál bizonyos dolgokat, örülnél, hogy semmi közöd nem lett hozzám. Széles mozdulattal eldobta a cigarettacsikket, majd mélyen a szemembe nézett. A pillantása szinte égetett. - Ha tudnál bizonyos dolgokat, ma nem jöttél volna ide – egy ér a halántékán lüktetni kezdett az idegességtől, és ekkor vettem észre, hogy a szemei vörösek, mintha órákig sírt volna. Láttam, hogy egész testében reszket. - Biztos nem vagy lázas, Matt? - Ne törődj az egészségi állapotommal! – kérte nyomatékosan. – Nagyon kérlek, menj el innen! Nem haragszom rád, de nem szeretném veled tartani a kapcsolatot. Mi ketten nem vagyunk már jóban. - Soha többé? - Majd talán egy napon. Amikor azt látom a szemeidben, amit szeretnék... - Miről beszélsz? - Lángról – furcsa mosoly ült ki az arcára, és a vizes aszfaltra szegezte a tekintetét.
~ A láng, ami a lelkemben ég, Chrisé, te is tudod. - Nem óhajtok veled erről társalogni – mondta, majd elsétált mellettem, és a ház felé indult. – Egyedül is kitalálsz! Becsapódott mögötte a ház ajtaja, és halkan kiszűrődött a hangja, amint épp alaposan letolja miattam szegény anyját. A könnyeim egybefolytak az arcomra szitáló esővel. Ennyit a barátságról. Sosem fogom megérteni, mi történt vele. Végtelenül szomorúnak éreztem magam. Hirtelen erős szél támadt, majd letépte rólam a dzsekimet. Miközben gyorsan felhúztam a zipzáram, a természet hangjain át meghallottam a fejemben a szélhárfaszerűen gyönyörű, dallamos női hangot: - így borul a sötétség a világra, ha hagyjuk... a telefonom csörögni kezdett a zsebemben. Felkaptam, miközben sietősen elindultam a kertkapu felé. A kijelzőre sem kellett pillantanom ahhoz, hogy tudjam, ki hív. - Indulok haza – mondtam. – Nálad mikor kezdődött? - Úgy másfél órája – felelte Chris. – Először azt hittem, képzelődöm. - En erről nem is álmodoztam. Hol vagy most? - Hazajöttem migrénre hivatkozva. Te merre? - Sheltonéknál voltam. - Óriási – elképedt sértődöttséget hallottam a hangjából. – Még mindig halálosan szerelmes beléd? - Chris, nagyon szeretlek – feleltem, mintha meg sem hallottam volna a pikírt kérdést. – Foglalkozzunk most azzal, ami valós probléma. - Bocsáss meg! Igazad van – kapta össze magát. – Astrid megszólalt... - Így van. Rohanok hozzád. - Várlak, szerelmem. - Chris... - Igen? - Bármi történjék is velünk, bárhogyan alakuljon is ezek után az életünk, azt akarom, hogy tudd, mindig szeretni foglak. - Én is téged. Ha egy dimenzió választ majd el tőled, akkor is. - Soha ne történjen ilyen, Chris... - Csak megérzés, Jane. - Ezt most meg sem hallottam. Zsebre vágtam a telefont, aztán feltettem a kapucnim, és futva indultam el a metró felé, amikor megakadt a tekintetem egy tűzlétrán az egyik kihalt utcában. A háztetőkön még gyorsabban hazaérhetek, átszállás és várakozás nélkül. Odasétáltam, és körülnéztem. Senki nem lát, remek. Fél perccel később már tetőről tetőre rohantam az otthonunk felé. Ilyenkor mindig azt éreztem, felszabadítóan gyors és erős vagyok, és senki nem árthat nekem. A szerelmemnek, aki pillanatnyilag egyszerű halandóként éli az életét viszont igen. Ezért kellett nagyon rohannom hazafelé. Astrid hangja mindig csak akkor üzen, ha veszély közeleg.
3. fejezet TEREMTŐ Matt fOLYAMATOSAN MAGYARÁZATOKAT KREÁLNI hihetetlen fárasztó volt. Eleinte még próbálkoztam, de a szüleim már semmit nem hittek el nekem. Végképp elveszítettem a bizalmukat, tudom. Sebaj, gyűlöljenek csak meg! Ha ennek vége lesz, úgysem látnak soha többé. Emlékezzenek csak a szívtelen, goromba, szószegő és aljas Mattre! Legalább könnyebb lesz elfelejteniük. Önmagam szemében is elfogadhatatlanul viselkedtem velük, és közben a fekete könnyeim a lelkembe folytak. Senki nem láthatta, nem hallhatta a zokogásom, mert amikor sírtam, úgy néztem ki, mint a nők, amikor lepityergik a szempillájukról a fekete festéket. Ezt a látványt pedig végképp nem tudnám megmagyarázni. Sem anyámnak, sem Jane-nek. Jane. Ha tudná, hogy nem ő az, aki meglephetne engem, hanem én vagyok, aki őt, ugyancsak elkerekedne a szeme. Pontosan tudom, mire gondolt, amikor azt mondta, nem akarnám őt barátnőmnek, ha tisztában volnék bizonyos dolgokkal vele kapcsolatban. Nagyon is tudok, látok, értek mindent. Sajnos. Bár ne így lenne!bár én volnék Christopher Hopevalley, aki most annak a bizonyosnak a jobbik végén áll. ő ember. Natúr, mezei ember. En az tán sosem vágytam arra, hogy misztikus lény legyek, világéletemben távol állt tőlem minden ilyesmi. Röhögtem a csajokon, akik romantikus mozifilmek hős vámpírjaira meg vérfarkasaira buktak, és elutasítottam mindent, ami nem lehet valós. Aztán ez történt velem. A Sötétség Ura felnyitotta a szemeim, és nem mindennapi küldetést bízott rám: a gonosz dimenzió szolgái mellé kell állítanom az Amphibiát, az Univerzum csodalényét, aki történetesen az a lány, akibe szerelmes vagyok. Miatta égtem meg a Sötét világban, s lettem egy másik lény, kegyetlenebb, erősebb, a földön döglesztően jóképű csávó, a pokolban szörny. Gyűlöltem a lét eme formáját, de elviseltem, mert tudtam, Jane csak akkor lehet az enyém, csak akkor nyerhet értelmet az életem ismét, ha a rám váró feladatot tökéletesen végrehajtom. amikor megtudtam, ott, abban a füstölgő, hatalmas, tüzes, minden ízében gonosz katlanban, hogy mivé lettem, hetekig csak egy gondolat foglalkoztatott: a halálvágy. Enni sem voltam hajlandó, mert ezek ott lenn csak nyers döghúst zabáltak, ünnepi alkalmakkor pedig halottakat. Legyengültem, elsatnyultam, a lelkemet darabokra szaggatta a gonoszság, ami napról napra azon dolgozott, hogy kiöljön belőlem minden jó érzést. Aztán egy nap befejeződött az átalakulás, és többé nem jelentett gondot, hogy véres döghúst egyek, hogy gyújtogassak, ablakokat törjek be, gyereklelkeket raboljak, öljek, döntsék, borítsak, durva legyek és megátalkodott, hogy ne érdekeljen a régi életem. A szüleim, a barátaim, az egyetem... Semmi és senki. Egyvalakit kivéve. Őt, aki nálunk járt ma délután. Damian, a pokol ura meghagyott bennem egyetlen érzést, azt, ami hozzásegíthet, hogy teljesítsem a küldetésemet: a perzselő, nyughatatlan, szenvedélyes szerelmet, amit Jane iránt érzek. Valószínűtlenül erős. Olyan, mintha a lelkem minden szeretetét összegyűjtötték volna egyetlen pontba, és körülötte nem volna más, csak gyűlölet. Akár egy védtelen kis csónak a tajtékzó, fodrozódó, cápákkal teli tengeren, olyan volt a lelkemben ez a szerelem. Mégis örültem, amikor m délután becsapódott Jane mögött a kertkapu. Most még igen. Mert bármennyire szerettem is őt, a magamfajta pokolszolgának az Amphibia közelsége rettenetesen fáj. Fizikailag kínoz, a testét égeti a jóság, mintha egy forró kályhához nyomódna, és ez egészen addig így van, míg az Univerzum csodája nem dönt úgy, hogy közénk áll Az én feladatom az, hogy elérjem ezt. Egy hónapon belül. Nagy szerencse, hogy a lelkiismeret-furdalást, mint érzést már nem ismerem. Különben most nagy bajban volnék... - Megint elmész, Matthew? – kérdezte az anyám, amikor látta, hogy a hátizsákomba pakolok. - Igen – feleltem. - Nem is ettél. - Majd eszem valamit a többiekkel – vetettem oda. Ha tudná, hogy jobban örülnék Ramsey macskánknak, mint az asztalon gőzölgő sajtos-metélőhagymás raviolinak, igencsak furán nézne. - Nem volt szép tőled, ahogy Jane-nel bántál – próbálkozott tovább.
- Magánügy. - Ahogy gondolod. Tudod, kisfiam, úgy érzem, egyszer majd kisétálsz ezen az ajtón, úgy, ahogy ma este is, és soha többé nem látunk. - Badarságokat beszélsz – mondtam, és bekötöttem a cipőmet. Tisztán csillogott. – Köszönöm, hogy megpucoltad, míg fenn voltam. - Nincs mit, Matt. Megteszem, amíg tehetem. - Kérlek, mama...! - Rendben, befejezem. Csak néhány dolgot mondj meg, Matt! Miért nem fontos egy cseppet sem, hogy sikerüljön a holnapi vizsgád? Régebben mindened volt az egyetem. Miért nem beszélgetsz apád' dal és velem? Miért nem bocsátasz meg Jane-nek? - Nem tervezek hosszú távra, mama – mondtam homályosan, majd elindultam az ajtó felé. - Korábban mindig megöleltél búcsúzáskor. - Korábban minden más volt – megpróbáltam elfojtani a fekete könnyeket, folyjanak csak befelé, a megszokott útjukon. Megölelni vagy megcsókolni valakit, aki eredendően jó? Azon nyomban megégettem volna a mamámat, ahogyan talán Jane-t is. Bár ez utóbbiban nem voltam biztos, hiszen az Amphibiában ott lakik a sötétség is. A barátnőmet sem tudnám megölelni. Nincs is nekem olyanom. Csak Nancy, a szőke kirakatbaba, akinek fizetek azért, hogy reprezentáljon mellettem, hogy a többiek az egyetemen azt higgyék, minden rendben velem. Azt mondtam neki, érintésfóbiás vagyok. Olvastam a neten, hogy van ilyen betegség. Mindegy. Nem értem rá tovább ezeken az ügyeken rágódni. Ereztem, hogy anyám aggodalmas tekintete belefúródik a hátamba, amint kiléptem a kertkapun. Már láttam is, hogy befordult a sarkon Victor fekete sportautója. Pár napja lopta. Megtehette. A nagyfőnök felmosott utána, mint mindig. A kocsi lelassított mellettem, én pedig szinte feltéptem az ajtaját. Mindig megkönnyebbültem, ha velük lehettem, mert végre nem kellett megjátszanom magam. Ok is ugyanolyan szörnyetegek, mint én. Beültem, és Nolessel köszönés helyett dobott nekem egy papírzacskót. Megéreztem a nyers, véres hús összetéveszthetetlen szagát, és rávillantottam egy hálás mosolyt. - Kösz! Ez már kellett – mondtam, majd nekiláttam az adagomnak. Mintha egy péksüteményt ennék, úgy mállottak szét a fogaim között az izmok és inak. - Szükséged lesz az erődre. A nagyfőnök dühös rád. - Pontosan tudom. De már felkészültem. Megvolt az okom arra, hogy ma délután elküldtem Jane-t. - Csakugyan? – kérdezett vissza Victor. – Most következik, hogy előadsz, neki valami terjengős baromságot a nagy tervedről pedig felteszi az egyszerű kérdést: ha nálad volt, miért nem éltél helyzettel? - A fajtánk méregfoga a kapkodás maga – feleltem sötéten Kész terv van a fejemben, Victor, és egyetlen ponton sem akarok változtatni rajta, akkor sem, ha kedvezően alakulnak az események. Ki kell várni, amíg magától sétál hozzánk. Máskülönben esetleg gyanakodni kezd, alábecsülitek őt. - Mindig érzelmi alapon dönt – húzta az orrát Nolessel. – Ez pedig még sok galibát okozhat. Victor témát váltott. Valami hétvégi buliról kezdett beszélni a Los Angeles-i Rolling nevű diszkóban, ahová okvetlen el kell mennünk, mert kihagyhatatlan rablási lehetőségek lesznek. Fiatalok, kemény drogok, kinéz néhány túladagolás, ami azt jelenti, hogy gyarapíthatjuk a fajtánk népes táborát. Ha valaki úgy hal meg, hogy öngyilkos lesz, vagy bűnözés közben éri élete utolsó órája, annak a lelke hozzánk kerül. Persze, mindez csak halandók esetében igaz. Egy Fényesből akkor sem lesz Sötét, ha önkezével nyírja ki magát, hiszen ezek a szentfazekak még ilyesmit sem önmagukért tesznek, hanem valami világmegváltó gondolat hajtja őket. Ami viszont a jövő heti diszkós esemény áldozatait illeti, belőlük Sötét lesz, és ha úgy akarjuk, új testet kaphatnak a mi dimenziónkban, pokolszolgákként. A legszerencsésebbek – ilyenek vagyunk egyébként Victor, Nolessel es en is – alakváltó lélekrablók. Mi képesek vagyunk emberi formánkban visszatérni a földre, hogy dolgozhassunk Damiannak, hogy újabb es újabb lelkeket szerezve növelhessük a Sötét Világ erejét. az én esetem rendhagyó. Nem bűnöztem,
nem bántottam másokat, mielőtt a szó szoros értelmében meghaltam. Engem konkrétan kinyírtak, hogy szörnyként születhessen! újjá, aki most vagyok. Azért, mert szükségük van rám. Azért, mert úgy gondolták, én képes leszek megszerezni azt, ami kell nekik. Emlékezni sem szeretek arra az éjszakára. A mai napig összeszorul a gyomrom és kiver a víz, ha eszembe jut. Még szerencse, hogy képtelen vagyok aludni, máskülönben álmomban is kísértene, az ellen pedig semmit nem tehetnék. Megtanultam a fejemből száműzni egyes gondolatokat, mert muszáj volt. - Szóval, a mai megbeszélésre Damian is eljön – következtettem, félbeszakítva Victor és Nolessel csevegését. - így van – bólintott a társam. – Magával hozza Abrahamet is. - De Abraham nem képes dimenziót váltani! - Mindez tegnapig volt rá igaz. Megkapta a képességet. Már megvolt a próbajárat – közölte mindentudó mosollyal Nolessel. - Damian nyilván úgy gondolja, Ab a hasznunkra lehet, de nekem vannak fenntartásaim. A földi létezésekor mégiscsak az Amphibia apja volt... - Én biztos, hogy nem adnék Abraham Andrews-nak átjárási jogosultságot éppen most – mondtam határozottan. – Mindent tönkretehet. A tervem pontosan átgondolt, de sérülékeny. Egyetlen hiba elég a gépezetben... - Ugyan már! Abraham sosem dolgozna ellenünk – húzta a száját Nolessel. – Nagy vágya, hogy a lánya vele egy dimenzióban éljen. Számtalanszor mondta nekem. - Igen, de azt egy szóval sem, hogy az a dimenzió a Pokol, igaz? - kérdeztem. - Ö már nem mehet máshová, ahogy mi sem – legyintett Viktor. A hangjában ott volt a szokásos, lemondó sóhaj. Egyikünk sem szerette a létezésnek ezt a formáját. De szerettünk mi valamit egyáltalán a döghúson és a lelkekért folyó harcon túlmenően? Amerre csak jártunk, a lételemünk volt a rombolás. Gyújtogatás vagy verekedés nélkül nem volt este az este. Mindez valójában a dühből táplálkozott, ami a lelkűnkben trónolt – ha egyáltalán van nekünk lelkünk: a düh, hogy szörnyszülöttek vagyunk, és ezen nem tudunk változtatni. - Tavaly sem gondoltátok, hogy valami hülye legendát hívnak segítségül ahhoz, hogy kijussanak a Sötét dimenzióból – lamentáltam tovább. – Már az is épp elég nagy hiba, hogy nem ismerjük eléggé a Fény világát, a gyenge pontjaikról csak halvány gőzünk van, az erősekről pedig még az sincs... - Ezt Damian előtt inkább ne hangoztasd ma este! Különben is befejezheted a kiselőadást, mert megérkeztünk – Nolessel felvette a szokásos napszemüvegét. Gőzöm sincs, miért, tök sötétben; az eszébe sem jutott, hogy ha nem volna elég a tetőtől talpig testén feszülő lakkcucc, ettől aztán még feltűnőbbé válik. Mi tagadás, a földi dimenzióban hordott teste egy nagyon szép nőé volt. Csakhogy a hideg, kék szeméből úgy sütött a gyűlölet, hogy minden épeszű halandó nagyívben elkerülte. Voltak szerencsétlen flótások, akiknek ez nem sikerült. Őket szórakozásból fölszedte, és ha szerencséjük volt, túlélték az első szexuális élményt. Általában közben döntött, hogy fogja-e használni a karmait. Volt már, hogy mesélni próbált nekem ezekről a „hőstettekről”, de olyankor nemes egyszerűseggel megkértem, hogy fogja be. Nem voltam rá kíváncsi, hogyan kínozza az embereket. Valószínűleg én is ilyen volnék, ha a Jane iránt érzett szerelmet nem hagyta volna bennem Damian. Képtelen voltam ránézni más nőre, a testi szükségleteim nem számítottak. Ledobtam az immár üres húsos zacskót az ülésre, és kivágódtam az autóból. Az óceánparton voltunk, a város szélén. Mögöttünk magasodott a Szabadság-szobor. Rettenetesen fújt a szél, de azon kívül, hogy borzolta a hajam, nem tett bennem kárt. Kihalt, néptelen volt a part, és háborgott a víz. Halandó ember nem jön ide ilyen időben, hacsak nem akar összeszedni egy jó kis tüdőgyulladást. Ideális helyszín volt az átjáró kialakításához, ahol dimenziót és helyszínt is válthattunk, minden nehézség nélkül. Ma este Los Angelesbe vitt az utunk, ott lesz a találkozó, ott prezentálom az ötletem a többieknek és a Nagyfőnöknek is. Ott mutatom be a kis remekművemet, ami segíthet, hogy magunk
mellé állítsuk az Amphibiát. Kétségkívül sok munkám lesz még vele, de a következő napokban megéri éjt nappallá téve mellette lennem akár, hogy tökéletes legyen. - Hol van most? – kérdezte Victor, mintha olvasna a gondolataimban. - Miután a múltkor kirámoltuk azt az üzletet, kibéreltem egy igazán biztonságos kis kuckót L. A. külvárosában – közöltem. – Majd meglátjátok. Mindannyian oda megyünk. - Nem tud szökni? – kérdezte Victor. - Nem is akar – feleltem. - Mit csinál? - Többnyire bőg. Vagy tombol. - Matt, te nem vagy komplett! Ilyen állapotban még nem mutathatod meg Damiannak! Nem fogja elhinni neked, hogy képes lesz a feladatra! - Nem te mondtad, hogy valahogyan meg kell neki magyaráznom, miért engedtem el ma délután Jane-t? – kérdeztem Victort. – Nincs erre jobb eszközöm. - Vékony jégen táncolsz, nehogy leszakadj, Matthew! – mondta Nolessel, majd megfogta Victor kezét, és mindketten léptek egy nagyot előre, hogy az átjáró elnyelhesse őket azon a földrajzi ponton , ahol nekünk, Sötéteknek megnyílik a tér és egyúttal egy kapu a saját dimenziónkba, vagy épp a világ más részére. Mindketten azonnal eltűntek a szemeim elől. - Hol van itt már jég...? – suttogtam magam elé a szélben, majd lendületet vettem, és elrugaszkodtam, emberi agy és érzékszervek számára felfoghatatlanul gyors zuhanás következett, és egy pillanattal később a felsőtestem koppant a fapadlón. - Ej, ej, Matt fiam! Úgy látszik, sosem tanulsz meg elegánsan érkezni – hallottam az ismerős, mélynél is mélyebb hangot, nem túl távolról, aztán, amint a mellkasom enyhe sajgása csitulni kezdett, felemeltem a fejem. Farkasszemet néztem a giccses lakkcipője orrával, felálltam. A gyógyszergyár épülete alatt lévő, alagsori, éjjel-nappal levegőtlen és félhomályos lakásban voltam, amit azért vettem ki, hogy itt tároljam a művemet. A falak erődítményvastagságúak voltak, az ablakokat bombabiztos rácsok fedték. A gyári dolgozókat egyáltalán nem érdekelte, miért tetetett fel ide ilyeneket a hibbant, új bérlő: csak egy volt a fontos, a kaució és a bérleti díj, egy évre, előre. Persze, azért reménykedtem abban, hogy az időintervallum, ami alatt szükségem lesz erre a lukra, sokkal rövidebb ennél. Most fényárban úszott a lakás, mert Damian a földi dimenzióban szerette a világosságot, így felkapcsolták az összes villanyt. Gyorsan talpra ugrottam és kezet csókoltam a Sötétek fejedelmének, ez volt a szokás. Talpig elegánsan állt előttem, földi testében, fess, jólelkű embernek tűnt, meleg mosollyal. Róla sem árulkodott más, csak a szeme. A pokol urának tekintetében mindig ott égtek a lángok*i Szelíd úriember külső mögött maga az ördög. Érdekes kontraszt volt. a szemébe néztem, miközben üdvözöltem, majd a pillantásommal gyorsan körülpásztáztam a szobát. Mindenki ott volt, aki a kemény maghoz tartozott: az S. S., azaz a Sátán Sleppje, ahogy magamban neveztem a díszes társaságot. Abraham, Nolessel, Victor, Amy és Rick, a bizalomkor tagjai, akiket most tájékoztatok a tervemről, hiszen annak részesei is voltak. Mire az óra éjfélt üt, már I mindannyian tisztában lesznek a feladatukkal, azzal, hogy mit szeretnék tenni, és mi az út, ami a kincshez vezet. Úrrá lett rajtam az izgatottság. Reméltem, hogy Damian nem köt majd bele az ötletembe. Kíváncsi tekintetek szegeződtek rám. Még a két társam, Victor és Nolessel is érdeklődve figyeltek, mert nekik is csak homályos sejtéseik voltak mindarról, amit kitaláltam. Némely ponton eddig is segítettek a megvalósításban, de hogy mit miért teszek, azt a terv tökéletes kidolgozásáig megtartottam magamnak. - Kedves hely, nemde? – kérdeztem Damiant. - Gondolom, nem teázni jöttünk itt össze – felelte. – Biztosan tudod, hogy rendkívül szoros az időbeosztásom, ráadásul már igen kíváncsi vagyok arra, mit találtál ki. Azt javaslom, vágjunk a közepébe, Matthew! - Nagyon meg kell gondolnunk, ki az, akit beavatunk – a pillantásom Abraham Andrews-ra vándorolt. Zöld szemei döbbenetesen emlékeztettek engem a lányáéra. Ebből merítettem erőt ahhoz,
hogy folytassam a mondandómat. – Eszem ágában sincs felülbírálni a döntéseidet, Damian! Kérlek, ne érts félre! De vannak családi kapcsolatok, amik talán túl szorosak ahhoz, hogy a küldetésünk ne kerüljön miattuk veszélybe. ~ Mire gondolsz? Farkasszemet néztem vele. - Arra, hogy Jane apja esetleg az utolsó pillanatban meggondol ja magát, és nem hagyja, hogy a lánya közénk tartozzon. Abrahan* illuzionista, ráadásul képes Jane-nel gondolatok útján kommunikálni... - Abraham már bizonyított – dörögte Damian. Nem várta meg, hogy befejezzem a mondandómat. Valahol számítottam rá. – Egy éve, odalenn, mindent elkövetett, hogy az Amphibia velünk maradjon. Ő vezette a beavatási szertartást, nem rajta múlott, hogy azt a csatát elveszítettük, hanem azon a nyomorult fénygyűrűn, ami a lány ujján volt, Damian megvető pillantást vetett Victorra. Csak hallomásból tudom, hogy amikor az Égi Fény utat tört magának, neki kellett volna levágni Jane karját, hogy ne fejeződhessen be a folyamat. Nem sikerült a dolog, így a Fényesek Jane-nel együtt kijutottak a Sötét dimenzióból, a pokolszolgák pedig hónapokra képességeiket vesztették. Még Victor és Nolessel is hosszú ideig gyengélkedtek, pedig ők igazán hozzá vannak szokva a Fényesek közelségéhez, hiszen a lélekrablók mindig az ő munkájuk ellen dolgoznak. - Nem tudhatod, Abraham pontosan mit közölt gondolatok útján Jane-nel, míg a szertartás zajlott – érveltem tovább. - Ugyan! Amit mondasz, Matt, az egyszerűen nem állja meg a helyét. Ab semmit nem tudhatott a Fény hatalmáról! Ne pazaroljunk erre az ügyre több szót! Már rég eldöntöttem, hogy Jane apjának részt kell vennie az akcióban. Az Amphibiát szoros szálak hozzá, nagyon fontos számára a család. Ab lesz az, aki sokat segíti majd akkor, ha Jane belátja, itt a helye közöttünk. Összeszorítottam a fogaim, hogy ne vitatkozzam vele tovább* - Jusson eszedbe, mit mondtam, ha később probléma lesz ebből - tettem még hozzá, majd Abrahamhez fordultam. – Nem ellened irányul, cimbora! Szereted a lányodat, és... - Nem akarom hallani ezt a szót! – Damian hangja úgy csattant, akár egy ostor. – Itt senki nem szeret senkit. Hadd ne kelljen nektek ismét kiselőadást tartanom arról, miként zabálja fel ez a fogalom a világunkat! Különben is elegem van abból, hogy húzod az időmet, Matt. Ma éjjel még újoncokat kell fogadnom. Volnál szíves belekezdeni a mondandódba? Nagy levegőt vettem, majd beszélni kezdtem, gondosan ügyelve arra, hogy a szobában lévő minden társamhoz szóljak, és ne csak Damianhez. így fel-alá járkáltam, gesztikuláltam, ami némiképp meg is nyugtatott. - Bármilyen különös is, és véletlenül sem szeretnék ellenszegülni az iménti parancsodnak, de a tervem alapja, nagyra becsült mesterem, pontosan a szeretet! – hatásszünetet tartottam. - Folytasd! - Az emberi lélek rendkívül ragaszkodóan szeret, és ha elveszít valakit, akkor évekig gyászolja. Belül, mélyen, fájdalmasan... Ha pedig azért kell lemondania róla, mert az illető nem önszántából ment el és hagyta magára, hanem meghalt, az csak meghosszabbítja a gyász idejét. Nos, én biztos vagyok abban, hogy boldog párocskánk egyik tagjában még javában él egy efféle érzés, és erre alapoztam a tervemet... De ahhoz, hogy pontosan értsétek, miről van szó, először mutatnom kell nektek valamit. - Lássuk! – csapta össze a tenyerét Damian. Ereztem, hogy már nagyon türelmetlen. A szemeiben csak úgy táncoltak a vörös lángok. - Egy pillanat, és hozom. A dzsekim zsebébe nyúltam, és elővettem egy nehéz kulcsosom' majd elindultam. A szobák egymásból nyíltak – ritka hülye elrendezésű lakás volt a legbelső, a harmadik egy ablaktalan helyiség, aminek vastag rácsot szereltem az ajtajára. Három kulcs nyitotta a zárat és a biztonság kedvéért még egy lakatot is tettem rá. Legalább egy percig bíbelődtem a zárral, mire bejutottam. A kincsemet ott
találtam, a sarokban. Ezúttal csöndben volt. Riadt tekintettel nézett rám mint mindig. Félt tőlem. Meg tudtam érteni. Hiszen a létezése csakis rajtam múlott. Megragadtam a karját, és felhúztam a padlóról, - Gyere! – mondtam neki. - Mi lesz most? Mi történik? – rettegett. - Bemutatlak valakinek – közöltem. – Ne aggódj, ha bunyóra kerülne sor, az ott lévők legtöbbjével fél kézzel elbánnál. - Nem tudok verekedni – mondta leverten. – Sosem szerettem az erőszakot. - Ezt itt ne hangoztasd! – szóltam rá. – Gyerünk! Magam elé lökdöstem a folyosón. Nem érdekelt, mit gondol vagy érez, csak egy eszköz volt számomra, semmi más. Addig létezik, amíg én akarom, előttem lépett be a szobába, határozatlanul, tétován. Nem állt meg mellettem, ijedten az egyik üres sarok felé somfordált, félelmében maga előtt tartott kezekkel. - Gyere vissza! – parancsoltam neki, ő pedig remegve bár, de azonnal mellém lépett. - Ki ez, Matthew? – kérdezte gyanakodva Damian. - Fél perc türelmet kérek, uram! – emeltem fel a mutatóujjam, majd a zsebembe nyúltam a késemért, és ismét a foglyomra néztem- Add a kezed! ~ Nem, én nem szeretném, hogy... - Nem fog fájni, te is tudod! - Megalázó! - Gondolj a küldetésünkre! – förmedtem rá. – Nem hiszem el, hogy veszekednem kell veled, épp előttük! Vonakodva felém nyújtotta az egyik kezét, én pedig megragadtam, és hirtelen mozdulattal belevágtam az alkarjába. Elegem volt a nyafogásból. - Te is tudod, hogy pár perc, és összeforr – inkább az indokolatlan hisztijére tett megjegyzésem volt ez, mint vigasztalás,folyni kezdett a vére, én pedig Damianra emeltem a tekintetem. Figyeltem a reakcióját. Először döbbenet ült ki arra a jóvágású arcra, majd csodálat, végül egy széles vigyor. - Mindig tudtam, hogy te vagy az Utód – mondta egyszerűen. – Teremtésre csak az képes, akinek különleges szerepet szánt a mi világunk. Nagyon figyeljetek most arra, amit Matthew mond! – fordult a többiekhez. – Én már sejtem, mi a terv lényege, és meg kell, hogy mondjam, lebilincselőnek találom. Nem tehettem róla, fölényes, büszke mosolyra húzódott az ajkam, miközben letöröltem a vért. - Úgy hat hónappal ezelőtt jöttem rá arra, hogy képes vagyok életre kelteni a holtakat. Az óceán partján ültem, és szokás szerint az elveszett életemet gyászoltam, persze, ez nem tartozik ide. Vihar közeledett, dörgött az ég, és ott hevert mellettem egy döglött sirály... Körülnéztem, és láttam, hogy a szobában minden szempár rám szegeződik. Élvezettel folytattam a kiselőadást.
4. fejezet FELFÜGGESZTETT ÍTÉLET! CHRIS
VALÓJÁBAN NEM LEPETT MEG BENNÜNKET, AMI TÖRTÉNT. Még ha nem is beszéltünk róla, egy ideje már számítottunk Astrid jelentkezésére. Azonban azt hittem, csak Jane-hez fog szólni. Most, halandó emberként én ugyan mire kellenék neki? Csak útban vagyok, hiszen az Amphibia velem van, és Astrid szemében csak akadálya lehetek Jane kiteljesedésének. Ha nem volnék mellette, valószínűleg nagyobb lelkesedést mutatna az Égi Lények által várt világmegváltás iránt. Én tudom, ha eljön a döntés napja, nem kérdés, melyik oldalra áll. Soha, egy pillanatra sem láttam benne Sötétséget. De ó mindenáron késleltetni szerette volna azt a napot, hiszen az egyet jelentett a boldogságunk és a nyugalmunk végével,gyors, ütemes lábdobogást hallottam a lépcsőházból. Ezek szerint Jane nem vacakolt a lifttel. Alig tíz perce tettük le a telefont, ö máris hazaért Sheltonéktól, akik sok mérföldre laktak Manhattan tői, az egyik kertvárosban. Talán, ha helikopterrel landolt volna a tetőn, hihető lenne a dolog, de mivel nem ez történt, a képességei kellett használnia. Kivágódott a bejárati ajtó, és a következő pillanatban már ott volt a karomban. Szorosan hozzám simult. Porcelánfehér bőre itt-ott kipirult, zöld szemében narancsszínű láng táncolt hullámos haja pedig önálló életre kelve lebegett a feje körül* - Repültél hazáig, vagy mi történt? – kérdeztem. – Már ez megy? - Csak háztetőkön ugráltam – mondta gyorsan, majd a zsebéből egy hajgumit vett elő, megzabolázta a tincseit, és azonnal a lényegre tért. – Mit jelenthet ez, Chris? - Astrid üzenete? Szerintem egyértelmű. Arra céloz, hogy lassan eljön az idő, amikor felforgatja az életünket...ebben a pillanatban valaki vadul csöngetni kezdett az ajtón. Jane összerezzent. - Lehet, hogy nem is olyan lassan – mondta elkerekedett szemekkel. Elmosolyodott. Mandulavágású szeme cicásan villant.- Várunk valakit? - Én senkit – vontam vállat. – De marhára örülök, hogy épp ma jött, amikor ennyi fontos megbeszélnivalónk lenne. Most, hogy Astrid ismét beszél hozzánk, fontos, hogy minél előbb elmenjünk... Talán át kéne íratnom a jegyeket a mostani hétvégére... - Muszáj kinyitnunk, Chris – Jane türelmetlen volt és izgatott. - Ez hihetetlen! Nem várta meg, hogy befejezzem a mondandóm, és magyarázatot sem adott erre. Valami sokkal jobban izgatta annál, mint hogy épp beszámolnék a két repülőjegyről, amit megrendeltem, hogy mihamarabb meglátogassuk a szüléimét. Vajon én is ilyen érdektelen voltam olykor a földi, normális ügyek iránt, amikor még Fényemberként éltem? Emlékszem, gyakran napokra magára kellett hagynom Jane-t a küldetésem vagy épp az ő biztonsága miatt. Akkor az tűnt természetesnek, ám most fordult a kocka. Meg kell mondjam, egyáltalán nem jó érzés, hogy vannak dolgok, amik időközönként fontosabbá válnak számára a kettőnk kapcsolatánál. Most éppen az ajtónyitás, figyeltem, amint feltépi a kilincset, és azzal a lendülettel vágnék a nyakába borul. Biztos Prissy jött. Az elmúlt néhány hétben nem látták egymást, mert a szerelmem legjobb barátnője Kanadába utazott az anyjához és a nevelőapjához, csak most, a vizsgaidőszak^ tért vissza. a folyosóról a konyhába szűrődő hangok azonban nem erről árulkodtak. Nagyon is ismerős tónust hallottam, mire megmerevedtem, és meglepetésemben kiesett a kezemből a teáskanna, zajos csörömpöléssel landolva a mosogatóban. Magasról tettem a vendéglátásra és arra, hogy a csapból ömlik a víz, én is kivágtattam a folyosóra. - Ezt nem hiszem el! – kiáltottam. – Ti aztán tudtok meglepetést szerezni! Ott álltak előttem. Az egykori testvéreim, akik a családomat jelentették, míg Fényember voltam. Alex, Nassar, Shila, Linette és Jonathan – Jane éppen őt ölelte igen nagy lelkesedéssel, és nem úgy tűnt, mintha egyáltalán el akarná engedni. Én csak figyeltem őket, egyikről a másikra pillantva, és férfi
létemre nyeltem a meghatottság könnyeit. Egy éve már, hogy nem találkozhattunk, s ha van jó oldala annak, hogy a Sors megint fordít egyet az életünkön, akkor az, hogy ők ismét velünk vannak. Egy valaki azonban hiányzott. - Helena miért nem jött el? – kérdeztem, miután megöletettem a lányokat, és vállon veregettem a srácokat. Nassal egymás gyomrába öklöztünk. Aú! Hol van már az az idő, amikor nem éreztem fájdalmat? - Furcsa ügy... – mondta homályosan Jane. - Mi sem értjük – vont vállat Jonathan, akinek Helena volt szerelme. Jól ismertem őt, és láttam, amint átsuhan az arcán egy bánatos kifejezés. – Astrid két napja megjelent előtte, és különíti küldetést bízott rá. Nem tudjuk, pontosan mit. De annyi ideje sem I maradt, hogy elbúcsúzzon. Neked esetleg mondott erről valamit?! Reménykedő arccal fordult Jane-hez. - Semmit. De Julién Angyal itt van most velünk, ezt ti is tudjátok. Szerintem Astrid azt szeretné megakadályozni, hogy a lelketek közel kerüljenek egymáshoz. Ez persze csak megérzés. Julién az én Őrangyalom. A srác, aki az emberi életében egy ideig Helena kedvese volt. Csakhogy Astrid tiltja a szerelmet ember és Fényember között, a világunk szétzilálódásától és lelepleződésétől való félelme miatt. Ezért egy nap elválasztotta őket egymástól: elvette Julientől a földi életet, és Szárnyast csinált belőle. A logikát nem értettem, hiszen a hierarchiánk szerint így sem lehetnek egy t pár. De valószínűleg nem is ez volt a célja Astrid döntésének, hiszen sosem mondta el Helenának, mi lett a szerelmével. Rettenetes törés lehetett számára, amikor megtudta, hogy őt kaptam Őrzőnek, és mégsem beszélhetnek egymással. Persze, nem lehet tudni, mit érez most. Helena már több mint ezer éve él Fénylényként, és sok száz esztendeje történt az is, hogy Astrid elvette tőle a szerelmét. Jonathan lett az új párja, és szemlátomást mindig jól megvoltak, tehát fogalmam sincs, mennyire érinti mélyen Helenát az, hogy Julién lett az én Őrzőm. - A te megérzéseidre érdemes figyelnünk, kiscsaj! Szóval, mesélj még nekünk! – kacsintott Jane-re Linette, aki színek tekintetében ismét kitett magáért: most épp éj fekete volt a félhosszú haja, szilvakék csíkokkal díszítve. Rózsaszín miniszoknyát viselt és hozzá hihetetlen mélyen dekoltált, fekete csipkeblúzt. Nem is értettem, Alex hogyan engedheti így ki az utcára. - Inkább ti meséljetek! Linette, úgy hallottam Leától, úton-út- felen használod a gyógyító képességed, és emiatt Astrid állandóan letol! Egy hős vagy! – nevetett Jane, miközben hozzám bújt I Őrzőim csak holnaputánra jósolták az érkezéseteket. - Csak nem baj, hogy jöttünk? Már nem bírtam tovább, hogy lássalak téged... – mosolygott Nassar. - Na, álljon meg a menet! Lehet, hogy én vagyok itt az egyetlen aki nem tud repülni, de legalább ne ilyen pofátlanul udvarolj a nőnek, akit szeretek! - Pláne, hogy én is itt vagyok! – mondta tettetett ridegséggel Shila, majd játékosan nyakon legyintette Nassart. – Sosem változik! - sóhajtotta. - Szerintem arra ne vegyél mérget, hogy többé nem leszel Fényember! – Jane megsimogatta az arcom. – Gondolj csak bele, ma hallottad Astrid hangját a fejedben, éppúgy, mint én, és az Őrződdel is képes vagy felvenni a kapcsolatot. - Fogékonyabb maradtam az Égi Világra az átlagnál, ez minden- vontam vállat. – Kész röhej. Míg Fényember voltam, arra vágytam, hogy egyszerű halandó lehessek, most meg, hogy tudom, ki fogok maradni minden mókából, csak mert képtelen vagyok két óra alatt Európába érni, mint kisrepülő, meg kell mondjam, bosszant... - A Főnökasszony majd megoldja ezt! – legyintett Alex, – Különben meg nem értem, ha ez egy baráti Látogatás, akkor miért ilyen kemény témákkal kezdjük az estét! Semmi sütit nem kapunk? Alex imádta a konyhaművészetet, ami nagy szerencse, mert Linette mellett máskülönben éhen halt volna. Egyszer jártam a lakásukon. Hatalmas káosz közepén éltek a Fifth Avenue-n, az egyik toronyház legfelső szintjén. Legalább nem keltenek nagy feltűnést, amikor kirepültek az ablakon.
- Tegnap sütöttem egy citromtortát – közölte Jane, majd a konyha felé masírozott. – Kaphattok egy-egy szeletet. Kész csoda, hogy még egyben van. Chris, ha édességről van szó, olyan, akár egy kisgyerek. - Valóban, csak téged szeretlek jobban. Ha az orvosok megtiltanák, hogy cukrot egyek, azt hiszem, rögtön felajánlanám magam donornak. Nassolás nélkül nem élet az élet – helyeseltem, majd előre engedtem a többieket. A Szárnyasokkal együtt tízen voltunk, de ha csak annyi lelket számolunk, amennyit én láttam, akkor heten, mint a gonoszok. Erről a gondolatról azonnal asszociáltam. - Sötétek háza táján mi újság? – kérdeztem. - Rabolgatnak, mint mindig – húzta el a száját Shila, a szőke, rövid hajú Fénylány. – De még nincsenek túlerőben. Ha az elmúlt egy hónapot vesszük alapul, akkor hetven-harminc százalék a javunkra. .. - Nem mondod! Wow! Remek eredmény – dicsértem meg őket. A kapott adat annyit jelentett, hogy ilyen arányban sikerűlt lelkeket menteni a halálozások pillanatában, hogy a Mennyországba kerüljenek, és ne a Pokolba. – Akkor szerintem Jane-re már nincs is szükség... Védelmezőn átöleltem a szerelmem vállát. - Én is örülnék, ha így lenne – sóhajtott, miközben szeletelni kezdte a tortát. – Csakhogy Astrid anyánk azt mondta, sötétség borul a világra, ha hagyjuk... - Ezt az üzenetet kaptátok? - így van – bólintottam. – Ma délután. Mindketten megközelítőleg ugyanabban az időben. - Akkor tényleg hamarosan bekövetkezik! – mosolyodon el Unetté. Sütött a szeméből a lelkesedés. – Jane kiteljesedik, mint Amphibia, ez tiszta sor. Másként Astrid megakadályozta volna, hogy ide jöjjünk ma délután. Feladatot kaptunk volna, vagy ilyesmi...ebben a pillanatban Alex megtántorodott, és lehunyt szemmel nekidőlt a falnak. Ha Jón nem kapja el a karját, talán beesett volna a kuka és az ajtó közé, a sarokba. Persze, egyikünk sem ijedt meg. Astrid igen sajátos módon kommunikált a Fényemberekkel: néhány másodpercre elaltatta őket, és álmukban kapták a parancsokat. Állítólag ez a létező legbiztonságosabb forma, mélyebb és kevésbé poloskázható, mint a gondolatokkal történő kapcsolatfelvétel. A Sötétek sok éve mindent elkövettek azért, hogy hekkeljék a kommunikációs csatornáinkat, és sajnos voltak erre eszközeik, képességeik. Mindannyian Alexre meredtünk, aki, ahogyan elaludt, úgy magához is tért. - Jane, most azonnal adj egy szeletet abból a tortából! – kérte. – Majd az úton megkóstolom. Mennem kell, munka van. - Extrák? - Semmi szokatlan. Csak egy baleset, és két lelket kell átvinni... Srácok, bocs a villámlátogatásért! – nézett ránk sajnálkozva. - Semmi gond. Elnézzük – Jane szívmelengetően rámosolygott, és a kezébe nyomta a tortaszeletet. Ez volt az a perc, amikor először eszembe jutott, milyen jó anya lesz majd belőle egy napon... D* basszus, egy nő, aki azért született, hogy rendbe tegye az Univerzum)° és rossz egyensúlyát, szülhet-e egyáltalán gyereket? Gyorsan elhessegettem magamtól a kérdésre érdemben adható válasz gondolatát, mert az nem tetszett, és beleharaptam a saját tortámba. Alex kinyitotta az ablakot, és elegánsan távozott. Megszokottá lóg volt ez a Fényemberek világában. Az életük ennél fogva volt a megtestesült tervezhetetlenség. - Hogy az iménti témát folytassam, én sem értem, miért kell csatasorba állnod, Jane – folytatta az elmélkedést Nassar, miközben ő is hozzálátott az evéshez. – Ez egyszerűen isteni, csajszi! - Hiszen a Sötétek még mindig nincsenek erejük teljében – tette hozzá Shila. – Ez látszik a teljesítményükön. A legjobb évünkben is alig tudtunk valamit billenteni a magunk javára az ötvenötven százalékos arányon. Ehhez képest most idilli állapot van... Egyszerűen értelmetlen benneteket előcitálni a békés szerelemgombócból.
- Milyen találó megfogalmazás, Shila! – nevetett Jane. – Sejtelmem sincs, miért van ránk szükség, ha a helyzet kicsit sem kiélezett mostanában köztetek és a Sötétek között. De biztosan hamarosan kiderül. Addig is, nem gond, ha nem agyalunk ezen túl sokat? Szeretném élvezni az utolsó napokat, amennyire lehet. Jobban örülnék, ha ezt az estét Astrid viselkedésének elemzése helyett azzal töltenénk, hogy egymásnak örülünk. Benne vagytok? - Naná – vágtam rá, és cuppanós puszit nyomtam a homlokára. - Már úgy is próbálkozom egy ideje, hogy elmondjam: megvettem a repülőjegyeket a következő hétvégére Los Angelesbe. - Azt hiszem, végem van... – grimaszolt Jane. – El akar vinni családlátogatásra. Linette felnevetett. - Még szerencse, hogy a mi esetünkben sosem volt szó ilyesmiről. El tudjátok képzelni, mit szólna hozzám egy leendő anyós? - Imádlak, Linette, de borzasztóan örülök, hogy nem téged kell bemutatnom az anyámnak – nevettem. – Jane, egyébként szerintem jobb lenne, ha elrepülnénk ezen a héten, szombaton. Ki tudja, mi történhet a következő hét napban? Nem szeretném, ha bármi is meghiúsítaná a családi programot. Jane összevont szemöldökkel nézett rám, és megállt a kezébe tortaszeletelő kés. - Na, ne! A következő hét jobb lenne... Azt hittem, legalább f függesztett ítélet, és van időm lelkileg készülni egy kicsit! - Majd segítek kiválasztani a megfelelő ruhát! – ajánlkozott lelkesen Linette. - Isten ments, csak azt ne! – már láttam is magam előtt Janet ,amint fuksziaszín, köldökig dekoltált blúzban üldögél a szüleim nappalijában. – Jane már nagylány. Egyedül is fel tud öltözni. - Ha mást nem, Lea ízlésére legalább hagyatkozhatunk – mosolygott Jane. – Ő a stílustanácsadóm, te pedig a sminkesem, Linette! - Azzal is óvatosan! Nagy szerencse, hogy te nem jössz velünk Los Angelesbe – mondtam. – így van esély arra, hogy az egyszerű, | minden pucctól és feltűnéstől tartózkodó édesanyám megkedvelje a menyasszonyomat! - Pedig jó ötletnek tűnik, hogy mi is elmenjünk Los Angelesbe - szólalt meg Jonathan, aki eddig csöndesen eszegette a tortáját, és igen levertnek tűnt. Nem csodálkoztam a dolgon, borzalmas érzés lehetett számára nem tudni Helena hollétéről. Az ő kedvese volt a kolóniánk legidősebb tagja, több mint ezer éve Astrid szolgálatában. Karcsú, hosszú, szőke hajú, bájos arcú, huszonnyolc éves testű nő, az egyik legtapasztaltabb Fényember. Ő az egyetlen, aki képes megszólítani az Úrnőt, aki akkor beszél vele, amikor csak akar. Fényerőnek kolóniáinak százai hálózták be a világot, és mindegyikben csak egyetlen rangidős volt, akivel Astrid szóba állt. A többieknek gondolatokkal, álmokkal üzent, és kizárólag akkor, ha neki volt mondanivalója. Mi csak találgathattunk, mi járhat Astrid gondolataiban vagy mit tervez épp, mi értelme az aktuális lépésének. Helena valamivel több köze volt mindehhez, rangidősként. Jonathan ebben a helyzetben nemcsak a szerelmét nélkülözte, hanem az egyetlen lényt, aki talán magyarázatot adhatott volna mindarra, ami történik. - Miért kellene jönnötök? – kérdezte Jane, majd büszkén kihúzta magát. – Már képes vagyok vigyázni magunkra. - Ugyan már! Még azt sem tudod, mi mindent tudsz! Az erőd legalább annyit árthat, mint amennyit használ... - Szerintem egyre jobban bánok vele, Jón – mondta dacosan. - Nincs szükség arra, hogy felforgassátok a napjaitokat, csak mert mi Los Angelesbe utazunk. Idén heteken át ott voltunk, akkor sem tettétek... - De akkor nem közeledett még az Astrid által megjelölt időpont, nem voltak nyilvánvaló jelek arra, hogy valami történni fog – érvelt tovább Nassar. Jane bedobta az üres tortatálat a mosogatóba. Egy kicsit hangosabbat csattant a kelleténél.
- Szívem, szerintem igazuk van – tettem hozzá. – Tisztában vagyok azzal, hogy amit tudsz, az nem akármi, de nem ismered még egészen az erőd. Nem olyan rossz az, ha bebiztosítjuk magunkat. - Tegyetek, amit akartok! – mondta flegmán, majd benyúlt a hűtőbe és elővett egy üveg portugál bort. Abból a fajtából, amitől az ember biztosan elfelejti minden gondját. – Szeretném, ha ma este nagyobb problémákra már nem kellene gondolnom, mint a leendő anyósom megismerése, ami vészesen közeleg. Ezért úgy döntöttem, eljött a koccintás ideje. Rómeó, nagyon sajnálom. Tudom, hogy ez a bor volt a kedvenced, amíg emberként éltél! Bárcsak adhatnék neked belőle egy pohárkával... Legalább szagolj bele! – mondta, aztán határozottan megemelte a kristályt. Különös volt figyelni, amint a Szárnyasokkal beszél, így, hogy , nem látom okét. De várjunk csak! Szagolj bele? Tessék??? - Jane, én azt hiszem, lemaradtam valamiről! – szólaltam meg - így van – mosolygott, miközben mindegyikünk kezébe egy-egy poharat adott. – Erre iszunk most! Ma délután végre ismét megláttam az én Angyalkáimat! Lea szerint ez azt jelenti, hogy a képességeim lassan kiteljesednek. Értitek már, mitől lettem magabiztosabb* Értitek már, miért nem félek? Tudjátok egyáltalán, milyen boldog vagyok, hogy itt vagytok? Ma este többet semmi rosszról nem szeretnék beszélgetni. A harmónia olyan esendő, olyan illékony. A világon mindenkinek jobban meg kellene becsülni a pillanat varázsát. Érdemes volna látnunk, mennyi öröm rejlik egy korty borban, egy szelet süteményben, egy mosolyban. Csak az adott perc a lényeg, nem fontos más. Az Univerzum összeomlásáról majd még beszélgethetünk, ha már remeg alattunk a föld és kettéhasad az ég. Egészségetekre! – nevetve magasba emelte a poharát. Gyönyörűnek láttam őt, miközben egytől egyig mindenkivel koccintott, és elöntött a büszkeség, amikor forró szerelemmel a szemében rám nézett. Hiába, hihetetlen szerencsés krapek vagyok. - Kezdesz úgy beszélni, mint Astrid – jegyezte meg Shila. – Rá adásul ugyanolyan arcot vágsz közben. Ijesztő... - Nekem fel sem tűnt – mosolygott Jane. - Én már nagyon régen észrevettem a hasonlóságot – vallottam be. – Csak akkor még nem mertem mondani. Annyira gyűlölted az Úrnőt... - Most sem tartozik a kedvenc karaktereim közé – húzta el a száját Jane. – Kiszámíthatatlan. Ugyanakkor neki köszönhetem az elmúlt csodálatos egy évet – a szemeibe könnyek szöktek, hirtelen hívatlanul. Üt az a bor... – Nem, nincs lelkierőm most belegondolni a ránk váró változásokba,ivott egy kortyot a poharából, majd a homlokát a mellkasomnak támasztva a karomba bújt. Átöleltem, simogattam a haját, és éreztem, amit ő is: bármennyire akarjuk, ez az este nem lehet olyan vidám, mint szeretnénk. Nem lengheti át a viszontlátás önfeledt öröme, mert a Fényemberekkel együtt valami más is bejött az ajtónkon: a jövőtől való szörnyű félelem. Jane próbálta ezt az egészet vagányul kezelni. Kifelé azt mutatta, hogy bátor és erős, ahogyan valójában az is volt. De a szemeiben láttam a lelkét. Az elszánt dac narancsos fénye helyett most a türkiz egy valószínűtlenül gyönyörű árnyalata költözött ideiglenesen a pillantásába. Később mindezt oldotta kicsit a bor, a nevetés, a barátaink társasága. Hajnal kettőre járt az idő, mire a Fényemberek elmentek. Nassar egy kicsit hamarabb, mint a többiek, mert neki is váratlan munkája adódott. - Hihetetlen, hogy itt voltak, nem? – mosolyodott el Jane, miután ismét kettesben maradtunk, és együtt mosogattunk a konyhában. - Pedig igaz. - Igen, én is így gondolom, mert Linette ajándéka, az a kétes külsejű praliné még mindig ott van az asztalon. Állítólag Alex és ő együtt alkották. Azt mondja, miután megettél egyet, lehetetlen elaludni... - A Fényemberek amúgy sem alszanak, csak ha Astrid Úrnő kiüti őket, mert mondandója van – jegyeztem meg. - Szerintem Linette nem arra gondolt... – kacsintott rám Jane.
~ Mi ez, valami ajzószer? – találgattam. – Tegyük el nehezebb napokra, szerintem nekünk erre nincsen szükségünk. Mögé léptem, és átöleltem azt a formás derekát. Azonnal hoz»' simult. - Mondtam már, hogy imádom, ha mosogatsz? - Tudtad, hogy a mama halála után azt fontolgattam, veszek mosogatógépet, de aztán rájöttem, hogy a szennyes edények között turkálni valójában kellemes dolog? Megfogtam a két vállát, és magam felé fordítottam őt. Valamit tudnom kellett. Muszáj volt megkérdeznem tőle, még mielőtt olyan irányt vesz az esténk, ahol mar nincs helye kényelmeden kérdéseinek. Persze, a lelkembe látott. Még szóra sem nyitottam a szám, amikor kibukott belőle a válasz. - Nem hajlandó velem kibékülni – a szemei végtelenül szomorúak voltak. – Igazad volt, Chris. Matthew nagyon megváltozott Eldöntöttem, hogy többé nem rágom magam, hogy mién ment tönkre a barátságunk. Ezentúl nem hallod majd tőlem a nevét... - Bántott téged? – önkéntelenül ökölbe szorult a kezem. - Csak szavakkal. De mindegy is. Tudom, soha többé nem enged majd magához közel. Nem számít. Te itt vagy nekem, és nem fontos más. Talán Astrid rendezte így. Mert jobb nekem, ha túl szoros érzelmi kapcsolatokat nem hagyok magam mögött az átlagemberek világában. - Ez esetben jó jel, hogy velem vagy – próbáltam felvidítani. – Talán meghagy bennünket egymásnak, akkor is, ha beteljesíted a küldetésed. - Képtelen vagyok ez ügyben dönteni – vont vállat. – Hatalmi a súly a vállaimon. Itt vannak a képességeim, amik nem vétette^ az enyémek. Napról napra erősebbnek érzem magam, tudom, h# soksok emberi lelket megmenthetnék. Ha igazán foglalkozni * dologgal, ha kiismerném az erőm... De kérdés, hogy akarom^ Mert ha a lelkembe nézek, nekem sokkal nagyobb boldogságot okozna egy banálisan átlagos jövőkép. Te, az, hogy végre normálisan felújítsuk ezt a kis lakást, hogy befejezzem az egyetemet és hivatásszerűen írhassak, hogy gyerekeink lehessenek... - Te tényleg ezekre a dolgokra vágysz? – elkerekedett a szemem. - Jobban semmire sem. De félek, vajon boldogok leszünk-e, miközben körülöttünk tönkremegy a világ, és mi tudjuk, hogy tehetnénk ellene, ennek dacára csak ülünk a babérjainkon... Ne nézz így rám, Chris, hiszen te is tudod a választ! - Tudom. De azért bízom abban, hogy létezik kompromisszum... - A Sors nem arról híres, hogy alkudozni lehessen vele. Már így is elég nagy ajándékot kaptunk tőle ezzel az egy évvel. - Nem volt ez sem több, mint felfüggesztett ítélet, Jane. Pontosan olyan, mint amikor még azt hitted, jövő héten megyünk a szüléimhez. A körülmények azonban változtak, és két nap múlva Los Angelesbe repülünk. Honnan tudhatnánk, Astrid mikor változtat az elképzelésein? Hogy mikor jön a pillanat, amikor az időnk lejár, és egyszerűen kilök bennünket ebből az álomból? Ugye, érted, miért fontos nekem ez a családlátogatás? Ugye, tudod, hogy nem veled akarok kitolni, Jane? Persze, nem erőszak az egész. Dönthetsz úgy, hogy nem jössz el velem. a nyakam köré fonta a karjait. - Tényleg azt hiszed, hogy nem vagyok kíváncsi a családodra? Az egyetlen félelmem velük kapcsolatban, hogy csodabogárnak tartanak, és úgy érzik majd, nem vagyok méltó hozzád. Nézz rám, hogy nézek ki! – felemelt egy rubin színű haj tincset. – Mint akinek feltűnési viszketegsége van, és azzal kezdi a napot, hogy magára borit egy doboz kőpúdert. Biztosan nem ilyen lányt képzelt melléd a mamád...gyönyörű vagy, Jane! – nyugtattam meg. – Ráadásul kedves,okos. Hidd el, nem lesz semmi baj! Az apám, Roger egy igazi humor Harold, a nővérem, Amalie kicsit kíváncsi természet de nem rossz fej. Amit tudnod kell, hogy tavaly hajókiránduláson voltad barátjával, és egy öbölben úszkáltak, amikor cápatámadás érte ők. Amalie-nek a könyöke alatti részek hiányoznak az egyik karjáról - Ez szörnyű. Biztosan nagyon nehezen viselte.
- így van. A mamám azt kérte, kezeljük a dolgot természetesen és ne bámuljuk feltűnően, mert az nagyon zavarja. Az a legjobb, ha nem is esik szó róla, hacsak nem kezd magától mesélni. - Rendben, ígérem, erre figyelek majd. És a mamád? Ő milyen? - Kemény dió – nevettem. – Keiráért sosem rajongott különösebben. Remélem, ezúttal minden másként lesz. - Mi baja volt Keirával? - Egyrészt, volt egy kisfia. Mama nem így képzelte el, hogy családom lesz. Másrészt a volt menyasszonyom színésznő. Szerinte a művészek labilisak, könnyen befolyásolhatóak, arra mennek, amerre sodorja őket az ár. Egyszóval kiszámíthatatlanok! - Milyen jó pont lesz, Chris, hogy most meg egy olyan lányt viszel haza, aki írónak képzeli magát, és a legrosszabbat még nem is tudják róla: hogy egy Amphibia. Szerintem, ha a mamád tudná az igazat rólam, boldogabb lenne három Keirával! - Nem hinném, hogy Alicia Hopevalley pártolná a többnejűséget – kacsintottam rá, majd a karomba vettem. Gondoltam, ideje, hogy zuhanyozzunk egyet. – Képzeld, őt még úgy nevelte nagyanyám, hogy édes kislányom, annyiszor kell életed során együtt lenned a férjeddel, ahány gyereket szeretnél. - Szegény apukád! – kuncogott, miközben a vállamra hajtom a fejét, és óvatos kis harapást éreztem a nyakamon. - Inkább szegény nagyapám! Ha ezt a mama betartotta volna, talán most nem lehetnél itt, a karomban. a fürdőszobában tettem le őt, és másodpercek alatt kibújt a ruháiból. Ott állt előttem fekete francia bugyiban, a hosszú, fehér combjaival, és még úgy is észbontóan szexi volt, hogy a „fodrászok álma” megnevezésű rubinszín hajzuhatag tökéletesen eltakarta a szemem elől az egyik legelőnyösebb részét. - Mennyi az idő? – kérdezte ártatlan szemekkel. a karórámra pillantottam. - Három óra van. - Holnap nehéz napod lesz, és az éjszakai alvás nagyon fontos, Chris! Fáradt leszel. - Te bezzeg soha... – sóhajtottam, miközben felé nyúltam, és megsimogattam a haja alatt rejlő tökéletes domborulatokat. - Én már hónapok óta nem voltam álmos,.. - Akkor én most kihasználom az éberséged, holnap pedig majdcsak megtalálod a módját, hogy felrázz engem, együtt zuhanyoztunk. Mint annyiszor az elmúlt egy évben. Játszottunk, nevettünk, fröcsköltük egymásra a vizet, akár két játékos kisgyerek, és igen, aztán tettünk olyan dolgokat is, amik már korántsem kicsiknek valók. Semmit sem láttam a gőztől, így lehunytam a szemem, és minden érzékszervemmel rá figyeltem. Jó volt elmerülni a bársonyos, puha testében és a lelkében is. Jó volt végre semmire nem gondolni, csak egymást érezni, hallani az egyre gyorsabb lélegzetét, hihetetlen magaslatokat megmászni, aztán együtt, puhán földet érni. Valahogy elkeveredtünk az agyig, és amikor szeretkezés után a karjaimban feküdt, én pontosan olyan áhítatról nézegettem őt, mint az első együtt töltött éjszakánkon, amikor minden percet sajnáltunk az alvásra. Szeretlek Jane Andrews. Remélem örülsz majd a kis meglepetésemnek holnap. Nagy kár, hogy a felfüggesztett ítélet lassan utolér; és a Sors kíméletlenül behajtja, ami szerinte neki jár Aznap éjjel a vállamon pihent és simogatta az arcom, amikor el nyomott az álom. Ha valaki azt mondja nekem, akkor, hogy utolsó meghitt hajnalunk együtt, az biztos, hogy nem hiszem egyetlen szavát sem. Pedig alig két nappal később már én nem akartam Jane mellett ébredni. Soha többé.
5. fejezet KÜLÖNÖS PÁROS
JANE
NEM EZ VOLT AZ ELSŐ ESET, hogy napfelkeltéig mozdulatlanul feküdtem Chris karjában, és egy szemhunyásnyit sem aludtam. Hallgattam a szívdobogását, miközben a gondolataim száguldoztak a fejemben, és ki voltam hegyezve minden egyes neszre. Nem győztem kivárni, hogy végre felkeljen a nap. Volt bennem valami különös nyughatatlanság, vihar előtti csöndet érzett a lelkem, ami ellehetetlenítette, hogy pihenjek. Végül nem bírtam tovább. Csak tízre mentem a butikba dolgozni, és kettőre vizsgázni az egyetemre, hozzáteszem, két tárgyból, hajnal fél hatkor mégis úgy döntöttem, feladom a hiábavaló elalvási próbálkozást. Óvatosan megpuszilgattam Christ, és kikászálódtam az ágyból. Szerencsére jó alvó volt, túlságosan is. Mintha a szervezete be akarta volna hozni azt a kétesztendőnyi ébrenlétet, míg Fényember volt. A szerelmem gyakran este tíztől reggel tízig aludt, amit nem bántam, hiszen így nem a közös időnkből vettem el a tanulásra és a történetszövésre fordított órákat. Lea és Rómeó csöndben ültek mellettem a konyhában, míg egy tál zabpelyhet reggeliztem tejjel, igen étvágytalanul. Mélyen átérezték a gyászos hangulatom, melyre minden okom megvolt: tudtam, hogy ma fel kell mondanom Electrának a butikban, mert a zsigereimben éreztem, a napokban valami végleg megváltozik* és nem lesz lehetőségem arra, hogy bejárjak dolgozni. Az egyetemen úgy ez volt a helyzet. A mai két vizsgám meglesz, de marad még egy tárgy januárra. Január... Csak pár hét van addig, számomra mégis valószínűtlenül messze van. Ki tudja, mi lesz velem akkor, amikor a többiek az irodalomtörténet-vizsgán körmölnek szorgalmasan. Csak a Sors a megmondhatója. Ő pedig semmit nem árult el ne kém azon kívül, hogy sötétség borul a világra, ha hagyjuk. Egy biztos, Astridból isteni dramaturg lenne egy színházban. Mesterien ért az időzítéshez és a hangulatfokozáshoz. - Nem volna muszáj felmondanod – szólalt meg halkan Lea. – Talán elég, ha családi okokra hivatkozva kiveszel néhány hét fizetés nélküli szabadságot... - Nem akarok kitolni Electrával – mondtam. – Jobban jár, ha valakit fölvesz helyettem. Fogalmam sincs, visszatérek-e még a normális életbe, s ha igen, akkor milyen állapotban. - Nem kellene ennyire szkeptikusnak lenned... – próbálkozón Rómeó. - Tudtok valamit? – kérdeztem. – Mert ha igen, akkor kérlek benneteket, hogy mondjátok el! Velem Astrid egészen szűkszavú. - Sajnos, semmit nem tudunk, Magas Lélek – az Angyallány szomorúan mosolygott. – Csupán hiszünk és bizakodunk abban, hogy az Amphibia nyugodtan élheti az életét tovább, amint helyreáll # egyensúly a jó és a rossz között... - Az egyensúly nagyon is rendben van. A Fényemberek meg mondták tegnap. Nem értem, mi értelme ennek az egésznek. - Mi is beszélgettünk erről Rómeóval. Szerintünk a Sötét v H csöndje nem több mint figyelemelterelés. Astrid Úrnő pedig pontosan tudja ezt. Más oka nem lehet annak, hogy megüzente n az életetekben küszöbönálló változást. - Vajon jó jel, hogy Chris is kapott tőle információkat? Létezik, hogy egy időre ismét Fényemberré változtatja? - Logikus volna, ha azt szeretné, hogy együtt maradjatok. - És ha nem szeretné? – latolgattam, és a gondolatra rögtön úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Az élet Chris nélkül. Rémálom. A gyomrom azonnal görcsbe rándult. - Bízzunk abban, hogy szeretné! Nem láttam Rómeó és Lea pillantásában a sziklaszilárd meggyőződést, ami, nem tagadom, kicsit zavart. A Szárnyasok éppúgy aggódtak, mint én, ami nem volt túl megnyugtató, hiszen ők voltak gyakran megingó bátorságom tartóoszlopai. Szüleim a szüleim helyett. Épp a napokban volt egy éve, hogy árva vagyok. Árva? Különös, összetett kérdés ez. A Fényemberek jóvoltából tudom, hogy a mamám a Boldog dimenzióban, hétköznapi nevén a Mennyben él, mióta tavaly meghalt többszörösen áttétes rákban. Amikor Chris még Fényember volt, megmutatta őt nekem, az ő belső, különleges szemein át, hogy megnyugodhassak a hogyléte felől. Nagyon furcsa élmény volt. aztán ott van az
apám, Abraham, akiről sokáig úgy tudtam, hároméves koromban elhagyott engem és mamát egy másik nő miatt, majd Európába költözött. Az igazság azonban ennél sokkal bonyolultabb volt: a Sötétek már kisgyerekkoromban sejtették rólam, hogy én vagyok az Amphibia, és az imádott apámat elragadták maguk közé, azért, hogy a segítségével könnyebben magukhoz édesgessenek, ha majd elérkezik az idő. Azonban Abraham csak látszólag állt melléjük. Neki is komoly szerepe volt abban, hogy tavaly a Fényemberekkel együtt kijutottam a Sötét dimenzióból, ahová azért mentünk el, hogy megmentsük a karmaik között vergődő, elrabolt szerelmemet. Megfogadtam, ha képességeim teljében leszek, és úgy döntök, harcba kezdek a gonosz ellen, akkor visszamegyek oda valahogyan kiszabadítom az apámat. Ha találkozom az úrnővel első dolgom lesz megkérdezni tőle, miként lehetséges ez. Miután befejeztem a reggelit, még két órán át olvasgattam a jegyzeteimet a nappaliban, majd rendbe szedtem a külsőmet, és lábujjhegyen a szobába osontam, hogy búcsúcsókot adjak Chrisnek Amint az ajkam megérintette az arcát, magához húzott. A bőre simogató volt és meleg, nekem pedig egyszeriben a minimális hangulatom is elment attól, hogy elinduljak. Tudtam, hogy még órákon át pihenni fog, mert péntekenként csak délutánra ment dolgoznia színházba, és késő este ért haza, előadás után. - Vigyázz magadra! – kérte álmos hangján. – Majd felhívlak néhányszor napközben... - ígérem, jó leszek. Csak egy kis munka és egy-két vizsga – biztosítottam. - És semmi tetőkön futkosás! – meleg tenyere az arcomat simogatta. – Egyébként pedig szeretném megjegyezni, hogy rendkívül figyelmetlen vagy ma reggel. Pedig mi munkámba került helyesen eltalálni azt az egy pillanatot, amikor aludtál... - Mire gondolsz? – kérdeztem meglepetten. - Édes kicsi Jane! – álomittas pillantása az enyémbe hatolt. – A világ sorsáról való elmélkedésedben elfelejtettél valamit... - Mit? Ó... – nem kellett sokat gondolkoznom, azonnal beugrott. Atyaég, ez rettenetesen kínos! – Micsoda lúzer vagyok, Chris Ma van az első évfordulónk napja, igaz? – kérdeztem kétségbeesetten. - Valahogy úgy – mosolygott. – Nagyon kérlek, ne érezd most rosszul magad! Csak keresd meg az ajándékod! Nem az a fontos, hogy a napokban ez nem jutott eszedbe, hanem az, hogy egyébé az év minden percében engem szeretsz és remélem, hogy így lesz ez, amíg világ a világ... - Annyira szerencsétlen vagyok. Az a minimum, hogy szabadnapot kellett volna kivennem mára... – hihetetlen rosszul éreztem magam. - Majd este ünneppé varázsoljuk, ha hazaérünk. Különben sincs nekem annál szebb évfordulós ajándék, mint hogy holnap repülőre ülünk, és elmegyünk a szüléimhez, hosszú csókokkal búcsúztunk egymástól, majd nagyon kíváncsian végigtapogattam a ruházatom és a szóba jöhető helyeket, ahová Chris az ajándékomat rejthette. Nagyon jól szórakozott azon, hogy nem találok semmit. - Jane, az, ott, a nyakadban! Felkaptam a kezem, és megérintettem a medált. Fehérarany angyalszárny lógott gyémántokra túlságosan is hasonlító kövecskékkel egy rövid, ízlésesen vékony láncon. A tükrös gardróbhoz rohantam, hogy közelebbről is megszemlélhessem az ajándékomat. Gyönyörű volt, rögtön tudtam, hogy csakis egy iparművész egyedi alkotása lehet. - Csodálatos! – suttogtam boldog vigyorral. – Ez egy vagyonba kerülhetett... - Nem, ha az embernek vannak kapcsolatai – kacsintott Chris. - Hogyan szerezted? - Égi segítséggel, de nem árulok el részleteket. Ajándékról különben sem illik kérdezősködni! - Megadom magam. - Jobb is. Szeretlek. - Én is szeretlek. Utoljára jól megölelgettem, aztán elindultam otthonról. Az úton azon morfondíroztam, vajon én mivel lephetném meg Christ az évfordulónk alkalmából. Volt még néhány órám arra,hogy ezt még kitaláljam, noha az ő ajándékát nem lesz egyszerű felülmúlni biztos voltam abban, hogy Helena segített
neki hozzájutni ehhez egyedi ékszerhez, aki a civil életében egy múzeum igazgatónője ként dolgozott, és kapcsolatban állt mindenféle alkotóművészek kel. Magamban csak a Fényemberek pénzügyminiszterének neveztem: ő tartotta el mindegyiküket a busás fizetéséből, amit a vezetői pozícióban keresett. Hihetetlen kedves Christől, hogy Astrid minden tiltása ellenére, csak az én ajándékom miatt kapcsolatba lépett Helenával. Az Úrnő ettől simán begorombult volna egy rosszabb napján. Lea és Rómeó örültek, hogy végre kicsit jobb a kedvem, és tapintatosan eltűntek a szemem elől. Csak akkor láttam mindig jelenlévő Őrangyalaimat, ha szerettem volna beszélgetni velük. Ez így kényelmes is volt, a részükről pedig rendkívül diszkrét. annyira örültem az ajándékomnak! Repesve vártam, hogy megmutathassam a legjobb és tulajdonképpen egyetlen barátnőmnek, Prissynek, aki hosszú hetek óta családlátogatáson volt egy másik államban, és a mai vizsgára jött először. Már nagyon hiányzott nekem. A metrón többször is benyúltam a kabátom alá, hogy megérinthessem a medálom, az arcomra pedig kiült a pofátlanul boldog szerelmesek bárgyú, álmatag mosolya. A hirtelen támadt évfordulós jókedvem azonban csak a butikig tartott, mert eszembe jutott, mi az, amit ma okvetlen meg kell tennem. Már az üzlethez közeledve láttam a főnöknőmet, Electrat, amint a számlákat rendezgeti. A Lady J. gyönyörű, modern, kizárólag tervezői holmikat árusító üzlet volt, és én már több mint egy éve voltam Electra csapatának tagja. Jóval többet jelentettünk egy másnak, mint főnök és beosztott: ő néhány éve a lányát, Jesssicát veszítette el, én pedig tavaly az édesanyámat. Különös egymásra találás volt a miénk, szerettem és bíztam benne, ahogyan ő is bennem. Sajnáltam, hogy vannak előtte titkaim. Nem ezt érdemli. Ám egy halandót nem avathattam be a Fényemberek létezésének titkába, ez volt a legfontosabb szabály. Ha Electra ismerné a történetem, meg kellene halnia. Astrid kezeskedne arról, hogy így történjen. Még egy szerettem elvesztését nem élném túl, és nem vagyok biztos abban, hogy képes volnék megvédeni Electrát, így hát inkább hallgatok, mint a sír. A baj csak az, hogy a főnöknőm régóta sejti, valami nincs velem rendben, és ennek egyre gyakrabban hangot is ad. Mély levegőt vettem, amint beléptem az üzletbe, és szomorúan beletörődtem, hogy előbb-utóbb úgy is itt kellene hagynom őt – ha másért nem, a kíváncsisága miatt. - A szokottnál is sápadtabb vagy, kedvesem – csóválta a fejét, amint meglátott. Hihetetlenül ápolt, rendezett külsejű, az ötvenes évei elején járó szőke asszony volt, a sokat élt és látott emberek bölcs mosolyával. - Fáradtnak érzem magam – hazudtam rezzenéstelen arccal. - Ilyet ne is mondj nekem! – felállt az asztaltól, és magához ölelt. - Most jöttél vissza a szabadságodról, és tengernyi a dolgunk! A nyakunkon a jövő heti, dallasi bemutató. Lesz néhány szavam Chrishez. A lelkére kötöttem, hogy gondoskodjon a pihenésedről! - Elfelejted, hogy vizsgaidőszak van – mutattam rá. – Az időm java részét a könyvek fölött görnyedve töltöttem, plusz a lakásfelújítás... - Szétforgácsolod az energiáid, te lány! És ha még tudnád, Electra, mennyi mindenre kell figyelnem nap mint nap – gondoltam. Picit hátrébb lépett, de nem engedte el a vállaim. Fogva tartotta a pillantásom, amitől zavarban voltam. Olyan érzés, mintha a vesémbe látna. Az pedig nem lenne jó sem neki- sem nekem. - Ne aggódj értem, Electra! Nagyon jó versenyló vagyok. - En nem így látom. Amikor megismertelek, sokáig egy tűz, mosolygós lány voltál, piros pozsgás pofival és angyali arany szeplőkkel! Most pedig... Felvetted ezt a divatos emó külsőt és életfelfogást! Elnevettem magam. Electra Caine szájából rendkívül viccesen csengett az emó kifejezés. Megsimogatta a járomcsontom, mintha csak le szerette volna söpörni róla az elefántcsontszínt, akár valami vastagon kent púdert. Nem fog menni, Electra. Semmi smink, ez vagyok én. Egy tökéletesen természetellenes lény. Ezt hogyan mondhatnám el neked, akit mintha maga a Sors küldött volna hozzám, hogy pótold az életemben a mamámat, Janette-et.
- Electra, te egy földre szállt angyal vagy suttogtam, s ezúttal én öleltem magamhoz, gyáva nyúl vagyok. El kellene mondanom neki, megeshet, hogy a következő héttől ismét nem jövök dolgozni, de egyszerűen képtelenség. Süt az arcáról az öröm, hogy mennyire visszavárt, hogy megkönnyebbülés számára az ittlétem. - És legalább sikerült felkészülnöd azokra a vizsgákra, Jane? –kérdezte szeretetteljes hangon. - Úgy-ahogy – bólintottam. – Szoríts értem ma délután! - Meglesz. Tudom, hogy minden létező tárgyból jól teljesítesz» ö nagyon boldog karácsonyod lesz, drágám. - Bárcsak úgy lenne, Electra...! – Bárcsak tudhatnád, miféle kétségek gyötörnek engem ezzel kapcsolatban! Jó volna mindent meg beszélni veled! Olyan okos vagy és bölcs! Jaj, olyan sok mindent mondanék, de nem lehet, nem lehet... Néma monológomat gyakorlatias szavak szakították félbe. - Most el kell mennem, tárgyalni. Kristen levált téged kora délután, amikor indulnod kell a vizsgádra. Legyen nagyon szép napod, Jane! _ Neked is, Electra! Arcon csókolt, aztán fogta a csinos kézitáskáját, a széles karimájú, elegáns kalapját, és magamra hagyott engem a Lady J.-ben . Miután elment, körmölni kezdtem neki egy levelet, amiben megírtam, hogy könnyen megeshet, nem számíthat rám a jövőben. Csakhogy nem jutottam az iromány végére, ugyanis vagy ötször egymás után összetéptem. Ügy éreztem, nincs tökéletes hazugság a „lehet, hogy nem leszek” típusú vallomás indoklására. Veszett ügy. aztán később már nem volt időm arra, hogy újrakezdjem a levelet, mert a butik kilincsét ezen a délelőttön egymás kezébe adták a vásárlók. Büszke voltam arra, hogy nagyon szép forgalmat hozok ma Electrának. Elvittek négy selyemblúzt, egy kosztümöt és pár kézzel festett kendőt, ami nem volt akármilyen bevétel egy laza, pénteki napon. Úgy gondoltam, ez már az adventi vásárlások előszele lehet. Épp a számlákat rendezgettem, amikor valaki elém tett a pulton egy fekete, kígyóbőr tárcát. - Ezt szeretném megvenni. - Egy pillanat – kértem a türelmét, majd lehajoltam, hogy megszabaduljak a kezemben szorongatott papírkötegtől. Általában mindent azonnal a helyére tettem, mert hajlamos voltam összekeverni a dolgokat, ami már kezdettől sok plusz munkát okozott a váltótársamnak, Kristennek. - Csak nyugodtan, kedves... – volt valami nagyon is ismerős a nő hanglejtésében, mire felkaptam a fejem. Pontosan úgy, hogy jól bele is vertem a homlokom az asztalkám lapjába. Az üveg megremegett. - Aú! Hogy lehetek ilyen béna...? - Nem én mondtam. Mit sem törődve sajgó fejemmel, fölálltam, és éreztem, amint a testemben szétárad a különös, fékezhetetlen gyűlölet. Éreztem amint minden porcikám egyszerre kezd remegni. Erősen koncentrálnom kellett, hogy semmi drasztikus dolgot ne tegyek. Az előttem álló nőre meredtem, és az első gondolatom az volt, hogy kitekerem a nyakát. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy képes volt eljönni hozzám, fényes nappal, a Lady J.-be. - Mit keresel te itt? – kérdeztem nagyon halkan, mert nem csak meghitt kettesben voltunk az üzletben. – Okvetlen át akarsz repülni a kirakat ablakán? - Csitt, csitt, kicsi Jane! Lejjebb az agarakkal! Csak vásárolgatok. .. - Éppen itt, Nolessel? Koponyatartó tatyókat nem árulunk, tudod. - Nagyon szellemes – vonta föl a szemöldökét. – De ha megtudod, miért vagyok itt, elmegy majd a kedved a humorizálástól. - Nolessel! Tedd szépen vissza a helyére azt a kígyóbőr tárcát, igaz, eladni már nem fogom senkinek, mert hozzáértek azok az átkozott körmeid. Húzz el innen, míg ki nem jövök a béketűrésből... - Több közös dolog van bennünk, mint hinnéd, Jane! – rám kacsintott, majd felemelte az asztalon heverő nagyítós tükröt. – Ide nézz! Vegyük például a szemecskéidet. Ha haragos vagy, épp olyan narancsos tűz ég bennük, mint az enyémben! Nem voltam hajlandó megnézni, hát még beismerni, hogy részben igaza van.
- Az égvilágon semmi közös nincs bennünk – suttogtam a fogaim között. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy van képed elém állni azok után, ami tavaly odalenn történt. Nem értem, miért nem félsz, hogy tőből kitépem a karod... - Ugyan már, Amphibia! Jobban adsz te annál ^ külsőségekre! Bármit megtennél, csak hogy ki ne derüljön az átlagemberek számára, mi vagy valójában. Ha már érdekel, emiatt választottam ezt a csinos kis divatáruüzletet a találkozásunkhoz. Itt nem tépheted ki a karom... - Ne legyen kétséged afelől, hogy megtenném. - Ám a helyzet az, hogy most kénytelen vagy végighallgatni. Kihívóan meredt rám, és még mindig a kezei között forgatta a drága bőrtárcát. - Kedveském, ebből az övből van esetleg egy árnyalattal sötétebb barna? – kérdezte tőlem az egyik nézelődő hölgy. - A jobb oldali polcon talál belőle – mosolyogtam feszülten. – Több méretben is! Ismét Nolesselhez fordultam, lehalkítva a hangom. - Mondd el, mit akarsz, de nagyon gyorsan! - Üzletet ajánlani – az ajka hamiskás mosolyra húzódott. - Te? Nekem? - Ide figyelj, Jane! Nem vagy buta. Már biztosan rájöttél, hogy hamarosan történni fog valami. Valami, ami a békés kis életedre nézve végzetes lehet. - Mit terveitek, Nolessel? – a szemem haragosan villant, - Nem mondhatom el, mert abban a pillanatban átváltozom, és lángokba borul az egész épület. Ezt nem akarhatod. - Á! Szóval nálatok ez úgy működik, ha árulóvá váltok, felgyulladtok. Okos ez a Damian. Gyakorlatilag lehetetlen kiszedni belőled az igazságot...elvezetlek a megoldásig, ha akarod. - Ugyan, miért akarnál te segíteni nekem? - Csakis önös érdekből. - Bővebben? - Legyen elég annyi, hogy Victor és én csaknem száz esztendeje Damian mellett vagyunk, a hierarchiánk csúcsán. Úgy tűnik, a pozíciónkat most veszélyezteti valaki. A főnök hajlik arra, hogy másnak ajánlja fel az Utód státuszt, ami igazságtalan, mert Victor az egyetlen, aki igazán megérdemli... - Ha valami igazságosan történne, az már nem is a ti világotok volna, Nolessel – sóhajtottam. – De akkor sem értem, ez ügyben hogyan jövök a képbe én. Damian nem szívbéli jó barátom, és semmi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy meg akarjam győzni. - Ma még nem, de talán holnap már igen. Különben pedig senkit nem kell győzködnöd. Elég, ha tudod, szükség esetén számíthatsz rám. Hiszen ezúttal egyeznek az érdekeink, akkor is, ha ezt nehezen tudod elképzelni – kacsintott rám, majd kihúzott a zsebéből egy másik tárcát. – Mennyi is ez a kis csecsebecse? - Te tényleg meg akarod venni? – kényszeredetten felnevettem. - Pusztán kínosan őrzöm neked a látszatot – mondta, majd bankjegyeket számolt elém. – Belefér a költségvetésembe. Az éjjel a srácokkal bankot robbantottunk. - Undorítóak vagytok – nyögtem fel. - Nézőpont kérdése. - Mi lesz a következő csapásotok? – kérdeztem, és a hangom aktatlanul is tele volt megvetéssel. Jane, de rettenetesen faj a közelséged. Körülvesz ez a nyálas szeretet- energia-felhő, undorító... Égeti a bőröm. - Megérdemled – mondtam, majd megkerültem a pultot, es a szemébe néztem. Közvetlenül előtte álltam, olyan közel, hogy a pokollakó felnyögött fájdalmában. – Egész jól bírod – mondtam elismerően. – Szeretnél egy ölelést, pokolfajzat?
- Sértegess csak! Már nem sokáig teszed... Ráébredsz majd, hogy a nyavalyás jóságos világod több sebből vérzik! Álszent az egész... Tudod, mi a helyzet? Az égiek valójában tesznek az Amphibia érdekeire, nekik is csak az a fontos, hogy nyerjenek veled. Eszköz vagy, semmi más. Aki visszaadhatja a boldogságod, az én vagyok... – hadarta Nolessel, majd nyöszörögve hátrálni kezdett, én pedig igyekeztem nem eltöprengeni azon, rejlik-e a szavaiban igazság. Láttam, hogy a földi teste annyira nem bírja a közelségem okozta fizikai fájdalmat, hogy legszívesebben itt és most átalakulna azzá a szörnnyé, aki ő valójában. Lángoló, büdös, húspacás, sárga szemű, rothadó testű bestiává, ahogyan a saját dimenziójában, a Sötét világban kinéz. Ez a szépséges földi test álca csupán, egy karmos, nőstény fenevadat takar. a tavalyi pokoltúra alkalmával volt szerencsém a saját valójukban látni a szörnyszülötteket, köztük Nolesselt is. Sosem felejtem el, mit művelt ott Chrisszel. Azokkal a brutális karmaival kikaparta a szemét, mert azt hitte, abban rejlik a Fényember ereje. Ha nincs Linette és az ő bámulatos gyógyító képessége, akkor a szerelmem most vak. Egy pillanatra ismét láttam magam előtt Christophert, ott, a pokolban, véresen, lehunyt szemhéjjal... Ökölbe szorult a kezem, összekoccantak a fogaim a haragtól. Tudtam, ha Nolessel nem megy el, másodperceken belül neki fogok ugrani. - Tűnj innen! – suttogtam. – Nem üzletelek veled! - Tudtam, hogy ezt fogod mondani – nyögte fájdalmasan –De talán pár nap, és más véleményen leszel. Megvan még a hajtűd, amit egy éve kaptál tőlem? Csak használd, és ott leszek, Jane! - Soha! - Soha ne mondd, hogy soha! Csini a nyakláncod. Csak nem évfordulós ajándék? - Nolessel! – mordultam rá, és a hangom nem az enyém volt Az üzletben minden szempár rám szegeződött. Ekkor vettem észre hogy kiabáltam. Szégyenkezve pillantottam körül. – Elnézést! A barátnőm kissé feldühített... - Szervusz, Jane! – Nolessel felém csücsörített az ajkával, majd arcán fensőbbséges mosollyal kibillegett az üzletből. Sarkon fordultam, és magamban füstölögve huppantam vissza az asztalkám mögé. Egyszerűen nem hittem el, hogy itt járt. És vajon mire gondolt? Mi az, amit adhatna ő nekem? Miért cserébe?ez őrület! Egy Sötét itt volt nálam, fényes nappal, Electra Caine üzletében. Ez sok minden lehet, de jó jel nem. Chrisnek nem szabad megtudnia. A nap hátralévő részében azon őrlődne, hogy vajon mi lehet velem. Én viszont nem tudtam, mit tegyek. Az üzlet tele volt nézelődőkkel, így még Leát és Rómeót sem kérdezhettem meg arról, mit jelenthet ez. Hirtelen eszembe jutott a régi módszerem: mar átlagemberként is fogékony voltam az Égi Világra, így az Amphibia képességeim megjelenése előtt papíron kommunikáltam az Őrangyalaimmal. Gyorsan elővettem egy feltépett borítékot, és körmöm kezdtem a hátuljára. „Mi volt ez az egész? Mit akarhat tőlem a Sötét nő?”éreztem, ahogyan a kezemben a toll önálló életre kel, amint Lea irányítani kezdte, hogy válaszolhasson nekem. „ Tanácstalanok vagyunk. Astrid Úrnő sem mond semmit erről Astrid Úrnő mindig eltűnik, ha segítségre lenne szükségem!” „Na de Jane!” „ Tudom, Lea, tudom. Nagy levegő. Nincs harag. De mit tegyek?n „Jó kérdés. ” a következő néhány percem azzal telt, hogy segítettem pár vásárlónak, ám csak testben voltam velük. Járt az agyam, miközben gépiesen intézkedtem. Nem sokkal később befutott Kristen, én pedig hálás mosollyal adtam át neki a munkát. Rezignál tan hanyatlottam le az egyik székre, miközben a kolléganőm által hozott instant kávémat kortyolgattam. Sokért nem adtam volna, ha már túl vagyok ezen a napon, a megható búcsúzkodásoknak úgyis lőttek. Túl gyáva vagyok hozzá, hogy személyesen köszönjek el azoktól, akiket szeretek. Egyszerűen nem visz rá a lélek. Megbeszéltem magammal, hogy a vizsga után felhívom Electrát és megkérdezem, esetleg van-e ideje enni velem egy sütit. Akkor aztán muszáj lesz beszélnem. Itt, a butikban mindig minden bátorságom inamba száll, ha csak a felmondásra gondolok.
Persze, Electra tudtommal nem evett még embert semmiért, de nem ártana valami épkézláb magyarázatot kitalálnom a döntésemre. Azt mégsem mondhatom, hogy természetfeletti képességeim vannak. 1 – Olyan vagy ma, mint egy zombi – jegyezte meg Kristen a fejét csóválva. – Fogadjunk, hogy egész éjjel magoltál! | – Valahogy úgy. Köszi a kávét! – mondtam hálásan, majd egy mozdulattal a kukába hajítottam a műanyag poharat,– Wow, Jane, szép dobás volt! – mondta elismerően Kristen. – Ilyen távolról sosem találnék bele. Azelőtt nekem sem sikerült volna. – Csak véletlen volt – vontam vállat, majd benyúltam a pult alá hátizsákomért. - Még fáradtan is bámulatosak a reflexeid. - Köszi! Drukkolj! Kristen mosolyogva felém nyújtotta a kezét, és keresztezte az sajátjait. Szép és kedves lány. Szent ég, de cserélnék most vele! Persze csak akkor, ha Chris őt szeretné. A vőlegényem nélkül képtelen vagyok elképzelni az életem. Akkor már inkább a természetfelettiség, csak negyven percem maradt a vizsgáig, de szerencsére az egyetem nem volt nagyon messze. Azért szedtem a lábamat a plázából kifelé, ahogy csak tudtam. Nem árt a vizsga kezdete előtt néhány perc csönd, hogy még utoljára átgondoljam, mi mindent jelölök majd be a tesztlapon. A bejáratnál azonban megtorpantam, mert az üzletközpont előtti kicsi, zárt parkolóban megpillantottam Nolesselt. Ott állt egy hiperszuper fekete sportautónak támaszkodva, és egy sötét hajú férfival beszélgetett, akinek csak a hátát láttam, ám ezer olaszos beütésű srác között is felismertem volna. Totálisan lefagytam. Mit akarhat ez a pokolfajzat Matthew-tól? Az én Mattemtől? Csak nem ő is a zseniális terv része? Isten ments, hogy belekeverjék, van annak a szegény srácnak éppen elég baja azzal, hogy kigyógyuljon a különös lelki betegségéből. - Utálom, amikor a szeretteimet maceráljátok! – sziszegtem halkan, majd gyors döntést hoztam. Azt, hogy most azonnal leszedem Nolesselt Mattról, amíg késő nem lesz. a zebrához rohantam, azonban a lámpa pechemre épp pirosra váltott. Tudtam, hogy át kell érnem, és minden másodperc számított, így cselekedtem: elrugaszkodtam, és a következő pillanatban a megközelítőleg tíz méter széles autóút túloldalára kerültem. Csak hogy nem mértem fel sem a nézőközönséget, sem azt, hogy a ponton, ahol landoltam, állt valaki. A saját lendületemmel Neki csapódtam, és pillanatokon belül körénk sereglettek az emberek. - Segíthetünk? - Mi történt? - Kis híján elütötte az autó... Ott ültem a járdán, a káosz kellős közepén, és képtelen voltam reagálni az emberek kérdéseire. Helyette farkasszemet néztem a gyönyörű, szög egyenes, szőke hajú, mélykék szemű nővel, aki a szokásos, szigorú pillantásával méregetett. Ezeresztendős lélek volt egy huszonnyolc éves testbe zárva, Helena – szólítottam meg zaklatottan, majd felpattantam a földről, miközben a nyakamat nyújtogattam a parkoló felé. Igaz, a körénk sereglett emberektől nem sokat láttam. – Nolessel... Matt Shelton vele van, Helena, baja lesz, ha nem teszünk semmit, oda kell mennünk, most, azonnal! - Nem kell – Helena fölállt, megragadta a karom, és kirángatott a káosz közepéről. – Elnézést, nagyon kedvesek, de nem történt semmi bajunk! – kommentálta a halandóknak, akik szemlátomást megnyugodtak hogylétünk felől, és lassan széledni kezdtek. a parkoló felé kaptam a fejem. Eltűnt onnan a csillogó, fekete kocsi, Matt-tel és Nolessellel együtt. - Már késő... – mondtam reményvesztetten, majd Helena elégedett arcát látva végre leesett a tan túsz. – Azért jöttél ide, hogy megállíts, így van? - Éles megfigyelés – bólintott. - Te vagy az új testőröm? - Egy ideig nem mentek lelkeket. Más megbízatást kaptam az Úrnőtől – felelte homályosan. - Nem lesz túl kellemes számodra. Sohasem kedvelte!.
- Semmi bajom veled, Jane. Azzal van, ami rólad eszembe jut - Julién... Chris Angyala... - Nem azért jöttem, hogy erről beszélgessünk. - Legalább azt mondd meg, Helena, mi a feladatod pontosan? - Eseti megbízásokat kapok Astridtól. Egy ideig most én sem tudhatom, mit hoz a holnap, de nem lehetek a kolóniánkkal. Nem könnyű a helyzetem, mert még nem látom át, mi fog történni, hiába vagyok sokkal jobban informált, mint a többi Fényember. - Tudom, hogy te száz százalékig megbízol Astridban, vakon követed, de hidd el, nekem nem kell bébicsősz. Nézd meg, most is mit tettél! Ki tudja, mi történik Matt Sheltonnal? Meg kellett volna állítanom azt a kígyót... - Nem lesz semmi baja – hangzott a nyugodt válasz. – A barátod mellől eltűnt a két Angyala. Romlott lélek. A Sötétektől egy haja szála sem görbül majd... - Nem értek egyet veled, Helena. A minap beszélgettem vele, és a karcos felszín alatt, a lelke mélyén éreztem a jóságot. Valami más történhetett, ami miatt elhagyták az Angyalok. - Meghajlok a képességeid előtt, Amphibia, de sajnos most nem tudok igazat adni neked. Jónak akarod látni Mattet, mert szereted őt, de neked is érezned kell a környezetében a rossz energiát. Még ha önmagad előtt is tagadod... - Ez kétségtelen, de valami mást is érzek, amit egyelőre nem tudok megmagyarázni – vontam vállat. - Ne ezzel törődj most! Astrid Úrnő nem szerette volna, ha oda mégy ma hozzájuk, ezért küldött ide engem. Most pedig menj vizsgázni! Alig tíz perced maradt. Már csak a tetőkön át érsz oda... - Basszus, a vizsgám! – kaptam észbe. Bár, ha Matt és Nőiessé nyomába szegődhettem volna, nem lenne ma tesztírás. Körülnéztek és a pillantásom megállapodott a hozzám legközelebb eső tűzlépcsőn. - Nem fog menni. Nagyon sokan vannak. Kiszúrnak – hadartam. - Menj csak, és gondold azt, hogy láthatatlan vagy! - Te meg optimista. - Jane, csak egy villanás leszel a tűzlétrán, te is tudod! – forgatta a szemeit Helena. - Tudom. Csak épp még számomra is hihetetlen – elindultam, majd megálltam és haboztam egy pillanatig. Mondjam? Ne mondjam? Végül visszafordultam hozzá. Szomorú volt a tekintete. - Találkoztam Jonathannal. Nagyon hiányzol neki, Helena. Nem érti a helyzetet, fájdalmas kifejezés villant át az arcán. - Fogalmam sincs, visszamehetek-e valaha. Astrid Úrnő kezében a jövőm. - Hogy vagy képes őt így szeretni és tisztelni, amikor rendre elszakít azoktól, akiket szeretsz? - Több mint ezer éve állok a szolgálatában, Amphibia. Ez idő alatt átéltem néhány dolgot az Úrnő mellett, és végül mindig kiderült, a cselekedeteinek, a döntéseinek igazsága van, és végül megjutalmaz. Soha ne feledd: bármennyire fáj is a lelkednek, ami történik, végül minden jóra fordul. Csak sosem szabad hátat fordítanunk az Égi Fény hatalmának... No, azt hiszem, Helenának aztán beszélhetne bárki. Úgy viselkedik, mint egy súlyosan fanatikus szektatag. - Most mennem kell – mondtam. – Üzensz valamit a Fényembereknek? - Csak azt, hogy vigyázzanak rád. - Van remény arra, hogy egyszer az életben egy nyelvünk, Heléna! - Nem a veled való kommunikáció a dolgom, hanem az, hogy megvédjelek önmagadtól. - Még egy ilyen terjengős szöveg, és holtbiztos, hogy nem megyek sehová, azaz lekésem a vizsgám! – sóhajtottam. - A mielőbbi viszontlátásra, Amphibia! - Vigyázz magadra, Helena!
Néhány perccel később lélekszakadva futottam föl az egyetem fő- lépcsőjén, miközben gyors pillantást vetettem a parkolóra. Ismerős királykék motor sehol. Matt Shelton természetesen nem jött tesztet írni. Nolessel egy nap darabokra téplek! Voltak pillanatok, amikor a saját kegyetlen gondolataim ijesztettek rám. Ilyenkor azért fohászkodtam, hogy a megfelelő helyen és a megfelelő időben az Amphibia jó oldala kerekedjen felül a lelkemben. - GYÖNYÖRŰ – sóhajtotta Priscilla, immár legalább ötödször. – Creevyben egy szemernyi romantika sincsen. - Creevy a maga egyszerűségében szeretnivaló, te is tudod. Nincs, amit meg ne tenne érted – mosolyogtam rá, miközben ismét megsi- mogattam a vizsgám alatt végig a tenyeremben szorongatott évfordulós ajándékomat. - Mi lesz ebből, Jane? Diplomaosztó után esküvő, esetleg baba? Hm. Ezen már épp eleget gondolkodtam én is. Ültünk az Egyetem belső udvarán egy pádon, kólát ittunk, fánkot ettünk, én egyáltalán nem voltam ilyen komoly kérdésekre felkészülve. Eszembe juttatták a sorsomat. Ez nem tetszett, mert jólesett a késő őszi erőlködő napsugarak fényében kicsit megfeledkezni mindenről,ami nyomaszt, olyan dolgokról csevegve a legjobb barátnőmmel, amik nagyon is a földi világhoz köthetők. Mindig kell egy csöppnyi normalitás, hogy túléljem a többit... Mielőtt válaszoltam volna, lenyeltem még egy korty kólát. - Nem tudom, Priss. Mi sosem tervezünk előre. - Pedig Chris nagyon is családcentrikusnak tűnik. Olyan elszántan kereste azt a nőt és azt a kisgyereket, még így is, hogy téged szeret...hát, igen. A barátnőm tudta, kik miatt tettük tűvé a kontinenst tavaly, de arról fogalma sem volt, hogy Chris milyen körülmények között látta utoljára Keirát és Adamet. Priss is azok táborát gyarapította, akik közel álltak hozzánk, de mégsem annyira, hogy beavassuk őket a misztikus világunkba. Nem azért fukarkodtunk az információkkal, mert kivételesnek gondoljuk magunkat, hanem azért, mert őket féltjük. Minden halandó veszélybe kerül, ha tudomást szerez az Égi Fény és a Sötétség létezéséről. Egyszerűbb és biztonságosabb számukra, ha csak a Gondviselésben hisznek, és nem tudják, miféle küzdelem zajlik Menny és Pokol között, a planétán. - Igen, azt hiszem, képtelen feladni – feleltem. – Nem is tudom, Prissy. Nagyon szeretném, ha Chris boldog lenne mellettem, de ha csak úgy ukmukfukk hozzámennék feleségül, és szülnék neki egy babát, azt maximum csak megfelelési kényszerből tenném. Ismered az álmaim. Nagyon szeretnék regényíró lenni, és Chris is támogat ebben. Ráadásul az anyagi helyzetünk sem épp rendezett... - Ugyan, vannak ezzel így egy páran – legyintett Priscilla. – Az indokaid csak kifogások, Jane. Ha majd érzed, hogy férjet és gyereket szeretnél, ezek az érvek szépen eltörpülnek. Ami azt illeti, én már most nagyon várom, hogy feleség és anya lehessek. Igaz, Creevy egyelőre nem veszi a fáradságot, hogy megkérje a kezem... - Azt hiszem, mi ketten nagyon másként látjuk a jövőnket - mondtam homályosan. – De ez nem baj. Majd megyek hozzátok ha babázni szeretnék... - Jane, te szerelmes vagy Chrisbe? - Nagyon is. Ő mindennél és mindenkinél fontosabb nekem - Miért? - Mert nem lelkesedsz túlságosan a majdani közös életeteket illetően. Hát még ha kiejtem a gyerek szót... Nagyot sóhajtottam. Be akartam fejezni ezt a beszélgetést. Mert nagyon is fájt. Mert kezdtem érezni, hogy mindaz, amiről Prissy beszél, sosem lehet az enyém. Mire szüljek gyereket? Az állandó bizonytalanságra? Az állandó rettegésre? Talán egyszer, majd akkor, ha sikerült a Sötéteket örökre kiradíroznom ebből a dimenzióból, lehet nekem is családom. Már láttam is lelki szemeim előtt a sivár jövőt, amiben Prissyékhez megyünk látogatóba, az udvaron két ennivaló kissrác rohangál, és én vagyok
a szánalmas Jane néni, aki már megint elmebeteg mennyiségű csokis sütit hoz uzsonnára. A kép rémesen boldogtalannak tűnt. Gyorsan megráztam a fejem. - Huszonkét éves vagyok – mondtam. – Szerintem nincs abban semmi különös, hogy még nem támadt fel bennem az anyaösztön, és...- elhallgattam meglepetésemben, amikor megláttam Linette-et, amint épp átgázol az egyetem belső udvarán, és felénk tart. Nem volt diák, aki ne nézett volna utána: ha a feltűnő hajszíne és kecses járása még nem lett volna elég, a bombanőségét még egy vérlázitóan rövid, fekete ruhácskával is kihangsúlyozta, amihez csípőig tett rózsaszín műszőrme bundát húzott. Bárki más nevetségesen festett volna ebben a szerelésben, de a Fénylánynak jól állt. - Jézus, ezt meg honnan szalajtották? – kerekedett el Priscilla szeme, amikor meglátta, kit bámulok – megjegyzem, igen elnéző szeretettel. – Te ismered ezt a csajt? - Nemcsak hogy ismerem, de egész biztos, hogy hozzám jött – mosolyogtam, majd hozzátettem az első, hasra ütés szerűen kitalált hazugságot. – Chris unokahúga. - Hihetetlen kínos lehet vele mutatkoznotok. Úgy néz ki, mint egy... - Na de Prissy! – figyelmeztettem. – Már hallótávolságon belül van. Rámosolyogtam a közeledő Linette-re, ő pedig vidáman integetett nekem. Elképzelésem sem volt, miért jelent meg éppen itt, és éppen most, de nagyon örültem neki. O és én az első perctől megtaláltuk a közös hangot, már tavaly, a megismerkedésünkkor. Amikor Chris még Fényemberként élt és lelkeket mentett, én pedig a halandó szerepét játszottam ebben a fura történetben, a szerelmem Linette-et bízta meg, hogy vigyázzon rám. A Fénylányok közül ő volt az, aki a legnehezebben viselte a kortalansággal járó örökös változatlanságot, és nagyon unta, hogy már évszázadok óta ugyanúgy néz ki. Még a félhosszú tincsei sem nőttek, szemernyit sem! így előszeretettel festette a haját, a körmeit, extra nőies és szexi ruhákat hordott, csak hogy feldobja valahogy a mindennapjait, amiket igen sivárnak érzett. Megint eszembe jutott, hogy talán sosem lehet családom, és kicsit kezdtem érteni Linette divatmániáját. Elvégre valamiért neki is kell lelkesednie. Ha Alex nem volna mellette, ha nem szeretnék egymást szenvedéllyel olyan nagyon rég, talán úgy erezné, nincs is értelme a létének. Nem lehet mindenki olyan Égi Világ-fanatikus, mint Helena. Hogy is volt képes megbeszélni a saját lelkével, hogy Astrid szolgálata mindenekelőtt? Hogyan volt képes feldolgozni, hogy az Úrnő annak idején a szeme előtt végezte ki első nagy szerelmét, Julient? Hogyan tud a mai napig fejet hajtani előtte? Ha én elveszíteném Christ, ha Astrid Úrnő ilyet tenne velem én végképp búcsút mondanék az Égiekbe vetett hitemnek. Nem i» tudom, mi történne akkor, de biztosan nem volnék olyan elfogadó mint Helena. Talán meg is ölne engem a kibírhatatlan fájdalom. - Szervusz, Linette! – köszöntöttem őt, egy pillanatra megérintve a vállát. – Hogy kerülsz te ide? - Fontos dolgunk van, és meguntam a várakozást a lépcsőházatok előtt, így ide jöttem – mondta kissé bűnbánó arccal. – Remélem, nem zavartam meg semmit. - Dehogy is! – biztosítottam. – Már túl vagyunk a vizsgákon, most pedig csak üldögéltünk itt, és élveztük ezeket a hős napsugarakat, amik dacolnak a fagyos novemberrel... - Mintha csak egy regényből idéztél volna – mosolygott a barátnőm és kezet nyújtott Linette-nek. Láttam a megbotránkozást a tekintetében, amikor észrevette, hogy a Fénylány rövid körmei rikoltozó narancsszínben pompáznak. – Priscilla Follows vagyok. - Én pedig Linette Diamond. Már sokat hallottam rólad. - Én viszont még sosem rólad... – Priss szemrehányóan nézett rám. – Sosem említetted, hogy Christophernek van egy unokahúga. akivel te ráadásul ilyen jóban vagy... - Dehogynem! Biztos csak nem figyeltél rám, mert épp lefoglal' tak a Creevyvel való családalapítási álmaid...ez betalált. Prissy elpirult, és zavartan forgatni kezdte a szemét. Talán felhagy a kérdezősködéssel, és ma délután már nem leszek szükség több hazudozásra. - Talán igazad van, és nem figyeltem oda, de az biztos, hogy nem feledkezem majd meg Linetteről, most, hogy személyesen ismerem. Igen egyedi jelenség! – biccentett a Fénylány felé Priss, Linette ajka pedig rögtön fülig ért, egyértelműen bóknak vette a barátnőm szavait, noha ő szerintem nem annak
szánta. Linette dögös volt, őszinte, szeretnivaló – emellett pedig hihetetlenül naiv. Nem ismerte fel az emberek hanghordozásában a maró gúnyt. Legszívesebben jól oldalba löktem volna Prissyt. - Mi olyan fontos, Linette? - Gyanítottam, hogy el fogod felejteni – tárta szét a karjait a Fénylány. – Megbeszéltük, hogy együtt vesszük meg ma délután Chris évfordulós ajándékát. - Atyaég! – kaptam a fejemhez színpadiasan. – Milyen igazad van! Csak most kapcsolok... Ne haragudj, Prissy, de muszáj mennem! - Igazán sajnálom – érződött a hangján a megbántottság. – Annyi mesélnivalóm lett volna még, hetek óta nem találkoztunk... - Én is sajnálom, Priss, de igaza van Linette-nek. Semmit nem vettünk még Chrisnek, és főznöm is kell valamit, mire hazaér... - Semmi gond, megértem. Majd máskor – mosolyogni próbált, de megbántott volt, nagyon is. Látszott rajta, hogy nem érti, miért nem hívjuk magunkkal vásárolni. Miközben kissé nyomott hangulatban köszöntem el tőle, azon tűnődtem, vajon van-e értelme, hogy karddal-bástyával próbálom őrizni az emberi világban kötött barátságaimat. - Baj van, Linette? – kérdeztem rögtön, amint Priscilla elég távol került tőlünk. - Délelőtt láttam, hogy az a szörnyszülött bement hozzád, a butikba. Képtelen voltam ölbe tett kézzel ülni! – mondta aggodalmasan. - Hol vannak a többiek? – kérdeztem a Fényemberekre gondolva - Mindenki lelkeket szállít – felelte magától értetődően, mintha csak holmi utcaseprésről volna szó. – Tudhatom, mit akart Nolessel- őszintén? Fogalmam sincs. Sületlenségeket beszélt arról, hogy jó üzletet ajánl nekem, és higgyem el, hamarosan aktuálissá válik. Engem most más aggaszt. - Nem tudom, mi lehet ennél zaklatóbb, Jane! A Sötétek már megint akarnak tőled valamit... - Ezt már megszokhattuk – vontam vállat, miközben szaporán szedtem a lábaimat Linette mellett. – A gond az, hogy úgy látszik, a barátomra, Matt Sheltonra is rákapcsoltak. Az a sanda gyanúm, hogy ő lesz a következő, akivel próbálnak majd megzsarolni. Linette hirtelen szembefordult velem. - Jane, hová rohanunk? - Mi mindig rohanunk – vontam vállat. - Van hová? - Nem tudom. Igazából nagyon szívesen utánanéznék ennek az egésznek. Chris csak éjfél körül jön haza a színházból, hajnalban pedig megyünk a reptérre, mert indul a gépünk Los Angelesbe. Legalább az évfordulónkon illene egy normális vacsorával várnom! Mit szólnál, ha gyorsan bevásárolnánk, főznénk valamit, aztán nyomoznánk kicsit? - Chris nem lesz rád pipa? Nagyon félt téged – vonta fel a szemöldökét Linette. - Mire hazaér, már én is otthon leszek, ne aggódj! Nagy szerencse, hogy te elhiszed, barátnőm, amit ő nem: hogy tudok magamra vigyázni. - Nézd, hiába osztottak rád világmegváltó szerepet, ő csak a gF ge nőt látja benned, és ez így van jól. Ráadásul nem is olyan f még egészen más volt a helyzet. Ha jól emlékszem, igen nagy tehetséggel vonzottad a bajt... - A bajok sodortak addig, hogy rájöjjek, mi is vagyok valójában. Semmi nem történt véletlenül. Most már tudom, hogy a Sötétek nem akarnak bántani engem, mert azt szeretnék, ha közéjük állnék. Talán nem is ártana, ha azt hinnék, vacillálok a dolgon. Akkor legalább kicsit közelebb kerülhetnék hozzájuk, megismerhetném a világukat, a módszereiket, a képességeiket... Ez a tudás később nagy kincs volna az Égi Lények kezében. Ráadásul volna esélyem kiszabadítani az édesapámat a karmaik közül. Abraham nem oda való, Linette, ráadásul miattam ragadták ki a földi dimenzióból... - Ez mind igaz, de jobb, ha ilyesmi meg sem fordul a fejedben
- figyelmeztetett Linette. – Volt már olyan Fénylény, aki beállt közéjük kémkedni. Aztán mi lett vele? Rákapott a gonoszság ízére, és végül Sötét lett belőle is. Elveszítettük. - Miért? Olyan nagy élvezet gonosznak lenni? - Nem tudom, Jane, de ágy tűnik, odalenn megváltozik mindenki. Emlékezz, te is micsoda harcot vívtál önmagaddal tavaly...hirtelen belém hasított az emlék, amint fájdalmak között vergődve, a saját izzadságomban úszva hevertem a pokol lélekölő füzében. Lángok táncoltak körülöttem, és két veszett kutya mardosta a testem. Ha akár csak egyiküket is megöltem volna, a szertartás sikeresen fejeződik be, és ma már én is a Sötétek közé tartozom. Menthetetlenül. Felgyorsult a szívverésem az emlékre. - Valóban egy hajszálon múlott – bólintottam. – De sikerült, mert erőt adott a szeretteim emléke. Biztos vagyok abban, hogy képes lennék ezt véghezvinni, újra meg újra. Hiszen egyszer már meg volt tudom, mire számíthatok odalenn – állítottam magabiztosan hacsak egy napon nem ér majd csalódás, ami Astridra haragít téged... – latolgatta Linette. - Aggodalomra semmi ok, nem fogok bekattanni – feleltem mosolyogva, miközben észrevettem az utca túloldalán egy szupermarketet. – Gyere, Linette! Vegyük meg az alapanyagokat a vacsorához. Főzés közben megbeszéljük, hogyan tovább. Apropó! Még nem is meséltem, hogy összefutottam Helenával... - Nem mondod! Mesélj! Meséltem. Miközben húst vettünk, zöldségeket és némi tejterméket, elmondtam azt a keveset, amit megtudtam Helenától. Linette teóriák gyártására egyszerűen tökéletes partner volt. Még haza sem értünk, már készen volt a tervünk, hogy hogyan járunk utána Matt Shelton és Nolessel kapcsolatának. Egészen új, felszabadító érzés volt számomra nem félni a Pokol hercegnőjétől. Végre azonos súlycsoportban voltunk, sőt! Tudtam, ha akarnám, az örökkévalóságig képes volnék kínozni őt, a puszta közelségemmel. Az aurám szeretetenergiája ugyanis szörnyű fájdalmakat okozott a Sötéteknek, különösen emberi alakjukban. Álltam a konyhaasztal mellett, és mosolyogva pucoltam a krumplit, egyiket a másik után, és átsuhant a fejemen, hogy az élet a mai napomból megint kiiktatta, hogy felmondjak Electra Caine-nek. Talán ez sem véletlen. - Hihetetlen, hogy nem vágod el a kezed – mondta döbbenten Linette. – Egy ipari gép nem kaszabol ilyen tempóban. Szörnyű néz- ni, ahogyan táncol a kés az ujjaid között... - A te képességed sokkal nagyszerűbb – mutattam rá. – Megtudod gyógyítani az embereket, Linette! Ehhez képest mi az én ke* dobálásom? - Én csak ezt az egy képességet kaptam Astridtól, te viszont egy tucatot. Csak töredékét ismered a saját erődnek. Izgalmas lesz megtapasztalni, mi mindent tudsz. Remélem, segíthetek, ha majd repülni tanulsz. Mókás lesz... - Igazán vonz a lehetőség, hogy lesz, ami lesz alapon kiugorjam az ablakon, de a kapcsolatomból fogok repülni, ha ma este nem lesz itt ünnepi vacsora, Linette – nevettem, majd elé tettem egy vágódeszkát. – Darabold fel a csirkemellet! gépiesen főzőcskéztem, miközben a gondolataim már a kora esti akción jártak. „Ne tedd, Magas Lélek! Az Úrnő nem szerette volna, hogy találkozz Matt-tel és Nolessellel, ezért küldte hozzád Helenát. Maradj, és várd haza a szerelmed!” – tanácsolta Rómeó, mintha csak az élő lelki ismeretem volna. Gondolatban visszasúgtam neki. „Nem akarok semmiféle éles helyzetet. De jobb, ha megtalálom őket, mielőtt ők találnak meg bennünket. Ha nem akarják bántani Mattét, akkor az a céljuky hogy felhasználják őt ellenünk. Féltem Christ, Angyalkák. Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel, míg Sötét Lények azt tervezgetik, hogyan szakíthatnának bennünket szét. Meg kell akadályoznom, hogy sikerüljön nekik... ” „Honnan tudod, hogy ez a helyzet, Jane?” – csendült a fejemben Lea hangja. „Bízzatok bennem! Megérzés. feleltem, és a magam részéről befejezettnek tekintettem a beszélgetést. Betettük a csirkét a sütőbe, és összenéztünk Linette-tel. Hiába, az ő vakmerő kíváncsisága belőlem is kihozta, hogy ne bírjak a véremmel. Még mielőtt Los Angelesbe utazunk, ki akarom
deríteni, mit terveinek ellenünk a Sötétek, és mit keres a társaságukban Matt Shelton. Az angyali intés kevés ahhoz, hogy a gyertyafényes vacsora mellett üldögélve várjam Christ ma este. Majd az utolsó pillanatban beesem, és gyorsan ünnepi hangulatot varázsolok a lakásban. Így terveztem. Indulás. Különös, természetellenes, mindent legyőzni képes, már-már ijesztő erőt éreztem magamban. „Légy óvatos, Magas Lélek!” – hallottam a hátam mögül Rómeó aggodalmas szavait, amikor belebújtam a kabátomba. Nos igen. Ahová most megyünk, oda nem tarthatnak velünk az Őrangyalok. Ahová mi tartunk, ott ismeretlen fogalom a jóság.
6. fejezet ANGYAL LOS ANGELESBEN CHRIS Finom illatok csapták meg az orrom, amikor beléptem a lakásba. Elmosolyodtam, a gyomrom pedig reflexszerűen korogni kezdett. Éhes voltam. A mai díszletmozgatás különösen elfárasztott, ráadásul nagyon vártam, hogy az előadás után végre legördüljön a függöny, és rohanhassak haza Janehez. Egyéves évforduló, ez bizony nem akármi. Annak ellenére, hogy dolgozott ma a butikban és vizsgázott az egyetemen, főzött nekem, ami jóleső érzéssel töltött el. Asszonyi törődéssel egész jól állok. Mosolyogva akasztottam föl a kabátom a fogasra. - Szia, egyetlenem! – kiabáltam be a nappaliba. – Fogadjunk, hogy nagyon jól sikerült a vizsgád! Ezek az ínycsiklandó illatok pedig...belépve elakadt a szavam. Az ünnepi asztal szépen megterítve, a gyertyák kikészítve, a tűzhelyen ott a kész vacsora, a pezsgő a jégben figyelt, Jane azonban nem volt sehol. - Jane! – szólítottam még egyszer, ám semmi sem rezzent körülöttem, csupán az én hangom visszhangzott kissé a konyhában. – Hol vagy, Jane? Ez nem jó vicc! Mentem egy gyors kört a lakásban. Tökéletes tisztaság uralkodott mindenhol, látszott, hogy alaposan kitakarított délután. Volt már alkalmam elcsípni néhányszor, amint ide-oda suhan a szobáink között, a maga hihetetlen tempójában, így nem volt meglepő, hogy a több fogásos vacsora mellett még az otthonunk is olyan, akár a patika. Talán csak hiányzott még valami a vacsorához. Talán csak leszaladt az éjjel-nappali közértbe. Odaléptem a tűzhelyhez, és megemeltem a serpenyő fedelét. A görög csirkemell csak úgy kiáltozott a mikróért, annyira ki volt meredve. Ez nem mostanában készült. Hová mentél Jane, és főként, miért? Ezt egyszerűen nem hiszem el Olyan nincs, hogy te az egyéves évfordulónk estéjén saját akaratodból nem vagy itthon. Ebből pedig egyenesen következik hogy valami baj van, nagyon nagy baj. De mién nem telefonáltál? Gyorsan a zsebembe nyúltam, és elővettem a készülékemet, ami a színház miatt néma üzemmódban volt. Szentségelve vettem észre, hogy Jane, míg tartott az előadás, háromszor is hívott telefonon. Én pedig meg sem néztem a kijelzőt hazafelé jövet, annyira lefoglaltak a ma estével és a Los Angeles-i úttal kapcsolatos gondolataim! Mi történheted Jane? Ereztem, amint úrrá lesz rajtam a pánik, amint próbáltam őt visszahívni, de nem sikerült. A készülék csak csöngött, válasz sehol, végül pedig minduntalan bekapcsolt az üzenetrögzítője. Amint ez megtörtént, már próbálkoztam is ismert, miközben egyre idegesebb lettem. Mit tehetnék? Vagy negyvenszer hagytam, hogy végig csöngjön, majd a rendőrséget tárcsáztam. - Manhattani kapitányság – az ügyeletes unottan vette fel a kagylót. Idegesen a hajamba túrtam, miközben hadarni kezdtem, az ablakhoz léptem, és a pillantásom ide-oda járt az utcán. Azt reméltem egyszer csak megpillantom Jane-t, amint a házunk felé közeledik - Jó estét! Christopher Hopevalley vagyok a 413. utca 9.-ből. Egy Y eltűnést szeretnék bejelenteni. A menyasszonyom, Jane nem jött haza, és képtelen vagyok elérni... - Rokonainál próbálta már? – hallottam, amint a rendőr almát rágcsál, miközben hozzám beszél. Ökölbe szorult a kezem. - Nincsenek rokonai, csak a nagybátyja Virginiában – feleltem. \ - Oda ilyen rövid idő alatt nem juthatott el... - Miért, hát mikor tűnt el a menyasszonya? - Reggel óta semmit nem hallottam róla – mondtam türelmetlenül. – Diktálom az adatait, és leírom, hogy néz ki, kérem, jegyezze fel őket... - Várjon! – szólt közbe elnyújtottan, gúnyosan. – Ezek szerint még huszonnégy órája sincs, hogy a kishölgy elment otthonról. Ne haragudjon, de ez esetben nincs értelme mozgósítani a rendőrség erőit.
Miközben rablók és gyilkosok szaladgálnak az utcán, mi egy sértődött fiatal nőre vadásszunk? Beláthatja, hogy ez nem volna túl korrekt! - Ide figyeljen, nem vesztünk össze! – kiáltottam bele az éterbe. - Érzem, tudom, hogy Jane veszélyben van! Kérem, segítsenek megtalálni, míg nem lesz késő! - Telefonáljon, ha a Jane-je nem kerül elő negyvennyolc órán belül! Minden jót! – rázott le, majd letette a telefont, mielőtt még bármit is mondhattam volna, hát persze hogy nem vett komolyan! Valóban nincs abban semmi különös, ha valakit nem lehet elérni fél napig, esetleg egy teljes napig, hiszen bármi előfordulhat, ami akadályoztatja az embert abban, hogy felvegye a telefont. Csakhogy itt Jane-ről van szó. Nem mondhattam az ügyeletesnek, hogy a menyasszonyomban talán természetfeletti erők tesznek kárt, ha nem találják meg időben. a félelem összeszorította a torkomat. Ha most az lennék aki tavaly ilyenkor voltam, Christopher Diamond, a Fényember, akkor nyugodtan indulhatnék a keresésére, és meg is találnám, ez kétségtelen A Sors kegyetlen csapása, hogy ő Amphibia lett, mire én végre ember. Ezzel aztán veszettül ki vagyunk segítve, Astrid, drága! Tehát komolyan beszéltél amikor azt mondtad,hogy a szerelmünknek egyetlen év jut. Egyetlen, mindent felülmúlóan boldog év... Jane és én sosem veszekedtünk. Minden napnak úgy örültünk mintha az volna az utolsó, pontosan azért, mert tudtuk, hogy a szerelmünk a Sors akaratából valamilyen formában véges. Elfogadni ugyan sosem tudtuk ezt a tényt, ám úgy tűnik, valami hamarosan megváltozik körülöttünk vagy bennünk – akkor is, ha nem akarjuk, és örökre. így nem csoda, hogy meghatározhatatlanul nagy értékkel bírt minden simogatás, minden pillantás, minden csók... Hol vagy, Jane? Szeretném, ha holnap megismerhetne téged az anyám...hol fel-alá járkáltam a lakásban, hol összeroskadva ültem a konyhában. Időnként türelmetlenül kipillantottam az ablakon, és volt, hogy a kezem fejével a tehetetlenség könnyeit törölgettem, vagy az ajtófélfába bokszoltam. Még néhányszor felhívtam a kapitányságot, de továbbra sem vettek komolyan. Aztán Creevy Lorenzót tárcsáztam, az egyik barátunkat, aki ugyan nem látta ma Jane-t, de legalább átadta a telefont a barátnőjének, Priscillának, aki együtt vizsgázott ma a menyasszonyommal az egyetemen. - Nem ért haza? – kérdezte megütközve. – Ez hihetetlen! Hiszen pont arra hivatkozva hagyott ott engem olyan gyorsan délután, hogy évfordulótok van meg minden. - Nem mondta, hová rohan? – kérdeztem, és úgy éreztem, a kíváncsiság menten áttöri a bordáimat. - Vásárolni és főzni neked – felelte magától értetődően Prissy. – Vele ment az a fura rokonod is, talán próbáld meg elérni az ő telefonján!baljós megérzésem támadt. - Fura rokonom? Kire gondolsz, Priscilla? - Az a kék-fekete hajú lány, Lilly, vagy Luna, vagy, hogy is hívják... - Linette... – suttogtam magam elé. – Nem mondták, hogy hová készülnek? Nem emlékszel semmire, Prissy? - Nem avattak be, és csodálkoztam is, hogy nem hívtak magukkal. Ráértem volna – érezhetően meg volt sértődve Jane-re, de nem voltam abban a hangulatban, hogy ezt le is reagáljam. Jane és Linette. A lehető legrosszabb kombináció. Jane és Linette! A fenébe! Dühömben és tehetetlenségemben legszívesebben a falnak rohantam volna. Az egyikben megvan a kellő vakmerőség, a másikban pedig a felelőtlenség ahhoz, hogy a lehető legkülönbözőbb veszélyeknek tegyék ki magukat. Ráadásul Jane mostanában nagyon is felbátorodott, és félek, megtörténhet vele, amitől Astrid leginkább óva inti az Égi Lényeket: elszáll, sérthetetlennek és érinthetetlennek érzi magát, ami a biztos pusztulásba sodorja még akkor is, ha semmi rosszat nem tesz. Próbáltam még hívni Helena, Jonathan és Alex számát, sikertelenül, de mást nem tehettem. Kérdeztem az Őrangyalomat, Julient, hogy tud-e valamit? Beszélt-e esetleg Jane Őrzőivel? Válaszul azonban csak annyi érkezett, hogy fellibbent a nappaliban a két könnyű, világoskék muszlinfüggönyünk. Ezt most hogy értelmezzem? Úgy éreztem, menten szétrobban a fejem. Bármennyire is jó halandóként létezni, a Fényembereknek jóval egyszerűbb. Pillanatnyilag így láttam, és bármit megadtam volna azért, hogy ismét képes egyszer átrepülni a város felett, érezni a számomra
fontos személyei hollétét, és eltávolítani a közelükből a Sötéteket. Hiába ismételtem magamban, hogy Jane az Amphibia, és képes magára vigyáz ni, képtelen voltam megnyugodni. Számomra egy dolog volt a természetfeletti lény, és egy másik a lány, akit minden éjjel a karomban tartottam... Nem tudtam a lelkemben összekapcsolni a kettőt, Bébi, akarom, hogy gyere haza, és ez az egész misztikus baromság tűnjön el az életünkből! a hátamat a konyha hideg falának támasztottam, és hagytam, hogy lecsússzak a padlóra. Az éhség, amit hazafelé éreztem, rég elszállt, a gyomrom kis gombóccá zsugorodott az idegességtől. Hol a térdemre támaszkodva temettem az arcom a tenyerembe, hol a padlón figyelő mobilkészülékemet fixíroztam, ami a világért sem csöngött. Időnként a falióránkra pillantottam. A színes, vidám ketyegünk látványa sem javított a gyászos hangulatomon, a lapján mosolygó kedves arcocska illetlennek tűnt, amint az elmém sötét szeglete legalább százféle riasztó képet festett elém a szörnyűségekről, amik Jane-nel történhettek mostanra. Nem tudom, meddig ülhettem ott, ahogy az idő telt, én egyre ritkábban mertem az órámra pillantani. Riadtan kaptam fel a fejem, amikor előttem, a padlón rezegni kezdett a telefon. Rá sem pillantottam a kijelzőre, csak megnyomtam a válasz gombot. - Igen! - Chris, Jón vagyok. - Jonathan, mi ez az egész? Hol van Jane? - Valószínűleg már útban hozzád. Bocsáss meg, amiért csak telefonálok, de eddig lelkeket szállítottam, és csak ebben a pillanatában tudtam ráhangolódni Linette gondolataira... - Azt mondod, Jane hazafele tart? – vágtam közbe kissé férfiatlanul hisztisen. - így van. - Szent ég! Hála a Sorsnak! – kissé megkönnyebbültem. – Mi a búbánat történt, hol volt ez a két felelőtlen némber? - Találó elnevezés számukra. A Sötétek nyomába eredtek, mert délelőtt Jane együtt látta Nolesselt azzal az egyetemi haverjával, Matthew-val. - Nem esett bajuk? – kérdeztem gyorsan. - Linette-nek kiment a bokája – szinte láttam magam előtt Jón borús arcát. – Nagy csapás lehet neki, hogy bárkit meg tud gyógyítani a képességével egy perc alatt, csak önmagát nem. Jane kórházba vitte. Hogy a mobilját időközben hol hagyta el, azt ne kérdezd, mert fogalmam sincs. Én is csak Linette gondolataiból tudom, hogy hazafelé igyekszik, és hogy lelkifurdalása van a ma esti elmaradt vacsorátok miatt, az nem kifejezés. - Lehet is! – fakadtam ki. – Ez az évfordulónk ékszakája, könyörgöm! Miért ilyenkor kell Sherlock Holmest játszania? Majd belepusztultam az aggodalomba, Jón! Basszus! Olyat nem lehet, hogy mi nem kérünk ebből az egészből? - Jane döntése – Jonathanra nem hatott a dühöngésem, nyugodt volt, mint mindig. - Én nem tudom, ti hogy vagytok képesek elviselni mindezt! Hogy a szeretteitek úgy tűnnek el, mint szürke szamár a ködben, egyik pillanatról a másikra, és még jó pofát is vágni hozzá! Én a te helyedben tűvé tenném Helenáért a világegyetemet. Astrid szokjon hozzá, hogy együtt vagytok, és nem tehet ilyet! - A harag beszél belőled, Kölyök – sóhajtott Jonathan. – Már akkor is lázadtál az Úrnő ellen, amikor közénk tartoztál, és nem hibáztatlak, amiért az emberi érzéseid most mindent felülbírálnak őrülten hiányzik Helena, de hogy nincs itt, el kell fogadnom, hiszen valami olyan dologért küzd, ami túlmutat a kettőnk kapcsolatán. Neked Jane szerelme a világmindenség. Másként éreznél, ha még mindig Fényemberként élnél. Közös küldetésetek volna a lelkek és a jóság megmentése, legalább olyan fontos, mint amilyennek most érzed az utódnemzést... - Megjött Jane – morogtam durcásan. – Most le kell tennem... - Rendben, de mielőtt rárontanál, kérlek, gondold át mindazt, amit mondtam! - Meglesz – feleltem egykedvűen, majd letettem a telefont.
- Lea? Rómeó? Megtennétek, hogy átmentek egy kicsit a nappaliba? – fásult, halk hangocska szűrődött be az előtérből, nekem pedig- és ezért rettentően utáltam magam – minden haragom elszállt. Az elmúlt órákban számtalanszor elképzeltem, hogyan vonom majd felelősségre, mekkora erővel rázom meg a vállát és vonulok el sértődötten a hálószobába, hogy aztán nem sokkal később hagyjam magam kiengesztelni, mivel lehetetlen, hogy mi hosszú távon haragban maradjunk. Mindez azonban elillant, hiszen már nem kellett érte aggódnom, s haragudhattam ugyan rá, mint egy csavargó* rossz gyerekre szokás, de a tényeken ez vajmi keveset változtat: odarohantam hozzá, és a karomba zártam. Percekig nem szólt semmit» hideg arcocskája a nyakamhoz szorult, és a lélegzetéből érezted, hogy némán sír. - Lea és Rómeó itthon voltak? – kérdeztem végül csöndesen. Valahogy elmondhatták volna nekem, hogy kutya bajod... - Nem láttak engem, Chris. Ha a Sötétekhez megyek, nem kísérhetnek, és nem is tudják, mi van velem. Tavaly is így volt. - Utálom Astrid rafinált rendelkezéseit – még szorosabban magamhoz öleltem, miközben levettem a fejéről a hó áztatta - Esik? - Szakad – suttogta. - Észre sem vettem. Túlságosan aggódtam érted. Ilyet még egyszer ne csinálj, Jane! - Képzelem, hogy mit élhettél át miattam, drágám – szipogta. - Hoztam neked évfordulós ajándékot, és azon nyomban mindent elmesélek neked... - Ma este csak az ajándékom érdekel és te, egyetlenem – mondtam határozottan. – Csak megérdemlünk annyit, hogy a gépünk indulásáig hátralévő néhány órában semmi ne legyen téma, ami nem kettőnkkel kapcsolatos. Gyere, kicsi szívem! – a konyha felé húztam. – Melegítsük meg azt a kimaradt vacsorát! Az illatából úgy éreztem, nagyon is rendben van... Hozza a konstans minőséget! – rávigyorogtam. Visszamosolygott. Én pedig azonnal elolvadtam. Ennyit a letolásról. Jane megértett engem, és az éjszaka hátralévő részében már nem került szóba a ma esti kalandja, de észrevettem, hogy olykor különös tekintettel mered maga elé, és a figyelme valahol máshol jár. Miután megvacsoráztunk, én is megkaptam az ajándékomat. Egy motoros kesztyű volt, a csuklómnál egyedi hímzéssel. Angyalszárnyakkal. .. Úgy tettem, mintha tetszene, de az igazat megvallva egy új alsógatyának jobban örültem volna, mint bárminek, ami az Égi Világgal kapcsolatos. Én tudtam, hogy Jane-be vagyok szerelmes. De vajon neki mi a fontosabb? Én, vagy a küldetése? Egyáltalán van esély arra, hogy mellettem maradjon és az átlagéletet válassza, vagy ahhoz túl erősek az ösztönei? Úgy éreztem, a helyzet napról 'ik. Nehezemre esett kimondani, még ön magamnak vert a lelkemben a félelem: az, hogy ennek a gyönyörű és különleges nőnek a munkája egy nap közénk áll majd. Hiszen én már egy halandó vagyok. Vajon mit szólna Jane, ha arra kérném, válasszon...?
A SZÜLEIM ELEGÁNS, mai ízlésnek talán kissé merev nappalija sem- mit nem változott. A lakást antik bútorok uraltak, a padlót pedig anyám színes, tarka rongyszőnyegei fedték, ami kicsúfolta az amúgy skatulyából kihúzott otthonuk hangulatát. Csak egy dolog változott: mióta nem jártam náluk – atyaég, csaknem három éve -, áthúzták a kanapékat. A régi, rózsás kárpit helyett most bézs színű, nyomott mintákon üldögéltünk. Jane illedelmesen, keresztbe tett lábbal feszengett mellettem, láttam rajta, hogy rettenetesen izgul. Meg tudtam érteni. A szüleim, Joe és Alicia nem fogták vissza magukat. Megállás nélkül csak
kérdeztek, kérdeztek és kérdeztek, mi pedig igyekeztünk összeszedetten válaszolni. Én kitalált történeteket meséltem arról az időszakról, amikor eltűntem, hogy kiheverjem a múltban szerzett csalódásokat. Elképedve hallgattak. Azt hiszem, még inkább tágra nyílt volna a szemük, ha a balesetet mesélem el, aztán a Fényember létet és a többit, és a többit... Szegény anyám először megsimogatná a homlokom, hogy megnézze, lázas vagyok-e, aztán egész biztos, hogy tárcsázna az ideg- és elmekórtani klinikát. így, talán nem csoda, hogy inkább maradtam a kitalált történetemnél. - Ha befejezem az egyetemet, úgy tervezem, még többet foglalkozom majd a regényírással. Persze, csak a munka mellett Hopevalley – felelte Jane édesanyám kérdésére, és láttam, hoff meg a kezében az üdítős pohara. - Szólíts csak Aliciának, kedvesem! – mosolyodott el a mamám* Nem tudtam megállapítani, szimpatikus-e neki Jane, vagy csak | viszontlátás örömét látom az arcán, és valójában mindegy is neki, kit hoztam haza. - Köszönöm, Alicia – válaszolt udvariasan. - S ti ott, New Yorkban, most együtt is éltek? – érdeklődött apám. - Csak egy ideje – mondtam gyorsan. Kissé konzervatívak, és nem akartam hangoztatni, hogy a megismerkedésünk után szinte azonnal összeköltöztünk. – Igazából még csak most lett készen Jane lakásának a felújítása... - Saját lakásod van, drágám? – csodálkozott anyám. – Ilyen fiatalon? - Örököltem – magyarázta Jane. – Tavaly elveszítettem az édesanyámat. Sajnos rákbeteg volt. - Túl fiatalon... – Alicia megértően csóválta a fejét. – Nos, igen... Hamarosan befejezed az egyetemet, van lakásotok, azt gondolom, magától értetődik a kérdés, hogy mikor is lesz unokánk? - De mama! – nevettem fel kényszeredetten, és ez volt az a pillanat, amikor már Jane kezei nemcsak görcsösen szorongatták a narancsleves poharat, hanem ripityára is törték azt. Zűrzavar támadt: miközben én gyorsan a kedvesem vérző tenyerére szorítottam néhány zsebkendőt, anyám és apám az üvegszilánkokat, valamint a szanaszét fröccsent üdítőt takarították. Jane bűnbánó arccal nézett rám. - Látod, mondtam, hogy ez lesz. Ne haragudj! – suttogta. - Semmi baj! Bárkivel előfordul! – biztosítottam. - Szerintem ez a pohár már a végét járta, rá se ránts, Jane! – legyintett az apám. – Ezek a mai gyártók bosszantóan rossz minőségű anyagokkal dolgoznak. Az ember kezében szétrobban a pohár, hát, ilyen világot élünk! - Nem ez az első, ami ebből a készletből eltört – mondta megnyugtatás gyanánt, miközben visszaült a kanapéra. – Szóval h is tartottunk? - Kényes kérdésnél, mama – vigyorogtam. – Sikerült beletrafál nőd abba a témába, amiről még kettesben sem beszéltünk. Várakozón néztem Jane-re. Látszott, hogy szegényke nagyon kínosan érzi magát, és nem tudja, mit mondjon. De az biztos, hogy én is kíváncsi voltam arra, mit gondol a témáról. - Nos, nem tudom, Chris említette, vagy sem, de néhány hónapja eljegyeztük egymást – mondta óvatosan Jane. Ügyes húzás, remek diplomata lennél drágám,! - Remek hír! – szólt közbe Alicia, majd rám pillantott. – Kisfiam, így legalább nagyanyád szemében is megbocsáthatóbb lesz, hogy együtt éltek. Konkrét időpont? - elmosolyodtam. Na, igen, a nagyi sem lesz piskóta, ha egyszer mi ketten a szemei elé kerülünk. Én a magam részéről késleltettem volna a pillanatot – anyám édesanyja rosszabb, mint egy kérdező- biztos. Szegény Jane-nek a családom okozta sokk egyelőre épp elég lesz. - Még nem tudjuk, mikor fogunk összeházasodni, Alicia. Mielőtt ez megtörténne, nyugodt körülményeket szeretnénk teremteni - Jane jelentőségteljesen nézett rám, a tekintete szinte könyörgött, hogy húzzam már ki a bajból, és segítsek témát váltani.
- Ezek szép gondolatok – bólintott apám. – A mai lányok általa bán nem ennyire felelősségteljesek... Joe az előszoba irányába fordította a fejét, ahonnan ajtócsapó^ hallatszott, majd izgatott női hangok szűrődtek be a nappalba* - Itt van például a nővéred... - Csak nem? – mosolyodtam el. - De igen! – forgatta a szemeit anyám. – Amalie az. Állandóan késésben, mint azt megszokhattad. Ráadásul külön kértem, hogy most ne hozza haza a barátait, mert itt vagytok. Kisfiam, mondd majd te is a nővérednek, hogy rémesen állnak neki azok a fekete holmik, amiket mostanában hord! Apáddal egyszerűen képtelenek vagyunk lebeszélni róluk. - Elé megyek, és üdvözlöm! – álltam fel a kanapéról, és egy pillanatra megszorítottam Jane kezét. – Elleszel a mamámmal, igaz? - Persze – bólintott elragadó mosollyal, engem pedig majd szétvetett miatta a büszkeség. A lelkem mélyén éreztem, hogy a szüleimnél ötösre vizsgázott. Jókedvűen léptem ki az L alakú folyosónkra. Ezt is megéltem: itt vagyunk végre, a családomnál, aprósütemények illata száll a levegőben, halkan szól a rádió, a falióra megnyugtatóan ketyeg. Ezek a pillanatok felértékelődtek a lelkemben, és boldogan megbékéltem volna azzal, ha minden így marad. Tudom, ez lehetetlen, de jó eljátszani a gondolattal, hogy haladunk tovább, egyenesen, egy bonyodalmaktól mentes élet felé. A folyosó azonban kanyarodott, és ott, akkor, ahogy kilencven fokot fordultam a szüleim lakásában, velem száznyolcvanat a Föld egy jelenést láttam. Egy égből érkezett angyalt Los Angelesben. Képtelen voltam megszólalni. A tekintetem belekapaszkodott abba az ibolyakék szempárba, ami tele volt néma kérdéssel, aggodalommal és a viszontlátás örömével. Mintha megbabonázott volna. Vagy tényleg meg is történt? Miféle varázsereje van Keira Allisternek, hogy egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szemem, vagy akár bárki másra is gondolni? Az agyamban egy haldokló hangocska suttogta, hogy üdvözölnöm kéne a nővéremet, Amalie-t, hogy szólni kellene Jane-nek és a szüleimnek, hogy váratlan vendégünk Mégsem mozdultam. Nem vitt rá a lélek. Csak bámultam Keirát és ha óriás volnék, talán a tenyeremre is ültettem volna, mint egy elfeledett, elkallódott, de régen féltve óvott játék babát. Közeleg léptem hozzá, és esetlenül kitártam a karom. Az arcán végre megjelent a megkönnyebbült mosoly, ahogyan belesétált az ölelésembe Megéreztem a parfümje összetéveszthetetlen illatát, puha bőre az enyémhez ért. Tenyerének hűvösét még a pulóverem anyagán át is éreztem. Szegénykém, mennyire izgatott lehetsz! Jéghideg a kezei és talán még a szíved is remeg, mert attól félsz, hogy nem örülök neked, hogy elküldelek... - Szép kis meglepetésvendéget hoztam neked, bratyó, igaz? – csiripelte Amalie a jellegzetes fejhangján. Keira válla fölött rámosolyogtam. Igaza volt anyámnak. Tényleg szörnyen áll neki a loncsos, fekete szoknya, a hatalmas ezüst kereszt a nyakában és a trapéz ujjú felsőrész – igaz, utóbbit gondolom a kézsérülése miatt viselte. – Hékás! Levehetnéd a kocsányon lógó szemed a kacsómról! – csúnyán nézett rám. – Aki itt van, az a balesetemnél sokkal nagyobb szenzáció! - Semmi kétség – bólintottam, és rendkívül kelletlenül, de elengedtem a volt menyasszonyomat, a pillantásától azonban képtelen voltam megválni. – Hogy kerülsz ide? Ez egyszerűen hihetetlen! Égen és földön kerestelek téged és Adamet, mi történt...? Persze, nem mondhatta el, így abba is hagytam a kérdezősködést. Hiszen sem a szüleim, sem Amalie nem tudtak a balesetünkről ők abban a hitben éltek, hogy Keira engem elhagyott. Átvillant & agyamon, hogy édesanyám most sem fogja őt kitörő lelkesedéssé fogadni. Sohasem szívlelte, és ezek után még úgy sem számít tőle rokonszenvre. Alicia Hopevalley igazi anyaoroszlán volt. De ebben a pillanatban nem érdekelt, ki mindenkivel kell megküzdenem. Keira végre újra velem volt, egy csodálatos emlék elevenedett meg a személyében a valaha volt életemből, és teszek rá, ha valakinek nem tetszik, hogy ezentúl újra az életem része lesz.
- Én pedig egyelőre a szavakat keresem, Chris, mert elvesztek. Később mindent elmesélek – a hangja még lágyabb, még kedvesebb volt, mint amilyenre emlékeztem. – Nagy szerencse, hogy éppen ma jártam erre, ugye? - Még annál is nagyobb – bólintottam. Hosszú ideje már, hogy azt hittem, Keira halott. S most, amint megpillantottam őt, furcsa érzések ébredtek a lelkemben – olyanok, amikről azt hittem, a lánynyal együtt haltak meg ott, abban a szerencsétlen balesetben, ami után én két évig Fényemberként éltem tovább. a felismerés akkor ért utol, amikor elindultam a nappali felé, Keira kezével a kezemben, és a következő másodpercben a tekintetem összeakadt Jane Andrews-éval. Te arra születtél, hogy megszabadítsd a Sötétektől a világot, de én normális, emberi életet akarok élni. Keira visszatérése csakis Astrid akarata lehetett, ezt el kell fogadnod! Neked nem volt más szereped az életemben, csak az, hogy megválts. Hogy ne kelljen többé Fényembernek lennem. Menj, Jane Andrews, szárnyalj szabadon, és teljesítsd be a küldetésed! Keira visszatért, a keze a kezemben, és ez így van rendjén. Én magam csodálkoztam leginkább azon, hogy egy pillanat alatt elillant a lelkemből az iránta érzett szerelem. Nem maradt a helyén más, csak jóindulat és baráti rokonszenv. Keirába voltam szerelmes újra, pontosan úgy, ahogy régen – olyan természetességgel, mint ahogyan minden reggel felkel a nap.
7. fejezet GYILKOS VIRÁG JANE – Mama, papa, nézzétek csak, ki van itt – Christopher valósággal berobbant a szobába. – Jane, ő itt Keira! Keira. A nő, akiért tűvé tettük fél Amerikát, most előttem állt, de valahogy egyáltalán nem éreztem megkönnyebbülést, sőt! Azért felálltam a pamlagról, és kezet fogtam vele. Kisebb volt nálam, jó tíz centivel, és törékenyebb is. Hófehér bőre volt, határozott vonalú arcából csak úgy világítottak az élénk kék szemei. Meglepően pici és csinos orra volt, az ajkai kerekdedek, lilásra rúzsozta őket. Kékangora pulóvert viselt fekete nadrággal. Hihetetlen vékony és hosszú combjai voltak, pontosan olyanok, amilyeneket én is mindig szerettem volna. Igazából a lány, úgy ahogy volt, megtestesítette a regényhősnőimet, akiket megálmodtam, akikhez olyan szívesen hasonlítottam volna. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, újra es újra mantraként ismételgetve magamnak, hogy Chris engem szeret. - Jane Andrews vagyok – mondtam határozottan, majd a biztonság kedvéért hozzátettem: – Chris menyasszonya. Már nagyon sokat hallottam rólad. - Akkor biztosan tudod, hogy én vagyok az elődöd – nevetett, miközben a keze a kezemhez ért. Az érintésébe belesajdult a fejem. – Örülök, hogy Christopher jó kezekben van. - Ő pedig a nővérem, Amalie – intett a szerelmem a másik lány' felé, az pedig határozottan elém lépett, és jól megnézett magának. Már nyújtottam volna felé a kezem, amikor eszembe jutott, hogy az ő jobbja sérült, így zavartan leengedtem az ujjaimat. - Semmi gond – mosolygott rám, és felém nyújtotta jobb kezének bő, fekete pulóverujját. Én készségesen megráztam, és visszamosolyogtam. Keira megjelenése még tetézte az én érkezésem miatti izgalmakat. Éreztem, hogy Chris szülei nem igazán örülnek neki, de tartják magukat, és mindent megtesznek, hogy a délutánunk ne fulladjon kellemetlenségekbe. Chris mellettem ült, Keira pedig velünk szemben, az egyik öblös fotelban, és rettenetesen zavart, hogy a beszélgetés közben alig tudtam elkapni a szerelmem pillantását. Amikor pedig mégis sikerült egy-egy másodpercre, valahogy nem láttam a szemében a cinkos összekacsintás jeleit, a meghitt kedvességet, de nevezhetném az összetartozás láthatatlan tekintetsugarának is. Hiányzott, nem volt sehol. Ez pedig nyugtalanított. - Meddig leszel a városban, Keira? – kérdezte Amalie. - Este indul a gépem San Franciscóba. A napokban kezdődik ott egy reklámfilm forgatáson... - O, akkor figyelni kell az órát, nehogy miattunk késs el a reptérről! A világért sem szeretnénk feltartani – szólt közbe Mrs. Hopevalley, nekem pedig bevallom, átfutott a fejemen a gondolat, hogy hála az égnek, gyorsan elmegy ez a nő. - Igaza van, Alicia – bólintott Keira. – Hamarosan indulnom kell. ~ Az nem lehet, hogy már mégy is! – szólalt meg legnagyobb Meglepetésemre Chris, miközben az ölében heverő kezemmel játszott Aztán ki tudja, meddig nem találkozunk megint! Te Los Angelesben, mi New Yorkban! Miért ne maradhatnál nálunk éjszakát? Vagy holnap már kezdődik is a forgatás? - Nem, igazából csak két nap múlva. Gondoltam, kicsomagolj aztán vásárolgatok, és egy kicsit szétnézek Friscóban... - Akkor meg? – tárta szét a karját Amalie. – Miért ne maradhatnál nálunk? Volna miről beszélgetnetek, úgy hiszem... - Hát, nem is tudom.. > – hezitált Keira.
- Egész biztos, hogy tudnak még egy napot nélkülözni téged Friscóban? – próbálkozott még egyszer Chris anyukája. Úgy éreztem, legalább egy szövetségesem van. Hálásan rámosolyogtam. - Te sem bánod, ha Keira ma nálunk marad? – pillantott rám Chris. - Egyáltalán nem – próbáltam meggyőző arcot vágni, nehogy észrevegye a hirtelen támadt féltékenységem. A lelkem egy része reszketett. .. Valahogy nem tetszett ez az egész... - Egy pillanat, el kell mennem a mosdóba – mondtam bocsánatkérő mosollyal. - A folyosón a második ajtó – igazított útba Amalie, én pedig néhány másodpercen belül a szűk helyiség oltalmat adó magányában voltam. Magam sem tudom miért, de azonnal kibuggyantak a könnyeim. Úgy éreztem, nem vagyok normális. Hiszen bíznom kell ebben, ezerféleképpen bizonyította már nekem, hogy az életénél jobban szeret. Akkor miért kételkedem? Miért rándul görcsbe gyomrom a gondolattól, hogy esetleg egyedül marad azzal a lánnyal? Keirával, akit együtt kerestünk töretlen akarattal hónapon át! Álmomban sem gondoltam volna, hogy a megjelenése félelmeket vált majd ki belőlem. A közelében átjárta a lelkem kétségtelenül rossz érzés. a lehajtott WC-deszkára rogytam, és két kezembe fogtam sajgó fejemet. Lehunytam a szemem, és egyszeriben vízióm támadt: egy gyönyörű, virágos rétet láttam, a kellős közepén egy növénnyel, ami hangsúlyosabb, színesebb, ragyogóbb és szebb volt valamennyinél. Látomásomban telt az idő. A nap felkelt, hogy aztán magasan ragyoghasson, és végül átvegye a helyét a hűvös hold. Teltek a napok, és a mezőn egyre halványultak a virágok, lassan lehullatták a szirmaikat. Egyetlenegy maradt életben: a rét közepén az a hangsúlyos, kihívó virág ereje teljében élt, miközben körülötte ott hevert a fekete, aszott sziromtenger. Mintha az a pofátlan, királykék virág szívta volna el mindtől az életet! Kinyitottam a szemem, majd a hideg csapot is, mert nem bírtam tovább a kínzó fejfájást. Megmostam az arcom, és a tükörbe meredtem. Az íriszemben már megint ott égtek a sárga lángok, mint mindig, amikor érteden düh dúlt a lelkemben. - Lea, Rómeó, szeretnélek látni benneteket! – suttogtam elkeseredetten. – Szükségem van a segítségetekre. Hol vagytok? az Angyalkáim azonban nem válaszoltak, amire egyszerűen nem találtam magyarázatot. Itt kell lenniük, hiszen Sötéteknek se híre, se hamva a közelben. Bár a légkör tagadhatatlanul borzalmas. Ha nem csak Chris családja volna a házban, már gyanakodnék... - Biztosan megvan az oka annak, hogy hallgattok, de tudnotok kell, hogy ezt az egészet nagyon rosszul viselem, és nem biztos, hogy boldogulok nélkületek... - Egy Amphibia mindig, minden gondra képes megoldást találni - elképedve meredtem a tükörben a saját arcomra. Az ajkaim maguktól jöttek mozgásba, és a szokásosnál jóval szelídebbé vált a tónusom. – A Szárnyasok nem mindig lehetnek veled, majd elmondjak, mi ennek az oka. A következő huszonnégy órában a benned lévő jóság minden erejére szükséged lesz, Jane Andrews! - Astrid, te vagy az? – zaklatottan pusmogtam, immár kimond a saját gondolataimat. – Vagy már megbolondultam? - Az elméd tökéletesen ép. Csak azért jöttem, hogy elmondj hogy jobb, ha most az érzéseid helyett az eszedre hallgatsz! -Te tudod, mi történik majd, Astrid! Miért gyötörsz? Miért nem mondod el? Nem értem a homályos utalásaidat! - Egy kicsit több tiszteletet, kérlek! Ezt a hangnemet Helenától sem tűrném, pedig ő már egy kevéssel többet letett az asztalra nálad. De most az én önérzeteskedésemre sincs idő. Egyet jegyezz meg, Jane: mindennek, ami történik, értelme van, és 4 hoz vezet, hogy a jó és rossz egyensúlya megmaradjon a világban. Mindennek a jelképe te magad vagy... - Astrid, mit jelentsen ez? – nem jött felelet. – Astrid, mit akar tőlünk Keira? Miért fáj tőle a fejem? Úrnő, nagyon kérlek, ne hagyj itt...!figyeltem a tükörben az idegességtől elfehéredett ajkaimat, de többé nem mozdultak maguktól, csak ha én akartam. Astrid tehát megint adott nekem gondolkodnivalót: itt hagyott engem egy kis szelencényi információfoszlánnyal. Kend a hajadra>
Főnökasszony Nagyon köszönöm! A mosdó ajtaján határozott kopogás hallatszott. Hirtelen eszméltem: elképzelésem sem volt arról, mennyi időt tölthettem benő. A hitelesség kedvéért gyorsan lehúztam a WC-t, csorgattam a vizet egy kicsit, majd lenyomtam a kilincset. Reménykedtem, Chris jött utánam, de nem így történt: Mrs. Hopevalley-vel találtam szemben magam, aki aggodalmas arccal méregetett. - Minden rendben, Jane? - Valami rosszat ehettem – hazudtam. – A gyomrom. •• - Nagyon szívesen főzök neked gyógyteát, anyám, a családi boszorkányunk receptje alapján. - Családi boszorkány? - Különleges asszony – mosolygott Chris mamája. – Mélyen vallásos és konzervatív, de imádja a hókuszpókuszt, nagy szerencsénkre hatnak is a varázsfőzetei. Sok éve már, hogy azoktól gyógyul az egész család... - Nem tud a nagymama valami hatásosat féltékenységre? – bukott ki belőlem az őszinte kérdés. Valamiért úgy éreztem, Mrs. Hopevalley-ben megbízhatok. - Arra én tudok! – megsimogatta a vállam. – Ha hallottad volna, a fiam hogy áradozott rólad, amikor először hazatelefonált! Ha észrevennéd, milyen a tekintete, amikor rád néz! Ha tudnád, micsoda lelkesedéssel kereste neked a legtökéletesebb évfordulós ajándékot, ami most ott lóg a nyakadban! Láttam ám már, mert Chris átküld- te nekem fotón... - Komolyan? - Úgy bizony. Amikor az ember nagyon szerelmes, másként látja a párját. Úgy elborítja az agyát a rózsaszín köd, hogy a másikat különleges csodalénynek látja, és képtelen elhinni, hogy az viszontszeretheti őt, a hétköznapi embert. így volt velem is annak idején, míg a lelkem az évek alatt hozzá nem szokott, hogy Joe engem szeret. Mindketten megnyugodtok majd, ahogyan telik az idő... Ettől függetlenül nekem sem tetszik, hogy ez a Miss Bikini nálunk tölti az éjszakát. Sosem kedveltem. Amalie, úgy látszik, újdonsült rajongója lett, a csoda tudja, miért? Korábban nem voltak jóban, de a lányomnak mindig is akadtak különös dolgai... – Chris mája lehalkította a hangját, mert visszaértünk a kiürült napcsupán Amalie volt benn, épp az üdítős poharakat pakolta egy nagy tálcára. A fejemhez kaptam, mert megint fájdalom sajdult. Apró, kínzó villámokkal. - Segítsek? – kérdeztem tőle kissé fásultan, de azért igyekeztem kedves lenni vele, hiszen egy nap majd a sógornőm lesz. Figyeltem ahogy pakolászik, és egy kézzel igen lassan haladt. - Kösz, elboldogulok. - Hová tűnt mindenki? - Apánk elindult a munkába, Chris pedig megmutatja Keirának a vendégszobát – informált vidáman. - Á, szóval már itt van Keira holmija is? - Egy taxiban ült, amikor ma délután összeakadt a tekintetünk Már a reptérre tartott... – mondta Amalie, de nem nézett a szemembe. Valamiért úgy éreztem, nem kedvel, bár jelen körülmények között az is megeshet, hogy már üldözési mániám van. Leültem a konyhában, és kortyolgatni kezdtem Chris mamájának gyógyteáját, miközben a szerelmemről szóló gyerekkori történeteket hallgattam. A pillantásom időnként az órámra siklott. Csaknem ötven perc telt el, mire Keira és Chris végre nagy nevetések közepette előkerültek az emeletről. Én pedig azt tettem, mint ilyenkor minden nő, aki féltékeny: fogtam magam, és a vőlegényem ölébe ülve folytattam a kora esti csevegést. Próbáltam elbeszélgetni Keiraval, felém korántsem volt olyan laza és nyitott, mint ahogyan Chrissel viselkedett. Amikor a szerelmem kiment a garázsba, hogy behozzon a vacsorához néhány palack ásványvizet, halkan megkérdeztem elődömtől valamit, ami nagyon is érdekelt. - Hogy van a kisfiad? Chris sokat mesélt róla. Tudom, nagyon szereti őt. Mélységes fájdalom tükröződött a szemében, amikor f - Nem láttam őt a balesetünk óta. Azon a napon Adam eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
- Nagyon sajnálom. El tudom képzelni, milyen szörnyű, amin keresztülmentél... - Nem, te nem tudod – hangzott az elutasító válasz. – Senki nem tudhatja, aki nem volt még anya. Chris az utolsó kapocs nekem a fiamhoz, az egyetlen, akinek az emlékeiben épp olyan élénken él Adam arcocskája, mint az enyéimben. Nekem nagyon fontos Chris - tette hozzá nyomatékkal. - Sejtheted, hogy nekem is – feleltem. A pillantásunk összekapcsolódott. Kétségtelen, hogy ebben a lányban az elmúlt csaknem három év során, annak dacára, hogy egyáltalán nem találkoztak, nem múlt el a szerelem. Egyszeriben észrevettem, hogy Keira úgy néz rám, ahogy egy halálos ellenségre szokás. Az arcára csak akkor tért vissza a mosoly, hangjába pedig a kedvesség, amikor Chris újra megjelent. - Mit tölthetek a hölgyeknek? – kérdezte kedélyesen, és folytatódott a társasági csevej, amiből igyekeztem kivenni a részem, de azért folyamatosan fokozott figyelmet fordítottam Keirára. Amikor pedig épp nem voltam a beszélgetés aktív részese, azon töprengtem, vajon mit jelenthetnek Astrid szavai. Este, amikor végre lefeküdtünk Christopher egykori gyerekszobájának régi, egyszemélyes heverőjére, nyakig betakaróztam és szorosan hozzásimultam. Szívem szerint megkérdeztem volna tőle, milyen érzéseket táplál Keira iránt, de nagyon szégyelltem a féltékenységem, így inkább hallgattam. Ám belülről rágott a zöld szemű szörnyeteg. Igaz, ő a karjaiban tartott, szorosan átfogva a vállaim, simogatva a hajam, s ettől a kényeztető csomagtól némiképp megnyugodtam, mégis csak nagyon nehezen nyomott el az álom. Egy idő múlva arra ébredtem, hogy nem hallom már a fejem alatt Christopher szívverését. Ijedten ültem fel az ágyban és egy pillanatig, félálmomban azt sem tudtam, hol vagyok. Körülnézte a szobában, és ő nem volt sehol. A tejüveg ajtón át azonban fény szűrődött be hozzám a folyosó túloldaláról. Kék szaténpizsamámra kanyarítottam az előző nap viselt virágos kardigánom, és álmosan áttrappoltam az emeleti közlekedő túloldalára. A fény a vendégszobából jött, és amint megálltam az ajtóban, döbbenten láttam, hogy Chris és Keira az ágyon ülve, egymás kezét fogva beszélgetnek. Túlságosan is elmélyülten ahhoz, hogy észrevegyenek. Hihetetlen! Ez a csaj még éjszakára sem mossa le a lila rúzst? - Felelősséget érzek vele kapcsolatban, ugyanakkor tudom, hogy minden rendben lesz vele. Igazán erős lány – nagyon hegyeznem kellett a fülem Chris halk hangjára. - Nem szeretném, ha bárkit is tönkretenne a felbukkanásom, de ez a te életed, Chris! A mi életünk! Ha ezt nem lépjük meg, a hátralévő napjainkban bánni fogjuk. Ha nem történt volna a baleset, ha nem sodródunk el egymás mellől, a mai napig együtt lennénk, te is tudod. -Tudom, Drágám – Drágám? Miről beszélnek ezek itt ketten? Mi az, hogy Drágám? Ez volt az a pillanat, amikor képtelen voltam tovább türtőztetni magam. A féltékenység zöld szörnye, ha nem csak szókép volna, előtört volna a testemből, hogy rávesse magát Keirara, és kiszorítsa belőle az életet. Megálltam a vendégszoba közepén- Chris riadt, bűnbánó arccal nézett rám, a megjelenésem egészen váratlanul érte. Keira azonban továbbra is fesztelenül üldögélt, a pillantása kíváncsian állapodott meg rajtam. A lángoló, elvörösödött arcomon. Éreztem, amint a testem körül apró, elektromos szikrák pattognak a haragtól és a megbántottságtól. Az izmaim centiméterről centiméterre feszültek meg a testemben, a szemeim pedig lángoltak. Ezekben a percekben egyáltalán nem érdekelt, Keira Allister észrevesz-e valamit abból, hogy a kinézetem nem egészen normális. - Miért nem alszol velem, Chris? – kérdeztem szerencsétlenül. – Nappal is eleget beszélgethettek... - Pár perc, és megyek, Jane... - Christopher, szerintem lenne némi megbeszélnivalótok! – szólalt meg Keira. – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! - Éjnek idején egyáltalán nem jó... - Kérlek, Chris, ne keress kifogásokat! – nem engedtem, hogy huzza az időt. – Ha valami fontos dologról kell beszélnünk, állok elébe, most azonnal. - Ha kettesben szeretnétek lenni, én nagyon szívesen lemegyek sétálni egy kicsit – ajánlkozott Keira.
- Inkább mi megyünk – mondta hirtelen Chris, majd kézen fogott, és szó nélkül levitt engem a földszintre, onnan ki a kertbe. Ügy, ahogy voltam, pizsamában. Fizikailag nem fáztam, hiszen a november vége nem volt túl hideg Los Angelesben, de a lelkem reszketett. Éreztem, hogy a tagjaimnak egyre nehezebben tudok parancsolni, valami vad táncra kelt a testemben. Gyanítom, a földöntúli erő lehetett, amit a sajátomnak tudhattam. Chris pillantásában eddig sosem látott érzést fedeztem fel, ahogy a szerelmem szemébe néztem: félelmet. Ez teljesen megdöbbentett. - Nem fázol? – kérdezte. - Nem. Kérlek, mondd el, mi a baj, Chris! - Szeretnél leülni? – mutatott a kerti hintapad felé. - Nem szeretnék. Azt szeretném tudni, mi folyik itt. Láttam az arcán, hogy rettenetesen kínlódik. A legborzasztóbb pedig az volt, hogy pontosan tudtam, mit akar nekem mondani Úgy éreztem magam, mint aki fuldoklik. Kétségbeesetten kapálóztam valami mentőöv után. - El akarsz hagyni. Igy van? – mondtam ki hangosan a legnagyobb félelmem. Chris nagy sóhajjal ült le a kerti hintára, én pedig szerencsétlenül álltam előtte, minden ízemben remegve. Ez a helyzet nem sok jót ígért. - Keira megjelenése nagyon sok mindent megváltoztatott bennem. Megláttam őt, és pár perc alatt ismét felébredt bennem iránta az a nagyon is emberi szerelem, amit az átváltozásom előtt éltem át vele... - Emberi szerelem? – kínomban elröhögtem magam. – Miért, a mi szerelmünk milyen? - Gyönyörű, Jane, de a normális életben egyszerűen fenntarthatatlan – felelte egyszerűen, szomorúan. A tekintete üres volt, kifejezéstelen, ami még ijesztőbbnek tűnt, mint a szavai. - Ezt nem mondhatod komolyan. Ezt én nem hiszem el – közöltem vele csípőre tett kézzel, mert mást képtelen voltam kinyög- ni. Mi ez, valami rossz álom? Csakis az lehet. Alszom. Ez a megoldás. - Mióta ismét egyszerű emberként élhetek, egyre kevésbé érdekel a misztikus világod. Idővel még jobban bele fogsz mélyülni ami nem baj, hiszen a sorsod az, hogy teljesítsd a küldetésed. Ez így van jól. Csakhogy ehhez én nem szeretnék asszisztálni. Én családot szeretnék, gyerekeket... - Chris, ránézésre meddő vagyok? - Nem erről van szó, Jane. Te nem lehetsz anya, te is tudod. Nem szánhatsz olyan sorsot egy gyereknek, hogy az élete folyamatos menekülésből álljon. Gondolod, a Sötétek nem használnák fel őt mocskos kis céljuk érdekében, hogy közéjük tartozz? Nem, nekem nem lesz gyerekem olyan nőtől, akinek köze van ehhez az abnormális világhoz... - Miket beszélsz, Chris? Ez nem is te vagy! – kiáltottam fel egyszerre hitetlenkedve és elkeseredetten. - De, nagyon is én vagyok. Kérlek, csillapodj! Felébred a családom. Minden ízedben remegsz, Jane! - Csodálkozol? - Nem. De nem tudok mit tenni az érzéseim ellen, akkor sem, ha te szenvedsz tőlük. Sajnálom. - Nem tudom elhinni, Chris – tagadtam önmagam elől makacsul a valóságot. – Mindazok után, amin együtt keresztülmentünk... amiket egymásért megtettünk, azért, hogy együtt lehessünk... Chris, haragszol rám, ugye? Haragszol, mert tegnap éjjel elmentem Linette-tel, és nem sikerült jól az évfordulónk. Haragszol, mert úgy érezted, nem te vagy nekem az első, pedig hidd el, nincs fontosabb a világon nálad! Csak azért indultunk Nolessel nyomába, mert a végére akartunk járni annak, mi készül. Rettenetesen féltelek tőlük. Attól, hogy téged is eszköznek használnak majd ahhoz, hogy engem megszerezzenek... - Nem akarok róluk hallani többé. Sem a Fényemberekről. És bármennyi szeretet is maradt bennem irántad, rólad sem akarok tudni többé. Fogadd ezt el, Jane! A döntésemnek semmi köze ahhoz, hogy tegnap éjjel kimaradtál.
- Ez a fő indokod arra, hogy elhagyj? Hogy Amphibia vagyok? Nem tehetek róla! – kiáltottam az arcába. Magasról tettem arra, kii ébred fel és ki nem. - Az a fő indokom, hogy ráébredtem, még mindig szerelmes vagyok Keirába. - Nincs egy napja, hogy nekem mondtad: szeretlek... – mondtam reményvesztetten, miközben még mindig egy rossz álomban éreztem magam, és kétségbeesetten vágytam arra, hogy valaki csípjen meg végre! - Épp neked magyarázzam, mennyit változhat a világ akár percek alatt is? Az én halandó érzéseim Astrid kezében vannak. Ha valakit okolni akarsz, akkor hát a mélyen tisztelt Főnökasszonyt, és ne engem... - Chris, minden rendben? – felpillantottam, és megláttam a ház ajtajában Keirát. Gyűlöletes mosoly bukkant elő a fekete hajfürtök közül. - Persze, egy perc, és bemegyek! – felelt neki, majd ismét rám pillantott. Néztem az arcát, azt a szoborszerűen szép, markáns férfiarcot. Még élénken élt az emlékeimben a nap, amikor Fényemberként, ahelyett, hogy átsegített volna a túlvilágra küldetése szerint, megmentett engem, mert belém szeretett. Kihúzott a liftaknából, mielőtt még összetrancsírozva értem volna talajt, egymás szemébe néztünk, és a sorsunk megpecsételődött. Az övében akkor ezüstös pontocskák táncoltak. Megkülönböztető jelzés volt ez: akkor jelentek meg, ha egy Fényember megszegi a legfőbb szabályt, és halandóba lesz szerelmes. Ő vállalta értem annak kockázatát is, hogy Astrid végképp elveszi tőle magát a létezést... Most pedig itt áll előttem,és kifejező szemeiben nincs más, csak szánalom. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy el akar hagyni. Sőt, már el is hagyott. Azért a másik nőért, aki a gyepen lassú léptekkel közeledett félénk, hogy aztán kezét Chrisébe kulcsolja. - Nem tudok mást mondani, Jane, csak azt, nagyon sajnálom, hogy így alakult. Én már egész biztos, hogy nem megyek vissza holnap New Yorkba. Elkísérem Keirát Friscóba, aztán meglátjuk mi lesz. Isten veled, Jane! – búcsúzott, majd megpróbált magához vonni, én azonban kitértem az ölelése elől. Szánalomból nem kell. Büszkén felszegtem a fejem. Elhatároztam, nem adom meg Keirának azt az elégtételt, hogy sírni lásson. Nevetséges, de az idegen, gyűlöletes nő jelenléte adott nekem erőt ahhoz, hogy ne omoljak össze. - Én még itt maradok egy kicsit. Össze kell szednem a gondolataim... – mondtam halkan. A hangom ridegen csengett, és tompa fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha csak egy védőburok készülne leválni a szívemről. Chris lelke volt az, úgy hiszem. - Szép ez az éjszaka – szólalt meg Keira. – Gyere, Christopher, sétáljunk! Viszlát, Jane! Chris pedig vele ment, ki a holdfényes utcára. Néztem távolodó alakjuk után, amint szorosan egymásba karolva sétálnak. A lépteiket egymáshoz igazították, és halkan beszélgettek, mint akik réges - rég összetartoznak. Fájdalmas sikoltás tört fel a lelkemből, de csak a fejemben visszhangzott. A környék csöndes volt, az én lelkemben azonban vihar tombolt, ami villámokat, tüzet és kegyeden pusztítást ígért. Hirtelen éles fájdalom nyilallt a hátamba, mindkét oldalon, a lapockáim mentén, mintha csak tőröket szúrtak volna belém ádáz gyilkosok. Keira, hát biztos akarsz lenni a dolgodban? Ki is végzel? Nekem kellett volna megölnöm téged, már akkor, amikor előszőr éreztem erre késztetést! Kerestelek, kutattalak, tiszteltem az emléked, és ha valaha rálelek, a sajátomként szerettem volna a fiad... De most megjelentél, és elvetted tőlem az emberi életem értelmét, megfosztottál a lelkemtől, az éltető szeretettől, ami okot adott nekem arra, hogy higgyek az Égi Fényben, hogy őrizzem magamban a jóságot! Astrid... Miért tetted ezt velem, Astrid? Végeztem veled, Astrid...! Előregörnyedtem a fájdalomtól, és éreztem, amint szemeimet elborítják a tűzforró könnyek. A kezemmel töröltem le őket és láttam, hogy fekete lötty borítja a tenyerem, mintha sáros,víz potyogna szemhéjaim alól. Furcsa hangot hallottam, dermesztően félelmetes reccsenést, mint amikor valakinek csontja törik, majd a rémületes fájdalmam kisvártatva alábbhagyott. Remegve álltam fel, s amint a hátam mögé lestem, hogy megnézzem az ellenséget, aki az előbb meg akart ölni a tőreivel, megpillantottam őket. Hatalmas, rubinvörös szárnyakat, amik a lapockámból nőttek ki. Ösztönösen cselekedtem. Úgy, ahogy voltam,
kék szaténpizsamában futni kezdtem az utcán, olyan szélsebesen, hogy a házak és a növények csak elmosódott foltok voltak. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a talpam már nem éri a talajt. Ereztem, amint leesik a papucsom, de nem törődtem vele. Nincs már Chrisem. Semmi sem számít többé. Az sem érdekel hu ezentúl Sötét leszek. Az sem izgat, ha meghalok. Hasítottam a levegőt, alattam egyre távolodtak a város fényei. Torkomszakadtából sikítottam bele a levegőég csöndjébe. Tudtam, hogy valami történni fog. Tudtam, hogy egyetlen évet kaptunk Astridtól arra, hogy nyugodtan élhessünk. Ám azt legvadabb rémálmaimban sem gondoltam, hogy elveszi tőlem Christ. Hogy az Égi Világba vetett hitem megingott, az enyhe kifejezés. Magas Lélek... Ne hagyj el bennünket! Hallgasd megy mit üzen neked Julién...! Nem érdekelt, miről beszélnek az Angyalok. Rájuk sem hederítettem. Lezártam az elmém, Lea és Rómeó pedig kívül rekedtek.
8. fejezet ÁMOKFUTÁS Jane Tomboltam. Valami elrepedt bennem, és szabad utat nyert a szunnyadó borzalom. Fákat téptem ki, kirakatokat törtem be, kukákat borogattam, és bármerre jártam, a nyomomban lángolt a tűz. Égen a pázsit, az utak szélére telepített pálmafák, a szerencsétlenül járt járókelők ruhája, égtek az utcai plakátok, de még egy kóbor utcalány szoknyáját is lángra lobbantottam. Amerre jártam, ott autók ütköztek, riadt emberek futkostak, zuhogott az eső, dörgött az ég, a villám pedig kíméletlenül lecsapott, újra és újra. Tűzoltóautók szirénája keveredett a rendőrökével, ám mindezt a káoszt csak a tudatom perifériáján érzékeltem, ahogyan azt is, hogy ezt az őrületet én okozom. ÉN! Tombolni könnyű volt. Sokkal könnyebb, mint utat engedni a fájdalomnak. Hol repültem, hol futottam, hol ugráltam Los Angeles belvárosának utcáin, és kizárólag a megérzéseimre figyeltem. Ösztönösen tudtam, hogy hová tartok, hogy ott, ahová megyek, elfogadják majd a gonoszságom, vigaszt és dupla vállveregetést kapok azért, hogy hagyom elpusztulni a lelkem. Hiszen, ha csak fájni képes, akkor inkább ne legyen, vesszen el! Mennyire buta voltam, hogy ezt eddig nem láttam át! Ha nincs lélek, nincs szeretet, ha szeretet nincs, félelem sem létezik, ahogyan kötődés sem, tehát nincs miért attól tartani, mit hoz a holnap. Fújtatva torpantam meg, amint megláttam a villódzó fényeket. Jólesne valami tömény alkohol. Sosem ittam ilyesmit, de nem számit, jöhet egy whiskey. Vagy kettő. L. A. híres – vagy inkább hírhedt - diszkója, a Rolling előtt értem talajt, és ismét éles kések szúrását éreztem a hátamon, majd kisvártatva eltűntek a szárnyak. Legalább így nem vagyok olyan feltűnő jelenség. Nem volt kedvem beállnia kígyózó sorba, így egyszerűen utat törtem magamnak a várakozók között. Valaki oldalba lökött, majd megragadta a karom. - Hékás, kiscsaj! Arra van a sor vége! Szembefordultam vele, és lefejtettem magamról a karját. Nekem ma este nem fogja megmondani egy bedrogozott izomagyú, hogy merre van a sor vége. Amint hozzáértem, fájdalmasan felnyüszített. - Mi van nálad? – nyögte. – Megégettél! Nem vagy normális! Ringyó! Köpte az arcomba a szavakat, majd holtsápadt lett, és még a haverjai tekintetében is riadalmat láttam, miközben a szemébe néztem. A kihívó macskanadrágba öltözött bandababáik remegve húzódtak mögéjük. - Ma este jobban jársz, ha nem kezdesz velem! – mondtam fenyegetően, majd megragadtam a kigyúrt fickó ingét, és úgy meglöktem, hogy a cimborái közé esett. A ruhája azonnal lángra kapott. - Ez a spiné boszorkány! – ordította valaki, de nem volt kedvem felvilágosítani fajtám pontos elnevezéséről. Sarkon fordultam, és tovább furakodtam. Fogalmam sincs, hányán figyeltek fel a sorban a kis jelenetemre, de többé senki nem mert megállítani. A jegyszedő kopasz, szálkásan izmos alak volt, nagy fülbevalókkal és több tetoválással. Kajánul rám kacsintott. - Pizsamaparti, kis hölgyem? – nézett végig az öltözékemen. - Azzal te ne törődj! – nem volt kedvem bájologni. - Akkor villantsd a tagsági kártyát! - Otthon felejtettem. - Nagy hiba! - Talán mégsem akkora. Engedj be, ne tartsuk fel a sort! – mondtam, majd a zsebembe nyúltam és elégedetten elmosolyodtam. Ott volt, amit beleképzeltem: egy szép köteg zöld hasú. Nem is olyan rossz, ha az ember szabadjára engedi a képességeit. Néhány bankjegyet a jegyszedő kezébe csúsztattam, úgy, hogy más ne vegye észre. - Jó szórakozást! – kacsintott az ipse, és szélesre tárta előttem a szórakozóhely ajtaját.
Odabenn irdatlanul hangos, zúzós zene szólt, a fények őrült táncot jártak, a levegőben keveredett az izzadság szaga a rengetegféle parfümével, a cigarettafüst a marihuánáéval. A táncparketten testek vonaglottak, és én utat törtem magamnak közöttük, fájdalmas nyöszörgést hagyva magam után, ahol csak emberi testhez értem. Nos, igen. Égetek. Na, és akkor mi van? Nekem már minden mindegy. a bárpulthoz mentem, és tripla adag whiskey-t rendeltem magamnak. Gyorsan felhajtottam. Jobb lett, sokkal jobb. Kicsit még tompította a fájdalmat a lelkemben, ami jólesett, nagyon jól. Nem I akartam érezni. Üres akartam lenni. Üres, vagy gonosz egészen, hogy örökre magam mögött hagyhassam a múltat. Őt... Nem engedtem meg magamnak, hogy bánatom okozóját nevén I nevezzem, helyette a táncparkettre csörtettem, és úgy, ahogy voltam, I rázni kezdtem a pizsamás alakom. Rubin hajam repkedett a fejem I körül, a stroboszkóp fényében olyan lehetett, mintha lángra kapott volna. A parketten tumultus volt, ám egy idő után azt vettem észre, hogy egyedül táncolok, a tömeg elhúzódott tőlem. Nem mintha errefelé nem volna mindennapos látvány egy bolond nő, aki pizsamában rohangál az éjszaka közepén, de talán megérezték, jobb, ha kitérnek az utamból. Ez érdekelt a legkevésbé. Őrült iramban csápoltam, nem is tánc volt ez, hanem kétségbeesett küzdelem, hogy ölés és rombolás helyett kiadhassam valahogyan magamból a lelkemben tomboló dühöt, fájdalmat, értetlenséget, reményvesztettséget... Másodpercek teltek el, mire felfogtam, hogy valaki közelebb merészkedett hozzám, megérintett és nem tágít. Csápoló kezem folyamatosan beleakadt a testébe. Nem akartam kinyitni a szemem, nem akartam ránézni. Menjen el, hagyjon békén, ne érjen hozzám! Azt különben sem teheti, mert az érintésem éget, minden és mindenki meggyullad a nyomán. Csodálom, hogy a padló deszkái még nem lángolnak alattam, de ami késik, nem múlik... - Jane! Nézz már rám végre! – ismerős férfihang hatolt át a dühöm pajzsán, és én elképedve nyitottam ki a szemeim. Ott állt előttem Matthew Shelton, elveszettnek hitt barátom. Két keze a vállamon pihent, és érthetetlen módon nem fájt neki ez a közvetlen kapcsolat, nem égette a bőrét. A szemébe néztem, s ez volt az a pillanat, amikor minden világos lett. A pillantása éppen úgy lángolt, ahogyan az enyém. Narancsos tűz égett benne, miközben az ajka őszintének látszó, szívélyes mosolyra húzódott. Megértettem, miért fordított hátat nekem, miért veszítettem el a barátságát, miért vált lehetetlenné, hogy mellettem legyen. Igaza volt Helenanak. Nolessel társaságában nem volt mitől féltenem őt. Már tegnap éjjel gyanakodtam, amikor Linette és én a nyomukba szegődtünk. A megérzéseink után indultunk, és egy ócska raktárépületben találtunk rájuk. Valamiféle megbeszélést tartottak. Nem tudtuk kihallgatni őket, mert Linette ügyetlenségében beesett két raklap közé, és kificamította a bokáját, ám a rövid idő alatt, amíg láttam a társaságot, nem úgy tűnt, mintha Matthew kényszerből volna közöttük. Csak azt nem értem, ha Sötét lett, most miként fedezhetek fel a pillantásában szeretetet? - Látod, erről beszéltem – hajolt közelebb hozzám. – Most már azt látom a szemeidben, amit szeretnék! - Vad, sötét lángokat – bólintottam. – Értem már, hogy a múltkor miért fürödtél a saját verítékedben, amikor a kertetekben beszéltünk. Most megbillent bennem a Sötétség felé az egyensúly, így nem kínoz téged a közelségem. Mindent tudsz rólam, igaz? – kérdeztem tőle, de persze tudtam a választ. - Mindent – bólintott. – Ahogy szerintem most már te is tudod, mi történt velem... - Sötét vagy – mondtam neki, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. – Már te is Damian csapatában játszol. Meghaltál, Matt? - A szó szoros értelmében igen – bólintott. – De új életet kaptam, hogy melletted lehessek, amikor a drága Astrid úrnő megteszi veled ezt a szörnyűséget!Éreztem, amint a düh forrón elönti a szívemet. Éles szememmel láttam a szikrákat, amik pattogni kezdtek körülöttem a levegőben. - Nyugi, Jane! Fel fogod gyújtani a helyet!
- Akkor ne említsd előttem ezt a nevet! - Már így is szép kis felfordulást okoztál Los Angelesben – vigyorgott Matt. – Romokban a fél város! Igazán tehetséges vagy. Ne aggódj, egyetlen halandó sem tudja meg, hogy te voltál... - Gondolom, Damian felsikált utánam – bólintottam. – De tudod mit? Teszek rá, mit gondolnak mások. Nekem már minden mindegy. - Úgy van – helyeselt, majd kézen fogott. – Most kezdődik az új életed. Gyere velem! Magabiztos volt és határozott. A közelsége megnyugtatott valahogy jobban éreztem magam tőle. Kéz a kézben haladtunk a tömegben, húzott maga után a különterembe, ahonnan egy mosdó ott pedig néhány alak hevert a földön. Volt, aki ájultan feküdt s volt, aki remegett, hörgött kínjában, mintha valami rohama lenne - Mit csinálunk itt? – kérdeztem Mattet. - Várjuk a megfelelő pillanatot. Ezeknek itt vége. Kisstílű bűnözők, összebalhéztak valamin, és eldördült a fegyver. Nem kellenek az Égieknek. Simán átvisszük őket és kész. - Úgy érted, a Sötét dimenzióba? - Így van – bólintott. – Figyeld, hogyan csinálom, és tanulj! Az a másik, ott a sarokban, már a te dolgod lesz – mutatott a haláltusáját vívó alakra, talán kábítószer-kereskedő lehetett. – Igyekeznünk kell, mert Damian üzent, hogy pár perc múlva razzia lesz itt. - Ügy érted, a földi rendőrség? - így van. Valaki hallotta a lövéseket, és bejelentést tett – Matt elnevette magát. – No, ezt csekkold, kislány, kezdem! Minden figyelmemmel Mattre összpontosítottam. Még mindig sokkal könnyebb volt arra összpontosítani, hogyan visz át a másvilágra néhány lelket egy Sötét, mint belegondolni abba, ami az életemmel történt. Hogy minden, amit terveztem, a jövőm, az életem, egyszeriben összedőlt, akár egy kártyavár. Eszembe jutottak Astrid tavaly hozzam intézett szavai: Jane Andrews, ne becsüld alá az emberi lélek hatalmát! Milyen igaza volt! A szerelmemet nem az Égi Fény világa vette el, de még csak nem is a Sötétek, hanem egy egyszerű halandó nő, Keira Allister... Már a név gondolatára elfogott a mérhetetlen gyűlölet, és még nagyobb odaadással néztem, mit tesz Matt azokkal a szerencsétlenekkel. Hiszen nekem is ezt kell csinálnom ahhoz, hogy olyan lelketlen, s ezáltal problémák nélküli lénnyé válhassak, amilyen ő. Hogy mások halálán is képes legyek mosolyogva túllépni, nemhogy azon, hogy elhagytak egy másik nőért... Ugyan már! Ez piszlicsáré ügy! Matt az egyik férfi mellkasára tette a kezét, és már láttam is a belőle feltörő, fénylő lángcsóvákat, s azt, ahogyan a különös energiamezőn át egy füstszerű, szürkés dolog távozik a haldokló testéből. Matt széttárta a karját, s láttam, amint a füstalak eltűnik, majd a másik tenyeréből kitör, és egyszeriben elnyeli a tér, mintha sosem lett volna. A halott már a Sötét dimenzióban járt, Matthew pedig elégedetten elmosolyodott. - Hatalmas élvezet, amikor áthalad a testemen egy lélek – magyarázta nekem. – Semmihez sem fogható. Sokkal erősebb vagyok utána. A rablás olyan nekem, mint a vámpírnak a vér. Ebből nyerem az erőm... - És mi a helyzet a döghússal? – vontam fel a szemöldököm. - Az csak desszert – kacsintott rám. - Minden lélek ilyen szürkés színű? - Ó, dehogy! – rázta meg a fejét. – Az eredendően jók kékesek, rózsaszínek, fehérek, ragyogók. Néha egészen különleges árnyalatokkal találkozom. Minél világosabbak, annál nagyobb erőt képesek adni... De bőven lesz időnk beszélni arról, hogyan is működik mindez... Most te jössz! - Várj egy percet, Matt! – kértem tőle. – Mondd el, miért váltál azzá, ami vagy! Szeretném tudni... - Nem ez a megfelelő hely és idő ahhoz, hogy erről meséljek neked. Igyekeznünk kell, mert mindjárt itt vannak a zsaruk!
- Ha nem mondod el, meg sem próbálom átjuttatni őt –mutattam a sarokban egyre kevésbé vonagló alakra. - Rendben – adta meg magát Matt, majd közelebb lépett hozzám Lángoló pillantása most valahogy olyan volt, mintha aranyló láva tenger folyna benne. Simogatott. Akárcsak a keze, melyet az imént még arra használt, hogy egy lelket a pokolba taszítson, az örök tűzre. Nem tagadhattam magam előtt, hogy megtépázott női büszkeségemnek hihetetlen jólesik a nagy, erős kéz cirógató érintése... - Az volt emberi életem utolsó napja, amikor ott hevertél, Christopher ölelésében a házatok tetején... Elmondhatatlanul fájt látni, amit műveltetek-jól emlékeztem arra az éjszakára. Csak azért nem ott történt meg először, ami férfi és nő között lehetséges, mert felbukkantak a Sötétek. Hirtelen összeállt a kép. - Te ott voltál, a tetőn, ahogyan mi is, így megláttad őket, és végignézted az egész jelenetet. így volt? - Már csak ezért sem hagyhattak meg esendő kis embernek, ami voltam – bólintott Matt. – Először azt fontolgatták, hogy megölnek. De akkor Damian meglátott bennem valamit. Valamit, amire szüksége volt. így most itt vagyok, és vigyázhatok rád, ha úgy döntesz, hogy közénk állsz. Mert el kell mondjam, úgy látom, hogy igen közel állsz hozzá. - Nem, tévedsz! – szűrtem a fogaim között, és éreztem, amint szinte lángra kap a bőröm föltámadt haragomtól. Csak percekre voltam képes megfeledkezni mindarról, ami ma este történt, csak akkor, ha nagyon lekötött valami más. Olyan dolgot kellett találnom, ami tökéletesen kitölti az elmém, mert szembenézni a valósággal, na az minden lehetőségnél borzalmasabb volt. Megváltozni. Új életet kezdeni. A tagadás, az önmarcangolás a depresszió fázisát egyszerűen átugrani, mintha nem is léteznének a világon érzelmek. Ezt kell tenni, ez egyféleképpen lehetséges: ha én is olyanná válók, mint Matt, ha hátat fordítok mindennek, ami jó. - Neki kell látnod, Jane! – pillantott az órájára Matt. – Itt az idő, már csak két percünk maradt... – A szemében csak úgy táncoltak a vörös lángok. Nagyon várta, hogy megtörténjen, hogy átvezessek egy lelket a pokolba, hogy megtegyem az első lépést oda, ahonnan már nincs visszaút. Mert Matt nyilván tudta, amit én is: hogy Sötétté válni két módon lehet, vagy így, vagy gyilkolással. Ha tavaly Astrid megmondja nekem, hogy el fogja venni tőlem Christ, azért, hogy beteljesíthessem a küldetésem, akkor már ott beálltam volna a Sötétek közé. De nem! Ő talányosán annyit mondott, hogy kapunk ajándékba egy évet... A düh és a csalódottság fekete könnyei megint elárasztották a szemem. Letöröltem őket a kézfejemmel. - Most úgy nézhetek ki, mint egy utcalány egy nehéz éjszaka után – szipogtam. - Szó sincs róla. Most vagy igazán szép – láttam Matt arcán, hogy komolyan is gondolja. - Mit kell tennem? Megfogta a kezem, a haldokló mellé húzott, és a tenyeremet a pasas szívére tette. A másik kezemet felemelte, épp az ellenkező irányba. Ujjai megfeszültek, és egész testében remegett, amint láthatadan kört rajzolt kinyújtott karom felett a levegőbe. - Megnyitottam az átjárót – mondta lázasan. – Koncentrálj! az ujjaim egyszeriben bizseregni kezdtek, olyan volt, mintha addig soha nem érzett, selymes anyag simogatná a bőröm. Éreztem, amint ellazul a testem, csodálkozva vettem észre, hogy egyszeriben elengedem a fájdalmat, a rossz gondolatokat, az emlékeket. A létezés a másodperc törtrésze alatt könnyebbé és kellemesebbé vált, mint valaha. Lenéztem a haldokló arcába, és éles szemem látta amint bőrszíne változni kezd, miközben elillan belőle az élet, a lélek,minden ami lényeg, hogy a benne rejlő erő engem járhasson át. Hirtelen eszembe jutott az álombéli virág, ami elszívta a színt és a vizet mező többi lakójától... Ki az a virág? Én vagyok talán? NEM!NEM! Bármit tettek is velem, bármilyen sorsra kárhoztatott is az ég, én nem akarok szörnyeteg lenni! A saját lelkem kétségbeesett sikolyát hallottam a fejemben. Hosszan, vérfagyasztóan üvöltött, hiszen érezte, hogy a végét járja. De már nem tudtam megmenteni. Túlságosan
gyönge voltam ahhoz, hogy ne engedjem átkúszni a testemen a távozó lelket, egyenesen a Sötét dimenzióba... amikor az édes érzés váratlanul szertefoszlott, elhallgatott a lelkem, majd némán, hangtalanul zokogott tovább bennem. Valaki kitépett a létnek ebből a kellemes részéből. Valaki nem hagyta, hogy emberi valóm minden jóságát a távozó lelkével együtt beszippantsa az örök sötétség. A Christopher elvesztése miatti végtelen bánat újra rám talált, és csalódottan néztem fel Matt arcába. Csak ekkor vettem észre a körülöttünk támadt zűrzavart, csak ekkor tudatosult bennem, hogy már nem a zene szól, hanem szirénák. - Miért vitted át helyette? Miért akadályoztad meg? – üvöltött artikulátlanul Matt, és valakit teljes erejéből a falnak lökött, majd oda is szorított. - Lassú volt. Nem sikerült volna neki! Itt veszett volna! – mondta fuldokolva a másik, majd Matt vállai fölött rám nézett. Kisöpörte félhosszú haját az arcából. - Apám... – suttogtam elképedve. - Jane, most el kell innen menekülnöd! – hadarta gyorsan Matt. - Egy perc, és itt a rendőrség! - Mi lesz veletek? – kérdeztem. - Azzal ne törődj! Dimenziót váltunk! Apád lehetetlenné tette, hogy velünk jöhess! – mondta bosszúsan Matt. – Gyere holnap, naplementekor a venice-i öbölbe! Ott befejezzük, amit elkezdtünk! - Pontosan hová? - Ne aggódj, Amphibia! Megtalállak! – kacsintott rám. I apámra pillantottam. Abraham Andrews. Sokáig abban a hitben éltem, hogy elhagyott engem és mamát, pedig valójában a Sötétek ragadták maguk közé azért, hogy csaléteknek használják. Azt gondolták, ha az ő világukban él, talán szívesebben csatlakozom én is... Ahogyan a szemébe néztem, éreztem, tudtam, nem azért akadályozta meg, hogy átvigyem a lelket a Pokolba, mert nem tartott elég gyorsnak. Vajmi kevés köze volt a gyakorlatlanságomnak ehhez. Beszédes szemei azt súgták, hogy gondolkozzam még, hogy ne kapkodjam el a döntésem. Hogy ne váljak Sötétté hirtelen felindulásból, pusztán azért, mert a szívem már-már elviselhetetlenül fáj, és megváltás volna kitépni. Nem jutott idő arra, hogy beszélgessünk. Még felém küldött egy bátorító mosolyt, majd előrelendült és Mattel együtt eltűnt az átjáróban. Lépteket hallottam, és tudtam, nekem is mennem kell. Nem akartam, hogy itt találjanak, semmi kedvem nem volt a botrányhoz. Feltéptem a mosdó ajtaját, kulcsra zártam, majd magam számára is meglepően könnyen tokostól kiütöttem az ablakot. Szabad volt az út, és egyáltalán nem nyugtalanított, hogy a zsaruk a nyomomban loholnak, helikopterrel sem vehették fel a harcot velem. Végigfutottam a Rolling alacsony tetején, és eltűntem az éjszakában. Fogalmam sem volt, merre tartok, órákon át hasítottam a levegőt, es fekete könnyeim, amerre csak jártam, savas esőt szórtak a városra. Villámlani kezdett, én pedig úgy éreztem, mintha kettéhasítanák a testem, ahogy újra és újra rám tört: nincs már szerelmem. Nincs többé Chris. Mintha meghalt volna. Illetve rosszabb. Hiszen lélegzik, nevet, szeret, csak épp nem engem, hanem valaki mást, és ezt utat ő választotta. Már tudom, jobb, ha meghal a szerelmed, mintha elhagyna. Hiszen ha az előbbi történik, legalább az emlékét dédelgetheted, szeretheted a lelked mélyén, őrizheted egy életen át. Ha viszont elárul, azzal elvesz tőled mindent. Gyönyörű emlékek foszlanak semmivé, jelentőségteljes mondatok válnak jelentéktelenné, őszinte érzések lesznek hazuggá. Értelmét veszti mindaz, amit érted tett, es amit te érte tettél... ahogy távolodott tőlem a Sötét Világ delejes ereje, úgy gyengültem én is. Amphibia létemre zihálva omlottam össze egy toronyház tetején, magzati pózba összehúzva magam, légszomjjal küzdve, időnként felzokogva. Úgy döntöttem, hogy erről a pontról én már soha többé nem állok fel. Matt hiába vár holnap az öbölben. Én itt maradok, és megvárom, amíg elfogy belőlem az élet. Aztán vigye a lelkem, aki akarja, ha maga az ördög, azt sem bánom, aki kapja, marja! Nem számít semmi, de semmi már. Astrid bakot lőtt. Talán nem gondolta, hogy ilyen gyenge vagyok. Nem hitte, hogy az lesz csak az igazi gátja annak, hogy a szolgálatába állhassak, ha elveszi tőlem Christ. A hullák ritkán jók világmegváltásra.
- A bosszú hűtlen társ, Jane. A bánat, amit másnak okozol, sokszoros erővel csapódik vissza rád egy váratlan pillanatban. Nem, nem az üt vissza, akinek fájdalmat okoztál. A pofont mindig attól kapod, akitől legkevésbé várod, és akit a legjobban szeretsz. Mielőtt döntenél, gondolkodj egy kicsit, kérlek! Utaltam, hogy valaki beszél hozzám. Utáltam, hogy már megint itt van. Hogy újra meg akar akadályozni abban, amit tenni szeretnék. - Mindig azt szajkóztátok nekem, hogy az Amphibia dönthet a sorsáról – zokogtam. – Ha most úgy döntöttem, hogy meg akarok halni, miért nem engedtek el? Miért? Miért? – szavaim kétségbeesett kiáltásban végződtek. Éreztem, hogy Helena keze a hátamhoz ér, és az ismerős, megnyugtató melegség szétárad a testemben, a lelkemben, ha akarom, ha nem. A Fényemberek szeretetenergiája legendásan erős. Érintésükkel képesek kellemes, meleg takarót vonni körém, erőt adni. A lelkem pillanatnyilag olyan volt, mint egy szerencsétlenül járt vitorlás hajó, amit kedvére dobált ide-oda a szél a bánat tengerén. A szeretetenergia tagadhatatlanul jólesett, de nem akartam elfogadni. Tiltakozva söpörtem le magamról Helena kezét. - Ő küldött, ugye? – üvöltöttem a szép arcába. – Astrid! Volt képe rám állítani téged, hogy semmi esetre se hagyj békén, azok után, amit velem tett! A bosszú hűtlen társ, mi? Lehet, hogy az, de legalább nem hagy cserben, mint az egész szentséges égi kolónia! Hol voltatok, amikor beszélhettetek volna Chrisszel? Hol voltatok, amikor távol kellett volna tartani tőle Keirát? Hol voltatok, amikor alig egy órája csaknem Sötét lett belőlem? Hol? Helena, mondd meg, hol? És Astrid hogy képzeli, hogy őt szolgálom majd azok után, amit velem tett? Elvette tőlem Christ... Tudta, hogy ez történik majd, mégsem szólt egy árva szót sem! Elvette, elvette, elvette..* – ismételgettem, akár egy gyerek, aki képtelen tudomásul venni, hogy az imádott játék mackója nincs többé, mert ellopta egy idegen. Helena csöndes együttérzéssel az arcán hallgatta a kitörésem, érezhetően arra várt, hogy megnyugodjak. Nem tudhatta, hogy ez nem fog bekövetkezni. - Visszatértek az Őrzőid – mutatott mögém, kísérletet sem téve arra, hogy válaszoljon a neki szegezett ingerült kérdések hadára. - Remek. Eddig hol voltak? – csattantam fel ismét. - Ne okold őket! Bár, amire ismét normálisan kapcsolatba tud lépni velük, talán csillapszik a haragod is. Hála a ma esti ámokfutásodnak, az aurádat a halál színe árnyékolja. Szegény Lea és Rómeó hetekig képtelenek lesznek fizikai valójukban melletted lenni. - Nem lesz szükségem rájuk. Ha nem hagytok meghalni, beállók a Sötétek közé, úgyhogy elmehetsz te is, egész nyugodtan! – mondtam dacosan. Perceken át csönd volt, csak az alattunk elterülő város zaját hallottam, és tudtam, Helena nem mozdul mellőlem. Kezdtem türelmetlen lenni. A tenyerembe temettem az arcom, rá sem néztem, abban bízva, ha látja, hogy meggyőzhetetlen vagyok, végre elhúz innen. De semmi nem történt. Az a Fénylány, aki a kezdetektől különösen utálatos volt velem, most lecövekelt mellettem, úgy döntött, akár az örökkévalóságig is várja, hogy elmúljon a haragom, a sértettségem, a fájdalmam. Nem tudhatta, hogy sosem fog. Ő képes volt túltenni magát Julién elvesztésén, de én képtelen voltam rávenni magam, hogy olyan életet éljek, amiben Chris nem vesz részt. - Tudom, elvakult bolondnak tartasz – mondta nekem szelíden, és félig lehunyt szemem sarkából láttam, hogy mellém ül. – Tudom, nem érted, miért szolgálom Astridot, hiszen elvette tőlem a férfit, akit jobban szerettem, mint az életet. Most ez történt veled is, és tudnod kell, nincs, aki jobban átérezné a fájdalmad nálam. Miután elveszítettem Julient, sokáig bolyongtam a világban. Vergődtem, szenvedtem, fájdalmamban ide-oda csapódtam, de egy idő után be kellett látnom, hit nélkül nem érdemes élni. Eldöntöttem, ha boldog nem is lehetek többé, őrizni fogom magamban Julién emlékét, és legalább segítek a bajba jutott lelkeken. Nekem ez jelenti az életet, Jane, a feladatom. A Fényemberek pedig a családomat. A lélekutaztatás gyönyörű dolog. Az ember rengeteg égi energiát nyer belőle, ami segít meggyógyítani a múltunk sebeit, amik ugyan be nem hegednek, de nem sajognak olyan erővel,
mint benned, ezekben a percekben. Nem lehet ennyi fájdalommal tartósan együtt élni, Jane! A szenvedés összeegyeztethetetlen az élettel... - Ezért szeretnék Sötétté válni – vetettem közbe nyersen. – Nem akarok érezni... - Nem megoldás. Nézd meg őket, hogyan élnek! Abból építkeznek, hogy másokat bántanak, az emberek szenvedése, a világra boruló gonoszság nekik az élelem. Igazán közéjük akarsz tartozni? Ezt nem mondhatod komolyan, Jane! - Csak azért akarsz meggyőzni, mert Astrid embere vagy. Én pedig eszköz arra, hogy a Sötétek ne nőjenek a fejetekre. - Ezt ki mondta neked? - Nolessel. - No, mert az ő véleménye aztán igazán mérvadó. - Lehet, hogy ezentúl számomra az lesz. Tegnap meglebegtette előttem, hogy hamarosan tragédia történik velem, és azt mondta, ő tud segíteni. Talán ideje volna megkeresnem... – jutott eszembe hirtelen. - Szerintem pedig ideje volna lehűtened magad, és végre gondolkozni kicsit! – Helena hirtelen felállt, körülhordozta tekintetét a tetőn, majd a szemembe nézett. – Mindennél jobban vágynak arra, hogy közéjük tartozz, és most, ebben az esendő állapotodban ki akarják használni, hogy a kezükre játszott téged a Sors. Persze dönthetsz úgy, hogy belesétálsz a csapdájukba. Christ soha többé nem fogod visszakapni. A másik lehetőség viszont – és most a saját példámból indulok ki, Jane! – az, hogy velünk maradsz. Annak idején, miután visszatért a hitem, megkaptam Astridtól Jonathant é jóval elviselhetőbbé vált... - Dobott neked egy kutyakekszet! – csattantam fel, dühtől kipirult arccal. Végtelenül mérges voltam Astridra. – Megsimogatta buksid, jó kutyus, aztán kaptál egy jutalomfalatkát. Ne haragudj Helena, de ilyen életre én alkalmatlan vagyok! - Nem lesz ilyen életed – rázta meg a fejét. – Az Amphibia a Sors jobb keze. Ha a jóslat beteljesül, egy napon Astrid Úrnő fontosabb lesz számodra, mint hinnéd. Az én hűségem csak halovány visszfénye lesz annak, ami a te lelkedet hozzá köti majd... - Sületlenség. Ha meg akarna nyerni magának, nem azzal kezdené, hogy megfoszt attól, akit a legjobban szeretek. - Próbatételekről sosem hallottál még?felugrottam dühömben. Hirtelen erős szél támadt a tetőn, akkora, hogy attól megtántorodtam. A levegőben már megint szikrák pattogtak körülöttem, amint Helenára meredtem. - Felnyársalsz a tekinteteddel. Nem lesz ez így jó. - ILYEN. PRÓBATÉTELEKNEK. ENGEM. SENKI. NE. MERJEN. ALÁVETNI! – mondtam már-már vérfagyasztóan nyugodtan, tagoltan Helenának, de őt egyszerűen lehetetlen volt kihozni a sodrából. Nem is rá haragudtam, hanem erre a képtelen, lehetetlen, borzasztóan fájdalmas helyzetre, amiért kizárólag Astridot tudtam okolni. Mindegy, milyen oka volt arra, hogy bántson. Bántott, és a fájdalom fekete fátyla borult a tudatomra, amitől képtelen voltam összefüggéseiben látni a dolgokat, és a fátyolról visszapattant Helena okos érvelése. Végtelen szomorúsággal figyelt engem. Éreztem, amint a lényéből áradó szeretetenergia lassan felemészti bánatom sötét pajzsát, patakokban kezdtek ömleni a könnyeim. Könnyek, amelyek végre nem feketék, mint a sár, hanem átlátszó, finom üveggyöngyökre emlékeztettek, ahogyan peregtek lefelé az arcomon. Nem tudom, hogy történhetett, de egyszeriben ott találtam magam, Helena oltalmazó ölelésében, és végtelenül hosszú ideig bőgtem, épp olyan elkeseredetten, mint amikor tavaly meghalt a mamám. Igaz, másként, de most is meghalt valaki. Az a Christopher, aki engem szeretett... - Én képtelen vagyok nélküle létezni... – sírtam, Helena keze pedig fáradhatatlanul simogatta a hajam. Sosem hittem volna, hogy ő lesz az, akinek egy napon az ölében zokogok.
- Nem kell nélküle létezned. Soha ne felejtsd el a legfontosabbat: Christopher lélegzik, él. Majdcsak kitalálunk valamit...! Amíg élünk, remélünk... Tudod...?
9. Fejezet AKARATLAN SZÖVETSÉG MATT Rettenetesen dühös voltam Abrahamre. Tudtam, már amikor megláttam őt feltűnni ott, a klotyón, hogy mindent el fog szúrni. Rövid úton letudhattam volna a küldetésem lényegét, kihasználva Jane zilált lelkiállapotát, de megjelent az apja, és elvégezte helyette a feladatot. Csak pár percen múlt az egész... Ha az Amphibia sikeresen átküld egy lelket a Sötét dimenzióba, azzal megpecsételi a sorsát, s a világét is. Vele az oldalunkon nyert ügyünk van az Égiekkel szemben, a mérleg végre a mi oldalunkra billen, és talán nekem is lesz némi kilátásom arra, hogy békében hagynak élni. Talán épp vele... Az egyetlen lénnyel, akit még szeretek ezen a világon. Ám úgy tűnik, egyelőre mindez hiú ábránd marad. De miért is lenne egyszerű? Elvégre az igazán értékes dolgokért mindig küzdeni kell, ez még a mi világunkban is igaz. Damian megígérte, hogy nekem adja az Utód szerepét, a lehetőséget, hogy egyszer majd a helyébe léphetek, mint a Sötét dimenzió ura. Persze előbb bizonyítanom kell: megszerezni az Amphibiát. Engem azonban egyáltalán nem érdekelt a hatalom. Az már sokkal inkább, hogy Jane mindig mellettem legyen. Néha megengedtem magamnak, hogy áldozzam róla. Egyet akartam csak: hogy egy napon engem szeresse azzal a forró szerelemmel, ami most még Christopher Hopey privilégiuma. Tudtam, hogy Jane szenved, ahogyan azt is, hogy ezt a szenvedést én okoztam, felhasználva az élőhalottak földöntúli erejét... ahogyan ezek a lények egykori szeretteikből képesek kiirtani minden érzést az irántuk való féktelen rajongáson kívül, egyszerűen bámulatos. Ajándék ez, amivel sikeresen eltávolítottam Hopevalley-t Jane közeléből. Azonban az időm véges, mert a zombikkal van egy kis probléma: a puszta jelenlétük kiszívja az életet abból az emberből, aki szereti őket. így a hősszerelmes ficsúr napjai meg vannak számlálva. Ha Keirát öleli, a halállal táncol keringőt. A zombi ezt pontosan tudja, de megígértem neki, hogy a munka végeztével Chrisszel és a fiával együtt a Sötét dimenzióba juttatom, ahol aztán boldogan élhetnek az idők végezetéig. Az már más kérdés, hogy gőzöm sincs, hol lehet a fia, akiről csak annyit tudtam, hogy Adamnek hívják, és eltűnt, amikor Keira egy autóbalesetben bukta az emberi életét. Szemrebbenés nélkül hazudtam neki a gyerekkel kapcsolatban, hogy a kezemre játssza Jane-t. A legkevésbé sem érdekelt, mi lesz a zombival az akció után. Lényeg, hogy minél gyorsabban sikerüljön meggyőznöm az Amore Mio-t, hogy közénk álljon. Nem volna jó, ha megneszelné, hogy valami nem stimmel a bájgúnár egészségével, mert esetleg az is boríthatja az akciót. Abraham pedig ezt kockáztatta azzal, amit éjjel a diszkóban tett. Egyszerűen nem láttam a pipától, különösen, hogy a Nagyfőnök is az ő pártját fogta. Persze mindig is éreztem, hogy Jane apja valamiért Damian dédelgetett kedvence. - El kell távolítani Abrahamet, most azonnal, mielőtt még mindent tönkretesz – törtem ki kétségbeesetten, amint megérkeztünk a saját világunkba, ahol rögtön a Pokol urával néztünk farkasszemet. Naná, hogy Damiant nagyon is érdekelték a történtek. - Abraham jól cselekedett! – dörögte Damian. – Megszerezte azo. kát az újoncokat. Szükségünk van rájuk, mert erőfölényt kell szereznünk mindaddig, amíg az Amphibia nincs velünk. Nem vagyok biztos abban, hogy az az idő elég lett volna Jane-nek! Még sosem utaztatott! - Én pedig biztos vagyok! – vágtam rá. – Az Amphibia ösztönösen érzi, mit kell tennie, nincs szüksége arra, hogy tanítgassák. Ezt neked kellene a legjobban tudnod, Damian! - Matt, fiam, ha nem változtatsz ezen a hangnemen, megkeserülöd! Teremtő vagy, és pontosan tudom, ez milyen hasznos képesség a mi világunkban, de ne hidd, hogy nem vagy lecserélhető. - Én vagyok az Utód, ezt te magad mondtad nekem – köptem gyűlölködve. – Mindent megteszek, ami tőlem telik, az elmúlt hónapokban kidolgoztam a tervet pontról pontra, és nem tűröm, hogy valaki beleköpjön a levesembe. Akkor sem, ha ez a valaki Jane apja!
- magyaráztam. Abraham eddig csöndben álldogált mellettem, s amint ránéztem, a tekintetében megfejthetetlen kifejezést láttam. Vizslató szemei az arcomat pásztázták, zavaró volt ez a kutakodás a lelkemben, ha van még nekem egyáltalán olyanom. - Mi van? – kérdeztem tőle türelmetlenül. - Tévedsz, ha azt hiszed, nem akarom, hogy a lányom mindig a közelemben legyen – mondta halkan. – Ez pedig csak úgy lehetséges, ha közénk áll. Túlságosan vakmerő és öncélú vagy, fiatal barátom! Máskülönben látnád, azzal kockáztattam volna az akciónk sikerét, ha hagyom, hogy Jane dolgozzon azzal a lélekkel! - Ugyan, miért? – kérdeztem türelmetlenül, miközben tízszer egymás után szidtam magamban nem épp választékosán az Égi k nyék nagyfőnökét. - Mert Jane labilis lelkiállapotban volt. Éppen egyensúlyozott a két világ peremén, láttam az érzéseit, Matt! Ha az átvezetés pillanatában az égi energiák győznek a lelkében, akkor elbuktunk! A lelket a mi dimenziónk helyett a várószobába viszi, vagy ami még rosszabb, a Fény Világába, és akkor minden a visszájára fordul. Az Amphibia beáll a Fényesek közé... – darálta Abraham, én pedig próbáltam felfogni a mondatait. Igen, Jane apjának van egy különleges képessége: látja az emberek érzéseit, gondolatait. - Logikusan hangzik, de kérdés, hogy igazat mondasz-e – nem engedtem el Abraham pillantását. – Tisztelem a képességed, de a szavahihetőségedben kételkedem. - Elég volt, Matthew! – csattant Damian hangja. – Abraham feltétlen bizalmamat élvezi, azt hittem, ezt a kérdést már tisztáztuk. Minden a terved szerint halad, elégedett lehetsz! Nem az a cél, hogy pillanatnyi bánatában és fájdalmában mellénk állítsd az Amphibiát, hanem az, hogy minden egyes gondolatával eggyé akarjon válni a mi világunkkal. Fontos, hogy ez a saját, józan döntése legyen. Győzd meg észérvekkel, hass a nőiességére! Érd el, hogy ő legyen az, aki a segítséged kéri! Könyörögjön azért, hogy veled tarthasson ide! - Hogyan hitethetném el vele, hogy ez nagy kiváltság, amikor én sem érzem ezt? – kérdeztem fásultan. - Te azt érzed, hogy szereted őt, és minden porcikáddal akarod! ~ Damian élvezettel ejtett ki minden egyes szót. – Mert kegyelmes úr vagyok, ezt az érzést meghagytam neked. Azzal a szerelemmel, *mi benned iránta él, elérheted, amit mindannyian szeretnénk. Erre koncentrálj, és csak semmi hirtelenkedés! - Sokat nem érek ezzel – vontam vállat. – Chris Hopevalley-t szenti, és most szenved, mint odalenn az újoncok abban a kotyvalékban! – intettem abba az irányba, ahol az ellopott lelkek fortyogtak egy hatalmas kráterben, hogy végül testet öltsenek, és hozzánk h són Jókká váljanak. - Meglehet, Matt, de tudnod kell, hogy a lányom mindig vonzódott hozzád – mondta nyomatékosan Abraham. – Ez azért számít valamit... - így van, fiam! – vigyorgott Damian. – Tudod, van az a mondás az embereknél: ha ló nincs, szamár is jó, ugyebár. - Megtisztelő szerep... – morogtam. - Valójában ez téged nem érdekel. Neked sokkal fontosabb, hogy Jane a tiéd legyen, mint hogy mit gondol magában kettőtök kapcsolatáról. Az én katonáim önző, egoista lények. Te sem vagy képes meghazudtolni a fajtád, Matt, épp ezért bízom meg benned, csakúgy, mint Abrahamben. Neki is fontosabb, hogy a lánya a közelében legyen, minthogy holmi undorító, szeretetközpontú világmegváltáson fáradozzon. Igaz-e, barátom? Szóval, egy hajóban evezünk... Nem, én egyáltalán nem értettem egyet Damiannal ebben a kérdésben, de tudtam, hogy nem tehetek semmit. Gyűlölködve méregettem Abrahamet, mert nem hittem abban, hogy hű a Sötét Világhoz. Itt van, mert itt kell lennie, a lánya miatt, de láttam valamit azokban a mélyzöld szemekben, ami nem tetszett. Az emberi lélek utolsó, épen maradt pontja volt, ami tükröződött bennük, s ez nem
volt a pokolszolgák sajátja. Sem Nolessel, sem Victor, sem Amy szemeiben nem láttam hasonlót soha. Erről jutott eszembe, hogy most rögtön meg kell keresnem az S. S. tagjait. - Victor és Nolessel idelenn vannak? – kérdeztem Damiant. - Fogalmam sincs, nem vagyok az apjuk – hangzott a nemtörődöm válasz. - Utánuk nézek – bólintottam. – Szükségem lenne rájuk oda- fönn... - Ahogy érzed, Matt, fiam, ahogy érzed – hagyta helyben a dolgot, majd egy pillantással jelezte Abrahamnek, hogy megbeszélnivalójuk van, és éreztem, rám már nincs szükség a fáklyás teremben, a Pokol urának előszobájában. a helyi szokás szerint kezet csókoltam Damiannak, majd a csatlósaim keresésére indultam. Végigrohantam az összes létező tüzes folyosót, elmentem a vackukhoz is, de néhány szolgán kívül senkit nem találtam a lakrészükben. Egyébként is pangás volt ma a világunkban, amin nem csodálkoztam. Az Amphibiát néhány órája csak egy hajszál választotta el attól, hogy csatlakozzon hozzánk. Egyetlen hajszál! Merda... Hajszál... Rubinszínű, dús, selymes, zabolázatlan. Csak egy karnyújtásnyira volt tőlem Jane, és meg sem ölelgethettem rendesen. De ami késik, nem múlik. Ma délután átmegyek a földi dimenzióba, és orvosolom ezt a problémát. így, hogy Amore Mio épp felénk hajlik, még az Őrzői sem jelenthetnek problémát. Azok a szárnyas kis nebáncsvirágok egyébként sem viselnék el a közelségemet. Nem úgy, mint Jane. Láttam a tekintetében, hogy olyan, akár egy űzött vad, keresi a helyét, de nem találja, és én alig vártam, hogy végre magam mellett tudhassam, hogy megvigasztalódjon. Többé nem áll közénk Christopher Hopevalley, többé nincs vetélytárs. Keira Allister hálójában vergődik, és még fogalma sincs róla, hogy ennek a póknak a mérge halálos. De ez már nem az én problémám. Ráérősen leheveredtem Nolessel vackára. Túl sok otthonosságot nem árasztott a kis fülke, pokolszagúan égett, áporodott levegőjével keveredett a pézsma illata. Ez idegesített, és nem foglalkoztam vele, inkább igyekeztem visszaidézni Jane epres samponjának bukéját. Már régebben is nagyon szerettem, mert ez az illat hozzá tartott. De most... Esküszöm, olyan vagyok, mint Kvarg Lipi a Chipcs Dale-ben, amikor megérzi a közelben a sajtot. Erre a gondolatra elmosolyodtam. Volt még néhány órám a dimenzióváltásig, így úgy döntöttem az időt édes álmodozással töltöm. Bíztam abban, hogy Victor és Nolessel bárhol legyenek is, hamarosan visszatérnek. Szükségem van rájuk, mert nem tudni, elkísérik-e Jane-t a Fényesek a partra, és nem lenne jó, ha az energiájuk kioltaná az erőnket. Még egyszer nem hibázhatok. Az igazság az, hogy Damian látszólagos türelmét csak színlelésnek éreztem. Ha nem mutatok fel eredményt, rövidesen elszakad nála a cérna. Őt a hatalomvágy fűti, engem pedig a szerelem. Meglátjuk, melyikünk mire megy a maga indíttatásával. Jó volna, ha képes lennék aludni. Akkor a következő néhány órában minden bizonnyal Jane-nel álmodhatnék. OTT ült a parton. A délutáni napsugarak simogatták a hátát, ő mégis fázósan kucorodott össze, mint aki a lelke legmélyéig didereg. Vékonynak, sebezhetőnek tűnt, amint kifejezéstelen tekintetét a hullámokon tartotta. Kifinomult hallásomnak köszönhetően tisztán csengett a fülemben a lélegzete is, és a szíve dobogása. Átöltözött. Most fehér selyeming és bő farmernadrág fedte az alakját. A szemei alatt vöröseslila karikák éktelenkedtek, látszott, hogy mióta nem találkoztunk, rengeteget sírt. Ismertem ezt a pillantást. Akkor láttam utoljára, amikor tavaly meghalt az anyja. Most is gyászolt valakit. Miattam történt minden, de ezt ő nem tudhatja. Nem szégyelltem magam. Nem éreztem lelkiismeretfurdalást, hi szén hosszú távon Jane-nek sokkal szebb élete lesz mellettem,1111111 Hopevalley-vel lehetett volna. A Sötét Világban minden sokk^ egyszerűbb: nincs szenvedés, nincs bánat, nincs önzetlenség, nincs önfeláldozás, nincs vezeklés, csak élvezet. Mi persze kivételt képezünk majd. Én azért, mert bennem ott lángol az iránta érzett végtelen szerelem, amit Damian meghagyott, ő pedig azért, mert Amphibia. Az ő érzéseit nem lehet irányítani, megváltoztatni, vagy épp kiirtani. Ahhoz túl erős. Épp ezért szép kihívás elé nézek, hiszen meg kell nyernem őt, el kell érjem, hogy belém szeressen. Optimista voltam. Hiszen az ő szemében Christopher Hopevalley most megbízhatatlan, hűtlen emberré vált... Nincs is jobb út ennél a gyűlölethez.
Percekig álltam mozdulatlanul, és gyönyörködtem benne, jóllehet, érezte, hogy figyelem őt. Körülnéztem a parton, de nem láttam Fényeseket. Jane vagy egyedül jött, ahogyan arra számítottam, vagy tele volt a környék Égi Lényekkel, és a szeretetenergiájuk eltakarta előlem a fizikai testüket. Ha Victor és Nolessel velem jött volna, most könnyebb lenne a helyzetem, nem lenne bennem ennyi kétség. Bosszantó, hogy cserbenhagyott az S. S. Ha harc lesz, egyedül maradok, és bármennyire erős vagyok, egy tucat Fényessel szemben nem biztos, hogy képes volnék helytállni. Itt, világos nappal, a Los Angeles-i parton mégsem változhatok át, az túlságosan figyelemfelkeltő volna, elindultam Jane felé. Nem maradt más választásom, mint bízni abban, hogy az elmúlt néhány nélkülem töltött órát nem arra használta, hogy csapatot toborozzon Fényesekből, ellenem. Igaz, amint figyeltem őt, úgy éreztem, nincs is abban a harcos lelkiállapotban. - Szervusz, Matt! – köszönt rám halkan, amikor hallótávolságon belül kerültem. Egyetlenegyszer sem nézett felém, mégis biztos volt abban, hogy én vagyok. - Köszönöm, hogy eljöttél – mosolyogva léptem közelebb, ám mielőtt megérintettem volna a vállát, hatalmasat rántott a testemen az áram ütésszerű, heves fájdalom. Az érzés váratlansága leterített, a következő pillanatban már a homokban feküdtem. - Ne haragudj! Nem direkt bántalak... – kérte, miközben ráemelte a tekintetét. Csillogott, és most türkiz színű volt, akár az óceán. Lángok sehol. Már megint hiába melóztam. Olyan ez, mint társasjáték. Az élet kockát vet, és mehetsz vissza a startvonalra. Csalódott, fájdalmas nyögés hagyta el az ajkam. - Merda, találkoztál velük, igaz? – kérdeztem keserűen. – Meg- kerestek a Fényesek, és most megint velük vagy! Erről van szó? Hol vannak? Hányán vannak? Előbb-utóbb úgyis előjönnek, és könnyen elbánnak velem, mert veled ellentétben én tartottam magam az adott szavamhoz, és egyedül jöttem... azt már nem tettem hozzá, hogy csak Victor és Nolessel eltűnésén múlott a dolog. - A Fényemberek nem bántanak téged – mondta lassan. – Csakis akkor, ha tiszta lelket akarsz lopni a világotoknak. De most te sem ezzel a szándékkal jöttél... - Nem látom már a lángokat a szemedben, Bellissima... – mondtam feszülten. - Olyan vagyok most, akár egy kötéltáncos a cirkuszban – keserűen felnevetett. – Egyensúlyozom, de még magam sem tudom, végül jobbra esem-e, vagy balra, és ha már leestem, hogyan érek talajt, hány csontom törik. - Az éjjel még nagyon biztos voltál a dolgodban – mutattam ra türelmetlenül. – Csak néhány órára hagytalak magadra, és mi történik? Máris hagytad, hogy a szentfazekak elbizonytalanítsanak. Ilyen hamar elfelejtetted, mit tett veled a szentséges, jó Astrid Úrnőd? - Nem – mondta ismét, a távolba meredve. – Sosem fogom el felejteni. De nem hagyhatom figyelmen kívül a tényt, hogy Astrid komplex döntésrendszerében nem egyszerűek a dolgok. - Szerintem nagyon is egyszerűek, Bellissima – vágtam rá. – Elringatta mellőled Christ, mert a vőlegényed jelenléte akadályozta őt abban, hogy belőled is alázatos szentet csinálhasson. A napnál is világosabb, hogy ez történt, nem hiszem el, hogy teóriákat gyártasz, ahelyett, hogy lelépnél ezektől! - Bosszúból nem teszek ilyet. Mérlegelnem kell. Időre van szükségem. Egyelőre nem látok tisztán... Le kell, hogy csöndesedjen a lelkem. - Nincs időd! – fakadtam ki. – Egyetlen perced sincs már ezek között, nézz rám, Jane! Damian sosem tett volna veled ilyet! Emlékezz, tavaly megígérte neked, hogy megkapod a hőn áhított boldogságot Chrisszel, ha közénk állsz. - Miért bíznék benne? Egy lélek nélkül létező lényben, akit nem fut más, csak a hatalom... - Damian nem szószegő. Ha velem jössz, visszakapod Christ – nehezemre esett kimondani, de megtettem, bármennyire utáltam is a gondolatot. Furcsa érzés volt szembesülnöm azzal, hogy akár eltűrném, hogy Hopevalley-vel él, csak legyen mindig a közelemben odalenn. - Ez biztos? – kérdezte, és láttam az arcán, hogy mérlegel. - A szavamat adom – bólintottam, bár fogalmam sem volt arról, mindezt hogy kivitelezném. Hazudók, folyamatosan hazudók. Mit számít?
Perceken át elgondolkozva méregetett. Ismét megpróbáltam közelebb menni hozzá, de ezúttal egy csúnya hátraszólás lett a vége. Elterültem a homokban. Az energiái pajzsként rendeződtek köré, és hárítottak mindent, ami a Fényesek olvasatában gonosz, így hát engem is. Pedig szeretem Jane-et, átkozottul szeretem... - Szeretlek – mondtam ki hangosan is, és vártam a reakcióját - Te már nem is vagy képes szeretni – felelte egyszerűen. - Ez nem igaz. Majd meglátod! Ha nem szeretnélek, ha csak a férfi egomnak kellene a jelenléted, képtelen lennék elfogadni, hogy a továbbiakban is vele leszel. Én azonban akár lemondani is képes vagyok rólad azért, hogy közöttünk légy. Itt az apád, itt vagyok én és Chris is itt lesz, csak az kell, hogy kedvezően dönts! Nem akarhatod a Fényesek örökösen boldogtalan életét... - Értelmetlenül nem is akarnám. De megmenthetek tiszta lelkeket. Ez pedig azért számít valamit... - Ezek szerint úgy döntöttél, velük maradsz. Ezt nem hiszem el! - éreztem, amint a düh hullámai végigsöpörnek rajtam. Gondolkozás nélkül felpattantam, és felé rohantam, hogy megrázhassam azt a vonzó, szép ívű vállát, de megint visszapattantam a pajzsáról, és káromkodva értem Földet. - Cazzo! – hihetetlen dühítő volt ilyen tehetetlennek lenni a társaságában. - Még nem hoztam meg a döntést, Matt – mondta Jane lágyan, mit sem törődve a haragommal. – Nem vagyok sem az Egiekkel, sem veletek, Sötétekkel. Egyelőre semleges vagyok. Ha már tudom, merre kanyarodik a sorsom, ígérem, az elsők között leszel, akit tájékoztatni fogok. - Mihez kezdesz most? – kérdeztem, miközben alig voltam képes elhinni, hogy tétlenül néznem kell, amint a madárka elrepült a tenyeremről. Nem lehetek erőszakos, nem neszelheti meg, hogy az időm véges, hogy a napjaim meg vannak számlálva... Mert ha rájön, mi történt itt a háta mögött, többé sosem lesz esélyem arra, hogy meggyőzzem. Sosem lesz esélyem arra, hogy ez a csodálatos teremtmény jóindulattal nézzen a szemembe. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy a higgadtságomat megőrizzem. Tudtam, hogy mennem kell, ellenkező esetben perceken belül átváltozom azzá a lénnyé, aki a Sötét dimenzióban vagyok. A tüzes fenevad túl nagy feltűnést keltene a parton, és semmi kedvem holnap szerepelni a lapokban... - Visszamegyek New Yorkba, a lakásomba, az egyetemre, az életembe – foglalta össze. – Egy ideig egyedül szeretnék lenni a gondolataimmal. Ez talán túlontúl emberi és gyarló indok, szíved, ó, bocsánat, agyad joga, hogy ezt elfogadod-e, vagy sem... - Elég! Hagyd ezt abba, Jane Andrews! Ha eddig nem fogtad volna fel, miattad váltam azzá, aki vagyok. Szerettelek, és egy kicsit te is jobban szerettél, mint egy barátot szokás. Ez volt a bűnöm, tessék, kimondtam! Azért ez a sorsom, mert lehetőség vagyok Damiannak, hogy közénk állj! Lehet, hogy nincs már szívem, nincs már lelkem, de a Pokol ura arra kárhoztatott, hogy örökké szeresselek! Aggyal, vagy mit tudom én mivel, egy épen maradt lélekrésszel... Részlet- kérdés, és úgysem tudom neked elmagyarázni! Te vagy az oka, hogy szörnyeteggé váltam, hát légy olyan kedves, és ne hangoztasd, hogy mi lakik, vagy nem lakik ebben a testben! Lélek... Szív... Ezek csak ostoba banalitások! – láttam, hogy a bőröm vörösödni kezd, így felemeltem a kezem, és megnyitottam az átjáró kapuját. Már megint ezek a rohadt, fekete könnyek... * Nem akartalak megbántani, Matt. De nem tehetem, nem mehetek veled, amíg nem tudok higgadtan dönteni erről... - Itt leszek, Jane, mindig a közeledben. Csak egy szavadba kerül, es átviszlek. Hívnod kell, ennyi az egész. Használd Nolessel csatját, tudom, hogy még mindig nálad van... Jane összeráncolta a szemöldökét, és egy pillanatra úgy tűnt, mint akinek valami nagyon fontos dolog jutott az eszébe. - Nolessel... – mondta alig hallhatóan, annyira, hogy ha lennének röntgenfüleim, csak az ajkai mozgásából tudtam volna k vetkeztetni a névre.
- Mi van vele? – kérdeztem türelmetlenül. - Semmi – rázta meg a fejét, rendkívül gondterhelt arccal. -C^ annyi, hogy utálom és megvetem. - Látod, ebben hasonlítunk. - Mindketten Damiant szolgáljátok. - Attól még nem kell szeretnem. Óvakodj tőle! Biztos lehetsz abban, hogy nem akar jót neked. - Ez a te szádból, Matt, igen érdekesen hangzik. Miből köveheztethetnék arra, hogy te jót akarsz? - Látod, milyen higgadtan viselem a visszautasítást, de hát majd felrobbansz! – intett felém Jane. - Hidd el, hogy nagyon is visszafogom magam. Ez a maximum, ami tőlem telik. Már érzem is az ujjaimban bizseregni a lángokat... - Miért vagy dühös? - Mert tétlenül kell néznem, ahogy mindent elszúrsz. Ha közelebb mehetnék hozzád, talán már nem lennél egy darabban. Hirtelen felindulásból darabokra téptelek volna! – közöltem vele. - Ez az a szerelem, amiről az imént beszéltél? - Chris is széttépett, csak ő máshogyan. A fizikai sebek begyógyulnak, de a lélek... - Hagyjuk ezt! – kiáltott rám ellentmondást nem tűrő hangod és sarkon fordult. - Hagyd, hogy segítsek! – üvöltöttem utána, mert karcsú alig hihetetlen gyorsan távolodott a parton. – Én sosem hagylak itt, mint Christopher Hopevalley... Minden másként lesz! Nem tudom, hallotta-e, mert nem fordult hátra többé, és kisvártatva eltűnt a szemem elől, én pedig üvöltve, vérig sértve, dühösen vetettem magam a semmibe ott, ahol megnyílt a tér. Jane korrekt volt velem, nem hozta el a Fényeseket, ám a napnál is világosabb, hogy valahogyan kilábalt abból a gödörből, ami előző éjjel még lehetővé tette volna, hogy Sötétté váljon. Francokat! Az egész tervemet a hirtelen felindulására alapoztam, és gőzöm sincs, mit tehetnék, hogy ugyanezt elérjem nála, röpke két hét alatt. Christopher Hopevalley-t eltüntettem a képből, de nincs több fegyverem. Néhány másodperc múlva landoltam a saját dimenziómban, ahol ismerős szempár meredt rám. Rögtön a torkának ugrottam. Kemény, erős ujjaim a nyaka köré fonódtak és görcsösen szorították, miközben ő nem riadtan, inkább tengernyi kérdéssel a pillantásában meredt rám. - Mi van vele? Ugye, életben van a lányom? – nyögte Abraham, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy épp ki akarom nyírni. - Minden munkámat tönkretetted! Merda! – fröcsögtem. – Ha tegnap este nem ugatsz bele a dolgomba, már itt lenne köztünk! Damian hisz neked, de úgy éljek, hogy bebizonyítom, nem vagy hű hozzá! Titokban Astridnak dolgozol! a név említésére megremegtek a járatok nehéz falai, és tűzforró vakolat hullott elénk. - Ne légy nevetséges! – sziszegte Abraham. – Engedj el, te bolond! Damian velem szemben sosem fog igazat adni neked! - Ugyan, miért nem? - Mert az Amphibia apja vagyok. Ez elég meggyőző érv neked? Volnál szíves elengedni? akkorát rántottam rajta, hogy még napokig sajogni foga nyjfe, aztán eleresztettem, és hátat fordítottam neki. Próbáltam egy ki * megnyugodni. Nagyon nehezen ment. - Jane jól van? – kérdezte még egyszer. - Fogalmazzunk úgy, hogy él – sziszegtem bosszúsan. - Valami baja esett? - A teste ép – közöltem flegmán. – A tied viszont nem sokáig lesz az, ha nem segítesz nekem, capise, culo? – odaléptem hozzá, és durván megragadtam a karját. - Mit akarsz? – kérdezte kifürkészhetetlen tekintettel. - Gyerünk, Damianhoz. Mivel mindent elcsesztél, szépen elmondjuk neki, hogy te leszel az új eszköz a szent cél érdekében. Mint tudjuk, már képes vagy dimenziót váltani. Itt az ideje, hogy hasznodat is vegyük!
Magam után rángattam Abrahamet a torony felé, ahol Damian múlatta a napjait. Bíztam abban, hogy nem a női között fetrengve találjuk, az nem igazán szívderítő látvány, és semmi esetre sem esztétikus. Urunk ritkán vette a fáradságot, hogy idelenn emberi alakot öltsön. Semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy a nem csekély számú szeretői halálra égnek a karjaiban, és nekem ez sok volt, piszok sok. Szerencsére Damian épp kártyázott – hozzáteszem, Vic- torral és Nolessellel, amitől megint zabos lettem. - Ti hol voltatok? Szükségem lett volna a segítségetekre – mordultam rájuk. - Melóztunk, aztán Damian berendelt minket – vont vall Nolessel. – A hívó szavát pedig tilos figyelmen kívül hagyni, tudod. - Megbocsáss, Uram, de botorság kártyázással mulatni az amikor az Amphibia megszerzésén dolgozunk... - Dolgozol, Matt – tett helyre Damian. – Nem engedem, hogy Victor és Nolessel segítsen neked. Nem egyeznek az érdekeitek... Használd inkább Amyt, már úgyis nyakig benne van az ügyedben! - Mindannyiunk érdeke, hogy itt legyen az Amphibia! - Lehet. De ebben a dimenzióban az egyéni célok mindennél előbbre valók. Victor az utódom akar lenni, és ha sikerül megszerezned az Amphibiát, lecsúszik a posztról... - Na de Uram, hogy feltételezhetsz ilyet? – próbálkozott Victor. – Hogyan gondolhatod, hogy nem szolgállak téged hűen, feltétel nélkül? - A te helyedben magam sem tenném. Hatalomra vágysz, katona, ezt nálam jobban senki nem érti meg. Ne pazarold tagadásra az erődet, mert nem hibáztatlak érte. -Ahogy elnézlek, nem sikerült magaddal hoznod Jane Andrews-t -szólt közbe Nolessel. Elvezettel ejtett ki minden egyes szót. Utáltam a hangját, ami örökösen egy kígyó sziszegésére emlékeztetett. - Tudom, ti nem így látjátok, de szerintem Ab rontott el mindent múlt éjjel – morgolódtam. – Neki köszönhetően az egyes számú terv nem vált be. - Ha szabad tudnom, mi a kettes? – érdeklődött Victor. - Majd pont neked mesélek róla! – röhögtem fel. – Mindent elkövetnél, hogy magad vidd véghez! - Túl sokra tartod magad! – vágott vissza. – Amit Nolessellel kitaláltunk az Amphibia megszerzésére, az kenterbe veri minden elgondolásodat! - Fiaim, úgy viselkedtek, mint a civakodó gyerekek! – utáltam, amikor Damian atyáskodott, mert egyáltalán nem állt jól neki, persze ezt megtartottam magamnak. - Uram, kérlek, küldd ki őket innen! Elmondom, mit találtam ki- Abraham... ~ Hagyjuk ezt, Matthew! – szakított félbe, és végre rám emel te a tekintetét. Bár ne tette volna! Sütött belőle a harag, miközben egyetlen, hirtelen mozdulattal lesöpörte az asztalról a kártyapaklit Éreztem, amint a bőröm izzani kezd az idegességtől. Amikor a nagy. főnök megragadta a karom, nem bírtam tovább: másodpercek alatt átváltoztam. Általában adtam arra, hogy jól nézzek ki, ezért jártam idelenn is emberként, de most a legkevésbé sem érdekelt – úgyis mindenki bűn ronda volt a teremben, legalább így nem lógok ki a sorból. - Hallgass végig! - Nincs kedvem! – üvöltött rám. – Egy teljes nyomorult éve várok arra, hogy történjen valami, egy nyomorult teljes éve ülünk a babérjainkon, és nincs előrelépés, az égvilágon semmi! A Fényesek pofátlanul visznek minden lelket, egyre többen lesznek! Elfogyott a türelmem, Matthew, lehet, hogy mégsem az vagy, akinek hiszlek! - így van! – kontrázott rá pofátlanul Nolessel. – Jó volna, ha végre virítanál valamit, Matt fiú! - Nincs jogod beleszólni ebbe, Nolessel! Vagy ha úgy érzed, hogy van, akkor tessék, elvégezheted helyettem a feladatot. Fogalmad sincs, mennyire fájdalmas Jane közelében lenni! - Részletkérdés – dörögte Damian. – Itt nem beszélünk fajdalomról, az a gyengeség jele. Aki legközelebb szóba hozza, a lávatengerben fog landolni, mint azok a használhatatlan nyomorékok a
gettóból! Természetes kiválasztódás, gyermekeim, semmi több. Annak idején se véletlen dobták le a kölyköket a Taigetoszról! - Néha úgy érzem, jobb volna, ha velem is ez történne! – kiáltottam, és már nem érdekelt, mi hagyja el a számat. Már régen ereztem, hogy ez a halált is túlélt, második életem fabatkát sem ér. Dobjanak le! Teszek rá. - Óriási szívem van, Matthew fiam, így kapsz még egy kis időt. - Nagy kár! – pusmogta kárörvendően Nolessel. - Csitt, kicsim, most én beszélek! – vetette oda neki, majd ismét felém fordult. Olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy megéreztem a bűzös leheletét. A gyomrom azonnal forogni kezdett. Nekem is ilyen szagom lehet most? Szentséges ég! Átfutott a fejemen, hogy remélem, Jane sosem lát majd engem ebben az állapotban. - Szóval, kapsz még egy kis időt – súgta, hogy csak én és a mellettem némán álldogáló Abraham hallja. – Nem érdekel, mit találtál ki! Menjetek fel mindketten, és addig ne gyertek vissza, amíg nincs veletek az Amphibia! Eredményt akarok... - Uram, én... – Ab persze tiltakozni próbált. - Ne ellenkezz! Itt az ideje, hogy bizonyítsd a hűséged! - Kételkedsz bennem, Damian? Már te is? - Nem. De a megerősítés sosem árt! – kacsintott Jane apjára, majd sóhajtva elengedte a karom, és visszaült a kártyaasztal mellé, többé ügyet sem vetve ránk. – Szedd össze a lapokat, Nolessel, kiscicám, és kezdjünk új partit! Az a ti legnagyobb bajotok, hogy egymást hátba szúrnátok bármikor, ha az érdekeitek úgy kívánnák. így igen nehéz csapatot építenem... - Nem mi öltük ki magunkból mindazt, ami az összetartozást lehetővé tenné! – Abraham mondata ugyancsak érzékeny ponton találhatta el Damiant, mert a következő pillanatban a nehéz kártya- asztal repült keresztül a termen, és tört el Ab hátán, amint kifelé Igyekeztünk. Mindketten jobbnak láttuk, ha nem kommentáljuk az eseményeket. - Tűnés! – ordította Damian, majd mindenféle válogatott szitkok következtek, amikre már nem figyeltem oda. Kilépve a teremből Abraham és én egymás szemébe néztünk. A helyzet úgy állt, hogy másra nem igazán számíthattunk. Egyetlen közös tulajdonságunk volt: mindketten szerettük Jane-t, és csakis őt. Az nem létezik, hogy együtt nem vagyunk képesek kitalálni valami ütőképeset. - Bocs, amiért rángattalak, bellimbusto – mondtam, csak úgy fel. vállról. - Ez nem az én napom. Sajog a vállam attól a rohadt asztaltól.,. - Nem csodálom – bólintottam. – Mihez kezdjünk most? Kávézzunk, Matt! - Micsoda? - Jól hallottad. Ha már megkaptuk az ukázt, hogy menjünk a földi dimenzióba, keressünk egy rendes kávéházat. Azt hiszem, hosszú beszélgetés elé nézünk... Tehetetlenül forgattam a szemem. Meg kéne keresnünk Jane-t, minél előbb, mert szorul a hurok a nyakunk körül, az apja pedig kávézgatni akar. Már nem is emlékszem az ízére. Mostanában csak döghús és alkohol érte a számat. Sietős léptekkel visszagyalogoltunk az átjáróhoz, majd kisvártatva mindkettőnket elnyelt a tér. Szövetségesekké váltunk, akaratlanul. Hogy ebből mi lesz, csak egyeden lény tudhatja: Astrid, a Sors, aki az Égi Lények számára jelentette ugyanazt, mint nekünk Damian, a Sötét Világ ura. Vajmi kevés esélyünk volt arra, hogy a ragyogó hölgy megossza velünk ezt a tudást.
1O. fejezet Egy héttel később... REGÉNY A FÉNYLÁNYRÓL Jane BÁMULTAM AZ ORCHIDEÁT AZ ABLAKBAN. Az elmúlt napokban arra jöttem rá, hogy voltaképpen nagyon hasonlítunk. Létezik, él, fényt vesz magához, és néha tápanyagot is, ha nagyon muszáj, de ezt leszámítva nem csinál semmit. Valahogy így vegetáltam én is. Végeztem a napi teendőket, a magam gépies, monoton módján, néha ettem, néha aludtam, kinyitottam az ablakot, majd becsuktam, és időnként elhúztam anyám nehéz függönyeit, hogy legalább a növények ne pusztuljanak ki. A konyhapulton üresen hevert a kedvenc vázám. Nem is olyan régen még elképzelhetetlen lett volna, hogy ne legyen benne virág. Volt, aki gondoskodjon róla... Miután hazajöttem New Yorkba, az első két napban még sokan próbáltak kirángatni az odúmból, jobb kedvre deríteni, elhitetni velem, hogy Chris után is van élet. Járt itt Prissy, Creevy, próbált beszélni a fejemmel Electra, Linette, Helena, és Nassar is körüludvarolt, hogy Matt rendszeres látogatásairól ne is beszéljek. Azt gyanítottam, hogy állandóan a környéken lebzsel, csak hogy észrevegye, ha arra vetemednék, hogy elmenjek valahová. Rajta kívül, azt hiszem, mindenki feladta. Talán tényleg igaza van, és Amphibia létemmel együtt sem vagyok olyan fontos a Fényembereknek, mint hittem. De akkor sem akarok a Sötétek közé állni. Pillanatnyilag nem vágyom sehová, semmire és senkire, csak arra, hogy békén hagyjanak a feldolgozhatatlannak tűnő gyászommal. Mert ez gyász a javából. Christopher él , de számomra olyan, mintha meghalt volna. Egyik napról a másikra eltűnt mellőlem. Hazatérve zokogó rohamot kaptam, először a földszinti tárolónál, amikor megláttam a motorját, aztán fenn, a lakásban, ahol még ki voltak teregetve a frissen mosott pólói, még az angyalszárnyas kesztyűt sem vitte magával, amit az évfordulónkra kapott tőlem. Egyszer nyilván eljön majd a holmikért. Eljön, és elviszi őket Keirához, akárhol is éljenek ők ketten ezek után. Én pedig majdcsak elfogadom valahogy mindezt... Majd hasznos dolgokkal múlatom az időt: később, ha egy kicsit magamhoz térek, majd lelkeket mentek, Sötéteket kaszabolok, segítem a Fényemberek munkáját. Ha már egyedül maradtam, ha már Astrid elvette tőlem a boldogságot, legalább hasznossá teszem magam, hogy a létezésemnek továbbra is legyen valami értelme. - Lea – kérdeztem egyik délután az Őrangyalomat, akit még mindig nem láttam, de legalább már hallottam a fejemben a hangját. – Meddig élek még? - Az Amphibia nem öregszik, Jane – hangzott a válasz. - Ettől féltem – bólintottam lesújtva. – Tudni akartam, mennyit kell még lehúznom nélküle ezen a világon, de úgy látom, veszett ügy az egész... - Szóba kellene állnod Juliennel. Szinte mindennap elmondja, hogy szívesen mesélne neked Chris mostani életéről... - Én pedig mindennap elmondom, hogy nem akarok tudni róla. Ma sem lesz ez másként. Nagyon kérlek, ne fájdítsd a szívemet! - Nos, rendben van, az én természetemtől idegen az erőszakoskodás – mondta szelíden. – Csak tudod, kedves Magas Lélek, Rómeóval azt gondoljuk, nagyon különös ez az egész. Chris egyik nap még téged szeretett, aztán alig huszonnégy órával később már ezt a Keirát. Nekünk elképzelésünk sincs arról, egy lélek hogyan változhat ekkorát, ilyen rövid idő alatt! - Hidd el, Lea, én sem értem! – sóhajtottam akkor keservesen, és újra belefeledkeztem a regényírásba. Ez volt az egyetlen dolog, ami kicsit kirángatott a szűnni nem akaró apátiámból – az írás. Míg a fantáziám szárnyán szálltam, képes voltam kikapcsolni a fájdalmam, ezért igen sűrűn pötyögtették az ujjaim az öreg laptopom billentyűzetét. Az ihlet újabban még éjjel is rám talált,
méghozzá álmok formájában. Ilyenkor, amint felpattant a szemem, már ültem is a gépem elé egy bögre kávé mellett, nehogy elfelejtsem az agyam szülte történet egyes momentumait. Egy Fénylány és egy halandó beteljesületlen szerelméről írtam, ami később, egy másik dimenzióban happy enddel végződik, persze sok-sok fájdalom és lemondás árán. Ez a gondolat, hogy legalább a saját történetemben minden jóra fordul, olykor kicsit megvigasztalt. Máskor pedig nem, és szégyen, nem szégyen, volt, hogy a fájdalomtól, a hiányérzettől, az értetlenségtől és a kétségbeesettség- től hangosan zokogtam. Mert igaza van Leának: valami itt nagyon nincs rendben. Persze önbizalom-hiányos énem hajlott rá, hogy el- kiggye, hogy Chris képes volt egyszerűen lecserélni a gyönyörű, hollófekete hajú, ibolyaszemű Keirára, de voltak pillanatok, amikor a józanságom felülkerekedett. Ilyenkor képtelen voltam megérteni, hová tűnhetett egyetlen nap leforgása alatt ennyi érzelem. Persze, az is megfordult a fejemben, hogy Chris sosem szeretett igazán, és csak egy pótlék voltam neki. Ezt az elgondolást azonban felülírta a tény,hogy a szenvedélyes szerelmét, szeretetét, gondoskodását az együtt töltött elmúlt évünk során nap mint nap éreztem, hiszen még a Los Angeles-i utunk előtt is attól rettegett, hogy egy nap majd kényszerűségből el kell válnunk! Hiszen épp ez volt az oka, hogy be akart mutatni a szüleinek! Az isten szerelmére, azért vitt oda, mert azt szerette volna, hogy legyek a felesége...! Nem! Nem! Nem! Képtelen vagyok felfogni, megérteni, elfogadni ezt az egészet! Egymástól eltávolodott pároknál, évek óta kiüresedett kapcsolatokban történik ilyen, ahol már napi szinten azon veszekednek, ki miatt rohadt meg a hűtőben a szalámi és ki porszívózott utoljára. .. De mi! Chris és én annyira együtt voltunk, annyira egyek voltunk! Majd belediliztem abba, hogy nem találtam épkézláb magyarázatot a történtekre. Nem, nem, nem és nem. Ezt lehetetlen elfogadni. Ügy döntöttem, nem gondolok rá, nem dolgozom fel, mert a szomorúság egészen maga alá temet, mintha csak élve hánynának rám a sírásók zsíros, feketeföldet, míg csak bele nem fulladok. A legjobb lenne, ha az egészen képes volnék átlépni. Ha a lelkemből kitéphetném azt a részt, ami őt szerette. Csakhogy ez lehetetlen, hiszen ott van az egész lényemben, minden porcikámban, és nélküle a napok szenvedve vánszorognak... Le a, Rómeó, mi lesz így velem? MI LESZ ÍGY VELEM? Jó lett volna látni a bölcs pillantásukat, de még mindig képtelenek voltak láthatóan létezni mellettem. Hiába, nagyon nehezen bomlott le a rossz energia, ami a testem köré fonódott. Talán ez volt az, ami miatt a Fényemberek is feladták, hogy megvigasztaljanak - túlságosan fájt nekik a közelségem. Vagy mégsem. Valaki megnyomta a csengőt, ám én nem mozdultam, továbbra is csak bambán ültem, az irományom felett elmélázva gondolkoztam azon, vajon ki akar még egy próbát tenni velem? Felálltam az ágyamról, és az ablakhoz mentem, résnyire elhúztam a függönyt. Matt ott üldögélt, a megszokott helyen, a szemközti bisztró teraszán, és figyelte a házat. Hihetetlen kitartó, egyszerűen fogalmam sincs, mi hajtja őt, hiszen a Sötétek képtelenek szeretni. Persze azért valamiféle érzelmi kapocs köztük is létezhet, hiszen Victor és Nolessel is régen együtt van már. Utóbbi újra és újra eszembe juttatta a nagy dilemmámat, időnként szórakozottan forgattam a kezeim között a Sötét nő csillogó, mágikus hajtűjét, és azon gondolkoztam, vajon mit akarhat tőlem? Vajon érdemes-e felkeresnem őt? Igaz, mit tudna mondani? Azok után, hogy Chris faképnél hagyott, bármi legyen is az, csak egyet akarhat: arra csábítani, hogy legyek Sötét. Nyilván versengés folyik, hiszen biztos igen jó pont Damiannél, ha valaki megszerzi az Amphibiát. Ki tudja, lehet, hogy Mattét is csak ez hajtja, amikor naphosszat ott ül a bisztróban, és éber tekintete egyfolytában a lépcsőházunk ajtaját figyeli. Hatalomvágy. Az ő világukban biztosan felülírja az összes más érzést. Én azonban minden hatalmamról lemondanék, még újsütetű tudományomról, a repülésről is – amit megjegyzem, imádok -, ha ez az egész nem történt volna meg. Ma már lebeszélném Christ a Los Angeles-i látogatásról... Igaz, akkor a baj talán máshogyan kopogtatott volna be hozzánk. Hiszen Astrid előre szólt: egy év! Mi az, amin csodálkozom hát? Ám azt rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen véget szán kettőnk történetének a Sors. a váratlan vendégem nem adta fel. A csöngetést tompa kopogásra váltotta, én pedig arra sem vettem a fáradságot, hogy megigazítsam a hajam. Úgy, ahogy
voltam, kinyúlt mackónadrágban csoszogtam ki ajtót nyitni. Úgyis hamarabb becsukom az illető orra előtt, mint hogy annyit mondhatna: csillagfoci. Azonban, amikor szembetaláltam magam azzal az emberrel, aki hozzám érkezett, a meglepetésem még annál a vágynál is nagyobb volt, hogy minden egyéb kommentár nélkül rácsapjam a térelválasztó egységet. - Apa? – a szemeim levesestálnyira kerekedtek. – Te? Itt? Hogyan? - Megkaptam az állandó átjárási jogot. Ha emlékszel, L. A.-ben is ott voltam múlt héten – melegen mosolygott, már ha egy Sötéttől egyáltalán lehetséges ilyesmi. – Bemehetnék? -Átjárási jog a Pokolból... – suttogtam magam elé, majd bólintottam. – Gyere! a lakásban magához ölelt. Már meg sem lepődtem azon, hogy az érintése nem okoz fájdalmat. Neki viszont annál rosszabb lehetett az enyém, ennek ellenére akkor sem hagyta ki, hogy vigasztalóan megcirógassa a hajamat. Egy ideig csak némán néztük egymást, és láttam a pillantásában, hogy érzi, mi minden dúl most a lelkemben. ͧ|| Meg kell tanulnod olvasni a gondolataimban – közölte végül határozottan. – Nagyon sokat segíthet. Ugye, emlékszel még, hogyan csináltuk, amikor Damian kutyáival harcoltál a tűzben, Jane? - Hogyne emlékeznék – feleltem. Apám gondolatai akkor pontosan úgy hatoltak az enyéimbe, mint amikor Astrid, Lea vagy Rómeó szólt hozzám. Abraham – Damian számára nagyon is hasznos – különlegessége az volt, hogy az emberek elméjébe lépve képes gondolatokat közvetíteni. - Akkor arra kérlek, figyelj jól! – mondta nyomatékosan, majd rám kacsintott, aztán az ablak felé mutatott, bólintottam. Hát, persze. Poloskásak vagyunk. Ki tudja, hány Sötét őriz most bennünket, hogy itt van az apám? Ki tudja, hányán ólálkodnak már eleve a házam körül? Matt talán csak egy közülük. Mindannyian engem, a lelkemet akarják megszerezni. Nem is csoda, hogy Lea és Rómeó olyan sokszor eltűnnek mostanság, ha a ram ragadt rossz energia még nem volna nekik elég, hát a nyomomban kajtat az egész szívhiányos csőcselék. Egy pillantással jeleztem Abrahamnek, hogy vettem a lapot. - Kérsz egy kávét vagy teát, apa? – kérdeztem. - Teát – felelte. – Az elmúlt napokban Matt és én úgy bekávéztunk, csoda, hogy a földi testünket nem vitte el egy laza infarktus. - Látom, hogy mindig itt lóg, de nem gondoltam, hogy te is vele strázsálsz. Nagyon kedves tőletek, hogy vigyáztok rám, de sok energiát megspórolhattok magatoknak, ha elfogadjátok, hogy nem leszek Sötét. Akkor sem, ha Astrid alaposan kitolt velem. Majd találok más örömöt az életemben, mint a szerelem, és minden rendben lesz... - Mégiscsak velünk kellene lenned! – mondta legnagyobb megbotránkozásomra apám, és mélyen a szemembe nézett. – Matt is biztos kifejtette már a véleményét arról, mit tettek veled az égiek, és én is úgy gondolom, hogy...itt elveszítettem a fonalat, a szavaiba ugyanis egy másik hang vegyült, ami szintén az övé volt, de nem a fülemmel hallottam, hanem, azt hiszem, a lelkemmel. Igen nehéz volt különválasztanom a két monológot, mely merőben más és más mondanivalót hordozott, ám én ösztönösen a belső hangra figyeltem. - Figyelj nagyon, Jane, nem mondhatok sokat! Semmi nem az, aminek látszik. Ami veled történt, nem több mint szemfényvesztés, hiszen gondolj csak bele, ez lehetetlen! Olyan, mint egy rossz álom, nem igaz? Tehetsz azért, hogy felébredj belőle, de ha nem csíped meg saját magad, örökre benne ragadsz! Az időd véges, és engem azért küldtek, hogy rábeszéljelek, gyere velem! Könnyebb lenne az életed a mi világunkban, de nem mindig a könnyű út az, ami jóra vezet! Különben is, ha rólunk van szó, semmi jóra nem lehet számítani. Minden ígéretünk üres fecsegés, életekkel játszunk, ha kell, nekünk ez semmit nem jelent. Christ már nem őrizheted meg de emlékét megóvhatod, széppé teheted, ha most a megérzéseidre hallgatsz, és nem rám! Kérlek, vedd semmibe a másik hangom! a rám ömlött információtengert végtelenül soknak éreztem különösen úgy, hogy a valós, hangos szavakkal kimondott rész még mindig nem ért véget. Apám továbbra is mosolyogva beszélt hozzám, igaz, már a hagyományos módon.
- Szóval, remélem, Jane, érted, miért fontos mindez – összegezte a mondandóját, majd rám kacsintott. - Köszönöm a hegyi beszédet, igazán felkészültél erre a mai előadásra, ez nem vitás – mentem bele a játékba. – De mint mondtam, már döntöttem. Nem tudok mást mondani neked sem, mim Mattnek: ha valami megváltozik ebben az ügyben, ti lesztek az elsők, akiket értesíteni fogok. - Rendben – bólintott. – Hiszek benned, kislányom. Egyébként... hogy vagy? - Lélegzem – foglaltam össze egyszerűen. – Lesz még jobb is... - Hogyan telnek most a napjaid? Ahogy láttam, csak akkor mégy ki, ha muszáj. Nem jó, hogy itt őrlődsz egyedül. - Különösebben nem vágyom társaságra. Ha jól sejtem, te sem vágytál, amikor elveszítetted anyát és engem...borús kifejezés futott át az arcán, miközben kinézett az ablakon, és tekintetével Mattét kereste a szokott bisztró üvegfala mentén. - Nem volt választásom – vont vállat végül. – Odalenn megváltoznak az emberek, és a túlélés ösztöne mindennél erősebbe válik* Mennem kellett velük, tovább. Annak alapján, amit az előbb mond tál, te most a Fényemberek mellett döntöttél Van választásod egy jó dolog... - Két rossz közül melyik a rosszabb? – sóhajtottam. – Biztosan csodálatos érzés lesz lelkeket utaztatni a dimenziók között, ahogyan a repülést is imádom. Biztosan jönnek még helyzetek, amikor nevetni fogok, amikor majd örülök, de akkor is! Minden örömömben ott lesz a keserűség, hogy az élet szépségeit nem élhetem vele együtt át. - Nem maradsz egyedül – próbált vigasztalni. – Bármi lesz is ennek a vége! Mindkét világban lesz társad, én ebben biztos vagyok Az Úrnőtök már csak hálából is ad neked valakit, aki pont olyan jó lesz neked, mint Chris volt. Ha lejössz hozzánk, Damian sem dönt majd másként. Nálunk is vannak párok... - Micsoda szép szerelem lehet az, és főként romantikus! – jutott eszembe Victor és Nolessel veszedelmes viszonya. – Bármilyen lesz is, apa, nem lesz az igazi. Ismerek egy Fénylányt... Helena a neve. Egyszer beleszeretett egy emberbe, és mivel Fényembereknél tiltott az ilyesmi, Astrid fogta magát, és megölte a férfit. A lány azóta, ahogyan te is mondtad, új társat kapott: Jonathant. De a mai napig szörnyű keserűség emészti a lelkét, ha csak az első szerelmére gondol, pedig tovatűnt azóta ezer év... Nem múlik a szenvedés, maximum csak mérséklődik. A mi fajtánk soha nem felejt. - A ti fajtátok? Ennyire biztos vagy abban, hogy közéjük tartozol? - Sosem lehetek biztos – feleltem neki óvatosan. – De ezt érzem... - Mi lesz az egyetemmel? – ráncolta a homlokát, én pedig elnevettem magam, mert a beszélgetésünk témájába annyira nem illett ez a nagyon is földi probléma. ~ Ügy tűnik, ezeket az aktuális vizsgákat halasztóm – mondtam neki, miközben két teát egyensúlyoztam egy tálcán. Ügyetlen voltam így kilöttyent, amikor a dohányzóasztalra tettem, bepermeteztem vele a laptopomat. - A jó francos életbe! – szitkozódtam, és magamhoz vettem néhány zsebkendőt, hogy megoldjam a helyzetet, és sokat szolgált gépem ne végezze a veszélyes hulladék elnevezésű konténerben. - Várj, segítek! – ajánlkozott apám, aki valahonnan elővarázsolt egy tekercs papír törlőkendőt. Gyorsan felszárítottuk a teát a monitorról, és a billentyűzetről is, amit aztán ki is próbáltam. - Úgy tűnik, megúszta! – mondtam megkönnyebbülve. - Nagy szerencséd volt – Abraham vizslatva bámulta a monitorom. – Mit írsz? – kérdezte. - Ez a kis regény az én menekvésem – mondtam félszegen. - Természetfelettiről szól?bólintottam. - Igen, azzal a jelentős különbséggel, hogy a fantáziámban az történik, amit én szeretnék... - Az Amphibiáról úgy tartják, képes uralni a történéseket. - Nos, a legendának ez a része valószínűleg hazug... Ha így lenne, most Chris is itt teázna velünk. - Talán nem hiszel magadban eléggé. Lehet, hogy valamit nem jól csinálsz!
- Én is ezt éreztem, amikor lenyúlta tőlem az a cicababa – húztam az orrom, és azon kaptam magam, hogy mosolygok. Apám Sötét volt, de legalább elérte, hogy nevessek. Ez aztán a fejlődés! - Beleolvashatok, Jane? - Nem is tudom – vonakodtam. – Ez még csak egy váz. A legjobb barátnőmnek sem engedtem... - De én az apád vagyok! - Ez igaz... - Kérlek! - Na, jó, hát legyen! – mellé ültem, és az épp aktuális fejezet elejére görgettem az oldalakat. apuval együtt kezdtem olvasni fantáziám ma hajnaltól íródott, legfrissebb szüleményét. A szikrázó hajú nő maga elé emelte két karját, és minden figyelmét a Fénylány felé irányította. Az rettegve pillantott rá, az arca egyszerre volt könyörgő és tisztelettel teli – nem tudta, mi történhet még, mit mérhet rá ezek után a Sors. Aztán eljött a pillanat, amikor a nő ujjainak hegyéből szikrák törtek elő, kegyetlen sugaruk áthatolt a téren, elérte a rémülettől elkerekedett szemű Fénylány törékeny testét, és minden nehézség nélkül áthaladt rajta, akár egy puskagolyó. a szikrázó hajú nő rezzenéstelen arccal gyilkolt, miután elvégezte a feladatát, a megbánás jelei cseppet sem tükröződtek arcán. a Fénylány összeesett, elterült, akár egy rongybaba, és csend lett, fájdalmas csend, amit nem tört meg más, csak egy Angyal zokogása. Egy Angyalé, aki egykor, még emberi életében a Fény- lány szerelmese volt. Most ott zokogott, kegyetlen Úrnője lábainál, aki elégedett mosollyal nyugtázta magában, hogy a terve sikerült – hogy a szerelmes nő végre halott. S mintha maga sem hinné el, vagy épp különösen büszke volna tettére, odalépett mellé, és megérintette a halottat. Éppen a szívénél – hogy van képe, ezek után, amit vele művelt? Felháborító, arcátlan, kegyetlen, gonosz... Ha a fájdalomnak és a bánatnak van illata, az ott terjengett a levegőben. - Lelkedet az univerzumnak ajándékozom – szólalt meg a gyilkos. – Élj a felhők között táncoló, emberi lényekre vigyázó jóságos lelkek között ezután, és légy boldog, úgy, ahogyan sohasem lehettél! Megáldalak és bebocsátalak az örökkévalóságba gyermekem. a holttest a jelenlévők legnagyobb csodálkozására hirtelen remegni kezdett, mindenki lélegzet- visszafojtva figyelte, mi következik. Néhányan elmosolyodtak, másoknak különös kifejezés ült az arcára: érezték, értették már, mi zajlik itt, mi lesz a Fénylány sorsa, és egyszeriben döbbenettel vegyes csodálattal figyelték magát a gyilkost, a Sorsot, mindannyiunk életének nagy rendezőjét. a halott teste változni kezdett, olyan volt, mintha párolgásnak indult volna, mígnem egészen áttetszővé vált, akár egy kísértet. Égi fény ragyogott fel, különös, szeretetteljes, fehér, ami nem bántotta a szobában lévők szemét. Figyelték a ragyogást, ami a tűnőben lévő Fénylány szívéből indult, és szikrázó golyóbissá nőtte ki magát, amely fényárba vonta az egész szobát. Majd, mintha valaki megnyomta volna a távkapcsolót, hirtelen minden átmenet nélkül eltűnt. A helyén nem maradt más, csak egy aranyszőke hajú Angyallány, hatalmas, kék szemekkel és ró- zsaszín árnyalatú szárnyakkal. így lett a Fénylány gyilkosából egyszeriben Teremtő, és a szobában mindenki tapsolni kezdett; A fájdalmas gyászt üdvözítő boldogság és megnyugvás váltotta fel, amint a Fényemberek és a Szárnyas Nemzetség ünnepelte az új Angyalt, aki örömében az egereket itatta, s pergő könnyei a padlóra hullva igazgyöngyökké változtak. - Ne pityeregj! – szólt ki valaki a sokaságból. – Annyi gyöngy lesz itt, hogy előbb-utóbb valamelyikünk hanyatt esik rajtuk - így van! Helyette inkább tedd meg azt, amire ezer éve var tál! – biztatta egy másik hang. az új Angyallány felállt Úrnője előtt, rámosolygott, majd kezet csókolt neki, és mögé lépett. Oda, #áo/ wir nagyon várta öt valaki. ^4 szerelme, akitől ezer évvel ezelőtt elválasztotta a Sors, végre vele egy dimenzióban, qy égi fajban élt. Az Angyallány most ott állt előtte, és elragadtatottan nézték egymást, úgy tűnt, már soha többé nem mozdulnak, hiszen az önfeledt boldogsághoz ennyi idő után már egymás látványa is elég. Végül összefonódtak az ujjaik, a többiek pedig tapintatosan elhagyták a szobát. Odakinn ugyanis egy vigasztalhatatlan lélek várt rájuk... Hiába, az élet ilyen – nem kedvezhet
mindenkinek. Úgy tűnik, ha valaki beteljesült szerelemben él, annak egy másik, beteljesületlen szerelem az ára. A Sors igazságtalanul porciózza a lelkek boldogságát. ” - Még szívesen olvastam volna tovább – mondta mosolyogva apám, amikor a szöveg végére ért. – Szerintem nagyon tehetséges író vagy, Jane. - Tényleg így gondolod? - Igen. Érdekes volt ez a kis részlet, különösen, hogy azok világa, akikről írtál, nagyon messze áll az enyémtől, elmosolyodtam. Apám elismerése még ebben a kimostak, kicsavartak, kitettek száradni lelkiállapotban is nagyon jólesett. - Bármi történjék is, nehogy abbahagyd az írást! – kérte szigorú szemekkel. - Nagy kincset vesztene velem a világirodalom, mi? – kérdeztem vissza szarkasztikusan. - Nagyon hasonlítasz anyádra – közölte megfejthetetlen arckifejezéssel. – Most mennem kell, Jane! Bólintottam. Nem számítottam rá, hogy túl soká maradhat. - Lekísérlek – mondtam. – Megtennél nekem egy szívességet? - Mi volna az? - Már sötétedik. Kérlek, vond el Matt figyelmét, míg felmászom a tűzlétrán! Szeretnék egy kicsit repülni, de nem vagyok abban az állapotban, hogy most beszélgessek vele. Matt... hogy is mondjam, mostanság elég szűklátókörű. - Értelek – felelte magától értetődően. – Nem sokáig van módom arra, hogy időt adjak neked. Ezt most minden létező értelemben mondom, igyekeztem kihámozni a nyakatekert szövegből a valós mondani- I valót. Persze. Mattnek nyilván van egy terve, de arról fogalma sincs, I hogy apám csak látszatra része annak. Bíztam Abrahamben, magam I sem tudom, miért. Talán, mert ha kiöltek is a lelkéből minden emberi érzést, az apám volt az egyetlen közeli rokonom. Persze Nellie nénémre és Blaire bácsikámra is számíthattam, de mégiscsak egy másik államban éltek, és egyikük sem volt rokoni lélek. Apámban azonban határozottan éreztem valamit, amitől közelebb állt hozzám, mint az imént említett pereputtyom. - Oké. Csak egy kicsit szeretnék kimenni – biztosítottam, majd cipőt és orkánkabátot vettem, miközben azon töprengtem, vajon gondolatátvitellel kommunikál Mattel, vagy a srácnak ennyire kifinomultak az érzékei, hogy képes ráhangolódni, mi történik a lakásomban. - Eljössz máskor is? – kérdeztem tőle. Nincs már másom, csak te – persze, ez utóbbit csak gondolatban fűztem hozzá, elvégre en kemény csaj vagyok. Annak kell lennem, ha a jövőben majd a hátamon viszem az Univerzum sorsát. Mit nekem egy kis szerelmi bánat? Chris... Chris... Chris... Utáltam, hogy már megint nehezen veszem a levegőt, Hogy belülről szorongatja a mellkasom a fájdalom, hogy a nyavalyás gombóc már megint ott van a torkomban. Chris... _ Ha tudok, akkor igen. Minden rendben? – kérdezte apám együtt érző pillantással, miközben kiléptünk a lépcsőházba. – Fal- fehér vagy. - Egyébként is mindig az vagyok – vontam vállat. apu megsimogatta az arcom, aztán hirtelen a zsebébe nyúlt, és odaadott nekem egy félbehajtott papírlapot. Amint rápillantottam, mutatóujját a szájához emelte, ezzel figyelmeztetett arra, hogy ne kommentáljam a dolgot. Egy bólintással jelezte, hogy olvassam el. ÍRJ! TUDOM\ NEM IDŐRENDBEN HALADSZ, DE FONTOS; HOGY A CSELEKMÉNY KIBONTAKOZÁSÁT MEGELŐZŐ JELENETEK IS EGYBEN LEGYENEK HA GYÁSZOLNÁL, KÖNNYEK HELYETT ÍRD A KÖNYVEDET, EZ AZ, AMI MEGMENTI A LELKED, AMI FELEMEL ÉS VISSZAHOZ MAJD AZ ÉLETBE, ÉS SZÍVBŐL REMÉLEM, HOGY HOZZÁM IS. BÍZZ BENNEM, DRÁGA JANE! VISSZAVÁRLAK! Eelectra Caine. Kérdőn pillantottam apámra, ez volt az a pont, ahol végleg elveszítettem a fonalat. Honnan szerezte ezt a levelet? S már nála volt, vajon olvasta is? Mi köze Electrához? Találkoztak? A főnöknőm
üzenetet küld egy Sötéttel, aki történetesen az apám, és sokat sejtető mondatokon, idegesítő rébuszokon kívül semmit nem tudok meg belőle. Egyetlen lényt ismertem, aki így kommunikált, s meg kell, hogy mondjam, már rá is épp eléggé be vagyok rágva Astrid... apám felszisszent mellettem a liftben. - Volnál szíves nem gondolni rá? – jegyezte meg. – Már épp elég rosszul vagyok tőled is... - Ne haragudj, Abraham! Nehéz most féken tartani a gondolataimat. .. Már az is kínokat okoz neked, ha rá gondolok? - A mi világunkban tilos kimondani az ő nevét. Aki megteszi, komoly fájdalmat szenved. Minekutána én hallom mások gondolatait, a helyzet még rosszabb...! - Várj! Ezek szerint, ha valaki kimondja, annak fáj, de a többieknek is fáj, hogy kimondta. így van? - Ráhibáztál, lányom. Ne tudd meg, egy-egy ilyen elszólás után micsoda bunyók vannak odalenn! - Te is szoktál verekedni? a szája széle idegesen megrándult. - Csak ha belekevernek. Láttam rajta, hogy többet nem akar mondani a dologról, így nem nyaggattam. Időközben úgy is a lépcsőházunk ajtajához értünk. - Mik a terveid még mára? – kérdezte. - Kicsit kiengedem a gőzt, aztán talán eszem valamit, és írok, míg el nem nyom az álom. - Remek ötlet – mondta, amolyan remélem, mindent értesz pillantással, aztán kicsússzam a csípős kora estébe. Én az ő árnyékába szegődtem, és próbáltam észrevétlen maradni, az első sarkon pedig befordultam a tűzlétránk irányába. Reméltem, hogy röntgenszemeivel Matt nem vesz észre, és lesz egy nyugodt estém. Éreztem, hogy Lea és Rómeó, akár hű kis szellemek, ismét mellettem járnak. Jók esett a gyengéd légfuvallat a fülem mellett. - Jó lenne benneteket újra látni! – közöltem, ha nem cimbiznél folyton Sötétekkel, talán összejönne – felelte Rómeó a gondolataimban. - Ha egyszer megtisztul az aurám, vigyetek majd el egy olyan angyali bálba! Rám férne egy kis szórakozás. Vagy valami... az Angyalkáim csak kuncogtak válaszul, én pedig közben felkaptattam a tetőre. Kisétáltam a peremre, és lenéztem az alattam elterülő New Yorkra. Kavarogtak körülöttem a hópelyhek, és már nem is kellett olyan intenzíven koncentrálnom, hogy felhasadjon a bőröm. A fajdalom már nem ért váratlanul, sőt, mintha tompult volna az első alkalom óta. Olyan ez, mint a gyantázás – először majd megőrülsz tőle, aztán megszokod. A szárnyak utat törtek maguknak, én pedig szabad folyást engedtem a könnyeim tengerének, amikor elrugaszkodtam a tetőről. Ereztem, hogy odafagynak az arcomra, amint a jeges levegőt hasítva közeledtem a célom felé. Ahhoz a tetőhöz, ahová először felvitt engem Chris, akkor, amikor még Fényemberként élt. Emlékszem, ott ültünk a semmi felett lógatva a lábunkat, sajtburgert eszegettünk, ő pedig az Égiek Világáról mesélt, amit akkoriban még olyan fantasztikusnak tartottam. Nem gondoltam, hogy ilyen kegyetlen is lehet. Egyáltalán nem gondoltam én semmit sem. Szerelmes voltam, ahogy most is az vagyok. Csak már minden hiába... Nem éppen egy versenycsiga tempójában közlekedhettem, mert igen hamar célt értem azon a bizonyos tetőn. - Elmebeteg vagy! Nem félsz, hogy észrevesznek az emberek? – hallottam meg közvetlen közelről Linette hangját, mire egy kicsit mérges lettem. - Egyedül szerettem volna lenni – vágtam csípőre a kezem. – Már mondtam neked néhány napja, hogy gondolkozni szeretnék. Hát mindannyian ilyen értetlenek vagytok? - Én azt hittem, csak én – mondta Linette, már-már megbánt^ - Nézd, lehet, hogy akarnak tőled valamit, de biztos nem azt, amit én. Mindenki rád van gerjedve, hogy Amphibia így, meg Amphibia úgy. Sikítok már ettől az egésztől. Különben is bénán hangzik ez a szó, hogy Amphibia. Te Jane vagy. Jane, aki most szarul van. Iszunk? - Te tisztára... begolyóztál! – mondtam röhögve. - Lehet, de legalább elértem, hogy végre vigyorra áll a szád! - Te is leskelődtél utánam! – vádoltam meg. - Nem. Én már tegnap óta itt ülök, mert a barátod vagyok, és tudtam, hogy ez a hely fontos neked.
- Csapdát állítottál – összegeztem a tevékenységét, de már egyáltalán nem haragudtam rá. - Lényeg, hogy működött – mondta, majd a zsebébe nyúlt, és legnagyobb döbbenetemre cigarettát vett elő, és rágyújtott. - Linette! – kiáltottam rá. – Nem Fényemberhez méltó, amit művelsz! - És amit Astrid művelt veled? Ha ugyan ő volt...! – vont vállat. - Nem lehet már kiigazodni ezen az egészen. Nem is gondolkozom rajta túl sokat, mert szétrobban a fejem. Kérsz egy slukkot? Magam sem tudom, miért, de átvettem a cigit. Hangosan köhögtem, amint elérte a tüdőmet – életem során csak néhányszor próbálkoztam ilyesmivel, de most tagadhatatlanul jobban esett. Leültem a tető szélére, Linette pedig mellém huppant. - Ha így szakad, hamarosan mindketten hóemberek leszünk. - Hóasszonyok – pontosítottam, és a vállára hajtottam a fejem - Nem tudod, hogy van Chris? – a kérdés úgy tört ki belőle mint valami sugárhányás. Legszívesebben azonnal visszást volna. - Minek nézel engem? – kérdezett vissza Linette. – Aki bántja a barátnőmet, az engem a legkevésbé sem érdekel. Még egy ilyen hülyét! Soha nem talál olyan nőt, aki ennyire passzolna hozzá, mint te... - Keira gyönyörű. - Chris meg dilis. Te is az vagy. A dilisek meg csak egymás mellett képesek létezni hosszú távon, máskülönben megöli őket az unalom. Mondjuk, aki téged otthagy, az meg is érdemli. - Azért jöttél, hogy röhögtess? - Miért, mostanában nem csináltál hasonlót, igaz? - Mi van a többiekkel? – kérdeztem, mert őszintén érdekelt. - A szokásos semmi – vont vállat. – Mindenki dolgozik. Alex és Nass mostanában nagyon be vannak fogva, Shila zsörtölődik emiatt, már az agyamra megy, Jonathan folyamatosan savanyú pofát vág, Helena pedig még mindig sehol. - Nálam néha megjelenik, lenyom egy pátoszos, sejtelmes szent beszédet, aztán elillan... - Jellemző! – mondta Linette, és lepöckölte a csikket a semmibe. – De jó, hogy mondod, majd informálom Jont, hogy legalább életben van. - Továbbra is az a véleményem, hogy kegyetlenség egymástól önkényesen elszakítani a szerelmeseket... - Ez az, ami miatt én sem engedem soha olyan közel magamhoz Alexet, mint szeretném. ~ Hogy van a sérült bokád? – kérdeztem, mintegy témát valtva. ^jöttem, hogy semmi kedvem szerelemről beszélgetni. - Alakul. Még bicegek, de többnyire repülök, úgyhogy nem nagyon érzem – húzta félre szokás szerint vastagon rúzsozott ajkát. – Jut eszembe, még nem is mondtam, hogy nagyon bárók a szárnyaid! - Kösz! – feleltem. – Szerintem is szépek, de egyelőre nem va| mi kényelmesek. Fáj tőlük a hátam, ha épp nem használom őket és mindig csurom vér a felsőm repülés után, a lapockáimnál. - Szerintem ennyi kellemetlenséget sokan elviselnének, ha tudnának repülni. Mit meg nem adnának a Sötétek például, ha Linette nem fejezte be a mondatot. Egyszeriben imbolyogni kezdett, majd előrebukott, épp csak hogy meg tudtam akadályozni a zuhanását. Nincs szerencsém, pont most akartam Electra különös üzenetéről mesélni. Különben is, miért nem a mobilomra küldte sms-beny vagy e-mailben? Mi van, ha nem is ő küldte? De akkor ki, és miért? Félrehúztam és végigfektettem a tetőn, de mire ez megtörtént, már fel is pattant a szeme. - Miamiba kell repülnöm – mondta elszántan. – Meló. Egy kisgyerek. Velem jössz, Jane?egy másodpercig haboztam, aztán bólintottam. Úgy tűnik, az esti programomnak már megint lőttek. -Igen.
- Akkor gyere utánam! – kiáltott, én pedig vele együtt vetettem bele magam a havas éjszakába. Figyeltem, merre tart, és azon a nyomvonalon haladtam én is, felfoghatatlanul gyorsan, be kéne fejeznem a regényt a Fény lányról- jutott eszembe hirtelen, és meg is beszéltem magammal, hogy erre holnap sort kerítek. Már csak néhány oldal van hátra, és mehet is a kiadóhoz. Holnap.
11. fejezet AZ AMPHIBIA KITELJESEDÉSE JANE _ Ne menj vele! A vesztedbe rohansz! – ordította Matt kétség- beesetten a hátam mögül, a tetőről, de nem törődtem vele. Mivel nem volt már mit veszítenem, nem láttam abban semmi rosszat, ha Linette-tel tartok, bárhová is vigyen az utunk. Ahelyett, hogy hátranéztem vagy magyarázkodni kezdtem volna, belevesztem a barátnőmmel az éjszakába, elengedtem magam, átadtam testem-lelkem a messzeségnek, és annak a célnak, ami egy Fényembert éltet. Egy kisgyermek valahol, Miamiban – ez hát Linette feladata. Kíváncsi voltam, miként fog vele megbirkózni. Azt már láttam, Matt jóvoltából, miként szállítják a Lelkeket a Sötétek, de azt még nem volt módom végignézni, amint valaki a Váróba kerül, ami a Mennyország, az Égi Világ előszobáját jelenti. Ez az a hely, ahol a Lélek létezhet, míg Astrid eldönti, hogyan élhet majd tovább. Őrangyal lesz, Fény- ember, vagy egyszerű lakója a Boldog dimenziónak. Olyan, mint az én édesanyám, aki mostanság a Mennyország Párizsában kreált szebbnél szebb ruhákat dúsgazdag helyi dámáknak, tekintélyes urak feleségeinek. Láttam őt ott, amikor Chris egyszer az elmém elé vettette a képet, még Fényember voltában... Chris... Miért van az, hogy a gondolataim mindig visszakanyarodnak hozzád? - Akarod, hogy beszéljek hozzád? – kérdezte Linettet*- megerezte, ha fájdalmamban szétesni készültem. Alig hallottam süvített körülöttünk a szél. Nagyon magasan repültünk, és a távolba már feltűntek Miami fényei. Mennyi is lehetett az út? Talán tíz perc. Vagy annyi sem? Jelen pillanatban tökéletesen téren is időn kívülinek éreztem magam. - Nem szükséges. Azt hiszem, a mélyponton túl vagyok – kiáltottam vissza neki. – Inkább arra figyelj, ami előtted áll! Mentsük ami még menthető! - Szuper vagy – sikította vissza mosolyogva, büszkén, miközben ereszkedni kezdtünk. Linette igazán kecses, nőies látványt nyújtott, amint széttárt karokkal repült az ő láthatatlan szárnyain. Az én rubin árnyalatú, csillogó repülési eszközeim feltűnőek voltak és tökéletesen természetellenesek, de menet közben észrevettem, ha akarnék, sokkal gyorsabban is képes lennék haladni velük, mint Linette. Szorosan a nyomában maradtam, így azonnal észrevettem, amint leszállópályának megcéloz egy lapos háztetőt. Néhány mentőhelikopter is állt ott, így rögtön tudtam, hogy egy kórház az, ahol landolni fogunk. Csodálattal néztem, hogy Linette úgy lép át a levegőégből a talajra, mintha csak egy mezőn sétálna. Én a tőlem megszokott esetlenséggel landoltam mögötte, szenvedve attól, ahogyan eltűntek a szárnyak. Úgy nézhettem ki Linette mellett, és úgyis éreztem magam, akár egy lomha elefánt, akit hátsón talált egy nyílvessző. - Megvagy? – kérdezte, bólintottam, majd csodálkozva hozzátettem: - Nem tudom, honnan, de tudom, hová kell mennünk. Hatodik emelet, kilences szoba. A gyerek neve pedig... – elakadt a lelegzetem. – Úristen, Linette! - Igen, egyetértek! – bólintott ő is, elkerekedett szemekkel. – Gyere! Ez nem lehet véletlen, nem lehet véletlen... Láttam a barátnőmön, hogy veszettül jár az agya, akárcsak az enyém, de nem volt időnk arra, hogy bármit is megbeszéljünk, a pillantásunkkal kommunikáltunk. Berontottunk az épület legfelső szintjére, és zajosan végigcsörtettünk a folyosókon, ahol gyanítom, a műtők lehettek, mert csak néhány, fáradtan battyogó, maszkot viselő nővérkét lehetett látni, különféle sebészeti eszközökkel a tálcáikon. Egyiküket csaknem felborítottam a nagy rohanásban, de az arra sem méltatott, hogy rám nézzen. - Nem látnak bennünket – esett le hirtelen a tantusz. – Hogy téged nem, az rendben van. De engem sem. Hogy lehet ez? - Amphibia vagy – dobta be Linette a mindent megmagyarázó szókapcsolatot. – Napról napra szépen kiderül majd, mi mindent tudsz... - Menjünk a gyerekért! – mondtam gyorsan, mire ismét szedni kezdtük a lábainkat, és nem pocsékoltuk az időt arra, hogy megvárjuk a liftet. Rohantunk néhány emeletet, ördögi ügyességgel
kerülgetve a kórházi személyzetet és a látogatókat, noha fogalmam sem volt arról, mi történne, ha tennék az alkotmányra, és egyszerűen nekik mennék. Jelenlegi állapotomban talán át is haladnék rajtuk, mint egy kísértet. Furcsa, jóleső bizsergést éreztem a lelkemben, amint közeledtünk ahhoz a bizonyos kórteremhez. Mióta Christ elveszítettem, ez volt az első dolog, ami kellemesen érintett, ami kicsit feldobott, ami iránt lelkesedni tudtam. Magam sem értem, miért. Vajon a lélekmentés vonz, vagy az, hogy éppen ezzel a kisgyerekkel van dolgom? Hogy éppen az ő utazását kell figyelemmel kísérnem? Hirtelen átvillant a fejemen egy gondolat. - Linette! Muszáj meghalnia? - Én csak egyetlen embert láttam visszajönni ebből az állapotból, és az te voltál – mondta gyorsan. – De mivel tudjuk k sem vagy egyszerű halandó, egyáltalán nem biztos, hogy bárki képes erre... - És ez a kisfiú? Mi van akkor, ha ő is kiválasztott...? Én nem hiszek a véletlenekben. - Tündérmese, amit bebeszélsz magadnak, Jane – kételkedett Linette. - Mindjárt kiderül. Különben sincs most idő ezen lamentálni – finoman meglöktem Linette-et. – Menj! - Gyere te is! – húzott maga után, s amint beléptünk a szobába, vörösen izzó fény lobbant a szemünk előtt. - Francba! Kiszagolták! – sziszegte Linette, és pillanatok alatt a kicsi ágya mellett termett, hogy megkezdhesse a munkát. Két karját előrenyújtotta, mintegy ölelésre tárva a gyerek felé, de nem volt időm megfigyelni, mit csinál. Helyette közé és a Sötétek közé telepedtem, akik mindent elkövettek, hogy a tiszta, gyermeki lelket beszippantsák minden jóságtól mentes világukba. Ezt nem hagyhattam. Nem, még akkor sem, ha az általam olyannyira gyűlölt Keira Allister fia feküdt ott, azon az ágyon. Adam, hát megtaláltalak téged is. Jaj', nem így képzeltem, egyáltalán nem így. A Sors igazságot szolgáltatott. Keira visszakapta a szerelmét, de téged most örökre elveszít Pedig te nem érdemled ezt. Te csak egy kisgyerek vagy akit Chris nagyon szeret. Bárcsak tehetnék érted valamit... Kavarogtak bennem a gondolatok, de azt sem engedhettem meg magamnak ezekben a percekben, hogy ránézzek a gyerekre. A Sötétek hárman voltak, emberi alakjukban. Victor, Nolessel és egy számomra ismeretlenül is nagyon ismerős, idegen nő. Nem volt időm eltöprengeni azon, hol láthattam már. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy a létező összes szeretetenergiámat használva pajzsot hozzak létre, ezzel elszeparálva tőlük Línette-et, hogy nyugodtan befejezhesse, amit elkezdett. - Hárman egy ellen, nem szép dolog! – bukott ki belőlem hirtelen, és észrevettem, hogy Nolesselre mosolygom. - Erősnek hiszed magad, szivibaba? – kacsintott rám Viktor. – Csak hogy tudd, ha bedobnánk minden kakaót, esélyed nem maradna. Az ittlétünk nem más, csak alibi. - Bizony! – folytatta Nolessel. – Küldtek minket, hát jöttünk, de nekünk nem kell az a kölyök ott! Veled szeretnénk beszélni, Jane! De könnyebb volna, ha eltüntetnéd a faladat! - Arról ne is álmodjatok! – feleltem. – Majd akkor, ha a gyerek biztonságban lesz a Várószobában... - Jobb is lesz ott neki, hiszen árva, szegény kis drága, talán odafenn egy Angyal majd megtalálja és örökbe fogadja – jegyezte meg műegyüttérzéssel az arcán Nolessel. - Hogy érted azt: árva? – kérdeztem vissza, és meglepetten tapasztaltam, hogy megosztani a figyelmem az energiamező és a beszélgetés között nem is olyan nehéz. - Nem tudjuk elmondani, míg be nem fejezed ezt! Irgalmatlanul fáj! – nyögte Victor. - Patthelyzet – vontam vállat. – Nem tehetem, amíg Linette át nem viszi a kisfiát. - Jane, én ehhez kevés vagyok – hallottam meg a hátam mögül Linette hangját. - Mi a baj? - Még az energiád ellenére is gátolja az erejük, hogy szegény kis lélek hozzám jöhessen. Látom, hogy szeretne, de képtelen elindulni.
- Fogalmam sincs, mit tegyek! – kiáltottam rá tehetetlenségemben, majd mondtam, ami ösztönösen jött. – Gyere közel hozzám …! Oké, így jól. A vállaidat támaszd a hátamnak...! Így, ni... Most próbáld meg, Linette! Iszonyatosan koncentráltam, minden figyelmemmel arra a pontra összpontosítottam, ahol Linette teste az enyémhez ért. Éreztem a szokásos fájdalmat, és nem értettem, most miért bújnak elő a szárnyak, hogyan használhatnám őket ebben a helyzetben. - Tárd ki a karod, és kapaszkodj beléjük! – utasítottam Linette- et, noha magam sem tudom, miért. Szó nélkül tette, amit kértem, és abban a pillanatban, amikor a kezei a szárnyaimhoz értek, különös erő járta át a testem. Hirtelen mindent elkezdtem látni, ami a környezetemben volt, háromszázhatvan fokban, mintha csak hátul is lenne szemem, kezem, mintha a másik irányba is nőne karom, mintha a képességeim hirtelen megduplázódtak volna. -Jól vagy, Linette? – kérdeztem halkan. - Igen – felelte. – Csak nagyon fura. Látok mindent, azt is, amit te látsz. Milyen szép az energiameződ! Pezsgőszín és arany, és csillog... ahogy Linette meglátta a szeretetből épült, pajzsszerű falamat, úgy én a kisfiút. Sajnos nagyon hasonlított az anyjára, így nehéz volt leküzdenem az ellenszenvet, ami ösztönösen ébredt a lelkemben. De szerencsére hamar tovaszállt, mert az öt év körüli kisgyerek kíváncsian mosolygott rám, és azonnal észrevettem, amit látok, az mar nem a földi, csupán az éteri teste. Nem több, mint egy lenyomata a létezésének, egy energiahalmaz – maga a lélek. Adam lelke barack- és narancsszínű volt, selymes fénye körülölelte vékonyka, pizsama^ áttetsző szellemtestét. - Gyere ide hozzám, Adam! – kértem őt, és óvatosan rámosolyogtam Linette mosolyával. - Szép vagy – érkezett a kérésemre a válasz, igaz, egészen más témában. - Örülök, hogy tetszem neked, mert nagyon szeretném, ha velem jönnél, és nem azokkal a csuklyás alakokkal amott! a fiúcska arcára egyszeriben kiült egy komoly, gondolkodó kifejezés. - Mennék én veled – mondta végül. – De még nem mostam ma fogat, és Madam Loeven nagyon mérges, ha kihagyom. - Ki az a Madam Loeven? – kérdeztem tőle. - A nevelőnőm – felelte fintorogva. – Nem szeretem. Nem olyan kedves, mint a mamám volt. A mamám meghalt, tudod? Nem bánom, ha velem is ez történik. Ezért kell veled mennem, erről van szó, igaz? - Így van, Adam – válaszoltam neki nehéz szívvel. Rögtön láttam, hogy nem egy átlagos ötévessel van dolgom. Ez a kisfiú érettebb a koránál, Lea biztos rá is azt mondaná, hogy „Magas Lélek”. Ügy döntöttem, nem mondom meg neki, hogy az édesanyja él. Mi értelme volna? Ha Astrid így döntött, annak oka volt. A kisfiút át kell vinni a Várószobába... - Elindult felénk – szólalt meg elégedetten Linette, és láttam a szemein át, amint a pizsamás, narancsszínű kis kísértetlény mosolyogva felénk közeledik, többé ügyet sem vetve a háttérben munkálkodó, visszataszító alakokra. Helyettük az energiamezőmet nézegette elragadtatottan, és egyre magabiztosabban közeledett felénk. Az utolsó két-három lépést futva, kacagva tette meg, s amint Linette karjaiba és ezzel együtt az én repülő alkalmatosságaim közé vetette magát, egy pillanatig úgy éreztem, elájulok a rám törő gondolatáradattól és a saját érzéseim hevességétől. Láttam magam előtt a kisfiú emlékeit, a teljes életét, akár egy fej. pörgetett, hihetetlen sebességgel játszott filmet, és rájöttem, ezekben a percekben én nem vagyok más, mint egy kapu Adamnek az új világra, ahol ezentúl élni fog. Nagyon rövid ideig tartott az egész - a kis lélek eltűnt, elillant, és széles mosoly terült szét az arcomon, amint konstatáltam magamban, hogy sikerült, hogy Adam most már jó helyen van. Ereztem, hogy a szárnyaim visszavonulót fújnak, a látóterem pedig újra olyan szűkké vált, mint minden normális embernek. Ismét csak önmagam voltam, Linette képességei nélkül. Mivel a gyermeki lélek épségben átjutott, és megszűnt a vészhelyzet, hagytam, hogy a magunk köré épített energiafalam leomoljon.
- Köszi, Jane! – mosolyodott el Linette. – Nélküled ez most nem ment volna. Ezek a koszfészkek túlerőben voltak! – morogta, miközben nem épp szívélyesen Victorék felé bökött. - Állítólag nem használták az erejüket... – súgtam oda neki. - Kamuznak, mint mindig – vont vállat Linette, majd közelebb lépett hozzám, és lecövekelt az oldalamon. Kíváncsi voltam, mit akarhatnak a Sötétek. Ha nem lelket rabolni jöttek, akkor hát miért? Meg akartam tudni. Ezért még arra is hajlandó voltam, hogy lebontsam a közöttünk magasodó szeretetenergia-falat, ami egyébként igen kellemetlenül érintett. Túl közel voltak, így bennem elkezdett ide-oda futkosni a rosszaság, hogy úgy mondjam, Linette pedig egy mozdulattal jelezte, hogy rögtön megfájdult a feje. - Ha lehet, akkor gyorsan! – kérlelt. - Hidd el, nekem sem túl kellemes! – grimaszoltam, majd a Sötétek felé fordultam. az ismeretlen ismerős, fekete ruhás nő hátat fordított nekünk, és a kórház ablakán kémlelt kifelé. Nyilván őrt állt, vagy valami nagyon hasonló, gyanítom, ha átjárási képességet kapott is, alacsonyabb fokozaton lehetett a pokoli hierarchiában, mint Victorék. Erre abból következtettem, hogy míg velem beszéltek, rábízták a rabszolgamunkát. - Szóval, miért jöttetek? – vontam fel a szemöldököm. - Biztosan emlékszel a legutóbb nálad tett látogatásomra, Jane – kacsintott Nolessel. – A téma ugyanaz, de mint akkor mondtam, most már téged is érdekel a dolog... - Az üzleti ajánlatodról van szó, gondolom. - Bámulatos az emlékezőképességed. - Nézd, Nolessel, most sem azért állok veled szóba, hogy teret engedhess a gúnyolódásnak. Nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy jól tűrjem az ilyesmit. Mondd, amiért jöttél, ha nem akarsz ma megszabadulni néhány végtagodtól! - Ugyan, Janey! – nevette el magát Victor. – Nem vagy te olyan belevaló, hogy emberöléssel megkockáztasd szeplőtelen lelked semmivé foszlását! Hiszen épp az előbb segítettél a kis kolléganődnek lelket menteni. Nagy szerencsénk van, hogy nem egyedül tetted! így van még esélyünk, hogy egy nap a mi kicsi, ám agresszíven terjeszkedő vállalatunknál üdvözölhessünk! De erre ráérünk később is... Mindent összevetve csak a szád nagy... - Ez igazán költői volt – mondtam neki szárazon. – De ne legyél olyan biztos a dolgodban! Elég labilis vagyok mostanság... - Es ezt a kedves Matt kolléga ki próbálja használni. Csúnya fiú, nagyon-nagyon csúnya! – suttogta Nolessel. – Mi ezzel szemben tisztességes üzletet ajánlunk. Nem várjuk tőled, hogy most, azonnal beállj közénk. - Bocsáss meg nekem, de ezt igen nehéz elhinnem. Eszemben sincs bízni bennetek, nem hagyom, hogy csapdát állítsatok! - Ritka alkalom az ilyen, de most semmi hasonlóra nem készülünk - Victor unottan ásított egy nagyot. – Sőt! Ha megígéred, hogy nem dőlsz be Mattnek, ha a szavadat adod, hogy nem az ő hatására állsz közénk, elmondunk neked egy titkot a volt pasid hirtelen kiábrándulásával kapcsolatban... Magam is rácsodálkoztam, milyen hamar megláttam egyes dolgok között az összefüggést. - Damian azt hiszi, Matt az Utód – daráltam. – Azzal kell bizonyítania, hogy megszerez engem a világának. Ha így történik, ő lesz a nagyfőnök, amikor Damian visszavonul. így van, ugye? - Okos kislány – bólintott Victor, majd elkezdett fel-alá sétálni, már-már emberi volt, ahogy időnként felénk pillantva mesélt. – Ötszáz éve mellette vagyok. Sok-sok csatát megnyertem neki, és számtalan tiszta lelket, melyek egyre csak erősítették a hatalmát. Linette felszisszent mellettem. Tudtam, nem sok hiányzik ahhoz, hogy a Fénylány a pokolfajzat torkának ugorjon.
- Hároméves korod óta figyellek – közölte a szemembe nézve a Sötét Világ sármőre. – Láttalak homokozni, láttalak iskolába menni, ahogy majd elrántott a hatalmas hátizsákod. Láttalak a Central Parkban padokon irkafirkálni, vagy sírdogálni. Mindig a nyomodban voltam, akár egy árnyék, keresve a lehetőséget arra, hogy átvihesselek oda, ahol apád már várt rád. Úgy érzem, nagyon közel jártam a célomhoz, amikor egyszer csak megjelent az a tejfölös szájú Matthew gyerek! – Victor szemei gyűlölettől lángoltak, amint még közelebb lépett hozzám, Linette pedig mögém húzódott. - Jane, siethetnénk. Szétrobban a fejem... – könyörögte. – Mit el nem viselek miattad! - Bocsáss meg, Linette! Elmehetsz, ha nem bírod. - Persze, majd gondolod, itt hagylak. - Akkor kérlek, ne nyafogj! – meredt rá Victor. - Igen, ez jogos kérés – sütötte le a szemeit Linette, és tudtam, hogy szégyelli magát. Mindig úgy érezte, ő kevesebb, mint a többi Fényember, nehezebben bírja a tortúrákat, ugyanakkor ő volt közöttük a legügyesebb gyógyító, aki vérző sebeket hegesztett és törött csontokat forrasztott. E tudás mellett pedig szerintem igazán belefér, hogy egy kicsit híján van a testi erőnek... - Folytathatnám? – emelte fel a hangját Victor. – Szóval, jött ez a srác, és meglátott bennünket a saját alakunkban. Miután Hope- valley és te felszívódtatok, megtaláltuk őt. Egy kémény tövében kuporgott, és mindennek tanúja volt. Először egyszerűen csak el akartuk tüntetni láb alól, de Damian kikérdezte, és valamiért úgy döntött, jobb lesz, ha átesik a metamorfózison, és velünk jön. - Pontosan hogyan alakul át valaki olyanná, mint ti vagytok? - Utálatos folyamat – szólt közbe Nolessel. – Emlékszel a lángoló kutyákra? Bólintottam. Hallani sem akartam a többit. Nagyon is el tudtam képzelni, mit műveltek szerencsétlen Matt-tel azok a dögök. - Ahhoz, hogy átlényegülhess, darabjaidra kell esned – foglalta össze Victor. - Inkább cafatjaidra - egészítette ki Nolessel. - Elég! Ez szörnyű! – Linette-nél elszakadt a cérna. – Bökjétek már ki, amit akartok, vagy idehívom a többieket, és esélyetek sem lesz elmenekülni innen! - Linette... – Victor ajka gunyoros mosolyra állt. – Izgalmas kis csirke vagy. Mindig úgy gondoltam, a megfelelő elnevezés rád a Fényasszonyok Lady Gagája volna. Noha azt nem gondoltam, hogy képes lennél vérfürdőt rendezni egy halott gyermeki lélek földi maradványai mellett... Kezdtem kijönni a sodromból, és karba tett kézzel előreléptem Victor orra csak tíz centire lehetett az enyémtől, ami nagyon zavart de legalább tökéletesen eltakartam lángoló tekintete elől Linette-et - Mondd már! Ne hozz ki a béketűrésből! – fogalmam sincs, mi lehetett az arcomra írva, de Victor szemeiben a félelem szikráit láttam táncolni, amint szóra nyitotta a száját. azonban nem volt lehetősége arra, hogy megmondja, végül is mi az, amiben mi jó üzletfelek lehetnénk. A szobában hirtelen szél támadt, majd totál sötét lett, az összes villanyégő megadta magát, az éjjeliszekrénykén álló lámpa üvegburája megrepedt, majd ripityára tört, és a szilánkok szerteszét szóródtak körülöttünk. A teret a következő pillanatban már-már bírhatatlanul éles fény töltötte be, amin át láttam, hogy a három gonosz lény jajveszékelve, lángoló, szörnyeteggé torzult testtel ugrál ki a kórház ablakán. Ez volt az a pont, amikor ők már nem sokat adtak a külsőségekre. Linette azonnal térdre borult, én azonban, bármennyire éreztem is a késztetést erre, megmakacsoltam magam. Egyenes vállakkal, határozott pillantással, céltudatosan, minden félelemtől mentesen álltam ott, ahol másoknak határozottan remegett a térde: Astrid előtt. a Sors gyönyörű volt, mint mindig. Időtlen szépasszony, az enyémhez nagyon is hasonló rubinszín hajával, mélyzöld szemeivel. Ez a találkozásunk a második, és most is ugyanazon döbbentem meg, mint először: hogy mennyi tudás, mennyi történet rejlik abban a szempárban. Az emberiség milliónyi emlékéről mesél. Astrid» a mindent tudó, a mindent értő, a mindenkit ismerő. Fejet kellett volna hajtanom, ennek ellenére nem tettem mást, mint belefúrtam a pillantásom azokba az ősöreg íriszekbe. A bőrének ragyogása - igen, olyan volt, mintha csillámporral lett volna beszórva minden egyes négyzetmilliméteren – most is elkápráztatott, de nem engedtem magamnak, hogy csodálattal
bámuljam. Nem érdemli meg, hiszen ő minden fájdalmam forrása. Most is, alighogy felocsúdtam az első döbbenetemből, amit a megjelenése okozott, az első gondolatom az volt, hogy elvette tőlem Christ. Elvette... Elvette... - Tele van a lelked gyűlölettel irántam – szólalt meg andalítóan édes, dallamos hangján, ami méltán felvehette volna a versenyt egy méregdrága versenyzongorával. - Meglep? – kérdeztem. – Amint látom, egyáltalán nem zavar téged. Ezerféleképpen elképzeltem, mit mondok majd neked, ha találkozunk. Mert van néhány keresetlen szavam hozzád, azt sejtheted! - Tiszteletlen vagy – sóhajtott fel, majd hozzátette azt, amit sosem vártam volna. – Nem baj. Neked ez jelen helyzetben megengedett, Jane. Állj fel, Linette, és nézz rám! a Fénylány engedelmeskedett, majd alázatosan fejet hajtott Astrid előtt. - Nem tetszik, ahogy bánsz velük – közöltem, hiszen nekem már semmi sem volt drága. - Nekem pedig az nem tetszik, hogy hatalmi harcokat akarsz vívni, és ott szúrsz belém, ahol csak tudsz, ahelyett, hogy arról beszélnénk, ami tényleg fontos – oltott le Astrid, majd teljes figyelmét Linette-re irányította. - Örülök, hogy ma épp te vagy itt vele – mondta neki. Add a kezed! Linette megtette, amit Astrid kért, de minden ízében remegett. Szemmel láthatóan sokkal jobban félt a saját Úrnőjétől, mint a Sötétektől. Talán azért, mert tudta jól, Astrid csak akkor veszi a fáradságot, hogy fizikai valójában is megjelenjen, ha igazán nagy a “ Ügyes voltál! – mosolygott rá Astrid a hozzá képest pöttöm Fénylányra. – Nagyon jól tetted, hogy az Amphibia segítségét kérted, és ketten együtt sikeresen átvittétek azt a kisfiút a Várószobába.i Egyelőre ott is marad, beszereztem neki egy tucat játékot – Astrid csilingelő hangon felnevetett. – Hihetetlen szórakoztató az a gyerek! - Örülök, ha jól csináltam – mondta szerényen Linette. - Az nem kifejezés. Neked köszönhetjük, hogy az Amphibia képességei végre kiteljesedtek, és határozottan a mi oldalunkra állt, az egész lelkével. Mostantól, ha Jane is ott van, a Sötétek sehogyan sem árthatnak a Fényembereknek. Ezt persze ők nem tudják, de ez egyáltalán nem baj, sőt! Még a hasznunkra is válhat. Nagy terhet vettetek le ezzel a vállamról, mert mostantól nem kell folyton rohannom hozzátok, ha slamasztikába kerültök. Annyi baj van a világban... - Mégis itt vagy – szólaltam meg kissé durván. Nem tehettem róla, de képtelen voltam megfeledkezni a jogos haragomról. – Nem értem, miért nem aggódsz, hogy ölre megyünk... - Annál te sokkal okosabb vagy, mintsem hogy velem kezdj – felelte nyugodtan, majd ismét Linette-hez fordult. – Lányom! Meg kell ígérned, hogy ami most, ebben a szobában elhangzik, arról senkinek egy szót sem beszélsz. Ha bármit is mondasz, tudni fogom, hogy te voltál, mert mielőtt idejöttem, tartottam a ház körül egy Preszídió-szeánszot. Magunk vagyunk. Úgy. Szóval úgy teleszórta szeretetenergiával a környéket, hogy védve vagyunk a Sötétektől, semmi esélye annak, hogy valaki lehallgasson bennünket. Még a Fényembereknek sincs, hiszen előlük pedig képes elzárni a gondolatainkat. Lea és Rómeó is elmentek, mert nem bírjak a Sötétek jelenlétét, akik az imént – még épp hárommal voltak többen a kelleténél. Szóval a kommunikációs csatornáink több mint biztonságosak. Ha pedig ez még nem lenne elég, a jelek szerint pillanatnyilag láthatatlanok is vagyunk a halandók számára. - Megígérem, hogy görcsöt kötök a nyelvem hegyére – bólintott lelkesen Linette, aki megtisztelve érezte magát, amiért épp őt avatják be egy nagy titokba. - Az tökéletes, mert Jane-nek szüksége lesz a te gyógyító erődre – Astrid megsimogatta Linette arcát, majd közelebb lépett hozzám, és a megdöbbenéstől köpni-nyelni nem tudtam, mert... Ő... A Sors... Minden Égi Lény irányítója, a Szent Atya jobb keze, akitől mindenki tart, akit mindenki tisztel, egyszerűen odalépett hozzám, és magához ölelt. Kisvártatva csöppet eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.
- Nem én voltam, Jane. Nem én értem el, hogy Christopher ne szeressen téged. Persze tudtam, hogy mi történik majd, ezért küldtem az utazásotok előtti napon hozzád Helenát, aztán Linette-et, húzni akartam az időt, hogy lemondjátok ezt a Los Angeles-i utat, legalább addig, amíg kitalálok valami megoldást erre a természetellenes dologra. Annyira hiszek abban, hogy valahogyan le lehet győzni... – ahogy beszélt, minden szava arról árulkodott, hogy igazat mond. Bizonytalanság, állandó töprengés és egy kis kétségbeesés is érződött a szavaiból. - Milyen természetellenes dologról beszélsz? – nyögtem ki a kérdésem. Ebben a helyzetben igen nehezemre esett bármit is mondani. - Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy nagyon büszke vagyok rád, Amphibia. Ami veled történt... Tudod, sokan a te helyedben a csalódás miatt azonnal fejest ugrottak volna a Sötét Világba. Joggal hihetted, hogy az én művem az egész, téged azonban a bosszú alantas érzése nem képes irányítani. Ezért is vagy te az, aki. Ezért függhet tőled az Univerzum egyensúlya – Astrid ismét megfogta a kezem Most pedig itt az ideje, hogy beszéljünk az élőhalottról, akit valaki azért támasztott fel, hogy elválasszon benneteket... Zihálva, kipirult arccal, elkerekedett szemekkel hallgattam Astrid képtelen történetét, miközben a fejemben már megint megjelent a mező, a kék virággal, ami elszívja a többitől az életet.
12. fejezet GYENGESÉG Chris HÁROMNAPNYI LÁZ ALAPOSAN KIMERÍTI AZ EMBERT, márpedig esetemben a hőmérő higanyszála az elmúlt hetvenkét órában átlépte a negyvenes számot. Nem segítettek a gyógyszerek, sem a hűtőfürdő. Testem csatakossága állandósult a vastag takaró alatt, izzadtam, mint a ló, a hangom rekedt volt, és időnként elkapott egy-egy végtelen és fojtogató köhögő roham. Anyám persze már az első napon orvost hívott hozzám, hiába tiltakoztam. Naná, hogy nem akartam ágynak esni, hiszen minden vágyam az volt, hogy elkísérhessem Keirát San Franciscóba. Gyengéd szeretettel figyeltem őt, amint az egyik kényelmetlen széken ült az ágyam mellett, és hűvös ujjaival a karomat simogatta. Jólesett az érintése, hiszen tombolt bennem a láz, és iszonyatosan melegem volt. Francért kell nekem ilyen kriplinek lenni, éppen most! Keira persze nem indult el a forgatásra dolgozni, mellettem maradt. Csak a jó ég a megmondhatója, hány ezer dollártól és miféle lehetőségektől esett el azért, mert én korványos vagyok, de egyetlen porcikája sem akart bennem bűntudatot kelteni emiatt. Békésen üldögélt mellettem, simogatott, olykor az órára pillantott, ilyenkor angyalian szép arcán aggodalmas vonás jelent meg. Mintha várna Valamire. Valószínűleg várt is: arra, hogy végre meggyógyuljak, és léphessünk innen. -Lépteket hallottam a lépcső irányából, és azonnal kiszűrtem a hangok közül, hogy női cipők kopognak. Biztosan megint anya az Hajlamos túlaggódni magát. Csak egy kis náthám van, azt hiszem és a felfokozott idegállapotom miatt kissé meggyengült az immun- rendszerem, rés támadt a pajzson, ennyi az egész. Nem tudom, miért kell mindig mindent túldrámázni. Anyám is magára vehetne némi építőanyagot Keira megingathatatlan nyugalom-oszlopcsarnokából. Amikor azonban meghallottam Alicia hangját a folyosóról, én lettem igazán ideges. Minek kellett ide csődítenie nagyanyámat? - Nyugodtabb vagyok, ha te is megnézed a gyereket, Margaret - pusmogta. Olykor, ha komoly témáról esett szó a családban, a keresztnevén szólítottuk. Igaz, a nagyi valójában nem is volt nagy mamás. Ő olyan Margeretes, és kész. Nagyanyám a következő pillanatban úgy tört be gyerekkori szobám csöndjébe, akár egy tornádó. Valódi jelenség volt, meg kell hagyni. Hetvenéveseket meghazudtoló, piros, fehér virágos nyári ruhájában, magas sarkú aranyszín szandáljában és sűrű loknikba rakott, festett fekete hajával olyan volt, mint aki nem hajlandó elfogadni azt a megváltoztathatatlan tényt, hogy az emberek öregszenek. Kivéve azokat, akik nem halandók, de a kérdés különböző, az életemet érintő vonatkozásaiba már nem volt kedvem belegondolni, hiszen ez azonnal magával hozta volna a Jane nevet... Furcsán fájdalmas
volt az emlékeimből felidézni azt a szív alakú kis arcot, még akkor is, ha a választásom, hogy Keira mellett maradok, es az egy szerű halandók földi életét élem eztán, nagyon is tudatos volt. Ezen azonban ezúttal nem merenghettem túl sokat, mert mint mondtam, Margaret berobbant, és azonnal Keirát vette célba. - Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle köszönés nélkül. – Szentisten, még sápadtabb és soványabb vagy, mint amilyenre emlékeztem! - Margaret néni pedig még mindig elbűvölően őszinte és kedves - biccentett nagyanyám felé Keira, aki kétségkívül szerzett magának néhány egyest a kedves mamánál azzal, hogy a legenda szerint elhagyott engem. Hiába, a kis kitalált mesém nem minden ponton kedvezett nekünk, ám ezzel meg kellett küzdenünk, tudtuk, vállaltuk, elfogadtuk. Kinyúltam a takaró alól, hogy megszoríthassam Keira kezét. Önmagamat is megleptem a saját gyengeségemmel. A világért sem vallottam volna be senkinek, de komoly erőfeszítésbe került megemelnem a karom. Mintha elkocsonyásodtak volna az izmaim. Ez a rohadt nyavalya! Erőtlenül megszorítottam Keira kicsi kezét. - Drága nagyi! – szólaltam meg rekedten, amolyan feszültségoldás gyanánt. – Úgy látszik, hiába mondtam anyának, hogy ne idegesítsen fel téged a náthámmal. Felesleges volt átharcolnod magad a városon. Pár nap múlva mentünk volna látogatóba és... - Hogyisne! – vágott közbe, majd megkerülte az ágyamat, és cuppanós puszit nyomott a homlokomra. A szoba az édes parfiim fellegében úszott, és biztos voltam abban, hogy rúzsos lett a fejem. Keira elnyomott mosolyából is erre következtettem. – Az imádott kis unokám hosszú évek után hazajön, éppen betegeskedik, és én még csak ne is rohanjak!Hatalmas, barna virágokkal díszített kézitáskáját az éjjeliszekrényemre tette, majd azonnal turkálni kezdett benne. -Anyád azt mondja, az orvos sem tudja, mi a bajod, nos, ilyen helyzetben már csak én segíthetek – darálta Margaret, miközben különböző gyógyfüves zacskók között turkált. – Egy-két napig itt maradok és helyrehozlak... - Egy-két napig?? – hőköltem hátra. - Ha szükséges, akár egy hétig is – biztosított jó szándékáról nagyanyám, a kezemet paskolgatva, majd leplezetlen ellenszenvvel Keirára pillantott. – Halálszagod van, lányom! Szennyezed az unokám auráját. Nincs jobb dolgod másfelé? - Na de Margaret! – tört ki anyám. - Nagyi, hogy beszélhetsz így Keirával? – fortyantam fel. – Ő a barátnőm! - Ugyan, Alicia! – forgatta a szemeit a nagyi. – Neked is ugyanaz a véleményed, mint nekem, nem értem, miért fárasztod magad az álszenteskedéssel. Art a szívednek! Én a magam részéről rég felhagytam az alakoskodással, fárasztó dolog. Keira, most épp mennyi ideig maradsz, hogy aztán megint összetörhesd a szívét, hogy szegénykém a világ végére meneküljön bánatában? - Nagyi, nagyon kérlek, fejezd ezt be! Ha azért jöttél, hogy meggyógyíts, készítsd azt a teát, és ne folytasd a méregkeverést! – szóltam rá keményen. - Hagyd csak, Chris! – szólalt meg Keira lágyan, szemernyit sem tűnt idegesnek. – Margaret néni, egészen nyugodt lehet, soha többé nem fogom magára hagyni az unokáját. Az elmúlt években igen hosszú és fájdalmas utat jártam be én is, a személyiségem sokat alakult. Ha nem bánja, szeretnék itt maradni... - Úgy. És mi lesz a gyerekeddel? Megint ez az önző hozzáállás. A színészet az első a szerelem előtt, a szerelem pedig a gyereked előtt. Erről van szó, igaz? Keira szemeit döntötték a könnyek, elfogta a remegés, és kétségbeesetten, velejéig megbántva meredt a nagyanyámra, aki kétségkívül mindkettőnk elevenébe talált. Feszülten figyeltem őt, nem tudtam, ebben a helyzetben mit mondhatna, érdemes-e egyáltalán megszólalni. Istenem, nagyim, akár az elefánt a porcelánboltban...
Keira hirtelen lefejtette az ujjaimat a kezéről, felállt, és szó nélkül kiviharzott a szobából. Amint becsukta maga mögött az ajtót, egy pillanatra láttam, amint végigfolyik az arcán a fekete szemfesték. Szegénykém. - Most meg mi rosszat mondtam? – érdeklődött Margaret, miközben folytatta a gyógyfű összeválogató akcióját. – Az igazság nyilván faj, de... - Adam eltűnt, nagyi – mondtam, majd hozzátettem a tartozékot, a hazugságfolyamot. – Egy évvel ezelőtt Keira és ő egy bevásárlóközpontban nézelődtek. Keira felpróbált valamit, de amire kijött a próbafülkéből, Adamnek nyoma veszett. Soha többé nem került elő... – ez az utolsó mondatom legalább igaz volt, s a hazug előzmények sem változtattak a tényen, hogy a gyerek nem volt meg. Nagyanyám arcára bűnbánó kifejezés ült ki, ilyenkor egészen olyan volt, mint egy kölyök, akit csínytevésen kaptak. Margaret szerencsés ember, aki sosem fog felnőni. - Nos, akkor ezt most elszúrtam – jegyezte meg halkan, lesütött szemekkel, de azért lehuppant az ágyam szélére, és utasítást adott az anyámnak. – Alicia, forralj vizet odalenn, és amikor már zubog, szórd bele ezeket! Mindjárt megyek én is, és hozzá kutyulok még pár lényeges adalékot. Rá fog férni a gyerekre a kezelés, rémesen néz ki! anyám elvette a tasakokat, majd megsimogatta a csatakos homlokomat, és lement a konyhába. - Beszéljek a barátnőddel? – kérdezte a nagyi, még mindig igen bűntudatosan. – Isten látja lelkem, sohasem tartozott a kedvenceim közé, de egy gyermek elvesztése azért mégis komoly dolog... - Nem adjuk fel a reményt – bólintottam erőtlenül. – Ha ebből a nyavalyából meggyógyulok, tovább keressük Adamet! - Mindennek oka van, kisfiam – mondta tudálékosan Margaret. - Nem jó a Sors elé menni, hagyni kell, hogy maguktól történjenek a dolgok és figyelni a jelekre – megérintette az arcom. – Rettenetesen tüzel a homlokod, azt hiszem a gyógy főzetem mellé priznicet is használnunk kéne! - Kell a rossebnek priznic! – húztam az orromat. – Gyerekkoromban is utáltam, és most erősebb vagyok annál, mint hogy betekerhess, ha én nem akarom – érveltem, miközben megcsapta a fülemet a hang, amint Keira fújta az orrát valahol a lépcsőházunkban. - Kimegyek hozzá – mondtam határozottan. – Meg kell vigasztalnom, és míg te itt vagy nálam, addig nem fog visszajönni. Nem szereti az éles helyzeteket. - Maradnod kellene. Beteg vagy. Ha ilyen csatakosan császkálsz, még huzatot kapsz nekem, és tüdőgyulladás lesz a vége, Christopher! - Nem hiszem el, hogy ekkora ügyet kell csinálnotok egy kis náthából! – puffogtam, és kikászálódtam az ágyból, ügyet sem vetve nagyanyám rosszalló tekintetére. aztán valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. Félúton járhattam az ajtó felé, amikor egyszer csak megfordult velem a szoba, megtántorodtam, furcsa fénypontokat láttam magam előtt, aztán a világ elsötétült egy pillanatra, és hátrahanyatlottam. Mindössze egy-két másodperc esett ki, és amikor eszméltem, a fejem már a nagyanyám ölében pihent, miközben a testem többi része a padlón hevert. - Elájultam – morogtam méltatlankodva. – Sosem történt még ilyen velem. Még jó, hogy remek kondiban vagy, Margaret... - Te csak ne humorizálj itt nekem! – fortyant fel a nagyi. – Jóval nagyobb itt a baj annál, mint hogy nevetni volna kedvem. A mi családunkban nem szokás ájuldozni. Alicia! Alicia! – kiáltotta. – Igyekezz azzal a főzettel! - Mi történt? – kérdezte Keira, aki ijedtében félretette a megbántottságát, és ismét a szobában volt. - Ahogy rád nézek, úgy érzem, máris az Angyalok között járok! – suttogtam neki, mire lilásra rúzsozott ajkai alatt megvillantak a szép, fehér gyöngyszemekre emlékeztető fogai. Keira hozzám lépett, mellém térdelt, és simogatni kezdte az arcom. Hűvös érintésétől még inkább éreztem, hogy mennyire melegem van. Ujjai a homlokommal játszottak, majd a járomcsontom alatti, igencsak borostás részen, s mintha valahogy ettől még gyengébbnek éreztem volna magam, mint
percekkel ezelőtt. Ennek ellenére mosolyogtam rá, mert szép volt, akár egy Égi Lény, és nem először éreztem úgy, mióta felbukkant, hogy ő az egyetlen pont, akire a szívem szeme fókuszálni képes, aki fontos még, akiért folytatni szeretném az életet, az emberi életet annak minden szépségével és gondjával együtt. Ugyan most az utóbbiból kijutott ezzel a betegséggel. Míg Fényember voltam, soha egyet nem köhintettem, már nem is emlékeztem arra, milyen érzés az, amikor az ember testéből a láz kiveszi az erőt. Keira... Keira... Keira... Ha meggyógyulok, elviszlek vacsorázni, és kitaláljuk, hogyan indulhatnánk Adam keresésért- Bár megvolnának még az égi kapcsolataim! Talán kaphatnánk némi útmutatást. Csakhogy, úgy látszik, ez a dolog valamit valamiért elven működött. Mióta elhagytam Janet, sem Astrid, sem a Fényemberek nem jelentkeztek nálam, semmilyen formában, elvágtak minden léterá kommunikációt. Csak az Őrangyalom, Julién zokogott néha a fejemben, álmomban, amikor mélyen aludtam, de túlságosan be teg és lestrapált voltam ahhoz, hogy ennek az okát firtassam. Nagy anyám öléből átkúsztam Keira karjaiba, és hagytam, hogy a furcsa álom magába szippantson, hogy didergő testem kiengedjen és el lazuljon, amint körém telepedett a Sötétség. Ennek a lánynak a hűvös, selymes bőre a gyógyír minden kórságra. Rám borult a fáradt, álmatlan álom, s csak egy finom, selymes homályt adó függönyön át láttam, amint Margaret keresztet vet maga előtt, s hallottam a zaklatott hangját. - A színe! Szent ég, az arca! Elszürkült... Te! – felemelte a csipkés napernyőjét, és Keira felé hadonászott vele. – Bárki bármit is mond, én tudom, hogy mindez a te hibád!Felnéztem Keira arcára, s láttam, hogy a szokásos, végletekig nyugodt valójában üldögél, mintha magára sem venné nagyanyám szitkait. Megvédtem volna őt, szerettem volna megszólalni helyette, a baj csak az, hogy már nem volt erőm hozzá. Csöndben lebegtem álom és ébrenlét határán, amikor berobbant a nővérem, Amalie, és a karjánál fogva ragadta meg Margaretet. -Jaj, nagyi! Ne szekáld a fiatalságot! Gyere le, kérlek! Anyánk az életben nem boldogul azzal a kotyvalékkal, te vagy a családi boszorkány, ehhez nem fér kétség! a nővérem alig észrevehetően Keirára kacsintott, és gondosan becsomagolt bókja is hatott, mert a kedves mama kihúzta magát, es tűsarkain a napernyőjére támaszkodva sietett a lépcső felé, néhány fiolával megrakodva. - Hihetetlen türelmes vagy velük... – mosolyogtam álomittasan a gyönyörű lányra. - Az időm végtelen... – mosolygott vissza, majd simogatni kezdte a pizsamás mellkasom. – Aludj, egyetlenem! Minél többet pihensz, annál hamarabb eljön, amire mindketten annyira várunk. .-én pedig elaludtam, akár valami kórházi altatáson. Minden átmenet nélkül, ijesztően mélyre húzott az álom... Odalenn, a sötétségben valaki az én nevemet sikította, és mondott is valamit. De az agyam túl lassú volt már ahhoz, hogy felfogja, mi lehet az üzenet. Eggyé váltam az üres sötétséggel.
13. fejezet AZ EMLÉKŐR MATT AKKOR, OTT, A TORONYHÁZ TETEJÉN eltűnt a szemem elől, és én többé sehogyan sem találtam hozzá utat. Abraham megmondta, hogy repülni készül, hogy kijött a házból, ez mondjuk jó pont Jane öregének. Az elmúlt napokban kézzel-lábbal igyekezett nekem bizonyítani a hűségét, mialatt a házat figyeltük. Jó néhányan próbáltak bejutni hozzá, sőt, egy nagyon ismerős, ötvenes, kiglancolt spiné még egy borítékot is bedobott a postaládájába, de úgy tűnt, Jane igazat mondott nekem: nem döntött még, s egyelőre egyik oldalra sem kötelezte el magát. Azonban az, hogy azzal a cédás, minden lében kanál fényteremtéssel repült el, nyugtalanított, ahogyan Abrahamet is, aki mondjuk jobban aggódott a lánya testi épségéért, mint a lelki üdvéért. Úgy határoztunk, a legjobb lesz, ha elmegyünk a lakására, és megvárjuk, hogy visszatérjen. Különös volt, hogy most nem éreztem a hollétét, mint már annyiszor, ami okot adott némi aggodalomra. Ültünk Abrahammel az ő lakásában, az ő kanapéján, és az ő tévéjét bambultuk, bár a gondolataink egész máshol jártak. Beszélgetni nem volt sok kedvünk. A lakásba a tűzlétráról, a nyitott ablakon keresztül könnyűszerrel bejutottunk. Bellissima úgy ment el, hogy csapot-papot ott hagyott, mindig ilyen szertelen kis teremtés volt. A személyisége alapjaiban a természetfeletti hatására sem változott,hála az égnek. Így a mai napig képes lennék érte tűzbe tenni a kezem - no, nem mintha ez ártana nekem. Abraham nagyot sóhajtott mellettem, és kikapcsolta a tévét, mire nekiszegeztem a nagy kérdést: - Te! Egyáltalán minek ülünk itt? - Várjuk a lányomat. - Ez rendben van, de miért? Elhajtott engem. Elhajtott téged. Elhajtotta a világunkat, bármennyit is érveltünk, az erőszakoskodás pedig vele szemben nem célravezető. Tudod, amikor Damiannak a Btervről beszéltem, azt gondoltam, te, mint az apja, képes leszel őt meggyőzni. Erre alapoztam mindent, ahogyan előtte meg Keirára. Csakhogy az egész tervem összeomlott, és nem tudom, mit tehetnék még, hogy a kirakós játék darabkái a helyükre kerüljenek. Ráadásul Vic és Nolessel is buzgómócsingokként loholnak, ki tudja, mit találtak ki... Ez is idegesít... - Semmit – mondta Ab egyszerűen. – A világon semmit. Csak téged akarnak ingerelni és elbizonytalanítani, hogy ne legyél képes a feladatra koncentrálni. Damian jól látja. Victor azt hiszi magáról, hogy ő az Utód. Miért játszaná hát a kezedre az Amphibiát? - Amit mondasz, az logikus, cimbora. De már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy az vagyok, akinek Damian hisz. Sorozatban csődöt mondok, és csak egyet tudok: szeretem a lányodat, és a legjobbat akarom neki... – magam is megdöbbentem azon, ami elhagyta a számat. - Önzetlen szerelem... – mondta merengve Abraham. – Nem hiszem, hogy ezzel Damian számolt volna, amikor meghagyta neked ezt az érzést. - Mire gondolsz? - Arra, hogy vajon képes leszel-e az önzésre abban a pillanatban, amikor majd minden eldől? Amikor majd hagynod kell, hogy Jane elveszítse azt, ó, igen, épp azt a dolgot, amiért te megszeret ted őt. - A tiszta lelkére gondolsz – jelentettem ki. - Úgy van. - Nem tudom – vontam vállat. – Mindenesetre ki kellene találnunk valamit, és menteni a menthetőt. Önző vagy önzetlen szerelem ide, vagy oda, engem nem abból a fából faragtak, hogy feladjam - türelmedenül a térdemre csaptam, majd felálltam a kanapéról.
- Most meg hová mégy, Matthew? - Szétnézek kicsit – feleltem. – Maradj itt, és kérlek szólj, ha Jane közeledne! - Nem érzed a hollétét? - Nem – mordultam vissza. -Az baj. - Már miért lenne? - Mert ha te, az Utód nem érzed az Amphibia hollétét, akkor Jane vagy a Fény oldalán jár, vagy tényleg nem az vagy, akinek Damian gondol. - Az elmúlt napokban mindig éreztem, merre jár... - Ez nem csoda, mert tudtad, hogy itt van, a lakásában – nevetett fel Abraham. - Nagyon vicces – forgattam a szemeim, majd ingerülten belebokszoltam a kanapé támlájába, és találomra bementem az egyik szobába. Valamiféle dolgozó kuckója lehetett ez annak idején Jane anyjának, mert a szőnyeg még mindig tele volt színescérna - maradvá- nyokkal, a jobb napokat is látott varrógép ott csücsült egy rozoga asztalon, ami mellett egy nagy paksaméta papírt találtam. Látszott, hogy Jane a mai napig valóságos szentélyként kezeli ezt a szobát,és óvatosan takarít, hogy minden abban az állapotban maradjon, mint ahogyan az anyja itt hagyta. Ujjaimmal megérintettem a papírlapokat, s ahogy rájuk pillantottam, észrevettem, hogy Jane egyik félkész irománya van a kezeim alatt. Felemeltem a paksamétát, találomra fellapoztam az egyik oldalt, és olvasni kezdtem. Nagyon érdekeltek a gondolatai, az, hogy mi minden foglalkoztatja őt, így hamar a betűk fogságában találtam magam. Leültem a kis varróasztalka mellé, és olvastam, olvastam, olvastam, egészen addig, amíg a kinyomtatott, félkész történet oldalaira fekete pacák nem hullottak arcomról...felnéztem, és észrevettem, hogy Abraham ott áll, a kis szoba ajtajában. Ki tudja, mióta figyelt már, ki tudja, mióta olvastam már. Szégyelltem előtte a fekete könnyeim. Botrány, hogy Sötét létemre tudok sírni, ráadásul ilyen sáros lére emlékeztető könnyeket. - Most vagyok először ebben a szobában, mióta el kellett hagynom Janette-et – mondta halkan. – Mindig játszottam a gondolattal, hogy egyszer visszatérek, és ő ott ül majd a varrógépénél, rám mosolyog a kerekded, gödröcskés mosolyával... Jaj, Matt, hogy micsoda nevetése volt annak a nőnek! Ő volt a mindenem, ahogyan neki én. Sosem éltünk különösebben jómódban, de állítom, mi voltunk a világ legboldogabb családja, míg ezek a mocskok közénk nem álltak... – Abraham hangja egy pillanatra elfulladt, éreztem, nagyon ki van borulva. – Aztán itt kellett hagynom, ő pedig beteg lett. Először a lelke, ami aztán a testét is szétcincálta... Meghalt, Matt. Tudod, ha életre kelthetném, vállalnám, hogy az örökkévalóságig égjek odalenn a katlanban. Ha ezen az áron megtehetném, nem haboznék. Janette olyan jó volt... ** Épp olyan jó, mint Jane – sóhajtottam. – Olvasom a gondolatait, és azt kívánom, bár képes lennék arra, hogy az ő érzéseit a magamévá tegyem. Szeretnék olyan dolgokat a lelkemben tudni, amik az övében rejlenek. Ab! Én, ha magamba nézek, itt, legbelül teljesen üres vagyok. Mint valami elszeparált pohár, amibe olykor mérget töltenek... De csak mérget! Semmi mást, csak kizárólag vegytiszta, pusztító kotyvalékot! Damian azt akarja, hogy Jane-t is egy üres méregpohárrá változtassam, s ha őszinte akarok lenni, én is ezt akarom. Mindannyian ezt akarjuk, és ez egészen elkeserítő...! - Nem tudom, tehetünk-e valamit azért, hogy megőrizzük a lelkét, ugyanakkor ne is álljon végleg a Fényesek oldalára... – lamentált az ajtófélfának támaszkodva Ab, majd arra lettem figyelmes, hogy addig merengő vonásai elkomorodnak, és szigorúan összevonja a szemöldökét. - Mi van? – kérdeztem. - Jönnek a kollégák – tette csípőre a kezét. – Ezt a magvas és ígéretes beszélgetést máskor kell folytatnunk. - Igen, már én is érzem a szagukat... – fintorogtam, majd fogtam Jane kéziratát, és úgy ahogy van, behajítottam a gombostűk közé, a varróasztalka felső fiókjába. Nem hiányzik, hogy beleolvasgassanak
Nolesselék, és esetleg épp Jane gondolatai szolgáltassanak nekik infókat a készülő tervükhöz. Sok dolgot szerettem volna, de nekik segíteni semmiképp. - Mit akarhatnak? Miből gondolják a lenn történtek után, hogy nem megyek nekik, ha Damian nincs a közelben? – nem vágytam különösebben a társaságukra, nélkülük is volt elég bajom. Azt sem akartam, hogy Jane épp akkor érjen haza, amikor ezek is errefelé tanyáznak, így úgy terveztem, hamar kidobom őket. Mindegy hogyan, de valahogy! Kopogással nem is fáradtak. Kisvártatva mar a nappaliból hallottam a Pokol asszonyának tűsarkú kopogását, majd Nolessel magas, macskaszerűen karcsú alakja tűnt fel Ab mellett az ajtóban. - Milyen kellemes kis klubdélután! – kacsintott rám kajánul. – Itt üldögélsz, és fátyolos szemekkel szagolgatod a reménytelen szerelmed gönceit! Ez egészen megható! - Mit akarsz, Nolessel? – vetettem oda durván, majd közben Abrahamre pillantottam, akinek a tekintetén látszott, hogy valahol egészen máshol jár. Könnyű is annak, aki képes mások koponyájában olvasni. Jane apja már abban a pillanatban tudta, mit keres itt Victor és Nolessel, amikor ez a két görény belépett az ajtón. - Remélem, nem bántja Jane-t – szólalt meg hirtelen, engem pedig végtelenül idegesített, hogy fogalmam sincs, kiről beszél. - Miért tenné? Országos barátnők ők ketten! A Sors és az ő kis- húga! – nevette el magát Nolessel a saját hirtelen felismerésén. Szóval, képbe került Astrid. Bárhol is legyen Jane, ott van az égi lények Úrnője is. - Nem gondoltam, hogy még tovább bonyolódhat ez a helyzet, de úgy látszik, mindig van lejjebb... – mondta Victor, miközben megcirógatta Nolessel vállát. Számukra szemmel láthatóan kedvező volt az a fordulat, ami az én munkámat tette még nehezebbé. Világos. Hiszen nem más ez köztünk, mint egy halálos, kegyetlen, mindennél fontosabb verseny, ami a lételemünkké vált. Az utóbbi hónapokban már nem a lélekrablás a fő tevékenységünk, ó, nem, azt meghagytuk a nálunk gyengébbeknek, tapasztalatlanabbaknak. Nekünk a jó és rossz harcában kell örökérvényű győzelemre jutni. Csak tudnám, hogyan...de hogy még az sem mindegy, melyikünk teszi meg! Hogy végül ki viszi ezüsttálcán Damiannak az Amphibiát! Ez a belső küzdelem már több volt a soknál. Az átlagemberek világában az ilyen vállalkozások szoktak idejekorán széthullani. Hogyan dönthetnénk meg éppen mi ezt a törvényszerűséget? - Mi folyik itt, Abraham? Elmondanád? – kérdeztem ingerülten - A színes hajú Fénynő és Jane megmentettek tőlünk egy gyereklelket – darálta Abraham. – Nem is akárkit. Keira Allister fia az, akit átjuttattak a Várószobába. -Basszus! II divino! – szentségeltem. - Úgy bizony! – Victor elégedetten vigyorgott a kis barátnőjével együtt. -Dupla gikszer – úgy éreztem, dühömben menten a saját fejem fogom falba verni. Abraham valamivel higgadtabb volt nálam, folytatta a mondandóját. - Mindez persze nem végleges vereség. - Jane most velük van. Onnan még van út ide, de innen vissza a Fénybe már soha többé... – porig voltam sújtva az események alakulásától, Abraham viszont nem tűnt csalódottnak. Hát persze, hiszen a lánya! - Végiggondoltam, nem is akarod igazán, hogy Jane közénk tartozzon. Damian hibázott, hogy nem hallgatott rám veled kapcsolatban. .. – indulatosan meglöktem. - Ez nem így van – rázta meg a fejét Abraham. – Tudod, én jóval öregebb vagyok nálad. Ebből is látszik, hogy a pánik nálam másodpercekig tart csupán, és máris a megoldáson kezdem törni a fejem... - Mi a megoldás, ha van itt olyan? – kérdeztem a plafonra emelve a tekintetem. Nolessel és Victor gúnyosan röhögtek – gyanítom, az én tudatlanságomon. Már megint valami nyilvánvaló tény lehet az, amire nem jöttem rá, ami nem jut eszembe, mert az agyamra túlságosan is ráborul a jogos dühöm.
- Jane-nek ölnie kell – mondta egyszerűen Abraham. – Ha elveszi valakitől az életet, még kedvező fordulatot vehetnek a dolgok. - Kit ölne meg Jane, és miért? Főként most, hogy minden megváltozott a lelkében! Sötétként is egyetlen ember lett volna, akivel talán végez, az pedig Keira Allister. Egy zombi esetében pedig nem hiszem, hogy ugyanolyan értékkel bír a gyilkosság, mintha egy élő embert tenne jégre... - Valójában a szándék az, ami számít, nem maga a lény, akit eltesz láb alól – mondta tudálékosan Nolessel. – Emlékezz az átváltozásodra, Matt! Akkor te is csak ártatlan kutyusokat gyilkoltál! Zombi, ember vagy kutya? A jelek szerint tök mindegy! - Ne is beszéljünk azokról a dögökről... – már a gondolatától is viszolyogtam. - Mindegy – rántott egyet a vállán Victor. – Tudod, azért eredtünk Jane nyomába, hogy elbeszélgessünk vele a kis zombis akciódról. .. - Szemét! – ugrottam fel az asztaltól, dühömben Victort hirtelen a folyosó szemközti falának löktem, mire hullani kezdett a vakolat. - Csigavér! – sziszegte. – Azért jöttünk, hogy elmondjuk, nem sikerült beszélgetnünk vele, mert így, hogy a fő fénybanya odaért, egész biztos, hogy megtette helyettünk... - De ez a lényegen mit sem változtat – Nolessel közbeszólt, pimaszul, a dühömmel mit sem törődve. – Jane, az optimizmus kedvéért vegyük úgy, hogy csak átmenetileg, de beállt a Fényesek közé. Nincs más dolgunk, csak elérni nála, hogy megöljön valakit. Drága Matt, borzasztóan sajnálom, de a fantasztikus teremtőképességed ellenére nem sokra mentél a zombiddal. Tényleg! Ezek után mihez kezdesz vele? Ha Keira megtudja, hogy képtelen vagy visszaszolgáltatni a fiát, tekintve, hogy tragikus körülmények között elhalálozott a múlt éjjel, szerinted nem fordul majd ellened? Azt mondják, egy felbőszült zombit lehetetlen legyőzni... - És persze gondolom, hogy örömmel felvilágosítjátok erről Keirát is – mondtam egyszerűen. – Csak hogy eltávolítsatok engem az útból... - Lehet, hogy nem lesz rá szükség – suttogta ellenszenves vigyorral Victor. – Mert a drágalátos Jane-ed már valószínűleg megtudta a fénybanyától, hogy minden a te műved. Hogy otthagyta a pasija, és erről kizárólag te tehetsz, meg az elmeháborodott ötleted ezzel az élőhalottal! Szerintem perceken belül itt lesz, hogy kinyírjon. Ha pedig nem ő teszi meg, akkor Keira, hamarosan. - Én Jane-nek drukkolok – kacsintott rám Nolessel. – Mert akkor máris nyert ügyünk van, és... - Elég! – szakítottam félbe őket, és éreztem, hogy a haragom menten lángok formájában ölt majd testet az alakom körül. – Menjetek most el, ha nem akartok bajt! - Ugyan, Matt! Nem fogod lángra lobbantani szegény kicsi Jane lakását... – incselkedett velem tovább Victor, úgy látszik, nem volt tisztában azzal, mekkora veszélyben van. Kezdett elegem lenni abból, hogy úgy kezelnek, mint egy egyszerű halandót, csak mert nem én vagyok a rangidős. Azt akartam, hogy Victor is átérezze ezt, így karon ragadtam, és mielőtt még észbekapott volna, kicsavartam a csuklóját. A csontjai vérfagyasztóan reccsentek. - Hagyd ezt abba, Matthew! – kérlelt Abraham, és a vállamra tette a kezét, miközben Victor nyüszögve esett térdre előttem. ~ Te ne szólj bele, Andrews! – köpte Nolessel, és utálatos, ronda karmait csattogtatni kezdte az arcom előtt. - Matt! Engedd el! Állj le! – könyörgött továbbra is Ab. – Damiafl szabályainak egy részét semmibe lehet venni, de hogy a társainkat nem kínozzuk és nem is gyengítjük, azt nem! Ha ezt csinálod, be fog zárni, és akkor semmi esélyed nem marad... - De ha elintézem őket, akkor nekik sem sok! – vágtam vissza, és Nolesselt is a falnak löktem, aki megkergült kakadu módjára röhögött a fal tövében. - Lebontod a csinibaba lakását, szépfiú? – szemmel láthatóan remekül szórakozott. – Nagyon nehéz lehet elfogadnod, hogy mindent elbaltázol. Lassan kiesel Damian kegyeiből, ugye, tudod?Csak
álltam, ökölbe szorított kézzel. Haragtól összeszűkült szemekkel, vékony vonallá préselődött ajkakkal néztem ezt az álnok spinét, és szinte remegtem a saját erőmtől, annyira neki akartam menni. El akartam pusztítani ezzel az elfuserált Banderas-klón hapsijával együtt. - Csak azért jöttetek, hogy kiborítsatok, így van? – szűrtem a fogaim között. - Ne gondold, hogy ennyire fontos vagy nekünk! – mondta Victor sötéten, miközben törött csuklóját dörzsölgette. Tudtam, hogy nem okoztam neki maradandó sérülést, mert a Pokol szülöttei igen gyorsan gyógyulnak. A szemétnek egy napon belül kutya baja sem lesz... - Azért jöttünk, mert be kell tartanunk bizonyos szabályokat. Válsághelyzetben segítenünk kell egymás munkáját. így hát, ahelyett, hogy összeroppantod Vic kezét, inkább megköszönhetted volna, hogy szóltunk, mibe keveredett az Amphibia! Most pedig, ha megbocsátotok, megyünk! Ki kell találnunk valami mentőmegoldást az ügyünkben, mert úgy tűnik, ti tökéletesen impotensek vagytok! - Nolessel, fejezd be! – Abraham tekintetében higgadt fenyegetés bújt meg, amint elkapta a nő tekintetét, akinek az arcán a következő pillanatban olyan kifejezést láttam, amit eddig soha: fájdalmat. Magam sem értettem. Nolessel-te képes vagy érezni? Az kizárt dolog! - Pusztulj meg, Ab! – a hangja inkább könyörgő volt, végtelenül szomorú és lemondó, semmint átkozódó, a tőle megszokott stílusban. Victor védelmezőn átkarolta a vállát, és amolyan vigyázz, ezt még megkeserülöd pillantást vetett Abrahamra, majd egyszerűen, szó nélkül kivonultak Jane lakásából. Ez a csöndes, békés elvonulás egyáltalán nem volt jellemző rájuk, a kérdésemre Jane apja hamarabb felelt, mint hogy egyáltalán feltettem volna. - Nolesselt nem hatja meg a fizikai fájdalom, a lelki gyötrelmet sem ismeri. Az évek során azonban arra jöttem rá, hogy egy dolog módfelett kiborítja: ha eszébe juttatom az emberi emlékeit... - Hogyan élt Nolessel? – kérdeztem, bár magam sem tudtam, érdekel-e engem igazán. Más problémák sokkal jobban nyomasztottak. Például az, hogy mit csinál vajon Jane Astrid társaságában, és hogyan bukkanhatnék rá? - Volt két kicsi gyereke és egy férje. Akkoriban Marianne volt a neve, és némafilmekben játszott a tízes években. Hatalmas szerelemben élt a férjével, akit végül behívtak katonának, és a hírek szerint elesett a harcmezőn. Marianne gyönge idegzetű nő volt, és híján az önzetlenségnek, ahogyan azt a mostani személyisége is mutatja. A férje elvesztése után képtelen volt talpra állni, és úgy döntött, megöli magát, de előbb a két gyönyörű gyerekével végzett. Egyik éjjel a fejükre szorította a párnát, és... - Ezt az elmebeteget! – háborodtam fel. – Ne is folytasd! Gondolom, miután meghaltak a kicsik, jött Damian, hogy ajánlatot tegyen egy új életre. - Így van – helyeselt Ab. - Mit mutattál most neki? - Azt a jelenetet, amikor kioltotta a saját gyerekei életét... A sors furcsa iróniája, hogy létezése leggonoszabb cselekedete még az emberi életéhez köthető. Elvégre azt, hogy valaki Damian oldalán gonoszkodhasson, ki kell érdemelni! __ Csak tudnám, én mivel érdemeltem ki! – sóhajtottam panaszosan. - A mi esetünk nem tipikus. Szeretjük Jane-t. Ebben igazat kellett neki adnom. - Én abban bízom, hogy ennek megfelelően a történetünk sem tipikusan végződik majd... Abraham hirtelen mellém lépett, egészen közel, és megragadta a vállam. - Matt! – súgta a nevem, és arcának minden egyes rezdülésében izgalom vibrált. – En tudom, miként mentheti meg Jane Chris Hopevalley-t! Napok óta tudom, érted? Láttam, az Emlékőr fejében! Ha sikerül őket ismét összeboronálni, ha a fiú nem hal bele a zombis akciódba, Jane sokkal nagyobb eséllyel áll majd közénk! Hiszen mindent összevetve mi segítjük ki a bajból, nem a Fényesek...értetlenül bámultam Abre. Ennyi információ kicsit sok volt mára. - Állj , semmit nem értek. Mi a fészkes fene az az Emlékőr?
- Hát még ezt sem tudod? A Fényesek Főnökasszonya az emlékeinek egy részét néhány földi halandó elméjébe zárta, azért, hogy ha a dimenziók irányítgatása közben fontos dolgokról megfeledkezne, az Emlékőrök öntudatlanul cselekedjenek helyette! Mintha csak egy belső, láthatatlan erő irányítaná őket... azt mondod, a fő fénybanya valamiről megfeledkezett? - Bizonyára, mert máskülönben segítene Jane-nek. A napokban, életemben először vettem hasznát igazán annak, hogy képes vagyok átnézni az emberek elméjét, és egy asszony fejében néhány nagyon különös gondolatra bukkantam... - Ki volt az? Csak nem az a nő, aki bedobta a borítékot Jane postaládájába? - Talált, süllyedt – mondta elismerően Abraham, nekem pedig hirtelen beugrott az asszony neve is, és rádöbbentem, miért volt olyan ismerős. - Electra Caine – mondtam halkan. – Övé a butik, ahol a lányod suli után dolgozni szokott. Meg kellene látogatnunk! - Sürgősen. Mielőtt esetleg Victor és Nolessel is rájönnek arra, amit megtudtam. Nekik is megvannak a sajátos eszközeik a nyomozáshoz. Nem tudhatjuk, ők mit terveitek ki. Induljunk most azonnal! - És ha közben ideér Jane? -Jane, aki esetleg már tudja, hogy neked köszönheti Chris elvesztését? Nem hiszem, hogy találkozni akarnál vele anélkül, hogy volna a tarsolyodban egy mentőötlet! – érvelt Abraham. - Ehhez pedig Electra Caine a kulcs – mentem bele a játékba. – Rendben. Induljunk! Tudom, hol van az a butik – vállon veregettem Abet. – Grazié, compagno! - Annak sem ártana utánanézni, hogy mi újság Los Angelesben - jegyezte meg. – Minél hamarabb segítséget kap a fiú, nekünk annál jobb! - Amy tartja ott a frontot, de nem merem beavatni abba, amit az imént megtudtam tőled. Nem bízom abban a lányban, Victor- hoz és Nolesselhez húz! Egyébként ma reggel egy üzenetben azt írta, Hopevalley még magánál van, de már harmatgyenge, az viszont meg sem fordult a fejében, hogy Keirának köze lehet a betegségéhez. ~ Minden rettentő bonyolulttá vált – Abraham megdörzsölte a szemeit, miközben mindketten elindultunk a bejárati ajtó felé. - abba már bele sem merek gondolni, van-e jelentősége annak, vagy puszta véletlen, hogy Jane épp Keira Mister fiát vitte át ma a Várószobába. .. - Reméljük, ma Electra Caine-tői kapunk néhány választ. - Ne hidd, hogy könnyű dolgunk lesz! Egy Emlékőr magától sosem adná ki az égi Főnökasszony gondolatait két Sötétnek! - Miért is lenne egyszerű? – sóhajtottam, miközben elhagytuk a lakást, és gyalog indultunk a közeli pláza felé, ahol általában suli után robotolt az én Bellissimám. A fejünkben számtalan megválaszolatlan kérdéssel közeledtünk Electra Caine-hez. Szegény mamzell! Még nem is tudja, milyen pocsék délutánja lesz.
14. fejezet GYŰLÉS VIAMORBAN JANE Különös volt, hogy Astrid, életemben először, egyenrangú félként kezelt. Miután a gyermeklélek biztonságosan megérkezett a Várószobába, és eltűntek a Sötétek is, Astrid mindkettőnket kézen fogott, és mielőtt még levegőhöz juthattunk volna, a zajosan morajló óceán hangja és a jeges szél ereje csapta meg a fülünket. Vak- sötétben érkeztünk meg, de az Úrnő teste körüli tompa ragyogás megvilágította a szürkés, nyaktörő sziklákat. - Viamorban vagyunk – mondtam ki hangosan is, ami először eszembe jutott, és amint kinyújtottam a két karom, máris éreztem, hogy ujjaim köré bársonyos kezek fonódnak. Lea és Rómeó ismét mellettem voltak, az Angyalok láthatóvá váltak a Szent Szikláknál, Írországban, a világ egyetlen pontján, ahová nem érhettek el a Sötét erők. Az ős öreg sziklákat, a partot és a Dunluce-kastély romjait a Fényemberek és az Angyalok szeretetenergiája vigyázta. Innen lélegzetelállító kilátás nyílt az óceánra, és ez volt az a hely, ahol Christopherrel annak idején az első szerelmes éjszakánkat töltöttük. Ez volt az a hely, ahol megkérte a kezem. Itt került rám az a levehetetlen, Égi Fényből készült eljegyzési gyűrű, ami csak a sötétben látszott, s ami a tavalyi „pokoltúránk” idején kihúzott bennünket a csávából. Kíváncsi voltam, a fény hagyatéka vajon megvédene-e még egyszer, ha bajba kerülnék...? Lélegzet visszafojtva figyeltem Astridra, aki nem késlekedett sokat. Zavaros, számomra több ponton érthetetlen történetet adott elő Fekete Mattről, ahogyan ő nevezte, teremtési képességekről, zombikról, majd összeesküvésekről, és az egymás után felsorakoztatott képtelenségekből lassan összeállt a kerek egész... Arra végképp nem jutott időm, hogy megemésszem: élőhalottak márpedig léteznek. A legfontosabb dolog – s ez zakatolt az agyamban minduntalan hogy ami történt, nem Chris saját akarata volt. Az elméjét börtönbe zárták, és amíg ez a nő, vagy inkább ez a természetellenes teremtmény, Keira Allister létezik, a szerelmem nem szabadulhat. - Tudtam... Tudtam... – ismételgettem, mint egy felakadt lemez, miközben próbáltam föl is fogni a hallottakat. Kapkodva szedtem a levegőt, eufórikus boldogsághullámok és valós, fizikai rosz- szullét határán vergődve. – Tudtam, igen, tudtam. Nem... Nem hittem ám el igazán egy pillanatra sem, hogy Chris nem szeret. Ha ez megtörtént volna, már Sötét lennék. Ereztem, hogy van itt valami, ami nem stimmel. Lea és Rómeó is így gondolták, és... – az Angyalaimra pillantottam. - És te nem akartál engedni a szelíd erőszaknak – mosolygott elnézően Rómeó. – Julién napok óta rágja a fülünket, hogy mondjuk el neked, Chris napról napra gyengébb, és valami bűzlik Keira körül, szó szerint is, meg képletesen is. De tudod, hogy mi nem avatkozhatunk bele az életedbe, hacsak te magad nem kéred... attól kezdve, hogy Rómeó kiejtette a száján a „napról napra gyengébb” szókapcsolatot, képtelen voltam koncentrálni a mondat további részére. - Mitől gyenge? – kérdeztem gyorsan. - Miért van nekem már megint borzalmas előérzetem? – vonta fel a szemöldökét az addig békésen sziklának támaszkodó Linette. - Amphibia, az ügy legrettenetesebb részét még nem mondtam el .- Astrid feszengett, ami tőle meglehetősen idegen magatartás volt. Ettől csak még idegesebb lettem. - Szent ég, mi jöhet még? – kérdeztem. – Azonkívül, hogy most azonnal elindulok, kinyiffantam Keirát, Mattét, és az egész társaságot! Apámat kivéve, akiben érzek némi valós segítőkészséget! - Abraham előbb-utóbb majd abba hal bele végleg, hogy a te érdekeidet nézi – mondta bölcsen az Úrnő. – Damian rossz döntést hozott, amikor meghagyta nekik a képességet, hogy téged szeressenek. .. - Nekik? - Fekete Mattnek és neki.
- Matt nálam pillanatnyilag csak a halállistán szerepel – mondtam türelmetlenül. – Nagyon kérlek, mondd el, mi a baja Christophernek! Tudom, hogy tudod! - Amikor Julién jelentette, hogy a valaha volt egyik legtehetségesebb Fényemberem halandó testében napról napra rosszabb fizikai állapotban van, kutatni kezdtem az emlékeimben az élőhalottak után – Astrid maga volt a higgadtság, amint egyenes derékkal állt előttünk, nyugodtan, kényelmesen, mert persze ő semmit nem érez a gyilkosán hideg szélből. – Napokig tartott, mire ráleltem a szükséges gondolatra, már azt hittem, nem lesz meg, de tudtam, hogy volt már dolgom ilyesmivel... Nos, Jane, mint már említettem, az élőhalott egyén különleges képessége, hogy egykori szeretteit képes kizárólagosan magához láncolni. Ezzel együtt jár az a sajnálatos tény is, hogy a szerencsétlen halandóból alig néhány hét alatt elszívja azéletet. Az élőhalott nem más, mint energiavámpír. Kérdés, hogy ez a példány tisztában van-e az erejével, és azzal, miféle pusztításra képes szimplán a jelenléte. Chrisnek mellette legfeljebb csak napjai vannak hátra... - Azonnal szólnunk kell neki! – sikítottam bele a part csöndjébe, amint összeállt a kép. – Ez nem történhet meg! - Hiába szólsz neki – Helena karcsú alakja úgy lépett elő hirtelen a sötétségből, akár egy jelenés. Ovális arca sápadtabbnak és szomorúbbnak tűnt, mint valaha, szög egyenes szőke haját tépte a szél. - Nem fog hallgatni rád. Nem hiszi majd el, amit mondasz neki. Keira bűvkörében él, olyan, akár a szemellenzős ló. Ha rajta múlik, szépen, csendben meghal, anélkül, hogy egyáltalán észrevenné, mi folyik itt... -Julién azt mondja, Margaret házi főzetei lassítják kicsit a folyamatot, de esély sincs arra, hogy megállítsák – mondta végtelenül szomorú szemekkel Lea. – Nagyon sajnálom, Magas Lélek... Segélykérőén, a tehetetlenek dühös reszketésével néztem Astridra. - Ki az a Margaret? Biztos, hogy nem tud segíteni? - Ő Chris idős nagyanyja, akiben van némi fogékonyság a természetfelettire – felelt az Úrnő. – Nem látja a világunkat, de érzi a dolgokat, és ösztönösen mindent elkövet, hogy az élőhalottat eltávolítsa Chris közeléből... - Persze, nem megy. - Nem. Chris erről hallani sem akar. A főzeteibe az Őrzője, Julién kever esszenciális szeretetenergiát, ez az, ami lassítja Keira sikeres energiavámpír akcióját... – életemben először láttam Astridot érezhetően dühösnek. – Ezt a mocsokságot! – ejtette ki a tőle igazán furcsán hangzó szavakat. – A történtek fényében már érthető, miért voltak olyan csöndesek a Sötétek az elmúlt hónapokban. Korántsem arról volt szó, hogy feladták, hanem ezt a merényletet tervezték ellenünk. Christopher Hopevalley meghal, te engem és az Égi Világot teszed felelőssé a történtekért, és végül a Sötétek közé állsz... Tagadhatatlanul zseniális, csakis olyasvalaki találhatta ki, aki szeret téged, és a lényének minden porcikájával arra vágyik, hogy mellette legyél, Jane! - Matt volt az értelmi szerző, ez egész biztos – mondtam tompán, reményvesztetten. Csalódottságomat, gyilkos dühömet elnyomta a tény, hogy a szerelmem élet és halál között vergődik valahol, és én nem tudom megmenteni. – Lassan leáldozik Matt Shelton második élete is! – jelentettem ki, miközben sötét, mérges kígyó módjára bekúszott a tudatomba egy érzés. Itt van vége mindennek. Chris meghal... Chris meghal... S ahogyan ez a szívrepesztő tény tudatosult az agyamban, minden átmenet nélkül összeroskadtam a kavicsos homokban. Egyszeriben értelmet nyertek apám szavai, melyek szerint Chris már nem lehet az enyém, de megőrizhetem az emlékét. Apu tudta, de csak amolyan virágnyelven mondhatta el nekem. Vajon honnan tudta? Miért mondta el? Mi értelme volt, ha úgysem tudom őt megmenteni? Érzem, tudom, hogy apu segíteni akart nekem. Abraham... Szerettem volna elveszni, meghalni, nyomban Chris után indulni akár a halálba is, az elmúlt napokban alaposan megtépázott lelkem semmire nem vágyott jobban annál, mint hogy ne létezzen, ne fájjon többé. Ők azonban nem hagytak, már megint nem hagytak! Erős karjaikkal megtartottak, és nem
engedtek engem alámerülni a sötétségbe. Pedig legszívesebben begyalogoltam volna az óceánba, hogy a sötéten örvénylő víz örökre ellepjen. - Ha meg kell halnia, akkor én is oda akarok menni, ahová o megy! – sikítottam. – Másik dimenzióba, Astrid! Vele együtt! Tudom,hogy cl tudod intézni! Mi lesz Chris? Fényember? Nem, tudom, az már nem lehet. Angyal? Rendben van, megyek. Nem maradhatok ebben a dimenzióban nélküle! – kiáltottam a Sors arcába tehetetlen szavaimat. - Nem ölhetlek meg – válaszolta egyszerűen, de együtt érző pillantással. – Nem is tudnálak. Neked küldetésed van. Ha a te testedet, a te energiáidat próbálnám megsemmisíteni, a saját gyilkos energiám csapódna vissza rám. Sors nélkül pedig nem maradhat a világ. Amphibia, neked élned kell! - Hagyjatok békén! – csattantam fel fájdalmamban, hirtelen talpra ugrottam az érdes, hideg homokban. – Visszamegyek L. A.-be! Nem érdekel, ha ki kell csinálnom azt a zombit és Sötét leszek, ha ezzel megmenthetem Christ! - No, ne kezdjük ezt az egészet újra, Jane! – kiáltott rám Linette. - Egyszer már túlélted az elvesztését! Átestél a mélyponton... - Hát nem érted? – üvöltöttem a Fénylány arcába.-Nem fogod fel? Azt hittem, a saját választása volt, hogy elhagyott, de mint kiderült, NEM! Képtelen vagyok elfogadni, hogy meghal! Képtelen vagyok azzal a tudattal élni, hogy ő NEM! LÉTEZIK! TÖBBÉ! - Ha szerencséd van, Astrid majd létrehoz belőle egy számodra elérhetetlen Angyalt - szúrta közbe az egyébként mindig alázatos Helena, aki látva a fájdalmamat, valahogyan képes volt szembeszállni az Úrnő egy esetleges tervével. - Helena! – szólt rá higgadtan Astrid. – Ne merj bírálni engem, amíg nem ismered azt a lehetséges jövőt, amit az én szemeim mindig is ismertek! - Bocsánat... – mondta azonnal sután, szégyenkezve Helena. – egy pillanatra elgyengültem, mert pontosan tudom, mit érez most Jane. Csodálom, hogy egyáltalán így képes viselkedni! - Már nem sokáig! – szólaltam meg hisztérikusan, és leráztam a vállamról Rómeó simogató kezét. Most még ő is idegesített. – Mit lehet tenni? Lennie kell megoldásnak! - Félek, itt már semmit sem... – Linette szomorúan ingatta a fejét. – Ezt már nem lehet visszavarázsolni. Nem kellett volna elindulnotok Los Angelesbe Chrisszel! - Az még önmagában nem oldotta volna meg a helyzetet, bár időhúzásnak ez sem rossz – vélekedett Rómeó. – A dolog méregfogát jóval régebben kellett volna kihúzni, igaz, Astrid? a hatalmas, szürkéskék szárnyú Őrangyalom szigorú, várakozásteljes arccal méregette az Úrnőt. Magam sem értettem, mitől bátorodott fel ennyire mindenki. Ügy látszik, a bajtól valamennyien sokkot kaptunk, és már arra is képesek vagyunk, hogy magát a Sorsot vonjuk felelősségre. - Én sem vagyok a Teremtő, hogy ne vétsek hibát – Astrid mindig kifürkészhetetlen tekintete ezúttal nyílt volt és szinte emberi, amikor a szemembe nézett. – Mint azt már korábban elmondtam neked, Jane, nekem veled, az Amphibiával nem voltak terveim, tudtam, hogy eljössz, ha itt az idő, de nem kerestelek. Ellenben a Sötétek igen, ehhez fűződik apád története is, mint tudod. A jelek szerint nekem sem ártott volna előrelátónak lennem, és abban a bizonyos balesetben megmenteni Keira Allistert és segíteni a fián... - Persze, hiszen Keira akkor halt meg. Ha túléli a balesetet, most nincs ez az egész lidércnyomás – foglaltam össze. – Bár a kisfián, Adamen nem tudtál volna segíteni, hiszen, mint látod, végül ő is odaveszett, igaz, egy betegség miatt, de ő sincs már az élők sora- bán. - A kisfiúnak egy agydaganat okozta a halálát. Az elváltozás a baleset szövődménye... Ha Adam akkor nem sérül meg súlyosan, s ha Keira Allister nem hal meg azon a napon, amikor Christopher Hopevalley-ből létrehoztam Chris Diamondot, ez a szörnyűséges helyzet sosem állt volna elő... – sóhajtott Astrid, majd jelentőségteljesen rám pillantott.
- Felesleges azzal jönnöd, mi lett volna, ha... – nyöszörögtem, és nem tudtam eldönteni, a mérgem nagyobb, vagy az elkeseredettségem. – Itt vagyok én, a szerintetek kiválasztott csodalény, és mit érek a képességeimmel, ha a szerelmem megmentéséről van szó? Semmit. - Sajnos ez igaz – bólintott egykedvűen Helena. – Christopher már akkor is túl gyönge az életben maradáshoz, ha most azonnal odarohansz, és elhurcolod valahogyan a közeléből ezt az energiavámpírt. .. - Láttam én, hogy valami nem stimmel vele – keseregtem. Ilyen gyorsan még sosem váltakozott bennem a düh és a megsemmisítő szomorúság. – Mindig olyan lila volt a szája, karikásak és valahogy annyira természetellenesen kékek a szemei. A bőre pedig jéghideg volt, amikor kezet fogtunk... Már akkor meg kellett volna ölnöm! - Ne ostorozd magad! Mindent te sem tudhatsz – próbált enyhíteni a szenvedésemen Astrid, majd összevont szemöldökkel meredt a part felé. – Hibásnak érzem magam. El kellett volna mesélnem neked mindent a misztikus világról, valamennyi buktatóval együtt. Csak azért nem tettem, mert nem akartalak terhelni, szerettem volna, ha az elmúlt évetek maradéktalanul boldog... - Az is volt – mondtam hidegen. – De beáldoztam volna, ha Chris életben maradhat... Valahányszor rám talált a gondolat, hogy a szerelmem közel jár a halálhoz, és én nem tehetek érte semmit, emésztő bánat mart a leltembe, ami közelített az elviselhetetlenhez. - Ezért hoztatok ide, ugye? Azért vagyunk Viamorban, hogy könnyebb legyen nekem a gyász? Ne fáradjatok! A világ összes szeretetenergiája a kevés volna most nekem... - Tényleg, Astrid, miért vagyunk éppen itt? – kérdezett közbe Linette. - Viamor tökéletesen hangszigetelt is, mint tudjátok – közölte az Úrnő. - És ez miért fontos most? Hogy a Sötétek ne hallják a zokogásom? Más oka nem lehet. Hiszen ők végig mindent tudtak. Még Victor és Nolessel is. A nyakam teszem rá, hogy ezért akartak beszélni velem, hogy Matt Sheltonnak keresztbetegyenek. - Pedig vannak dolgok, amiket jobb, ha a Sötétek nem tudnak - szólalt meg a sápadt Helena, miközben közelebb lépett hozzám. - Gyere, Jane! Te is, Linette! Az Úrnő és én valami nagyon fontosat szeretnénk mondani nektek. Menjünk a házamba! Ott a lehető legtisztább a levegő. VUH Inkább most azonnal L. A.-be indulnék – fontolgattam. – Mellette szeretnék lenni... - Nem értené, miért vagy ott, és meg sem tűrne maga mellett. Most Keira számára az egész világ. Gyere, Jane! – Astrid együtt érzőn mosolygott. – Bízz bennem!Csöndesen sétálva tettük meg azt a néhány száz métert a parton, Helena búvóhelyéig. Kedves kis kőház volt, tavaly, amikor a Sötétek elől bujkáltunk, néhány hétig meghúztam itt magam. Ahogy beléptünk az ajtón, és a látószögembe került a kis ebédlő a bükk asztallal és a kovácsoltvas gyertyatartóval, ismét elborított a fájdalom. Sosem fogom elfelejteni, amikor ott vacsoráztunk, Chris és én, méghozzá a Lea és Rómeó által készített sültet. a Szárnyasaim megsimogatták a hátam. - Nagyon nehéz most neked, Magas Lélek, de itt vagyunk, és segítünk – bizonygatta Lea. – Akivel mindkét Őrzője ott van, aki mindkét Őrzőjében bízik és hisz, az nem halhat bele a bánatba. - Kedvesek vagytok, hogy vigasztalni próbáltok, de most képtelen vagyok a saját jóllétemre gondolni. Chrisnek csak egy Őrzője van. Talán ez a baj... - Okos gondolat – hagyta helyben Rómeó. – Ha Juliennek volna párja, kettejük szeretetenergiája talán elég volna Christopher megmentéséhez. - De nincs – foglaltam össze sóhajtva a megváltoztathatatlant, aztán követtem Astridot és Helenát a zsúfolt nappaliba. A szomorú arcú Fénylány megpróbált begyújtani a kandallóba, az Úrnő pedig megállt a szoba közepén, pillantásával az arcomat keresve. Astridot még soha az életben nem láttam leülni, bár gondolom, ahol ő él, ott biztosan van egy trónusa. - Figyelek – szólaltam hozzá óvatosan, bár nem tudtam elképzelni, hogy tud még valamit mondani, ami megvigasztal. Abból a helyzetből kiindulva, hogy Christopher meg fog halni, ilyen nem létezett. –
Astrid, csak annyit kérek, tedd lehetővé, hogy legalább elbúcsúzhassam tőle! Szükségem van rá, hogy még egyszer lássam. Utoljára... Élve... - Nem szeretnél inkább ereje teljében találkozni vele? Egészségesen, szerelmesen, épp olyannak látni, amilyennek megismerted őt...? ~ Hogyan is volna ez lehetséges? – kérdeztem gyorsan. - En már semmit nem értek! – méltatlankodott Linette. – Lennétek szívesek világosan beszélni? - Türelem, lányom! – intette le Astrid, még csak rá sem pillantva. – Jane, amit most teszek, az szörnyű károkat okozhat a jövőben,de nincs más megoldás arra, hogy Chris életben maradhasson. Ezt tudnod kell, mielőtt még bármit is mondanék. - Mindegy, mekkora szörnyűségről van szó, ha ő élhet. Mondd el, kérlek! – daráltam gépiesen. - Az Univerzum törvénye, hogy az Amphibia maga jöjjön rá a képességeire, a megfelelő pillanatban – folytatta Astrid. – Én most a kezedbe adom az egyik tudományod, amivel megmentheted a szerelmed életét. Mindezt nem azért teszem, mert különösebben a szívemen viselem a kapcsolatotok sorsát, noha ez is igaz. A dolog ösz- szetettebb: azt gondolom, Chris Hopevalley jelenléte nélkül te nem leszel képes beteljesíteni a küldetésedet, képtelen leszel segíteni nekünk abban, hogy végre elbírjunk a Sötétekkel. Mert a bánat egyszerűen felemészt... - Nagyon szép kilátások ezek, Úrnő – állt mellém karba tett kézzel Linette. – Esetleg valami vidámabb jövőkép? - Van olyan – állt fel Helena, miközben rádobott még néhány száraz fadarabot a hirtelen életre kelt tűzre. – Jonathan nélkül is be tudok gyújtani. Ez több mint siker... - Ahogyan az is, hogy az Amphibia képes valamire, ami most segíthet – egészítette ki Astrid, majd rám nézett. – Hallottál már időutazásról, ugye?Elkerekedett szemekkel néztem rá. Ennek elgurult a gyógyszere? - Jól hallottad – folytatta, majd megdöbbentő információk tömkelegét zúdította rám. – Vissza kell menned az időben, arra a napra, amikor Chris, Keira és Adam balesete történt. Meg kell mentened a nőt és megakadályozni, hogy megsérüljön a gyerek, de a legjobb az volna, ha képes lennél megakadályozni magát a tragédiát. - Hogyan? Hogy volnék én képes időutazásra? – bámultam Asíridra, mint borjú az újkapura, és egyszeriben úgy éreztem, mindez nem lehet valóság. Ilyesmi csak a filmekben létezik. Béna, fantasztikus filmekben. - Hogy képes vagy, az egészen biztos – jelentette ki az Úrnő. Sok dolgot el tudtam hinni, el tudtam fogadni a misztikus világgal kapcsolatban, de ami most a tudomásunkra jutott, az valóban hihetetlennek tűnt. – Már csak arra kell rájönnöd, Jane, hogy hogyan. - Csak néhány napom van, és már minden mindegy lesz. Esetleg valami kivitelezhetőbb megoldás? - Nincs! – csattant fel Helena. – Jane, te bolond vagy! Vedd már észre, hogy esélyt kaptál valami olyanra, amire én sosem! Megmentheted Christ! - így van – feleltem hevesen. – Kulcsot kaptam Astridtól egy ajtóhoz, ami egy ismeretlen labirintusba vezet! Már csak ki kell találnom, merre van a kincs! Még te sem tudod, Úrnő, mit kell tennem ahhoz, hogy visszatérhessek a baleset napjára. Van egyáltalán bárki, aki tudja? - Az Emlékőr – közölte Astrid, az én fejem pedig már megint majd szétrobbant, amint hevesen próbálta összerakni az új információkból álló képet. - Jól ismered. Electra Caine – mondta Astrid helyett Helena. - Micsoda? Ő hogyan keveredhetett ebbe az egészbe? - Nem tud semmit. Amikor Astrid nevében beszél vagy cselekszik, öntudatlan állapotban van. - Bábokká lettek a legjobb barátaim. Mi jöhet még? Talán szerencsétlen Priscilla is csatasorba állt, anélkül, hogy tudna róla... – a gondolataim úgy magukkal ragadtak, hogy észre sem vettem: már ki is mondom őket. – Astrid, mi lesz így? Mindenki Chris sorsára jut, akit szeretek?
- Olyan ember kellett, aki a közeledben van, és segíteni tud, ha én nem emlékeznék valamire – érvelt az Úrnő. – Gondolj csak bele, Jane, több millió évnyi emlékem van! Mindent nem tarthatok egyszerre a saját fejemben, az túl veszélyes is lenne! Jobb, ha most kiderül: minden egyes halandó barátod és rokonod emlékőr...egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy szédülni kezdek, miközben arcok jelentek meg a lelki szemeim előtt: Creevy, Priss,Blaire bácsi, Nellie néni, a szomszéd, Aretha néni, aki időnként bekopogtatott hozzánk a dzsemjeivel... Szerencsétlenek! Halálos veszélyben örökösen, csak mert én létezem és az vagyok, aki. Leroskadtam a kanapéra. Mindaz, amit hallottam, sok volt, felfoghatatlanul sok. - Most nem érek rá ezeken a dolgokon rágódni – próbáltam összeszedni magam. – Chris élete a tét. Mit kell tennem? - Elindulni a múltba, Magas Lélek, minél hamarabb – Rómeó bátorítóan megszorította a kezem. – Azt még nem tudjuk, hogyan kell csinálni, de azt igen, honnan indul oda az út. Realangelsből. Az Igazi Angyalok Városából... - Mindig is gondoltam, hogy az nem Los Angeles- mosolyogtam rá kényszeredetten a Szárnyasaimra, akiknek ezúttal boldog izgalom ült az arcán. Nyilván örültek, hogy végre tevőlegesen is segíthetnek nekem. - Nincs vesztegetni való időtök – jelentette ki Astrid. – Chrisnek óráról órára kevesebb esélye marad az életre. Jane! Lea és Rómeó elvezetnek téged Realangelsbe, Linette és Helena pedig szélsebesen New Yorkba mennek, és felkeresik Electrát. - Miért mondaná el épp nekünk ezt a titkot? – kérdezte Linette. - Vagy kicsit meg kell dolgoznunk..? – csillant föl a szeme. - Úrnő, ez a lány veszélyesen infantilis! – húzta félre a száját Helena. – A szertelensége mindent tönkretehet. Esetleg nem dolgozhatnék mással? Shilával, teszem azt... - Esetleg nem – felelt határozottan Astrid. – Fontos, hogy Linette részt vegyen ebben a küldetésben. _ De miért épp ő? - Linette igazán kiváló Fénylány – álltam én is a barátnőm mellé. - Ha jól emlékszem, tavaly miatta kötöttünk ki a Pokolban, mert neki mindenképp látnia kellett apád házát! A múltkor pedig az akciótokat bénázta el, amikor összetörte magát! - Az csak egy ficam volt – tettem helyre a tajtékzó Helenát. – Egyébként pedig szerintem te is tisztában vagy vele, hogy semmi nem történik véletlenül – nyomatékosan köhécselve Astrid felé pillantottam. - Látom, kezdenek tisztulni a gondolataid, Jane – elismerően rám mosolygott. – Nagyon helyes! A következő napokban nem szabad, hogy sötét gondolatok uralják az elméd, minden optimizmusodra szükséged lehet. Ezt a küldetést csakis hittel lehet végigvinni. Az időutazással kapcsolatos tudnivalók Electra elméjébe vannak rejtve. Linette és Helena megszerzik a szükséges információkat, és utánad mennek Nadavhoz, aki megmutatja neked, hol a kapu. - Megint kezdem úgy érezni, mintha kínaiul beszélnél... – jegyeztem meg. - Az Őrzőid mindent elmagyaráznak, mire Realangelsbe értek – Astrid odalépett hozzám, és homlokon csókolt. Ajka nyomán hűs áramlatot éreztem a bőrömön. – Nekem most mennem kell. Mielőbb beszélni szeretnék a Teremtővel. Nem mindennapi gondok elébe nézünk... - Talán bevonhatnánk a Fényembereket – javasoltam. – A többiekkel kiegészülve erősebbek lehetnénk... - Lehetetlen – felelt szűkszavúan az Úrnő. – Tegyétek a dolgotokat! – mondta, majd az óceán felé fordult, és a rá olyannyira
jellemző, megfejthetetlen arckifejezésével sétált be a vízbe, míg csak el nem lepték őt a fodrozódó hullámok, és el nem tűnt a szemünk elől. Linette és Helena együtt érző pillantással búcsúztak tőlem, majd a magasba emelkedtek, és célba vették Amerika partjait. - Van remény! – kiáltott vissza nekem Linette. – Hamarosan találkozunk Realangelsben! - A repülésre figyelj, te féleszű! Ha megint összetöröd magad, én... Kuncogtam egyet Helena szitkozódásán, majd megfordultam, és rákérdeztem arra, ami aktuálisan a legjobban érdekelt. Persze csak Christopher után. - Ki az a Nadav? Lea és Rómeó összemosolyogtak. - Őt az emberek világa úgy nevezi, Mihály Arkangyal. Mifelénk a népek azonban csak Nadavielnek hívják. Megjegyzem, jobban is kedveli. Ezekben a percekben épp bált rendez. Úgy tűnik, nincs más választásod, mint hogy csatlakozz! - Nadaviel örül majd nekem? - Kíváncsi rád, szeretne megismerni – mondta kissé homályosan Rómeó, és úgy éreztem, ez a mondat akármit is jelenthet. - Menjünk! – bólintottam. – Úgyis mindig kíváncsi voltam, hogyan buliztok! - Egy élmény lesz, arra számíthatsz! – kacagott fel Romeo, es a következő pillanatban mindketten belém karoltak. – Úgy örülök, hogy végre mosolyogni látlak, Jane Andrews! Lea és én már attól tartottunk, ez a nap sosem jön el többé. - Sosem gondoltam, hogy valaha ilyet mondok majd, de hála Astridnak, a remény visszaköltözött a lelkembe... Hova megyünk. Hol van Realangels? - Ugyanitt, és mégis máshol. Viamor másik dimenziója a mi jó Öreg hazánk. _ Hunyd le a szemed, Magas Lélek, és amikor meghallod a kürtök szavát, a legszebb madarak csiripelését, amikor már érzed a leg- bódítóbb virágok illatát, akkor kinyithatod, mert megérkeztél az Igazi Angyalok Városába. Oda, ahol az élet játék, oda, ahol a bánatot csak hírből ismerik – Lea hangja egy pillanatra elcsuklott, és amint kikukkantottam a szempilláim alól, láttam, hogy az Angyallány sír, és a könnyei igazgyöngyökként peregnek a lábai elé. – Magas Lélek! Köszönöm, hogy hazahoztál bennünket! Végre én is tágra nyitottam a szemem, és a látványtól, az új környezetemből áradó ingerek sokaságától földbe gyökerezett a lábam. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, miért jöttem ide, ahol olyan elképzelhetetlen, hogy szomorú dolgok is történnek a világban. De nem itt. Nem az Igazi Angyalok Városában. Hol vagy.; Nadav? Mutasd azt a kaput, míg hajlandó vagyok kilépni innen. Nem lehetne, hogy Chris jöjjön ide... ?
15. fejezet TITKOS ALKU MATT - Most szépen bezárja a boltot, kedves! – mondta halkan, de határozottan Abraham, miközben óvatosan megvillantotta a nála lévő fegyvert. A nő ijedten a szívéhez kapott, már attól féltem, összeesik, meghal itt nekünk, és nem lesz kit vallatnunk Astrid emlékéről. Kéjes érzéssel töltött el a kiszolgáltatottsága, hogy a vastag púderréteg alatt kipirul az arca, hogy a kézfejével elkeni a könnyáztatta szemfestékét, miközben engedelmes pudliként tessékeli ki a Lady Jessica szalonból a vásárlókat, egyre csak azt hajtogatva, hogy sürgősen be kell zárnia és el kell mennie valahová. A nézelődők méltatlankodva hagyták el az üzletet, Electra Caine pedig lehúzta a vastag, rácsos redőnyt, ezzel jelezve, hogy mára bezárt a bazár. Tétova mozdulatot tett a fal felé, mire elkaptam a kezét, ő pedig meglepetésében és fájdalmában feljajdult. Úgy meredt rám, mint aki kísértetet lát. Hát persze> égetek. Kár, hogy ritkán fogdosok számomra közömbös halandókat. A hatalom érzékelése jót tesz az egónak, és segít a tervek megvalósításában. - Ne hívja a rendőrséget, asszonyom! – mondtam neki, és megkönyörültem rajta, azaz elengedtem a karját. A tekintetet azonnal odakapta, a friss sebre, amit az érintésem a bőrén ejtett. Láttam rajta, hogy borzad, viszolyog, fél, és nem érti a helyzetet. - Mondja csak, ez itt a riasztó? – kérdezte a nőtől a szerintem túlságosan is udvarias Ab, mire Electra bólintott, és a társam kicsavarta a készüléket a falból. - Van itt egy iroda hátul, igaz? – érdeklődtem. – Menjünk be oda, és szépen, meghitt hármasban elbeszélgethetünk közös ügyeinkről. - Nekünk nincsenek közös ügyeink – szólalt meg hirtelen, bátran a nő. – Tudom már, honnan olyan ismerős nekem. A kolléganőm, Jane egyetemi barátja, igaz-e? Ugye ennek az egésznek nincs köze ahhoz a kislányhoz? - Milyen édes, hogy most sem a saját bőrét félti – gúnyolódtam, és miután bevonszoltam őt az irodába, egy székre löktem. Látszott rajta, hogy nagyon ki van borulva, úrinő volt, aki nem szokott efféle bánásmódhoz. - Mit akarnak tőlem? Ha Jane-t keresik, mint látják, ő most nem dolgozik, ha pedig pénzre van szükségük, vigyék csak a kasszát. Itt a kulcsa! – emelte fel az íróasztalról, majd Abraham felé nyújtotta. - Nem azért jöttünk, hogy raboljunk – közölte Jane apja. – A látogatásunk valóban a kis kisegítő kolléganőjéhez köthető. De egyáltalán nem lesz magának kellemetlen emlék ez a nap, ha szépen elmondja nekünk mindazt, amit Astrid Úrnőtől hallott Christopher Hopevalley megmentésével kapcsolatban... - Christopher Hopevalley? – az asszony arcán őszinte döbbenet tükröződött. – Valami baj történt vele? Istenem, azonnal fel kell hívnom Jane-t! – a nő felugrott a székéről, én pedig azzal a lendülettel visszanyomtam a helyére. - Sokkal fontosabb dolga is van most, mint maga – vetettem oda durván. – Hihetetlen, hogy ez a Hopevalley, bármerre járok is, olyan kedves mindenki szívének... Tud valamit a srác, nem igaz? - kacsintottam Abrahamre, aki ezúttal nem viszonozta a gúnyos pillantásom. Ehelyett felkapta az asztalon álló üveg Eviant, és a tartalmát Electra Caine vállára öntötte, akinek az imént miattam borult lángba a blúza, és most elkeseredetten hadonászott maga körül - Mi ez az egész? – kérdezte feldúltan, a velejéig rettegve. – Nem tudom, ki Astrid, nem tudom, mit akarnak tőlem, én ezt az egészet nem értem... - Csakugyan? – kérdezte Abraham. – Pedig nagyon jó lenne, ha kicsit megerőltetné az emlékezetét, mert nincs több víz ebben a szobában!
- Mondja el, amit tud! Ne nézzen bennünket madárnak! Maga Astrid Emlékőre, maga vitte Janenek azt a rébuszokkal teleírt levelet, magának tudnia kell, mit tegyünk, hogy Chris életben maradjon! – követelőzött Ab. - Bár tudnám! Nem tudom! Nem tudom! Egy őrület, egy elmebaj ez az egész! Mi baja Chrisnek? És hol van Jane? Beszélni akarok vele!Eljött a pillanat, amikor a tekintetem már valósággal szikrákat szórt a dühtől, és kezdődött a szokásos remegés. Meglátszott, hogy Ab jóval gyakorlottabb éles helyzetekben nálam, mert én legszívesebben rávetettem volna magam az asszonyra, hogy darabokra tépjem, ő azonban higgadtan, megfontoltan építette fel Electra Caine köré a lélekgyötrő hangulatot. Számtalan verzióban elmesélte neki, miként fogja megkínozni, ha nem engedelmeskedik, ha nem tar elénk minden emléket, ami Astrid elméjéből való. A nő megtörve, sírástól vöröslő szemekkel kucorgott a székén, ennek ellenére nem tudtunk belőle kiszedni semmit. Electra meghatóan játszott, az alakítása Oscar-gyanús volt, de úgy éreztem, csak meg akar bennünket vezetni. Hiszen ő az Emlékőr. Mindenről tudnia kell. - Na, jó, most lett elegem ebből! – kiáltottam bele az iroda nyomasztó csendjébe, átrohantam a szobán, félrelöktem Abrahamet,torkon ragadtam ezt az Astridhoz olyan nagyon hűséges bestiát. - Miért nem beszélsz? – köptem az arcába, miközben fájdalmasan nyöszörgött, amint a bőre lángolni kezdett. – Addig úgysem engedünk el, amíg nem mondasz el mindent! Ha kell, az örök tűzre doblak, ha kell, szétszedetlek Damian kutyáival, én... Puttana! – káromkodtam, hiába tudtam, hogy a tálján sértegetéssel itt nem sokra megyek. – Nem igaz, hogy nem látod át, mekkora bajban vagy! - Ereszd el, Matt! Ha elájul a fájdalomtól, még ennyi esélyünk sem marad! – szólt Ab. Logikusan hangzott, és amint csillapodott egy kicsit a bennem szunnyadó szörnyeteg, elengedtem a nőt, aztán hosszan, cifrán káromkodva ültem le a mellette lévő székre. a következő tíz percben farkasszemet néztünk Abrahammel. A gondolataink szorosan összefonódtak, kerestük a megoldást, miközben Electra igyekezett úgy tenni, mintha nem is létezne. Görcsbe rándulva kushadt a székén, és még a lélegzetvételét sem hallottam. Mit ér a pénzed és a hatalmad, meg az ezerdolláros gönceid a természetfelettivel szemben? h helyzetemnek ezt a részét határozottan élveztem. Sötétként beletiporhattam azokba, akik keresztbetettek nekem. Köztük volt Electra Caine is. Az első perctől kezdve éreztem, hogy ferde szemmel néz rám, nem csípte, ha Jane közelében voltam. Valószínűleg ösztönösen érezte, hogy veszélyeztetem az álompár kapcsolatát. Mert Jane – és ez számomra megkérdőjelezhetetlen - bármit is mond, mindig vonzódott hozzám. Hirtelen kivágódott az iroda ajtaja. Abbéi azonnal talpra ugrottunk, támadásra készen. Tudtuk, könnyűszerrel leszámolunk azokkal az esendő emberekkel, akik ránk törhetnek egy üzletközpontban. Csak pár hulla. Mi az nekünk? Damian a puszta akaratával majd elsikálja a történteket. Csakhogy az ajtóban nem halandók álltak, hanem legnagyobb meglepetésemre két, gyalázatosan erős szeretetenergiájú Fénylény Nők voltak mindketten, és a jelenlétük annyira megviselt bennünket, hogy azonnal átváltoztunk Pokol szülöttekké. Electra iszonyodva sikoltott fel, keresztet vetett, majd összeszorította a szemhéját, amikor meglátta a két bűzlő, égő, rohadó, sárga szemű torzót, akik mi vagyunk. - Szentséges ég! Mit csináltak ezek Electrával? <£j szegezte társának a kérdést a kék-fekete hajú, kurvás szerelést viselő Fénylány. - Hozzájuk is intézheted ezeket a kérdéseket, Linette – felelte neki a másik, aki hosszú, fekete köpenyt viselt, egyenes hajat, ami már nem is szőke volt, hanem fehér. – Látnak bennünket! - Az meg hogy lehet? – kíváncsiskodott a cédajelmezes. - Az őrületbe kergetsz a tudatlanságoddal! – a szöszi égnek emelte a pillantását, majd magyarázólag hozzátette: – Ha két Sötét túl erős, képes kioltani a szeretetenergiát, és láthatóvá válunk számukra. - Remek. Még sosem voltam ilyen helyzetben. De eddig nem is vetettek be komolyabb akciókba, Helena!
- Most sem biztos, hogy jó ötlet volt... – nézett rá olyan sötéten a szöszi, hogy azt a tekintetet még Nolessel is megirigyelte volna. – Már megint az időt húzod, ahelyett, hogy cselekednénk! - Ugye, ez csak egy rossz álom? – szólalt meg szinte suttogva, remegő hangon Electra Caine. - Sajnos nem, de ne aggódjon, Mrs. Caine, Jane majd mindent megmagyaráz-csicseregte a Linette nevű. – Mit tettek az Amphibia főnöknőjével, csúnya fiúk? És főként miért? - Semmi közöd hozzá – vetettem oda durván. – És jobb, ha mindketten elhúztok innen, mert ez most itt a mi területünk!i - Csak szeretnétek! – mosolygott önelégülten a szöszi. – Mellesleg felesleges a faradozásotok. Nektek úgysem mondja el, amit tud. Nekünk viszont nincs időnk, úgyhogy álljatok arrébb! Megpróbáltam nekimenni a nőnek, de a belőle áradó energiától visszapattantam, így képtelen voltam megállítani, hogy odamenjen a széken kucorgó foglyunkhoz. Abraham ugyanígy járt a másik nővel, aki már ott is volt Electra mellett, és két tenyerét az asszony nyakára tette, pontosan azokra a részekre, ahol égési sérülést ejtettem rajta. - Mindjárt jobb lesz, Mrs. Caine – mondta neki kedvesen. – Közben tedd, amit kell, Helena...! De... – Linette felénk intett a szemeivel. – Nem zavar, hogy itt van ez a két magát nagyon keménynek gondoló szörny? - Miből gondoltad, hogy benn maradhatnak? Mindegy, menynyire gondolják magukat keménynek – vont vállat Helena, majd arcán pimasz grimasszal felénk pillantott. – A helyzet egyszerű. Ez egy védett rendszer. Míg itt vagytok, Electra emlékei nem kerülnek felszínre, és sem ti, sem mi nem leszünk okosabbak – sokatmondóan megemelte íves, aranyszínű szemöldökét, majd a halántékánál kétoldalt megfogta Jane főnöknőjének fejét, aki egy ideig értetlenül meredt rá. Az arca már-már hullamerevnek tűnt, báván bámult a szőke Fénynőre, mint valami szerencsétlen agy halott. - Látjátok? Semmi nem történik. Ez egy pláza! Javaslom, hogy menjetek el moziba. Legalább addig sem fogtok ilyen förtelmesen kinézni – mondta a szőke, halálos lelki nyugalommal. Úgy tűnt, szikrányit sem fél a karmos fenevadaktól... - Abraham, ez valami trükk? – kérdeztem a társam. - Tartok tőle, nem. A Fényesek Úrnője biztosan komoly védelmi hálót szőtt Electra vele kapcsolatos gondolatai köré... - így van – bólintott Linette. – Egy pont Jane papájának. - Nem megyünk sehová – vágtam ki a tromfot. – Tudni akarjuk mi az üzenet. Közös a célunk: mi is azt szeretnénk, ha Christopher életben maradna! - Igen, és mióta? – a szöszke mély, kékes szemei tele voltak szomorúsággal. - Higgy neki, Fénylány, így van – szólt közbe Abraham. – Kérlek, ebben a tekintetben próbálj bízni bennünk... - Nincs az a tekintet, ami ezt lehetővé tenné, viszont ha nem cselekszünk gyorsan, Christopher meghal. Tűnés! - Csak ha megígéred, hogy elmondod, amit megtudtál – akadékoskodtam, merőn nézve a Fénynő szemébe. - ígérem – felelte fásultan. - Az nekem kevés. - Erre nincs szükség, Matt – okoskodott Abraham. – Egy Fényember nem hazudhat. Elég egy ártatlan szószegés, hogy holtan essen össze. A következő akciónkig, azt hiszem, jó néhány könyvet el kell olvasnod odalenn... Utáltam, hogy lekezel, de nem akartam a két nő előtt balhézni. Bízva abban, hogy legalább Jane apja igazat mond, a szöszihez fordultam: - Rendben, kislány. Itt leszünk a plázában. De hívunk erősítést! Ne próbáljatok megszökni előlünk, mert Abbéi felrobbantjuk ezt a kócerájt, és hirtelen kisebb gondotok is nagyobb lesz, mint Mr. Tökély megmentése... Mennyi hulla! – vágányán, magabiztosan füttyentettem. Legalábbis én annak szántam.
- Bunkó – közölte egyszerűen Linette. Nem reagáltam le. Az ajtó felé indultam, miközben a szemem sarkából láttam, hogy Abraham bátorítóan a szöszi felé biccent. Mire kiértünk , átlényegültünk, és ismét emberi formánk lett. Minél távolabb kerültünk a Fényemberektől, annál kevésbé volt fájdalmas a létezés. Csigalábon vánszorogtak a percek. A plázában nagy volt a pangás, ami előnyömre vált, mert a távoli üzletekből kiszűrődő hangokat is remekül hallottam. Abraham tanácsára megpróbáltam befogni, pontosan mi zajlik Electra kis irodájának falai között. Nem is volt túlságosan nehéz. Gondolatban vállon veregettem önmagam. Ez a hallás azért nem akármi. Kisvártatva már érdeklődéssel figyeltem a párbeszédet, és annak tartalmától elképedve forgattam a szemeim. - Mi történik? – kérdezte türelmetlenül Ab. - Te tudod, mi az, hogy angelisz? - Persze. Csak nem... ? – Jane apja hirtelen olyan arcot vágott, mint aki megvilágosodott. Egyszeriben megragadta a karom. – Gyere! - Hová? - Hogy hová? Vissza az irodába. Hogy divatos kifejezéssel éljek, a lányok a saját farkukba haraptak. Ezt a rejtélyt, úgy tűnik, nem tudják megoldani nélkülem... amikor ismét berontottunk az irodába, természetesen rögtön átváltoztunk. Emberi alakban egyszerűen nem lehetett mellettük kibírni. Electra még mindig a székén ült, a változás mindössze annyi volt, hogy monoton, halk mondatok estek ki a száján gyors egymásutánban. Mintha valami verset darált volna a napközis tanárának. A két Fénynő megütközve bámult hol rá, hol ránk. Úgy tűnt, mintha nem is Jane főnöknője mesélne, csupán közvetítőként volt jelen a teste, az arca, a hangja. Bárhogy koncentráltam is, a beszédéből semmit nem értettem. Egy teljes zagyvaságnak tűnő szöveget Sántáit, különös, leginkább a latinra emlékeztető nyelven. A szőke Fénynő korábbi, fölényes mosolya már rég lehervadt az arcáról,láttam, amint próbál valami tartalmat keresni a sületlenségek mögött, akárcsak én, miközben a kolléganője is úgy festett, mint aki arra gondol: mi a franc ez az egész Electra pedig csak darálta nekünk felfoghatatlan mondandóját, majd kisvártatva hirtelen elhallgatott és minden átmenet nélkül elájult. A Linette nevű csaj persze még mindig a sebein tartotta a kezét, így gyorsan utána kapott, nem engedte leesni a székről. Meghökkenve figyeltem Electra bőrét ott, ahol pár perccel ezelőtt megégettem – a friss sebnek nyoma sem volt. Ügy látszik, a kék-fekete hajú nő valami orvos lehet a Fényemberek között. Most tanácstalanul és kissé reménytelenül, szótlanul nézett a másik nő szemébe. - Kértük, hogy menjetek el! – mondta rezignáltan Linette, de ránk sem nézett. Talán viszolygott. - Mattnek jó a füle. Nagyon jó – magyarázta Ab, bár nem voltam boldog, hogy kiadta a képességemet. – Tudjuk, hogy nem boldogultok. Segíteni jöttünk. - Ugyan, miben tudnátok? Sajnos nem beszélem a Szárnyasok anyanyelvét – mondta kissé szégyenlősen a szöszi. Egész biztos voltam abban, hogy ő lehet a Fényemberek okos tojása, és most rettenetesen idegesíti, hogy csődöt mondott. - Ez az volna? Amit az asszony kántál? – mordultam rájuk. - Angelisz nyelv, a Realangelsben élők hivatalos nyelve – okított :ki Abraham, mire a rideg szöszke a társamra kapta a szemeit. - Honnan tudsz egyáltalán arról, hogy a Szárnyas Nemzetségnek van saját kifejezéstára és saját városa? – kérdezett vissza meghökkenve. – Egy Sötét ilyesmikről nem tudhat. Nem tudom, tisztában j vagy-e azzal, hogy én vagyok az Amphibia apja. Hiszen te, a barátnőddel ellentétben még sosem tetted tiszteleted nálunk. Linette, igaz? Csak a hajszíned változott, mióta nem találkoztunk... Meg kell hagyni, Abraham igen ügyes tématerelő. _ Nem is szeretek visszaemlékezni arra a napra – mondta fenyegető pillantással a kékes hajú. – Beszéljünk inkább arról, honnan tudsz az angeliszről?
- Nemcsak hogy tudok róla, beszélem és értem is – dobta be az adu ászt Ab, és egyszeriben megvilágosodtam: sem a két szentfazék, sem én nem értettem, mi mindenről gagyogott Electra Caine, Jane apja viszont pontosan tudja. - Akkor nálunk a labda – vigyorodtam el elégedetten. – Ezek szerint ti nem tudjátok, hogyan mentheti meg Jane Chris Hopevalley-t, mi viszont igen... - Miért is érdekel ez benneteket? Csak ártani tudtok ennek az ügynek – mondta flegmán a szőke. - Talán a végcélunk nem egyezik, de az út, ami ahhoz vezet, egy darabig közös lehet... - Muszáj emlékeztetnem, kedves Linette, az információkat, amikre szükségetek van ahhoz, hogy tovább léphessetek a küldetésben, csak én tudom – mosolygott Abraham. - Így van, kiscicák. Nélkülünk nem boldogultok! - Mit kértek cserébe? – érdeklődött hidegen Helena, úgy látszik, tökéletesen átlátta a helyzetet. - Mi a biztosíték, hogy nem vertek át bennünket? – kérdezett vissza bizalmatlanul Linette. Abraham elgondolkodva rám pillantott, látszott rajta, hogy érveket keres, ám végül a lehető legegyszerűbbet választotta. Szégyelltem is magam miatta, mert ilyen fokú őszinteség – különösen a Fényesek előtt – nem illett egy Sötéthez. - Bármilyen különös is ez a tény, bármilyen hihetetlen számotokra a lányomat, Jane-t mindketten szeretjük – mondta egyszerűen. - Igen. Szeretjük. Damian mindkettőnknek meghagyta ezt a egyetlen pozitív emberi érzést. Nem ellene dolgozunk, hanem érte’ Bárhogy döntsön is a játszma végén, azt mindketten tiszteletben tartjuk. Beláttuk, hogy rossz ötlet volt belekeverni a zombit ebbe az egészbe... Nem számoltunk azzal a következménnyel, hogyha Chris eltűnik az életéből, akkor nem Sötétté válik, ahogy reméltük, hanem egy szerencsétlen, örökösen szomorú lélekké, aki fájdalmában döntésképtelen, és egyik irányba sem tudja teljesíteni a küldetését. * – Kedves Jane Papája, te nem voltál valaha politikus? – érdeklődött gunyorosan Linette. - Meg kell mondjam, rendkívül szép beszéd volt. Kár, hogy egy szavát sem hisszük! - Kénytelenek vagyunk megbízni benne, Liny! - Miért? - Azért, mert nincs más esélyünk – foglaka össze a szőke lány. - A szöszi jól látja – szúrtam közbe. - Helena vagyok... – lesújtó pillantást vetett rám. - Remek, akkor tárgyalhatunk – mondta lelkesen Abraham. - Ti pedig megpróbálhatnátok tisztességesebb külsőt ölteni erre az összejövetelre, ha már így alakult – sérelmezte a fizimiskánkat Linette. – Ne vegyétek zokon, de így nagyon nehéz a szemetekbe nézni... - Az nem fog menni, Madame Égi Fény! – közöltem. – A ti külső adottságaitokat tekintve nincs hiba, ám az atmoszférátok, ha emberi testet viselünk, ránk nézve megsemmisítő. Szóval ebből nem lesz egészséges szex! – kacsintottam, és meglepődve vettem észre, hogy valamiért úgy viselkedem, mint amikor még natúr, mezei Matt Shelton voltam, és az egyetemen hajkurásztam az alsóbb éves, miniszoknyás csajokat. Mintha még a Jane elutasítása ütötte lyuk is tompábban sajgott volna a megszokottnál. Az egyetemről egy pillanatra eszembe jutott, hogy már jó ideje nem láttam a szüléimet. Szerencsétlen mamma... Sebaj, jobb, ha hozzászokik a gondolathoz, hogy egy szem kicsi fia végleg elzüllött. Jobb, ha megmarad ebben a hitben, mert ha közel vagyok hozzá, végül majd neki is baja esik. Anyám iránt sem éreztem szeretetet, de nem akartam, hogy őt is bekebelezze a Sötétek Világa. Mondjuk, úgy, mint annak idején Jane apját. Most felé intettem, hogy tárgyaljon a két Fénylibával. - Hogy lássátok, mi is szeretnénk, hogy a mentőakciótok sikerrel járjon, hajlandó vagyok fegyverszünetet kötni és elmondani, mit jelentenek az Emlékőr szavai. Cserébe viszont azt kérjük, mondjátok meg, hol lesz Chris és Jane, abban az esetben, ha a lányom sikeresen visszatér az időutazásról – alkudozott Abraham. Figyeltem a két nő reakcióját: egymásra néztek, és határozottan
úgy tűnt, alig pár másodperc alatt lejátszottak egymás közt egy komplett meccset. Ahogyan az elégedett tekintetén láttam, Helena került ki győztesen. Ezek ketten vagy nagyon jól ismerik egymást, vagy olvasnak a másik gondolataiban. Nem volt alkalmam tovább szemlélni a néma vitát, mert a szöszke egyszeriben elkapta a tekintetét, és teljes figyelmét Abrahamnek adta. Hirtelen mellékszereplőnek éreztem magam, és a színes hajú csajt is. Ez nem tetszett, de meg kellett barátkoznom a gondolattal: ehhez a zárhoz csak Abrahamnek van kulcsa. - Mr. Andrews! – szólalt meg Helena, – Ha Keira Allister nem hal meg abban a balesetben, akkor nincs kiből létrehozni az élőhalottat, nemde? Ha azt vesszük alapul, hol volt Chris és Jane akkor, amikor a halott menyasszony felbukkant, hát azt kell mondjam, hogy a Hopevalley szülők házában, Los Angelesben. Úgy vélem, esélyes, hogy az Amphibia időutazása is ezen a ponton ér majd véget. Persze megkérdezhetném az Úrnőt, mi erről a véleménye, de botorság volna felhívni a figyelmét arra, hogy mi itt összedolgozunk, úgyhogy ezt a lehetőséget kihagynám. - Nemigen fordult elő még ilyesmi az Univerzum történelmében. .. – mondta Abraham. – így hát kénytelenek vagyunk bízni a megérzéseidben, és biztosíthatlak, az imént említett helyszínen várakozunk majd arra, hogy Jane visszatérjen... - Az nem lesz jó – mondta Linette, majd lesajnálóan pislogott a társára, mintha az nem vett volna észre valami nagyon is nyilvánvalót. – Mivel te nem vagy Jane barátja, nem tudhatod, de csak egyetlen hétvége erejéig tervezték, hogy Los Angelesben maradnak, aztán visszatértek volna Manhattanbe. Chris a színházi munkájához, Jane-nek pedig így Karácsony előtt sok vizsgája van az egyetemen, tengernyi feladata van a butikban... - így a lehetséges érkezési pontok holléte egyre bővül – fogtam a fejem. – Mindenhol ott kell lennünk! Ezt hogy vihetjük véghez, Ab?Ezen ráérünk gondolkozni, mindenesetre szerencse, hogy Kékhajúságának így vág az agya – elismerően Linette-re nézett, aki látványosan kihúzta magát. – Az viszont bizonyos, hogy mindannyiunk érdeke a lányom lelki jóléte. Ez pedig annak függvénye, hogy Chris Hopevalley megmenekül-e vagy sem... - Igazad van, Abraham! – bólintott Helena. – Nincs időnk tovább lamentálni, ahogyan a hivatalos engedélyek beszerzése is elmarad. Kezet adnék neked, ha ez nem volna lehetetlen, így viszont csak megígérni tudom, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk az ügy érdekében. - Így van. Jane pedig úgy dönt, ahogyan akar – helyeseltem. Mindenesetre ha szükség lesz rá, a megfelelő helyen és időben említsétek majd meg, hogy mi is segítettünk! - Vele mi lesz? – mutattam a Linette ölében heverő, még mindig ájult Electra Caine-re. – Úgy értem, veszélyes lehet, ha magához tér. Most már túl sokat tud. El kéne tenni láb alól! -Miket beszélsz, te vandál? – szörnyülködött Linette. – Míg egy csepp élet van bennem, Jane pótmamájának nem esik bántódása! - Mielőtt visszatérnénk az Amphibiához, hazavisszük ezt a szerencsétlen asszonyt a lakására. Úgy ébred majd, mintha mi sem történt volna, kizárt, hogy bármi rendellenes eszébe jusson erről a mai napról. Astrid így tervezte meg ezeket az Emlékőröket is... – magyarázta a hangjában érezhető tisztelettel Helena, azonban engem a mondata első része sokkal jobban izgatott. - Hol van most Jane? - Oda sosem juthat el egy ilyen rosszfiú! Ott mit sem érne a szörnyeteg kinézet. Porrá zúzná a szeretet... – mosolygott talányosán a kis kékség. - Az Amphibiát biztonságban hagytuk, Dunluce partjainál. Nem mintha védelemre lenne szüksége, hiszen erősebb bármelyikünknél. Viamor azonban ideális terep számára a felkészüléshez. Nincsenek ott kellemetlenkedő alakok... No, de térjünk rá a lényegi dolgokra! Hallgatjuk, Abraham! Néhány másodpercig kényelmetlen csend telepedett közénk, majd mindhárman várakozás teljesen meresztgettük a szemeinket Jane apjára. Ő pedig beszélni kezdett. Elmondta a legnagyobb képtelenséget, amit valaha hallottam.
16. fejezet ANGYALI HANG CHRIS Valami történik. Valami végleges, valami megváltoztathatatlan, én pedig nem tehetek ellene semmit. Olyan, mintha külső szemlélője lennék csupán a saját szenvedésemnek. Nem értem, mi van velem. Végre itt van Keira... Boldognak kellene lennem, energikusnak, egészségesnek, ezzel szemben én óráról órára rosszabbul vagyok. Mi történik velem? MI TÖRTÉNIK VELEM? Hiszen itt van Ő, a fejem az Ő ölében pihen, miközben simogat a hűvös ujjaival, engem mégis kiver a víz. Lázas vagyok, iszonyatosan lázas. Nehezen tűrök Keirán kívül bárkit is a környezetemben, az imént bejött anyám, és azon kaptam magam, hogy csapkodok magam körül, amint megpróbál vizes borogatást tenni a homlokomra. Nem hagytam. A láz fátyolos ködén át tompán, értelmezhetetlenül hatoltak be hozzám a családom egyre elkeseredettebb vitái. Anyám és nagyi szerint kórházba kellene vinni, Keira és Amalie tiltakoznak. Nekem jó itt, nekem nagyon jó... Igazuk van. Az kéne még, hogy elrángassák mellőlem az egyetlen erőt adó forrást, aki végtelen szeretetevel gondoz, ápol, simogat. - Elég volt ebből! – valahonnan, nagyon messziről apám hangját hallottam, és éreztem, amint durva karok emelnek, cipelnek valahová. Iszonyatosan szédültem és fájt a fejem, úgy fáztam, hogy vacogtak a fogaim. - Jane... – nyöszörögtem szinte öntudatlanul, mire valaki a homlokomat simogatva válaszolt a lázfátyol túlsó oldaláról. - Visszaküldted őt New Yorkba, kisfiam. Keira, Amalie és a nagyi taxival jönnek utánunk. Nem fértek be, mert le akartunk téged fektetni itt, a hátsó ülésen. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy a rettenetes fázás mellett azért is remeg a testem, mert a Lincolnunkban hánykolódom, minden büszkeségemet elveszítve, anyám ölében, miközben apám ül a volánnal. Utoljára vagy húsz évvel ezelőtt történt velem ilyen. Vajon mi van ma a világgal? Nem értem, nem értem... - Nem akarok kórházba menni – utáltam magam érte, mégis nyafogtam. - Ki kell, hogy vizsgáljanak – visszhangzott a fejemben az apám hangja – Tudom, az a fajta vagy, mint én: csak akkor mégy orvoshoz, ha már visznek. Most az utóbbi eset áll fenn, hát maradj nyugton, fiam, és tartalékold az erődet a vizsgálatokhoz!Erőtlenül pillantottam fel anyám arcára, amit már csak homályosan láttam. Halványan elmosolyodott, mégis sejtettem, hogy a szemei tele lehetnek az irántam érzett aggodalommal. - Emlékszel, kisfiam? Régen mindig azt mondogattad, ha egyszer kiderül rólad, hogy cukorbeteg vagy, abban a pillanatban felajánlod majd a szerveidet a rászorulóknak, mert te képtelen vagy édesség nélkül élni. Bárcsak megúsznánk egy cukorbetegséggel, Christopher! -Egyáltalán nem olyan tüneteket produkál – mondta feszülten apám. – Viszont jó lenne, ha nem rémítenéd halálra a gyereket. -Lassan épp olyan vészmadár leszel, mint az anyád. Ki tudja, lehet hogy épp Margaret kotyvalékától lett még rosszabbul! - Csak az aggodalom beszél belőled, drágám. Emlékezz csak anyám gyógyteái hányszor helyrehoztak! Félő, hogy Chrisnél valami komolyabbról van szó, mint egy influenza... - Alicia, az isten szerelmére! Nem volt már erőm arra, hogy rájuk figyeljek. Lehunytam a szemem és átengedtem magam a lebegésnek, megpróbálva nem a fizikai szenvedéseimre koncentrálni. Úgy éreztem, mintha nemcsak a testemet bénítaná meg a betegség, a láz, hanem a lelkemet is gúzsba kötve tartaná egy titokzatos erő. Most, hogy Keira nem volt velem, még hangokat is hallottam, ám nem az ő drága hangja visszhangzott a fejemben. Egy Angyal sírt ott, percről percre elkeseredettebben, és egyre csak ugyanazt ismételgette...egyedül nem tudok segíteni. Egyedül nem vagyok hozzá elég erős. Miért nincs nekem
társam? Minden halandónak két Őrzője van!Akkor ennek a szerencsétlennek miért csak én vagyok? Nem halhatsz meg; Magas Lélek! Nem hagyhatod itt a földi létet, nem hagyhatod magára Őt!Hát, én is ezt mondom. Semmi kedvem meghalni. De hiszen ez csak egy kis influenza, múló nyavalya. Vagy nem? VAGY VALAMI MÁS? Mi bajom van nekem, Julién? Eddig miért nem hallottalak? Szörnyű lények hallgattattak el, napok óta gyötrődöm, mert sehogyan sem találtam utat sem hozzád sem őhozzá. Keirához? Nem, Magas Lélek. Jane-hez. Ha időben meghallgatott volna, talán még tehetünk valamit. De így... Ki beszél most itt Jane-ről? Keira a fontos, és én. Keira a legszörnyűbb fajból való, amely ebben az Univerzumba született. Jó és rossz ellen egyaránt való, megsemmisítő fajból aminek nem volna szabad léteznie. Ami megmérgez mindent ami él. Végre, végre elmondhattam neked, mélyen tisztelt Magas Lélek! Minden szavad hazugság! Keira nem lehet rossz. Aki engem ilyen odaadóan szeret, annak egy gonosz csontja sincs. annak a Keirának, akit annak idején megismertél, valóban nem is volt. Mi ez az egész, Angyal? A tudatom valósággal üvöltött Juliennel. Örömmel látom, hogy ébredezik az elméd, végre nincs melletted, és így percről-percre tisztul a kép. Hálás lehetsz a nagyanyádnak, amiért mindent megtett, hogy az a vámpír a másik autóval menjen... Vámpír? Mi az ördögről beszélsz, Julién?Energiavámpír. Élőhalott. Már napok óta szívja a lelkedet, s ha végképp az övé lesz annak utolsó szeglete is, te meghalsz. Meghalsz anélkül, hogy utoljára átölelhetted volna a nőt, akit igazán szeretsz... Akit valóban szeretsz! Aki nem egy gonosz varázslattal láncol magához, hanem a bájával a szenvedélyével, a jóságával. Azzal, amikor nevet, azzal, ahogyan a lobogó rubinhaján táncol a napfény, ahogyan smaragdszemei alatt arany szeplők zápora mosolyog rád, Magas Lélek. Ez a szerelem, nem az a rabság, amiben most sínylődik a tested- lelked... - Jane... – mondtam ki a nevet, ami valahonnan a tudatom hátsó szögletéből, egy összegyűrt, pacás noteszlapról kerülhetett elő. - Mondtam már, hogy hazaküldted őt New Yorkba, kis drágám - anyám hangja összekeveredett az Angyaléval, és a következő percekben olyannyira elmosódtak ezek a hangfoszlányok, hogy már nem tudtam igazán követni, melyikük mit akar tőlem. aztán azon a ponton, amikor megint magam körül éreztem apám karjait, végleg elveszítettem az eszméletemet. Az utolsó, amire emlékszem, a végtelen szomorúság és az, hogy megváltozhatatlanul elveszítettem valakit, aki a legfontosabb volt nekem – legbelül tudtam, az élettel együtt. Élőholtak. Derengett valami, egy régi történetről. .. Ha csakugyan az történt velem, amit az Angyal mondott, akkor számomra nincs menekvés.
17. fejezet NADAV BÁLJA JANE Vannak dolgok, melyek még az én képzeletemet is felülmúlják. Sosem gondoltam, hogy létezik olyan hely, ahol nincs a lábam alatt talaj, én mégis minden nehézség nélkül lépkedek. Nem hittem, hogy van város, ahol az épületek tejfehér, leginkább felhőkhöz hasonlítható anyagból magasodnak, és minden ház úgy néz ki, mint egy kisebb palota. Csodájára jártam, hogy van az univerzumnak olyan pontja, ahol a növényeknek nincs szüksége földre, mert az energiát a levegőből nyerik, és a színes, különleges formájú virágok csak úgy maguktól lógnak a semmiben, a felhőházak előtt, a nem létező utca láthatatlan útjának mentén. Realangelsben vagyok. Az Igazi Angyalok Városában. El tudnám képzelni, hogy ezek után itt éljek, a végtelen béke szigetén, ami tagadhatatlanul beszippantja az embert, a másodperc törtrésze alatt. Ennek ellenére egy pillanatra sem voltam képes elfelejteni, miért érkeztem ide, és a bennem tomboló türelmetlenség kezdett monumentális méreteket ölteni. Lea és Rómeó persze mellettem voltak, próbáltak lefoglalni – a városnézés igazán ügyes próbálkozás volt a részükről. Én azonban egy percre sem tudtam elengedni magam, s ahogyan ebben az időtlen világban mégiscsak telt az idő, egyre feszültebben kémleltem a távolt, és vártam, hogy a Fénylányok visszatérjenek. Hogy addig is hasznosan töltsem az időt, és eltereljem a figyelmem, előhalásztam a zsebemben lapuló noteszt, és órákat töltöttem azzal, hogyha csak papíron is, de befejezzem a regényemet a Fénylányról. Amennyire csak a helyzet engedte, maximális átéléssel írtam, jó volt elképzelni, hogy amit kitaláltam, az akár valóság is lehetne. Miért is ne? Hiszen annyi képtelenség történik a misztikus világban... Amikor azonban véget ért a történetem, a gondolataim óhatatlanul visszakanyarodtak Linette-hez és Helenához. Electra lakására vagy a Lady J. szalonba mentek. Az én Electrámhoz, ami nem tűnt veszélyes küldetésnek, de úgy éreztem, ennyi idő alatt, az ő tempójukban már háromszor meg lehetett volna tenni az oda-vissza utat Viamor és New York között. Biztos voltam abban, hogy valamiféle akadályba ütköztek, vagy akár megsebesültek, esetleg Sötétekkel akadtak össze, és egyre borzalmasabb ötleteim támadtak arra vonatkozóan, hogy mi történhetett velük. - Astrid biztosan látja őket. Neki tudnia kell, merre járnak! Ha érzi, mennyire aggódom értük, miért nem hoz nekem valami hírt? - fakadtam ki, miközben épp Realangels városközpontja felé repültünk, melynek dísze egy csakugyan a semmiben lógó, valószínűtlenül magasra törő szökőkút volt. A víz, amint utat tört magának fölfelé, a szivárvány ezer színében pompázott, és megfigyeltem, hogy a visszahullás ideje alatt ezüstösen csillog, majd szertefoszlik a semmiben. - Ez hihetetlen – zökkentem ki egy pillanatra a pufogásból. – Meséltetek róla, de álmomban sem gondoltam, hogy ez ilyen gyönyörű. De kár, hogy nem hoztam fényképezőgépet! Ezt a látványt nem lehet leírni... - Látom, jobb pillanataidban úgy érzed magad, mint egy japán turista – mosolygott Rómeó. – Az épület a szökőkút mögött a városháza, Jane. Ide jöttünk, mert ez Nadaviel főhadiszállása. - Astrid szerint ő tudja, hol az Időkapu – bólintottam. – De ezzel még nem vagyunk kisegítve! Electra emlékére is szükség van, anélkül semmi nem megy... Mi van, ha a lányok nem érnek visz- sza? Akkor Chris, Chris... – nem akartam kimondani, mi történik majd vele. - Próbálj meg megnyugodni! – kérlelt Lea. – Nem szabad felzaklatnod magad. Gondolj arra, hogy ha bajuk esett volna, arról már biztosan tudnál, mert Astrid nagyon is szemmel tartja ezt a küldetést, hiszen komoly tétje van! - Igazat adok Leának – biztatott Rómeó is. – A lányok bármelyik percben beeshetnek. Gyertek, addig puhítsuk meg Nadavot!
- Rémületes vagy, Rómeó – vonta fel a szemöldökét Lea. – Egyre inkább magadévá teszed a földi stílust. Még hogy beeshetnek, és puhítsuk meg! Komolyan mondom, szégyen. Ha megkérhetlek, Nadav és udvartartása jelenlétében ne használj ilyen kifejezéseket! - Nők – kacsintott rám Rómeó. – Mindig a legrosszabb pillanatban kezdenek csörtézni. - Csörtézni! – emelte az égnek a tekintetét Lea, én pedig nem tudtam tovább leplezni a mosolyom. Hihetetlen édesen veszekedtek. Az Angyalok tanfolyamot szervezhetnének az embereknek párkapcsolati konfliktuskezelésre vonatkozóan. Minden bizonnyal szép bevételre tehetne szert egy ilyen vállalkozás. - Miért kell megpuhítani Nadavot? Olyan nehéz eset? – már kezdtem attól félni, az Időkapu helyrajzi számát sem lesz egyszerű megszerezni. - Csak kíváncsi és beszédes. Ráadásul éppen bál van nála, ilyenkor még rosszabb. Nagyon lényegre törőnek kell lennünk a mondandónkban, éreztetnünk kell vele, létkérdés, hogy mielőbb megtudjuk az Időkapu helyét. - Rendben. Ez menni fog – mondtam, majd hagytam, hogy két oldalról belém karoljanak, amint a legmagasabb és legfényűzőbb felhőpalota felé közeledtünk, megkerülve a semmibe zúgó vízesést. az épületbe lépve újabb hihetetlen látvány tárult elém. Monumentális, egyterű csarnokba érkeztünk, ahol a plafont természetesen a bárányfelhők jelentették, ahogyan a padlózatot is. Álmélkodva lépkedtem a leheletfinom, áttetsző labdácskákon, óvatosan, mert attól féltem, ötvenöt kiló talán túl sok nekik. Az Angyalok – legalábbis közülük a nők alacsony és valószínűtlenül törékeny lények, így a termetes Rómeóra pillantottam és nyugtáztam magamban, ha ő nem tesz kárt a nem mindennapi talajban, akkor talán én sem. a leginkább fényűző táncteremre emlékeztető ovális csarnokban kétoldalt aranyszín hangszerek álltak. Volt ott zongora, hárfa, brácsa, hegedű, de nagybőgő is – ezeken andalítóan édes dallamokat játszottak az Angyalok. Középen, a hatalmas parketten kecsesen táncoltak a vendégek, olyan volt, mintha egy ritka élvezetes balettelőadást látnék. A terem túloldalán egy hosszú, fehér asztal emelkedett, amin étkek helyett leginkább óriás vízipipákhoz hasonló, ezüstösen fénylő tárgyak kaptak helyet. Nagy megrökönyödésemre a Nadav bálján részt vevő vendégsereg tagjai olykor odaléptek, és szippantottak egyet-egyet, arcukra pedig kiült a teljes extázis érzése. - Nem mondjátok komolyan, hogy szívnak? – kerekedett el a szemem. - Enni nem ehetünk, inni nem ihatunk, mert nincsen gyomrunk és nem működik az anyagcserénk – magyarázta Lea. – Valamit nekünk is tennünk kell, hogy az ünnepnapok különbözzenek a többitől! Azokban a tégelyekben ott a földi világ ízeit őrizzük. Van kávé, csokoládé, banán, alma, cseresznye, és képzeld, Nadav még a különböző sültek ízeit is képes volt egy-egy pipába zárni – lelkesen mesélt, És a tekintetét egy pillanatra sem vette le a fehér asztalról. – Nem is bírok magammal tovább! Gyere, Lea, lakmározzunk! - Le sem tagadhatnád férfiúi léted. Ha az ennivaló kerül szóba, a világmegváltás egyből értelmét veszti! – nevetett Lea. – Előbb beszéljük Nadawel, aztán lesz időnk kicsit elvegyülni!csak amikor Lea elhallgatott, akkor vettem észre, hogy a csarnokban egy ideje megszűnt a zeneszolgáltatás, és a jelenlévők izgatott pusmogása közben egy közelgő alak finom lépései törték meg kissé a csöndet, amit nyilván a mi érkezésünk okozott. Az arcok érdeklődve fordultak felénk, miközben valaki kivált a tömegből, és széles mosollyal az arcán, egyre csak közeledett a mi kis triumvirátusunk felé. az az arc... Én ilyet még sosem láttam, de azonnal tudtam, csakis ő lehet Nadav, azaz Mihály Arkangyal, az itteni Őrzők vezetője. Lea korábban mesélt nekem arról, hogy egy Szárnyas csak addig él ebben a városban, Nadav irányítása alatt, míg Astrid ki nem rendeli földi halandó mellé, úgymond dolgozni. A ránk meredő égi szemek tulajdonosai tehát mind, mind szabadságolt Angyalok – egyelőre. Bár Lea szerint bármilyen otthonos és békés is Realangels, titkon minden egyes lakója arra vágyik, hogy halandót kapjon, akire vigyázhat. Szégyelltem, hogy az Arkangyal jelenlétében így elkalandoztak a gondolataim, éreztem, hogy lángba borul az arcom, amint találkozott a tekintetünk.
Szóval a közeledő Nadav vonásai olyanok voltak, akár a repedezett márvány. Mintha aranyfonál hálózta volna be a homloka tövétőlegészen addig a pontig, ami még épp kilátszott magasan záródó, ezüstös kaftánja nyakából. Egyedül neki voltak a teremben hófehér szárnyai – ha a különös, barázdált arc nem különböztette volna meg eléggé a többiektől. Amint megállt előttem, észrevettem, hogy a szemei ezüstösen csillognak, pontosan olyan színben, mint a ruhája. A hideg árnyalatok ellenére mégsem volt feszültséget keltő a megjelenése. Inkább higgadt, méltóságteljes auráját éreztem, amint mosolyra húzódott az ajka. - Az Amphibia Realangelsben! – közölte velem és a jelenlévőkkel a kilétemet, ha ez még valaki számára nem lett volna egyértelmű. – Üdvözöllek! Milyen izgalmas! Rajtad kívül földi halandó még nem tette be a lábát a városunkba... De vajon az vagy-e egyáltalán? Vagy miként, ó, bocsánat a bárdolatlanságomért, kiként is aposztrofáljunk téged? Ez bizony fogas kérdés! Évszázadok óta töröm ezen a fejem, mert csodálatosnak tartom, hogy van egy lélek, aki dönthet a sorsa felől, hogy a természetfelettit választja, vagy a halandóságot, hogy részt vesz-e a jó és a rossz harcában, vagy sem... Persze mi, a Szárnyas Nemzetség ebben a játszmában csak mellékszereplők vagyunk, így dupla megtiszteltetés ért engem, amikor Astrid Úrnőtől hírt kaptam az érkezésedről. Lea! Rómeó! Drága gyermekeim, ilyen sem volt még, hogy boldognak lássam két visszatért báránykámat! A frissen hazatért Angyalok mindig olyan sokáig szomorúak az elvesztett halandó miatt... De itt más a helyzet! Jane ép és egészséges! Különleges ez, nagyon különleges... De mit locsogok itt, benneteket pedig nem hagylak szóhoz jutni! Rémes, rémes! Pedig Astrid Úrnő megmondta, hogy olyan ügyben jöttetek, ami nem tűr halasztást – ismét érdeklődve a szemembe nézett, majd közelebb lépett hozzám, és szintén aranyhálós, repedt kezével végigsimított az arcomon. A repedéseknek köszönhetően egyszerre volt érdes és bársonyos az érintése, mint egy kedves nagyapónak. Tudtam, hogy Nadavot nem lehet nehéz szeretni. - Tartok attól, hogy sajnos nincs időnk részletekbe menően elmagyarázni, miért van szükségünk a segítségedre – használtam ki, hogy szóhoz juthatok. – Egy másik alkalommal, ha majd nem rohanok ennyire, szívesen mesélek és a legnagyobb örömmel eltölte- nék néhány napot Realangelsben. Visszatérhetek még a dimenziótokba? - Az Amphibiának ide örökös bejárási joga van – mosolygott elégedetten Nadav, mintha még ő érezné megtisztelve magát, holott én álltam az egyik leghíresebb Arkangyal előtt, hozzáteszem, igencsak megilletődve. Szerintem csupán az adrenalin sokk tartott még egyben, amint folytattam a mondandóm. - Remek – bólintottam. – Nem is húzom az időt. Astrid azért küldött engem Realangelsbe, mert itt az Időkapu bejárata, és azt mondta, te tudod, pontosan hol találjuk. - Időutazásra készülsz? – kérdezte csodálattal. – Ez egyszerűen kimondhatatlanul izgalmas! Angyalemlékezet óta egyetlen alkalom jut eszembe, amikor ilyesmi történt. - Ki kelt át előttem az Időkapun? -Az előző Amphibia. Tudod, sajnos nem járt szerencsével. Soha többé nem tért vissza. Egy alternatív múltban valami történhetett vele ... - Nem tért vissza? – kérdeztem remegő hangon, majd az Angyalaimhoz fordultam. – Remek kilátások! - Nem kell megijedni – vigasztalt Nadav. – Sosem lehet tudni, miért történt így. Ha Astrid Úrnő ezt akarta, annak oka volt, méghozzá nyomós! Megtisztelő, hogy itt vagy! Megtisztelő, hogy innen indulsz, Realangelsből! – mondta, majd felemelte az egyik kezét, és a hosszú, fehér asztal felé intett. – Szeretnéd megkóstolni népünk különleges étkeit? Már értem, miről beszélt Lea és Rómeó, amikor azt mondták Nadav nem egyszerű eset. - A következő alkalommal boldogan részt veszek a néped bálján - mondtam türelmesen. – De most nagyon fontos, hogy megmutasd, hol az Időkapu! - O, arra én sajnos nem emlékszem pontosan. Na, tessék, már meginti Miért is lenne egyszerű?
- Nem emlékszel? – kérdeztem összeomolva. - Sajnos iszonyú régen történt, és csak annyi dereng, hogy itt volt valahol, a főpalota környékén... – az Arkangyal elhallgatott, láttam rajta, hogy erősen gondolkozik, próbálja pókhálótlanítani a memóriáját.. - Nem tudom, Jane! – mondta végül szomorúan. – Ha a homlokom bontja le a palota falát, akkor sem jut eszembe!ezen az aranyos szóképen elmosolyodtam, majd vettem egy mély levegőt, és tanácstalanul pásztáztam a termet. Biztosan nincs itt valaki, aki tudja, hol az Időkapu? Egy önként jelentkező? Senki? Nos, igen, ilyen az én formám. Már megint nem tudom, mi a következő lépés, miközben percről percre fogy az időm. Miként maradjak józan, hogyan ne sikítozzak, hogyan legyek képes értelmesen gondolkozni, összefüggéseket keresni egy ilyen helyzetben...? Ha nem történik végre valami, ha nem találunk utat ahhoz a nyavalyás masinához – mert csak gépről lehet szó, úgy hiszem -, akkor hamarosan késő lesz, minden hiábavalóvá válik... Hirtelen eszembe ötlött egy gondolat, és Leához fordultam. - Mi történik akkor, ha időközben Chris meghal? Úgy értem, ha visszautazom az időben, és kigyomlálom a probléma gyökeret, ugyanúgy visszahozhatom, ha időközben meghal, mint most, hogy nlég életben van? Ugye így van? Persze, a világért sem akarnám, hogy átélje magát a halált... De mondd, Lea, mi történik akkor, ha nem találunk időben utat és használati útmutatót ahhoz a nyüves időutazáshoz! Ugye nem kések le semmiről? Ugye visszahozhatom őt, akkor is, ha már meghalt? Hiszen tulajdonképpen Keira esetében is ez történik majd, ha sikerül a küldetés. - Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű, Magas Lélek – csóválta a fejét Lea. – Ha így volna, Astrid nem tette volna nyilvánvalóvá számunkra, hogy az időnek ebben a küldetésben komoly jelentősége van. Nem, Jane, attól tartok, ez a teóriád sajnos téves. Jól hangzik, de téves. Mit is mondhatnék? – kacagott fel zavartan. – Dunsztom sincs arról, hogy működik egy időgép. Csak egy szőke nő vagyok, még akkor is, ha egyébként Angyal! Te mit gondolsz, Nadav? - Sajnos, én sem tudok válaszolni erre a kérdésre, kedves Jane. 0, ez a fránya, öreg koponya! – kapott a fejéhez Nadav, és őszintén bánatosnak tűnt. - Sejtettem, hogy van valami az apró betűs részben, amit Astrid nem mond el. Mindig van – fűztem hozzá lemondó sóhajjal, és észre sem vettem, hogy hangosan gondolkozom tovább: – Annál minden létező verzió jobb, mint hogy Chris nem él. Hogy velem van, vagy nincs... Az elmúlt hetekben nagyon sok dolog történt, én mégis itt vagyok, nem álltam a Sötétek közé, pedig több esetben egy hajszálon múlott. Ha Chris és én valaha együtt leszünk még, az lesz az én életem legnagyobb csodája. Ha nem, hát megelégszem azzal, hogy ő él... Csak élj en! - Es ezek egy ember gondolatai! – kiáltotta csodálkozva Nadav. egészen elképesztő! Ne vedd rossz néven, kedves Amphibia, de a ti dimenziótok lakói általában igen önző lények. Ezen a téren lég- inkább a Sötétekre hasonlítanak. - Önzés ez is – sóhajtottam. Csak más megközelítésből. Eltűnik belőlem az életösztön, ha csak arra gondolok, hogy ő nem létezik. .. - Tanúsíthatom – szólalt meg Rómeó. – Borzalmas volt átérezni a szenvedését abban a pillanatban, amikor Astrid Úrnőtől megtudta, mi az igazság Keira Allisterrel kapcsolatban, és milyen jövő vár Chrisre, ha nem lépünk közbe. Feltűnt, hogy az Őrzőim nem igazán magyarázzák el Nadavnak a történteket, ő azonban határozottan úgy tűnt, mintha mindent pontosan értene. - Mihály Arkangyal, honnan tudsz Keira Allisterről? Honnan ismered a történetet, amit idő hiányában meg sem osztottunk veled? Hiszen annyira bonyolult az egész... Először magam sem értettem, pedig a részese vagyok. - Astrid Úrnő alaposan tájékoztatott – hangzott az Angyal válasza, s ezen őszintén meglepődtem. Bátran szólíts te is Nadavnak!
- zökkentett ki a gondolataimból. – A Mihály Arkangyal túlságosán hivatalos. Ráadásul a Nadav angelisz nyelven ugyanezt jelenti... - Angelisz? – kérdeztem elképedve. – Úgy hiszem, ez a hely sok újdonságot tartogat még nekem... - Igazán megtisztelő, ha megtaníthatom valamire az Amphibiát. Biztosan nem kérsz egy kis csemegét az asztalról...? Nem? Nos, az angelisz nyelv... Nem akartam elhinni: már megint eltért a tárgytól, és még csak észre sem vette. Segélykérőn meresztgettem a szemem Leára, miközben Nadav a karomba fonta az övét, és a lágy zeneszóra újra táncoló vendégek között a büféasztal felé kormányozott. Megbotránkozva vettem észre, hogy Rómeó már ott áll egy ideje, és átszellemült képpel szív – vagy mit csinál. Annak alapján, ahogy a dolog kinéz, ez az, és kész. Reményvesztetten hagytam, hogy Nadav behúzzon a tömegbe, az esélytelenek nyugalmával csoszogtam utána, miközben az agyamban egyre csak kattogtak a kerekek, hogy hol a búbánatban lehet az Időkapu. Gondolatban sorra vettem az összes realangelsi utcát, a felhőházakat, amik mellett elhaladtunk, és magam is elcsodálkoztam azon, voltaképpen milyen sok dologra emlékszem. Lea és Rómeó mindössze egyszer vitt el városnézésre, mégis minden egyes cserjét ismertem. Ez nem lehet normális. De mi az még egyáltalán? Sosem hittem volna, hogy szorult helyzetemből az angyali városháza tánctermének ajtaja felől érkező langyos, ám szélsebes fuvallat ment majd ki. Odakaptam a fejem, ahol a bárányfelhők egy pillanatra szerteszét foszlottak, Lea pedig izgatottan sikkantott fel mellettem, amint meglátta a közeledő, sötét köpenyes alakot, aztán a mögötte repülő, parádés szaltóval megérkező másikat. Linette belépője nem is sikerülhetett volna feltűnőbbre. Ekkor tudatosult bennem, hogy meleg, kötött pulóveremben és farmeremben legalább annyira nem illek Realangels báljába, mint Linette a szokásos call-girl jelmezében. Ez a gondolat épp csak átfutott a fejemen, ám amikor felfogtam, hogy mi történt, hogy a Fénylányok épségben megérkeztek az Igazi Angyalok Városába, azonnal forró öröm járta át a lelkem. Odarohantam hozzájuk – ezen a ponton már nem érdekelt, hogy ez a talpam alatt lévő felhőparkettának tetszik, vagy sem,és jól megölelgettem őket. Még Helenát is, aki nem pont a látványosán meleg szívéről volt híres, és arról sem, hogy bárkit is puszipajtásként üdvözöljön. - Sikerült, Jane! – mosolyogta köszönés helyett Linette. – került! Tudjuk, hogy kell áthaladnod az Időkapun! Nagyon báró! Remélem, mi is veled mehetünk, hogy segíthessünk! És adj hálát apádnak, hogy a szabadidejében nyelvleckéket vett angeliszből, különben csak leshettünk volna, hogy Electra mit hablatyol... - így igaz – sóhajtott Helena, majd boldogtalanul és elégedetlenül húzta félre a száját. – És ha meg tudtuk volna őrizni a nyugalmunkat, az is eszünkbe juthatott volna, hogy Realangelsbe tartunk, ahol mindenki tud angeliszül. - Basszus! Milyen igazad van! – kapott a fejéhez Linette. - Kedves Fénylány, Realangelsben nem mondunk olyat, hogy basszus – okította ki Nadav. – Ha éppen nem is angeliszül beszélünk, ápoljuk a szép kifejezéseket, a sallangot pedig eldobjuk. - Elnézést, csak rettenetesen izgatott vagyok! – hadarta Linette, majd ismét Helenához fordult. – Ne ostorozd magad! Nagyon is kapóra jött, hogy ott volt Abraham! Elvégre egyikünk sem tudta volna megjegyezni azt az angyalnyelvű karattyolást, pont elég volt az a vers, amit Jane apja szerint muszáj volt megtanulnunk. Ezért késtünk ennyit. Jaj, ne nézz már így, Helena! Még egy nyomorult diktafon sem volt nálunk, nem tehettünk mást! - No, állj! – kértem Linette-et. – Egy kicsit lassabban! Ezek szerint édesapám segített nektek lefordítani az Electra fejében angyalnyelven tárolt emlékeket? - Bizony ám!Elmosolyodtam, miközben az emlékeimben megjelent apám arca. Nem véletlenül éreztem mindig, hogy segíteni fog, segíteni akar nekem, még akkor is, ha a küldetése és a természete nem feltétlen ezt diktálná.
_ Helena, emiatt vagy kiborulva? – kérdeztem. – Hiszen az a lényeg, hogy tudjátok, mit jelent a szöveg. J Szövetkeztem két Sötéttel – mondta borúsan. – Ezt sosem bo- csatom meg magamnak. - Ezek szerint Matt is vele volt... – tettem hozzá gyorsan. – Hogy van? - Bunkó, mint mindig, úgyhogy biztos nincs baja – összegezte Linette. – De szerintem most ne róla beszélgessünk! Szeretnétek hallani, mi mindent tudtunk meg? - Igazad van, Linette! Főként, hogy Nadav sajnos nem emlékszik, merre van pontosan az Időkapu – osztottam meg velük az újabb rossz hírt, mire Linette káromkodni kezdett, aztán rögtön szégyenkezve a saját szájára csapott, Helena pedig úgy nézett ki, mint aki legszívesebben bárhol másutt lenne ezekben a percekben, de nem itt. - Meg kellene tárgyalnunk a dolgokat, és összegezni mindazt, amit tudunk Ü vette át a szót az Arkangyal. – De nem itt! Gyertek velem, megmutatom nektek a kertem zárolt részét. Ne zavarjuk a vendégeim szórakozását efféle komoly témákkal! Nadav elindult az ovális terem vége felé, a táncolók között könnyedén nyílt számára út, mi pedig egyetértően követtük. Nem tudtam, mi következik most. Legalább annyira féltem a Fénylányok híreitől, mint amennyire vártam őket. A szerelmünk volt a tét, és ami még ennél is fontosabb, Chris élete. Tudtam, ha megtaláljuk az Időkaput, és az eddig Electra elméje által őrzött emlékek is a birtokomban lesznek, olyan csata kezdődik, amit nem veszíthetek el.
18. fejezet A KAPU JANE Ott, hol ég és föld összeér, Ott, hol nincs árny és szenvedés, Ott, hol ragyogásba hajlik az élet Ott a kapu, ott van dolgod érezd! - Jó helyen vagyunk, itt az Időkapu Realangelsben, ez világos – foglalta össze Linette már vagy harmadszor, mire Helena megint úgy nézett rá, mint aki gyilkolni készül. - Ezt már tudjuk – szólalt meg türelmesen Nadav, majd ismét elgondolkozva meredt maga elé. - Ne emészd magad, Nadav! – mosolyogtam a repedezett, szomorú arcú Arkangyalra, aki per pillanat úgy nézett ki, mint egy pórul járt porcelánfigura. – Már így is sokat segítettél. Lefordítottad nekünk ezt az óangelisz nyelven íródott költeményt. Ami egyébként nagyon szép... - Szép, szép, ez igaz. De mihez kezdjünk vele? – Linette tündérarca most maga volt az aggodalom. - Kell lennie benne valami rejtett tartalomnak, ami elvezet ben- nünket a kapuhoz... – morfondíroztam. Mindent tudtam már arról, mit kell tennem, és hogyan. Azt is» hogy az előttem álló feladat brutális, kegyetlen vizsga a lelkemnek,a testemnek,a fizikai erőmnek. Mégsem féltem. Minden gondolatommal arra összpontosítottam, hogy ráleljünk az Időkapu bejáratára, és elindulhassak a kockázatos, veszélyes utamra. Helena és Linette elmondása szerint az időugrást követően annak a napnak a reggelén ébredek majd fel, amikor Christopherék súlyos balesete történt, amelyben a nyilvántartás szerint egy személy meghalt, egy pedig – Adam, a fiúcska – súlyosan megsebesült. Nekem nincs más dolgom, mint megmenteni Keirát, és megakadályozni, hogy a kicsinek baja essen. Mindezzel semmi gond nem volna, ha Amphibiaként tehetném, amit kell, csakhogy akkoriban még Béna Jane voltam New Yorkban, aki nélkülözött mindenféle természetfeletti képességet. Ha belegondolok, hogy annak a béna, önbizalom-hiányos lánynak kell kiviteleznie ezt a kiképzett kommandósoknak is veszélyes akciót, igencsak felgyorsul a szívverésem. Sebaj. Az eszem velem lesz. A lelkem velem lesz. A helyzettel pedig majdcsak kezdek valamit. A dolog igazán szívrepesztő része mégiscsak az lesz, ha odáig jutok, hogy egyvalakit semmiképp nem menthetek meg a balesetben. Christ, aki a legfontosabb nekem. Hiszen rá attól a naptól kezdve kétévnyi Fényember-lét vár, hogy aztán megismerhessen engem... Elképesztően bonyolult! Bárcsak emlékeznék legalább arra, mit csináltam azon a bizonyos napon, három évvel ezelőtt. Az egész biztos, hogy elsőéves voltam az egyetemen, és sehogyan sem sikerült beilleszkednem, monoton világomban a rossz napok egymást követték. Az egyetlen jó, amire emlékszem, az, hogy a mama akkoriban még nem volt beteg. A mama! Szent ég, ha visszamegyek az időben, vele is találkozhatok. Mi lesz, ha képtelen leszek otthagyni? Ha átölelem, és megfeledkezem az egész küldetésről, örökre a múltban ragadva. Az édesanyám, akit tavaly elveszítettem, az egyetlen lény, aki ugyanazon a polcon él a szívem kamrájában, mint Chris. Egész pontosan ők fogják közre a hetek óta lezárt befőttesüvegben sínylődő lelkemet. Ha a múltban élném tovább az életem, talán megmenthetném a mamát. Valahogyan elráncigálhatnám a varrógépétől, hogy irány az orvos, még mielőtt nagy baj lesz. A döntéseim, amiket az időutazás során hozok majd, azok az érzések, amiket a múltam történései váltanak ki belőlem, mindenre hatással lehetnek, bármit megváltoztathatnak. Éppen ezért szörnyű felelősség az egész: ha bármilyen okból nem térek vissza, ha ott maradok, mint az előző Amphibia, az életem filmjének kockái összekeverednek, vagy törlődnek, és ez beláthatatlan következményekkel járhat a szeretteimre, a barátaimra, sőt, a világra nézve is. Gondolok itt az elmúlt másfél évem valamennyi eseményére... Őrületes káosz lesz, ha elbukom!Nem lehet, nem lehet!
Tudtam, nincs most időm arra, hogy lehetséges tragédiákon töprengjek. Belegyömöszöltem a farmerom zsebébe a kis regényes noteszem, amit gondolkodás közben addig a kezemben forgattam, és felálltam a felhőpárnáról, ami Nadav magánkertjében biztosította a kényelmet. Hihetetlennek tűnt, hogy ebben a dimenzióban a felhő nem csak arra alkalmas, hogy szakadjon belőle az eső, hanem gyakorlatilag bármire. -Megyek, sétálok egyet a főtéren – mondtam, mert láttam, hogy a többiek várakozó pillantással figyelik a mozdulataim. - Veled tartok – pattant föl Linette is. - Talán jobb, ha most egyedül megyek – mosolyogtam rá. – Itt nem leselkedik rám semmiféle veszély, és tudod, az íráshoz is mindig akkor jön meg az ihletem, ha egyedül barangolok. Hátha megtalál egy gondolat, ami segíthet... - Kár! Már annyira ideges vagyok, és ha még sokáig itt kell ül nőm, sikítok! – helyezte kilátásba Linette. -Még csak az kellene, hogy ráijessz a népemre! – korholta az Arkangyal- – Realangelsben nincsenek hozzászokva az ilyesmihez, Menj csak, Jane! – nagyot sóhajtott. – Micsoda zseni ez az Astrid, hogy legalább egy rejtvényt hagyott nektek Electra koponyájában! Bizonyára előre látta, hogy le fogok épülni...együtt érzőn rámosolyogtam az Arkangyalra. - Én nem hiszem, hogy erre gondolt volna. Murphie törvénye szerint, ami elromolhat, az el is romlik. Astrid nyilván ezért hagyta nekünk ezt a biztonsági chipet. Ahogyan a Sors létezése, úgy a tied is igen messzire nyúlik vissza az időben, az emlékezeted szinte végtelen. Nem csoda, hogy megfeledkezel valamiről, hiszen, ahogy mondtad, mindössze egyszer esett meg... Megyek, járok egyet! – mondtam, majd még mindig kissé bizonytalan lépésekkel sétáltam ki a palota télikertjének zárolt részéből, ahol a valaha volt legszebb és legszínesebb virágok ontották bódító illatukat. Sajnáltam a többieket. Borzasztó lehetett ölbe tett kézzel ülniük. Már ott tartottam, hogy meg sem engedtem magamnak, hogy Chrisre gondoljak. Elhatároztam, hogy a lelkemben részegységekre bontom a folyamatot, melynek pusztán utolsó része vonatkozik egy bizonyos személy megmentésére. Az első most az Időgép helyének kérdése... Megkerültem a palotát. Útközben összefutottam néhány Angyallal) akik öltözékükből ítélhetően Nadav bálján járhattak. Valamennyien tudták, ki vagyok, kedvesen, mosolyogva köszöntek. Én pedig nem tudtam betelni a szépségükkel. A város főépülete nem volt kicsi,jó negyed óra kellett, mire visszajutottam a központi bejárathoz,ami előtt ott magasodott a semmiből érkező, semmibe hulló szökőkút a vízfallal, és úgy gondoltam, kicsit megpihenek itt. Leültem a lépcsőre, a hátamat az egyik oszlopnak döntöttem, és egy ideig bámbultam a színesen, ragyogóan aláhulló cseppeket. Eszembe jutott, mennyire tetszene ez a hely Chrisnek... A francba, véghez kell vinnem ezt az egészet, hogy ö is láthassa! A farmerom oldalzsebébe nyúltam, és elővettem a kis noteszt Fellapoztam azt az oldalt, ahol már nem a regényem befejezése kapott helyet, hanem az a macskakaparás, amivel az angolra fordított, titokzatos angelisz versikét lejegyeztem. Bár annyiszor elolvastam a nap folyamán, hogy fejből is tudom. Úgy gondoltam, felolvasom hangosan, csak úgy magamnak, hátha észreveszek a hangzók között valami érdekeset, amire eddig nem figyeltem fel. - Ott, hol ég és föld összeér... Ott, hol nincs árny és szenvedés... - kezdtem. – Ott, hol ragyogásba hajlik az élet... Ott a kapu, ott van dolgod, érezd! Újra és újra elmerengtem a mondatokon, a szavakon, külön-külön is, bambultam bele a semmibe, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Linette kurjantása vágja ketté Realangels kora esti csöndjét. Csönd? De az imént még zubogott a víz!Mikor maradt abbA ? - Ezt nézd! – Linette odarohant a különleges szökőkúthoz. – Megállt. És ezek itt... – érintette meg a csillogó, egy helyben álló cseppeket. – Jéggé fagytak! Jégcseppek és jégcsapok? Hogyan lehetséges ez? De jó játék! Nézd, itt pedig kettéhasadt az egész, és át lehet ugrani a túloldalra! – tájékoztatott, és már láttam is, ahogyan lendületet vesz.
- Ne csináld, Linette! – kiáltottam rá ösztönösen, de már késő volt. A Fénylány átvetette magát a túlpartra, és mosolyogva rám kacsintott. – Nem kell állandóan parázni! Egyszerre nyugodtam meg Linette biztonsága felől, ám valahogy csalódottá is váltam. Az első gondolatom az volt, hogy a szökőkút hirtelen fagyásának talán van valami köze az Időkapuhoz, hogy a két szilárdult vízfüggönyt elválasztó út nem más, mint az, amit mi keresünk. Mi a baj, Jane? – kérdezte Linette. – Jobban örültél volna, ha nem bukkanok elő a túloldalon, igaz? _ Igen és nem – feleltem egykedvűen. – örültem volna, mert végre tudnánk, hogy itt a bejárat, meg nem is, mert közben megölt volna az aggodalom. Hiszen csak a Mindenható tudja, melyik időben találtad volna magad... - De legalább történt volna velem valami – mondta halkan, és a szemeiben végtelen szomorúság tükröződött. – Az egyetlen változatosságot az életemben két dolog jelenti: a hajfestés és te. Jó lenne már részt venni egy igazán nagy kalandban, de én valahogy mindig kimaradok. Astrid nem vesz engem elég komolyan. Most sem értem, minek vagyok itt... - Mindennek oka van, Linette. Igazán elfogadhatnád végre már... - Ezt épp te mondod nekem? – nevetett fel keserűen. - Ha nem hinnék ebben, képtelen volnék végigcsinálni ezt az egészet – mondtam egyszerűen. – A Chris elvesztése miatti bánatom örökre maga alá temetett volna... - Csodállak érte, hogy nem ez történt – bólintott, majd hirtelen az épület sarka felé nézett, összehúzott szemekkel, figyelőn. – Úgy látom, a többiek sem bírták tovább, hogy tétlenül üljenek a télikertben! Hátrapillantottam, és láttam, hogy közelednek. Leghátul Rómeó lépkedett – szent ég, magához vett egy olyan vízipipát -, Lea mellette haladt, elöl pedig Helena és Nadav jöttek egymásba karolva. Az Arkangyal hirtelen gyorsított a léptein, és repedezett arcára hirtelen amolyan felfedeztem a spanyol viaszt kifejezés ült ki. - Az Időkapu! – kiáltotta el magát izgatottan. – Végre emlékszem! Itt van, éppen itt, a szökőkútnál! Most, ahogy megláttalak a peremén állni, Linette, beugrott! Itt jutott át a legutóbbi Amphibia egy másik időbe... - Kizárt dolog – sajnáltam, hogy el kell őt kedvetlenítenem. – Biztosan rosszul emlékszel, drága Nadav. Az imént Linette átment a két jéggé fagyott vízfal között, de azon kívül, hogy egy kicsit megcsúszott a kút jeges peremén, semmi nem történt. Ha ez volna az Időkapu bejárata, Linette már nem lenne itt... - Milyen bájos vagy, gyermekem, hogy azt hiszed, bárki utazhat! - nevette el magát az Arkangyal. – Holott csak a kiválasztottak tehetik meg. Nem véletlen, hogy Linette-nek nem nyílt ki a kapu. - A víz... nos, a szökőkút akkor állt meg és fagyott le teljesen, amikor hangosan elmondtam az angelisz költeményt. - Még egy bizonyíték – bólintott Helena. Ezek szerint csak egyedül mehetsz a múltba, és... - Nincs időnk – vágtam a szavába. – Ha tényleg ez az Időkapu, itt, rögvest megpróbálok elindulni. - Rendben. Amit még tudok, hogy a múltadban az Őrzőid sem lesznek melletted. Chrisék balesete délután háromkor történt, Los Angeles környékén, a Malibu felé vezető autópályán. Electra emléke szerint tizenkét órával az esemény előtt ébredsz majd a múltban töltött napodon, azaz hajnali három órakor. Bármit érzel is, ne törődj vele, kelj fel, és fogj hozzá a feladatodhoz! – hadarta egy szuszra Helena. – Kérlek, soha, egy pillanatra se feledd, hogy miért vagy ott. - Hogyan feledhetném? – kérdeztem vissza türelmetlenül. Most, hogy ki volt végre jelölve az utam, annyira indulni akartam, hogy remegtem a tehetetlenségtől. - A múltban megélt boldog percek nagyobb kísértést jelentenek, mint gondolnád! - Semmi nincs, ami eltántoríthatna – mondtam határozottan. -indulok. Linette-hez léptem, és szorosan magamhoz öleltem. Nem tudtam, miért van jobban elkámpicsorodva: azért, mert félt engem, vagy mert kimarad az utazásból. Az ő esetében mindkettőt elképzelhetőnek tartottam.
- Siess vissza, nagyon fogunk várni New Yorkban! – kérte. – Amíg oda leszel, Helenával összetrombitáljuk az egész bagázst, és addig is minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy Christ életben tartsuk... - Nem kell fogadkoznod, Linette. Én mindezt pontosan tudom - mondtam, miközben utoljára megsimogattam a vállát, és visszacsúsztattam a farmerom zsebébe a kis noteszem. Valamiért a biztonság érzését keltette bennem, hogy egy számomra fontos tárgyat magammal vihetek a múltba – ha ugyan nem tűnik el az utazás során. Láttam, hogy Linette-nél menten eltörik a mécses, ezért nem volt értelme további szívszaggató búcsúzkodásnak. A Fénylány a szemeit dörzsölgetve hátrébb lépett, és a következő pillanatban elterült volna, ha nem kapom el a karját. Amint lepillantottam, azt vettem észre, hogy a lábunk alatt sok-sok apró gyöngy gurul szanaszét, lehetetlenné téve, hogy normálisan közlekedjünk az amúgy is különös kialakítású főtéren. - Ezek honnan kerültek ide? – kérdeztem csodálkozva, miközben felsegítettem Linette-et. Nadav Lea felé intett a fejével, és egyszeriben világossá vált, miért dobott csaknem hátast a barátnőm. - Hallottalak már sírni, de még sosem láttalak – mondtam az Angyallánynak. – Befejeznéd? Igazán szívszaggató látvány... - Igen, hagyd abba, Lea! Kész görkorcsolyapályát bőgtél nekünk ide! – korholta Linette. - Ne haragudjatok! Elmondhatatlanul fáj, hogy meg kell válnom I Jane-től, és a múlt rengeteg veszélyt rejt! - Ne aggódj, tudok magamra vigyázni! – vigasztaltam. - Hogy te? – nevetett fel keserédesen Rómeó, majd szippantott még egyet a hóna alatt szorongatott, furcsa pipából. – Ezt csak ezzel a cseresznyés csokival vagyok képes túlélni. Három évvel ezelőtt te magad voltál a legkétballábasabb a halandók között! És még finoman fogalmaztam... - Összekapom majd magam. A képességeim nélkül is... – ígértem nekik. – Még nem tudom, hogyan, de megakadályozom a balesetet! - Vigyázz, mert azt nem teheted! – figyelmeztetett a mindig józan Helena. – Chrisnek akkor és ott, abban a balesetben meg kell halnia, hogy Fényemberré válhasson, Keira és Adam további sorsától függetlenül. Kérlek, ezt ne feledd! – közelebb lépett hozzám, és valamit kivett a fekete köpenye zsebéből. – Gyere ide!Helena felém nyúlt és éreztem, amint valami csattogni kezd a fejem körül. - Mit csinálsz? - Levágok egy picit a hajadból. Emlékbe. A barátok így szoktak- mondta mosolyogva, miközben sokat sejtetően rám kacsintott, úgy, hogy azt kettőnkön kívül senki nem látta. - Nekem is adsz? – kérdezte csillogó szemekkel Linette. – Beleteszem egy kis fiolába, és mindig a nyakamban hordom majd. Persze, az igazán vagány haverok a vérükkel teszik ugyanezt. Elnevettem magam, kölcsönkértem Helena ollóját, és készségesen megajándékoztam Linette-et egy rubinvörös fürtömmel. Ugye, megbocsátod, ha én nem adok az enyémből? – kérdezte. - Tudod, nekem nem nő a hajam... - Én a mosolyod és az örök optimizmusod viszem magammal – mosolyogtam rá, és egy kicsit meglöktem, mintegy bátorításként. Nem volt valami elegáns mozdulat, de éreztem, valahogyan muszáj mindkettőnk lelkét gatyába ráznom. Fejezd be, te nyavalyás, picsogó kislány! Épp most ígértél optimizmust Linette-nek! Hamar megszegted a szavad! - Viszlát, hamarosan – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. – Siessetek Manhattanbe, hívjátok a Fényembereket, oszoljatok szét, és legyetek ott minden lehetséges helyen, ahol mi is lehetnénk, ha Keira felbukkanása nem változtatja meg a sorsunkat! – nagy levegőt vettem, majd félszegen hozzátettem, vagy inkább hadartam: – Legyetek óvatosak, nagyon szeretlek benneteket! Válasz senkitől nem érkezett, de a tekintetek mindent elmondtak.
- Indulj, Amphibia! – szólalt meg végül Nadav. – Sok sikert kívánok a küldetésedhez, és ha kedved támad a városunkba jönni, bármikor szívesen látlak. - Hát, ha minden úgy alakul, ahogyan szeretnénk, jövőre majd itt nyaralunk… – ígértem kényszeredett mosollyal, aztán egyetlen mozdulattal felugrottam az angyali szökőkút márványszín felhőkből álló peremére. – Mit kell tennem, Helena? - Amikor elindulsz, határozottan gondolj az úti célodra, és zárj ki az elmédből minden mást! - Menni fog – máris idegesen harapdáltam a szám szélét, mint régen, amikor még Béna Jane voltam New Yorkban. Nem gondoltam, hogy az átalakulás már a visszaút előtt elkezdődik. – Az nagyon furcsa lesz, hogy nem tudok majd repülni – mondtam feszélyezetten. - Mindig is okos lány voltál, Jane! Erre alapozz! – mondta szeretetteljesen Lea, majd ellenállhatatlan mosollyal az arcán hozzátette. - Nyomás! Amint átmentem a két jégfal között, arra a bizonyos napra, arra a bizonyos helyre összpontosítottam, amit Helena mondott, s közben megmagyarázhatatlan módon egy jelenést láttam magam előtt, egy emléket: azt a pillanatot, amikor életemben először megpillantottam Christ. Amikor megfogta a kezem és kihúzott a liftaknából, amikor nem volt hajlandó aláírni az első halálos ítéletemet, én pedig a tekintetébe kapaszkodva megláttam a különleges, ezüstösen csillogó pöttyöket, melyek annak jelei, hogy a Fényember beleszeretett egy halandóba. Egyetlenem, annyira vágytál rá, hogy újra átlagember lehess, miattam. Látod, megkaptad, Astrid átírta a Sorsod, megerőszakolta a természetet, és mi lett belőle... ? Most örökre elveszíthetlek. Teljes szívemből kívánom, hogy ez ne történjen meg, és egy napon újra, Fényember lehess, hogy soha többé ne kerüljön veszélybe az életed. Mit bánom én, ha nem szeretsz! De ha te nem élsz, én sem élhetek. Utolért a zuhanás. Utazás a múltba. Vissza már nem pillanthatok, hiszen az a jövő, ami mostantól nem más, csak egy képlékeny történet, s hogy lesz-e valóság belőle valaha? Az csakis az én felelősségem. Mert én vagyok az Univerzum egyensúlya, az Amphibia. Ha vézna, szeplős, erőtlen, átlagos kislányként is érkezem meg ebből a zuhanásból, a lelkem az enyém marad. Ez pedig azért számít valamit. Béna Jane Manhattanból, egy csodalény elméjével! A feladat adott, visszaszámlálás indul. Zuhanás közben csodálkozva néztem visszafelé egy sokszorosan felgyorsított filmet – a saját életem elmúlt napjait.
19. fejezet MAMA, ROXANNE ÉS A SEPRŰ JANE FELPATTANTAK A szemeim. Fújtatva, zihálva ébredtem egy különösen szörnyű álomból. Olyan érzés volt, mintha az elmúlt órákat nem mozdulatlan pihenéssel töltöttem volna, hanem azzal, hogy lélekszakadva rohanok valahová, valamiért. Valami nagyon fontosért. Miért is? Tudtam, hogy emlékeznem kell, kényszerítettem az agyam, hogy így legyen. Ez nem egy átlagos hajnal, nem egy átlagos ébredés. Az álom nem álom volt, hanem a valóság. Ahol pedig most vagyok, az elvileg a régi szobám, a saját ágyam, Manhattanben. Ez maga a múlt. Két gondolat hasított egyszerre a fejembe. Az egyik az volt, hogy Realangelsben elfelejtettük megbeszélni a többiekkel, hogyan juthatok innen vissza, amitől rögvest elfogott a páni félelem. A másik pedig, hogy lövésem sincs, miként fogok délutánra New Yorkból Los Angelesbe jutni. Persze az időeltolódás miatt van néhány órányi előnyöm, de akkor is hihetetlen gyorsnak kell lennem... Szent ég, ha én most a három évvel ezelőtti önmagam vagyok, akkor egy vasam sincs ,nemhogy repülőjegyet tudjak venni!Gyorsan a zseblámpám kapcsolója után nyúltam, majd kipattantam az ágyból, és körülnéztem a szobában, hogy meggyőződjek arról, valóban ott vagyok, ahol hiszem. Furcsa volt így látni a szobámat, mert ha azt az időt vesszük alapul, ahonnan én jöttem, akkor most egészen másként néz ki. Chris és én az egyszemélyes heverőmet például franciaágyra cseréltük. A szőnyeg is más lett, a függönyöket is feldobtam azóta némi házi batikolással, és az éjjeliszekrényemen sem a magányomban olvasott szerelmes regények sorakoztak, hanem az egyetemi jegyzeteim... Most részleteiben is szemügyre vettem a szobám három évvel ezelőtti képét, és arra lettem figyelmes, hogy az ágyam körül taknyos papírzsebkendő-halmok állnak, amiből arra következtettem, épp valami bajom lehet. Betegnek nem érzem magam... Szóval... Igen, dereng már! Három évvel ezelőtt a legmélyebb szerelmi bánatban leledztem egy Bruce nevű srác miatt, aki magához vette féltve őrzött szüzességemet, és nem sokkal később kiderült, számára nem bírt túl nagy jelentőséggel a dolog. Olyannyira, hogy minden különösebb indoklás nélkül lecserélt egy csajra, aki a Brenda-féle társasággal lógott. Egyetem, első év, rágondolni is rossz volt... Elhessegettem hát magamtól az emlékeket, egyébként sem volt túl sok időm totojázni, ugyan egyelőre fogalmam sem volt, miként oldom majd meg az utat Los Angelesbe. Optimizmus! Chrisért! – ordítottam gondolatban magamra, aztán odaléptem a fésülködőasztalomhoz, hogy szemügyre vegyem a külsőmet. - Jézusom! – ijedtem meg a képemtől. A tükörben önmagamat láttam, a létező legrosszabb korszakomban, amit Amphibia-létem alatt igencsak elfelejtettem. Elsős egyetemistaként volt valami bőrbetegségem – azt hiszem, akkor szedtem össze, amikor mamával a Tahoe-tónál kirándultunk. A bőrgyógyász legalább fél évig kínlódott velem annak idején, mire eltűntek az arcomról ezek a borzalmas, gyulladt göbök. A frizurámról ne is beszéljünk, rövid, szerteszét csimbókokban csüngött, mert – szent ég, most már emlékszem ,utáltam magam vörösként, és megpróbáltam kiszőkíteni, a vegyszer azonban tönkretette a hajam, ezért le kellett vágni. így hát egy szeplős, ragyás, leginkább madárijesztőre emlékeztető Jane Andrews meredt rám a tükörből. Tudtam, ezen túl kell tennem magam... - Ez csak a múlt – szögeztem le suttogva, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – El kell hinnem, hogy ugyanaz vagyok, aki Amphibiaként, máskülönben nem sikerül a küldetés...épp szoktattam magam a régi-új külsőmhöz, azon merengve, mi legyen a következő lépés, amikor a szoba kilincse nyöszörgő hangot adott, és a következő pillanatban valaki kinyitotta az ajtót. Persze ijedtemben azonnal sarkon fordultam, mert megszoktam már, hogy ha valaki váratlanul érkezik, az nem jelenthet jót. A következő pillanatokban pedig patakzani kezdtek a könnyeim, és gondolkodás nélkül rohantam az ajtóban álló, hálóinges alak felé, aki a kezében egy tányért tartott, rajta
csinosan elrendezgetett aprósüteményekkel... Magamhoz öleltem és úgy szorítottam, annyira erősen – azon sem csodálkoztam volna, ha nem kap levegőt. - Na... Kislányom! Kiszorítod belőlem a szuszt – mondta azon az édes hangján, miközben simogatni kezdte a hajamat. – Hallottam, hogy pityeregsz, ezért felkeltem, hogy hozzak neked egy kis süteményt... - Mama – sírtam, és még jobban belefúrtam magam az ölelésébe. Annyira nem érdekelt az aprósütemény, tudtam, hogy a fele már a szőnyegen landolt, de olyan Isten nincs, hogy én most elengedjem az édesanyámat. - Rosszat álmodtál, Janey? – kérdezte, és kibontakozott az ölelésemből. Nem engedtem el a kezét, hagytam, hogy az ágyamhoz vezessen és leüljünk, miközben a maradék sütit az éjjeliszekrényre tette. - Nagyon rosszat – bólintottam, és képtelen voltam levenni róla a szemem. - Miért van rajtad utcai ruha? – kérdezte megrökönyödve. - Annyit bőgtem, hogy nem volt erőm átöltözni – mondtam sután az első indokot, ami eszembe jutott, miközben egy hirtelen gondolattól vezérelve a nadrágom zsebére tapintottam. Fellélegeztem, amint megéreztem, hogy velem együtt a kis noteszem is épségben landolt a múltban, miközben képtelen voltam betelni édesanyám látványával. Egyszeriben úgy éreztem, mintha két síkon mozogna a tudatom. Az egyiken ott volt maga a küldetés, a feladatom és annak hibátlan kivitelezése, a másikon a mama iránt érzett végtelen szeretet és a meglepetés, hogy hirtelen ismét betoppant az életembe. a tudatom egyik fele tökéletesen tisztában volt azzal, hogy én most szerepet játszom, méghozzá az egykori önmagamat alakítom éppen. Ezért a mama jelenlétének természetesnek kellene lennie, hiszen három évvel ezelőtt még egészséges volt... Szegénykém nem tudhatta, ahogyan akkor még én sem, hogy gyilkos kór támadta meg a szervezetét, és hamarosan örökre lehunyja majd a szemeit. Miért ne figyelmeztethetném? Ez a hirtelen támadt ötlet egészen felvillanyozott. - Bruce miatt sírdogálsz, igaz? – kérdezte kedvesen, az ujjai rövid, kócos fürtjeimmel játszottak. – Ne törődj vele! Ha elment, hát elment. Hidd el, lesz még férfi, aki másként bánik majd veled, aki mellett igazán boldog lehetsz... - Tudom, mama – feleltem, az igazságnak megfelelően. Nagyon is tudom, mama. Másról beszéljünk most! Másról, ami sokkal fontosabb. - Nagyon rosszul érint az, ahogyan Bruce bánt velem, de ma éjjel mégis veled álmodtam – próbáltam elővezetni egy talán hasznos hazugságot. – Egy lidércnyomás volt: beteg voltál, mama, nagyon beteg. Azt, hogy téged is elveszítelek, és... - Csacsiság! – korholt a csilingelő hangján, amit annyira szerettem. – Én mindig itt leszek veled. Egy anya sosem halhat meg! - Mama! Kérlek, ígérj meg nekem valamit! - Bármit, ha ez téged megnyugtat! – bólintott, miközben felvett a tálcáról egy aprósüteményt, és könyörtelenül a számba tömte. – Egy kis boldogsághormon! Jobban leszel tőle. Férfiak! – imádnivaló bájjal ráncolta össze az orrát, majd a fejét ingatva hozzátette: – Többnyire csak a baj van velük. - Kérlek, Janette, ígérj meg nekem valamit! - Sosem szólítottál eddig a keresztnevemen! – kacagott fel vidám, gyöngyöző nevetéssel. Ha jobban belegondolok, majdnem úgy nevetett, mint Lea. Egészen angyali anyám van. Hát, igen. – Valami komoly baj lehet... – jegyezte meg, miközben ő is elmajszolt egy mogyoróvajas sütit. – Adunk a kalóriáknak hajnal négykor! Mi a gond, kislányom? - Szeretném, ha megígérnéd, hogy elmész egy alapos kivizsgálásra. Amint lehet. Az álmom... Hm... Nagyon valóságos volt. - Ennyire azért nem lehetek rossz színben! – pillantott a tükörbe a mamám. – Nem is tudom, Jane. Nagyon sok dolgom lesz a következő hetekben. Nyakunkon a báli szezon, és özönlenek a megrendelések...
~ Mama, kérlek, a kedvemért! Csak te vagy nekem... – fogtam könyörgőre a dolgot. - Ha megígérem, hogy az újévben elmegyek, az megnyugtat? - Az túl késő – ráncoltam a homlokom. – Hamarabb is bele kell férnie. Az egészséged a legfontosabb, mama! - És te egy rossz álomra alapozod, hogy beteg vagyok? - Féltelek. Rengeteget dolgozol, és nagyon keveset pihensz. Most sem hiszem, hogy túl nagy vircsaftot csináltam a pityergésemmel, de te azt is meghallod éjjel a másik szobában, ha máshogyan veszem a levegőt. Egész nap pezsegsz és éjnek évadján is sütit szervírozol, ahelyett, hogy aludnál – foglaltam össze a problémámat. - Szemlátomást a tizenkilenc éves lányomba több felelősségérzet szorult, mint belém – szeretetteljesen mosolygott rám, aztán átölelte a vállam, és összevissza puszilgatta az arcom. – Ide hallgass! Jövő héten bejelentkezem egy kivizsgálásra. Megígérem. Rendben? - Nagyon is – bólintottam megkönnyebbülten. - De most nyomás az ágyba! Ez a holnapi erdőben kószálós sátoros buli nem lesz semmi! bólintottam, úgy tettem, mintha tudnám, miről van szó, és csak úgy kattogtak a fogaskerekek az agyamban, miközben kötelességtudóan visszamásztam az ágyba, és a könnyeimen át nevettem, amint az édesanyám felnőtt lány létemre betakargatott és homlokon csókolt. Ez a néhány százszor megélt pillanat most felértékelődött a szememben, és soha, soha, soha többé nem akartam, hogy vége legyen, hogy a mama rám csukja az ajtót és elmenjen... Egyszeriben megértettem, miért is veszélyes ez az út számomra, és különösen a küldetésem számára. Ahogyan a mamát szerettem, az méltán versenyre kelt a Chris iránt érzett szerelemmel. Hogyan választhatnék közületek? Most mégis erre kényszerít az élet. Vagy mégsem... ? - Mama, tedd meg, amire kértelek! – mondtam neki búcsúzóul, és már az sem érdekelt, milyen erőszakos vagyok. Tudtam, hogy a mama különösnek találja a viselkedésemet, de mindennél fontosabbnak tartottam, hogy ebben a röpke néhány percben, ami nekünk adatott, tudassam vele, hogy az életét elpusztító veszély közeleg. - Megígértem – biztosított. – Mikor nem tartottam be az ígéretemet, Jane? - Mindig betartottad – mondtam beleegyezem, mire ő felállt az ágyam széléről, és az ajtó felé indult. – Aludj jól! Égve hagyhatod a lámpát, ha gondolod... - Mama, már régen nem félek a sötétben! – mondtam mosolyogva, majd látványosan bevackoltam magam a takaróm alá, és lehunytam a szemem. Legalábbis neki úgy tűnhetett. Valójában résnyire nyitott galuskalesőkkel figyeltem, egészen addig, míg be nem csukódott mögötte a szobám ajtaja. Csodálatos volt látni őt. Azt akartam, hogy ezek a pillanatok örökre az elmémbe vésődjenek. Legszívesebben kifutottam volna utána, hogy mellé bújjak a nagy franciaágyba, mint amikor még kislány voltam, ám tudtam, a határmezsgye, amin egyensúlyozom, nagyon vékony és könnyen megbillen. Ha pedig belehullok a mamám szerető ölelésébe, könnyen lehet, hogy magasról teszek az egész küldetésre, és itt maradok a múltban. Azt pedig nem lehet, mert akkor sok-sok életet teszek tönkre, nem beszélve arról, hogy a szerelmemet is elárulom, cserbenhagyom. Melyik ujjamba harapjak, hogy ne fájjon? Vannak döntések amikhez még az Amphibia is kicsi. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, és végre arra koncentrálni, amiért itt vagyok, még akkor is, ha irgalmatlanul nehéz. Felvettem a karórámat, ami az éjjeliszekrényen pihent, és megállapítottam, hogy újabb egy órát veszítettem. Hajnal négy volt. Tudtam, hogy nem várhatok tovább, meg kell tennem az első lépéseket. De hová? Hiányzott az útmutatás. Kész gyalázat, hogy Astrid nem jött velem a múltba. Minden képességem híján, pattanásos, gátlásos kamaszlány testbe zárva hogyan is akadályozhatnék meg egy balesetet? Ha úgy néznék ki, ahogyan három év múlva, talán lenne esélyem arra, hogy eltántorítsam Christ attól, hogy autóba szálljon, de így? Hirtelen átvillant a fejemen, hogy ez nem lenne jó megoldás, hiszen ha nem halna meg, nem változhatna Fényemberré. Sok itt a buktató.
Keirát és Adamet kell megtalálnom, és maradásra bírnom. De hol kereshetném őket? Los Angeles hatalmas város. Ők ketten ott olyanok, mint tű a szénakazalban. Sebaj. Ezen majd ráérek később is gondolkozni, egyelőre azt sem tudom, hogyan jutok a kontinens másik felére. - Fel kell kelnem... – biztattam magam, majd nagyon halkan, hogy még az ócska heverő matraca se nyikkanjon, kikecmeregtem a takaró alól. Mivel már jól emlékeztem arra a bizonyos sátorozásra, amire elvileg ma, korán reggel indulunk Prissyvel, azt is tudtam, hogy annak a bizonyos múltbéli napnak a hajnalán úgy mentem el otthonról, hogy nem ébresztettem fel a mamát, csupán hagytam neki egy levelet. Nem fecséreltem időt arra, hogy papírt keressek. A zsebemben lapuló időutazó noteszemből téptem ki egy lapot, arra az ágy mellett talált, agyonrágcsált végű grafitceruzával véstem fel egy búcsúüzenetet, amiben még egyszer nyomatékosan megkértem édesanyámat, hogy mielőbb keresse fel a háziorvosát, a dolog nem tűr halasztást. Miután végeztem, kiosontam a konyhába, és a levelet post-ittel rögzítettem a kávéfőző oldalára, hogy egész biztosan ne kerülje el a mamám figyelmét. Aztán ezt-azt összepakoltam egy hátizsákba. Fogalmam sem volt arról, mit miért teszek be, egyszerűen csak a megérzéseimre hagyatkoztam. Kötszer, egy alma, néhány hajcsat, édesanyám egy fiatalkori fényképe, amit a képkerettel együtt akasztottam le a falról, valamint olló és egy nagy tábla tejcsokoládé, százhuszonöt dollár és harminc cent készpénz – ezek jelentették a menetfelszerelésemet. Vastag kabátot vettem, lapos, kényelmes bakancsot, kötött sapkát, és úgy, ahogy voltam, csöndesen behúztam magam mögött a bejárati ajtót, hogy aztán levágtathassak a lépcsőn. Minden erőmet latba vetve legyűrtem a késztetést, hogy még egyszer bemenjek a mamához, hogy álmában arcon csókoljam. Nem lehet. Chris! Szeretlek, és érted teszek mindent! Ugye, tudod? amikor a csípős hidegben kiléptem a házunk kapuján, az utca tökéletesen sötét és üres volt. Most merre? Hogyan tovább, Jane Andrews? Úgy álltam ott, mint egy ágrólszakadt. Félhosszú hajtincseimet kellemetlenül borzolta a szél, miközben összehúzott szemekkel kémleltem a sötétet és próbáltam kitalálni, hogy hogyan vonzok ide egy autót anélkül, hogy telefonon felhívnám a diszpécserszolgálatot? Ugyanis tizenkilenc évesen azon matuzsálemek közé tartoztam, akik még nem használtak mobilt. amint ott álldogáltam a jégrózsáktól virágzó járdán, a távolban egy magas, karcsú alak képe kezdett kirajzolódni a szemem láttára. Amint a sötétben hunyorogni kezdtem, rájöttem, nem csak káprázatról van szó. Valaki tényleg közeledett, egyértelműen felém, méghozzá igen gyorsan, határozottan, már-már fenyegető magabiztossággal. Nő volt. Rubinszín hajú, macskásan karcsú testű, smaragdzöld szemű, sápadt arcú. A színei kísértetiesen hasonlítottak az enyéimre – mármint Amphibia testem külső jegyeire – ám az arca valahogy kihívóbb volt, érzékibb, tekintete már-már hipnotikusan ügyelt, érett, komoly. Közvetlenül előttem állt meg, zavarba ejtő pillantása az enyémbe olvadt. Éreztem, hogy van valami közünk egymáshoz. Ereztem a belőle sugárzó erőt. A nő olyan volt, mint én, de valahogy mégsem... - Egy kicsit késtél... – mondta szemrehányóan, dögös külsejéhez egyáltalán nem illő nyafka kislányhangján. – Ti, fiatalok, nem veszitek kellőképpen komolyan a küldetéseket... - Ki vagy te? – kérdeztem zavarodottan. - Én a te jövőd vagyok – mondta, majd végigmért, és halkan felkacagott. – Noha jelenlegi állapotodban ezt az Égi Lények Világából talán senki nem hinné el nekem. Fogadásokat köthetnék a Szárnyasokkal, és játszva nyerhetnék... - Te vagy a másik Amphibia – közöltem vele, ami először az eszembe jutott. – Rólad mesélt nekem Nadav. - Azért azt jó tudni, hogy vág az eszed – bólintott elismerően. – Képzelem, micsoda lelkierőre van szükséged ahhoz, hogy ebben a satnya testben megtartsd az identitásod. Roxanne vagyok! – nyújtotta felém a kezét. - Én pedig Jane – feleltem, a külsőmre tett iménti megjegyzése miatt kissé durcásan, de a helyzet úgy állt, hogy megsértődni sem volt időm. – Azért jöttél, hogy segíts nekem? – kérdeztem inkább.
- Bingo! – mosolygott. – El sem tudod képzelni, milyen sokáig vártam rád! – fakadt ki hirtelen. – Piszok régóta be vagyok zárva ebbe az időzónába, csak azért, hogy a megfelelő pillanatban kéznél legyek neked. - Te viszel el engem Los Angelesbe – mondtam magától értetődően. - Kislány, komolyan mondom, ma lottóznod kéne! Gyerünk, pattanj a seprűmre, és göngyölítsük fel az ügyed, mert ég a föld a talpam alatt! Még ma vissza akarok térni a saját időmbe! - Seprű? – kérdeztem szórakozottan, mire kivett a köpenye alól egy olyan darabot, ami erősen hajazott a Harry Potterben látott Nimbus 2000-re. Ne nevess ki! – kért komolyan. – Ez a stílus, életem! Egy Amphibiának legyen stílusa, s ha már pechjére képes az egyszeri időutazásra, legalább egy csinos repülőseprűje legyen, amíg egy korban rostokol holmi minden képességet nélkülöző kamaszlány pesztrálása miatt! -A saját időmben már én is Amphibia vagyok – makacsoltam meg magam. – Ott én is tudok repülni, és nincs szükségem hozzá seprűre. - Tanulj az öregebbtől! – kacsintott rám a látszólag körülbelül velem egykorú, csak persze százszor szebb lány. – Hosszú úton sokkal kényelmesebb, mint csak úgy lógni a levegőben. Na, gyerünk! Kapjuk el a grabancát annak a szépfiúnak, mielőtt még hidegre teszi az egész pereputtyát! - A neve Chris. És nekem az a feladatom, hogy bármi áron megmentsem a családját... - A meló a tied – mondta nyeglén Roxanne, majd felpattant a seprűjére, mintha csak női nyeregben ülne egy lovon. Idétlenül mögé kászálódtam, és szorosan átfogtam a derekát. * Mióta vársz itt rám? – kérdeztem tőle, miközben a magasba emelkedtünk. Egészen új érzés volt, hogy fáztam – Amphibiaként én magam is hősugárzó lettem, akárcsak most Roxanne és egészen elfelejtettem, milyen az, ha az ember vacog. - Néhány száz éve. A legpokolibb pedig az volt, hogy sosem tudhattam, mikor érsz ide. Astrid most is csak az utolsó utáni pillanatban közölte, hogy végre érkezel. Ráadásul az általa megadott időponthoz képest is késtél, kedves Amphibia-kezdemény. - Nyilván nem kalkulálta bele az időbe, hogy beszélgetni fogok a Mamámmal... - Remélem, semmi olyat nem mondtál, ami változtathat a jövőjén! Miért reméled? – kérdeztem gyorsan. - Azért, mert ha valaki beletúrt a dolgok természetes sorába, annak a történelmünk során mindig végzetes következményei voltak - foglalta össze. – Mit mondtál az anyádnak? - Megkértem, hogy menjen orvoshoz. Ha nem teszi, két év múlva meghal majd, rákban... Roxanne a következő pillanatban belehúzott. Hihetetlen gyorsan hasította a levegőt, és bizony tényleg jól jött a seprűje, amibe szabad kezemmel kapaszkodhattam. Ereztem, amint a szempillámra fagy a levegő párája, amint a nedvesség az orrom alatt zúzmarává változik. Kezdett már derengeni, hogy annak idején, halandó emberként milyen nehezen viseltem a repülést. Amennyire emlékszem, az első egy-két alkalommal csaknem belehaltam. Vajon milyen állapotban érkezem majd meg Los Angelesbe? Képes leszek-e egyáltalán a feladatomra, vagy széthullok, mint azt a helyemben minden esendő ember tenné? Rettenetesen idegesített, hogy be vagyok zárva ebbe az ügyetlen testbe. Bárcsak olyan erős lehetnék, mint a másik Amphibia, Roxanne. Nyugtalanított, hogy nem fűzi tovább a beszélgetés fonalát édesanyámról. - Tiltott dolgot tettem azzal, amit a mamámtól kértem, Roxanne? - bukott ki belőlem a kérdés. - Erről ráérünk később beszélni – kiáltotta vissza a szélben. – Most sietnünk kell, hogy le ne késsük a pasidat! - Chris! – méltatlankodtam.
- Akkor Chris! – válaszolta, majd újabb lendületet vett, pedig engem nagyon sok dolog érdekelt volna, de képtelen voltam tovább kérdezősködni – minden sejtemmel a seprűbe és Roxanne derekába kapaszkodtam. S miközben fenn a süvítő szélben szenvedtem, eszembe jutott, hogy hamarosan láthatom Christophert. Életerősen, boldogan, élve, hogy hagynom kell őt meghalni ma, ezen a múltbéli, különös, baljóslatú napon, a várakozás öröme könnyen leszerelte a fejemben. Astrid! Köszönöm, hogy mindenre gondoltál! Köszönöm, hogy értem küldted Roxanne-t.
20. fejezetet EGY CSEPP JÓSÁG MATT Van egy előnyünk a többiekkel szemben, amit ha kihasználunk, bravúrral nyerhetünk. Hogy mit is? Én már azt sem bánom, ha csak annyit, hogy Jane még szóba áll velem ebben az életben. Mostanra már biztosan tudja, hogy én hívtam életre a zombit, így hát valami nagyon nagyot kell alakítanom ahhoz, hogy ezt a baklövésemet képes legyen lenyelni, vagy ami még jobb, megbocsátani. Nem veszíthetem el az esélyét annak, hogy az Amphibia egy nap majd közénk tartozzon. Nem lehet. Egy dolog, hogy engem csak ez éltet, és egy másik, hogy Damian aligha tartana tovább igényt a szolgálatomra, ha egyértelműen kiderül, hogy az akciót én szúrtam el. az igazság az volt, hogy kőkeményen két tűz közé kerültem. Pár éve volt egy újságíró-gyakornok barátnőm, aki folyamatosan arról panaszkodott, hogy a szöveg, amit ír, meg kell, hogy feleljen a riportalanyának és a szerkesztőjének is, csakhogy az érdekek ritkán egyeznek. Az én esetemben is ez volt a helyzet, és akárhogy csűrtem- csavartam a gondolatokat, beszélgettünk a lehetséges megoldásokról Abrahammel órákon át, mindig ugyanoda lyukadtunk ki: nem tudunk egyszerre megfelelni a Sötét Világ vezérének, és Jane-nek. Ez képtelenség. Hiszen Damian azt akarja, hogy az Amphibia a mi oldalunkat erősítse, de ez nem fog megtörténni, ha nem engeszteljük ki őt amiatt, hogy Keirát Christopher Hopevalley nyakára küldtük. A zseniálisnak tartott tervem nem működött, és most fuldokoltam a ganéban, amit magam lapátoltam a fejemre. Ha pedig segítünk azon a szerencséden flótáson – most, hogy tudunk erről az időutazásos abszurdumról azt Damian minden bizonnyal félreérti majd, és úgy leárnyékolja a fejét a düh felhője, hogy végig sem fogja hallgatni, hogy mit miért teszek. Sokkal valószínűbb, hogy szó nélkül letépi a fejem, vagy a lávatengerbe hajít. Hiszen ő a lehető leggyorsabb megoldást akarta. Az érzelmei kizárólag negatív síkon mozogtak, és egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy a szeretni képes emberek nem dróton rángatható bábuk. Hogy az Amphibiát megszerezni nem egy laza kör a pályán, hanem egy kőkemény maraton. Azonnali eredményt akar, mert ehhez szokott hozzá, hiszen az agyatlan gyilkolászással is sok dolgot meg lehet oldani. Van, amit nem – ehhez Damian személyiségének még érnie kell. Tudom, nem túlságosan bölcs dolog véleményt formálni a Sötét Világ uráról, de a gondolataimat talán nem figyeli. És ha igen, akkor mi lesz? Maximum végleg kinyiffant. Ezt csak Jane miatt sajnálnám, hiszen többé nem láthatnám őt, de legalább véget érne ez a szenvedés. - Döntened kell, Matthew – ismételte meg Abraham. – El kell határoznod magad, mert az idő véges. Érzem, hogy már tudod, mi a jó megoldás. El kellene kezdenünk megszervezni a dolgokat... - Nolesselben és Victorban nem bízom – közöltem. – Eszemben sincs megosztani velük, amit megtudtunk. Meggyőződésem, hogy nem segíteni jöttek, hanem azért, hogy felbosszantsanak és megnehezítsék, hogy tiszta fejjel dolgozzunk. Amy más eset. Őt muszáj lesz bevonnunk az akcióba. El kell rángatnunk valahogyan Hopevalley közeléből az élőhalottat. Azzal időt nyerhetünk Jane-nek. Ha nem szívja tovább az életenergiáját, talán néhány órát húzhatja még... - Így van, minden perc számíthat. Ez remek ötlet – bólintott Abraham. – Szerintem, ha biztosra akarunk menni, kérjünk segítséget Amytől! Most is ott van, Los Angelesben, hogy nyomon kövesse az eseményeket. Ha mi magunk utazunk oda, azzal csak időt vesztünk. Mire ő elintézi a zombit, mi már szétválhatunk. Én a lányom lakásán várok, te az egyetem környékén, Amy pedig mehet a színházba, ahol Christopher Hopevalley dolgozik. -Jó ötlet! – bólintottam. §t Máris hívom a csajt, hogy kapja magát és segítsen. Pronto. Az íróasztalon álló vezetékes telefonkészülékhez mentem. Ki törődik ilyen vérzivataros időkben olyan apróságokkal, hogy lemerült a mobil? Én már azt sem tudtam, hol hajítottam el az enyémet, mindenesetre örültem, hogy fejből tudom Amy számát. A kis buzgómócsing az első csörgésre felvette. Már amikor megismertem, éreztem, hogy nagy lehetőségek vannak a csajban, mert bizonyítani akar Damiannek.
- Matt, a legjobbkor hívsz – kissé mintha kétségbeesett lett volna a hangja. - Azt hittem, problémáim nekem vannak – feleltem bosszúsan. - Pár perce ment el innen Victor és Nolessel. - Na és? Sejthető volt, hogy Los Angelesbe mennek. - A nagy gond az, hogy elcitálták innen a zombit. Az alapján, amennyit kivettem Victor szavaiból, ki akarják vallatni arról, hogyan lehet visszafordítani a folyamatot... Christopher biztos halálának folyamatát. - Az a szerencsétlen nőci semmit nem tud! – röhögtem fel. Mindegy, azért nem kell felhívnod a figyelmüket arra, hogy lyukra futottak. _Matt... Akkor nem is haragszol, amiért nem tudtam megakadályozni, hogy elvigyék innen Keirát? - A lehető legjobb, hogy így alakult. Ügyes vagy, Amy, hogy elengedted velük. - Nem értelek. Nagyon keveset tudunk arról, hogy működik pontosan ez az energiavámpír-ügy. Mi van, ha a csávó életben marad, most, hogy Keira nem eszi már az életét? - Bár úgy lenne – mondtam epésen. – Sosem gondoltam volna, hogy egy nap még azt kívánom, hogy Chris Hopevalleynek ne görbüljön egy haja szála se, de most így van. Azért hívtalak, Amy, mert meg akartalak kérni, hogy csináld ki Keirát, de így már tárgytalan. - Hát, fogalmam sincs, hogyan lehet kinyírni egy zombit. Sokkal erősebb nálam... - Még jó, hogy ezt ő maga nem tudja. Remélem, az a bárgyú Victor néhány órácskát elszórakozik vele, ezzel is időt nyer nekünk. Hol vagy most, Amy? - Egy kórházban, ahová Christ behozták. Összecsődült az egész rokonság, már nincs magánál a srác. - El tudsz onnan jönni? - Ki akadályozhatna meg? – kérdezett vissza. - Remek – mondtam, majd kiadtam az utasítást. – Gyere New Yorkba, menj el abba a harmadvonalbéli színházba, ahol Hopeval- ley bohóckodik a díszletekkel! Ott várj! Ha pedig Chris feltűnik a színen, jelezz Abrahamnek. Ráhangolódik majd a gondolataidra, telefonra nincs szükség... Miután elhadartam a mondandómat, a vonal túlsó oldalán hosszú másodpercekig csend volt. Már azt hittem, megszakadtunk. ~ Amy, itt vagy? - Bocs, igen, csak több meglepetés is ért egyszerre. Mondd, hogyan mehetne Chris New Yorkba, amikor gyakorlatilag kómában fekszik? Matt, téged megsütött a nap? Semmi értelme annak, amit zagyválsz. - Nagyon is van, de most ne érdekeljenek a részletek! – emeltem fel a hangom, mert bosszantott Amy okvetetlenkedése. – Kérlek, tedd, amit mondtam, és később mindent megmagyarázok. - Nem is tudom... – bizonytalanodott el a lány hangja. – Talán egyeztetnem kellene Damiannal. - Mire ez megtörténik, a nap lemegy, és nem csak csatát vesztünk, hanem háborút is! – vágtam oda neki. – Mit mondott neked legutoljára Damian? Azt, hogy vedd a parancsaimat szentírásnak! - Nincs szó arról, hogy ellenszegülnék, de az ő szemében a megítélésed sokat változott az elmúlt napokban. Victor tavalyi bénázásának köszönhetően elvesztettem az egyik testrészem, érted? Talán nem csodálkozol, ha most nem azon az oldalon szeretnék állni, amelyiken szív a nép. Te ne szívd a vérem, Amy, a francba! – üvöltöttem. – Megteszed, amit kérek, vagy forduljak máshoz? - Ab is egyetért azzal, amit tervezel? – kérdezte gyanakodva. - O is itt van, velem dolgozik. - Akkor rendben. - Egy hűtlen puttana vagy, Amy, de ez most nem tartozik ide – mondtam sötéten. – Azonnal indulj! - Úgyis ezt terveztem – mondta furcsa hangsúllyal. - Miért?
- Azért, mert itt vannak a kórház előtt a szentfazekak, és rettenetesen fáj tőlük mindenem! - Fényemberek? – ingerülten a hajamba túrtam. – Hányán vannak? ~ Egy rövid, szőke hajú nő és három fickó. Kettő közülük lenn volt tavaly, amikor az Amphibia is. - Várj egy percet, ne tedd le! – kértem Amyt, majd Abrahamhez fordultam, aki kíváncsian várta a fejleményeket. – Mit akarhatnak a Fényemberek Hopevalley körül? Jane apjának hirtelen felderült az arca. - Sosem hittem, hogy ilyen dolog egyszer elhagyja a számat, de valószínűleg segíteni nekünk. Most az egyszer egyeznek az érdekeink. Mindannyian azt akarjuk, hogy ne haljon meg Chris Diamond. Mindaz alapján, amit a kutatásaim során megtudtam róluk, van egy különös szeánszuk, amivel képesek életben tartani a haldoklót, esetleg gyógyítani is... -Akkor Nolesselék a lehető legjobbkor hurcolták el a zombit – egy pillanatra rámosolyogtam, majd folytattam a telefonbeszélgetést Amyvel. – Hagyd ott azt a kócerájt, és gyere New Yorkba, amint lehet! Bújj el valahol abban a színházban, és várj! - Mi van, ha meglát valaki, vagy elzavarnak? – kérdezte. - Nem mondták még neked, hogy ilyen esetben ölni kell? - Dereng valami. Indulok, Matt. Itt kezd kellemetlenül forrósodni a levegő, ráadásul az ütődött nagymama is felém tart... -A családi anekdotákat hagyjuk most! Viszlát, a tett helyszínén, Amy. Nem bíztam maradéktalanul ebben a tyúkban, de csak keveseknek volt kijárási joga a Sötét Világból, így nem nagyon válogathattam. Damian csak annak a néhány pokolszolgának engedélyezte az ilyen kirándulásokat, akik a bizalmát élvezték. Már ha ez a fogalom egyáltalán létezett közöttünk. - Akkor most...? – kérdeztem Abrahamet. – Hallottad, mit mondott Amy Nolesselékkel kapcsolatban. - Lyukra futnak – mosolygott gunyorosan Abraham. – Ráadásul még segítenek is nekünk, anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Hagyjuk őket! Míg a zombit vallatják, nem kell velük számolni. - Rendben. Eljött az ideje, hogy szétváljunk, Abraham. Jane- nek már a múltban kell lennie, és nem tudhatjuk, mikor tér vissza onnan. Lehet, hogy napok, lehet, hogy órák, megeshet, hogy percek. .. - Sikerrel jár. Érzem – Abraham arcán megjelent a büszke mosoly. - Elfogult vagy. En aggódom... Akár ott is ragadhat! Ha épen és egészségesen látja Christ, vagy az anyját... Miért akarna visszatérni ide? Én a helyében nem jönnék. Ha visszamehetnék arra a napra, amikor én barom, felmásztam azon az átkozott tűzlétrán, hogy meglessem, mit csinál Jane a háztetőn... Hát, tudod, ma már inkább a saját lábaimat vágnám le, de nem mennék fel semmiképp! - Jane-ről is lemondanál, ha újra hús-vér ember lehetnél? - Hús-vér ember... – ízlelgettem a szavakat. – Jövővel, álmokkal, tervekkel. Nem tudom, Ab. Ez nem igazán motivál. Itt a lányod. Az egyetlen csillag az én sötét egemen. Más nem nagyon érdekel. - Helyes – bólintott. – Akkor eredj! Ma mindent bele kell adnunk! - Úgy lesz – veregettem meg Abraham vállát. Most már sokkal jobban néztünk ki – mindketten ismét emberi testünkbe költöztünk, miután Helena és Linette, vállán az ájult Electra Caine- nel egy forgószél sebességével hagyták el a Lady J. butikot az ablakon át. azért azt el kell ismernem, ezek a Fényesek tudnak valamit – ezt még búcsúzóul szóvá is tettem Abrahamnek. - Te nem éreztél valami különöset, míg itt voltak? - Mire gondolsz, Matt? _ Nem is tudom. Olyan volt, mintha a jelenlétüktől hirtelen ki- sütött volna a nap. Megirigyeltem őket, és ettől csak még idegesebb lettem rájuk, érted? Mert képesek valamire, amire én már soha többéösszegeztem homlokráncolva. - Honnan tudod, hogy nem? – vetette fel Abraham. – Ha Damian a te esetedben tökéletes munkát végzett volna, nem lenne igényed arra, hogy bárki is szeressen, ahogyan arra sem, hogy valakit a szövetségesednek, esetleg a barátodnak tudhass...
- Kettőnk kapcsolatára gondolsz? – kérdeztem borúsan. - Arra is. Persze az sem elhanyagolható szempont, hogy látom, olykor te is sóvárogsz valami után, ami eredendően jó. Nézd, Matt, nekem van egy teóriám. Nolessel mi volt, amikor Damian kiválasztotta és átváltoztatta őt? Egy elmeháborodott gyilkos. Hát Victor? Egy utcagyerek, aki öregasszonyokat késeit néhány dollárért, vagy értéktelen kacatokért. Es Amy? Az a lány elmegyógyintézetbe akarta küldetni a tökéletesen ép elméjű nagyanyját! Kezded érteni? - Ok eredendően gonoszak voltak – láttam meg egyszeriben az összefüggést. – Míg bennünket azért rángatott bele Damian ebbe az egészbe, hogy segítsünk neki megszerezni Jane-t. Tudod, sosem voltam különösképpen jó gyerek. Az utóbbi években nem szerettem, csak úgy használtam a csajokat, sokat cikiztem azokat, akik bármivel is okot adtak erre... Szegény Jane! Egy időben még ő is a bandám céltáblája volt... ~ így van, ezért normális esetben bele is dolgoználak a járda betonjába! – vetette közbe Abraham. Tudom... De akkor sem voltam ennyire rossz, hogy ezt érdekeljem! Sosem öltem meg senkit, még a pókokat is megmentettem, amikor anyámmal vasárnaponként takarítottunk! - Én abban reménykedem, hogy valami hiba csúszott Damian gépezetébe. Kísérleti nyulak vagyunk, fiam. Alaposan átnéztem a Sötét Világ egész történetét az elmúlt években, sokat olvastam könyvekből, és még többet az ottani emberek fejéből. A nagyfőnök velünk próbálkozott először azzal, hogy eredendően jó lelkeket változtasson meg. Rajtunk kívül odalenn mindenki gonosztevő vagy elmeháborodott gyilkos volt már az emberi életében is... - Arra célzol, Abraham... Nem is tudom... – nagyon nehezemre esett kinyögni. – Hogy amellett, hogy mindketten szeretjük Jane-t, és bármit megtennénk érte, maradt még bennünk valami jó...? - Hogy meggyógyíthat-e minket a szeretet...? – dünnyögte Abraham. – Jó volna tudni. Mindenesetre ez csak egy teória. Nem szabad beleélnünk magunkat. Nagyobb az esélye annak, hogy az idők végezetéig ilyenek maradunk. Hát, persze. Volna még mit mondanom, de nem kommentáltam Abraham szavait. Még néhány másodpercig szótlanul kapaszkodtunk egymás tekintetébe, mint valami kimondatlan, levegőben lebegő mentsvárba, aztán biccentettem és sarkon fordultam. Pontosan tudta, hogy hová megyek, már nem volt szükség szavakra. Biztos voltam abban, hogy hamarosan ő is indul – vissza Jane lakásába, ahol ugyanolyan feszülten várja majd az események alakulását, mint én a suli előtt. Mindenesetre különös helyzet áll majd elő, ha Jane a múltban sikeresen megmenti Keirát és a kis Adamet. Először is, a halandók megfeledkeznek majd erről az egész hercehurcáról. Az a i nő és a fia ki tudja, hol élnek majd, ki tudja, kivel, de talán azt sem fogják tudni, ki az a Chris Hopevalley. Ő pedig... az a szerencsés ficsúr talán egy laza emlékezetkieséssel letudja a dolgot, mintha az sem élte volna az élőhalott támadását az élete ellen.Egyszóval mindenki boldogan éli majd tovább a kis életét. Hogy velem mi lesz? Fogalmam sincs. Ha kudarcot vallók, kivet magából a Sötét Világ. Ha újabb csellel és fondorlattal ráveszem Bellissimát, hogy legyen egy közülünk... Egyáltalán, miért éppen bennem látta a megoldást Damian? Miért hiszi azt, hogy én vagyok a kiválasztott, aki a legszükségesebb szükségszerűség ahhoz, hogy az Amphibia mellénk álljon? Miért vagyok képes élőhalottak teremtésére? MIÉRT ÉPPEN ÉN? MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT? Miközben átvágtam az egyetem parkolóján, a főépület bejárata felé, úgy éreztem, menten felrobban a koponyám a rengeteg feszítő kérdéstől. Jó régen nem jártam erre, és pechemre a főlépcső tele volt a sok frissen levizsgázott, kiöltözött majommal – igen, már megint az irigység beszél belőlem, vadul, fékezhetetlenül. Legszívesebben addig püfölném az átszellemülten vigyorgó arcukat, míg van bennük élet. Ott álltak, és én ismertem sokukat. Jason, Frank, Randall, Brenda, Priscilla és az autószerelő pasija, Creevy Lorenzo... Annyira éltek! Amikor pedig közelebb léptem, észrevettem, hogy egy kis csoport kivált közülük, és valamennyien aggodalmas arccal hallgattak egy nőt, aki háttal állt nekem. Szabályosan ledermedtem. Ha nem lett volna a nagyon is jellegzetes, hosszú, színes fülbevalója, ami nagyon oda nem illően lógott ki a kötött, téli sapkája alól, ha nem gesztikulált volna olyan hevesen, hogy a vékonyka kis háta is remegett belé, akkor is tudtam volna, hogy ő az én anyám.
Legszívesebben elfutottam volna onnét, de tudtam, hogy nem lehet, hiszen itt kell strázsálnom a közelben. Jó ideje nem voltam már otthon. Mióta is? Napok is eltelhettek, de hetek is. Számomra összefolyt az idő egyetlen, alaktalan masszává, és már képtelen voltam kihámozni belőle, hogy hétfő van-e, vagy csütörtök, de az sem nagyon számított, hogy nappal vagy éjszaka. - Ott van! Ott van Matt! – mutatott rám Priscilla, amikor kiszúrt | a lépcső tetejéről, és legszívesebben leradíroztam volna onnan, olyan 1 mérges lettem rá. Más sem hiányzik nekem, mint ez a feltűnés. Ennyi embert nem ölhetek meg! Mamma hirtelen sarkon fordult, rám nézett, és azon nyomban rohanni kezdett felém, mintha bizony attól félne, hogy látomás vagyok, és szertefoszlok, mire a közelembe ér. Megtehetném. Csak nyitok egy átjárót a saját dimenziómba, nem nagy ügy. Bár azt nem tudtam, van-e nekem még olyanom, vagy Damian rég száműzött, csak elfelejtett szólni. Az utóbbi néhány napban igen nagy csendben volt, ami nem jellemző rá. Édesanyám szélvészként közeledett, nem győztem menekülni, nehogy magához öleljen. Nem kockáztathattam, hogy lángra kapjon a bőre vagy a ruhája – különösképp ekkora közönség előtt nem így gyorsan lekaptam a dzsekimet, és a vállára terítve fogtam át őt. - Megfázol, mamma – mondtam neki a valós belső állapotomhoz képest higgadtan, és eltoltam magamtól, nehogy meg akarjon csókolni. – Mi a baj? Feldúltnak látszott, a vörös szemei sok-sok sírásról árulkodtak, ám abban nem voltam biztos, hogy ezeket a könnyeket csak én okoztam. Bármi hozta is ide, minél előbb el kell őt távolítanom az egyetem közeléből. Ki tudja, mi fog itt kitörni, ha megjelenik Jane? Nem szerettem volna, ha anyám részt vesz ezen a randin, ami úgy végződhet, hogy az Amphibia hirtelen felindulásból elkövetett gerinctörést hajt végre rajtam. - Matt... Hol jártál? Miért nem jöttél haza? Az apád... Az édes apád... - Mi van vele? – kérdeztem türelmetlenül. _ Balesetezett a kamionnal... A mexikói határnál... Élet-halál között lebeg egy ottani kórházban, fiam! – Vannak ezzel így egy páran, anyám! – futott át a fejemen, miközben mindent elkövettem azért, Hogy az ölelését hárítsam. Belekarolva, szigorúan vigyázva arra, hogy csak a dzsekimet érintsem. - Hazaviszlek! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, és magammal vonszoltam. – Nem vagyunk mi holmi turistalátványosság, hogy ezt az utca kellős közepén tárgyaljuk meg... - Hová tűnt belőled a jó érzés, Matt? – zokogta. – Hát téged egyáltalán nem érint meg, hogy édesapád... Egy könnyet sem hullatsz... - Én már nem tudok sírni, mamma – közöltem szárazon. – Ne vesd ezt a szememre! Most hazamegyünk, és szépen otthon maradsz. Nekem még dolgom van, és nem érek rá veled veszekedni. - Matt! Kisfiam, hát nem fogod fel, hogy meghalhat az apád? Egyre csak húztam magam után, mit sem törődve az értetlen zokogásával, egészen addig, míg el nem távolodtunk az egyetem épületétől. Ez az affér soha nem jöhetett volna rosszabbkor. Rettenetesen bántott, hogy édesapám esetleges elvesztése egyáltalán nem érint meg érzelmileg, de próbáltam nem törődni vele. Egy dolog, amit érez az ember, és egy másik, hogy mi a helyes út. - Hol parkoltál le? – kérdeztem anyámat. -Amott, a templom mögött – intett a fejével, még mindig könyvekkel küzdve. Már arra sem vette a fáradságot, hogy letörölje őket azzal az összegyűrt, viharvert zsebkendővel, amit görcsösen szorongatott az öklében. Elkértem tőle a slusszkulcsot, majd a kocsihoz siettünk. Kinyitottam előtte az ajtót, aztán gyorsan megkerültem a családunk régi terepjáróját, és beültem a volán mögé. Azonnal gázt adtam és lendületesen kisoroltam a főútra, mit sem törődve a körülöttünk haladó autók tülkölésével. Bosszankodva vettem tudomásul, hogy délután öt van, ezért csak lépésben lehet haladni. Éppen most! II divino. Biztosan Astrid intézte így mindezt! Más se hiányzott. Gondolhattam volna, hogy még jobban megnehezítik a dolgom. Szar ügy.
Miközben magamban szitkozódtam és száz különféle verzióban képzeltem el az égiek csillámporos főnöknőjének végső máglyára vetését, megszólalt az a nagyon is jellegzetesen butácska, olasz tingli- tangli dallam, ami évek óta azt jelentette, hogy anyámnak telefon hívása van. - Lissa Shelton – szólt bele a sírástól rekedtes hangján, majd néhány másodperccel később hisztérikusan, hangosan felzokogott. A hang, ami kiáradt a torkán, már-már sikításra emlékeztetett, szinte elnyomta a terepjáró motorjának zaját. Hirtelen eldobta a telefonját, mintha csak égetné a tenyerét az idejétmúlt készülék, majd minden átmenet nélkül a térdére borult, és folytatta a bömbölést. Sötéten, amolyan tele a tököm a világgal -.pillantássalmeredtem magam elé, az üresség tátongó lyukat égetett oda, ahol a lelkemnek kellett volna lennie. Az ablakon szomorúan kopogtak az esőcseppek. Kisvártatva vad zápor vize szakadt Manhattanre, ami épp olyan hirtelen jött, mint az a gondolat, hogy mától nincs apám. Jó lenne, ha fájna érte a szívem. Ha megmozdulna bennem valami. Jó lenne, ha újra színtelen könnyekkel sírhatnék, mint szerencsétlen anyám. Amint araszoltam a dugóban a házunk felé, kinyújtottam felé a kezem, ami aztán úgy hullott vissza a sebváltóra, mint valami rongybaba. Jó lenne részvétet nyilvánítani. Megölelni, megsimogatni a hajat ennek az asszonynak, aki világra hozott és felnevelt. De nem lehet..- Mamma, kérlek, nézz rám! Még hüppögött egy ideig, majd lassan rám emelte elkínzott tekintetét. - Matt... - Tudom. Nem halhat meg. Ne félj! – jelentőségteljesen a széniébe néztem. – Próbálj megnyugodni! Most szépen hazamegyünk, tc felírod nekem egy cetlire, pontosan hol van a papa. Melyik városban, melyik kórházban... Minden információra szükségem van. Megoldom, mamma. Élni fog, megígérem neked. Mindent meg tudok oldani! – mondtam neki, és láttam a szemeiben, hogy eszelősnek tart, hogy az ő szemében olyanokat mondok, mint akit most vágtak fejbe egy irdatlan nagy téglával, amitől azonnal meggárgyult egy életre. -Szegény kisfiam... Sokkot kaptál te is. Képtelen vagy felfogni... Nem törődtem mindazzal, amit mond, csak fújtam a magamét, miközben bekanyarodtunk az utcánkba. - Mindent pontosan írj fel nekem, aztán menj be a házba, és nagyon kérlek, ne menj sehová! Nem volna jó, ha neked is bajod esne. A papa ügyét elintézem én... - Matt... Jobb volna, ha itt maradnál! Nem vagy jól, kisfiam. Kezdtem elveszíteni a türelmem. Intézkednem kellett. A kesztyűtartóba nyúltam, elővettem egy noteszt, és a rá csíptetett tollal együtt anyám kezébe nyomtam. - írd le, hol találom! – próbáltam rá fenyegetően nézni, és gyanítom, sikerült, mert végre körmölni kezdett, majd átadta nekem & irományt. - Remek, mamma, remek... Most menj be szépen! – utasítottam- ő pedig hála az égnek, nem próbálkozott további kérdezősködéssel, hanem kiszállt az autóból. Ideje volt, hogy magamra hagyjon. Túl sok dolgom volt ahhoz, hogy belefogjak egy minden bizonnyal hosszú és sok-sok magyarázatot igénylő, hazug beszélgetésbe. Kipillantottam az ablakon, és láttam, hogy anyám nem ment be a házba. Még mindig ott állt, és úgy nézett rám, mintha attól félne, a következő pillanatban robbanni fogok. Nagyon remélem, hogy nem fog semmiféle hülyeséget csinálni. Letekertem az ablakot. - Mamma! – szóltam rá nyomatékkal. – TE nem vagy olyan állapotban, hogy most bármit is tegyél! Vegyél be nyugtatót, aludj egyet, és mire felkelsz, én elintézem, hogy már csak rémálom legyen ez az egész! A szavamat adom! - Annyira különösen viselkedsz... – sírta. - Nincs most időm elmagyarázni. Bízz bennem! – nem túl finoman indítóztam, aztán alibiből elhajtottam a következő sarokig. Szerencsére senki nem volt a közelben, ezért pillanatok alatt képes voltam megnyitni az átjárót, ami egyenesen a mexikói határon lévő Piedras Negrasba vezetett. A következő pillanatban elrugaszkodtam – nincs idő bénázni. Vissza kell érnem, mire Jane újra a valós időben lesz. Előtte pedig
életet pofozni az apámba. A rohadt életbe. Az ilyesmi sosem jön jókor! De éppen most. Ez több mint különös. Nem volt mit tenni. Az a belső erő – nevezzük, ha akarjuk a jóság egyetlen bennem maradt cseppjének – nem volt képes beletörődni abba, hogy az anyám elveszítse az apámat. Hátha van módja annak, hogy a zombi ne csapolja le az életet abból, aki szereti. Ideális alkalom ez, tenni egy próbát. Ha nincs idő a gyásszal foglalkozni, egyszerűen el kell odázni, és kész. Ha már a Sötét Világ Teremtőként adott nekem új életet, legalább használjam ki ennek az amúgy szánalmas létnek az előnyeit. Ha a tervem sikerül, apám pár napot még élhet, anyám mellett, míg el nem simítom a többi ügyet. Csak szépen, sorjában- Matt fiam.
21. fejezet MOZDULATLANUL CHRIS HALLOM HANGJUKAT. Tudom, hogy el vannak keseredve. Érzem, hogy az aggodalmuk oka én vagyok. Megszólalnék, hogy elmondjam,élek,de nincs hozzá erőm. Egy maszk van az arcom előtt. Kényelmetlenül vágja a bőrömet, és bárcsak valaki levenné, de gyanítom, ha ez megtörténne, meghalnék, mert egyedül levegőt venni sem tudok. Halványul bennem mindaz, ami az elmúlt néhány napban történt. Halványul, majd szürkés homályba vész, és ebből a szürkeségből újra és újra kibontakozik egy rubinszínű hajforgatag és egy türkizszínű szempár. Akkor ilyen árnyalatúak a szemei, amikor mélységesen szomorú. Jane... Lehet, hogy sosem láthatlak már. Ha most meghalok és egy másféle létbe kerül a lelkem – legyek bár Angyal a jövőben, vagy maga az ördög, az arcodat magával viszi az emlékezetem, a bőröd selymét, a jóságodat, minden egyes mosolyodat. Lehet, hogy most meghalok, Jane, hiszen minden jel arra utal. betudd, hogy az a Chris, akit te szeretsz, soha-soha nem hagyott el! Mióta nincs itt Keira, a tudatom percről percre tisztul, a sűrű köd- foszladozik, és bennem kezd összeállni a kép. Segített benne hogy Julién mesélt, és egy régi-régi misztikus legenda, amit Astrid-tól hallottam annak idején, de aminek nem emlékszem már a részleteire. Figyeltem volna jobban! Talán most tudnám, menthető vagyok-e vagy sem, tudnám, van-e még helyem emberként ebben a dimenzióban, így viszont nem marad más számomra, csak a rémes várakozás gúzsba kötött testtel, de éberen, miközben körülöttem olyan fogalmak repkednek, mint kóma, agyhalál, infarktus, fogyatékosság. .. Már tudom, mindez azért van, mert egy élőhalott kiszívta az erőmet, megrongálta a sejtjeimet, olyanná váltam, mint egy számítógép, amit már csak a hardverek miatt érdemes szétszedni, de részleteiben kidobásra van ítélve, hogy pusztuljon. Mozdulatlan testem börtönében feküdtem némán, hallgatva az orvosok lemondó értekezéseit, a szeretteim szenvedését, miközben vártam a halált, vártam, hogy vége legyen az egésznek. Hiszen úgysincs már számomra remény – nem voltam elég erős, az élőhalott bekebelezett, elbuktam a próbán. Jane... Meg tudsz nekem bocsátani, Jane? Annyira szeretlek! - Összevissza kalapál a szíve... Hihetetlen rendszertelenül dobog. .. Sosem láttam még ilyet – kommentálta az egyik orvos a testem, gondolom, aktuális történéseit. Kár a gőzért, srácok. Ennek a ketyegőnek már lőttek. Vegyétek le képemről ezt a szart, és menjetek haza a családotokhoz! Sajnálom, hogy én már nem tehetem soha többé.
22. fejezet KÍSÉRTÉS
JANE Los Angelesben igazán furcsa körülmények között landoltunk, Roxanne és én. Középkori körülmények közé. Olyan volt, mintha egy évszázadokkal ezelőtt játszódó lovagi torna helyszínére érkeztünk volna. Olyan, és mégis más, hiszen nagyon hamar ráeszméltem, hogy egy filmforgatás díszletének kellős közepére érkeztünk. - Hú! Kicsit mintha visszaugrottunk volna az időben – jegyezte meg Roxanne, miközben alaposan körülnézett. – Élethű díszlet. - Miért épp ide jöttünk? – kérdeztem, majd ijedten közelebb húzódtam Roxanne-hez, mert embereket láttam közeledni a lovagitornapálya végéből. – Nem lesz gond, ha kiszúrnak bennünket? Amphibia 2.0 – vagy 1.0? Ebben nem vagyok biztos – a seprűjére mutatott. – Azt hiszik majd, mi vagyunk a takarítók – vágta ki a tromfot. - Persze, mert pont úgy is nézünk ki! – grimaszoltam Roxanne- re, mire felnevetett, én pedig végignéztem magamon, és be kellett látnom, belőlem simán kinézhetik. De belőle? A világ nem látott még ilyen dögös takarítónőt kivágott, fűzős ruhában – ez került ugyanis elő az imént ledobott köpenye alól. - Meglátszik, hogy New York-i lány vagy. Itt, Los Angelesben nincs az a kirívó öltözet, amin meglepődnének az emberek. A feltűnési viszketettség errefelé népbetegség. - O! – konstatáltam. – Akkor más gond már nem is lehet, csak az, hogy senki nem ismer bennünket. Szerintem azok az izomkolosszus mukik, akik felénk közelednek, hamarabb kirúgnak innen mint hogy annyit mondhatnánk: csillagfoci! - Látom, tanultál egy-két aranyköpést a Fényemberektől. Olybá tűnik, mégis el kell hinnem, hogy a te idődben az vagy, aki a sajátomban én – méregetett Roxanne. - Miért olyan hihetetlen számodra? - Ne vedd sértésnek, de rettenetesen esetlennek tűnsz. Megváltozol majd? - Pontosan olyan leszek, azaz vagyok kívül, mint amilyen belül - közöltem vele. - És milyen vagy belül, New York-i kislány? - Olyan, aki képes elhinni magáról, hogy minden nehézség nélkül megold egy olyan piti kis feladatot, mint néhány ember megmentése – mondtam határozottan, bár legbelül éreztem valami alattomos kis remegést. Roxanne szerencsére nem vette észre, még a kifinomult Amphibiareceptoraival sem, mert túlságosan lekötötték a figyelmét a vészesen közeledő félmeztelen fickók. Ahhoz még távol jártak, hogy gyenge, emberi szemem lássa az arcukat, de már elég közel, hogy felmérhessem, egyikükkel sem lenne jó harcra kelni. - Nagyon helyes, ha késznek érzed magad a küldetésed teljesítésére, Jane – pillantott rám a szeme sarkából Roxanne. – Mert az első menet most következik. Segíthetek, de nem nyerhetem meg helyetted... összehúzott szemekkel hunyorogtam a napfényben, hogy jobban lássam a felénk közeledő alakokat. Négy magas, izmos férfi, ruhátlan felsőtesttel, kivétel nélkül szakadt, sokkal jobb napokat látott nadrágokban, mezítláb. Amint közelebb értek, megláttam, hogy az egyikük mellkasán friss, eleven, vérző vágás húzódik végig. Felszisszentem. - Ezen a forgatáson igazán jó a maszkmester, az a nyílt seb olyan, mintha... – elakadt a szavam, amint felnéztem az alkalmi gladiátor arcára. Néhány másodpercre még a lélegzetem is kihagyott, megszédültem, és Roxanne karjába kapaszkodtam, miközben képtelen voltam levenni a szemem arról a férfiról.
- El ne ájulj itt nekem! Kicsit több lélekjelenlétet! – szorította meg segítőtársam a karomat. – Na! Kapd össze magad, Andrews! Ma még meghalni is látni fogod, ha minden igaz. _ Kösz a vigasztalást! – nyöszörögtem, olyan arccal, mint aki citromba harapott. – Honnan tudtad, hogy ma délelőtt itt lesz? - Jöttem a megérzéseim után. A valós idődben, amikor már Amphibia vagy, ez nálad is így működik, nem? _ De igen – ismertem be. – Általában megérzem, merre van az, akit keresek. És minél jobban szeretem az illetőt, annál jobban. - Nálam egyre megy – vont vállat. – Igaz, én már jóval régebben űzöm az ipán, ahogy ezt a te idődben mondják. Tapasztalathegyeket cipelek a vállamon... Nem nagyon tudtam Roxanne szavaira koncentrálni. Christopher Hopevalley-t figyeltem. Az én szerelmemet. Nehezemre esett megállni, hogy oda ne rohanjak hozzá, hogy magamhoz ne öleljem. De nem tehettem, mert azzal egyrészt veszélyeztetném az akciót, másrészt minden kétséget kizáróan egy őrült, rajongó tizenévesnek gondolna, ami már csak azért is furcsa, mert kaszkadőrökért ritkán szokás remegve zihálni. Végül is ő nem Russel Crowe, vagy valami hasonló kaliberű sztár. Igaz, nekem a legnagyobb sztár a földkerekségen. - Eszedbe ne jusson letámadni! – szűrte a fogai között Roxanne, mert a srácok már hallótávolságon belül voltak. Hirtelen feltűnt,hogy Chris ebben az időszakban jóval izmosabb volt, mint amilyennek én később megismertem, de ez gyakorló kaszkadőrök esetében nyilván elvárás. - Tudsz olvasni a gondolataimban? – kérdeztem halkan Roxanne-t. - Nem, csak látom, hogy menten elolvadsz... - Hetek óta nem csókoltam meg – suttogtam vissza, de több beszélgetésre nem volt lehetőség, mert az egyik fiú megszólított bennünket. Roxanne persze rögtön úgy tett, mint aki lázasan söpröget. A leszúrt salakon. Rém hiteles. - Kislányok, ideje lenne innen tiplizni – mondta nyeglén a srác. - Pár perc és kezdünk. - Nyugi, szépfiú – nyalta meg a száját Roxanne. – Azonnal végzünk, és már itt sem vagyunk. - Nagyon helyes, csinos kisasszony – kacsintott vissza rá a fiú, akit láthatóan nem hagytak hidegen az Amphibia 2.0 vagy 1.0 bájai. – Miért nem próbálkozol meg a stábnál, mint statiszta? Jobb meló kell neked a takarításnál... Szívesen beprotezsáljuk, ugye, ska- cok? a srácok helyeseltek, kivéve Christ. Rajta látszott, hogy a gondolatai valahol egész máshol járnak. Nagyot húzott a kezében lévő ásványvizes üvegből, és letörölt néhány izzadságcseppet a homlokáról. Én mereven bámultam őt, és rettenetesen zavarba jöttem, amikor a pillantásunk találkozott. A tekintete hipnotikus volt, ahogyan azt már a valós életemben, a valós időnkben is megszoktam. Alig tudtam elszakítani a pillantásomat az övétől, de túl nagy volt bennem a megjelenésem miatti szégyenérzet, így lesütöttem a szemem. Eszembe jutott, hogy fiatalabb koromban, pattanásos süldőlányként lát most engem, ráadásul L. A. hőségéhez egyáltalán nem klappoló, slampos, téli ruhákban. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, miért van nagyon melegem. Eddig az olyan elhanyagolható részletekkel, mint az időjárás, egyáltalán nem számoltam. Hirtelen Ötlettől vezérelve lekaptam a pulóveremet, ami alatt egy fehér, ujjatlan, itt-ott világoskékkel hímzett felsőt viseltem. Ez Amphibiaként kétségtelenül jól állt nekem, ám most akkorák voltak a melleim is, mint a homlokomon feszülő, kellemetlen pattanás. Hiba volt ez a vetkőzős jelenet, és nem is váltott ki túl nagy érdeklődést. Továbbra is elviselhetetlennek éreztem a hőséget, és a közérzetem is rémes volt. Félénken felpillantottam Chris arcára. Legnagyobb meglepetésemre mosolygott. - Nem vágyom komolyabb melóra ebben a filmben – játszotta tovább a szerepét Roxanne. – Az unokahúgom, Jane viszont él-hal a középkori jelenetekért. Nagyon boldog lenne, ha mutatnátok valami rejtett zugot, ahonnan megnézhetnénk a forgatást...hogy ennek a nőnek mennyi esze van! És nem fél használni... Ahogyan az egyéb... hm... alkatrészeit sem.
- Szívesen mutatunk egy rejtett zugot, ha a forgatás után ott maradsz és megvársz engem – húzta tovább Roxanne-t a srác. - Ezen ne múljon – felelte nagy megbotránkozásomra. – Nos, honnan kukkolhatunk? – pillantott körbe lelkesen. - Ugyan, Ronan, nehogy már elhitesd a hölgyekkel, hogy bármivel is tartoznak nekünk ezért! – szólalt meg Chris, a hangja pedig olyan húrokat pendített meg a lelkemben, amik már régen nem szóltak. – Mindennap egy tucat ember nézi meg a forgatást, akiknek még annyi keresnivalójuk sincs itt, mint nekik. Ti legalább a stábban dolgoztok, nem igaz, lányok? Úgy valahogy – szólaltam meg bátortalanul. -Gyertek csak! – intett Christopher, és elindult az ellenkező irányba mi pedig Roxanne-nel utána. - Utálom, amikor belepiszkálsz a dolgaimba, Hopevalley! – kiáltott utánunk a Ronan nevű fiú, majd csókot dobott Roxanne-nek - Meló után várj meg, szépségem! Hogy is hívnak? - Roxie. Es számíthatsz rá, hogy itt leszek! - Munka közben ne csajozz, cimbora! – nevetett fel Chris, majd ismét rám mosolygott, mire a szívem őrült kalapálásba kezdett. – Mindig ezt csinálja! - Csak irigykedsz, mert előtted már lehúzták a rolót! – kiáltott utánunk a srác, majd a többiekkel együtt elindult a robusztus kamerák irányába, mi pedig gyors léptekkel vonultunk Chris után a salakon. Az izmos háta ott magasodott előttem, és én egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy itt van, ő az, hogy egészséges, hogy kutya baja. Emlékeztetnem kellett magam, hogy a valós időben ez nincs így. Hogy szenved attól, amire Matt kárhoztatta. Már nem is tudtam, hogy rá, vagy az élőhalott Keirára haragszom jobban. Végül is Matt teremtette, aki egykor a legjobb barátom volt. Aki most a szerelmem halálát akarja... Isten óvja attól, hogy még egyszer az életben találkozzam vele! De nem teszi... Hiszen egy Sötétre miért is vigyázna a gondviselés? Mattnek befellegzett. Ez egész biztos. - Miért mondja, hogy lehúzták előtted a rolót? – próbált csevegést kezdeményezni Roxanne. - Csak az eljegyzésem miatt – mosolygott Chris. Nyílt volt es őszinte, még az idegenekkel is. Ezen nem csodálkoztam, hiszen en is ilyennek ismertem meg. - Gratulálunk! Ez csodálatos, igaz, Jane? – ömlengett Roxanne, én pedig majdnem hátba vágtam. – Mikor lesz a nagy nap? - Az esküvő? Még nincs kitűzve. Friss az ügy, mert tegnap kertem meg a kezét. Ma pedig kirándulni viszem a tengerpartra... _ Ne! – szólaltam meg ösztönös féltésből, mert tudtam, mi lesz a dolog vége. Roxanne úgy nézett rám, mintha ölni akarna a szemeivel. - Miért ne? – kérdezte különös tekintettel Chris. - Mert... Mert... azt hallottam reggel a rádióban, hogy ma iszonyatosan erős lesz a káros sugárzás – vágtam ki elég bugyuta szöveggel magam, mert Roxanne pillantása emlékeztetett: bármilyen nagy is a kísértés, hogy életben tartsam Christ, ezt most nem tehetem meg. Szép kis kihívás. Majd belehasadt a szívem. Még ha a józan eszemmel tudtam is, hogy mi miért történik ezen a mai napon, rettenetesen féltem azoktól a percektől, amikor majd végig kell néznem, hogy meghal, anélkül, hogy bármit is tehetnék érte. Vajon képes leszek rá? Biztosan, hiszen halandóként vagyok jelen, a múlt Los Angelesében. Valószínűleg nem tehetek érte semmit. - Feltalálták már a naptejet – felelte vidáman, majd hozzátette: – Érdekes egy lány vagy te! - Azt te nem is sejtheted, hogy mennyire érdekes – kacagott fel sejtelmesen Roxanne, mire oldalba vágtam. Más se hiányzik, mint hogy gyanút ébresszen Chrisben. Ha neki szabad csúnyán nézni, nekem is lehet verekedni – persze csak szükség esetén. Szerencsére a szerelmem elengedte az Amphibia megjegyzését a füle mellett.
- Itt vagyunk, lányok! – mutatott Chris egy kis ficakra, ami az épített nézőtér egyik sarkában volt, a lépcső mellett. – Ide kellékeket szoktunk pakolni, néha bemászik majd értük egy-egy stáb tag, de az ne zavarjon benneteket. Jó szórakozást! - Köszönjük! – mondtam, és nem tudtam megállni, hogy még egyszer el ne vesszek azokban a kifejező, szürkéskék szemekben. ~ Nem tesz semmit. Legalább megvolt a napi jócselekedetem. Viszlát! – köszönt el és hátat fordított nekünk, Roxanne és én pedig bemásztunk a mi kis zugnézőterünkre. Közben jól bevertem a csípőm, annyira bámultam a távolodó férfialakot, hogy ereszkedés közben nem vettem észre a mellettem lévő hangfalat. - Au! – szisszentem fel. – Most mihez kezdünk? - Megnézzük a műsort. - Rendben. Aztán pedig, gondolom, Chris nyomába eredünk... - Jó tervnek tűnik! – mosolygott Roxanne. - Bár tudnám, hogy mi lesz azután... - Ezen a napon elég, ha mindig csak a következő lépést látod, Jane – okított ki Roxanne. - Astrid semmit nem mondott neked arról, mire lehet itt számítani? - Nem... De azért bízom abban, hogy belefér, hogy megvárjam ezt a Ronan kaszkadőrt. Nagyon tetszik nekem... - Nem mondod komolyan, hogy épp ma akarsz pasizni! – csattantam fel. - Ne akadj ki! Elég régen nem tettem hasonlót. Annyira régen várok itt rád tétlenül... - Hihetetlen vagy! Remélem, csak viccelsz! - Te is Amphibia vagy a valós idődben. Szoktál viccelni? – nevetett Roxanne, majd a tekintetét a küzdőtérre szegezte. – Odasüss! Kezdődik! Mozizzunk! Moziztunk. Én pedig képtelen voltam betelni Chris látványával, aki ebben az időszakban még semmit nem tudott arról, hogy a misztikus világ egyáltalán létezik. Miközben néztem a forgatást, eltöprengtem azon, mi lenne, ha itt maradnék, és szépen, módszeresen kigyomlálnám a saját és a szeretteim életéből a későbbi vadhajtások gyökereit. A Fényemberek, az Őrangyalok és Astrid óva intettek ettől, azonban rá kellett ébrednem: nem létezik nagyobb kísértés annál,mint a lehetőség, hogy megelőzhetünk sorsszerű bajokat, melyek bekövetkezéséről valami szerencsétlen csoda folytán előre értesülünk. Egyszeriben tudatosult bennem, milyen borzasztó teher lehet cipelni egy akkora tudáscsomagot, ami Astrid vállát nyomja. Úrnő nem hittem, hogy valaha eljön ez a perc, de most itt van: bocsánatot kérek tőled!ha VALAKI, TESZEM AZT, egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egy ismeretlen-ismerős férfi után leskelődöm majd egy időutazás során – sőt, mi több, követem -, egész biztos, hogy bolondnak nézem az illetőt. Márpedig ez a mai nap egyre inkább valóságosnak tűnik. Mintha Roxanne és én szereplők lennénk egy üldözős, rejtélyfelderítős számítógépes játékban. Roxanne... Nos, a viselkedése alaposan kicsapta nálam a biztosítékot. Szinte hihetetlen volt, de valóban magamra hagyott és ott maradt azzal a Ronan nevű kaszkadőrrel, miközben a mai napon soksok ember élete múlik rajtunk! Rendben van, hogy egy Amphibia öntörvényű, de hogy ilyen mértékben önző és felelőtlen is legyen...? Ha valaha visszatérek még a valós időmbe, egész biztos, hogy mindenkit megkérek, aki fontos nekem: ha elkezdek öncélú, nimfomániás domina módjára viselkedni, azonnal csapjanak le egy hatalmas szívlapáttal. Az is egy videojáték lesz, csak az másmilyen... Keserűen nevettem magamban, miközben úgy öt méter távolságból egy tej üveg fal takarása mögül figyeltem Chris Hopevalley-t a buszon. Fogalmam sem volt arról, hová tartunk, de tudtam, hogy a nyomában kell maradnom, ha meg akarom akadályozni Keira és Adam halálát. Roxanne azt ígérte – elég fellengzősen és magabiztosan, hogy mire igazán szükségem lesz rá, ismét mellettem lesz. Igazán szükségem. Ez vajon mit jelent? Hogy egy romantikus kötélhágcsón lógok az egyik felhőkarcoló 367. emeletének ablakából? A szívem mélyén reméltem, nem valami ilyesmire gondol. Bizonytalannak éreztem magam így, hogy nincs velem. Biztos voltam abban, hogy ha itt lehetnének a Fényemberek,
akár Jonathan, Alex Shila, Nass, vagy a hűséges szívű kis Linette, most nem magamban agyalnék azon, mi legyen a következő lépés. Igyekeztem a szokásos mentsváramba kapaszkodni. A gondolatba, hogy az életben semmi nem történik véletlenül. Már vagy egy órája zötykölődtünk a buszon, amikor egy újabb megállónál láttam, hogy Chris szedelődzködni kezd. Felvette a hátizsákját, majd megnyomta a leszállásjelző gombot. Én a leghátsó ajtóhoz gyalogoltam, nehogy kiszúrjon. A lebukáson különösebben nem aggódtam. Valószínűleg elfelejtette már azt a jelentéktelen kis pattanáshalmazt, akit ma reggel a forgatáson látott. Biztos, ami biztos, azért felkötöttem a hajam. Miután leszálltunk, vártam egy kicsit, majd amikor befordult a sarkon, elindultam utána. Csöndes kis kertvárosi részen gyalogoltunk, egyszerű házacskák között – nem ez volt a milliomos negyed, de azért nem is lepukkant. Láttam, amint Chris az órájára pillant, majd sietősebbre veszi a lépteit, próbáltam én is alkalmazkodni a tempóhoz. A testem nem volt hozzászokva Los Angeles forróságához, így szakadt rólam a víz, amint felfelé kaptattam a domboldalon. A hátamon végiggördülő izzadságcseppek kellemetlenül csiklandoztak. Letöröltem a homlokom, és mire ismét felnéztem, láttam, hogy Chris befordul az egyik kertkapun. Remek. Szóval itt lakik. Könnyen lehet, hogy Keirával együtt. Mi a következő lépés, Andrews? Jó lenne, ha gyorsan alakítanál valamit. amikor odaértem, tétován megálltam a kapu előtt. Kedves, almazöld-fehér tetős faház előtt álltam. A sötétzöld zsalugáterek bevoltak húzva, nyilván a hőség miatt, a fű itt-ott ritkult, és a meglévő szálak is fakón meredeztek felfelé, öntözőrendszerért kiáltva. A tekintetem a postaládára vándorolt. MRS. MARGARET ONTARIO C. R. HOPEVALLEY ez a két név állt rajta, utóbbi csak úgy odaragasztva, szinte ideiglenesen, egy kis fehér cetlin, kézzel írva. Elmerengtem azon, ki lehet ez a Margaret, és miért él Christopher nála, ám a következő pillanatban összerezzentem, mert zajokat hallottam, és az egyik magas sövény mögül különös kinézetű nénike indult felém. Lehetett vagy nyolcvanéves, ám ennek ellenére igen merészen sminkelt, több csüngő, fehér gyöngysort, borostyánköves fülbevalót viselt neon sárga nyári ruhával kombinálva. Nem volt rajta cipő, vörösre festett lábkörmei feltűnően meredeztek a bő szoknyarész alatt. A bőre minden négyzetcentiméterét szeplők borították, sötétre festett, sűrű haját a feje tetejére tornyozta egy banáncsattal. Egyik kezében metszőolló volt, a másikban frissen szedett mezei virágcsokor. - Jó napot! Keres valakit? – kérdezte. – Ha Lantnerékhez jött, ők Idahóba utaztak rokonokat látogatni. -0... igen – a fejemmel a szomszéd ház felé böktem. -Lantnerék a másikban laknak, kisasszony! – nézett rám gyanakodva, én pedig szorult helyzetemben a kezében lévő csokrot fixíroztam, ami először mezei virágok csoportjának tűnt, de rá kellett jönnöm, hogy az idős hölgy gyógynövényeket szorongat. Margaret, az anyám, a családunk boszorkánya – derengtek fel bennem hirtelen Chris mamájának szavai. Hát persze! Már tudtam, aki előttem áll, nem más, mint a szerelmem habókos, szenvedélyesen spiritiszta nagyanyja. Újabb NEM véletlen. Valami megmagyarázhatatlan megérzéstől vezérelve az őszinteség mellett döntöttem. Ideje volt, mert Margaret faggatni kezdett. - Mit akarsz itt, kislány? – kérdezte furcsa hangsúllyal, amin nem csodálkoztam, mert biztos nagyon zavarodottnak tűnhettem. Talán még dilisnek is. Margaret pillantása hirtelen megenyhült, és szánakozással vegyes együttérzéssel figyelt engem. – Valami baj van? – kérdezte. – Segíthetek neked valamiben? - Nagyon sajnálom... Nem akarom zavarni. Én csak, én... – hebegtem, mint valami tetten ért tolvaj. Hogy is mondhatnék el mindent úgy; hogy közben ne nézzen bolondnak?- Valójában nem keresek senkit. Csak önt szeretném figyelmeztetni valamire! – nyögtem ki kétségbeesetten. Hosszú, átható pillantással meredt rám, talán azt latolgatta, elmentek-e nekem otthonról, majd hirtelen kinyitotta a kertkaput és megállt előttem. Jóval alacsonyabb volt nálam, mégis nagyon méltóságteljes.
- Különös dolgokat beszélsz, kislány. Miért jöttél hát akkor? – kérdezte ősi kíváncsisággal a szemében, engem vizslatva. Hú. El kell kezdenem. Hajrá, Jane, csak a megérzéseid után. Muszáj. ., - Nos, biztosan furcsa lesz, amit most mondok, de nagyon sokat tudok a Hopevalley családról – kezdtem bele. – És tudom azt, hogy ha ma valaki vagy valami nem akadályozza meg, hogy Christopherrel tartson Malibuba a menyasszonya és a kis Adam is, akkor helyrehozhatatlan szörnyűségek történnek majd, a jövőben.. -Mifélék? – kérdezte gyanakvóan Margaret, és láttam rajta,nehezen állja meg, hogy ne nevessen a bolondon, aki jelen esetben én vagyok- Szörnyűséges baleset történik ma délután, Margaret. Végzetes. Keira, Adam és Chris... Mindhárman örökre eltűnnek, ha nem akadályozzuk meg valahogyan. - Honnan tudod a nevemet? Ismered az unokámat? – kérdezte döbbenten. ..Igen... Azaz, nem, még nem. De a jövőben ismerni fogom, nagyon közelről. Jaj, nagyon bonyolult lenne most elmagyarázni. Bonyolult és hosszú, amivel időt vesztenénk – hadartam, hevesen gesztikulálva. – Margaret, nagyon kérem, bíznia kell bennem! - Miért bíznék egy ismeretlen csitriben, aki ráadásul badarságokat hord össze? Könnyen lehet, hogy csak félre akarsz vezetni egy bolondos öregasszonyt, csak az ég tudja, hogy miért. Elárulom, ahhoz korábban kellett volna kelned! – láttam, hogy Chris nagyanyjánál betelt a pohár. Pikírten biccentett, majd sarkon fordult, és kopogós papucsában úgy indult el a ház irányába, mintha puskából lőtték volna ki. Tehetetlenségemben kétségbeesett könnyekre fakadtam és utána kiáltottam. -Margaret, kérem, ne menjen el! – szinte könyörögtem. – Higgye el, kérem, hogy nem vagyok sem hittérítő, sem csaló! Jót akarok! Tudom, hogy Chris gyerekkorában a maga csokis-meggyes süteményéért élt-halt, tudom, hogy egyszer békát tett Margaret néni ^ába, amit ön aztán másnap egy kiskígyóval torolt meg! Tudom, hogy a családban legendásak a gyógy főzetei, és azt is tudom, hogy a másik unokájával, Amalie-vel sosem jött ki jól... Kérem, kérem, ne menjen el! Nem is tudom, a monológom mely pontján lehetett, amikor Chris nagymamája megtorpant, és szépen lassan visszafordult. A tekintetében ott volt az aggodalom, az értetlenség és az őszinte döbbenet, amint viszonozta könnyáztatta pillantásom. Sokkal halkabban kopácsolva a sarkain, visszabaktatott hozzám. - Biztos vagy abban, amit mondtál? - Százszázalékosan. ' – Mit tudok tenni? - az öregasszony, amint engem figyelt, úgy tűnt, mintha kísértetet látna. - Kérem, intézze el valahogyan, hogy Keira és Adam ne menjenek ma Chrisszel a tengerpartra! - Mi történik, ha megteszem, és mi akkor, ha nem? - Ha nem segít nekem, akkor az unokája három év múlva végleg meghal. - Mi az, hogy végleg? Lehet másként is? – okvetetlenkedett Margaret. - Ezt is bonyolult lenne most elmagyaráznom – a könnyeimen át halványan elmosolyodtam. Szörnyű lehet neki, hiszen vajmi keveset tud a misztikus világról, én pedig letámadtam. Csoda, ha bele nem őrül szegénykém. - És ha segítek... változtathatok ezen? - A mai autóbaleset mindenképp bekövetkezik. Az unokája két esztendőre el fog tűnni a család szeme elől, de aztán épen és egészségesen tér vissza. - Es akkor nem hal majd meg három év múlva sem? - Nem. Nagyon szép és hosszú élete lesz. Erre a szavamat adom – feleltem, bár nem is tudom, hogy tehettem jelenlegi helyzetemben ilyen ígéretet. „ Csak egy kislány vagy – jegyezte meg, és az ijedtség ott bujkált a szemében. _ Honnan tudsz te ilyesmiket?
-Jane vagyok – mosolyogtam rá. – És remélem, egy nap újra találkozunk. Kicsit máshogy nézek majd ki, de bízom abban, hogy felismer, emlékezni fog rám, és nagyon jóban leszünk... Mondtam volna még tovább, de belém fojtotta a szót a ház ajtaján kiszáguldó Adonisz. - Nagyi, isteni volt ez a meggyes pite, zuhanyzás után bekaptam párat! – mondta mosolyogva, majd rám pillantott és elmosolyodott. - Micsoda véletlen! Nem téged láttalak a forgatáson, délelőtt? Mit csinálsz errefelé, szórólapokat osztasz? a gyomrom szabályos bukfencet vetett. Emlékszik rám! Rám, a pattanáshalmazra. Fejezd be, hiszen amikor beléd szeretett, még egyszerű halandó voltál, és csak egy fokkal néztél ki jobban, mint most! - A... A... szomszédokat kerestem, de a kedves hölgy azt mondta, elutaztak – intettem a fejemmel Margaret felé. Chris cuppanós puszit adott a nagymamája arcára, és legnagyobb meglepetésemre egy pillanatra sem vette le a tekintetét rólam. Éreztem, hogy ritka pipacsvörös színem lett. Hiába, a helyzet több volt, mint kínos. Ember; veled fogok élni, és ezt én tudom, te viszont épp valaki mást készülsz elvenni...!Sőt, meg készülsz halni!Ezt én nem bírom tovább... - Kicsit elbeszélgettünk – Margaret viszonozta Chris csókját, a helyzethez képest egészen higgadt volt. – Hová készülsz, aranyom? - A partra – mosolygott, és nagyon lelkesnek tűnt, engem pedig mardosott a féltékenység. – Keirával és Adammel. A gyerek odavan, hogy Malibuba megyünk! - Biztosan jó ötlet éppen ma? – kérdezte a nagyi. – Ez a hőség nem tesz jót. Menjtek inkább uszodába! - Ugyan! Tudod, hogy utálom az efféle néplavórt, kész baktériumtenyészet! Különben is, megígértem Adamnek... - Nos, rendben. Érezzétek jól magatokat! – hagyta helyben a dolgot Margaret, ami igen meglepett, de próbáltam nem elkeseredni, hanem abban hinni, hogy az öregasszonynak van még mentaötlete. - Te... ne haragudj, mi is a keresztneved? Jane? Jól emlékszem? - fordult felém Chris. Emlékszik a nevemre! WOW! Ezek után hogy hagyhatnám kimúlni? - Igen, Jane vagyok. - Jane, akarod, hogy bevigyelek a városba? Nagyanyám öreg Dodge-a nem egy szélvész, de van benne légkondi, kényelmesebb visszafelé, mint a busz... Tanácstalanul pillantottam Margaretre, aki a szemeivel óvatosan nemet intett. Magam sem tudom, miért, de bíztam benne. - Köszönöm, de egészen közel lakom. Meg aztán, szeretek sétálni, és nem szeretnék a terhedre lenni... – mondtam, mintha a fogamat húznák, hiszen semmit nem akartam jobban, mint Chris közelében lenni – ez azonban nem szolgálta feltétlenül a végső célt. Nem kéne nekem is meghalnom vele együtt, mert akkor is lőttek a küldetésnek, és minden másnak. - Csöppet sem lennél terhemre. Biztos, hogy nem jössz? Szeretlek, Chris Hopevalley. A világ végére is veled mennék. De most nem tehetem... - Talán máskor. Remélem, egyszer... - Oké, oké, nem erőszakoskodom – emelte maga elé a kezeit, majd elnevette magát. – Különben sem udvarolhatok neked, bármilyen csinos vagy is, mert tegnap óta vőlegény vagyok...csinos? Én? Nem kéne egy szemüveg? - Légy óvatos, kis unokám! -köszönt el tőle Margaret, Chris pedig mosolyogva felénk biccentett, majd beült az udvaron parkoló Dodge-ba, ügyesen kiállt, aztán padlógázzal elhajtott. _ Nem volt egyszerű elengednem, mindannak tudatában, amit mondtál – jegyezte meg Margaret, én pedig azonnal kiszúrtam, hogy könnyezik a szeme. _ Nekem sem. Egyáltalán nem. Mit teszünk most? - Gyere be a házba, kedvesem! Sosem jártam még annak a nőnek a lakásán, de Chris azt mesélte, úgy húszpercnyire van ide, ha az ember autóval megy. Azt is tudom, hogy a sztrádát mindenképp
érintenie kell – Margaret a karórájára pillantott, miközben beléptünk a hűvös, ódivatúan berendezett házba. – Most két óra van. Fél háromkor felhívom, hogy jöjjön haza, mert rosszul vagyok. - Köszönöm, hogy képes értünk hazudni, Margaret... - Ez az állítás amúgy sem áll messze az igazságtól. De a dolognak ára van, kedves. Szépen ülj le ide, és mire a mutató azon a faliórán elüti a fél hármat, mesélj el nekem mindent arról, ami ide hozott! - Rendben – egyeztem bele, nemigen volt más választásom. – De előre szólok, hogy bolondnak fog nézni... - Ne légy te abban olyan biztos! Engem is sokan bolondnak néznek, már évtizedek óta, pusztán mert érdekel a spirituális világ, mert hiszek benne... -Amit most mesélek majd, ahhoz nagyon is szüksége van a hitére - világosítottam fel Chris nagyanyját, miközben észrevettem, hogy a szomszédos helyiségben a szerelmem pólói száradnak. Volt egy közöttük, amit határozottan felismertem, mert a mi valós időnkben is rendszeresen viseli. – Miért lakik itt Chris? • A nővérével nem egyeznek – mondta borúsan Margaret. – Különös az a lány mostanában. Itt nálam az unokámnak nyugalma van és gondoskodom róla. Nincs még annyija, hogy saját lakást bérelhessen, de a kaszkadőrködés szépen jövedelmez, gyűjtögeti a pénzt... Szerintem, amiről te akarsz mesélni nekem, az sokkal érdekesebb, ráadásul előfeltétele annak, hogy higgyek neked és segítsek! Az óra pedig, nézd csak! Folyamatosan ketyeg... - Elmondok mindent – bólintottam, és már kezdtem is a történetet, ami az életem része volt. Azzal indítottam, hogy egyszer, huszonegy éves koromban beleestem a liftaknába... - De hát szerintem te most sem vagy tizennyolc! – méltatlankodott Margaret. Tudtam, hogy ez nem lesz könnyű menet. Olyan helyzet ez, amit földhözragadt, józan paraszti ésszel bíró embernek szinte lehetetlen elmagyarázni – őrült szerencse, hogy Chris nagyanyja valamilyen szinten rokonlélek, aki fogékony a természetfelettire. Megkértem őt, hogy hallgasson végig, akkor is, ha valami sültbolondság hagyja el a számat. O megtette. Türelmesen, olykor elkerekedett, olykor könnyfátyolos szemekkel hallgatott engem. aztán pontosan fél háromkor felhívta az unokáját. - Christopher, hol vagy most?... Hogy már Keiránál?... Nagyon rosszul lettem ebben a hőségben! Kérlek, vigyél el az orvoshoz!
23. fejezet RUBINSZÍN HAJTINCS Miután A nagymamája TELEFONÁLT, és Chris visszaindult hozzá,nem maradt más dolgunk, mint várni. Várni bármire, ami alátámasztja, hogy a baleset bekövetkezett, anélkül, hogy Adam és Keira a helyszínen lett volna. Margaret néni bekapcsolta a rádiót, a televíziót és a nappali dolgozó sarkában lévő öreg asztali számítógépet. Nagy kancsó citromos szódát vett elő a hűtőből, mindkettőnknek töltött, és a figyelmét bámulatos ügyességgel osztotta meg a különböző híradástechnikai eszközök között. Eljön majd a pillanat, amikor valahol hírt adnak a balesetről. Már nem tudtam, mitől izzadok: a melegtől, vagy attól a szívrepesztő helyzettől, hogy a szerelmem halálhírét várom. Akkor is nehéz ez, ha tudom, hogy nem végleges. Hiszen ma van a napja annak, amikor a természetfeletti elveszi tőle az egyszerű és boldog emberi életét. Ma van annak a napja, amikor még mindenen változtatni lehetne! Én pedig itt ülök és hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek. Az elmúlt egy órában sokadszor jutott eszembe, hogy milyen nehéz lehet Astridnak lenni. Mindig Pontosan tudja, mi várható, de nem akadályozhatja meg a rossz dolgokat a világban, hiszen azzal felborítaná az egyensúlyt. Jól van, Margaret néni? – kérdeztem együtt érzőn a szegény asszonyt. Nagyon sajnáltam, hogy épp őt kellett belerángatni ebbe az egészbe. Egy kevésbé erős és kevesebb spirituális hittelbíró nagymama a helyében infarktust kapott volna a történetem hallatán. - Nem számít most, mi van velem. Csak az unokám fontos. Hamarosan megtörténik a baleset, ugye? - Igen. A következő húsz percben biztosan. - Csak azt nem tudom, amikor majd nem találják őt, akkor mi lesz. Hogyan titkolhatnám el a lányom és a vejem elől mindazt, amit megtudtam? Hogy egy napon visszatér, épen és egészségesen, egy aranyos lánnyal az oldalán... - Elmondhatná, de sajnos az indoklás elegendő alapot adna Amalie-nek arra, hogy csakugyan becsukassa egy szenilis idősek otthonába, és Margaret néni egyáltalán nem oda való. - Néha magam sem tudom – mélázott el Chris nagyanyja. – Lehet, hogy te sem vagy más, csak egy jelenés, a háborodott elmém gyártotta vízió... - Bátran érintsen meg! Nem fogok köddé válni. Ha van valami rendellenes a jelenlétemben, hát az, hogy egy huszonkét éves nő vagyok egy fiatalabb lány testébe zárva... - Remélem, sikerül tartanom a lelket az anyjában. Alicia él-hal a fiáért... - Nagy szükség lesz a segítségére – bólintottam, majd összerezzentem, amikor megcsörrent a telefon. Régi, tárcsás készülék volt, amilyeneket már szinte csak távközlési tárlatokon látni. Margaret | szemmel láthatóan szerette a régiségeket. A ház olyan volt, mintha ^ a tulajdonosa folyton antikváriumokba és hagyatékárusító boltokba járna. Miután felvette a kagylót, rövid, határozott beszélgetést folytatott - rögtön tudtam, hogy Chris van a vonal túloldalán. Miközben a vonal túlsó végéről a szerelmem hangja szólt hozzá, Margaret mintha pillanatról pillanatra sápadtabbá lett volna. Az arcából egészen kiszaladt a vér, mire én mellé léptem, karon fogtam, visszasegítettem őt a székre. Miután letette a telefont, halálra vált arccal rám meredt, megragadva a két vállam. - Jane! Szörnyű nagy baj van! Chris elindult visszafelé, és a sztrádán vette észre, hogy a kisgyerek elbújt a kocsi hátsó ülése alatt. Annyira készült erre a fürdőzésre, nem fogadta el, hogy ma nem mehet az unokámmal! - Szent ég! És Keira? - Ő otthon maradt... De a gyerek! Az a drága kis szőke gyerek! - Oda kell mennem – pattantam fel Margaret mellől és az ajtóhoz futottam. De hát hová mehetnék és mégis, hogyan? Egyszerű halandó vagyok! Hol a fenében vagy, Roxanne? Amíg kamatyolsz,
megsebesül a gyerek... Menni akartam, futni, lélekszakadva, a megérzéseim után, noha azt magam sem tudtam, hogy hová. Gyönge emberi érzékeimmel képtelen voltam felmérni, merre lesz majd az a baleset, képtelen voltam eléggé szaporázni a lábamat. Hihetetlen lassúnak tűntem, akárha egy rossz álmomban volnék, amint loholtam az utcán a csodára várva. Egyetlen gondolat zakatolt bennem: megkell akadályoznom, hogy megsérüljön a balesetben az angyali, szőke kisfiú, akit nem is olyan régen, Linette-tel együtt segítettünk át a Várószobába. Nem szabad, hogy odáig jusson. Nem engedem! Nem engedhetem! Nem juthat el odáig. Keserű könnyek marták a szemeim, szakadt rólam a víz, de én csak futottam a hőségben, miközben a kisfiú nevét suttogtam magamban, és talán annyit, hogy tartson ki még egy kicsit, érte megy^ megóvom őt. Fogalmam sincs, hol van, de éreztem, ott leszek. -Jane! – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül, és azt hittem már hallucinálok is, hiszen Linette nem lehet velem a múltban. Hátra sem nézve futottam tovább, azonban valaki megragadott, a váltamnál fogva, erősen tartott, és nem engedett tovább futni. - Mennem kell... Mennem kell! Eressz! Chris... Adam... Nem bukhatok el! – kiáltottam, de a hirtelen felbukkant illető nem törődött a hisztérikámmal, helyette vasmarokkal tartott. - Higgadj már le, hát nem ismersz meg? Senki nem említette, hogy az időutazás átmossa majd az agyad! – üvöltött rám. – És még mielőtt azt hiszed, hogy valami sötét hókuszpókusz vagyok, nem a barátnőd, akkor fel kell, hogy világosítsalak, Helena zsenialitásának köszönhetően lehetek most itt! amint végre hinni kezdtem a szememnek, hogy igaz, nem a mostani kék-fekete hajával, hanem a korábbi, ciklámen frizurájával a maga valójában tényleg a Fénylány áll előttem, olyan erősen öleltem őt magamhoz, hogy ha nem lett volna képességei teljében, biztosan összeroppan. - Linette! Áldott szerencse, hogy te már két éve is Fénylány voltál! – szégyelltem, de azonnal elbőgtem magam. – Ha tudnád, mi van itt! Ha tudnád, miket láttam, miket tettem! Hogy kerülsz ide? - Helena nem emlékbe vágta le a hajad, hanem azért, mert eszébe jutott, ha van nálunk egy darab Amphibia, akkor talán mi is utazhatunk – ecsetelte. – Persze, először ő szeretett volna jönni, de valamiért nem sikerült neki. Nem engedte be a kapu, így kénytelen-kelletlen ideadta nekem a tincseidet. A jelek szerint nagyon értékes a hajad, hiszen most itt vagyok. - Linette, soha jobbkor! – még egyszer magamhoz szorítottam, aztán a szemébe nézve folytattam. – Próbálom magam összekapni. Nem könnyű – szipogtam. – Te tudod, hol a baleset helyszíne? jgen. Egészen pontosan. ~ Akkor nagyon gyorsan menjünk oda – kértem tőle. – Viszel a hátidon? Én sajnos most nem tudok repülni... _ örömmel cipellek! Gyere! Menjünk oda a fák közé, nem hiányzik a feltűnés. Felmászunk arra a hatalmas cédrusra, és a tetejérőlelrugaszkodunk. Oké? Nem félsz? _ Viccelsz? Menjünk már, Linette! - Helena végre elismerné a tehetségem – húzta ki magát a Fénylány, majd rohanni kezdett a közeli liget irányába – én utána. Olyan volt, mintha kergetőznénk, jól meg is bámultak bennünket az emberek. Mire a fákhoz értünk, alig kaptam levegőt, a ruhám és a hajam csatakosan tapadt a testemre. - Szegénykém! Olyan vagy, akár az űzött vad! - Ez most nem számít! Kérlek, tarts nekem bakot! – Linette készségesen összekulcsolta a kezeit, én pedig mászni kezdtem felfelé. Hihetetlen megerőltető volt. Az izomzatom nélkülözte mindazt a ruganyosságot és erőt, amit Amphibiaként már megszoktam. - Hihetetlen gyönge vagyok! A jó francba! – morogtam Li- nettenek, ha még nem szúrtak volna szemet neki a hiányosságaim. - Mindjárt felérünk, nyugi! Egész jól bírod! – próbált vigasztalni a Fénylány, miközben hirtelen, erős széllökést éreztem a másik oldalról, ami egészen különös volt Los Angeles fülledt, állott levegőjében. Olyan hirtelen jött, hogy csaknem lesodort a fa törzséről. Nem győztem kapaszkodni és ismét rálelni az egyensúlyomra.
- Hát ez meg kicsoda? – kérdezte Linette, és mintha enyhe meg- bántottságot éreztem volna a hangjában. Felkaptam a fejem, es olyannyira úrrá lett rajtam a düh, hogy újult erővel másztam az öreg fa törzsét. Nem mintha számítana, de biztos voltam abban, hogy már véresre dörzsöltem rajta a tenyerem. - Ő Roxanne. A másik Amphibia – mondtam morcosán, majd, amikor felértünk arra a pontra, ahonnan már nem tudtam volna balesetmentesen tovább mászni, hagytam, hogy Linette megelőzzön, és óvatosan a hátára másztam. A Fénylány és Amphibia 2.0 farkasszemet néztek, felmérték egymást, én pedig dühösen méregettem a hűtlen Roxanne-t Linette válla fölött. - Van itt még néhány dolog, ami tisztázásra szorul – mondta epésen a Fénylány, és rögtön tudtam, Roxie neki sem lesz épp a szíve csücske. Ilyen egy igazi barát. - Szóval a sztrádára megyünk – csilingelte az egoizmus koronázatlan királynője, miközben úgy mosolygott, mint akinek fogalma sincs arról, hogy sáros. – Nem ülsz át mögém, Jane? A seprűm kényelmesebb, mint a lány háta... - A lány a legjobb barátnőm, és született Gyógyító. Köszönöm szépen, de nincs már szükségem a segítségedre! Visszamehetsz a saját idődbe, vedd úgy, hogy elvégezted a feladatot, amivel Astrid megbízott! Roxanne felkacagott. - Azt te csak hiszed! – mondta, miközben karcsú, köpenyes alakja íves kört rajzolt a mamutfenyő köré. – Halandóként tudsz talán Időkaput nyitni? A helyszínen találkozunk! Nem volt erőm veszekedni vele, így megadtam magam. Bármilyen mérges vagyok rá, nélküle Los Angelesig sem jutottam volna el. Utáltam ezt a gondolatot, de akkor is ez volt az igazság. További pufogás helyett inkább szorosan átöleltem Linette-et. - Köszönöm, hogy kockára teszed értünk a bőröd! – súgtam a fülébe. Ez a bőr nélkületek nem sokat ér! – mondta simogató hangon amint felemelkedtünk a fa tetejéről, engem pedig egyszeriben átjárt a biztonság érzése. Elnyomtam magamban a hányingert, nem törődtem azzal, hogy fázni kezdek a magasban, hogy az iménti izzadság most a bőrömre Nem volt fontos más, csak az, hogy úton vagyok Chris utolsó perceihez, hogy esélyt kaptam annak a kisfiúnak a megmentésére, aki az én szerelmemnek nagyon fontos. - Már látom, Jane! – szólalt meg ekkor monoton, zaklatott hangon Linette. – Látom a füstölgő kocsikat az út közepén! Szentséges ég, az ott Astrid! Mindjárt ott vagyunk! Kezdődik. Vagy... Vagy ez itt a vég? KÉSŐBB, HA VISSZAEMLÉKSZEM ERRE A NAPRA, egész biztos, hogy elkap majd az a bizonyos harmadik típusú gyomorremegés. Az egyes akkor ért, amikor kislány koromban rosszalkodtam, és tudtam, hogy nagy szidást kapok. A kettes akkor, amikor nem készültem az órára, és a tanár felelni hívott a táblához. A hármas pedig... nos, az nem hasonlítható az első kettőhöz. Az kétségkívül olyan érzés, mint amikor az ember életére törnek... Ott álltam a káosz kellős közepén, és azonkívül, hogy olykor sikítottam tehetetlenségemben és folyamatosan ömlöttek a könnyeim,nem tehettem semmit sem. A munkát – ha ildomos ezt egyáltalán ^nevezni – mások végezték helyettem. Astridot nem láttam sehol. Hogy is mutathatta volna meg magát nekem, most, hogy halandó üstben létezem? Pedig tudtam, hogy itt kell lennie, épp minden erejével azon dolgozik, hogy megmentse Christophert, és Fényemberré változtassa. Pedig szegénykém nem úgy tűnt, mintha volna bármi esélye annak, hogy életben maradjon. Ott feküdt az égő autó mellett, természetellenesen kificamodott pózban, lehunyt szemekkel a homlokáról vér csöpögött a forró aszfaltra – az én lelki szemeim azonban mégsem ezt a borzalmat látták, hanem valami egész mást. Ott élt az arcában az a lélek, akit én a létezésnél is jobban szerettem. Közel akartam lenni hozzá, segíteni akartam neki, hogy köny- nyebb legyen. Meg akartam vigasztalni, el akartam mondani neki, hogy ez a mozdulatlanság, ez a borzalom nem a vég, bármennyire is annak látszik. Hirtelen hatalmas robajt hallottam, és a hang irányába kaptam a fejem:
Roxanne-nek sikerült felemelnie azt az alaktalan masszává tört autóroncsot, ami eddig elrejtette a kisfiút. Szegény kicsi Adam... Láttam, amint Linette dolgozni kezd rajta. A Fénylány, a maga hihetetlen gyógyító képességével mindent megtett azért, hogy a kicsi sérülései eltűnjenek. Linette körül ilyenkor megszűnt a tér és az idő, amilyen kis hebrencs volt a mindennapokban, olyan koncentrált, ha valaminek komoly tétje volt. Egy ideig elvonta a figyelmem az, hogy Linette csatáját néztem, és lelkem egészével azt kívántam, hogy sikerüljön, hogy ez az ismeretlen, angyali kisfiú élhessen! De aztán nem bírtam tovább, és odarohantam a haldokló Christopherhez, nem érdekelt, hogy ez milyen veszélyeket rejt. Amint mellé értem, láttam, hogy a lábai a szerencsétlenül járt öreg Dodge alá szorultak, és tudtam, nincs annyi erőm, hogy kihúzzam onnét. Bármennyire fájt is, el kellett engednem a gondolatot, hogy megmentsem. Ehelyett az ölembe húztam a fejét, és simogatni kezdtem a homlokát. Vele akartam lenni az utolsó pillanatig, amikor Astrid átváltoztatja. - Angyal... – suttogta halkan, miközben épp csak résnyire nyitotta a szemeit, majd elmosolyodott. – Csókolj meg, te angyal! --fogalmam sem volt, kire gondol. Könnyen lehet, hogy Astridot látja, én mégis gondolkodás nélkül megcsókoltam ót. Amint az ajkam találkozott az övével, felszínre tört bennem valami, amit az eltelt hetekben elnyomtam, eltemettem, a lelkem legmélyebb pontba ástam. Úgy hívják, szerelem. Na, igen. Egy érzés, ami csak hát- az embert, mégis az egyik legnagyobb boldogsága a világnak. Megbénító szerelem... - Menj onnan, te kis őrült! – üvöltött rám Roxanne, és a következő pillanatban megragadott, és a karomnál fogva ráncigáit felfelé. Chris feje kicsúszott az ölemből, és tompán koppant az aszfalton. Igyekeztem lefejteni magamról Roxanne karját, de nem ment, mén természetesen sokkal erősebb volt nálam. Hiába kapálóztam, elvonszolt Chris közeléből, a másodperc törtrésze alatt. - Ott akarok lenni vele, amikor... - Már így is elég bajt okoztál, Jane! Szinte hihetetlen, hogy olyasféle lennél, mint én! Egy kicsit több lélekjelenlétet! – könyörtelenül szorított, hiába vergődtem, és a Dodge a következő pillanatban a levegőbe röpült – ez a második robbanás messze felülmúlta az elsőt. – Majdnem meghaltál, te szerencsétlen! – üvöltött rám hitetlenkedve. Hatalmas por és füstfelhő keveredett körülöttünk, és percekig semmit nem láttam, csupán Roxanne szorítását éreztem a karomon, és a szirénák zajától kísérve egy kedves, ijedt gyerekhangot hallottam a közelből: -Mi lesz Chrissel? Őt is meggyógyítjátok? -Egy nap majd igen, és akkor meglátogat téged. De erről senkinek nem beszélhetsz, Adam, ugye, tudod? – nagyon nehéz volt kihoznom Linette kérdését a rengeteg zajból. -Ő kicsoda? Ő is nagyon fél – mutatott rám a kisfiú, miközben szédelegve felült a káosz kellős közepén. - Ő Jane. Majd még találkoztok. a kicsi együtt érzőn rám mosolygott, én pedig legszívesebben a karomba zártam volna. Még csak négyéves, és máris kész férfi, aki észrevette, hogy rajta kívül én vagyok ebben a társaságban az egyetlen esendő emberi lény. Máris védelmezni akart. - Menjetek, Linette! Vidd vissza Keirához a kicsit, aztán tíz perc múlva találkozzunk Margaret néni házánál! El szeretném mondani neki, hogy sikerült... – mondtam erőtlenül, miközben az égő autóra néztem, ami alatt már nyoma sem volt Chris testének. Csak az aszfaltot csúfító vérpaca jelezte, hogy az imént még egy sebesült ember feküdt ott. - Nincs időnk hálát rebegni a nagymaminak – mondta határozottan Roxanne. – Elhiszem, hogy magad alatt vagy, de most azonnal vissza kell, hogy küldjelek a saját idődbe, ha nem akarjuk, hogy még nagyobb kárt okozz az univerzumban! - Egyszer majd avass be, milyen károkat okoztam! – a szemeim a düh szikráit szórták Roxanne-re. – Nem mintha te annyira formában lennél! Ott hagytál a legnagyobb bajban! - Mert tudtam, hogy meg fogod oldani! Arra pedig majd magadtól is rájössz, mi mindent szúrtál el. Nincs időnk bájcsevegni!
- Rendben van. Most hazaviszlek – szólalt meg ismét Linette, es a karjába vette a kicsit, aki a nemrég átélt sokk ellenére remekül viselte a helyzetet. - Nagyon vigyázz rá, Linette! – kiáltottam neki. – Köszönöm, hogy meggyógyítottad! Adam, majd még találkozunk! - Nem tesz semmit – mondta vagány hanyagsággal a Fénylány, mintha ez az egész mindennapos volna. – Hogy mire képes néhány szál eredeti Amphibia-haj! Milliárdosok lehetnénk, ha piacra dobnánk! Na, húzzunk bele, mert érkezik a siserahad! – természetesen egyre közeledő szirénákra gondolt, de a hangjában már ott bujkált a megkönnyebbült nevetés, amikor a kisfiúval az ölében a széles sztráda fölé emelkedett, és emberi szemnek felfoghatatlanul gyorsan megindult Keira Allister lakása felé. Roxanne szó nélkül mellém lépett és maga mögé ültetett, az idétlen seprűjére, amitől még mindig irgalmatlanul apacsnak tűnt a szememben. Kelletlenül engedelmeskedtem, hagytam, hogy tegye a dolgát, és próbáltam feldolgozni a történteket. - Szörnyen nézel ki. Szedd össze magad! Ha minden igaz, néhány perc, és visszakapod a pasit. Épen, egészségesen, a saját időzónádban. - Borzalmas volt végignézni, hogy meghal, és én nem tehettem semmit. Ez a kép... Ez a szörnyűséges kép az emlékezetembe vésődött. Sosem felejtem el. Most, hogy ezt láttam, többé nem leszek már ugyanaz. Ezek után úgy fogok rá vigyázni, hogy az talán elviselhetetlen is lesz neki... Talán én magam hagyom majd el, hogy megkíméljem a sok szörnyűségtől, ami együtt jár velem! - Sokat kell még tanulnod, kisanyám – Roxanne bölcsen mosolygott. - A természetfelettiek és a halandók közötti románcok hosszú távon nem működnek. Ezért vagyok én egyedül. - Ronan? - Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy bárkit is szeressek... De most ne az én életemről beszélgessünk! Ez a te kalandod, és most kezdődik! Induljunk! Keresünk egy nyugis helyet a közelben, és megnyitom az Időkaput. Ott már nem lesz lehetőségünk beszélgetni, így most búcsúzom el, Jane. Hirtelen elszégyelltem magam a viselkedésem miatt. Roxanne lelépett az igaz, de mégiscsak itt van, sőt, rám vár már időtlen idők óta itt ahol nincs is senkije. Amint rápillantottam, felszabadult- és boldognak tűnt – emellett persze egoistának, gúnyolódónak, mint rövid ismeretségünk alatt mindig. De vibrált körülötte az izgalom a várakozásteljes boldogságtól, hogy végre hazatérhet. - Kérlek, bocsáss meg, ha modortalan voltam! – mondtam neki végül. - Te pedig tanuld meg, hogy egy Amphibia sohasem kér bocsánatot és sohasem magyarázkodik – felelte, miközben gyöngéden az orromra koppintott. – Mindemellett lehetnél tájékozottabb és következetesebb az Égi Világot illetőleg! Ösztönös, átgondolatlan cselekedeteidből arra következtetek, hogy téged Astrid még nem tanított eleget... - Astrid nekem sosem tanított semmit – tettem csípőre a kezem. - Mindig is fukarkodott az információval, jószerivel, ami a misztikus világgal kapcsolatos, mindenre saját magamnak kell rájönnöm. Te jóval informáltabb vagy, Roxanne! - Biztosan megvan az oka, hogy egyelőre te barbár vagy, én pedig képzett gladiátor! – nevetett fel a saját, szerintem egyébként idétlen hasonlatán. – Kérd ki magadnak, ha visszatértél! - Vajon engem miért nem tanít Astrid? Sok bajt megelőzhetnénk, ha nem így tenne... - Azt csak ő tudja – vont vállat Roxanne. – Mindenesetre azt tanácsolom, figyelj, tanulj, légy résen, és járj nyitott szemmel! Mielőtt döntéseket hozol, mindig nézd meg az érem másik felét is! Olyan erő rejlik a lelkedben, a szívedben, amivel még nem tudsz bánni! Ott él a zsigereidben... És egy egész Univerzumot képes romba dönteni, ha rosszra fordítod! - Miért fordítanám rosszra? - Nyilván nem direkt – felelte, majd a levegőbe emelkedtünk. - Menjünk, mert egy perc késlekedés is a barátod életébe kerülhet! Ezúttal pedig véglegesen!
Te hová mégy? a saját időmbe. Oda, ahol már várnak rám. Nagyon-nagyon! persze előtte még kaput nyitok Linette-ednek is. Ez lesz az utolsó időutazásom! – őszinte öröm csendült a hangjából. ^ Az utolsó? Hát hányszor utaztál eddig? _ Egyetlenegyszer. Amikor Astrid ide küldött Realangelsből, hogy téged várjalak. És ezzel kimerítettem a lehetőségeimet. - Az időutazásban? Egy Amphibia csak egyszer utazhat? - így igaz, kis drágám – kiáltotta a szélben. – Neked is most lyukasztották ki az első és utolsó menetjegyed!ászéi úgy süvített körülöttünk, hogy már alig hallottam Roxanne hangját. - Isten veled, Amphibia 2.0! Válaszul csak nevetés érkezett, én pedig, amennyire engedték a természet adta körülmények a rideg-hideg magasban, a gondolataimba mélyedtem. Szánalmasan szerencsétlennek éreztem magam. Hiszen mindössze annyit tettem, hogy a múltba utaztam, és rábeszéltem egy idős asszonyt egy hazugságra. Chris nagymamáját, akinek ezek után még köszönetét sem tudok mondani. Mindent, ami igazán számított ebben a küldetésben, mások tettek meg helyettem. Roxanne jött értem, és a szárnyai alá vett. Igazi iránytű volt nekem múltországban. Linette gyógyított, jókor volt jó helyen, én pedig, belegondolok, csak nehezítettem a dolgukat a hisztimmel, természetfeletti képességek híján semmiben nem segíthettem nekik. Végtelenül hálás voltam Helenának, amiért ilyen okos volt, és a hajam segítségével ide juttatta Linette-et, mert nélküle mindez aligha sikerült volna. Roxanne közbenjárása nélkül esélyem sem lett volna Los Angelesbe jutni és beszélni Margerettel. Aztán itt van még Úrnő, aki ezt az egészet lehetővé tette... Összegezve: én most csak egy bűvös haj tincset adtam, ők viszont hőstettek sorát, ám úgy tűnik, amit elterveztünk, sikerült. Vajon mi lesz az ára? Hiszen ahol jó van, ott rossz is. Ahol fény van, ott árnyék is. Ahol szeretet, ott gyűlölet is. Vajon mi lesz a megtorlás, cserébe, ha minden rendbe jön? Hogy a szerelmem megmenekülhet...eljött a perc, amikor már esélyét sem láttam annak, hogy az életem egy nap visszatér a normális kerékvágásba, hogy olyan széppé és békéssé válhat, amilyen az elmúlt egy évben volt, Chris biztonságot és szerelmet adó ölelésében. Eljött a perc, hogy el kell fogadnom, egy komplex és bonyolult rendszer része vagyok, fontos szerepet vállaltam akaratlanul, és amit én akarok az élettől, vagy érzek a szeretteim iránt, az másodlagossá vált. Eljött a perc, amikor el kell fogadnom, hogy egy nap majd olyan leszek, mint Roxanne, és ez így van rendjén. Eljött a perc, amikor – ha túl vagyunk ezen az aktuális kálvárián és Christ végre biztonságban tudom – megkeresem Astridot, és addig nem eresztem, míg el nem mond mindent, amit a hatalmamról és a misztikus világ történetéről tudnom kell. Minden apró részlet fontos lehet ahhoz, hogy egy nap megéljük – ha lábak, karok vagy szemek nélkül is -, hogy eltűnjön az átkozott árnyéktenger, hogy magasra emelkedjen a Nap, és áradjon a világban az éltető Égi Fény. Roxanne kaput nyitott nekem a saját világomra, majd biztatóan bólintott, hogy itt az ideje indulnom. Viszonoztam a pillantását és elrugaszkodtam, aztán már zuhanás közben éreztem, hogy a testem, a lelkem valami csodálatos módon kezdi visszanyerni az erejét. Sötétben landoltam, ismét 2011-ben, egy ismerős helyen: Manhattanben, a színház mögött, ahol Chris dolgozik – bizonyára nem véletlenül. Fagyos, decemberi este volt, és hirtelen kevésnek bizonyult a múlt Los Angelesében még nagyon melegnek érzett pulóver. Ropogott a hó a talpam alatt, a forró lélegzetem pedig sűrű, füstszerű csíkot húzott utánam, amint lélekszakadva rohantam a művész- bejáró felé. Ott parkolt a motorja, a szívem úgy dübörgött, hogy majdnem áttörte a mellkasom. Ebben a zimankóban? Örült! Úgy szeretlek! Ilyenkor is csak te vagy képes motorozni...éreztem a jelenlétét, éreztem, hogy itt van, nagyon közel. Az orrom beszívta az illatát, éles fülem már-már hallani vélte a szívverését. Megláttam magam, amint a régi ajtó üvegdíszei visszatükrözték azt az arcomat. Elmosolyodtam, mert láttam, hogy újra a régi vagyok – a hajam rubinszín árnyalatban csillogott, és az arcomon nyoma sem volt megviseltségnek. Ám amint feltéptem az ajtót, megtorpantam, és a boldogságot felváltotta a kétségbeesés hulláma, ami áramütésként futott végig a testemen, tüzet gyújtva
a gyomromba. Az Amphibia-érzékeim sosem csaltak. Itt vannak ők is. A Sötétek... Hol kell reklamálni, hogy ölésért ne járjon örök Pokol?
24-. Fejezet HONTALAN SZÖRNYSZÜLÖTT MATT MERÉSZ GONDOLAT VOLT TŐLEM AZT HINNI, hogy könnyű lesz a hullával. Talán a rengeteg viszontagság miatt én nem voltam elég erős, vagy, régen ettem nyers húst, de apámat feltámasztani sokkal kimerítőbb feladat volt, mint Keirát annak idején. Bár lehet, hogy egész egyszerűen nem voltam elég koncentrált, hiszen nagyon kellett sietnem. Ott akartam lenni New Yorkban, amikor Jane visszatér a múltból. El akartam mondani neki: igen, én hoztam létre azt a zombit, de ha közvetve is, az elpusztításában is segítettem. így talán megbocsát. így talán Damian előtt is marad még némi esélyem. Talán. Túl sok itt a bizonytalanság. Sietnem kellett, de segíteni akartam anyámon. Tudtam, neki apam a mindent jelenti, különösen, hogy én már nem vagyok, és nem is leszek a régi. Nem maradhat magára. Apámnak élnie kell. Majd utánajárok valahogyan, mit kell tenni ahhoz, hogy az élőhalott ne a mellette élő, őt szerető embertől szívja el az életet. Biztosan kell lennie valamilyen kiskapunak. Mindig van. Persze anyám óhatatlanul észreveszi majd, hogy apám megváltozott. Hogy a bőre hideg, hogy az ereiben vér helyett zselés, kék anyag csordogál, hogy a szemei alatt lilás karikák húzódnak, hogy a tekintete élettel teli kékből majd jégkékké változik, hogy az ajka ellilul. De akkor is ő lesz az, az apám, anyám pedig megvigasztalódik. Már percek óta a különleges újraélesztésen dolgoztam egy nappal is félhomályban úszó, határ menti erdő kellős közepén, amikor arra lettem figyelmes, hogy léptek nyomán recsegnek-ropognak mögöttem a száraz talajra hulló ágak. Hátrakaptam a fejem és összehúztam szemöldököm, amikor megláttam a két kellemetlenkedő alakot. Más sem hiányzott, mint hogy hátráltassanak! Márpedig ezek itt azért jöttek... - Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? – kérdeztem ingerülten. - A drága Shelton mamától – Nolessel legendás körmeit csattogtatva, szélesen elvigyorodott. - Ha bántottad az anyámat, ízekre szedlek! - Ugyan! Miért taszítanálak az árvaság szomorú mezejére? – kérdezte mímelt kétségbeeséssel a némber, majd nyeglén hozzátette: - Apád már úgyis az örök vadászmezőkön vezeti a szakadt teherautóját! - Tudom, azért próbálsz felidegesíteni, hogy ne sikerüljön őt megmentenem. Átlátok rajtatok! Folyamatosan hátráltattok, erre esküdtetek, mert azt akarjátok, hogy Damian menesszen. Victor, mint Utód! Nevetséges! Alaposan túlértékeled magad, cimbora! Nem vagy más, csak Nolessel bábja. Ha a kettőnk közti csatát te nyernéd, az igazából a nőd győzelme volna! - Nem tűröm, hogy sértegess – mondta a felsőbbrendűek hanghordozásával Victor. – Bármilyen képességek rejlenek is benned,én mindent tudok a sötét erőkről, mert veled ellentétben olvasni is szoktam! Míg te és Abraham az Amphibia körül lófráltatok,olyan titkokra jöttem rá, amik Damiant majd véglegesen ellenetek fordítják. A létező legnagyobb marhaság volt tőled megbolygatni az Élőholtak Világát! - Gratulálok a nagy felismeréshez! – bólintottam egykedvűen. – Tudod, mit? Nekem erre most nincs időm. Volnátok szívesek hagyni, hogy befejezzem, amit elkezdtem? Menjetek, és agyabugyáljátok tovább Keirát! Abból legalább lesz valami hasznunk is, ha megsemmisül... Pronto! Nincs rá szükség, édes! – ragadta meg a vállaimat Nolessel, mielőtt még elfordulhattam volna tőle. A szerencsétlen kis zombi nő nagyon sokat szenvedett. Minden percét élveztem a vallatásának. Csakhogy irdatlan nagy bosszúság ért. Amikor a legjobb résznél tartottam, egyszerűen fogta magát, és kámforrá vált... Érted ezt? Mintha soha nem lett volna! No, erre varrjál gombot, Teremtőkém! A hullaembereid úgy látszik, csak időszakosak. Nem sokáig maradnak életben... Szertefoszlanak! –
tébolyodottan felnevetett saját humorán, én pedig úgy döntöttem, meghagyom abban a hitében, hogy a feltételezése igaz lehet. Valójában alig tudtam letörölni a képemről a kiülni készülő vigyor első jelét, mert abból, hogy a zombi csak úgy minden átmenet nélkül felszívódott, egyetlen dologra következtethettem: hogy Janenek sikerült megváltoztatnia a múltat. Keira már emberként él valahol. .. Sietnem kell! Bellissima... Segítenem kell neki!Ki tudja, mi var rá, ha visszatér? Hirtelen megmagyarázhatatlan, puszta megérzésből táplálkozó gyomorideg költözött a belsőmbe. Minden színészi képességem latba vetettem ahhoz, hogy Victorék ne az izgalmat es a türelmetlenséget lássák az arcomon, hanem a mély depressziót. - Szóval, azt mondjátok, egy csőd vagyok – játszottam a szerepem. – És mit akartok most tenni? Elmondjátok Damiannak, amire jöttetek? Kérlek benneteket, ne tegyétek! Találjunk ki valamit ín... Késő bánat, drága barátom – mosolygott gunyorosan Victor. Sohasem voltunk és már nem is leszünk szövetségesek. Hogy egy Damian által előszeretettel használt mondással éljek: két dudás nem fér meg egy csárdában. Mi most szépen megyünk, fogjuk a dudánkat és zenélünk, míg csak úgy nem dönt a nagyfőnök, hogy alaposan megfürdet téged a lávatengerben! - Nos, rendben. Tegyétek, amit jónak láttok! – mondtam teljes lemondással a hangomban. – De Victor, azt azért jó, ha a szemed előtt tartod, hogy Damian engem tart kiválasztottnak, bennem hisz! Épp ezért, bármivel is kábítod, biztos vagyok abban, hogy meghallgat majd engem... - Abban sosem lehetsz biztos! – kacsintott rám, majd közelebb lépett. A pillantása tele volt gyűlölettel, amint az arcomat pásztázta. - Percek óta figyelünk az erdőből. Látjuk, hogy küzdesz ezzel a hullával, de nem sikerül eredményre jutnod. Ez azért van, mert gyengülsz, Matt. Percről percre fogy az erőd. Túl régen jártál otthon, a saját dimenziónkban, nem jár át az éltető, ősi tűz... - Az a bajom, hogy napok óta nem ettem rendesen! – világosítottam fel ezt az önelégült majmot. – Képes volnék kaput nyitni a Pokolra és hazamenni, ahogy eddig is, de nem akarok, mert nekem most itt van dolgom... - Jobban is tisztelhetnéd a világunkat annál, mint hogy ezt a pórias Pokol kifejezést használod – vetette közbe Nolessel. – Annál inkább, mert ami az erődet illeti, alaposan félre lettél informálva -A beavatottaknak tudni kell, hogy bennünket az ősi tűz táplál odalenn, az adja a természetfeletti erőnket, nem holmi véres hús...! - a nő felnevetett. – Lehet, hogy mégsem bízik benned annyira Damian, ha ilyen triviális dolgokat sem mondott el neked! - Rosszul teszed, Victor, ha bármiben is Nolesselre hallgatsz! Biztosan észrevetted már, hogy nem vagy más, csak a játékszere. - A játékszere? – kérdezett vissza epésen. – A játékszere. Hm. Érdekes gondolat. Szerintem te vagy az, akit itt dróton rángatnak és irányítanak, anélkül, hogy egyáltalán észrevennéd. Damian és Abraham gondolkoznak helyetted, ők ültetik az agyadba a gondolataikat, te pedig azok alapján cselekszel. Az egyetlen önálló ötleted a zombi létrehozása volt, és látod, az is hova vezetett? Semmi esetre sem közelebb a megoldáshoz! - Olyan vagy, mint a szemellenzős ló – plántálta belém a kétségeket Nolessel is. – Csak egy dolgot látsz magad előtt: hogy az emberlányból lett Kétéltű boldog legyen. Azt hiszed, ez a kulcs ahhoz, hogy közénk álljon? Mert ha így gondolod, nagyon bolond vagy! Ha Jane visszakapja a Christopherét, annyi esélyünk sem marad arra, hogy magunk mellé állítsuk, amennyi eddig volt! Bármilyen képességekkel ébredtél is a mi világunkban, addig nem lehet belőled Utód, amíg az alantas szeretet nevű érzés vezérel, amiről történelmi események egész sora bizonyítja, hogy nem más, mint zsákutca. Nélküle sokkal egyszerűbb volna a világ!
- Szép kis fejtegetés, Nolessel, és elhiszem, hogy komolyan is gondolod – bólintottam, és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megadjam a kegyelemdöfést. Azt akartam, hogy elhúzzanak innen, és intézhessem a dolgom. – Persze hogy a szeretet érzését rég leírtad magadban! Hiszen képes voltál párnába fojtani a saját gyerekeid, és... - Elég, Matt! – figyelmeztetett színtelen hangon Victor. - Nem, folytatom! – láttam, hogy Nolessel kezd bepörögni, és ez valamiért nagyon tetszett. – Hagytad, hogy elfogyjon a gyerekei Tüdejéből a levegő, hogy a szemeik kiguvadjanak, hogy elliluljon az arcuk… Fogalmad sincs, hová kerültek azok a gyerekek, mi? Szerintem Szárnyasok lettek, és az értelmetlen, végtelen létezésed alatt többé egyszer sem mehetsz a közelükbe! Nem kérhetsz tőlük bocsánatot… Kész ennyi volt, elértem, amit akartam. A ribanc nekem ugrott. Tépett, harapott, karmolt, sőt, megpróbálta belém vájni mérgező körmeit, de résen voltam, és minden mozdulatára reagáltam. Végre adott volt a lehetőség, hogy valakin kitöltsem a bennem tomboló dühöt, és én is ütöttem, vertem, ahol csak értem. Nem érdekelt, hogy nő. A mi életünkben az ilyen részletkérdések nem számítottak. Ezekben a percekben annyira gyűlöltem őt azért, hogy föltart, és én nem támaszthatom fel az apámat, nem indulhatok el segíteni Jane-nek, hogy képes lettem volna miszlikre szaggatni. Sikerülhetett is volna, akár percek alatt, ha Victor nem kezd segíteni neki. Immár hármunk között folyt az ádáz küzdelem – kettő egy ellen, és ebben a felállásban bizony érződött, hogy valami hiányzik. Hogy az energiaelixír – legyen az a Pokol tüze, vagy a vörös húsból csordogáló vér – erőteljesen fogy a testemből. Képtelen voltam úgy harcolni, ahogy szerettem volna. A tagjaim valahogy nem engedelmeskedtek, amolyan lassított felvételnek éreztem magam. Miközben Victor és Nolessel már percek óta valós alakjukban, tüzes szörnyszülöttekként küzdöttek ellenem, én még mindig ember voltam, a bőrömet fájdalmasan égette az érintésük, ha az ütlegeik nem okoztak volna már egyébként is szörnyű kínszenvedést. Gondolatban Jane apját szólítottam, nem láttam más kiutat a menekülésre. Abraham! Ugye, figyelsz rám? Ide kell jönnöd! Per favore! Kérlek, Válaszolj! Kérlek, segíts! Nem mehetek, Matt. Valami csoda történt, és én most képtelen vagyok itt hagyni ezt a csodát. Még a végén szertefoszlik... Abraham! Abraham! Kérlek, gyere! Képtelen vagyok egyedül véghezvinni a küldetést! Jane... -Jane jól van. Ez egész biztos. Már nem eshet bántódása. Sok szerencsét, Matt!Belém hasított a szörnyű csalódottság érzése. Hát, Jane apja is elhagyott. Ő sem a szövetségesem – ahogyan Victorék is fogalmaztak. Nincs semmim és senkim. Lehet, hogy tényleg csak egy nevetséges mellékszereplő vagyok ebben az egészben? Egy balek, egy balek, egy balek... – csúfolódva kántált nekem a tudatom, miközben újult lendülettel, frissen éledt gyűlölettel kezdtem püfölni a két pokolfajzatot, akik nem, már nem voltak a társaim. Nem éreztem magam közülük valónak. De akkor ki vagyok én? Hontalan szörnyszülött, aki hamarosan hátat fordít mindenkinek, aki kihasználta, cserbenhagyta, megalázta?! Jane... Te vagy az egyetlen, aki nem bántott! Ki kell jutnom innen! Oda kell érnem hozzád, hogy megmutathassam, maradt még bennem egy csöpp jóság, amiért engem is lehet szeretni. Megnyugodtam, amikor éreztem, hogy végre az én bőröm is tüzel. Victor, Nolessel! Ez nem a ti napotok.
25. FEJEZET AZ ÁRULÓ CHRIS Nem értettem, hogy került a mellkasomra az a golyó ütötte seb. Persze a fájdalom azonnal levett a lábamról, és a fal tövébe roskadtam. Az áldozatok értetlenségével bámultam egy ismerős, nagyon is szeretett arcot, és próbáltam a fejemben összerakni mindazt, ami történt. A kolléganőm, Adrienne és én egy perce még azon röhögtünk, hogy a kislánya milyen leleményes tud lenni, ha a karácsonyi ajándékok lakásban történő felkutatásáról van szó, a következő pillanatban pedig belépett a nővérem, és hamarabb lelőtte Adrienne-t, minthogy a szerencsétlen köszönhetett volna neki. Hangtompítós fegyvert használt, mint egy profi bűnöző. A belsőmet tépő fájdalomtól és a meglepetéstől alig voltam képes megszólalni, megmozdulni, a pillantásommal próbáltam felmérni, vajon Adrienne él-e még, és hogy én mikor kapom a következő golyót. Fényember múltamnak köszönhetően láttam már egyet s mást, így a sokkhatás ellenére is képes voltam megőrizni a lélekjelenlétem, de azt nem értettem, mi- ert akar engem megölni a saját testvérem, szenteste előtt egy nappal. ~ Amalie... – nyögtem fel, és iszonyodva vettem észre, hogy a számból is folyik a vér. – Miért tetted? -Mert meg kell halnod – közölte hátborzongató nyugalommal, egyszerűséggel. – Túl sok munkám van ebben az ügyben ahhoz,hogy veszni hagyjam. Mielőtt azonban végzek veled, pár dolgot szeretnék elmondani... - Miért... ölted... meg... Adrienne-t? – egyre nehézkesebben ment a beszéd. - Különösebben nem ártott nekem, de útban volt – a nővérem angyalian elmosolyodott. – Nincs szükség tanúkra! Tudod, tetszik nekem ez a kétlaki élet, és továbbra is szeretnék a család közelében lenni. Mostantól, hogy te végképp eltűnsz a képből, komoly vigaszt jelentek majd nekik... - Kétlaki élet? Miről beszélsz, Amalie? - Amy, ha kérhetném. Az én igazi világomban mindenki így hív. Tudod, rettenetesen untam már, hogy folyamatosan második vagyok a szüléink és a drága nagyanyó életében. Mindig te voltál a középpont, téged szerettek jobban, és a szerencsétlen kis Amalie a másodhegedűs szerepét játszotta sok-sok éven át, míg nem találkozott egy fantasztikus férfival, aki megígérte neki, hogy létrehozza belőle Amyt, aki különleges, aki legyőzhetetlen... Azaz, pontosan olyan, amilyen te mindig is voltál a szüléink szemében. Hát, mostantól fordul a kocka! Nehéz olyasvalakit ajnározni, aki már alulról szagolja az ibolyát! Tudod, borzasztó dühös lettem, amikor újra megjelentél Los Angelesben... - Ki... volt... az a férfi...? – kérdeztem szinte suttogva, de mar képtelen voltam befejezni a mondatot, mert alig kaptam levegőt. Persze nem is volt rá szükség. Láttam Amalie arcán, hogy pontosan tudja, mire gondolok. - Úgy hívják, Damian – ahogy kimondta a nevet, a pillantásából sütött a tisztelet. – Talpig úriember. Talán mond valamit a neve..- Amalie... -Amy... - akkor Amy... Mindent... tudsz... így van? Okos vagy. kisöcsi. De én még okosabb, mert eddig senki sem sejtett. Anyánk és apánk azt hitte, az öltözködésem csak újonnan jött hóbort, pedig azt képviselem vele, amiben hiszek, ó igen» a Sötét dimenzió... Figyeld meg, egy nap majd én leszek Damian dédelgetett kedvence! Mindannyian simán elhittétek, hogy balesetben vesztettem el a kezem, pedig valójában ott voltatok, amikor odalett. Te is, és a Kétéltű kis barátnőd is, Jane... -Ő Amphibia, nem Kétéltű... – nyögtem valószínűtlenül halkan. fa a legfantasztikusabb lány a világon, aki ezekben a percekben otthon díszíti a karácsonyfánkat miközben én meghalni készülök. Szép.
- Mindegy, a lényegen nem változtat – mondta durván a nővérem. – Victor az ő karját akarta levágni, hogy a nyomorult fénygyűrűje ne juttasson ki benneteket a világunkból! Nem sikerült neki, íg)^hirtelen dühében rajtam állt bosszút! Miattatok lettem csonka... Te most ember vagy, így másként emlékszel mindarra, ami itt az elmúlt hetekben történt, mint mi, időtlen teremtmények! Te nem tudod, hogy már nagyon régen azon dolgozunk, tűnj el a föld színéről! A kis barátnőd a leleményességével csaknem meghiúsította a tervünket, de én résen voltam, itt vagyok, megöllek, és végül busás jutalomban lesz részem. Mert ha te nem létezel, a Kétéltű a Sötét Világot választja, és akkor retteghet tőlünk a sok szentfazék odafönn! A mérleg nyelve végre a mi oldalunkra billen! - Amy... A nővérem vagy... Mit számított ez neki? Válaszra sem méltatott. Úgy tűnt, mindent Mondott nekem, amit akart, mert a következő másodpercben újabb tompa puffanás hallatszott, és golyó hasította felém a levegőt. A saját testvérem hidegvérrel meggyilkol. így állunk. Minden lelassult körülöttem, a becsapódás pillanatában már nem éreztem semmit - olyan volt, mintha kívülről látnám a jelenetet, amint meghalok. De nem történt más, csupán szenvedtem tovább a korábbi golyó ütötte sebtől, viszont valaki kétségbeesetten felnyögött, és éreztem, amint a karomra vér fröccsen. S akkor, amint kinyitottam a szemem, megláttam őt. Grimaszba torzult a fájdalomtól szív alakú, kedves arca. Jane! Miért kell neked minden bajt megérezni? Miért nem voltál képes otthon maradni? A karácsonyfadíszek és a mézes sütik között lenne a helyed... a kis bolond az ő megszokott, őrült tempójában ugrott elém, és Amalie fegyverének golyója átszakította a tenyerét. Nem törődött azzal, hogy vérzik, helyette valami szívet tépő, sokat próbált, megtört szerelemmel a pillantásában rám nézett, és egyszeriben azt éreztem, legalább annyira fájhat most a lelke is, amennyire az átlyuggatott tenyere. Amint elvált tőlem a tekintete, teljes figyelmével arra koncentrált, hogy ártalmatlanná tegye Amalie-t. Láttam, amint két kezét a nővérem nyaka köré fonja, hogy kiszorítsa belőle az életet. Nem kellett őt féltenem, mert tudtam, az Amphibia jóval erősebb egy egyszerű pokolszolgánál. Mégis tudtam, hogy meg kellene szólalnom, könyörögnöm kéne, hogy ne tegye – és nem csak azért, mert akit meg készül gyilkolni, az én áruló testvérem! Ha Jane megöl valakit, a lelke abban a pillanatban eltűnik, és a Sötét Világ szolgálatába áll. Ne! Kérlek, ne tedd! – könyörögtem, mintha lett volna esély arra, hogy meghallja a gondolataim. Ő azonban hajthatatlan volt. Hallottam a hátborzongató roppanásokat, amint Amalienek egyenként eltörtek a csontjai a menyasszonyom vékony, meglepően erős ujjai alatt. - NE! – újabb hang hasított át a levegőn, kimondva mindazt, amit én már nem voltam képes. – BELLISSIMA, NE! NEM ÖL HETED MEG! MEGTESZEM HELYETTED ÉN! a magas, izmos férfinak csatakos, sötét, félhosszú haja volt. Arcát ijesztő vágások és sebek csúfították – olyan volt, mint akinek leöntöttek a bőrét savval, vagy mint akit megbillogoztak. Mégis valami földöntúli erő volt benne, ahogy szó szerint letépte Jane-t a nővérem testéről, a fiaihoz lökte, és alig néhány pillanat alatt maga fejezte be _amit a menyasszonyom elkezdett: megfojtotta Amalie-t, és a biztonság kedvéért a nyakát is kitörte. a nővérem meghalt. A nővérem, aki ki tudja milyen régen Sötét volt, arra lesett, hogy mikor törhet az életemre, az életünkre... Akkor mi a franc a lelkemben ez a keserű gyász? Miért ázik könnyekben az arcom? Résnyire kinyitottam a szemem, amint éreztem, hogy valaki az ölébe csúsztatja a fejem. Azonnal megismertem Jane selymes kezének érintését, a haja eperillatát. - A tenyered... – nyögtem szerencsétlenül. - Jól van – mosolygott a könnyein át. – Aki itt rosszul van, az te vagy. És, ahogy elnézem, szerencsétlen Matt is. O mentett meg minket. Most már minden rendben lesz. Linette biztosan hamarosan ideér és meggyógyít. Ha tudnád, min mentünk keresztül az elmúlt hetekben! Semmire nem emlékszel belőle, ugye?
- L. A.-ben voltunk. Anyámék imádnak téged – mondtam, amik történtek. Nem értettem, miről beszél Jane. – Aztán elmentünk egy divatbemutatóra is Electra Caine-nel. Sikerült az összes vizsgád! Olyan büszke vagyok rád! Creevy... eljegyezte... Prissyt, és... ]ane... olyan rosszul vagyok...! - Maradj itt az ölemben! Ne törődj semmivel, csak pihenj! Örü- ^k, hogy Astrid ilyen remek munkát képes végezni az emberi emlékezetben. Örülök, hogy nem emlékszel erre a borzalomra! El sem kfözed, milyen jó téged ismét a közelemben tudni... "Jane.,. - Igen, Chris... -Jane... – nem tudom, mi történt velem. Hirtelen úgy éreztem, mintha lefogyna a tudatom. Ereztem, hogy menten elveszítem az emlékezetem, miközben az Őrzőm, Julién súgott nekem valamit. Utolsó éber lélegzetemmel mondtam el Jane-nek. - A regény a Fénylányról... A farzsebedben... Sötétség. Csönd. Üresség. Semmi.
26. fejezet ÁLDOTT VERDESÉS JANE PRÓBÁLTAM ŐT FELRÁZNI. Pofozgattam, élesztgettem, a nevén szólítottam, beszéltem hozzá, könyörögtem, de többé nem tért magához. Minden egyes perc, amit a színházi jelmeztár padlóján töltöt- egy örökkévalóságnak tűnt. Chris pulzusa egyre gyöngébb lett, és már csak felületesen vette a levegőt. - Elmegyek – jelentette ki Matt szárazon. – Valószínűleg én is mérgezem itt a levegőt, Chris csak rosszabbul lesz, ha maradok. A Szárnyasaitoknak is könnyebb dolga lenne, ha nem volnék a közelben. Távol tartják, megbénítják őket az energiáim. Jó volna, ha segíthetnének a pasidnak gyógyulni. Tehetek még valamit érted, Jane? -A Fényemberek maguktól is hamarosan itt lesznek. Kérlek, keresd meg apámat! Ő mindig, mindenre tud valami okos megoldást! -Egy Sötéttől kérsz segítséget? Azaz kettőtől? – Matt csodálkozva meredt rám, és rettenetesen megsajnáltam – egészen szörnyen nézett ki, valószínűleg nekem köszönhetően. Ki tudja, kikkel kellett megharcolnia azért, hogy segíthessen nekem. Bármit is tett azelőtt, itt van velem. Itt van, és ő az egyetlen, aki tevőlegesen is mellettem állt a bajban. -Abraham az apám – mondtam halkan. – Te pedig épp az imént öltél meg valakit, hogy engem megments a Pokoltól! A Fényemberek azt mondanák, ne bízzak benned... Jaj, Matt, miért? Miért tetted mindezt? A merénylet Chris ellen... Az élőhalott nő... Barátok voltunk, szerettelek, addig a pillanatig, míg nem törtél az életünkre! Számomra édes mindegy volt, halandó vagy, vagy Sötét... Én megőriztelek volna a lelkemben annak, akinek megismertelek! Annak a jószívű embernek, aki palacsintákkal vigasztalt, akinek a mosolyától mindig fény költözött a lelkembe... Ármánykodás helyett elég lett volna, ha őszinte vagy hozzám! - És most? Mit érzel most? – láttam, hogy a szemeiben a remény szikrája ébred. - Azt, hogy be kell fejeznünk ezt az oktalan fecsegést, és valahogyan életet lehelni Chrisbe! Ha ez nem sikerül, az égvilágon semminek nem volt értelme! – éreztem, hogy a hangom már-már hisztérikus, de a legkevésbé sem érdekelt. Matt segített nekem, de mintha nem érezné át annak a súlyát, hogy Christopher még mindig bajban van. Persze, hiszen végtére is Sötét. Hogyan hazudtolhatná meg önmagát? Így is nagy csoda, hogy a megfelelő pillanatban egy csepp jó férkőzött a leikébe. De most, hogy úgy viselkedik, mint a sorozatgyilkos, aki egyszer véletlenül életet mentett, és ezért elvárja, hogy hősnek kiáltsák ki. Ehhez sem kedvem, sem időm, se lelkem nem volt. Csakis arra koncentráltam, hogy valahogyan – síppal, dobbal, nádi hegedűvel, vagy mit tudom én – meggyógyítsam Christ. - Eltüntetem a két testet, és megkeresem Abrahamet – érkezett felém valahonnan Matt hangja, de már nem volt erőm válaszolni neki. Épp csak benne volt a látóteremben, amint Chris kolléganője, Adrienne mellé lépett. Nem ért hozzá, nehogy megégesse, csak éles szemeivel nézte meg a nő pulzusát. – Még él! – közölte csodálkozva. -Őt itt hagyom, hátha a Fényesek tudnak vele is kezdeni valamit! Hátul megyek ki, az alagsoron át. Nem hinném, hogy bárkivel is találkoznék itt, ilyenkor. Nem kommentáltam, de ebben igaza volt. Jól ismertem a szín- ház életét és tudtam, hogy az előadás ideje alatt általában senki nem lófrál erre. Kivéve a díszletfanatikus kollégákat, mint az én vőlegényem és Adrienne, akik képesek még szent karácsony estéje előtt egy nappal is a szilveszteri előadáshoz gyártani a körítést. Fogalmam sem volt arról, honnan tudom mindezt, de valahogyan beugrott – csak úgy a semmiből. Most, hogy a dolgok a múltban végzett munkánknak köszönhetően megváltoztak, talán nekem is lesz egy alternatív emlékcsomagom? Itt már semmi nem kizárt. Matt a hátára dobta Amalie testét, akár egy szemeteszsákot, és ez volt az a pillanat, amikor derengeni kezdett, Chris nővére menynyire nem volt velem szívélyes, és mennyire Keira mellett állt
mindenben, amikor a szerelmem Los Angelesben olyan kurtán-furcsán elhagyott. Most már érthető, miért. Ma már nem is tudom, hogyan hihettem el egyetlen pillanatra is, hogy képes volt kiszeretni belőlem olyan nevetségesen váratlanul. Miután Matt elment, egyszeriben érezni kezdtem magam körül, a levegőben a szeretetenergia egy először igen halovány, majd egyre erősödő sugarát. Jönnek a Fényemberek. Kérdésy hogy miért? Azért, hogy segítsenek nekünk, vagy azért, hogy a Várószobába segítsék Christ? Teremtöm, kérlek, ne! Kétségbeesetten koncentráltam, minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy megpróbáljam magunkhoz hívni az Őrangyalokat is. Lea, Rómeó, Julién... Szükségünk van az erőtökre! -Jönnek, Chris... – suttogtam a karomban heverő, eszméletlenjében is gyönyörű férfinak. – Mindjárt itt lesznek, és együtt megoldunk mindent. Meggyógyulsz... Megígérem! Szorosan a karomba fogtam őt, beszéltem hozzá, valamiféle sugallatra vártam, egy jelre, ami segíthet, egy történésre, ami értelmet adhat ennek az egésznek. Igyekeztem higgadt maradni, tudtam, csak a bennem élő misztikus lény teszi lehetővé, hogy képes legyek logikusan gondolkozni, ne omoljak össze egyetlen végtelen, hisztérikus zokogásban, ráborulva a férfi testére, akit szeretek. Ereztem, Béna Jane már haldoklik odabenn, a lelkemben, Chris minden egyes szaggatott, halk szívdobbanására fájdalmasan nyüszít és retteg, hogy vajon lesz-e következő, vagy végleg abbamarad a verdesés. Valójában nem is tudom, van-e még benne élet, vagy csak képzelem, elhitetem magammal és hallucinálom az áldott verdesést, mert az igazsággal képtelen volnék megbirkózni...higgadt és logikus Amphibia-énem azonban sorra vette a történteket – talán Béna Jane-nek keresett vigaszt. Időutazást tettem, hogy a gyökerénél gyomláljam ki a problémát, hogy megakadályozzam Keirát abban, hogy elvegye Chris életét. De bolondot csináltam magamból, mert amíg ezen ügyködtem, a Sötétek találtak más megoldást. Hiszen egy halandó ember életét nem olyan nehéz elvenni - különösen, ha védtelen, ha nincsenek körülötte a természetfeletti barátai. Figyelemelterelésből ötös. Amalie, Chris nővére kapóra jött, lőtt, és kész. Biztos voltam abban, hogy Damian nagyon is tudatosan állította nekünk ezt a csapdát. Arra azonban nem számított, hogy épp a nagyra értékelt Utódjelöltje, Matthew lesz az, aki ellene fordul és mellém áll. Nem volt időm tovább rágni mindazt, ami történt: elővettem a nadrágom zsebéből a kicsi, gyűrött, koszos regényes noteszemet, es fellapoztam. - Magas Lélek! -Lea! Drága Lea! – örömömben felkiáltottam. – Hol vagytok? Nem látlak benneteket! - Itt vagyunk melletted, de amíg nem tisztul meg a szoba ettől a sok szennytől, nem vagyunk képesek mutatkozni, még előtted sem! - hallottam a semmiből Rómeó hangját. – Nagyon ügyes voltál az utazásod során, Jane! _ Köszönöm, de sokat nem érünk vele. Chris már megint haldoklik... - Nincs, amit meg ne lehetne oldani! – mondta gyorsan az Angyallány. – Különösen, ha valaki Amphibia. Higgy magadban, és tedd, amit érzel! - Roxanne is ezt mondta, de becsületszavamra mondom, egy épkézláb gondolat sem jut az eszembe! – kiáltottam kétségbeesetten. -Totálisan leblokkolt az agyam! -Jane, hallasz engem? – vegyült bele a hangokba egy másik, egy ismeretlen, fiatal férfi hangja. - Hallak! Ki vagy te? -Julién. Chris Őrzője. Helena szerelme! Figyelj rám! Linette talán visszahozhatja még Christ, de ahhoz, hogy ez megtörténhessen, be kell, hogy záruljon a szeretetenergia-háromszög! Azaz két Őrangyal és egy Égi Lény szükséges ahhoz, hogy egy lelket visszahívhassunk a Várószobából. Linette mindjárt itt lesz, és rám is számíthattok, viszont Chrisnek ebben az állapotban már mindkét Őrijére szüksége van, hogy a halál folyamata visszafordíthatóvá váljon... - De hogyan szerezhetnénk neki még egy Őrzőt? – kérdeztem elkeseredetten. – Astrid csak egyet rendelt mellé... Téged, Julién! Ez Heteden, LEHETETLEN!
- Magas Lélek, nem mindennapi erővel bírsz, ezt ne felejtsd el! – kérlelt Lea. – Tudom, hogy ki fogsz találni valamit! - Nem megy... – sírtam. – Kudarcot vallottam, elfáradtam... - úgy éreztem, eljött az a pont, hogy tényleg nem megy tovább. Az elmúlt napokban, hetekben mást sem csináltam, mint Chris megmentésén dolgoztam, vékony határvonalon egyensúlyozva jó és rossz között. De mindig úgy jártam, akár egy peches hegymászó: mielőtt felértem a csúcsra, jött a lavina, és visszaküldött az utam elejére, sőt, itt-ott be is temetett a hó. Úgy éreztem, ez az utolsó lavina olyan hatalmas erejű volt, hogy lehetetlen alóla kimásznom. - Kérlek, Magas Lélek, gondolkozz! – szólított ezúttal Rómeó. – Tudnod kell, mi a teendő! Nadav szokta mondani, hogy akkor van legközelebb a cél, amikor leghalványabb a remény! - Ezekkel most nem sokra megyek! – feleltem, majd kitört belőlem egy újabb, fékezhetetlen zokogásroham, és engedve Béna Jane fájdalmának, ráborultam Chris testére, amiben talán már nem is volt lélek. Tudtam, nem úgy viselkedem, ahogyan elvárják tőlem, a szerintük tökéletes és tévedhetetlen Amphibiától, de egyszerűen sem a lelkem, sem az elmém nem volt képes elviselni, hogy már harmadszor kell meggyászolnom a férfit, akit szeretek... Az angyali hangokat a fejemben elnyomta a saját zokogásom. A könnyeim a noteszlapokra hullottak, csak néztem a szöveget, sőt, mi több, olvastam is, de az agyam valahogyan semmit nem volt képes felfogni a sorokból, amit én magam írtam. „Ha gyászolnál, könnyek helyett írd a könyvedet!” Nem tudom hogyan, miért, valahonnan az emlékezetem legmélyéről találtak ram ezek a sorok, láttam magam előtt Electra Caine kapkodó, lendületes írását azon a lapon, amit apám hozott fel a postaládából nehány nappal ezelőtt. Hirtelen eszembe jutott, hogy ha Electra Astrid akkor könnyen lehet, hogy a szavainak sokkal mélyebb tartalma volt mint egy egyszerű, együtt érző, baráti levél. A regényemre gondoltam. Annak, amit írtam, kell, hogy legyen jelentősége. Gyorsan végigpörgettem a fejemben a könyvem eseménysorát, majd döbbenten kaptam az ajkam elé a kezem. A könnyeim észrevétlenül elapadtak, miután az agyamban fájdalmasan koppant valami, de kolosszálisán nagyot... Rájöttem! Tudom már !Lehetséges? Lehetséges, hogy amit én írok, az igazzá válik?! Az időzítés tökéletes volt. Hirtelen felpattant a varróműhely ajtaja, és belépett rajta az a két ember, akikre éppen gondoltam. Linette és Heléna szinte azonnal mellettem termettek, és a Gyógyító Fénylány hozzáfogott a maga szokásos rituáléjához – persze tudtam, hogy nem sikerül majd neki. - Nem fog menni, Linette – érintettem meg óvatosan a vállát. – Kár a faradságért! Először még egy Őrző kell neki! Meg kell várnunk Astridot, hogy létrehozzon még egyet! - Astrid nem fog jönni – szólalt meg Helena, és amint rápillantottam, sápadtabbnak és komorabbnak tűnt, mint valaha. – Jona- thannal van, és azt mondta, vele is marad, míg te be nem végzed a mai küldetésed. -Míg be nem végzem a mai küldetésem... – ismételtem meg, miközben rádöbbentem, Astrid valami olyat vár tőlem, amit én képtelen vagyok megtenni. Nem lehet... Nem lehet... -Helena – szólítottam meg remegő hangon a Fénylányt. – Sze-retnél Juliennel lenni? Úgy értem, mellette élni, mindig látni őt... -Ugyan! Ez lehetetlen... – a Fénylány keserűen felnevetett. – nem is tudom, hogy jön ez ide. -Helena... Amit most mondok, rettenetesen hangzik majd, de vállalod, hogy ma, itt és most meghalsz, vele lehetsz... - Micsoda? – emelte fel a szemöldökét Linette. – Te nagyon furcsákat beszélsz, Jane Andrews. Szerintem megártott neked az időutazás. Inkább foglalkozzunk azzal, hogyan hozhatnánk vissza Christ... - Hát nem érted, Linette? – ráztam meg a vállát. – Csak akkor gyógyíthatod meg őt, ha még egy Őrzőt kap! Ahhoz, hogy Chris lelke visszatérjen a Várószobából, két Szárnyas és egy Fényember szeretetháromszöge kell. Ha nem zárul be a rendszer, esélyünk sincsen. Ha Helena meghal, Őrangyalként éled új életre, és Chrisre vigyázhat, a valaha volt szerelmével, Juliennel együtt!
- Jane, ezt honnan tudod? – szakított félbe Linette. - Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Csak érzem. Mert soksok apró részlet összevág, és Astridnak is mindig az a vesszőparipája, hogy figyeljek a jelekre, és ahelyett, hogy elvesznék a jelentéktelen ügyek tengerében, globálisan nézzem a történéseket! - Te mit szólsz ehhez, Helena? – kérdezte riadtan Linette. a komor Fénylány szótlanul figyelt, sima, fehér arcából minden szín kiszaladt, ahogyan a gondolatok cikáztak fejében. - Nem ölhetsz meg – mondta végül. - Tudtam, hogy ezt fogod mondani! – méltatlankodott Linette. - Sosem bíztál Jane megérzéseiben. Ideje lenne elfogadnod, hogy ő az Amphibia és igaza van! - Megértelek, Helena... – bólintottam leverten. – Végül is az életedről van szó... - Ti nem értetek engem – mutatott ránk, miközben vékonyka teste körül szorosabbra fogta a szokásos, fekete köpenyét. – Nem arról van szó, hogy nem vállalom önként a halált az Égi Világért. Épp csak arról, hogy Jane nem veheti el tőlem az életet, akkor sem, Ha képes belőlem őrzőt kreálni. Mert ha ezt megteszi, azonnal Sötétté válik, és nem volt értelme az egésznek. Látod, Amphibia? Még mindig elveszel a részletekben – szomorkásán elmosolyodott, majd folytatta.- Persze, ezért nem haragszom rád. Tudod, én nem ma kezdtem a szakmát, és láttam már néhány dolgot. Kezdetben nem éveltelek, ezt be kell vallanom. Mert nem értettem, hogy Chris , esetedben miért hagyja Astrid ezt a Fényember-Ember szerel- hiszen Juliennel és velem kapcsolatban az volt a véleménye, az ilyesmi csak tragédiákhoz vezet. De abból, amit az imént elmondtál, kezdek rájönni, az Úrnő nem mindig mond igazat. Az Úrnő mindig azt mondja, amit adott pillanatban hallanod kell ahhoz, hogy megfelelően cselekedj, hogy túléld a rád mért csapásokat, hogy kövesd az utat, amit neked szánt a Sors. Az ő döntéseit én mérhetetlenül tisztelem, a meglátásait elfogadom, a parancsait teljesítem. Nem túlságosan boldog úgy az életem, hogy elválasztott Jonathantól, de a hiányát valahogy elviselem. Számomra ő több mint barát, de sajnos nem szerelem. Azt az esszenciális, ősi erőből fakadó igaz szerelmet én jó ezer éve magam mögött hagytam... A helyét azóta sem vette át senki és semmi. Így ha csak minimális esély van arra, hogy újra láthassam őt, bármilyen formában, én megteszem a lépéseket, amelyek elvihetnek hozzá. S ha mindez nem volna elegendő érv, még maga Astrid Úrnő is azt mondta, hogy maradéktalanul bízzak benned, higgyek a megérzéseidben. Jane! Sosem hittem volna, hogy egy nap majd ezt teszem, de ma a te kezedbe adom az egész életem... – Helena monológja szörnyűségesen, drámaian ért véget. Miközben szenvedélyesen beszélt, ördögi ügyességgel és gyorsasággal vehette a köpenye alól a hatalmas, éles, önvédelemre használt tőrét, ami mindig nála volt, amióta csak ismerem. – Kérem, mondjátok meg Jonathanak, hogy kapaszkodjon a kedvenc mondatomba: semm sem történik véletlenül! Linette ijedtében a kés után kapott, és valószínűleg én is így tet tem volna, ha Chris közöttünk nehezedő teste ezt nem akadályozza meg. Egy pillanatra sem eresztettem, de közben könyörögtem a Fénylánynak, hogy bízzon bennem és engedje el Helenát, nehogy mindketten megsebesüljenek. Helena. a képességeinek köszönhetően valószínűtlen lendülettel szúrta magát szíven a tőrrel. Éne csak az a nő képes, aki legalább ezer éve vár reménytelenül a boldogságra. Egy lélek, aki – noha sosem voltunk barátok – most, a sorsdöntő pillanatban bízott bennem, mellém állt. - Helena! – zokogott fel Linette mozduladan, lehunyt szemű társát ölelve. – Édes, drága Helena! Jane! Ez szörnyű! Ez természetellenes! Ez nem lehet normális! - Linette! – kérleltem. – Linette, szedd össze magad! Én már régen letettem arról, hogy normális dolgok vegyenek körül. Gyere, segíts! – mondtam, miközben óvatosan a padlóra csúsztattam Christ. - Nem lehet már mit tenni, Jane! Nem lehet! Meghalt Helena. ahogyan Chris is! - Nagyon kérlek, hagyd a pánikod A barátom vagy! Bíznod kell bennem! - Bízom benned és szeretlek, de rettenetesen félek... – szipogta Linette. Még sosem láttam ennyire pánikba esni. Lehet, hogy Helena valójában többet jelent neki, mint hitte volna. Gyorsan magamhoz öleltem.
- Rendbe fognak jönni mindketten – mondtam határozottan,és magam sem értettem, miből töltekezen az optimizmus, ami hirtelen megszállt a semmiből. Talán az felelt ezért, hogy végre úgy éreztem, az eseményeket én irányítom. - Kérlek, tedd, amit szoktál, Linette! Gyógyítsd Christ az energiáddal! M egszeppenten bólintott, majd a tekintete elkalandozott, aztán ijedten kapta rám vissza a szemét. -Eltünt, Jane! Heléna teste eltűnt! Nincs ott, ahol az imént volt! ----Persze hogy eltűnt – mondtam nyugodtan. – Angyal lett belőle,ha megtisztul ez a hely a sötét energiától, amit Matt és Amalie hagytak nekünk, ismét láthatjuk majd... Mit tegyek , Jane? – kérdezte sírva-nevetve Linette. Láttam raj- hogy végre hisz nekem, és képes lesz a feladatára koncentrálni, meg sem várva a válaszomat, a két keze közé fogta Chris arcát, én pedig ösztönösen masszírozni kezdtem a szerelmem szívét. Percek teltek el így-és nem történt a világon semmi, de én nem akartam feladni. Linette és én gyógyítottuk Christophert, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. A szeretetenergia fehér, fényes burkot vont a teste köré – már csak szárnyak kellettek volna rá, hogy úgy nézzen ki, mint Rómeó. A lelkem egyik fele rettegett, hogy nem fog sikerülni, de ezt az érzést a bennem élő Amphibia magabiztos énje elnyomta, amenynyire csak tudta. Nem sírtam, mert nem sírhattam. Nem gyászoltam, mert nem gyászolhattam. Nem engedhettem el a gondolatot, hogy a szerelmem élni fog, hogy élhet még, mert Roxanne, Astrid és Electra valaha hozzám intézett szavai zúgtak a fejemben. Sok-sok mondatfoszlány. Egyik így, másik úgy, de mind arról mesélt, hogy minden a fejemből dől el, és annyira vagyok képes, amennyit én elhiszek magamról. Hogy állunk? – kérdeztem gondolatban kissé félve Rómeót. Megvan a háromszög. Itt az elején volt egy kis fennakadás, mert a szerelmesek túlságosan örültek egymásnak. Ekkora boldogságot akkor láttam utoljára, amikor Chris Viamorban megkérte a kezed. Óriási. Chrisnek... mik az esélyei, Rómeó? Még nem tudjuk. Folytassátok Linette-tel! Mi itt négyen mindent bevetünk, még Nadav is azon dolgozik, hogy visszazavarja a lelket a Várószobából a földi dimenzióba! Köszönöm, Rómeó! Folytatjuk! Folytatjuk. Számomra úgy tűnt, órákon át, napokon át. Aztán egyszer csak meghallottam, hogy újrakezdődött az áldott verdesés. Megéreztem, ahogy mozgás indul a mellkasában, a tenyerem alatt. Én pedig a melléhez bújtam, a fülemet arra a pontra tapasztva, ahol a szívének kellett lennie, és az egyre erőteljesebb dobogás eggyé vált a hangos zokogásommal, aminek végre nyugodtan átadhattam magam. Él. A szerelmem él. Ennek a szívnek a hangjánál nincs szebb zene ezen a világon.
27. fejezet CSILLAGSZEMEK CHRIS AZ ELSŐ LÉLEGZETVÉTELEM OLYAN VOLT, akár egy élményutazás. Ahogyan a tüdőmbe áramlott az oxigén, úgy áramlottak a fejembe a gondolatok is. Emlékek – egy alternatív élet emlékei. Másodpercről másodpercre többet tudtam arról, mi történt velem az elmúlt hetek egy különös, másik valóságaban, amit eddig nem ismertem. Már csak az a kérdés, vajon melyik lehet az igazi? Talán az, amikor örömmámoros hangulatban készültünk Jane-emmel az ünnepekre? Az lehet, amikor körmönfont módon kiderítettem a karácsonyi vásáron, melyik karkötő tetszik neki a legjobban, hogy aztán majd az kerüljön a fa alá? Az lehet, amikor a konyhánkban Jane Linette-et tanította pulykát sütni, közben összebalhéztunk, mert nekem még karácsony előtt egy nappal is be kellett jönnöm a színházba? Vagy az lehet a valóság, az igaz múltam, amikor megjelent Keira, felforgatta az életem? Lehetséges az, hogy szakítottam Jane-nel,mert egy élőhalott magához láncolt? Lehetséges, hogy elszívta az erőm,és tényleg kis híján meghaltam? Jó lett volna tudni, melyik történet valós ,ahogyan azt sem értettem, hogyan emlékezhetek egyáltalán kétféle múltra, ha én egyszerű halandó vagyok. Ez a kivaltságos
képesség a természetfeletti lények sajátja. Csak ők képesek párhuzamos dimenziókban mozogni, párhuzamos történéseket megélni. Én ember vagyok. Legalábbis, amikor legutóbb magamnál voltam, még egész biztos, hogy így volt. Valaminek azonban történnie kellett. Nyomasztott, hogy hihetetlen éles lett a fülem. Tisztán hallottam, hogy kinn az utcán miről beszélgetnek a járókelők, ahogyan azt is, éppen melyik résznél tart az előadás a színpadon. Második felvonás, tizenkettes jelenet. Az a hisztérikus, spanyol színésznő, Arabella kántálja az ilyenkor szokásos monológját. Ez nem lehet normális. Valami puha és kellemes helyen feküdtem. Az illat, amit éreztem, ismerős volt, szerettem. Még közelebb fúrtam az arcom ahhoz a ponthoz, ahonnan érkezett, és rájöttem, hogy selymes hajszálak csiklandozzák az arcomat. Több se kellett, azonnal átöleltem azt a karcsú derekat, és magamhoz húztam a törékeny kis testet, amennyire csak tudtam. Még nem mertem kinyitni a szemem. Mit is mondhatnék neki ezek után? Ha az a másik valóság igaz – igen, az a rohadt, Keirás valóság -, akkor most vajon mit gondolhat rólam? Mi mindenen mehetett keresztül értem? Hiszen én élek, Keira pedig sehol, a bűvös mámor tovaszállt a lelkemből, nem maradt más, csak a Jane iránt érzett, végtelen, tiszta szerelem. De ezek után hogyan hihetne nekem? Miként lehet, hogy az ölében tart, hogy érzem a belőle áradó jóságot, szerelmet, szenvedélyt, ha ilyen mély fajdalmat okoztam neki? Ha nem akartam is, ha meg is bűvöltek egy ősi képesség segítségével – miként Julién azt a tudtomra adta -, ezt a bánatot hogyan volnék képes feledtetni Jane-nel? Jóvá lehet ezt tenni valaha? Hiszen ha ő elhagyott volna engem, ha ezt tette volna velem, talán már nem is léteznék... - Ő Amphibia- Christopher. Olyan lelkierőt tudhat a magáénak, ami az emberi faj sajátjának sokszorosa. Neki tovább kellett mennie. Ő kitartott,figyelt a jelekre, és megmentett téged. Pedig sokszor csak egy vékonyka hajszál választotta el öt az Örök Sötétség Világától. Helena azelőtt sosem szólalt meg a gondolataimban úgy, mint egy Őrző. Kedves hangját jólesett hallani, de hihetetlenül elcsodálkoztam. -Nagyon örülök annak, amit mondasz, Helena. De elárulnád mit keresel a fejemben? – üzentem vissza neki. Belül, a lelkem mélyén mosolyogtam, mert valamiért éreztem, a válasz tetszeni fog nekem. -AzAmphibia zsenialitása lehetővé tette, hogy én legyek a másik Őrződ. Ezért maradhattál életben, Christopher. Én pedig ezért lehetek vegre boldog. Több mint ezer év bánat után. - Ez hihetetlen, Helena! Nagyon örülök! De mondd el, kérlek, melyik valóság az igazi? Annyira tanácstalan vagyok... - Fekete Matt életre keltette azt a zombit, Christopher Diamond, aki csaknem az életed végét okozta. Jane nagyon hosszú, fájdalommal teli utat járt be azért, hogy ezen a mai napon tudatodra ébredhess. Kegyeskedhetnél felnyitni a szemed! A színházi jelmeztárban minden egyes lélek erre a pillanatra vár... - Helena, a nevem Christopher Hopevalley. -Nem. Egykori mentornőmtől és friss Őrzőmtől olyat hallottam, amit eddig még soha: szívet melengető, boldog nevetést. Téged úgy hívnak, hogy Christopher Diamond. Kérlek, térj végre vissza azokhoz, okik szeretnek! Ne aggódj! Jane is ott van, közöttük! Lassan, hunyorogva nyitottam ki a szememet – egy kicsit bántott a fény noha a szobában félhomály honolt. Csak Adrienne kedvenc,narancsszín lámpája világított. Adrienne? Mi lett veled? Jézusom, az nővérem megölt! -Adrienne... – nyögtem fel, mire valaki mellettem felnevetett.Lehengerlően édesen és szarkasztikusan. - Túl szép lett volna, ha a történtek után először engem keresel. - Jane – még szorosabban magamhoz öleltem a derekát, valahogy úgy éreztem, nincs itt a megfelelő pillanat, hogy a szemébe nézzek. Szegénykémet nyilván sokkolja majd a látvány. – Kincsem... - Nem is mondtad, hogy a második neved Roger – nevetgélt feszülten. – Tudod, hogy ez nagyon hülye név? - Tudom – mosolyodtam el. – Ezért sem nagyon reklámozom, ha csajozni indulok.
- Majd adok én neked! – a hangja inkább meghatott és szerelmes volt, mintsem fenyegető. - Azt lesheted, míg csak világ a világ, hogy önszántamból leszáll- jak rólad! Egyébként, honnan tudod a Rogert, Amphibia? - Ne szólíts így, legalább olyan idióta név, mint a Roger. Egyébként a nagymamádtól. - Hát ezt mikor mondta el neked? – a meglepetéstől csaknem felpattantam, de még mindig úgy éreztem, jobb ezt a pillanatot késleltetni. - Hosszú történet. Volnál szíves végre rám nézni? – kérte kíváncsian. - Nem merek – sóhajtottam. – Helena súgott valamit, ami nem tetszett... - Szóval Helena már képes beszélni hozzád! Ez remek hír! – Jane hangja tele volt örömmel. – Nézz rám, Chris! Pontosan tudom, hogy Fényemberként éledtél új életre! Az Őrzőim nekem is súgtak ám. A mi Angyalkáink rendkívül pletykás lények, de hiszen tudod. A jó híreket pedig különösen képtelenek magukban tartani.., - Ez jó hírnek számít? Hogy ami vagyok, az már megint nem teljesen normális? - Két bolond mindenképp jobb, mint egy. Nélküled nagyon magányosan éreztem magam – a hangja simogatóan mosolygott. Nem volt többé mit titkolnom. Végre felegyenesedtem, és megláttam az arcát. Tudtam, éreztem, hogy nagyon sokan lehetünk a szobában, de ezekben a pillanatokban számomra csak ő létezett. Az imádnivaló Jane Andrews, amint zavarba jött, és a járomcsontjánál bíborszínbe borult az arca, mint mindig, amikor néhány másodpercnél tovább figyeltem őt. Szempillái önkéntelen rebegésbe kezdtek, és ettől aztán egészen ellenállhatatlanná vált. Direkt csinálod, kicsi Jane? Hullámos, sűrű, fénylő rubintincsek vették körül a vonásait, amelyek karcsú nyakába omolva simogatták az arcomat, amint egyre közelebb bújtam hozzá. - Élsz – közölte egyszerűen. – Én... én már el is felejtettem, milyen gyönyörűek a szemeid. Úgy értem, ez a csillagszemeffektus... - Én egy percre sem tudtam kiverni a fejemből a tiedet – mondtam, majd elnevettem magam, mert az én helyzetemben ez a mondat elég idiótán hangzott. – Mármint önszántamból sosem... - Szerintem fejezd be a mosakodást, mert csak összemaszatolod magad, de ebben a helyzetben te tiszta nem leszel! – csendült fel egy ismerős hang, amiről mindig, minden időben az infantilizmus netovábbja jut eszembe: Linette nem bírta tovább féken tartani a mondanivalóját. – Képzeld, amíg el voltál alélva, sikerült meggyógyítanom Adrienne-t! Hála az égnek, a portás bácsi némi kedves csevegés után megmondta a címét, és hazavittem az ágyába. Astrid megtisztítja a buksiját, és semmire nem emlékszik majd a történtekből! - Ez nagyon jó hír! – villantottam rá egy gyors mosolyt, majd visszakaptam a tekintetem Jane-re. Nagyon nehéz volt a látványát egy pillanatra is elengedni. Úgy éreztem, mintha évek teltek volnael a legutóbbi találkozásunk óta. Hirtelen elfogott a vágy, hogy megcsókoljam, de még késleltetnem kellett a pillanatot. Túl nagy volt a közönség. – Minden halandóval ez történik, ugye? Átmossuk az agyát, és ez az egész meg sem történt... - Alternatív emlékeket kapnak – bólintott Jane. – Te magad is tökéletesen emlékeznél a sajátjaidra, ha nem volnál ismét Fény- ember. Bármiért döntött is úgy Astrid, hogy természetfelettiként térsz magadhoz, hálás vagyok érte. Most magyarázhatnám neked hónapokon át, mitől vagyok kiborulva, és simán azt hinnéd, megőrültem, az agyamra ment a regényírás, és már eszement élethelyzeteket hallucinálok. így viszont tudod, mi volt ez az egész zombis ügy... - Nagyon is tudom – simogattam meg az arcát. – És arra, miként oldottad meg, hogy ne pusztuljak el, nagyon kíváncsi vagyok! Szív alakú arcocskájára különös, megfejthetetlen kifejezés ült ki, amint végigfuttatta a szemeit a jelmeztárban lévő arcokon. Most, hogy körbepillantottam, láttam, hogy itt van Linette, Alex, Nassar, Shila és a négy Őrző: Lea, Rómeó, Julién és Helena. Utóbbi szárnyas páros egyetlen pillanatra sem engedte el egymás kezét, ezzel is demonstrálva, hogy ők ketten végre visszavonhatatlanul
összetartoznak. Helena pedig – be kell vallani – Angyalként egész más volt, mint amilyennek ismertem. Komor vonásait a nevetés gödröcskéi váltották fel, a szemei örömteli fényben csillogtak, és ahogy láttam, vaníliaszínű, csillogó szárnyakat kapott – ezzel remekül passzolt Julién gyöngyházfényű repülőalkalmatosságához. A haja kuszán kígyózott a feje körül, a szabályos, szögegyenes frizurát talán a boldogtalanság vitte magával a sunyiba, amikor a viszontlátás eufóriája jól fenéken billentette. Meg kell jegyeznem, ideje volt – már így is túl sokáig maradt. -Miként oldottam meg...? – szólalt meg végül elgondolkozva - Barátok segítségével. Rábíztam az életem a Sorsra, aztán egy Arkangyalra, akit okvetlen meg kell ismerned! Majd egy rozoga talapzaton álló időkapun át érkeztem meg valahová, ahol később találkoztam egy eszelősen egoista, seprűnyélen repdeső Amphibiával, végül pedig nagyanyáddal, és persze nem szabad megfeledkeznem Helénáról sem, akit ezentúl méltán nevezhetünk agytrösztnek is...és ha ebben a társaságban nemkívánatos személyek is vannak, meg kell említenem apámat, Abrahamet és Matt Sheltont... - Elég! Már régen elvesztettem a fonalat! – nevettem el magam. - Ilyen alapon akár kínaiul is mondhatnád! - Pláne, hogy engem kihagytál, pedig azért én is hozzátettem az ügyhöz a magamét! – szólt közbe féligmeddig durcásan Linette, és jól hátba vágta Jane-t, aki azonnal közelebb lépett hozzá. -Téged, drága barátnőm, külön ki akartalak emelni! – ölelte magához végül szelíden a ma még általánosan kihívó öltözékét is felülmúló Fénylányt. - Mi az, Liny, valami buliba készülsz? – kacsintottam rá, miközben alaposan végigmértem. - Gondoltam, elviszem Jonathant berúgni – vont vállat. – Szegénykémre ráfér, hogy egy kicsit kibeszélje magát, és talán néhány pohárka brandy kikergetné egy-két órára a mély depressziójából... - Ez nem ilyen egyszerű – rázta meg a fejét Jane. – Astrid elmondta nekem, hogy működik a Fényembernél egy igaz szerelem. Ezért is vagyok képes elhinni, hogy mindaz, amit Keira feltűnése kavart az életünkben, nem volt más, mint bűvölet. Tudom, hogy rajtam kívül nem tudsz mást szeretni! Vagy legalábbis meg kellene halnom ahhoz, hogy ez bekövetkezzen... – mélyen a szemembe nézett, két karcsú karját a nyakam köré fonta, én pedig úgy éreztem, menten elolvadok. - Épp most hiszel abban, amit irántad érzek? Amikor alig néhány hete elhagytalak valaki más miatt? - Ne ostorozd magad! Nem önszántadból tetted. Úgyhogy az ügy ezen részét nyugodtan elfelejthetjük! - Hiheteden – mosolyogtam rá. – Most olyat látok benned, amit azelőtt soha: egészséges önbizalmat. - Talán ragadt rá valami Roxanne tanításaiból!? - szólt közbe gúnyolódva Linette, majd Alexhez lépett és kézen fogta. – No, de most már mindenki jól van, úgyhogy mehetünk haza, magánéletet élni. Holnap karácsony, és sajnos Jane csak az Astrid által halandók elé vetített, alternatív múltban tanított meg engem pulykát sütni. A valóságban még meg kell küzdenem ezzel a feladattal, ami jelentős projektnek tűnik! - Milyen kis tudományos vagy, Linette! – jegyeztem meg. – Szerintem a történtek után bármikor szívesen látunk a konyhánkban. Feltéve, ha nem csinálsz túl nagy kuplerájt. Kicsi Jane! Menjünk haza! - Jó ötlet – mélyen a szemembe nézett, aztán valahogy megérezhette a fejemen átfutó gondolatot, mert szégyenlős mosollyal lesütötte a szemét. - Hazafelé repülhetünk is, úgy gyorsabban ott leszünk! Most mar újra tudok – ajánlottam, és büszkén kihúztam magam. - Még nem is láttad a szárnyaimat! – mondta lelkes mosollyal. Szárnyak, basszus! Ez új. – Chris, már nagyon várom, hogy végre otthon lehessünk, de tartok tőle, előtte van még egy kis elintéznivalónk - mondta bocsánatkérő arccal. – Néhány dolgot tisztáznunk kell Astriddal. Az Úrnő most még Jonathannal egyeztet a továbbiakról,de húsz perc múlva vár engem, lenn a parton. A Szabadság – szobor közelében…
Jane …Astrid csak úgy szól neked, hogy találkozzatok? Itt tartunk?-Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam. -Nem akartam kérkedni a dologgal, de Astrid újabban már gondolatátvitellel üzent nekem, akár a Szárnyasoknak. A szerelmem felkacagott, majd fölkászálódott a padlóról, és nekem is segített talpra állni. Kicsit még imbolyogtam, de már határozottan éreztem a tagjaimban, az elmémben egyaránt a Fényemberek erejét. Végre nem volt kifogásom a helyzetem ellen. Jobb ez így. Ha az ember szerelme természetfeletti, sosem árt, ha maga is az. Ha nem is annyira, de legalább egy kicsit. Egészséges mértékben. Létezik ilyen? - Nagyon sok minden történt, míg Keira által ki voltál ütve – mosolygott. – Szépen, apránként megérted majd a dolgokat. -Azt ne mondd, hogy már nem is utálod Astridot!Nem én! - És nem is tartasz tőle? - Egyáltalán nem! - Mit tett, hogy ennyire a szívedbe zártad? Önként és dalolva mégy hozzá, ha hív, meg hasonlók... Jane hirtelen szembe fordult velem és fölemelte a kezét. Az arcomat a tenyerébe fogta, komoly pillantásából nem volt nehéz arra következtetnem, hogy az ellenállhatatlan smaragdszemek tulajdonosa most valami nagyon fontosat fog mondani. Chris! Astrid olyat tett értünk, amit neki sem volna szabad. Tudod, hogy ő ismeri a jövőt, de nem avatkozhat bele a dolgok folyásába. Mégis megtette, segített nekem abban, hogy visszahozhassalak téged az életbe. Ennek pedig beláthatatlan következményei lesznek. - Miért érzem úgy, hogy lőttek a nyugodt karácsonynak? – csóváltam a fejem. – Miért érzem úgy, hogy most kezdhet igazán főni a fejünk? - Én ezt már másként látom, szerelmem. Az életünk olyan lesz, mint az emberek világában a terrorelhárítás egy-egy napja. Elfogadtam, képes vagyok ezzel együtt élni. Képes vagyok minden egyes nyugodt boldogságban töltött órának örülni, ezek a pillanatok az én lelkemben felértékelődtek. És képes vagyok úgy is boldog lenni melletted, hogy képtelenek vagyunk tervezni a jövőt. Azok után, hogy átéltem, milyen téged elveszíteni, milyen átérezni, hogy talán meghalsz, nekem már az is elég, ha magam mellett tudhatlak... Fényemberem. Kérdés, hogy te képes vagy-e elfogadni a velem járó állandó bizonytalanságot... - így már igen – mondtam neki határozottan, miközben a mutatóujjammal a szemeim felé böktem. – Ez így fair. Mert mostantól segíthetek neked, melletted lehetek, együtt harcolhatunk, és nem kell otthon ülnöm, mint valami szerencsétlennek, beletörődve abba, hogy talán épp ezekben a percekben mészárolnak le... Melletted én soha többé nem akarok halandó ember lenni. Szeretlek, Amphibia! - Én is szeretlek, Roger! – incselkedett. - Ezért a Rogerezésért otthon még számolunk! - Nagyon romantikus ez a pusmogás, fiatalok, de indulnotok kéne! Privát találka az Úrnővel! – Nassar elismerően füttyentett. – Nem illik késnetek! Mi addig kezelésbe vesszük otthon Jonathant. Most ő lett a rangidős Fényember, hogy Helena megangyalodott! - Nagyon féltem őt-Jane arcán borús kifejezés suhant át. – Any- nyira szereti Helenát. Nem lesz könnyű nélküle élnie, sőt, mi több, egy kolóniát irányítania! Ne feledd, hogy mi, Fényemberek, nem vagyunk önző teremt- mények- emlékeztettem Jane-t. – Jonathan azt nézi majd, hogy Helénának most nagyon jó, és ez komoly vigaszt nyújt neki. - Hoppá, kedvesem! El is felejtettem! Már te sem vagy önző férfi! Kifejezetten jól jártam! – kézen fogott engem, könnyed nevetéssel, boldogan, mintha csak nem is egy újabb sorscsapás küszöbén állnánk. A pillantásából értettem meg igazán, mit is jelentenek számára az iménti szavak: hogy minden egyes nyugodt, kettesben töltött perc a létezés ajándéka számára mindaz után, amit egymás nélkül át kellett élnünk.
- Úgy örülök, hogy most már melletted lehetek, mindig vigyázhatok rád! – súgtam a fülébe, majd elköszöntünk a Fényemberektől, gyors ölelések, kézfogások és vállon veregetések követték egymást a félhomályban. - Nagyon jó, hogy megint köztünk vagy, haver! – bokszolt a váltamba Nassar. – Újra lesz kit rommá vernem csillagfociban! - Csak szeretnéd! – ráncoltam a homlokom, mert tudtam, nálam a Fényemberek kedvelt sportja az a bicikli-kategória: egyszer megtanultam, és soha többé nem jövök ki a gyakorlatból. Remélem, a létezésem során azért lesznek még olyan időszakok, amikor egy-egy Rómeó-Alex-Nass-Chris csillagfociparti jelenti majd az izgalom tetőfokát. No és persze a Jane-nel töltött, hosszú, nagyon hosszú éjszakák. Éber álom. Hm. Nagyon várom. Jane felé fordultam, hogy megsimogassam, magamhoz húzzam,és kifelé kormányozzam a folyosón, miután az utolsó barátunk is elindult a hátsó kijárathoz a színpad mögötti, keskeny átjárófolyosón. Azonban, amint kinyújtottam felé a kezem, minden átmenet nélkül összecsuklottam. Tudtam jól, mi következik. Astrid álmot bocsátott rám, hogy megjelenjen előttem és mondjon valamit. Nagyon reméltem, hogy nem egy lélekszállítási melót kapok máris. A gutaütés kerülgetne, ha rögtön magára kellene hagynom Jane-t. - Üdvözöllek, gyermekem! Régen találkoztunk! – távolságtartó mosolya a régi volt, ahogyan a hangja, az egész lénye is. A gyomrom azonnal összerándult. Nos, igen. Vannak, akiktől még évek távlatában is rögtön begörcsöl az ember. Ilyenek a multik magasan képzett- vállalati szemszögből – tökéletes főnökei is. - Astrid Úrnő! – üdvözöltem hidegen, de azért udvariasan. – Köszönöm, hogy visszatérhettem a szolgálatodba. Mi a feladatom? - Az Amphibiának tíz percen belül találkozója van velem New York partjainál. Megkérlek, hogy tarts vele! Fontos mondanivalóm van mindkettőtök számára, Christopher Diamond. A közvetlensége meglepett, ám az egyáltalán nem, hogy látni akar. Nyilván van mit mondania a történtek után. Nem is bánom, mert hatalmas a káosz a fejemben, bosszantó, hogy csak a töredékét értem mindannak, aminek magam is részese vagyok. - Természetesen ott leszek, Úrnő. - Nagyon helyes. Örülök, hogy visszatértél közénk, Fényember. Jane-nek nagy szüksége van rád, ahogyan a Fény Világának is. - Kérlek, ne vedd rossznéven, de érzem, hogy nem pusztán azért menekülhettem meg, hogy az Amphibiának jó legyen. - Okos feltételezés, Chris Diamond, de mindent a maga idejében. A parton várlak benneteket! - Jonathan hogy van? Nagyon fontos volt nekem, hogy egykori mentorom, a legjobb barátom, aki apám helyett apám is a misztikus világban, lelkileg felépüljön az őt ért trauma után. Egyrészt, még ha tudja is, hogy Helena jól van és végre boldog, ő akkor is elveszítette. Ráadásul ő most a kolóniánk rangidős Fényembere, ezért át kell vennie egy halom a tót a civil világban is. Például Astrid állást szerez majd neki – természetesen csillagászati fizetéssel hogy a mi furcsa Fényember családunk semmiben ne szenvedjen hiányt. Ez utóbbi valószínűleg tetszik majd neki, mert elég nagyon nehezen viselte, hogy rangidősként Helena tartott el valamennyiünket. Úrnő most elgondolkozva mosolygott rám. Kortalanul szép arca volt, a pillantása azonban egy nagyon öreg asszonyé, aki már mindent látott, mindent tud a világról. -Túléli, hiszen készült rá. Mindig érezte, hogy ez egyszer bekövetkezik. Olyan volt az a lány az életében, mint egy kölcsönkapott ajándék, amit előbb-utóbb visszakér a tulajdonos. Tudta, bármenynyire igyekszik is, Helena nem lehet mellette maradéktalanul boldog. Meg kell értened, Christopher Diamond, ami történik, nem más, mint örökös körforgás, ami az egyensúlyt szolgálja az életünkben. Jane Andrews-nak tudtán kívül vált a vérévé ez a gondolat, ez hajtotta őt előre napról
napra, percről percre, egészen addig a pontig, míg meg nem mentett téged... A lelkét darabokra szaggatta az elvesztésed miatt érzett fájdalom. Imádott anyja már halott, te eltűntél a mindennapjaiból, az apja pedig Sötét. Am az őt ért csapások ellenére sem állt a pokol szülötteinek oldalára. A történtek által megbizonyosodtam arról, hogy az Amphibia hűséges lélek, akinek bátran kezébe adhatom mindazt a tudást, amit az ő lényébe zárt az Univerzum. Igen... Azt gondolom, felkészült rá, hogy megtanítsam bánni az erejével – az Úrnő nyugodt monológja új gondolatokat ébresztett bennem, és nem tudtam parancsolni a kitörni készülő kérdésemnek. - Ugye nem arra gondolsz, Astrid, hogy ami velünk történt, az nem volt más, csak egy brutális, kegyetlen vizsga? Egy próbatétel az Amphibiának... Úgy, hogy közben kockára tetted Jane lelki üdvét, jó néhány Fénylény és halandó bőrét, többek között az enyémet is... Vártam a válaszára, de már pontosan éreztem, hogy igazam lehet. 0 azonban még arra sem vette a faradságot, hogy szégyellje a tettét, vagy egy leheletnyit is rosszul érezze magát amiatt, hogy néhány hét leforgása alatt sokunkat csaknem a halálba kergetett. - így is fel lehet fogni a dolgot, Chris Diamond, és valójában tetszik nekem, hogy ráleltél erre az összefüggésre – mosolyodott el. - Az eredeti szándékom nem ez volt, de az események sora végül beillett egy fergeteges főpróbának is az előadás előtt. - Miféle előadás...? – Astrid gondolatmenete nagyon nem tetszett nekem. - Ez az, amiről mindkettőtökkel beszélni akarok – mosolyodott el. - Emberi életekkel játszani... Bocsáss meg, Úrnő, hogy ezt mondom, de nem szép dolog – bukott ki belőlem hirtelen az őszinteség. - Nem fogom a döntéseim okát megvitatni veled – mondta továbbra is bosszantó nyugalommal. – Azért altattalak el, hogy elmondjam, várlak a találkozóra, s még egy nagyon fontos dolog miatt: amire rájöttél, hogy ez a néhány hét talán próbatétel is lehetett, nem szeretném, ha Jane tudomására jutna. Ne vitasd az elgondolásaimat! Elégedj meg annyival, hogy semmi nem történik ok nélkül, erősítsd az Amphibiát is ebben a hitében. Mellette maradhatsz, egészen addig, míg azt látom, segíted, és nem hátráltatod az útján... - Ez úgy hangzik, mint egy zsarolás – nevettem fel, mert nem hittem a fülemnek. – Nem épp az Égi Világba való eszköz... - Ez egy egészen tisztességes, ráadásul exkluzív üzleti ajánlat. Hogy pontosan értsd, amit magyarázni próbálok: van, amit csak az ^itiphibia képes megoldani. Amihez már én is kicsi vagyok! Ha pe- ^jjgő nem lesz mindig a megfelelő helyen, a megfelelő időben, akkor Hamarosan megnézheti magát az Univerzum. Ne gondold, hogy jókedvemből használom Damian munkaeszközeit... Őszintén meglepett, hogy kimondta a Sötétek vezérének nevét,korábban ez nem volt rá jellemző. Most pedig úgy beszélt róla, akár egy kellemetlenkedő telekszomszédról. Régebben, ha az ellenségeink szóba kerültek, a mondandóját mindig homályos köntösbe bújtatta. Astrid most – legalábbis önmagához képest – nagyon is konkrét volt. Talán elkeseredettségében. Lehet, hogy tényleg ekkora a baj? Lehet, hogy tényleg csak Jane-em segíthet rajtunk? Miért mindig az ö gyönyörű bőrét kell vásárra vinni, drága lelkét az örök tűz fölé lógatni? Inkább pusztuljak ott örökre, de az övé meg sem perzselődhet, nem hagyom! - Nem hátráltatom őt – ígértem neki komoran. – Cserébe csak annyit kérek tőled, amikor megbízatást adsz neki, vedd figyelembe, hogy ő is csak egy ember, akinek érzései vannak. Nem egy problémamegoldó gépezet rubinvörös üstökkel álcázva... - És mi lesz a dédelgetett álmaiddal, Chris? Család, gyerekek? Jane képes volt megbeszélni önmagával, hogy miért nem lehet. Te vajon képes vagy lélekben erre a szintre emelkedni? - Már nem vagyok halandó – közöltem szárazon. – Hála neked, most megint az Égi Világ szolgálata a legfontosabb számomra. Minden csak utána következik... Kivételt képez ez alól a nő, akit szeretek.
- Nagyon helyes – bólintott. – Mert őt ezentúl védelmezned kell, akár az életed árán is. Most pedig, mielőtt felébrednél, még szeretnék mondani valamit: kivételesen nem én tehetek arról, hogy Fényemberként éledtél újjá. Jane Nadavnál járt, Realangelsben, és akkor, ott, mialatt te Los Angelesben haldokoltál Keira miatt, azt kívánta, bár lennél újra Égi Lény, hogy mellette se essen bajod. Jane-nek fogalma sem volt arról, hogy a Realangelsben kívánt dolgok teljesülnek! Most pedig... Ébresztő, Christopher Diamond! – az utolsó kép, amit láttam, az volt, hogy az Úrnő mosolyogva tapsol egyet, majd kisvártatva ismét a színházi jelmeztárban találtam magam. Félig ülve, félig fekve, a falnak dőlve tértem magamhoz, Jane pedig várakozás telj esen meredt rám. - Először megijedtem, aztán eszembe jutott, hogy biztos Astrid ütött ki! – hadarta. – Mit mondott? - Hogy mindenképp kísérjelek el a partra. - És még? - Semmi mást. - Ez tartott ilyen sokáig? - Kicsi Jane, szerintem nekünk most egy perc egy órának tűnik egymás nélkül – simogattam meg az arcát, ő pedig azonnal szorosan magához ölelt. Szerencsére sikerült elterelnem a figyelmét ezzel a manőverrel. Biztos vagyok abban, ha erőteljesen érdeklődne arról, pontosan miféle párbeszéd zajlott le köztem és az Úrnő között, nem volnék képes hazudni neki. így is áldott szerencse, hogy ebben a félhomályban nem látja a szemem. - Sajnos indulnunk kell – mondta lágyan. - Rendben – hagytam jóvá. – Mi legyen? Motor? Metró? Szárnyak? - Kíváncsi vagy rá, milyen vagyok, amikor repülök? – kérdezte csibészes mosollyal. - Nagyon szeretném látni – bólintottam lelkesen, és pár perccel később már a munkahelyem tetején álltunk. Jane hirtelen leguggolt, félig-meddig magzati pózba húzta össze magát majd fájdalmasan felszisszent és megremegett. Mi baj? – kérdeztem rémülten. – Megsérültél? Semmi ilyesmi. Csak még egy kicsit fáj, amikor kinőnek... - magyarázta halkan, de nem volt szükség további kommentárra, mert már láttam is, miről beszél. Az Amphibia szárnyai pillanatok alatt hatalmas méretet öltöttek, és pontosan olyan csillogó, rubin színben pompáztak, mint Jane haja. - Azta...! – hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. A látvány szemet gyönyörködtető volt. Felnevettem. -Vicces vagyok? – kérdezte a homlokát ráncolva. _ Nem, kicsim, csak az jutott eszembe, ezt vajon képes vagy-e meghitt kettesben otthon is megcsinálni... -Te mindig ARRA gondolsz! Látom, ismét a régi vagy! – mosolygott, imádnivalóan huncut módra. -És amint látom, ez neked nagyon is tetszik! – vágtam ki magam. -Repüljünk? Szeretnék ma éjjel mihamarabb otthon lenni! - Naná! Kapj el, ha tudsz! – kiáltotta gyermeki lelkesedéssel, és levetette magát a tetőről – azaz, inkább fel, mert határozottan a csillagos ég felé vette az irányt. Tudtam, fogalma sincs arról, milyen kecsesen és ügyesen száll a karácsony előesti hóviharban. Úgy nézett ki, mint a fantasy mozik hihetetlen szexi és szép bukott angyalai,akik bűnre csábítják az utánuk sóvárgó férfiembert... Nem tudom, hogyan lehetséges, hogy egyetlen percig is azt tudtam hinni, mi nem egymásnak lettünk kitalálva, Jane Andrews. Ijesztő varázslatokra képes természetfeletti... De ezzel ma este nem foglalkozunk.Igyekeztem felvenni a tempóját, és néha sikerült őt megérintenem ,sőt, megcsiklandozni is. Bolond módon nevettünk, kiáltoztunkegymásnak a kavargó hópelyhek között, valósággal megrészegített bennünket a viszontlátás édes, mámoros öröme. Együtt vagyunk, együtt lehetünk, ez pedig több bármilyen csodánál. Az Őrzőink hasonlóan emelkedett hangulatban játszottak mögöttünk. Kár, hogy olyan közel a part, ahol az a lény vár bennünket, aki könnyűszerrel elszomoríthat. Maga a Sors, személyesen, teljes pompájában. Astrid.
28. fejezet TISZTA VÁGYAK KÚTJA JANE Van egy jó oldala annak, ha a rémálmod már valóra vált. Az, hogy utána elfelejted, milyen érzés félni. Hiszen ha megtörtént a legrosszabb, már nincs mitől tartani – attól kezdve életed minden egyes perce könnyű szárnyalás. Chris végre ismét mellettem volt, én pedig már nem remegő roncsként viselkedtem, ahogy az elmúlt hetekben, nélküle. Úgy látszik, valamiért sikerült Astridot betörnöm. Belátta, hogy a lelkem ereje abban a valakiben lakik, aki most szenvedélyesen magához szorít, akivel december 23-án este együtt repülünk az éjben a hópelyhek között, egyenesen a fagyos, széljárta óceánpart felé. Volnék bár egyszerű halandó, ezen az estén akkor sem fáznék, mert a lelkemben tombol a forróság. A vőlegényem újra velem van, és ezzel együtt az élet, ami pillanatok alatt visszaszivárgott kiéhezett, átfagyott lelkembe. -Téged hozott nekem a Jézuska! – közöltem vele, miközben lassan, puhán leereszkedtünk a jeges talajra. Természetesen megcsúsztam, mire ő azonnal utánam nyúlt, és megragadta a karomat. Óvatosan! – kérte kedvesen. – Nem hiányzik, hogy összetörj itt nekem! - Kivághatnám magam, ha akarnám, méghozzá azzal, hogy csak Béna Jane emlékére csúsztam meg, kizárólag a te kedvedért, de eny- nyire hatás vadász nem vagyok. Elárulom: véletlen volt! - Bújj ide, te kis karácsonyi ajándék! – hívott az ölelésébe. Ki vagyok én, hogy ellenálljak? – Gyere, és tegyünk úgy, mintha képes volnál arra, hogy megfázz. - Szerinted nem vagyok? – kérdeztem elgondolkozva. - Nem tartom valószínűnek. Igencsak stramm csajnak tűnsz. - Igazad lehet, Chris. Mióta tavaly kiderült, hogy Amphibia vagyok, még tüsszenteni is elfelejtettem. Azelőtt viszont ritka göthös egy kripli lehettem! Képzeld, miattad még a múltban is jártam, és három évvel ezelőtti önmagámként rögtön jelentkezni kezdtek mindenféle testi tüneteim... - Atyaég, ezek szerint igaz a realangelsi Időkapu legendája? – kérdezte a szerelmem érdeklődő, kissé döbbent arccal. Egy pillanatra úgy elmerengett valamin, hogy megcsúszott mellettem a jégen. Azonnal a kezéért nyúltam. – Hoppá! Köszi, megvan az egyensúlyom... Szóval, egyszer Jonathan mesélt nekem az Időkapuról. Azt mondta, hogy csak a kiválasztottak utazhatnak, és nem valami biztonságos.. .- Várj egy percet! – állt meg velem szemben, mintha csak valami hirtelen felismerés érte volna őt. – Most esik le! Te az előbb azt mondtad nekem, hogy sikeres időutazást tettél. Szerelmem, te egy zseni vagy. Megakadályoztad a múltban a balesetünket! így volt? - Azt nem tehette, Fényember – valaki más válaszolt helyettem, akit nem is olyan régen még a fejemben hallottam. Ez a hang szólított ide a partra ma éjjel, és a tulajdonosa nem volt más, mint Astrid. Mindketten azonnal feléfordultunk, és döbbenten láttam, hogy tér és idő valószínűtlenül szép Úrnője nincs egyedül, ami csak tovább növelte a bennem tornyosuló kérdések számát. -Ti hárman... – Chris gyorsabb volt, mint én, vagy talán hama- felfogta a látványt – Ti hárman... Hihetetlenül hasonlítotok egymásra.Kit tisztelhetek a hölgyben? Ő Roxanne. Biztosan emlékszel rá, ha már letisztultak az emlékeid a kétféle valóságot illetően. Ott volt a forgatáson... – mutattam be Chrisnek kelletlenül Astrid kísérőjét. Hiába is tiltakoztam volna az ellen, hogy a kinézetünk alapján akár testvérek is lehetnénk: három rubinszín hajú, mélyzöld szemű nő erős akarattal és misztikus erővel... -Olyanok vagytok, mint egy család – mondta ki Chris, amire én csak gondoltam. - Szia, szépfiú! Roxie vagyok! Amikor legutóbb láttalak, egy másik fickó túlságosan lekötötte a figyelmem, de el kell ismernem, igaza volt Jane-nek. Tényleg érdemes volt megmenteni téged! - Tiltott terület, lányom, tiltott terület – korholta Astrid mosolyogva. – Különben sem azért vagyunk most itt, hogy a szerelmi életetek legyen a téma!
-Igy van, Roxanne, el a kezekkel – a mosolyom inkább undok vicsornak sikerült, miközben magyarázón hozzátettem. – Szerelmem, Roxie is Amphibia. Segített nekem az időutazásom során. Honnan is származik, Astrid? Múltból? Jövőből? -Roxanne a múlt gyermeke -- közölte az Úrnő talányosan. – Amikor az Időkapun át a saját kora felé haladt, megállítottam, mert azt szerettem volna, ha mi hárman találkozunk, és megbeszéljük a közelmúltunk fontos történéseit, melyek változtatnak a jövőnkön... Értem. De akkor miért kell itt lennie Chrisnek? – nem akartam okvetetlenkedőnek tűnni, de ösztönösen védtem a szerelmem a további tragédiáktól, atrocitásoktól. Elég, ha azok engem érnek. - Az Égi Világ része vagyok én is, Jane. Itt a helyem. Szokj hozzá a gondolathoz, hogy nem kell többé aggódnod értem! Te pedig mindig biztonságban leszel mellettem – szólt közbe határozottan Chris, és egy kicsit megszorította a kezem. - A helyzet úgy áll, kedves Jane, hogy bizton tudom, mindent elmondasz a Fényemberednek. így hát úgy gondoltam, leegyszerűsítem a dolgod, megkíméllek a lelkiismeret-furdalástól, és őt is meghívom erre az összejövetelre – összegezte Astrid. Bólintottam, mert ezt az indokot végül is elfogadhatónak találtam. - Miért is vagyunk itt? - Azért, hogy megtudj néhány információt a saját életedről – vette át a szót Roxanne. – Olyan dolgokat, amik talán első hallásra sokkolni fognak. Ki tudja, talán a szépfiú karjába ájulsz! – Amphibia 2.0 keserédesen felnevetett. – Tényleg jó, hogy magaddal hoztad! - Roxanne, kedvesem, ne irigykedj! – korholta elnéző mosollyal Astrid. – Ami késik, nem múlik! Eljön majd a nap, amikor te sem leszel magányos. Nálam jobban ki tudhatná? - Hogy én milyen régen hallgatom ezt! – forgatta a szemét Roxanne. – Miért olyan bosszantóan hosszú idő ez az örökkévalóság?ereztem, hogy Chris karja hirtelen megfeszül a derekam körül. Rávillantottam a szemem. - Mi a baj? – kérdeztem halkan. - Semmi – felelte közepes hangerővel. – Mindössze annyi, hogy nem szeretem, ha az események az idegeimen táncolnak. Úrnő! December 23-a van. Pontosan tudod, min mentünk keresztül mindannyian az elmúlt néhány hétben, arról nem is beszélve, hogy a hagyományok szerint már otthon kellene szaggatnunk a rénszarvas formájú mézes sütiket. Rátérhetnénk végre a lényegre? Kedves, hogy épp te vagy az, aki a dátum miatt méltatlankodik! -gúnyolódott Roxanne. – Csipkerózsika! – Elég-léptem közbe türelmetlenül. – Mindannyian fáradtak és ingerültek vagyunk! Roxie, szállj le Chrisről! És ezt minden létező felemben kérem tőled! Nem tehet róla, hogy az a zombi elszívta értjét. Astrid Úrnő! Te is láthatod, Roxanne és köztem a viszony nem kifejezetten baráti. Jobb lenne nekünk egymástól távol. Nagyon távol! Kérlek, kezdj bele a mondandódba! - Rosszul teszitek, ha nem vagytok egymásra nyitottak – vonta fel szép ívű, sűrű szemöldökét Astrid. Smaragdzöld írisze az enyémbe fonódott, aztán Roxanne-re nézett. – Azért vagytok itt mindannyian, mert el szeretném mondani nektek, hogy bizonytalan ideig együtt dolgoztok majd egy nagyon fontos ügyön. Roxie sem mehet most haza a saját korába... -Tessék!? – csattant fel a nevén nevezett. – Miért nem mehetek? Ezt nem hiszem el... Nem erről volt szó! Azt hittem, még ez a mai este, és vége... - Nyugodj meg, lányom! – vágott a szavába Astrid, a rubinhajú lány pedig meghunyászkodva elhallgatott, miközben egész valójából sugárzott, hogy le van taglózva. – Az Univerzumot eddig sosem látott veszély fenyegeti! Nem mehetsz el! Jane és te... Mindkettőtök erejére szükség van ahhoz, hogy képesek legyünk megoldani ezt a katasztrofális helyzetet... - Milyen helyzetet? – kérdezte Chris, aki kezdett kijönni a bé-ketűrésből. -Még nem mondhatom el, Fényember. Majd ha eljön az ideje... -MAJD-HA-ELJÖN – kiáltotta a szerelmem szavankén,tagoltan,hangsúlyosan az Úrnő arcába. Egyszerűen el sem akartam hinni,hogy
képes így kirohanni ellene. – A mi bőrünkről van szó! Hiszen a mi jövőnk is a tét... A jövőnk, amelynek minden történése ott van a te fejedben! – mutatott Astridra Chris, mellőzve minden udvariaskodást. - Drágám! Nagyon kérlek... – próbálkoztam erőtlenül, ő pedig - noha megsimogatta a karom – változatlanul farkasszemet nézett a Sorssal. - Elfogadom a haragod. Nem büntetlek érte – felelte az Úrnő higgadtan. – Részben igazad van. Azonban meg kell értened, ha nem a maguk idejében tudsz meg információkat, az kedvezőtlenül befolyásolhatja a cselekedeteid, nem csak az Univerzumra, hanem a saját jövödre vonatkozóan is... - A dolognak köze van a Sötétekhez? Újra támad a Pokol? Erről van szó? – kérdeztem, Roxie helyett is, aki az összeomlás szélén sír- dogált egy fagyos kövön üldögélve. Életemben először megsajnáltam. Szegény kis egoista Amphibia-társam azt hitte, végre hazamehet, csakhogy úgy járt, mint E. T. - Sajnos nem, Jane. Bárcsak ennyi volna az egész... – Astrid már megint a távolba meredt, amit szívből utáltam, mert ilyenkor sajnáltam igazán, hogy képtelen vagyok olvasni a gondolataiban. - Szeretném, ha Roxanne és Jonathan nálatok tölthetné az ünnepeket – váltott hirtelen témát. - Természetesen – bólintottam kedvetlenül. - Akkor? Ennyi volt mára? Hazamehetünk? – kérdezte dühösen Chris. Tudtam, hogy nagyon mérges, hiszen Astrid elintézte, hogy legyen min rágódnunk a karácsonyfa körül. Kezdtem átérezni, ez bizony nonstop állás, ahonnan soha nem lehet szabadságra menni. - Astrid Úrnő, legalább mondd el nekik a jó híreket is! – pitye- regte Roxanne. – Legalább valaki legyen ma este boldog... -Miről van szó? – kérdeztem meglehetősen enyhe érdeklődéssel. -Chris morgott mellettem valami érthetetlen sértést, vélhetően az Úrnőre nézve, én pedig rettegve pillantottam Astridra. Kész csoda, hogy nem leckézteti meg Christ a ma esti modortalanságáért.Azok után, hogy élhet, amikor jó eséllyel halott is lehetne! Úgy látszik, a szerelmem nem fogja fel, mit tett érte az Úrnő, amikor elmondta nekem, hogy képes vagyok az időutazásra. Azt hiszem, otthon el kell majd vele beszélgetnem... - Hagyd csak, Jane! – legyintett Astrid, aki, naná, hogy tudta, mi jár a fejemben. – A Kölyök mindig nagy lázadó volt. A szenvedélyének nagy hasznát veszi még az Égi Világ... Nos, akarod hallani a jó híreket? - Minden vágyam – bólintottam, igyekezve némi lelkesedést vinni a hangomba. - Kérlek, gyere közelebb! Tétován elindultam felé. Bíztam benne, de ahhoz talán még mindig nem eléggé, hogy fenntartások nélkül tudjam kezelni őt. Óvatosan méregettem, miközben hozzám ért örök csillámpor szórta kezével, és elegáns mozdulattal emelte fel az állam, hogy a tekintetünk egy magasságba kerüljön. -Jane Andrews, kérlek, hallgass most végig! – kezdte. – Ha akad kérdésed, azt nagyon kérlek, a mondandóm végén tedd fel! Összetettnek kell lennem, mert nincs túlságosan sok időm. Továbbá minden jelenlévőt arra kérek, hogy maradjon csöndben! - Hú, ez túlságosan színpadiasan kezdődik! Az ilyen nagy bejelentésektől már fázom! – súgta Roxie-nak Chris. -Mondom, csöndben! – ismételte meg a kérését Astrid, majd ezt követően minden érzékszervével rám összpontosított. – Jane! Tudom, vannak dolgok, amiket nem értesz. Itt az ideje, hogy ezeket megmagyarázzam. Tudnod kell, Christopher azért élhet, mert Realangelsben jártál, és a Tiszta Vágyak Kútjánál azt kívántad, hogy őrizze őt meg neked a Sors. Egy régi legenda szerint az Igazi Angyalok Városában őszintén kívánt vágyak valóra válnak. Ez a misztikum állt melléd akkor és ott, nem pedig én. A realangelsi látogatásodtól kezdve a küldetésed tehát sikerre volt ítélve. Ez a történés nem lepett meg engem, az viszont annál inkább, hogy a kis regényedben, a fantáziádban összeállt történet alapján képes voltál Őrangyalként új életet adni Helenának. Tudom, hogy Realangelsben fejezted be a könyved, ám
bevallom, azt nem, hogy az imént említett ősi legendának köszönhetően sikerült-e létrehoznod egy Angyalt, vagy azért, mert amit a kiválasztott fantáziája alkot, valósággá válhat. Tehát: a gondolatvilágodnak meglehet, hogy teremtő ereje van, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy ez csak akkor igaz, ha épp az Igazi Angyalok Városában vagy. Ezt az esetleges képességed a jövőben nem ártana kevésbé éles helyzetekben próbára tennünk... Kérlek, gondolkozz el ezen! Rendben? - Ez volna a jó hír? – kérdeztem csodálkozva. – Lehet, hogy képes vagyok a fantáziámmal, a gondolataimmal alakítani az életet? astrid halványan elmosolyodott. - Ez csak egy felismerés. A jó hír csak most következik. Roxanne is és én is külön kértünk téged, hogy Keira és Adam megmentésen kívül ne engedj a kísértéseknek, ha a múltban jársz! Te azonban mégis hibákat vétettél. Megismerkedtél Margaret nagymamával, szóba elegyedtél a kis Adammel, megcsókoltad az épp metamorfózison áteső Christophert, nem beszélve arról, hogy könyörögtél édesanyádnak, forduljon orvoshoz... Ezek súlyos hibák, ugye, tudod, Jane? Tudom – sütöttem le a szemem. – Nagyon sajnálom, képtelen voltfam megállni. Ez a fránya érzelmi gyengeség... Én nem is tudom hogyan tehetném jóvá... -Édesanyád él! – szólalt meg hirtelen Astrid, én pedig elkerekedett szemekkel, elakadt lélegzettel meredtem rá, az agyam pedig mindhiába próbálta feldolgozni a hallottakat. Egyre csak az zakatolt bennem, bármilyen hibát vétettem is, nem szép dolog, hogy az Úrnő ilyesmivel viccel. - Él a mamája? – kérdezte egy elmosódó férfihang a háttérben. - Bizony ám! Ez az első konkrétum ma este! Király, nem? Ti mit szóltok ehhez, Szárnyasok? – hallottam egy másikat, ám a tudatomig csak annyi jutott el, hogy már többen is azt állítják, Astrid nem a bolondját járatja velem. -Él... Ez... lehetetlen – nyögtem ki nagy nehezen, miközben éreztem, hogy megszédülök – Amphibiaként ez igazán nem mindennapos. Nagyon oda lehetek. Éreztem, amint Chris erős kezei óvatosan hozzám érnek, megtartanak, óvnak engem. Már meg is van, ki lesz az, aki bepancsol Astridnak, ha szívat engem! - Pedig lehetséges, Jane – Astrid biztatóan bólintott. – Te magad tetted azzá, azáltal, hogy azon a bizonyos múltbéli éjszakán addig nógattad az egészsége miatt, hogy édesanyád másnap elment orvoshoz. Még időben észrevették a testében a daganatot, megoperálták, és néhány kemoterápiás kezeléssel végleg meggyógyították. Most a lakásotokon van, az apáddal, Abrahammel, aki vélhetően mindent elmondott neki, amikor magához tért. Szegény halandó asszony! Termeszetesen alternatív emlékekkel tért magához. Abraham Andrews nem győzött magyarázkodni, már csak azért is, mert nem ölelgette meg! Ha megteszi, azonnal megégette volna, hiszen Sötét. Szegény ördögnek nem lehetett könnyű estéje... - A mama... A mama és a papa... a lakásunkon vannak. Együtt.. Otthon... Nálunk... – ez egyszerűen nem fért a fejembe. Észrevettem, hogy remegek. Hitetlenkedek, boldog vagyok, könnyezek és szenvedek – mindezt egyidejűleg. Ez felfoghatatlan. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni. Az édesanyám ismét él, egyetlen ügyes húzásomnak köszönhetően. Persze a szívem mélyén hittem abban, hogy sikerül, amit az időutazás során rögtönözve kitaláltam, de bevallom, annyi minden történt azóta, hogy egészen megfeledkeztem a dologról. -Így van, jól látod a helyzetet – Astrid óvatosan megrázta a vál- lam. – Ez az igazság, Jane, egész nyugodtan magadhoz térhetsz! - Ez az! Chris, csípj a fenekébe! – Roxanne most már nevetett a könnyein át, valószínűleg őt is magával sodorta a lényemből áradó eufória hulláma. - És mi a helyzet nagyanyámmal? És Adammel? – érdeklődött Chris, aki bővelkedett lélekjelenlétben hozzám képest – még egy értelmes kérdést is képes volt összehozni. - A kisfiú mindenre emlékszik, de azt hiszi, álmodta az egészet. A gyerekek nyitottak a misztikus világra, nem felejtenek, majd végül a szüleik győzik meg őket arról, hogy csak képzelődtek. Az általam kreált új mesemúltja szerint Keira Chris eltűnésének napjától abban a hitben élt, hogy a vőlegénye
elhagyta. De már nem fáj utána a szíve. Két éve megismerkedett egy Irving nevű színész fiúval, és a legnagyobb békében nevelgetik együtt Adamet. Most épp Los Angelesben élnek. Te nem csak a fiát, hanem őt magát is megmentetted, Jane. Csakhogy Keira mindebből semmire nem emlékszik! Boldogan él a minap ajándékba kapott barátjával, a fiával, a Fényemberedre pedig úgy gondol, mint egy csélcsap kaszkadőrre, aki egyik napról a másikra lelépett... -Remek – húzta el a száját a szerelmem. – És mi a helyzet a nagyival? Kicsit elkanyarodtunk. -Margaretnek nagyon ismerős és kedves lesz Jane, amikor először találkoznak, de nem tudja majd hová tenni, ő nyitott a misztikus világra, de mégiscsak egy idős asszony. Nem volt nehéz kicsit tompítanom az emlékein... -Fantasztikus a mi világunk – sóhajtottam föl áhítattal, amint összeállt a kép. - És ez akkor hogyhogy nem sikerült a kisfiú esetében? Ennyit jelent, hogy gyerek? – faggatózott tovább Chris. -Adam különleges – mondta a szokásos, utálatos talányossággal Astrid. – Hallunk még róla, ám ez éppúgy nem ma esti téma, mint az, milyen nehézségek közelednek. Késő van. Ideje lenne elindulnotok hazafelé. Élvezzétek az ünnepeket! Azt hiszem, rám is vár egy jó vacsora a Teremtő társaságában, noha kevésbé nyugodalmasan, mert az ördög talán még szent karácsony ünnepén sem alszik... Jane! Jane... -Igen? Bocsánat! Csak épp... Még mindig nem tudom elhinni... - Kérlek, figyelj rám még egy percre! – szólított fel Astrid, én pedig próbáltam megerőltetni magam. – A mai este záróakkordjaként még egy fontos információ: Fekete Matt apja néhány nappal ezelőtt balesetet szenvedett a teherautójával a mexikói határon. Hála neked, nem történt baja, él! Megmentetted édesanyádat, aki boriban összehozta az apját egy sofőrrel, aki szívesen elcserélte volna vele a kamionját. Az üzlet megköttetett, így az a bizonyos régi jarmú nem is indult el arra a mexikói útra Mr. Sheltonnal a fedélzetén . Fekete Matt tartozik neked egy szívességgel! Ezt jó, ha tudod... - Volna néhány ötletem, mit tehetne azért, hogy boldogabb legyen az életünk! – mondta sötéten Chris. – Például örökre a Sötét dimenzióban maradhatna, és befejezhetné a zombigyártást! - Tudnod kell, Chris, ha Matt nem segít nekem, akkor most talán nem lehetünk együtt... - Micsoda? – húzta össze a szemeit. Jól ismertem ezt a pillantását. A féltékenység nevű, zöld szemű szörnyeteg táplálta. - Majd otthon elmondom... – súgtam neki. - Mindenesetre kész szerencse, hogy Fekete Matt nem kezdett nagyüzemi termelésbe zombik terén! – Roxanne rám mosolygott, majd mellém lépett, zsebkendőt vett elő, és letörölte a szemem környékét, aztán megpaskolta az arcom. – Na, szedd össze magad! így nem mehetsz anyádhoz! Anyádhoz, aki már mindent tud rólad... Én bármit megadnék azért, ha volnának olyan rokonaim, akikkel őszinte lehetek. Ha egyáltalán volnának rokonaim... - Talán most értem már, miért vagy olyan önző! – lehet, hogy az együttérzéstől, lehet, hogy a rám telepedett feszültség oldásaként, magamhoz öleltem Amphibia 2.0-t, a sorstársamat, aki kétségtelenül sokkal szerencsétlenebb, mint én. Nekem van szerelmem. Nekem van édesanyám, van édesapám. Ezt nem hiszem el,nem vagyok többé árva! A családban élő természetfelettiek száma, apa és lánya, azaz kettő. A baj csak az, hogy nem ugyanabban a csapatban játszunk. Mindegy ezzel majd holnap foglalkozom – Scarlett O’Hara is mindig ezt mondta, akkor nekem is lehet. - Menjetek csak haza! – biztatott bennünket Roxanne. – En még maradok, mert nem akarok idegenként csöppenni a meghitt családi pillanatokba. Meghasadna a szívem, és nem is volna ildomos. Astrid azt ígérte, hamarosan ideér Jonathan. Aztán néhány óra múlva együtt becsöngetünk hozzátok, ha nem bánjátok. Nem túl szívderítő a parton karácsonyozni két embernek, főként, ha egyiküket a szerelmétől fosztották meg, a másikat pedig attól, hogy haza mehessen, a saját korába... -Az önsajnálat nagy mestere vagy, drágám, de erre igazán nincs szükség! – mosolygott rá elnézően Astrid, aztán felénk fordult. – menjetek, Jane, és legyetek minden egyes percben boldogok, ami csak megadatik! Hamarosan találkozunk! Chris fiam, ne légy olyan morcos! Nem áll jól neked! Öregít! A
szerelmem kurtán és kissé barátságtalanul biccentett Astridnak és Roxanne-nek, majd kézen fogott, és elindultunk oda, ahol víz és föld összeér, hogy feltűnéstől mentesen szállhassunk fel a sötétben. Összegömbölyödtem, és hagytam, hogy az Amphibia-szárnyaim ismét előbújjanak, és a szerelmemmel együtt emelkedhessek magasra, nagyon magasra... Szorítottuk egymás kezét, mert mindketten éreztük, tudtuk, ez bizony hihetetlen gyors, hepehupás út lesz, mert mielőbb meg akartunk bizonyosodni arról, hogy amit Ép és egészséges, és engem vár a minden kis szögletében, sarkában advent-illatú, meleg, narancsos-fahéjas aromájú otthonunkban, Manhattan kevésbé felkapott részének kellős közepén. Chris a kezébe fogja a kezem. Ma este édesanyám ölébe hajthatom a fejem. Apám bölcs tekintetébe kapaszkodhatok még akkor is, ha annak zöldjét gyilkos lángok szántják. Azon kaptam magam, hogy a telkemet egyszeriben megrohamozza egy régen látott vendég: a boldogság.
29. fejezet KITASZÍTOTTAK ESKÜJE MATT KÜLÖNÖS AZ ÉLET. Ismét itt vagyok, abban a házban, ahová hiba volt valaha is belépnem. Hiba volt, hogy érdekelt annak a lánynak a sorsa, hiba volt, hogy képtelen voltam magára hagyni, amikor meghalt az anyja. Hiba volt tudomásul vennem, hogy úgy vonz, mint méhet a virágpor, hiba volt, hogy lépéseket tettem a meghódításáért. Hiba, hiba, hiba... Meggyőződésem, hogy az ember a mindennapokban nem érzi át annak jelentőségét, hogy nagy ügyek múlhatnak kis döntéseken. S ha már a döntéseknél tartunk, jobb lenne, ha még mindig Brenda Evanst döngetném az öreg verdánk hátsó ülésén, és a srácokkal billiárdoznék, vagy csak lógnék a klubban, tanulás helyett, amivel őrületbe kergetném anyámat, mint minden más korombeli srác. amíg azt az életet éltem, legalább tartoztam valahová. Most azonban kitaszított vagyok – igen, még a Sötét Világból is. Próbáltam visszatérni a Pokolba, oda, ahol a hozzám hasonló szörnyek élnek, de nem sikerült. A kapu számomra nem nyílt meg többé. Tulajdonképpen meg sem lepett. Victor és Nolessel nyilván telebeszeltek Damian fejét, alaposan felnagyítva a hibákat, amiket vétettem, a nagyfőnök pedig nem vette a faradságot, hogy belegondoljon, az, hogy segítem az Amphibiát a szerelme megmentésében, nem több a részemről, mint manipuláció. Te sem gondolod komolyan, haver. Szereted. Bármit megtennél érte. A lábtörlője vagy a csajnak. Most is hol kolbászolsz? Naná, hogy a lakása előtt. Elnyomtam a fejemben a lelkiismeretem hangját. Azért jöttem ide ma este, mert Abraham Jane-ék házából küldte nekem az utolsó életjelet, és beszédem volt vele. Számon akartam kérni rajta, miért hagyott magamra a döntő pillanatban. Hiszen ha segített volna leszerelni Victorékat, Jane pasija nagyobb valószínűséggel maradt volna életben. Így viszont... Csak a jó ég tudja, mi lehet velük, hiszen nem maradhattam ott, nem gátolhattam a Fényeseket a gyógyító munkájukban. Szép beszéd ez egy magamfajtától. Kész skizofrénia. Hova jutottam? Che dire di me? Ha képes volnék még bármitől is megijedni, nyilvánvalóan megállt volna a szívverésem, amikor egy alak elkapta a torkomat a lépcsőfordulóban, ám csak azt éreztem, hogy a testemben azonnal készenléti módba kapcsolnak a gyilkos lángok. - Lassan a testtel, Matt! – sziszegte a fiilembe Abraham karcos hangja. - Merda! Vedd le rólam a kezed, vagy darabokra szedlek! – köptem az arcába. – Már te is ellenem vagy? Aligha lehetne rosszabb napom... -Erről szó sincs – Abraham engedett a szorításán. – Nyugalom! Ha nem volnál ilyen ideges, magad is éreznéd, hogy tele az emelet Fényesekkel...haragom ellenére próbáltam lassabban szedni a levegőt, az érzékeimre koncentrálni. Csak néhány másodperc kellett, hogy az általános rossz közérzetem oka, a brutális fejfájás tudatosuljon is. Hát persze…A Fényemberek utálatos szeretetenergiája. Emberi alakomban megőrülök tőle. Utoljára akkor voltam ilyen rosszul, amikor a két spiné' az a Helena és Linette a közelemben voltak. - Mi az? Újabban felcsaptál a szentfazekak testőrének?- kérdeztem tőle. - Ugyan. Te is tudod, hogy nem bírjuk a fajtájuk közelségét, ahogyan ők sem a miénket. - Kik vannak odafenn? – mordultam rá. - A lányom és a leendő vejem... - Milyen csodálatos családi idill! – gúnyolódtam, mert fájdalmasan belém mart a féltékenység, akár egy lassan gyilkoló, különleges méreg. - Velük vannak az Őrzőik, aztán egy Roxanne és egy Jonathan nevű Fény teremtmény... Valamint a feleségem. - A feleséged? – úgy néztem rá, mintha megőrült volna. – Ab, a feleséged évek óta halott... - Nos, olybá tűnik, feltámadt – mondta az ő arcán nagyon különös, üdvözült mosollyal. – Janette ismét él. Még nem egészen tiszta előttem a helyzet, de Jane az időutazása során megváltoztathatott valamit,
amivel feltámasztotta. Nem csodálatos, Matt? Ismét van miért élnem. Még akkor is, ha soha többé nem ölelhetem magamhoz. Még akkor is, ha csak pár napom maradt hátra, és Damian örök tűzre veti a szellemem... - Már miért tenné? Kitaszított bennünket, gondolom, észrevetted. Ez a mi büntetésünk... - Nem – rázta meg a fejét átszellemült arccal Ab. – A büntetésünk az, hogy a lenti energia nélkül a testünk sorvadásnak indul, és pár nap múlva nem marad belőlünk más, mint egy lenyomat, egyiJcm, ami eggyé válik majd az emésztő tűzzel. Ez Damian létező Jagyobb büntetése. -Ezt nem tudom elhinni – grimaszoltam, eszelősnek gondolva Abráhamet. – Erőm teljében vagyok, szemernyit sem gyengültem. Bárkivel képes lennék harcolni... -Ez nem a harc ideje, Matt. Az elköszönésé. Az elfogadásé – Jane apjának hangja higgadt volt, beletörődő. – De tudod, engem már nem érdekel a létezés. A legfontosabb, amiről beszéltünk is: Damian ügyködése ellenére maradt a lelkűnkben egy-egy csepp jóság. Kudarcot vallott velünk. Mindketten tettünk valamit, ami kiemel bennünket a fajtánk egyedei közül... O, igen! Eleteket mentettünk, Matthew! Ez pedig a végső elszámolásnál számít valamit. Ha máshol nem, itt benn! – mutatott a mellkasára. – Azt javaslom, menj haza te is a szeretteidhez! Köszönj el tőlük, és örülj annak, hogy amíg megvan a tested, míg nem porlad el, a közelükben lehetsz... - Ha úgy van, ahogy mondod, ha a teóriád igaz, én akkor sem mehetek sehová – közöltem, miközben reményvesztetten csúsztam a padlóra, hátamat a lépcsőház omladozó falának támasztva. A törmelék a bőrömbe vájt. Nem érdekelt. Rohadtfekete könnyek!- Nem mehetek, mert ő itt van, Ab! És nekem tőle kell elköszönnöm, ő az egyetlen lény ezen a világon, akit még szeretek... Képtelen voltam a társam szemébe nézni. Nem jogosult arra, hogy szenvedni lásson. Mit érdekelt engem, ha igaz, amit beszél, hogy a testem elrohad, a lelkem megmaradt darabkája pedig fahasáb lesz Damian örökkön égő tüzén! Mit érdekelt engem, hogy többé nem látom az anyámat? Apámnak már úgyis mindegy, ott fekszik egy mexikói erdő mélyén, a teste kihűlt, a húsa bűzlik, őt nem voltam képes megmenteni. De ez sem izgatott. Egyetlen dolgot gyászoltam: azt, hogy többé nem láthatom Jane-t. Hogy nem figyelhetem tovább az életét, ha csak csöndben, ha csak a háttérből is. Hogy nem csodálhatom a hőstetteit, hogy nem lehetek ott, amikor arra lenne szüksége, hogy a karomban sírja ki magát, hogy nem védhetem meg, ha úgy hozza a szükség. Hiszen jó és rossz misztikus világában bármi megtörténhet, és bárminek az ellenkezője is... - Papa? Papa, odalenn vagy? – egy izgatott, boldog női hang csendült az emeletről, édesen sajgott tőle a lelkem egyetlen ép szeletkéje. – Érzem, hogy igen. Az Őrzők azt mondták, szívesen elmennek csavarogni, Roxanne, Chris és Jonathan pedig úgyis edzeni szeretnének, hogy jobban bírják a Sötétek közelségét... Egyszóval, hamarosan feljöhetsz végre! A mamával nagyon szeretnénk! - Jane, egy kicsit halkabban, ha lehet! – nevetett fel Ab. – Hacsak nem akarod, hogy a szomszédok azt higgyék, megőrültél! - Ugyan, azóta hiszik azt, mióta tizenegy évesen aszalt gyümölcsökkel díszítettem a szalmakalapom! – csilingelő hangja mosolyt csalt az arcomra. - Lányom, megyek és járok egyet, akkor később visszajövök! – Abraham megköszörülte a torkát. – Viszont van itt valaki, aki nagyon szeretne beszélni veled! Válasz nem érkezett, helyette intenzív csattogásba kezdett egy női papucs a lépcsőkön. - Kérlek, ne említsd neki, hogy hamarosan végünk van! – pillantott rám szigorúan Abraham. – Ne rontsuk el az örömét! Válaszra már nem volt időm, csak bólintottam, hogy persze, ő pedig egy utolsó, szigorú, atyai pillantással kilépett New York fagyos éjszakájába. Amint utána pillantottam, újra kénytelen voltam belenézni az utcát megvilágító ünnepi fények túláradóan érzelmes ragyogásába - ezek jobban bántottak most, mint bármilyen más fényforrás. Talán mert semmi közöm nem volt hozzájuk. Bármerre jártam mindenütt kívülálló voltam. Nem csoda hát, hogy különösebben nem zaklatott fel a pusztulásom híre, amit Abraham hozott.
A csattogó papucsok tulajdonosának megjelenése már annál inkább . Az a különös színű, lobogó haja vidám, hullámos tincsekbe rendeződve röpdösött föl-le, amint Jane leviharzott a lépcsőn. Nem túlzás kijelenteni, ragyogott a boldogságtól. Hosszú idő óta ez volt az első eset, hogy örülhettem valaminek.először úgy tűnt, talán fontolgatja, hogy megöleljen, ám félúton megtorpant, mert látta az arcomra ülő szenvedést. -Bármennyire örülök is annak, hogy látlak, a közelséged minden pillanata irdatlanul fáj – szögeztem le nyöszörögve. – Az utolsó pillanatban álltál meg. Majdnem lángra lobbantottam a lépcsőházatokat. . | Nem is kellett, hogy közelebb jöjjön. A tekintete így is sokat mondott. Túlságosan is... Fájón... Lelkileg fájón. Igen. Az egyetlen lény, aki képes fájdalmat okozni vagy örömet szerezni a bennem bujkáló ép lélektöredéknek, itt áll előttem. Nem az enyém. Soha nem is lesz az. Hogyan is gondoltam, hogy kény szerit hetem? Ez éppen olyan, mintha magát a lelket akarnám ketrecbe zárni... Lehetetlen. Hatalmasnak, legyőzhetetlennek hittem magam, és akkora pofára esés lett a vége, hogy az agyam eldobom. -Matt... – szólalt meg kissé ijedt hangon, miközben gödröcs- kés, boldog mosolyát aggodalmas kifejezés váltotta fel. – A sebeid... Úgy szeretnék valahogyan segíteni. Hívjuk vissza a papát! Ha ketten vagytok, talán kibírod emberi bőrben Linette gyógyítását... Nemet intettem a fejemmel, ő pedig elhallgatott. Úgy nézett rám, mintha a vesémbe látna. - Ezek a sebek már nem gyógyulnak be – mosolyogtam, és tudtam, szánalmas látványt nyújthatok, igaz, a Victor és Nolessel-féle bunyó óta még nem néztem tükörbe. – Nem baj. Nem akarlak sokáig zavarni benneteket. Csak azért jöttem, hogy boldog karácsonyt kívánjak, és hogy bocsánatot kérjek. Ezzel még tartoztam... - Már nem haragszom – mondta egyszerűen, majd rám mosolygott és felém nyújtotta a kezét, aztán hirtelen le is engedte. – Jaj, bocsáss meg! Percenként elfelejtem, hogy nem mehetek közelebb. Egy kicsit zaklatott vagyok... - Zaklatott? Te? – kérdeztem döbbenten. – Az én erőm sokszorosa lakik benned. Könnyűszerrel megölhetnél. En a helyedben biztosan ezt tenném... - Mi értelme volna? - Igazad van – mondtam, majd összeszedtem magam, és felkászálódtam a betonról. Attól, hogy egy magasságba került a pillantásunk, kicsit jobban éreztem magam. – Annyit sem érdemiek, hogy megölj. Hiszen akkor olyanná válnál, mint én vagyok. Patt helyzet. Elhúzzak? - Matt – nevetett fel kényszeredetten. Szebb volt, mint egy Angyal. – Én tényleg nem haragszom rád! - Eszednél vagy, Jane Andrews? Az életedre törtem. A boldogságodra. Önző módon, csőlátásúan, kegyetlenül. Zombit gyártottam, csak azért, hogy vesszen oda, akit te szeretsz. Az volt a célom, hogy engem válassz, hogy mellettem élj, hogy legyen belőled is Sötét! Egy állat voltam... Hát nem érted? - Itt a hangsúly azon a szón van, hogy: voltál – felelte szelíden. - De a döntő pillanatban mellettem álltái és segítettél. Nélküled most vagy Chris nem élne, vagy én lennék Sötét. Mert amilyen lelkiállapotban voltam, én sem hagytam volna életben Amalie-t, aztgondolhatod... - Tényleg azt akarod mondani, hogy képes vagy nekem megbocsátani? - Chris nem igazán örül ennek – vágott be egy kislányos fintort. -De úgy érzem, igen. Noha köztünk a gyakorlatban nehezen lehetbarátság... - Jane, nekem már a tudat is elég, hogy nem haragszol! – hosszú idő óta először szívből mosolyogtam, ám a derű hamar lehervadt a képemről, amikor eszembe jutott, hogy hamarosan megsemmisülök. - Akkor miért vagy mégis ennyire szomorú? - Bármit megadnék, hogy közétek tartózhassam – böktem ki. – Vagy tudod mit? Nem is kell! Csak kaphatnám vissza a régi életem! Eszemben sincs panasznapot tartani neked, de talán az egyetlen Sötét vagyok, aki sosem ölt embert, mielőtt Damian átváltoztatta volna...
-Volt még egy – mondta komoran. – Az édesapám. Tudok arról, hogy kizártak benneteket. De biztos vagyok abban, hogy Abraham nem engedi majd el a kezed. Szerinte nem lehetetlen, hogy boldoguljatok a földi dimenzióban. Kicsit körülményes ugyan, de nem lehetetlen... - Kicsi lány, nem értesz semmit... – sóhajtottam fel kényszeredetten. A kezeim gúzsba voltak kötve, az Abnek tett ígéretem miatt nem mondhattam el, hogy valószínűleg soha többé nem lát élve. Egyetlen pillanatra sem vettem le róla a szemem: magamba akartam szívni az egész lényének emlékét, hogy ez a kép beleivódjon a retinámba, hogy velem lehessen az utolsó pillanatig, míg csak lángok martalékává nem válik mindaz, ami még bennem él... - Nem akarlak benneteket elveszíteni – rázta meg a fejét határozottan, dacosan. Bordós árnyalatú, vonzó ajkai most vékony vonallá keskenyedtek. – Tudom, hogy létezik megoldás, csak bírjátok ki egy kis ideig! Amint lehet, beszélek az Úrnővel... - Kérlek, ne törődj ezzel a dologgal! Foglalkozz a saját életeddel! Úgy érzem, bőven akad mit helyrehozni rajta. Nekem köszönhetően... -megforgatta a szemeit, majd a zsebébe nyúlt, és a tenyerében valami fényes tárgy csillant. - Mit akarsz azzal? – kérdeztem tőle, a papírvágó ollóra mutatva. – Nincs szükséged fegyverre, ha mégis úgy döntöttél, ki akarsz csinálni. - Szó sincs ilyesmiről – mosolygott rám, majd hirtelen mozdulattal a fejéhez kapott, és mire észrevettem, levágott egy hosszú tincset a rubinszínű haj dzsungelból. – Add a kezed, kérlek! -Hallgass! Add ide a kezed! Nagy sóhajjal előrenyújtottam a karom, és próbáltam hangtalanul kibírni az ezzel együtt járó fájdalmat. Minél közelebb állt hozzám Jane, annál erőteljesebb volt a sajgás a fejemben. Ha senki nem lát, kínomban lazán lekapartam volna a falról a vakolatot. Fogalmam sem volt arról, mit érzek majd, amikor a keze a kezemhez ér. Lehet, hogy azonnal átváltozom, akkor is, ha nem akarok. Lehet, hogy azonnal holtan zuhanok össze. Lehunyt szemmel vártam a pillanatot, az ő üdvöt vagy halált hozó érintését, ő azonban nem fogta meg a kezem. - Kész is van – közölte elégedetten. – Kinyithatod a szemed, túlélted! Valami megcirógatta a csuklóm, és egyszerre különös melegséget éreztem. Hajból font karkötő... Jane, te hány éves vagy? Hat vagy huszonkettő? Néha nem tudom! – nevettem fel, pusztán azért, mert annyira aranyos volt és annyira emberi – ő, akitől világmegváltó tetteket vártak. A lány, akit, míg erő van bennem, szeretni fogok. - Hogy egy részem veled legyen, nap mint nap – mondta lágyan. -Kis karácsonyi ajándék... -Én semmit nem adhatok neked – sóhajtottam. – Amihez csak hozzáérek, mérgezett... - Máris nagyon sokat adtál – Jane álmodozó tekintete jobban fájt, mint valaha. – És adhatsz is. Szeretnék valamit. Megígéred nekem...? -Tudod jól, hogy bármit megteszek érted. - Akkor... – mély lélegzetet vett, és eldarálta egy szuszra: – Most menj haza a családodhoz, mondj el nekik mindent, és töltsd velük az ünnepeket! Én ezt kérem tőled karácsonyra! -Jane, ez lehetetlen... – kínomban idiótán mosolyogtam. -Csak annyira lehetetlen, mint hogy apám és anyám úgy félórája még együtt üldögéltek a kanapénkon. Igaz, a papa kicsit távolságtartó volt, érthető okokból, és nálunk furcsább családot még nem hordott a hátán a földkerekség... De együtt lehettünk! Együtt lehetünk. .. ígérd meg, hogy hazamégy ma este, Matt! A világ, amiben hittél, cserbenhagyott, de a szeretteid várnak rád... -Apám már nem – tudtam, hogy ezzel a hírrel sem kellene belerondítanom az estéjébe, de nagyon rossz volt, hogy nem lehetek vele maradéktalanul őszinte. – Balesetezett Mexikóban. Már nem él... - Matt! Az, hogy a múltban jártam, sok mindent megváltoztatott... -Aú! Mi ez? A fenébe... – a fájdalom hirtelen fejbe kólintott, elemi erővel tört rám, mint még soha. Azon csodálkoztam, hogy a bennem élő pokoli szörny nem döntött az azonnali átváltozás mellett. – Mi
ez? – vicsorogtam Jane-nek. – Ettől... mindjárt... megőrülök. .. – ismét a hideg talajt éreztem a derekam alatt. Leterített a fájdalom. Most már a férfiassági indexem is mínuszba futott. Remek. - Bocsáss meg, kérlek, de Chris már nagyon aggódott értem. Most itt áll mellettem, a lépcsőn. A szeretetenergiám elég ahhoz, hogy eltakarja őt előled. Miatta érzed ennyire rosszul magad... - Eltakarja... – hirtelen összeállt bennem a kép. De akkor... Christopher Hopevalley halandó, vagy nem? - Fényemberként tért magához. Astrid így látta jónak. - Vigyázz... rá... nagyon... Szerencsés krapek! – nyögtem elkeseredetten a szellemalaknak, akinek ott kellett lennie valahol, körülöttünk. Önkéntelenül hátrálni kezdtem, mert a testem nem bírta tovább a kínokat. Egyedül, a fogyatkozó sötét energiámmal nem vehettem fel a harcot egy Fényember és egy Amphibia jelenlétével. - Menj haza, Matt! Hamarosan kitalálunk valamit erre az... állapotra! – hallottam magam mögött a kongó lépcsőházban Jane hangját, szerencsétlenül botladoztam lefelé, miközben hű kísérőm, a fájdalom veregette a vállam. - Szeretlek, Jane. Mindig szeretni foglak – fogalmam sincs, kiáltottam, suttogtam, vagy csak gondoltam ezt a vallomást, mert a fizikai kínok egészen eltompítottak. De el kellett mondanom, mert tudtam, ez talán az utolsó lehetőségem erre. Nem érkezett válasz az emeletről – legalábbis addig biztosan nem, míg kitámolyogtam a havas, csúszós utcára. a ház előtt félrenyeltem a nyálam, heves krehácsolásba kezdtem, és elborzadva vettem észre, hogy sötétpiros vért fecskendez a torkom a havas járdára. Tudtam, éreztem, ez is csak a pusztulásom egyik jele lehet, ahogy a gyöngeségem is, hogy az arcomon nem gyógyulnak abek, hogy nem tudom már felölteni a pokolbéli testemet, hogy a tíéín áramló szeretetenergia elviselésére egyre inkább képtelen vagyok. Battyogni kezdtem az üres utcán, a karácsonyi díszkivilágítás fényében, miközben il mio amore Amphibia-hajból fonott karkötőjét szorongattam a csuklómon. Hazamegyek. Mert ő erre kért. Még az élétben egyszer, utoljára hallgatok rá. Olyan ez, mint valami utolsó kívánság, és talán ezt kérem én is önmagámtól: TE ÉJSÖTÉT SZÖRNY! ÁSD ELŐ MAGADBÓL AZT AZ EMBERT, AKIT ÚGY HÍVNAK: MATT SHELTON! Hogy méltón végezhesse be a sorsát, hogy a lány, akit szeretett, büszke lehessen rá, valamikor, valahol... Nem vagyok szörnyeteg. Soha többé nem vagyok. Ezt egy újabb köhögőroham után a saját véremmel írtam a hóba.
30. fejezet EPILÓGUS – DECEMBER 24. JANE MESE. ALOM. MESEÁLOM. Annak tűnt számomra az élet, amint körülültük a karácsonyi asztalt. Mire az óra nyolcat ütött, velem voltak azok, akiket szeretek – csaknem hiánytalanul. A csaknem alatt apámat és Mattet értem. Nekik távol kellett maradni, hiszen Fényemberek és Sötétek nem képesek együtt létezni. Az, hogy újfent szóba állnak egymással, különös és fantasztikus dolog, de hogy közösen költsenek el egy ünnepi vacsorát? Ráadásul egy keresztény ünnepi vacsorát!? Ez elképzelhetetlennek tűnt. Figyeltem a mama pulykaszeleteket adagoló kezét, miközben a sajátommal Chrisét szorongattam az asztal alatt, és valójában csöppet sem tűnt kihívásnak messzire űzni a rossz gondolatokat. Édesanyám valósággal ragyogott. Nemcsak az életét kapta vissza, hanem a férjét is, akit Damian igen hamar kiragadott a karjaiból – én alig voltam hároméves. Most nehéz lett volna megmondani, melyikünk szerelmesebb: a frissen életre kelt anyám, vagy én. Szívfájdítóan szép volt nézni, amint Abraham és ő vágyakozva néznek egymásra, tudván, hogy ez a kapcsolat most már az idők végezetéig plátói marad... Kivéve, ha Astriddal kitalálunk valamit, hogy a papám és Matt ismét halandók lehessenek. Erről a tervemről nem tettem le – épp csak elnapoltam az Úrnővel való következő találkozásig.fa én drága, szabad szellemű, kreatív, csupa gödröcske és mosoly mám még csak sokkot sem kapott, amikor a papa mindent el- ujesélt neki arról, hogy mi történt. Lettem volna légy a falon azokban az órákban! Noha a mamának halandóként megvoltak a maga Astrid által az agyába táplált – emlékei egy másik életről, amelyben orvoshoz ment, és még időben elkapták a betegségét, mindent elhitt Abnek arról, hogy egyszer már meghalt, és a feltámadását annak köszönheti, hogy én írtam egy vargabetűt a sorsba, és visszatértem néhány évvel ezelőttre. Apámnak irtó nehéz dolga lehetett, amikor előadta a Sötét létével kapcsolatos históriát: szemléltetésként még egy nyárról itt rekedt, túlélő legyet is lángra lobbantott a puszta érintésével, hogy bebizonyítsa a mamának, tényleg éget a teste, tényleg lehetetlen, hogy magához ölelje, ha nem akarja őt megsebesíteni. Szeretetteljesen figyeltem a mamát, amint sürgött-forgott a Los Angelesből érkezett vendégsereg körül, és csupa élet volt, ismét teltkarcsú, nevető szemű, Evita-kontyából itt-ott kiszabadult egy rakoncátlan tincs. Megállás nélkül szórakoztatta a szerelmem családját, Jonathannal és Roxanne-nel együtt, akik afféle alkalmi rokonokként csapódtak a társasághoz. Utóbbiról bárkivel könnyedén megetettük, hogy az unokanővérem, mert már-már bosszantóan hasonlítottunk egymásra. -Olyan kis szomorkásak – súgtam oda Chrisnek, aki persze azonnal tudta, kikre célzok. -Jobban lesznek – mosolygott rám. – Lazíts, érezd már jól ma- 8ad, szerelmem! A világ összes terhét nem cipelheted magadon a nap minden pillanatában. -De nekem azt kell, Chris – bizonygattam. - Jó! De ma akkor is szabadnapos világmegváltó vagy. Tudom,hogy Astrid is így gondolja... - Jól van, nyertél! – adtam meg magam. - Meglátjuk, ma éjjel melyikünk lesz a győztes – súgta a fülembe sejtelmesen, én pedig zavaromban törölgetni kezdtem egy szalvétával a szám szélét, a kaján vigyort rejtegetve, pedig nem ettem még egy árva falatot sem. - Aranyom, az a zsebkendőm! Visszakérhetem? Kínoz ez a fránya nátha, olyan kehes vagyok, hogy az már kibírhatatlan. Hiába, a magamfajta vénasszonynak nem tesz jót a klímaváltozás. Szörnyen széllelbélelt hely ez a New York City! - Jaj, Margaret néni, ne haragudjon! – szabadkoztam, és visz- szaszolgáltattam a keszkenőjét. Régiúj ismerős volt, akin Astrid tökéletes agymosást hajtott végre. Ma látott először, ám igen különös figyelemmel méregetett, biztos voltam abban, hogy ismerős vagyok neki. Chris szüleinek, Joe-nak és Aliciának annyi maradt meg rólam, hogy a fiuk és én kellemes két napot töltöttünk el náluk, és
bejelentettük, hogy már együtt élünk, és a végcél az, hogy egy napon összeházasodunk. Amikor megérkeztek, csodák csodájára azon sem lepődtek meg, hogy a lakáson az édesanyámmal osztozunk. - Rendkívül jól néz ki az a pulyka. Nem igazság, hogy mi egy falatot sem ehetünk – szólalt meg Helena a fejemben, és vélhetően Chris kobakjában is. Cinkos kis mosollyal néztünk össze. - Lehet, hogy nem ehetsz, de legalább azzal lehetsz, akit szeretsz. Boldog karácsonyt, Helena! - Boldog karácsonyt, Jane! Már nagyon várom, hogy kevesebb legyen körülöttetek a halandó és a sötét, úgy általánosságban! Temérdek mesélnivalóm van a létezésem új formájáról – hadarta a gondolataimban lelkesen. - Magas Lélek, szólj rá erre az arcátlan újoncra, hogy foglalkozzon az udvarlójdval, és hagyjon benneteket ünnepelni – korholta Helenát Leo, -Egyesek nincsenek tekintettel az ünnep óráinak szentségére. Nagy erőfeszítés ilyenkor hallgatni, ez igaz. De nekünk őrzőknek nem szabad semmibe beleavatkozni, míg csak nem életbevágó a dolog, vagy a vitázott Lélek nem kéri. -Mit szólsz ehhez, Helena?-nevettem fel magamban, de a nevén nevezett már nem válaszolt. Valószínűleg halálosan megsértődött Leára, és ez legalább öt percig fog tartani. Az Angyallányok első blikkre kedvelték egymást, de azért olykor rivalizáltak. - Mártást kérsz a pulykához? – pillantott rám meleg szeretettel a mama, s a tekintetében volt még valami állandóan vibráló izgalom, amit a vendégeink talán egyszerűen a vendéglátásból adódó feszültségnek tudtak be. Én azonban jól ismertem őt, ezért éreztem, amit az arcán látok, az a felénk áradó hála és a beavatottak izgalmának tükröződése. Nagyon büszke volt arra, hogy ő a kiválasztott, aki mindent tudhat. Én pedig apámra, akinek volt annyi bátorsága és lelki ereje – vitassuk bár, hogy van-e egyáltalán lelke -, hogy megossza Janette-el a titkát. - Köszönöm, igen – kacsintottam rá, majd próbáltam a figyelmemet a vidám asztali beszélgetés felé irányítani. Ez nem is ártott, mert igencsak résen kellett lennünk és minden helyzetben jól kivágni magunkat, nehogy lebukjunk, ha kiderül, hogy az ő emlékeikből a mi fejünkben semmi nem dereng. Igaz, ha kiderül, akkor mi van? Maximum azt hiszik, be voltunk szívva. -Egyszóval már vagy jó tíz éve könyörgök az anyámnak, hogy ne a konyhaszekrényben tartsa a megspórolt pénzét a só és a paprika között, egy összekötött fülű reklámszatyorban, hanem vigye inkábbn bankba... – fejtegette éppen Alicia Margaret néni nemrégiben történt betörésének körülményeit. - A bankrablás manapság jellemzőbb, mint a konyhaszekrény- kirámolás! – méltatlankodott a mama. – Egyébként pedig úgy hiszem, annak a pénznek nem lába nőtt, egy tolvaj meg nem a fűszerek között kereste volna. Épp azért tartottam ott! Talán Amalie lányotok vitte magával, amikor elcsavargott... Igaz, ez már meg sem lep. A Hopevalley családban néha eltűnnek gyerekek, aztán előkerülnek. .. – legyintett szomorkás mosollyal. Nos, igen. Amalie. Ő az egyetlen, akit elveszített a család. Csakhogy nem most. Már mikor! Évekkel ezelőtt, amikor Damian pokolszolgává változtatta őt. Azóta a Sötétek mellett állt és a megfelelő pillanatra várt, lesett, hogy mikor törhet az életünkre. Chrisszel szomorkásán egymásra néztünk, mert végtelenül sajnáltuk Aliciát és Joe-t, akik abban a hitben éltek, hogy Amy egyszer még hazatér, úgy, ahogyan nemrégiben a fiuk is. Hogy Margaret néni mit gondolt, az nyilvánvaló volt. Szégyenteljes vagy sem, örült, hogy a fekete bárány elcsámborgott a nyájból. Persze, azért annál tapintatosabb volt, mint hogy ezt szavakkal is kifejezze. - Nagyon szomorú történet – jegyezte meg a mamám. - Az – kontrázta Chris, letette a villáját, majd csöndesen hozzátette: – Talán az én hibám. Sosem jöttünk ki igazán jól. Biztosan megviselte a visszatérésem, ezért hozott ilyen döntést... az arcán feszültséget láttam és bánatot. Tudtam, hogy a testvére elvesztése, és úgy egyáltalán, Amalie egész sorsának alakulása rettenetesen kínozza, önmagát okolta érte. Hiszen Damiannak talán sosem akad meg a szeme azon a szerencsétlen lányon, ha történetesen nem Christopher Hopevalley nővére. Nyilvánvaló, hogy fel akarta őt használni a megszerzésemre, mint ahogyan meg is tette. Amy volt
a beépített ember, a tégla, aki volt annyira becsvágyó és gyűlölködő, hogy lépjen, Ha esetleg Matt visszavonulót fújna. Damian jól látta. Matthew gonosz volt, de nem eléggé gonosz. Tudtam, hogy bármi lakodon is benne – lélek, vagy csupán szellem -, szeretett engem, és az az érzelem vezérelte őt, amikor megölte helyettem Amalie-t. Damian megérzései nem csaltak, és ennek végül Chris nővére látta kárát. - Hagyjuk ezt a témát! – szólalt meg Joe Hopevalley. – Semmi értelme boncolgatni, különösen karácsonykor. Csak rossz kedvünk lesz tőle, és semminek nem tudunk örülni, ami jó. Amalie már nem kétéves, tud magára vigyázni. Ahogy elment, úgy haza is jön, ha majd akar. A kapunk nyitva áll előtte, és ezt ő is pontosan tudja. - Ma délután beszéltem telefonon Electra Caine-nel – segítettem Chris apjának a témaváltásban, mire a mamám szemében azonnal izgatott fény csillant. – Édesanyám ruhákat tervez, és kiskorom óta Electra butikja, a Lady J. a fő megrendelője. Egy ideje én is ennek a drága hölgynek dolgozom, eladóként. A karácsony és a sikeres egyetemi vizsgáim apropóján szeretné megajándékozni a családunk nőtagjait egy-egy csinos ruhával, és a két ünnep között vár bennünket próbára... - Szegény Electra – nevetett fel Chris. – Ez zsebbenyúlós buli lesz! Családunk nőtagjai kissé megszaporodtak az utóbbi időben! -Azért igazán rendes Astridtól, hogy még a vizsgáimat is elintézte az egyetemen – suttogtam neki. – Mindenre gondol. - Ez a dolga – jelentette ki Chris, majd hirtelen magához ölelt, és ,megcsókolta a hajam és a fülem közötti részt. Ezt imádtam. Létezik, hogy ma éjjel kettesben maradunk, és nem üt be a ménkű? A Szárnyasokkal együtt hatan leszünk a szobámban. Talán hazaküldhetnénk őket SlangéIsbe ünnepelni... Jártál már Realangelsben, Chris? – kérdeztem tőle halkan. --Nem, de már nagyon sokat hallottam róla. - Akkor oda megyünk nászútra. Fantasztikus hely. - Nászútra? Akkor mégiscsak hozzám jössz? – érdeklődött Christopher elkerekedett szemekkel, de nem válaszolhattam, mert valaki gyorsabb volt nálam. - Esküvő? – kotyogott közbe Margaret néni, mire az asztal túloldalán csevegő Alicia és Janette is felkapták a fejüket, és még az eddig mély apátiába süllyedt Amphibia 2.0 is felénk pislogott, Jonathannal együtt. Hirtelen csönd lett, és mindannyian kérdő pillantással bámultak ránk. - Gondoltuk, a közeljövőben megtarthatnánk – mondtam határozottan, majd Chrisre néztem, aki ettől a pillanattól kezdve képtelen volt letörölni az arcáról a vigyort. Tudtam, ez sokat jelent neki. Hogy legalább formálisan hozzá tartozzam, még akkor is, ha nem is lehetünk soha igazi család. Még akkor is, ha a létezésünk bármely napján örökre elválaszthat bennünket egymástól a Sors, ha épp úgy tartja kedve. Igaz, így van ez a halandókkal is. Egy szerelmes csók reggel az ajtóban, és az embernek fogalma sincs arról, hogy valójában örökre búcsúzott, mert egy óra múlva elüti egy sárga taxi. Vagy bármi. - Szeretjük egymást, és szeretnénk hivatalosan is összetartozni – jelentette ki Chris, mire beindult az asztalnál az ilyenkor szokásos gratulációáradat. Noha mindenki számára sejthető volt, hogy az eljegyzés után a dolognak esküvő lesz a vége, a mai világban teljesen bevett dolog a hosszú menyasszony-vőlegény viszony, amiből aztán sosem lesz konkrét házasság. így gondoltuk, jól tesszük, ha közöljük a mélyen tisztelt publikummal: mi, ha egyszer elhatározzuk magunkat, bizony nem viccelünk. az esténk c/ek után vidám hangulatban telt – még végigettünk és nevetgéltünk jó néhány fogást, megittunk pár pohár bort, a mama pedig gyertyákat gyújtott a lakásban, amitől különösen meghitt hangulatba kerültünk. Janette időnként kikémlelt az ablakon, és persze nem volt kérdés számomra, hogy apámat keresi a sötét utcán. Biztos voltam benne, hogy itt lehet valahol, nagyon közel. Vigyáz ránk és jelzi majd, ha baj közeleg, s emellett persze alig várja, hogy tisztuljon innen a vendégsereg, és hazajöhessen hozzánk. Ám erre ma este nem volt esély, mert a Los Angelesből érkezett Chris-família csak a holnap éjjeli géppel utazik vissza Kaliforniába. Ez most itt a végeláthatatlan beszélgetésekből álló ismerkedési est.
- Úgy érzem, egész jól összejöttek a szüléink – szorította meg a kezem Chris. - Úgy érzem, sok dolgot tudnak rólam, amit valójában sosem mondtam el! – nevettem halkan. – Furcsa helyzet! Nekem még nem sikerült feldolgoznom mindazt, ami az elmúlt hetekben történt, ugyanakkor az ő számukra ez semmi, ez nem múlt, talán igaz sem volt... És tudod, az események fényében azért óhatatlanul eszembe jut olykor Keira és Adam is. Mi van, ha egyszer feltűnnek majd? Mert ennek az eshetőségét továbbra sem zárhatjuk ki! S mi van, ha épp olyan érzékenyen reagálsz majd az élő Keirára, mint a zombi Keirára... ? ~ Esélytelen. Téged szeretlek. Mióta csak megláttalak. Mióta csak kihúztalak abból a liftaknából. -Vagy amióta megcsókolt, amikor az autóbaleseted után haldokoltál. Még emberként – vetette közbe halk, tudálékos hangon Koxie. – Könnyen megeshet, azért szerettél belé ilyen visszavonhatatlanul, mert az ő arca volt az emberi léted utolsó emléke, az utolsó érintés, ami halandóként ért, Jane csókja... - Na, jó, elég legyen! – vágta ki a tromfot mímelt kétségbeeséssel az arcán Chris. – Roxie, amiről beszélsz, az nekem már NASA! Bármiért született is ez a szerelem, én érzem, hogy végtelen... – szinte sütött a tekintete, amint rám nézett. Ha Margaret néni nem teszi váratlanul a karomra a kezét, egészen biztos, hogy ültő helyemben elolvadok, és a mamának engem is fel kell mosni, Joe földre ejtett vaníliás süteményével együtt... - Kislányom, mivel úgy érzem, ez az eljegyzés közöttetek tényleg komoly, szeretnék neked adni egy kis üdvözlő ajándékot – mondta bensőségesen. – Magammal hoztam, és gondoltam, ha megtetszel nekem, odaadom. - Köszönöm szépen... Nem is tudom, mit mondjak, ez nagyon kedves. - Vigyázz, még nem mondta, hogy tetszel neki! Talán arra céloz, hogy a kincset inkább megtartja magának! – ugratta a nagyanyját Chris. - Jaj, gyerekem! Ha a szemtelenség növesztene, ülve nyalnád a holdvilágot! – forgatta a szemeit az idős asszony, miközben hatalmas kézitáskájában matatott, amit mindenhová magával cipelt. Láttam már a múltban. Ebben hordta azt a rengeteg gyógyfüvet. -Tessék, fogadd szeretettel – csillant meg valami a tenyerében, és amint lepillantottam a ragyogásra, azt hittem, rosszul látok. A saját angyalszárnyas nyakláncomat tartotta a kezében, amit Christől kaptam, az egyéves évfordulónkra. Utóbbi gyöngéden megszorította a karom, nehogy eláruljam magam. - Gyönyörű... – nyögtem ki végül. – Honnan van...? -Az utcán találtam, három esztendeje is van már. Egy különös kislányé volt, akivel beszélgetésbe elegyedtem az utcán. Nagyon furcsa dolgokat mesélt, de sajnos töredékére sem emlékszem mindannak,is mondott. Hiába, a kor... Az emlékeim is úgy hullanak már az agyamból, mint a hajam a fejemről! – hosszan felkacagott. – Elfogygadod tőlem, jane? - Nem hiányzik ez annak a lánynak? Talán nem volna szép dolog. -Az a lány elfutott, hiába kiáltoztam utána, hogy elhagyta a láncát. Lélekszakadva loholt valahová, mintha csak az élete múlna rajta. Sajnos, azóta sem láttam. Így gondoltam, odaajándékozom majd egy teremtésnek, aki legalább olyan bájos, mint ő volt. - Ez a nagyitól komoly bók – fűzte hozzá Chris, és amint a szemébe néztem, azonnal észrevettem, hogy az ezüstös ragyogás, ami csak természetfelettiek számára volt látható, most fátyolossá vált... Összefonódott a tekintetünk, olyannyira, hogy már a nagyi is zavarba jött, és Jonathant kezdte arról faggatni, miért visel szenteste talpig feketét. - Így vigyázol az ajándékaimra? – motyogta Chris, miközben ismét magához ölelt. -Az életed fontosabb volt. Remélem, ez nem gond. - Szeredek, Jane Andrews – suttogta a hajamba. – De ráfaragtál. Karácsonyi ajándékot nem vettem neked. - Ahogyan én sem neked.
- Nekem te vagy az ajándék! – szólaltunk meg szinte egyszerre, aztán mindketten elnevettük magunkat. Chris hirtelen felállt, és a vállamra terítette a kardigánomat, ami eddig a székem karfaján pihent, majd kézen fogott. - Járunk egyet! – közölte a jelenlévőkkel, akik olyannyira belekerültek a beszélgetésbe, hogy a mamán kívül talán senkiben nem realizálódott, hogy ezek ketten itt lógni készülnek. A szerelmem gyöngéden maga után húzott, át a kupis nappalin, az előszobán, éppcsak bakancsot vettünk mindketten, és már rongyoltunk is le a lépcsőn. Lefelé menet, amint arra a szintre értünk, ahol tegnap este Matt-tői elbúcsúztam, hatalmába kerített egy rossz érzés, ám ez azonnal megszűnt, amikor kiléptünk a ház elé, és végre Chris nyakába borulhattam.gyönyörű, fehér karácsonyunk volt. Bármerre néztem, ragyogott a friss hó, ahogyan az utcalámpák megvilágították; a lampionok, amiket a városvezetés aggatott ki a fákra. Végre elmerülhettem Chris immár ismét ezüstös-szürkés szemeiben, olyan mélyen és olyan hosszú időre, ahogy csak tetszett. Még akkor sem engedte el a pillantásom, amikor megcsókolt. Bolondul, boldogan, vadul, szenvedélyesen és végtelen gyöngédséggel... A szerelem ezer színe testesült meg ebben a csókban. Olyanok voltunk, mint a sok-sok viszontagság után partot ért hajótöröttek. Végre szilárd talajként éreztük magunk körül a másik ölelését, testének melegét, ajkának cirógatását. - Repüljünk? – kérdezte két csókroham között. – Tudom, hogy szeretsz... - Inkább sétáljunk és hógolyózzunk! És csókolózzunk! – javasoltam kissé tébolyultnak tűnő nevetéssel. - És építsünk hóembert! – ment bele Chris a játékba. - Szűz hóból nagyon nehéz. Porrá válik, széthullik, elolvad... Inkább kergetőzzünk! – kiáltottam fel, és futni kezdtem a kihalt utcán, ahol tökéletes biztonságban éreztem magunkat. Nem féltem, nem fáztam és tudtam, a Szárnyasok vagy a papa szólnak majd, ha akad mitől tartani. Kergetőztünk, és jól megfürdettük egymást a hóban. Közben si- kítoztam, mint egy ötéves kislány, Chris pedig nagyokat kurjantott, amikor sikerült elkapnia és belecsiklandoznia egy-egy hókupacba. Végre játszottunk. Végre ÉLTÜNK. Régebben azt hittem, az élet csak úgy lehet tökéletes, ha mindig történik benne valami izgalmas, ha pörög, mint egy végeláthatatlan akciófilm. Ma már érzem, tudom, hogy nem a vihar a fő attrakció, az előtte való csönd pillanatai azok, amiket meg kell tanulni élvezni. Akkor valósulhat ugyanis meg az idilli állapot, amit az emberek egyszerűen csak boldogságnak neveznek. Akkor, ott, a csöndben... Most épp egy sebtében összegyúrt hólabda formájában, ami alaposan hátsó fertályon billentett. Azonnali fegyverkészítésbe fogtam hát én is, hogy mielőbb visszavághassak. .. - Nézd csak, Jane! Vendégeink jöttek! – hallottam meg a hátam mögül Chris örömteli hangját, és azonnal hátrakaptam a fejem.hunyorognom kellett, hogy tisztán kivehessem a havas úton közeledő alakokat, de már a lépteikből is megismertem őket. Linette -talán az ünnep tiszteletére – normálisan felöltözött. Igaz, az egyszerű nadrágkosztümbe azért muszáj volt vinnie valami extravagánsat, mén ezüstszínben viselte. Alex büszkén belekarolt, és akkor vettem észre a változást: a Fényember megvált a körszakálltól, ami eddig markáns arcát takarta. Meg kellett állapítanom, így sokkal jobban nézett ki. Nassar és Shila – a réges-rég összeszokott páros – kézen fogva közeledett felénk, miközben a friss hó rugdosásával szórakoztak. - Mi is eljöttünk boldog karácsonyt kívánni! – csilingelte Linette, -egy nagy papírdobozt tartott a kezében. – Bíztunk abban, hogy lejöttök az utcára, és megkóstoljátok a muffinjainkat! Saját gyártmányúgy egyétek! Alex és én együtt hoztuk össze... - Ehetőek, cimbora? – Chris bizalmatlanul méregette a sütiket, mikozben Linette párjára kacsintott. -Egy tepsivel már végeztem – hangzott a határozott válasz. -Higyétek el, Linette, amilyen kis hebrencs, olyan jó szakácsnő! - Vagy csak jó akarsz lenni nála! – cukkolta Nassar. – Nem szeretnél a kanapén aludni... Jane! Hogy te milyen jól nézel ki! Boldog karácsonyt! Shila oldalba lökte.
- Te alszol a kanapén, Don Juan, ha nem hagyod abba az udvarlást! – közölte komolyan Nassarral, majd adott két puszit az arcomra. – Szörnyű, ha az ember pasija ekkora kujon. Egyfolytában résen kell lennem. Boldog karácsonyt, Jane! - Boldog karácsonyt mindenkinek! válaszolt mindkettőnk helyett Chris, és ölelésre tárta a karját. Pár percen át összekapaszkodtunk, a járókelők számára nem tűnhettünk másnak, mint egy ünneplő és kissé zajos baráti társaságnak. Csakhogy más volt a helyzet: Shila, Nassar, Alex, Linette, Chris és én egy család vagyunk, én pedig nagyon büszke arra, hogy immár visszavonhatatlanul közéjük tartozom. - Beszállhatunk? – magam mögé pillantottam és elmosolyodtam, amikor megláttam a közeledő Szárnyasokat. Milyen tapintatosak vagytok! Addig nem fedték fel előttünk a fizikai testüket, míg Chris és én kettesben voltunk, most azonban Lea és Rómeó a kezeimbe fűzték az ujjaikat. Julién és Helena, a két szőke Angyal olyanok voltak, mint az első bálozó szerelmesek. Egyszerűen nem lehetett őket elcsípni olyan pillanatban, amikor épp nem egymás nyakában lógtak. De jó, hogy Jonathan benn van a házban! - Hékás, ti ketten! Ha folyton egymást bújjátok, nem tudtok eléggé vigyázni a leendő uramra! – a mutatóujjammal játékosan megfenyegettem őket. - Nyugalom, kedves Amphibia, résen vagyok! – Julién mókásan szalutált. – Tudod, én nem ma kezdtem ezt a szakmát... - A szerelem elveszi az ember eszét. Nézzétek meg, mit tett velem is! – emeltem fel egy kócos, rubinvörös fiirtöt az arcom mellől. - Szóval így állunk! Ezentúl te is nagy életigazságokat hirdetsz majd nekünk, mint Astrid. Nem jó, ha túl sok időt töltesz vele... – fintorgott Linette. -Te vagy a legjobb barátnőm. Nagyon szeretlek, és minden szertelenséged ellenére tele vagy rejtett értékekkel. Igazi hős vagy, te kis Gyógyító! - Ráadásul a muffinjaid is tényleg ehetőek! – tette hozzá teli szájjal Chris. - És ha még egyéb részeit is ismernéd... – kacsintott Alex. - Micsoda hím-soviniszta disznókkal vagyunk körülvéve, lányok! - méltatlankodott Shila. – Hagyjátok abba! Elvégre karácsony van... - Mind közül én vagyok a legnagyobb... – súgta a fülembe Chris. -Tessék? -A legnagyobb disznó, kicsi Jane – mondta, miközben könnyek futották el a szemét, és a nevetéstől fuldokolva köhögni kezdett – gyanítom, azért, mert félrenyelt. - Beszéd közben ne egyél, Chris Diamond! Épp eleget küzdöttem az életedért! - Én is! – Linette persze rögtön mellém állt. – Ennyi kínszenvedés után méltatlan lenne hozzád, ha az állna a fejfádon: „belefulladt a muffinjába!” - Elég a vitából és a fej fából! – hallottam meg magam mellől Rómeó hangját. – Senkit nem érdekel, miért jelentünk meg hús-vér alakunkban? - Gondolom, hogy mindenki láthassa, Helena milyen gyönyörű Angyal lett. Jonathan odalenne és vissza... - Nass, az ég szerelmére! – Shila ezúttal még kevésbé finoman vágta oldalba a párját, és a pillantásából arra következtettem, menten előveszi a ragtapaszt, és a nőcsábász Fényember egy időre buk- ja a galuskalesőjét. Bár ez esetben nem tudom, mi bántotta Shilát jobban: az, hogy Nass már megint másik nőt dicsér, vagy az, hogy tapintatlanul beletrafált Helena fájó pontjába. Am Rómeó – az én bölcs, hatalmas, szárnyas őröm -, úgy látszik, azt a döntést hozta, figyelmen kívül hagyja ezt a kis intermezzót. - Azért jöttünk, hogy elmondjuk, Nadav mindannyiunkat meghívott Realangelsbe, az ünnepi bálra. – Ha gondoljátok, indulhatunk is... - Csábító ajánlat, de mi nem mehetünk! – szögezte le sajnálkozva Chris. – Mit szólna a család, ha megpattannánk, amikor csak miattunk ültek repülőre, és holnap már mennek is?
- Én is sajnálom, de tényleg vissza kellene mennünk. Az ajándékok a fa alatt... így is nagyon kínos lesz, hogy mi senkinek nem vettünk semmit – jutott eszembe hirtelen. - Emiatt igazán nem kell aggódnod! Astrid ezt is elintézte, mint minden mást – kacsintott rám Helena. – Még az Emlékőrökre is gondolt, amit nem csodálok. Electra Caine például igencsak kitett magáért. Chris nagymamája pedig épp most szedi le arról az ékszeres ládikáról a díszcsomagolást, amivel elviekben ti leptétek meg... - Remek, akkor most átpakolhatja a nejlonzacskójából egy ni- vósabb helyre a megtakarításait – zrikálta a szerelmem a nagyit, én pedig hirtelen amolyan „nem szégyelled magad, büdös kölyök? szemekkel szidtam meg. Mindketten elnevettük magunkat. - Egész nyugodtan velünk tarthattok, Magas Lélek – Lea újra kézen fogott. Sütött róla, hogy minden másodperc boldoggá teszi, Amit fizikailag is mellettem tölthet, ő egyszerre volt jóságos anya, barátnő és nővér. – Ügy bizony, hiszen az Igazi Angyalok Városában okkal lassabban telik az idő. Ami itt, a földi dimenzióban tíz perc, az Realangelsben tíz teljes óra. - Akkor hát ezért... – kaptam észbe. - Igen, ezért tudtál az Időkapun át időben visszaérkezni – bólintott frappánsan Rómeó. - Nagyon furcsa volt, nem is tudtam, ez hogyan lehetséges – hitetlenkedtem. – Hiszen ott dekkoltunk órákon át, izgultunk, nyomoztunk, terveztünk, Chris pedig mégis életben maradt, pedig akkortájt a valódi, földi időt tekintve már csak maximum egy-két órája lehetett hátra. - Ez a misztikus világ azért remekül ki lett találva – húzott magához elégedetten Chris. – Az ember eleinte csak kapkodja a fejét, mert vihartépte ablaküvegszilánkokként kavarognak körülötte a kirakós játék apró darabjai a szélben, aztán végül minden egyes részlet a helyére kerül, pontosan illeszkedik... Ez az Astrid nagy játékos, meg kell, hogy mondjam. - Ő is ott lesz azon a bálon? – kérdeztem érdeklődve az Őrzőket. - Ne már! – méltatlankodott Linette. – Ha ott lesz, előre szólok, hogy képtelen leszek felszabadultan bulizni... - Nem kell aggódnod, Linette. Szerintem annál ő most sokkal elfoglaltabb... – mondta sejtelmesen Chris, de nem fejtette ki a gondolatait, hiába pislogtak rá kérdő, várakozás teljes szemek. Helyette témát váltott: Jane, te szeretnéd kipróbálni, hogyan lehet tíz perc alatt tízórányit bulizni? – ezúttal egy pajkos kisfiú arcából szólt hozzám a szellmem hangja. - Csak ha nem bánod, hogy utána hulla leszek... – suttogtam, miközben a többiek cihelődni kezdtek, és azon vitáztak, honnan lenne a legjobb felszállni. - Ó, azt én nem várom meg, drága hölgyem! Realangelsben csak van valami eldugott hely, ahol kettesben lehetünk... - Csak arra vigyázz, mit kívánsz odafenn, mert még valóra válik! - koppintottam az orrára. -Váljon! – felelte lágyan, az arcomat simogatva, miközben kifürkészhetetlen pillantás ült az ezüstös szemek mélyén. – És te? Eldöntötted már, hogyan látsz neki az Astrid adta leckédnek? Leteszteled, hogy van-e a gondolataidnak teremtőereje? - Holnap írni fogok egy kicsit – feleltem vidáman. - Mit is? - Egy történetet. Egy Fényemberről szól, aki elvesztette a szőke cicáját, de kap helyette egy vörös dögös hancúr-macskát... - Hogy lehetsz ilyen huncut? - És te hogy lehetsz ma ilyen egyfunkciós? - Mire gondolsz, Jane Andrews?
- Arra, hogy szerintem te szexre – csúfolódtam, majd megszöktem. Rohanni kezdtem a lampionok világította utcán, az sem érdekelt, ha beelőzöm a többieket. - Az anyád mindenit! – hallottam a szélben Chris nevető szitko- zódását, melynek egyetlen hangját sem gondolta komolyan. a nevetéstől nehézkessé vált a futás, így hamar utolért, a hátára kapott és vitt, mint a régi szép időkben, amikor még halandó voltam, ő pedig a csodalény, aki megmentett... Mennyi minden változott azóta! Felfoghatatlan, elképesztő, hihetetlen dolgokon mentünk keresztül, de a lényeg megmaradt: a barátaink, a családunk, és ami a legfontosabb, a bennünket összekötő, eget-földet megrengető szerelem. -A mama tegnap este a fülembe súgta, hogy Chris és én olyanok vagyunk, mint két üzenhét éves, akik most szöktek meg a suliból, az utolsó óráról... S ha minden Igaz, az idők végezetéig két eszement tini maradunk, hiszen nem öregszünk, nem változunk, s az Égi Lényekre jellemzően az egymás iránt érzett szerelmünk sem múlik el. ti a legszebb az egészben. A legnagyobb ajándék, amit a természet- feletti léttől kaptam. Jane Andrews vagyok. Amphibia, és valami ambivalens módon boldog. De már tudom, bármennyire ragyogón süt is a fény az arcomra, a szememet rajta kell tartanom az árnyékos sarkokon. Hiba volt, hogy ez idáig strucc módjára a homokba dugtam a fejem. Ha elfogadom a sorsom, ha felkészülök, ha ismerem a Sötét Világ eszközeit, a szerelmem és a családunk talán sosem kerül életveszélybe. Egy életre – vagy egy örökkévalóságra – megtanultam, hogy az Univerzumtól kapott erőt félvállról venni tilos. Élni kell vele, és segíteni azokon, akiken érdemes, addig, amíg csak lélegezni tudunk. Most pedig indulás Realangelsbe, ahol tíz perc tíz óra! Holle anyó ismét Manhattan utcáira kezdte rázni a dunyháit, amikor elhagytuk a földi dimenziót. Az utolsó kép, amit láttam, egy graffitifelirat volt, a színház hátsó falán. Bordó festékkel írták: a sár népe életre kel, mire a tavaszi nap újra felragyog... Tudtam, hogy e gondolat mélységein nem ezen az esten gondolkozom el.
31. fejezet AZ UTOLSÓ SZÓ UTÁN ASTRID LEVELE Damian! Az éltető Univerzum természetellenes történése, hogy neked címzem most- e sorokat. Mégis úgy döntöttem, jobb, ha figyelmeztetlek Téged is, és egyben békés találkozóra invitállak Dunluce partjaihoz az idei év utolsó napján, pontban éjfélkor. Találkozónk szükségessége nyilván ellentmondásos érzéseket ébreszt Benned, azonban meg kell mondjam, az ok igen nyomós: én, mint az Univerzum látnoka és minden jóság Teremtőjének jobb keze, tudomást szereztem arról, hogy az Előholtak Világa fellázadt, sokasodásnak indult, és ha nem állítjuk meg eme természetellenes, maga után csakis pusztulást és nyomorúságot hagyó fajt tervezett tevékenységében, annak valamennyi dimenzió lakóira nézve végzetes következményei lesznek. Nem számít, eredendően jó vagy gonosz lelkekről van szó-ha hallottál már, ha olvastál már valaha az Univerzumunk történetében az Élőholtak Világáról, akkor tudod, miről beszélek. E hontalan faj saját dimenzió után vágyódik, ám ennek feltétele valamennyi más létezési forma megszűnése ezen a planétán. Ha hatalomra törnek, végül törvényszerűen elpusztítják önmagukat -a táplálkozási sajátosságaikból adódóan -, és akkor velük együttpusztul az Univerzum is. Bizton tudom, Te is úgy gondolod, ez megengedhetetlen. Véleményem szerint – noha igen abszurd megoldás ez – egyesítenünk kellene az erőinket velük szemben. A kérdés az, létezik-e olyan ügy, amiért átmenetileg Fényesek és Sötétek képesek egymás mellé állni, azonos oldalon küzdeni? Ha magát a LÉTEZEST ilyen ügynek érzed, velem koccintasz Szilveszterkor, az ír partok mentén. Ezen levelemet Roxanne, az elsőszülött lányom kézbesítette neked. Választ nem várok, pusztán az érkezésed a megadott helyen, a megadott időpontban! Maradok tisztelettel: Astrid Utóirat: Roxanne-nek gyilkos a balhorogja. Nem tanácsos vele kezdeni – erről nem árt, ha tájékoztatod az udvartartásod!
VÉGE A TÖRTÉNET HAMAROSAN FOLYTATÓDIK! HAMAROSAN JÖN A FÉNYEMBEREK TRILÓGIA BEFEJEZŐ RÉSZE, A FÉNYEMBEREK – 3. A Fény háborúja!
